Az elemzés bemutatja, hogy a kirgiz-üzbég konfliktus nem valamiféle tradicionális „népi ellentét" felelevenedése, hanem a kirgiz hatalmi elit különböző frakcióinak belső harcából ered, a szembenáűllást mesterséges módon szították fel meghatározott gazdasági és politikai okok miatt. A szerző kitér a konfliktus szociális gyökereinek és nemzetközi hátterének ismertetésére is.

Öt éve annak, hogy az idei áprilisi eseményekre kísértetiesen emlékez­tető körülmények között megbukott és menekülésre kényszerült az előző kirgiz elnök, Aszkar Akajev. Akkor, 2005. március végén a soros parlamen­ti választások elcsalása volt az a szikra, ami előbb az ország déli részén – Os környékén – elindította az elégedetlenség hullámát, majd rövid időn belül átcsapott a fővárosba, Biskekbe is. A tüntető tömeg – ahogy akkor, úgy most, 2010-ben is – a kormányzati épületeket próbálta elfog­lalni. 2005-ben ez rövid ellenállás után sikerült is: Akajev és környezete ugyanis volt annyira józan, hogy ne adjon ki tűzparancsot. Kurmanbek Bakijevet, az idén áprilisban elkergetett kirgiz elnököt azonban más fából faragták. Nemcsak bízott az öccse által irányított – és a Nemzeti Gárda beolvasztása révén néhány ezer fősre duzzasztott – testőrségében, de április 7-én – vagy ő, vagy öccse – ki is adta a tűzparancsot. A tömegbe-lövetés és az annak nyomán elszabaduló indulatok következményeként több mint nyolcvan ember halt meg a két napig tartó utcai ütközetekben. Öt éve, a „tulipános forradalom" még jóval kevesebb áldozatot szedett, noha a közhatalom összeomlása akkor is napokig tartó fosztogatásba torkollt.

A közép-ázsiai Kirgizisztán a Szovjetunió felbomlását követően hosszú éveken át igazi bezzeg-országnak számított. Ellentétben közvetlen környezetének legtöbb államával, ahol rövid időn belül autoriter, avagy nyíltan diktatórikus rezsimek jöttek létre, viszonylag szabad rendszer ala­kult ki. A szovjet felbomlás időszakában elnökké választott – korábban a szovjet tagköztársaság tudományos akadémiáját vezető – Aszkar Akajev éveken át nemcsak az ellenzéki sajtó szabad működését biztosította, de elfogadta, hogy olyan ellenzéki pártok is szabadon tevékenyked­hessenek, amelyek nemcsak színlelik ellenzékiségüket. Mindez éles ellentétben állt olyan szomszédos országok gyakorlatával, mint amilyen, például, Türkmenisztán, vagy Üzbegisztán. Az utóbbiban ugyan ma is léteznek ún. ellenzéki pártok, ám azok lojalitása Karimov diktatúrája iránti megkérdőjelezhetetlen: föl sem merül bennük a hatalom megszerzése, avagy érdemi korlátozása iránti igény. Türkmenisztánban még ennél is „egyszerűbb" a helyzet. Ott még kísérlet sem történik a többpártiság imitálására. Nyijazov, majd Berdimuhamedov szigorú diktatúrájában csak egyetlen párt létezhet, amit jó ízléssel Demokrata Pártnak hívnak.

Ehhez képest Kirgízia éveken át joggal tűnhetett a kiteljesedett sza­badság és hatalmi önmérséklet irigylésre méltó példájának. A külvilág honorálta is a kis közép-ázsiai ország belső békéjét, stabilitását és po­litikai rendszerének viszonylagos liberalizmusát. Ám ennek fenntartása soha nem volt egyszerű feladat, hiszen Kirgizisztán a posztszovjet tér­ség Tádzsikisztán melletti legszegényebb állama, ahol nincsenek olyan értékes erőforrások, mint a világ egyik legnagyobb földgáz-tartalékával rendelkező Türkmenisztánban, vagy az olajban, földgázban és uránban egyaránt gazdag Kazahsztánban. Itt az egy főre eső GDP alig haladja meg a kétezer dollárt, miközben ez a mutató a szomszédos Kazahsz­tánban már jócskán tízezer dollár fölött jár. Ráadásul szegény ország­ként olyan geopolitikai környezetben kellett e stabilitást és társadalmi békét fenntartani, ahol nem kisebb játékosok tologatják a bábukat, mint Kína, Oroszország és – a 2000-es évek elején a térségben katonailag közvetlenül is megjelenő – Egyesült Államok. (Kirgizisztán az egyetlen olyan posztszovjet állam, ahol egyszerre működik orosz és amerikai katonai bázis.) Biskeknek azonban nemcsak a nagyokra kellett és kell ma is tekintettel lennie, de olyan, a közeli környezetében lévő ingatag, belső konfliktusoktól gyötört és épp ezért kockázatokat rejtő országokra is, mint amilyen Afganisztán, vagy Pakisztán. Eközben ügyesen kellett lavíroznia az egykori szovjet közép-ázsiai térség két – regionális vezető szerepre törő – hatalmának ambíciói között is. Az ország szuverenitásá­nak megőrzése olyan, a kirgiz államnál jóval erősebb országok közvetlen szomszédságában, mint amilyen Üzbegisztán és Kazahsztán, soha nem volt egyszerű feladat.

Máig tartja magát – főként moszkvai szakértői körökben – az a nézet, hogy 2005-ben Washington komolyan mérlegelte annak lehetőségét, hogy amennyiben nem sikerülne a „tulipános forradalommal" hatalomra került csoportoknak az ország egésze feletti ellenőrzést megszereznie, úgy meg kell fontolni – nem egyszerűen az ország kettéosztását, ha­nem – a kirgiz állam északi és déli területeinek Kazahsztánhoz, illetve Üzbegisztánhoz történő csatolását is. És mindez történt volna azért – állítják ezek az orosz elemzők -, hogy az Egyesült Államok elnyerje e kirgiz területekhez jutó két közép-ázsiai állam tartós politikai jóindulatát. Nehéz megítélni, hogy valóban létezett-e ilyen terv. De akár létezett, akár nem, egy dolog biztos: még politikailag konszolidált helyzetben sem könnyű egyben tartani és hatékonyan irányítani egy olyan országot, ahol a terület nagy részét több ezer – helyenként hat-hétezer – méter magas hegyek uralják. Ráadásul úgy, hogy a Tiensan-hegység egyik magas, kelet-nyugat irányban futó hegylánca az országot két, egymással alig-alig érintkező területre bontja szét. A főváros körüli északi részek, az ún. Csuji medence (Csujszkaja dolina) a kazah sztyeppe legdélebbi nyúlványát képezik, míg a déli részek központjaként számon tartott Os körüli területek a Fergana-medence keleti pereméhez tartoznak. Lénye­gében e két, viszonylag nagy kiterjedésű völgyön túl Kirgízia a magas hegyek országa, ahol máig csak egyetlen, párszáz kilométeres vasúti szárnyvonal működik, és ahol még ma is szép számmal akadnak olyan hegyi falvak – főként az ország déli, Tádzsikisztánnal és Üzbegisztánnal határos részein -, amelyekhez semmilyen kiépített út nem vezet.

De nemcsak e sajátos geográfiai adottságok miatt nehéz egyben tartani az országot, hanem azért is, mert Kirgízia számos tekintetben premodern társadalom. Az itt élők körében még mindig rendkívül fontos, sőt meghatározó szerepet játszanak a rokoni kapcsolatok, épp ezért nem túlzás azt állítani, hogy Kirgízia kapcsán máig nem lehet modern értelem­ben vett politikai közösségről beszélni. Vagyis egy olyan társadalomról van szó, ahol nem egyszerűen emberi gyengeség kérdése, hogy az állam mindenkori vezetője szereti rokonait fontos közhatalmi posztokba emelni – illetve az üzleti szféra busás haszonnal kecsegtető területeire delegálni -, hanem olyan, a közösség jelentős része által is elfogadott társadalmi tradícióé, amelynek terhétől rendkívül nehéz szabadulni, sőt a vele való szakítás nem kevés politikai bátorságot feltételez.

Már 2005-ben is jól látható volt, hogy nem elsősorban ideológiai, avagy értékbeli különbségek mozgatták az akkor délről kiinduló tiltakozás és felkelés szereplőit, hanem az északi csoportok érdekeit képviselő klánok mértékvesztése. A már másfél évtizede regnáló akajevi elit az önmér­séklet elemi normáira sem volt tekintettel, és ez egyaránt vonatkozott a politikai és üzleti életre. Mindez árulkodóan mutatkozott meg a „tulipános fordulatot" megelőző parlamenti választásokon. Miközben az ellenzék fe­lettébb korlátozott ambícióval készült a megmérettetésre – a hetvenöt fős törvényhozásban mindössze 20-25 mandátumhoz szeretett volna jutni -, aközben Akajev és környezete mindent megtett azért – mozgósítva az igazságszolgáltatást és az ún. adminisztratív erősforrások szinte teljes tárházát -, hogy még e szerény terv se teljesüljön. Mindennek követ­keztében az ellenzéki pártok a választásokon mindössze öt képviselői helyhez jutottak. Ám ez a hatalmi mértékvesztés már a kirgizeknek is sok volt. És jött a „tulipános fordulat", élén a déli Kurmanbek Bakijevvel, aki azt ígérte, hogy egyszer és mindenkorra véget vet a hatalom önkényé­nek, a mindent átható korrupciónak, a családi kapcsolatok uralmának, a nepotizmusnak.

A 2005-ös fordulat kétségtelenül elsősorban belső folyamatok kö­vetkezménye volt, még akkor is, ha tudjuk, hogy számos nyugatról támogatott alapítvány és NGO segítette az ellenzéket politikai küzdel­mében. Az sem véletlen, hogy épp Kirgizisztánban lehetett a korábban Grúziában és Ukrajnában bevált, erőszakmentes „színes forradalom" mintájára elnököt dönteni. Ez azért volt lehetséges – Akajev súlyos politikai hibáin túl -, mert a kirgiz politikai modell megtűrte az ellenzék politikai jelenlétét, elfogadta az ellenzéki sajtó kritikai nyilvánosságát és viszonylag liberálisan kezelte a különböző külföldi alapítványok műkö­dését. Ott, ahol e feltételek nem voltak jelen, és ahol a politikai vezető nem „félt" erőszakhoz folyamodni – lásd az üzbegisztáni Andizsánban néhány hónappal később lejátszódó vérfürdőt -, ott ilyen fordulatot nem lehetett kierőszakolni. Mindenesetre a „tulipános tábornak" az a körül­mény kezdetben mindenképpen kedvezett, hogy a kirgíziai fordulatot meggyőzően lehetett beilleszteni a posztszovjet térségen végigsöprő „színes forradalmak" sorába. Mindez jelentős mértékben segítette az új kormányzat nemzetközi legitimációját.

A gyors hatalomváltás után úgy tűnt, hogy Akajev bukása után Kirgízia rövid időn belül ismét a térség mintaállama lehet: stabil, demokratikus és szabad. Az új államfő, Kurmanbek Bakijev maga mellé vette miniszterel­nökként a hatalomváltás napjaiban a börtönből kiszabadított, koncepciós perben még Akajev idején elítélt rendőrtábornokot, Feliksz Kulovot. Az ország északi területeiről származó, Szaharov-díjas Kulov – aki sokkal inkább volt a „tulipános fordulat" szimbóluma, mint a déli Bakijev – rend­kívül sokat tett azért, hogy az utcai fosztogatások a fővárosban rövid időn belül megszűnjenek, és a közhatalom helyreálljon. Kulov és más, nem Bakijev környezetéhez tartozó politikusok, így például – az ideiglenes elnöki posztot ma betöltő – Roza Otunbajeva politikai szövetségesként való kezdeti elfogadása is arra vallott, hogy Bakijev nemcsak a korrup­ciót és a nepotizmust akarja letörni, de tekintettel akar lenni az ország különböző területeinek és csoportjainak érdekeire, vagyis nem egyetlen klán országlásaként képzeli el államfői működését. Ez a kezdeti ambíció azonban már rövid időn belül alábbhagyott. Az új elnök környezetében egyre többen váltak csalódottá és érezték úgy, hogy Bakijev feladja korábban hirdetett elveit. Az elnököt sorra hagyták el szövetségesei és álltak át az ellenzék táborába. Már 2006 őszén tiltakozóhullám söpört végig az országon, ám az államfőnek akkor még sikerült úrrá lennie a helyzeten. Eközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy míg a fordulat nyomán a politikai rendszer ugyan átmenetileg demokratikusabbá vált, az ország belső helyzete mindinkább destabilizálódott. Kirgízia azonban nemcsak korábbi relatív stabilitásából „billent ki", de ezzel párhuzamosan megindult közéletének – köz- és magántereinek – kriminalizálódása is. Mindez joggal veti fel a „színes forradalmak" külső támogatóinak felelős­ségét, még akkor is, ha a lehető legjobb szándékot feltételezzük róluk.

Bakijevnek azonban nemcsak politikai problémákkal kellett szembe­néznie, hanem az ország rendkívül súlyos gazdasági gondjaival is. Az alig több mint ötmillió lakosú Kirgízia egyik legnagyobb problémája a kiterjedt munkanélküliség. Legalább félmillióan – más források szerint még ennél is jóval többen – tartósan külföldön (leginkább Oroszor­szágban) kénytelenek munkát vállalni, hogy családjukat eltarthassák. A létminimum alatt élők aránya rendkívül magas, meghaladja a népesség 40 százalékát. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a lakosság egyre ingerültebben fogadta a Bakijev család számos tagjának fontos állami posztra történő kinevezését. Az elnök egyik testvére – Zsanis Bakijev – éveken át az államfő védelméért felelős főhatóság élén állt, de tényleges befolyása messze túlnőtt ezen: lényegében ő felügyelte az ország titkosszolgálatait. Az államfő másik testvére – Adil Bakijev – az ország Kínába delegált gazdasági ügyekben illetékes főképviselőjeként dolgozott. A harmadik testvér – Marat Bakijev – pedig Kirgízia németor­szági nagyköveteként szolgált. De ezzel még távolról sem volt vége az elnöki rokonok közhatalmi funkciókba emelésének. Az államfő egyik fia, akit ugyancsak Marat Bakijevnek hívnak, a parlament nemzetbiztonsági bizottsága elnöki főtanácsadójaként, míg a másik fiú – Makszim Bakijev – a kormány gazdaságfejlesztési irodájának vezetőjeként dolgozott. Ez utóbbi iroda, noha formálisan a kormány felügyelete alá tartozott, ténylegesen attól független intézményként rendelkezett jelentős költség­vetési pénzek felett. Mi tagadás, ez így együtt már nem kevés. Joggal irritálhatott sokakat.

Nos, ezt – valamint az életfeltételek folyamatos romlását – elégelték meg az ország északi részén található Talasz város lakói idén tavasszal, és március 17-re kurultajt, afféle népi gyűlést hívtak össze. A tanácskozás résztvevői ultimátumot intéztek a terület kormányzójához. Az év elején jelentősen megemelt áram- és fűtésdíjak mérséklését, a közelmúltban gyanús körülmények között privatizált nagy állami cégek – mint például a Szeverelektro, vagy a Kirgiztelekom – állami tulajdonba történő visszavé­telét, az elnök fia által vezetett gazdaságfejlesztési iroda felszámolását, valamint a Bakijev család tagjainak állami posztokról történő menesztését követelték. Ám hiába vártak a hatóságok intézkedésére. Azok nemcsak, hogy nem léptek, de még arra sem voltak hajlandók, hogy szóba álljanak a népgyűlés képviselőivel. Helyette április elején megkezdődött az ellen­zéki politikusok tömeges letartóztatása. Ez már túl sok volt a kirgizeknek, és 2010. április 6-án mintegy másfél ezren a talaszi adminisztráció elé vonultak, majd betörtek az épületbe. A rendőrség és a helyszínre vezé­nyelt speciális erők megpróbálták a tüntetőket megállítani és feloszlatni, ám ekkor már késő volt, az indulatok nemcsak Talaszban, de másnap a fővárosban is elszabadultak.

Ám hiába lövetnek április 7-én a tömegbe immár éles töltényekkel, a felbőszült tüntetőket nem tudják megállítani. Az elnök, Kurmanbek Bakijev – aki fogadkozásai ellenére ugyanazt csinálta éveken át, mint elődje, csak épp még Akajevnél is türelmetlenebbül – már aznap elme­nekült Biskekből. Sokáig ellentmondó hírek keringenek tartózkodási helyéről, majd kiderül, hogy az ország déli részén, a Dzsalalabad tő­szomszédságában lévő szülőfalujában, Maszadanban keres menedéket. Hírek kelnek szárnyra arról is, hogy szinte azonnal fegyveres csoportok szervezésébe kezd. Bukása után zavaros és ellentmondó nyilatkozatok sorát teszi. Azzal fenyegetőzik, hogy vérfürdőt rendez Kirgíziában, ha az ideiglenes kormány erőszakkal próbálná foglyul ejteni, avagy megölni. Közben az új hatalom képviselői tárgyalásokat kezdenek az EBESZ el­nökséget betöltő Kazahsztán külügyi vezetésével Bakijev sorsáról, illetve arról, hogy a bukott elnököt hol és milyen feltételek mellett fogadnák be.

Már ekkor érzékelhető volt, hogy Kirgízia politikai jövője tele van bi­zonytalanságokkal, az ország stabilitása a korábbiaknál is kétségesebbé vált. Nem látszott semmiféle garancia, hogy a bukott elnök helyére lépő egykori szövetséges, Roza Otunbajeva képes-e a véres hatalomváltás után konszolidálni az ország belső helyzetét. A két elnök, és három kormány külügyminisztereként is szolgáló Otunbajeva politikai jó szán­dékában és demokratikus elkötelezettségében nem volt ok kételkedni, már csak azért sem, mert korábban mindig bátornak bizonyult, amikor korrupttá váló korábbi szövetségeseivel szakítani kellett. Ez azonban ön­magában aligha jelentett biztosítékot arra, hogy ő és szövetségesei egy­ségesek maradnak, hatékony vezetőnek bizonyulnak és képesek lesznek a könnyen elszabaduló indulatok féken tartására. Az ugyanis kezdettől világos volt, hogy az új ideiglenes kormány legitimitása felettébb ingatag, amit többek közt az a taktikailag hibás lépés is növelt, hogy az új hatalom nemcsak az elnököt buktatta meg, de rövid időn belül a parlamentet is feloszlatta. Ugyanakkor az ideiglenes kormány azt is bejelentette, hogy június végén népszavazással új alkotmányt fogadtat el, amely Kirgíziát elnöki rendszerből parlamentárissá alakítja át.

Komoly kockázatot jelentett az is, hogy az áprilisi fordulat után az új hatalom nem lehetett biztos a déli területek engedelmességében. Ez a hatalomváltás ugyanis – ellentétben a 2005-össel – nem délről indult ki, hanem északról, vagyis nem a „déli klánokat" hozta helyzetbe, hanem az ország északi csoportjait. Mindez többek között azt jelentette, hogy kétségessé vált a Bakijev idején bejáratott, déli területeken áthaladó kábítószer-kereskedelem jövője. Számos elemző szerint abban, hogy az Otunbajeva vezette ideiglenes kormány nem tudta politikai akaratát az ország egészére gyorsan és hatékonyan kiterjeszteni, épp a kábítószer­üzletben érdekelt és a megdöntött hatalommal együttműködést kialakító bűnszervezetek játszották a meghatározó szerepet.

A déli országrész azonban nemcsak ezért tűnt potenciális veszély­forrásnak, de azért is, mert nem lehetett kizárni egy újabb üzbég-kirgiz konfliktus kialakulását sem. Ilyen nyílt és véres összecsapásra egyszer már sor került, mégpedig a szovjet korszak végén, 1990 júniusában. A mindössze néhány napig tartó osi és uzgeni tragédia egyike volt a peresztrojka évek legsúlyosabb etnikai összeütközésének. A föld- és víz­használat körül kialakult feszültség június 4-én kirgizek és üzbégek közti többezres tömegverekedéssé fajult, ami a hivatalos adatok szerint 186 ember életét oltotta ki. A konfliktusnak csak az tudott véget vetni, hogy a térségbe irányították a szovjet hadsereg jelentős létszámú alakulatait. A Dél-Kirgíziába vezényelt katonai erő fél éven át felügyelte a helyzetet, és tartotta távol egymástól a két etnikai csoportot. Ez a konfliktus azonban már akkor sem kizárólag a hétköznapi élet színterein kialakult ütközések és súrlódások következménye volt. A kirgíziai üzbég közösség vezetői ugyanis még májusban beadvánnyal fordultak a szovjet Legfelsőbb Tanács Nemzetiségi Tanácsához azt kérelmezve, hogy a kirgiz tagköz­társaság Os környéki területén, ahol jelentős számban élnek üzbégek, hozzanak létre – üzbegisztáni és grúziai mintára – üzbég autonóm területet. Az osi üzbégek azt is sérelmezték, hogy miközben kirgíziai lé­lekszámuk alig marad el a tagköztársaság területén élő oroszokétól, alig találni vezető posztot betöltő üzbéget. A beadvány a korszak hivatalos statisztikai adataira hivatkozva arra hívta fel a figyelmet, hogy miközben a teljes kirgíziai népesség 21,5 százalékát adják az oroszok, aközben a tagköztársaság vezető posztjait ennél lényegesen nagyobb arányban töltik be. Ugyanakkor a kirgíziai lakosság több mint negyedét alkotó etnikai csoportok – üzbégek, dungánok, ujgurok, tádzsikok, kazahok, tatárok – alig jutnak vezető beosztáshoz. Különösen sérelmesnek talál­ták, hogy a népesség több mint 10 százalékát adó üzbégek legfeljebb 7-7,5 százalékban vannak jelen fontos államhatalmi funkciókban. (Mind­ez mutatja, hogy már a késői szovjet korszakban komoly feszültség és bizalmatlanság alakult ki kirgizek és üzbégek között, és ez a feszültség kiváltképp érezhető volt az ország déli területein, ahol az üzbég lakosság aránya már a '90-es évek elején jóval meghaladta az országos átlagot.)

Az áprilisi fordulat nyomán hatalomra került ideiglenes kormány hely­zetét – a számos nehézségen és kihíváson túl – egy körülmény minden­képpen erősítette, mégpedig az, hogy mind Moszkva, mind Washington abban volt érdekelt, hogy az új vezetés minél gyorsabban stabilizálja helyzetét és a lehető legrövidebb időn belül terjessze ki hatalmát az ország egészére. Túl ezen az is kedvezett az új kormányzatnak, hogy – szemben a 2005-ös „tulipános forradalommal" – ezúttal sem orosz, sem amerikai részről nem gondolták, hogy a másik fél lenne felelős a történtekért. Ettől persze még igaz lehet az az állítás, hogy Moszkva valószínűleg tudott a készülő fordulatról, és a hatalomváltás egyáltalán nem volt ellenére. Mindazonáltal továbbra sincs bizonyíték arra, hogy az oroszok kezdeményezték volna Bakijev megbuktatását, illetve hogy a politikai fordulatban bármiféle gyakorlati szerepet játszottak volna. Az a tény, hogy mind Moszkvában, mind Washingtonban higgadtan fogadták a történteket, azért érdemel különös figyelmet, mert – ahogy már utaltunk erre – Kirgíziában egyszerre működik (ráadásul meglehetősen közel egymáshoz) egy amerikai (Manasz) és egy orosz (Kant) katonai bázis.

A gyanú, hogy az ideiglenes kormány nem lesz képes gyorsan és hatékonyan stabilizálni az ország belső állapotát, már viszonylag korán igazolást nyert. Májusban látszott, hogy az új kormányzat nem teljesen ura a helyzetnek. A déli országrész Os melletti legnagyobb városában, Dzsalalabadban már néhány héttel a hatalomváltás után etnikai össze­ütközésekre került sor, de szerencsére akkor még mindez nem fajult tömeges és véres pogrommá. A konfliktusok azonban napról napra sza­porodtak. Május végére incidensek sora érte el az ország déli, batkeni területét is. Ez a terület Kirgíziának az a része, amely délről határolja az Üzbegisztánhoz tartozó Fergana-medencét. Magas hegyek uralják, ahol számos kis üzbég enkláve ékelődik a kirgiz területekbe. Ezek az enklávék úgy jöttek létre, hogy az itt futó kis hegyi folyók völgyében évszázadokkal ezelőtt földművelő üzbég közösségek telepedtek le. Jószerével még a

XIX. században is ilyen üzbég falvak népesítették be csaknem teljes hosszában e folyóvölgyeket. A XX. század elejére azonban már csak e vékony völgysáv egyes szakaszain éltek üzbégek, mert a folyópart más részein megjelentek a kirgizek. És amikor megtörtént a múlt század húszas-harmincas éveiben a közép-ázsiai szovjet tagköztársaságok területének és határainak kijelölése, akkor e „problémát" úgy hidalták át, hogy a hegyi folyók felső szakaszán megmaradt üzbég közösségeket kis enklávék formájában Üzbegisztánhoz csatolták. Ez a sajátos helyzet ma is fönnáll, és lehetőséget ad a két etnikai közösség közti kisebb-nagyobb villongásra. Május végére e területeken a feszültség odáig fokozódott, hogy néhány üzbég enklávéba – a nagyobb konfliktust megelőzendő – Taskent katonai és rendőri erőket vezényelt.

E zárványléttel összefüggő konfliktus tipikus példáját adja Szoh esete. Ez a kis falu egyike az Üzbegisztánhoz tartozó, ám kirgíziai területek közé ékelődött enklávéknak. Itt azért alakult ki feszültség, mert az üzbég enklávéban élők egyre nehezebben tudtak megélni saját területükön, és egy idő után olyan legelőkre hajtották ki állataikat, amelyek az enklávén kívül esnek. Mindezt hosszú időn át a kirgizekkel megegyezve tették. Mindaddig a helyzet konfliktust nem szült, amíg e legelőkre nem tartottak igényt a szomszédos kirgiz falvak. Ám, amint ez az igény megjelent – függetlenül attól, hogy ez tényleges, a kirgiz közösség szükségleteiből, avagy merőben politikai okokból fakadt -, menten konfliktus keletkez­hetett. Itt is ez történt. A kirgiz helyi hatalom megtagadta az enkláve üzbég lakóitól a legelő további bérlését, mire a kis üzbég falu lakói úgy reagáltak, hogy a községet átszelő úton közlekedő kirgiz rendszámú autókat rendszeresen kövekkel dobálták meg, utasaikat pedig megverték. Ezek után a kirgizek se maradtak adósak. Úgy vettek elégtételt, hogy a kis falut Üzbegisztánnal összekötő utat az enklávén kívül eső területen eltorlaszolták, ellehetetlenítve így az anyaországgal való érintkezést. Válaszul az üzbégek elzárták az Üzbegisztán területén található kirgiz falu, Csarbak ivóvíz-vezetékét. A konfliktusnak ebben a fázisában aztán – a nagyobb összeütközést megelőzendő – Taskent az enklávékban élő üzbégek védelmére (Biskek előzetes értesítése nélkül) katonai és rendőri erőket irányított. Mindez nem sok jót ígért.

De az igazi dráma csak ezután következett. Még ma sem egyértelmű, hogy mi vezetett a június 11-én fellobbanó dél-kirgíziai pogromokhoz, ahhoz a vérfürdőhöz, amelynek nyomán – a hivatalos adatok szerint – több mint háromszáz ember halt meg, míg a nem hivatalos becslések szerint legkevesebb kétezren válhattak a lincselések áldozatává. Még az ideiglenes kormány vezetője is arról beszélt, hogy a halottak tényleges száma meghaladhatja a kétezret, és az öt napig dúló pogrom többszáz­ezer embert kényszerített otthona elhagyására.

Hiába készült el augusztus végére a Nemzetközi Kríziscsoport (International Crisis Group) jelentése a kirgíziai pogromokról (The Pogroms in Kyrgyzstan, Asia Report N193 – 23 August 2010), és nyert nyilvánosságot még június végén az új kormány iránt lojális kirgiz Nem­zetbiztonsági Szolgálat (Szluzsba Nacionalnoj Bezopasznosztyi) verziója, máig nehéz pontos és hitelt érdemlő képet nyerni arról, hogy mi is történt június 11-e és 16-a között Os és Dzsalalabad környékén. A drámai végki­fejletből és az áldozatok nagy számából arra lehet következtetni, hogy a napokig tartó véres pogrom kiváltója aligha lehetett valamilyen gyakorta előforduló, az élet hétköznapi menetével összefüggő etnikai konfliktus. Nem tűnik életszerűnek, hogy az ország déli részén jelentős számban élő üzbégek és a többségi kirgizek valamilyen soros – akár verekedéssé fajuló – vitája önmagában elégséges lehetett volna ahhoz, hogy a konf­liktus ilyen méreteket és ilyen kegyetlen formát öltsön. A hétköznapi élet kisebb-nagyobb vitái ugyanis errefelé meglehetősen gyakoriak, mégsem váltak – az 1990-es esetet leszámítva – etnikai háborúvá. A történtekre a központi hatalom gyengesége és kétes legitimitása sem adhat meggyőző magyarázatot. A büntetlenség érzete persze kelthet olyan benyomást, hogy most minden megengedett, ám ez az érzület önmagában aligha adhat magyarázatot a napokig tartó lincselésre. Az azonban kétségte­len, hogy az ideiglenes kormány bénultsága és tehetetlensége tovább rontott a helyzeten, amit csak fokozott a térségben állomásozó rendőri és katonai erők kivárása, sőt – egyes beszámolók szerint -, fellépésük gyakori etnikai elfogultsága is. Az, hogy megtörtént-e mindez – vagyis a központi hatalmat képviselő karhatalmi erők nem védték kellő eréllyel és határozottsággal a megtámadottakat, akik többnyire üzbégek voltak, hanem maguk is pogromlovagokká váltak -, egyelőre teljes bizonyosság­gal nem tudható, de nagyon valószínű. Teljes bizonyossággal azt sem lehet tudni, hogy ki volt a tényleges felbujtó és finanszírozó. Sőt, azt sem látni világosan, hogy ki támadott meg kit, merthogy az egyszerre több helyszínen elszabaduló indulatok kronológiája nehezen rekonstruálható. Mindenesetre az aligha valószínű, hogy a kirgíziai összlakosság ma már legalább 14-15 százalékát adó üzbégek rontottak volna a kirgizekre. Ez még akkor is nehezen képzelhető el, ha tudjuk, hogy a júniusi konflik­tusban érintett déli területeken – Os és Dzsalalabad környékén – ará­nyuk az országos átlagnál jóval magasabb. Ez persze nem jelenti azt, hogy üzbég oldalon a hatalomváltás utáni időszakban ne jelentkeztek volna különböző politikai igények, az üzbég nyelv hivatalos státuszának rendezésétől az üzbégek aktívabb politikai szerepvállalásáig, ám ezek – de akár még az autonómia követelése is – teljes mértékben legitim igények, már amennyiben nem egy etnokratikus szerkezetű és szellemű országban vetik fel. Egy olyan államban, ahol a politikai közösséget nem azonosítják az etnikai közösséggel az efféle kezdeményezések se dühöt, se ellenszenvet nem váltanak ki. Kirgíziában más volt a helyzet, mert­hogy akadtak olyan politikai – és részben alvilági – tényezők, amelyek indulatot szítottak, tüntetést szerveztek, sőt attól sem riadtak vissza, hogy egyetemi épületet dúljanak fel. Ez történt még májusban Dzsalalabadban, ahol a felbőszült tömeg a városban működő Népek Barátsága Egyetem épületébe tört be, csak azért, mert az intézményt az üzbég közösség egyik vezetője tartja fönn.

Ugyanakkor az a feltételezés sem tűnik meggyőzőnek, hogy a többségi kirgizek – mindenféle szervezés és előkészítés nélkül – egyszerre csak megelégelték volna az ambiciózus és szorgalmas (főként földművelés­sel és kereskedelemmel foglalkozó) üzbégek jelenlétét. Nemcsak azért nehéz ezt elképzelni, mert – ha nem is konfliktusmentesen, de – év­századok óta élnek egymás mellett, tevékenységeikkel jól kiegészítve egymást, hanem, mert az üzbég etnikai közösség meglehetősen nagy – legkevesebb nyolcszázezres -, amit nem lehet csak úgy elkergetni, vagy ha ez mégis bekövetkeznék, e fejlemény gazdaságilag roppantaná össze a térséget. És ezzel a kirgizek többsége is alighanem tisztában van.

Ha tehát ezek a változatok nem tűnnek meggyőzőnek, vagyis nem valamiféle spontán elszabaduló konfliktus vezetett a vérfürdőhöz, akkor lennie kell valamilyen más körülménynek, illetve erőnek, amely érdekelt lehetett e drámai és kaotikus helyzet kialakításában. Az ideiglenes kor­mány kezdettől azt állítja – és a Nemzetbiztonsági Szolgálat június végén közreadott verziója is ezt erősítette meg -, hogy volt és ma is jelen van a térségben ilyen erő. Az új biskeki vezetés szerint ez az erő nem más, mint az áprilisban megbuktatott elnök, Kurmanbek Bakijev és családja, illetve a hozzájuk máig hű dél-kirgíziai klánok. Ezt a verziót – még ha nem is nélkülözi az önfelmentés és leegyszerűsítés bizonyos elemeit – számos közvetett és közvetlen bizonyíték látszik alátámasztani. Egyrészt az április elején elkergetett elnök szülőföldjén, a dél-kirgíziai Dzsalalabad környékén lelt menedékre, ahonnan többek között azzal fenyegette meg az ideiglenes kormányt, hogy csatatérré változtatja az országot, ha megpróbálnák letartóztatni. Arról is megbízható információk szóltak, hogy a bukott államfő és vele tartó szűk környezete azonnal fegyveres csoportok szervezésébe fogott. Mindezt Bakijev személyes biztonságá­nak garantálására hivatkozva tették, ám valószínűleg nem csak ez volt a cél. A menesztett elnök ugyan röviddel megbuktatása után lemondott államfői posztjáról, ám írásos nyilatkozatát utóbb visszavonta, ezzel is erősítve az általános bizonytalanságot és az ideiglenes kormány legiti­mitása körüli kétségeket. Végül az új hatalomnak sikerült elérnie, hogy Bakijev elhagyja az országot. Miután az orosz vezetés világossá tette, hogy a bukott államfőt nem várják Moszkvába – ráadásul az elkergetett elnök meggyőződése, hogy erőszakos elmozdítása orosz segítséggel történt, így eleve nem is készült oda -, Bakijev elfogadta a fehérorosz diktátor ajánlatát és Minszkbe utazott. A család számos – korábban fon­tos közhatalmi funkciót betöltő – tagja azonban illegalitásba vonult, és Dél-Kirgíziában maradt, illetve fel-felbukkant az országgal délről határos Tádzsikisztánban, hogy onnan szervezze a Bakijevhez hű erőket. Hogy mindez nem csupán merő feltételezés, arra leginkább az a lehallgatott és még május elején a világhálóra feltett hosszú telefonbeszélgetés lehet a bizonyíték, amit a bukott elnök fia, a június elején Londonban politikai menedékjogot kérő Makszim Bakijev folytatott nagybátyjával, Zsanis Bakijevvel.

A feltehetően a tádzsik titkosszolgálatok által lehallgatott párbeszéd cinizmusa elképesztő. De legalább ennyire döbbenetes az a részletekbe menő pontosság, ahogy Makszim, az ország gazdaságfejlesztési ügyei­ben illetékes iroda egykori vezetője – jelentős állami pénzek feltételezett elsíbolója – pontról pontra ismerteti az ideiglenes kormány megdöntésé­hez és az általános bizonytalanság, illetve káosz kialakításához nélkü­lözhetetlen lépéseket. És nem mással ismerteti e programot, mint azzal a Zsanis Bakijevvel, aki nemcsak az elkergetett elnök testőrségét és titkosszolgálatait irányította, de – számos beszámoló szerint – máig szo­ros kapcsolatokat ápol az ország déli részén egyre nagyobb befolyáshoz jutó kábítószer-maffiával és más kriminális csoportokkal. A beszélgetés során Makszim viszi a szót, míg Dél-Kirgízia informális ura többnyire csak egyetértően hallgat, vagy pontosítóan visszakérdez. A beszélgetés során kirajzolódó terv világos, a cél egyértelmű: olyan helyzetet kell teremteni, hogy az egyébként is bizonytalan legitimitású ideiglenes kormány hely­zete még ingatagabbá váljék. Ennek érdekében el kell lehetetleníteni a június 27-re kitűzött, az új alkotmányról rendezendő népszavazást. Ha ugyanis e népszavazás nyugodt körülmények között és jelentős részvétel mellett megtörténne, (a népszavazást június 27-én, érvényesen, megtartották. Az elfogadott új alkotmány szerint Kirgízia immár nem elnöki, hanem parlamenti köztársaság. – a szerk.) úgy megerősödhetne az átmeneti adminisztráció, és az elnöki rendszerű köztársaság parlamenti berendezkedésre vált­hatna. Ez utóbbi – bár nyilván nem jelentene leküzdhetetlen akadályt – mégiscsak komplikáltabbá tehetné a Bakijev-klán politikai visszatérését. Ez tehát a cél. De hogyan érhető el mindez? Többek között úgy – fejti ki a lehallgatott telefonbeszélgetésben e politikai technológia részleteit Makszim Bakijev -, hogy néhány tucat ember fogja magát Biskekben és erővel betör az ideiglenes kormány székházába, ahol kinyilvánítja: immár mi vagyunk az ideiglenes kormány és nem ti. Ha ez a vadonatúj ideiglenes kormány még néhány dekrétumot is kiadna, nos, az lenne csak az igazi. Ebben a helyzetben már végképp nem tudná senki, hogy kié is a hatalom.

A beszélgetésben kirajzolódó terv gonosz és cinikus. Felsejlik belőle, hogy minden megengedett, ha a hatalom visszaszerzése a cél. Olyannyira nincs határ és erkölcsi gát, hogy a beszélgetésnek van egy olyan részlete, amikor a bukott elnök fia egészen odáig elmegy, hogy kifejtse: elég 500 mindenre elszánt jebanatot (visszafogott magyar fordításban: faszfejt) megvenni és arra bírni, hogy az ország különböző pontjain – nem kell ehhez több mint nyolc-tíz jól megválasztott helyszín – válogatás nélkül a civilek közé lőjön, és a káosz garantált. Ebben az ifjú Bakijevnek igaza is lett.

Noha több mint leleplező ez a telefonbeszélgetés, önmagában aligha adja egyértelmű bizonyítékát annak, hogy ezt a tervet a Bakijev-család meg is valósította. A kirgiz Nemzetbiztonsági Szolgálat június végi sajtóközleménye szerint azonban igen, merthogy a titkosszolgálat szá­mos olyan konspiratív találkozóról tud, ahol állításuk szerint a bukott elnök családjának tagjai kapcsolatba léptek a közép-ázsiai térségben tevékenykedő különböző muszlim terrorista csoportok vezetőivel, így mindenekelőtt az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom (IDU) és az Iszlám Dzsihád Szövetség (SZID) képviselőivel. A Nemzetbiztonsági Szolgálat szerint Makszim Bakijev 2010 áprilisában Dubaiban találkozott az IDU irányítóival. Május elején pedig a Bakijev-család két képviselője vett részt azon az afganisztáni Badahsán-tartományban tartott találkozón, ahol a Talibán, az IDU és az Egyesült Tádzsik Ellenzék (OTO) harctéri parancsnokai voltak jelen, és ahol megegyezés született arról, hogy a bukott kirgiz elnök családja 30 millió dollárt ad az IDU-nak a kirgíziai belső helyzet destabilizálásáért. A biskeki titkosszolgálatok arról is tudnak – állítja a sajtóközlemény -, hogy 2010 májusában a SZID egy 15 fős csoportot alakított ki a pakisztáni törzsi területekre visszavont tapasztalt üzbég harcosokból, akiket illegálisan – Afganisztánon és Tá­dzsikisztánon át – Kirgíziába juttattak el, ugyancsak azzal a céllal, hogy fokozzák a belső bizonytalanságot és káoszt. Hogy mindez megfelel-e az igazságnak – nehéz eldönteni, ellenőrizni pedig képtelenség. Az nyil­vánvaló, hogy a felsorolt iszlamista csoportok egytől egyig érdekeltek a közép-ázsiai térség országainak fokozódó politikai bizonytalanságában. Ezért elképzelhetőnek és életszerűnek tűnik e csoportok és a hatalmuktól megfosztott Bakijev-család közti taktikai szövetség létrejötte. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Bakijev környezete épp e szervezetek erejét és képességeit igénybe véve próbálta meg visszaszerezni hatalmát. Ám ennél többet aligha állíthatunk.

Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ha minderről már az események bekövetkezte előtt tudott az ideiglenes kormány, akkor miért nem tett ellene valamit? Vagy ha tett, akkor lépései miért nem bizonyultak kel­lőképpen hatékonynak? Egyelőre nehéz e kérdésekre válaszolni. Egy azonban bizonyos, az átmeneti adminisztráció, élén az időközben elnöki hatáskörrel is felruházott Roza Otunbajevával, vajmi keveset tett – vagy tudott tenni – az öt napig tomboló pogrom ellen. Ebben – többek között – az is akadályozhatta, hogy a kirgiz hadsereg és rendőrség viszonylag kis létszámú, rosszul felszerelt és alulképzett. Olyan erői pedig végképp nincsenek, amelyek hatékonyan tudnának kezelni efféle helyzeteket. Ráadásul az új vezetés egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy parancsait teljesítik is. Otunbajeva maga nyilatkozta, hogy hiába adtak ki tűzparancsot a gyújtogatók és fegyveresek ellen, azt a kirgiz rend­fenntartó erők figyelmen kívül hagyták. Az új vezetés a titkosszolgálatok egészének feltétlen lojalitásában sem bízhat. A már említett lehallgatott telefonbeszélgetésben a szolgálatok korábbi vezetője, Zsanis Bakijev maga is utal arra, hogy ha eljön a pillanat, számíthat majd egykori titkos­szolgálati beosztottjaira. Nyilván ezek a körülmények is közrejátszottak abban, hogy az új vezetés már a konfliktus elején megpróbálta elérni, hogy Oroszország jelentős erők átdobásával segítsen a pogrom megfé­kezésében. Moszkva azonban elhárította e kérést, és csak humanitárius segéllyel támogatta a helyzet rendezését. Az orosz vezetés persze nem volt könnyű helyzetben. Többek között azért sem, mert roppant nehéz lett volna pontosan meghatározni, hogy mi is a feladata, ki ellen kell fel­lépni, és kiket kell szétválasztani. Mindez azokban a drámai napokban egyáltalán nem volt világos. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy Oroszországnak sincsenek ilyen természetű feladatok kezelésére ki­képzett erői. De túl e „technikai" részleteken felmerültek politikai jellegű kockázatok is. Ha Moszkva a kérésnek engedve jelentős erőkkel bevonul Kirgíziába, úgy sokak ellenszenvét és kritikáját váltotta volna ki. Többek között olyan közeli szövetségeseiét is, mint Üzbegisztán és Tádzsi­kisztán. Azzal vádolhatták volna, hogy nem segíteni akart, hanem csak politikai felügyeletét akarja újabb területekre kiterjeszteni. Ráadásul egy ilyen beavatkozás olyan időszakban, amikor Moszkva folyamatosan jelét adja annak, hogy modernizációs szükségleteinek támogatásáért kész a nyugati hatalmakkal együttműködőbb politikát követni, elképzelhetetlen lett volna anélkül, hogy ehhez ne nyerje el előzetesen Washington és Peking egyetértését. Ha viszont nem lép – mint ahogy tette is -, akkor joggal vethetik a szemére, hogy érzéketlen, hidegen hagyja mások fájdalma és szenvedése. Kivárása és tétlenkedése nemcsak e fontos humanitárius szempontból válhat majd Moszkva kárára, de azért is, mert könnyen elillanhat az a térségben még mindig jelenlévő közérzület, hogy ha baj van, Moszkva biztosan segít. Segít, mert tud és akar is segíteni. Ez a borzalmas öt nap azonban arról győzte, illetve győzhette meg az egykori szovjet Közép-Ázsia társadalmait, hogy Oroszországra már nem feltétlenül lehet számítani. Miközben a Kreml próbálta távolságtartásával megnyugtatni a térség autoriter rendszereit, aközben azt kockáztatta, hogy elveszíti a régió társadalmainak szimpátiáját. Hogy miért történt így, az egyelőre nem tudható, de hogy Moszkva kivárása nem múlik el nyomtalanul, az egészen bizonyos.

A júniusi pogromhullám ugyan öt nap után kifulladt, ám továbbra sincs garancia arra, hogy a borzalmas napok nem ismétlődnek meg az ország más részein, akár az északi területeken, a fővárosban is. Ha a káosz átcsap újabb körzetekre, vagyis nem sikerül stabilizálni a kirgíziai helyzetet, úgy Belső-Ázsia déli, bizonytalan oldalához – mindenekelőtt Afganisztánhoz és Pakisztánhoz – immár az északi oldal egyes területei is csatlakozhatnak. Ha a kirgíziai helyzet végképp megbillen, úgy egyre nehezebbé válik az északi oldal legnépesebb országát, Üzbegisztánt stabil körülmények között tartani. Ahhoz, hogy e rémálom ne következzék be, az új kirgiz vezetésnek is sok mindent kellene tennie. Mindenekelőtt szembenézni azokkal az okokkal, amelyek közrejátszottak a júniusi pog­rom kialakulásában. Ehhez nem elég a lincselés felbujtóit, finanszírozóit és közvetlen elkövetőit felkutatni és megbüntetni. Persze, ez sem egysze­rű feladat. Már csak azért sem, mert valószínűleg számos – egymással is együttműködő – erő felelős a történtekért. Éppúgy szerepe lehetett a júniusi drámában a Bakijev-családnak, a déli országrész kábítószer-üzle­tében érintett alvilági csoportoknak, miként a belső-ázsiai térségben aktív különböző muszlim szervezeteknek. A közvetlen felelősség és érintettség megállapítása az elfogulatlan és szakszerű ügyészi vizsgálat, majd pedig bírósági tárgyalás feladata. De van még egy legalább ennyire, vagy még ennél is fontosabb teendő: a kirgíziai politikai osztálynak ugyanis szembe kell néznie saját felelősségével is. Mert ez a felelősség nyilvánvaló. Ami történt, azért történhetett meg, mert Kirgíziában akadtak olyan jelentős létszámú társadalmi csoportok, amelyek fogékonynak bizonyultak a na­cionalista retorikára, akik számára a politikai közösség az etnikai közös­séggel azonos. Ennek az érzületnek a kialakulásában kitüntetett szerepe volt és van a mindenkori politikai osztálynak. De nemcsak az eszmék és eszmények vonatkozásában terheli felelősség az állam irányítóit. Fele­lősek azért is, hogy az ország gazdasági és szociális helyzete se adjon táptalajt nacionalista indulatoknak, zsigeri gyűlölködésnek. Mindennek egyik alapfeltétele, hogy e jobb sorsra érdemes kis közép-ázsiai köz­társaságban végre megálljon az ország népességének jelentős részét sújtó társadalmi züllés, az egyre kiterjedtebb lumpenizálódás. Mindez nemcsak Kirgíziának okoz gondot, de a szomszédos Tádzsikisztánnak és Üzbegisztánnak is, vagyis komoly regionális probléma. Szélsőséges és gonosz eszméknek azonban nemcsak a szociális ellehetetlenülés tobo­rozhat híveket, de a hatalom korruptsága, tehetetlensége, az ügyészség és bíróság részrehajlása is. Ha a kirgíziai igazságszolgáltatás nem lesz képes és hajlandó nemcsak az üzbégek, hanem a kirgizek felelősségét is megállapítani a júniusi pogromokban, úgy az ideiglenes kormány biztos lehet abban, hogy a kirgiz közhatalom hosszú időre eljátssza az etnikai béke helyreállításának esélyét. Etnikai béke nélkül pedig nincs modern politikai közösség.

 

Felhasznált irodalom

Abasin, Sz.: Nacionalizmi v Szrednyej Azii. SzPb, 2007.

Arapov, D. – Koszacs, G. (red.): Iszlam i szovjetszkoje goszudarsztvo. Vip.1., Moszkva, 2010.

Arapov, D. (red.): Iszlam i szovjetszkoje goszudarsztvo. Vip.2., Moszkva, 2010. Buttino, M.: Revoljucija naoborot. Szrednyaja Azija mezsdupagyenyijem carszkoj imperii i obrazovanyijem SzSzSzR. Moszkva, 2007.

Chaudet, D.: Iszlamszkij terrorizm vregionye Bolsoj CentralnojAzii: „al-kaidizacii" uzbekszkogo dzsihadizma. Párizs, IFRI, 2008.

Kaszenova, N.: Novij mezsdunarodnij donor: pomoscs Kitaja Tadzsikisztanu i Kirgisztanu. Paris, IFRI, 2009.

Kazancev, A.: „Bolsaja igra" sz nyeizvesztnimi pravilami: mirovaja politika i Centralnaja Azija. Moszkva, 2008.

Kazancev, A.: Polityika sztran Zapada v Centralnoj Azii: projekti, dilemmi, protyivorecsija. Moszkva, 2009.

Khalid, A.: Islam after Communism:Religion andPoliticsin Central Asia. 2006.

Malgin, A. – Narinszkij, M. (red.): Juzsnij flang SzNG. Centralnaja Azija-Kaszpij-Kavkaz: energetyika i polityika. Moszkva, 2005.

Marganyija, O. (red.): SzSzSzR poszle raszpada. SzPb, 2007.

Radvanyi, J. (red.): Posztszovjetszkije goszudarsztva. Moszkva, 2008.

Rumer, B. (red.): Centralnaja Azija i JuzsnijKavkaz. Moszkva, 2007.

Rumer, E. – Trenin, D. – Zhao, H.: Views from Washington, Moscow and Beijing. London, 2007.

Todua, Z.: Ekszpanszija iszlamisztov na Kavkaze i v Centralnoj Azii. Moszkva, 2006.

Zvjagelszkaja, I.: Sztanovlenyije goszudarsztvo Centralnoj Azii. Polityicseszkije processzi. Moszkva, 2009.

www.ferghana.ru

www.kommersant.ru

www.ng.ru

www.vremya.ru

Milyen problémákat szül a görög válságban az, hogy az Euró bevezetésekor a német gazdaság mérték- és csereviszonyait vették alapul? Határozatlan idejű recessziójával egyáltalán képes lehet-e egy fejletlenebb gazdaság a fejlettebbekkel konkurálva a felvett hitelek visszafizetésére, amikor a gazdaságpolitikáját korlátozó maastrichti kritériumrendszer szorításában lehetetlen keynesianus, anticiklikus, fejlesztő politika alkalmazása?

„Nem akarunk meghalni Danzigért" – mondták a franciák hetven évvel ezelőtt. „Nem akarunk fizetni a görögökért" – mondják ma a németek. S bár azóta Európában a fegyverek helyett már a pénz diktál, ereje nem kevésbé halálos – és nem is kevésbé önpusztító.

Görögország ellen hatalmas „geo-ökonómiai" erők intéztek rohamot: a minden ellenőrzést levetett finánctőke, a Pénz születő Birodalma. A táma­dás jelentősége messze meghaladja ennek a kis országnak a méreteit. Ez csak az első csata azoknak az ütközeteknek a sorában, amelyek meg fogják határozni az európai államok és országok, az egyesült, független, szociális Európa jövőjét – demokráciánk és civilizációnk jövőjét.

Ki fogja megfizetni a világgazdaság felhalmozódott adósságát, be­leértve a nagy bankok 2008-ban történt megmentésére kipengetett összeget? – erre a kérdésre keresik a választ Görögországban. A fejlett országok lakossága? Akár a három évszázad harcaiban kivívott szociális és demokratikus jogoknak, vagy másképp fogalmazva, az európai civi­lizációnak az eltörlése árán is? Vagy a többi ország? Rámegy az egész környezetünk? A bankok nyernek, vagy az államok?

Vajon képes lesz-e Európa egy ésszerű protekcionizmus és egy nö­vekedési politika keretei között ismét irányítása alá vonni az elszabadult finánctőke szörnyetegét, újraszabályozni a tőkeáramlásokat, részt venni egy többpólusú világ felépítésében és példát mutatni a globális rendnek? Vagy elvérzik könyörtelen belső konfliktusaiban, és konszolidálja Amerika megingott domináns szerepet? Esetleg idővel más, akár totalitárius hatalmakat is erősíthet globális vagy regionális szinten?

A görög válság

A bankokat kolosszális összegekkel megmentő európai kormányok és az Európai Unió Görögország számára – az 1941-1944 közötti német megszállást leszámítva – a legsúlyosabb visszaesést eredményező intézkedéseket írnak elő. Az ebből következő recesszió határozatlan időre megfosztja az országot a növekedés bármilyen reményétől, és lehetetlenné teheti az államadósság visszafizetését. A 2008-ban indult világválság legújabb fázisában Görögország játszhatja el a Lehman Brothers szerepét.

Eljutottunk arra a pontra, hogy az európai központi bank 1%-os kamattal ad hitelt a bankoknak csak azért, hogy amazok 6-7%-os kamatot kérhessenek a görög államtól. Közben az európai államok nem hajlandók meghozni olyan, a görög állam által fizetett kamat normalizá­lását elősegítő intézkedéseket, mint például eurókötvények kibocsátása.

Németország Európa ellen

Húsz évvel ezelőtt a frissen újraegyesült, „teljes stratégiai nagykorúságát" elérő Németország első dolga az volt, hogy partnereinél kierőszakolta a Jugoszláviából kivált tagköztársaságok elismerését és „kivégezte" a többnemzetiségű szövetségi délszláv államot. Ebből következett előbb a Balkánt végigpusztító, ám a problémák egyikét sem megoldó háborúk sora, majd az EU közös kül- és védelmi politikájának elvetélése, végül az USA ünnepélyes visszatérése a délkelet európai térség abszolút urának a szerepébe.

Ám mindez apró csínytevésnek tűnik ahhoz képest, ami ezután jöhet. Berlin rövidlátásból és a maastrichti szabályrendszer dogmatikus, végle­tesen önző védelméből következően hajlandónak mutatkozik feláldozni, gazdasági és szociális katasztrófába dönteni egy vagy több, akár még az EU „kemény magjához", az eurózónához tartozó partnerét is.

A „görög" válság, a „spanyol", a „portugál" vagy bármelyik ezután következő válság tétje ma nem csupán a közös európai politika vagy a Balkán sorsa. Maga az egyesült Európa gondolata múlhat ki a közös fizetőeszközzel együtt, ahogy erre már rámutattak tisztán látó politikusok és gazdasági elemzők mind Európában, mind a világ más tájain. Míg 1990-91-ben a német politika segített meghatározni az Egyesült Államok délkelet európai szerepét, ma megint csak a német politika állíthatja helyre Amerika megrendült hegemóniáját Európa, sőt, a világ ügyeiben. Ezzel párhuzamosan pedig megfosztja Európát attól a lehetőségtől, hogy ideológiájára és civilizációjára támaszkodva úttörő szerepet játsszon a világrend égetően sürgős átalakításában.

Nem precedens nélküli a német történelemben az ily hatalmas léptékű hiba. Berlin ma ugyanúgy túlbecsüli gazdasági erejét, mint ahogy túlbe­csülte katonai erejét az 1910-es és 1930-as években, amikor jelentős mértékben hozzájárult Európa – és maga Németország – lerombolásá­hoz mindkét világháborúban.

A közös deviza és az EU működési módja legfőként Németországnak kedvez, ám az ennek ellenére sem hajlandó „megnyitni pénztárcáját" nehéz helyzetbe került partnereinek. Nem védi meg kifelé Európát sem az angol-amerikai irányítás alatt álló nemzetközi bankok, sem pedig az eufemisztikusan „a piacként" emlegetett finánctőke támadásaival szemben. De belső védelmet sem ad Európának. Nemcsak, hogy nem segíti meg egyik úgynevezett partnerét, hanem még azt is elnézi, hogy a német média a legnagyobb nehézségek közepette szadista és rasszista kampánnyal sértegeti Görögországot.

Németország és Maastricht

A németek joggal állítják, hogy az EU-tagok között bármely szolidaritást és kölcsönös segítségnyújtást tiltó, örök időkre kőbe vésett, sehol máshol nem létező monetáris politikát előíró maastrichti szabályokat védik. Ezek a szabályok egybeesnek Németország érdekeivel – pontosabban azok­nak a berlini vezető körök általi értelmezésével -, de leginkább a bankok és általában a finánctőke birtokosainak az érdekeivel. Az ő profitjukat garantálja a maastrichti szabályrendszer, valamint a tőke- és áruforgalom teljes liberalizációja, amely explicit vagy implicit módon tiltja az európa­iaknak egy inflációtűrőbb, keynesista, anticiklikus politika folytatását, ám lehetetlenné teszi azt is, hogy megvédjék magukat a külgazdaság, nevezetesen Amerika vagy Kína támadásaitól.

Berlin éppen a maastrichti egyezményt szentírásként kezelő politi­kájának a hangsúlyozásával fedi fel önkéntelenül is a jelenlegi európai építmény szörnyűséges voltát. Nem kell ahhoz közgazdásznak lenni, elég a józan paraszti ész, hogy felismerjük: egy személyeket, népeket, államokat vagy bármi mást egyesítő unió nem lehet hosszú életű, ha létezésének az alapja nem más, mint… az alkotóelemei közti szolidaritás tilalma! De az európai népek nem azért mondtak igent Európa egyesíté­sére, hogy tönkretegyék magukat, hanem azért, hogy több biztonságra és jólétre tegyenek szert.

Azzal, hogy már az első problémák felmerülésekor hátat fordítanak partnereiknek, maguk a német vezetők fosztják meg jogosultságától az egységes Európa gondolatát, a közös deviza létezését és saját ambíci­ójukat Európa vezetésére. Mire jó egy olyan Unió, amely minden követ megmozgat a 2008-as válságot okozó bankok megmentésére, ám nem hajlandó segítséget nyújtani a közpénzen konszolidált bankok által fenyegetett európai népeknek? A válság által érintett eurózóna-tagok kizárólag azért nem léptek még ki a rendszerből, mert tartanak annak következményeitől (az egyes országok vezető köreinek az érdekeiről most ne is beszéljünk). De vajon meddig lesz elégséges ez az ok, külö­nösen annak fényében, hogy a gazdasági válság esetleges eldurvulása Európa jelentős részét Latin-Amerika szintjére süllyesztené? Ahogyan már megtörtént a XX. században is, Németország ismét meg fog fizetni az önzéséért: mind politikailag, saját szerepének az aláásásával, mind gazdaságilag, amiért saját termékei vásárlói ellen lép fel. Ám félő, hogy erre túl későn fog rádöbbenni.

A görög válság – az eurózóna válsága?

Szinte magától értetődő, hogy a görög válság nem kizárólag és nem is elsősorban az ország kétségtelenül jelentős belső problémáiból, a görög állam gyengeségéből és a széleskörű korrupciót gerjesztő politikai rend­szeréből fakad. Ám ezek a problémák – amelyekhez még hozzáadódik, hogy Görögország óriási összegeket költ a revíziós igényekkel fellépő Törökország elleni védekezésre – meghatározzák a válság formáját, be­következésének idejét és az ország válaszképességét. Nem határozzák meg viszont az okát, ahogy ezt bizonyítja a Spanyolországot, Portugáliát és más országot sújtó válság. Ezen válság Görögországban elsősorban az államháztartási hiányban, Spanyolországban a magánadósságok felhalmozásában manifesztálódik, de másutt is érzékelhető. A válságban tükröződik, hogy az Unió leggyengébb tagjai hosszú távon képtelenek egyfelől megfelelni a Németország és a nemzetközi bankrendszer érde­keire szabott monetáris politikának, másfelől elhárítani az eurózóna külső védelmi korlátai lebontásának következményeit.

Kompenzációs mechanizmusok híján a közös fizetőeszköz „belső" működéséből következően Európa déli részének az értéktöbblete fo­lyamatosan északra vándorol. Az amerikai és a kínai konkurencia elleni védelemről önként lemondó eurózóna „külső" működése bármilyen ipari és szociális politika és bármilyen adóharmonizáció esetén az európai termelőképesség csökkenéséhez vezet az egész kontinensen, kezdve a leggyengébbekkel. Így például a görög ipar az ország északi részéből a Balkánra települ át, az eurót drágálló turisták pedig a török tengerpartot részesítik előnyben. A kohéziós politika rövidesen bekövetkező lezárása után a probléma még súlyosbodni fog. A helyzetet minden bizonnyal nehezíti a görög strukturális probléma, aminek következtében Görögor­szág az európai válság kellős közepébe került, de magát a krízist nem ez idézte elő.

Nem csak Dél-Európának kell szembesülnie ezekkel a problémákkal. A központibb fekvésű és fejlettebb Franciaország, Európa politikai szíve (ha Németországot tekintjük az ipari szívnek) hasonlóan érintett, és ez vezetett az európai alkotmány elvetéséhez a 2005-ös népszavazáson. Azóta számos francia értelmiségi mutatott rá az eurózóna zsákutcájára. Emmanuel Todd, Jacques Sapir, Bernard Cassen és az ATTAC, Maurice Allais és sokan mások mind hangsúlyozták, hogy a protekcionizmus valamilyen formája nélkül a termelékeny és szociális Európa hosszabb távon életképtelen. Az eurózóna jelenlegi merev szabályai Todd szerint egyenesen totalitarizmushoz vezetnek. A kereskedelem ultraliberális rendszere és az uniós termékek preferálásának az eltörlése miatt a brüsszeli hatóságok Európát a katasztrófa felé kormányozzák.

Politikai akarat híján az eurózóna reformjának a gondolatát nem lehetett átültetni a gyakorlatba. A görög nép tragédiáját idézné elő, ha – többek közt – a görög politikai rendszernek és a degenerálódó politikai elit kormányzásának következtében katasztrófával fizetne az euró re­formjáért, amely már túl későn érkezne ahhoz, hogy abból Görögország hasznot húzzon.

Gazdaság és geopolitika

Ami viszont a probléma geopolitikai dimenzióját illeti, úgy tűnik, a német vezetők nem tanultak saját történelmükből, és elfelejtették, hogy az első világháborút megelőző évtizedekben képtelenek voltak a tudományos és technológiai fejlődésüktől várt profit realizálására. Az elmúlt pár évtized deregulációja által életre hívott kaszinó-kapitalizmus, amelynek a születéséhez érdekelt félként minden stratégiai éleslátás híján ők maguk is hozzájárultak, angol-amerikai gyermek. Márpedig nincs az az ügyes és erős játékos, aki valaha is nyerni tudott volna a kaszinó tulajdonosa ellen!

Felmerül az emberben a kérdés, hogy nem rejtőzik-e a jelenlegi válság mögött valamilyen stratégiai terv, amely nemcsak a görög állam­adósságot, hanem a világvalutává válni készülő eurót is érinti? Főleg, hogy immár tudjuk: a Görögország és az euró elleni támadás mögött a Goldman Sachs állt.

A bankok diktatúrájának Európájában a maastrichti egyezmény mögé bújó németek valóban profitáltak ugyan gazdasági fölényükből, ám közben bele is sétáltak egy óriási, az egyesült Európára leselkedő po­tenciális csapdába – amelyet most működésbe hoztak. Várható is volt, hogy a dolgok ebbe az irányba menjenek, ha azt látjuk, hogy az európai monetáris politika kidolgozója nem más, mint a Goldman Sachs embe­re, Otmar Issing. De ő is csak egy láncszem ennek a banknak a széles európai befolyási hálózatában.

Talán éppen most látjuk kibontakozni a maastrichti egyezmény kereté­ben a geopolitikát és geo-ökonómiát integráló stratégiai tervet. A válság bele volt kódolva magába az egyezménybe, méghozzá két lehetséges végkimenetellel: Európa vagy átalakul egy totalitárius struktúrává, vagy alkotó elemeire esik szét – illetve legfeljebb belső problémái által szétszaggatott állapotban marad fenn, és képtelen lesz az Egyesült Államoktól független módon működni és feltételeket szabni a globális finánctőkének.

Úgy tűnik, Berlin arra a reményre alapozza politikáját, hogy nagyobb hasznot húzhat a globalizáció mai formájából, mintha egy szabályozott tőke- és áruáramlást biztosító többpólusú világban a megreformált Euró­pa nevében lépne fel egyenlő félként az Egyesült Államokkal szemben. Talán éppen azért, mert még emlékszik az európai és globális hegemóni­áért folytatott harcainak kudarcára. Ám úgy látszik, közben eltekint attól, hogy a globalizációt a pénzügyi és hitelszektor dominálja, nem pedig a Németország erejét adó ipar. Így Németország végül könnyen ugyan­abban a helyzetben találhatja magát, mint a „hosszú" liberális évszázad végén, az első világháború hajnalán.

Meglehet, a német vezetők azt hiszik, Görögország „megbuktatása" vagy kiléptetése az eurózónából egyrészt „fenyegető példaként" szol­gálhatna az Unió többi tagja számára, másrészt növelné a túlságosan „felpuhult" európai kemény mag egyenszilárdságát. Németországban mai napig roppant népszerű a Karl Lammers által megfogalmazott „többsebességű Európa" a maga koncentrikus (egyetlen középpontból felrajzolt) köreivel. Csakhogy nagy a veszélye, hogy ezeknek a köröknek végül mégis különbözőek lesznek a középpontjai.

Nyilvánvaló, hogy mind Görögország, mind az eurózóna más tag­országai számára ez a probléma fel fog vetődni, méghozzá a vártnál hamarabb. Mind Görögországnak, mind más államoknak csak az eurózóna gyors és mély reformja esetén van értelme azon belül maradni. Ám egyáltalán nem biztos, hogy egy vagy két tagország kilépése a várt előnyöket hozná Németországnak.

Ennek a politikának az erőltetésével Berlin mély válságba viheti az eurózónát és az Európai Uniót. Ezzel egy időben jelentős stratégiai ve­reséget szenvedhet Délkelet-Európában, és az Egyesült Államok kezére játszva elősegítheti Amerika központi stratégiai célját: egy amerikai-török befolyási zóna kialakítását az Adriától a Kaukázusig és Ciprusig.

A még Zbigniew Brzezinski egykori amerikai elnöki főtanácsadó által megfogalmazott „stratégiai sakktábla" rendszerében „a közép elfoglalá­sa" révén ez a befolyási zóna Európa és a Közép-Kelet szénhidrogén lelőhelyei, illetve Oroszország és a „meleg tengerek" közé ékelődne, valamint részét képezné az Európai Uniónak. Másképp fogalmazva az Amerika által dominált Eurázsia egyik központjaként Európa „stratégiai megbénítását" és Oroszország ellenőrzés alatt tartását szolgálná. A hír­hedt Wolfovitch és Jeremia jelentések óta, amelyek egyértelművé tették az Egyesült Államok hidegháború utáni stratégiáját, Európában igazán tudhatnák – de gyaníthatóan nem akarják tudomásul venni -, hogy Wa­shington stratégiai célkitűzése a vele antagonisztikus erők létrejöttének a megakadályozása, aminek az eléréséhez csírájában fojt el minden erre irányuló törekvést, „beprogramoz" válságokat, és akadályokat gördít a nemzetközi rend különböző pólusai közötti együttműködések és szö­vetségek elé. Ezt Németország egy esetben ugyan megértette, amikor az Oroszországgal közvetlen összeköttetést teremtő Északi Áramlat gázvezeték megépítése mellett döntött, ám általánosságban továbbra is stratégiai vakságban szenved.

Megjegyzések

Ahogy azt a XX. században is tette, a német munkásosztály példás fe­gyelemmel követi az ország vezetőit, amikor a foglalkoztatás stabilizálása fejében elfogadja jövedelmének a csökkenését. Egy új Hegel tudná csak leírni, hogyan válhatott a fegyelem az Ész legfőbb megtestesítőjéből és Németország legerősebb ütőkártyájából a legsebezhetőbb pontjává. Utó­pisztikus elképzelés abban reménykedni, hogy a szociális romhalmazzá alakuló Európában a németek meg tudják őrizni vívmányaikat. Brecht kiválóan írta le ezt a folyamatot: eleinte mindenki passzívan figyelte, hogy mit művelnek a nácik a kommunistákkal. Aztán ugyanolyan passzívan figyelte, hogy mit művelnek a zsidókkal. A végén meg már nem maradt, aki bárkit is meg tudott volna védeni.

Talán a pszichoanalízis eszközeivel tudnánk csak megérteni, hogy a németek az 1945-ös háborús vereségük óta miért képtelenek a mai napig megemészteni a saját történelmüket, különösen az általuk el­szenvedett és általuk okozott tragédiák történelmét. Annyi mindenesetre biztos, hogy a német médiának Görögország ellen folytatott hadjárata kifejezetten szadista és rasszista, és többet mond el Németországról, mint a görögökről. Gondolom, az emberiség tovább fog emlékezni a milói Vénusznak arra az ábrázolására, amellyel a német Focus magazin megsértette a görög népet, mint az európai civilizáció halálát előrevetítő, önző és abszolút Semmit jelképező – a néhai Fal helyén emelt – Sony be­vásárlóközpontra. A német média nemigen beszél Görögország állandó kereskedelmi deficitjéről Németországgal szemben, amely annak tudható be, hogy utóbbi kihasználta a görög közmunkákat, és kedvező áron felvá­sárolta a legjobb görög cégéket, miközben a Siemensszel fizettette ki(le) a görög szocialista és konzervatív politikusokat. Mint ahogy arról sem, hogy Németország a mai napig nem fizetett kártérítést Görögországnak a második világháború alatt okozott hatalmas pusztításért. Berlin még a német náci csapatok által elrabolt görög nemzeti bank aranytartalékát sem adta vissza!

(Fordította: Bayer Antal)

(Eredeti megjelenés: Revue Internationale Utopie-Critique, elektronikus változat, 2010. március;

Dimitris Konstantakopoulos: La crise grecque : Première « bataille » d'une « guerre » pour l'Europe. )

A szerző a 2002-ben hatalomra került elnök nyolcéves regnálása mérlegét vonja meg. Lula nem szakított elődje ortodox gazdaságpolitikai gyakorlatával, de szociális programjai jelentős változásokat hoztak a legszegényebb rétegek életében, a mezőgazdasági és ipari bázist kiszélesítő fejlesztéspolitika erősítette Brazília nemzetközi pozícióját, amit a latin-amerikai integrációt előmozdító külpolitika is segített. A Lula-korszak legfontosabb eredménye talán a brazil társadalom öntu-datosodása, amely túlmutat az utóbbi nyolc év korlátozott eredményein.

2002-ben Brazília az egész világnak meglepetést okozott azzal, hogy szakszervezeti munkást ültetett a köztársasági elnöki székbe. Luiz Inácio Lula da Silva, a Munkáspárt (Partido dos Trabalhadores – PT) alapítója és vezetője valójában egy nagy népi mozgalom emblematikus figurája volt, amely a nyolcvanas évek fordulóján megdöntötte a diktatúrát. A későbbiek folyamán a PT támadásba lendült, hogy a hagyományosan az elit rétegből származó nagyfőnökök kezéből kiragadja a hatalmat. A baloldal fokozatosan haladt előre, és először olyan nagyvárosokat hódí­tott meg, ahol az addig sosem látott kísérletezgetések az önkormányzati menedzsmenttel bebetonozták a PT-t, és ahol ennek hatására de facto nagykoalíció jött létre, amely egybefogta a városi és falusi közép- és alsóbb osztályok jelentős részét. A különféle „baloldalak" szövetkezé­sük során a PT-hez hajtották az egykori marxista mozgalom, a haladó keresztények és a szakszervezeti tagok nagy részét is.

Végül mindez együtt vezetett Lula győzelméhez a 2002-es elnökvá­lasztáson (amelyet aztán 2006-ban újabb mandátum követett). De facto a PT lett az első számú politikai erő az országban, bár a parlamenti szkéné továbbra is rendkívül szakadozott maradt¹ . A Brazil Szociáldemokrata Párt (Partido da Social Democracia Brasileira – PSDB) a PT legfőbb ellenfeleként a politikai színtér másik nagy pólusát képviseli, amely egyesíti a hagyományos jobboldalt és a gazdasági elit modern szellemű ágazatainak, valamint a közép- és felsőbb osztálynak egy részét.

Új és régi problémák

Nyolc évvel később, a következő (2010 októberében megtartandó) el­nökválasztás közeledtével az országban egyfajta paradigmaváltás megy végbe. Mivel Lulának már második mandátuma jár le, idén Dilma Roussef indul majd a PT színeiben (Roussef rövid ideje tölt be fontos funkciót a Lula-kormányban). Vele szemben José Serra képviseli a PSDB-t. Bár a közvélemény-kutatások azt mutatják, a lakosság körében Lula támogatott­sága igen magas (körülbelül 80%-os), a játszma még sincs előre eldöntve.

Dilmának és a Lula-program folytatásának kedvez az, hogy a gazda­ságot éppen szélcsend jellemzi. A kormány biztos kézzel tartja kordában a világválság hatásait, s ez előnyére válik Brazíliának, amit jól mutat a GDP növekedési üteme (ez 2010-ben elérheti a +5%-ot), csakúgy, mint a foglalkoztatottság növekedése és a szegénység visszaszorulása. Ez utóbbi pedig igencsak látványos, ha belegondolunk, hogy különféle mu­tatók szerint körülbelül harmincmillió embernek sikerült kiszabadulnia a „mélyszegénységből". Másrészről a jó gazdasági közérzet tükröződik abban a tényben is, hogy jelentősen csökkent az államadósság. Bár Bra­zília alaposan ki van téve a pénzügyi piacok ingadozásának, az ország jelentős kereskedelmi többleten csücsül, valamint biztos devizatartalékkal rendelkezik (2009-ben +24%).²

Közben Lula „minden brazilok" elnöke lett. Népszerűsége messze meghaladja a pártjáét (amelytől részben függetlenné is vált). Valójában Lula nem kizárólag (és nem elsősorban) karizmatikus egyénisége és a társadalmi jólétet megcélzó, a szegényebb rétegek számára előnyös intézkedései miatt népszerű, hanem főként azért, mert egy olyan átala­kulási programot és folyamatot testesít meg, amely ösztönzőleg hat az alacsonyabb osztályokra. Tény, hogy ez a program sem formailag, sem tartalmilag nem „forradalmi" – soha nem is volt az. Ebben az értelemben pedig a brazil baloldali kormányzásban felismerhetők olyan elemek, amelyek igencsak hasonlítanak ahhoz, ami a keynesizmus és a szociál­demokrácia nyomdokaiban járó Európában és Észak-Amerikában történt.

Bár ezek az elemek hasonlóak, ám mégsem azonosak. Brazília, a strukturális szegénység és szociális kirekesztettség országa, amit a ti­zenkilencedik századik virágzó rabszolgatartásból örökölt; a mai napig a világ legegyenlőtlenebb társadalma. Egyúttal Brazília viszonylag új, még törékeny demokrácia, amely évtizedeken át katonai diktatúrában élt. Így könnyebben érthető, hogy adott körülmények között az uralkodó és uralt osztályok közötti nagy „kompromisszumra" épülő, részleges reformok politikája továbbra is jelentős kihívásokkal küzd.

Láthatjuk hát, hogy még mindig heves a politikai küzdelem. Ráadásul a PT jelöltje hátránnyal küzd, ugyanis viszonylag kevéssé ismert, nem áll mögötte látványos életút, mint elődje mögött. Közben a média is megne­hezíti az életét, mivel megkérdőjelezi, hogy képes lenne olyan bonyolult országot kormányozni, mint Brazília. A PSDB „jobb" kormányzást ígér, ám Lulát nem támadja, mivel az választói szempontból kontraproduktív lenne. Ennek ellenére a jobboldal számára még mindig nem biztos a győ­zelem. Hiszen ma már Brazília sem a régi. A dolgozó rétegek önállóbbak lettek, kevésbé vannak alárendelve, kevésbé függenek a hagyományos hatalmi hálóktól, amelyek korábban a lakosság nagy részét szinte meg­fosztották állampolgári jogaiktól.

Folytonosság és törés

Mi is történt hát az elmúlt nyolc év alatt? Lula feladata kezdetben nem tűnt egyszerűnek. 2002-re az országot igencsak legyengítette Fernando Henrique Cardoso kormányának nyolcéves, keményvonalas neoliberális vezetése. Az adósság az egekig ért, részben a brazil gazdaság addig példátlan megnyitása és a brazil kormánynak az Egyesült Államok és az IMF által előírt „washingtoni konszenzushoz" való igazodása miatt³ . Az alsó- és középosztály jövedelme visszaesőben volt. A munkanél­küliségi ráta csaknem elérte az aktív munkaerő 20%-át. A közszférát megosztotta a privatizációs hullám, amely lehetővé tette a gazdasági elit számára, hogy egész gazdasági ágazatokat vásároljon vissza olcsón. A szegénység és az egyenlőtlenség drasztikus növekedésnek indult. Mit lehetett tenni?

Lula úgy döntött, először is lecsillapítja a kedélyeket. Célja a stabilitás biztosítása, a túlköltekezés és a válságok elkerülése volt, míg a jobboldal tőkekiáramlásról, sőt a gazdaság összeomlásáról vizionált. Lula ellen­támadásba lendült, és kiterítette lapjait a híres Levél a brazilokhoz című írásában, amelyben megerősítette, hogy „sajnálatos módon" – egyébként elképzeléseinek megfelelően – be kell tartani a korábbi kötelezettségvál­lalásokat, például az államadósság megfizetését, és a monetáris politika folytatását.

Azt is megígérte, hogy továbbra is prioritásként fogja kezelni az infláció elleni harcot, és az igen magas kamatlábak révén biztonságot nyújt a tőketulajdonosoknak. Azt vállalta, hogy betartja a költségvetési megszo­rításokat, és visszafogja az állami kiadásokat. Egyszóval, sokat vitatott pénzügyminiszterével, Antőnio Paloccival együtt Lula megnyugtatta az uralkodó csoportokat, úgy a brazil elitet, mint az olyan nemzetközi pénz­intézeteket, mint az IMF. A keserű pirulát le kellett nyelni…

Ezzel egy időben Lula programot dolgozott ki a gazdaság „helyreho­zására". Megálljt parancsolt a privatizációnak, és újra napirendre tűzte egy közbelépő és szabályozó, „developmentalisztikus" állam gondolatát. Újabb tárgyalásokba bocsátkozott a szakszervezeti mozgalommal és a dolgozói csoportokkal. Legnagyobb érdeme, hogy új lendületet adott a szociális programnak, amely leginkább az ország északi részén (például a Nordeste régióban) élő legszegényebb, paraszti lakosság felé irányult. A Fome Zero [Nulla Éhínség] program családi pótlék (Bolsa Família) formájában biztosított szociális segélyt ezeknek a rétegeknek (amelyek a teljes népesség egynegyedét teszik ki), hozzájárulva ezzel az éhínség és a „mélyszegénység" visszaszorításához.

Más területeken a Lula által diktált politika egyaránt mutat folytonossá­got és töréseket. Kormánya az agrár-ipari ágazat fejlődésére épített, és a megművelhető szántóföldek java részét birtokló nagy magáncégek égi­sze alatt megkönnyítette a génkezelt szója és a hús exportját. Lula végül elvetette a „radikális" agrárreform gondolatát, amelyet pedig történelmi szövetségesei, köztük a nagyszerű Földnélküliek Mozgalma (Movimento dos Trabalhadores Sem Terra – MST)⁴ népszerűsítettek. Mindeközben a kormány segítségével az MST parlagon heverő földekhez jut hozzá, és anyagi támogatásban is részesül a célból, hogy javítsa technikai kapa­citását, például a földnélküliek által „összeharácsolt" földeken létrehozott szövetkezetek menedzsmentjében.

Mindebből lassacskán egyfajta fejlesztési program alakult ki, amely több szempontból is különbözik a tradicionális „developmentalizmustól", mely „erős" államon és az importot felváltó iparosodáson alapszik. Ám ez a projekt egyúttal alapvető pontokon szakított a nyolcvanas-kilencvenes évek neoliberális modelljével, például ami az állam szerepét, valamint egy olyan társadalombiztosítási háló megteremtésének szükségességét illeti, amely fellendítheti a belföldi piacot, s így a gazdaságot.

Hatalmi erőpróba

2002 és 2006 között, első mandátuma alatt a kormány különféle buktatók között lavírozott. Főként társadalmi szövetségesei körében, de még a PT bizonyos marginális szekciójában is kedvezőtlenül hatott rá az, hogy gaz­dasági értelemben véve folytonosságra törekedett. Néhány képviselő le is mondott, s belőlük Heloísa Helena képviselőnő irányítása alatt kialakult egy, magát a PT-től balra betájoló párt, a Szocializmus és Szabadság Pártja (Partido Socialismo e Liberdade -PSOL), amelyet olyan szemé­lyiségek is jóváhagytak, akik kezdetben ott voltak a PT alapításánál, mint Plínio Arruda Sampaio. Később felgyorsult a PT kemény magjának hanyatlása, melyet a párt finanszírozásával kapcsolatban kirobbant „bot­ránysorozat" indított el. A brazil politikai rendszer az átláthatatlanságra, a befolyásra, az elvtelen szövetségekre és a politikusok érdekek alapján köttetett dealjeire épült. Bár Lula kormánya megígérte, hogy „tisztába teszi" a helyzetet, mégis a saját módján kezelte azt, és kisebb-nagyobb előnyökhöz juttatott egy-egy pártot vagy személyt, amiért cserébe ez utóbbiak nem gátolták a kormányzati politikát⁵ . Ezt rótta fel a kormányt korrupcióval vádoló jobboldali média, aminek következtében a keresztény hullám, valamint a szociális mozgalmak kritikájának hatására baloldali személyiségek távoztak posztjukról.

Ám ez a zűrzavar nem befolyásolta Lula kormányzati stratégiáját. A lakosság, főként az alsóbb rétegek és mezőgazdasági termelői ágazatok, tömegesen szavaztak az Elnökre. A jelentősebb mozgalmak, mint az MST, szintén a támogatása mellett döntöttek, részben, hogy elkerüljék a jobboldal visszatérését, részben pedig, mert tudatában voltak annak, hogy Lula majd olyan megoldásokat is hoz, amelyek összhangban van­nak a nép és a népi mozgalom követeléseivel.

Második mandátumának elején Lula azt ígérte, rákapcsol, és fellendíti a fejlődést. A minimálbért több mint 30%-kal megemelte, hogy megnövel­je a dolgozó rétegek jövedelmét, s egyúttal lendületet adjon a belföldi pi­acnak. A Bolsa Familia mellett egyéb kezdeményezések is megjelennek: a ProUni (támogatás a szegény családból származó egyetemi hallgatók számára), a PRONAF (támogatás a mezőgazdasági termelők részére), vagy a Territorios da Cidadania program (költségvetési átcsoportosítás a szegény települések és régiók felé). Ezzel párhuzamosan a kormány a Növekedés-felgyorsítási Programon (Programa de Aceleração – PAC) keresztül 200 milliárd dollárt invesztál az infrastruktúra (utak, repülőterek, tengeri kikötők, víztisztítás) felújításába.

Ezeknek az elsősorban segélyezési kezdeményezéseknek eredmé­nyeként a brazilok többségének jelentősen javultak az életkörülményei.⁶ Persze, ahogy Laurent Delcourt kifejti, ezt a folyamatot árnyalataiban kell vizsgálni.⁷ A szociális hálóra irányuló kiadások messze alulmúlták az adósságszolgálatra szánt összegeket. Eközben a kamatlábak igen magasak maradtak, ami a tőketulajdonosoknak kedvező volt, ám negatív hatással volt a foglalkoztatottságra.

A brazil gazdaság és társadalom dinamikájában központi szerepet betöltő agrárpolitikát illetően Lula „mezőgazdasági fejlesztési modellje az exportáló monokultúrákra és az agrárbusiness-re épült, ám hiába volt a növekedés mozgatórugója és értékes devizaforrás, szociálisan mél­tánytalan, ökológiailag katasztrofális és hosszú távon tarthatatlan volt"⁸ .

Hasonló tendenciát figyelhetünk meg az energetikában is, bár a hang­súly az óriási állami vállalat, a termelői kapacitását jelentősen növelő PETROBRAS megerősítésén volt, valamint más törekvéseken, amelyek arra irányultak, hogy nagy duzzasztógátak, folyóelterelések és akár atom­erőmű-építési projektek révén javuljon az ország energetikai potenciálja.

Összességében olyan kép alakult ki a kormányról, amelyet a brazil szociológus, Emir Sader „korcsnak" és ellentmondásosnak titulál. Egy­részről Lula kormányzása valóban lehetőséget biztosított a pénzügyi szektornak, hogy megőrizze központi szerepét, s így a kiváltságos rétegek is óriási nyereséget könyvelhettek el. Másrészről az állam újra „developmentalisztikus" lett, mind a jövedelmek újrafelosztásával, mind pedig az állam gazdasági szabályozó szerepének megerősítésével.⁹

Az új Brazília világviszonylatban

Ezeket a jelentős fejlesztéseket összefüggésükben kell vizsgálni, vagyis annak függvényében, miként változott Brazília helyzete világviszonylat­ban. Lula megválasztásának idején az ország egy helyben topogott, mivel az Egyesült Államok politikáját követte mind a két amerikai kontinens vonatkozásában, mind pedig ennél is átfogóbb kérdésekben, mint például a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) tárgyalásai alkalmával felmerülő kereskedelmi szabályozások jövőjével kapcsolatban.

2003-ban, a WTO-tárgyalások alatt Lula felszólalt az olyan liberális kereskedelmi átalakulásra irányuló törekvések ellen, amelyek szerinte negatívan hatnak Brazíliára és a déli országokra nézve. Lula viszonylag hamar változtatott a megbeszélések hangvételén. Kijelentette, hogy ki­emelt fontosságúnak tartja a két Amerika integrációjának felgyorsítását, és határozottan szembehelyezkedett az Egyesült Államok és Kanada által kidolgozott Összamerikai Szabadkereskedelmi Övezet (FTAA) programmal.¹⁰

A kormány nagyobb hangsúlyt akart fektetni több, a két amerikai kon­tinens integrációjára irányuló projektre is, amiből (2008-ban) létrejött az UNASUR (Dél-Amerikai Nemzetek Uniója) program. Persze ez a féltekén átívelő kezdeményezés nem mérhető össze az Európai Unióval, ám igen ambiciózus. Ekkor merültek fel a gyakorlati kérdések. Valójában nehéz dolog ténylegesen koordinálni a folyamatban lévő kezdeményezéseket (MERCOSUR, ALBA), amelyeket átjárnak a különféle hatalmi csatározá­sok, főleg Brazília és a követelőzőbb országok egy csoportja (Venezuela, Bolívia, Ecuador és Kuba) között.¹¹ Továbbá szükséges volt még új poli­tikai intézmények létrehozása és túl kellett lépni az épp érvényben lévő gazdasági és kereskedelmi besoroláson, ami közös politikai bázis híján nem ment gyorsan, annak ellenére, hogy olyan új integrációs eszközök jöttek létre, mint a Petrosur (energetika), a Bancosur (pénzügy), vagy a Telesur (kommunikáció).¹²

Eközben Lula kormányának aktivizmusa jól érvényesült több válság alatt is, melyek során a brazil (és egyéb latin-amerikai) érdekek összeüt­közésbe kerültek az Egyesült Államok érdekeivel. A legközvetlenebb ilyen jellegű csapás váratlanul Hondurast éri, ahol a helyi elit által, az Egyesült Államok támogatásával (2009 júniusában) végrehajtott puccs megdönti a Brazília által komolyan támogatott választott kormányt, s így Brazília még azt is eléri, hogy Washington elszigetelődjön az Amerikai Államok Szervezetén (OAS) belül, pedig eladdig ez a szervezet az Egyesült Ál­lamok „csatlósa" volt a régióban.

Az USA-val szemben feszült is maradt a viszony. A Kolumbia újra-felfegyverzésére irányuló tervek, amelyek még Bush idején születtek, Obama megválasztása után folytatódtak. A Venezuela, sőt Kuba elleni fenyegetések is hangot kaptak abban a kormányban, amelyet pedig éppen azért választottak meg, hogy eltávolodjon a neokonzervatívok „végtelen háborújától".

Ezalatt Lula igyekezett jó kapcsolatot ápolni Washingtonnal, egyrészt, mivel muszáj volt (!), másrészt pedig, mert egy „felelősségteljes" állam imázsát akarta láttatni, amely részt tud vállalni a két Amerika újraalakí­tásában oly módon, amely nem feltétlenül káros az Egyesült Államokra nézve, ám nincs benne alárendeltség. A terv finoman szólva is ambici­ózus.

Bizonyára ennek is köszönhető, hogy az adott pillanat Lulának ked­vezett. A dolgozó réteg sosem látott mozgósítása azt eredményezte, hogy egy egész sornyi megerősödő latin-amerikai, balközép kormány fokozatosan, különböző mértékben szembehelyezkedett a „washingtoni konszenzussal". Anélkül, hogy kezdeményezné a hagyományos „jenki" ellenséggel szembeni ellentét kiélezését, Lula kormánya leleményesen mégis ezt jelezte azzal, hogy kiterjesztette kereskedelmi kapcsolatait

(például Kínára és az Európai Unióra)¹³ , és hogy a jelentősebb globális vitákban több szerepet vállalt, és egyre inkább voluntaristává vált.

Ez a hangnemváltás több fontos gazdasági átalakulással is egybeesett. Brazília javára vált, hogy 2006-07-től főként az élelmiszeriparban hirtelen felszöktek a nyersanyagárak, így az országnak lehetősége nyílt, hogy fellendítse exportját (elsősorban a szója és az élelmiszer-ipari termékek kivitelét). Bár Brazíliát relatíve korlátozta a hagyományos munkameg­osztás, biztos pénzügyi szektora és szilárd költségvetési többlete mégis megerősítette „feltörekvő" státuszát. Informális szövetségre lépett más, ugyancsak feltörekvőnek titulált országokkal, így megalakult a BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika), amelyen belül újabb gazdasági és politikai kapcsolatok szövődtek. Ez nagyban közrejátszott abban, hogy megalakult a G20, úgyszólván ellensúlyozandó a G8-at, a gazdag északi országok hagyományos körét.¹⁴ Ez a szembenállás azonban viszonylagos marad, mivel mindkét „tábor" a piacok „liberális átalakítását" tűzte zászlajára, bár még folynak köztük a viták arról, mit is jelent pontosan e „liberalizáció".

A következő lépés

Néhány hónap múlva több millió brazil járul majd az urnák elé, hogy az országnak elnököt, az államok élére pedig kormányzókat válasszanak, valamint, hogy felfrissítsék a szenátorok és parlamenti képviselők egy részét a nemzeti Congressóban. Egy biztos: mindenki az elnökválasztást figyeli majd árgus szemmel, mivel ez a kormányzat központi idegrendsze­re, s egyben a népi legitimitás terepe. Mióta hivatalosan is bejelentette indulását, Dilma Roussef szépen halad előre a választási szándékot vizs­gáló közvélemény-kutatások szerint. Az államszövetség politikai gépeze­te zakatol, hogy biztosítsa győzelmét, melyhez egyszerű, de meggyőző jelszót választott: Folytatni kell! A szegénység elleni harc során elkönyvelt sikerek sorában Lula csapata a gazdasági stabilitást („még a gazdagok is gazdagabbak lettek" – állítja a távozó elnök), valamint Brazília „feltörek­vését" emelte ki, hiszen az ország a The Economist ígérete szerint „az ötödik gazdasági világhatalommá" válhat. Dilma szerint Lulának sikerült úgy kormányoznia Brazíliát, hogy „a társadalmi integrációval elért fejlődés gazdasági modellé vált".¹⁵ A PT jelöltje azt ígéri, legalábbis olyan „brazil stílusú jóléti államot" hoz létre, melynek legfőbb szereplője egy „tervezni és irányítani képes állam".

Majd kiderül, hogy a szavazók követik-e. Ahogyan az már korábban is említésre került, Dilmának igencsak jól jön a jobboldal zűrzavaros politikája, hiszen az nem hivatkozhat korábbi kormányzására (Cardoso kormánya csaknem romba döntötte az országot), és az elmúlt nyolc év társadalmi és gazdasági vívmányait sem tagadhatja le. Ám még koránt­sem biztos a győzelem, hiszen Dilmát és a PT-t komolyan veszélyezteti a belső vita, és a politikai mozgósítás megváltozásához köthető egyre nö­vekvő választói apátia. A PT valójában többé már nem az a harcias szer­vezet, amelyet a népi mozgalmak elkötelezett, jól bebetonozott kemény magja vezet. Egyrészt azért nem, mert „lefejezte" az állami hivatalok felé történt kivonulás. Másrészt azért sem, mert többé már nem (legalábbis nem kizárólagosan) ez a párt a legfőbb szimbolikus vonatkozási pont az átalakulás reményének kérdésében, mint ahogy azt a nyolcvanas-kilenc­venes évek népi küzdelmei során kiharcolta magának. A PT egyre inkább „amerikai típusú" kampányt folytat (a televízión keresztül), ám a gyakori média-megjelenés nem ellensúlyozza kellőképpen a mozgósítás hiányát.

Persze ez a gyengülés nem „totális". Sok szociális aktivista marad hű a PT-hez, nem is annyira lelkesedésből, mint inkább realizmusból, azért, hogy „megbuktassák a jobboldalt", valamint, hogy folytassák a szociális és gazdasági jogokért vívott harcot. Emir Sader szerint a militáns szek­ciónak szoros viszonyt kell ápolnia a PT-vel, mivel ha támogatja annak haladó elemeit, összpontosítani tudják a támadást a pénzügyi ágazat és az agrárbusiness hegemóniája ellen.¹⁶

A társadalmi mozgalmak a maguk részéről a folytonosság mellett foglalnak állást. A Munkavállalók Egységes Központi Szakszerveze­te (Central Única dos Trabalhadores – CUT) mindig is lojális maradt Lulához, még úgy is, hogy a dolgozói réteg, főként az ipari és szolgáltatói ágazatokban, bizony megszenvedte az ortodox makroökonómia politikai hatásait. A mezőgazdasági termelői szektorok, főleg az ország északi részén, szintén a kormány odaadó hívei maradnak, jórészt a szociális programok miatt, amelyek végre változást hoztak az életükbe. Ami az MST-t illeti, minden bizonnyal fenntartással bár, de végül ugyanúgy tesz, mint 2006-ban, vagyis Dilmát támogatja „a jobboldal ellenében".

Persze nem mindenki osztja ezt az álláspontot. A PT harcos magjának egy része, ahogyan korábban is szó esett róla, átcsábult a PSOL-hez.¹⁷ Ám manapság ez utóbbi éppen mély válságon megy keresztül, mivel képtelen kijelölni egy következetes és alternatív irányt Lula politikájával szemben.¹⁸ Teljesen szétcincálták a különböző frakciók, amelyek igyekez­nek maguknak megkaparintani a hatalmat és a mandátumokat, ráadásul a párt olykor kétes együttműködésre is kényszerült a jobboldallal.¹⁹ Az újabb szakadároknak, akik a népszerű volt környezetvédelmi miniszter, Marina Silva köré csoportosultak, a Zöld Pártot nem sikerül feléleszte­niük, amely különös olvasztótégelye volt azoknak a bal- és jobboldali politikusoknak, akik a „fenntartható fejlődést" akarják újra napirendre venni, bár egyelőre még tisztázatlan módon. Mindenesetre úgy tűnik, a környezetvédő érvek a mai napig képtelenek globális, alternatív prog­rammá összeállni, és továbbra is a PT-ben csalódott baloldaliak néhány csoportjára és a városi középosztályra szorítkoznak, amely eléggé eltá­volodott az alacsonyabb rétegek gondjaitól.

Pozícióháború

Brazíliában és Latin-Amerika más országaiban is erőteljes újrarende­ződés körvonalazódik a szemünk láttára. Közép-keleti „kalandjai" és a pénzügyi válság rossz kezelése csúnyán elbánt az Egyesült Államok hatalmával abban a zónában, amelyet „sajátjának" tekintett (az úgyne­vezett Monroe-elv alapján). Persze az USA még távolról sem esett ki a játékból, ám most már viszonylag következetes, szervezett államokkal, kormányokkal és mozgalmakkal áll szemben, amelyek bár szűk, de valódi mozgástérrel rendelkeznek. Vajon elegendő-e mindez a félteke gazdasági és politikai reneszánszához, és egy újabb fejlődési „modell" működésbe lépéséhez? A legkevésbé sem volna bölcs dolog ennyire elrugaszkodni a realitásoktól, még akkor sem, ha olykor úgy tűnik, ilyen tervek vannak kialakulóban.

Végső soron elképzelhető, hogy a társadalmi és politikai harcok alakulása országos szinten is meghatározó lehet. Brazília esetében több lehetőség is fennáll. Lula terve, a különböző osztályok közötti nagykoalíció az egyik. Egy, a balközép koalíción nyugvó állam kö­rüli „neodevelopmentalisztikus" projekt a magánszektor (például az agrárbiznisz) és egy megerősödött állami ágazat (az energetika) által megnövelt termelői kapacitásra bazíroz, ugyanis az itt befolyt profitot osztják szét, hogy javítsanak az alacsonyabb rétegek életkörülményein, s egyúttal ösztönözzék a hazai piacot. Ez a projekt magában foglalja azt is, hogy Brazília kiterjeszti kapcsolatait a világ többi részére, vagyis még szorosabbra húzza a déli országok közötti kötelékeket, és minimalizálja az Egyesült Államoktól való függést.

Ezzel szemben a hagyományos elit és a jobboldal szerint Brazíliát újra a kapitalista világ más részén diadalmaskodó „turbókapitalizmusra" kell rávezetni, amely a felsőbb rétegek csaknem kizárólagos javát szolgáló fokozott financializáción alapszik. A jelenlegi választási viták folyamán nem ritkán hallani, hogy a túlnyomó többségben jobboldali média a Bolsa Familia program eltörlését indítványozza („túlságosan sokba kerül, és csak a dolgozó rétegek alapvető lustaságának kedvez"), a favellák [hullámlemezből épült nyomornegyedek – a szerk.] felszámolását kö­veteli („olyan területeket foglalnak el, ahol modern várost is ki lehetne fejleszteni"), és azt várja, hogy a társadalmi mozgalmakat, például az MST-t büntetendővé nyilvánítsák. Emellett a jobboldal újra az Egyesült Államokhoz akarja hajtani Brazíliát, sőt akár még támogatná is az USA-t a Washington által „veszélyesnek" titulált államokkal, például Venezuelával és Iránnal szembeni harcban.

E két jelentősebb pólus mellett ott van a társadalmi átalakulások elmé­lyítésének a lehetősége is, miszerint a dolgozó rétegeknek nemcsak jobb életkörülményeket, hanem hatalmat és politikai kapacitást is biztosítanak, mindezt az „ökoszocializmus" elérése végett (melyben a környezetvé­delem szerves része a „fenntartható fejlődésnek"). Ezt egy olyan stílus köríti, amely legalábbis részben a PT eredeti terveit idézi, és amelynek fő célja, hogy egy „állami részvételen alapuló" demokrácia segítségével felülkerekedjen az aktuális politikai rendszeren. Pillanatnyilag úgy tűnik, ez az „ökoszocializmus" inkább csak a „sorok között" rejtőzik, mint az úgymond „valóban létező" politikai porondon. Ám ez a lehetőség mégis fennáll: ugyanis semmi sem utal arra, hogy a brazil népnek az elmúlt években rövid idő alatt, rohamléptekben kiharcolt vívmányok hatására nem jön meg a kedve ahhoz, hogy „még tovább" menjen. Amúgy láttuk már az újraosztó keynesizmus által átalakított társadalmakban, hogy azért vannak határok, s ráadásul ezek egyre szorosabbak, tekintve a válságokat, s leginkább a „válságok válságát", amely átjárja a jelenlegi társadalmak gazdasági, politikai és ökológiai horizontját. S mindeközben a lakosság folyamatosan újabb projektek után kutat.

Jegyzetek

¹ A PT 91 képviselőt számlál (az 513-ból) és a brazil Congresso 14 szenátora a tagja (81-ből). Ezenkívül a 27 tagállamból hármat felügyel. De facto, a PT kormányai mind szövetségi, mind tartományi, mind pedig önkormányzati szinten koalíciós kormányok, amelyekben megtalálhatók a kis baloldali pártok (PSB, PCdoB, PTB stb.) valamint más centrista csoportosulások, mint például a PMDB. Továbbá, a brazil politikai rendszer alapvetően prezidentális beállítottságú, így az Elnöknek nagy a mozgástere a kormányzásban. Azonban a nagy volumenű változásokért, mint például az alkotmányreform, a választott képviselők felelősek, így ezek a politikai pártoktól függenek.

² 2002 és 2009 között ez az adósság 210 milliárd reálról 202 milliárdra csökkent, ám még fontosabb tény, hogy az adósság/GDP arány 41,8%-ról 12,9%-ra zuhant.

³ Jorge Mattoso: „O Brasil herdado", in Emir Sader & Marco Aurelio Garcia: Brasil, entre o passado e o futuro. Editora Fundacao Perseu Abramo, Sao Paulo, 2010.

⁴ A nagybirtokok (1000 hektár, vagy afelett) még mindig 43%-át foglalják el Brazília megművelt földjeinek.

⁵ Csak egy a számos példa közül. Ceara államban Cid Gomez kormányzó a PT és a PSDB támogatásával „regnál". A két párt megegyezett, hogy felosztják egymás között a mandátumokat, és hogy kölcsönösen megbíznak egymásban. Gomez fivére egyben Lula minisztere, ez utóbbi amúgy más, jobb és baloldali pártokkal alkudozik, hogy parlamenti többséget szerezzen. Az ilyen „kartellek" fekete finanszírozáshoz, felelősségteljes pozíciókra kinevezéshez, kiváltságokhoz vezetnek, röviden minden olyanhoz, amit a PT eredetileg erkölcsileg elutasított.

⁶ Graziano da Silva J. (2009): „Consumo dos pobres: motor da retomada econőmica no Brasil", Valor, december 16.

⁷ Laurent Delcourt: „Le Brésil de Lula, une dynamique de contradictions", in Alternatives Sud, Le Brésil de Lula, un bilan contrasté. Éditions Syllepse, 2010.

⁸ Uo.

⁹ Emir Sader: A nova touperia, os caminhos da esquerda latino-americana. Boitempo Editoria, Sao Paulo, 2009.

¹⁰ Ez a terv a latin-amerikai országok túlnyomó többségének ellenvetése és aféltekét (beleértve az Egyesült Államokat és Kanadát is) átszelő óriási mozgósítás hatására 2004-ben végül befulladt.

¹¹ Az elemzők kiemelik, milyen feszültségeket szül Brazíliának, a félteke gazdasági szuperhatalmának néhány hegemón törekvése, amelynek során a brazil cégek „természetes" terjeszkedésükben mind nagyobb szeletet akarnak hasítani Argentína, Bolívia és más országok piacából. A témában l. Claudio Katz: „L'Amérique latine et la crise mondiale", Inprecor, no. 556. 2010 január.

¹² Bár 2002 óta megnégyszereződött a kereskedelmi tevékenység a MERCOSUR országai között, százalékban mérve még mindig igen gyenge teljesítményt mutat (körülbelül 15%) Brazília kereskedelmi kapcsolatait tekintve. A témában l. Alexandre Morin: „Un bilan mitigé pour les 20 ans du MERCOSUR", Centre détudes interaméricaines, Université Laval, 2010 január.

¹³ 2009-ben Kína Brazília második legnagyobb kereskedelmi partnere lett az Európai Unió után, az Egyesült Államok előtt.

¹⁴ A témával kapcsolatban l.: Lambert R. (2009): „Le Brésil, ce géant entravé", Le Monde diplomatique, június 1., 18-19. old.

¹⁵ Dilma Roussef: „Um pais para 190 milhoes de Brasileiros", in Emir Sader & Marco Aurelio Garcia: Brasil, entre o passado e o futuro.

¹⁶ Emir Sader: A nova touperia, os caminhos da esquerda latino-americana.

¹⁷ A 2006-os választások alkalmával a szavazások első fordulójában Heloísa Helena a harmadik helyet szerezte meg magának, 6 millió szavazattal (a szavazatok csaknem 7%-ával). Amúgy a PSOL három szövetségi képviselői helyet szerzett. A jelenlegi előrejelzések szerint 2010-ben jelentősen kevesebben szándékoznak majd a PSOL-ra szavazni.

¹⁸ Renato Godoy de Toledo, Brasil de Fato, 2010. április 6.

¹⁹ Plínio Arruda Sampaio, a PSOL „bölcse" még azt sem tudja elérni, hogy pártja bekerüljön az elnökválasztásokra.

 

Az utóbbi években egyre hangosabbá váltak az ún. „zöld kapitalizmus" elképzelésének hívei. Ennek az ideológiának a fő támogatói bizonyos nagyvállalatok és nemzetközi szervezetek, programja pedig nem kevesebb, mint a vég nélküli fölhalmozásra épülő tőkerendszer összeegyeztetése a környezeti fönntarthatósággal. Ennek az optimista (ha nem irreális) elképzelésnek az alapját a technológiai fejlődés mindenhatóságába vetett hit adja. Az ökológiai probléma nagyságrendje miatt azonban nem valószínű, hogy a diffúziószerűen ható piaci mechanizmusokkal kezelni lehetne a problémát. Ehhez kollektív cselekvésre, azaz átfogó társadalmi alternatívára lenne szükség.

A kapitalizmust a kezdetektől fogva a természeti környezettel szembeni lenézés jellemezte. Amint azt Marx megállapította, a tőke éppúgy kizsi­gereli a termőföldet, mint ahogy kizsákmányolja a munkást.¹ Az ökológiai összeomlás irányába való mozgás így a kapitalizmus inherens vonása. Ma már egyetlen komoly megfigyelő sem tagadja a környezeti válság súlyosságát, de e válságot többnyire még most sem mint sajátlagosan kapitalista válságot értelmezik, vagyis mint olyasvalamit, ami a tőke uralmának következtében jött létre és állandósult, és aminek megoldása lehetetlenség a tőkés keretek között.

Érdemes emlékeztetnünk magunkat, hogy noha kiindulásképpen Marx a kapitalizmus válságtendenciáit az üzleti cikluson belül (specifikusan annak lefelé tartó fázisában) lokalizálta, ugyanakkor azt is felismerte, hogy e tendenciák másfajta formában is megnyilvánulhatnak – az egyik ilyen manifesztáció a globális expanzió kényszere.² Ezek a manifesztációk nem inherensen ciklikusak, hanem inkább permanensen ható trendek. Esetileg ellensúlyozni lehet őket, de ameddig a kapitalizmus fennmarad, meg nem szüntethetők. E manifesztációk magukban foglal­ják (1) a gazdasági hatalom fokozódó koncentrációját; (2) a gazdagok és szegények közti növekvő polarizációt a nemzeti határokon belül és azokon kívül is; (3) állandó készültséget az előbbi tendenciák katonai erővel történő alátámasztására; (4) és ami minket e helyütt különösen érdekel, az életfontosságú természeti erőforrások megszakítás nélküli pusztítását és kimerítését.

A 2008-ban megkezdődött recessziót, amely elismerten a legsúlyosabb az 1929 utáni világválság óta, különféleképpen interpretálták a balolda­lon abból a szempontból, hogy a tőke képes-e vagy sem túljutni ezen azáltal, hogy gyakorlatilag helyreállítja azokat a – részben progresszív természetű – korlátokat, amelyeket (az Egyesült Államokban) elfogadott az 1930-as években. Akik szerint ez a fajta gyógymód lehetséges, azok számára a válság csupán a neoliberális programot ássa alá, nem pedig a kapitalizmust mint olyat.³ Ebben az esetben a nagyobb állami szabályo­záshoz való (talán ciklikus) visszatérésnek lennénk tanúi (beleértve a kor­látozott munkáskövetelések iránti nagyobb fogékonyság visszatérését is).

Ám ami egyáltalán nem ciklikus – és ami a legélesebben megkülön­bözteti a jelenlegi válságot a 30-as évek válságától -, az a háttérben végbement súlyos környezetpusztulás. A tőke uralmát nemcsak a pénz­ügyi káosz, hanem a természeti infrastruktúra összezsugorodása és bomlása is veszélyezteti – ez az infrastruktúra nem csupán az emberi faj túléléséhez szükséges, hanem a tőkésosztály sajátos szükségleteihez is. Az uralkodó osztályt közvetlenül a következő problémák aggasztják: (a) emelkedő nyersanyag- és energiaárak; (b) az éghajlatváltozással összefüggő katasztrófák okozta veszteségek; (c) tömegek életviszonya­inak felborulása, széleskörű elégedetlenség, és végső soron társadalmi zűrzavar.

Ezek az aggályok motiválják a „zöld kapitalizmus" politikai programját. Habár vannak bizonyos nyilvánvaló szempontok, amelyek közösek a különféle zöld elgondolásokban, végső soron világos, hogy lehetetlen harmonikusan ötvözni a következetesen kapitalista vonalvezetést és a zöld dimenzió érvényre juttatását. Ettől függetlenül, bizonyos közvetlenül környezetbarát intézkedéseket sürgősen meg kell hozni, tekintet nélkül arra, hogy kinek a támogatása teszi őket lehetségessé. A baloldalnak késedelem nélkül szembe kell néznie az ebből fakadó dilemmával, mivel csak így válhat lehetségessé bármiféle, hosszabb távra szóló radikáli­sabb stratégia kidolgozása.

A „zöld kapitalizmus" programja⁴

Konceptuális szinten nyilvánvaló, hogy a „zöld kapitalizmus" két anta­gonisztikus viszonyban álló törekvést próbál összekapcsolni. Zöldnek lenni – ez egyet jelent az ökoszféra egészségének előtérbe helyezésével, mindazzal együtt, amit ez az üvegház-gázok kibocsátásának megféke­zését és a biodiverzitás megőrzését illetően megkövetel. A kapitalizmus képviselete viszont egyet jelent a növekedés és felhalmozás erőlteté­sével, és ebben a szemléletben a munkaerő és a természeti környezet egyaránt csupán mind inputok jönnek számításba.

Ám a tőke számára az ellentmondások létezése nem újdonság. Éppúgy, ahogy a tőke igyekszik egyensúlyozni a piacbővítés és a bér­költség-korlátozás ellentétes követelményei között, ugyanúgy meg kell próbálnia megtalálni az egyensúlyt a folytonos növekedés és a túlélés alapvető feltételeinek megőrzése között. Annak ellenére, hogy e két cél végső soron összeegyeztethetetlen, a tőkének törekednie kell arra, hogy bizonyos mértékig mindkét célt megvalósítsa. Így hát a zöld kapitalizmus fogalmi önellentmondás, mégis politikai célkitűzés is egyben. A zöld kapitalizmus hívei kétfrontos harc közepette találják magukat: egyfelől a tőke rövidlátó védelmezőivel szemben, másfelől pedig azokkal szemben, akik a termelés és a fogyasztás rendszerének messzemenő, ökológiailag megalapozott átalakítását követelik.

A zöld kapitalista víziót néha a kisvállalkozásokkal társítják, amelyek közvetlenül megvalósítanák a zöld kritériumokat pl. a megújuló energia­források használatával, a mérgező vegyszerek alkalmazásának kerülé­sével, a meghibásodott termékek megjavításával, az újrahasznosítással, illetőleg a termelési inputok vagy a késztermékek nagy távolságra történő szállításának minimalizálásával. De a piaci kényszerek valószínűleg komoly mértékben akadályoznák az efféle üdvös gyakorlat széles körű elterjedését. A helyi önellátásra leginkább az élelmiszer ágazatban, azon belül is mindenekelőtt az őstermelői piacokon találunk példákat – az ilyen piacok figyelemre méltó fellendülést éltek meg az utóbbi években az ipari országokban. Ez azonban sokkal inkább a Marx által „egyszerű árutermelésnek" nevezett jelenség mai formája, semmint a tőkés vál­lalkozásé. Az agrár-biznisz átenged némi reziduális teret az ilyesfajta árutermelés létezéséhez, de egyidejűleg alá is ássa azt az élelmiszer feldolgozásban és tárolásban alkalmazott technológiai megoldásoknak köszönhető méretgazdaságossággal; a politikai befolyás révén elnyert állami támogatásokkal; valamint a tipikusan bevándorlókból toborzott munkaerőre támaszkodással – amelynek bérszínvonala a normálisnak tekintett megélhetési szintnél alacsonyabb. Az így létrejövő költségkü­lönbözetből (és a termelői piacokra való eljutás nehézségeiből) adódóan a termelői piacokon való vásárlás vélhetőleg mindaddig főleg politikai/ értékválasztás függvénye marad, ameddig a mostaninál sokkal több változás nem megy végbe az élelmiszeripari komplexum által élvezett mesterséges versenyelőny ellensúlyozására.

Figyelmünket most már a domináns nagyvállalati szektorra fordítva, azt találjuk, hogy a zöld kapitalista programot részben épp a vállalatok illetve érdekvédelmi tömörüléseik, részben pedig a kormányok szorgalmazzák.⁵ Ami a vállalatokat illeti, részükről a „zöld" viselkedés alapvetően három formát ölt: (1) olyan energiamegtakarító és egyéb költségcsökkentő lépések, amelyek amúgy környezeti megfontolások nélkül is előnyösek lennének számukra; (2) a kormányzati környezetvédelmi szabályozás tiszteletben tartása (e szabályozás alakításában általában komoly sza­vuk van); (3) és ami a legfontosabb, „közönségkapcsolatok" (PR). Az ipari érdekvédelmi társulások tovább erősítik a PR aspektust, szerepük létfontosságú a globális színtéren, ahol a nemzetközi egyezmények mögött meghúzódó közkeletű előfeltevések formálására törekszenek. E társulások széles körű tevékenységet végeztek az ENSZ fejlesztési programjának befolyásolása érdekében, és kiterjedt lobbi-tevékenysé­get folytattak az időszakosan megrendezett „Föld Csúcstalálkozókon" (Rio de Janeiro 1992, Kiotó 1997, Johannesburg 2002, Koppenhága 2009). A Business Council for Sustainable Development [Üzleti Tanács a Fenntartható Fejlődésért] a riói konferenciára való rákészülés során jött létre, és alapító okiratában deklarálta, hogy „a gazdasági növekedés teremti meg azokat a feltételeket, amelyek révén lehetségessé válik a környezet védelme".

A Tanács befolyásának köszönhetően, a globális környezeti intéz­kedések megfigyelésével és ellenőrzésével a Világbankot bízták meg, amely aztán a rákövetkező évtizedben paradox módon tizenötször annyi pénzt fektetett bele fosszilis üzemanyagokkal kapcsolatos projektekbe, mint amennyit a megújuló energiaforrásokba.⁶ Öt évvel később a kiotói konferencia irányvonala is hasonlóan alakult, amennyiben itt vésték kőbe az emisszió-kereskedelmet mint a globális felmelegedés elleni küzdelem elsőszámú stratégiai eszközét. Cap and trade néven a kvótakereske­delem vált a kormányzati ajánlások központi elemévé az Egyesült Álla­mokban. A kényszer helyett gazdasági ösztönzőket alkalmazó rendszer keretében a vállalatok részt vesznek a szennyezési jogok piacán. A cégek politikai súlya miatt azonban e szennyezési jogok kiinduló költsége a vállalatok számára jó eséllyel zérus lesz. Ugyanakkor a legnagyobb ipari szennyezőknek lehetőségük lesz arra, hogy az általuk okozott kárt valamilyen más módon „ellensúlyozzák" (pl. újraerdősítési programok finanszírozásával), ahelyett, hogy rákényszerülnének a szennyezés közvetlen mérséklésére.

Amikor a vállalatok a környezetről szóló vitában hallatják a hangjukat, ezt mindig annak az előfeltevésnek a szellemében teszik, hogy az öko­lógiai krízis megoldásának alapvető eszköze a technológia és a piac. A technológiai váltás állandó jellemzője a tőkés fejlődésnek. Kezdetben a munkatermelékenység maximalizálására összpontosítottak, ma pedig különösen a kommunikáció és a géntechnológia területén állnak elő egyre csodálatosabb berendezésekkel és eljárásokkal. Az egyre sorjázó innovációk – a későkapitalizmus fontos kísérőjelensége⁷ – a közvéleke­désben alátámasztani látszanak azt az elképzelést, hogy nem létezik olyan kihívás, amire a technológia ne tudna megfelelni. E mögött a hiedelem mögött az a kimondatlan feltevés húzódik meg, hogy minden technológiai választás továbbra is a nagyvállalati érdekek mentén – va­gyis a profitmaximalizálás, növekedés és felhalmozás szempontjainak megfelelően – történik majd. Habár a zöld technológiák – pl. a megújuló energiaforrások – valóban képesek bizonyos fokú érdeklődést kiváltani a vállalati szektorból (főleg a társadalmi-politikai nyomásnak köszönhe­tően), nincs semmi, ami képes lenne bizonyos vállalatokat visszatartani attól, hogy a bevált (nem-zöld) termelési eljárások további alkalmazása mellett döntsenek – hacsak nem kerül sor a gazdasági döntéshozatali jogosítványok jelenlegi elosztásának radikális megváltoztatására. A vállalatok szükség esetén igyekeznek majd zöld jelmezbe bújni, de ugyanakkor habozás nélkül félrevezetik a közvéleményt a vitás környe­zeti kérdések mibenlétét illetően, és olyan technológiai „megoldásokkal" fognak előrukkolni, amelyek megvalósíthatósága több mint kérdéses.

E tendencia jellemző (és gazdaságilag fontos) illusztrációja az ún. „tiszta szén" körüli hírverés. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a szénipar PR-gépezete a széntüzelésből adódó bizonyos szennyezésekre (pl. a kénszennyezés és a finomrészecskék) koncentrál, miközben figyelmen kívül hagyja a legfontosabb problémát: az égési folyamatot magát, és az atmoszférába kerülő széndioxid ebből fakadó növekvő koncentrációját. Amikor aztán ezt az elkerülhetetlen végeredményt immár nem lehet nem létezőnek tekinteni, az iparág – miután még a szénadóhoz hasonló szerény ellenösztönzések révén történő korlátozást sem hajlandó elfo­gadni – azt fogja állítani (mint Seven Leer, az Arch Coal Inc. vezérigaz­gatója tette), hogy „a széndioxid légköri koncentrációjának stabilizálása a széndioxid-leválasztás és tárolás által lesz lehetséges. Más választási lehetőség nincs."⁸ Ám a széndioxid-leválasztás és tárolás eredményes­sége nem bizonyított, és a vele kapcsolatos problémák hasonlóak a bármilyen más mérgező melléktermék nagyon nagy mennyiségben való tárolásánál előálló problémákhoz. Habár lehetséges leválasztani a szén­dioxidot és félreeső helyekre pumpálni (akár a föld alá, akár az óceánok alá), az ilyen műveletek, mihelyt túllépnek egy bizonyos határértéket, bizonytalan, kiszámíthatatlan, és jó eséllyel katasztrofális visszahatást eredményezhetnek.⁹

Nyilvánvalóan kívánatos lenne elmozdulni bizonyos kimeríthetetlen és megújuló energiaforrások irányába. Azt azonban kevesen ismerik fel, hogy ezeknek az energiaforrásoknak is megvannak a maguk költségei – amelyek a szükséges berendezések felállítása, karbantartása, illetőleg az energiaátvitel kapcsán merülnek fel – és így ezek közül egyiktől sem remélhető korlátlan energiakínálat, akármilyen bőségben is fordulnak elő a természetben.¹⁰ Az alternatív források némelyikének, mint a hid­rogénnek és a biomasszának az előállítása maga is jelentős (ha nem is ellehetetlenítően magas) energiafelhasználással jár.

A biomassza (vagyis biológiai alapanyagok üzemanyagként való elégetése) az élelmiszer-termesztéshez rendelkezésre álló földterület csökkenésével is fenyeget. A hidrogén veszélye, hogy szivárgás esetén a gáz a sztratoszférába kerül, ahol elpusztítja az ózonréteget. A geotermi­kus energia megcsapolása bizonyos területeken szeizmikus zavarokhoz vezethet; ráadásul a szükséges mélyfúrások igen költségesek lehetnek, és a mélyből felemelkedő hő elszivároghat. A szélenergia-felhasználást – pozitív potenciálja ellenére – korlátozza az anyag- és térigény, illetve sok helyütt a szélerősség szabálytalan váltakozása. A hullámenergia folyamatosabban termelődik, mint a szélenergia, de túl az ennek meg­csapolásához szükséges víz alatti turbinák magas üzembe állítási költsé­gein, veszélyes lehet a helyi lakosságra, illetve a vándorló állatfajokra (a szélerőművekhez hasonlóan). Végül, a napenergia rendkívül ígéretesnek mutatkozik a közvetlen helyi alkalmazásban, de a nagy volumenben tör­ténő energiatermelés esetén fennállna a kockázat, hogy más célokhoz szükséges teret von el. Ahhoz pedig, hogy a napkollektorokat egyébként használaton kívüli sivatagi területen állítsák fel, biztosítani kellene a kollektorok folyamatosan pormentes állapotát, amihez viszont hatalmas mennyiségű víz nagy távolságra való szállítására lenne szükség.

Való igaz, mindezek a technológiák – a biomassza részleges kivételé­vel – nem súlyosbítják a széndioxid légköri nettó koncentrációját. Talán ugyanez elmondható az atomenergiáról, amennyiben (ahogy azt az újabb technológiák ígérik) nem igényli a hasadóanyagok nagy volumenben történő bányászását és finomítását. Az atomenergiának viszont vannak más problematikus implikációi, túl az ijesztően magas kezdeti (pénzbeli és időbeli) költségeken. Még ha feltesszük is – ahogy állítják – hogy a nukleáris hulladékkal kapcsolatos kockázatok minimalizálhatóak az is­mételt újrafelhasználással (ameddig szinte alig marad radioaktív anyag), és hogy a Csernobil-típusú katasztrófa esélye vagy a katonai támadással szembeni sebezhetőség a mérnöki tervezés javításával kiküszöbölhető¹¹ , még mindig ott van a tény, hogy az atomenergiához kapcsolódik a bom­bakészítés lehetősége, miközben jelenleg nincs érvényben semmilyen leszerelési folyamat. Az imperialista kormányok ezért nem fogják enged­ni, hogy az atomenergia a potenciális globális keresletnek megfelelően széles körben elterjedjen. Egyébként a hosszú távú ökológiai és politikai szempontok nem annyira e korlátozások felszámolását, hanem az im­perialista hatalmakra való kiterjesztését tennék kívánatossá, egy teljes átállási folyamat részeként.

Mindeme megfontolások mérlege az, hogy a jelenleg növekvő ener­giaigény kielégítése a fosszilis üzemanyagok – szén, olaj, földgáz – folytatódó felhasználása nélkül egyelőre nem megoldott. Az alternatív energiaforrásokkal kapcsolatos problémákra való tekintettel ideje lenne, hogy radikálisan és átfogóan újragondoljuk az egyenlet keresleti oldalát. Ez a szocialista válasz lényege: miközben bátorítani kell a tiszta energia termelésének különféle módozatait, számolni kell azzal, hogy ezen alter­natíváknak a teljes energiatermeléshez való hozzájárulása végső soron korlátozott, és ezért szükség lesz a világ összesített energiafogyasztá­sának tényleges csökkentésére. Ha ezt megértettük, akkor rátérhetünk arra a kérdésre, hogyan azonosítsuk és állítsuk fontossági sorrendbe a tényleges szükségleteket, és hogyan szervezzük újra a társadalmat ezek mentén oly módon, hogy mindenki jól-létét biztosíthassuk. Egy ilyen gondolkodási keret azonban a tőke számára elérhetetlen, akármennyire is tudatossá válik a környezeti veszély kapcsán.

Az energiafogyasztás csökkentésének politikai vonatkozásai

Az ökológiai mozgalom eddigi fejlődése során képtelen volt a szélesebb társadalom számára meggyőző programmal előállni az energiafogyasz­tás nagy méretekben való mérséklését illetően. Általánosságban véve a tőkés növekedési modellnek kétféle kritikáját munkálták ki, és e kettő – noha végső soron kiegészíti egymást – gyakran ellentétes politikai következtetésekhez vezetett. Az egyik oldalon ott van „a kicsi szép" jel­szóval fémjelzett tradíció, amely a lokalitást, a vidéki életstílust favorizálja, és (kisebb vagy nagyobb mértékben) elutasítja az „ipari társadalmat". Ez a tradíció jól érzékeli a növekedéssel járó veszélyeket, de ezeket hajlamos általában véve a modern állapothoz kapcsolni, beleértve a mo­dern technológiát, a népességnövekedést és az urbanizációt.¹² A másik oldalon ott találjuk a szocialista tradíciót, amely Marxra támaszkodva a növekedést nem az emberi evolúció mint olyan keretében, hanem a tőke által elszabadított specifikus hajtóerők prizmáján keresztül szemléli. Poli­tikai kifejeződésében azonban ez utóbbi tradíció a széleskörű nyomorral sújtott országok forradalmi rezsimjeivel kapcsolódott össze, ahol éppen ezért a „szocialista növekedés" vált első számú prioritássá. E társítás eredményeképpen – és ebben a szóban forgó rezsimek valós vagy vélt hiányosságai is megerősítették őket – a növekedési paradigma kritikusai általában a szocializmus kritikusaivá is váltak, mivel úgy látták, hogy leg­főbb negatív vonásait illetően a szocializmus osztozik a kapitalizmussal. Megfordítva, akik átérezték a nyomorból való kiemelkedés sürgető voltát, elutasították a növekedésellenes álláspontot, úgy tekintve rá, mint azok álláspontjának az ideológiai kifejeződésére, akiknek a szükségletei már most kielégítést nyernek, és akik igazságtalan módon megtagadnák ugyanezt a többiektől.

Ennek az antagonizmusnak az elméleti megoldása már létezik. Imp­licite benne rejlik abban, ahogy Marx kétszeresen párhuzamba állítja a természetet és az embert – egyrészt mint a gazdagság két forrását/ teremtőjét, másrészt mint a tőkés kisajátítás „tárgyait". E kapcsolatot mélységében elemezték többek között olyan szerzők, mint Paul Burkett, John Bellamy Foster, Joel Kovel és Richard Levins. Foster könyve (Marx ökológiája) kiváltképpen cáfolja a Marx gondolkodásával kapcsolatos produktivista sztereotípiákat, Levins pedig – dialektikus gondolkodásra, biológiai szakismeretekre és mezőgazdasági tapasztalatokra támaszkod­va – tömör, de széleskörű cáfolatát nyújtotta a developmentalista, növe­kedésközpontú előfeltevéseknek.¹³ Ezt az irodalmat olvasva láthatóvá válik, hogy Marx tőkekritikájában implicit módon megtalálható a high-tech mezőgazdaság elutasítása, valamint a biodiverzitás helyreállítására, a távolsági kereskedelem drasztikus csökkentésére és általában véve a technológia társadalmi vagy közösségi kontroll alá helyezésére való fel­hívás. Ezek ugyanazok a célkitűzések, amelyeket a zéró növekedés hívei is hangoztatnak (akik főként az életstílussal kapcsolatos választásokra és az államhatalommal szembeni lokális akciókra helyezik a hangsúlyt), de a marxisták számára e célok elérése egyértelműen az osztályharchoz kötődik. A kettő közötti kapcsolat egyszerűen abban áll, hogy sikeres osz­tályharc nélkül a kereskedelmi kapcsolatok rendszerét és a technológiai fejlődés irányát továbbra is a tőkés piac fogja meghatározni.

Így hát jól kivehető elméleti szimbiózis létezik az ökológiai gondolkodás és az antikapitalista kritika között. A radikális aktivizmus két fő irányzata ezért arra hivatott, hogy együtt funkcionáljon abban az értelemben, hogy az ökológiai mozgalom, amikor a piaci diktátumok felülírására törekszik, gyökerét tekintve antikapitalista, míg a kapitalizmus kritikája azáltal, hogy elutasítja a felhalmozás/növekedés imperatívuszát, inherens mó­don ökologikus.¹⁴ Az ebből eredő szocialista ökológia vagy ökologikus szocializmus a domináns ideológia teljes körű alternatíváját képezi.

Politikai potenciálját jelentősen fokozza továbbá a 2008. évi pénzügyi összeomlás, amely megmutatta a tőkés „prosperitás" ürességét. Mégis, az ökológia és szocializmus közti kapcsolat tömeges felismerése elé, és következésképpen az elé, hogy az energiafelhasználás közösségileg megtervezett, társadalmi méretekben végrehajtott visszafogása széles körű népi támogatásra tegyen szert – hatalmas akadályok tornyosulnak. Melyek ezek az akadályok, és hogyan győzhetők le?

Habár a növekedés imperatívusza makroszinten a kapitalizmus spe­cifikuma, bizonyos fajta alapja az ember alapvető alkatában is megvan. Valójában ez teszi lehetővé, hogy a növekedésre mint inherens emberi törekvésre tekintsenek. Mint minden ilyen általánosításnak, ennek is van egy igazságmagva, amelyet aztán úgy felfújnak, hogy ezzel érvényte­lenítik az igazságtartalmát. Legitim módon kijelenthető, hogy létezik az eredendő emberi törekvés a javításra, sőt még a tökéletességre is. Ez nyilvánvaló a művészi kifejezés különféle formáiban, minden korszakban, és éppúgy a kézművesek – egyének vagy munkacsoportok – törekvésé­ben, hogy a lehető legjobb minőségű terméket állítsák elő. A gazdasági növekedésre irányuló célkitűzés sajátos módon metszi ezt a törekvést. Egy egészséges növénynek, állatnak vagy embernek növekednie kell ahhoz, hogy elérje a kifejlett állapotot. Hasonló kijelentést tehetünk akár egy közösségről is, amely – hacsak el nem ér egy bizonyos méretet vagy termelőkapacitást – nem lesz képes olyan széles körét nyújtani a szolgáltatásoknak és időtöltéseknek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a közösség minden tagja számára megfelelő minőségű életet biztosítson.

De minden ilyen növekedési egység esetében különbséget kell tenni az optimum és a maximum között Az optimális növekedés minden élő entitás esetében részét képezi annak, amit a benne rejlő lehetőségek kibontakoztatásának nevezhetünk. Az optimumot meghaladó növekedés minden esetben patologikus: az organizmus, legyen akár egyén vagy közösség, valamilyen egyensúlyhiánnyal küszködik, akár saját alkotó­elemeinek kölcsönös viszonyát, akár önmaga és környezete viszonyát (vagy mindkettőt) illetően.

A tőke növekedési impulzusa a felhalmozásra vonatkozó krédóban kódolódik. A növekedés objektív korlátja rövid távon a piac telítődése, hosszú távon pedig az erőforrások kimerítése. Amikor a termelési potenciál akadályba ütközik, a tőke a pénzügyi spekuláció felé fordul, amely csak tovább fokozza a tőkésosztály és az emberi faj többi része közti szakadékot. Az imperialista viszonyrendszer miatt az elnyomorodás különösképpen súlyossá, széleskörűvé és látszólag megoldhatatlanná válik a globális Dél országaiban. Ez azzal az ironikus mellékhatással jár, hogy létrejön egy népesség, amely ugyan vágyik a forradalmi újraelosz­tásra, de egyben fogékony lehet a növekedésre buzdító felhívásokra is, mivel e népesség tagjai igyekeznek csökkenteni az óriási szakadékot, amely a saját fogyasztásuk és a birodalmi metropoliszokban szokásos fogyasztási szint között tátong.

Ameddig a világ szegényei – és/vagy mindazok, akik szándékaik sze­rint őket képviselik a globális színtéren – tovább vágyakoznak arra, hogy az extravagáns, USA által reklámozott életstílus részeseivé váljanak, addig az Egyesült Államok vezetése ürügyként fogja használni a szegény országok követeléseit arra, hogy elhazudja saját ökológiai felelősségét. Az Egyesült Államok kormánya egyfelől, Kína és India kormányai más­felől, megragadnak abban a halálos patthelyzetben, ahol is mindegyik fél a másik hajthatatlanságára hivatkozik saját hajthatatlanságának igazolá­saként. A más országokban megtett progresszív ökológiai intézkedések hatása erősen korlátozott marad, és a világ népeinek nagy többsége a passzív néző (már ha nem az áldozat) szerepére lesz kárhoztatva a folytatódó környezeti összeomlásban. Ez a perspektíva mutatkozott meg a koppenhágai csúcstalálkozó során.

Hogy e vészjósló szcenáriónak létezik-e valós alternatívája, az elsőd­legesen a világ alternatív mozgalmainak hatásától fog függeni. Történtek ígéretes lépések ebbe az irányba, mind a Dél, mint pedig az Észak or­szágaiban, habár az ökológia és szocializmus közti kapcsolat felismerése – nem beszélve egy olyan, politikailag erőteljes szerveződésről, amely artikulálná és megtestesítené ezt a kapcsolatot – még várat magára. A kezdeti erőfeszítések figyelmet érdemlőek, mint ahogy az a kérdés is, hogy miképpen hidaljuk át azt a konceptuális patthelyzetet, amely ered­ménytelenségre ítéli a nemzetközi tárgyalásokat.

Az ökologikus szocialista tömegmozgalom lehetséges előképe

A környezettudatos radikalizmus legmasszívabb kifejeződése a globális Dél paraszti és bennszülött mozgalmai körében fejlődött ki. E népességek számára a környezet kapitalista/produktivista kifosztása – az erdőirtás, féktelen és szándékos szennyezés, a globális felmelegedés okozta ten­gerszint-emelkedés, valamint az ivóvízzel való visszaélés (elárasztás gátépítés során, víztartó rétegek kiszárítása) – közvetlen támadást jelent otthonuk és megélhetésük ellen.¹⁵ Felháborodásuk és kétségbeesésük határtalan. Lényeges, hogy e felháborodás kollektív jellegű, olyan kö­zösségek részéről, amelyeket mindenükből kiforgattak, és amelyeket nyomorúságuk arra indít, hogy az életterükbe behatoló hatalom egész programját tudatosan visszautasítsák. A kapitalizmus korai időszakába kell visszatekinteni ahhoz, hogy ehhez hasonló egyöntetűséget találjunk a kizsákmányolás megtestesítőivel való szembenállást illetően.

Mégis, habár a harag és annak indokai nem példa nélküliek, a jelenlegi mozgalmak bázisa legalább kétféle tekintetben eltér a korábbi ellenállási mozgalmakétól – az első különbség gyengébbé, a második potenciálisan erősebbé teszi a mostani mozgalmakat. A gyengítő faktor a nélkülözhető-ségben rejlik. A tőke minden korszakban arra törekedett, hogy a szüksé­ges inputokhoz korlátlan mennyiségben hozzáférjen, beleértve az emberi munkaerőt is – aminek jegyében korábban a rabszolgasághoz, újabban pedig a bevándorló munkások (és egyes országokban az elítéltek) széles körű kizsákmányolásához folyamodott. A folytonosságnak ezen eleme mellett viszont ott volt a munkamegtakarító technológiai haladás is, a tő­kének az a határozottan megerősödött hajlama, hogy a lakosság bizonyos szegmenseit egészében nélkülözhetőnek tekintse. Amennyiben ezek a csoportok a tőkés termelés perifériáján léteznek, nem rendelkeznek valódi gazdasági ütőerővel, és követeléseiknek – nem beszélve szenvedéseikről – nincs politikai súlya. A tőke nézőpontjából ezek a csoportok büntetlenül átadhatók a betegségnek, szétszóratásnak vagy a halálnak.

Miben rejlik mégis e periferizált népességek potenciális ereje? E cso­portok olyan kártyát tartanak a kezükben, amely nem állt rendelkezésre a korábbi korok kizsákmányoltjainak. Ez nem más, mint a közvetlen kap­csolat a föld hosszú távú fenntarthatóságával. Ettől egy olyan történelmi pillanatban, amikor ezt a fenntarthatóságot mindenütt aláássák, olyan stratégiai pozícióba kerülnek, amely homlokegyenest ellentétes azzal a feltételezett feleslegességgel, amelyet a tőke tulajdonít nekik. Az ő „földhözragadt" szükségleteik az emberi nem azon kollektív szükségletének megtestesülése – nem is beszélve más veszélyeztetett fajokról -, hogy véget érjen az ökoszféra könyörtelen pusztítása. Ironikus módon ezért noha ezek a csoportok a föld legszegényebbjei közé tartoznak – nem csupán materiális mércével (személyes birtoklás), de a tömegkommu­nikációs eszközökhöz való hozzáférés szempontjából is -, mégis a globális ökoszocialista mozgalom élharcosainak pozíciójába kerültek, Kubával együtt.¹⁶

E vezető szerep látható megnyilvánulásai egyelőre szórványosak, közvetlen és helyi konfrontációval kezdődtek – ezek különösen drámai formát öltöttek Latin-Amerikában és Indiában -, de később feltűntek a világ színpadán a bennszülött népek nemzetközi konferenciáin¹⁷ , az ENSZ intervencióin¹⁸ és a Társadalmi Világfórum éves összejövetelein való részvétel révén. E platformokról képesek voltak emlékeztetni a világ közvéleményét arra, hogy milyen önkényesek is az arra vonatkozó közkeletű feltevések, miként kéne élnie az emberi fajnak. A Társadalmi Világfórum legutóbbi állásfoglalása (Belém, 2009) jellegzetes módon tartalmaz az alábbihoz hasonló kijelentéseket:

A modern kapitalizmus évszázadokkal ezelőtt indult útjára, és az 1492. október 12-én megindult invázióval ráerőszakolta magát Amerikára. Ezzel megnyílt az út a globális fosztogatás, az amerikai népirtás mentegetésére kiagyalt „fajelméletek", a rabszolga-kereskedelem érdekében végrehajtott afrikai behatolás, valamint más kontinensek kifosztása előtt.

(A)mi ma válságban van, az a kapitalizmus, eurocentrizmus, a vele­járó nemzetállami modellel, kulturális homogenitással, nyugati pozitív jogokkal, developmentalizmussal és az élet áruvá tételével egyetemben.

Mi a Földanyához tartozunk. Nem vagyunk a tulajdonosai, kifosztói, sem kiárusítói, és ma keresztúthoz érkeztünk: az imperialista kapitaliz­mus megmutatta, hogy nem csupán az uralom, a kizsákmányolás és a strukturális erőszak miatt veszélyes, hanem amiatt is, hogy megöli a Földanyát és bolygóméretű öngyilkosságba vezet minket, ami se nem „hasznos", se nem „szükségszerű".¹⁹

Ez a fajta nézőpont nyilvánvalóan sokkal több embernek az érdekeit fogalmazza meg, mint ahányan ma azonosulnak vele. A bennszülött né­pek világméretekben mintegy 300 millió főt számlálnak, a teljes emberi népességnek nem több mint 5%-át. Szociológiai nézőpontból ők csupán etno-lingvisztikai kategóriát alkotnak, amelyet mindenekelőtt a saját speciális helyi környezetéhez fűződő, időtlen idők óta meglévő gyökerei különböztetnek meg másoktól. De a környezeti pusztulás időszakában megfogalmazott kollektív üzenetük vonatkozásában bármely más demog­ráfiai csoportnál inkább testesítik meg az emberiségnek mint egésznek a túléléshez fűződő érdekét.

Az előttünk álló elméleti kihívás abban áll, hogy kidolgozzuk azt a politikai stratégiát, amely elvezethet minket a kiegyezéshez egyfelől a bennszülött népek globális perspektívája, másfelől a népesség azon szélesebb köreinek létező (habár részben vitatható) szükségletei között, amelyek immár nagyon távol kerültek a bennszülött népek által megőrizni kívánt életmódtól – mint többségét tekintve a XXI. század munkásosztá­lyának szükségletei.²⁰

Mint azt korábban kifejtettük, a teljes energiafogyasztást drasztikusan csökkenteni kell. E célkitűzést illetően a bennszülött közösségek több szempontból is inspirálóak lehetnek. Többnyire példamutató a természeti világ iránt tanúsított tiszteletük, az a tény, hogy saját forrásokból képe­sek megvalósítani az anyagi önfenntartást, az egyéni tulajdonjogokkal szembeni elutasításuk, egalitarizmusuk, illetve az egymással szemben tanúsított és elvárt felelősségérzetük.

De hogyan válhatnak ezek a makacsul autonóm, gyakran alacsony népsűrűségű életmód által meghatározott közösségekben megtestesü­lő erények követhető mintává a világnépesség másik 95%-a számára – elvégre ez utóbbiak többsége nagyvárosokban él, ahol egyfelől az energiaintenzív kényelem, másfelől pedig a fennmaradásért folytatott kétségbeesett és versengő küzdelem az úr?

Ez a kérdés, lényegét tekintve, a forradalmi átalakulás régóta kutatott rejtélyének a mára vonatkoztatott újrafogalmazása. A tőkés korszak kezdeteitől fogva a legfőbb kihívást az osztálytudatosság kifejlesztése jelentette, amelynek kulcseleme az a folyamat, amelynek során a bér­munkások felismerik, hogy érdekeik jobban érvényesíthetők a kölcsönös együttműködés, mint az egymással folytatott versengés révén (ez utóbbi, a bérkövetelések tekintetében, mindig destruktív, a bérszintek egyre alacsonyabb szintre süllyedését eredményező spirált indukál, legyen az akár a közvetlen munkatársak, vagy egymástól távoli vidékek munka­vállalói közti verseny). A versengéstől a kooperatív és szolidarisztikus elkötelezettség irányába történő haladás kulturális váltást jelent. Mint ilyen, gyengíti vagy aláássa a megrögzött önvédelmi mechanizmusokat és előítéleteket. Korlátozott méretekben ugyan, de megelőlegezi az atti­tűdöknek azt az új rendszerét, amely a szocialista projekthez kapcsolódik.

Az átalakulás e kezdeti lépését illetően létezik tapasztalat a legtöbb országban. Ám ezt általában ellensúlyozta – és sok esetben visszájára fordította – a transznacionális vállalatok óriási gazdasági hatása. A ko­rábban hatalmas munkásmozgalmak drámai hanyatlást szenvedtek el a taglétszám tekintetében, és a megmaradt vezetés gyakran megalázó engedményeket kénytelen elfogadni, a még annál is rosszabb alterna­tíva fenyegetése hatására. Az engedményekre való hajlam az Egyesült Államokban a második világháborút követő időszakban – a munka és a globális tőke közvetlen partneri viszonyának a korszakában – alakult ki. Most, amikor a munkásszervezetek meggyengültek, a szakszervezeti ve­zetők kevésbé képesek arra, hogy kihívást intézzenek a tőkés prioritások ellen, mint valaha. Ehelyett, gyakran saját tagságuk követeléseivel szembemenve, feltétel nélkül támogatják országuk két kapitalista kormányzó pártja közül az egyiket.²¹

E fejlemények nyomán a munkásosztályon belüli szolidaritás bármi­lyen látens előképének az újraéledése csak újfajta kulturális hatások eredményeképpen merülhet fel. Ezek többféle forrásból jöhetnek. Az Egyesült Államok esetében (ez az ország kétségtelenül a leginkább ellenálló az ilyen változással szemben) a friss perspektíva egyik lehet­séges forrásául a bevándorló munkások szolgálhatnak, akiknek saját anyaországukból van élő tapasztalatuk az osztályharcról.²² Inspiráló lehet a különféle társadalmi mozgalmak hatása, beleértve a radikális ifjúságot. De nagyon fontos további forrás lesz előbb vagy utóbb a kör­nyezeti válság tudatosodása: különösképpen annak a megértése, hogy e válságot lehetetlenség adekvát módon kezelni partikuláris részmeg­oldások egymásra halmozásával.

E ponton a bennszülött közösségek által javasolt válasz kollektív természete visszhangot kelthet az egyébiránt orientációját vesztett és demoralizált munkásosztály soraiban. Különösképpen, ha e közösségek harcai széles körben ismertté válnak, további lendületet adhatnak az utóbbi időben újjáéledni látszó munkás-önigazgatási kezdeményezé­seknek. A nemrégiben végbement csődhullám az Egyesült Államokban – csakúgy, mint 2002-ben Argentínában – már eddig is felerősítette a munkások gyárfoglalási hajlandóságát.²³ Venezuelában hasonló folyamat indult meg, válaszul a bolívariánus forradalom kapitalista ellenzőinek gazdasági szabotázsára.²⁴ Az ipari folyamatok ökológiai szempontok szerint történő reorganizálása további motivációt jelenthet az ez irányú kezdeményezésekre: a munkások nem csupán első kézből tudják, hogy hol történik az anyagok és az energia pazarlása, hanem eközben képe­sek azonosítani, hogy melyek a helyi lakosságnak (és nekik maguknak) azok a – mérgező anyagok eliminálásával vagy semlegesítésével kap­csolatos – létérdekeik, amelyek nem képezhetik egyezkedés tárgyát.

Az ilyesfajta, munkahelyi alapú fejleményeket kiegészítik a lakóhelyen meginduló folyamatok. A bennszülött modelleket itt is ismertté kell tenni minden lehetséges csatornán keresztül. De a friss termékek kínálatának jól látható elapadása a szegény városi körzetekben felkeltheti az érdek­lődést új (vagy bizonyos értelemben nagyon is régi) megoldások iránt. Az emberek elkezdhetnek gondolkodni azon, hogy vajon miért kell telje­sen közkeletű élelmiszereket nagy távolságokra, számtalan közvetítőn keresztül szállítani. A termelői piacok az első lépést jelentik e körforgás megszakítása érdekében; egy második lépés lehet a városi kertek kiala­kítása (erre a lehetőségre helyenként már kezdenek felfigyelni). Mind­ezek a megoldások helyreállítják az emberek közti közvetlen interakciót, elősegítve a kollektív autonómiát és aláásva a kommodifikáció hatását. Az ehhez szükséges együttműködési megállapodásokhoz kapcsolódó infrastruktúra kialakítása egyben politikai képzésként is szolgál majd, ami integráns része az általános folyamatnak. A bennszülött népek ta­pasztalata itt is hasznosítható – akár közvetlen kapcsolatteremtés útján is – a gyakorlati tanácsok és a szélesebb értelemben vett inspiráció kombinálásával.²⁵

Mindezek nyomán egy nagyszabású, átfogó tanulási folyamat összké­pe bontakozik ki. Ez valami olyasmi, amit a forradalom mindig is magában foglalt, de minden korszakban sajátos jellegzetességekkel. A jelenlegi helyzetet a következő alapvető paradoxon jellemzi: a kapitalizmus túlha­ladottá vált. Ez nem csupán egy puszta óhaj, ti. hogy a kapitalizmuson „túl kellene" lépni, hanem annak a jól igazolható ténynek a leszögezése, hogy a kapitalizmus egyre inkább olyan mértékben meríti ki a természeti erőforrásokat, ami messze meghaladja az ökoszféra regenerálódási képességét. Ilyen körülmények között, egészében véve a tőkés korszak legkorszerűbb technológiai teljesítményei is elavultak.²⁶ Hosszú távon nem fenntarthatóak. Ennek eredményeképpen most erőteljes kihívás éri őket egy olyan perspektívából, amely e technológiai rendszert min­denestül elutasítja.

Viszonylag kevesen választanák világméretekben tudatosan azt – az emberi faj túlélésével szemben -, hogy minden úgy folytatódjék, mint eddig (ez a legrosszabb szcenárió a Stern-jelentésben)²⁷ De a nem-bennszülött 95% döntő többsége olyan – javarészt internalizált – struk­túrák rabjaként él, amelyek gátolják egy új paradigma kimunkálását. A puszta prédikációk nem fognak minket rávenni arra, hogy sutba vágjuk egy gyalázatos termelési módnak ezeket a relikviáit. Fel kell szabadíta­nunk magunkat – mint fajt – a rendszerhez társult szokások alól, a szük­ségleteket nagyságrendjük és sürgető vagy halasztható voltuk szerint osztályozva, igazságos kritériumokat kidolgozva bizonyos gyakorlatok korlátozandó vagy felszámolandó voltának megítéléséhez – legyen szó akár bizonyos fajta szállítási módról, valamely távolsági kereske­delemben részt vevő árucikkről, vagy bármilyen fajta energiaintenzív kényelmi eszközről.²⁸

E folyamat véghezvitele közben mindazoknak, akik nem tartoznak bennszülött közösségekhez, sok tanulnivalójuk lesz a bennszülött népek tagjaitól. A bennszülött közösségek azonban jelenleg fenyegetés alatt állnak, és tagjaik érthető módon vonakodnak „idegen" területek látoga­tásától. De ugyanakkor azt is kezdik felismerni, hogy saját túlélésük attól függ, végbemegy-e a transzformáció a rajtuk kívül eső világban. Ha hoz­zá tudnának járulni egy ilyen forradalomhoz, azzal egyben legsajátabb érdekeiket is szolgálnák.

A világméretű patthelyzet feloldása

A bennszülött népek mint szervezett jelenlét felbukkanása a világ szín­padán rendkívüli lehetőséget kínál az emberiség többi része számára. Már megállapítottuk, melyek azok a sajátos körülmények, amelyek ré­vén e népek vezető szerephez juthatnak az ökologikus működésmódok kimunkálásában, és hogy ezek a sajátosságok hogyan eredményezik annak a tulajdonviszony-rendszernek az elutasítását, amely a kapitaliz­mus növekedés-függőségének az alapja. Ugyanilyen fontos az a tény, hogy sem a bennszülött közösségek mint egész, sem pedig külön-külön e közösségek nem képeznek nemzetállamot – ellenkezőleg, egy ilyen formáció éppenséggel e közösségek lényegét sértené -, hanem a világ bennszülött népei szétszórva találhatóak meg a világ sok országában és régiójában. Csak kivételes esetekben találnak érdekeik – akár korláto­zottan – kifejezést bármilyen nemzeti kormányban.²⁹ Ezért e közösségek nemzetközi nyomásgyakorló csoportként tevékenykednek a globális mezőben, saját érdekeiket képviselve, de ezáltal egyben felkínálva azt a morális erőt, amely a nemzetközi szervezeteket az élet megőrzésével kapcsolatos közös felelősségre emlékezteti.

Ez az új elem a globális egyenletben jól illik az ökológia kérdéséhez, hisz ez utóbbi is túllépi a nemzeti határokat. Általa lehetőségünk adódik újra­gondolni a politikai képviseletnek azt az egész rendszerét, amely jelenleg a világszintű problémák kezelésére hivatott. Jól ismert a frusztráció, amely a környezeti politikával kapcsolatos nemzetközi tárgyalásokkal kapcsolatban kialakult. A nemzeti kormányok saját domináns érdekcsoportjaik nevében beszélnek, ökológiai kérdésekben elfoglalt álláspontjaik csak annak a függ­vényében tartalmaznak bármi hasznosat, hogy milyen mértékben voltak képesek az adott országok munkás- és progresszív mozgalmai nyomást gyakorolni rájuk.³⁰ Ráadásul a tárgyalások világméretű eredője többnyire az ökológiailag leginkább retrográd nagyhatalmak pozícióját tükrözi – e hatalmak, nem utolsósorban éppen az ökológiai kérdésekkel kapcsolatos közönyük folytán, a legnagyobb kereskedelmi előnyökkel rendelkeznek, így a legnagyobb súllyal képesek képviselni érdekeiket a tárgyalásokon. E dinamikát figyelembe véve az esetenként más kormányok által szorgal­mazott ambiciózus ökológiai javaslatok rendre eltűnnek a süllyesztőben.

Így fest a kormányközi egyezkedéseknek az az arénája, amelyben a leggazdagabb „fejlett" ország (az Egyesült Államok) és a legnépesebb „fejlődő" országok (Kína és India) halálos patthelyzete megszilárdult. Az itt működő dinamika emlékeztethet minket a „kölcsönös elrettentésre", amely évtizedeken keresztül fenntartotta az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti fegyverkezési versenyt – mindkét esetben a versengés logikája többnyire blokkolja minden engedmény lehetőségét. Ama korábbi haláltánc csak az egyik fél dezintegrációjakor ért véget. A környezeti meg­semmisülésbe tartó mostani versenyfutásnak is aligha fog vége szakadni egy sor hasonló méretű politikai összeomlás nélkül. Mikor a Szovjetunió eltűnt, az Egyesült Államok progresszív erői nem voltak felkészülve arra, hogy kikényszerítsék a várt „békeosztalékot" (vagyis a hadi kiadások átte­relését a társadalmi rekonstrukció irányába), mivel nem ismerték fel, hogy azon erők számára, amelyek az USA globális hadigépezetének kiépülése mögött álltak, az állítólagos szovjet fenyegetés soha nem volt más, mint puszta ürügy. Nem is kellett soká várni, mire kiagyalták az újabb ürügyet.

Az arról folyó világméretű vita, hogy hogyan válaszoljunk a környezeti veszélyekre, új kereteket igényel. A világméretű bennszülött mozgalom nem-állami jellegű kontúrjaiból ötletet nyerhetünk arra nézve, hogy hol kezdjük eme új keretek kialakítását. Az államok közti környezeti vitá­ban a status quo ellenzői abból a feltevésből indulnak ki, hogy minden nemzeti egységnek egyenlő joga van (népességarányosan számolva) a föld erőforrásainak apasztására. Ez elég igazságosnak tűnhet addig, amíg elfogadjuk a nemzetállamot mint a környezeti politikák elsőrendű cselekvőjét, azzal az implicit következménnyel, hogy nemzetközi szintről senki sem szólhat bele abba, hogy egy adott nemzetállam pontosan mire fordítja a számára leosztott környezet-felhasználási kereteket. De pontosan itt rejlik a probléma. Minden nemzeti egység összesített erő­forrás-felhasználása a szükséges és a tékozló felhasználások egyfajta keverékét alkotja – az utóbbi összetevő súlya általában az adott ország gazdasági és katonai hatalmi pozíciójával arányosan (no meg a helyileg kialakult túlfogyasztási szokásoknak megfelelően) változik.³¹ Az erőfor­rás-felhasználás bizonyos módozatait korlátozni kell, akárhol merüljenek fel – az a tény, hogy e módozatok gyakoribbak a gazdag országokban, önmagában véve táplálni fogja a gazdagabb és szegényebb országok közti egyenlőségre való törekvést.

De a globális közösségnek most nem csupán a gazdagabb és szegé­nyebb régiók közti egyenlőséget, hanem a régiókon belüli egyenlőséget is szorgalmaznia kell. Egy ilyen kívülről kikényszerített reorientáció természetesen heves ellenállásba fog ütközni, kezdetben azzal a hivat­kozással, hogy sérti a nemzeti szuverenitást. A nemzeti szuverenitás azonban, helyesen felfogva, nem írhatja felül az alapvető emberi jogokat, holott végső soron ezek azok, amik a környezeti vitában kockán forognak. Közismert az országhatárok irrelevanciája a környezeti szennyezések vonatkozásában, de még nem vonták le széles körben az ebből fakadó politikai következtetéseket. Ez tiszta esete annak, amikor az egész világ legitim módon érdekelt abban, hogy – akár egy kormány, akár a magán­szektor – milyen intézkedést hoz, vagy nem hoz bármely adott ország­ban. Habár ennek az érdekeltségnek a érvényesítésére rendelkezésre álló formális eszközök köre jelenleg igen csekély, az ilyen univerzálisan megformulázott kritériumok politikai potenciálját ékesen demonstrálják a rasszizmussal szembeni történelmi küzdelmek (pl. az Egyesült Álla­mokban az 1960-as években, és Dél-Afrikában az 1980-as években).

A szennyezőanyag-kibocsátásokról szóló világméretű vitában radikális váltásnak kell végbemennie a nemzeti nézőponttól az ágazati néző­pont irányába.³² Az első ágazat, amellyel szemben kihívást kell intézni, természetesen a katonai-hadiipari komplexum. De valamennyi ágazat esetében a fő kérdés, amit széles körű informáltságon alapuló társadalmi szintű vitában kell megválaszolni, a következő: az adott szektor tevékeny­ségéből – következésképpen az általa felhasznált erőforrásokból – mek­kora rész fordítódik nem az emberi szükségletek kielégítésére, hanem a tőke és az uralkodó osztály prioritásainak szolgálatára?

Illúzió lenne azt várni, hogy egy ilyen folyamat egy általánosan mérv­adó kritériumrendszer gyors elfogadásához vezethet. Mint minden forradalmi folyamatnak, ennek is akadályokon kell túljutnia, és a kime­netel sokféle feltétel függvényében fog alakulni. De a társadalmi szintű pazarlás azonosításának és felszámolásának a feladata hatalmas egye­sítő erő is lehet a nagy többség számára, miközben az emberi lények igyekeznek egyidejűleg helyreállítani a környezetet, és biztosítani saját szükségleteiknek a kielégítését. A folyamat alkalmas arra, hogy rövid távú célpontokat – bizonyos típusú pazarló tevékenységeket – azonosítsanak, miközben képessé teszi az aktivistákat arra, hogy feltárják a hosszú távú feladatot, annak teljes terjedelmében.

(Fordította: Matheika Zoltán)

(Eredeti megjelenés: Victor Wallis: Beyond Green Capitalism Monthly Review, 2010. február)

Jegyzetek

1 A nagyiparról, illetve az ipari módon űzött nagybani mezőgazdaságról szólva Marx azt írta: „az előbbi inkább a munkaerőt, s ezért az ember természeti erejét, az utóbbi pedig inkább közvetlenül a talaj természeti erejét pusztítja és teszi tönkre". (A tőke, III., Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 766.)

2 Kommunista kiáltvány, 1. fejezet.

3 Rick Wolff: „Economic Crisis from a Socialist Perspective", Socialism and Democracy, no. 50 (July 2009), 3. old.

4 Ez a fejezet a Rosa Luxemburg Alapítványnak írott jelentésemre támasz­kodik („The »Green Capitalist«. Agenda in the United States: Theory, Structure, Alternatives"; angol fejezetként megjelent in: Stephan Kaufmann & Tadzio Müller: Grüner Kapitalismus: Krise, Klimawandel und kein Ende des Wachstums, (Berlin, Karl Dietz Verlag, 2009) és olvasható az alapítvány honlapján (http://www.rosalux.de/fileadmin/rls_uploads/pdfs/R21GruenerKapitalismus.pdf )

5 A téma részletesebb tárgyalásához lásd: Victor Wallis: "Capitalist and Socialist Responses to the Ecological Crisis", Monthly Review 60, no. 6 (November 2008).

6 Kenny Bruno – Joshua Karliner: Earthsummit: The Corporate Takeover of Sustainable Development (Oakland, CA, Food First Books, 2002), 30. old.

7 Ernest Mandel: Late Capitalism (London, New Left Books, 1975), 192. old.

8 Alvin Powell: „Mining Exec: Coal Vital to Energy Mix", Harvard University Gazette, February 9. 2009.

9 E technológia bevezető jellegű áttekintéséhez lásd: Craig Rubens: „Carbon Capture & Sequestration", earth2tech, January 2008, http://gigaom.com/cleantech/faq-carbon-capture-sequestration-1/ . Eltekintve a technológia előre nem látható veszélyeitől (beleértve a nagymennyiségű széndioxid belélegzéséből adódó fulladásveszélyt a tárolt széndioxid hirtelen, véletlen kiszabadulása esetén), az ilyen, még nem kifejlett technológia nagyon költséges és energia-intenzív. A kérdés holland tapasztalatokra alapozott részletes tárgyalásához lásd: Philip Vergragt: CCS in the Netherlands (Boston, Tellus Institute, 2008).

10 A most következő összefoglalás részben Tom Blees: Prescription for the Planet: The Painless Remedy for Our Energy and Environmental Crises (szerzői kiadás, www.booksurge.com , 2008), 63-86. old; valamint a napenergiát illetően Gregory Meyerson és Michael Joseph Roberto cikkében („Obama's New New Deal and the Irreversible Crisis" (Socialism and Democracy, no. 50 (July 2009), 64.) közölt számításokra támaszkodik. Blees kritikai összefoglalása attól függetlenül figyelemre méltó, hogy az olvasó osztja-e gyakorlati következtetéseit az atom­energia újabb, korszerűbb verziójának hasznosíthatóságáról.

11 Blees Prescription for the Planet című könyve szerint az új integrált gyors­reaktorok (IFR) megoldást jelentenek a biztonsággal és a nukleáris hulladékkal kapcsolatos problémákra. Ám ha eltekintünk a súlyos hibák lehetőségétől, a felhalmozódó sugárterhelésnek a munkásokra, és rajtuk keresztül a lakosság szélesebb köreire gyakorolt hatása továbbra is kockázatot jelent. Lásd: John W. Gofman és Arthur R. Tamplin: „Poisoned Power: The Case Against Nuclear Power Plants Before and After Three Mile Island" (1979), http://www.ratical.org/radiation/CNR/PP/ .

12 E tradíció nagyhatású dokumentuma: Herman E. Daly – Jonathan B. Cobb, Jr: For the Common Good, 2nd ed. (Boston, Beacon Press, 1994); lásd továbbá: Clive Ponting: A New Green History of the World (new York, Penguin Books, 2007).

13 John Bellamy Foster: Marx's Ecology (New York, Monthly Review Press, 2000); Yrjö Haila – Richard Levins: Humanity and Nature (London, Pluto Press, 1992), 5. fejezet („Agricultural Ecology").

14 Victor Wallis: „Toward Ecological Socialism", Capitalism – Nature – Socialism 12, no. 1 (March 2001), 132-133. old; lásd továbbá: Michael Löwy: Eco-Socialism and Democratic Planning, Socialist Register, 2007 (New York, Monthly Review Press, 2006).

15 A Nacla Report on the Americas 42, no. 5 (Sept.-Oct. 2009) és Gerardo Rénique (szerk.): Latin America: The New Neoliberalism and Popular Mobilization, in Socialism and Democracy, no. 51 (November 2009) számos esetet elemez. Lásd továbbá Joseph Berlinger 2009-es dokumentumfilmjét az Ecuadorban zajló küzdelmekről: Crude: The Real Price of Oil (http://www.crudefilm.com/ ).

16 Kubát mint különösen tanulságos ökológiai modellt (amelynek részét képezi a 80%-ban organikus mezőgazdaság, valamint a nagy méretekben alkalmazott városi kertművelés) jól bemutatja a következő 2006-ban készült dokumen­tumfilm: The Power of Community: How Cuba Survived Peak Oil (http://www .powerofcommunity.org/cm/index.php ).

17 Lásd például a 2009 májusában a perui Punoban tartott Bennszülött Népek 4. Kontinentális Csúcstalálkozójának anyagait. E találkozón 6500 küldött vett részt, 22 országból. (http://cumbrecontinentalindigena.wordpress.com/ )

18 Az ENSZ-invervenciók 2007-ben kulmináltak, amikor a közgyűlés elsöprő többséggel ratifikálta a Bennszülött Népek Jogainak Nyilatkozatát (http://www.un.org/esa/socdev/unpfii/en/declaration.html ). Ennek bevezetőjében szerepel a következő klauzula: „Elismerve, hogy a bennszülött tudás, kultúrák és tradicionális gyakorlatok hozzájárulnak a fenntartható és igazságos fejlődéshez, valamint a környezettel szembeni helyes bánásmódhoz […]".

19 http://www.indigenousportal.com/News/Declaration-of-Indigenous-Peoples-at-the-World-Social-Forum-Bel%C3%A9m-Amazon-Brazil.html .

20 Sok országban, ahol nagyarányú városi bevándorlás ment végbe, nehéz élesen megkülönböztetni a bennszülött és a nem-bennszülött népességet. Azok az emberek, akik elhagyták eredeti területüket, esetenként sok mindent megőriznek kultúrájukból, mint a bolíviai El Alto városában (lásd Adolfo Gilly: „Bolivia: A 21st-Century Revolution", Socialism and Democracy, no. 39, November 2005). A 300 milliós globális becslés ebből a szempontból akár alulbecslésnek is tekinthető. Ráadásul a bennszülött és a nem-bennszülött népek közti kommunikáció határai esetenként porózusabbak, mint azt az éles felosztás alapján sejthetnénk.

21 Kim Moody: Workers in a Lean World (London, Verso, 1997).

22 E hatás szemléletes példáját adja Héctor Perla Jr.: „Grassroots Mobilization against US Military Intervention in El Salvador", Socialism and Democracy, no. 48 (November 2008).

23 Argentínát illetően lásd: Laura Meyer – María Chaves: Winds of Freedom: „An Argentine Factory under Workers' Control", Socialism and Democracy, no. 51 (November 2009). Az Egyesült Államokat illetően lásd: Immanuel Ness – Stacy Warner Maddern: „Worker Direct Action Grows In Wake of Financial Meltdown", Dollars & Sense, no. 284 (Sept.-Oct. 2009), továbbá Michael Moore: Kapitalizmus: szeretem c. 2009-es dokumentumfilmjét.

24 Hasznos általános elemzést ad Bruce: The Real Venezuela (London, Pluto Press, 2008), különösen a 4. fejezetben.

25 Habár ehelyütt azt hangsúlyoztam, hogy a bennszülött népek mire tanít­hatnak minket, az elméleti párbeszédnek mindkét irányban hatnia kell, mivel a bennszülött népek egyes szóvivői (pl. Ward Churchill), vagy a létfenntartási paradigma képviselői (pl. Maria Mies) Marx álláspontjának egy súlyosan hibás olvasatát népszerűsítették, amennyiben neki tulajdonították az értéknek azt a fajta (a természet hozzájárulását figyelmen kívül hagyó) fogalmát, amelyet Marx a kapitalizmus egyik legfőbb hibájaként jelölt meg (mivelhogy összetéveszti az értéket a valódi emberi gazdagsággal). Az ilyesfajta félreértelmezések kritikáját nyújtja John Bellamy Foster – Brett Clark: „The Paradox of Wealth: Capitalism and Ecological Destruction", Monthly Review 61, no. 6 (November 2009), 7-10.

26 Ennek részletes tárgyalásához lásd: Victor Wallis: „Socialism and Technology: A Sectoral Overview", Capitalism – Nature – Socialism 17, no. 2 (June 2006).

27 A Stern-jelentést (The Economics of Climate Change: The Stern Review, Cambridge University Press, 2006) a brit kormányzat megbízásából Nicholas Stern vezetésével állítottak össze. E jelentés a „zöld kapitalista" perspektíva talán legátfogóbb megfogalmazása. A dokumentum bírálatát lásd: John Bellamy Foster et al., Monthly Review 60, no. 3 (July-August 2008), 3-6.

28 E pont részletesebb kifejtéséhez lásd: Victor Wallis: Vision and Strategy: "Questioning the Subsistence Perspective", Capitalism – Nature – Socialism 17, no. 4 (December 2006).

29 Amikor mégis sikerül ilyesfajta képviselethez jutniuk, mint Bolíviában Evo Morales személyében, a kormányzat elkerülhetetlenül ellentétes érdekek nyo­mása alá kerül (különösen az energiaforrások kitermelése tárgyában), és ennek eredményeképpen feszültségek támadhatnak e képviselet és annak bennszülött bázisa között.

30 Ez nem jelenti, hogy a munkásosztály mozgalmai szükségképpen progresszív álláspontot képviselnek ökológiai kérdésekben; hanem azt jelenti, hogy csak akkor kap az ökológiai szempont számottevő hátszelet, ha a munkásosztály mozgalmai progresszív ökológiai álláspontot képviselnek.

31 A pazarló felhasználás kategóriáinak tételes számbavételére tett korai kísér­lethez lásd: Victor Wallis: „Toward Ecological Socialism", 135-37. old.

32 Ennek kívánatos voltát egy korábbi cikkben is megfogalmaztam: „»Progress« or Progress? Defining a Socialist Technology", Socialism and Democracy, no. 27 (2000), 56. old. Ám akkoriban nem tudtam olyan politikai erőkről, amelyekben ez a megközelítés megtestesülhetne.

A latin-amerikai országok között a kezdetektől létezett egyfajta szolidaritás a modem együttműködési formák kialakulása előtt is, ami a közös kultúrán, nyelven, a hasonló társadalmi struktúrán és a megoldatlan problémákon, s végül, de nem utolsó sorban a közös elnyomó létén alapult – és alapul ma is.

A latin-amerikai szubkontinens országai még ki sem vívták függetlensé­güket a XIX. század elején, amikor először merült fel a politikai egység és együttműködés kialakításának szenvedélyes bolívari gondolata, egyfajta hispán-amerikai Egyesült Államok formájában. Dél-Amerika már ekkor tele volt az önmeghatározás, az útkeresés sajátos kérdéseivel.

A gyarmati Amerikában az identitás és társadalmi azonosulás bőr­szín-koordináták mentén alakult ki. A XVIII. század végére azonban az azonosulás-tudat új elemei is megjelentek: a nemzet [nación], illetve a haza [pátria]. Ekkor született meg a „mi Amerikánk" [nuestra América] kifejezés, és ekkorra történt meg a kontinens érzelmi és intellektuális birtokbavétele.¹ A XIX. század elején két fontos nemzetközi esemény is hozzájárult, hogy a néhai gyarmatok végül ténylegesen saját kezükbe vették irányításukat. Az egyik az angolok Buenos Aires elleni támadása volt, mely a dél-amerikaiak azon félelmét erősítette fel, hogy egy még erősebb és még erőszakosabb gyarmatosító kezébe kerülnek. A másik Napóleon Spanyolország elleni inváziója, s az anyaország elfoglalása volt. Az 1810-ben megkezdődött függetlenségi küzdelem Napóleon bukása után ért el jelentősebb sikereket, s 1825-re megszűntek a spanyol gyarmatok, 1822-ben pedig Brazília is levált Portugáliáról.² A négy alkirályságra osztott spanyol gyarmati rendszer felszabadításában központi szerepet töltött be Simón Bolívar és José Francisco de San Martin, míg Brazília függetlenségi törekvéseinek élére maga a régens-ként hátrahagyott Péter, VI. János portugál király fia állt. A függetlenség kivívása után azonban gazdasági visszaesés és elszegényedés sújtotta a volt gyarmatokat. Hiányzott az anyaország védelmet nyújtó piaca, s a kiszoruló spanyol/portugál tőke helyét fokozatosan az angol váltotta fel. A társadalmi struktúra az iparfejlődésnek sem kedvezett. A rabszol­gaság felszámolása – mely a valóságban hosszan elhúzódott – tovább növelte a lakosság etnikai keveredését. A kialakult államoknak sem kap­csolataik, sem határaik nem váltak stabillá. Mindez növelte a hadsereg szerepét, és a militarizmus állandó alkotóeleme lett a politikai életnek Latin-Amerikában. Megkezdődött a caudillók, az erős emberek uralma, akik erőszakkal kerültek hatalomra, és többnyire a hatalomból való eltá­volításuk is erőszakot követelt. A független Latin-Amerika „az anarchia és a diktatúra között" kezdte meg önálló életét. Fokozatosan diktátorok vették át a caudillók helyét, s Porfírio Díaz mexikói vagy Juan Vicente Gómez venezuelai uralma a XX. század nagy diktatúráinak előképe lett.

A közös nyelvek – a spanyol és a portugál -, a közös kultúra és vallás mellett számos olyan tényező formálta a kontinenst, melyek nem az egység és egységesség irányába terelték azt. A földrajzi viszonyok a kommunikációt rendkívüli mértékben megnehezítették a XIX. század folya­mán. Ezt a helyzetet tovább fokozta az egyes államok egymás irányában tanúsított féltékeny és rivalizáló, a volt anyaország körül összpontosuló politikája, s mindez a kedvezőtlen gazdasági viszonyok kialakulásában is szerepet játszott. A határviták és háborúk szintén vég nélküli problémá­nak bizonyultak, s helyenként egészen az ezredfordulóig megoldatlanok maradtak.³ Különösen fontossá vált a XX. század hajnalán az Egyesült Államok Latin-Amerika-politikája: a Kuba megszállásával kezdődő furkósbot-politika és az ágyúnaszád-diplomácia, amelynek keretében az USA befolyása alá vonta Közép-Amerikát és a Karib-térséget. Latin­Amerika egyéb régióiban a XX. század első évtizedeiben a radikalizmus [radicalismo] vált meghatározóvá. A nemzeti demokratikus törekvések azonban mindenütt kudarcot vallottak. A térség Nyugathoz viszonyított lemaradása ekkorra minden vonatkozásban egyértelműen jelentkezett, s a mexikói forradalom utóélete jól mutatja, hogy Latin-Amerika nem tudott kitörni a periféria-státuszból. Az 1920-as évek nagy problémái voltak: a földkérdés (egyben indiánkérdés), a szociális kérdés, valamint a külföldi tőke és a nagyhatalmak expanziójával szembeni védekezés. Úgy tűnt, hogy a régiónak felzárkózása során egyre nagyobb kihívásokkal kell megbirkóznia. Mindezek felismerése vezetett a két világháború között a populizmus [populismo] kialakulásához, egy sajátos latin-amerikai útkereséshez.

Az 1930-as évek jószomszédság-politikája megalapozta az Egyesült Államok hegemóniáját Latin-Amerikában, s egyúttal előkészítette az Amerika-köziség intézményrendszerét, mely 1948-ban az Amerikai Államok Szervezetében öltött testet. Az 1940-es évektől a növekvő termelékenységnek és a gyermekhalandóság csökkenésének követ­kezményeként jelentős népességrobbanás indult meg a kontinensen, különösen Közép-Amerika területén. A növekedés lendülete az 1970-es években ugyan mérséklődött, de a népességszám 1990-re így is elérte az 510 millió főt, míg 1950-ben csak 159 millió volt. Ez a társadalmi feszültségek fokozódását is maga után vonta. A latin-amerikai nagyvá­rosok ismert milliós nyomortelepeinek kiépülése is az 1950-es, 1970-es években indult el.

A korszak populista mozgalmainak fontos jellemzői voltak: az idegenellenesség, a mesztic mint érték, és a politikában a harmadik út keresése, elutasítva mind a kapitalizmus, mind pedig a kommunizmus alternatíváját. A forradalmi gyorsító-pályák (Guatemala 1944, Bolívia 1952, Kuba 1959) sem tudták kiszakítani országukat a régi, elmaradott periférikus állapot­ból. Latin-Amerika egészének helyzetét a hidegháborús szembenállás határozta meg ebben az időszakban.

A bolívari kezdeményezések kudarca után a XIX. század végétől egé­szen a XX. század közepéig, a pánamerikanizmus jegyében, az Egyesült Államok próbálta integrálni a térséget, kiterjeszteni rá a maga számára gyümölcsöző befolyását. Csak a második világháborút követően kereke­dett a gazdasági alapon való egyesülés gondolata a politikai integráció szándéka fölé Latin-Amerikában. Ekkor, az európai mintát követve, a funkcionalizmus⁴ mentén próbálták az egyes országok kiaknázni a gaz­dasági, társadalmi és kulturális élet területén meglévő kapcsolataikat. Ezzel párhuzamosan elhatárolódtak Észak-Amerikától.

A latin-amerikai gazdasági integráció első hulláma a Latin-Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (LAFTA) és a Közép-Amerikai Közös Piac (CACM) megalakulásával vette kezdetét 1960-ban. 1969-ben, a második hullámban jött létre az Andok Közösség és 1973-ban a Karibi Közösség (CARICOM).⁵ Jóllehet a legtöbb szervezet még ma is létezik, a hozzájuk fűzött reményeket nem váltották be. Az 1980-as években Latin-Amerika még mindig egy gazdaságilag fejletlen, jelentős egyenlőtlenségekkel küszködő régió volt.

A kezdeti regionális gazdasági integráció kialakítására tett próbálkozá­sok bukása várható volt. Ennek indoklásakor – a régió alacsony fejlettségi szintje, gazdaságpolitikai és politikai instabilitása mellett – ki kell emelni a térség országainak alacsony szintű gazdasági egymásra utaltságát is, ami egy szerencsétlen történelmi örökség következménye. Latin-Amerika országai igen hasonló termékeket exportálnak, elsősorban nyersanya­got. Közép- és Dél-Amerika exportjának kétharmadát mezőgazdasági, bányászati termékek és üzemanyag alkotják. Így a régió országainak – a lakosságszámhoz viszonyított – egymással folytatott kereskedelme messze elmarad a gazdasági integráció prosperitásához kívánatos szinttől. Egyszerűen hiányzik az országok közötti, egymás irányában tanúsított gazdasági érdekeltség. Márpedig mindennemű gazdasági integráció annál inkább működőképes, minél inkább kiegészítő jellegű gazdaságok lépnek egymással kooperációra. Latin-Amerika országainak gazdaságai azonban nem komplementer, hanem kompetitív jellegűek. Így már a szabadkereskedelmi övezetnek – a Balassa-féle integrációs besorolás első kategóriájának – az életképessége is megkérdőjelezhető a szubkontinens esetében.

Az 1990-es évekkel azonban új lendületet vett a dél-amerikai integrá­ció. Újraéledt a CACM és az Andok Közösség, megalakult a Déli Közös Piac, a MERCOSUR. A Quitói Protokoll aláírásával 1997-ben az Andok Közösség országai lépéseket tettek a blokkon belüli döntési eljárások egyszerűbbé tételére. 1991-ben a Tegucigalpai Protokollal újraalkották a Közép-Amerikai Közös Piac (CACM) szervezeti struktúráját, melyet – a korábbi polgárháborúk lecsengését követően – a térségben meginduló demokratizálódás is nagyban segített. 1991-ben az Asuncióni Szerződés pedig létrehozta a MERCOSUR-t⁶ , mely szervezet tanulva a korábbi integrációs próbálkozások hibáiból a bürokratikus apparátus minimali­zálására törekedett. Ennek megfelelően a Déli Közös Piac a kezdetek óta a kormányköziség elvén való irányítást preferálja a szupranacionális intézményekkel szemben.

Fontos kiemelni, hogy az 1990-es években újraéledt vagy formálódott együttműködések ismét inkább politikai döntések, mint a gazdasági tényezők eredőjeként jöttek létre. A formális megállapodások (szabad­kereskedelmi övezet, vámunió stb.) megléte önmagában nem vezet köl­csönös gazdasági egymásrautaltság kialakulásához. Jó példa lehet erre a MERCOSUR esete: a szervezet országai közötti gazdasági függőség ugyan 1999-ig növekedett, de azt követően stagnálni, illetve csökkeni kezdett; mindeközben a Kínától való dependenciájuk jelentősen nőtt.⁷ A XX. század közepén tett próbálkozásokat leszámítva Latin-Amerika tehát elsősorban politikai, s nem gazdasági alapon integrálódik, legalábbis az eszmei célkitűzéseket és motivációkat illetően. Ennek a politikai együttműködésnek a szubkontinens esetében van egy sajátos társa­dalmi hajtóereje, amely megkülönbözteti például az európai integrációs folyamatoktól.

A négy országot felölelő MERCOSUR esetében igen zárt gazdasá­gokról beszélhetünk, még akkor is, ha ez a zártság az elmúlt közel húsz évben némileg oldódott. 1991 és 1998 közöttre tehető az integráció fénykora, melyet aztán az ezredforduló brazil, majd argentin illetve uruguayi válsága jelentősen megtépázott. Ezt követően az országok egymás közötti kapcsolata csökkent, és csak 2002-től indult meg egy újabb gazdasági növekedés. Ugyanakkor a klasszikus értelemben vett integráció megkívánta gazdasági interdependenciáról nem beszélhetünk: Brazíliának a MERCUSOR többi országával folytatott kereskedelme ma hasonló arányt képvisel mint 1991 előtt – így az integráció belső keres­kedelemélénkítő hatása elhanyagolható.⁸

A szakirodalom szereti összevetni a MERCOSUR esetét az Európai Unió példájával. Ez azonban számos – ha nem minden – tekintetben hibás analógia. (Az intézményi struktúra tekintetében igencsak különböző a két integráció, és az EU egy sajátos európai jelenség.) A MERCOSUR példája alkalmas lehet annak elemzésére, hogy a meghatározó politikai­gazdasági erők a regionális integráció milyen lehetőségeivel számolnak a szubkontinens esetében.

A MERCOSUR jövője körüli viták ideológiai alapon szerveződtek az utóbbi években: alapvetően megkülönböztethetjük a progresszivista és a realista álláspontot. Az előbbit képviselik az úgynevezett egzisztencia­listák és a haladás hívei, mint Hélio Jaguaribe és Aldo Ferrer⁹ , valamint a jelenlegi brazil elnök, Lula da Silva hivatali apparátusa. A másikat a liberálisok, az instrumentalisták mint például Paulo Roberto de Almeida¹⁰ , Roberto Bouzas, Pedro da Motta Veiga és Ramón Torrent¹¹ , valamint a korábbi brazil – Fernando Henrique Cardoso vezette – kormányzat.

A MERCOSUR-on belüli döntéseket kezdettől fogva a kormányköziség elvén, konszenzussal hozzák meg. A tagállamok képviselői a megvá­lasztott kormányokból kerülnek ki. Egy-egy döntés csak akkor emelkedik érvényre, ha azt a hazai törvényalkotás is elfogadja. Ennek megfelelően a MERCOSUR demokratikusnak nevezhető, amennyiben tagországai megfelelnek a demokratikusság kritériumának. Egy regionális parlament lehetősége a MERCOSUR esetében annak átláthatósága és társadalmi elfogadottsága miatt igen kérdéses. A parlament összetételének kiala­kítása különösen nagy kihívást jelentene. Brazília az együttműködés népességének 80%-át alkotja. A tagországok népességszámbeli kü­lönbségeiből kifolyólag¹² egy „torz parlament" mindenképpen hátrányos és igazságtalan lenne bizonyos tagállamokkal szemben. Egyedül a tagországok számának növelésével lenne korrigálható ez az aszimmet­ria. Például Venezuela teljes jogú taggá válása, a két nagy (Brazília és Argentína) valamint a két kicsi (Paraguay és Uruguay) között egyfajta kiegyenlítő erőt jelenthetne – de ennek az elképzelésnek legalább annyi ellenzője akad, mint támogatója.

Minden jel arra mutat, hogy a MERCOSUR meg akar maradni az intergovernmentális kormányzás keretei között: a nemzetállamok közvet­lenül ellenőrizni kívánják a döntési mechanizmusokat, s nem tapasztalha­tó társadalmi igény és bizalom a szupranacionális szervek kialakítására.¹³ Az Andok Közösség és a közép-amerikai integrációk esetében létesített parlamentek gyakorlati kudarca is ezt erősíti.

A realisták szerint ugyanakkor a MERCOSUR-on belül az energia, a szállítás és az infrastruktúra kiépítése, így a „kézzelfogható" – fizikai, funkcionális – összeköttetés és integráció lenne kívánatos. Szerintük a brazil és argentin külpolitika különbözőségei miatt kivitelezhetetlen a közös kül- és védelmi politika megvalósítása. Ugyanakkor elismerik, hogy nem lehetetlen e politikák közelítése. A realisták szerint kívánatos lenne a közös monetáris politikai koordináció, melyhez azonban nem szükséges közös valuta. A szociális és fejlesztési politikák összehango­lásának lehetőségét megkérdőjelezik. Ennek alapvető akadályát a tag­országok heterogenitásában és a közös költségvetés hiányában látják. A MERCOSUR-ban – szemben az EU-val – a transznacionális szereplők igen gyengék. Az interdependencia alacsony szintű és nincsenek olyan szupranacionális intézmények, mint az EU esetében a Bizottság vagy a Bíróság. Így nem valósult meg spillover¹⁴ a kulcsterületeken. A realisták a neofunkcionalista elméletet, egyfajta európai modellt szeretnének megvalósítani a régióban. Egy – a térségben hagyományok nélküli – infrastrukturális és gazdasági alapú integrációt sürgetnek.

A valóságban azonban nem egy európai típusú, hanem egy puha integ­ráció valósult meg a MERCOSUR-ral. A Lula-apparátus pedig a sajátosan progresszivista szemlélet szerint igyekszik lavírozni és irányítani.

A MERCOSUR progresszivista és realista megítélésének összevetése négy dimenzió mentén:15
	PROGRESSZIVISTÁK	REALISTÁK
1. a regionális in­tegráció alapja	közös ideológia, az or­szágok szuverenitását és biztonságát garantáló po­litikák (ún. high politics)	interdependencia és low politics (például a gazdaság- és környe­zetpolitika területén tör­ténő együttműködés)
2. az integráció összetartó ereje	közös identitás	konkrét, gyakorlati (mint például nemzeti, szektorális) érdekek
3. az integráció jelenlegi állapo­tának megítélése	a kereskedelmi aspek­tus túlhangsúlyozott, míg a fontosabb társadal­mi és politikai aspektusok el vannak hanyagolva; – demokratikus deficit	a politikai aspektus túlhangsúlyozása, mely hátrányos a gaz­dasági integrációra
4. a jelenlegi patthelyzet felol­dása	a civil társadalom ak­tívabb bevonásával és képviseleti intézmények kiépítésével	a technikai együttmű­ködés erősítésével és magasabb fokú funkci­onális integráció által (például az infrastruktú­ra fejlesztésével)

Valójában a szervezet esetében a legnagyobb akadályt nem egy esetleges demokratikus deficit jelenti, hanem a végrehajtásbeli akadá­lyok. Nevezetesen az, hogy a közös döntések belsővé tétele a nemzeti bürokrácia függvénye, melyen sokszor fennakadhatnak fontos határo­zatok. 2002-ben például a regionális döntések fele. Ezzel a problémával valamennyi latin-amerikai integrációs kezdeményezés küzd.

Az utóbbi évtizedben a szubkontinensen végigvonuló pink tide, baloldali hullám következtében, és kifejezetten az Egyesült Államok hegemón uralmának megrendülése óta, egyre nagyobb hangsúlyt fektet valamennyi latin-amerikai ország a közös összefogás megva­lósítására. A térséget jellemző újregionalizmust nagyban formálta a régióra ható neoliberalizmus, mely azonban nem volt képes gazda­sági stabilitást és társadalmi fejlődést teremteni a régióban. Éppen ellenkezőleg: tőkekoncentrációt, a társadalom jelentős részének további marginalizálódását, (még) rosszabb munkalehetőségeket és a dolgozók jogainak áruba bocsátását hozta magával. Mindez a progresszivistákat látszik igazolni.

A neoliberalizmus és a globalizáció ostorozására szerveződött civil társadalmi mozgalmak alapvető szerepet töltenek be a helyi hatóságok oldalán, s támogatják azoknak az egész amerikai kontinensre kiterjedő szabadkereskedelmi övezet (FTAA) kiépítése ellen fellépő és a regionális integrációt szorgalmazó törekvéseit.

Egyes latin-amerikai országok – mint például Peru, Chile és Kolumbia – bilaterális kereskedelmi megállapodások révén kötődnek az Egyesült Államokhoz vagy az Európai Unióhoz. Sokan szóvá teszik, hogy a fon­tos kőolaj-exportőr Bolívia és Venezuela is inkább az összkontinensi, mintsem a blokkon belüli kereskedelmet gyakorolja aktívan. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a latin-amerikai országoknak a világ egyéb régióival (a NAFTA-val, ázsiai és arab országokkal) kötött gazdasági megállapodásai csökkentik egy esetleges erős regionális gazdasági együttműködés kialakulásának a lehetőségét, s növekvő függőséget alakítanak ki a világ más országaival.

Mindeközben Venezuela, Bolívia, Ecuador és a MERCOSUR orszá­gai olyan regionális kezdeményezésekkel próbálnak lendületet adni az együttműködésnek a szubkontinensen, mint az UNASUR (Unión de Naciones Suramericanas – Dél-amerikai Nemzetek Uniója) vagy az ALBA (Alternativa Bolivariana para los Pueblos de Nuestra América – Bolívari Alternatíva a Mi Amerikánk Népei Számára) mozgalma. Mindezen pró­bálkozások különböző célokat és perspektívákat fogalmaznak meg, de fontos jellemzőjük, hogy minden esetben közösen képzelik azok meg­valósítását. A megfelelő együttműködési forma keresése alakítja a régió országai közötti kapcsolatokat. Ezek a kezdeményezések alapvetően nem a gazdasági interdependenciára építenek, így nem a fent említett, egyéb gazdasági megállapodások konkurenseiként kell rájuk tekinteni. Ezeket a megállapodásokat a politikai szándék és egy sajátos latin-ame­rikai habarcs tartja össze.¹⁶

Latin-Amerika esetében az egyes regionális és szubregionális kez­deményezések – így például a MERCOSUR és az Andok Közösség tagországait tömöríteni hivatott UNASUR – nem egymás helyett vagy ellen szerveződnek, hanem egymás kiegészítésére, az adott szerveze­teket gyengítő problémák felszámolására. A legtöbb esetben deklaráltan politikai síkon működő szervezetekről van szó. Felvetődhet a kérdés, hogy miért akarnak a politikai-ideológiai heterogenitástól sem mentes latin-amerikai országok mindenáron közös kooperációt megvalósítani. Mi lehet a célja egy esetleges dél-amerikai katonai-védelmi szövetségnek, mely magába olvasztja Argentínát, Bolíviát, Brazíliát, Chilét, Ecuadort, Guyanát, Kolumbiát, Paraguay-t, Uruguay-t, Perut, Suriname-t és Vene­zuelát is? Hiszen Latin-Amerika ma sem mentes a területi konfliktusoktól (Chile-Bolívia; Venezuela-Guyana), valamint a gazdasági és politikai vi­táktól (Argentína-Uruguay; Brazília-Paraguay; Brazília-Argentína stb.).¹⁷

Latin-Amerika mindezen törekvéseivel a világrendszer multi-polarizációjára törekszik. A világ más térségei felé való nyitással – az egy­re aktívabb arab és ázsiai kereskedelmi szálakkal – igyekszik a Nyugattól való gazdasági függőségét oldani és a perifériák helyzetét erősíteni. A szubkontinens alapvetően tisztán látja saját gazdasági struktúrájában rejlő korlátait, ugyanakkor a politikai alapú regionális integrációs törekvések ré­vén igyekszik meghatározó tényezőként fellépni a nemzetközi porondon. Mint ahogy Samuel Pinheiro Guimarães, brazil diplomata is kifejti írásai­ban: Latin-Amerikának az állami és nem állami szereplők formálta cent­rum-periféria modellben kell megtalálni a helyét. A rendszert a gazdasági, politikai és katonai erőpotenciál alakítja. Latin-Amerika szempontjából is kívánatos, hogy ezen potenciálok ne egyetlen gigantikus központban egyesüljenek.¹⁸ A térség saját gazdasági potenciálját nem képes a régió­jára kiterjedő együttműködések révén növelni. Gazdasági téren minden­képpen nyitásra van szüksége. Ezzel szemben a regionális politikai és katonai együttműködés megvalósítását – mindennemű szubkontinentális heterogenitás ellenére – szükségesnek, szükségszerűnek tartja.

Van Latin-Amerika esetében egy sajátos társadalmi hajtóerő, amely a fent említett törekvéseket és kooperatív folyamatokat össze- és életben tartja. A brazil baloldal számára a megvalósuló regionális integrációnak hűnek kell lennie a társadalmi mozgalmak történelmi törekvéseihez és erősítenie kell az identitások közötti szálakat. Így nem elég pusztán gaz­daságpolitikai és kereskedelmi célok kitűzése és megvalósítása. Politikai, szociális, kulturális és identitásbeli kooperációra van szükség. Társadalmi szolidaritásra. Ez az a nagyon fontos aspektus, az az összetartó elem és erő, amely akkor is működik Latin-Amerikában, amikor a gazdasági mutatók látszólag másra ösztönöznek.

Egy aktuális példa: 2010. január 12-vel hirdette ki Lula da Silva brazil elnök az UNILA (Universidade Federal de Integração Latino-Americana – a Latin-amerikai Integráció Szövetségi Egyeteme) megalapítását. Az intézmény a latin-amerikai integrálódás kiteljesítésének egy újabb kifejezési formája, szándéka. Az egyetem sajátos képzést kínál: a helyi realitás megismerését, a piac logikája előli elmenekülés lehetőségét. Teszi mindezt saját pedagógiai projekttel, kétnyelvű formában, brazil és külföldi hallgatók számára egyaránt. A brazil elnök szerint az UNILA egy olyan siker, mely mindazoknak és mindazokról szól, akik nem félnek szembeszállni a piac és üzlet diktálta logikával és akik hisznek abban, hogy a regionális integrációnak társadalmi, kulturális, identitásbeli kez­deményezéseket kell megvalósítania.¹⁹

Az UNILA szembehelyezkedik az oktatási szektort érintő egyéb integ­rációs kezdeményezésekkel. Lula da Silva apparátusa szerint 1996 óta a Világkereskedelmi Szervezet a felsőoktatást kvázi szolgáltatásként kategorizálja, ami ezáltal a képzés és oktatás elüzletiesítéséhez vezet. A felsőoktatás kikerül az állam kezéből, s ezáltal sérül az az alapvető elv, hogy a képzéshez mindenkinek azonos joga van, s ezt a jogot az Államnak kell biztosítania, mégpedig mindenki számára ingyenes és minőségi oktatással.²⁰

Az UNILA a szabad oktatást akarja megvalósítani, erősíteni a regionális identitást és a népek közötti szolidaritást, ostorozva az oktatás piaci té­nyezőként való felfogását. Szembehelyezkedik a neoliberális elmélettel, elősegíti a szomszédos országok közeledését, s szorgalmazza azok szuverén hatalmának gyakorlását a nemzetközi kontextusban. Kiváló pél­da ez egy progresszivista, latin-amerikai integrációs kezdeményezésre. Brazíliában az UNILA megalakulását a diákok számos megemlékezéssel köszöntötték.

Igen, Latin-Amerika esetében a kulcsszó a szolidaritás, ami nem ma­gyarázható a klasszikus integrációs elméletekkel. Az alapvető ellentét Latin-Amerikában nem is a bal- és a jobboldal között van, hanem a demokrácia és piacgazdaság elkötelezett hívei és az ebből kiábrándult nacionalista-populista erők és törekvések között. Noam Chomsky szerint a populista politikusok azért erősödhettek meg Latin-Amerikában, mert a demokratikus intézmények kiüresedtek, és az emberek kiábrándultak a hagyományos pártokból és politizálásból²¹ – valamint azért, mert a populizmusnak hagyománya van a kontinensen.

Nem mítosz csupán, hogy a latin-amerikai országok között létezik valamifajta szolidaritás és összetartás. Az Egyesült Államok gazdasági függésre építő, bejáratott, nyomásgyakorló politikája azért vallott az utóbbi években többször is kudarcot Latin-Amerika esetében, mert a szegénység és társadalmi feszültség a gazdaságon kívül más dimenzi­ókban is cselekvést indukál.

Irodalom

Almeida, Paulo Roberto de: O MERCOSUL em crise: que fazer? Tempo Exterior. Revista de análise e estúdios internacionales (Baiona: IGADI – Instituto Galego de Análise e Documentación Internacional; Segunda etapa; vol. IV, n° 6, Xaneiro-Xuno, 2003, 111-122.) http://www.pralmeida.org/05DocsPRA/1008MSulEmCrise.pdf (2010. 06. 08.)

Balogh – Rostoványi – Búr – Anderle: Nemzet és nacionalizmus; [Ázsia, Afrika, Latin-Amerika]. Korona Kiadó, Budapest, 2002.

Bouzas, Roberto – Veiga, Pedro Da Motta – Torrent, Ramón: In-Depth Analysis of Mercosur Integration, its Prospectives and the Effects Thereof on the Market Access of EU Goods, Services and Investment. Observatory of Globalisation, University of Barcelona – Science Park of Barcelona, www.ub.es/obsglob (2010.06. 08.)

Coutinho, Marcelo – Hoffmann, Andrea Ribeiro – Kfuri, Regina: Raio X da Integração Regional. Estudos e Cenários. 2007. Observatório Político Sul-Americano Instituto Universitário de Pesquisas do Rio de Janeiro IUPERJ/UCAM http://observatorio.iesp.uerj.br/pdfs/1_estudosecenarios_Estudos_Coutinho_Ribeiro_Kfuri.pdf (2011.02.03)

Ferrer, Aldo: Globalisation, Argentina and Mercosul. In: Jaguaribe, Helio -Vasconcelos, Álvaro de (ed.): The European Union, MERCOSUL, and the new world order. Frank Cass Publishers, 2003. 139-163.

Guimarães, Samuel Pinheiro: Quinhentos Anos de Periferia. Editora da Universidade, Universidade Federal Rio Grande do Sul, 2001.

Herz, Mônica: Teoria de Relações Internacionais no Pós-Guerra Fria. Dados vol. 40. no.2, Rio de Janeiro, 1997. http://www.scielo.br/scielo.php?pid=S0011-52581997000200006&script=sci_arttext (2010. 06. 08.)

Kirchner Receives Unanimous Support to Became UNASUR Secretary General. MecroPress. South Atlantic News Agency. 4 May, 2010. http://en.mercopress .com/2010/05/04/kirchner-receives-unanimous-support-to-become-unasur-secretary-general (2010. 06. 08.)

Malamud, Andrés – Castro, Paulo: Are Regional Blocs Leading from Nation States to Global Governance. A Skeptical View from Latin America. Iberoamericana, Nordic Journal of Latin American and Carrebean Studies Vol. XXXVII: 1. 2007. 111-130.

Malamud, Andrés: Regional Integration in Latin America. Comparative theories and institutions. Primer Congreso Latinamericano de Ciencia Política, University of Salamanca, 9-11 July, 2002.

Malamud, Andrés: Spillover in European and South American Integration. A Comparative Evaluation. CIES e-Working Paper, N°1/2005.

Mariano, Karina L. Pasquariello – Mariano, Marcelo Passini: Governos subnacionais e integração regional: considerações teóricas. X Congreso Internacional del CLAD sobre la Reforma del Estado y la Administración Pública, Santiago, Chile, 18-21 Oct. 2005. http://www.iij.derecho.ucr.ac.cr/archivos/documentacion/inv%20otras%20entidades/CLAD/CLAD%20X/documentos/mariano.pdf (2010. 06. 08.)

Operativo anti-FARC desata grave crisis diplomática. LaNación.cl –Internacional http://www.lanacion.cl/prontus_noticias_v2/site/artic/20080302/pags/20080302213525.html (2010. 06. 08.)

Chomsky, Noam: Historical Perspectives on Latin American and East Asian Regional development. The Asia-Pacific Journal. http://japanfocus.org/-Noam-Chomsky/2298 (2010. 06. 08.)

UNASUR – (Union de Naciones Suramericanas – Dél-Amerikai Nemzetek Uniója) hivatalos honlapja: http://www.pptunasur.com (2010. 06. 08.)

UNILA – (Universidade Federal de Integração Latino-Americana – a Latin-Amerikai Integráció Szövetségi Egyeteme) hivatalos honlapja: http://www.unila.edu.br/ (2010. 06. 08.)

Siqueira, Angela C. de: Higher Education Reform in Brazil: Reinforcing Marketization. Journal for Critical Education Policy Studies, vol.7. no.1. 169-191. http://www.jceps.com/index.php?pageID=article&articleID=148 (2010. 06. 08.)

Jegyzetek

1 Balogh – Rostoványi – Búr – Anderle: Nemzet és nacionalizmus; [Ázsia, Afrika, Latin-Amerika]. Korona Kiadó, Budapest, 2002. 409-435.

2 Néhány ország csak a XX. században lett független: így például Trinidad és Tobago az Egyesült Királyságtól 1962-ben, Guyana szintén a britektől 1966-ban, Suriname pedig a holland uralom alól 1975-ben. Ugyanakkor Francia Guyana a mai napig Franciaországhoz tartozik.

3 1995 januárjában például határviszály tört ki Peru és Ecuador között, a harcok hosszan elhúzódtak s mintegy háromszáz halálos áldozatot követeltek.

4 A funkcionalista elmélet az Alterio Spinelli-féle föderalizmus és a Karl Deutsch-féle kommunikatív interakciós elméletek nyomán terjedt el Európában. Bővebben: Malamud, Andrés: Spillover in European and South American Integration. A Comparative Evaluation. CIES e-Working Paper, N°1/2005. 3-4.

5 Malamud, Andrés – Castro, Paulo: Are Regional Blocs Leading from Nation States to Global Governance. A Skeptical View from Latin America. Iberoamericana, Nordic Journal of Latin American and Carrebean Studies, Vol. XXXVII: 1. 2007. 113.

6 Malamud – Castro [2007] 114.

7 Coutinho, Marcelo – Hoffmann, Andrea Ribeiro – Kfuri, Regina: Raio X da Integração Regional. Estudos e Cenários. 2007. Observatório Político Sul-Americano Instituto Universitário de Pesquisas do Rio de Janeiro IUPERJ/UCAM 41.

8 Coutinho – Hoffmann – Kfuri [2007] 22-32.

9 Ferrer, Aldo: Globalisation, Argentina and Mercosul. In: Jaguaribe, Helio -Vasconcelos, Álvaro de (ed.): The European Union, MERCOSUL, and the new world order. Frank Cass Publishers, 2003. 139-163.

10 Almeida, Paulo Roberto de: O MERCOSUL em crise: que fazer? Tempo Exterior. Revista de análise e estudiosinternacionales (Baiona: IGADI – Instituto Galego de Análise e Documentación Internacional; Segunda etapa; vol. IV, n° 6, Xaneiro-Xuno, 2003, 111-122.)

11 Bouzas, Roberto – Veiga, Pedro Da Motta – Torrent, Ramón: In-Depth Analysis of Mercosur Integration, its Prospectives and the Effects Thereof on the Market Access of EU Goods, Services and Investment. Observatory of Globalisation, University of Barcelona – Science Park of Barcelona.

12 Coutinho – Hoffmann – Kfuri [2007] 48.

13 Malamud, Andrés: Regional Integration in Latin America. Comparative theories and institutions. Primer Congreso Latinamericano de Ciencia Política, University of Salamanca, 9-11 July, 2002.

14 „Túlcsordulás", „önérdekűvé válás"; a szupranacionális érdekek önálló erővé válása – a szerk.

15 A fent bemutatott két irányzat mellett meg kell említeni, hogy létezik egy har­madik – főleg üzletemberek, neoliberális közgazdászok alkotta – csoport is, akik akár a MERCOSUR teljes felszámolását is el tudnák képzelni, de mindenképpen kívánatosnak tartanák, hogy megmaradjon a szabadkereskedelmi övezet szintjén és ne alakuljon közös piaccá. Malamud – Castro [2007] 119-127.

16 Az UNASUR létrehozásának gondolata 2004-ben merült fel először Cuzcoban. 2008. május 23-án a brazil fővárosban fogalmazták meg a szervezet alapítóokmányát, melyet az egyes nemzeti parlamenteknek kell elfogadniuk. Életbe lépéséhez legalább kilenc országnak kell ratifikálnia a dokumentumot. Mindezidáig ezt csak Bolívia, Ecuador, Guyana és Venezuela tette meg. A szer­vezet egyelőre nem több, mint egy projekt, egy elképzelés. Hiába rendelkezik mind Parlamenttel (Cochabamba – Bolívia), mind Tanáccsal (Quito – Ecuador), és van 2010. május eleje óta a volt argentin elnök, Néstor Kirchner személyében egy frissen megválasztott főtitkára. Luís Alberto Lacalle volt uruguayi elnök szerint a főtitkár kinevezése előtt kívánatos lenne az alapokmány valamennyi tagország általi ratifikációja. Kirchner Receives Unanimous Support to Became UNASUR Secretary General. MecroPress. South Atlantic News Agency. 4 May, 2010, UNASUR – http://www.pptunasur.com

17 Gondoljunk a 2008 márciusában Kolumbia, Ecuador és Venezuela között kirobbant többoldalú konfliktusra: amikor kolumbiai erők quitoi engedély és felhatalmazás nélkül csaptak le kolumbiai területen FARC-gerillákra. Bővebben: Operativo anti-FARC desata grave crisis diplomática. LaNación.cl – Internacional.

18 Guimarães, Samuel Pinheiro: Quinhentos Anos de Periferia. Editora da Universidade, Universidade Federal Rio Grande do Sul, 2001.

19 UNILA – Universidade Federal de Integração Latino-Americana http://www. unila.ufpr.br/

20 Siqueira, Angela C. de: Higher Education Reform in Brazil: Reinforcing Marketization. Journal for Critical Education Policy Studies, vol.7. no. 1. 176-180.

21 Chomsky, Noam: Historical Perspectives on Latin American ans East Asian Regional development. The Asia-Pacific Journal.