Korábbi számok kategória bejegyzései

Korábbi számok

Hogyan készül az élelmiszerválság?

A vádlottak padjára állított bioüzemanyagokon túl, a Világbank és a Valutaalap neoliberális agrárpolitikája nagymértékben felelős az élelmiszerválság létrehozásában, ahogy a mexikói, Fülöp-szigeteki és malawi példa mutatja. A globális kapitalista agráripar paradigmájával szemben az ellenálló parasztmozgalma

Amikor tavaly emberek tízezrei tiltakoztak Mexikóban a tortilla (kenyér) árának 60%-os emelkedése ellen, sok elemző a bioüzemanyagot állította a vádlottak padjára. Az Egyesült Államok agrártámogatásai miatt az ame­rikai farmerek egyre nagyobb földterületen élelem helyett etanol előállítá­sa szolgáló kukoricát termesztettek, melynek következtében a kukorica ára meredeken emelkedett. A kukorica felhasználásának átállítása a tortilláról az üzemanyagokra bizonyosan hozzájárult az égbeszökő árak­hoz, bár a transznacionális közvetítők spekulációja, a bioüzemanyagok keresletével talán még nagyobb szerepet játszott ebben. Azonban egy érdekes kérdés elkerülte a legtöbb vizsgálódó figyelmét: hogy az ördög­be fordulhat elő, hogy a mexikóiak ellátása, a kukorica őshazájában, az amerikai behozataltól függ?

A mexikói élelmiszerválságot megértéséhez számot kell vetnünk azzal, hogy a tortillaválság előtti években a kukorica szülőföldjét kukoricaim­portáló gazdasággá változtatták a Valutaalap (IMF), a Világbank és a washingtoni kormányzat által szorgalmazott „szabad piaci" intézkedé­sek. Ez a folyamat az 1980-as évek eleji adósságválsággal kezdődött. A fejlődő országok két legnagyobb adósának egyikét, Mexikót, arra kényszerítették, hogy pénzért könyörögjön a Világbanknál és a Valuta­alapnál, hogy teljesíteni tudja a nemzetközi kereskedelmi bankok felé adósságszolgálati kötelezettségeit. A dollár milliárdokra rúgó segítség quid pro quo ('valamit valamiért') ára a Világbank egyik igazgatósági tagjának szavaival a „példa nélküli részletekbe menő beavatkozás" volt, amely a magas vámok, az állami szabályozás és az állami támogatás intézményeinek megszüntetését célozta, amelyeket a neoliberális dokt­rína a gazdasági hatékonyság gátjának tekintett.

A kamatfizetés a kormányzati kiadások 19%-áról 57%-ára nőtt 1982 és 1988 között, miközben a beruházások a már amúgy is alacsony 19,3%-ról 4,4%-ra estek vissza. A kormányzati kiadások lefaragása az állami hitelek, az államilag támogatott mezőgazdasági felhasználás, az ártámogatások, az állami marketingtestületek és a képzési programok lebontását eredményezte. A paraszti termelők helyzetét tovább rontotta, hogy a Valutaalap és a Világbank nyomására a mezőgazdasági keres­kedelmet egyoldalúan liberalizálták.

Még ennél is nagyobb csapást jelentett a paraszti mezőgazdaság szá­mára az Észak-Amerikai Szabad kereskedelmi Megállapodás (NAFTA)

1994-es hatályba lépése. Bár a megállapodás 15 év átmeneti időszakot engedélyez a mezőgazdasági termékek vámvédelmének lebontására (beleértve a kukoricát is), de a masszívan támogatott amerikai kukorica késedelem nélkül elárasztotta a piacot, megfelezve az árakat és tartós válságba sodorva a kukoricatermelést. Nagyrészt ennek a megállapodás­nak köszönhetően mára Mexikó tartós nettó élelmiszerimportőrré vált.

Az állami kukoricaügynökség bezárásával az amerikai kukoricaimportot és a mexikói gabona elosztását néhány transznacionális kereskedőcég monopolizálta (például a határ mindkét oldalán tevékenykedő, amerikai tulajdonban lévő Cargill és a részben amerikai Maseca). Ez a kereske­delmi tendenciákkal való spekulálásra alkalmas helyzetbe hozta őket, és így manipulálhatják a bioüzemanyagok iránti kereslet változásait, akár a többszörösére növelve azt. Ugyanakkor a belföldi kereskedelem monopolellenes ellenőrzése bebiztosítja, hogy a nemzetközi kukoricaárak növekedése ne eredményezhesse a kistermelőknek fizetett összegek jelentős növekedését.

A mexikói kukoricatermelő parasztok számára egyre nehezebbé vált, hogy elkerüljék számos kukoricatermesztő honfitársuk és más rizs-, marhahús-, szárnyas- és sertéshústermelő kisgazdaság sorsát, amelyek azért mentek tönkre, mert a NAFTA előnyben részesíti az államilag tá­mogatott amerikai termelőket. A Carnegie Alapítvány 2003-as jelentése szerint az Egyesült Államokból származó import legalább 1,3 millió pa­raszt munkáját lehetetlenítette el, közülük sokan ráleltek már az északi szomszédba vezető útra.

A kilátások nem biztatók, mivel a mexikói kormány továbbra is neo­liberális befolyás alatt áll, szisztematikusan leépítik a parasztokat tá­mogató rendszert, a mexikói forradalom fontos örökségét. A Food First élelmezéspolitikai intézet igazgatója Eric Holt-Giménez szerint: „Időre és sok erőfeszítésre lesz szükség a kisgazdaságok életképességének helyreállításához, azonban, úgy tűnik, erre semmilyen politikai szándék sem irányul – azaz semmi olyasmi, hogy a NAFTA-egyezményt újra kéne tárgyalni."

Rizsválság keltése a Fülöp-szigeteken

A rizs esetében tisztábban látszik, hogy a globális élelmiszerválság főként a mezőgazdaság szabadpiaci átalakításából ered. Szemben a kukori­cával, a világ rizstermelésének kevesebb mint 10%-ával kereskednek, továbbá nem termesztenek rizst élelmiszer helyett bioüzemanyag-gyártás céljából. Azonban csupán idén az árak majdnem megháromszorozódtak, a januári 380 dolláros tonnánkénti árról áprilisra több mint 1.000 dollárra emelkedve. A szűkülő kínálat idején az áremelkedéshez kétségtelenül hozzájárult a nagykereskedők kartelljának spekulációja. Azonban – ahogy Mexikó és a kukorica estében is láttuk -, a nagy rejtély az, hogy néhány korábban rizsben önellátó ország miképp vált erősen importfüggővé?

A Fülöp-szigetek szomorú példája azt mutatja, hogy a neoliberális gazdasági átalakítás hogyan változtat egy nettó élelmiszerexportáló or­szágot nettó élelmiszerimportőrré. A Fülöp-szigetek a világ legnagyobb rizsimportőre. Manila kétségbeesett erőfeszítései az ellátás mindenáron való biztosítására az újságok címlapjára kerültek, és a szegény falvak rizselosztásának biztonságára ügyelő katonákról készült fotók a globális válság emblematikus képeivé váltak.

A Fülöp-szigeteken többé-kevésbé ugyanaz a törtét, mint Mexikóban. A diktátor Ferdinand Marcos sok bűnt és gaztettet követett el, beleértve a földreform elodázását, de azzal nem lehet vádolni, hogy kiéheztette a mezőgazdaságot. A paraszti elégedetlenség leszerelése érdekében a rezsim ártámogatott műtrágyát és vetőmagot biztosított a földműve­lőknek, hitelprogramokat indított és vidéki infrastruktúrát épített. Marcos 1986-os távozását követően a kormány 900.000 tonna rizst tárolt a raktáraiban.

Paradox módon, a következő néhány év során az új demokratikus be­rendezkedés a kormány beruházási kapacitását kivéreztette. Mint Mexikó esetében is, a Világbank és a Valutaalap a nemzetközi hitelezők érdekei szerint cselekedve nyomás alá helyezte Corazon Aquino kormányát, hogy a 26 milliárd dolláros külföldi hitel visszafizetését prioritásként kezelje. Aquino beletörődött ebbe, noha országa vezető közgazdái figyelmeztet­ték, hogy „a hitelezőink által megszabott menetrendben történő adósság­visszafizetéssel konzisztens újjáépítési program keresése hiábavaló." Az 1988 és 1993 közötti időszakban, adósságszolgálat formájában, évente a bruttó hazai termék (GDP) 8-10%-a hagyta el a Fülöp-szigeteket – ami körülbelül a mexikóival megegyező arány. A kamatfizetések 1980 és 1994 között a kiadások 7%-áról 28%-ra emelkedtek, miközben a beruházások 26%-ról 16%-ra estek. Röviden, az adósságszolgálat teljesítése vált a nemzeti költségvetés prioritásává.

A mezőgazdaságra fordított kiadások kevesebb mit a felére estek vissza. A Világbank és helyi tanítványai azonban nem aggódtak, mivel a nadrágszíj-szorítás egyik célja az volt, hogy a magánszektor dinamizálja a vidéket. Azonban a mezőgazdasági termelőképesség gyorsan erodá­lódott; az öntözés stagnált. A Fülöp-szigeteken az 1990-es évek végére csak az úthálózat 17%-át burkolták, míg ez az arány Thaiföldön 82%, Malajziában pedig 75% volt. A terméshozamok általában vérszegény­nek bizonyultak, a rizs átlagos terméshozama messze alatta maradt a kínainak, a vietnaminak és a thaiföldinek, ahol a kormányok tevékenyen segítették a vidéki termelést. A Marcost követő agrárreform-program elsorvadt, elvették a támogató szolgáltatások pénzügyi hátterét, ami pedig a sikeres reform kulcsának bizonyult Tajvanon és Dél-Koreában. Mexikóhoz hasonlóan a Fülöp-szigetek parasztsága is azzal szembesült, hogy az állam teljes mértékben megszünteti a széleskörű támogatásokat, noha már függővé váltak az állam ilyen szerepvállalásától.

A Fülöp-szigeteken a mezőgazdasági programok lefaragását a ke­reskedelem liberalizációja követte miután 1995-ben belépett a Világ­kereskedelmi Szervezetbe (WTO), és ennek hasonló következményei voltak, mint Mexikó NAFTA-hoz való csatlakozásának. A WTO tagság megkövetelte, hogy a Fülöp-szigetek, a rizs kivételével minden mező­gazdasági importján eltörölje a mennyiségi korlátozásokat, továbbá hogy lehetővé tegye minden árucikk esetében egy bizonyos mennyiség alacsony vámok melletti behozatalát. Engedélyezték a rizsimport mennyiségének korlátozását, azonban a belépést követő tíz év során be kellett engedjenek legalább a hazai fogyasztás 1-4%-ának megfelelő mennyiséget. Az állami támogatás hiányában halálosan legyengült hazai termelés miatt, hogy kompenzálja a hiányt, a kormány valójában ennél a mennyiségnél sokkal többet importált. A masszív import lenyomta a rizs árát, ami elkedvetlenítette a parasztokat, és a termelés növekedését mélyen az ország két fő ellátójának számító Thaiföld és Vietnam szintje alatt tartotta.

A WTO-ba való belépés következményei Fülöp-szigetek mezőgaz­daságának többi szektorán is szuper tájfunként sepertek végig. Az olcsó importkukorica – melynek nagy része támogatott amerikai ter­mék – elárasztotta a parasztokat, akik 1993 és 2000 között a kukorica vetésterületét 3,1 millió hektárról 2,5 millió hektárra csökkentették. A csirkeaprólék tömeges behozatala majdnem kivégezte ezt az iparágat, miközben az import felfutása destabilizálta a szárnyas-, a sertés- és a zöldségágazatokat.

A WTO tagság becikkelyezésére indított 1994-es kampány során a kormány közgazdászai – akiket a Világbank edzői készítettek fel – azt ígérték, hogy a gabona és más hagyományos növények gazdálkodásá­ban elszenvedett veszteségeket több mint kompenzálni fogják az olyan „magas hozzáadott értékű" növénytermesztési exportágazatok, mint a vágott virág, a spárga vagy a brokkoli. Ebből azonban kevés vált valóra. Akárcsak abból az évi félmillió mezőgazdasági munkahelyből, amelyet a piac állítólagos mágikus hatásénak kellett volna létrehoznia. Épp el­lenkezőleg, a mezőgazdasági munkahelyek száma 1994 és 2001 között 11,2 millióról 10,8 millióra esett.

A Valutaalap által megkívánt kiigazítás és a WTO által előírt kereske­delmi liberalizáció sorozatütései gyorsan importfüggővé tették a nagyobb részt önellátó mezőgazdaságot, mivel a parasztokat következetesen ellehetetlenítették. A WTO genfi tárgyalásán e katasztrofális folyamat fájdalmas következményeit pontosan tükrözik a Fülöp-szigetek kormány­képviselőjének szavai: "Kistermelőinket kivégzi a nemzetközi kereske­delmi világ goromba igazságtalansága".

A nagy átalakulás

Azokban az országokban, ahol a Világbank és a WTO bábáskodott, a Mexikóhoz és a Fülöp-szigetekhez hasonló történetek ismétlődtek. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) tizennégy or­szágra kiterjedő vizsgálata azt mutatta, hogy az élelmiszerimport szintje 1995 és 1998 között meghaladta az 1990 és 1994 közöttit. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a WTO Mezőgazdasági Egyezményének egyik fő célja a fejlődő országok piacának megnyitása volt, hogy befogadhas­sák az Észak többlettermelését. Az Egyesült Államok mezőgazdasági minisztere: John Block 1986-ban így fogalmazott: „Az az elképzelés, hogy a fejlődő országoknak saját magukat kéne élelemmel ellátni, egy letűnt időszak anakronizmusa. Élelmiszerbiztonságukat szempontjából előnyösebb, ha az Egyesült Államok mezőgazdasági termékeire támaszkodnak, amelyek a legtöbb esetben olcsóbban beszerezhetők."

Block azonban elfelejtett megemlíteni, hogy az amerikai termékek alacsony árát az állami támogatások biztosítják, amelyek minden évben egyre emelkednek, annak ellenére, hogy a WTO állítólag épp ezek megszüntetését tűzte ki céljául. A fejlett országok kormányai által nyújtott mezőgazdasági támogatások teljes összege 1995 és 2004 között 367 billió dollárról 388 billió dollárra nőtt. Az 1990-es évek végétől a támoga­tások a mezőgazdasági termelés értékének 40%-át érték el az Európai Unióban és 25%-át az Egyesült Államokban.

A szabad piac apostolai és a dömping védelmezői úgy tűnhet a pa­letta két ellentétes oldalán foglalnak helyet, de az általuk javasolt intéz­kedéscsomagok nagyjából ugyanazt: globalizált kapitalista agráripart eredményeznek. A fejlődő országokat egy olyan rendszerbe integrálják, amelyben például a hús és gabona export vezérelt termelését nagy ipari farmok uralják (olyanok, mint a thaiföldi multinacionális vállalat: a CP egységei), ahol a technológiát folyamatosan megújítják a genetikai tervezés (például a Monsantótól származó) legfrissebb eredményei alap­ján. A vámok és a vámon kívüli kereskedelmi akadályok megszüntetése megkönnyíti egy globális mezőgazdasági szupermarket létrehozását az elit és a középosztály fogyasztói számára, melyet olyan gabonakeres­kedő cégek szolgálnak ki, mint a Cargill és az Archer Daniels Midland, vagy olyan élelmiszer kiskereskedelmi láncok, mint a brit Tesco vagy a francia Carrefour.

Ezen az integrált globális piacon csekély lehetőség marad a vidéki és városi szegények százmilliói számára, akiket óriási városszéli favelákba1 száműztek, ahol az élelmiszerárak gyakran még magasabbak, mint a szupermarketekben, vagy vidéki rezervátumokba kényszerültek, ahol a mezőgazdasági mikrotermelés csapdájába esve egyre inkább fenyegeti őket az éhinség. Egyazon országban néha valóban egymás mellett élnek az éhező kitaszítottak és a prosperáló globalizált szektor.

Ez nem egyszerűen a nemzeti élelmiszer-önellátás vagy élelmiszer­biztonság lebontása, vagy – az oxfordi Afrika-kutató Deborah Bryceson kifejezésével – a „paraszttalanítás" jelensége: azaz egy termelési mód kiszorítása annak érdekében, hogy a vidéket az intenzív tőkefelhalmozás kedvező terepévé tegyék. Ez az átalakulás százmillióik számára jelent traumát, hiszen a paraszti termelés nem egyszerűen a gazdasági tevé­kenységek egyike. Ez az élet egyik ősi formája, egy kultúra – ami az egyik oka annak, hogy az áttelepített vagy ellehetetlenített indiai parasztok között egyre többen követnek el öngyilkosságot. Andhra Pradesh állam­ban az öngyilkosságok száma a parasztok körében 1998 és 2002 között 233-ról 2600-ra emelkedett. Maharashtra államban az öngyilkosságok száma több mint háromszorosára: 1995 és 2005 között 1083-ról 3926-ra nőtt. Becslések szerint körülbelül 150 000 indiai paraszt dobta el életét. A kereskedelem liberalizációja miatt összeomló árak, a biotechnológiai cégeknek átengedett vetőmag-ellenőrzés egyaránt hozzájárultak ehhez az átfogó problémához. A Globális Igazság aktivistája: Vandana Shiva szerint: „A globalizációban a parasztok elvesztik társadalmi, kulturális és termelőként érzett gazdasági identitásukat. Mára a paraszt a hatalmas globális vállalatok által előállított (és a hatalommal bíró helyi földbir­tokosokon és hitelezőkön keresztül értékesített) drága vetőmagok és vegyszerek »fogyasztójává« vált."

Az afrikai mezőgazdaság útja az engedelmességtől az engedetlenségig

A paraszttalanítás már meglehetősen előrehaladott Latin-Amerikában és Ázsiában, és ha a Világbank megvalósítja terveit, akkor Afrika is ebbe az irányba fog haladni. Egy cikkükben Bryceson és kollégái nemrég meggyőzően arra figyelmeztetnek, hogy a Bank 2008-as Világ Fejlődési Jelentése, amely bőségesen foglalkozik az afrikai mezőgaz­dasággal, lényegében egy kész terv a kontinens parasztgazdaság alapú mezőgazdaságának nagyban kereskedő farmergazdálkodásra való átállítására. Azonban – mint számos más helyen manapság – a Bank gyámolítása dacos neheztelés helyett immár egyre gyakrabban nyílt engedetlenséget szül.

A gyarmaturalom alóli felszabadulás idején, az 1960-as években, Afrika ténylegesen nettó élelmiszerexportőr volt. Ma a kontinens élelmiszer­szükségletének 25%-át behozatalból fedezi, majdnem minden ország nettó importőr. Az éhség és éhínség visszatérő jelenségekké váltak, csak az utóbbi három évben élelmezési vészhelyzet alakult ki Afrika szarván, a Szahel-övezetben, Afrika déli és központi vidékein.

Az afrikai mezőgazdaság mély válságot él át, melynek okai többek között a háborúk, a rossz kormányzás, a mezőgazdasági technológia hi­ánya és a HIV/AIDS előretörése. Azonban, ahogy Mexikó és a Fülöp-szi­getek esetében láthattuk, az okok egyik fontos tényezője a kormányzati ellenőrzési és támogatási rendszerek leépítése, melyet a Valutaalap és a Világbank strukturális kiigazító programjai a külső adósságtörlesztésben nyújtott segítség ellentételezéseként követeltek meg.

A strukturális kiigazítás a beruházások csökkenését, megnövekedett munkanélküliséget, csökkentett szociális kiadásokat, csökkentett fogyasztást és alacsony kibocsátást eredményezett. A műtrágya ár­szabályozásának megszüntetése – miközben egyidejűleg lefaragták a mezőgazdasági hitellehetőségeket – egyszerűen kisebb műtrágya felhasználáshoz, alacsonyabb hozamokhoz és kisebb beruházáshoz vezetett. Ráadásul a valóság nem hajlandó teljesíteni azt a doktriner elvárást, mely szerint az állam visszavonulása kikövezi az utat a piac számára, ami majd dinamizálja a mezőgazdaságot. Ellenkezőleg: a magánszektor, amely az állami kiadások csökkentését (helyesen) a kockázatok növekedésének fogta fel, nem lépett a megnyíló résbe. A különböző országokban sorra inkább „kiszorította" mintsem „beinvitál­ta" a magánbefektetőket az a tény, hogy az állam kiszállt. Az Oxfam-segélyszervezet jelentéséből kiderül, hogy a magánkereskedők gyakran a szegényparasztok számára meglehetősen kedvezőtlen feltételek közt vették át az állam szerepét, ennek következtében jóval bizonytalanabbá vált a parasztok számára az élelmiszerbeszerzés, továbbá a kormányok a kiszámíthatatlan nemzetközi segélyekre szorultak. Az magánszektor­barátnak mondható Economist is hasonló véleményt fogalmazott meg, elismerve, hogy „az állami kutatóintézeteket felváltó magántársaságok némelyike haszonleső monopolistának bizonyult."

Az afrikai kormányok számára meghagyott támogatási forrásokat a Világbank a mezőgazdasági export felé terelte, hogy a kivitel valutát hozzon, amelyre ezen államoknak adósságszolgálatuk teljesítéséhez volt szükségük. De, ahogy Etiópiában az 1980-as évek éhínsége idején történt, ez a jó földek exporttermelésre való átállításához és az élelmi­szertermelés kevésbé alkalmas talajra való száműzéséhez vezetett, ami tovább fokozta az élelmiszerellátás bizonytalanságát. A Világbank ráadá­sul több országot egyszerre ösztönzött ugyanannak az exportterménynek a középpontba állítására, ez gyakran túltermeléshez és ezt követően világpiaci árzuhanáshoz vezetett. Ghána például igen sikeresen növelte kakaótermelését, ám ez 1986 és 1989 között a világpiaci ár 48%-os esését hozta magával. A kávé árának 2002-3-as zuhanása egy újabb etiópiai élelmezési válsághoz vezetett.

A strukturális kiigazítás, ahogy Mexikóban és a Fülöp-szigeteken sem, úgy Afrikában sem egyszerűen elégtelen beruházást, hanem tőkekivonást jelentett. De volt egy fő különbség: Afrikában a Világbank és a Valutaalap mikroszinten is beavatkozott olyan kérdésekben, mint például a támogatások megszüntetésének üteme, az elbocsátandó közalkalmazottak száma, sőt Malawi esetében azt is előírták, hogy az ország gabonatartalékaiból mennyit és kinek adjon el.

A kiigazítás negatív hatásait az EU és az Egyesült Államok tisztes­ségtelen kereskedelmi praktikái tovább fokozták. A liberalizáció meg­engedte, hogy a támogatott uniós marhahús számos marhatenyésztőt tegyen tönkre Nyugat- és Dél-Afrikában. Miután a WTO legitimálta az Egyesült Államokban nyújtott támogatásokat, az amerikai termesztők gyapottal árasztották el a világpiacot a termelési költségek 20-50%-án kínálva terméküket, és ezzel csődbe juttatták a nyugat- és közép-afrikai farmereket.

A Szaharától délre – az Oxfam szerint – 1981 és 2001 között a napi egy dollárnál kevesebből élő afrikaiak száma majdnem megduplázódott, ez 313 millió embert, azaz a kontinens lakosságának 46%-át jelenti. A strukturális kiigazítás elnyomorító hatása aligha tagadható. A Világbank Afrikáért felelős vezető közgazdásza elismerte: „Nem gondoltuk, hogy e programok emberi költségei ilyen magasak lehetnek és hogy gazdasági előnyeik ilyen lassan mutatkoznak meg."

Malawi kormánya 1999-ben elindított egy programot: minden kisparcellán gazdálkodó család műtrágyából és vetőmagból álló ingyenes „kezdőcsomagot" kapott. Ennek eredményeként országos szinten kuko­ricafelesleg keletkezett. Ami ezután következett azt a neoliberális köz­gazdaságtan legnagyobb baklövéseinek klasszikus esettanulmányaként kellene tanítani. A Világbank és más segélynyújtók elérték e program lecsökkentését, majd végül megszüntetését, azzal érvelve, hogy az állami támogatás eltorzította a kereskedelmet. Az ingyenes kezdőcso­magok nélkül a termelés meredeken visszaesett. Ezzel párhuzamosan a Világbank ragaszkodott ahhoz, hogy a kormány eladja gabonakész­letének jelentős részét, és így a tartalékokat kezelő szerv – a kormány tiltakozása ellenére – visszafizesse kereskedelmi tartozását. Mire az élelmiszerválság 2001- 2002-ben éhínségbe torkollott, már alig maradt a készletekből, és körülbelül 1500-an haltak éhen. A Világbank nem ta­núsított bűnbánatot, sőt ellenkezőleg, leállította egy kiigazítási program kifizetéseit azzal érvelve, hogy „az állami vállalati szektor továbbra is kockázatot jelent a 2002/2003-as költségvetés sikeres teljesítésére. A kormányzati vásárlások az élelmiszer és más mezőgazdasági piacokon… kiszorítják a források produktívabb elköltését."

A 2005-ben, a tovább súlyosbodó élelmiszerválság idejére, a kormány­nak elege lett a Világbank és a Valutaalap ostobaságából. Az új elnök ismét bevezette a műtrágya támogatását, lehetővé téve 2 millió háztartás számára, hogy a kiskereskedelmi ár harmadáért juthassanak hozzá, továbbá a vetőmagot is árengedménnyel biztosította a számukra. A kö­vetkező két év eredmény: rekordtermés, egymillió tonna kukoricafölösleg; az ország Afrika déli részének kukoricaszállítójává vált.

Malawi Világbankkal szembeni ellenszegülése egy évtizeddel ezelőtt valószínűleg hősies, de hiábavaló ellenállás lett volna. A környezet mára megváltozott, mivel a strukturális kiigazítás egész Afrikában elvesztette hitelét. Már néhány olyan segélynyújtó kormányzati és nem-kormány­zati szervezet (NGO) is elhatárolódott a Világbanktól, amely korábban a kiigazítási programot támogatta. Ezzel a lépéssel nyilván megpróbálják megakadályozni afrikai befolyásuk további csökkenését, továbbá ettől remélik, hogy nem fogják őket azonosítani a sikertelen politikával és a a népszerűtlen intézményekkel, miközben a kínai segélyek kezdenek alternatívát jelenteni a Világbank, a Valutaalap és a nyugati kormányok segélyprogramjaival szemben.

Vajon az élelmiszer-önrendelkezés az alternatív alapelv?

Nemcsak a malawi és a hozzá hasonló kormányok ellenszegülése és hajdani szövetségesek neheztelése az, ami aláássa a Valutaalapot és a Világbankot. A parasztszervezetek az egész világon egyre harciasabbá váltak az agráripar globalizációjával szemben. Ténylegesen a paraszt­szervezetek nyomása az, amely a Dél kormányait arra késztette, hogy megtagadják a mezőgazdasági piacaikhoz való könnyebb hozzáférést, és követeljék az amerikai és európai mezőgazdasági támogatások ha­tározott visszafogását, ami megakasztotta a WTO dohai fordulójának tárgyalásait.

A parasztszervezetek nemzetközi hálózatot építettek ki, amelyek közül talán a Via Campesina (Parasztút) az, amelyik a legdinamikusabban bővül. Ez a szervezet nem csak arra törekszik – ellenezve a globalizált kapitalista agráripar paradigmáját -, hogy a WTO-t eltávolítsa a mezőgaz­daságból, hanem alternatívaként az élelmiszer-önrendelkezést ajánlja. Az élelmiszer-önrendelkezés mindenekelőtt azt jelenti, hogy egy adott országnak joga van élelmiszertermelése és fogyasztása meghatározá­sára, és kiveheti mezőgazdaságát az olyan globális kereskedelmi rezsim hatálya alól, mint a WTO. Ez egyúttal a kisgazdaság-központú mező­gazdaság konszolidációját is jelenti, amit a hazai piac olcsó importtal szembeni védelmén keresztül érnek el, és magában foglalja a parasztok és halászok számára kifizetődő árakat, az összes közvetlen és közvetett exporttámogatás megszüntetését, valamint a fenntarthatatlan mezőgaz­daságot finanszírozó hazai támogatások leépítését. A Via Campesina véget vetne a Kereskedelemhez Kapcsolódó Szellemi Tulajdonjogok (TRIP) rendszerének, ami lehetővé teszi, hogy vállalatok vetőmagokat szabadalmaztassanak; ellenzi a génmódosításon alapuló mezőgazda­sági technológiákat; továbbá földreformot követel. Az integrált globális monokultúra helyett – a Via Campesina távlati elképzelése szerint – a nemzetközi mezőgazdaság egymással kereskedő de elsősorban a hazai termelésre összpontosító, sokféle nemzeti mezőgazdaságból áll.

Az iparosítás előtti kor maradványainak tekintett parasztok vezetik ma az ellenállást a kapitalista agráriparral szemben, azok akiket egyszerűen kidobnának a történelem szemétdombjára. A parasztság – Marx kifeje­zésével élve – politikailag öntudatos „magáért való osztállyá" vált annak ellenére, hogy Marx épp eltűnését vizionálta. A globális élelmiszerválság­nak köszönhetően központi szerephez jutnak, ráadásul szövetségeseik és támogatóik is akadnak. A parasztok nem hajlandók szép csendben kimúlni, küzdenek a paraszttalanítás ellen; a XXI. század fejleményei megmutatják, hogy a globalizált kapitalista agráripar csodaszere nem más, mint egy rémálom. A környezeti válságok súlyosbodásának, az ipa­rosodott városi élet fokozódó társadalmi működési zavarainak, továbbá az iparosított mezőgazdaságnak köszönhető élelmiszerellátási bizony­talanságoknak köszönhetően az egyre fokozódó paraszti mozgalmak egyre fontosabbakká válnak mindazok számára, akik fenyegetve érzik magukat a globális tőke termelési, társadalmi és közösségi víziójának katasztrofális következményeitől.

(Fordította: Bózsó Péter)

Eredeti megjelenés: Walden Bello: Manufacturing a food crisis, The Nation 2008. június 2.

Fordító jegyzet

1 brazil kifejezés a nyomortelepekre – a ford.

Korábbi számok

Aki az élelmet uralja …

A kapitalista, exportvezérelt és konszernek által irányított agráripar egy átfogó átalakítással szeretné a mezőgazdaságot saját kontrollja és a kapitalista értékesítés feltételei alá vonni a szabadkereskedelmi egyezmények, exporttámogatások és a génmódosított növények segítségével.

Kereskedelmi korlátozások, támogatások, „zöld-géntechnológia", spekuláció: a világméretű élelmiszerválság okait emberek teremtették – tehát meg is szüntethetők.

„Történelemformáló harc folyik, amely az emberiség földi sorsát végül döntőbb mértékben fogja meghatározni, mint a fajsúlyosabbnak vélt – az olajért vagy a terrorizmus és a politikai ideológiák körül zajló – háborúk. Ez a harc dönt arról, hogy végül ki ellenőrzi a világ élelmiszer-termelését, -feldolgozását és -elosztását."1

(Debbie Barker, a Globalizáció Nemzetközi Fórumá­nak igazgatóhelyettese, USA, San Francisco)

Az élelmiszerválságról és a mezőgazdaság szerepéről a Dél országa­iban jelenleg folyó viták magukban rejtik azt a nagy lehetőséget, hogy egy társadalmilag és környezetileg fenntartható mezőgazdasági politikát teremtsünk. Azonban meglehetősen nagy annak is a veszélye, hogy a kapitalista, exportvezérelt és konszernek által irányított agráriparnak si­kerül egy átfogó átalakítással saját kontrollja és a kapitalista értékesítés feltételei alá vonnia a mezőgazdaságot. Ennek az átalakításnak a része a 90-es években zátonyra futott afrikai „zöld forradalom" újraélesztése is. E stratégia szerint a fejlődő országok mezőgazdasági termelése az új technológiák és az intenzívebb rovarirtás révén növekedésnek indul. Bár közvetlen eredményként hozamnövekedést értek el, de közép- és hosszabb távon ezek a módszerek negatív mellékhatásokkal jártak: a talajt megmérgezték a rovarirtók, monokultúrák terjedtek el, és a földtu­lajdon koncentrálódott.

A „zöld forradalom" kudarcának egyik lényegi oka a mezőgazdaságnak juttatott közpénzek és fejlesztési segélyek lecsökkentése volt, továbbá hogy ezeket nem egy szegénységellenes növekedési stratégia kulcsele­meiként vették számításba. A mezőgazdasági fejlesztés egyre inkább exportterményekre: kávéra, kakaóra, később vágott virágra, zöldségekre és más „helyi előnyt" élvező terményekre koncentrálódott.

Emellett az Egyesült Államokból és az EU-ból származó élelmiszerim­port, amelyet a támogatások és a védővámok kikényszerített lebontása olcsóvá tett, számos helyi mezőgazdasági termelőt juttatott csődbe, lát­szólag feleslegessé téve munkájukat. így aztán jónéhány afrikai ország ismét ördögi körben találta magát: a mezőgazdasági fejlesztés és a belföldi ellátásra való élelmiszertermelés gyorsan visszaszorult; ráadá­sul a világpiaci árak esése, valamint a nemzetközi szerződések lejárta (például a kávéegyezményé) csökkentették a jövedelmeket. E zsákutcás fejlődést Kenya példáján tanulmányozhatjuk: miközben a nemzetközi segélyezőknek (köztük Németországnak) hála virágzó, exportorientált mezőgazdaság létesült (vágott virággal, mint húzótermékkel!), aközben az ország rendszeresen éhségkatasztrófáktól szenvedett (legutóbb 2006-ban), mivel a lakosságot a hazai termelés már képtelen volt élelmiszerrel ellátni. Mint számos más ország, a 80-as évekig Kenya is önellátó volt az alapvető élelmiszerekből – ma élelmiszer-felhasználásának 80%-át importálja.

Elsősorban az igazságtalan kereskedelmi egyezmények, a mezőgaz­dasági exporttámogatások, valamint a piacok szétrombolása felelős a fejlődő országok növekvő nyomoráért és az ismétlődő éhínségekért. Ka­merunban az Európából importált csirkeaprólékot a „halál kakaskáinak" nevezik, egyrészt, mivel sokszor félig felengedve, gyakran szalmonellával és más kórokozókkal fertőzötten érkeznek, de legfőképpen azért, mert alacsony áraikkal tönkre teszik a hazai baromfitenyésztőket. Hasonló katasztrófa fenyegeti jó néhány afrikai ország kisparasztjait, akik baromfi helyett sertést kezdtek tenyészteni, de utóbb versenyezni kényszerültek az Európából behozott olcsó sertéshússal. Az EU 2007 decemberében a sertéshúshoz adott támogatását csendben kilónként 54 centre emelte.

Az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési konferenciája (UNCTAD) számí­tásai szerint Afrika országai évente 700 milliárd dollár exportbevételtől esnek el az EU – agrártámogatások, nem vámjellegű kereskedelmi korlátozások és védővámokon formájában nyújtott – protekcionizmusa miatt.

Ha az EU és tagországai tényleg támogatni szeretnék az afrikai me­zőgazdaságot és hatékonyan szeretnének szembeszállni az éhínséggel, akkor azonnal el kell törölniük a támogatásokat és hatályon kívül kell helyezniük a kereskedelmi partneregyezményeket, amelyet számos af­rikai, karibi és óceániai ország az EU Kereskedelmi Biztosának erőteljes nyomására írt alá 2007 végén. E szabad kereskedelmi egyezmények megszüntetése, amelyek az afrikai, karibi és óceániai országokat draszti­kus importvám csökkentésre és – az ipari és mezőgazdasági termékeken túl, a befektetések, a szolgáltatások és a közbeszerzések terén is – to­vábbi piacnyitásra kényszerítette, egyebek mellett megerősítené néhány ország kormányzatát és az afrikai szakszervezeti szövetséget is. Ezek az egyezmények – figyelmeztet néhány tanulmány -„aláássák az egész Dél fejlődését". A „partneregyezmények" egyik legharcosabb kritikusa

Mali korábbi kulturális minisztere: Aminata Traore az egyezményeket a következőképp jellemezte: „Európa versenyképességet követel tőlünk, de amikor saját bőrén érzi Kína versenyképességét, akkor pánikba esik. Európa elküldi nekünk csirkelábait, használt autóit, lejárt gyógyszereit és kitaposott cipőit. Miközben maradékai elöntik piacainkat, a mi kéz­műveseink és parasztjaink tönkremennek. Most Kína küldi termékeit Európába, ráadásul egyáltalán nem maradékokat, hanem tiszta és ver­senyképes árukat. És mit tesz Európa? Vámokat fontolgat. Erre én azt mondom: Afrikának is joga van megvédeni magát. Európa egyáltalán nem pánikolhat Kínától, ha ugyanakkor Afrikától nyitást követel… Számunkra ezek az egyezmények Európa tömegpusztító fegyverei."(A Tagezeitung interjúja 2005. július)

Kapu a géntechnológiának

A zátonyra futott afrikai „zöld forradalom" újjáélesztését még Kofi Annan egykori ENSZ főtitkár javasolta 2004 júliusában. 2006 szeptemberében a Bill és Melinda Gates Alapítvány a Rockefeller Alapítvánnyal közösen létrehozta a Szövetséget az Afrikai Zöld Forradalomért (AGRA), melynek támogatására Jacques Diouf, a FAO világélelmezési szervezet főigazga­tója is felszólított. Ennek a „forradalomnak" az afrikai Vetőmagrendszer Program (Program for Africa's Seed Systems [PASS]) a kulcsa, amelynek lényege, hogy nemzeti és nemzetközi agrárkutató központok kívánnak felállítani annak érdekében, hogy legalább 200 új vetőmagtermő terü­letet hozhassanak létre öt éven belül. Az agrárkonszernekkel (például a Monsantóval) való együttműködéssel a „a biotechnológia ígéretes lehetőségeit" is ki szeretnék használni.

A veszély nagyságát – hogy az élelmiszerválságot most újra kihasznál­ják a genetikailag módosított vetőmagok és élelmiszerek terjesztésére – jelzi a hivatalban lévő ENSZ főtitkár: Ban Ki Moon 2008 áprilisi felhívása. Elődeihez hasonlóan a génmanipulált vetőmagok használatát propagálja, mivel ezek állítólag garantálják a magasabb hozamokat. Ezzel az ENSZ az agrárkonszernek cinkosává válik, akik pont ugyanezt a célt: a gén­módosított termékek lehető legnagyobb mértékű elterjesztését tűzték ki. Általános érvényű, amit Johnson Ekpere a biotechnológia nigériai professzora mond: „A biotechnológia elfogadása manapság a segélyhez jutás egyik előfeltétele."

Már az Afrika déli részét sújtó 2002-es élelmiszerválság idején is a viták középpontjába került a géntechnológia bevezetése. Az Egyesült Államok akkor 500 000 tonna kukoricát akart Malawinak, Mozambiknak, Zambiának és Zimbabwének szállítani. A kormányok vonakodtak az aján­dék elfogadásától, mivel az génmódosított kukoricát is tartalmazhatott. A Világbank és a Valutaalap szabályszerűen kényszerítették Malawit nagy kukoricakészletei eladására, hogy abból adósságát törlessze. Már 2001­ben, amikor az élelmiszerválság kitört, az ország kukoricakészleteket hal­mozott fel, hogy a válság következményeit enyhítse. Hasonlóan ahhoz, ahogy ma a spekulánsok a készleteket olcsón felvásárolják és később magasabb áron eladják. A valutaalap akkori igazgatója Horst Köhler és a Világbank kölcsönösen egymást hibáztatták Malawi „kényszereladásai" miatt. A válság idején a Valutaalap és a Világbank azt követelte Malawi kormányától, hogy a fejlesztési és segélyprogramok feltételeként az összes élelmiszer- és mezőgazdasági támogatást szüntesse meg, azzal érvelve, hogy az élelmiszerárakat a piacnak kell meghatároznia. Vajon milyenek lennének a reakciók Németországban, ha ma Köhler köztársa­sági elnök az összes támogatás megszüntetését követelné?

A génfronton néhány éve megindított „keresztes háború" afrikai sikerét mutatja a gyapot: Burkina Faso után Mali, Afrika legnagyobb gyapottermelője is ötéves programot kezdett a génmódosított termények bevezetésére. Ebben vezető szerepe van a Monsanto és a Syngenta agrárkonszerneknek, valamint az Egyesült Államok segélyszervezetének az USAID-nek. Pedro Sanchez, az ENSZ éhínség-akciócsoportjának korábbi vezetője, aki a génmódosított termékek lobbistája, a követke­zőképp kommentálta: „A transzgenikus növényeket eközben Afrikában elfogadják. Meg vagyok győződve, hogy a csatát megnyertük."

A génlobbisták Dél-Afrikában szintén jelentős sikereket értek el: az Egyesült Államokban már engedélyezett génmódosított búza importő­reinek többé nincs szükségük különleges behozatali engedélyre. „Egyre több országban vezetnek be olyan törvényeket és rendeleteket, amelyek a géntechnikával módosított növények számára egyengetik az utat, még akkor is, ha a kormányok közben a biológiai biztonság miatt aggódnak és a cartagena egyezmény betartását bizonygatják. Latin-Amerikában ezeket a törvényeket »Monsanto-törvényeknek« nevezik," – mondja a biotechnológia nigériai professzora Johnson Ekpere.

A genetikailag módosított agrártermékek állítólagos előnyeiről szóló érveket könnyű cáfolni: a génmódosított élelmiszer nem olcsóbb, épp ellenkezőleg, a génkukorica az Egyesült Államokban egyharmaddal drágább a hagyományosnál; néhány génmódosított növénynél az ag­rokémiai anyagok használatát növelni szükséges, miközben a kártevők ellenállóvá válnak; és több esetben a hozam sem emelkedik. Még a Né­met Parlament (Bundestag) mellett működő Technológiai Értékelő Iroda kutatói is arra az eredményre jutottak, hogy a génmódosított növények haszna nem bizonyított.

A géntechnológia felhasználása mindezek mellet az élelmiszerpiac ellenőrzéséről is szól, Monsanto egyik volt munkatársát idézve: „a Monsanto világuralmat akar az összes élelmiszer fölött." A befolyásos amerikai politikus, Henry Kissinger (1969-75 biztonságpolitikai főtanács­adó, 1973-77 külügyminiszter) már az 1970-es években kijelentette: „Aki az olajat uralja, az egész nemzeteket uralhat, de aki az élelmet uralja, az az embereken uralkodik."

Jelenleg csupán öt konszern uralja a világ gabonapiacának 90%-át, a két piacvezető (a Cargill és a ADM) pedig együttesen a világkereskede­lem 65%-át. A globális szupermarketláncok (a Carrefour, Metro, Wal-Mart, Ahold és Tesco) most hatolnak be az élelmiszerpiacra, ahonnan egyre több nagy- és kiskereskedőt szorítanak, és ezzel a termelőket is nyomás alá helyezik, hogy termékeiket egyre olcsóbban kapják meg. Indiában már tiltakozási hullám indult a piacuralom ilyen kisajátítása ellen, mivel a szupermarketláncok miatt tízmillió kis- és nagykereskedő vesztheti el jövedelmét.

A „zöld forradalom" új kiadása valódi veszélyt jelent a kisparasztok in­formális vetőmaggazdaságára, amely eddig a világszükséglet 80-90%-át fedezte. A vetőmagot a parasztok egymásközt cserélik vagy olcsón szer­zik be az informális vetőmagpiacokon. Ezt a mindenki számára elérhető és olcsó vetőmag gazdálkodási rendszert a multinacionális konszernek által ellenőrzött és irányított formális forgalmazási rendszer váltaná fel. Ezzel a parasztok függővé válnának az iparilag előállított vetőmagtól, a génmódosított növények terjesztése is ezt a célt szolgálja.

Az „afrikai zöld forradalom" felhívása arra tesz kísérletet, hogy azokat az afrikai mezőgazdasági területeket, melyek még nem teljesen integrá­lódtak a globális értéktermelési láncba, a kapitalista világpiac értékesítési feltételei alá vonja.

Élelmiszert a benzintankba

Az élelmiszerválsághoz a zöldüzemanyagok terjedése is hozzájárult. Bár nem egyedül felelősek a drágulás üteméért, de becslések szerint az élelmiszer-áremelkedés 30-70%-át az üzemanyagok előállítására szánt növények fokozott termesztésére és feldolgozására lehet vissza­vezetni.

Az egyre növekvő kritikák ellenére az EU kitart a zöld üzemanyagok támogatása mellett, noha azt a Világbank, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), az európai Energiaügynökség, számos fejlesztési segélyszervezet, valamint a Dél civilszervezetei is kifogásolják. Azonban e támogatások kifutnak, és az EU környezetvédelmi miniszterei a jövőben csak olyan zöld üzemanyagot engedélyeznek, amely nem jár az esőerdők irtásával. Ezenfelül a bioüzemanyagot a jövőben kukorica és répa helyett cukoripari melléktermékekből, illetve más biológiai hul­ladékból kell kivonni, hogy ezzel is akadályozzák az élelmiszerhiány kialakulását és az ebből fakadó magasabb élelmiszer-áremelkedést. Az Európai Bizottság ezentúl csak olyan üzemanyagot engedélyez, amelyek előállításuktól felhasználásukig legalább 35%-kal kevesebb széndioxidot bocsátanak ki, mint a fosszilis energiahordozók.

Nagyon kétséges, hogy ezeket a követelményeket egyáltalán érvé­nyesítik és hatékonyan ellenőrzik-e majd. A három egyházi fejlesztési segélyszervezet: a Kenyeret a Világnak, az Evangélikus Fejlesztési Szolgálat és a Miseror, a biomassza előnyeit és hátrányait taglaló 2008. februári parlamenti meghallgatásra készült közös állásfoglalásukban hangsúlyozzák, hogy „számos országnak nincs hatékony, ellenőrizhető és megvalósítható területhasználati politikája, amely a társadalmi- és ökológiai standardok betartását garantálni tudná." Az egyházi segélymun­ka számára „a nyomor- és éhínségellenes harc legígéretesebb területei nem a monokultúrák és a génmanipulált energianövények, hanem az adott földterületnek megfelelő vegyes vetés- és fajtagazdagság."

Az üzemanyagnövények termesztése elleni leghatározottabb ellenállást inkább a Dél államaiban működő különféle szervezetek képviselői fejtik ki. Kiemelik, hogy a biogenetikus üzemanyagok növekvő kivitelének nem csak az esőerdők fokozódó kiirtása, az egyoldalú, intenzív monokultúra és az emelkedő tengerszint a következményei, hanem jellemzően együtt jár azzal, hogy a kisparasztokat, illetve az őslakosságot erőszakosan elűzik földjeikről, hogy e területekre a mezőgazdasági üzemanyagok előállítására szolgáló cukornádat vagy olajpálmát ültessenek.

A spekuláció felfedezi az élelmiszert

Az élelmiszerhiányt és drágulást tovább fűti a tőzsdei spekuláció. Ameri­kai és európai nyugdíjpénztárak fektetnek be a nyersanyagpiacon, ahol az olaj mellett olyan élelmiszerek is forognak, mint a szója, búza vagy a kukorica. Minél följebb mennek az árak, annál nagyobb a befektetők haszna. A nyersanyagok virtuális felvásárlása miatt e piacok árszínvonala kb. 20%-ot emelkedett, és ez az árspirál még feljebb is kúszhat, ahogy ezt az olajpiacon már láthattuk. Hétről-hétre dollár milliárdok áramlanak a nyersanyagpiacra. Az Egyesült Államok komplett gabonatermésének felvásárlásához, a becslések szerint, csak 120 milliárd dollárra lenne szükség – ez a valutaspekulánsok számára csupán egy kisebb összeg, hiszen naponta 3.000 milliárd dollárt mozgatnak. Az élelmiszerspekuláció bűntény, amit be kellene tiltani. Az indiai kormányzat már felismerte ezt, és 2007-től a gabona, a rizs, valamint egy bab- és borsófajta határidős kontraktusait betiltotta. Ezt a tilalmat hamarosan kiterjesztették a szója­olajra, a burgonyára és a kaucsukra is.

Az IAASTD nemzetközi agrártanácsadó szervezet áprilisban nyilvá­nosságra hozott jelentésében szemléletváltást szorgalmazott. Azt java­solják, hogy az iparosított, exportvezérelt agráripar helyett a kisparasztok gazdálkodásának előmozdítása kerüljön a központba, továbbá hogy az agrárfejlesztés a megfelelő technológiákra, igazságos föld- és erőforrás­elosztásra, valamint a képzéshez és hitelekhez való jobb hozzáférésre összpontosítson. „A paraszti kisgazdaságokban elérhető hozamnöveke­dés sokszorosan felülmúlja az ipari mezőgazdaság lehetőségeit és képes kilencmilliárd ember élelmezését biztosítani" – hangsúlyozza az IASSTD.

Kulcsfontosságúak a nőket támogató intézkedések, mivel Afrikában a Szaharától délre ők állnak a földműves háztartások majd harmadának az élén. A nők lényeges szerepet töltenek be az élelmiszertermelésben és aktívak a mezőgazdasági termékek kereskedésében is, ezért a helyi pi­acok importáruk miatti összeomlása rájuk van a legnagyobb hatással.

Csak az agrárpolitika radikális fordulatával és a fent említett kerékkötők – az igazságtalan szabad kereskedelmi egyezmények, a mezőgazdasági (export)támogatások – eltávolításával érhető el az éhínségek leküzdé­se. Ehhez tartozik még a földhöz és vízhez kapcsolódó hagyományos szokásjogok (customary rights) megerősítése. Az államtalanítás és libe­ralizálás folyamán a hagyományosan közösségi tulajdonú és egyrészt a parasztok, másrészt a nomádok/pásztorkodók (állattartók) szabályozott használatában lévő földterületeket privatizálták. Az ipari élelmiszer- és a mezőgazdasági energiatermelés, a magánvadasparkok és más turisz­tikai létesítmények, valamint a nemzeti elitek felhalmozási stratégiája a földtulajdont egyre inkább üzleti alapokra helyezte, ami kiszorította a leg­gyengébb társadalmi csoportokat: a nőket, a fiatalokat és a pásztorokat. Annak érdekébe, hogy jogilag ismét biztosítva legyen a földhöz és más erőforrásokhoz való hozzáférésük, néhány nem-kormányzati fejlesztési segélyszervezet a hagyományos szokásjogok továbbfejlesztésért száll síkra. Ez a fontos intézkedés megakadályozhatja a földrablásokat; azaz hogy a nemzeti elitek és/vagy a külföldi nagyvállalatok, valamint a nö­vekvő földspekuláció elüldözze az embereket a földjeikről.

Összefoglalva: keresztül kell vinnünk a mezőgazdasági paradigma­váltást, és a társadalmilag és ökológiailag fenntartható agrárpolitikát kell megvalósítanunk; ez lesz az, ami magával fogja hozni a sokszor megígért termelékenységnövekedést is.

Eredeti megjelenés: Annette Groth – Alexander King: Wer die Nahrung kontrolliert…, Die Junge Welt, 2008. június 13.

(Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzetek

1 Debbie Barker: The Rise and Predictable Fall of Globalised Industrial Agriculture. [A globalizált agráripar felemelkedése és megjósolható bukása.] International Forum on Globalization, San Francisco, 2007, 1.

 

Korábbi számok

Az ATTAC Európa nyilatkozata a pénzügyi válságról és a demokratikus alternatívákról

Eljött az idő a pénzügyi piacok demokratikus ellenőrzésére!

„A piac leszerelését!" Amikor az Attac 1998-ban megalakult, ezt a jelszót adta ki a délkelet-ázsiai pénzügyi összeomlás mögötti háttér ellen. Azóta már tanúi lehettünk más, a pénzügyi piacok által kiváltott válságoknak is Oroszországban, Brazíliában, Törökországban, Argentínában és láttuk az „Új gazdaság" buborékának kipukkadását 2001-ben.

Napjainkban ismét egy válság közepében találjuk magunkat. Bár még nem látszik a vége, de lehetséges, hogy az 1929-es tőzsdei összeomlást követő nagy gazdasági világválság után ez lesz a legsúlyosabb. A válság magja az Amerikai háztartások másodrendű (subprime) jelzáloghiteleinek gyors emelkedése, valamint az ezzel együtt járó értékpapírosítás, melyen keresztül ezeket a hiteleket – az Egyesült Államokban és világszerte – pénzintézeteknek illetve kisbefektetőknek adták tovább. E hitelek csődhulláma drámai következményekkel járt a pénzintézetek – spekulációs alapok és nagybankok – valamint a nem pénzintézeti szektor számára is. Visszatekintve úgy tűnik, hogy az értékpapírosítás eljárásai és ennek „közvetítői" (azok a társaságok, ahol az értékpapírosítást végzik) központi szerepet játszanak az egész pénzügyi felépítésben. Valójában ezeket a mechanizmusokat úgy kell felfognunk, mint egy bővebb mechanizmus készlet, mint a hitellel történő kivásárlás (LBO) és strukturált befektetési közvetítők (SIV) egyik elemét. Ezek a fejlemények rámutatnak a pénzügyi szemfényvesztés egyik szélsőséges formájára és hatásuk 2002 után megmutatkozott a pénzügyi szektor profitjának drámai emelkedésében, de ugyanakkor jelentős – a világgazdaságot ma is lekötő -pénzügyi válsághoz is vezettek.

A jelenlegi helyzet egyik kulcstulajdonsága, hogy az Egyesült Államok gazdasága az áltagosnál talán szigorúbb recessziós szakaszba lép, vagy sokkal szigorúbba, ha a megfelelő ellenintézkedéseket nem teszik meg. Nehéz kitalálni, hogy a keresletet hogyan ösztönözhetnék, mivel a jelzálogkölcsönök többé már nem állnak rendelkezésre. Ez az egész világra hatással lesz, és lehetséges, hogy egy hasonló recessziót kelt életre a főbb európai országokban. A gazdasági tevékenységek összehúzódása azt jelenti, hogy nő a munkanélküliség, nagyobb a nyomás a bérből és fizetésből élők fokozott „rugalmasságára a munkaerőpiacon", a vásárlóerőt csökkentik, megnyirbálják a szociális védelmet stb. Az iparosodott országok keresletének csökkenése sok fejlődő országra is lesújt majd.

Felkészülhettünk volna rá. A pénzügyi krach sajnálatos módon igazolja a Nobel-díjas Stiglitz, az Attac, a szociális mozgalmak és a neoliberális vállalkozás más kritikusainak „megtévedt" szakértői előrejelzéseit.

Ma, a válság nyomása alatt, még a pénzügyi körök főárama is reformokat követel. Azonban – mint ilyen helyzetben mindig – a reformokban nem lesz egyetértés. Minden azon múlik, hogy kinek az érdekei szerint határozzák meg a reformokat. Ha a bankárok követelnek állami beavatkozást, akkor veszteségeik társdalomra hárítását értik alatta, miközben a nyereséget megtartják magánzsebeikben. Ha reformról beszélnek, akkor az olyan szakaszos (újra) szabályozást és rövidtávú válságkezelést jelent, mellyel megpróbálják megóvni a neoliberális alapokat és egy idő után visszatérnek a szokásos üzletmenetre.

Az emberek nagy többségének az érdekeit az új alapelveket megszilárdító valódi változások szolgálnák, melyek a pénzügyeket a társadalmi méltányosság, a gazdasági stabilitás és fenntartható növekedés alá rendelnék. Nem engedhetjük meg, hogy jövőre visszatérjünk a korábbi állapotokhoz!

A válság nem néhány szerencsétlen körülmény következménye, és nem is lehet csupán a felügyelet és a hitelminősítő intézetek kudarcára vagy egyéni szereplők szabályszegésére redukálni. Szisztematikus gyökerei vannak, és így az egész rendszer felépítését és mechanizmusait kérdőjelezi meg.

Mivel a pénzügyi piacok képezik az egész neoliberális globalizáció központi elemét és hajtóerejét, így minden, ami itt történik – legyen az jó vagy rossz – súlyos következményekkel jár a gazdaság többi szektorára. A pénzügyi szektor e dominanciája a főbb devizák közti lebegő árfolyamrendszer 1973-as bevezetése, a tőkekorlátozások eltörlése valamint a pénzügyi piacok ezt követő liberalizációja és deregulációja után alakult ki. Azóta, a pénzintézetek és pénzügyi mechanizmusok gyors terjeszkedési fázison estek át, a pénzügyi vagyon és adósság ezzel párhuzamosan nőtt, általánosabban szemlélve a „pénzügyi érdekek" szorítása a „reál" gazdaságon félelmetes mértékben erősödött. Azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy e folyamat látványosan felgyorsult a 2000-es évek elején, mikor az Egyesült Államok gazdasága kilábalt a 2001-es válságból (recesszió és a tőzsde összeomlása), különösen az ország belső (szembetűnően háztartási) adósságának valamint külfölddel szemben fennálló deficitjének drámai növekedése mutatja világosan a világ többi részének növekvő hozzájárulását az amerikai gazdaság finanszírozásához. E fejlődési irányok együttesen egy új gazdasági modellt hoztak létre, a kapitalizmus egy új formáját, amit gyakran globalizációnak néhányan pedig pénzügyi kapitalizmusnak neveznek, míg mások részvényesi kapitalizmusról beszélnek. Bárhogy nevezzük is ezen új jelenséget, nyilvánvaló, hogy amíg a pénzügyi piacoknak a korábbi időkben alárendelt és lebonyolítói szerepük volt a gazdaságban most e kapcsolat visszájára fordult. A pénzügyi piacok profitmaximálási logikája és dinamikája behatol a gazdasági és társadalmi élet minden pórusába. A pénzügyi tőke tökéletes mobilitása, ami a neoliberális politika eredménye, kulcsszerepet játszik a világgazdaságban. Globális versenyre kényszeríti nem csak a multinacionális vállalatokat, hanem az államokat (társadalmi és pénzügyi rendszerüket) és a földgolyó különböző szegleteiben dolgozó munkásokat is. A kapitalistákat a munkásokkal szemben előnyben részesítő hatalmi viszonyok megteremtése, a tőke ilyen dominanciája növekvő egyenlőtlenségekhez vezetett – a munkások szelete a jövedelemtortából csökken és a kockázatokból is egyre többet viselnek.

A domináns modell csődje sohasem volt annyira nyilvánvaló, mint manapság. Teljesen elvesztette hitelét. Ebből nyilvánvaló következtetéseket kell levonnunk.

A lehetőség történelmi időablaka kitárul. A közvélemény nyomásának függvénye lesz, hogy elérjük-e a valódi változást a dolgok menetében.

Lehet más a pénzügyi rendszer!

A jelenlegi pénzügyi rendszer összetettsége lehetetlenné teszi, hogy a problémákat egyetlen eszközzel orvosoljuk. Nincs archimédeszi pont. Az eszközök egész készletére van szükség. Ennek ellenére, a közeljövőben felmerülő – minden bizonnyal vitatott – különálló javaslatok százaira való tekintettel, meghatározhatunk néhány alapvető követelményt, melyeket az egyes javaslatoknak teljesíteniük kell ahhoz, hogy felszabadító reformoknak fogadhassuk el őket:

A. Rendszerszintű változást a javítgatások helyett!

Az egész pénzügyi rendszer annak neoliberális formájában nem bizonyult gazdaságilag stabilnak és hatékonynak, azonban veszélyezteti az egyenlőséget, az általános jólétet és a demokráciát. Ezért rendszerszintű változások szükségesek! Az egyik fő célunk a neoliberalizmus tartópilléreinek lerombolása, különösen a tőke globális mobilitásáé. Néhány a gazdagságot és vagyonvezérelt felhalmozást mentő szabályozási intézkedés vagy kozmetikai reformok nem elegendőek!

B. Új Bretton Woods kell, nem pedig „öngyógyító piaci erők"!

A válság megmutatta, hogy a politikai szabályozás nélkül magukra hagyott piacok katasztrofális eredményre vezetnek. Ezért demokratikus ellenőrzésre és nemzetközi együttműködésre van szükség nem pedig a nemzetgazdaságok anarchikus versengésére. A gazdasági döntéshozatalban – mindhárom generáció vonatkozásában – elsőbbséget kell biztosítani a fenntartható fejlődésnek és az emberi jogoknak.

A megfelelő intézményi hátteret az ENSZ pártfogása alatt kell létrehozni.

A nemzeti felügyeleteket és a szabályozó hatóságok közti nemzetközi együttműködést meg kell erősíteni. A minősítést a nyilvános felügyelet részévé kell tenni.

A korlátlan szabad kereskedelmet és a globális szabad tőkeáramlást korlátok közé kell szorítani. Az áru és pénz be- és kiáramlásának általános „nyitottságát" fel kell váltania a világ különféle országai és régiói közt zajló tárgyalásokon elért egyezmények új rendszerének, mely az emberek jogainak osztályra való tekintet nélküli kölcsönös tiszteletben tartásán, valamint a munkások történelmi vívmányainak megvédésén alapul, és amely kifejezi a kevésbé fejlett országokkal vállalt szolidaritást is.

C. Törjük meg a pénzügyi piacok uralmát!

A valódi változásnak alapvetően a pénzügyi piacok reálgazdaság feletti uralmának megtörésére kell irányulnia. Néhány e célra megfelelő eszköz:

  • Mindenfajta pénzügyi tranzakció adóztatása, beleértve a valutaügyleteket is, hogy ezzel csökkentsük a spekulációt, lassítsuk a pénzügyi piacok sebességét és visszaszorítsuk a rövidtávú megfontolásokat;
  • A tőkejövedelmek progresszív adóztatása. A pénzügyi piacok felduzzadásához hozzájáruló egyik legfontosabb tényező a vagyonkoncentráció. Ezért a pénzügyi piacok lassítása és stabilizálása érdekében jelentős jövedelem újraelosztásra van szükség a gazdagoktól a szegények számára továbbá a túlzott profittermelésre ösztönző tényezők visszaszorítására.
  • A jóléti rendszerek és a fontos infrastruktúra elemek – energia, vasút – privatizációjának leállítása, és visszafordítása ott, ahol már megtették.

D. Érvényesítsük a „szennyező fizet" elvet!

A pénzügyi instabilitás lényegi jellemzője a kapitalizmusnak általában és a neoliberális kapitalizmusnak különösen. Az állami beavatkozás a pénzügyi vészhelyzetekkel való szembeszállásra kétségtelenül szükséges. Az 1930-as évek bűnös laisser-faire politikáját nem szabad megismételnünk. Azonban e beavatkozás költségeit nem az adófizetőknek, hanem a válság okozóinak kell fizetniük. Ennek megfelelően egy speciális válságalapot kell létrehozni, mely tompíthatja a válság reálgazdaságra gyakorolt hatását. Ezt az alapot feltölthetjük egy minden 50.000 euró feletti tőkejövedelemre kivetett egyszeri adóval és 1% pótlólagos vállalati adóval.

E. Reformáljuk meg az Európai Uniót!

Az Európai Unióra speciális figyelmet szükséges fordítanunk. A lisszaboni és egyéb szerződések pénzügyi vonatkozásait a neoliberális dogma szerint alakították ki. A Lisszaboni Szerződés 63. paragrafusa megtiltja a tőkeáramlás mindenfajta korlátozását és ezzel tökéletes feltételeket teremt arra, hogy a pénzügyek gúzsba kössék a társadalmat – ezért ezt el kell törölnünk! Szintén korlátozni szeretnénk a cégalapítás szabadságát (49. paragrafus), mely megengedi a tőke áttelepülését a számára legkedvezőbb körülmények közé és így a pénzintézetek menedéket lelhetnek a londoni cityben vagy választásuk szerint akárhol másutt. Továbbá az Európai Központi Bank (EKB) státuszát is meg kell változtatni! A bank az európai neoliberalizmus szíve. Monetáris és fiskális politikája teljesen a neoklasszikus dogmára épül. Ezen intézmény monetarista ideológiával szembeni autonómiájára és demokratikus kontrolljára van szükség, mivel politikája drámai mértékben befolyásolja az állampolgárok sorsát. Nem értünk egyet azzal, hogy az EKB a fogyasztói infláció 2% alatt tartására fókuszál, ami a neoliberális politika központi eleme. Ellenkezőleg, azt akarjuk, hogy az EKB a foglalkoztatásra, a vásárlóerő fenntartására és a pénzügyi rendszer stabilitására összpontosítson!

F. Reformáljuk meg a rendszer központi elemeit!

A válság tükrében fordítsunk különös figyelmet a jelenlegi rendszer néhány sarokpontjára:

a. A bankrendszer tőke- és működési szabályozása

A bankokkal szembeni tőkekövetelményeket szigorítani kell. Ebből a szempontból a Bázel II szabályozás rossz irányba tett lépés volt. Épp ezért szükség van a Bázel III-ra, ami tükrözi a válság konzekvenciáit. A mérlegen kívüli ügyleteket, amelyek a jelen válság magját adják, meg kell tiltani.

Az értékpapírosítás művelését – az Egyesült Államok korábbi gyakorlatát követve – olyan intézményekre kell korlátozni, melyek a kormányok szigorú ellenőrzése alatt álnak. Az értékpapírosítás legrosszabb típusait, mint a fedezett adósságleveleket (CDO), melyek célja a másodrendű hitelek tömeges újraértékesítése volt, be kell tiltani. A befektetési banki tevékenységet el kell választani a többi pénzügyi tevékenységtől. Az állami- és szövetkezeti bankrendszert meg kell erősíteni. Köztulajdonban kell tartani legalább néhány kulcsfontosságú bankot, hogy stabil finanszírozást nyújtsanak a fenntartható és igazságos fejlődés számára. A hitelminősítőket – melyek a jelen válság során csúnyán csődöt mondtak, ahogy az a megelőző évtizedek majdnem minden válságai alatt is történt – nyilvános ellenőrzés alá kell vonni. Legalábbis a hitelminősítőket nem szabad hogy azok a cégek finanszírozzák, melyeket minősít – ellenkezőleg, a minősítéseket használók és a pénzügyi termékeket kibocsátók által közösen fenntartott alapból kell finanszírozásukat megoldani.

b. Nagy tőkeáttételű intézmények

Kinek van szüksége spekulációs alapokra és mi belőlük a gazdaság haszna? Amikor Németország a 2007-es G8 csúcson a spekulációs alapok (hedge funds) nagyobb átláthatóságáért szállt síkra, az volt az érvelés, hogy ezek az alapok hasznosak, mivel olyan kockázatokat vállalnak fel, melyet mások nem. A valóságban e kockázatok csupán a maximális profit reményében felvállalt spekuláció kockázatai. Ezekből a műveletekből a gazdaságnak semmilyen előnye nem származik, épp ellenkezőleg, destabilizálják a rendszert. A tőkeáttétel hitelből való finanszírozása miatt a kockázatot a bankokra hárítják. Éppen emiatt nem szabadna az ilyen tranzakciókat megengedni. A spekulációs alapokat kockázatelhárító eszköznek nyilvánítani épp olyan mintha egy piromániásra bíznánk a tűzvédelmet. A felügyeleteknek meg kell akadályozniuk, hogy a bankok a spekulációs alapokkal üzleteljenek. Senki másnak nincs szüksége a spekulációs alapokra csak a magas kockázatú maximális profitot kereső gazdag magánszemélyeknek és intézményi befektetőknek.

c. A származékos ügyletek szabályozása

Amíg a globális gazdaságban fennmarad bizonyos reálgazdasági kockázat, például az árfolyamkockázat, a származékos ügyletek pozitív szerepet játszhatnak, amennyiben fedezetet nyújtanak az ilyen kockázatok ellen. E cél elérése érdekében tőzsdéken kell kereskedni velük, szabványosítani és egy felügyeleti szervvel jóváhagyatni kell őket. A tőzsdén kívüli (OTC) kereskedést meg kell tiltani.

d. Offshore központok

Kinek van szüksége offshore bankközpontokra (OFC) és a pénzügyi paradicsomokra? Csak olyan gazdag magánszemélyeknek és intézményi befektetőknek, akik el akarják rejteni vagyonukat az adóhatóság elől, valamint a maffiának, terroristáknak, fegyverkereskedőknek és más bűnözőknek, akik tisztára akarják mosni pénzeiket. Nincs olyan meggyőző gazdasági érv, mely indokolná az ilyen területek gazdasági szerepének fenntartását. Éppen ezért a gazdaságban betöltött szerepüket teljesen meg kell szüntetni.

Amíg ez nem lehetséges, mivel néhány nagy iparosodott ország maga is offshore bankközpont és ezért a többit is védi, addig egyoldalú intézkedéseket használhatunk, például megszüntethetjük a banktitkot az ilyen helyen bejegyzett bankok számára, kötelezhetjük a bankokat adóparadicsomokban lévő fiókjaik bezárására, magas adókat vethetünk ki az offshore központokkal folytatott tranzakciókra stb.

e. A kockázati tőkealapok szabályozása

A kockázati tőkealapok növelhetik a reálgazdaság hatékonyságát és biztosíthatják a kockázati tőkét, ha megfelelően szabályozzák őket. A tőkekövetelményeket meg kell szigorítani. A tőkeáttételt fenntartható szintre kell korlátozni. A vállalatirányítás reformjára is szükség van, például a hosszú távú tulajdonosok háromszoros szavazati jogot kaphatnak. A szakszervezeteknek, fogyasztóknak és más érintetteknek kötelező részvételt kell biztosítani a vállalati döntéshozatalban.

f. A háztartások eladósodottságának szabályozása

Az eladósodottságot – legfőképp a háztartások esetében – szabályozással kell korlátozni, minden országban plafon alá szorítva a törlesztés és kamatfizetés jövedelemhez viszonyított arányát. A csekély vásárlóerővel rendelkező rétegek lakhatása és lakáshoz juttatása a kormányok szociális programjainak egyik eleme. Nem szabad, hogy a magánpénzintézetek legrosszabb csoportjának prédájává váljon. Határozottan kiállunk az ingatlan árverések újraszabályozását sürgető javaslatok mellett, melyek szerint a túladósodott lakástulajdonosok bérlőkké válhatnának.

 

2008. május

Attac Ausztria, Attac Dánia, Attac Finnország, Attac Flandria, Attac Franciország, Attac Lengyelország, Attac Marokkó, Attac Németország, Attac Spanyolország, Attac Svájc, Attac Svédország

Korábbi számok

Közép-Kelet Európa, Oroszország, Kína – Átmeneti országok tapasztalata összehasonlító nézőpontból

Mi az átmenet fogalmilag, vége van -e és melyik ország, hogyan jött ki belőle? Meglepő, hogy az összehasonlító elemzés eredménye Közép-Európa, Oroszország és Kína között az utóbbi javára billen. Miért és mennyiben?

1. Bevezetés

Kelet-Európában az átmenet a tulajdonjogok rendszerének megválto­zásával, illetve a hatalom magántulajdonnal szembeni hozzáállásának megváltozásával kezdődött. Ez Észak-Korea és Kuba kivételével minden volt szocialista országban teret nyert (Kornai, 2007). Az átmeneti jelző tehát nem a gazdaság ideiglenes voltára, hanem a tőkés piacgazda­sággá történő átalakulásra utal. A magántulajdon a piacgazdaság egyik alapfeltétele, hiányában a fizetőképes kereslet szinte teljesen hiányzik, illetve torzultan van jelen. A szocialista jog az állami tulajdont favorizálja a magántulajdonnal szemben mind jogi megoldásaiban, mind a politikai döntéshozatal során; az állami tulajdont a tervgazdálkodás keretein belül, központi tervek alapján hasznosítja. Amikor a hatalom kezd engedni az állami tulajdon primátusából, és a magántulajdon szerzésére, felhal­mozására, illetve hasznosítására lehetőséget biztosít, akkor – akarva-akaratlanul, de ez történt – a modern piacgazdaság alapjait fekteti le. Ez tehát az átmeneti gazdaság kezdete, a vége pedig a magántulajdon dominanciájára épülő kapitalista piacgazdaság kialakulása.

1.1. Az átmeneti gazdaságok jelentősége a politológia és a közgaz­daságtan számára

A modern globalizált világgazdaságban a klasszikus gazdasági nagyha­talmak mellett az átmeneti gazdaságok, a piacgazdaság vérkeringésébe frissen bekapcsolódó volt szocialista államok jelentős kihívásoknak néztek, illetve néznek elébe. Az átmenet fogalmilag mindig feltételezi, hogy valahonnan valahová, de legalábbis valamerre eljutunk. Általában sohasem oda érkeznek a társadalmak, mint amit megcéloztak. Sok a szándékon túli eredmény, a diszfunkcionális elem. A létező fejlettebb minták követése sokat segíthet, de mivel mindig a történetileg adott be­fogadó közegen múlik a mintaátvétel eredményessége, ezért sohasem a szándékok szerint, hanem össztársadalmi méretekben azokon túli ered­mények jönnek létre. Valószínű, hogy az exszocialista országok mind­egyike a fejlett centrum-kapitalizmust kívánja utánozni, de a szándékból még nem következik, milyen mértékben és milyen fokon fog sikerülni nekik. Nézzük meg először azt – nagy irodalma van a politológiában, de általában a társadalomtudományokban is a „transitology"-nak -, hogy honnan indultak ezek az országok.

Egy magyar kutató, Szigeti Péter (2007) arra az álláspontra helyez­kedett, hogy az ún. államszocialista társadalmak leírásában a legadek-vátabbnak a lengyel gazdaságszociológiai iskola J. Wiatr és W. Narojek nevével fémjelezhető irányzata bizonyult. Idézzünk hosszabban Jerzy Wiatrtól: „A szocialista iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása (ahol erre sor került), a kulturális forradalom – mindezek meghatározott és tudatosan (ha nem is mindig a kialakított megoldások összes következ­ményének teljes tudatában) elfogadott döntések produktumai. Ha pedig ez így van, akkor itt – a főként a piac törvényei által megszabott egyéni magatartások spontán interakciójának modelljével szemben – elsősorban olyan folyamatokkal van dolgunk, amelyek lényege: a társadalmi jelen­ségek irányítása az államhatalom e célra történő felhasználása útján. A politikai intézmények ilyen körülmények között új jelentőségre tesznek szert. Már nem csupán olyan eszközök, amelyek a gazdasági rendszer védelmét szolgálják azon (belső vagy külső) erőkkel szemben, amelyek működését megzavarhatják, hanem ellenkezőleg: mindenekelőtt a gaz­dasági feladatok megvalósítását koordináló eszközök. Ilyenformán ez a rendszer nem működhet döntéseket hozó és végrehajtó szervek nélkül, amelyek megszabják az országban végbemenő, tömegméretű társadalmi folyamatok irányát.

A politikai problematika – a hatalom problematikája – ezáltal a társa­dalmi életközpontjába kerül. A politika a szocialista társadalomban bizo­nyos fokig azt a funkciót tölti be, amelyet a klasszikus kapitalizmusban a tőkés piac töltött be: a társadalmi integráció terrénuma, amely túlnyomó mértékben meghatározza a folyamatok jellegét és lefolyását a társadalmi élet egyéb, »nem-politikai« területein is." (Wiatr, 1980: 196.)

Látható: a tervező társadalmak szociológiájában, hatalmi és gazdasági rendszerük elemzéséből az a következtetés adódott, hogy ezek nem a piac által, hanem a politika által integrált társadalmak voltak. Ugyanis az állami tulajdon bázisán a felhalmozást és a fogyasztás, illetőleg a köz- és a magánfogyasztás közötti arányokat politikai döntések következtében alakították ki. Ez a felfogás azzal is alátámasztható, hogy a racionális redisztribúcióra épülő politikai berendezkedés volt az egypárti hatalom­gyakorlás – ahogy ezt annak idején, 1979-ben a Konrád-Szelényi szer­zőpáros alaposan leírta. De a konvergenciaelméletek idején például a kitűnő francia konzervatív gondolkodó, Raymond Aron (1962: 110-111.) is hasonló interpretációval állt elő, mint amilyet ebben a retropspektív magyarországi vitában Szigeti képviselt. Ugyanis nem a piaci nyereség­esélyekhez igazodó, magántulajdonos vállalkozók hozták az alapvető allokációs döntéseket, hanem az egypárti tervező mechanizmusban a Központi és a Politikai Bizottságok voltak ügydöntő makrogazdasági helyzetben. A tervalku közegében dőltek el a dolgok, nem pedig a pia­con. A polgárok sok ún. ingyenes közfogyasztást kaptak, nem fizettek személyi jövedelemadót, de alacsony fizetésekért dolgoztak ezekben a rendszerekben. Erősen nivelláló elosztás alakult ki, viszont igen magas volt a redisztribúciós hányad, amely Magyarországon 63-64%-ot tett ki. Innen indultak, s ehhez képest az átmenet a kapitalista piacgazdaság­ba a tulajdoni, a hatalmi és a politikai intézményrendszer és viszonyok megváltoztatását előfeltételezi: privatizációt, az elkülönült magántulaj­donos termelők piaci összekapcsolását és a politikai rendszer többpárti, pluralista jellegét. A társadalmi és gazdasági konfliktusok kanalizálása ugyanis elsődlegesen a pártokon keresztül, parlamenti közvetítéssel történik – érdekpluralista és pártcentrikus rendszerekben (Magyarország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Szlovénia stb.) vagy pedig vala­minő vezérdemokrácia formájában, amint ezt Putyin Oroszországában vagy más posztszovjet köztársaságokban láthatjuk.

1.2. Kornai János álláspontja

A nemzetközileg is jelentőset alkotó magyar közgazdász, Kornai Já­nos érdekes és értékelendő álláspontot fejtett ki az átmeneti országok állapotáról, teljesítményéről. Könyvének címe (Szocializmus, kapita­lizmus, demokrácia és rendszerváltás) – alighanem tudatosan – rímel J. Schumpeter világhírű munkájának címére (Capitalism, Socialism, and Demokracy), amely 1937-ben jelent meg először. Kornai sok-sok kutatása és könyve nyomán itt, ebben a nyolc tanulmányát tartalmazó kötetében egyfajta összegzésre vállalkozik. Világossá teszi, hogy egyfelől nem a transitology (transformational paradigm) álláspontjáról szemléli a kérdéseket, hanem a sokkal komplexebb „rendszerparadigma" mód­szertani álláspontjáról (lásd 8. tanulmányát, különösen 2007: 169-171.). Interdiszciplinárisan fogja fel a gazdasági kérdések megközelíthetőségét is. Másfelől egyértelmű, hogy közép-kelet-európai országok átmenete – a szó használható, csak a transitology módszere nem – világtörténelmileg miben unikális, egyedülálló (5. tanulmány, 7-81.). Nézzük megoldását, amely hat jellemző vonásban foglalja össze kutatási eredményeit a más­fél évtized alatt végbement nagy átalakulásról.

1. és 2. A változások a nyugati civilizáció fejlődésének fő irányaiban történtek: tehát a kapitalista gazdasági rendszer és a politikai demokrácia irányába.

3. Az átalakulások a társadalmi élet minden területét, szféráját érintet­ték, gazdaságot, ideológiát, politikát, jogot, társadalmi rétegződést.

4. Az átalakulás erőszakmentes volt, véres események és utcai harcok nélkül.

5. Mindez békés körülmények között ment végbe, sem háború nem előzte meg, sem idegen katonai megszállás nem történt.

6. Végül elképesztő gyorsasággal, egy-másfél évtized alatt megtörtént „a nagy átalakulás" (Polányi Károly leleményének átvételével).

Történelmi összehasonlítások nyomán pedig szerzőnk arra a követ­keztetésre jutott, hogy néhány (két, három vagy négy) jellemző máskor is előfordult már a világtörténelemben a gazdaság és a társadalom Great Transformation-je esetében, de az, hogy mind a hat jellemző egyszerre, egyidejűleg fejtse ki – a szerző szerint pozitívnak értékelt – hatását, eb­ben áll térségünk történéseinek egyedülállósága (2007: 88-93.).

Vajon valóban ennyire pozitív ez a mérleg? Mi itt a megfelelő mérték? Ugyanis annak nem sok nyomát látni, hogy ennek a térségnek az orszá­gai felzárkóztak volna a centrum-kapitalizmushoz. Egyikük sem lett valós versenytársa az OECD-országoknak. Ha nem csupán az egyedi-nemzeti fejlődési pályák szintjén elemzünk, hanem markánsan eltérő változatokat vetünk össze, mondjuk, a közép-kelet-európai, az orosz és a kínai utat, akkor meglepő eredményre juthatunk. Az összehasonlítás szempontját Groth (2003) is gyümölcsözően használja.

2. Átmeneti országok

2.1. Áttekintés

A kétpólusú világrend összeomlásával, a hidegháború megszűnésével a második világháború óta nem önálló országok sokasága nyerte visz-sza függetlenségét. Azonban ez a függetlenség nagy felelősséggel és hatalmas feladatokkal járt. A nagy, föderatív berendezkedésű országok (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia) szétestek, s új, kicsiny, de relatíve egységesebb nemzetállamok sokasága jött létre a posztszovjet térségben. Sok kicsit viszont könnyű kezelni a divide et impera elve szerint – éppen geopolitikailag. A nyílt piacgazdaságra való átállás és a globalizáció felismerése, elfogadása és kiaknázása nagy terheket ró ezekre az országokra.

Az átmeneti gazdaságok két leghatalmasabb példája a jelenkorban Kína és Oroszország. Az ő esetükben Kelet-Európához képest az az egyik lényeges különbség, hogy politikailag önállóak. Közös bennük, hogy a méretük önmagában nehezíti, illetve példátlanul serkenti piac­gazdasági eredményeiket, hiszen hatalmas belső piaccal, munkaerővel és nyersanyagkészletekkel rendelkeznek, ugyanakkor a reformok és átszervezések lokális szinten történő érvényesítése nagyban meg­nehezedik és lelassul. Egyik ország sem rendelkezett piacgazdasági berendezkedéssel 1990 előtt. Oroszország esetén az átmenet gyors és traumatikus volt, míg Kína esetében máig tartóan lassú és fokozatos, ami sok szempontból lehetőséget biztosít a közgazdaságtan számára az átmenet módszereinek vizsgálatára.

2.2. Kelet-Európa átmeneti gazdaságainak történelmi jellegzetességei

A kelet-európai országok (Oroszország, Lengyelország, Magyarország, a volt Jugoszlávia, a volt Csehszlovákia, a balti államok, Románia, Moldáv Köztársaság, Bulgária) túlnyomó része hasonló történelmi viharoknak volt kitéve. Önálló államként csak nagyon kevés létezett a XX. század előtt, és a népcsoportok is gyakran vándoroltak be, illetve olvadtak össze, míg napjainkra – a jugoszláv háború kivételével jobbára konfliktusmentesen – homogén kultúrájú nemzetállamokká váltak. Bizonyos országok nem is léteztek sokáig, míg mások, mint a magyar vagy a lengyel királyság, többször is idegen hatalmak uralma alá kerültek. Magyarország a török uralom idején három részre szakadt, Lengyelországot pedig az orosz cár, a Habsburg és a porosz birodalom osztották fel egymás között. A balkáni országok török vagy magyar uralom alatt álltak, Csehország az osztrák uralkodók tartománya volt, a mai Szlovákia a magyar királyság része, a balti államok pedig orosz fennhatóság alatt álltak az utóbbi ezer év nagyobb részében. Sok országnak először az első világháborút köve­tően sikerült elnyernie függetlenségét a nagyhatalmaktól (Oroszország, Németország, Törökország, Osztrák-Magyar Monarchia). A hidegháború alatt, a tervgazdálkodás idejében természetesen a mai értelemben vett piacgazdaságtól jobbára elzártan zajlott a gazdasági élet. A Szovjetunió által irányított szocialista világpólus és az általa képviselt, piacgazdaságot elítélő ideológia, majd annak megszűnése számos problémát vetett fel a frissen önállósult országok számára. Az országok különválása máig nem ért véget, hiszen a jelentős föderatív államok megszűnése (Csehszlovákia szétválása, Jugoszlávia szétesése), illetve legújabban Montenegró szüle­tése a viszonyok bizonyos rendezetlenségére vall. (Kisteleki et. al. é. n.)

Rá kell mutatnunk arra is a nagy átalakulások lezárulta után, hogy Koszovó kérdése még messze nem jutott nyugvópontra. Geopolitikai kérdésnek fogható fel: lenyelik-e a szerbek az utolsó keserű pirulát is, s belemegy-e Oroszország (és Kína) abba, hogy az amerikaiak által támo­gatott kiválás nyomán nemcsak újabb presztízsveszteséget szenvednek el hagyományos befolyási övezetük további elvesztésével, hanem a közvetlen amerikai katonai jelenlét kiterjedjen a Balkánra is. Mellesleg ez az EU-nak sem igazán érdeke, de mivel nincs igazán egységes külpolitikája, ezért rendre nem tudja megszabni a tempót ott, ahol az euroatlanti szövetségen belüli ellentétek közegében kellene politizálnia. Az Európai Unió ugyanis roppant módon érintve van ebben a látszólag kis jelentőségű kérdésben: ha ugyanis a jelentős albán etnikai dominan­cia (80-90%-os) a kiválás ultima ratiója lehet más tényezők előtt, akkor ehhez az érvelésmódhoz a ma már az Unióhoz tartozó országok egyes nemzeti kisebbségei is kedvet kaphatnak (pl. a baszkok). A kiválással a kocka el van vetve. Nem véletlen, hogy a szlovák és a román vezetés kifejezte aggodalmait Koszovó kiválásával kapcsolatban, látva, hogy a Felvidéken, illetőleg Erdélyben élő magyar etnikai dominanciájú terüle­teken élők, illetve radikálisabb politikai képviselőik reményeket fűznek egy ilyen fejleményhez. A nem EU-tag Szerbiának – amely számára egy ilyen területi veszteség valóságos Trianon – pedig Koszovó kapcsán a Vajdaság vagy legalábbis bizonyos részei további kockázatokat hordoz­nak. Igaz, a nemzetközi tanácskozásokon Koszovó kiválásának unikális jellegét szokás hangsúlyozni. Azt, hogy nem lehet példa más országok kisebbségei számára. Csakhogy ami egyszer már megtörtént, az már fait accompli, precedens erejű (ha nem feltétlenül példaértékű is egyben). Egy igazán erős EU, különösen hosszú távon, egyáltalán nem érdeke az Egyesült Államoknak. így a Balkán destabilizációs tényezőit egy bizonyos mértékben érdekében áll melegen tartania.

2.3. Az európai átalakuló országok növekedési teljesítménye és zavarai

A GDP növekedésének szempontjából vizsgált másfél évtizedben Len­gyelország, Szlovénia, Albánia és Magyarország bizonyult vezetőnek, míg a leszakadók között Szerbiát és Montenegrót találjuk, ahol a háború súlyos visszaesést eredményezett (Csaba, 2006: 42.). Az új EU-tag Lit­vánia és Lettország lemaradottsága még a szovjet örökségnek tudható be, amelyet a külföldi működő tőke sem tudott kellően ellensúlyozni, Észtország kivételével. Lengyelország és Kelet-Németország radikális átalakítási módszere sikeresnek mondható, hiszen gyorsabb talpra állást biztosított, az 1990-es években azonban ez csak relatív előnyt jelentett az előnyösebb helyzetű országokhoz (pl. Magyarország) képest. 1992-től már növekedésnek indult a termelés, azonban Kelet-Németország az egyesülés folyamán létrejött problémák miatt nem volt olyan eredményes, mint az előbbi. 1994-ben indult meg általánosan a növekedés, azonban míg például Lengyelország, Szlovénia vagy Magyarország esetében (2006-ig) ez fenntarthatónak bizonyult, addig Románia és Csehország esetében még ezt sem mondhatjuk el.

A kis országok erős dependenciájára, függőségére sajnos jó példa hazánk is. Alighanem csak strukturális összefüggésekkel magyarázható, hogy egyfelől visszatérően komoly egyensúlytalansági problémák lép­nek fel (1994 és 1997 között a Bokros-csomag kiváltó oka, hasonlóan a 2006-tól jelentkező kormányzati megszorításokéhoz). A bérszínvonal (minimálbéren keresztüli) és a 800 ezer fős közalkalmazotti szféra addigi nyomorúságos bérének 2002-2006 közötti rendezése a fizetési mérleg megbomlását eredményezte. Ezért 2007-ben a kormány 5,6%-kal csök­kentette a reálbérszintet. De külső eladósodásunk mutatói sem kecseg­tetnek túlzottan sok mindennel. „Az államadósság nagyjából 80 milliárd dollár. Ennek talán ha 25 százalékát használtuk akár fogyasztásra, akár beruházásra, a döntő többségét a folyamatosan halmozódó kamatteherre fizettük ki. Ez a legdurvább és a legrosszabb adósságcsapda, amiből nagyon nehéz kikerülni. Az én számításaim szerint a Magyarországon foglalkoztatott 4 millió embernek nagyjából 2-3 évig ingyen kellene dol­goznia ahhoz, hogy visszafizessük az adósságot. Tehát ha semmilyen fizetést nem kapnának 2-3 évig, akkor tudnánk kijönni ebből az adósság­csapdából. így, hogy közben még fizetést is kapunk, azt gondolom, hogy 20-30, vagy akár 50 évet is igénybe vehet, jó gazdaságpolitika esetén – jellemezte helyzetünket a Nemzeti Bank exelnöke (Ezredvég, 2008/1. 105.). Másfelől az átalakulásban nagy szerepet játszó külföldi tőke domi­nanciája – némely pozitív hatása mellett1 – egyoldalúan exportorientált gazdaságfejlesztéshez vezetett.

Sokat mond az átmeneti gazdaságokról és társadalmakról, ha -empirikus bizonyító anyagának ismertetése nélkül – összefoglaljuk a gazdaságszociológus Szalai Erzsébet álláspontját. Hazánkban az a gazdasági elit vált társadalmi struktúránkban és a politikai hatalomban való befolyását tekintve meghatározó helyzetűvé, amelyik a kulturális és politikai elittel szemben egyértelműen a globalizációs folyamat új le­hetőségei mentén tevékenykedett. így tudott megelőzni más eliteket és társadalmi csoportokat. Ennek a késő kádári technokráciának (a korábbi állami nagyvállalati vezetők, bankárok egy része, nagyvállalkozók és az állami gazdasági bürokrácia), illetőleg a hozzá kapcsolódó demokratikus ellenzéknek és új reformértelmiségnek nem volt öröklött magánvagyona, amellyel a gazdasági hatalmát megalapozhatta és kiterjeszthette volna. De volt szociális, kapcsolati és tudástőkéje, amelyet tőkefelhalmozása kiindulópontjául használhatott. Ezen az alapon lehetett P. Bourdieu tőke­konverzió-elméletét, fontos pontokon némiképp módosítva, dinamizálni és a hazai folyamatokra alkalmazni. Ha Held-Mc Grew (1998) nyomán „globalizációnak nevezzük azt a történelmi folyamatot, amely úgy alakítja át a társadalmon belüli viszonyokat és tranzakciókat, hogy ezáltal az in­terakció és a hatalomgyakorlás világrészeken átnyúló hálózatai jöjjenek létre", akkor nálunk az említett hatalmi csoportosulás vitte ezt végbe és vált maga is egyben a hálózat konstitutív részesévé. A nemzetközi szak­irodalom és Lányi Kamilla által pénzügyi szuperstruktúrának nevezett képződménnyel együttműködve sikeresen szervezte meg és szerezte meg a külpiaci nyitás körülményei között hatalmi dominanciáját. A politikai rendszerváltást követően – melyben a politikai elit volt a főszereplő és meghatározó – gyengültek az addigi domináns főszereplők társadalmi tőkéi. „Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményez a »gazdasági me-zőben«, melynek bázisán a késő kádári technokrácia krémje sajátos habitusától és ideológiájától vezérelve (politikai és neoliberális értelmiségi szövetségeseitől is megtámogatva) és a »szuperstruktúra« elvárásainak megfelelően a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvál­lalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzza, döntően külföldi befektetők, kisebb részt a hazai nagyvállalatok számára. […] a külföldi befektetők dominánssá tételével – legalábbis első látásra – a maga gazdasági tőkéjét is veszélyezteti, hiszen korábbi vezető gazdasági pozícióját más szereplőknek adja át. De valójában a tőkeelemek cseréje történik […] A késő kádári technokrácia krémje lemond hazai gazda­sági tőkéinek egy részéről azért, hogy egyrészt bővítse a nemzetközi, szociális és kulturális tőkéjét – a szuperstruktúra elismerje és honorálja teljesítményét -, másrészt, hogy egyes tagjai maguk is annak részévé válhassanak, és így hazai gazdasági tőkéiket nemzetközi gazdasági tőkévé konvertálhassák." (Szalai, 2001: 230.; kiemelések – V. I.)

Megállapítható: a posztszocialista államok a térség reorganizációja, gazdaságszerkezetének és hatalmi viszonyainak nagy változásai köze­pette is közepesen fejlett országok maradtak, talán a legjobban reagáló Szlovénia kivételével. Közelítésről-utolérésről az általánosság szintjén azonban aligha beszélhetünk.

2.4. Az orosz átalakulás

Az orosz átalakulás kezdete nem 1991-re (a SZU felbomlása), hanem valójában csak 1994-re tehető, hiszen az 1993. decemberi választást követően alakult ki az az elnöki adminisztráció, amely képes volt a gazdasági stabilizáció megkezdésére. Ehhez a dátumhoz igazítva a gazdasági növekedés és visszaesés a többi átmeneti gazdaság ritmusát követi (Csaba, 2006: 304-305.). Az összeomlás Csaba László szerint történelmileg szükségszerű volt, olyan belső tényezők okozták, amelyek a rendszer alkalmazkodóképességét meghaladó feladatokat állítottak az ország elé. Egy új államot kellett létrehozni, új határokkal, új hatásköri és illetékességi felosztással, az államadósság és a külképviseletek új államok közötti megosztásával, az egész adminisztráció átalakításával. Nem csoda hát, hogy a korszak bel-, illetve külföldi közgazdászainak javaslatai inkább csak eszmetörténeti jelentőségűek (ilyen volt például a Jelcin által felkarolt, Gorbacsov által elvetett Satalin-program – Krausz, 2003: 76-77.), mintsem tényleges megoldási lehetőségek voltak, hi­szen a megvalósításukhoz szükséges szervezési és adminisztrációs kapacitást már többszörösen túlterhelték más feladatok. A formális in­tézmények körében rendszervákuum keletkezett, és ezt az űrt informális intézmények töltötték ki, amelyek saját törvényekkel rendelkeztek. Ennek eredményeképpen a politika döntéseinek számos esetben a mellék­hatásai váltak meghatározóvá, míg elsődlegesen célzott hatásai csak töredékesen valósultak meg.

A polgári reformpolitika kialakítását és végrehajtását nagyban akadá­lyozta, hogy más posztszocialista országoktól eltérően nem került sor a demokratikus átalakulás mint végcél kitűzésére (Csaba, 2006: 45.). Nem dolgoztak ki új alkotmányt, ami a reformellenes erőknek jogi alapot adott például a föld magánkézbe adásának obstrukciójához. Ugyanakkor a Szovjetunióban kialakult mentalitás a jogi háttér hiányosságaival társulva a magántulajdon legitimációját nagyban megnehezítette, ami nagy visz­szatartó erő egy tőkés piacgazdaságra nézve. Ha elfogadjuk a Csaba László által képviselt „liberális paradigmát", amely az alkalmazkodni nem tudással magyarázza az összeomlást, akkor utólag szemlélve azt kell mondanunk: mintha mégiscsak létezett volna az a homo sovieticus, amin a nyugatiak egykor annyit gúnyolódtak. Az orosz társadalomból ti. éppen ezért hiányzott a polgári megegyezés képessége, ami számos jellegze­tességgel ruházta fel az orosz politikát és a gazdaságot is, mint amilyen például a privatizációs ügyek évtizedek múltán történő felülvizsgálata. Ahogy Krausz Tamás általánosítva írja: „Az államfüggő orosz burzsoázia [.] (osztály)tudatában van annak, pontosabban (osztály)tudatalattijának meghatározó komponense, hogy kisajátításának nincsen társadalmi legitimációja, és nem is lehet" (2003: 137.). Történelmileg szinte egye­dülálló módon a szovjet birodalom önmagát számolta fel; nem felkelés, külső hódító vagy vesztett háború következménye volt a bukás, hanem maguk a pártvezető elitek bontották szét a Szovjetuniót, mégpedig egy azt ellenző népszavazás (1991. március 17.) eredményének dacára. Történészek kimutatták, hogy a dezintegrációs folyamatok 1990 után voltak érzékelhetőek (Krausz – Sz. Bíró, 2003: 46-48.), s hogy ebben a helyi, tagköztársasági elitek fokozatosan álltak a jelcini kiválási politika mellé (ezt Krausz [2003: 76-84.] dokumentumokkal is igazolja).

Rontotta a reformtörekvések esélyeit, hogy Vlagyimir Putyin közigaz­gatási központosításáig a helyi hatalom volt túlsúlyban a központival szemben az átalakulás során. 1995-ben az infláció mérséklődött és 1996-ban évi 50% alá süllyedt, ami a központi hatalom megszilárdulá­sával egy időben történt. 1997-ben az éves infláció már csupán 14,7% volt. Csaba (2006: 308.) szerint ezek az adatok azt sugallják, hogy maga az orosz átalakulás folytán előállt transzformációs visszaesés hasonló a közép-európai országok átlagos visszaeséséhez (kb. a GDP 20%-a). 1998-ban Oroszország konjunkturális jellegű visszaesést élt át, melynek súlyosságát a monetáris politika hiányosságai fokozták. A közép-európai országokhoz hasonlóan az infláció mérséklődésével a tartós növekedés is megjelent, fellendültek a kereskedelmi és piaci folyamatok.

 A GDP alakulása Oroszországban 1998-2004 (évi átlagos változás, %)

1998

1999

2000

2001

2002

2003

2004

-5,3

6,4

10,0

5,1

4,7

7,3

6,9
 Forrás: Csaba, 2006: 349. (Statisztikai melléklet a 10. fejezethez).

 

 Az infláció alakulása Oroszországban 2000-2004

2000

2001

2002

2003

2004

20,8%

21,6%

15,8%

13,7%

10,9%
 Forrás: Csaba, 2006: 309.

Egy francia kutató-professzor, Jean Radvanyi hosszú távot tekintve ér­tékeli Putyin kétarcú Oroszországát. Elemzései nagyon hasonlóak ahhoz, ahogy Krausz Tamás a neoliberális modernizáció útjával való szakításként jellemezte a jelcinizmus csődje után fellépő, Putyin-féle elnöki rendszert (Krausz, 2003: 109-138.). Hangsúlyozza, hogy némiképpen irányított demokráciáról van szó, de a vezér sikereinek kulcsa éppen abban áll, hogy 1999 után képes volt megállítani országa destabilizálódását. Ennek belső és külső okai – visszatekintve – egyaránt jól láthatóak. A kaotikus jelcini reformok belülről gyengítették meg az államot, számos régió és köztársaság törvényhozása szembeszállt a szövetségi intézményekkel, cégóriások vonhatták ki magukat adó- és illetékfizetési kötelezettségeik alól. Mindenütt virágzott a korrupció és a nepotizmus. Kívülről pedig „az Egyesült Államok és atlanti szövetségesei példátlan támadást indítottak annak érdekében, hogy csökkentsék Moszkva befolyását egész hagyo­mányos hatalmi övezetében. [.] [Oroszországot] bizonyos nyersanyagok szállítójának másodlagos szerepére kell kényszeríteni, amelyek kiter­melése ráadásul csak a nagy nyugati társaságok részvétele révén lesz lehetséges." (Radvanyi, 2007: 4.) Putyin az ezen helyzetből való kilábalás érdekében épített fel egy eredményes stratégiát: visszaszerezte – esz­közökben sem válogatva – a nyersanyag-jövedelmek feletti ellenőrzést, reorganizálta az orosz ipart és a régiókban felbomlott orosz intézmény­rendszert, megtörte az oligarchiákat. A termelés először 2006-ban érte el az 1991 előtti szintet. Az elnöki adminisztráció sikerei egyben a karizma­tikus vezető sikereit hozták, amiben szerepet játszott az is, hogy a szilárd politikai többség fenntartásáért Putyin némely demokratikus szabadság­jogot korlátoz (párt- és egyesületbejegyzés, tv-csatornák ellenőrzése, fölöttébb gyanús személyi ügyek stb.). A gazdaság kapitalista átalakulása és a hatalomgyakorlás autoriter módja közötti feszültség fennáll, de Putyin „felvilágosult abszolutizmusát" az eredmények és a jól megválasztott és helyzetadekvát hazafias újjáépítési retorika jól ellensúlyozzák.

A 2002 és 2007 közötti időszakban az olaj tartósan magas ára a vártnál nagyobb növekedést hozott Oroszországnak anélkül, hogy a szerkezeti és versenyképességi problémákkal igazán szembenézett volna és azokra megoldást dolgozott volna ki. Bár a hatás természetesen előnyös volt, azonban kizárólag nyersanyagkivitel és hagyományos indusztrializáció alapján nyilvánvalóan nem lehet hosszú távon egy modern (tehát posztindusztriális) gazdaságot működtetni. Tehát ez a reorganizáció és világgazdasági energiaár-szökés kétségtelenül növekedést eredménye­zett, ugyanakkor a tényleges gazdasági fejlődés feltételeinek megterem­tése a háttérbe szorult, jóllehet a növekedéselmélet klasszikus képviselői (Solow, Kuznets és Chernery) már fél évszázada a műszaki fejlődést és a nem műszaki, inkább társadalmi és szervezeti innovációt nevezték meg a növekedés hosszú távú forrásaként. Oroszország hatalmas visszaesése, majd reorganizációja azonban messze elmarad Kína 30 éve tartó evolutív pályájához képest.

2.5. Egy különleges eset: Kína evolutív fejlődése. Államszocializmus vagy kognitív kapitalizmus?

Kína számára a 80-as évek elején elindított „nyitás" politikája volt az a minőségi ugrás, amellyel elkezdte lerombolni a maga köré emelt fala­kat. Ennek következtében óriási léptékű, tartós, folyamatos változások játszódtak és játszódnak le a félkontinensnyi országban. Kulcsár Kálmán (2007) idézi Alain Peyrefitt megfigyeléseit, amelyek már a mai Kína tíz legfontosabb jellemző vonását rögzítik. „(1) Nagy létszámú és állandóan gyarapodó lakosság. A jelzett időben két és félszer annyian éltek ott, mint Európában. (2) Akkora területen fekszik, mint Európa az Atlanti-óceántól az Uralig. Egy ilyen terület – ahogy annak idején Montesquieu írta – nagy birodalmat és »despotikus uralmat« feltételez, éspedig (3) sokfajta etnikai ellentéttel. Kínában akkor több mint ötvenhat nemzetiség élt. (4) Ötezer éves kifinomult kultúrával rendelkezik, és a legrégibb a ma is élő civili­zációk közül. Ez a civilizáció az egyetlen, amely a kezdetétől mind a mai napig megszakítás nélküli, éspedig négyezer évre visszamenő, krono­logikusan ismert történelemmel rendelkezik. (5) Az országot, különböző szélsőségekkel, többfajta éghajlati viszony jellemzi. (6) A hódoltsági és a belső uralmi viszonyai is többfélék. A császárnak, kormányzónak, a hivatalnoknak, az apának, az ősöknek való alávetettséggel formájában és tartalommal. Mindezek meghatározott rendet alkotnak, e rendeknek megfelelő alávetettséggel, amelyet csak a lázadások szakítanak meg.

(7) Nagy létszámú, mondhatni tömeges parasztság él az országban, és

(8) sokfajta egyenlőtlenség jellemző a lakosságra. (9) Az ország nagy befolyást gyakorolt és gyakorol a szomszédaira, de a világra is. A kínai találmányok, a tudás és ismeret – csak egy-két példát említve: a kultúra, a technika stb. területén – jelentősen befolyásolták akár távoli országok fejlődését is. (10) Az országban azonban mai is sokféle gyanakvás él a szomszédok és a távolabbi világ iránt. Ötszáz éve alakult ki és ma még távolról sem oszlott el (sőt, a második világháborút követő évtizedekben meg is erősödött) a külső világgal és az idegenekkel szemben. Ellentét­ben Japánnal, még ma is félnek attól, hogy a nyugatiak felborítják, vagy legalábbis megzavarják a kínai rendet." (Kulcsár, 2007: 7-8.)

Ezek valós jellemzők, adottságok, éspedig máig hatóak. Kiegészítve és rátérve a gazdasági összefüggésekre, különlegesség az is, hogy Kína legnagyobb városainak többsége a tengerparti övezetben található. Ezek a városok történelmileg jelentős kereskedelmi és ipari kultúrával rendelkeznek. A csúcstechnológiai ipari zónák, az állami szintű gazdasági és technológiai zónák, a különleges gazdasági övezetek, a nyitott part menti városok, a nyitott városok, a szabadkereskedelmi területek és az exportra termelő zónák kialakítása évtizedeket vett igénybe.

A kínai fejlődés egyik érdekes megoldása a különleges gazdasági öve­zetek létrehozása, amelyek célja a külföldi működő tőke (Foreign Direct Investment) generálása és a szerkezetváltáshoz szükséges technológi­ák megszerzése volt. A modernizált termelés és a nagyhatalmi pozíció elérése tette az exportot a kínai gazdaság növekedésének motorjává. Kína gazdasága az elmúlt két évtizedben évi 9,5%-os bővüléssel büsz­kélkedhetett, és az infrastrukturális beruházások magas értéke mellett az export dinamikus bővülése vezérelte. A GDP összege alapján Kína a negyedik helyre lépett elő a világranglistán.

Kína természetesen számos problémával küzd. A nagyfokú urbanizá­ció jelentősen befolyásolja az ott élő tömegek szociális tudatát, rontja a városi élet minőségét. A nagyfokú mobilitás a közösségek átértékelődé­sét eredményezi, ami a tradicionális közösségcentrikusság előnyeinek elvesztésével fenyeget. A kínai kormány a különleges kedvezmények eltörlésével egyenlő esélyeket próbál teremteni a régiók között. 1990 óta a regionális jövedelmek között nagyfokú különbségek érezhetőek, az enklávé jellegű fejlődés valószínűleg folytatódik. Egyes közigazgatá­si területek humán erőforrásokkal való ellátottsága jelentős mértékben kisebb, a középső és határ menti vidékeken a humán erőforrások, illetve a tárgyi feltételek hiánya nehezíti a felzárkózást. Összefoglalva: „Kína megmaradt duális gazdaságnak. A különleges gazdasági övezetek zárványszerűen fejlődtek. Az állam földterületet adott át, adókedvezmé­nyeket nyújtott és biztosította a szükséges közlekedési infrastruktúrát. Ez azonban elegendő volt ahhoz, hogy Kína egyre több területen váljon a világgazdaság vezető exportőrévé: kezdve a textilipari termékekkel, folytatva a műanyag gyermekjátékokkal, eljutva egészen a műszaki cikkek összeszereléséig. A lehengerlő kínai áruexport és az egyre erő­södő kínai tőkeexport mögött azonban különféle belső ellentmondások is kimutathatók. Az elemzők elsősorban a bankrendszer gyengeségeire mutatnak rá, és nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a növekedési rekordok ellenére az egy főre eső GDP az amerikainak kb. egyhatoda, és ez az alacsony jövedelem a kínai versenyképesség egyik legfontosabb tényezője." (Andor, 2007: 29.)

Érdemes Kína perspektíváiról, értékeléséről két álláspont bemutatásá­val összehasonlító elemzést készítenünk. A gazdasági tényezők elem­zését itt is kiegészítjük társadalmi, kulturális és politikai aspektusokkal, hiszen éppen ez az az ország, amelynek fejlődése rámutat a gazdaság gazdaságon kívüli, ideológiai, politikai és a tradíciókat jelenbe integráló tényezők jelentőségére.

1. Kína a „magyar úton" jár, csak idő kérdése, hogy a gazdasági válto­zások politikai pluralizmushoz vezessenek. A gazdasági modernizáció, amelynek etalonjait a centrum-kapitalizmus szolgáltatja, szükségképpen átalakítják a politikai berendezkedést. A központosított, monolitikus hatalom helyére pluralista szerkezetű politikai tagoltság lép, és annak valaminő intézményesülése. Összegezzük egy kínai szerzővel az ebbe a típusba tartozó okfejtéseket, érveket.

Fang Jue (1998) a demokrácia jegyében a kínai átalakulásról és mo­dernizációról úgy vélte, hogy az átalakulásnak a szabad és általános vá­lasztások útján kell haladnia. A Népi Kongresszusnak független, modern törvényhozó hatalommá válása a párt és a kormány teljes elválasztásán kell hogy nyugodjék. A sajtó, a publikálás és a társulás szabadsága ve­zet a politikai pártok és a kormány közötti viszony modernizálásához, a központosított hatalom megszűnéséhez.

A gazdasági diszkriminációt egyenlő versenyfeltételekkel kellene fel­számolni, szektorsemlegességgel, a társadalmi tulajdoni formák élvezte védelmek leépítésével (amint ez kezdetben Magyarországon is történt). A magántulajdon és a magánvállalkozás legyen szabad, bár a mono­polizálódást szerzőnk szerint korlátozni kellene. Külföldi vállalkozások minden szektorban tevékenykedjenek, a stratégiai jelentőségű ágazatok sem lehetnek kivételek ez alól, és a kínai piacot minden tekintetben meg kell nyitni. A belső piac védelme eszerint nem modern.

Az állami gazdálkodást javaslata szerint közgazdálkodássá kelle­ne átváltoztatni. A kormányzati szabályozó tevékenységnek pedig piackonformmá kell válnia. Előtérbe kell állítani az emberi jogokat és a kultúra spirituális egységesítő erejét, amellyel a hagyományos és nagyon sokféle kínai territóriumok modern társadalommá alakíthatóak. A balol­dali időszak régi és lejárt kultúrájához való ragaszkodás gátja a szellemi vitalitásnak és a modern kulturális fejlődésnek – foglalja össze Kulcsár (2007: 159-162.) a kínai szerző nézeteit.

Eléggé egyértelmű, hogy itt a gazdaságban, a politikában, az állam szerepfelfogásában és a kultúra területein is a mai centrum-kapitalizmus szelleme a mintaadó. A feladat a sajátosságok között történő recepció, átvétel, mert a kínai út javasolt menete a népköztársaságból a köztársa­ság felé vezet. A nyugatitól gyökeresen eltérő kultúra és életmód kevés szerephez jut, hasonlóan ahhoz, hogy a jelenlegi pártirányításos politikai rendszernek milyen gazdasági és országos integrációt fenntartó funkci­onális összefüggései vannak. Azért nem tarthatóak nagyon előrelátónak az ehhez hasonló perspektívák, mert a KKP által vezetett fokozatos reformok 30 éve beváltak, és sokkal sikeresebbek, mint például az orosz átalakulás és jó néhány európai átmeneti ország esete. Más országok­hoz hasonlóan sok strukturális anomáliája elemezhető a mai Kínának (területi fejlettségbeli egyenlőtlenségek, falusi munkanélküliség, belső migráció, a rurális reform szükségessége, az urbanizáció elmaradása az iparosodástól stb.). Arra azonban, hogy a politikai pluralizmussal és a magántulajdon előtérbe állításával ezek a strukturális inkompatibilitások rendeződnének, nem sok jel mutat.

Hasonló felfogást képvisel Victor Nee és Sonja Opper, amikor Kínát „politikai kapitalizmus"-ként mutatják be. A szerzők „elutasítják azt a feltételezést, hogy az óriási országban teljesen kifejlett piacgazdaságról volna szó. Kiemelik, hogy az állam nemcsak szabályozza a vállalatok működési környezetét, hanem közvetlenül bele is avatkozik döntéseikbe. A rendszert átmenetinek látják, és egyfajta hibrid gazdasági rendnek tekintik, amely előbb-utóbb valamilyen más modell irányában tovább fog fejlődni" – összegzi álláspontjukat Andor (2007: 30.). Implicite ez pedig a gazdasági, értsd: nem központosított politikai hatalommal kiegészített kapitalizmus. Magunk részéről azt gondoljuk, hogy a Peyrefitt említette sajátosságok aligha teszik lehetővé és idézik elő, hogy Kína ebbe az irányba „nyugatosodjon".

2. Világrendszer-elméleti megközelítésben az aktuálisan is döntő kér­dés, hogy melyek a kritériumai az államszocialista Kína különállóságá­nak egy kapitalista berendezkedéshez képest. Meddig nem az, és mitől kezdve lesz az? Annyi nyilvánvaló, hogy a hagyományok és kulturális tradíciók nyomán, azoktól megerősítetten itt az uralmi formák hordoz­zák a specifikumokat. Ma is Montesquieu-re kell hagyatkoznunk? Nagy síkságokon, óriási tömegű lakosság mellett a despotizmus az adekvát uralmi forma?

Giovanni Arrighi számára evidencia: a délkelet-ázsiai, évszázados sinocentrikus hűbérajándék-kereskedelmi rendszerre épülnek a mai gazdasági folyamatok is. A térség országhatárokon átívelő üzleti vállal­kozásai jogilag független egységek informális (nem hivatalos) hálózatára támaszkodnak, amelyekben a japán termelő és kereskedelmi cégek ná­luk honos szerződési/alvállalkozói rendszere e regionális üzleti hálózatok létrehozásában jól kiegészült a tengeren túli kínai üzleti diaszpóra tevé­kenységével. Utóbbiak legújabb kori felfutása és terjeszkedése szorosan összefügg a Kínai Népköztársaság negyedszázada tartó, óriási tempójú gazdasági növekedésével és a világpiacra való visszatérésével. Arrighival szólva: jelentős az a kapcsolódás – a kereskedelmi és pénzügyi műve­leteknek az áramlása -, amely a jelenkori kínai kapitalista diaszpórákat a szárazföldi Kína gazdasági tevékenységéhez köti.

„A szárazföldi Kína visszafogadása a térség és a világpiac gazdasá­gaiba olyan állam visszatértét jelentette, amelynek demográfiai mérete, tömeges munkaerőforrása és növekedési potenciálja messze kimagaslott a térségben működő többi állam közül, az Egyesült Államokat is ideértve […] Biztos, ami biztos, a népi Kínát a kapitalista világgazdaság forgalmi­adó-hierarchiájának csupán legalacsonyabb szintjein fogadták vissza a térség és a világ piacai." (Arrighi, 1996: 182.) Kína hazai termelésének és külkereskedelmének hihetetlen lendülete ellenére az egy főre jutó GNP-je – világpiaci árakhoz viszonyítva – változatlanul a világ egyik legalacsonyabb értékét mutatja. Éppen a nyolcvanas évek vége óta robbanásszerűen beáramló külföldi tőkebefektetések képezik a GDP (tehát az összes belföldi termelés) évi átlagos, 8-10%-os növekedését. Ezen GDP-növekedés ipari szektorra jutó részének a felét pedig külföldi befektetések adják. A külföldi tőkének adott államkapitalista koncesszi­ók építik jelentős részben a Kínai Népköztársaságot, zömében olyan sajátos, vegyes tulajdoni szerkezettel, amelyben a többségi tulajdonos a kínai állam. Vonzerejét a tömegesen rendelkezésre álló, alacsony költségű és jó képességű, szorgalmas munkaerő jelenti. Ugyanakkor Kína egyik legnagyobb sikerének a 400 milliós szegénység felszámo­lását tekinthetjük. A 80-as évektől kölcsönös érdekeken alapuló szoros politikai szövetség alakult ki a KKP és a külföldi kínai tőkés vállalkozók között. Utóbbiak kiváló lehetőségeket kapnak ahhoz, hogy kereskedelmi és pénzügyi közvetítő tevékenységük révén profithoz jussanak. A KKP pedig „miközben fejleszthette a szárazföldi Kína belföldi gazdaságát, azonközben egyúttal támogathatta a nemzeti egyesítés eszméjét is, az »egy nemzet – két rendszer« elv alapján" (Arrighi, 1996: 183.).

Az ezen iskolához kapcsolódó magyar kutató szerint (Szigeti, 2005: 153-154.) „valóban két különböző társadalmi rendszerről van szó, mert az államszocialista Kína annak ellenére sem olvad bele a térség egé­szének délkelet-ázsiai színekkel tarkított kapitalista arculatába, hogy óriási teret nyitott a külföldi tőkebehozatalnak, és árugazdaságként jól illeszkedik a régió egészéhez".

Miért és/vagy mennyiben nem olvadt bele Kína a tőkés dominanciájú, egyenlőtlen és hierarchikus világgazdaságba? Azért és annyiban nem olvadt be, „mert nem adta fel tulajdonviszonyaiban jelentősen vegyessé váló gazdasága feletti jogi, politikai és pénzügyi szabályozó hatalmát. Belső társadalmi és területi egyenlőtlenségeinek kezelésében, népesség­szaporulatának eredményes szabályozásában, gazdasága integrációjá­ban, fejlesztési terveiben rendelkezik az államszocializmusra jellemző, nélkülözhetetlen tulajdonságokkal: a felhalmozás és a fogyasztás, illetőleg utóbbin belül a köz- és magánfogyasztás arányainak megha­tározásával. Ha nemzeti valutáját »szabadon« átválthatóvá alakítaná (tehát a vásárlóerő-paritástól függetlenített árfolyam-meghatározottságra térne át, következésképpen a globális valutapiac alakulásához igazo­dó pénznemmé tenné azt, elveszítené gazdaságpolitikai szabályozó szerepét), ha lemondana a makrogazdasági koordinációról,2 melyek a nemzetgazdaság nem piaci, politikai integrációs típusának legfonto­sabb feltételei, s jelentős köztulajdoni szektorokat is feltételeznek, akkor válna az államszocialista kísérlet visszamenetté, akkor teljesedne ki a gazdaság feletti magánhatalom, s akkor válna a Kínai Népköztársaság is – előbb-utóbb a jelzőtlen, polgári köztársaság államformájában – a tőkés uralmi és felhalmozási rendszer részévé. Mindez, noha a nyers, politikai szocializmusok átmeneti jellegéből adódóan, hosszú távon egy­általán nem kizárt" – mondja az uralkodó felfogástól eltérően Szigeti Péter (2005: 154.), mégsem gondolja, hogy ez már csak idő kérdése volna, hogy a gazdaság mozgásba hozott erői szükségszerűen átalakítanák a rendszer állami, politikai, ideológiai felépítményét, megváltoztatnák a hatalom jellegét.

A saját arculatú, a térségben egyetlen szuverénnek mondható állam­szocialista országban ötezer éves civilizációs és uralmi tradíciók szól­hatnak a történelmileg is számottevő, sok szempontból eredményes modernizációs kísérlet folytatódása mellett. Ahogy Szigeti (2005: 155.) dialektikusan mondja: „Kína csak úgy része a tőkerendszernek, hogy nem-része annak". Átmeneti ország, csak nem világos, hogy saját koráb­bi énjétől, önállóságát megőrizve egy új, modern Kína felé halad-e, vagy átmenete egyben beilleszkedés lesz-e a tőkés világgazdaság őt megillető hierarchiaszintjébe. Közép- és Kelet-Európában az átmeneti országok zöme, akár sikeresen, akár sikertelenül, de elvileg és potenciálisan csatlakozott a Nyugat „washingtoni konszenzus" által kicövekelt útjához. Kína izgalmasabb. Nagyobb egység, hosszabb kifutással és alternatív lehetőségekkel. Megőrzi államszocialista karakterét? Előfordulhat az is, hogy az itteni evolutív pálya államszocializmusa egyfajta kognitív kapi­talizmust produkál? Vegyes tulajdonformájú piacgazdaságot, politikailag központosított, makrogazdasági koordinációval, amely jobban megőriz­heti saját identitását a globális kapitalizmus körülményei között is? Olyat, amelyik tanult a közép- és kelet-európai országok elvegyüléséből. Ezt a problémát szerettük volna gondolatilag érzékelhetővé tenni.

Irodalom

Andor László (2007): Összehasonlító gazdaságtan. ZSKF, Budapest.

Arrighi, Giovanni (1992): A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújí­tása. Eszmélet, 15-16. sz. 145-180.

Arrighi, Giovanni (1996): Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. Eszmélet, 30. sz. 169-197.

Aron, Raymond (1962): Dix-huit legons sur la société industrielle. Gallimard, Paris.

Czeglédi Pál (2005): Verseny és gazdasági növekedés az átementi gazdaságok­ban. Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Kar.

Csaba László (2006): Fölemelkedő Európa. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Groth, A. (2003): China in comparative perspective. The Journal of East Asian Affairs, vol. XVII., no. 2.

Held, David-McGrew, Anthony (1998): The end of the Old Order? Globalisation and the Prospect for World Order. Review of International Studies, 24 (o), de­cember, 219-243., idézi Szalai Erzsébet: A „globális hatalom" természete, Élet és Irodalom 50. évf. 18. 2006. május 5.

Jue, Fang (1988): Program for Democratic Reform Journal of Democracy, Vol. 9. No. 4. Idézi Kulcsár (2007).

Kisteleki K. – Lövétei I. – Nagyné Szegvári K. – Pomogyi L. – Rácz L. (é. n.): Egyetemes állam- és jogtörténet. Polgári kor. (Szerk. Rácz Lajos.) HVG Orac, Budapest.

Kornai János (2007): Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Krausz Tamás (2003): Jelcinizmus a történelem mérlegén; Putyin és az orosz kapi­talizmus. Mindkettő in uő: Lenintől Putyinig. Tanulmányok és cikkek 1994-2003. La Ventana, Budapest.

Krausz Tamás – Sz. Bíró Zoltán (2003): Peresztrojka és tulajdonáthelyezés. Ta­nulmányok és dokumentumok a rendszerváltás történetéből a Szovjetunióban (1985-1991). Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest.

Kulcsár Kálmán (2007): Kína a világpolitikában. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Narojek, Winicjusz (1979): A tervező társadalom. Közgazdasági és Jogi Könyv­kiadó, Budapest.

Radvanyi, Jean (2007): Vlagyimir Putyin kétarcú Oroszországa. Le Monde diplomatique, II. évf., december (magyar kiadás).

Schumpeter, J. A. (1980): A gazdasági fejlődés elmélete. Vizsgálódás a vállalkozói profitról, a tőkéről, a hitelről, a kamatról és a konjunktúraciklusról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Stiglitz, Joseph E. (2003): A globalizáció visszásságai. Napvilág Kiadó, Buda­pest.

Quin Hui (2006): Small goverment, big society? What is the role for the state in the Chinese transition process? Social Research, vol. 73., no. 1.

Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapita­lizmusban. Aula, Budapest.

Szigeti Péter (2005): Világrendszernézőben. Globális „szabadverseny" – a világ­kapitalizmus jelenlegi stádiuma. Napvilág Kiadó, Budapest.

Szigeti Péter (2007): Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok. In Krausz T. – Szigeti P. (szerk.): Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok. L'Harmattan, Budapest, 11-52.; Reflexiók a vitáról: uo. 256-273.

Tálas Barna (2006): Kína – a 21. század leendő hiperhatalma. Külügyi Szemle, V. évf. 1-2.

Wallerstein, Immannuel (1983): A modern világgazdasági rendszer kialakulása. A tőkés mezőgazdaság és az európai világgazdaság eredete a XVI. században. Gondolat, Budapest.

Wiatr, Jerzy (1980): A politikai viszonyok szociológiája. Kossuth, Budapest. (Ere­deti lengyel kiadás: 1977.)

Jegyzetek

1 Ilyennek tekinthető a gazdasági növekedésben játszott szerepük, valamint a technikai-technológiai recepcióban és a munkakultúra-munkafegyelem terén történt előrelépésük.

2 Az alkalmazott eszközök felől Stiglitznél Kína azért a globalizációhoz való fokozatos és sikeres alkalmazkodás példája, mert kereskedelmében és pénzpia­cainak liberalizációjában körültekintő politikája révén el tudta kerülni a szomszédos kelet-ázsiai országokban bekövetkezett, nagy áldozatokkal járó pénzügyi válsá­gokat (Stiglitz, 2003: 75, 78.).

Korábbi számok

Népszerűtlen „népszerű történelem” – avagy hogyan védelmezzük államunkat?*

A pamflet az Államvédelmi Hatóság (Országgyűlés), az államvédelmi médikusok (gondolatgyógyászok) és az államvédelmi önkéntesek (civil segítők) tevékenységének azonosságával és különbségeivel foglalkozik.

* Az írás  "Hogyan nem védelmezzük államunkat?" című ellendarabja a következő számban található.

 

1. jelenet

Parlamenti politikusok köztulajdon megteremtésére kötelezik a mező­gazdasági és ipari termelőket.

2. jelenet

Parlamenti politikusok eltulajdonítják a termelők meg nem fizetett mun­kájából származó köztulajdont.

3. jelenet

Parlamenti politikusok bevezetik a termelők alkotmányos fosztogatásá­nak jogállami rendszerét.

4. jelenet

Politikusok a lopott pénzből tisztes jövedelmet juttatnak maguknak.

5. jelenet

Politikusok a lopott pénzből médikusokat (honi nyelven: gondolatgyógy­ászokat) alkalmaznak azzal a feladattal, hogy elvonják a meglopottak figyelmét a fosztogatás jogállami rendszeréről.

6. jelenet

Politikusok a lopott pénzből fegyvereseket alkalmaznak azzal a feladattal, hogy elvegyék a meglopottak kedvét a fosztogatás jogállami rendszeré­nek alkotmányellenes bírálatától.

7. jelenet

Politikusok nemzetközi katonai szervezetbe léptetik be az országot, hogy a meglopottakkal szemben külföldi védelmet is biztosítsanak ma­guknak.

8. jelenet

Politikusok önkéntes társadalmi (civil társadalmi) segítőket keresnek, akik elterelik a figyelmet a fosztogatás jogállami rendszeréről.

9. jelenet

Politikusok átveszik a Vadnyugati Égő Csipkebokortól a közvélemény formálásának Tíz Parancsolatát:

1. Parancsolat

Az állam médikusai következetesen hallgassanak a jogállami fosztoga­tásról. Beszéljenek bármi egyébről, és beszéljenek állandóan.

Ezzel erősítik a nemzeti egységet és védelmezik a jogállami fosztoga­tás rendszerét. Ezzel szolgálják meg a jövedelmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők a jogállami fosztogatásról való beszéd helyett akármi másról beszéljenek. A másról beszéléssel tudják legha­tékonyabban erősíteni a nemzeti egységet és védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét.

E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül vég­zik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

2. Parancsolat

Az állam médikusai folyamatosan foglalkozzanak a politikusokkal. Ké­szítsenek felméréseket a politikusok népszerűségéről. Az eredményeket tegyék közzé, magyarázzák, elemezzék. Dicsérjenek politikusokat, és dicsérjék az ellenfeleiket. Bírálják meg a politikusokat, és bírálják meg az ellenfeleiket. Érveljenek megválasztásuk mellett, és érveljenek megválasztásuk ellen. Érveljenek ellenfeleik megválasztása mellett, és érveljenek ellenfeleik megválasztása ellen.

Az állam médikusai ezzel erősítik a nemzeti egységet és védelmezik a jogállami fosztogatás rendszerét. Ezzel szolgálják meg a jövedelmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat a politikusokkal. Beszéljenek róluk, írjanak róluk. Dicsérjenek politikusokat, és dicsérjék az ellenfeleiket. Bírálják meg a politikusokat, és bírálják meg az ellenfeleiket. Érveljenek megválasztásuk mellett, és érveljenek megválasztásuk ellen. Érveljenek ellenfeleik megválasztása mellett, és érveljenek ellenfeleik megválasztása ellen.

Az önkéntes társadalmi segítők a politikusokról való beszéléssel tud­ják hatékonyan erősíteni a nemzeti egységet és védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

3. Parancsolat

Az állam médikusai folyamatosan foglalkozzanak a politikai pártokkal. Készítsenek felméréseket a politikai pártok népszerűségéről. Az ered­ményeket tegyék közzé, magyarázzák, elemezzék. Dicsérjenek politikai pártokat, és dicsérjék az ellenfeleiket. Bírálják meg a politikai pártokat, és bírálják meg az ellenfeleiket. Érveljenek hatalomra juttatásuk mellett, és érveljenek hatalomra juttatásuk ellen. Érveljenek ellenfeleik hatalomra juttatása mellett, és érveljenek ellenfeleik hatalomra juttatása ellen.

Az állam médikusai ezzel erősítik a nemzeti egységet és védelmezik a jogállami fosztogatás rendszerét. Ezzel szolgálják meg a jövedelmü­ket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat a politikai pár­tokkal. Beszéljenek róluk, írjanak róluk. Dicsérjenek politikai pártokat, és dicsérjék az ellenfeleiket. Bírálják meg a politikai pártokat, és bírálják meg az ellenfeleiket. Érveljenek hatalomra juttatásuk mellett, és érveljenek hatalomra juttatásuk ellen. Érveljenek ellenfeleik hatalomra juttatása mellett, és érveljenek ellenfeleik hatalomra juttatása ellen.

Az önkéntes társadalmi segítők a politikai pártokról való beszéléssel tudják hatékonyan erősíteni a nemzeti egységet és védelmezni a jogál­lami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

4. Parancsolat

Az állam médikusai foglalkozzanak sokat az állami fosztogatás nem jogállami formáival. Bírálják a köztulajdonra hivatkozó meg nem fizetett munka rendszerét. Bizonygassák hosszasan, hogy az a rendszer milyen gazdaságtalan. Bizonygassák hosszasan, hogy az a rendszer mennyire korlátozza az egyének szabadságát. Hangsúlyozzák, hogy a magántulaj­donra hivatkozó meg nem fizetett munka rendszere sokkal hatékonyabb. Hirdessék, hogy a jogállami fosztogatás rendszere megnöveli az egyének szabadságát. Gerjesszenek feszültséget, szítsanak gyűlölködést az elté­rően vélekedők között. így segítsék elő, hogy az emberek ne a jelennel, a jogállami fosztogatás gyakorlatával foglalkozzanak, hanem világnézeti, értelmezési, értékrendbeli különbségeikkel.

Az állam médikusai így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladatuk ellátásával szolgálják meg a jöve­delmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat a köztulajdonra hivatkozó meg nem fizetett munka rendszerével. Különösen sokat vitat­kozzanak arról, hogy szocializmusnak, államszocializmusnak, államka­pitalizmusnak, kommunizmusnak vagy sztálinizmusnak kell-e nevezni. Dicsérjék pozitívumait. Sorakoztassák fel történelmi és elméleti érdemeit. Bizonygassák, hogy az a rendszer mennyivel igazságosabb. Bizonygas­sák, hogy abban a rendszerben mennyivel jobb az embereknek, mert mindenki dolgozhat. Gerjesszenek feszültséget, szítsanak gyűlölködést az eltérően vélekedők között. így segítsék elő, hogy az emberek ne a jelennel, a jogállami fosztogatás gyakorlatával foglalkozzanak, hanem világnézeti, értelmezési, értékrendbeli különbségeikkel.

Az önkéntes társadalmi segítők a múlton való vitatkozás elősegítésé­vel hatékonyan tudják védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

5. Parancsolat

Az állam médikusai foglalkozzanak sokat azzal, hogy mi a baloldal és mi a jobboldal. Érveljenek amellett, hogy valójában baloldali a jobboldali szélsőség (SZDSZ). Érveljenek amellett, hogy valójában jobboldali a baloldali konzervativizmus (sztálinizmus). Érveljenek amellett, hogy valójában baloldali a globalizációellenes jobboldal (MIÉP). Bizonyítsák be, hogy a politikai palettán nincs is baloldali párt. Bizonyítsák be, hogy a politikai palettán nincs is jobboldali párt. Mutassák ki, hogy a baloldal és a jobboldal kategória jelentése homályos, sokértelmű, használata félrevezető, értelmetlen, és továbbra is ragaszkodjanak e szavak hasz­nálatához. Gerjesszenek vitákat, és a viták során ugrasszák egymásnak a szövetségeseket.

Az állam médikusai agitáljanak, érveljenek, bizonygassanak. Toboroz­zanak híveket a jobboldal számára. Bátorítsák és hitegessék a baloldal ellenségeit. Toborozzanak híveket a baloldal számára. Bátorítsák és hitegessék a jobboldal ellenségeit. Érjék el, hogy az egyszerű dolgozókat a politikai vezetők közötti különbségek, ellentétek foglalkoztassák. Érjék el, hogy az egyszerű dolgozókat a politikai pártok közötti különbségek, el­lentétek foglalkoztassák. Érjék el, hogy ezekről beszélgessenek, ezekről vitatkozzanak, ezekkel kapcsolatos nézeteltérésük miatt acsarkodjanak egymásra, gyűlöljék meg egymást.

Az állam médikusai így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladatuk ellátásával szolgálják meg a jöve­delmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat azzal, hogy mi a baloldal és mi a jobboldal. Érveljenek amellett, hogy valójában baloldali a jobboldali szélsőség. Érveljenek amellett, hogy valójában jobboldali a baloldali konzervativizmus. Érveljenek amellett, hogy valójában baloldali a globalizációellenes jobboldal. Bizonyítsák be, hogy a politikai palettán nincs is baloldali párt. Bizonyítsák be, hogy a politikai palettán nincs is jobboldali párt. Mutassák ki, hogy a baloldal és a jobboldal kategória jelentése homályos, sokértelmű, használata félrevezető, értelmetlen, és továbbra is ragaszkodjanak e szavak használatához. Gerjesszenek vitákat, és a viták során ugrasszák egymásnak a szövetségeseket.

Az önkéntes társadalmi segítők agitáljanak, érveljenek, bizonygassa­nak. Toborozzanak híveket a jobboldal számára. Bátorítsák és hitegessék a baloldal ellenségeit. Toborozzanak híveket a baloldal számára. Báto­rítsák és hitegessék a jobboldal ellenségeit. Érjék el, hogy az egyszerű dolgozókat a politikai vezetők közötti különbségek, ellentétek foglalkoz­tassák. Érjék el, hogy az egyszerű dolgozókat a politikai pártok közötti különbségek, ellentétek foglalkoztassák. Hogy ezekről beszélgessenek, ezekről vitatkozzanak, ezekkel kapcsolatos nézeteltérésük miatt acsar­kodjanak egymásra, gyűlöljék meg egymást.

Az önkéntes társadalmi segítők így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

6. Parancsolat

Az állam médikusai foglalkozzanak sokat a bérmunkásokat fosztogató tőke származási helyének különbségeivel.

Az állam médikusai agitáljanak a nemzeti tőke érdekében. Védel­mezzék a patrióta nemzeti tőkét a gátlástalanul mohó külföldi tőkével szemben. Érveljenek amellett, hogy a hazai tőke támogatása munka­helyeket teremt, ezáltal csökkenti a munkanélküliséget. Bizonyítsák be, hogy a hazai tőke támogatása csökkenti a tőkés rendszernek való kiszolgáltatottságot.

Az állam médikusai agitáljanak a külföldi tőke érdekében. Védelmez­zék a felvilágosult külföldi tőkét a korlátolt, provinciális hazai tőkével szemben. Érveljenek amellett, hogy külföldi tőke becsalogatásával lehet csökkenteni a munkanélküliséget, ezért kedvezményeket kell nyújtani a külföldi tőkének. Bizonyítsák be, hogy a külföldi tőkeberuházások növelik az ország versenyképességét, ezáltal csökkentik a nemzet kiszolgálta­tottságát a tőkés világrendszernek.

Az állam médikusai agitáljanak, érveljenek, bizonygassanak. Tobo­rozzanak híveket a nemzeti tőke számára. Bátorítsák és hitegessék a külföldi tőke ellenségeit. Toborozzanak híveket a külföldi tőke számára. Bátorítsák és hitegessék a hazai tőke ellenségeit. Érjék el, hogy a tulaj­donnélkülieket a tőkések közötti különbségek, ellentétek foglalkoztassák. Érjék el, hogy ezekről beszélgessenek, ezekről vitatkozzanak, és ezekkel kapcsolatos nézeteltérésük miatt ugorjanak egymásnak, gyűlöljék meg egymást.

Az állam médikusai így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladatuk ellátásával szolgálják meg a jöve­delmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat a bérmunkásokat fosztogató tőke származási helyének különbségeivel.

Az önkéntes társadalmi segítők agitáljanak a nemzeti tőke érdekében. Védelmezzék a patrióta nemzeti tőkét a gátlástalanul mohó külföldi tőkével szemben. Érveljenek amellett, hogy a hazai tőke támogatása munkahelyeket teremt, ezáltal csökkenti a munkanélküliséget. Bizonyít­sák be, hogy a hazai tőke támogatása csökkenti a tőkés rendszernek való kiszolgáltatottságot.

Az önkéntes társadalmi segítők agitáljanak a külföldi tőke érdekében. Védelmezzék a felvilágosult külföldi tőkét a korlátolt, provinciális hazai tőkével szemben. Érveljenek amellett, hogy külföldi tőke becsalogatásá­val lehet csökkenteni a munkanélküliséget, ezért kedvezményeket kell nyújtani a külföldi tőkének. Bizonyítsák be, hogy a külföldi tőkeberuházá­sok növelik az ország versenyképességét, ezáltal csökkentik a nemzet kiszolgáltatottságát a tőkés világrendszernek.

Az önkéntes társadalmi segítők agitáljanak, érveljenek, bizonygas­sanak. Toborozzanak híveket a nemzeti tőke számára. Bátorítsák és hitegessék a külföldi tőke ellenségeit. Toborozzanak híveket a külföldi tőke számára. Bátorítsák és hitegessék a hazai tőke ellenségeit. Érjék el, hogy a tulajdonnélkülieket a tőkések közötti különbségek, ellenté­tek foglalkoztassák. Érjék el, hogy ezekről beszélgessenek, ezekről vitatkozzanak, és ezekkel kapcsolatos nézeteltérésük miatt ugorjanak egymásnak, gyűlöljék meg egymást.

Az önkéntes társadalmi segítők így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

7. Parancsolat

Az állam médikusai foglalkozzanak sokat nemzeti és faji kérdésekkel.

Érveljenek a nemzeti hagyományok ápolása, a nemzeti gyökerek fon­tossága, a nemzeti jellem fölénye mellett. Mutassanak rá a szomszédos népek hibáira, hiányosságaira, fogyatékosságaira. Szítsanak ellentétet a határon inneni idegen nemzetiségűekkel szemben. Bizonyítsák be egyes fajok alacsonyrendűségét.

Az állam médikusai tiltakozzanak a faji megkülönböztetés, a rasszizmus ellen. Hangsúlyozzák, hogy be kell fogadni a határon inneni idegen nem­zetiségűeket. Hirdessék a népek egyenrangúságát, egyenértékűségét.

Az állam médikusai agitáljanak, érveljenek, bizonygassanak. Tobo­rozzanak híveket és ellenségeket a rasszizmus számára. Toborozzanak híveket és ellenségeket az antirasszizmus számára. Bátorítsák a naci­onalizmust és bátorítsák a nacionalizmus ellenségeit. Bátorítsák a koz-mopolitizmust és bátorítsák a kozmopolitizmus ellenségeit. Érjék el, hogy az egyszerű dolgozókat ne a tőketulajdon és a tőkének kiszolgáltatott bérmunkások ellentéte foglalkoztassa, hanem az ezt elfedő nemzeti, faji hovatartozás, nemzeti, faji rokonszenv, ellenszenv. Érjék el, hogy ezekről beszélgessenek, ezekről vitatkozzanak, és gyűlöljék meg egymást az ezekkel kapcsolatos nézeteltérésük miatt.

Az állam médikusai így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladatuk ellátásával szolgálják meg a jöve­delmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat nemzeti és faji kérdésekkel.

Érveljenek a nemzeti hagyományok ápolása, a nemzeti gyökerek fon­tossága, a nemzeti jellem fölénye mellett. Mutassanak rá a szomszédos népek hibáira, hiányosságaira, fogyatékosságaira. Szítsanak ellentétet a határon inneni idegen nemzetiségűekkel szemben. Bizonyítsák be egyes fajok alacsonyrendűségét.

Az önkéntes társadalmi segítők tiltakozzanak a faji megkülönbözte­tés, a rasszizmus ellen. Hangsúlyozzák, hogy be kell fogadni a határon inneni idegen nemzetiségűeket. Hirdessék a népek egyenrangúságát, egyenértékűségét.

Az önkéntes társadalmi segítők agitáljanak, érveljenek, bizonygassa­nak. Toborozzanak híveket és ellenségeket a rasszizmus számára. Tobo-

rozzanak híveket és ellenségeket az antirasszizmus számára. Bátorítsák a nacionalizmust és bátorítsák a nacionalizmus ellenségeit. Bátorítsák a kozmopolitizmust és bátorítsák a kozmopolitizmus ellenségeit. Érjék el, hogy az egyszerű dolgozókat ne a tőketulajdon és a tőkének kiszol­gáltatott bérmunkások ellentéte foglalkoztassa, hanem az ezt elfedő nemzeti, faji hovatartozás, nemzeti, faji rokonszenv, ellenszenv. Érjék el, hogy ezekről beszélgessenek, ezekről vitatkozzanak, és gyűlöljék meg egymást az ezekkel kapcsolatos nézeteltérésük miatt.

Az önkéntes társadalmi segítők így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

8. Parancsolat

Az állam médikusai foglalkozzanak sokat demokrácia és fasizmus kér­désével.

Nyilvánítsák ki, hogy míg egyes demokratikus politikai pártok demok­ratikusak, addig más demokratikus politikai pártok fasiszták. Mutassanak rá a demokratikus állam értékeire. Hívják fel a figyelmet a demokratikus államhatalom sebezhetőségére. Találjanak vagy kreáljanak néhány tucat állampolgárt, aki szélsőséges szamárságokat beszél. Nagy nyilvánosság előtt rettegjenek attól, hogy ők meg fogják dönteni a demokratikus rendet. Mozgósítsanak a demokratikus jogállam védelmére.

Az állam médikusai agitáljanak, deklaráljanak, érveljenek, bizonygas­sanak, tiltakozzanak. Érjék el, hogy a jogállami fosztogatás áldozatai meg akarják védeni demokratikus fosztogatóikat antidemokratikus fosz­togatóikkal szemben.

Az állam médikusai így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladatuk ellátásával szolgálják meg a jöve­delmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat demokrácia és fasizmus kérdésével.

Nyilvánítsák ki, hogy míg egyes demokratikus politikai pártok demok­ratikusak, addig más demokratikus politikai pártok fasiszták. Mutassanak rá a demokratikus állam értékeire. Hívják fel a figyelmet a demokratikus államhatalom sebezhetőségére. Találjanak vagy kreáljanak néhány tucat állampolgárt, aki szélsőséges szamárságokat beszél. Nyilvánosan rettegjenek attól, hogy ők meg fogják dönteni a demokratikus rendet. Mozgósítsanak a demokratikus jogállam védelmére.

Az önkéntes társadalmi segítők agitáljanak, deklaráljanak, érveljenek, bizonygassanak, tiltakozzanak. Érjék el, hogy a jogállami fosztogatás áldozatai meg akarják védeni demokratikus fosztogatóikat antidemokra­tikus fosztogatóikkal szemben.

Az önkéntes társadalmi segítők így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

9. Parancsolat

Az állam médikusai foglalkozzanak sokat egyes személyekkel.

Tartsák titokban az önállóan gondolkodó és cselekvő egyéniségek törekvéseit. Hozzanak divatba a veszélytelen szürke állományból egyes személyeket, és csináljanak belőlük sztárt. Beszéljenek, írjanak arról, hogy sztárok milyen frizurát viselnek. Beszéljenek, írjanak arról, hogy sztárok milyen viseletet hordanak. Beszéljenek, írjanak arról, hogy sztá­rok hol laknak, hogyan élnek. Beszéljenek, írjanak sztárok szokásairól. Beszéljenek, írjanak sztárok utazgatásairól. Beszéljenek, írjanak sztárok költekezéseiről. Beszéljenek, írjanak arról, hogy sztárok milyenek voltak akkor, amikor még nem voltak sztárok: mit csináltak csecsemőkorukban, mit csináltak kisgyermekkorukban stb. Beszéljenek, írjanak sztárok sze­mélyes kapcsolatairól, intim kapcsolatairól, intim kapcsolatainak változá­sairól. Beszéljenek, írjanak a sztárok botrányairól. Beszéljenek, írjanak arról, hogy melyik sztárnak kitől van gyereke. Beszéljenek, írjanak arról, hogy melyik sztárt ki pénzeli.

Az állam médikusai csináljanak sztárt a rendszerre veszélytelen sze­mélyekből, csináljanak szenzációt a sztároltakból, majd feledkezzenek meg róluk, és alkossanak új sztárokat a helyükbe. Érjék el, hogy a jogállami fosztogatás áldozatai ne a saját helyzetükkel és cselekvési lehetőségeikkel foglalkozzanak, hanem az éppen aktuálisan sztároltak külső megjelenésével, szokásaival, élményeivel, a sztárokkal kapcsolatos pletykákkal, botrányokkal.

Az állam médikusai így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladatuk ellátásával szolgálják meg a jöve­delmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak sokat egyes szemé­lyekkel. Magasztalják egyesek kiválóságát, és kritizálják egyesek szel­lemi vagy jellembeli fogyatékosságait. Mindig az egyes személyekkel foglalkozzanak. Soha ne azokkal a társadalmi viszonyokkal, amelyeknek hordozói az egyes személyek. Soha ne azokkal a társadalmi szerepekkel, feladatokkal, amelyeket betöltenek az egyes személyek. Soha ne azok­kal a személytelen társadalmi hatalmakkal és funkciókkal, amelyeknek öntudatlan megszemélyesítői, kiszolgálói az egyes személyek egyes cselekedetei.

Az önkéntes társadalmi segítők érjék el, hogy a jogállami fosztogatás áldozatai ne a saját helyzetükkel és cselekvési lehetőségeikkel foglal­kozzanak, hanem az éppen divatos pletykák, aktuális botrányok kössék le érdeklődésüket, maradék energiáikat.

Az önkéntes társadalmi segítők így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

10. Parancsolat

Az állam médikusai foglalkozzanak sokat megvásárolható élmények népszerűsítésével.

Tereljék el a figyelmet a személyes, a személyiségből fakadó, sze­mélyiséget megnyilvánító, egyedi személyiséget gazdagító örömökről. Tereljék el a figyelmet a személyes alkotás okozta örömökről, a sze­mélyiség önállóságának, erejének megtapasztalásából fakadó egyedi élményekről.

Keltsék föl az érdeklődést a legkülönbözőbb megvásárolható élmények (események, szolgáltatások, divatos áruk) iránt.

Hozzanak a köztudatba eseményeket, látványosságokat. Agitáljanak kihagyhatatlanságuk mellett. Minél többeket győzzenek meg arról, hogy ott kell költekezniük.

Propagáljanak szolgáltatásokat. Vegyenek rá minél többeket, hogy ezekre a készen kapott kellemességekre fordítsák idejüket és pénzüket.

Vásároltassanak újdonságot. Hozzanak divatba és tukmáljanak minél többekre újabb és újabb árukat. Nem nagy baj, ha nem használják ezeket az árukat – elég, hogy megvásárolták.

Az állam médikusai érjék el, hogy az állampolgárok a vásárlást és a fogyasztást tekintsék életük értelmének, életük legfontosabb céljának. így tudják elterelni a figyelmüket a jogállami fosztogatásról. Érjék el, hogy az állampolgárok minél többet vásároljanak, hiszen minden vásárlással anyagilag is támogatják az államot.

Az állam médikusai így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladatuk ellátásával szolgálják meg a jöve­delmüket.

Az önkéntes társadalmi segítők foglalkozzanak alternatív élmények népszerűsítésével. Keltsék föl az érdeklődést az állam médikusai által kevésbé propagált megvásárolható élmények iránt.

Agitáljanak egészséges alternatív szolgáltatások mellett. Hozzanak divatba és tukmáljanak minél többekre egészséges alternatív árukat.

Az önkéntes társadalmi segítők érjék el, hogy minél több állampolgár az alternatív áruk fogyasztását tekintse élete fő céljának. így tudják elte­relni a figyelmüket a jogállami fosztogatásról. Érjék el, hogy az állampol­gárok a drágább, alternatív árukat vásárolják, hiszen minden vásárlással anyagilag is támogatják az államot.

Az önkéntes társadalmi segítők így tudják hatékonyan védelmezni a jogállami fosztogatás rendszerét. E feladat ellátását belső késztetésre, külön állami fizetség nélkül végzik. (Állami kitüntetésük ajánlott.)

*

A jogállami fosztogatás rendszerét az árutermelő bérmunkások anya­gilag finanszírozzák. (Jogállami fosztogatásuk, ezért bérmunkával való ellátásuk ajánlott.)