Az elemzés bemutatja, hogy a kirgiz-üzbég konfliktus nem valamiféle tradicionális „népi ellentét" felelevenedése, hanem a kirgiz hatalmi elit különböző frakcióinak belső harcából ered, a szembenáűllást mesterséges módon szították fel meghatározott gazdasági és politikai okok miatt. A szerző kitér a konfliktus szociális gyökereinek és nemzetközi hátterének ismertetésére is.

Öt éve annak, hogy az idei áprilisi eseményekre kísértetiesen emlékez­tető körülmények között megbukott és menekülésre kényszerült az előző kirgiz elnök, Aszkar Akajev. Akkor, 2005. március végén a soros parlamen­ti választások elcsalása volt az a szikra, ami előbb az ország déli részén – Os környékén – elindította az elégedetlenség hullámát, majd rövid időn belül átcsapott a fővárosba, Biskekbe is. A tüntető tömeg – ahogy akkor, úgy most, 2010-ben is – a kormányzati épületeket próbálta elfog­lalni. 2005-ben ez rövid ellenállás után sikerült is: Akajev és környezete ugyanis volt annyira józan, hogy ne adjon ki tűzparancsot. Kurmanbek Bakijevet, az idén áprilisban elkergetett kirgiz elnököt azonban más fából faragták. Nemcsak bízott az öccse által irányított – és a Nemzeti Gárda beolvasztása révén néhány ezer fősre duzzasztott – testőrségében, de április 7-én – vagy ő, vagy öccse – ki is adta a tűzparancsot. A tömegbe-lövetés és az annak nyomán elszabaduló indulatok következményeként több mint nyolcvan ember halt meg a két napig tartó utcai ütközetekben. Öt éve, a „tulipános forradalom" még jóval kevesebb áldozatot szedett, noha a közhatalom összeomlása akkor is napokig tartó fosztogatásba torkollt.

A közép-ázsiai Kirgizisztán a Szovjetunió felbomlását követően hosszú éveken át igazi bezzeg-országnak számított. Ellentétben közvetlen környezetének legtöbb államával, ahol rövid időn belül autoriter, avagy nyíltan diktatórikus rezsimek jöttek létre, viszonylag szabad rendszer ala­kult ki. A szovjet felbomlás időszakában elnökké választott – korábban a szovjet tagköztársaság tudományos akadémiáját vezető – Aszkar Akajev éveken át nemcsak az ellenzéki sajtó szabad működését biztosította, de elfogadta, hogy olyan ellenzéki pártok is szabadon tevékenyked­hessenek, amelyek nemcsak színlelik ellenzékiségüket. Mindez éles ellentétben állt olyan szomszédos országok gyakorlatával, mint amilyen, például, Türkmenisztán, vagy Üzbegisztán. Az utóbbiban ugyan ma is léteznek ún. ellenzéki pártok, ám azok lojalitása Karimov diktatúrája iránti megkérdőjelezhetetlen: föl sem merül bennük a hatalom megszerzése, avagy érdemi korlátozása iránti igény. Türkmenisztánban még ennél is „egyszerűbb" a helyzet. Ott még kísérlet sem történik a többpártiság imitálására. Nyijazov, majd Berdimuhamedov szigorú diktatúrájában csak egyetlen párt létezhet, amit jó ízléssel Demokrata Pártnak hívnak.

Ehhez képest Kirgízia éveken át joggal tűnhetett a kiteljesedett sza­badság és hatalmi önmérséklet irigylésre méltó példájának. A külvilág honorálta is a kis közép-ázsiai ország belső békéjét, stabilitását és po­litikai rendszerének viszonylagos liberalizmusát. Ám ennek fenntartása soha nem volt egyszerű feladat, hiszen Kirgizisztán a posztszovjet tér­ség Tádzsikisztán melletti legszegényebb állama, ahol nincsenek olyan értékes erőforrások, mint a világ egyik legnagyobb földgáz-tartalékával rendelkező Türkmenisztánban, vagy az olajban, földgázban és uránban egyaránt gazdag Kazahsztánban. Itt az egy főre eső GDP alig haladja meg a kétezer dollárt, miközben ez a mutató a szomszédos Kazahsz­tánban már jócskán tízezer dollár fölött jár. Ráadásul szegény ország­ként olyan geopolitikai környezetben kellett e stabilitást és társadalmi békét fenntartani, ahol nem kisebb játékosok tologatják a bábukat, mint Kína, Oroszország és – a 2000-es évek elején a térségben katonailag közvetlenül is megjelenő – Egyesült Államok. (Kirgizisztán az egyetlen olyan posztszovjet állam, ahol egyszerre működik orosz és amerikai katonai bázis.) Biskeknek azonban nemcsak a nagyokra kellett és kell ma is tekintettel lennie, de olyan, a közeli környezetében lévő ingatag, belső konfliktusoktól gyötört és épp ezért kockázatokat rejtő országokra is, mint amilyen Afganisztán, vagy Pakisztán. Eközben ügyesen kellett lavíroznia az egykori szovjet közép-ázsiai térség két – regionális vezető szerepre törő – hatalmának ambíciói között is. Az ország szuverenitásá­nak megőrzése olyan, a kirgiz államnál jóval erősebb országok közvetlen szomszédságában, mint amilyen Üzbegisztán és Kazahsztán, soha nem volt egyszerű feladat.

Máig tartja magát – főként moszkvai szakértői körökben – az a nézet, hogy 2005-ben Washington komolyan mérlegelte annak lehetőségét, hogy amennyiben nem sikerülne a „tulipános forradalommal" hatalomra került csoportoknak az ország egésze feletti ellenőrzést megszereznie, úgy meg kell fontolni – nem egyszerűen az ország kettéosztását, ha­nem – a kirgiz állam északi és déli területeinek Kazahsztánhoz, illetve Üzbegisztánhoz történő csatolását is. És mindez történt volna azért – állítják ezek az orosz elemzők -, hogy az Egyesült Államok elnyerje e kirgiz területekhez jutó két közép-ázsiai állam tartós politikai jóindulatát. Nehéz megítélni, hogy valóban létezett-e ilyen terv. De akár létezett, akár nem, egy dolog biztos: még politikailag konszolidált helyzetben sem könnyű egyben tartani és hatékonyan irányítani egy olyan országot, ahol a terület nagy részét több ezer – helyenként hat-hétezer – méter magas hegyek uralják. Ráadásul úgy, hogy a Tiensan-hegység egyik magas, kelet-nyugat irányban futó hegylánca az országot két, egymással alig-alig érintkező területre bontja szét. A főváros körüli északi részek, az ún. Csuji medence (Csujszkaja dolina) a kazah sztyeppe legdélebbi nyúlványát képezik, míg a déli részek központjaként számon tartott Os körüli területek a Fergana-medence keleti pereméhez tartoznak. Lénye­gében e két, viszonylag nagy kiterjedésű völgyön túl Kirgízia a magas hegyek országa, ahol máig csak egyetlen, párszáz kilométeres vasúti szárnyvonal működik, és ahol még ma is szép számmal akadnak olyan hegyi falvak – főként az ország déli, Tádzsikisztánnal és Üzbegisztánnal határos részein -, amelyekhez semmilyen kiépített út nem vezet.

De nemcsak e sajátos geográfiai adottságok miatt nehéz egyben tartani az országot, hanem azért is, mert Kirgízia számos tekintetben premodern társadalom. Az itt élők körében még mindig rendkívül fontos, sőt meghatározó szerepet játszanak a rokoni kapcsolatok, épp ezért nem túlzás azt állítani, hogy Kirgízia kapcsán máig nem lehet modern értelem­ben vett politikai közösségről beszélni. Vagyis egy olyan társadalomról van szó, ahol nem egyszerűen emberi gyengeség kérdése, hogy az állam mindenkori vezetője szereti rokonait fontos közhatalmi posztokba emelni – illetve az üzleti szféra busás haszonnal kecsegtető területeire delegálni -, hanem olyan, a közösség jelentős része által is elfogadott társadalmi tradícióé, amelynek terhétől rendkívül nehéz szabadulni, sőt a vele való szakítás nem kevés politikai bátorságot feltételez.

Már 2005-ben is jól látható volt, hogy nem elsősorban ideológiai, avagy értékbeli különbségek mozgatták az akkor délről kiinduló tiltakozás és felkelés szereplőit, hanem az északi csoportok érdekeit képviselő klánok mértékvesztése. A már másfél évtizede regnáló akajevi elit az önmér­séklet elemi normáira sem volt tekintettel, és ez egyaránt vonatkozott a politikai és üzleti életre. Mindez árulkodóan mutatkozott meg a „tulipános fordulatot" megelőző parlamenti választásokon. Miközben az ellenzék fe­lettébb korlátozott ambícióval készült a megmérettetésre – a hetvenöt fős törvényhozásban mindössze 20-25 mandátumhoz szeretett volna jutni -, aközben Akajev és környezete mindent megtett azért – mozgósítva az igazságszolgáltatást és az ún. adminisztratív erősforrások szinte teljes tárházát -, hogy még e szerény terv se teljesüljön. Mindennek követ­keztében az ellenzéki pártok a választásokon mindössze öt képviselői helyhez jutottak. Ám ez a hatalmi mértékvesztés már a kirgizeknek is sok volt. És jött a „tulipános fordulat", élén a déli Kurmanbek Bakijevvel, aki azt ígérte, hogy egyszer és mindenkorra véget vet a hatalom önkényé­nek, a mindent átható korrupciónak, a családi kapcsolatok uralmának, a nepotizmusnak.

A 2005-ös fordulat kétségtelenül elsősorban belső folyamatok kö­vetkezménye volt, még akkor is, ha tudjuk, hogy számos nyugatról támogatott alapítvány és NGO segítette az ellenzéket politikai küzdel­mében. Az sem véletlen, hogy épp Kirgizisztánban lehetett a korábban Grúziában és Ukrajnában bevált, erőszakmentes „színes forradalom" mintájára elnököt dönteni. Ez azért volt lehetséges – Akajev súlyos politikai hibáin túl -, mert a kirgiz politikai modell megtűrte az ellenzék politikai jelenlétét, elfogadta az ellenzéki sajtó kritikai nyilvánosságát és viszonylag liberálisan kezelte a különböző külföldi alapítványok műkö­dését. Ott, ahol e feltételek nem voltak jelen, és ahol a politikai vezető nem „félt" erőszakhoz folyamodni – lásd az üzbegisztáni Andizsánban néhány hónappal később lejátszódó vérfürdőt -, ott ilyen fordulatot nem lehetett kierőszakolni. Mindenesetre a „tulipános tábornak" az a körül­mény kezdetben mindenképpen kedvezett, hogy a kirgíziai fordulatot meggyőzően lehetett beilleszteni a posztszovjet térségen végigsöprő „színes forradalmak" sorába. Mindez jelentős mértékben segítette az új kormányzat nemzetközi legitimációját.

A gyors hatalomváltás után úgy tűnt, hogy Akajev bukása után Kirgízia rövid időn belül ismét a térség mintaállama lehet: stabil, demokratikus és szabad. Az új államfő, Kurmanbek Bakijev maga mellé vette miniszterel­nökként a hatalomváltás napjaiban a börtönből kiszabadított, koncepciós perben még Akajev idején elítélt rendőrtábornokot, Feliksz Kulovot. Az ország északi területeiről származó, Szaharov-díjas Kulov – aki sokkal inkább volt a „tulipános fordulat" szimbóluma, mint a déli Bakijev – rend­kívül sokat tett azért, hogy az utcai fosztogatások a fővárosban rövid időn belül megszűnjenek, és a közhatalom helyreálljon. Kulov és más, nem Bakijev környezetéhez tartozó politikusok, így például – az ideiglenes elnöki posztot ma betöltő – Roza Otunbajeva politikai szövetségesként való kezdeti elfogadása is arra vallott, hogy Bakijev nemcsak a korrup­ciót és a nepotizmust akarja letörni, de tekintettel akar lenni az ország különböző területeinek és csoportjainak érdekeire, vagyis nem egyetlen klán országlásaként képzeli el államfői működését. Ez a kezdeti ambíció azonban már rövid időn belül alábbhagyott. Az új elnök környezetében egyre többen váltak csalódottá és érezték úgy, hogy Bakijev feladja korábban hirdetett elveit. Az elnököt sorra hagyták el szövetségesei és álltak át az ellenzék táborába. Már 2006 őszén tiltakozóhullám söpört végig az országon, ám az államfőnek akkor még sikerült úrrá lennie a helyzeten. Eközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy míg a fordulat nyomán a politikai rendszer ugyan átmenetileg demokratikusabbá vált, az ország belső helyzete mindinkább destabilizálódott. Kirgízia azonban nemcsak korábbi relatív stabilitásából „billent ki", de ezzel párhuzamosan megindult közéletének – köz- és magántereinek – kriminalizálódása is. Mindez joggal veti fel a „színes forradalmak" külső támogatóinak felelős­ségét, még akkor is, ha a lehető legjobb szándékot feltételezzük róluk.

Bakijevnek azonban nemcsak politikai problémákkal kellett szembe­néznie, hanem az ország rendkívül súlyos gazdasági gondjaival is. Az alig több mint ötmillió lakosú Kirgízia egyik legnagyobb problémája a kiterjedt munkanélküliség. Legalább félmillióan – más források szerint még ennél is jóval többen – tartósan külföldön (leginkább Oroszor­szágban) kénytelenek munkát vállalni, hogy családjukat eltarthassák. A létminimum alatt élők aránya rendkívül magas, meghaladja a népesség 40 százalékát. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a lakosság egyre ingerültebben fogadta a Bakijev család számos tagjának fontos állami posztra történő kinevezését. Az elnök egyik testvére – Zsanis Bakijev – éveken át az államfő védelméért felelős főhatóság élén állt, de tényleges befolyása messze túlnőtt ezen: lényegében ő felügyelte az ország titkosszolgálatait. Az államfő másik testvére – Adil Bakijev – az ország Kínába delegált gazdasági ügyekben illetékes főképviselőjeként dolgozott. A harmadik testvér – Marat Bakijev – pedig Kirgízia németor­szági nagyköveteként szolgált. De ezzel még távolról sem volt vége az elnöki rokonok közhatalmi funkciókba emelésének. Az államfő egyik fia, akit ugyancsak Marat Bakijevnek hívnak, a parlament nemzetbiztonsági bizottsága elnöki főtanácsadójaként, míg a másik fiú – Makszim Bakijev – a kormány gazdaságfejlesztési irodájának vezetőjeként dolgozott. Ez utóbbi iroda, noha formálisan a kormány felügyelete alá tartozott, ténylegesen attól független intézményként rendelkezett jelentős költség­vetési pénzek felett. Mi tagadás, ez így együtt már nem kevés. Joggal irritálhatott sokakat.

Nos, ezt – valamint az életfeltételek folyamatos romlását – elégelték meg az ország északi részén található Talasz város lakói idén tavasszal, és március 17-re kurultajt, afféle népi gyűlést hívtak össze. A tanácskozás résztvevői ultimátumot intéztek a terület kormányzójához. Az év elején jelentősen megemelt áram- és fűtésdíjak mérséklését, a közelmúltban gyanús körülmények között privatizált nagy állami cégek – mint például a Szeverelektro, vagy a Kirgiztelekom – állami tulajdonba történő visszavé­telét, az elnök fia által vezetett gazdaságfejlesztési iroda felszámolását, valamint a Bakijev család tagjainak állami posztokról történő menesztését követelték. Ám hiába vártak a hatóságok intézkedésére. Azok nemcsak, hogy nem léptek, de még arra sem voltak hajlandók, hogy szóba álljanak a népgyűlés képviselőivel. Helyette április elején megkezdődött az ellen­zéki politikusok tömeges letartóztatása. Ez már túl sok volt a kirgizeknek, és 2010. április 6-án mintegy másfél ezren a talaszi adminisztráció elé vonultak, majd betörtek az épületbe. A rendőrség és a helyszínre vezé­nyelt speciális erők megpróbálták a tüntetőket megállítani és feloszlatni, ám ekkor már késő volt, az indulatok nemcsak Talaszban, de másnap a fővárosban is elszabadultak.

Ám hiába lövetnek április 7-én a tömegbe immár éles töltényekkel, a felbőszült tüntetőket nem tudják megállítani. Az elnök, Kurmanbek Bakijev – aki fogadkozásai ellenére ugyanazt csinálta éveken át, mint elődje, csak épp még Akajevnél is türelmetlenebbül – már aznap elme­nekült Biskekből. Sokáig ellentmondó hírek keringenek tartózkodási helyéről, majd kiderül, hogy az ország déli részén, a Dzsalalabad tő­szomszédságában lévő szülőfalujában, Maszadanban keres menedéket. Hírek kelnek szárnyra arról is, hogy szinte azonnal fegyveres csoportok szervezésébe kezd. Bukása után zavaros és ellentmondó nyilatkozatok sorát teszi. Azzal fenyegetőzik, hogy vérfürdőt rendez Kirgíziában, ha az ideiglenes kormány erőszakkal próbálná foglyul ejteni, avagy megölni. Közben az új hatalom képviselői tárgyalásokat kezdenek az EBESZ el­nökséget betöltő Kazahsztán külügyi vezetésével Bakijev sorsáról, illetve arról, hogy a bukott elnököt hol és milyen feltételek mellett fogadnák be.

Már ekkor érzékelhető volt, hogy Kirgízia politikai jövője tele van bi­zonytalanságokkal, az ország stabilitása a korábbiaknál is kétségesebbé vált. Nem látszott semmiféle garancia, hogy a bukott elnök helyére lépő egykori szövetséges, Roza Otunbajeva képes-e a véres hatalomváltás után konszolidálni az ország belső helyzetét. A két elnök, és három kormány külügyminisztereként is szolgáló Otunbajeva politikai jó szán­dékában és demokratikus elkötelezettségében nem volt ok kételkedni, már csak azért sem, mert korábban mindig bátornak bizonyult, amikor korrupttá váló korábbi szövetségeseivel szakítani kellett. Ez azonban ön­magában aligha jelentett biztosítékot arra, hogy ő és szövetségesei egy­ségesek maradnak, hatékony vezetőnek bizonyulnak és képesek lesznek a könnyen elszabaduló indulatok féken tartására. Az ugyanis kezdettől világos volt, hogy az új ideiglenes kormány legitimitása felettébb ingatag, amit többek közt az a taktikailag hibás lépés is növelt, hogy az új hatalom nemcsak az elnököt buktatta meg, de rövid időn belül a parlamentet is feloszlatta. Ugyanakkor az ideiglenes kormány azt is bejelentette, hogy június végén népszavazással új alkotmányt fogadtat el, amely Kirgíziát elnöki rendszerből parlamentárissá alakítja át.

Komoly kockázatot jelentett az is, hogy az áprilisi fordulat után az új hatalom nem lehetett biztos a déli területek engedelmességében. Ez a hatalomváltás ugyanis – ellentétben a 2005-össel – nem délről indult ki, hanem északról, vagyis nem a „déli klánokat" hozta helyzetbe, hanem az ország északi csoportjait. Mindez többek között azt jelentette, hogy kétségessé vált a Bakijev idején bejáratott, déli területeken áthaladó kábítószer-kereskedelem jövője. Számos elemző szerint abban, hogy az Otunbajeva vezette ideiglenes kormány nem tudta politikai akaratát az ország egészére gyorsan és hatékonyan kiterjeszteni, épp a kábítószer­üzletben érdekelt és a megdöntött hatalommal együttműködést kialakító bűnszervezetek játszották a meghatározó szerepet.

A déli országrész azonban nemcsak ezért tűnt potenciális veszély­forrásnak, de azért is, mert nem lehetett kizárni egy újabb üzbég-kirgiz konfliktus kialakulását sem. Ilyen nyílt és véres összecsapásra egyszer már sor került, mégpedig a szovjet korszak végén, 1990 júniusában. A mindössze néhány napig tartó osi és uzgeni tragédia egyike volt a peresztrojka évek legsúlyosabb etnikai összeütközésének. A föld- és víz­használat körül kialakult feszültség június 4-én kirgizek és üzbégek közti többezres tömegverekedéssé fajult, ami a hivatalos adatok szerint 186 ember életét oltotta ki. A konfliktusnak csak az tudott véget vetni, hogy a térségbe irányították a szovjet hadsereg jelentős létszámú alakulatait. A Dél-Kirgíziába vezényelt katonai erő fél éven át felügyelte a helyzetet, és tartotta távol egymástól a két etnikai csoportot. Ez a konfliktus azonban már akkor sem kizárólag a hétköznapi élet színterein kialakult ütközések és súrlódások következménye volt. A kirgíziai üzbég közösség vezetői ugyanis még májusban beadvánnyal fordultak a szovjet Legfelsőbb Tanács Nemzetiségi Tanácsához azt kérelmezve, hogy a kirgiz tagköz­társaság Os környéki területén, ahol jelentős számban élnek üzbégek, hozzanak létre – üzbegisztáni és grúziai mintára – üzbég autonóm területet. Az osi üzbégek azt is sérelmezték, hogy miközben kirgíziai lé­lekszámuk alig marad el a tagköztársaság területén élő oroszokétól, alig találni vezető posztot betöltő üzbéget. A beadvány a korszak hivatalos statisztikai adataira hivatkozva arra hívta fel a figyelmet, hogy miközben a teljes kirgíziai népesség 21,5 százalékát adják az oroszok, aközben a tagköztársaság vezető posztjait ennél lényegesen nagyobb arányban töltik be. Ugyanakkor a kirgíziai lakosság több mint negyedét alkotó etnikai csoportok – üzbégek, dungánok, ujgurok, tádzsikok, kazahok, tatárok – alig jutnak vezető beosztáshoz. Különösen sérelmesnek talál­ták, hogy a népesség több mint 10 százalékát adó üzbégek legfeljebb 7-7,5 százalékban vannak jelen fontos államhatalmi funkciókban. (Mind­ez mutatja, hogy már a késői szovjet korszakban komoly feszültség és bizalmatlanság alakult ki kirgizek és üzbégek között, és ez a feszültség kiváltképp érezhető volt az ország déli területein, ahol az üzbég lakosság aránya már a '90-es évek elején jóval meghaladta az országos átlagot.)

Az áprilisi fordulat nyomán hatalomra került ideiglenes kormány hely­zetét – a számos nehézségen és kihíváson túl – egy körülmény minden­képpen erősítette, mégpedig az, hogy mind Moszkva, mind Washington abban volt érdekelt, hogy az új vezetés minél gyorsabban stabilizálja helyzetét és a lehető legrövidebb időn belül terjessze ki hatalmát az ország egészére. Túl ezen az is kedvezett az új kormányzatnak, hogy – szemben a 2005-ös „tulipános forradalommal" – ezúttal sem orosz, sem amerikai részről nem gondolták, hogy a másik fél lenne felelős a történtekért. Ettől persze még igaz lehet az az állítás, hogy Moszkva valószínűleg tudott a készülő fordulatról, és a hatalomváltás egyáltalán nem volt ellenére. Mindazonáltal továbbra sincs bizonyíték arra, hogy az oroszok kezdeményezték volna Bakijev megbuktatását, illetve hogy a politikai fordulatban bármiféle gyakorlati szerepet játszottak volna. Az a tény, hogy mind Moszkvában, mind Washingtonban higgadtan fogadták a történteket, azért érdemel különös figyelmet, mert – ahogy már utaltunk erre – Kirgíziában egyszerre működik (ráadásul meglehetősen közel egymáshoz) egy amerikai (Manasz) és egy orosz (Kant) katonai bázis.

A gyanú, hogy az ideiglenes kormány nem lesz képes gyorsan és hatékonyan stabilizálni az ország belső állapotát, már viszonylag korán igazolást nyert. Májusban látszott, hogy az új kormányzat nem teljesen ura a helyzetnek. A déli országrész Os melletti legnagyobb városában, Dzsalalabadban már néhány héttel a hatalomváltás után etnikai össze­ütközésekre került sor, de szerencsére akkor még mindez nem fajult tömeges és véres pogrommá. A konfliktusok azonban napról napra sza­porodtak. Május végére incidensek sora érte el az ország déli, batkeni területét is. Ez a terület Kirgíziának az a része, amely délről határolja az Üzbegisztánhoz tartozó Fergana-medencét. Magas hegyek uralják, ahol számos kis üzbég enkláve ékelődik a kirgiz területekbe. Ezek az enklávék úgy jöttek létre, hogy az itt futó kis hegyi folyók völgyében évszázadokkal ezelőtt földművelő üzbég közösségek telepedtek le. Jószerével még a

XIX. században is ilyen üzbég falvak népesítették be csaknem teljes hosszában e folyóvölgyeket. A XX. század elejére azonban már csak e vékony völgysáv egyes szakaszain éltek üzbégek, mert a folyópart más részein megjelentek a kirgizek. És amikor megtörtént a múlt század húszas-harmincas éveiben a közép-ázsiai szovjet tagköztársaságok területének és határainak kijelölése, akkor e „problémát" úgy hidalták át, hogy a hegyi folyók felső szakaszán megmaradt üzbég közösségeket kis enklávék formájában Üzbegisztánhoz csatolták. Ez a sajátos helyzet ma is fönnáll, és lehetőséget ad a két etnikai közösség közti kisebb-nagyobb villongásra. Május végére e területeken a feszültség odáig fokozódott, hogy néhány üzbég enklávéba – a nagyobb konfliktust megelőzendő – Taskent katonai és rendőri erőket vezényelt.

E zárványléttel összefüggő konfliktus tipikus példáját adja Szoh esete. Ez a kis falu egyike az Üzbegisztánhoz tartozó, ám kirgíziai területek közé ékelődött enklávéknak. Itt azért alakult ki feszültség, mert az üzbég enklávéban élők egyre nehezebben tudtak megélni saját területükön, és egy idő után olyan legelőkre hajtották ki állataikat, amelyek az enklávén kívül esnek. Mindezt hosszú időn át a kirgizekkel megegyezve tették. Mindaddig a helyzet konfliktust nem szült, amíg e legelőkre nem tartottak igényt a szomszédos kirgiz falvak. Ám, amint ez az igény megjelent – függetlenül attól, hogy ez tényleges, a kirgiz közösség szükségleteiből, avagy merőben politikai okokból fakadt -, menten konfliktus keletkez­hetett. Itt is ez történt. A kirgiz helyi hatalom megtagadta az enkláve üzbég lakóitól a legelő további bérlését, mire a kis üzbég falu lakói úgy reagáltak, hogy a községet átszelő úton közlekedő kirgiz rendszámú autókat rendszeresen kövekkel dobálták meg, utasaikat pedig megverték. Ezek után a kirgizek se maradtak adósak. Úgy vettek elégtételt, hogy a kis falut Üzbegisztánnal összekötő utat az enklávén kívül eső területen eltorlaszolták, ellehetetlenítve így az anyaországgal való érintkezést. Válaszul az üzbégek elzárták az Üzbegisztán területén található kirgiz falu, Csarbak ivóvíz-vezetékét. A konfliktusnak ebben a fázisában aztán – a nagyobb összeütközést megelőzendő – Taskent az enklávékban élő üzbégek védelmére (Biskek előzetes értesítése nélkül) katonai és rendőri erőket irányított. Mindez nem sok jót ígért.

De az igazi dráma csak ezután következett. Még ma sem egyértelmű, hogy mi vezetett a június 11-én fellobbanó dél-kirgíziai pogromokhoz, ahhoz a vérfürdőhöz, amelynek nyomán – a hivatalos adatok szerint – több mint háromszáz ember halt meg, míg a nem hivatalos becslések szerint legkevesebb kétezren válhattak a lincselések áldozatává. Még az ideiglenes kormány vezetője is arról beszélt, hogy a halottak tényleges száma meghaladhatja a kétezret, és az öt napig dúló pogrom többszáz­ezer embert kényszerített otthona elhagyására.

Hiába készült el augusztus végére a Nemzetközi Kríziscsoport (International Crisis Group) jelentése a kirgíziai pogromokról (The Pogroms in Kyrgyzstan, Asia Report N193 – 23 August 2010), és nyert nyilvánosságot még június végén az új kormány iránt lojális kirgiz Nem­zetbiztonsági Szolgálat (Szluzsba Nacionalnoj Bezopasznosztyi) verziója, máig nehéz pontos és hitelt érdemlő képet nyerni arról, hogy mi is történt június 11-e és 16-a között Os és Dzsalalabad környékén. A drámai végki­fejletből és az áldozatok nagy számából arra lehet következtetni, hogy a napokig tartó véres pogrom kiváltója aligha lehetett valamilyen gyakorta előforduló, az élet hétköznapi menetével összefüggő etnikai konfliktus. Nem tűnik életszerűnek, hogy az ország déli részén jelentős számban élő üzbégek és a többségi kirgizek valamilyen soros – akár verekedéssé fajuló – vitája önmagában elégséges lehetett volna ahhoz, hogy a konf­liktus ilyen méreteket és ilyen kegyetlen formát öltsön. A hétköznapi élet kisebb-nagyobb vitái ugyanis errefelé meglehetősen gyakoriak, mégsem váltak – az 1990-es esetet leszámítva – etnikai háborúvá. A történtekre a központi hatalom gyengesége és kétes legitimitása sem adhat meggyőző magyarázatot. A büntetlenség érzete persze kelthet olyan benyomást, hogy most minden megengedett, ám ez az érzület önmagában aligha adhat magyarázatot a napokig tartó lincselésre. Az azonban kétségte­len, hogy az ideiglenes kormány bénultsága és tehetetlensége tovább rontott a helyzeten, amit csak fokozott a térségben állomásozó rendőri és katonai erők kivárása, sőt – egyes beszámolók szerint -, fellépésük gyakori etnikai elfogultsága is. Az, hogy megtörtént-e mindez – vagyis a központi hatalmat képviselő karhatalmi erők nem védték kellő eréllyel és határozottsággal a megtámadottakat, akik többnyire üzbégek voltak, hanem maguk is pogromlovagokká váltak -, egyelőre teljes bizonyosság­gal nem tudható, de nagyon valószínű. Teljes bizonyossággal azt sem lehet tudni, hogy ki volt a tényleges felbujtó és finanszírozó. Sőt, azt sem látni világosan, hogy ki támadott meg kit, merthogy az egyszerre több helyszínen elszabaduló indulatok kronológiája nehezen rekonstruálható. Mindenesetre az aligha valószínű, hogy a kirgíziai összlakosság ma már legalább 14-15 százalékát adó üzbégek rontottak volna a kirgizekre. Ez még akkor is nehezen képzelhető el, ha tudjuk, hogy a júniusi konflik­tusban érintett déli területeken – Os és Dzsalalabad környékén – ará­nyuk az országos átlagnál jóval magasabb. Ez persze nem jelenti azt, hogy üzbég oldalon a hatalomváltás utáni időszakban ne jelentkeztek volna különböző politikai igények, az üzbég nyelv hivatalos státuszának rendezésétől az üzbégek aktívabb politikai szerepvállalásáig, ám ezek – de akár még az autonómia követelése is – teljes mértékben legitim igények, már amennyiben nem egy etnokratikus szerkezetű és szellemű országban vetik fel. Egy olyan államban, ahol a politikai közösséget nem azonosítják az etnikai közösséggel az efféle kezdeményezések se dühöt, se ellenszenvet nem váltanak ki. Kirgíziában más volt a helyzet, mert­hogy akadtak olyan politikai – és részben alvilági – tényezők, amelyek indulatot szítottak, tüntetést szerveztek, sőt attól sem riadtak vissza, hogy egyetemi épületet dúljanak fel. Ez történt még májusban Dzsalalabadban, ahol a felbőszült tömeg a városban működő Népek Barátsága Egyetem épületébe tört be, csak azért, mert az intézményt az üzbég közösség egyik vezetője tartja fönn.

Ugyanakkor az a feltételezés sem tűnik meggyőzőnek, hogy a többségi kirgizek – mindenféle szervezés és előkészítés nélkül – egyszerre csak megelégelték volna az ambiciózus és szorgalmas (főként földművelés­sel és kereskedelemmel foglalkozó) üzbégek jelenlétét. Nemcsak azért nehéz ezt elképzelni, mert – ha nem is konfliktusmentesen, de – év­századok óta élnek egymás mellett, tevékenységeikkel jól kiegészítve egymást, hanem, mert az üzbég etnikai közösség meglehetősen nagy – legkevesebb nyolcszázezres -, amit nem lehet csak úgy elkergetni, vagy ha ez mégis bekövetkeznék, e fejlemény gazdaságilag roppantaná össze a térséget. És ezzel a kirgizek többsége is alighanem tisztában van.

Ha tehát ezek a változatok nem tűnnek meggyőzőnek, vagyis nem valamiféle spontán elszabaduló konfliktus vezetett a vérfürdőhöz, akkor lennie kell valamilyen más körülménynek, illetve erőnek, amely érdekelt lehetett e drámai és kaotikus helyzet kialakításában. Az ideiglenes kor­mány kezdettől azt állítja – és a Nemzetbiztonsági Szolgálat június végén közreadott verziója is ezt erősítette meg -, hogy volt és ma is jelen van a térségben ilyen erő. Az új biskeki vezetés szerint ez az erő nem más, mint az áprilisban megbuktatott elnök, Kurmanbek Bakijev és családja, illetve a hozzájuk máig hű dél-kirgíziai klánok. Ezt a verziót – még ha nem is nélkülözi az önfelmentés és leegyszerűsítés bizonyos elemeit – számos közvetett és közvetlen bizonyíték látszik alátámasztani. Egyrészt az április elején elkergetett elnök szülőföldjén, a dél-kirgíziai Dzsalalabad környékén lelt menedékre, ahonnan többek között azzal fenyegette meg az ideiglenes kormányt, hogy csatatérré változtatja az országot, ha megpróbálnák letartóztatni. Arról is megbízható információk szóltak, hogy a bukott államfő és vele tartó szűk környezete azonnal fegyveres csoportok szervezésébe fogott. Mindezt Bakijev személyes biztonságá­nak garantálására hivatkozva tették, ám valószínűleg nem csak ez volt a cél. A menesztett elnök ugyan röviddel megbuktatása után lemondott államfői posztjáról, ám írásos nyilatkozatát utóbb visszavonta, ezzel is erősítve az általános bizonytalanságot és az ideiglenes kormány legiti­mitása körüli kétségeket. Végül az új hatalomnak sikerült elérnie, hogy Bakijev elhagyja az országot. Miután az orosz vezetés világossá tette, hogy a bukott államfőt nem várják Moszkvába – ráadásul az elkergetett elnök meggyőződése, hogy erőszakos elmozdítása orosz segítséggel történt, így eleve nem is készült oda -, Bakijev elfogadta a fehérorosz diktátor ajánlatát és Minszkbe utazott. A család számos – korábban fon­tos közhatalmi funkciót betöltő – tagja azonban illegalitásba vonult, és Dél-Kirgíziában maradt, illetve fel-felbukkant az országgal délről határos Tádzsikisztánban, hogy onnan szervezze a Bakijevhez hű erőket. Hogy mindez nem csupán merő feltételezés, arra leginkább az a lehallgatott és még május elején a világhálóra feltett hosszú telefonbeszélgetés lehet a bizonyíték, amit a bukott elnök fia, a június elején Londonban politikai menedékjogot kérő Makszim Bakijev folytatott nagybátyjával, Zsanis Bakijevvel.

A feltehetően a tádzsik titkosszolgálatok által lehallgatott párbeszéd cinizmusa elképesztő. De legalább ennyire döbbenetes az a részletekbe menő pontosság, ahogy Makszim, az ország gazdaságfejlesztési ügyei­ben illetékes iroda egykori vezetője – jelentős állami pénzek feltételezett elsíbolója – pontról pontra ismerteti az ideiglenes kormány megdöntésé­hez és az általános bizonytalanság, illetve káosz kialakításához nélkü­lözhetetlen lépéseket. És nem mással ismerteti e programot, mint azzal a Zsanis Bakijevvel, aki nemcsak az elkergetett elnök testőrségét és titkosszolgálatait irányította, de – számos beszámoló szerint – máig szo­ros kapcsolatokat ápol az ország déli részén egyre nagyobb befolyáshoz jutó kábítószer-maffiával és más kriminális csoportokkal. A beszélgetés során Makszim viszi a szót, míg Dél-Kirgízia informális ura többnyire csak egyetértően hallgat, vagy pontosítóan visszakérdez. A beszélgetés során kirajzolódó terv világos, a cél egyértelmű: olyan helyzetet kell teremteni, hogy az egyébként is bizonytalan legitimitású ideiglenes kormány hely­zete még ingatagabbá váljék. Ennek érdekében el kell lehetetleníteni a június 27-re kitűzött, az új alkotmányról rendezendő népszavazást. Ha ugyanis e népszavazás nyugodt körülmények között és jelentős részvétel mellett megtörténne, (a népszavazást június 27-én, érvényesen, megtartották. Az elfogadott új alkotmány szerint Kirgízia immár nem elnöki, hanem parlamenti köztársaság. – a szerk.) úgy megerősödhetne az átmeneti adminisztráció, és az elnöki rendszerű köztársaság parlamenti berendezkedésre vált­hatna. Ez utóbbi – bár nyilván nem jelentene leküzdhetetlen akadályt – mégiscsak komplikáltabbá tehetné a Bakijev-klán politikai visszatérését. Ez tehát a cél. De hogyan érhető el mindez? Többek között úgy – fejti ki a lehallgatott telefonbeszélgetésben e politikai technológia részleteit Makszim Bakijev -, hogy néhány tucat ember fogja magát Biskekben és erővel betör az ideiglenes kormány székházába, ahol kinyilvánítja: immár mi vagyunk az ideiglenes kormány és nem ti. Ha ez a vadonatúj ideiglenes kormány még néhány dekrétumot is kiadna, nos, az lenne csak az igazi. Ebben a helyzetben már végképp nem tudná senki, hogy kié is a hatalom.

A beszélgetésben kirajzolódó terv gonosz és cinikus. Felsejlik belőle, hogy minden megengedett, ha a hatalom visszaszerzése a cél. Olyannyira nincs határ és erkölcsi gát, hogy a beszélgetésnek van egy olyan részlete, amikor a bukott elnök fia egészen odáig elmegy, hogy kifejtse: elég 500 mindenre elszánt jebanatot (visszafogott magyar fordításban: faszfejt) megvenni és arra bírni, hogy az ország különböző pontjain – nem kell ehhez több mint nyolc-tíz jól megválasztott helyszín – válogatás nélkül a civilek közé lőjön, és a káosz garantált. Ebben az ifjú Bakijevnek igaza is lett.

Noha több mint leleplező ez a telefonbeszélgetés, önmagában aligha adja egyértelmű bizonyítékát annak, hogy ezt a tervet a Bakijev-család meg is valósította. A kirgiz Nemzetbiztonsági Szolgálat június végi sajtóközleménye szerint azonban igen, merthogy a titkosszolgálat szá­mos olyan konspiratív találkozóról tud, ahol állításuk szerint a bukott elnök családjának tagjai kapcsolatba léptek a közép-ázsiai térségben tevékenykedő különböző muszlim terrorista csoportok vezetőivel, így mindenekelőtt az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom (IDU) és az Iszlám Dzsihád Szövetség (SZID) képviselőivel. A Nemzetbiztonsági Szolgálat szerint Makszim Bakijev 2010 áprilisában Dubaiban találkozott az IDU irányítóival. Május elején pedig a Bakijev-család két képviselője vett részt azon az afganisztáni Badahsán-tartományban tartott találkozón, ahol a Talibán, az IDU és az Egyesült Tádzsik Ellenzék (OTO) harctéri parancsnokai voltak jelen, és ahol megegyezés született arról, hogy a bukott kirgiz elnök családja 30 millió dollárt ad az IDU-nak a kirgíziai belső helyzet destabilizálásáért. A biskeki titkosszolgálatok arról is tudnak – állítja a sajtóközlemény -, hogy 2010 májusában a SZID egy 15 fős csoportot alakított ki a pakisztáni törzsi területekre visszavont tapasztalt üzbég harcosokból, akiket illegálisan – Afganisztánon és Tá­dzsikisztánon át – Kirgíziába juttattak el, ugyancsak azzal a céllal, hogy fokozzák a belső bizonytalanságot és káoszt. Hogy mindez megfelel-e az igazságnak – nehéz eldönteni, ellenőrizni pedig képtelenség. Az nyil­vánvaló, hogy a felsorolt iszlamista csoportok egytől egyig érdekeltek a közép-ázsiai térség országainak fokozódó politikai bizonytalanságában. Ezért elképzelhetőnek és életszerűnek tűnik e csoportok és a hatalmuktól megfosztott Bakijev-család közti taktikai szövetség létrejötte. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Bakijev környezete épp e szervezetek erejét és képességeit igénybe véve próbálta meg visszaszerezni hatalmát. Ám ennél többet aligha állíthatunk.

Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ha minderről már az események bekövetkezte előtt tudott az ideiglenes kormány, akkor miért nem tett ellene valamit? Vagy ha tett, akkor lépései miért nem bizonyultak kel­lőképpen hatékonynak? Egyelőre nehéz e kérdésekre válaszolni. Egy azonban bizonyos, az átmeneti adminisztráció, élén az időközben elnöki hatáskörrel is felruházott Roza Otunbajevával, vajmi keveset tett – vagy tudott tenni – az öt napig tomboló pogrom ellen. Ebben – többek között – az is akadályozhatta, hogy a kirgiz hadsereg és rendőrség viszonylag kis létszámú, rosszul felszerelt és alulképzett. Olyan erői pedig végképp nincsenek, amelyek hatékonyan tudnának kezelni efféle helyzeteket. Ráadásul az új vezetés egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy parancsait teljesítik is. Otunbajeva maga nyilatkozta, hogy hiába adtak ki tűzparancsot a gyújtogatók és fegyveresek ellen, azt a kirgiz rend­fenntartó erők figyelmen kívül hagyták. Az új vezetés a titkosszolgálatok egészének feltétlen lojalitásában sem bízhat. A már említett lehallgatott telefonbeszélgetésben a szolgálatok korábbi vezetője, Zsanis Bakijev maga is utal arra, hogy ha eljön a pillanat, számíthat majd egykori titkos­szolgálati beosztottjaira. Nyilván ezek a körülmények is közrejátszottak abban, hogy az új vezetés már a konfliktus elején megpróbálta elérni, hogy Oroszország jelentős erők átdobásával segítsen a pogrom megfé­kezésében. Moszkva azonban elhárította e kérést, és csak humanitárius segéllyel támogatta a helyzet rendezését. Az orosz vezetés persze nem volt könnyű helyzetben. Többek között azért sem, mert roppant nehéz lett volna pontosan meghatározni, hogy mi is a feladata, ki ellen kell fel­lépni, és kiket kell szétválasztani. Mindez azokban a drámai napokban egyáltalán nem volt világos. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy Oroszországnak sincsenek ilyen természetű feladatok kezelésére ki­képzett erői. De túl e „technikai" részleteken felmerültek politikai jellegű kockázatok is. Ha Moszkva a kérésnek engedve jelentős erőkkel bevonul Kirgíziába, úgy sokak ellenszenvét és kritikáját váltotta volna ki. Többek között olyan közeli szövetségeseiét is, mint Üzbegisztán és Tádzsi­kisztán. Azzal vádolhatták volna, hogy nem segíteni akart, hanem csak politikai felügyeletét akarja újabb területekre kiterjeszteni. Ráadásul egy ilyen beavatkozás olyan időszakban, amikor Moszkva folyamatosan jelét adja annak, hogy modernizációs szükségleteinek támogatásáért kész a nyugati hatalmakkal együttműködőbb politikát követni, elképzelhetetlen lett volna anélkül, hogy ehhez ne nyerje el előzetesen Washington és Peking egyetértését. Ha viszont nem lép – mint ahogy tette is -, akkor joggal vethetik a szemére, hogy érzéketlen, hidegen hagyja mások fájdalma és szenvedése. Kivárása és tétlenkedése nemcsak e fontos humanitárius szempontból válhat majd Moszkva kárára, de azért is, mert könnyen elillanhat az a térségben még mindig jelenlévő közérzület, hogy ha baj van, Moszkva biztosan segít. Segít, mert tud és akar is segíteni. Ez a borzalmas öt nap azonban arról győzte, illetve győzhette meg az egykori szovjet Közép-Ázsia társadalmait, hogy Oroszországra már nem feltétlenül lehet számítani. Miközben a Kreml próbálta távolságtartásával megnyugtatni a térség autoriter rendszereit, aközben azt kockáztatta, hogy elveszíti a régió társadalmainak szimpátiáját. Hogy miért történt így, az egyelőre nem tudható, de hogy Moszkva kivárása nem múlik el nyomtalanul, az egészen bizonyos.

A júniusi pogromhullám ugyan öt nap után kifulladt, ám továbbra sincs garancia arra, hogy a borzalmas napok nem ismétlődnek meg az ország más részein, akár az északi területeken, a fővárosban is. Ha a káosz átcsap újabb körzetekre, vagyis nem sikerül stabilizálni a kirgíziai helyzetet, úgy Belső-Ázsia déli, bizonytalan oldalához – mindenekelőtt Afganisztánhoz és Pakisztánhoz – immár az északi oldal egyes területei is csatlakozhatnak. Ha a kirgíziai helyzet végképp megbillen, úgy egyre nehezebbé válik az északi oldal legnépesebb országát, Üzbegisztánt stabil körülmények között tartani. Ahhoz, hogy e rémálom ne következzék be, az új kirgiz vezetésnek is sok mindent kellene tennie. Mindenekelőtt szembenézni azokkal az okokkal, amelyek közrejátszottak a júniusi pog­rom kialakulásában. Ehhez nem elég a lincselés felbujtóit, finanszírozóit és közvetlen elkövetőit felkutatni és megbüntetni. Persze, ez sem egysze­rű feladat. Már csak azért sem, mert valószínűleg számos – egymással is együttműködő – erő felelős a történtekért. Éppúgy szerepe lehetett a júniusi drámában a Bakijev-családnak, a déli országrész kábítószer-üzle­tében érintett alvilági csoportoknak, miként a belső-ázsiai térségben aktív különböző muszlim szervezeteknek. A közvetlen felelősség és érintettség megállapítása az elfogulatlan és szakszerű ügyészi vizsgálat, majd pedig bírósági tárgyalás feladata. De van még egy legalább ennyire, vagy még ennél is fontosabb teendő: a kirgíziai politikai osztálynak ugyanis szembe kell néznie saját felelősségével is. Mert ez a felelősség nyilvánvaló. Ami történt, azért történhetett meg, mert Kirgíziában akadtak olyan jelentős létszámú társadalmi csoportok, amelyek fogékonynak bizonyultak a na­cionalista retorikára, akik számára a politikai közösség az etnikai közös­séggel azonos. Ennek az érzületnek a kialakulásában kitüntetett szerepe volt és van a mindenkori politikai osztálynak. De nemcsak az eszmék és eszmények vonatkozásában terheli felelősség az állam irányítóit. Fele­lősek azért is, hogy az ország gazdasági és szociális helyzete se adjon táptalajt nacionalista indulatoknak, zsigeri gyűlölködésnek. Mindennek egyik alapfeltétele, hogy e jobb sorsra érdemes kis közép-ázsiai köz­társaságban végre megálljon az ország népességének jelentős részét sújtó társadalmi züllés, az egyre kiterjedtebb lumpenizálódás. Mindez nemcsak Kirgíziának okoz gondot, de a szomszédos Tádzsikisztánnak és Üzbegisztánnak is, vagyis komoly regionális probléma. Szélsőséges és gonosz eszméknek azonban nemcsak a szociális ellehetetlenülés tobo­rozhat híveket, de a hatalom korruptsága, tehetetlensége, az ügyészség és bíróság részrehajlása is. Ha a kirgíziai igazságszolgáltatás nem lesz képes és hajlandó nemcsak az üzbégek, hanem a kirgizek felelősségét is megállapítani a júniusi pogromokban, úgy az ideiglenes kormány biztos lehet abban, hogy a kirgiz közhatalom hosszú időre eljátssza az etnikai béke helyreállításának esélyét. Etnikai béke nélkül pedig nincs modern politikai közösség.

 

Felhasznált irodalom

Abasin, Sz.: Nacionalizmi v Szrednyej Azii. SzPb, 2007.

Arapov, D. – Koszacs, G. (red.): Iszlam i szovjetszkoje goszudarsztvo. Vip.1., Moszkva, 2010.

Arapov, D. (red.): Iszlam i szovjetszkoje goszudarsztvo. Vip.2., Moszkva, 2010. Buttino, M.: Revoljucija naoborot. Szrednyaja Azija mezsdupagyenyijem carszkoj imperii i obrazovanyijem SzSzSzR. Moszkva, 2007.

Chaudet, D.: Iszlamszkij terrorizm vregionye Bolsoj CentralnojAzii: „al-kaidizacii" uzbekszkogo dzsihadizma. Párizs, IFRI, 2008.

Kaszenova, N.: Novij mezsdunarodnij donor: pomoscs Kitaja Tadzsikisztanu i Kirgisztanu. Paris, IFRI, 2009.

Kazancev, A.: „Bolsaja igra" sz nyeizvesztnimi pravilami: mirovaja politika i Centralnaja Azija. Moszkva, 2008.

Kazancev, A.: Polityika sztran Zapada v Centralnoj Azii: projekti, dilemmi, protyivorecsija. Moszkva, 2009.

Khalid, A.: Islam after Communism:Religion andPoliticsin Central Asia. 2006.

Malgin, A. – Narinszkij, M. (red.): Juzsnij flang SzNG. Centralnaja Azija-Kaszpij-Kavkaz: energetyika i polityika. Moszkva, 2005.

Marganyija, O. (red.): SzSzSzR poszle raszpada. SzPb, 2007.

Radvanyi, J. (red.): Posztszovjetszkije goszudarsztva. Moszkva, 2008.

Rumer, B. (red.): Centralnaja Azija i JuzsnijKavkaz. Moszkva, 2007.

Rumer, E. – Trenin, D. – Zhao, H.: Views from Washington, Moscow and Beijing. London, 2007.

Todua, Z.: Ekszpanszija iszlamisztov na Kavkaze i v Centralnoj Azii. Moszkva, 2006.

Zvjagelszkaja, I.: Sztanovlenyije goszudarsztvo Centralnoj Azii. Polityicseszkije processzi. Moszkva, 2009.

www.ferghana.ru

www.kommersant.ru

www.ng.ru

www.vremya.ru