A kapitalista, exportvezérelt és konszernek által irányított agráripar egy átfogó átalakítással szeretné a mezőgazdaságot saját kontrollja és a kapitalista értékesítés feltételei alá vonni a szabadkereskedelmi egyezmények, exporttámogatások és a génmódosított növények segítségével.
Kereskedelmi korlátozások, támogatások, „zöld-géntechnológia", spekuláció: a világméretű élelmiszerválság okait emberek teremtették – tehát meg is szüntethetők.
(Debbie Barker, a Globalizáció Nemzetközi Fórumának igazgatóhelyettese, USA, San Francisco)
Az élelmiszerválságról és a mezőgazdaság szerepéről a Dél országaiban jelenleg folyó viták magukban rejtik azt a nagy lehetőséget, hogy egy társadalmilag és környezetileg fenntartható mezőgazdasági politikát teremtsünk. Azonban meglehetősen nagy annak is a veszélye, hogy a kapitalista, exportvezérelt és konszernek által irányított agráriparnak sikerül egy átfogó átalakítással saját kontrollja és a kapitalista értékesítés feltételei alá vonnia a mezőgazdaságot. Ennek az átalakításnak a része a 90-es években zátonyra futott afrikai „zöld forradalom" újraélesztése is. E stratégia szerint a fejlődő országok mezőgazdasági termelése az új technológiák és az intenzívebb rovarirtás révén növekedésnek indul. Bár közvetlen eredményként hozamnövekedést értek el, de közép- és hosszabb távon ezek a módszerek negatív mellékhatásokkal jártak: a talajt megmérgezték a rovarirtók, monokultúrák terjedtek el, és a földtulajdon koncentrálódott.
A „zöld forradalom" kudarcának egyik lényegi oka a mezőgazdaságnak juttatott közpénzek és fejlesztési segélyek lecsökkentése volt, továbbá hogy ezeket nem egy szegénységellenes növekedési stratégia kulcselemeiként vették számításba. A mezőgazdasági fejlesztés egyre inkább exportterményekre: kávéra, kakaóra, később vágott virágra, zöldségekre és más „helyi előnyt" élvező terményekre koncentrálódott.
Emellett az Egyesült Államokból és az EU-ból származó élelmiszerimport, amelyet a támogatások és a védővámok kikényszerített lebontása olcsóvá tett, számos helyi mezőgazdasági termelőt juttatott csődbe, látszólag feleslegessé téve munkájukat. így aztán jónéhány afrikai ország ismét ördögi körben találta magát: a mezőgazdasági fejlesztés és a belföldi ellátásra való élelmiszertermelés gyorsan visszaszorult; ráadásul a világpiaci árak esése, valamint a nemzetközi szerződések lejárta (például a kávéegyezményé) csökkentették a jövedelmeket. E zsákutcás fejlődést Kenya példáján tanulmányozhatjuk: miközben a nemzetközi segélyezőknek (köztük Németországnak) hála virágzó, exportorientált mezőgazdaság létesült (vágott virággal, mint húzótermékkel!), aközben az ország rendszeresen éhségkatasztrófáktól szenvedett (legutóbb 2006-ban), mivel a lakosságot a hazai termelés már képtelen volt élelmiszerrel ellátni. Mint számos más ország, a 80-as évekig Kenya is önellátó volt az alapvető élelmiszerekből – ma élelmiszer-felhasználásának 80%-át importálja.
Elsősorban az igazságtalan kereskedelmi egyezmények, a mezőgazdasági exporttámogatások, valamint a piacok szétrombolása felelős a fejlődő országok növekvő nyomoráért és az ismétlődő éhínségekért. Kamerunban az Európából importált csirkeaprólékot a „halál kakaskáinak" nevezik, egyrészt, mivel sokszor félig felengedve, gyakran szalmonellával és más kórokozókkal fertőzötten érkeznek, de legfőképpen azért, mert alacsony áraikkal tönkre teszik a hazai baromfitenyésztőket. Hasonló katasztrófa fenyegeti jó néhány afrikai ország kisparasztjait, akik baromfi helyett sertést kezdtek tenyészteni, de utóbb versenyezni kényszerültek az Európából behozott olcsó sertéshússal. Az EU 2007 decemberében a sertéshúshoz adott támogatását csendben kilónként 54 centre emelte.
Az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési konferenciája (UNCTAD) számításai szerint Afrika országai évente 700 milliárd dollár exportbevételtől esnek el az EU – agrártámogatások, nem vámjellegű kereskedelmi korlátozások és védővámokon formájában nyújtott – protekcionizmusa miatt.
Ha az EU és tagországai tényleg támogatni szeretnék az afrikai mezőgazdaságot és hatékonyan szeretnének szembeszállni az éhínséggel, akkor azonnal el kell törölniük a támogatásokat és hatályon kívül kell helyezniük a kereskedelmi partneregyezményeket, amelyet számos afrikai, karibi és óceániai ország az EU Kereskedelmi Biztosának erőteljes nyomására írt alá 2007 végén. E szabad kereskedelmi egyezmények megszüntetése, amelyek az afrikai, karibi és óceániai országokat drasztikus importvám csökkentésre és – az ipari és mezőgazdasági termékeken túl, a befektetések, a szolgáltatások és a közbeszerzések terén is – további piacnyitásra kényszerítette, egyebek mellett megerősítené néhány ország kormányzatát és az afrikai szakszervezeti szövetséget is. Ezek az egyezmények – figyelmeztet néhány tanulmány -„aláássák az egész Dél fejlődését". A „partneregyezmények" egyik legharcosabb kritikusa
Mali korábbi kulturális minisztere: Aminata Traore az egyezményeket a következőképp jellemezte: „Európa versenyképességet követel tőlünk, de amikor saját bőrén érzi Kína versenyképességét, akkor pánikba esik. Európa elküldi nekünk csirkelábait, használt autóit, lejárt gyógyszereit és kitaposott cipőit. Miközben maradékai elöntik piacainkat, a mi kézműveseink és parasztjaink tönkremennek. Most Kína küldi termékeit Európába, ráadásul egyáltalán nem maradékokat, hanem tiszta és versenyképes árukat. És mit tesz Európa? Vámokat fontolgat. Erre én azt mondom: Afrikának is joga van megvédeni magát. Európa egyáltalán nem pánikolhat Kínától, ha ugyanakkor Afrikától nyitást követel… Számunkra ezek az egyezmények Európa tömegpusztító fegyverei."(A Tagezeitung interjúja 2005. július)
Kapu a géntechnológiának
A zátonyra futott afrikai „zöld forradalom" újjáélesztését még Kofi Annan egykori ENSZ főtitkár javasolta 2004 júliusában. 2006 szeptemberében a Bill és Melinda Gates Alapítvány a Rockefeller Alapítvánnyal közösen létrehozta a Szövetséget az Afrikai Zöld Forradalomért (AGRA), melynek támogatására Jacques Diouf, a FAO világélelmezési szervezet főigazgatója is felszólított. Ennek a „forradalomnak" az afrikai Vetőmagrendszer Program (Program for Africa's Seed Systems [PASS]) a kulcsa, amelynek lényege, hogy nemzeti és nemzetközi agrárkutató központok kívánnak felállítani annak érdekében, hogy legalább 200 új vetőmagtermő területet hozhassanak létre öt éven belül. Az agrárkonszernekkel (például a Monsantóval) való együttműködéssel a „a biotechnológia ígéretes lehetőségeit" is ki szeretnék használni.
A veszély nagyságát – hogy az élelmiszerválságot most újra kihasználják a genetikailag módosított vetőmagok és élelmiszerek terjesztésére – jelzi a hivatalban lévő ENSZ főtitkár: Ban Ki Moon 2008 áprilisi felhívása. Elődeihez hasonlóan a génmanipulált vetőmagok használatát propagálja, mivel ezek állítólag garantálják a magasabb hozamokat. Ezzel az ENSZ az agrárkonszernek cinkosává válik, akik pont ugyanezt a célt: a génmódosított termékek lehető legnagyobb mértékű elterjesztését tűzték ki. Általános érvényű, amit Johnson Ekpere a biotechnológia nigériai professzora mond: „A biotechnológia elfogadása manapság a segélyhez jutás egyik előfeltétele."
Már az Afrika déli részét sújtó 2002-es élelmiszerválság idején is a viták középpontjába került a géntechnológia bevezetése. Az Egyesült Államok akkor 500 000 tonna kukoricát akart Malawinak, Mozambiknak, Zambiának és Zimbabwének szállítani. A kormányok vonakodtak az ajándék elfogadásától, mivel az génmódosított kukoricát is tartalmazhatott. A Világbank és a Valutaalap szabályszerűen kényszerítették Malawit nagy kukoricakészletei eladására, hogy abból adósságát törlessze. Már 2001ben, amikor az élelmiszerválság kitört, az ország kukoricakészleteket halmozott fel, hogy a válság következményeit enyhítse. Hasonlóan ahhoz, ahogy ma a spekulánsok a készleteket olcsón felvásárolják és később magasabb áron eladják. A valutaalap akkori igazgatója Horst Köhler és a Világbank kölcsönösen egymást hibáztatták Malawi „kényszereladásai" miatt. A válság idején a Valutaalap és a Világbank azt követelte Malawi kormányától, hogy a fejlesztési és segélyprogramok feltételeként az összes élelmiszer- és mezőgazdasági támogatást szüntesse meg, azzal érvelve, hogy az élelmiszerárakat a piacnak kell meghatároznia. Vajon milyenek lennének a reakciók Németországban, ha ma Köhler köztársasági elnök az összes támogatás megszüntetését követelné?
A génfronton néhány éve megindított „keresztes háború" afrikai sikerét mutatja a gyapot: Burkina Faso után Mali, Afrika legnagyobb gyapottermelője is ötéves programot kezdett a génmódosított termények bevezetésére. Ebben vezető szerepe van a Monsanto és a Syngenta agrárkonszerneknek, valamint az Egyesült Államok segélyszervezetének az USAID-nek. Pedro Sanchez, az ENSZ éhínség-akciócsoportjának korábbi vezetője, aki a génmódosított termékek lobbistája, a következőképp kommentálta: „A transzgenikus növényeket eközben Afrikában elfogadják. Meg vagyok győződve, hogy a csatát megnyertük."
A génlobbisták Dél-Afrikában szintén jelentős sikereket értek el: az Egyesült Államokban már engedélyezett génmódosított búza importőreinek többé nincs szükségük különleges behozatali engedélyre. „Egyre több országban vezetnek be olyan törvényeket és rendeleteket, amelyek a géntechnikával módosított növények számára egyengetik az utat, még akkor is, ha a kormányok közben a biológiai biztonság miatt aggódnak és a cartagena egyezmény betartását bizonygatják. Latin-Amerikában ezeket a törvényeket »Monsanto-törvényeknek« nevezik," – mondja a biotechnológia nigériai professzora Johnson Ekpere.
A genetikailag módosított agrártermékek állítólagos előnyeiről szóló érveket könnyű cáfolni: a génmódosított élelmiszer nem olcsóbb, épp ellenkezőleg, a génkukorica az Egyesült Államokban egyharmaddal drágább a hagyományosnál; néhány génmódosított növénynél az agrokémiai anyagok használatát növelni szükséges, miközben a kártevők ellenállóvá válnak; és több esetben a hozam sem emelkedik. Még a Német Parlament (Bundestag) mellett működő Technológiai Értékelő Iroda kutatói is arra az eredményre jutottak, hogy a génmódosított növények haszna nem bizonyított.
A géntechnológia felhasználása mindezek mellet az élelmiszerpiac ellenőrzéséről is szól, Monsanto egyik volt munkatársát idézve: „a Monsanto világuralmat akar az összes élelmiszer fölött." A befolyásos amerikai politikus, Henry Kissinger (1969-75 biztonságpolitikai főtanácsadó, 1973-77 külügyminiszter) már az 1970-es években kijelentette: „Aki az olajat uralja, az egész nemzeteket uralhat, de aki az élelmet uralja, az az embereken uralkodik."
Jelenleg csupán öt konszern uralja a világ gabonapiacának 90%-át, a két piacvezető (a Cargill és a ADM) pedig együttesen a világkereskedelem 65%-át. A globális szupermarketláncok (a Carrefour, Metro, Wal-Mart, Ahold és Tesco) most hatolnak be az élelmiszerpiacra, ahonnan egyre több nagy- és kiskereskedőt szorítanak, és ezzel a termelőket is nyomás alá helyezik, hogy termékeiket egyre olcsóbban kapják meg. Indiában már tiltakozási hullám indult a piacuralom ilyen kisajátítása ellen, mivel a szupermarketláncok miatt tízmillió kis- és nagykereskedő vesztheti el jövedelmét.
A „zöld forradalom" új kiadása valódi veszélyt jelent a kisparasztok informális vetőmaggazdaságára, amely eddig a világszükséglet 80-90%-át fedezte. A vetőmagot a parasztok egymásközt cserélik vagy olcsón szerzik be az informális vetőmagpiacokon. Ezt a mindenki számára elérhető és olcsó vetőmag gazdálkodási rendszert a multinacionális konszernek által ellenőrzött és irányított formális forgalmazási rendszer váltaná fel. Ezzel a parasztok függővé válnának az iparilag előállított vetőmagtól, a génmódosított növények terjesztése is ezt a célt szolgálja.
Az „afrikai zöld forradalom" felhívása arra tesz kísérletet, hogy azokat az afrikai mezőgazdasági területeket, melyek még nem teljesen integrálódtak a globális értéktermelési láncba, a kapitalista világpiac értékesítési feltételei alá vonja.
Élelmiszert a benzintankba
Az élelmiszerválsághoz a zöldüzemanyagok terjedése is hozzájárult. Bár nem egyedül felelősek a drágulás üteméért, de becslések szerint az élelmiszer-áremelkedés 30-70%-át az üzemanyagok előállítására szánt növények fokozott termesztésére és feldolgozására lehet visszavezetni.
Az egyre növekvő kritikák ellenére az EU kitart a zöld üzemanyagok támogatása mellett, noha azt a Világbank, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), az európai Energiaügynökség, számos fejlesztési segélyszervezet, valamint a Dél civilszervezetei is kifogásolják. Azonban e támogatások kifutnak, és az EU környezetvédelmi miniszterei a jövőben csak olyan zöld üzemanyagot engedélyeznek, amely nem jár az esőerdők irtásával. Ezenfelül a bioüzemanyagot a jövőben kukorica és répa helyett cukoripari melléktermékekből, illetve más biológiai hulladékból kell kivonni, hogy ezzel is akadályozzák az élelmiszerhiány kialakulását és az ebből fakadó magasabb élelmiszer-áremelkedést. Az Európai Bizottság ezentúl csak olyan üzemanyagot engedélyez, amelyek előállításuktól felhasználásukig legalább 35%-kal kevesebb széndioxidot bocsátanak ki, mint a fosszilis energiahordozók.
Nagyon kétséges, hogy ezeket a követelményeket egyáltalán érvényesítik és hatékonyan ellenőrzik-e majd. A három egyházi fejlesztési segélyszervezet: a Kenyeret a Világnak, az Evangélikus Fejlesztési Szolgálat és a Miseror, a biomassza előnyeit és hátrányait taglaló 2008. februári parlamenti meghallgatásra készült közös állásfoglalásukban hangsúlyozzák, hogy „számos országnak nincs hatékony, ellenőrizhető és megvalósítható területhasználati politikája, amely a társadalmi- és ökológiai standardok betartását garantálni tudná." Az egyházi segélymunka számára „a nyomor- és éhínségellenes harc legígéretesebb területei nem a monokultúrák és a génmanipulált energianövények, hanem az adott földterületnek megfelelő vegyes vetés- és fajtagazdagság."
Az üzemanyagnövények termesztése elleni leghatározottabb ellenállást inkább a Dél államaiban működő különféle szervezetek képviselői fejtik ki. Kiemelik, hogy a biogenetikus üzemanyagok növekvő kivitelének nem csak az esőerdők fokozódó kiirtása, az egyoldalú, intenzív monokultúra és az emelkedő tengerszint a következményei, hanem jellemzően együtt jár azzal, hogy a kisparasztokat, illetve az őslakosságot erőszakosan elűzik földjeikről, hogy e területekre a mezőgazdasági üzemanyagok előállítására szolgáló cukornádat vagy olajpálmát ültessenek.
A spekuláció felfedezi az élelmiszert
Az élelmiszerhiányt és drágulást tovább fűti a tőzsdei spekuláció. Amerikai és európai nyugdíjpénztárak fektetnek be a nyersanyagpiacon, ahol az olaj mellett olyan élelmiszerek is forognak, mint a szója, búza vagy a kukorica. Minél följebb mennek az árak, annál nagyobb a befektetők haszna. A nyersanyagok virtuális felvásárlása miatt e piacok árszínvonala kb. 20%-ot emelkedett, és ez az árspirál még feljebb is kúszhat, ahogy ezt az olajpiacon már láthattuk. Hétről-hétre dollár milliárdok áramlanak a nyersanyagpiacra. Az Egyesült Államok komplett gabonatermésének felvásárlásához, a becslések szerint, csak 120 milliárd dollárra lenne szükség – ez a valutaspekulánsok számára csupán egy kisebb összeg, hiszen naponta 3.000 milliárd dollárt mozgatnak. Az élelmiszerspekuláció bűntény, amit be kellene tiltani. Az indiai kormányzat már felismerte ezt, és 2007-től a gabona, a rizs, valamint egy bab- és borsófajta határidős kontraktusait betiltotta. Ezt a tilalmat hamarosan kiterjesztették a szójaolajra, a burgonyára és a kaucsukra is.
Az IAASTD nemzetközi agrártanácsadó szervezet áprilisban nyilvánosságra hozott jelentésében szemléletváltást szorgalmazott. Azt javasolják, hogy az iparosított, exportvezérelt agráripar helyett a kisparasztok gazdálkodásának előmozdítása kerüljön a központba, továbbá hogy az agrárfejlesztés a megfelelő technológiákra, igazságos föld- és erőforráselosztásra, valamint a képzéshez és hitelekhez való jobb hozzáférésre összpontosítson. „A paraszti kisgazdaságokban elérhető hozamnövekedés sokszorosan felülmúlja az ipari mezőgazdaság lehetőségeit és képes kilencmilliárd ember élelmezését biztosítani" – hangsúlyozza az IASSTD.
Kulcsfontosságúak a nőket támogató intézkedések, mivel Afrikában a Szaharától délre ők állnak a földműves háztartások majd harmadának az élén. A nők lényeges szerepet töltenek be az élelmiszertermelésben és aktívak a mezőgazdasági termékek kereskedésében is, ezért a helyi piacok importáruk miatti összeomlása rájuk van a legnagyobb hatással.
Csak az agrárpolitika radikális fordulatával és a fent említett kerékkötők – az igazságtalan szabad kereskedelmi egyezmények, a mezőgazdasági (export)támogatások – eltávolításával érhető el az éhínségek leküzdése. Ehhez tartozik még a földhöz és vízhez kapcsolódó hagyományos szokásjogok (customary rights) megerősítése. Az államtalanítás és liberalizálás folyamán a hagyományosan közösségi tulajdonú és egyrészt a parasztok, másrészt a nomádok/pásztorkodók (állattartók) szabályozott használatában lévő földterületeket privatizálták. Az ipari élelmiszer- és a mezőgazdasági energiatermelés, a magánvadasparkok és más turisztikai létesítmények, valamint a nemzeti elitek felhalmozási stratégiája a földtulajdont egyre inkább üzleti alapokra helyezte, ami kiszorította a leggyengébb társadalmi csoportokat: a nőket, a fiatalokat és a pásztorokat. Annak érdekébe, hogy jogilag ismét biztosítva legyen a földhöz és más erőforrásokhoz való hozzáférésük, néhány nem-kormányzati fejlesztési segélyszervezet a hagyományos szokásjogok továbbfejlesztésért száll síkra. Ez a fontos intézkedés megakadályozhatja a földrablásokat; azaz hogy a nemzeti elitek és/vagy a külföldi nagyvállalatok, valamint a növekvő földspekuláció elüldözze az embereket a földjeikről.
Összefoglalva: keresztül kell vinnünk a mezőgazdasági paradigmaváltást, és a társadalmilag és ökológiailag fenntartható agrárpolitikát kell megvalósítanunk; ez lesz az, ami magával fogja hozni a sokszor megígért termelékenységnövekedést is.
Eredeti megjelenés: Annette Groth – Alexander King: Wer die Nahrung kontrolliert…, Die Junge Welt, 2008. június 13.
Jegyzetek
1 Debbie Barker: The Rise and Predictable Fall of Globalised Industrial Agriculture. [A globalizált agráripar felemelkedése és megjósolható bukása.] International Forum on Globalization, San Francisco, 2007, 1.