A tanulmány a társadalmi nemek közti viszonyok és a nőpolitika változásait követi nyomon a magyar államszocialista rendszer időszakában, a társadalom, a politika, a gazdaság és a kultúra kulcsfontosságú területein. Azt vizsgálja, milyen kapcsolat volt folytonosság és változás között a társadalmi-nemi politikában és kapcsolatokban az államszocializmus alatt; mennyiben felelt meg egymásnak a szocialista/kommunista emancipációeszmény és a társadalmi valóság, mik voltak a rendszer mögöttes indítékai, s miként vethetők össze a genderpolitika eredményei a Nyugat-Európában ugyanabban az időszakban végbement fejlődéssel.

Bevezetés

Az „államszocializmus” időszaka kétségtelenül drámai változásokat hozott a társadalmi-nemi politikában és a társadalmi-nemi viszonylatok­ban a társadalom, a politika, a gazdaság és a kultúra kulcsfontosságú területein. Ám jelentős egyet nem értés és vita van e változások tény­leges hatásáról, nevezetesen arról, milyen kapcsolat volt folytonosság és változás között a társadalmi-nemi politikában és a társadalmi-nemi viszonyokban az államszocializmus alatt; milyen kapcsolat volt a szo­cialista/kommunista emancipációeszmény és az államszocializmus valósága között, tehát egyúttal a szocialista társadalmi-nemi rezsim jellegéről; az államszocialista társadalmi-nemi politika mögöttes indí­tékáról; végül pedig arról, miként vethetők össze az államszocialista társadalmi-nemi politika eredményei és a nemek közti kapcsolatokban az államszocializmus alatt lezajlott változások a Nyugat-Európában vagy más nyugati országokban ugyanabban az időszakban végbement fejlődéssel.¹

Ez a tanulmány historicizáló és kontextualizáló (vagyis történeti-­visszatekintő és korabeli összefüggéseket vizsgáló) megközelítést kínál az államszocializmus társadalmi-nemi történetéhez avégett, hogy megvilá­gítson néhány szóban forgó kérdést a fönti vitákból. Közelebbről meg­jelölve, úgy fogom föl és vizsgálom a magyar államszocializmust, mint a mezőgazdálkodó társadalomból egyfajta „utolérő fejlődés” tervezete révén az ipari társadalomba való átmenet egyik történelmi változatát. Valamint olyan rendszernek tekintem az államszocializmust, mint ame­lyiknek történetileg férfidominanciájú társadalmakat kellett továbbépítenie és átdolgoznia. Kimutatom, hogy a változó kapcsolat a megfizetett és meg nem fizetett munka között s az emiatt folyó küzdelem, miközben maga is változott az „utolérő fejlődés” kontextusában, kulcstényezőt jelentett az államszocialista társadalmi-nemi rezsim alakításában. Továb­bá, e rezsim fejlődése szoros kölcsönös kapcsolatban állt tágabb téren a nemi egyenlőtlenség és hierarchia körül folytatott csatározásokkal, s mindehhez a „női emancipáció” államszocialista fölfogása, politikája és realitásai szolgáltak háttérként.

A tanulmány három metszetben vázolja föl némely kulcsfontosságú vetületeit a magyar államszocializmus társadalmi-nemi politikájának és viszonylatainak. Az első részben foglalkozom a fizetett és a meg nem fizetett női munka fejlődésének kulcsfontosságú elemeivel és a férfimunkához meg az „utolérő fejlődés” általános projektumához való viszonyukkal. A második részben azt firtatom, hogy a politikai irányelvek milyen mértékben és milyen módon járultak hozzá az idők folyamán a szociálpolitika és a társadalmi-nemi politika terén a megcélzott fejlődés logikájának kialakításához és így a társadalmi-nemi viszonylatok befolyá­solásához és változásához. A harmadik rész tárgyalja a konfliktusokat és hatalmi viszonyokat, amelyek a munka világában, a társadalmi életben és magánéletben létrehozott társadalmi-nemi viszonyok folytonosságából és változásából adódtak.

Megfizetett és meg nem fizetett munka

Magyarország a második világháború végén gyengén fejlett mezőgaz­dasági ország volt, némileg számottevő iparral. 1949-ben a dolgozó népesség ötvennégy százalékát foglalkoztatta a mező- és erdőgazdaság. Ez az arányszám a következő két évtizedben tizenöt-tizenöt százalékkal csökkent, majd 1990-ben már csupán tizenöt százalékra rúgott (Magyar­ország népessége… 1996, 88). Ugyanakkor a gazdaság aktív résztve­vőinek teljes száma az 1949-es 4,1 millióról 4,8 millióra nőtt 1960-ban, előbb gyorsan, majd lassabban. A nők a gyújtópontjába kerültek annak a politikának, amely arra irányult, hogy fölgyorsítsa a népesség eladdig „nem dolgozó” csoportjai bevonását a formálisan is alkalmazottak körébe. A nők százalékaránya a munkaerőben az 1949-es huszonhétről 1970-ben negyvenre, 1990-ben negyvennégyre emelkedett. 1949-ben a női lakosság harmincöt százaléka számított a munkaerő részének, ez az arány hatvannégy százalékra nőtt 1970-re, végül hatvankilenc százalékra szökött föl 1990-ben (Magyarország Statisztikai… 1991; Magyarország Statisztikai… 2008). A hátrányos helyzetű roma kisebbségben² azonban (a következőkben e néven a Magyarországon élő cigányokat emlege­tem), ez a szám sokkal alatta maradt a nőket összességben jellemző átlagszámoknak. 1970-ben csupán a dolgozó életkorban levő romnja (roma nők) harminc százaléka volt formálisan alkalmazásban, s e szám még 1987-ben sem haladta meg a negyvenkilenc százalékot (viszont 1993-ra megint meredeken lecsökkent tizenhat százalékra). (Janky 2005, 136-148, különösen 139) Viszont az 1970-es évekre markánsan megnövekedett a nem Budapesten élő gazdaságilag aktív (ez volt a hi­vatalos szóhasználat) nők százalékaránya az összes gazdaságilag aktív nőkhöz viszonyítva. Ez részben a regionális iparfejlesztés elhatározott politikájának volt köszönhető, amely a női munkakínálat „elszórtan mara­dó tartalékából” származott előny kihasználására irányult (Zimmermann 1993, 234-249, különösen 243). Ennek dacára az alacsony képzettségű és kis településeken élő nők mégis csupán korlátozottan léphettek fizetett alkalmazásba. A roma nők szembeszökőn alacsony foglalkoztatási szintje szorosan összefüggött avval a ténnyel, hogy a roma népesség arányait tekintve túlzottan nagyszámú volt Magyarországnak azokban a falvai­ban és vidéki térségeiben, „ahol a szakképzetlen nők számára akkor is nagyon kevés tartós munkalehetőség adódott” (Havas – Kemény 1999, 430-441, különösen 435). 1979-ben a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) központi bizottsága ebben a jelenségben jelölte meg a roma nők alacsony foglalkoztatási szintjének okát (Mezey 1986, 266). Szabolcs-­Szatmár-­Bereg megyében már 1973-ban is azt állapították meg, hogy a megközelítőleg 7500 munkaképes életkorú romából 1900-an (1300 nő és 600 férfi) készek volnának munkát vállalni. Ugyanakkor azt is számításba kellett venniük a hatóságoknak, hogy mind a roma férfiak, mind a roma nők kiterjedten foglalkoztak megfizetetlen munkával – a férfiak esetében például ilyen volt a tüzelőnek való fa gyűjtögetése a téli hónapokban – , ami akadályozta szabályszerű foglalkoztatásukat (Gaál 1997, 1: 122, 132).

Az a politikai irányelv, amelyik megteremtője és hajtóereje volt a törek­vésnek, hogy a nők többségével munkaerőként számoljanak, szorosan kapcsolódott az „utolérő iparosítás” politikájához, amely az államszo­cializmus első évtizedeit jellemezte Magyarországon. A szomszédos nyugati országokkal való összehasonlításban mutatkozó gazdasági szakadék szűkítését kezdetben olyan politika folytatásával végezték, amely – különösen a korai években – a nemzeti jövedelem maximális hányadát forgatta vissza a magas munkaintenzitást igénylő fölhalmozási folyamat beruházásaiba, s később is annyit fordított ilyen célra, amennyi csak lehetséges volt a viszonylagos társadalmi béke fönntartása mellett (Delapina – Komlosy 1991, 93-129, különösen 101-103 és 112-114). E politika megvalósításához tetemes munkaerőt kellett mozgósítani a foglalkoztatás biztosítására a gazdaságilag döntő térségekben. Ezek a munkások és alkalmazottak kezdetben a munkájukkal előállított termék teljes értékének csak nagyon kicsiny részéhez jutottak hozzá saját fo­gyasztásuk és „újratermelésük” céljára. A női munkaerő mozgósítását egyfelől az állami „munkaerő-irányítás” rendszere révén érték el, ezt azonban különösen az 1950-es évek elején munkás-”toborzó” kam­pányokkal és egyéb intézkedésekkel is megtámogatták (Zimmermann 1993, 237-238; Palasik 2005, 78-100). Ám a nagyon alacsonyan tartott bérszínvonal miatt számos családban férjnek és feleségnek egyaránt fizetős állást kellett vállalnia.

A nők fizetett munkába állítására irányuló mozgalom semmiképp sem járt együtt a társadalmi-nemi szegregáció és rétegeződés csökkenésé­vel a munkaerőpiacon (Zimmermann 1993, 237-238). Pest-megyében – vagyis a főváros körüli régióban, magának Budapestnek a kivételével – reprezentatív fölmérést végeztek az 1970-es évek elején a munka­erő (amelynek hatvan százaléka budapesti munkahelyre „ingázott”) átlagos munkahelyi és életkörülményeivel kapcsolatosan; ez a kutatás megállapította, hogy például míg a férfi munkaerő negyven százaléka szakképzett volt, addig a nőknek csupán tizenöt százaléka rendelkezett olyan képzettséggel, amelynek hasznát vehette. „Súlyosbítja a helyzetet, hogy a női szakmunkások egytől-egyig a textiliparban, a ruházati iparban, a cipőiparban és az élelmiszeriparban helyezkednek el, vagyis olyan területeteken, ahol a szakmunkások keresete az átlagnál jóval alacso­nyabb.” (Pest megye… 1971, 9, 21) 1960 és 1990 között a szakképzett kétkezi munkaerőnek csupán tíz százaléka volt nő a mezőgazdasági szövetkezetekben, miközben a betanított és a szakképzetlen munka­erő arányszáma a negyvenhez közelített. A nők munkája itt főleg a női munka hagyományos területeire összpontosult, nevezetesen leginkább a veteményezésre, ahol is a munkaerő kétharmadát nők adták 1980-ban (Asztalos Morell 1999, 403, 410). A férfiak és a nők jövedelme között is tág szakadék tátongott évtizedeken át az iparban, a mezőgazdaságban és a szolgáltató szektorban. A nők a férfiak fizetésének hetven százalé­kát vagy még kevesebbet keresték meg (Zimmermann 1993, 237-238). Egy pillantás a jövedelemmegoszlásra roppant világosan leleplezi a nők rovására fönntartott társadalmi-nemi diszkriminációt. 1980-ban a nők hetvenöt százaléka, a férfiaknak pedig harmincöt százaléka keresett az országos átlag alatt. Viszont a férfiaknak tizennyolc százaléka, a nőknek pedig mindössze három százaléka keresett az átlagosnál 150 vagy még nagyobb százalékkal többet (Ferge kézirat, 21). A nőket sújtó diszkrimi­náció egyik formája volt az, hogy továbbra is nemkívánatos szexuális közeledéssel és olyan ajánlatokkal kellett szembenézniük, amelyek ese­tében a különleges álláslehetőségekért szexuális szolgálatokkal kellett fizetniük (Horváth S. 2005, 288-299, különösen 296-297).

Sok nő, aki a mezőgazdasági szövetkezetekben talált alkalmazást – ezek tevékenységét is magukban foglalják a fönti statisztikák – külö­nösen nehéz helyzetbe került. A mezőgazdaság kollektivizálásának az államszocializmus korai időszakában erőltetett és részben erőszakos kezdetei után 1956-tól a szövetkezetek állandó növekedésének szaka­sza következett. A magán- és a kollektív termelés szimbiózisa, amelyet kezdetben átmeneti modellnek szántak, s amelyik a dolgozókat formailag szövetkezeti tagokra és „kisegítő családtagokra” osztotta, a szövetkeze­tek alapvető szerkezetévé intézményesült, s több évtizedig fönnmaradt (Asztalos Morell 1999, 3). 1970-ben és 1980-ban a nők aránya a mező­gazdasági munkaerő negyven százalékára rúgott a mezőgazdaság ún. szocialista szektorában, vagyis a szövetkezeti és állami gazdaságokban. Mind a termelőszövetkezetek gazdaságilag aktív tagjai, mind pedig a szö­vetkezeti alkalmazottak között ugyanebben az időszakban a nők szám­aránya csupán mintegy harminc százalékot ért el, és sokukat alacsony színvonalú munkára alkalmazták a szövetkezeti adminisztrációban. Az aktív „kisegítő családtagoknak” azonban kilencvennégy százaléka nő volt 1970-ben és kilencvennyolc százaléka 1980-ban. Tudjuk, hogy 1962-ben ezek a nők csupán átlagos munkanapjuk nagyon kicsiny részét töltötték fizetett munkával, miközben megközelítőleg a munkanap harmadát fordí­tották mezőgazdasági (háztáji) magán-termelésre. (Asztalos Morell 1999, 395-401, 422-443, 444-445; Kovácsné Orolin Zsuzsa 1976, 205-224, különösen 218) Tehát a szövetkezetek belső szerkezete évtizedeken át, továbbra is, ellentmondott a nők és a férfiak számára formálisan egyenlő bánásmód biztosítása felé haladó, uralkodó trendnek.

Egyáltalában, a „valóságosan létező” szocializmus alatt a (jövedelme­ző állás értelmében vett) munka világában a „két kereső – egy családi jövedelem” (valójában: „egy kereső férfi és egy kereső nő – egy családi jövedelem”) gazdasági modellje volt uralkodó. Így lehetett mérsékelt költséggel két munkást hozni a piacra – ami nagyon is fontos volt a munkaintenzív „utolérő fejlődés” terve számára. Ezek a két keresővel számoló családok meglehetősen szerény – ámbár a lakosság nagy része számára biztos – megélhetést élveztek. Az 1960-as évektől fogva elviselhető és fokozatosan javuló életföltételeket biztosítottak a lakosság nagy többségének. Ugyanakkor a foglalkoztatás világának, amelynek részét alkotta ez a családonkénti két kereső személy, a meghatározó jegye volt a folytatódó, társadalmi-nemi egyenlőtlenség. A fizetett munkára – mégpedig a társadalmi részesedéshez kulcsfontosságú követelményt jelentő fizetett állásban végzett munkára – való egyen­lőtlen esély változatlanul fönnállt a nők között, különösen a vidéken vagy kis községekben élők és a városiak között, valamint a lakosság többségének nőtagjai és a roma nők között. Ténylegesen a két csoport közti távolság a valóságban még tovább növekedett, legalábbis a szo­cializmus első évtizedeiben.

Tehát a fizetett munkába való bevonás sok változást hozott a nők életében, de kevés társadalmi-nemi egyenjogúságot. Még sivárabb a kép, ha a meg nem fizetett munka terén bekövetkezett fejleményeket nézzük, beleértve egyik-másik efféle munka átalakulási folyamatát fizetett gondozási munkává. Az államszocialista Magyarországon feszült volt a viszony e fejlemények, valamint mind a társadalmi-nemi viszonylatok, mind a nők fizetett munkája között. A következők tárgyalása során a „meg nem fizetett munka” kifejezést használom minden háztartásbeli tevékenységre és minden olyan mezőgazdasági munkára, amelyet a háztartásokban magánfogyasztás vagy kispiaci árucsere céljára végeztek a szocialista mezőgazdasági szektoron kívül. Ezeket a munkaféleségeket nem tüntették föl a nemzeti termék szabványos kimutatásaiban. A „fize­tett munka” kifejezés magában foglalja azt a fizetős gondozói munkát, amelyik tartalmazza az olyankor előálló tevékenységeket, amikor az úgy­nevezett „reprodukciós munka” részben átnyúlik a látható gazdaságra, vagyis részévé lesz az állam, a kollektívák és a vállalatok égisze alatt folyó munkának; és/vagy amikor közvetlenül a piacon adnak-vesznek fizetett gondozói munkát.

Az államszocialista Magyarországon, ahogyan más államszocialista országokban is, a folytonosságnak két szorosan összefüggő aspektusa játszott fontos szerepet a meg nem fizetett munkával kapcsolatos politika alakulásában. Az első volt a foglalkoztatásra alkalmas népesség e meg nem fizetett tevékenységekből való kiváltásának fokozatos folyamata. Csakhogy ennek a meg nem fizetett munkának fizetett foglalkoztatássá való átalakítására tett erőfeszítések – akár bölcsődék, üzemi étkez­dék vagy a szociális ellátás hasonló formáiban, akár munkatakarékos háztartási eszközök gyártása és árusítása révén – nem tudtak lépést tartani a fizetett alkalmazásra lépő nők áradatával úgy, hogy csakugyan megszabadítsák őket a meg nem fizetett munka terhétől, amiként ezt a totyogó és az iskolás kor előtti gyerekek számára kiépített gyermek­gondozói létesítmények elterjedésének számai mutatják. 1950-ben az óvodás korú gyerekek huszonhat százaléka járt valóságosan óvodába. A következő évtizedben ez a szám tíz százalékkal nőtt, az 1960-as és 1970-es években pedig évtizedenként további huszonkét százalékkal, s 1980-ra nyolcvanhét százalékot ért el. A három­évesnél kisebb gyere­keknél a kezdőpont rendkívül alacsony volt, alig több, mint egy százalék, s azután 1980-ra is csupán hatvan százalékig emelkedett (Lampland 1989, 306-322, főként 313). Különösen föltűnő volt a gyermekgondozási létesítmények hiánya a kisközségekben és falvakban, amelyek, lévén hogy a roma népesség aránytalan százaléka él az ilyen községekben és a gyerekeik száma átlagon fölüli, jelentősen hozzájárult a foglalkoztatás alacsony színvonalához a roma nők között (Mezey 1986, 266). 1962-ben a „kisegítő családtagok” gyanánt osztályozott nők a mezőgazda­sági szövetkezetekben munkaidejük több mint kétharmadát fordították háztartásbeli föladataikra, beleértve a gyermekgondozást. Ezeknek a tevékenységeknek a beszámításával munkanapjuk átlagban 11,2 órára emelkedett, s ők ezeknek a háztartásbeli kötelességeknek az aránylag széleskörű elfogadásáért társadalmi-nembeli egyenlőtlenséggel fizettek a fent említett szövetkezetekben.³ A gyermekgondozási létesítmények szűke az 1960-as években a bölcsődéknél olyan drámai túljelentke­zéshez vezetett, hogy számos anya, miután anyaságának ideje lejárt, kénytelen volt beletörődni, hogy fizetés nélkül marad gyakran hónapokon át. A hatvanas évek derekán az anyák átlagosan csupán a szülés utáni év negyven százalékát töltötték hivatalosan fizetett alkalmazásban az üzemben vagy a hivatalban (Zimmermann 1993, 239). Egyáltalában, a lassú haladást a nők tehermentesítésében a gyermekgondozási és egyéb háztartási munkák alól tekinthetjük úgy, hogy tudatos gazdaságpolitikai döntések okozták, amelyek a gyors utolérő iparosítást célozták. Ennek a prioritásnak két fontos következménye volt: először is, a lemaradás a fogyasztási javak gyártását serkentő beruházásokban, illetve olyan szol­gáltatások és munkaféleségek megteremtésének halogatása, amelyek arra irányultak volna, hogy megkönnyítsék a meg nem fizetett tevékeny­ség bevonását a látható gazdaságba.

Másodszor pedig, hogy mindenekelőtt a nők fizették meg e késlekedés árát. A háztartásbeli kötelességek újraosztása a tisztességesebb munka­mérleg kedvéért legföljebb csak homeopatikus dózisokban történt meg. Az 1960-as évek derekára a nők a kék- és fehérgalléros alkalmazottak háztartásaiban átlagosan 3,8 óra házimunkát végeztek naponta, míg a férfiak 1,4 órát. Még ha számításba vesszük is, hogy a nők kevesebb időt töltöttek fizetett állásban, akkor is jelentős különbség maradt fönn az átlagos munkaterhelésben. A fehérgallérosak háztartásaiban a férfiak 3,7 óra szabadidőt élveztek naponta, a nők evvel szemben három órát, míg a kékgallérosak háztartásaiban ez az arány 3,2 óra volt a 2,2 órá­val szemben (Zimmermann 1993, 240). Ez a kiegyensúlyozatlanság a háztartásokban a két nem között évtizedeken át tág körben változatlan maradt. 1977-ben, munkaórákban számolva és a népesség tizennyolc évestől a hatvankilenc évesig terjedő életkori sávjára vetítve, a házimun­ka hetvennégy, míg 1985-ben hetvenöt százalékát végezték a nők (Frey 1996, 9-85, különösen 23).

A „két kereső – egy családi jövedelem” szocialista családmodellje a valóságban „egy férfi kereső – egy női kereső és egyben meg nem fizetett házvezetőnő – egy családi jövedelem” modelljének bizonyult. Ez azt is jelentette, hogy az egyedülálló anyákra, akiknek száma egyre nőtt, különös nyomás nehezedett (Az MSZMP Központi… 1974, 533). Fodor Éva leírja, hogy ebből a politikából következőleg a nők irányában támasztott túlzott mindennapos követelmények miként vezettek a Párt ideológiájában a nők „elmaradottságáról” és „menthetetlen mivoltukról” szóló sirámokhoz (Fodor 2003, 141-145).

Jóléti és társadalompolitikai intézkedések

A magyar államszocializmus társadalmi nemekkel kapcsolatos szoci­ális és társadalompolitikája egyesítve a következőkre összpontosított: a nemek jogi egyenlősége, rugalmasan alkalmazott, de kategorikus családközpontúság, valamint a jóléti politika prioritása az állást betöltő munkavállalók számára. Ezek az elvek egybetartozón maradtak fönn egészen az 1980-as évekig, tekintet nélkül a szociális és jóléti politika törekvéseinek a népesség úgynevezett „improduktív szektoraira” való fokozatos kiterjesztésére és bizonyos változásokra abban a társadalmi nemet illető szokásrendben, amelyik engedte a nemek eltérő elbírálását (Zimmermann 2001, 211-237).

Az 1952-ben a házasságról, a családról és a gyámügy átszervezé­séről hozott új törvény mérföldkövet jelentett a társadalmi nemekkel kapcsolatos szociálpolitikában. A törvény célkitűzései közé tartozott, az 1. bekezdés szerint, hogy „biztosítsa a házasságban és a családi életben a nők egyenjogúságát”, valamint „a dolgozó anyák védelm[ét], a család intézményének további megszilárdítás[át]” (1952/4 törvény

1953, 52-69, különösen 52). A törvény valamennyi szakasza szorosan ezeket az elveket követte, és ültette át konkrét szabályokba. A különbö­ző cikkelyek, amelyek nemcsak a gyerekekről, hanem az idős szülőkről történő gondoskodás kötelezettségeit is számba vették, nagymértékben azon az eszmén alapultak, hogy az ellátás dolga elsősorban az elemi és a tágabb családé. Az állam csakis minden egyéb kapcsolat hiánya vagy kudarca esetén vállalta a felelősséget. Ugyanakkor az úgynevezett „gyámhatóság” – vagyis az árvák, elhagyott gyerekek stb. fölött őrködő és a szülői gondoskodást fölügyelő állami testület – messzemenő be­avatkozási és döntési jogokat szerzett bizonyos területeken. Végül, de nem utolsósorban, a házasságban vagy azon kívül született gyerekek végre egyenlő jogokhoz jutottak.⁴

A gyorsan növekvő Budapest kerületi gyámhatóságainak képviselői, legalábbis az államszocialista hatalom első két évtizedében, valóban éltek tekintélyükkel. Az 1952-ben elfogadott törvényben szándékoltak szerint a családnak több szinten kellett kötelezettséget vállalnia. A jóléti szervek magasan díjazták a család mint a társadalomszervezet alap­egysége egyben tartását vagy azoknak a funkcióinak a fönntartását, amelyeknek válás után is tovább kellett működniük. A hatóságok rendít­hetetlenül a családot, s ha kellett, a tágabb családot tették elsődlegesen felelőssé a szociális problémák intézéséért. A jóléti szervek alkalmazottai kitartó erőfeszítéssel, fáradhatatlanul vadásztak azokra az apákra, akik­nek a gyerekei egyedülálló anyjukkal éltek, hogy rákényszerítsék őket, vállalják hivatalos társadalmi és pénzügyi felelősségüket félrelépésükért. Minden követ megmozgattak azért is, hogy a meglevő rokonsági háló át­menetileg a segítségére legyen az anyáknak és a gyerekeknek. Másfelől nem vettek tudomást a nők arra irányuló próbálkozásairól, hogy titokban tartsák az apa kilétét, vagy hogy távol tartsák és függetlenedjenek tőle, valamint rövid úton elutasították azt is, ha a lehetséges apák, a felelős­séget elkerülendő, „promiszkuitással” vádolták a szóban forgó nőket (Haney 2000, 109-122, különösen 110-117).

A segélyezés elve évtizedeken át központi szerepet játszott a szociál­politikában, túl a szűk értelemben vett családpolitikán, ahogyan kitűnik a Magyarország dél-keleti szélén fekvő egyik faluról az 1980-as években készült empirikus tanulmányból. Nemcsak szabályozatlan és gyakran nem elégséges helybeli jóléti támogatást osztogattak rendkívüli szükség eseteiben, hanem rendszerint szigorú vizsgálódás előzte meg – család­szerkezetről, családi összjövedelemről és más család alapú kritériumok­ról – a juttatási díj megállapítását (Horváth Á. 1999, 409-429).

A fizetett alkalmazásban állók szociálpolitikai privilegizálása jelle­mezte a szocialista jóléti politikát egészében véve is, meg a nemek vonatkozásában különböző területeken is. Példa erre az 1953-as első szocialista óvodai törvény, amely éppúgy szorosan a családban törté­nő gondoskodás kötelezettségének eszméjére támaszkodott, mint az 1952-es családtörvény. Az óvodai törvény leszögezte, hogy a gyerekek két és fél éves koruktól csak akkor jogosultak óvodai helyre, ha mind­két szülőjük (vagy a gondozásukért felelős személyek, különösen az egyedülálló anyák) fizetett állást töltenek be, és „a gyermek gondozását egyéb módon biztosítani nem tudják” (1953/3 törvény 1953, 4-5; Bicskei 2006, 151-188, különösen 165). Gyakran a vállalati vagy szakszerve­zetei bizottságok voltak felelősek a jóléti kifizetések elosztásáért, és a jóléti szolgáltatásokat magukon a munkahelyeken nyújtották. Az 1950-es években a helyi tanácsok mellett számos vállalat is saját óvodát tartott fönn (Bicskei 2006, 170). A jóléti rendszer kiterjesztésével s e rendszer irányváltásának köszönhetőn, az állam mint jóléti gondoskodó fontossága évtizedeken át nőttön-nőtt.

A jóléti juttatások összekapcsolása fizetett alkalmaztatással különböző formákat öltött, és fontos politikai funkciókat töltött be az államszocializ­musban. Ebben a rendszerben a népesség munkára való hajlandóságát nem a munkanélküliség rémével és az ebből fakadó kétségbeeséssel tartották fönn. Még a „közveszélyes munkakerülés” hírhedt paragrafusát is csak akkor szándékoztak alkalmazni, ha a munkát kerülő személy valamilyen büntetendő tevékenységből próbált megélni, mint amilyen a lopás, a prostitúció vagy a tiltott szerencsejátékok ilyen-olyan formája (jóllehet a szóban forgó törvénycikket a politikailag nemkívánatos szemé­lyek zaklatására is föl lehetett használni). (1978/4 törvény 1979, 34-239, különösen 67 és 203; Horváth S. 2005, 290-292, 298) Ilyen körülmények között a jóléti juttatások és a munkáltatás közötti kapcsolat kulcsfontos­ságú elemmé lépett elő a munkára való hajlandóság mint a szocialista állam központi értéke fönntartásában és előmozdításában. A bölcsődék és óvodák pénzügyi és igazgatási decentralizálása, például, ami ennek a politikának a következménye volt, tekintélyes teret adott olyan sze­replők manővereihez, akiknek súlyuk volt e téren a helyi politizálásban. Az 1950-es években, például, a nehézipar területén működő vállalatok, tehát azon a területen, amelyikre a legnagyobb súlyt fektették az utolérő iparosítás lendületében, jelentősen több jóléti alap fölött rendelkeztek, mint a könnyűipariak. Mégis, a vállalatok általában a náluk alkalmazott munkaerő társadalmi-nemi megoszlásához s a gyermekgondozás terén tapasztalható nem szerinti munkamegosztáshoz rendelték ezeknek az alapoknak a fölhasználását. Így aztán a könnyűipari üzemek, amelyekben nagyszámú gyermekes asszonyt alkalmaztak, jóval könnyebben tudtak magas minőségű gyermekgondozói előnyöket nyújtani, mint ahogy a nehéziparban lehetett volna, ahol föltehetőleg inkább férfiakat alkal­maztak (sok esetben ezeknek az asszonyoknak a férjeit) (Bicskei 2006, 173-174). Ez és a hasonló trendek a jóléti és a szociálpolitikai területeken fölerősítették helyi szinten az egyenlőtlen társadalmi-nemi viszonyokat, amilyenekként azok öröklődtek a múltból, és csak imitt-amott vette föl velük szemben a kesztyűt az államszocialista politika.

Fontos elmozdulások jelezték a munkás- és jóléti politikában már az 1960-as években, hogy elindult, főleg a társadalmi nemek problémái mi­att, a korábban föltétlen alkalmaztatás-orientált államszocialista politikai irányzat fölpuhulása. Ezek az elmozdulások egy új szociálpolitikai irány ellenáramában zajlottak le, amely kezdte számításba venni a társada­lomnak azokat a különös érdekeit és csoportjait, amelyek nem kapcso­lódtak szorosan a fizetett munka államszocialista világához. Ezek a más irányba mutató változások már a társadalmi nem tekintetben releváns szociálpolitika újabb szakaszát jelölték, s nyilvánvalóan hozzátartoztak egy részben megváltozott társadalmi-nemi rezsim felé vezető irányváltás­hoz. Egy központi pártutasítás 1970-ben összefoglalta a létező egyenlő bánásmód politikájának eredményeit, és irányt szabott egy rákövetkező kormányhatározatnak, amely részletezte a jövő feladatait. A kormány pontról pontra előírta, hogyan lépjenek föl a különféle felelős testületek különböző szinteken és záros határidőn belül a nőket sújtó fizetésbeli diszkrimináció ellen, s hogyan növeljék a nők részvételét a folytatólagos képzési programokban és döntéshozási folyamatokban. Ugyanakkor azonban annak szükségét is hangsúlyozta, hogy tudatosabban kell törőd­ni „a nők kettős elfoglaltságával, régebbi és újabb keletű problémáikkal”, és gondosabban kell számításba venni a nők „sajátos problémáit”, mint a múltban. Az éjjeli műszakban dolgozó nők helyzetét „fokozatosan” javítani kell, és „csökkenteni” kell az egyedülálló anyák, valamint a többgyerme­kes asszonyok éjjeli műszakját („Az MSZMP Központi…” 1974, 525-526; 1970/1013 kormányhatározat 1971, 266-268).

Az első politikai lépéseket ebben az irányban, beleértve a társadalmi nem szerinti differenciálást a munkába állításban és a jóléti politikában, már az 1960-as években megtették. Az irányváltás központi része a gyer­mekgondozási segély (GYES) bevezetése volt 1967-ben, ami lehetővé tette az anyáknak, akik teljes munkaidejű állásban voltak legalább egy éve, vagy dolgoztak tizenkét hónapot a megelőző tizennyolc hónapos időszakban, hogy otthon maradjanak a gyermek születését követő két és fél évben. Ez elérhető volt a mezőgazdasági szövetkezetek nőtagjainak és alkalmazottainak is, akik a megelőző két évben a szövetkezetben teljes idejű munkában vettek részt legalább 120 napon át (a családilag háztájiban előállított és a szocialista agrárszektorban eladott terméken végzett munka szintén ide számított, viszont a háztartásban végzett mun­ka nem). „Kisegítő családtagoknak” nem járt juttatás. Később a GYES-en tölthető maximális gondozási idő meghosszabbodott, és fokozatosan rugalmasabbá váltak igénybe vehetőségének követelményei. Azon fölül 1982-től alternatív módon az apák is igényelhették a segélyt a gyermek első születésnapjától kezdve. A megállapított segély értéke, amely kezdetben egy fiatal dolgozó nő átlagkeresetének negyven százalékára rúgott, a következő évtizedekben fokozatosan csökkent; a fizetéshez vi­szonyított juttatások bevezetését is elvetették a pénzügyi források hiánya miatt. Akik segélyt húztak, nem voltak jogosultak bölcsődei vagy óvodai helyre a gyerek számára, idősebb gyermekek csak nagy nehézségek árán voltak elhelyezhetők óvodákban vagy iskolai napközikben. 1968-tól a nők jogosultak lettek egy sor jóléti juttatásra, beleértve a GYES-t is, ha mezőgazdasági szövetkezetekben a szövetkezeten belüli és saját me­zőgazdasági termelésükben több mint száz munkanappal rendelkeztek egy évben (tízórás munkanappal számolva). Férfiak számára a minimális követelmény 150 nap maradt (1967/3 kormányrendelet 1968, valamint 1967/1 mezőgazdasági. 1968, 289 és 505; 1982/10 minisztertanács. 1983, 309-310; Adamik 1991, 115-145, különösen 120-126; Asztalos Morell 1999, 71, 396).

Az 1967-es GYES előtt nem létezett semmilyen fizetett szabadság semmilyen szociális helyzetű anya számára, eltekintve a rövidlejáratú fizetett szülési szabadságtól.⁵ Az új intézkedés azonban a valóságban nem kapcsolt be minden nőt a kiterjesztett juttatások körébe. Sőt, jelentős hátránnyal sújtotta a roma és más nőket, akik csekély iskolá­zottsággal bírtak, és falusi térségekben laktak. Minthogy a forma szerint állásban levő nők a romák között szám szerint sokkal kevesebben voltak a többiekhez viszonyítva, jóval kevesebben voltak jogosultak az új juttatásokra. Ez teljesen összhangban volt a pártvezetés fölvázolta távlattal és a roma népességre vonatkozó hivatalos politikával, amelyről heves viták folytak a vezető intézményekben és testületekben az 1960-as évek óta. Közhelyes vitatéma volt, hogy miért halad olyan lassan a romák bekapcsolódása a szocialista modernizációs tervekbe és ebből következő asszimilációjuk; a szorgalmazott megoldás most az volt, hogy elsőbbséget kell adni e népesség szabályos munkába állításának. Az 1970-es évek második felében a kormányzat hivatalosan hangsúlyozta, hogy ezek a politikai intézkedések nemcsak a fiatal romákra, hanem a roma nőkre is vonatkoznak. A vita másik aspektusa vitát gerjesztett a roma népességről a demográfiai politika viszonylatában, s avval kapcsolatosan, hogy meredeken csökkent a születési arányszám az 1960-as években. Általános egyetértés volt abban, hogy a roma csalá­dokban a népesség többi részéhez képest szembetűnő módon magas születésszám negatívan befolyásolja életszínvonalukat. A különböző intézkedések a roma népességgel kapcsolatosan és az ide kapcsolódó politikai viták világossá tették, hogy a roma nőknek a munkaerőpiaci becsatlakoztatására irányuló politikai célkitűzés prioritást élvez az anyák arra bátorításával szemben, hogy otthon gondozzák kisbabáikat és kisgyermekeiket (Varsa 2005, 197-217., különösen 206-214.). A munkaerőpiac részének lenni követelmény volt – és a GYES 1967-ben történt bevezetése után is az maradt – ahhoz, hogy a nők profitálhas­sanak „sajátos” érdekeik állami elismeréséből. Az újszülöttek és a kisgyermekek otthoni gondozásának velejárója volt, hogy időlegesen kilépnek az álláspiacról, és bizonyos, hogy ezt nem a fizetett alkalmaz­tatás alternatívájának szánták.

A gyermekgondozási segélyre jogosultak hamarosan nem várt ma­gas és egyre növekvő számban kezdték ezt igénybe venni, különösen a kevésbé iskolázott, kevésbé szakképzett és alacsony keresetű nők

(Zimmermann 1993, 242-243; Haney 2002, 107). 1985-ben egy má­sodik fajta gyermekgondozási segély, a gyermekgondozási díj (GYED) bevezetésére is sor került. A jogosultságot megint csak a gyermek születése előtti fizetett állás betöltéséhez kötötték, de a jogosultság időszaka rövidebb volt, és a segély kapcsolódott a keresethez, azoknak a szakembereknek a nézeteihez igazodva, akik a szociális juttatások differenciálása mellett kardoskodtak (1953/25 törvényerejű., valamint 1985/1 minisztertanács… 1986, 101, 224-228, különösen 224-225; Adamik 1991, 120-126). Apák a gyermekük első születésnapja után váltak jogosulttá erre a segélyre.

A munkához kötött szociálpolitikában a nők „sajátos problémái” kap­csán – ezt a megfogalmazást használta az 1970-es kormányhatározat – sem előtte, sem utána nem szerepelt napirenden komoly megfontolás tárgyaként sem az állami, sem a pártvezetés, sem pedig akármely más szociálpolitikáért felelős testület előtt a házimunka újraelosztása, ami kiterjedt volna a férjre vagy a partnerre. Ellenkezőleg, 1953-ban egy házimunkanapot vezettek be a „dolgozó nők” számára. Állásban levő asszonyok, akiknek két vagy több tizennégy éven aluli gyermekük volt, most jogosultak lettek „a háztartás ellátása érdekében” egy fizetetlen szabadnapra havonta, amennyiben igényt tartottak rá (1953/25 1953, 30-37, különösen 34). Ez az intézkedés erősítette a megfizetetlen házi­munka női kötelességként megrögzült eszméjét. A Központi Statisztikai Hivatal 1962-ben közzétett egyik jelentése nem meglepő módon úgy fogta föl a házimunkát, mint ami a legközvetlenebb értelemben vett női munka, amennyiben a férfiak ebben való közreműködését csak mint lehetséges „segítséget” vette számításba (Zimmermann 1993, 240, idézet is). Még a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége is (a továbbiakban MNDSZ), a nők központi szervezete az államszocializ­mus korai éveiben, csak merőben mellékes témaként foglalkozott a házimunka újraosztásával a két nem között (Goven 1993, 46). Csak 1970-ben történt meg, hogy a fent említett központi pártdokumentum a nőpolitika jövőjéről – jóllehet még a családtagok „nagyobb segítségére” utalt – kereken úgy fogalmazott, hogy „a fiatalabb nemzedékhez tartozó férfiak jobban bekapcsolódnak a családi munkamegosztásba.” Ámde „a családi munkamegosztást” tekintve, a különböző igazgatási és döntés­hozó testületeknek szóló instrukciókból elmaradt a világos eligazítás a probléma kezelésére, éles ellentétben egyéb területekkel, amelyekkel a pártutasítás és az idevágó kormányhatározatok foglalkoztak. Még ahol a dokumentumok említést tettek is a szükséges intézkedésekről avégett, hogy változás történjék a tudatban, kifejezetten a háztartásbeli munka egyenlőtlen elosztásának problémájáról a továbbiakban sem esett szó („Az MSZMP Központi…” 1974, kiváltképp 535; 1970/1013 kormányhatározat 1971, 266-268).

Ennek megfelelőn a hivatalos szociálpolitika a gyermekgondozás terén a nők végezte házimunka ésszerű elrendezésére, a házimunka különböző eszközökkel történő egyszerűsítésére és fizetett gondozási munkává való átalakítására figyelmezett (Goven 1993, 50-51). 1951-ben a női foglalkoztatottság kiterjesztésére irányuló kampány részeként fokozottan fontos feladatává nyilvánították a szociálpolitikának a „nők fölmentését a házimunka alól”. A föntebb említett 1970-es kormányha­tározat „a nők gazdasági és szociális helyzetének javításáról” szintén ezt célozta meg. Lényeges rendszabályok és hivatalos beszédek bur­koltan mindig azt föltételezték, hogy a házimunka, amennyiben ezeket a rendszabályokat betartják, valami könnyű és következményekkel nem járó dologgá változik majd át, s ez elég volt hozzá, hogy a téren marginalizálják a vitát a nemek közti drámai egyenlőtlenségről. A házi­munkára vonatkozó 1951-es és 1970-es rendelkezések nagymértékben azonosak voltak. Az élelmiszer-áruházak és egyéb szolgáltatóhelyek nyitva tartását és berendezését úgy kellett kialakítani, hogy megfe­leljenek a munkanapnak és a nők „szükségleteinek”, s az olyan javak termelésére és olyan szolgáltatások elérhetőségére kellett helyezni a hangsúlyt, amelyek a nők házimunka-terheinek könnyítését szán­dékolták. Az 1951-es dokumentum a vidéki mosodák kapacitásának növelését, valamint a ruhajavítók hálózatának fejlesztését irányozta elő. 1970-ben fölkérték a „kereskedelmi és piackutató szerveket”, hogy „végezzenek vizsgálatokat a dolgozó nők háztartási munkáját könnyítő, vagy helyzetét egyébként megjavító árucikkek körének a bővítése ér­dekében.” (Palasik 2005, 95, 97-99, benne idézet 1951-ből; 1970/1003 kormányhatározat 1971, 266-268). Ámbár ezeknek és az utánuk kö­vetkező határozatoknak a végrehajtása nagyon lassan és egyenlőtlenül haladt, az 1970-es és 1980-as évek Magyarországa olyan országgá vált, amelyben a korábban meg nem fizetett munka részei meghökkentő mértékben átkerültek a látható gazdaságba. Szemléletes példa erre a föntebb említett gyermekgondozási intézmények nagy száma, a házon kívüli étkezés terjedő szokása, különösen az olyan háztartásokban, ahol a felnőttek fizető munkahelyeken dolgoztak. Az 1980-as évek derekán országszerte minden négyszemélyes háztartás mintegy negyedének valamennyi tagja házon kívül étkezett a munkanapokon; ez a szám mindössze tíz százalékra csökkent le 1993-ra (Frey 1996, 26). A fent említett 1967-es szociálpolitikai irányváltás azok terheinek enyhítésére a munkaerőn belül, akik kisgyermekekről gondoskodtak, úgyszin­tén mintegy intézményes áldást jelentett a meg nem fizetett munka egyenlőtlen elosztására. Hogy a kisgyermekes nőket a családon belüli munkára lehetett és kellett korlátozni, ez reális választási lehetőséggé vált számos (több) család számára; ez akkor sem változott, amikor az apai gyermekgondozási szabadságolást bevezették a gyermek első születésnapja utánra az 1980-as években. Ugyanakkor az 1970-es pártutasítás és kormányhatározat megkísérelte összekapcsolni a nők „sajátos” szükségletei elismerésének ezeket és más elemeit a nemek munkahelyi egyenjogúsítására tett erősödő erőfeszítésekkel.

Társadalmi nemek viszonyai és konfliktusai

Hogy a „valóságosan létező” szocializmus politikája Magyarországon nagy mértékben folytatta az „egy férfi kereső – egy női kereső és meg nem fizetett háztartásbeli dolgozó – egy családi jövedelem” modelljének kiépítését, eredménye is, és egyben kiindulópontja is volt a társadalmi nemek konfliktusának. A nőknek az ipari és szolgáltató szektor munkaere­jébe való bekebelezésére, valamint polgári és családi jogaik egyenlősége biztosítására tett erőfeszítések látványos beavatkozást jelentettek a nemek közti hagyományos kapcsolatba és a hierarchikus családszer­kezetekbe. Ekképpen kétségbe vonták a nők hagyományos függését a férfiaktól és a családtól. Másfelől az alacsony bérek politikája kétségkívül szolgálta azt a célt – az alkalmaztatáshoz kapcsolódó funkciók s a fent említett gazdaságpolitika mellett -, hogy gazdaságilag egybekapcsolja a párokat vagy a családokat. A házimunka terhe enyhítésének elképzelése és politikája mellesleg még azt a célt is szolgálta, hogy csökkenjenek a potenciális konfliktusok az otthoni munkamegosztás miatt. Ez – a nép­szerű és magas kultúra, a hivatalos és félhivatalos beszédek üzenete szerint – ráhagyta volna a férfiakra és a nőkre a gyerekek és a családi élet örömét és a velük kapcsolatos felelősséget. Ez az öröm és felelős­ség minden társadalom természetes alapzataként jelent meg, minden velejáró társadalmi-nemi vetület nélkül; ugyanakkor a nőket megint csak főszereplőkként ábrázolta az életnek ebben a körében. Együttvéve úgy is lehetett tekinteni ezeket a stratégiákat, mint kísérleteket arra, hogy elűz­zék a férfinem félelmeit és lehetséges ellenkezését azzal kapcsolatosan, hogy az államszocializmus részrehajló a nők egyenjogúsága ügyében.

A hatóságok által különböző utakon-módokon megrögzíteni szándé­kozott új társadalmi-nemi rend (Goven 2002, 3-28) számos aspektusa mégsem működött vitamentesen. A fizetett munkavállalás világában két tényező fontos szerepet játszott a társadalmi-nemi egyenlőtlenségek és a nők számára hátrányt jelentő körülmények maradandóvá tételében s olykor létrehozásában és intézményesítésében is. Az első azokkal a prak­tikákkal és magatartásokkal függött össze, amelyek közvetlenül össze­ütközésbe kerültek az egyenjogúság megteremtésére tett kísérletekkel és hivatalos politikával, vagy olyan tevékenységekkel volt kapcsolatos, amelyek „láthatatlan”, mellőzött vagy nehezen befolyásolható szinteken ásták alá a hivatalos politikát. A másik tényező a társadalmi-nemi egyen­lőtlenség és a nőket sújtó hátrányok szívós továbbéléséből, rendszeres jelenlétéből következett a hivatalos politizálásban, ami támogatást élve­zett – nyíltan vagy burkoltan – a legmagasabb szinteken.

Az 1950-es évek elején például pénzügyi szakértők azt jósolták, hogy a női munkások fölvétele az átlagbérek csökkenéséhez vezet a vállala­toknál, tekintettel a nőknek fizetendő alacsonyabb bérekre (egy példát taglal Palasik 2005, 90). A kormány persze sosem ismerte el nyilvánosan a női dolgozók alacsonyabb bérezésének gyakorlatát, ellentétben en­nek következményeivel, vagyis a szemet szúró társadalmi-nem szerinti jövedelemkülönbségekkel, amelyekről a kormányzat minden fönntartás nélkül tett közzé statisztikákat. Az egyenlőtlen fizetéseknek ez a valósága éles ellentétben állt a munka világában való egyenlőség elvének ismé­telt jogi kinyilatkoztatásaival.⁶ Ugyanakkor jelentős ellenállás nyilvánult meg a vállalatoknál és a munkaerő tervezésének és igazgatásának alsóbb szintjein a munkásnők szakképesítését továbbképzéssel növelő politika és a nők „beözönlése” ellen a férfiak uralta iparba. Ez utal arra a második mechanizmusra, amelynek révén a fizetett munka világában megőrződtek a társadalmi-nemi egyenlőtlenségek a mindennapos társa­dalmi-nemi küzdelem eredményeként. Még a párt legmagasabb szintjein is annak rendje-módja szerint beismerték, hogy a nők az üzemekben és hivatalokban hátrányt szenvedtek a férfiakkal szemben az előléptetés és szakmai továbbképzés mindennapi gyakorlatában, és hogy a nőket szigorúbban ítélték meg, mint a férfiakat. A merev konzervativizmus és egy bizonyos leereszkedő magatartás a dolgozó nők iránt a gyakran megvitatott függő kérdések között szerepelt ezeken a szinteken. Az egyik kínálkozó magyarázat a férfiak és a nők keresete közti eltérésre az a „magát erősen tartó” nézet volt, hogy „a nő nem családfenntartó”. „Sőt előfordul[t], hogy a leányoknak már a felvételkor kisebb fizetést adnak, mint a fiúknak.” (az MSZMP Központi… 1974, 528, 533, benne idézetek is; Palasik 2005, 81, 87, 90-94) Az egyik budapesti párttitkár még arra sem volt hajlandó, hogy találkozzék a nők hivatalos képviselőivel, és beosztottjaira ruházta ezt a föladatot. A „saját kényelmük biztosításának” vágya odáig vitt máskülönben hithű párt-tisztségviselőket, hogy akadá­lyozzák saját feleségük pályafutását (Fodor 2003, 137-138, benne idézet is). 1985-ben két pszichológusnő a nagy tekintélyű társadalomtudományi folyóiratban, a Valóságban sokatmondó magyarázattal szolgált azokra a csatározásokra, amelyeket a nőknek kellett megvívniuk a munkahelyeken az „alacsonyabb megbecsülés” ellen, amivel férfikollégáikkal összevetve részesültek: „A munkatársnőjét lefelé szorító férfikolléga tulajdonképpen feleségének szóló indulatok középpontjába állítja kolléganőjét. üzenete mintha így szólna: »Menj haza!« És amit valójában ért ezen: »Gyere haza!«„ (B. Gáspár – F. Várkonyi 1985, 67-76, különösen 69-70)

Mégis, az ilyen magatartás eluralkodása más és más módon nyilvánult meg társadalmi helyzet és osztály szerint. Egy empirikus kutatás, amelyet 1974-ben végeztek el tizenhat különböző kisebb-nagyobb városban a Magyar Nők Országos Tanácsa (az MNDSZ utóda) nevében, megmu­tatta, hogy azoknak a nős férfiaknak, akiknek a feleségei segéd- vagy betanított munkásnőkként voltak alkalmazásban, negyvenhat, illetve negyvenhárom százaléka problémásnak látta vagy tejes mértékben helytelenítette a feleségek munkavállalását. Evvel szemben azoknak a férfiaknak, akiknek a feleségei vezető állásban voltak és szellemi mun­kát végeztek, vagy alacsonyabb szintű vezetői beosztásban dolgoztak, nyolcvannégy, illetve hetvennyolc százaléka teljes mértékben helyeselte nejük munkavállalását. A tanulmány azt a fölismerést sugallta, hogy „a jobb életfeltételek nagy vonzerővel bírnak. Ha ennek eléréséhez a nők munkája is jelentősen hozzájárul, ez olyan elismerést biztosíthat számukra, ami módosíthatja ezt a tevékenységszerkezetet, amit eddig a többiek, illetve a nők maguktól elvártak. [Mármint amelyeket helyes­nek vélnek a nők számára. S. Z.]” Ebből a távlati pontból tekintve, a hagyományos családmodell, amelyben a férfiaknak gyakran magasabb volt a képzettségük, vagy jobb lehetőségük nyílott jobb állásba előlépni, mint a feleségeiknek, állandósította a nők munkavállalásával szembeni ellenkezést. Mi több, a hagyományos családmodell fölerősítette az egyes családokban a jövedelmi különbséget, amely már megvolt a nemek közt minden foglalkozási ágban s az álláspiac minden szektorában. A vizsgált városi családok közt egy 1000 forint alattitól 5000 forint fölöttiig terjedő skálán a férfiak hatvanöt százaléka bő nyolcszáz forinttal többet keresett, mint a felesége, s további huszonhárom százalékuknak 100-tól 800 forin­tig terjedő összeggel magasabb volt a fizetése, mint a feleségüknek (H. Sas 1984, 94, 99-104, 111-112, az idézet eredetiben dőltbetűs). Másfelől meg az az állítólagos „divat”, hogy magasan képzett és sikeres nők, akik nem óhajtották tovább alárendelni magukat egy férjnek, és tudatosan választották a saját erőből való gyerekvállalást és gyereknevelést, élénk és viszályt kavaró nyilvános vitatémává lettek (Tóth 2008a, 338-357).

Nem csupán a nők munkába állítását előmozdító hivatalos politika, hanem az államszocializmus aszimmetrikus családi és partneri viszony­rendje is a társadalmi és politikai küzdelem tárgyává lett.⁷ Az 1950-es években a nem létező otthoni munkamegosztás és a nők fizetett mun­kavállalásra történt mozgósítása okozta nehézség állandó feszültség és veszekedés forrása volt. Egy visszavonult tanítónő így emlékezett a korai államszocialista napokra:

„Akkoriban egészen természetes volt, hogy csak és kizárólag az anya cipelje a gyereket a bölcsödébe, a férjek elvárták a meleg vacsorát, mosógépről álmodni sem lehetett, a padlót lábbal keféltük… Minden nap ötkor keltem. Hétkor nyitott a bölcsőde, a gyereket levetkőztetve és hőmérőzve kellett beadnom… [megbizonyosodva róla, hogy nincs láza, S. Z.].” (Tóth 2008b, 101-123, különösen 108)

Egyik-másik esetben a nők fizetett munkavállalásra való mozgósítása okozta nehézség a szülői vagy anyai gondviselés lényeges elemeitől is megfoszthatta a gyerekeket. Egy roma nő fölidézte az egyik észak-­magyarországi városban töltött gyermekkorának emlékeiből azt, hogy a 70-es évek elején neki és fiútestvérének minden reggel hat óra előtt kellett elindulnia az óvodába a szülők kísérete nélkül, akik mindketten „munkásemberek” voltak (Kovai 2008, 175-230, különösen 196, benne idézet). Sok magyar nő emlékezete, dacára a munkapiacra való erőlte­tett bevonásuk okozta szorításnak, mégis őriz egy bizonyos új, pozitív tapasztalatot: a nők bajtársiasságát a munka világában. Egy vidékről Budapestre fölkerült nő elmondta, hogy ő és más hajadon építőmun­kásnők, amikor „kommunista” (vagyis nem fizetett) műszakban vettek részt, úgy tekintettek erre, mint a kölcsönös szociális felelősségvállalás társadalmának egyik építőkockájára: „Mink segítünk, akkor a vállalat is segít.” (Kovai 2008, 213., benne idézet). A munka világa, a nők foglal­koztatásának lebecsülése ellenére is számos nő számára a kölcsönös elköteleződés meg a szociális és gazdasági biztonság új körét kínálta, s a fizetett munkavégzésben való részvétel az önbecsülésnek olyan forrása volt, amely nem a hagyományos női szerepekre alapozódott a családban. (H. Sas 1984, 120 utal a női munka jelképes leértékelésére.)

Az 1970-es és az 1980-as években az irodán és az üzemen kívüli élet számos nehézségén könnyítettek, ámbár nem mindenütt, s nem is min­den társadalmi csoportban és osztályban azonos mértékben. Könnyebb lett a házimunka a műszaki haladásnak köszönhetőn, javult az árucikkek kínálata, bővült a szociális infrastruktúra (Frey 1996, 22-30, 77-80). A közbeszéd azonban, még ha részben új és más módon is, továbbra is problematikusnak ítélte a nők megélhetési lehetőségeit és a férfiak s a nők közti viszonyt. Sok nő most egy többrétű szerep roppant megerőltető nyomása alá került, s ennélfogva állandó túlterheltségtől szenvedett. A föntebb idézett két pszichológusnő szerint a férfiak „nagyjában-egé­szében” elutasították, hogy átvállaljanak „családanyai kötelességeket”, ahogy a nők igényelték volna. Véleményük szerint az otthon ülő és újságot olvasó férj lett a feleség neheztelésének céltáblája. Továbbá úgy vélte a két pszichológus, hogy ennek a nemek közti háború és a válások növekvő aránya lett az eredménye. A korlátozott pénzjuttatások miatt ezek a válások többnyire azon az elven működtek: „Vagy én teszlek tönkre téged, vagy te teszel tönkre engem.” (B. Gáspár – F. Várkonyi 1985, 68, 70-75; Kende – Neményi 1999, 147-185, különösen 163-164)

Általánosan elterjedt ideiglenes alternatíva volt ehhez a feszültséggel teli kettős szerephez képest sok nő számára a két gyermekgondozási segély, a GYES vagy a GYED valamelyikének igénylése, olyannyira, hogy a „GYES-depresszió” vagy „GYES-betegség” kifejezés közhelyként volt használatos a nyilvános megbeszéléseken. A GYES évei tehát úgy jelentek meg a közbeszédben, mint az egyhangúság, a csapdába szorulás és sú­lyos válságba került házasság évei, kiváltképp a nagyvárosok sokemeletes lakótelepi lakásaiban otthon üldögélő nők – a kilátásoktól függően kifacsart vagy kielégítetlen asszonyok – és a nehéz napi munkából hazajáró (vagy már nem hazajáró) férfiak számára. Ugyanakkor a „GYES-es anyák” ré­széről ettől eltérő reagálások kevés rokonszenvvel találkoztak. Egy riporter iszonyattal írta le a fiatal anyákat, akikkel egy magas tömbház parányi lépcsőházi kitérőjében találkozott, tréningruhában vagy fürdőruhában ütötték ott agyon az időt, körülöttük négy visító, csúszó-mászó kisgyerekkel meg három alvó, „krumpliszsák” módjára heverő csecsemővel egy kana­pén. A népszerű vezető női hetilap, a Nők lapja csatlakozott azoknak az olvasóknak a kórusához, akik továbbképzést követeltek a GYES-en levők részére és egyéb alkalmazható utat-módot az unalom és egyhangúság leküzdésére. A Nők lapja főszerkesztője, az idősebb olvasói nemzedékek levelein fölindulva, akik irigykedve beszéltek a GYES-t élvezőkről, elismerte a gondozói munka fontosságát az „utolérő fejlődés” államszocialista terve számára. Tisztelegnünk kell azonban, bizonygatta, azok előtt az asszonyok előtt is, akik a nehéz időkben, még a gyermekgondozási segély bevezetése előtt, fölnevelték a gyerekeket, olyan teljesítmény ez, amely hozzájárult, hogy Magyarország „közepesen fejlett ipari ország” szintjére emelkedhes­sen (Tóth 2008b, 104-112, benne idézet).

A család társadalmi-nemi viszonylatait befolyásoló államszocialista ren­delkezésekhez kapcsolódó sokféle stratégiának, amit csak kigondoltak a nők meg az állam, egy közös célja volt: csökkenteni vagy egyengetni a feszültségeket és konfliktusokat a társadalmi viszonyoknak ezen a terén. Ezek a stratégiák általában kerültek minden lényegbevágó vagy közvetlen támadást a férfiak előjogai ellen otthon vagy bárhol, vagy adott­ságként fogadták el a férfiak jelentős ellenállását az ilyen változtatásokkal szemben, legalábbis egyelőre.

A nők egyik ilyen stratégiája volt például az egymás közti kölcsönös önsegélyezés kultúrája a szomszédságokban, a vállalatoknál és a csa­ládban, s ez az idő múlásával egyre fontosabbá lett (Tóth 2008a, 108). A nők a tágabb család nőtagjait is bevonták a gyermekgondozás és a háztartás hálózatába, vagy, kiváltképp a magasabb képzettségű réteg­ben, „háztartási alkalmazottakat” (ez volt a hivatalos megnevezésük) fogadtak föl, akik közül sokan a családdal együtt költözködtek. A nagy iparvárosokban a nagyszámú elsőgenerációs beköltözőknek, akik java­részt vidéken hagyták hátra családi hálózatukat, ezek az opciók kevésbé voltak elérhetők, mint a rég letelepedett városlakóknak.

Egy tanulmány, amelyet az 1990-es években olyan nőkkel folytatott interjúkra alapoztak, akik középiskolát vagy technikumot végeztek, föltárta, hogy csupán ezek egyik csoportja fogta föl általában harmoni­kusként a maga hármas identitását: mint anya, feleség és mint kereső dolgozó. Ezek főként olyan nők voltak, akik felsőfokú végzettséggel bíró szakemberekként vagy értelmiségiekként csináltak karriert, néha többre is vitték, mint férjeik, és akiknek a családja tekintélyes tartalékokkal rendelkezett, ami lehetővé tette számukra, hogy más nőkre hárítsák át a házimunkát. E tanulmány szerint ezeknek a – szociálisan, foglalkozásuk révén s más nőkhöz viszonyítva előjogokat élvező – nőknek a pozitív hármas identitása egyidejűleg mind a hagyományos családi szerepek, mind a társadalmi-nemi egyenlőség igenlésével kapcsolódott össze (Kende – Neményi 1999, 151-161). A meginterjúvoltak és maga a tanul­mány is „továbbra is nőneműnek konstruálja az otthon életterét” (Barát 1999, 163-168., különösen 166-168.), s ebből fakad, hogy harmonikus, jó érzéssel emlékeznek meg róla. A férjeikkel kötött társadalmi-nemi megállapodásokkal velejáró egyenlőtlenség, beleértve a számos férfi által élvezett szexuális előjogokat, nem tárult föl ezeknek a nőknek az önképében. Ezek az előjogok akkor bukkantak elő, például, ha az ak­koriban közszájon forgó témáról, az egyedülálló értelmiségi anyák fent említett, elharapózó „divatjáról” esett szó: ezek szeretői és betervezett törvénytelen gyerekeinek biológiai apái nemritkán más asszonyok férjei voltak (Tóth 2008a, 350-354). A férfiak szexuális előjogait más példák is dokumentálják. Azoknak a prostituáltaknak a szexuális tevékenységét, akiket a hatóságok Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) „úri frankáknak” [osztályon fölüli konzumnőknek] címkéztek, nem vetették alá (iratolt) üldözésnek, ahogy más nőkét, akiket prostituáltaknak minősítettek (Hor­váth S. 2005, 294-295, benne idézet).⁷

A nemek közti viszonyokban levő ilyen elemek eltávolítása mind a köztudatból, mind a kutatásból hozzájárult és továbbra is hozzájárul a hivatalos és nyilvános államszocialista társadalmi-nemi közbeszéd kulcselemeinek objektivizálásához. Tekintet nélkül az elmozdulásokra stílusban és hangnemben, az ilyen beszédek mind arra összpontosítot­tak, hogy teljesíthetővé és kézben tarthatóvá tegyék a nők számára a házimunkát és a gyereknevelést. Nem csak arról van szó, hogy a fent említett, arra irányuló politikai tervek és intézkedések velejárója volt az 1950-es és 1970-es években, hogy könnyítsenek a házimunka terhein. Valósággal elárasztották a nőket jó tanácsokkal arról, hogyan irányít­hatják hatékonyabban a „háztartási tervgazdálkodást”, ahogy egy korai MNDSZ-brosúra fogalmazott. Mindinkább fölerősödött az az eszme, hogy a megmaradt és immár „trivializált” házimunkáért a nőké a felelősség. A következtetés, amit levontak a társadalmi-nemi politika számára és többé-kevésbé a hivatalos beszédben is, két dologra futott ki. Egyrészt a modern férjnek és apának még föl kellett készülnie rá, hogy osztozzon a házimunkán, és szerepet vállaljon az emancipált családban és házas­sági kapcsolatokban. A Központi Statisztikai Hivataltól 1962-ben föntebb idézett közlemény szerint ez a modern férj és apa „új és terjedőfélben levő – bár még nem általános – jelenség” volt.⁸ Másrészt pedig a férjek „bekapcsolására” mindig csak meggondoltan és helyes formában volt ta­nácsos erőfeszítéseket tenni (Goven 1993, 50; Tóth 2008b, 111). Minden­nemű „arrogancia és kellemetlen agresszivitás” a nők részéről, minden kimondott lázadás a szerető feleség és anya szerepe ellen, mindenféle csúnya viselkedés, amit a feminizmussal azonosítottak, kerülendő volt (Tóth 2008a, 355, benne idézet). Ellenkezőleg, a nőknek a házimunka társadalmasításából nyert szabadságát ama szerepük jobb eljátszására kellett fordítaniuk, hogy ők a család lelke (Goven 1993, 48).

Az ilyen megfogalmazások tükrözték, legitimálták és erősítették a mindennapos konzervativizmust a társadalmi nemhez kapcsolódó kérdésekben. A fent említett, 1974-ből való fölmérés tizenhat kisebb-na­gyobb városban, valamint egy hasonló fölmérés a falvakban 1972-ből, rávilágított a férfiak és nők legfontosabb erényeiről vallott, mélységesen sztereotip nézetekre. Hozzáértés a gyerekneveléshez, hajlandóság a háztartási pénzügyek vitelére, valamint a türelem volt az a három tulaj­donság, amelyet a megkérdezettek fontosabbnak tartottak a nőkben, mint a férfiakban. Amazokban viszont a bátorságot, a határozottságot, a talpraesettséget és a politikai tudatosságot sorolták föl a leggyakrabban. Az olyan megkérdezettek száma, akik sztereotip nézeteket vallottak a nőkről és a férfiakról egyaránt, kiváltképp a falvakban volt magas, míg a városlakók csakis a nőkre tekintettek nagyobb sztereotip várakozással (H. Sas 1984, 130-134, 146). A „közgondolkodás konzervativizmusát”, amelyet a párt is elismert, élesen bírálta a központi bizottságnak a nők helyzetével foglalkozó határozata (1970). A határozat nyíltan helytele­nítette, hogy „követelmény azonban a dolgozó nőkkel szemben még”, hogy egyedül felelősek a háztartásért. (Az MSZMP Központi… 1974, 528, 535).

Persze, a pártvezetés egyfelől ilyen következtetések levonásával hatá­rolta el magát a létező társadalmi-nemi hierarchiáért viselt felelősségtől. Másfelől a dokumentum fönti állásfoglalása félreismerhetetlen hatását mutatta a nők és a nőszervezetek szóvivőinek, akik a társadalmi-nemi viszonylatok messzebbre ható és haladóbb problémafölvetésével fog­lakoztak. Adamik Mária szociológus olyan időszakként tekint a korai 1960-as évekre, mint amikor tetőzött az olyan közbeszéd, amelyikben „Még megértik az individuum aspirációit, még nem szorítják be őket a nemi szerepeikbe” (Adamik 2000).

A szakszervezeti szószólók még a későbbi években is nyíltan bírálták az arra irányuló tendenciát, hogy úgy beszéljenek, például, a gyermek­gondozási intézményekről, mint „a nők helyzete megjavításának esz­közeiről”, és összekapcsolták ezt a női munkaerő szegregációjának és lebecsülésének messze ható bírálatával.

„A nők nagyobb arányú foglalkoztatásának gyakorlatában sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a személyiség kibontakoztatására… [mert] csak a gyors eredményeket hozó gazdasági szempontok kerültek előtérbe.” (Turgonyi – Garainé 1971, 71, 74-75).

Mások szembehelyezkedtek avval, amit ők a biologizmussal és tradícionalizmussal azonosítottak abban az időszakban, amelyet Adamik utólagos rálátással 1967 utáni „GYES-diskurzusnak” nevezett. Azt is hangsúlyozták, hogy osztályspecifikus módon differenciáltabbá kell tenni a nők mint csoport tartósan tömeges társadalmi-gazdasági hátrányainak elemzését ahhoz, hogy kiderüljenek a női munkások által tapasztalt különleges hátrányok (Ferge é. n., 5, 15-23).

Tág körű egyezés volt a kritikus hangok között – akár a pártvezetésnek szóltak ezek, akár többé-kevésbé nyílt szembenállást fejeztek a „rend­szerrel” – abban, hogy az egyenlő esélyek nem jelenthetik azt, hogy a nők a férfiak normáihoz és a férfias életmódhoz igazodjanak (Ferge é. n., 29; B. Gáspár – F. Várkonyi 1985).

A nemek kérdésének kritikus tárgyalása Magyarországon az 1960-as, 1970-es és 1980-as években messzemenően összecsengett a „való­ságosan létező” szocializmus határain túli kritikus-feminista Zeitgeist hangjával. Általában hiányzott, vagy csak zárójelesen vagy burkoltan nyilvánult meg a férfias életmódok bírálata, miközben a nők peremre szorulása a férfiak világában – akik felelősek voltak ezért a peremre szorításért – és a férfi normákhoz való lehetetlen idomulás csakugyan a bírálat gyújtópontjába került.

Következtetések

A társadalmi nem szerinti viszonylatok változása egyfelől a fizetett munka (beleértve a fizetett gondozási munkát is), másfelől a meg nem fizetett gondozási munka között központi jelentőségű volt az „utolérő fejlődés” államszocialista projektuma és az ebben a társadalmi rendszerben folyó társadalmi nemek harca számára. Az államszocializmus korai éveiben nagyszámú munkással és alkalmazottal gyarapodott a termelési szféra. Ez óriási feszültséghez vezetett az úgynevezett „reprodukciós szférában”, különösen annak köszönhetőn, hogy elodázódott a meg nem fizetett munka fizetett munkává átalakítása. Miközben a munkaerő kibővülése le­hetővé tette az erőforrások maximális tömegének az irányítását és átirá­nyítását az állami befektetési alapba az „utolérő fejlődés” szolgálatában, ugyanakkor az úgynevezett reprodukciós szférára nehezedő nyomás újabb terhet jelentett különösen a nők számára, mert a hagyományos társadalmi nem szerinti munkamegosztás e téren változatlan maradt.

A „valóságosan létező” szocializmus realitásai és politikai irányelvei tehát bizonyos fokig meglepő módon egybeestek a marxista-szocialista hagyomány klasszikus teoretikusainak alapföltevéseivel. Raluca Maria Popa szavaival: „Akármennyire érzékenyeknek bizonyultak is írásaik a társadalmi nemek kérdései iránt, […] a szocialista szerzők mégsem néztek szembe a patriarkális előfeltételekből következő kihívásokkal, amelyek meghatározták a termelés és az újratermelés köre közti di­chotómiát, s a nők és a férfiak különböző részvételét e két szférában. A munkát magát úgy fogták föl, hogy az elsődlegesen a termeléshez kapcsolódik, s következésképp a reproduktív munkának sohasem adták meg a termelőmunkával egyenlő státust.” (Popa 2003, 49-72, 50-51).

Az államszocializmuson belül az „újratermelő” tevékenységek kollek­tivizálásának eszményét és halogatva fönntartott politikai elképzelését beárnyékolta a fizetett munka és a meg nem fizetett gondozási munka közötti tartós feszültség és hierarchia, ami oly jellemző minden ipari társadalomra. A társadalmi-nemi hierarchiának azokat az elemeit, ame­lyek „a nőknek és a férfiaknak a két szférában való eltérő részvételével” voltak kapcsolatosak, ennek következtében túlnyomórészt letagadták. A nemek tág körű, idejekorán elfogadott törvény előtti egyenlőségét és az alkalmazásban levő nők növekvő számát tekintették időről időre elégséges bizonyítéknak a „másik nem” emancipálódására. Valójában azonban a nemi hierarchia kulcsfontosságú elemei érintetlenül maradtak a kultúrában és a társadalomban. A nők szenvedtek a kettős munkateher nyomásától, és meg kellett birkózniuk tekintélyes strukturális hátrányok­kal és napi diszkriminálással a termelői szférában is.

Ez még akkor is igaz, ha a dolgozó nők Magyarországon akként is megtapasztalták a fizetett munkavállalást, mint a pozitív csoportspecifikus azonosulás egyik tartományát, mint újfajta életmódot és bizonyos mér­tékig mint a társadalmi haladásnak – jóllehet csupán korlátozott – elő­feltételét.

Tanulmányom három további következtetés levonását teszi lehetővé. Először, a meglevő irodalom nem szentel kellő figyelmet annak a tény­nek, hogy nem minden nőt érintettek ugyanúgy és ugyanolyan mértékben a társadalmi-nemi hierarchiának azok az oldalai, amelyek a fizetett és meg nem fizetett munka közti viszonyra vonatkoztak.

Nevezetesen, az értelmiséghez és a politikai elithez tartozó nők a leg­több lehetőséget képesek voltak kihasználni a munkavállalás terén, és a fizetett vagy meg nem fizetett munka nagyját más nőknek tudták kiadni. Másodszor, a mezőgazdasági szektorban maradt és a roma nők közt a meg nem fizetett munkához (gondozás és kisegítés) való változatlan kö­tődés sokszor odavezetett, hogy külön diszkriminációt és kiszorítottságot kellett elszenvedniük.

Harmadszor, a férfiak – mint egyes egyének, valamint férfihálózatok, férfikultúra és férfiak által kollektíven fölállított bizonyos mechanizmu­sok értelmében vett – világa éppúgy, mint más ipari társadalmakban, védelmezte a maga előnyeit a fizetett munka és a meg nem fizetett gon­dozói munka szféráiban, valamint a szexuális előjogait is, és korántsem pusztán kárpótlásként ragaszkodott ezekhez az örökölt társadalmi-nemi hierarchia jogi és részben gazdasági alapjaiban elszenvedett általános veszteségéért. Az állami és pártvezetés, valamint számos alacsonyabb beosztású hivatalnok kétértelmű szerepet játszott ebben a különböző érdekcsoportosulásoktól függő változásnak kitett küzdelemben.

Végső, általánosabb következtetés, hogy az általunk itt sugalmazott historizáló és kontextualizáló közelítés az államszocializmus történetének bizonyos vetületeihez segítségre lehet a Kelet-Európában a huszadik században tág körben elterjedt társadalmi-nemi történeti sztereotípiák elvetésében. Kelet-Európa vagy az államszocializmus történetéről még gyakran oly módon alkotnak fogalmat, hogy csupán felületes magyará­zatát nyújtják e történet bizonyos jellemző jelenségeinek. Igaz ez min­denekelőtt a kelet-európai történelemnek azokra a fölfogásaira, amelyek ezt a sikeres fejlődéshez hiányzó tényezők történeteként festik le, más szóval olyan történelemként, amelyről – úgy mondanám – a „hiányszem­le” gyanánt alkottak fogalmat.⁹ Az egyik gyakran idézett példa e hiányzó alkotóelemekre a gyéren fejlett civil társadalom. A hiányzó valami – jelen esetben a civil társadalom – szolgál a szintén hiányzó másvalami (a nor­maként elfogadott nyugati mintával mért sikeres fejlődés) magyarázatául. Egy másik, éppennyire tarthatatlan fogalom a kulturális különbségé. Amikor például az elemzés semmilyen elfogadható magyarázattal nem képes szolgálni patriarkális társadalmi struktúrák konok továbbélésére vagy újra-fölbukkanására, akkor a „patriarkális kelet-európai kultúrát” javasolják magyarázatul, amely megközelítést Uma Narayan más ösz-szefüggésben „kulturális esszencializmusnak” nevezett.¹⁰

Az itt bemutatott ténymegállapítások ellenben lehetővé teszik, hogy új megvilágításban vegyük szemügyre, például, számos kelet-európai nő hírhedt „családi irányultságát”. Számos nyugati országgal összehason­lítva, az államszocializmusban előrébb haladt a nők bekapcsolódása a fizetett munka világába. Számos kelet-európai nő úgy tapasztalta meg ezt a bekapcsolódást – egyrészt – mint önbecsülésük kollektív javulását a munka világában, amely számos piacgazdasághoz képest kevésbé jellemzett a versengés, másrészt ugyanakkor halmozottan terhelő és túlterhelő jellegű volt, különösen tekintettel a családban uralkodó társa­dalmi-nemi viszonyokra. Az államszocialista társadalmak – ellentétben számos nyugati társadalommal és hasonlóan számos nem-nyugati tár­sadalomhoz – kevés teret hagytak a gazdasági egyéniesedésnek. Ezek a különbségek nagymértékben az egyenlőtlen globális és Európán belüli kölcsönhatások és viszonyok korabeli történetének termékei voltak.

Következésképpen a (családi) közösségbe való beilleszkedés és az erőforrások megosztása a legtöbb, bár nem az összes nő számára elengedhetetlen eleme volt és maradt létezésüknek, ez volt az a való­ság, amelyik alakította és alakítja életstílusukat és döntéshozatalukat. A kelet-európai nő családi irányultsága ennélfogva nem a „kulturális elmaradottságnak” vagy „kulturális másságnak” volt betudható, hanem a szegénység leküzdésére és a Nyugat utolérésére irányuló terv kénysze­reinek és mellékhatásainak, ami befolyással volt életfeltételeikre. A nők nagy többsége bizonyosan nem fogta föl a magánéletet és a családot akként – miként egy másik társadalmi-nemi sztereotípia az államszoci­alizmus történetéről láttatni szeretné -, hogy ez lett volna számára az egyedül fönnmaradó hely a (politikai) ellenállásra a „kommunista rend­szerrel” szemben. Hanem bizony a magas fokú szuverenitás volt az, amit sokan élveztek a munka világában – ez adott teret egyéb érdekek kifejlődésének -, meg az a mindennapi tapasztalat, hogy volt egy csekély vagy lassú haladás, amit azért mégis csak elértek a körülbástyázott férfi előjogokkal szemben, s ez része lett a (tágabb) család és sok esetben a tágabb közösség felé igazodásuknak.

Egy bimbózó új kutatási kultúra, amiből e tanulmány sokat profitált, mostanság erőteljesen ízekre szedi a népszerű föltevéseket az állam­szocializmus társadalmi-nemi történetéről, beleértve például azokat, amelyek a „nőmozgalom hiányára” vagy arra a hiedelemre vonatkoznak, hogy a nőszervezetek kizárólag csak a „rendszert” képviselték (Nowak 2005, 488-518; Popa 2009, 59-74). Ám még jóval több munkára van szükségünk ahhoz, hogy eredményesen szembeszállhassunk a nőkkel és a társadalmi nemmel kapcsolatban uralkodó sztereotípiákkal Közép-és Kelet-Európában.

Fordította: Csala Károly

Jegyzetek

¹ Klasszikus nemzetközi hozzájárulás ezekhez a vitákhoz angolul: Wolchik et al. 1985. Jó példa rá, hogyan tükrözi a vitát, és hogyan viszonyul hozzá a tematikus történelmi-empirikus tudományosság: Hagemann – Michel 2006. Némely szóbanforgó tárgy inkább fogalmi-politikai taglalását lásd: Forum… 2007, 197-246.

² Egy 1971-ben végzett reprezentatív fölmérés szerint ez a kisebbség szám­szerűleg megközelítően 320.000 egyént jelentett, vagyis 3,2 százalékát tette ki a magyar népességnek, miközben a három keleti megyében arányuk az 5 százalékot súrolta. 1993-ban a kisebbség 468.000 főt számlált, ami a lakosság 4,5 százalékának felel meg. Mindkét fölmérés „azokkal az egyénekkel számolt, akiket a nem-cigány környezetük cigánynak tekintett”. (Kemény 1976, 9, 13 idézet is innen; Kemény é. n. 3.; Magyarország Statisztikai… 1995)

³ E számítást illetőn lásd: Asztalos Morell 1999, 422.

⁴ Ez utóbbi rendelkezés a Népköztársaság első napjaiban kezdődött törvényho­zási reformfolyamat betetőzése volt. (1952/4 törvény 1953, 52-69; Mikos 1986, 433-444)

⁵ A társadalombiztosítással rendelkező anyákat tizenkét heti bér, valamint anya­sági segély illette meg 1953-ban. A fizetett bér időtartamát a későbbiekben meghosszabbították. (1951/7 törvényerejű rendelet é. n., 56-68, különösen 64; 1952/2 SZOT-szabályzat 1953, 462-481, különösen 472-473)

⁶ Már az 1949-es Alkotmány is utalt rá, hogy „a nők egyenjogúságát szolgálják: munkafeltételeiknek a férfiakéval azonos módon való biztosítása”. (1949/20 törvény 1949, 3-9, különösen 8; lásd még „Az MSZMP Központi…” 1974, 533; Palasik 2005, 80, 90-94)

⁷ Ezeknek a nőknek a története még megíratlan.

⁸ A „trivializált” házimunka P. Goven kifejezése (Goven 1993, 50; Zimmermann 1993, 240, benne idézet).

⁹ Egy klasszikus szöveg, amely 1981-ben jelent meg először, s még ma is nagy hatással van Kelet-Európa társadalomtörténetének ily módon való fölfogására: Szűcs 1983.

¹⁰ Példák a fönti bekezdésben vázolt nézőpontok tudományosan tarthatatlan és politikailag burkoltan megfogalmazott sugalmazásai és következtetései mögött megbúvó problematikus föltevések gondos fölfejtésére, valamint kritikus tárgya­lásukra egyebek közt: Coronol 1996, 51-87; Narayan 1997.

Hivatkozott irodalom

1951/7 törvényerejű rendelet é. n.: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Köz­gazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1952/2 SZOT-szabályzat 1953: In: Törvények és rendeletek hivatalos gyűjtemé­nye. Budapest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1952/4. törvény 1953: Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye. Budapest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1953/3 törvény 1953: In: Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye. Buda­pest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1953/25 törvényerejű rendelet 1953: In: Törvények és rendeletek hivatalos gyűj­teménye. Budapest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1967/1 mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter rendelete 1968: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1967/3 kormányrendelet 1968: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgaz­dasági és Jogi Könyvkiadó.

1970/1013 kormányhatározat 1971: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Köz­gazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1978/4 törvény 1979: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1982/10 minisztertanács rendelete 1983: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1985/1 törvényerejű rendelet és 1985/1 minisztertanács rendelete 1968: In: Tör­vények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Adamik, Mária 1991: Supporting Parenting and Child Rearing: Policy Innovation in Eastern Europe – Hungarian Case Study. In: Kamermann, Sheila B. – Kahn, Alf­red J. (szerk.): Child Care, Parental Leave and the Under 3s. Policy Innovation in Europe. New York and London, Auburn House.

Adamik Mária 2000: Az államszocializmus és a „nőkérdés”. „A legnagyobb ígéret – a legnagyobb megaláztatás”. Kiadatlan PhD-dolgozat, Budapesti Közgazda­ságtudományi Egyetem.

A Magyar Népköztársaság Alkotmánya 1949/20 törvény 1949: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Állami Lapkiadó.

Asztalos Morell, Ildikó 1999: Emancipation's Dead-end Roads? Studies in the Formation and Development of the Hungarian Model for Agriculture and Gender (1956-1989). Uppsala, Acta Universitatis Upsaliensis.

Az MSZMP Központi Bizottságának állásfoglalása és határozata a nők politikai, gazdasági, szociális helyzetéről és a további feladatokról (1970. február 18.) 1974: In: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967-1970. h. n., Kossuth Könyvkiadó.

Barát Erzsébet 1999: A nők érdekében folytatott kutatás és korlátai. Replika, 37. sz..

B. Gáspár Judit – F. Várkonyi Zsuzsa 1985: Két második nem. Valóság, 38. évf., 7. sz.

Bicskei, Éva 2006: „Our Greatest Treasure, the Child”: The Politics of Child Care in Hungary, 1945-1956.” In: Social Politics. International Studies in Gender, State & Society. Vol. 13, no. 2.

Coronil, Fernando 1996: Beyond Occidentalism: Toward Nonimperial Geohistorical Categories. Cultural Anthropology. Vol. 11, no. 1.

Delapina, Franz – Komlosy, Andrea 1991: Ungarn 1945 bis 1982. Zwischen Abkoppelung und Weltmarktintegration. In: Delapina, Franz et al. (szerk.): Ungarn im Umbruch. Wien, Verlag für Gesellschaftskritik.

Ferge Zsuzsa é. n.: The varying rhythm of change of women's situation in Hungary. (Publikálatlan gépirat a szerző tulajdonában.)

Fodor, Éva 2003: Working Difference. Women's Working Lives in Hungary and Austria, 1945-1995. Durham, North Carolina and London, Duke University Press.

Forum: Is „Communist Feminism” a Contradictio In Terminis? 2007: Aspasia. The International Yearbook of Central, Eastern, and Southern European Women's and Gender History. Vol. 2.

Frey Mária 1996: A nők helyzete a munkahelyen és a háztartásban. In: Foglalkoz­tatás, jövedelmi viszonyok, munkatörvények. Munkatudományi tanulmányok. h. n., Struktúra-Munkaügy Kiadó.

Gaál Ibolya 1997: A szegényügy- és felnőttvédelmi szociálpolitika története Szabolcs-Szatmár megyében 1867-1989. I-II. Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, I. k.

Goven, Joanna 1993: The Gendered Foundations of Hungarian Socialism: State, Society and the Anti-politics of Anti-feminism. Publikálatlan PhD-dolgozat, University of California.

Goven, Joanna 2002: Gender and Modernism in a Stalinist State. Social Politics. International Studies in Gender, State & Society. Vol. 9, no. 2.

Hageman, Karen – Michel, Sonya (vendégszerk.) 2006: Special Issue: Perspectives on Child Care and Education in Eastern and Western Europe. In Social Politics, International Studies in Gender, State & Society. Vol. 13, no. 2.

Haney, Lynne 2000: Familial Welfare, Building the Hungarian Welfare Society, 1948-1968. In: Social Politics. International Studies in Gender, State & Society. Vol. 7., no. 2.

Haney, Linne 2002: Inventing the Needy, Gender and the Politics of Welfare in Hungary. Berkeley and London, University of California Press.

Havas Gábor – Kemény István 1999: A magyarországi romákról. In: Fokasz Nikosz – Örkény Antal (szerk,): Magyarország társadalomtörténete 1945-1989. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó.

Horváth Ágota 1999: Segélyekről, szegényekről. In: Fokasz Nikosz – Örkény Antal (szerk,): Magyarország társadalomtörténete 1945-1989. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó.

Horváth Sándor 2005: Titkos kéjnők és úrifrankák. Prostitúció Sztálinvárosban. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatrs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág Kiadó.

H. Sas Judit 1984: Nőies nők és férfias férfiak. A nőkkel és a férfiakkal kapcsolatos társadalmi sztereotípiák élete, eredete és szocializációja. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Janky Béla 2005: A cigány nők társadalmi helyzete és tevékenysége. In: Nagy Ildi­kó, Pongrácz Tiborné, Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről. h. n., Tárki.

Kemény István 1976: A magyarországi cigányok helyzete. In: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó 1971-ben végzett kutatásról. Budapest, MTA.

Kemény István (szerk.) é. n.: A magyarországi romák. Útmutató Kiadó.

Kende, Anna – Neményi, Mária 1999: Two Generations's Perceptions of Feminility in Post-Socialist Hungary. In: Pető, Andrea – Rásky, Béla (szerk.): Construction. Reconstruction. Women, Family, and Politics in Central Europe 1945-1998. Budapest and New York, Open Society Institute, Österreichisches Ost- und Südosteuropa Institut.

Kovai Cecília 2008: „Élhető volt az a világ, de sok mindenben leredukált min­ket – tehát valamit kaptunk, valamit meg elvettek.” In: Kovács Éva (szerk.): Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetben. Budapest, MTA.

Kovácsné Orolin Zsuzsa 1976: A mezőgazdaságban dolgozó nők élet- és munka­körülményei. In: Nők, gazdaság, társadalom. Tanulmányok a nők helyzetéről. Budapest, Szikra Nyomda.

Lampland, Martha 1989: Biographies of Liberation. Testimonials to Labour in Socialist Hungary. In: Kruks, Sonia – Rapp, Rayna – Young B., Marilyn (szerk.): Promissory Notes. Women in the Transition to Socialism. New York, Monthly Review Press.

Magyarország népessége és gazdasága. Múlt és jelen 1996: Budapest, KSH.

Magyarország Statisztikai Évkönyve 1990 1991: Budapest, KSH.

Magyarország Statisztikai Évkönyve/Statistical Yearbook of Hungary 2007 2008: Budapest, KSH.

Magyarország Statisztikai Évkönyve 1994 1995: Budapest, KSH.

Mezey Barna (szerk.) 1986: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Mikos Ferenc 1986: Az új családjogi törvény. In: Balogh Sándor (szerk.): Nehéz idők krónikája 1949-1953. Dokumentumok. Budapest, Gondolat.

Narayan, Uma 1997: Dislocating Cultures. Identities, Traditions, And Third World Feminism. New York, Routledge.

Nowak, Basia A. 2005: Constant Conversations: Agitators in the League of Women in Poland during the Stalinist Period. Feminist Studies. Vol. 31, no. 3.

Palasik Mária 2005: A nők tömeges munkábaállítása az iparban az 1950-es évek elején. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatárs? Ve­télytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág Kiadó.

Pest megye munkásai 1971: h. n., Az MSZMP Központi Bizottsága.

Popa, Raluca Maria 2003: The Socialist Project for Gender (In)Equality. A Critical Discussion. Journal for the Study of Religious and Ideologies, no. 6.. (Lásd: http://www.jsri.ro/old/html%20version/index/no_6/ralucapopa-articol.htm )

Popa, Raluca Maria 2009: Translating Equality between Women and Men across Cold War Dicvides: Women Activists from Hungary and Romania and the Creation of International Women's Year. In: Penn, Shana – Massino, Jill (szerk.): Gender Politics and Everyday Life in State Socialist East and Central Europe. New York and London, Palgrave Macmillan.

Szűcs, Jenő 1983: The Three Historical Regions of Europe: an Outline. Budapest, Hungarian Academy of Sciences.

Tóth Zsófia Eszter 2008a: „Gábor, csináljunk gyereket, hadd vessen cigánykere­ket!” A megesett lánytól az egyedülálló anyáig – a leányanyák megítélésének változása a szocialista időszakban. In: Bakó Boglárka – Tóth Zsófia Eszter (szerk.): Határtalan nők. Kizártak és befogadottak a női társadalomban. Buda­pest, Nyitott Könyvműhely.

Tóth Zsófia Eszter 2008b: „Az volt a jelszó, hogy hány cukorral kéri a feketét. A gyeses csajok csinálták.” A gyesen levő nők mindennapjai a lakótelepeken az 1980-as években. In: Kovács Tímea (szerk.): Lakótelepek. A modernitás labo­ratóriumai. Budapest, Kijárat Kiadó.

Turgonyi Zsuzsa – Garai Sándorné 1971: Összefoglaló tanulmány a SZOT állásfoglalása és határozata (1970. július 2.) alapján végzett szakszervezeti munkánkról. Sokszorosított (stencilezett) másolat.

Varsa, Eszter 2005: Class, Ethnicity and Gender, Structures of Differentiation in State Socialist Employment and Welfare Politics, 1960-1980. The Issue of Women' Employment and the Introduction of the First Maternity Leave Regulation in Hungary. In: Schilde, Kurt – Schulte, Dagmar (szerk.): Need and Care, Glimpses into the Beginnings of Eatern Europe's Professional Welfare. Opladen and Bloomfield Hills, Barbara Budrich Publishers.

Wolchik, Sharon L. – Meyer, Alfred G. (szerk.) 1985: Women, State and Party in Eastern Europe. Durham, North Carolina, Duke University Press.

Zimmermann, Susan 1993: Die „Suche nach freier Arbeitskraft”: Nachholende Entwicklung und Frauenarbeit in Ungarn. In: Hasenjürgen, Brigitte – Preuß Sabine (szerk.): Frauenarbeit, Frauenpolitik in Afrika, Asien, Lateinamerika és Osteuropa. Internationale Diskussionen. Münster, Westfälisches Dampfboot.

Zimmermann, Susan 2001: Wohlfahrtspolitik und die staatssozialistische Entwicklungsstrategie in der »anderen« Hälfte Europas im 20. Jahrhundert. In: Jäger, Johannes – Melinz, Gerhard – Zimmermann, Susan (szerk.): Sozialpolitik in der Peripherie. Entwicklungsmuster und Wandel in Lateinamerika, Afrika, Asien und Osteuropa. Frankfurt/M. und Wien, Brandes & Aspel und Südwind.

Szidjon ez öntelt férfiú közveszélyes fickónak; Idétlen úszni nem tud, s ezt felrója a tónak. Nem bánt kiátkozása Csuhás ínyenckedőnek! S ki nem érti írásim olvasni tanuljon meg. (J. W. Goethe: Ch. F. Nicolainak, a berlini irodalmi pápának. Szigeti József fordítása, 1998)

Szigeti József a magyar filozófiai gondolkodás jelentős, eredeti képviselő­je volt. Már ifjúkorában kitűnt sokoldalú – zenei, rajzolói, irodalmi – tehet­ségével. Ennek is köszönhetően élhetett és tanulhatott 1939-1944 között a Klebelsberg Kunó által – a francia elitképzés mintájára – létrehozott, eleven szellemű Eötvös-kollégiumban. Felfedezője és mentora Országh László irodalmár, nyelvész volt. 1944-ben magyar-angol szakos bölcsész diplomát szerzett. A háború miatt nem hallgathatta Nicolai Hartmann ber­lini előadásait, így 1944 és 1945 között a bécsi Collegium Hungaricum állami ösztöndíjasa volt, 1948-ban pedig Londonban tanult ugyancsak ösztöndíjasként, a British Councilban. Filozófiából 1947-ben doktorált.

A marxista filozófusok azon köréhez tartozott, amelynek tagjai a polgári gondolkodás és a klasszikus kultúra gazdag elsajátítása után váltak mar­xistává. Micsoda különbséget jelent itt a „nélkül" és az „után". 1944-ben – az új Magyarország megteremtése érdekében – egyik kezdeményezője Lukács György hazahívásának, akinek aztán tanársegédje lett. A fordulat éve, a népi demokráciáról a proletárdiktatúrára való áttérés az Útban a valóság felé (1948) című tanulmánykötetének bezúzásához vezetett, majd az első Lukács-vitában (1949) a mester melletti kiállásaként önkri­tikára kényszerült. 1949-ben Baumgarten-díjban részesült.

1956 és értékelése nyomán (1957) Lukács kritikusaként lépett fel az úgynevezett revizionizmus-vitában. Ezt követően sok nemzedéktársától elszakadt az útja, mert nem osztotta a későbbi demokratikus ellenzék szerveződése felé mutató szellemi-filozófiai tendenciákat. Feladatának Szigeti József a szocialista világ filozófiai kultúrájának megteremtését, majd színvonalának emelését tartotta. Nem volt ebben nemzedéktársai között egyedül – sem itthon, sem külföldön. A marxizmus hatvanas-het­venes évekbeli reneszánszának sok színvonalas képviselője volt térsé­günkben, és nemcsak a filozófiában, hanem a történelem-, a jog- és a gazdaságtudományban is. A kapitalizmus meghaladására a viszonylagos elmaradottság talaján kísérletet tevő államszocializmus Közép-Kelet-Eu­rópában a múlt részévé vált. Az 1989/1991-es térségbeli fordulattal ettől az eredeti programtól – létalap hiányában – távolodott a szellemi világ. A gondolati alap, a ratio cognoscendi – eltérően minden kor uralkodó ideológiáitól – a filozófiai tudományok területén nem teljesen osztja a létalap, a ratio essendi sorsát. A filozófia korszakokon és rendszereken átívelő problémákkal is foglalkozhat, mint ezt Szigeti is tette: munkássága kiterjedt a materialista lételmélet és az általános dialektika problémáira, a racionalizmus és irracionalizmus viszonyára, a tudományosság-krité­riumok feltárására, a logika tudományára, az esztétikum mibenlétének elemzésére.

Szigeti pályafutása során végigjárta az egyetemi és a tudományos fokozatok grádicsait. Hosszú időn át volt az ELTE bölcsészkarán az esztétikai majd az egyik filozófiai tanszék vezetője. A filozófia művelése és megszerettetése érdekében végzett oktatói munkássága generációk sokaságát érintette meg. Lendületes, ugyanakkor fegyelmezett gondo­latvezetés, intellektuális stílus jellemezte előadásait, és kiváló debatter volt. Az MTA Filozófiai Intézete igazgatójává 1959-ben nevezték ki, és 1969-ig vezette azt. 1960 és 1975 között az Internationale Hegel-Gesellschaft tagja volt. Pályája derekán jelentős nemzetközi filozófiai kongresszusokon képviselte hazánkat, Nyugaton és Keleten egyaránt. 1961 és 1969 között a Magyar Filozófiai Szemle főszerkesztője. Ra­cionalista indíttatása megnyilatkozott két nagy kulturális hatást kiváltó program kimunkálásában. Az egyik a mindmáig egyedülálló színvonalú Világirodalom Klasszikusai regénysorozat életre hívása: profiljának egyik megalkotója és szerkesztő bizottságának kialakítója volt. A másik – melynek újraélesztésében jól érzékelhető aufklérista elkötelezettsége munkált – a Filozófiai Írók Tára Új Folyamának életre keltése. Elsőként Hegel életművének magyar nyelvre való átültetésén, majd Diderot és Spinoza művei publikálása érdekében dolgozott.

Számtalan tanulmánya mellett 1948 és 2000 között tíz könyvet írt. Kan­didátusi disszertációját Sören Kierkegaard – a profán egzisztencializmus vallásos őse címmel írta és védte meg 1951-ben. A francia felvilágoso­dás harcos materialista filozófusának, Denis Diderot-nak a jelentőségét 1959-ben elemezte. A mű 1962-ben franciául is megjelent, és a francia filozófiai közegben is hatott. Akadémiai székfoglalója a racionalizmus és az irracionalizmus dialektikájáról szól. Ebben nagy ívű összefoglalását adja felfogásának, annak, hogy az elvont, korlátolt racionalizmus és formalizmusok helyén maradó űrt miért tölti ki szükségképpen valaminő lopakodó irracionalizmus, akkor, ha a gondolkodás nem jut el a konkrét azonosság dialektikus álláspontjához. Ilyenkor a fogalmilag és/vagy ta­pasztalatilag ellenőrizhetetlen intuíció vagy éppen mítoszképzés foglalja el a magyarázatlanul hagyott helyet, a valós problémákat. Mivel a létfo­lyamat teremtő gazdagsága sok tekintetben a megismerés előtt jár, ezért a pozicionális irracionalitás (a még megmagyarázatlan, de nem egyszer s mindenkorra megmagyarázhatatlan) elfogadható az objektum-­szubjek­tum-viszonyt és az abszolút-­relatív-­mozzanatokat felölelő megismerési folyamatban. Az azonosság és a nem-azonosság azonossága (1998) című szisztematikus munkája – amely Amerikában egy évvel később angolul is megjelent – Arisztotelész, Nicolaus Cusanus, Hegel és a marxi felfogás alapjain továbbmenve konkretizálta álláspontját. A dialektikus, a formális és a formalizált logika különbségeit, a tagadás különböző alak­zatait, a dialektikus azonosság („ahol az egység az ellentétes mozzana­tokat viszonylagos önállóságukban fönntartja, miért is maga az egység mozgásformává lesz") és ellentmondás elveit behatóan tárgyalta. Aligha vizsgálta valaki is olyan erudícióval az „azonosság – különbség – ellentét – ellentmondás – antagonizmus" (utóbbi nála nem szóismétlés, hanem kategoriális differenciálódás) klasszikus ontológiai és logikai problémáját, mint ezt munkáiban Szigeti József tette.

Munkássága széles körű, mert kiterjedt az irodalomkritikára, az esz­tétikára és a filozófia szisztematikailag megragadható belső területeire, az ontológiai, ismeretelméleti és logikai kérdésekre. Írt koncepciózus egyetemi filozófiatörténetet (A görögöktől Hegelig) és könyvet A magyar szellemtörténet bírálatához címmel (1964). Ifjúkori irodalomkritikusi munkássága a magyar líra 1947-es helyzetéről, tendenciáiról, Déry Tibor nagyrealista regényéről, A befejezetlen mondatról és az esszéíró nemzedék általa legtehetségesebbnek tekintett tagjáról, Szerb Antalról szólt, aki szerint „Minden reakció szükségképpen szellemellenes, mert a szellem kritikát jelent és kérlelhetetlen továbbot". Magyar és világirodalmi érdeklődése filozófiájában és esztétikai elemzéseiben is permanensen jelen van, mégis, a kilencvenes években és az ezredfordulón – túl a nyolcadik ikszen -, fél évszázad múltán folytatta kritikusi tevékenysé­gét. Hosszú esszét írt Shakespeare szonettjeiről, melyeket évtizedeken keresztül újratanulmányozott, hogy végül minden keletkezési forrást, adalékot hozzáolvasva hordhassa ki mondanivalóját. Ugyanígy eredeti módon értelmezte József Attila Eszmélet című versét, de írt mai magyar költőkről, Simor András Balga Prométheusz c. kötetéről és másokról is.

Esztétikum-felfogásában az érzéki megjelenítés törvényszerűségeivel, szerveződési módjaival foglalkozik, legyen szó bármely gondolatról, ér­zésről, társadalmi-emberi tartalomról, vagy éppen – mutatis mutandis – a természeti szép számunkra való, emberi átéléséről. Esztétikum ugyanis nemcsak a művészet szférájában keletkezhet, mutatta ki, hanem az érintetlen természetben is, ahol az esztétikai jelenségekben társadal­mi-emberi tartalmak fejeződnek ki, azokat akként éljük át. Továbbá a társadalmi élet nem művészeti esztétikai jelenségeinek szférájában is.

Mondjuk, a női szépség, a gyermeki báj vagy a heroikus férfihelytállás is ilyen. Az esztétikai minőségek keletkezésének ugyanis társadalmi alapjai vannak: ott, ahol életszituációk és magatartásformák lényeges szerkeze­tüket tekintve azonos módon, viszonylagos gyakorisággal ismétlődnek. Az esztétika minőségkategóriáinak – szép, fenséges, tragikus, rút, gro­teszk, komikus, elégikus, heroikus stb. – keletkezése és magyarázata a társadalmi életszituációk és magatartásformák váltakozásán keresztül történik. Így a szépség az emberi társadalom és a társadalmiasult egyén szabadságának érzéki megjelenése, míg a rútság a szabadság felbom­lása, az azt megsemmisítő erők esztétikai értékének kifejezője. Értő kritikusa joggal írhatta, hogy ha elfogadni nem is kötelező felfogását, az esztétikai minőségek meghatározásának és egymásba átcsapásának magyarázata, megoldásai bárki számára megkerülhetetlenek maradnak, aki a jövőben a témával foglalkozni kíván.

1971-ben bővítetten megjelent szisztematikus esztétikája az alapvető kérdések rendszertanilag is megalapozott, hatalmas tárgyi tudást és műveltséget mozgató bemutatásán túl igazi nóvumokat tartalmaz. Az allegória és a szimbólum szokványos magyarázataitól eltérő újító megol­dása, hogy kép és jelentés viszonyát a mű szerkezetében a normálforma, az adekvát viszony kidolgozásával és bevezetésével fejti fel, melyhez képest a szimbólum és az allegória inadekvát viszony. A kép és jelentés sejtelmes, szimbolikus és a képimmanens allegorikus ábrázolásmódjait az alkotás belső forma-meghatározottságaként tárgyalja – a típusalko­tás (atipikus, átlagtípus, lényegtípus) és a kompozíció mellett. Vegyük a szimbólum „sejtelmes" jelentését, amely a kép és jelentés inadekvát viszonyára épül. „Ám a szimbólumban az inadekvátság nem azon alapszik, hogy a képhez képest a jelentés külső, tehát nem a jelentés képtranszcendenciáján. A szimbólumban a jelentés éppúgy immanens eleme a képnek, mint a művészi ábrázolás és általánosítás normálformá­jában. Ellentétben azonban a normálformával, kép és jelentés viszonya itt sejtelmes és többértelmű marad, nem éri el a teljes egyértelműséget, legfeljebb konvergál felé. Ez a sejtelmes viszony a kép elemeinek vál­tozó konkretizálhatóságában mutatkozik meg, melynek alapján a végső összefoglaló jelentés is egy nem teljesen átértett, titokzatos valóság tükrözője lesz.

Ady A vár fehér asszonyában saját lelkét »ódon, babonás vár«-nak nevezi, s ebben a szimbólumban immanensen benne van az Én-re vonatkoztatott jelentés, amely a képek rákövetkező sorát nemcsak át­színezi, hanem kiteljesedik bennük. A lélek nem külső kulcsszó itt; sem nem elsődleges, sem nem – mint Baudelaire Albatroszában – utólagos, s ennyiben allegorikus jellegű önértelmezés, hanem éppen »ódon, ba­bonás vár« mivoltában szimbólum – a poéte maudit-é, azé az elszigetelt költői Én-é, akit a régi és az új nyomorúságok egyaránt nyomasztanak" – írta Esztétikájában, a feudális kísértetjárás és a modern magányosság jelentés-meghatározó egységét sejtető versről.

A filozófiának felfogásában a szaktudományokétól eltérő, sajátos tárgya van, mert nem az egész világot, annak részrendszereit tanulmányozza, tehát nem a szaktudományokat kell másképpen megragadnia, hanem a „világ-egészt": nem extenzív, hanem intenzív totalitásában. Ehhez encik­lopédikus tudás szükséges, és annak az igénynek a fenntartása, hogy a filozófia gondolatokban tudja kifejezni saját korát: az emberiség „honnan jött, hol áll és merre tart", mely igényt a posztmodern szkepszis elveti. (Viszont ezen az úton járva el is esik a filozófia önállósága, hiszen ekkor szintézis nélküli problématerületekre és ágakra bomlik.) Szigeti becsülte a descartes-i „de omnibus dubitandum" elvét, hozzátéve azonban, hogy Marx megszüntetve-megőrző, tehát magasabb szintre emelő dialektiká­jának (Aufheben) volt teljesebb igaza, amikor a módszeres kétely elvét a kételkedésre is kiterjesztette, éppen azért, hogy legalább cáfolható, világos álláspontokhoz juthassunk el. Aki tudniillik nem elég bátor az élet némiképp és gyakorta irracionális hömpölygésébe racionális erővo­nalakat húzni, annak nem érdemes tudománnyal foglalkoznia. Aki pedig megelégszik a kontemplatív magatartással, annak sem a filozófia való, mert ott „a fogalom kezdi meg munkáját" (Hegel), világnézetileg befolyá­solva az emberek gyakorlati céltételezéseit, életvezetését. E tekintetben mélyrehatóan igaza volt Max Webernek, aki azt mondotta filozófus barát­jának, Karl Jaspersnek, hogy „aki szemlélődni szeret, az járjon moziba". Módszerében ez az induktív és a deduktív megismerés útjait egyaránt létjogosultnak tekintő álláspont vezérlőelvében az elméleti és a történeti egységét vallotta. Tehát az elméletalkotásnak empirikus és történeti anyagra kell támaszkodnia. Egyazon műben azonban – megteremtve az elemzés egynemű közegét – nem lehet és nem is szükséges egyforma súllyal képviselni az elméleti és a történeti elemeket, összefüggéseket.

A tudományos gondolkodás forradalma (1984) című mű Szigeti nagy­szabású, de befejezetlen szisztematikus munkájának prolegomenája, problématörténeti felvezetője. Az objektív dialektikáról tervezett, a lételméletet tárgyaló kötetet már nem írta meg, azonban annak egyik centrális problémáját, a konkrét azonosság kérdését kifejtette (1998). A fogalmi gondolkodás természetével a szubjektív dialektikát tárgyaló, továbbá a valóság elméleti és gyakorlati elsajátítása összfolyamatának kifejtését megcélzó kötetek tervek maradtak. Ennek ellenére nagy érték a szokásos logikai és az ismeretelméleti tudományosság-kritériumoktól külön kezelt lényegi konstituenciák kidolgozása: az objektivitás köve­telményéé, azé, hogy a kutatásban „egyre inkább a vizsgált jelenségek azon egynemű körét, totalitását vegyék tekintetbe, amely önmagában és önmagából válik érthetővé", előrehaladva így a szubjektíve körülhatárolt tárgytól az objektíve lokalizáltig; a kívülről bevitt, fiktív magyarázó elvek vagy istenképzetek helyett az immanens jelenségmagyarázat „az adott anyagi totalitás saját belső törvényszerűségeiből való megértése"; az elméletalkotás belső történetiségének követelménye, tehát például a tár­sadalmi-gazdasági alakulatok felfedezett mozgási törvényszerűségeinek fejlődési törvénnyé való elmélyítése, amely anticipatív erővel bírhat; és a végső kritérium, a praxis szerepének bemutatása, lévén a tudomány a társadalmi tudat specifikus, gyakorlatból kinövő és azt – elvileg – megter­mékenyítő formája. Elvileg, ugyanis osztálytársadalmakban az osztályér­dek igen gyakran a megismerési folyamat gátjaként és korlátjaként léphet fel, igazolva az államelméletben kifejtett Hobbes-paradoxon igazát. Ti. azt a tételt, hogy ha „bármely háromszög szögeinek összege egyenlő egy négyzet két szögének összegével, bárkinek uralmi jogát vagy az uralmon lévők érdekét sértené, akkor ezt az igazságot, ha nem is vitatnák, de – mihelyt az érintetteknek erre lehetőségük volna – az összes geometriai könyvek elégetésével elnémítanák". Amihez Szigeti azt teszi hozzá, hogy a negatív ellenerők mellett a pozitív felhajtóerők figyelembevételével kell a Hobbes-paradoxon érvényességi körét behatárolni: egyrészt a társadalmi-történelmi tudományok nagy fellendülései többnyire a haladó korszakok, osztályok előretöréséhez kötődnek, másrészt a műszaki és természettudományok terén, ha a tudás gyakorlati haszonnal kecsegtet, akkor hatékony szerepe lehet a megismerésben.

Látni kell egy vonulatot: amíg N. Hartmann a naiv tudat teleologikus gondolkodásmódját tárta fel, Lukács György pedig a visszatükröződés antropomorfizáló tendenciáit bírálta a mindennapi életben, kiemelve a tudományban a dezantropomorfizáció szükségességét, addig Szigeti a fentiekkel a tudományosság pozitív kritériumrendszerét dolgozta ki.

A materializmusnak az objektív és szubjektív idealizmushoz való vi­szonya, a filozófia, a szaktudományok és az osztályviszonyok tárgyalása gazdagon artikulált ebben a munkájában. Egyes, különös és általános kategoriális formáit, a valóság olyan egzisztenciális meghatározottságait, melyek, mivel minden tárgyiasságon – szellemin és anyagin egyaránt

– érvényesek, átfogóbb törvényszerűségeknek tartja és mutatja be, mint a szaktudományok által feltárt, a részrendszerekben érvényesülő jellemzőket. Az egyes, a különös és az általános determinációs fokokat, az egyed, a nem és a faj vonásainak megoszlását egy relatív totalitáson ontológiailag és logikailag egyaránt kibontotta, hogy aztán továbblépve, a gondolkodás formai folyamata és a termelés összefüggéseit (munkatárgy – munkaeszköz – célképzet) írhassa le. Általánosítva: az alulról felfelé futó erősebb, fundáló összefüggés (I. Á – K – E) létmeghatározottsága nélkül nem létezik a felülről lefelé (II. E – K – Á) futó determinációs vi­szony, amely viszont differenciáló hatású. „A tartalom teremti és tartja fenn a formát. A forma differenciálja és fejleszti ki teljes gazdagságában a tartalmat, valamennyi szunnyadó lehetőségét kibontakoztatva" – a lét mássá levésének önmagára vonatkoztatásaként, hogy ezúttal a hegeli szubjektivitás fogalommal mutathassunk rá dialektikus elemzése praxisbeli jelentőségére. Ezen kategoriális szerkezetek elemzése és a következtetési formák kifejtése sok mindent megmutatnak komoly felkészültséget és kreativitást igénylő elgondolásaiból. Akárcsak Platón Parmenidész-dialógusának elemzése, amely a dialektikus gondolkodás szentélyeként a filozófia egyik legnehezebb problémáját, az Egy és a nem-egy, a Sok mibenlétének rejtélyét dekódolja, a kulcsfogalom, az ellentmondás elv kifejtésén keresztül. Az életmű eredetisége abban is kifejeződik, ahogy Szigeti utolsó nagy művében, Intellektuális önéletraj­zában (2000) úgy mutatja be szellemi ébredezését a társadalmi hivatásra ébredéséig 1921-1948 között, hogy egyben azon időszak korrajzában helyezi el magát. Számtalan önmagukban is értékes dokumentumot, forrást mozgat, leveleket idéz, nagyszerű portrékat rajzolva sok entel­lektüel kortársáról.

Ritka és őszinte önreflexió – olyan emberhez méltó, aki tudta, mi a filozófia, mint tudomány.

A WikiLeaks filozófiája a következő alapelven nyugszik: a titkok arra valók, hogy leleplezzék őket. Minden egyes titkosított hír tehát arra rendeltetett, hogy napvilágra kerüljön és hozzáférhetővé legyen a polgárok számára.

Heves viták dúlnak az egész világon arról, hogy vajon a WikiLeaks elő­revitte-e vagy sem a sajtószabadság ügyét, hogy jót vagy rosszat tesz-e a demokráciának, hogy szükség van-e a cenzúrájára, vagy sem. Akár­hogy is, egy dolog bizonyos, és ezt minden újságíró tudja, hogy amikor a WikiLeaks nyilvánosságra hozott több ezer jelentést az Afganisztánban és Irakban ténykedő amerikai katonák túlkapásairól és mintegy 250.000 táviratot, amiket az Egyesült Államok nagykövetségei küldtek a Külügymi­nisztériumnak, az „nagy pillanat volt az újságírás történetében" (El País, 2010. február 8.). Ezzel a pillanattal pedig új időszámítás lépett életbe.

A névtelen internetezők által 2006-ban létrehozott WikiLeaks csoport, amelynek egyetlen ismert alakja Julian Assange, azt választotta küldeté­sének, hogy kiszivárogtatott híreket (leaks) gyűjt össze, majd nyilvános­ságra hozza őket, miközben garantálja a források védelmét.

Érdemes megjegyezni, hogy Julian Assange szerint mi volt az a három ok, amely a szervezet megalapítására ösztönözte: „Az első: a polgári társadalom haldoklása világméretekben. Az elektronikus átutalások ré­vén a pénzalapok áramlása olyan sebességet ért el, hogy gyorsabban terjed, mint bármilyen politikai vagy morális ítélet. Ezáltal pedig romba dönti a polgári társadalmat az egész földkerekségen. Erre egy kiváltságos embercsoport képes, és teszi is azzal a haszonnal, hogy gazdagságot és hatalmat halmoz fel magának. A második: létrejött egy gigantikus biztonsági állam, ami szüntelenül növekszik. Kiindulópontja az Egyesült Államok, és onnan terjed el mind jobban és jobban az egész világon." A harmadik, „a tömegtájékoztatás nemzetközi méretű katasztrófája. […] Annyira silány, és olyan mértékig manipulál minket, hogy már akkor is jobban éreznénk magunkat, ha semmilyen média nem létezne. Semmi­lyen." (El País, 2010. október 24.)

Nem vitás, hogy Assange igen radikális nézeteket képvisel az újság­írással szemben. Egyik interjújában egyenesen így nyilatkozik: „Az új­ságírás olyan magatehetetlen állapotban van, hogy ha most újságíróként mutatkoznék be, akkor azzal saját magamat járatnám le. Az újságírók által elkövetett legnagyobb gonosztett az, ahogyan a háborúkról (Irak és Afganisztán) tudósítanak. Olyan háborúkról, amelyekért részben ők is felelősek amiatt, hogy nem fogalmaznak meg kérdéseket, mert hiányzik belőlük a tisztesség, és a talpát nyalják az összes kormányszóvivőnek." (El Pais, 2010. október 24.)

A WikiLeaks filozófiája a következő alapelven nyugszik: a titkok arra valók, hogy leleplezzék őket. Minden egyes titkosított hír tehát arra ren­deltetett, hogy napvilágra kerüljön és hozzáférhetővé legyen a polgárok számára. A demokráciáknak semmit sem szabad titokban tartaniuk. A politikai vezetőknek sem. Ha ez utóbbiak nyilvános szereplése nincs éles ellentmondásban magántermészetű vagy titkos tevékenységükkel, akkor a demokráciáknak nincs semmi félnivalójuk a kiszivárgott hírek terjesztésétől. Mert ebben az esetben – de csakis ebben az esetben – ez azt jelenti, hogy morálisan feddhetetlenek. És hogy a politikai modell, amely bennük testesül meg – és úgy tekintünk rá, mint „mind közül a legkevésbé tökéletlenre" -, méltán terjedhet el, minden különösebb etikai kétség nélkül, az egész világon.

Mi szükség volna rá akkor, hogy az újságírók hallgassanak, amikor egy felelős politikus nyilvánosan kijelent valamit, szűkebb körben pedig annak pontosan az ellenkezőjét mondja?

A weboldal arra biztatja az internetezőket, hogy saját platformjukon keresztül terjesszék azokat a hang- és videofelvételeket, bizalmas szövegeket, amelyeknek meggyőződtek a hitelességéről, de ne árulják el, hogy honnan kerültek hozzájuk. Az oldalon (http://wikileaks.org/) két tucat önkéntes dolgozik teljes munkaidőben, és hozzájuk csatlakozik esetenként további 800 szintén önkéntes munkatárs (újságírók, jogászok, informatikusok). A WikiLeaks internauták és alapítványok adományaiból tartja fenn magát. Nem fogad el azonban hivatalos támogatást és sem­milyen reklámot sem.

Munkáját közhasznúnak ismerte el számos intézmény. A brit The Economist című hetilaptól 2008-ban megkapta az Index on Censorship Award címet. 2009-ben az Amnesty International neki ítélte a „legjobb új médium" díjat annak a cenzúra alá vett dokumentumnak a közléséért, amely a volt kenyai elnök, Daniel Arap Moi és közvetlen környezetének pénzsikkasztási ügyeit tárta fel.

A WikiLeaks megalakulása óta egyfolytában tobzódik a titkokban, és valóságos gyára lett a scoops-nak. (Renard 2010) Ezen a téren három év alatt többet produkált, mint amennyit bármelyik elismert sajtóorgánum harminc év alatt… 2006 és 2009 között a következő leleplezései vertek fel különösen nagy port: közzétette azokat a dokumentumokat, amelyek feltárták a svájci Julius Baer magánbank által alkalmazott technikát a tőkemenekítésekre; az amerikai hadsereg gauntanamói fogolytáborában lefolytatott büntetőper jegyzőkönyvét; a szélsőjobboldali Brit Nemzeti Párt tagjainak listáját névvel, címmel, telefonnal és foglalkozással, így rendőrökét is; azokat az elektronikus üzeneteket, amelyeket a World Trade Center ellen 2001. szeptember 1-jén elkövetett merénylet áldo­zatai küldtek a külvilágnak; dokumentumokat, amik az izlandi The New Kaupthing csődjének hamis voltát bizonyítják; a Szcientológiai Egyház titkos jegyzőkönyveit; annak a Sarah Palinnek a személyes levelezését, aki John McCain oldalán az Egyesült Államok alelnöki címére pályázott, és leveleit a hivatali számítógépén küldte el a választási kampány alatt; Marc Dutroux perének jegyzőkönyveit, bennük mindazoknak a telefon­számával, bankszámlaszámával és címével, akiknek a neve felmerült a pedofil bűnügy nyomozása során…

A Probo Koala-ügy

A felsorolt leleplezések egytől egyig jelentős vihart kavartak, de az érintett körökön kívül nem találtak szélesebb körű médiavisszhangra. Alighanem a Trafigura-ügy volt az első a WikiLeaks akciói közül, amely komoly nemzetközi érdeklődést is keltett.

A Londonban alapított multinacionális Trafigura cég ez egyik legna­gyobb olaj- és nyersanyagszállító vállalat a világon. Előbb az úgynevezett „olajat élelmiszerért" botrányba keveredett bele Irakban, majd azzal vá­dolták meg, hogy 2006-ban kibérelte a Probo Koala hulladékszállító hajót, hogy veszélyes vegyi hulladékot vigyen Elefántcsontpartra, ami majd ott kerül megsemmisítésre. Csakhogy merőben gazdaságossági meggondo­lásokból a mérgező hulladékot egyszerűen leszórták különböző abidjani telephelyeken… Az eset következményeként egy tucatnyi ember meghalt, több ezren mérgezést szenvedtek, és óriási nemzetközi botrány tört ki…

A Trafigura saját védelmi stratégiája érdekében elrendel egy belső vizs­gálatot és jelentést – „The Minton Report" -, hogy megállapítást nyerjen a hulladék tényleges toxicitása. Az eredmény riasztó, a multinacionális vállalat pedig úgy dönt, hogy titokban tartja. A WikiLeaks azonban sike­resen hozzájut a jelentéshez, és 2009 szeptemberében nyilvánosságra is hozza. A dokumentum tudományos érvekkel alátámasztva kimutatja, hogy a vegyi hulladék 108 000 személyt mérgezett meg.

A kiszivárgástól megrémült Trafigura azonnal oltalmat talál a harcias brit Carter-Ruck ügyvédi irodánál, amely jóformán szakosodott már a hasonló akciókkal szemben alkalmazott megfélemlítésre és elhallgatta­tásra. Ügyvédei sikeresen elintézték, hogy egy részrehajló ügyész olyan eljárást indítson, amely megtiltja a The Guardiannek, hogy közzétegye a WikiLeaks által rendelkezésére bocsátott Minton Reportot. A Trafigura fellélegzik, és szinte diadalmámorban úszik.

Köszönjük, Twitter!

Csakhogy 2009. október 12-étől fogva, a The Guardian on-line vonalán (www.guardian.co.uk/), amit havonta 30 millió ember látogat, arról értesíti olvasóit, hogy az újságot, 1821-es megalapítása óta első ízben, az igaz­ságszolgáltatás akadályozza, hogy az esetről írjon, arra hivatkozva, hogy a kérdés a Parlament előtt van. A hír nem sikkad el. Egy emberjogi harcos azon nyomban mozgósításba kezd, és hashtagriadót² fúj a Twitteren. És máris „újságírók, bloggerek, twitterezők, szociális munkások serege alakul, és ered minden részlet felderítésére, amit a Carter-Ruck-iroda el akart tussolni".³

Mindössze negyvenkét perccel azután, hogy a The Guardian riadót fújt, az Internet a világ elé tárja mindazt, amiről a napilap kénytelen volt hallgatni. „És a twitterszféra olyannyira tűzbe jött, hogy a »trafigura«, a »carterruck« és a »guardian« a leggyakrabban twittelt szavakká váltak Európában. Másnap 12 óra 19 perckor a Carter-Ruck-iroda beadja a derekát, és e-mailt küld a The Guardiannek, hogy publikálhat."⁴

Alan Rusbridger, a napilap igazgatója, látva a Háló általános, vala­mint az új hálózati kommunikáció konkrét hatalmát, gyorsaságát és hatékonyságát, microblogging formájában mond köszönetet az interne­tezők közösségének: „Köszönöm, Twitter, és köszönöm minden egyes twitterezőnek a fantasztikus támogatást az elmúlt 16 órában! A szólás­szabadság hatalmas győzelme ez."⁵ Néhány nappal később, miután Rusbridger levonta az esemény valamennyi tanulságát, erre a követ­keztetésre jutott: „Olvasóink immár résztvevői annak, amit mi csinálunk. […] Mi pedig olyan dolgok megvalósítására lettünk képesek, amilyenekre nélkülük nem lenne módunk." (Rusbridger 2010) És valóban, erre nem lettek volna képesek – a WikiLeaks nélkül.

Járulékos gyilkosság

A Julian Assange által indított weboldal igazi felavatásának éve 2010 volt. És meg kell adni, hogy a felavatás igencsak nagyot szólt. Különösen áp­rilistól fogva, amikor szárnyára bocsátotta a Collateral Murder (Járulékos gyilkosság) című videót.

A felvétel George Orwell egyik mondatát választotta mottójául: „A politikai nyelvezet úgy van megalkotva, hogy a hazugságot hitelessé, a gyilkosságot tiszteletre méltóvá változtassa, a levegőről pedig elhi­tesse, hogy szilárd halmazállapotú." (Orwell 2001, 173) A felvétel képei egy Apache helikopterről készültek, Bagdad egyik városnegyede fölött. A jelenet 2007. július 12-én játszódik, fényes nappal. Felülről az látszik, hogy emberek vonulnak az utcán. Közülük az egyik – Nami Noor-Eldeen, a Reuters riportere, munkatársa, Saeed Chmagh társaságában – kame­rát visz a vállán. A katonák azt hiszik, hogy valamilyen fegyver, talán egy RPG rakétavető van nála, és felszólítás nélkül több sorozatot lőnek ki nehézgéppuskából a gyanús személyekre, miközben többször elhangzik a parancs: „Keep shooting! Keep Shooting!" [Tüzelést folytasd!] Tizenkét ember marad ott holtan, köztük a két riporter és egy kilencéves gyermek.

És egyre hallatszik a tüzelő katonák őrült röhögése, és ahogy az áldoza­tokat szidalmazzák: „Bastards!" Utána repülnek tovább…

A videó 48 órán belül bejárja a világot, és nyomában több mint 3000 cikk születik a nemzetközi médiában. Miután felkerül a világhálóra, a YouTube-on négymillió ember látja⁶ három nap alatt. A Pentagon arra kényszerül, hogy vizsgálatot indítson. A hadsereg azonban rendületlenül kitart a saját verziója mellett: „Kilenc lázadóval végeztek ez alkalommal." És az újságírók halála? „Az járulékos veszteség."

A démonizált Assange

A WikiLeaks 2010-ben még három másik „tömeges kiszivárogtatással" döbbentette meg a világot: az afganisztáni háborúban elkövetett bűnökről szóló 76.000, az amerikai hadsereg részéről lezárt ügyirattal (Riviere 2010); 400.000 jelentéssel olyan incidensekről és jogtalanságokról (SIGACT, Significant Action in the War), amiket amerikai katonák követtek el Irakban 2004 és 2009 között („bizalmas katonai iratok legnagyobb ki­szivárogtatása a történelemben"); és különösen azzal a mintegy 250.000 diplomáciai távirattal, amiket 274 amerikai követség váltott a washingtoni Külügyminisztériummal.

Ezúttal a szembenálló nézetek szokatlan hevességgel csaptak össze. Érthető. „Ha egyszer a jó újságírásról van szó – állítja Julian Assange -, akkor természetes, hogy vitatják." A WikiLeaks alapítója, az on-line infor­mációk Robin Hoodja méltó alakja lehetne Stieg Larsson (a Millennium szerzője) valamelyik regényének. Van, aki isteníti, van, aki az ördöggel azonosítja. Washington is az utóbbi álláspontra helyezkedett, amikor Oszama Bin Ladennel állította egy sorba, és megtette a második „első számú közellenséggé", majd hajtóvadászatot indított ellene az egész világon azokkal a félelmetes eszközökkel, amelyekkel mint a világ leg­nagyobb hatalma rendelkezik.⁷

Az USA támadása a WikiLeaks ellen ahhoz a magatartáshoz hasonló, amelyet például a brit hatóságok tanúsítottak valamikor 1983-ban Sarah Tisdallel, a Foreign Office egyik funkcionáriusával szemben. A tisztviselőt hat hónapi börtönre ítélték, mert jelentéseket adott át a The Guardiannek arról, hogy Margaret Thatcher kormánya titokban amerikai cirkálórakéták telepítését tervezi Nagy-Britanniában. Vagy ahhoz, ahogy az izraeli ha­tóságok léptek fel Mordechai Vanunu atomtudós ellen 1986-ban, akit 18 évi börtönre ítéltek, mert a londoni Sunday Timesnak „kiszivárogtatta", hogy Izrael atomfegyvereket birtokol.

Ezért történt azután, hogy szerte a világon sok ezer internetező egye­sült az Anonymous közösségén belül, s indított hatásos kiberháborút – az Operation Paybacket, azaz a Visszavágás Hadműveletet -, és lekérdezéseivel komoly, túlterheléses zavart okozott az Amazon, a Visa, a Paypal vagy a MasterCard webszervereiben, azoknál a társaságoknál, amelyek intézkedéseket hoztak a WikiLeaks és Julian Assange ellen. A mozgalom tagjai leggyakrabban úgynevezett szolgáltatásmegtagadás­sal járó támadásokat (DdoS) indítanak. Másra nincs is szükségük hozzá, mint egy ingyenesen letölthető programra – LOIC, avagy „Low Orbit Ion Cannon" (szó szerint: alacsony röppályájú ionágyú) -, és ha azt elindítják, akkor számítógépeik abban a pillanatban rákapcsolódnak az internetes célpontra, ahol megbénítják a kapcsolatokat.

Azzal, hogy az Anonymous csatlakozott az internetes szabadság védel­méhez, egy új nemzetközi polgári létformát teremtett meg az Interneten. Amikor 2011 elején népfelkelések hulláma érte el az arab világot, ez a kollektíva nem egy politikai ütközetben is részt vett. Tunéziában, az ot­tani diktátor, Ben Ali hivatalos honlapja ellen indított támadást. Kevéssel később más autoriter rezsimek címére záporozta fenyegető üzeneteit. Amikor Egyiptomban a hatóságok első ízben kapcsoltak le a Webről huszonhárom millió helyi internetezőt, és vágták el a telefonösszeköt­tetést, megbénítva vele a Twitterhez és Facebookhoz való hozzáférést, az Anonymous nagyszabású és összehangolt informatikai támadásba kezdett bizonyos kormányoldalak, nevezetesen a belügy- és hírközlési minisztérium ellen. (Ferran 2011)

Richard Stallman, a szabad szoftverek⁸ egyik fő támogatója szerint, ezek a kibertüntetések természetes polgári felzúdulások internetes jo­gaink védelmében: „Az Anonymous akciói a tüntetés digitális formái, de nem sokban különböznek a valóságos tüntetésektől, amikor tömegek vonulnak az utcára, hogy tiltakozásukat fejezzék ki bizonyos rendelke­zésekkel szemben. Az Anonymous a maga operációs módszerével, hogy weboldalakat blokkol, nem veszélyezteti ezeknek az oldalaknak sem az integritását, sem a biztonságát, és nem vádolható semmiféle adatlopás­sal." (Stallmann 2010) Szerinte a Viszavágás Hadművelet módszere az angol diákokéhoz hasonlít, akik 2010 decemberében tiltakoztak Lon­donban a Topshop üzletek előtt: nem törtek össze semmit, nem vittek el semmit, mégis jelentős kárt okoztak a tulajdonos Philip Greennek (egy sikkasztással vádolt milliárdosnak, akinek a felesége Monacóban adózik), akit David Cameron miniszter azzal bízott meg, hogy dolgozza ki, miként lehet csökkenteni a közkiadásokat. (Marliére 2010)

A közérdek szolgálatában

A WikiLeaks körül kelt viták mindenütt hevesek voltak, 2011 januárjában pedig még meg is kétszereződött a számuk, amikor Julian Assange Lon­donban bejelentette, hogy a WikiLeaks bankadatokat készül közzétenni. Ezek kétezer olyan titkosított számlát érintettek, amelyeket a Kajmán-­szigeteken (adóparadicsom a karibi térségben) nyitottak több ország (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Németország, Ausztria stb.) politikai vezetői, az üzleti és kulturális élet tekintélyes alakjai, akik vagyo­nokat halmoztak fel az Atlanti-óceán két partján. A bizalmas információkat Rudolf M. Elmer osztotta meg a WikLeaksszel, aki a svájci Julius Baer bank egykori vezető funkcionáriusaként pénzmenekítési technikákra szakosodott. Rudolf Elmer azt a szisztémát akarta felfedni a világ előtt, amely lehetővé teszi a gazdagoknak, hogy ne fizessenek adót. Először Peer Steinbrück német pénzügyminiszternek ajánlott fel információt, ő azonban azon igyekezett, hogy elsüllyessze azt egy dosszié mélyén. Ezzel szemben a WikiLeaks garancia volt a leleplezésre.

Néhány bírálója egyenesen egy orgazdáéhoz⁹ hasonlította a WikiLeaks módszereit. A legtekintélyesebb sajtóorgánumok azonban megvédték, mondván, hogy leleplezéseivel alapvetően járul hozzá létfontosságú iratok megismeréséhez, következésképpen a közérdeket szolgálja. „A közönség joga arra, hogy tájékoztatva legyen, olyan alapvető kérdés a demokráciában – állítja például Edwy Plenel, a Médiapart weboldal létre­hozója -, amely egyéb jogokat is érint, amennyiben beigazolódik, hogy a nyilvánosságra hozott információk közérdekűek. A WikiLeaks leleplezései pontosan ilyen esetek, amit kellőképpen bizonyít, hogy a világ összes médiuma átveszi őket, vagy az, hogy sorra csődöt mondanak az ellene indított bírósági eljárások." (Plenel 2011)

A WikiLeaks sűrűn hangoztatja, hogy a kormányok korrupciója, nepo­tizmusa és visszaélései elleni harcban „az átláthatóság a leghatásosabb eszköz".¹⁰ Arra derít fényt, hogy egyes politikai vezetők – jelesül a külpoli­tika területén – mit tesznek az állampolgárok nevében; feltárja ellentmon­dásaikat, színlelésüket, mesterkedéseiket. Kiteregeti az egyes államok szennyesét, mert ellene van, hogy „a családon belül mossák fehérre". Közszemlére teszi azt az ellentmondást, amely a politikusok közbeszéde és a titkos homályban folytatott üzelmei között feszül. Kimutatja, hogy az állam a maga tényleges cinizmusát tudatosan és szántszándékkal gyakorolja a közérdek nevében.

Ez az egész persze olyan régi ügy, mint maga a világ, csakhogy manapság az adatok és irattárak tömeges digitalizálása mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy hozzáférjen olyan fájlokhoz, amelyek felháborítják azzal, hogy tartalmukban kiáltó morális ellentétet mutatnak felelős politikusok hamis kijelentéseivel, és egy klikkeléssel továbbítsa azokat a leleplező bizonyítékokat, amelyeknek birtokába került. „Az Internettel – állítja Felix Stalder, a bécsi Új Technológiai Intézet kutatója – a kommunikáció egy kifinomult infrastruktúrája vált hozzáférhetővé mindenki számára, és ez az alapvető disszonancia kellő energiát és motivációt ad arra, hogy »felrobbantsa ezt a rendszert«." (Stalder 2011)

Franciaországban több, a hatalomhoz dörgölőző, hivatalos újságíró is eszelős indulattal ügyködik azon, hogy lejárassa a WikiLeakst, vagy megpróbálja kisebbíteni a jelentőségét. Minden bizonnyal azért, mert ez a szervezet az ő lustaságukat, megalkuvásukat és cinkos viselkedésüket is leleplezte. Mindenesetre ezek a „lakáj újságírók" sokkal többet beszélnek magáról a WikLeaksről, mint nagy hatású leleplezéseiről. A cenzúrának ez a meglehetősen ügyetlen formája megint csak Marshall McLuhan híres mondását igazolja: „A médium maga az üzenet."

Ezek a „hajbókoló újságírók" (Halimi 1995) alapvetően három dolgot próbálnak bizonyítani:

1.) hogy a WikiLeaks alapvetően semmi újat nem hozott, legfeljebb „néhány harmadlagos fontosságú leleplezést" (Steinberg 2010);

2.) hogy sérti az emberek magánéletét;¹¹

3.) hogy az átláthatóság gondolata akármilyen vonzó is, „az átlát­szatlanság elve nélkülözhetetlen a demokráciában" (Bouchicot 2010), a reálpolitika igenis megkívánja (Rousselin 2010), mert „a nemzetközi kapcsolatokban, a titok és a hipokrízis elengedhetetlen" (Beylau 2010).

Az előtt, aki veszi a fáradságot, hogy elolvasson néhányat az érvelések közül, egészen egyértelművé válik, hogy az első vádban a legképtelenebb rosszhiszeműség nyilvánul meg. Arra az érvelésre, hogy a magánélet védelme mindennél előbbre való, cáfolatul Jeff Jarvis újságírótanár vé­leményére hivatkozunk, amit a New York-' City Universityn fogalmazott meg. Eszerint „a magánélet védelme egyfajta ernyő, amit gyakran arra használunk, hogy leplezzük félelmünket az új technológiáktól". (El País, 2010. szeptember 19.) A félelmet, amely újabbakat szül. Ezt éppen maguk az amerikaiak bizonyították, amikor feltalálták és forgalmazni kezdték a Kodak kamerákat. 1890 és 1910 között az akkoriban „kodakers"-nek ne­vezett amatőr fotósokat azzal a váddal tiltották ki a nyilvános parkokból, hogy azért fényképezik a gyanútlan embereket, mert vissza akarnak élni a képekkel. „A bíróságok előtt hosszú ideig feküdt a kérdés, hogy a fotós­nak, legyen amatőr vagy hivatásos, szüksége van-e engedélyre ahhoz, hogy bármilyen felvételt készítsen vagy előhívjon. A válasz végül az lett, hogy nincs" (Lessig 2004). Ez volt az első alkalom, amikor felvetődött a magánélet védelmének kérdése, amit egy új médium megjelenése látszott fenyegetni (Warren – Brandeis 1890). Másrészt, ha van miért aggódni az állampolgárok magánéletének védelméért, akkor nem szabad elfelejteni, hogy azt nem a WikiLeaks fenyegeti, hanem az államok, ahogy mindinkább biztonsági jelleget öltenek. Az elektronikus eszközök hihetetlen arzenálja, amellyel rendelkeznek, ma már lehetővé teszi, hogy az emberek magán­életének legutolsó zugát is kifürkésszék. Ők azok, amelyek az emberektől a legteljesebb átláthatóságot követelik meg. Ez esetben nem jogos visszavágás-e, ha a WikiLeaks ugyanazzal a pénzzel fizet (jóval csekélyebb mértékben) a hatalmasoknak? Végül a harmadik vád machiavellisztikus cinizmusa már olyan mértékű, hogy jóformán figyelmen kívül hagyható.

A WikiLeakst gyakran éri az a kritika is, hogy amikor informátorai révén válogatás nélkül zúdítja az Internetre több ezer titkos dosszié tartalmát az iraki és afganisztáni háború borzalmairól vagy az amerikai követsé­gek bizalmas üzeneteit, olyankor nemcsak „felelőtlen" magatartásról tanúskodik, hanem emberek ezreinek életét is veszélyezteti. „A kezük vértől csöpög!" – jelentette ki például az amerikai védelmi miniszter, Robert Graves.¹²

Erre Julian Assange egyértelmű választ adott: „Négy év alatt, amióta a WikiLeaks létezik, maga a Pentagon sem volt képes bebizonyítani, hogy miattunk akár csak egyetlen ember is veszélybe került volna."¹³

Első szempont: senkit ne érjen kár

Az az aggodalom, hogy a dokumentumokban szereplő személyeket valamilyen kár érheti, idővel arra késztette a weboldalt, hogy ne abban a formában terjessze a dossziékat, amilyenben kapta őket, és hogy hóna­pokkal előtte egy második szűrőn is átbocsássa őket: konkrétan az írott sajtó öt tekintélyes orgánumán, amilyen a The Guardian¹⁴ , a The New York Times, a Der Spiegel, a Le Monde és az El País. Az Afganisztánról szóló dokumentumok és a 250 000 követségi üzenet esetében az említett médiumok először egymással konzultáltak, végül közösen határoztak arról, hogy közöljék-e őket vagy sem: „A döntés parázs vita után született meg – nyilatkozta Bill Keller, a The New York Times igazgatója. Előzőleg hosszasan tanulmányoztuk az anyagot, hogy felmérjük a jelentőségét és megítéljük a hitelességét. Vannak esetek, mint amilyen ez is, amikor az információ nyilvánvalóan a közérdeket szolgálja." (The New York Times, 2010. július 25.) Ekkor létrehoztak egy 120 szakújságíróból álló multina­cionális csoportot, ami heteken át osztályozta, elemezte, ellenőrizte, ér­telmezte és rangsorolta a követségi jelentések nyers üzeneteit, és tették mindezt újságírói kritériumok alapján (a WikiLeaks vezetői nem tekintik magukat újságíróknak, még akkor sem, ha megkövetelik is forrásaik védelmét). Így történt meg azután, hogy minden olyan személy nevét kitörölték, akinek a biztonsága veszélybe került volna a dokumentumok publikálásával.

Azoknak, akik szüntelenül arról kárognak, hogy a WikiLeaks által napvilágra került dokumentumok úgymond „archívumok kifosztásából" származnak, jó volna emlékezniük rá, hogy a szabad sajtó alapjai nagyrészt „kitudódott hírek"-re épülnek. Ha megáll a lábán az a tétel, hogy egyetlen, illegális eszközökkel végzett nyomozás eredménye sem kerülhet bírósági tárgyalásra, akkor az sem lehetséges, hogy a média a közvélemény ítélőszéke elé álljon. Példának okáért az, hogy az Egyesült Államok milyen mértékben avatkozott be a vietnami háborúba, abból a 7.000 oldalnyi ultratitkos dokumentum-­együttesből, a „Pentagon-iratok"-ból derült ki, amelyet Daniel Ellsberg, a Rand Corporation egyik kutatója bocsátott titokban a The New York Times részére 1971-ben. Erre föl fakadt ki ekképp Richard Nixon elnök: „Az efféle dolgokért embereket kellene máglyára küldeni."

Arra is érdemes emlékezni, hogy a The Washington Post nyomozásá­nak sikere a híres Watergate-ügyben (ez vezetett Richard Nixon elnök lemondásához), amit az oknyomozó újságírás egyik legnagyobb diada­lának tartanak, nem lett volna lehetséges, ha az FBI második embere, a „Deep Throat" [Mély Torok] fedőnéven ismert Mark Felt nem csempészi ki és nem adja át a titkos információkat két újságírónak, Carl Bernsteinnek és Bob Woodwardnak.

Hozzánk jóval közelebb, itt Franciaországban is – és most hagyjuk a Le Canard Enchafnét, amely arra szakosodott, hogy „kiszivárgott anya­gok" alapján áll elő folyamatosan fontos leleplezésekkel – találkozunk hasonló példával. A Woerth-Bettencourt-­ügy 2010-ben pattant ki, amikor a Mediapart nevű weboldal és a Le Point hetilap teljes egészében nyilvá­nosságra hozta azokat a „titkos lehallgatások"-at, amelyek Eric Woerth minisztert is közvetlenül érintették.

Emlékszünk arra, hogy ez alkalommal voltak olyanok, akik – hogy a lényegről eltereljék a figyelmet – arra helyezték a hangsúlyt, hogy a bizo­nyítékokhoz illegális úton jutottak hozzá. Erre reagált többek között Eva Joly bírónő is, amikor ezt nyilatkozta: „Itt mindenki a nyomozás kérdéséről beszél – mondta. – Csak arról folyik a szó, hogy milyen problémákat vetnek föl az illegális lehallgatások, nem pedig arról, hogy mit tárnak fel." (Le Monde, 2010. december 16.)

Hazug demokráciák

A legzavaróbb körülmény tehát mégsem az, hogy a WikiLeaks „lopott dokumentumokat" terjeszt, amit azok hangoztatnak, akik a hírvivővel végeznének, ha az rossz üzenetet hoz.¹⁵ A dolog lényege az, hogy a WikiLeaks olyan információkat hoz a világ tudomására, amik az állam­polgárokra tartoznak, és amiket a hatalom nem akar nyilvánossá tenni. Annak okát, hogy mivel magyarázható az iránta megnyilvánuló tömeges rokonszenvmozgalom, az El País igazgatója, Javier Moreno ekképp boncolgatja: „A WikiLeaks dokumentumai által keltett különös érdek­lődésnek alapvetően egyszerű a magyarázata: tökéletesen leleplezi, mégpedig olyan mértékben, ahogy előtte senki sem, hogy a fejlett nyugati demokráciák politikai osztályai szüntelenül becsapják állampolgáraikat." (El País, december 19.)

És az az igazi botrány, hogy nem történik semmi. Hogy a jelenségnek gyakorlatilag nincs semmilyen következménye. Hogy a kétségbevon­hatatlan bizonyítékokkal leleplezett felelős politikusok, akik hazudtak népüknek, tovább kormányoznak, mintha mi sem történt volna. Ez a fajta büntetlenség pedig sokkolja és felháborítja a polgárokat.

A tunéziai kivétel

Az egyetlen kivételnek az általános szabály alól a 2010. decemberi, 2011. januári tunéziai forradalom tűnik. A WikiLeaks bombaként robbanó távira­tokat közölt, amikben Robert F. Codec amerikai nagykövet részletekbe menően leírja, hogy Tunéziában milyen elképesztő méreteket öltött a korrupció a kivénhedt diktátor, Ben Ali és felesége, Leila féktelen étvágyú családjának, a „Trabelsi klán"-nak a körében. A hír katalizátorhatással volt a tunéziai népre, amely 23 évig sínylődött a kleptokrata diktatúra alatt. Ahogy a kínai mondás tartja, ez volt az „a súlyos bunkócsapás, mely eszméletre térít".

Persze a tunéziaiak addig is a bőrükön tapasztalták meg a rezsim rend­őri természetét. A nép elégedetlensége nőttön-nőtt, különösen azután, hogy az élelmiszerek ára az égbe szökött. December 7-én azonban, amikor a visszaélések és vesztegetések pontos leírásával nyilvánosságra kerültek a követségi jelentések, az emberek lázadásban törtek ki.

A tunéziai hatóságok azonnal letiltottak minden hozzáférést a WikiLeakshez, és cenzúra alá vették a helyi médiumoknak azt a részét, amely reagált a hírre. Csakhogy egyes weboldalak – például a TuniLeaks – megszerezték az anyagot,¹⁶ lefordították arabra és franciára, majd ter­jeszteni kezdték. Tőlük társadalmi szervezetek, az elektronikus posta, a blogszféra és az „arab telefon" vette át, és táplálta tovább az amúgy is felgyülemlett népharagot.

Olyannyira, hogy amikor december 17-én egy diplomás munkanélküli fiatalember, Mohammed Bouaziz, aki utcai árusként kereste kenyerét, felgyújtotta magát a Sidi Bouzid-i prefektúra előtt, az szikra volt a pus­kaporban. Azonnal tüntetések kezdődnek, és csakhamar elterjednek az ország minden részében. A Twitter, a Facebook és a blogok a cenzúrát megkerülve közvetítik az utasításokat és a jelszavakat. Az Al Jazeera arab tévéállomás bemutatja a Facebook és YouToube oldalait, népsze­rűsíti őket, és növeli az események visszhangját. Egymást érik az ösz-szecsapások a rendőrséggel, és több tucat áldozattal járnak. A tüntetők azonban fokozzák harcukat. Végül 2011. január 14-én a diktátor Zine El Abidine Ben Ali – aki évtizedekig tetszelgett az európai uniós demokrá­ciája védelmezőjének szerepében, arra hivatkozva, hogy ő volna a „vé­dőbástya az iszlamizmus ellen"¹⁷ – megbukik. A Foreign Policy amerikai magazin szerint ez volt a „WikiLeaks első forradalmi győzelme". (Foreing Policy, Washington, 2011. január 13.)

Meg kell védeni a forrásokat

Akárhogy is, a WikiLeaks felbukkanása az újságírás jövőjéről szóló vitá­ban bombaként robbant. John Pilger dokumentarista, híres oknyomozó újságíró, egykori vietnami és kambodzsai haditudósító úgy ítéli meg, hogy a weboldal „az oknyomozó újságírásnak egy olyan új formáját teremtette meg, amely nem ismer félelmet" (New Statesman, 2010. augusztus 19.). Idővel más, jellegükben különböző szervezetek lépnek óhatatlanul Julian Assange nyomába az egész világon. „Bármi lesz a sorsa Assange-nak és a WikiLeaksnek – állítja Felix Stalder, a bécsi Technológiai Intézet kutatója -, a modell már létezik. És reprodukálódik majd máshol és máskor." (Stalder 2011)

Ezt az állítást támasztja alá az arab Al-Jazeera tévéállomás és a The Guardian brit napilap példája azzal az 1600, a titkos izraeli-palesztin tárgyalásokra vonatkozó bizalmas dokumentummal, amiket 2011. január 23-án tettek közzé.

Az Al-Jazeera 2011 januárjában külön weboldalt is nyitott a kiszivá­rogtatott híreknek: Al Jazeera Transparency Unit (http://transparency. aljazeera.net/), Bill Keller pedig nemrég döntött úgy, hogy a The New York Timesnak is legyen egy saját „kiszivárogtató fiók"-ja (anonymous electronic drop box).

Miközben bizonyos államok fenyegetésekkel és bírósági eljárásokkal igyekeznek megfojtani ezt az újfajta újságírást¹⁸ , demokratikusabb he­lyeken olyan törvényeket fogadnak el sorra, amelyek a jogait biztosítják, megvédik a forrásokat és akadálytalanná teszik az Internet működését. Ez a helyzet Izlandon (Poncet 2010), ahol a Parlament 2010. június 16-án elfogadott egy törvényt – Icelandic Modern Media Initiative (IMMI) -, amely a világon a legteljesebb szólásszabadságot biztosítja újságíróknak és a szerkesztőségeknek az oknyomozó újságírás és az elektronikus sajtó területén. Nem kétséges, hogy az Internethez való általános hoz­záférés előbb-utóbb éppolyan alapvető demokratikus követelmény lesz, mint a tanuláshoz, a tudáshoz és a elektromossághoz való jog. A digitális árok feltöltése, amely egyelőre szakadékként tátong – lévén, hogy az emberiség kétharmada, azaz négymilliárd ember életében nem használta az Internetet -, nagyon hamar világméretű igényként jelentkezik. Az olyan törvények pedig, amelyek a kifejezés szabadságát védik, szükségszerű­en születnek majd meg.

A Sherrod-ügy

Igaz ugyan, hogy az Internet fejlődése informatikai téren sok pozitív eredménnyel járt – mint amilyen az elektronikus újságírás elterjedése vagy a WikiLeaks szárnyalása -, azért megvoltak a maga árnyoldalai is. Különösen az az „újságíró olvasókhoz" vagy „az események szemta-núihoz"¹⁹ intézett felhívás, hogy bátran tegyék közzé blogjaikat, fotóikat és videofelvételeiket²⁰ az újság weboldalán, mert jelentősen megnövelte annak a kockázatát, hogy hamis hírek terjengjenek a Világhálón…

Ráadásul a digitális média gyors elterjedése automatikusan hozta magával a sajtóbeli csúsztatások számának robbanásszerű növeke­dését. Ebből a szempontból nézve különösen tanulságos eset volt az úgynevezett Sherrod-ügy. Kezdődött az egész 2010 júliusában, amikor egy amerikai szájt, az ultrakonzervatív Tea Party mozgalomhoz közelálló Breitbart.com egy – megcsonkított és átszerkesztett – részletet közölt a Mezőgazdasági Minisztérium egyik afro-amerikai tisztviselőjének, Shirley Sherrodnak a beszédéből. A „dokumentum" azt sugallta, hogy egy fehér­bőrű mezőgazdasági kistermelőt diszkrimináció ért a bőre színe miatt, ami egyfajta „bizonyíték" lett volna arra, hogy az Obama-­adminisztráció rasszista gyakorlatot folytat. Az „információ", amelyet szinte azonnal felkapnak a netes közösségi oldalak és a legnagyobb sajtóorgánumok, első helyen a Fox News, pillanatok alatt hatalmas botrányt kavar. Akkora botrányt, hogy nem egészen 24 órával később a mezőgazdasági minisz­ter elküldi azonnali felmondását Shirley Sherrodnak.

Ám a hivatalnoknő igen gyorsan bebizonyítja ártatlanságát, mégpedig egyszerűen azzal, hogy teljes egészében közzéteszi eredeti beszédét, amelynek megtekintésére egyetlen médium sem vette a fáradságot. Az állítólagosan diszkriminált fehér kistermelő – akit egyetlen újságíró sem kérdezett meg – szintén nem marad tétlen, és mindenütt azt ma­gyarázza, hogy Shirley Sherrod valójában megmentette őt. Csakhogy a tisztviselőnő jó híre akkor már romokban hever. Maga Barack Obama elnök volt kénytelen személyesen felhívni telefonon és a bocsánatát kérni: „Azért történt az egész, mert olyan médiakultúrában élünk, hogy ha a YouToube vagy egy blog bármit híresztel, azt a világ felkapja, és végül hatalmas üggyé duzzad." (Interjú az ABC televíziós csatorna „Good Morning America" című műsorában, 2010. július 22.)

Tragikus tévedések

A média Franciaországban sem fog mellé ritkábban vagy csúszat szándé­kosan, mint máshol, amit több tucat eset is bizonyít. Ha közülük néhány bocsánatosnak bizonyul is²¹ , mások súlyos következményekkel, olykor pedig tragédiával járnak. Példának itt van az outreau-i „pedofilok" bűn­ügye, vagy Marie L. története, akit állítólag antiszemita indíttatású inzultus ért a RER D vonalán, a Patrice Alégre – Dominique Baudis-ügy vagy éppen a Roissy reptér poggyászkezelőjének esete (Balbastre 2004).

Ezek a példák többnyire olyan beállítottságú újságírókhoz kapcsolód­nak, akik oknyomozónak mondják magukat, s miközben megittasultak az általuk keltett félelemtől, biztosak saját büntetlenségükben. Ők okozzák a legjelentősebb károkat. Ez a jelenség késztette Philippe Cohent és Elisabeth Lévyt a kijelentésre: „Távol áll tőlünk, hogy a politikus férfiakat és nőket a vérszomjas újságírás ártatlan áldozatainak tekintsük. Ugyan­akkor egyes perekben meg kellene kérdezni az újságíróktól, hogy milyen alapon vonnak felelősségre mindenkit, amikor őket senki sem kényszeríti erre." (Cohen – Lévy 2008)

A France 2 tévécsatorna állandó jeruzsálemi tudósítója, Charles Enderlin Un enfant est mort [Meghalt egy gyermek] című könyvében egy döbbenetes, ideológiával átszőtt sajtómachináció történetét írja le, mely történet valóságos iskolapéldája a gátlástalan félretájékoztatásnak (Weill-Raynal 2007). Emellett elmondja azt is, hogy milyen üldöztetést szenvedett el emiatt ő és vele együtt a hozzátartozói. Az eset azzal indul, hogy 2000. szeptember 30-án Gázában, a netzarimi izraeli állásokkal szemben több lövés éri Mohammed al-Durrát, egy palasztin kisfiút, aki ott hal meg apja karjaiban. A jelenetet a France 2 operatőre, Talal Abou Rameh filmezi. A képeket Charles Enderlin kommentárjával még aznap este bemutatja ugyanez a tévécsatorna, és a film azonnal bejárja a vilá­got, bizonyítva egyes izraeli katonák embertelenségét.

Csakhogy a dezinformációra szakosodott műhelyek és az amerikai­izraeli körökhöz tartozó, összeesküvés-elméletekben jártas szakértők, meséli Charles Enderlin, azon nyomban nekiálltak, hogy kiforgassák a képek értelmét. A Politis hetilap igazgatója, Denis Sieffert ekképp fog­lalja össze a történteket: „A machinációt egy jól ismert dezinformációs műhely, a Metula News Agency (Mena) kezdte, amely egy bizonyos francia közönséghez szól. A forgatókönyv francia aktivisták műve, olyan izraeli álszakértőkkel közösen, akik azt is megpróbálták bebizonyítani, hogy Jichak Rabin egy Simon Peres által szőtt összeesküvés áldozata… A forgatókönyv állítása megdöbbentő: eszerint az egész nem egyéb, mint egy Talal Abou-Rameh által megrendezett jelenet Enderlin cinkos összejátszásával. A kis Mohammed eljátszotta saját halálát. A szájáról, állítják ezek a botcsinálta »szakértők«, leolvashatók az utasításai, ami­ket ő maga ad az operatőrnek. Az utolsó golyó becsapódása után teste megrándul, és ez arról tanúskodik, hogy nem halt meg. (Seifert 2010)

Az igazság botrányos elferdítése árán ugyan, de ez a befolyásos sze­mélyek által vezérelt, jól felépített dezinformációs gépezet mégiscsak sikerrel hitette el a gondolatot, hogy a France 2 dokumentuma nem egyéb, mint hamisítás, egy megrendezett jelenet, összegezve pedig egy közönséges „médiaösszeesküvés" Izrael ellen. Ezt a verziót azután olyan tekintélyes médiumok tették magukévá, mint a The Wall Street Journal, a Los Angeles Times és egy német televíziós csatorna. Izra­elben azonban – senki. Ebből a körülményből vonta le Denis Sieffert a következtetését: „Ennek az ügynek az egyik tanulsága az, hogy az Izrael melletti jobboldali kamarilla végeredményben hatékonyabb Franciaor­szágban vagy az Egyesült Államokban, mint magában Izraelben. Soha, sem Sharon, Livni vagy Olmert kormánya, sem a hadsereg vezérkara, sem a Sin Beth (a belső elhárítás) nem tett magáévá olyan elméleteket, mint amilyeneket Franciaországban propagálnak. Az izraeli hatóságok soha nem vonták kétségbe Talal Abou-Rameh vagy Enderlin hitelessé­gét." (Seifert 2010)

A dezinformáció hasonló formában nyilvánul meg más országokban is. Spanyolországban például a 2004. március gyilkos merényletek után a José María Aznar kormánya által felügyelt média széles körű manipulációba kezdett. Bizonyos választói ambíciók szolgálatában arra törekedett, hogy egyfajta „hivatalos igazságot" erőltessen a közönségre, amikor is megpróbálta eltitkolni az Al-Qaida-hálózat felelősségét, és a gaztettet az ETA baszk szervezetnek tulajdonította.

2005-ben és 2006-ban az El Mundo napilap két riportere tucatnyi har­sány cikket publikált, és bennük azt leplezte le, hogy Gaetano Pisano, „Tano", olasz festő Spanyolországban fogadta be és rejtegette az egyik legelvetemültebb náci bűnöst, Aribert Heimet, „Doktor Halál"-t… 2010 októberében az egyik bíróság azonban egyértelműen bebizonyította, hogy az összes „információ" „hamis, pontatlan, ellenőrizetlen" volt (El País, 2010. október 18.). Ennek ellenére a festő pszichiátriai kezelésre szorult, pályafutása derékba tört.

Az összes hasonló ügy, továbbá az a körülmény, hogy egyre szorosab­ban kapcsolódott össze a gazdasági és politikai hatalommal, súlyosan megtépázta a média hitelességét.

(Fordította: Székely Ervin )

Eredeti megjelenés: http://www.medelu.org/L-affaire-Julian-Assange- Wikileaks. A cikk a szerző L'Explosion du journalisme című könyvének [Párizs, Galilée, 2011] V. fejezete.

Jegyzetek

¹ „Ezek a publikációk veszélyes támadások, és nem csupán az Egyesült Államok biztonsági érdekei, hanem a nemzetközi közösség ellen is" – jelentette ki példá­ul Hillary Clinton, az amerikai diplomácia vezetője 2010. október 30-án. http:// www.rtbf.be/info/media/WikiLeaks/WikiLeaks-hillary-clinton-met-les-choses-au-point-280681

² A Twitteren egy hashtag (címke), nevezetesen a kettős kereszt szimbólum ke­rült a kulcsszó elé: #trafigura. A hashtagok lehetővé teszik az egyazon tárgyra vonatkozó információk csoportosítását.

³ Trafigura vs Guardian: twitter au secours de la liberté de la presse, Media Trend, http://www.themediatrend.com/wordpress/

⁴ Az összecsapás leírását Robert Booth tollából lásd: Trafigura: A few tweets and freedom of speech is restored, guardian.co.uk, 2009. október 13. http://www. guardian.co.uk/media/2009/oct/13/trafigura-tweets-freedowm-of-speech

⁵ Lásd a Media Trend idézett cikkét.

⁶ http://www.youtube.com/watch?v=to3Ymw8L6ZI

⁷ Többek között a svájci Postfinance bank, a Paypal on-line pénzküldési rend­szer, a Visa és a Mastercard leállították a pénzadományok folyósítását Julian Assange szervezetének, és számos szolgáltató letiltotta a hozzáférést a И/iki'Leakshez. Lásd Riviére 2011.

⁸ A szabadon letölthető szoftverek alkalmazása, módosítása, másolása és ter­jesztése hivatalosan is ingyenes.

⁹ A francia büntető törvényköny 321.1. paragrafusa kimondja: „orgazdaságot követ el az, aki valamely tárgyat rejteget, megőriz vagy továbbít, valamint ha továbbításában közvetítő szerepet vállal, és tudja, hogy az a tárgy bűncselek­ményből származik. Orgazdaságnak minősül továbbá, ha valaki a körülmények ismeretében bűncselekményből származó tárgy révén, bármilyen módon, vagyoni haszonra tesz szert."

¹⁰ „Sunlight is said to be the best of disinfectants" – mondta Louis D. Brandeis, aki 1916 és 1939 között az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának (haladó szellemű) elnöke volt.

¹¹ Lásd például Jean-Michel Apathie blogját: WikiLeaks, le journalisme et les cambrioleurs, 2010. december 6. http://www.rtl.fr/blog/aphatie/wikileaks-le-journalisme-et-les-cambrioleurs-06-12-7675262487

¹² Egy 2010. július 31-én Christiane Amanapourral készült interjúban az ABC amerikai tévécsatornán.

¹³ Julian Assange answers your questions, www.guardian.co.uk, 2010. december 3.

¹⁴ Ez a brit napilap, a The New York Times-szal együtt első helyen közli a WikiLeaks leleplezéseit.

¹⁵ Ki üdvözölte „a demokratikus átláthatóságot", amikor például Németországban, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon vagy Lengyelországban nyilvános­ságra hozták és hozzáférhetővé tették az Interneten a kommunista éra politikai rendőrségének titkos archívumait, amivel több száz egykori kollaboráns életét dúlták fel?

¹⁶ 2010. december 13-ától fogva például a Maghreb emergent weboldal az USA nagykövetsége által folytatott „forródrót-beszélgetések" teljes anyagát terjesz­tette francia fordításban.

¹⁷ Az Egyesült Államok és szövetségesei a hidegháború idején (1947-1989) hangoztattak ahhoz hasonló szólamot, hogy „erősítsük meg a bástyákat a kommunizmus ellen", hogy fenntartsanak (vagy éppen létrehozzanak) olyan diktatúrákat, mint amilyen Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban, Törökországban és Dél-Amerika számos országában uralkodott.

¹⁸ Franciaországban Eric Besson iparügyi miniszter döntött úgy, hogy támadást indít aWikiLeaks ellen egy francia owned web hosting centeren (a roubaix-i OVH társaságon) keresztül azzal az ürüggyel, hogy diplomáciai titkot „sértett". Vö. Le Monde, 2010. december 3. Mellesleg Frédéric Mitterrand kulturális miniszter is kardoskodott egy másik szerver betiltása mellett, mondván, hogy az a WikiLeaks által lopott, kalóz módra megszerzett híreket továbbított. Vö. nouvelobs.com, 2011. január 6.

¹⁹ Franciaországban a BFMTV (http://temoins.bfmtv.com/) információs lánc biztatja folyamatosan „a riporterek közösségét", hogy ha valaki tanúja volt bizonyos eseményeknek, az küldje el címére fotóit vagy videofelvételeit. A szolgáltató ön­magát így határozza meg közelebbről: „A BFMTV olyan szerver, amely lehetővé teszi riporterközösségének, hogy videóit és fotóit szerkesztőségünkbe küldje, és megossza más internetezőkkel. Együttműködésben a Citizenside elnevezésű hálózattal, azt a lehetőséget is biztosítjuk, hogy egyetlen klikkeléssel eladjátok képeiteket a médiának, bárhol a világon."

²⁰ Olykor felmerül a szerzői jogok kérdése is, mint ahogy azt Daniel Morel haiti fotós esete is példázza, aki azon kevés fotóriporter közé tartozik, aki közvetle­nül a 2010. január 12-i földrengés után Port-au-Prince-ben volt. Morel feltette néhány felvételét a Twitterrel társult TwitPic nevű fotószerverre. Ezeket töltötte le onnan egy dominikai internetező, bizonyos Lisandro Suero. Onnan vette át őket a France-Presse Hírügynökség (AFP), és forrásául a Suero nevet jelölte meg. 2010. december 10-én egy New York-i bíróság elmarasztalta az AFP-t, hogy a fotókat Morel beleegyezése és jogdíj fizetése nélkül közölte. A bíróság ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy a TwitPic nem jelezte, hogy a képek fel­használása jogdíjmentesen volna lehetséges. (Vö. Le Monde, 2010. december 31.).

²¹ 2010. március 19-én például a France Soir az első oldalon egy teljes alakos felvételt publikált Johnny Hallyday-ről ezzel a címmel: „Johnny a Karibi-tengeri Saint-Barthélemynél lovagolja a hullámokat", és azt állította, hogy az „exkluzív" fotó az előző napon készült, holott valóságban több mint négy éve…

Hivatkozások

Balbastre, Gilles 2004: Les faits divers, ou le tribunal implacable des médias, Le Monde diplomatique, 2004. december. http://www.monde-diplomatique.fr/2004/12/BALBASTRE/11719

Beylau, Pierre 2010: Les fausses vérités de WikiLeaks, Le Point, 2010. november 29. http://www.lepoint.fr/monde/ou-va-le-monde-pierre-beylau/les-fausses-verites-de-wikileaks-29-11-2010-1268391_231.php

Bouchicot, Jean-Yves 2010: WikiLeaks et les vieux journalistes : Slama bat le record. Mediapart, 2010. november 30. http://blogs.mediapart.fr/blog/jean-yves-bouchicot/301110/wikileaks-et-les-vieux-journalistes-slama-bat-le-record?page=0%2C0%2C0%2C0%2C3

Cohen, Philippe – Lévy, Elisabeth 2008: Notre métier a mal tourné. Deux journalistes sénervent. Párizs, Mille et une Nuits

Enderlin, Charles 2010: Un enfant est mort, Párizs, Don Quichotte Ferran, Benjamin 2011: Ces »hacktivistes« qui révent d'imposer la démocratie, Le Figaro, 2011. január 28.

Halimi, Serge 1995: Un journalisme de révérence, Le Monde diplomatique, 1995. február. http://www.monde-diplomatique.fr/1995/02/HALIMI/1191

Lessig, Lawrence 2004: Culture Libre – Comment les médias utilisent la technologie et la loi pour confisquer la culture et contrőler la créativité. http://www.sisudoc.org/sisu/free_culture.lawrence_lessig/about.fr.html

Marliére, Philippe 2010: Manifs étudiantes á Londres: un moment de bonheur collectif, Rue89, 2010. december 2. Orwell, George 2001: La politique et la langue anglaise. In George Orwell: Essais, Articles, Lettres, Vol. IV (1945-1950), Párizs, Editions

Ivrea Plenel, Edwy 2011: En défense d'Internet et de WikiLeaks : la révolution numérique, Mediapart, 2011. január 7.

Poncet, Guerric 2010: L'islande pourrait devenir un paradis pour la liberté d'expression, Le Point, 2010. február 16.

Renard, Florence 2010: WikiLeaks: débat sur un grand déballage, Les Echos, 2010. december 7.

Riviére, Philippe 2010: Rapports explosifs sur la guerre d'Afghanistan, Le Monde diplomatique, 2010. július, http://www.monde-diplomatique.fr/carnet/2010-07-26-Rapports-explosifs-sur-la-guerre

Riviére, Philippe 2011: WikiLeaks, mort au messager, Le Monde diplomatique, 2011. január, http://www.monde-diplomatique.fr/2011/01/RIVIERE/20058

Rousselin, Pierre 2010: La tyrannie de la transparence, Le Figaro, 2010. no­vember 29.

Rusbridger, Alain 2010: First Read: The Mutualized Future is Bright, The Guardian, 2010. október 19.

Sieffert, Denis 2010: L'incroyable machination, Politis, 2010. október 8.

Stalder, Felix 2011: Pourquoi les institutions peinent á garder leurs secrets, Le Monde diplomatique, 2011. január. http://www.monde-diplomatique.fr/2011/01/STALDER/20057

Stallman, Richard 2010: The Anonymous WikiLeaks protests are a mass demo against control, The Guardian, 2010. december 17; a cikk francia fordítása: http://www.telerama.fr/techno/de-la-necessite-des-cybermanifestations-pour-defendre-wikileaks-par-richard-stallman,63869.php

Steinberg, Stefan 2010: La presse européenne et les révélations de WikiLeaks, Le Journal des alternatives, 2010. augusztus 19. www.alternatives.ca

Warren, Samuel D. – Brandeis, Louis D. 1890: The Right to Privacy, Harvard Law Review, 4.

Weill-Raynal, Guillaume 2007: Les nouveaux désinformateurs, Párizs, Armand Colin