Korábbi számok kategória bejegyzései

Visszavonulóban a globalizáció?

A 90-es évek elején beharangozott globalizációs folyamat tartalékai mára mintha kimerülnének. A cikk ennek okait boncolgatja: a tőkecsoportosulások küzdelmét, a nemzetgazdasági keretek újbóli megerősödést, a globalizációval szembeni ellenállást. A szerző szerint "mostanra láthatóvá vált, hogy a globalizáció nem a kapitalizmus fejlődésének egy új, magasabb fázisa, hanem a tőkés termelési rend strukturális válságára adott válaszkísérlet"

Amikor a 90-es évek elején a "globalizáció" közhasználatú kifejezéssé vált, úgy tekintettek rá, mint a jövő megtestesülésére. Tizenöt évvel ezelőtt a globalista gondolkodók, mint például Kenichi Ohmae vagy Robert Reich, az úgynevezett határok nélküli világ beköszöntét üdvözölték. A viszonylag autonóm nemzetgazdaságok globális gazdaságba való funkcionális integrációjának folyamatát "visszafordíthatatlannak" nyilvánították. Mindazokat pedig, akik szembehelyezkedtek a globalizációval, megvetően félresöpörték mint a ludditák mai rokonait.

Tizenöt évvel később az áttelepülő gyárak és a kiszervezések ellenére a nemzetközi gazdaság még mindig nemzetgazdaságok rendszere. Ezek kétségkívül kölcsönösen függenek egymástól, de a belső tényezők továbbra is nagyban meghatározzák e gazdaságok dinamikáját. A globalizáció valójában elérte legmagasabb szintjét, és lassan visszavonulóban van.

Fényes jóslatok, siralmas kimenetelek

A globalizáció fénykorában azt mondták, hogy az állami gazdaságpolitika nem számít többé, és hogy a nemzetközi nagyvállalatok hamarosan eljelentéktelenítik az államokat. De az államok ma is fontos tényezők. Az Európai Unió, az USA kormánya és a kínai állam ma erősebb gazdasági tényezők, mint tíz évvel ezelőtt. Kínában például inkább a transznacionális társaságok táncolnak úgy, ahogyan az állam fütyül, mint megfordítva.

Ezenkívül az ipari struktúrák kiépítését vagy a foglalkoztatási szint védelmét szolgáló, piaci folyamatokba közbeavatkozó állami intézkedések ma is jelentős hatással bírnak. Valójában épp ezek az intervencionista kormányzati politikák bizonyultak döntőnek a fejlődés vagy alulfejlődés, virágzás vagy elnyomorodás kérdésében. A Malajzia által az 1997-98-as ázsiai pénzügyi válság során bevezetett tőkekorlátozások következtében az országot kevésbé rendítette meg a válság, mint Thaiföldet vagy Indonéziát. A tőkemozgások szigorú kontrollja Kínát is elszigetelte a szomszédai körében végbemenő összeomlástól.

Tizenöt évvel ezelőtt azt mondták, hogy létrejön az a transznacionális kapitalista elit, amely menedzseli majd a világgazdaságot. Valóban, a globalizáció lett a Clinton-adminisztráció "nagy stratégiája", amelynek értelmében az amerikai elit lesz a primus inter pares – az első az egyenlők között – abban a globális koalícióban, amely a világot elvezeti az új, jóindulatú világrendhez. Mára a projekt romokban hever. George W. Bush uralma alatt a gazdasági elit nacionalista frakciója felülkerekedett a transznacionális frakción. Nacionalizmus által megfertőzött nemzetállamok éles versenyt folytatnak azon, hogy ki képes jobban megrövidíteni a másik gazdaságát.

Egy évtizeddel ezelőtt létrejött a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), és a globalizáció korát fémjelző nemzetközi gazdaságirányítási rend harmadik pilléreként csatlakozott a Világbankhoz és a Nemzetközi Valuta Alaphoz (IMF). Amikor 1996 decemberében a WTO első miniszteri találkozóján Szingapúrban diadalittasan összegyűltek a három szervezet tisztviselői, a "globális irányítás" fő feladataként a "koherenciát" jelölték meg. Ez utóbbi a három intézmény által követett neoliberális politika összehangolását jelentette volna a globális gazdaság zökkenőmentes, technokrata integrációjának biztosítása érdekében.

De most Sebastian Mallaby, a Washington Post befolyásos globalista kommentátora arról panaszkodik, hogy "a kereskedelemliberalizáció elakadt, a gazdasági segítségnyújtás nem eléggé koherens, és a legközelebbi pénzügyi tűzvészt egy sebesült tűzoltó próbálja majd eloltani". A helyzet valójában még rosszabb. Az IMF lényegében üzemképtelenné vált. Jól tudva, hogy az IMF siettette és súlyosbította az ázsiai pénzügyi válságot, a viszonylag jobb módú fejlődő országok egyre nagyobb hányada utasítja vissza az IMF által kínált hiteleket, illetve fizeti vissza a meglévő IMF-hiteleket lejárat előtt, miközben kinyilvánítják, hogy soha többé nem vesznek fel új hiteleket a szervezettől. Ezek közé tartozik Thaiföld, Indonézia, Brazília és Argentína. Mivel az Alap költségvetése nagyban függ a nagy adós országok törlesztéseitől, e bojkott gyakorlati következménye az egyik szakértő szerint "a szervezet költségvetésének rendkívüli mértékű összezsugorodása".

A Világbank első látásra mintha jobb állapotban lenne, mint az Alap. De miután főszerepet játszott azoknak a szerkezeti kiigazítási programoknak a bukásában, amelyek az azokat végrehajtó fejlődő és átmeneti gazdaságok legtöbbjében a korábbinál is nagyobb szegénységet, nagyobb egyenlőtlenséget és stagnálást eredményezett, szintén legitimációs válságot él át.

De a multilateralizmus válsága a WTO esetében a legnyilvánvalóbb. Tavaly júliusban váratlanul összeomlott a további kereskedelemliberalizálásról folytatott tárgyalások dohai fordulója, miután az úgynevezett hatok csoportja kirohanást intézett az Egyesült Államok ellen amiatt, hogy az nem hajlandó hozzányúlni az óriási méretű agrártámogatásokhoz. A szabadkereskedelem-hívő közgazdász, Fred Bergsten biciklihez hasonlította a kereskedelemliberalizációt és a WTO-t: ha nem haladnak előre, eldőlnek. Az egyik főigazgatója által egykor "a multilateralizmus koronagyémántjaként" emlegetett szervezet összeomlása közelebb lehet, mint ahogy első pillantásra látszik.

Miért akadt el a globalizáció?

Miért futott zátonyra a globalizáció? Először is, a globalizáció előrehaladottságát eleve eltúlozták. A transznacionális vállalatok termelésének és értékesítésének legnagyobb része a vállalat származási országában vagy régiójában bonyolódik. Csupán egy maroknyi igazán globális nagyvállalat létezik, amelynek termelése és értékesítése viszonylag egyenlően oszlik meg a világ régiói közt.

Másodszor, a tőkés elitek ahelyett, hogy egy közös, együttműködésen alapuló választ adtak volna a túltermelés, stagnálás és környezetrombolás válságjeleire, azon versenyeztek egymással, hogy ki tudja a másikra hárítani az alkalmazkodással járó terheket. A Bush-kormány például a gyenge dollár politikájához folyamodott, hogy ezzel elősegítse az amerikai gazdaság kilábalását a recesszióból, Európa és Japán kárára. Ezenkívül nem volt hajlandó aláírni a Kiotói Egyezményt, hogy ezáltal Európát és Japánt rákényszerítse, viseljék ők a globális környezeti alkalmazkodás terheinek túlnyomó részét, s így javuljon az amerikai ipar relatív versenyképessége. Noha a globális tőkés rendszer szempontjából az együttműködés lenne a racionális stratégiai választás, a nemzeti tőkés érdekek elsősorban arra irányulnak, hogy rövid távon elkerüljék a versenytársakkal szembeni pozíciók romlását.

A harmadik tényező a hegemón hatalom, az Egyesült Államok által oly hivalkodóan alkalmazott kettős mérce romboló hatása volt. Míg a Clinton-kormány ténylegesen megpróbálkozott azzal, hogy elmozdítsa az Egyesült Államokat a szabadkereskedelem irányába, addig a Bush-kormány képmutatóan szabadkereskedelmet prédikált, miközben ő maga protekcionista politikát folytatott. A Bush-kormány kereskedelempolitikája valójában szemlátomást nem más, mint szabadkereskedelem mindenki másnak, protekcionizmus az Egyesült Államoknak.

Negyedszer, túl nagy volt a disszonancia a globalizációval és a szabadkereskedelemmel kapcsolatos ígéretek, illetve a neoliberális politikák valóságos eredményei, a fokozódó szegénység, egyenlőtlenség és stagnálás között. Kína az egyik azon nagyon kevés helyek közül, ahol ténylegesen mérséklődött a szegénység az elmúlt tizenöt év során. De a 120 millió kínainak a szegénységből való kiemelkedése nem a neoliberális recepteknek, hanem az intervencionista, a piaci erőket menedzselő állami politikának köszönhető. Ezenkívül a tőkemozgások kontrolljának feladását hirdetőknek szembe kellett néznie azoknak a gazdaságoknak az összeomlásával, amelyek megszívlelték e tanácsot. A pénzügyek globalizációja sokkal gyorsabban végbement, mint a termelés globalizációja. De a pénzügyi globalizáció jóvoltából nem a prosperitás, hanem a káosz terén sikerült az élvonalba kerülni. Az ázsiai pénzügyi válsággal és az argentin gazdaság összeomlásával (Argentína a tőkeliberalizáció legdoktrinerebb végrehajtói közé tartozott) a valóság fellázadt az elmélet ellen.

A globalizációs projekt visszaszorulásának egyik további tényezője a globalisták növekedéssel kapcsolatos megszállottsága. Igazából a megszakítás nélküli növekedés áll a globalizáció középpontjában, ez adja a globalizáció legitimitását. Miközben a Világbank legutóbbi jelentése változatlanul a gyors növekedést magasztalja, mint a világméretű középosztály kiszélesedésének kulcstényezőjét, addig a globális felmelegedés, a rekordnagyságú olajár és más környezeti események egyre világosabbá teszik az emberek számára, hogy a globalizációt kísérő növekedési ráták és a növekedés jellege leginkább az ökológiai Armageddon holtbiztos receptje.

Végül pedig ne becsüljük le a globalizációval szembeni népi ellenállást mint önálló tényezőt. A Seattle-ben, Prágában és Genovában lezajlott csaták 1999-ben, 2000-ben és 2001-ben; a masszív világméretű háborúellenes tüntetés 2003. február 15-én, amikor is a globalizációellenes mozgalom átalakult globális háborúellenes mozgalommá; a WTO miniszteri találkozójának összeomlása 2003-ban Cancunban és majdnem-összeomlása 2005-ben Hongkongban; a neoliberális, globalista EU-alkotmánytervezet 2005-ös elutasítása a franciák és a hollandok részéről – mindezek annak az egy évtizede tartó globális harcnak voltak a kritikus csomópontjai, amely visszaszorította a globalizációs projektet. De ezek a széles nyilvánosságot kapott események csupán a jéghegy csúcsát, a parasztok, munkások, diákok, őslakosok millióit és a középosztály számos rétegét összefogó helyi közösségek ezrei által világszerte folytatott antineoliberális, antiglobalista küzdelmek summázatát jelentik.

Még nincs vége

Habár a nagyvállalatok által vezérelt globalizáció alábbhagyott, még korántsem tekinthető elintézett ügynek. Noha hitelüket vesztették, sok országban jó néhány globalista neoliberális program érvényben maradt, mivel a technokraták szemében nincs hiteles alternatív politika. Most, hogy a WTO-ban a tárgyalások holtpontra jutottak, a kereskedelmi nagyhatalmak kétoldalú szabadkereskedelmi egyezményeket, illetve gazdasági együttműködési egyezményeket igyekeznek a fejlődő országokra oktrojálni. Ezek az egyezmények sok szempontból veszélyesebbek, mint a WTO multilaterális egyezményei, mivel gyakran még nagyobb engedményeket követelnek a piacra jutás és a szellemi termékek tulajdonjogának érvényesítése terén.

Ezzel együtt a dolgok immár nem olyan egyszerűek a multik és a kereskedelmi hatalmak számára. Doktriner neoliberálisokat mozdítanak el a kulcspozíciókból, és helyükbe pragmatikus technokratákat ültetnek, akik gyakran hajlandóak korrigálni a neoliberális gyakorlatot a népi nyomásgyakorlás eredményeképpen. Ami a szabadkereskedelmi egyezményeket illeti, a globális Dél lassan tisztába jön az egyezmények veszélyeivel, és kezd ellenállni. Az állampolgárok ellenállásának következtében a legfontosabb dél-amerikai országok kormányai 2005 novemberében, a Mar del Platában tartott konferencián meghiúsították az Összamerikai Szabadkereskedelmi Övezet (angol rövidítéssel: FTAA) létrehozását, George W. Bush nyugati félgömbbel kapcsolatos dédelgetett tervét.

Hasonlóképpen: Thaiföldön a Thaksin Shinawatra miniszterelnökkel szemben a puccsot megelőző hónapokban mutatkozó ellenállás egyik oka az a sietség volt, amellyel Thaksin szabadkereskedelmi egyezményt kötött az Egyesült Államokkal. 2006 januárjában mintegy tízezer tiltakozó próbált behatolni Chiang Mai városban abba az épületbe, ahol az amerikai és thai küldöttek az egyezményről tárgyaltak. A Thaksin bukását követően hivatalba lépett kormány felfüggesztette a szabadkereskedelmi egyezményt, és ez a siker újabb inspirációt jelent más országokban a hasonló egyezmények ellen küzdő mozgalmak számára.

A neoliberális globalizáció visszavonulása Latin-Amerikában a leglátványosabb. Bolívia régóta a külföldi energetikai óriásvállalatok prédája volt, de Evo Morales elnök nacionalizálta az ország energiakészletét. Nestor Kirchner argentin elnök példát adott abból, hogy egy fejlődő ország is ellenállhat a pénzügyi tőke nyomásának, amikor rákényszerítette az Észak kötvényeseit, hogy nyugodjanak bele: az Argentínának nyújtott hiteleiknek csak egynegyedét fogják viszontlátni. Hugo Chávez elindított egy ambiciózus regionális integrációs programot, az Összamerikai Bolívari Alternatívát (spanyol rövidítéssel ALBA). Ez utóbbiban az északi országok transznacionális vállalatainak csekély szerepe van, vagy semmilyen szerepe nincsen, szabadkereskedelem helyett valódi gazdasági kooperáción alapul, és Chávez megfogalmazása szerint "kapitalizmuson túli logika" alapján működik.

A globalizáció tágabb perspektívában

Mostanra láthatóvá vált, hogy a globalizáció nem a kapitalizmus fejlődésének egy új, magasabb fázisa, hanem a tőkés termelési rend strukturális válságára adott válaszkísérlet. Tizenöt évvel azután, hogy szétkürtölték, mint az új jövő szelét, a globalizáció nem annyira a kapitalista kaland "szép új korszakának", sokkal inkább a globális tőke kétségbeesett próbálkozásának tűnik, amellyel az 1970-es és 80-as években a világgazdaságot hatalmába kerítő stagnálásból és egyensúlyi problémákból igyekezett kimenekülni. A közép- és kelet-európai központosított szocialista rezsimek összeomlása a 90-es évek elején elvonta erről a tényről a figyelmet.

Progresszív körökben sokan még most is úgy vélik, a feladat a globalizáció "humanizálása". Ám a globalizáció erői immár kimerülőben vannak. A jelenkor sokasodó gazdasági és politikai konfliktusai leginkább annak az időszaknak a végét idézik, amelyet a történészek a globalizáció első korszakaként emlegetnek. Ez utóbbi 1815-től az első világháború kitöréséig tartott. Korunk sürgető feladata nem abban áll, hogy a globalizációnak "szociáldemokrata" irányt adjunk, hanem hogy képesek legyünk úgy menedzselni a globalizáció visszavonulását, hogy az ne torkolljon ugyanolyan káoszba és fékevesztett konfliktusba, mint ami a korábbi globalizációs korszak végét fémjelezte.

 

 (Fordította: Matheika Zoltán)

 

E cikk teljesebb változata megjelent a Third World Quarterly 2006. 8. számában "The Capitalist Conjuncture: Overaccumulation, Financial Crises, and the Retreat from Globalization" (A tőkés konjunktúra: túlfelhalmozás, pénzügyi válságok és visszavonulás a globalizációból) címen.

 

Geoffrey M. Hodgson és az intézményi közgazdaságtan

Carlos Mallorquín interjúja Geoffrey M. Hodgsonnal.

Carlos Mallorquín: Valami érdekeset vettem észre az egyetemi tanulmányaiban, mivel először matematikát és filozófiát tanult, nem pedig közgazdaságtant. Hogy is volt ez?

Geoffrey M. Hodgson: Amikor iskolába jártam, nagyon érdekelt a matematika. Elég jól ment, így elhatároztam, hogy matematikát fogok tanulni az egyetemen. Amikor azonban az egyetemre kerültem, bosszantottak a matematika korlátai és az önmagáért való formalizálásra való hajlama. Jobban kezdett érdekelni a filozófia, a politika és a közgazdaságtan.

C. M.: A korlátok a társadalmi és politikai kérdésekre értendőek?

G. M. H.: A társadalmi és politikai kérdések mindig izgattak és a tiszta matematikára való koncentrálás számomra problémává vált az egyetemen. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy átváltottam matematika és filozófia kettős szakra. Nagyon örülök, hogy mindkét tárgyat tanultam, mivel rendkívül hasznosnak érzem mindkettőt abban a fajta munkában, amit jelenleg a közgazdaságtanban művelek.

C. M.: Felfigyeltem arra, hogy középiskolai matematikát is tanított. Érdekes élmény volt?

G. M. H.: El kell mondjam, hogyan váltam középiskolai tanárrá. Alsóéves voltam az egyetemen 1965 és 68 között. Mint tudja, 67-68-ban nagy diáklázadások voltak. Ebben nagyon benne voltam politikailag, akkor marxistaként. Azonban ez a részvétel befolyásolta a diplomajegyeimet. Nem kaptam valami jó osztályzatokat az alapdiplomámra. Először úgy tűnt, nincs sok esélyem, hogy folytassam a tanulmányaimat a mester fokozatért; ezért lettem középiskolai tanár. Ez kézenfekvő megoldás volt, mivel a szüleim is középiskolai tanárok voltak. Nagyon élveztem a matematikatanítást, mivel jól átláttam a tárgy alapjait. Azonban négy év után elhatároztam, hogy megpróbálok visszajutni az egyetemi világba, hogy közgazdaságtant tanuljak, a tárgyat, amit igazán akartam. Mialatt középiskolai tanár voltam, írtam egy máig kiadatlan munkát, egy kísérletet arra, hogy matematikai alapokat hozzak a marxizmusba. Ez elég volt ahhoz, hogy a Manchesteri Egyetem vállalja a kockázatot, és felvegyen a mesterképzőbe, annak ellenére, hogy az alapdiplomám gyengén sikerült. Tehát visszatértem az egyetemre, és két évet tanultam közgazdaságtant. Meg is szereztem a mester fokozatot. Sokféle tanárom volt. Néhányan nagy hatást tettek rám. Kettejüket külön ki szeretném emelni. Először is, ott volt David Laidler1 , aki monetarista közgazdász. Most Kanadában él. Nagyon barátságos és érdekes ember, de az elméleti kiindulópontja nagyon különbözik az enyémtől.

C. M.: Érdekes, hogy épp ő böngészte át az ön marxista érveléseit.

G. M. H.: Laidler nagyon jó tanár, a legvilágosabbak és a legjobbak egyike azok közül, akiket ismerek. Nagyon jó egyetemi alaptankönyveket írt. Kiválóan kommunikál. Jól kijöttem vele; no, nem azért, mert egyetértettünk, hanem mert mindkettőnket nagyon érdekelt a közgazdasági elmélet. Meg akartam érteni, hogyan működik a neoklasszikus közgazdaságtan. Belülről akartam megismerni és ezután kritizálni. Úgy vélem, a felszínes kritika rendkívül rossz dolog. Meg kell ismernünk azt, amit épp bírálni próbálunk.

C. M.: És ki a másik tanár?

G. M. H.: A másik nagy hatású tanárom Ian Steedman2 volt. Politikailag közel állt a marxizmushoz, de független gondolkodóként. Nagy tisztelet övezte, mint a Sraffa-féle közgazdaságtan elméleti szakemberét. Számos jelentős eredményt ért el a tőkeelmélet és a nemzetközi kereskedelem elmélete terén. Rendkívül jólesett, hogy elvállalta a mester diplomadolgozatom konzulensének szerepét. A dolgozat a Sraffa-féle elemzést alkalmazta a munka-értékelméletre az úgynevezett együttes termelés esetén, azaz amikor egyszerre többfajta terméket állítunk elő. Akkor ez egy érdekes szakfeladat volt számomra. Fontos folyományai voltak. Steedman és én is arra a következtetésre jutottunk, hogy a munka-értékelmélet formalizálása nehézségekbe ütközik, részben épp az együttes termelés problémája miatt. Steedman erről az Economic Journalban publikált egy cikket 1975-ben, és egy könyvet is írt 1977-ben Marx Sraffa után címmel.3 Nagy hatású, éles, kritikus munka volt.

C. M.: A hetvenes évek közepéről beszélünk?

G. M. H.: Igen.C. M.: Még nem érkezett el akkor az intézményi közgazdaságtanhoz. Olvasott már korábban e témában? Akkoriban részt vett a szocialista közgazdászok éves konferenciáján (Conference of Socialist Economists – CSE), de amit valójában kérdezni akarok: politikailag aktív volt-e valamilyen szervezetben?G. M. H.: Akkor politikailag aktív voltam. Körülbelül 1967-től 74-ig számos marxista csoportban tevékenykedtem. Akkor ezek virágoztak, és sok közülük közel állt a trockizmushoz. Néhány ilyen csoport még mindig létezik, de ma kisebbek. Újra csatlakoztam a Munkáspárthoz 1974-ben. Először egyfajta kritikus marxista voltam, de a politikai álláspontom ezután változott. Parlamenti képviselőjelöltté váltam 1979-ben. Egy konzervatív választókerületben indultam, sikertelenül. Akkortájt aktív voltam a politikában, és beszálltam az elméleti vitákba is. Például 1977-ben írtam egy könyvet Szocializmus és parlamenti demokrácia címmel. Ez kísérlet volt arra, hogy amellett érveljek, hogy a szocialistáknak, legalábbis fejlett demokráciákban, tisztelniük kell a parlamentarizmust. Ez a könyv a hatvanas évek végi és hetvenes évek eleji szélsőségesebb politikának a kritikája volt. Nagyjából 1979-ig kettős utat jártam. Egyrészt aktív voltam a Munkáspártban, másrészt közgazdasági elméleti vitákat folytattam a Sraffa-féle elemzést alkalmazva azzal a céllal, hogy megpróbáljam eltávolítani a dogmatikus és hamis elemeket a marxista elméletből úgy, hogy közben fenntartsam a marxista elemzés néhány hathatós és lényegi elemét. Amikor marxistákkal álltam szóba, az volt a szándékom, hogy megszabadítsam a marxizmust a dogmáktól. Sosem szerettem az alaptételek dogmatikus megközelítését.

C. M.: Mikor kezdte el tanulmányozni az intézményi közgazdaságtant? Mi vitte rá? Az, hogy sok hiányosságot talált a marxizmusban politikailag és elméletileg is?

G. M. H.: 1979-ben választották Margaret Thatchert első ízben miniszterelnökké. Az volt az előérzetem, hogy Thatcher, sajnos, hosszú ideig hatalomban maradhat. A legkevésbé sem szerettem volna ellenzéki politikusi karriert befutni. Végül feladtam minden képviselői pályával kapcsolatos tervemet. Fokozatosan feladtam politikai aktivitásomat, és több időt szenteltem közgazdasági kutatásaimnak.A tudós énem egyre inkább aggódott a marxizmus akkori fejlődési iránya miatt, azokon túl, amiket már említettem. Jon Elster4 , John Roemer5 és mások elkezdték formalizálni a marxizmust a racionálisan cselekvő egyén modellje alapján. Néhányan azt hitték, hogy ez a marxizmust jól fésültté teszi, de én nagyon aggódtam. Addigra már egyébként is kialakult a véleményem a deduktív és a matematikai modellek általános korlátairól. Továbbá arra a felismerésre jutottam, hogy a racionálisan cselekvő egyénre alapozott modell a fő áram központi hiányossága. Furcsa és ijesztő volt látni, hogy marxisták is a keblükre ölelik. Ekkor más is történt. Alkalmam nyílt Amerikába menni egy évre. Így egy évig tanítottam az 1980/81-es tanévben a Bennington College-ban, Vermont államban. Edward Nell játszott kulcsszerepet abban, hogy megkapjam ezt a vendégprofesszori állást. Nell egyfajta marxista-sraffaista keynesiánus.

C. M.: Van egy nagyon jó könyve a neoklasszikus közgazdasági elmélet kritikájáról.6

G. M. H.: Sok könyvet írt. Bennington kis egyetem nagyon érdekes történettel. Ez az az egyetem, ahol a nagy intézményi közgazdász, Polányi Károly A nagy átalakulás című könyvének többségét papírra vetette. Polányi 1964-ben halt meg, de munkatársa, Harry Pearson7 még ott volt. Azért mentem Amerikába, hogy kitágítsam a látóhatáromat. Ott ismertem meg jobban a régi intézményi közgazdaságtant. Amikor 1981-ben visszatértem Amerikából, szellemi átalakuláson mentem keresztül. Bárcsak hamarabb megszabadultam volna mind a dogmatikus, mind az analitikus marxizmustól. Egyúttal kerestem a közgazdasági problémákról való gondolkodás más módját. A tudományos világban akkor eléggé elszigetelt voltam. Akkor nem voltak olyan hálózatok, amelyekhez fordulhattam volna. Állást is változtattam. A Newcastle Polytechnicre mentem, amit ma University of Northumbriának hívnak. Kitűnő munkakörülményeket biztosítottak számomra, ahol kutathattam és beleáshattam magam az intézményi közgazdaságtanba.

C. M.: Valóban, foglalkozott a demokratikus vagy parlamentáris tervezéssel, és könyvet is írt róla.

G. M. H.: Igen. A nyolcvanas években megmaradt korábbi érdeklődésem a tervezés, a munkás-részvétel, továbbá a piacok és a tervezés kapcsolata iránt. A Demokratikus gazdaság című könyvemet 1984-ben adtam ki. Elméleti kérdéseken is dolgoztam. Kutatásaim során a következő jelentős pont az 1988-ban megjelent könyvem: Közgazdaságtan és intézmények: a modern intézményi közgazdaságtan kiáltványa.8 Ez a könyv kísérlet az új intézményi közgazdaságtan rendszerezésének megkezdésére. Ez a neoklasszikus közgazdaságtan alapfeltevéseinek kritikája és kísérlet egy ezt felváltó megközelítés elindítására. A korai nyolcvanas években nem nagyon hivatkoztak a munkámra. Engem nem hívtak gyakran nemzetközi közgazdasági megbeszélésekre vagy kongresszusokra. 1988 után a légkör változni kezdett. Például a Nemzetközi Joseph Schumpeter Társaság 1988-ban alakult. Személyesen részt vettem az Evolúciós Politikai Gazdaságtan Európai Társaságának megalakításában 1988-ban, ami újabb kapcsolati hálót nyújtott az evolúciós és intézményi közgazdászok számára. Richard Nelson és Sidney Winter könyve, A gazdasági változások evolúciós elmélete9 1982-ben jelent meg, és egyre nagyobb hatást gyakorolt. A nyolcvanas évek végére felgyorsult a mozgás. Nyitás történt, nem a közgazdaságtan tanszékeken, hanem más egyetemi területeken, mint például az üzleti iskolákban. Először ez a folyamat nem volt különösen erős Angliában, de azóta ez megváltozott. Azt vettem észre, hogy egy széles nemzetközi mozgalom részese vagyok. Összefoglalva, 1988 és 2000 között elég jelentős növekedés következett be mind az intézményi, mind az evolúciós munkák terén. De ezek közül jó néhány a közgazdasági tanszékeken kívül született. Nagy változás következett be, de még mindig van némi lehetőség a továbblépésre. Ami engem illet, elöntenek a szemináriumi és kongresszusi meghívások.

C. M.: Ezzel valószínűleg nagy vonalakban jól le tudja írni a múlt és jelen közgazdaságtanát. Hadd említsek néhány példát önnek. Az utóbbi tizenöt évben Dél-Amerikában, úgy gondolom, nem közgazdászokat képzünk, hanem jó magánkönyvelőket. Nem kétlem, hogy kitűnően használható technikákat sajátítanak el, jók matekban és könyvelésben, de nem közgazdászok. Meg tudnak oldani talányos algebrai egyenleteket, felállítani ökonometriai modelleket, de nem tanítják nekik sem a közgazdasági gondolkodás történetét, sem a filozófiát. Észlel változást?

G. M. H.: Amíg az intézményi és evolúciós közgazdaságtani aktivitás erősödött, egy ezzel ellentétes szűkülő folyamat játszódott le a közgazdaságtan tanszékeken. Ezt a változást látom az utóbbi huszonnyolc évben. Amikor 1972-ben a Manchesteri Egyetem közgazdaságtan tanszékére mentem, egyike volt a legtekintélyesebb tanszékeknek Angliában. Ennek ellenére nagyon sokrétű volt. Volt ott számos marxista, mint Pat Devine10 , David Purdy és Ian Steedman. Voltak keynesiánusok és monetaristák is. Ma nagyon mások a dolgok Manchesterben és másutt is.

C. M.: Pluralizmus?

G. M. H.: A manchesteri tanszék egyszerre volt komolyan tudományos és pluralista is. Még a monetaristák is valós problémákkal foglalkoztak. Az olyan emberek, mint David Laidler nem törődtek matematikai rejtvényekkel. Távol álltak ettől. Ő az infláció kérdését akarta megérteni és ezzel befolyásolni, megpróbálta megkeresni az oksági összefüggéseket. Ilyenfajta légkör uralkodott akkor. Sok közgazdász valós világproblémákkal foglalkozott. Ez a hozzáállás elég elterjedt volt. A hetvenes években a legjobbnak tartott közgazdasági tanszék Cambridge-ben működött, amelyet még Joan Robinson, Káldor Miklós, Piero Sraffa és a hozzájuk hasonló gondolkodásúak határoztak meg. A hetvenes évek elején a matematikai cikkek aránya is jóval kisebb volt a legjobb nemzetközi közgazdasági folyóiratokban, mint manapság.

C. M.: Valószínű, hogy nem a matematikát magát kell kérdőre vonni, hanem a mögötte húzódó feltételezést, hogy csak egyfajta érvrendszerben használhatjuk a matematikát.

G. M. H.: Ma a legtöbb közgazdaságtan tanszéken hiányzik a szellemi pluralizmus. Az utóbbi években úgy alakult, hogy a közgazdaságtan csak egyfajta megközelítést közvetít, egy alapállást arról, hogy miként kell a dolgokhoz nyúlni. Kevés a vita ennek valóságtartalmáról. Sok egyetemen egyszerűen el kell fogadni, vagy mehetsz más tanszékre.

C. M.: Hogy történt ez? A tantárgyak változtak, vagy új tanárok tűntek fel?

G. M. H.: Úgy vélem, ez globális jelenség. Számos hatóerő áll a folyamat mögött, de a legfontosabb, hogy a második világháború után az Egyesült Államok egyeduralkodóvá vált a nyilvános közgazdasági viták és az ötletgyártás terén. A háború utáni amerikai közgazdászok technokrata módon közelítettek a tárgyhoz. Mindenki más ebben az amerikai mintában próbál jobb lenni. Anglia nagyon erős közgazdaságtudományi hagyományokkal bírt a hetvenes évekig, olyan nevekkel, mint George Shackle, Káldor Miklós, Joan Robinson, John Hicks és sokan mások. Ma csak nagyon kevés kiemelkedő név van ebben az országban. Ezzel ellentétben Amerika gyorsan növelte részarányát a vezető közgazdászok tekintetében. A nyolcvanas évekre sok vezető angol közgazdász úgy érezte, hogy Amerikát követni kell, és így általános egyensúlyelméleti kérdésekkel, és a makroelmélet mikroszintű megalapozásával kezdtek foglalkozni. Most a játékelmélet a divat mindenütt. A nyomás egyazon irányba mutat, így a tárgy egyre kevésbé pluralisztikus. Továbbá a matematikai technikák alkalmazásának rögeszméje is erősödött. Az utóbbi években az angliai "kutatásértékelési eljárások" tovább erősítették ezt a folyamatot. Angliában az egyetemek pénzük jelentős részét az államtól kapják. Ennek a pénznek nagy részét a kimutatott kutatási erő alapján osztják szét. Rendszeresen értékelik a tanszékeken folyó munka színvonalát, melyet a pénzt az értékelő bizottság minősítése alapján kapják. A nyolcvanas és kilencvenes években ez az eljárás egyre fontosabbá vált. A közgazdaságtan területén az angliai közgazdászok szakmai szervezetének, a Királyi Közgazdasági Tanácsnak van döntő szava, amelyet a nyolcvanas évekre már teljesen a neoklasszikus közgazdaságtan uralt. A közgazdaságtani tanszékek csupa olyan jelzést kaptak, hogy a magasabb kutatási pontszámok eléréséhez a siker egyedüli kulcsa, ha neoklasszikus technikákat alkalmaznak. A jó besoroláshoz vezető játékelméleti és ökonometriai szakembereket kell felmutatni. A következő értékelési körben tovább szorult a hurok, mivel az emberek e jelzések mentén kezdtek el cselekedni, kialakítva egy ördögi kört. Ez kényszerűen a távlatok lassú beszűkülését vonta maga után. E folyamat az utóbbi tíz évben vészjóslóan nyilvánvalóvá vált. Ma az angliai közgazdaságtan még az amerikainál is szűkebb területet ölel fel, különösen, ha Latin-Amerikához és néhány más országhoz hasonlítjuk. Ahogy már említettem, az intézményi közgazdaságtan munkáinak nagyobb részét Angliában és másutt is a közgazdasági tanszékeken kívül végezték, például üzleti iskolákban és így tovább.

C. M.: Azt hiszem, Amerikában az intézményi közgazdaságtant politikai eszközökkel verték meg. Sok állítását nem cáfolták elméletileg. Néhányat nem lehet megvédeni, de általában nincs benne sok hézag.

G. M. H.: Az amerikai intézményi közgazdaságtan nagyon erős volt a húszas és a harmincas években, de a harmincas évekre elkezdtek széthúzni és elméletileg szétforgácsolódni. Az értelmiség hangulata gyorsan változott Amerikában. Az intézményi közgazdaságtan kiindulópontja számára többé már nem volt vonzó az ember. Az intézményi közgazdaságtan eredetileg az ösztönök pszichológiájára, evolúciós elvekre és pragmatikus filozófiára épült. De mindezek a dolgok igen divatjamúlttá váltak Amerikában a húszas évekre. Az intézményi közgazdaságtan ugyan erős mozgalom maradt a harmincas években, de elvesztette elméleti összetartását. […]A politikai befolyását tekintve az intézményi közgazdaságtan megsínylette a hidegháborút. A harmincas években művelői erősen támogatták Roosevelt New Deal-programját. Szintén igen aktívak voltak a korlátozott tervezésben, árszabályozásban, a bankrendszer intézményi átalakításában és így tovább. Nagyban kivették a részüket a kormányzati tanácsadásban, az ehhez való hozzájárulásukat eddig alábecsülték. Azonban a hidegháború és a McCarthy-korszak kezdetével nagyon nehézzé vált az amerikai intézményi közgazdászoknak ilyen elnyomó ideológiai környezetben működniük. Ezek az események hozzájárultak marginalizálódásukhoz.

C. M.: Úgy tudom, új könyvet ír, amelyben a tizenkilencedik századtól fellépő főbb szerzőket taglalja, és egyik fejezetében foglalkozik Talcott Parsonsszal is. Úgy vélem, érdekes személyiség, mivel valamilyen okból eltér a főiránytól. […]

G. M. H.: Parsons nagyon érdekes eset. Nem igazán köztudott, hogy intézményi közgazdásznak tanult Walton Hamilton és Clarence Ayres tanítványaként az Amherst College-ban Massachusetts államban. Utána a London School of Economicsra ment, doktori címét pedig Heidelbergben szerezte. Folyékonyan tudott németül, így Sombartot, Marxot és Webert eredetiben olvasta. Újra köztudatba hozta Weber nézeteit Amerikában és az angolul beszélő világban. Egyetértek magával, hogy stratégiai számítás is van pályafutásában. A Harvardra 1927-ben tért vissza, nem a szociológiai tanszékre, mert nem volt ott ilyen egészen az utóbbi időkig, hanem a közgazdasági tanszék tanáraként. A Harvard tanszéke akkor szilárd neoklasszikus alapokon állt. Ez volt a fő központja az intézményi közgazdaságtan talaján álló tanszékek bírálatának, mint a Columbia, Wisconsin és a Berkeley egyetemeké. Még Chicagóban is ott volt Frank Knight, aki gyakran nevezte magát institucionalistának. Sok vezető egyetem, a Harvard kivételével, erős intézményi közgazdaságtani elemeket tartalmazott. Szóval, Parsonsnak ebben a környezetben kellett érvényesülnie. Schumpeter szerepe is érdekes. Miután meglátogatta a Harvardot, teljes professzori állást kapott ott. Schumpeter szintén nagyon kritikusan viszonyult az intézményi közgazdaságtanhoz, legalábbis amikor Amerikában volt. De korábban Németországban némiképp szimpátiával viseltetett a történelmi iskola néhány gondolata iránt. Szóval, úgy tűnik, Schumpeter szintén hirtelen stratégiai karrierdöntést hozott, erősebben támadva az intézményi közgazdaságtant. […]

C. M.: A neoklasszikus közgazdaságtan dominanciáját mind a politikában, mind az elméletben adottnak véve úgy tűnik, nincs semmi tere, hogy beszéljünk a világban növekvő szegénységről, vagy arról, hogy esetleg valami félresikerül…

G. M. H.: Az a személyes meggyőződésem, hogy a nyomor és az egyenlőtlenség a két legfontosabb kérdés, ami az emberiség előtt áll. A kormányok hihetetlen nagy szégyene, hogy ezek a témák nem szerepelnek a legfontosabb tennivalók közt. A közgazdászok, néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve, szintén nem nagyon bíbelődnek ezekkel. Mindazonáltal az ideológiai légkör az utóbbi tíz évben változott kissé, és a közgazdászok gazdaságpolitikai értelemben nyitottabbá váltak. Ami a szakpolitikai vitákat illeti, a nyolcvanas évek a neoliberális közgazdaságtan ideológiai dominanciája miatt rossz periódus volt. A szakpolitikai viták – különösen a hidegháború 1989-es vége óta – nyitottabbak. Manapság még a neoklasszikus közgazdászok között is elég különböző nézeteket találhatunk. Például Joseph Stiglitz kritizálta a Világbank politikáját. A hidegháború vége miatt a Nyugatnak nem kell annyira védekeznie és védelmeznie a szabadpiaci gazdasági nézeteket. Így nagyobb az ideológiai választék, ellenben a nyomor és egyenlőtlenség kérdései még nem szerepelnek az elsőrendű feladatok között.

C. M.: Anélkül, hogy előreugranánk az utópia felé, úgy hiszem, utópiákat kell építenünk.

G. M. H.: Ezt részletesen tárgyaltam a legújabb könyvemben, a Közgazdaságtan és utópiában.11 A századvéget használtam kiindulópontként, hogy két nagy utópiát megvizsgáljak. Az egyik a szocializmus. A szocializmus a XX. század utópiája volt. Sokan bejelentették halálát, de még mindig élő gondolat. A másik nagy utópia a liberalizmus szabad és korlátlan szabadpiaca. Nagyjából mindkét utópia megbukott.Támogatom az utópikus gondolkodást abban az értelemben, hogy szükségünk van jövőképekre. Nekünk, társadalomtudósoknak kötelességünk a választható lehetőségeket mérlegelnünk. Minden szakpolitikai kérdés megfontolása magában foglal utópikus gondolkodást. Azonban ellene vagyok az olyasfajta merev utópikus gondolkodásnak, amikor az egy rögzített menetrend teljesítését jelenti; ez jellemzi a klasszikus utópista megközelítést. Hiszek az evotópiában, a fejlődő jövőképben. Az én utópikus nézeteim azon a hiten alapszanak, hogy olyan jövőn kell gondolkodunk, amelyben nincs nyomor, nagyobb az egyenlőség, és nem következik be környezeti katasztrófa.

C. M.: Új intézményeket kell alkotnunk.

G. M. H.: Természetesen.

C. M.: A jelenlegi nemzetközi intézmények a hidegháború korszakát szolgálták, nincs mentség további létezésükre.

G. M. H.: Az új globális intézmények építése nagy problémákat vet fel. Azonban ez az egyik nagy téma a XXI. század feladatlistáján. Világos, hogy a nemzeti kormányok egyedül nem képesek a fő globális kérdések kezelésére. Kibővített együttműködésre van szükségünk, és/vagy nemzetek feletti intézményekre. Sok ilyen intézmény, mint a Világbank és a Valutaalap, megbukott a múltban. De néhány globális intézmény léte kulcskérdés, hogy megfelelő rendszereket hozzunk létre a katasztrófák megakadályozásának segítésére és az égető problémák kezelésére.(Eredeti megjelenés spanyolul: Este Pais, Mexico, 2001. március; illetve Carlos Mallorquin [szerk.]: La economía entre-vista. UCM, Mexico, 2003, 23-40.)

 (Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzetek

1 Például: Monetarism, microfoundations and the theory of monetary policy. University of Western Ontario, 1988; és Taking money seriously and other essays. Massachusetts Institute of Technology, 1990.

2 Többek között: The value controversy. New Left Books, London, 1981; Fundamental issues in trade theory. St. Martin, New York, 1979.

3 Ian Steedman: Marx after Sraffa. New Left Books, London, 1977.

4 Többek között: Making sense of Marx. Cambridge University Press, 1985.

5 Például: John Roemer (ed.): Analytical Marxism. Cambridge University Press, 1986.

6 E. Nell – Martin Hollis: Rational Economic Man. Cambridge University Press, 1975.

7 Például: Trade and Markets in the Early Empires. The Free Press Glencoe, 1957.

8 G. M. Hodgson: Economics and Institutions. University of Pennsylvania Press, 1988.

9 Richard Nelson – Sidney Winter: An Evolutionary Theory of Economic Change. 1988.

10 Lásd a vele készített interjút az Eszmélet 31. számában, 53-58.

11 G. M. Hodgson: Economics and Utopia. Routledge, London – New York, 1999.

Milton Friedman és a birodalom közgazdaságtana. Az út a szolgaságtól

A "chicagói fiúk" vezéralakjának, Milton Friedmannek Pinochetnél tett baráti látogatása korántsem volt csupán elszigetelt epizód. A chicagói egyetem – állami támogatással – már az 50-es években megkezdte a piaci fanatikus közgazdászkáderek kinevelését Latin-Amerika számára. E káderek segítségével vált Pinochet Chiléje a neoliberális modell első mintapéldányává, amelyből aztán a reagani ellenforradalom is ihletet merített. Friedman és más újkonzervatív teoretikusok arra törekedtek, hogy új jelentést adjanak a szabadság fogalmának, és ezzel hozzájárultak a szabadpiaci diktatúra szalonképessé tételéhez.

Milton Friedman nem sejtette, hogy 1975-ös hatnapos chilei látogatása oly sok vitát vált majd ki. Egy chilei közgazdászcsoport hívta meg, amelynek tagjai a megelőző évtizedekben a Chicagói Egyetemen, Friedman egyik kollégájánál, Arnold Harbergernél tanultak. A "chicagói fiúk" két évvel Allende megdöntése után kezdtek komoly befolyásra szert tenni Augusto Pinochet tábornok katonai kormányában, miután a diktatúra képtelen volt megfékezni az inflációt. Javaslatuk lényege a Friedman által "sokkterápiának" vagy "sokkprogramnak" nevezett intézkedéscsomag volt – azonnal leállítani a költségvetési deficit bankópréssel történő finanszírozását, 20-25%-kal lefaragni a költségvetési kiadásokat, megszüntetni a bér- és árkontrollt, privatizálni az állami iparvállalatokat, valamint deregulálni a tőkepiacokat. "Tökéletes szabadkereskedelem", javasolta Friedman.

Friedman és Harberger azért repült Chilébe, hogy segítsen a tervet "eladni" a katonai juntának, amely a szabad vállalkozás absztrakt eszméjének elszánt védelmezésével párhuzamosan mégiscsak hajlott a korporatizmusra és a jelentős állami szektor fenntartására. Friedman tartott egy sor előadást, és negyvenöt percig személyesen is beszélt Pinochettel. Ennek során a tábornok "igazából nagyon keveset árult el akár saját, akár a kormánya valódi szándékairól". Ugyanakkor Friedman megjegyezte, hogy a chileiek tízezreinek megkínzásáért felelős diktátor láthatóan "rokonszenvvel viseltetett a sokkterápia gondolata iránt".

Friedmant hazaérkezésekor viharos tiltakozás fogadta, amelyet csak tovább erősített a Newsweek kolumnistájaként szerzett hírneve, valamint azok a folytatódó leleplezések, amelyek feltárták Washington és az amerikai nagyvállalatok tevőleges szerepét Allende megdöntésében. Az Allende-féle "demokratikus út a szocializmushoz" destabilizálására nem csupán Nixon, a CIA és az ITT szőtt terveket más vállalatokkal karöltve, hanem most már a Chicagói Egyetem ismert közgazdásza is, akinek a szabadpiac csodáiról szóló térítő tevékenységét a Bechtel, a Pepsico, a Getty, a Pfizer, a General Motors, a W. R. Grace és a Fireston oly bőkezűen támogatta – most, íme, ő is tanácsokat oszt az Allendét elsöprő diktátornak, hogyan tegye fel a koronát ellenforradalmára – a Chile szegényeinek körében rakétasebességgel növekvő munkanélküliség árán. A New York Times megállapította, hogy Friedman "a junta gazdaságpolitikájának vezérlő csillaga", miközben Anthony Lewis, a lap cikkírója feltette a kérdést: "Kell-e a tiszta chicagói gazdaságelmélet szerzőinek felelősséget érezniük amiatt, ha elméletük Chilében kizárólag elnyomás révén ültethető át a gyakorlatba?"

A Chicagói Egyetemen a Spartacus Ifjúsági Liga (Spartacus Youth League) felesküdött, hogy "leleplezéssel és tiltakozással kiüldözi Friedmant az egyetemről", míg a diákönkormányzat, az akkoriban épp az USA Chilében elkövetett bűntetteit vizsgáló Church-bizottsági1 meghallgatások mintájára, összehívta a "Friedman/Harbinger-ügyet Vizsgáló Bizottságot". Szerte a sajtóban Friedman nevét a "drákói" és "sokk-" jelzőkkel társították, miközben kicsi, ám kitartó tiltakozó akciókkal zaklatták a professzort nyilvános fellépésein.

Maga Friedman a különféle szerkesztőknek és becsmérlőiknek írt leveleiben kicsinyíteni igyekezett saját, Chilében játszott szerepét, miközben Harbingerre mutogatott, mint aki közvetlenebbül részt vett a chilei közgazdászok kinevelésében. Habár védekező pozícióba szorult, mégis kedvét lelte a körülötte zajló vitában, illetve azokban az izgalmas jelenetekben, amelyek során konyhákon és hátsó bejáratokon keresztül csempészték be különféle fellépései során, hogy elkerülhesse a tiltakozókkal való találkozást. Élvezettel leplezte le a "liberális mccarthyzmus" kettős mércéjét, rámutatva, hogy senki se tiltakozott, mikor a vörös Kínának, a Szovjetuniónak vagy Jugoszláviának adott hasonló tanácsokat. Midőn Friedman visszaidézte azt az epizódot, amikor egy tiltakozót, aki azt kiabálta, hogy "le a kapitalizmussal, szabadságot Chilének", úgy kellett kivonszolni a Nobel-díj-kiosztó ünnepségről, kárörömmel jegyezte meg, hogy az akció visszafelé sült el, hisz a díjátadáson kétszer olyan hosszú ovációt kapott, mint a többi díjazott.

Friedman azzal védte Pinochettel való kapcsolatát, hogy ha Allendét engedték volna hatalmon maradni, a chileieknek "ezrek kiirtását, esetleges tömeges éhínséget […] kínzásokat és jogtalan bebörtönzést" kellett volna elszenvedniük. Csakhogy éppenséggel ezrek lemészárlása, tömeges éhezés, kínzások és jogtalan bebörtönzés zajlott Chilében pontosan akkor, amikor a chicagói közgazdász Pinochet védelmére kelt. Allende pontosan azért bukott el, mert nem volt hajlandó elárulni Chile hosszú múltra visszatekintő demokratikus hagyományát, és bevezetni a hadiállapotot. Friedman mégis makacsul ragaszkodott álláspontjához, miszerint a katonai junta "több mozgásteret adott az egyéni kezdeményezésnek és a magánszférának", így nagyobb "esélyt adott a demokratikus társadalom visszatérésének". Ez csupán szabványszöveg volt persze, de lehetővé tette Friedmannek, hogy újfent kinyilatkoztathassa nézetét a kapitalizmus és a szabadság viszonyáról.

Pinochet és Friedman bírálói számára Chile annak bizonyítéka volt, hogy a chicagói iskola által javasolt piaci abszolutizmus kizárólag elnyomás révén vezethető be. Friedman a szabadság fogalmának újradefiniálásával vágott vissza. A második világháborút követő konszenzussal szemben, amely szerint a politikai szabadságnak feltétele egy bizonyos fokú szociális kiegyenlítés, Friedman azt hajtogatta, hogy "a gazdasági szabadság alapvető feltétele a politikai szabadságnak". A "kapitalizmus és szabadság" egyenlővé tétele, nem pedig monetarista teorémái jelentették Friedman legnagyobb hozzájárulását a konzervativizmus rehabilitációjához a 70-es években. Míg a New Deal előtti konzervatívok a társadalmi hierarchia, a privilégiumok és a rend védelmezőiként szálltak harcba, addig a második világháború utáni konzervatívok a szabadpiacot ünnepelték, mint a kreativitás és a szabadság legfőbb biztosítékát. Ez a formula áll a jelenkori konzervatív mozgalom tengelyében, miután a főáram politikusainak és véleményformálóinak körében egyfajta közmegegyezéssé vált. Ugyanígy ez a tézis képezi a Bush-féle Nemzetbiztonsági Stratégia alapját, amely a "gazdasági szabadságot" kétszer olyan gyakran említi, mint a "politikai szabadságot".

Chilei tartózkodása alatt Friedman beszédet mondott "A törékeny szabadság" címmel, amelyben azt ecsetelte, miképpen "járult hozzá a jóléti állam felemelkedése a szabad társadalom lerombolásához". Azzal érvelt, hogy Chile nehézségei "szinte teljes mértékben a kollektivizmus, a szocializmus és a jóléti állam irányába tartó negyvenéves trendnek tulajdonítható […] egy olyan irányvonalnak, amely nem szabadsághoz, hanem kényszerhez vezet". Úgy vélte, a Pinochet-rezsim fordulópontot jelentett ebben az elhúzódó folyamatban, széttépte a hamis demokratikus burkot, hogy elérje az igazi szabadság belső lényegét. "A probléma eredete nem mai keletű", írta Friedman Pinochetnek egy későbbi levelében, hanem "a szocializmus felé irányuló, negyven évvel ezelőtt kezdődött trendből következik, és az Allende-rezsim alatt érte el logikus – és rettentő – végpontját". Magasztalta a tábornokot, amiért visszaterelte Chilét "a helyes ösvényre" azzal "a számos intézkedéssel, amelyet Ön megvalósított e trend visszafordítása érdekében".

Friedman megértette, hogy ez egy hosszú harc lesz, és e chilei csatához az első újoncokat valójában már évtizedekkel korábban besorozták. A Chicagói Egyetem az USA kormánya Point Four külföldi segélyprogramjának és a Rockefeller Alapítványnak a finanszírozásával már az 50-es évek közepén Chile katolikus és állami egyetemeivel közös tanulmányi programokat indított. 1957 és 1970 között mintegy száz kiválasztott hallgató kapott alapos, gyakorlati képzést, először egy chilei ösztöndíj-program, majd chicagói posztgraduális tanulmányok formájában. Friedman és kollégái ugyan elvi alapon ellenezték az ilyesfajta fejlesztési célú bőkezűséget, piactorzító hatásúnak titulálva azokat, mégis felmarkolták a felkínált pénzeket, amelyek tanszékük graduális programját finanszírozták. Ám ebben idealisztikusabb megfontolások is szerepet játszottak.

Az 50-es évektől kezdődően Latin-Amerika, különösképpen pedig a déli országok, Argentína, Chile és Brazília, a fejlődés-gazdaságtan (developmentalizmus) kísérleti laboratóriumaivá váltak. Számos társadalomtudós, például az ENSZ Latin-Amerikai Gazdasági Bizottságának (ECLA) igazgatója, Raúl Prebisch, más társadalomtudósokkal egyetemben a keynesianizmust – vagyis a John Maynard Keynes által kidolgozott, a világháború után uralkodóvá vált, az állam aktív piacbefolyásoló szerepét szorgalmazó közgazdasági paradigmát – az infláció és a munkanélküliség ciklikus ingadozásainak szabályozásán túl a nemzetközi kereskedelem területére is kiterjesztette. Prebisch és más latin-amerikai közgazdászok úgy vélték, hogy a krónikus infláció nem az adott ország felelőtlen monetáris politikájának, hanem azoknak a mély strukturális egyenlőtlenségeknek a tünete, amelyek a világgazdaságot fejlett és alulfejlett világra osztják. A nyersanyagpiacok ingatag volta és a tőkekihelyezések megszilárdítják az első világ előnyös és a harmadik világ hátrányos helyzetét. A közgazdászok és a politikusok ez idő tájt politikai hovatartozástól függetlenül elfogadták az állami tervezés, az állami szabályozás és intervenció szükségességét. E gondolkodásmód nem csupán a fejlődő országok gazdaságpolitikájában volt meghatározó, de az ENSZ és a Világbank folyosóin és konferenciatermeiben is ezeket az eszméket visszhangozták, csakúgy, mint az el nem kötelezett országok 1973-as, Új Nemzetközi Gazdasági Rendet meghirdető felhívásában.

A chicagói iskola szemében ez az Új Gazdasági Rend maga volt a pokol víziója, a roosevelti New Deal egész világra való kiterjesztése. Valóságos bombatámadásként hatott azokra, akik hazai terepen régóta hadakoztak a keynesianizmus ellen, és most azt látták, hogy Keynes tekintélye kezd globálissá válni. A chilei tanulmányi program épp e vízió visszaszorítása jegyében jött létre. "A chilei egyetem közgazdászai inkább Keynes és Prebisch, semmint Marx követői […] a chicagói befolyás egy harmadik alapvető nézőpontot, a korszerű »piacgazdaságtan« nézőpontját emeli a chileiek látóterébe", írta William Benton, a Chicagói Egyetem korábbi elnöke, az amerikai külügyminisztérium határon túli képzési programjainak igazgatója.

A programon részt vevő diákok nem csupán alapos klasszikus közgazdaságtani képzettséggel tértek vissza Chilébe, hanem azzal az égő vággyal, hogy elvigyék az igaz hitet a tudatlan földekre. Megtisztították saját egyetemeik közgazdaságtani tanszékeit a developmentalistáktól, és szabadpiac-párti intézeteket és agytrösztöket hoztak létre – például a Társadalmi és Gazdasági Tanulmányok Központját, valamint a Szabadság és Fejlődés Alapítványt -, amelyeket, egyesült államokbeli társintézeteikhez hasonlóan, nagyvállalati pénzekkel finanszíroztak. E szervezetek kontinentális léptékben gondolkoztak saját küldetésükről, és – Ernesto Fontaine egykori chicagói diák szavaival – felesküdtek arra, hogy "terjeszkednek szerte Latin-Amerikában, szembehelyezkednek azokkal az ideológiai pozíciókkal, amelyek akadályozták a szabadságot, és állandósították az elmaradottságot".

A tanulmányi program, amely argentin egyetemekről is vett fel diákokat, jól szemlélteti az Egyesült Államok nyilvános és magándiplomáciájának kiszámíthatatlanságát, igazodását az amerikai társadalomban versengő hatalmi érdekek mindenkori erőviszonyaihoz. Ugyanabban az időben, amikor Kennedy a Szövetség a Haladásért reformkapitalizmusát szorgalmazta, egyszersmind kiképezte és finanszírozta azokat a személyeket és intézményeket is, amelyek létrehozták a kontinensen a halálosztagok sűrű hálózatát. Ugyanakkor, amikor a Chase Manhattan, a Chemical, a Manufacturers Hanover és a Morgan Guaranty a Trilaterális Bizottságon keresztül egy békülékenyebb gazdaságpolitikát szorgalmazott a harmadik világ irányában, egyben megtagadták a hitelt Chilétől azért, hogy – a Nixon által adott irányelvnek megfelelően – a chilei gazdaság "felsikoltson". És ugyanabban az időben, amikor az összes amerikai elnök, Trumantól Nixonig, keblére ölelte a keynesianizmust, a Chicagói Egyetem közgazdaságtani tanszéke, az amerikai kormány pénzügyi támogatásával, a piaci őrület hittani központjává alakult, amely a latin-amerikai közgazdászok egy egész generációját indoktrinálta annak érdekében, hogy egy nemzetközi szabadpiaci felkelés élére álljanak.

Ám a 60-as és 70-es évek folyamán úgy tűnt, ez a forradalom a végtelenségig halasztódik. A 60-as évek végén a chicagói fiúk készítették elő az Allendével szemben induló jelölt platformját, amely sok olyan javaslatot tartalmazott, amelyet aztán végül Pinochet valósított meg. De Allende megnyerte a választást, úgyhogy Chilének várnia kellett. Közben a brazil katonai junta, amely 1964-ben vette át a hatalmat, 1973-ban meghívta Friedmant tanácsadónak, és egy darabig meg is fogadta a tanácsokat. Súlyos recesszió és égbeszökő munkanélküliség volt az eredmény. Friedman a "sokkterápia" eme első alkalmazását "gazdasági csoda"-ként reklámozta. A tábornokok azonban – a jelek szerint bölcsen – visszakoztak, visszatértek az iparosítás államvezérelt programjához, amely, noha nem tudta megfékezni az inflációt, képes volt csökkenteni a munkanélküliséget, ezenkívül lefektette Brazília jelenlegi latin-amerikai gazdasági dominanciájának alapjait. Eleinte Richard Nixon is ígéretesnek tűnt Friedmanék számára, de aztán felemelte a vámokat, bér- és árkontrollt vezetett be, majd pedig, már az 1972-es választásra kacsintgatva, keynesiánusnak nyilvánította magát, és megnyitotta a pénzcsapot. Nixon "óriási csalódás" volt, emlékezett vissza később Friedman.

Így aztán Pinochet maradt az egyetlen jelölt; nem épp a legtiszteletreméltóbb karakter, ám legalább hajlandó volt jó messzire elmenni. Chile vált a Business Week szerint az infláció monetáris kontrollon keresztül történő megszelídítésének "kísérleti laboratóriumává", amely a Barrons szerint "a legutóbbi idők legfontosabb változtatásait hajtotta végbe a fejlődő világban". Az amerikai közgazdászok irkálhatnak ugyan "értekezéseket" arról, "hogyan kellene működnie a világnak, de egy másik ország az, amelyik mindezt átülteti a gyakorlatba".

Egy hónappal Friedman látogatását követően a chilei junta kijelentette, hogy az inflációt "bármi áron" meg kell állítani. A rezsim 27%-kal csökkentette a kormányzati kiadásokat, gyakorlatilag bezárta a nemzeti pénzjegynyomdát, bankjegyek sokaságát vetette tűzre. Az állam kivonult a bankrendszerből, és deregulálta a pénzügyi szektort, többek közt eltörölte a kamatszabályozást. Leszállította az importvámokat, felszabadította több mint kétezer termék árát, és eltörölte a külföldi tőkebefektetésekkel kapcsolatos korlátozásokat. Pinochet egy sor olyan, a szomszédos országokkal kötött egyezmény alól kivonta Chilét, amely a regionális szintű iparosítás elősegítését célozta, és ezáltal országát a Latin-Amerikába beözönlő olcsó termékek kapujává tette. Állami alkalmazottak tízezrei veszítették el állásukat, miután a kormányzat a magánszektor javára történő vagyonátcsoportosítás látványos aktusa során kiárusított mintegy négyszáz állami iparvállalatot. A multinacionális vállalatoknak nemcsak azt a jogot adták meg, hogy nyereségük száz százalékát repatriálják, hanem még az árfolyamot is garantálták, amelyen ezt a repatriálást végrehajthatták. A befektetői bizalom érdekében az escudo árfolyamát rögzítették a dollárhoz. Négy éven belül nem csupán az Allende alatt kisajátított, hanem még az Allende előtt kormányzó Szövetség a Haladásért által végrehajtott földreformban érintett vagyon közel 30%-át is visszaadták a korábbi tulajdonosoknak. Az új törvények a munkaerőt úgy kezelték, mint bármely más árut, elsöpörve négy évtized progresszív szakszervezeti törvénykezését. Privatizálták az egészségügyet, csakúgy, mint az állami nyugdíjalapot.

A bruttó nemzeti össztermék (GNP) 13%-kal zsugorodott, az ipari termelés 28%-kal esett vissza, a vásárlóerő 40%-ot zuhant 1970-es szintjéhez viszonyítva. Az egyik hazai tulajdonú vállalkozás a másik után ment csődbe. Megugrott a munkanélküliség.

De 1978-ra a gazdaság magához tért, és 1978 és 1981 között 32%-os növekedést produkált. Habár a bérszínvonal az egy évtizeddel korábbi szintnél mintegy 20%-kal alacsonyabb szinten maradt, az egy főre jutó jövedelem ismét növekedni kezdett. Talán még jobb indikátora a haladásnak, hogy a kínzások és a jogszerűtlen kivégzések száma csökkenni kezdett. Visszamenőleg azonban már világos, hogy a chicagói közgazdászok, bármennyire is magasztalták őket a háromévnyi gazdasági növekedésért, csupán egy új összeomlás útjára vezették Chilét. A gazdasági fellendülés a pénzügyi rendszer liberalizációjának és a rákövetkező masszív külföldi tőkebefektetéseknek volt a következménye. Mint kiderült, a tőkebeáramlás elszabadult spekulációba, a bankszektor monopolizációjába és nagyarányú hitelfelvételbe torkollott. A beözönlő tőkemennyiség egy rövid időre lehetővé tette a rögzített árfolyam fenntartását. De a magánadósság drasztikus növekedése – az 1978-as 2 Mrd dollárról az 1982-es 14 Mrd dollárra – ellenállhatatlan nyomást gyakorolt a chilei valutára. A felértékelődő amerikai dollárhoz rögzített escudo értéke immár mesterségesen magas volt, ami az olcsó import növekvő áradatát idézte elő. Míg a fogyasztók a hitelliberalizációt kihasználva tv-készüléket, autót és más nagy értékű cikkeket vásároltak, addig a megtakarítások elolvadtak, nőtt az eladósodottság, esett az export, és felfúvódott a külkereskedelmi hiány.

1982-re a dolgok szétestek. Zuhantak a rézárak, felgyorsítva a kereskedelmi deficit növekedését. A GDP 15%-kal esett az ipari termelés gyors összezsugorodásától kísérve. Megháromszorozódott a csődök száma, a munkanélküliségi ráta elérte a 30%-ot. Korábbi fogadkozásai ellenére Pinochet végül leértékelte az escudót, szörnyű csapást mérve ezzel a szegényebb chileiekre, akik a liberalizált hitelrendszert kihasználva dollárhiteleket vettek fel, vagy escudóban tartották megtakarításaikat. A jegybank tartalékai 45%-át elvesztette, míg a magánbankrendszer összeomlott. A válság arra kényszerítette az államot, hogy leporoljon egyes, még Allende alatt született törvényeket, és állami tulajdonba vegye a bankrendszer közel 70%-át, valamint újra életbe léptesse a pénzügyek, az ipar, az árak és a bérek kontrollját. Pinochet, miután az IMF-hez fordult pénzügyi segítségért, nyilvánosan garantálta, hogy kielégítik a külföldi hitelezőket és bankokat.

De az 1982-es válság előtt ott voltak az 1978 és 1981 közti aranyévek. Ahogy Allende időszakában a nemzetközi baloldal sereglett Chilébe, úgy vált Pinochet alatt az ország a szabadpiaci jobboldal Mekkájává. Közgazdászok, politikatudósok és újságírók jöttek el, hogy első kézből lehessenek tanúi a "csodának", Chilét széles körben követendő modellként felmutatva a világnak. Európai és amerikai bankok képviselői csapatostul gyűltek össze Santiagóban, és az eretnek Allende idején elzárt hitelcsapok helyreállításával tisztelegtek Pinochetnek. A Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank a felelősségteljes viselkedés mintaképeként dicsőítette Chilét, és 1976 és 1986 között negyvenhat ízben folyósított hitelt az ország számára összesen 3,1 Mrd dollár értékben.

A pénzembereken felül jobboldali aktivisták utaztak Chilébe, hogy kimutassák szolidaritásukat a Pinochet-rezsimmel. A National Review kiadója, William Rusher, más káderekkel együtt, akik Reagan 1976-os és 1980-as elnökjelöltségért folytatott kampányai körül sertepertéltek, megszervezték az Amerikai-Chilei Tanácsot, egy szolidaritási bizottságot, amelynek célja a Pinochettel kapcsolatos kritikus hangú amerikai sajtótudósítások ellensúlyozása volt. "Senkivel sem találkoztam a chilei rendszer ellenzői körében – írta Rusher 1978-as zarándokútját követően -, aki elhinné, hogy a chilei kormány kínzást alkalmaz." Ami pedig a radikális szabadpiaci politika által okozott "ideiglenes emberi kényelmetlenségérzést" illeti, Rusher úgy vélte, hogy "egy bizonyos fokú nélkülözés ma, a holnapi sokkal egészségesebb társadalom érdekében, nem elviselhetetlen és nem is szükségképpen elítélendő".

Friedrich von Hayek, a Chicagói Egyetem Ausztriából bevándorolt professzora, aki 1944-es Út a szolgasághoz című könyvében ki merte jelenteni, hogy az állami tervezés nem "szabadságot és prosperitást", hanem "jobbágyságot és nyomorúságot" eredményez, több ízben meglátogatta Pinochet Chiléjét. Olyannyira el volt ragadtatva, hogy még a híres Mont Pélérin Társaságban is tartott egy előadást. Még Thatchernek is Chilét ajánlotta modellként szabadpiaci forradalmához. A miniszterelnök Chile 1982-es pénzügyi összeomlásának mélypontján egyetértett abban, hogy Chile "figyelemreméltó sikerként" értékelhető, de úgy vélte, hogy Nagy-Britannia "demokratikus intézményei és az állampolgári beleegyezés szükségessége" miatt Pinochet "egyes intézkedései felettébb elfogadhatatlanok" lennének Nagy-Britanniában.

Friedmanhez hasonlóan Hayek is az igazi szabadság földi megtestesülését látta Pinochetben, aki csupán egy "átmeneti időszakra" fog diktátorként uralkodni, ami ahhoz szükséges, hogy visszagöngyölítsék a több évtizednyi állami reguláció örökségét. "Személy szerint", mondta Hayek egy chilei újságírónak, "előnyben részesítem a liberális diktatúrát az olyan demokratikus kormányzattal szemben, amelyből hiányzik a liberalizmus". Egy London Timesnak írt levelében védelmébe vette a juntát, kijelentve, hogy nem találkozott "egy árva személlyel sem, aki ne értett volna egyet azzal, hogy a személy szabadsága jóval nagyobb Pinochet alatt, mint Allende idejében". Természetesen a kivégzettek ezrei és a megkínzottak tízezrei hallgattak.

Hayek chicagói kollégájának, Milton Friedmannek jutott a neheze, de valójában Hayek volt Chile kapitalista keresztes lovagjainak igazi ihletadója. Hayek volt az, aki úgy jellemezte Allende rezsimjét, mint átmenetet Chile háború utáni jóléti állami berendezkedése és egy képzeletbeli totalitárius jövő között. Ennek megfelelően a junta terrorját azzal igazolta, hogy nem csupán ahhoz szükséges, hogy megakadályozzák vele Chile sztálinista gulággá alakítását, hanem ahhoz is, hogy eltöröljék ötven év vámjait, támogatásait, tőkekontrollját, munkaügyi törvénykezését és szociális jóléti rendelkezéseit – Sergio De Castro pénzügyminiszter megfogalmazása szerint "fél évszázadnyi hibát", amely Chilét a szolgaság útjára vezette."

Számunkra ez egy forradalom volt", mondta Miguel Kast kormányzati közgazdász, az Opus Dei2 tagja, Hayeknak és Michael Novaknak, az American Enterprise Institute3 "teológusának" követője. A chicagói közgazdászok nekiláttak, hogy radikálisan és azonnal átalakítsák a chilei társadalom "alapzatát", és eltöröljék az "áldemokráciát" (1973 előtt Chile volt az egyik leghosszabb ideje funkcionáló alkotmányos demokrácia az egész amerikai kontinensen).

Míg Friedman Pinochet védelmében célzott arra, hogy a gazdasági szabadság fölötte áll a politikai szabadságnak, addig a chicagói csoport e fontossági sorrendet bebetonozta az 1980-as új chilei alkotmányban – ezt az alkotmányt, Hayek 1960-as értekezése után, "a szabadság alkotmányának" nevezték. Az alkotmány a gazdasági szabadságot és a politikai tekintélyelvűséget mint egymást kiegészítő minőségeket szentesítette. A Pinochetéhez hasonló erős végrehajtó hatalmat nem csupán a társadalom átformálásának szükségességével igazolta, hanem kinyilvánította, hogy ezt a hatalmat mindaddig fenn kell tartani, amíg végbe nem megy a "chilei mentalitás átalakulása". A chileieket hosszú időn keresztül "gyengeségre nevelték", jelentette ki a központi bank elnöke, és kemény kézre volt szükség, hogy "megerősítse őket". Maga a piac viszi véghez ezt az átnevelést. Amikor José Toribio Merino admirálist, a junta tagját megkérdezték a tömeges csődök társadalmi következményeiről, azt felelte: "Ilyen a gazdasági élet. Vadak dzsungele; aki képes megölni a körülötte levőket, az meg is öli őket. Ez a valóság."

De ameddig a tiszta versenynek és kockázatvállalásnak ez a vad nirvánája teljesen meg nem valósul, addig diktatúrára van szükség, hogy rákényszerítse a chileieket a fogyasztói társadalom, az individualizmus és az inkább passzív, mint aktív demokrácia értékeire. "A demokrácia nem önmagában való cél" – mondta Pinochet egy 1979-es, két Friedman-tanítvány által írott beszédében -, hanem csak egy eszköz, amely hozzásegít a valóban "szabad társadalomhoz", amely megvédi az abszolút gazdasági szabadságot. Friedman még vacillált kapitalizmus és diktatúra viszonyát illetően, egykori tanítványai viszont következetesek voltak: "Egy személy valóságos szabadságát csak egy autoriter rezsim képes szavatolni, amely mindenki számára azonos szabályokat érvényesít", mondta de Castro pénzügyminiszter. "A közvélemény – ismerte el – nagymértékben ellenünk van, ezért szükségünk van egy erős személyiségre, aki fenntartja ezt a politikát."

Jeane Kirkpatrick4 egyike volt azoknak, akik Chilébe utaztak, hogy tiszteletüket tegyék az úttörőnek, és magasztalják Pinochet gazdasági kezdeményezéseit. "A chilei gazdaság óriási siker – mondta a nagykövet -, ezt mindenki tudja, vagy tudnia kéne." Röviddel Reagan 1981-es elnöki beiktatása után rábízták a feladatot, hogy "teljes mértékben normalizálja [Washington] kapcsolatait Chilével, a további kellemes együttműködés érdekében". A normalizálás részét képezte a gazdasági szankciók és fegyverszállítási korlátozások megszüntetése, illetőleg Carter "diszkriminatív" emberjogi politikai lépéseinek érvénytelenítése. Mindeme kellemességekhez ugyanakkor nem tartozott hozzá az eltűntek hozzátartozóival való találkozás, a vezető ellenzéki személyiségek nemrég végrehajtott deportálásának kommentálása, vagy az, hogy Pinochetet felelőssé tegyék Orlando Leteliernek, Allende amerikai nagykövetének haláláért, akit 1976-ban Washington D.C. kellős közepén autóba rejtett bombával likvidáltak. Kirkpatrick ragaszkodott hozzá, hogy mindezeket a kérdéseket "csendes diplomáciával" kell rendezni.

Félretéve a vallással, faji kérdésekkel és szexualitással kapcsolatos küzdelmeket, amelyek az amerikai politika sajátos arculatát eredményezik, az Új Jobboldal Chilében valósította meg először a demokráciának gazdasági szabadságként és a végrehajtó hatalom helyreállításaként való újradefiniálását. Pinochet szilárd kormányzása alatt az ország, a Chicagóban végzett prominens Cristián Larroulet szerint, "a szabad társadalmi rendre alapozott kormányzatra irányuló világtendencia úttörője" lett. Chile privatizált nyugdíjrendszere például jelenleg modellként szolgál az amerikai társadalombiztosítás átalakításához, miután ezzel kapcsolatban 1997-ben Bush konzultált José Piñera chilei közgazdásszal, mellesleg szintén egykori chicagói diákkal. Pinochet "úgy érezte, történelmet csinál; Reagan és Thatcher előtt akart járni", mondta Piñera.

Friedman is az élcsapat tagjaként tekintett magára. "Minden generációban kell lennie valakinek, aki teljesen végigmegy az úton, és én ezért hiszek abban, amiben hiszek", idézi Friedmant a New York Times a róla írott hízelgő hangú nekrológban, amely ugyanakkor egyetlen szót sem vesztegetett Friedman chilei szerepére.

És valóban, mindketten úttörők voltak, egy szép, irgalmatlan új világ hírnökei. De ahhoz, hogy Pinochet forradalma szétterjedjen szerte Latin-Amerikában, először meg kellett hódítania az Egyesült Államokat. Így hát miközben a diktátor – Eduardo Galeano uruguayi író metsző fogalmazásában – "megkínozta az embereket azért, hogy az árak szabadok lehessenek", már javában folyt a Ronald Reagan mögött felsorakozó lázadók erőgyűjtése.

Jelenleg Pinochet házi őrizetben van az ő sajátos kivitelezésű "sokkterápiája" miatt,5 Friedman pedig halott. De az általuk megteremtett világ még megvan, egyre groteszkebb formát öltve. Ami 1975-ben Chilében szélsőségnek tűnt, mára normává lett az Egyesült Államokban: egy társadalom, ahol teljes mértékben a piac definiálja az emberi megvalósulást, és amelyben a kormányzat a szabadság nevében kínoz.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Jegyzetek

A cikk A birodalom műhelye: Latin-Amerika, az Egyesült Államok és az új imperializmus felemelkedése című könyv egyik részlete.

1 A Frank Church demokrata szenátor vezetésével felállt szenátusi bizottságról van szó, amely az amerikai titkosszolgálatok (FBI, CIA) Kubában, Kongóban, Chilében, Vietnamban és másutt folytatott illegális akciói tárgyában folytatott vizsgálatokat 1975-76 folyamán. (A ford.)

2 1928-ban alakult katolikus szervezet, amely egyebek mellett a spanyol Franco-diktatúrához fűződő bensőséges viszonyáról ismert. (A ford.)

3 Az amerikai szabadpiaci jobboldal egyik agytrösztje. (A ford.)

4 Amerikai diplomata, a 80-as évek első felében Reagan ENSZ-nagykövete, az antikommunista diktatúrák amerikai támogatását nyíltan szorgalmazó ún. Kirkpatrick-doktrína megfogalmazója. (A ford.)

5 A cikk Pinochet halála előtt kb. egy hónappal jelent meg először a Counterpunch című internetes újságban. (A ford.)

Miért nem képesek a közgazdászok elismerni, hogy a cégek önmagukat szolgálják, nem pedig a piacot?

A közgazdaságtan uralkodó irányzata mindmáig úgy tekint a gazdaságra, mint a kis méretű, a piac feletti hatalommal nem bíró vállalkozások szabad versengésének színterére. Holott John K. Galbraith negyven évvel ezelőtt máig ható érvénnyel bebizonyította, hogy a fejlett kapitalizmus törvényszerűen életre hívja az óriásvállalatokat, amelyek felett nem uralkodik a piac, amelyet inkább ők felügyelnek és igazgatnak saját érdekeik szerint. Ezt az alapigazságot az elmúlt évtizedek gazdasági megrázkódtatásai sem cáfolják, sőt, az elmúlt évek vállalati botrányai megerősítik a nagyvállalatok által űzött széles körű piacmanipuláció tényét .

A jelen egyik irodalmi kuriózuma, hogy bár John Kenneth Galbraith volt a múlt század legolvasottabb közgazdásza, és Marx után valószínűleg minden idők legolvasottabbja is, legfontosabb könyve, noha négy kiadásban több millió példányt adtak el belőle, már évek óta eltűnt a könyvesboltokból.

Nem Az új ipari állam1 volt édesapám legjobban fogyó műve, hanem beszámolója az 1929-es Wall Street-i pénzügyi összeomlásról, A nagy válság (The Great Crash), melyet 1955 óta folyamatosan újranyomnak. (Amikor négy évvel ezelőtt Havannában találkoztam Fidel Castróval, így szólított meg: "A nagy válság – a kedvenc könyvem! Az ágyam mellett tartom!") És nem is ez a könyv volt a legsikerültebb irodalmi alkotása. Ez az elismerés A bőség társadalma (The Affluent Society) című művét illeti meg, amely talán az utolsó könyv a közgazdasági gondolkodás történetében, amely fenekestül fölforgatta a közgondolkodást, éppen azt, amire új kifejezést honosított meg az angol nyelvben (conventional wisdom2 ).

Az új ipari állam a teoretikus fő műve volt, amelyben arra törekedett, hogy valóban felváltsa az addig uralkodó gazdasági modellt valami értelmesebbel és valósabbal. Ebben a könyvében az üzleti vállalkozást nem csupán profitvadászként ábrázolta, hanem mint szervezetet is, és az ilyen szervezetek hálóját a fejlett kapitalizmus lényegi alapjának tartotta. Az üzleti vállalkozások kisvárosi képéhez kötődő hagyományos közgazdaságtan nagyrészt elutasította ezt a nézetet. A nagy cégek azonban nem tűntek el, és a világban még mindig szükség van a könyvben kifejtett gondolatokra.

A tőkés társaságok azért jönnek létre, hogy felügyeljék a piacokat, és gyakran azért is, hogy kiiktassák azokat. A menedzserek a bizonytalanságot nem mágikus erővel csökkentik, vagy "tökéletes előrelátással", ahogy a közgazdasági tankönyvek írják, és nem is magabiztos valószínűség-számítással, "portfoliódiverzifikálással"; inkább megfelelően nagy szervezeteket hoznak létre, hogy saját szerencséjük kovácsai lehessenek. A politikában ezek a szervezetek az országok és a pártok, a gazdaságban pedig a nagy társaságok.

A technológia azt diktálja, hogy a piacokat felügyelni kell. A modern élet meghatározó termékei, mint az autók, sugárhajtású repülőgépek, mikrochipek, az elektromos áram és a kábeltelevízió, a mérnöki tudás hatalmas hálózatainak együttműködésén keresztül csak időigényes előkészítés után állíthatók elő. Ez tervezést igényel. A feladatokat le kell bontani, hogy a szervezett tudás (kémia, fémkohászat, optika, fizika és genetika) alkalmazható legyen. A lebontott feladatokat aztán egybe kell fogni. Jó előre meg kell találni a lehetőleg elkötelezett vevőket. Ezek a feladatai a szervezeteket ténylegesen irányító hivatásos emberek hálózatának, a technostruktúrának. Néha a tervezés balul üt ki, de a bizonytalanság inkább technikai vagy szervezeti jellegű, mintsem piaci eredetű. Érdekes példa erre, hogy az Airbusnak már most vannak biztos vásárlói új A380-as gépeire, de a gép maga még nem készült el.

Ha a szervezet megszerzi az ellenőrzést, írta Galbraith, akkor teljesen megszerzi azt, ezért a kis céget és annak tulajdonos-vállalkozóját leíró és erre kidolgozott közgazdaságtan használhatatlanná válik. A társaságok magukért dolgoznak, nem pedig részvényeseikért. Pontosabban, nem azért maximalizálják a profitot, hogy csupán átadják másoknak. Ennek meggondolására a következőket írta: "Képzeljünk el egy energikus, lelkes és meggyőzően heteroszexuális férfit, aki illedelmesen tartózkodik az őt intimen átölelő nőtől – csak azért, hogy olyan más férfiak lehetőségeit maximalizálja, akiknek a létezéséről csak hallomásból értesült." Amikor néhány, a fő áramhoz tartozó közgazdász évekkel később elkezdte tanulmányozni a részvényesek és a vállalatirányítók szélsőséges szétválását, ezt "megbízó-ügynök-problémaként" nevesítették. Nem használtak olyan színes nyelvet, és cseppet sem jutottak előbbre.

Furcsa módon Galbraith, a szervezetek teoretikusa egyedül dolgozott, ő maga szellemi vállalkozó volt, miközben a nézeteit megvetően elutasító egyetemi falanx konformista szemléletű és tanszéki kiváltságait gondosan őrző szervezeti emberekből állt. Egyikükre sem fogunk egyéniségként emlékezni, azonban a "hiteles" elmélet fölötti kontrolljuk abszolút marad. Galbraith eretneksége a szabadpiacon győzelmet aratott, de az egyetemeken épp a könyvében szó szerint leírt módszerekkel nyomták el azt.

Galbraith előre látta ezt. "A gáncsoskodók – írta – kritizálni fogják az Egyesült Államok bármilyen társadalom-földrajzi leírását, mivel eltekintenek New Yorktól, Chicagótól, Los Angelestől és minden Cedar Rapidsnál nagyobb településtől, hogy így az országot lényegileg kisvárosi, virágos-tornácos közösségnek ábrázolhassák." Alsóéves egyetemistákat még mindig tanítanak ilyen közgazdasági felfogásra. A tankönyvek világát a kicsi, versengő, tulajdonos által működtetett üzleti cégek uralják.

Az új ipari állam 1967-ben jelent meg. A mai vád ellene az, hogy nem látta előre azokat a súlyos csapásokat, amelyek azóta érték az amerikai gazdaságot, méghozzá négy hullámban. Először jött a japán kihívás, különösen az autó- és az acélpiacon. Azután következett a nyolcvanas évek ipari összeomlása. A kilencvenes években azt mondták, hogy a technológiai buborék kipukkadása megerősítette a Bill Gates és Steve Jobs által megtestesített tőkés-tulajdonos ellenőrző szerepét a cégek fölött. Végül a céges botrányok következtek: az Enron, a Tyco és a WorldCom.

Hogy egy könyv nem látta előre a jövőt ismerős kritika. Marxtól gyakran elvitatják nagyságát, mivel úgy vélte, hogy a forradalom mindenütt győzni fog, ami, ugye, nem következett be. Galbraith az amerikai cégekről azok hatalmának csúcspontján írt, amikor kritikusai úgy tettek, mintha a cégek hatalma nem is létezne, majd szégyenketrecbe állították, mivel nem tudta előre jelezni e hatalom hanyatlását. Állításuk szerint a gyengülés valahogy azt bizonyította, hogy ez a hatalom sosem létezett. Ami apámat illeti, ő továbblépett, és nem adott erőteljes válaszokat, ezért Az új ipari állam kikopott a közbeszédből.

Ez kiábrándító, mivel a könyv felismerései kitűnően megvilágítják az amerikai cégvilágnak a tündöklését követő bukását. A japán kihívás nem bizonyította, hogy a versenypiac az úr, ez egyszerűen az egyik tervezési módszer behatolása volt a másik játékterületére. Ezt a behatolást politikailag kezelték – a Ronald Reagan szabadpiac-hívői által javasolt "önkéntes exportkorlátozásokkal". A nyolcvanas évek ipari összeomlása nem a vállalatok belső működéséből fakadt, ezt Paul A. Volker FED-elnökkel egyetértésben ismét Reagan erőszakolta ki. Hadjáratot folytattak a könyörtelenül magas kamatlábakért, hogy letörjék a szervezett munkásság ellenhatalmát. Hogy ez rengeteg cég eltűnését is eredményezte, csak mellékes veszteség volt, mert ahogy már sokszor megállapították, a háború pokol.

A későbbi technológiai fellendülés azzal kezdődött, hogy a technostruktúra egy része levált a nagy ipari cégekről. Mondjuk, a szélcsatornával ellentétben a mikroprocesszor olyan alkalmazott technológia, amit széles körben lehet felhasználni, ezért gyártói nagyobb lehetőséggel rendelkeztek, ha termelésüket nem kötötték csak egyfajta felhasználáshoz. Az ilyen vállalatok alapítóit a mérnök-vállalkozók új nemzedékeként ünnepelték; de valóban azok voltak? Erre az Intel alapítója, Robert Noyce jobb példa, mint Gates. Noyce a tranzisztorait először a hadseregnek és az IBM-nek adta el, miközben a nyilvánosság számára viszonylag ismeretlen maradt. Az Intel természetesen vállalatok, és nem közvetlenül a fogyasztók számára értékesít.

Másrészről a Microsoft fogyasztóitermék-marketingje arra épült, hogy Gateset fiatal megszállott zseniként beállítva agyonreklámozza, holott ő mindig az üzleti, és soha sem a tudományos vezető volt. A szupersztár-mítosz dekoratívabbá tette a céget, amelynek a szerencséje egy kizárólagos jogú szerződésen alapult, megint csak az IBM-mel, később pedig részben piaci erejének sokat vitatott ügyes kihasználásán. Sem Noyce, sem Gates, sem pedig a velük egyenrangúak semmilyen tekintetben nem emlékeztetnek a klasszikus versenyző kisvállalat tulajdonos-vállalkozóira.

Végül, a friss cégbotrányok Az új ipari államban részletesen megjósolt kórkép jeleit mutatják. Galbraith e könyvében tárgyalja a fosztogatás témáját is, negyedszázaddal előbb, mint ahogy ez az egyetemi körökben felkapott témává vált. Tiszteletre méltó közgazdászok a nyolcvanas évek amerikai takarékbank-válságát (S & L crisis) a betétbiztosítás "erkölcsi kockázatára" (moral hazard) vezették vissza, mintha a biztosítás a különben ésszerű bankárokat vadul kockáztató viselkedésre ingerelte volna, ahhoz az érveléshez hasonlóan, hogy a biztonsági öv felelőtlen vezetésre ösztönöz. Galbraith számára a működési elégtelenségek oka a szociális és jogi normák felforgatásában rejlik. Ahogy korunk neves vezetőicsalás-szakértője, William K. Black fogalmaz, választanunk kell. Vagy abban kell hinnünk, hogy az Enron ártatlan terméke volt egy rosszul megalkotott piacnak, vagy pedig abban, hogy az Enron bűnös szándékkal vesztegette a piacot. Az ügyészek, esküdtek és Galbraith követői számára nem volt nehéz a választás. A takarékbanki fiaskó felgöngyölítése során több mint ezer esetben született büntető ítélet, továbbá Kenneth Lay és Jeff Skilling is elmarasztaló ítéletet kapott.

Az új ipari állam nem tökéletes könyv. Találtam benne néhány hittételt, melyektől édesapám reményeim szerint megszabadulhatott volna. Ő széles olvasóközönség számára írt, de az összes könyve közül ez a legnehezebb; ennek ellenére mérföldkő. A közgazdászok körében nyílt titok, hogy a könyv megjelenése óta eltelt negyven évben a szabadpiaci szervezőelvet övező szilárd hit összeomlott. Azonban még nem tűnt fel sok más, ami helyettesíthetné. Az új ipari állam továbbra is a kivezető út, melyen a közgazdászoknak át kell haladni, mielőtt a haladás újraindul.

(Fordította: Bózsó Péter)

A jelen cikk James K. Galbraith előszava Az új ipari állam Princeton University Press gondozásában megjelenő új kiadásához.

Jegyzetek

1 John Kenneth Galbraith: Az új ipari állam. KJK, Budapest, 1970.

2 Általánosan elfogadott, de nem mindig igaz nézetek összessége. (A ford.)

Keynes és Polányi: az 1920-as és az 1990-es évek értelmezése

Az 1970-es évtized konfliktusokkal teli éveiben egy közgazdasági ellenforradalom helyreállította a nagy világválság előtt uralkodó neoklasszikus tételeket. Az 1990-es évekre azonban megmutatkoztak a neoliberális világrend ellentmondásai és súlyos következményei. Ezek elemzéséhez Keynes és Polányi művei jól használhatók, sőt érdemesnek tűnik visszatérni Polányi javaslatához is a nemzetközi pénzügyi rendszer és a gazdasági tervezés regionalizálására vonatkozóan.

Miért Keynes és Polányi? S miért éppen most?

Az 1970-es évtized konfliktusokkal teli éveiben egy közgazdasági ellenforradalom helyreállította a nagy világválság előtt uralkodó neoklasszikus tételeket. Az 1980-as évek közepére a közgazdász társadalom a Nyugat politikai vezetőit, illetve a Bretton Woods-i intézményeket ellátta a monetarista politikák, a liberalizáció, a dereguláció, a privatizáció, a kiegyensúlyozott költségvetések, valamint a független központi bankok melletti elméleti érvekkel. A tőke a munkavállalók által kivívott előnyök visszaszorítására törekedett a nyugati iparosodott világban, s ugyanez volt a célja a harmadik világban a fejlesztési politikákkal is. Az 1990-es években pusztító s egyre gyakoribb, egyre súlyosabb pénzügyi és gazdasági válságok szemtanúi lehettünk Latin-Amerikában, Kelet-Ázsiában, Oroszországban, Brazíliában, Törökországban, s a leginkább drámai módon Argentínában. 1998-ra az ezen politikák jegyében telt két évtized a világot az 1930-as évek utáni első deflációs visszaesés küszöbére juttatta. A fejlődő országok fájdalmas leértékelésekre kényszerültek a tőkemenekítés és a gyenge valuták elleni spekuláció miatt.

Ahogy a két világháború közötti időszakban is, amikor a foglalkoztatás stabilitását és a demokratikus kormányzást feláldozták a valuták stabilitása érdekében, a gazdasági megélhetés most a washingtoni konszenzus makrogazdasági előírásai alá van rendelve. A multilaterális szervezetek komplex intézkedéseinek célja a hitelezők és befektetők sajátos érdekeinek védelme a társadalom politikai nyomásgyakorlásával szemben. A globális pénzügyi szektor aláássa a termelékeny gazdaság alapjait. Most, akárcsak akkor, nem állnak rendelkezésre hatékony nemzetközi intézmények a politikai konfliktusok és a pénzügyi zavarok legyőzésére.

A gazdaságokra a kereskedelem és a tőkeáramlás előtti nyitás érdekében folyamatosan nehezedő nyomás erodálja a nemzetgazdaságok koherenciáját. A munkások és a mezőgazdasági termelők ki vannak téve a világméretű versenynek, amelynek következményeként a reálbérek és a fogyasztási termékek árai csökkennek. Mindennek haszonélvezője egy viszonylag kis számú transznacionális vállalatóriás, amelyek ellenőrzésük és irányításuk alatt tartják a technológiához és a piacokhoz való hozzáférést. A gazdag országok – mint például Kanada – már nem képesek fenntartani azokat az ingyenes oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz fűződő általános jogokat, amelyeket már akkor élveztek, amikor az egy főre eső GNP a mai érték felét érte el. Miért? Azt mondják, ez azért van így, mert fel kell áldoznunk a társadalmi biztonságot a versenyképesség érdekében. A kormányok adócsökkentési versenybe kezdtek a befektetők vonzása és megtartása érdekében. A versenyképességet a közpolitika működési alapelvének kiáltották ki.

Ahogy a világgazdaság krízisből krízisbe tántorog, s a megtakarításokat spekulatív pénzügyi piacok szívják fel, a kapitalista berendezkedés meghatározó ipari térségeinek átlagos növekedési rátái történelmi mélypontra süllyedtek.1 Egy évtized erejéig Japán a keynesiánusok által emlegetett likviditási csapdába esett, ahol a zérushoz közeli kamatlábak már nem képesek a fogyasztás és a beruházás stimulálására. Az Egyesült Államok szárnyaló értékpapírpiacának vagyonhatása által táplált elnyújtott fellendülést vagyonok dollármilliárdjainak likvidálása követte. Keynesnek a spekulánsok és a járadékos kapitalisták "kaszinó-gazdaságáról" szóló rémálmát, s Polányinak az önszabályozó piacról felépített hamis utópiáját éljük meg. E "neoliberális" gazdasági rend az adósokkal szemben a hitelezőknek, a termeléssel szemben a finanszírozásnak, s a szegényekkel szemben a gazdagoknak kedvez. A marginalizálódottak növekvő méretű, társadalom alatti osztálya (underclass) kizárásra került a foglalkoztatás, a termelés és a fogyasztás formális körforgásából. A szegény országokban élő nélkülözők milliárdjai egyszerűen feleslegesek a globális kapitalista gazdaság szükségletei szempontjából. A rendszerre krónikus méltánytalanság és vészes instabilitás jellemző – ami végső soron politikailag is fenntarthatatlan.

Keynes visszatérőben van a mainstream közgazdaságtan által kiszabott intellektuális száműzetésből. Kiváló közgazdászok csatlakoztak más tudományágak képviselőihez, hogy felhívják a figyelmet Polányi nézetére, miszerint a gazdaságpolitikát átfogóbb társadalmi céloknak kell alárendelni. Figyelmeztetése, amelyben a társadalmi, kulturális és környezeti szükségleteknek a piac parancsszava alá történő rendelésével járó veszélyekre utalt, mintha ma íródott volna.

A hidegháború vége a békeosztalék s egy ragyogó jövő ígéretét hozta el a kapitalizmus számára. A nemzetközi gazdasági élet expanziójához szükséges politikai, gazdasági és pénzügyi környezet azonban felettébb problematikus. Valójában a globális politikai rend átrendeződésének vagyunk szemtanúi, értve ezen a neokolonialista katonai vállalkozásokat is, amelyek a kései 19. század birodalmi vetélkedésére emlékeztetnek. A történelmi törésvonalak megnyílnak. Az államok feltöredeznek az újjáéledő nacionalizmusok által keltett kényszerek hatása alatt. Az egyenlőtlenségek csaknem mindenütt kiéleződnek. A méltányosságot, a társadalmi igazságosságot és a demokráciát alárendelik a kapitalizmus ragadozó formája által képviselt követelményeknek, vagyis egyfajta eredeti tőkefelhalmozásnak, amely inkább a létező magán- és közösségi eszközök birtokbavételében és kontrollálásában érdekelt, mintsem a valódi termelékeny beruházási tevékenységben. A politikusok és a politika leértékelődnek. Mindent átható nyugtalanság uralkodik. A környezetet visszafordíthatatlan degradálódás fenyegeti. A vezető ipari térségek élete a biztonság és bizonyosság mélységes hiányával jellemezhető. A kínai ipari forradalom, az India által produkált robbanásszerű növekedés és az elöregedő népesség által keltett demográfiai krízis költségei a növekedési pontok Ázsiába való eltolódását jelzik. A latin-amerikai politikai vezetők új generációja és az Afrikában hallható hasonló morajlások kihívást jelentenek azzal szemben, hogy a G8 országai határozzák meg a világfejlődés menetét.

1991-ben az Egyesült Államok vetélytárs nélküli katonai szuperhatalommá lépett elő, s a dollár továbbra is a legfontosabb globális tartalékvalutaként funkcionál. Azonban bárki megkérdezheti, hogy vajon mennyi ideig képes az Egyesült Államok saját pozícióját egy vezető gyarmatosító birodalom központjaként fenntartani, ismerve az üzleti tevékenységnek egy békés, nemzetközileg megfelelően szabályozott világot szolgáló követelményei, valamint a globális katonai dominancia elérését célzó amerikai vállalkozás destabilizáló hatású hazai és nemzetközi következményei közötti ellentmondást.

Keynes számára "a korszak nagy problémáját a modern indusztrializmusnak a pénzügyi kapitalizmus béklyóiból való felszabadítása jelentette" (Dillard 1948: 102.). Polányi azt gondolta, hogy csak az Egyesült Államok hitt az egyetemes kapitalizmusban; a változatos gazdasági és társadalmi intézményekkel rendelkező regionális blokkok közötti irányított kereskedelem világát vizionálta. A körülmények eltérőek, s a történelmi analógiák mindig merészek, ám hiszünk abban, hogy a két világháború közti évek eseményeinek Keynes és Polányi által adott leírásai némi világosságot teremtenek mai zavaros világunkban. Létfontosságúvá vált a korlátok nélküli gazdasági növekedés bomlasztó erői feletti demokratikus politikai kontroll megerősítése. Keynes és Polányi tapasztalatai segíthetnek minket abban, hogy helyreállítsuk és megmentsük a nyilvános politikai teret a Keynes által leírt "gazdasági gépezettől".

Az eszmék hatalma

Keynes (szül. 1883) és Polányi (szül. 1886) generációjának európai értelmiségijei úgy voltak kondicionálva, hogy a társadalom jóléte iránt felelősséget vállaljanak. Közértelmiségiként (Keynes), illetve szociálisan elkötelezett tudósként (Polányi) hittek abban, hogy az eszmék képesek befolyásolni a világ haladásának irányát.

Bár különböző háttérrel rendelkeztek, egy egész generációt érintő élményben osztoztak: az első világháború korszakhatárt jelentő traumatikus eseményében. Polányi esetében generációja háború s a háború valamennyi következménye iránti, személyesnek érzett felelőssége motiválta a Korunk gyökerei (The Origins of Our Times) irányába mutató törekvéseit – ez volt ugyanis A nagy átalakulás (The Great Transformation) eredeti címe. Keynes és Polányi kiegészítik egymást: Keynes ragyogó közgazdász és elkötelezett köztisztviselő, az angol liberalizmus legjobb hagyományainak terméke; Polányi pedig gazdaság- és társadalomtörténész, közép-európai intellektuális háttérrel és lakhellyel, valamint szocialista beállítódottsággal.

Keynest más jeles közgazdászokhoz viszonyítva sokkal inkább motiválta a gyakorlati politika befolyásolása iránti vágy. Keynes hitt abban, hogy "a kapitalizmus bölcsen irányítva hatékonyabbá tehető a gazdasági célok elérésére, mint bármely más elképzelhető rendszer (Keynes 1971a: 294.). "Az egyéneket pénzszerzésre sarkalló erők támogatása, bátorítása és védelme" (293.) számára mélységesen kifogásolható volt. Utópiája a jólét, a kényelem, a szépség, a jóindulat és a változatosság társadalma volt, ahol "a pénz szeretetét" (329.) mentális kórságnak tekintik. Polányi osztozott a pénz szeretetétől való idegenkedésben. Mindenesetre a "piaci társadalom" általa adott kritikája továbbment Keynesén. Éppen a "gazdasági motívumok" alapvető emberi tulajdonságként való létezését kérdőjelezte meg. Polányi számára az ipari kapitalizmus egyedülálló szerepet töltött be az emberi történelemben a gazdasági szerveződés lényegi alapelveinek fokozott előretörése szempontjából. Ahogy Marx, Polányi is az ipari forradalom szülőhelyén, Angliában találta meg "korunk gyökereit".

"A piacgazdaság […] gyengeségei […] a kontinensen vezettek a legtragikusabb bonyodalmakhoz. Ahhoz, hogy megérthessük a német fasizmust, a ricardói Angliához kell visszatérnünk. […] A piacgazdaság, a szabadkereskedelem, az aranystandard angol találmány. Ezek az intézmények omlottak össze mindenütt a húszas években – Németországban, Olaszországban vagy Ausztriában az esemény mindössze erősebben politikai és drámai volt. De bármilyen volt is a végső epizódok díszlete és hőfoka, a civilizációt tönkretevő hosszú távú tényezőket az ipari forradalom szülőhelyén, Angliában kell tanulmányozni." (Polányi 1944: 30.; magyarul: Polányi 2004: 57.)

Polányi figyelmeztet, hogy "az önszabályozó piac […] egy pillanatig sem létezhet a társadalom emberi és természeti szubsztanciájának megsemmisítése nélkül" (Polányi 1944: 1.; Polányi 2004: 26.).

Az 1920-as évtized volt a hosszú 19. század utolsó lélegzetvételének ideje, s az időszak az 1929-1933-as világgazdasági válsággal végleg lezárult. Keynes és Polányi is elsődleges szerepet tulajdonított a nemzetközi monetáris rendszernek – mint olyan transzmissziós mechanizmusnak, amely politikailag fenntarthatatlan kényszereket rótt azon országokra, amelyek a pénzügyi piacok parancsszavához való alkalmazkodásra kényszerültek a járadékos kötvénytulajdonosok érdekében. Keynes elemzése az Anglia által szolgáltatott tapasztalatokból táplálkozott, ahol az aranystandard biztosította a tengerentúli hatalmas befektetések értékét, rögzített jövedelmű instrumentumok formájában, s az alkalmazkodás terhe a munkásosztály nyakába szakadt. A Polányi által adott elemzés leírta az alkalmazkodás Németországra, illetve a közép- és kelet-európai gyönge és periferikus helyzetű utódállamokra gyakorolt hatását, ahogy az országok megkísérlik megóvni valutáik értékét azáltal, hogy feláldozzák a demokráciát a "jó pénz" érdekében, s mindezt a fasizmus felemelkedéséhez kapcsolta.

Az 1990-es években a korai 80-as években megkezdett gyakorlati politikák magasabb fordulatra kapcsolására tett kísérlet szemtanúi lehettünk. E kísérlet célja az 1870 és 1914 közötti "aranykor" újbóli megteremtése volt, amelyet a "globalizáció" fogalmával igyekeztek a köztudatba ültetni és népszerűsíteni. A "neoliberális" forgatókönyv egy mindenre kiterjedő "szabad" globális piac megteremtése az áruk, szolgáltatások és a tőke számára – kivéve a munkaerő piacot. Az iparosodott világban az egymást kiegyenlítő társadalmi és politikai kényszerek (a Polányi által adott kettős mozgás) bizonyos mértékig alárendelték a tőke szabadságát a közjónak. Ha ezt a rendszert világméretekre transzponáljuk, semmiféle hasonló mechanizmus nem létezik, s egyfajta globális apartheiddel van dolgunk. A munkát nemzeti határok közé zárják, ám a tőke mobil. Az erőtlen államokat megfosztják fiskális és adminisztratív erőforrásaiktól, amelyekkel az egymással konfliktusban álló érdekeket egyezségre juttathatnák. Azok a mechanizmusok, amelyek révén a kapitalizmus ezen ragadozó formája kibillenti az életképes gazdaságokat, s amelynek révén kimeríti a fejlődő világ emberi és környezeti erőforrásait, pénzügyi természetűek. E mechanizmusok a nemzetközi pénzügyeket és befektetéseket irányító szabályokba vannak kódolva, s a mechanizmusok működését a hitelezői érdekek kényszerítik ki a multilaterális szerveződéseken, köztük a Bretton Woods-i intézményeken, valamint a világkereskedelmi szervezeten (WTO) keresztül. A következmény az aranystandard mechanizmusainak – igaz, nem tökéletes és kevésbé automatikus módon, komplex politikai egyezkedés révén történő – reprodukálása.

Polányi Károly: A világgazdasági válság közép-európai nézőpontja (1918-1933)

Közép- és Kelet-Európa számára az első világháború politikai megrázkódtatást hozott, amely megtépázta a birodalmi Németországot, az Osztrák-Magyar Monarchiát gyönge és törékeny utódállamokra szabdalta, a cári Oroszországban pedig hozzájárult a nagy szocialista forradalom kirobbanásához. A Szovjetunió megörökölte a cári hódításokat Közép-Ázsiában és a Távol-Keleten. Az Ottomán Birodalom maradványait Nagy-Britannia és Franciaország vette birtokába, amely végzetes következményekkel járt Közép-Kelet, illetve Észak-Afrika egész régiója számára – olyan következményekkel, amelyek még ma is láthatók a lapok címoldalain.

Bécsben egy világ zárult le. Egy 50 milliós, többnemzetiségű birodalom tündöklő fővárosa a maradék Osztrák Köztársaság központja lett – ám az új állam lakossága mindössze 6 millió főt számlált, ami túl kicsiny és túl szegény volt ahhoz, hogy életképesnek tekinthessük. A Köztársaság első kormányát a szociáldemokrata párt alakította meg, az első pénzügyminiszter pedig Joseph Schumpeter volt (aki hamarosan Németországba távozott). Káosz és infláció uralkodott. A tartományok falusi jellegűek s jellemzően katolikus vallásúak voltak; Bécs ezzel szemben kozmopolita és szocialista. Az 1920-as években a "Vörös" Bécs szocialista kormányzata által indított oktatási reformok és a mintaként szolgáló bérlakás-építési projektek nagy hatást gyakoroltak Polányira – a társadalmi és politikai erők diadala volt ez a kedvezőtlen gazdasági körülmények felett.

1924-től az Österreichische Volkswirt, Közép-Európa vezető pénzügyi és gazdasági hetilapjának főmunkatársi státusza a kontinentális Európa gazdasági és politikai megrázkódtatásai által keltett vihar középpontjába helyezte Polányit. Innen nézte végig, hogyan omlottak össze a nyugati hatalmaknak az 1914 előtti gazdasági rend visszaállítását célzó kísérletei. Innen figyelte az 1931-ben bekövetkezett végső összeomlást is, amikor egy Bécsben kialakult pénzügyi krízis nyugat felé, Angliába terjedt tovább, végső soron pedig az egész világgazdaságra. 1933-ban, amikor a kedvezőtlenebbé váló politikai légkörben az újság nem tarthatott meg egy prominens szocialista szerkesztőségi munkatársat, Polányi Angliába távozott, ám továbbra is írt a lapba.

Aláhúzandó a Polányi által nyújtott közép-európai nézőpont jelentőségét, megjegyezzük, hogy a "Világgazdasági válság mechanizmusai"2 témakörében 1933-ban írott fontos cikke ezekkel a szavakkal kezdődik: "közép-európai nézőpontból". A cikk által megfogalmazott állítás a következő volt:

"[…] a háború utáni időszak egésze – beleértve az Egyesült Államokban lezajlott csodálatos prosperitás nyolc évét, a számos egyéb országban (Kanadában, Argentínában és máshol) fenntartott gazdasági növekedést, e lehangoló történelmi korszak sokszínű és merész technikai, gazdasági, valutáris és kereskedelempolitikai vállalkozásait – az 1929. évi pénzügyi krachig, illetve az 1933-as világméretű gazdasági depresszióig egyetlen gazdasági krízis, amely különböző formákban manifesztálódik, ahogy áthatja és átalakítja a világot." (Polányi 1933: 1.; kiemelések – K. P. L.)

A háború utáni első évek gazdasági krízise nem oldódott meg – csak elhalasztódott. "Az egyes területeken úgy sikerült az egyensúly állapotát elérni, hogy az alkalmazkodás terhét – akaratlagosan vagy másként – más gazdasági régióba vagy szektorba helyezték át […] Amikor eljött a számvetés elkerülhetetlen órája, nemcsak a régi, parázsló tüzek lobbantak újra lángra, hanem az egész krízis kiterjedtté és intenzívvé vált, és minden korábbit elhalványított." (Polányi 1933: 1.)

Polányi a világgazdasági válság gyökereit az első világháború emberi és társadalmi pusztításának léptékében azonosította. Ahogy írta, "a társadalmi szövedék nem tudta életben tartani az alkalmazkodás erőit egy világháború utáni egyensúlyig" (Polányi 1933: 2.). A háború előtti növekedési ráták szerint az ipari termelésnek Európában nagyjából meg kellett volna kétszereződnie 1913-1933 óta. Ehelyett mindössze 60%-kal bővült, 1933-ban pedig az 1914. évi szint alá esett. A háború által kiváltott politikai-szociológiai sokkhatás azzal járt, hogy az egyensúly eléréséhez évekre lett volna szükség. A társadalmi keret azonban nem tartható fenn, hacsak a politikai vezetők nem képesek eleget tenni a várakozásoknak – és megakadályozni, hogy a szociális igényjogosultak (social claimants) három fontos csoportja (vagyis a kötvénytulajdonosok, a munkavállalók és a parasztság) csalódjon.

Polányi ezután a háború által okozott költségek és zavarok miatti "alkalmazkodás" Nyugat- és Közép-Európa legfontosabb gazdasági osztályait érintő elosztási hatásának mintaszerű politikai-gazdasági elemzésével folytatja írását. "A győztes (nyugati) országokban a kötvénytulajdonosok érdekei elsőbbséget élveztek; a valuták stabilitásába és a hitelbe vetett hitük volt Európa háború utáni újjáépítésének az alapja." (Polányi 1933: 3.) Végső soron a járadékjövedelmek és a vagyonok értékének megvédése miatti alkalmazkodás teljes terhe a munkásosztályra hárult. A vesztes országokban egy életképes társadalmi rendszer a járadékjövedelmek megóvását a valuták védelme, a munkavállalói jövedelmekét a reálbérek stabilizálása, a mezőgazdasági jövedelmekét pedig a fogyasztási javak árainak stabilizálása révén igényelte. A kontinentális Európa háború sújtotta és tőkeszegény gazdaságai nem tudtak megfelelni mindezen igényeknek. A jövedelemtulajdonosok fontosabb csoportjainak többletkereslete mindössze három forrásból volt kielégíthető:

"1. Belföldi újraelosztás, amely révén egyeseket másokhoz képest kedvezőbb helyzetbe hoznak (pl. védővámokkal kedvezhetnek a mezőgazdasági termelőknek a városi fogyasztók kárára, vagy bérinflációval javíthatnak a munkavállalók helyzetén a középosztálybeli megtakarítók rovására);

2. tőkefogyasztás infláció révén és az aktívák külföldieknek történő értékesítése; vagy pedig

3. külső hitelfelvétel és megnövelt eladósodás." (Polányi 1933: 6.; kiemelések – K. P. L.)

Végső soron az államok deficitjüket véget nem érő külső hitelfelvétellel finanszírozták. A gyengébb nemzetgazdaságok segítségért folyamodtak az erősebbekhez.

"Az egész Európa számára ultramodern csővezetéken folyósított hitel forrása Amerika mérhetetlen gazdagsága volt. Az Amerika által a háború során realizált hatalmas profitok gazdái új befektetési lehetőségeket kutattak. Európa újjáépítése kiváló üzleti lehetőségnek tűnt, amely emellett újjáéleszthette az amerikai exportot is. A hitelmechanizmusok – amelyeket a kortársak csaknem mitikus erőkkel ruháztak fel – a legfontosabb szereplők voltak a krízis tízéves kitolásában." (Polányi 1933: 6.; kiemelés – K. P. L.)

Polányi felrajzolta a válság földrajzi lefolyását a keleti gyöngébb periferikus országoktól Nyugat-Európa erősebb gazdaságai felé. Az aranystandard 1920-as évek közepén történt restaurálása megfosztotta a vesztes államokat "az inflációs finanszírozás titkos tartalékától" (Polányi 1933: 7.). Strukturális deficitjeiket egyre nagyobb mértékben külföldi hitelek igénybevételével fedezték. Ezen adósságok terhét így a győztes államokba transzferálták – amelyek valutái ugyancsak nem voltak biztonságosak. "Az aranystandard visszaállítása volt az az ékszíj, amely még a legerősebb európai gazdaságok deficitjeit is átvitte az amerikai pénzügyi intézmények hiteljegyzékébe." (Polányi 1933: 9.; kiemelések – K. P. L.)

"Az Egyesült Államokban 1926 és 1928 között elérhető olcsó pénz hitelek formájában árasztotta el Európát. Amikor 1928 júliusában a New York-i FRS-ráta 3,5-ről 5%-ra emelkedett, elfojtandó ezzel egy spekulációs részvénypiaci buborékot, a hosszú lejáratú tőke Európába irányuló kínálata elapadt. 1929 első felében a New Yorkban forgalomba hozott európai kötvények értékét az előző évi egyötödére csökkentették. Amikor az amerikai inflációs politikák a visszájukra fordultak, az adós államokra nehezedő pénzügyi nyomás elindította a világválságot. Sem arany, sem új pénz nem állt rendelkezésre a fizetések deficitjének finanszírozására. Az adós államoknak ekkor nem volt alternatívájuk az áruexport fokozására. 1928/29 óta az európai és a tengerentúli exportáló országok számára gyakorlatilag semmi sem volt drága, hogy exportjukkal elárasszák a piacokat." (Polányi 1933: 12.; kiemelés – K. P. L.)

Az 1920-as évek végén manifesztálódott világméretű általános áresés trendje a világválság nyitánya volt csupán. Később jött a hitelválság 1931-ben, a világkereskedelem hanyatlása 1932-ben, majd a valuták összeomlása 1933-ban. A gazdasági deficitek földrajzi és időbeli eltolódása lezajlott. Ha az infláció sikert ért el a társadalmi szövedék megmentésében, nem tudta megmenteni az emberiséget az alkalmazkodás fájdalmas folyamatától. Polányi J. B. Condliffe professzort, a Népszövetség 1932-33. évi gazdasági évkönyvének legfontosabb szerzőjét idézi elemzésének megerősítésére.

"A valódi nehézségek nem manifesztálódtak addig, amíg a legtöbb adós állam valutái egymástól függetlenek, az árfolyamok rugalmasak, a nemzetközi államadósságok pedig szabályozatlanok voltak. Ám amint a valuták visszatértek az aranystandardhoz, az árfolyamokat rögzítették, és az adósságszolgálati fizetésekről hivatalosan tárgyalások kezdődtek, a feszültségek az újonnan helyreállított nemzetközi pénzügyi rendszerben fokozódtak. Az 1925 és 1929 közötti néhány év során az adósságszolgálat a nemzetgazdaságok radikális kiigazítása nélkül került teljesítésre az adós államokba irányuló nagytömegű tőkeáramlás révén, különösen az Egyesült Államokból. 1928 és 1929 között a tőkeáramlás gyengült. Ahogy az adós országokra nehezedő nyomás erősödött, az árfolyamok estek, és a hitelek elapadtak, a nemzetközi alkalmazkodás nehézségei kiváltották a nemzetközi fizetések teljes rendszerének összeomlását." (Situation Economique Mondiale 1932-33: 277.)

A valutaválság miatti politikai destabilizálódás

A nagy átalakulásban Polányi leírta a Genfben székelő Népszövetség által végrehajtott stabilizációs programokat, amelyek célja a valuták Közép- és Kelet-Európában történő helyreállítása volt.

"[…] Genfnek az volt az álláspontja, hogy a társadalmi szervezet kérdéseit teljesen alá kell rendelni a valuta-helyreállítás szükségleteinek. Az elsődleges szükséglet a defláció volt; a belföldi intézményeknek, amennyire tudtak, alkalmazkodniuk kellett. […] A defláció híveinek eszménye »az erős kormány és a szabad gazdaság« volt, de míg a kormányra vonatkozóan ezt úgy értelmezték, hogy szükségállapothoz illő jogosítványokat kap és felfüggeszti a köz szabadságjogait, a »szabad gazdaságon« a gyakorlatban az ellenkezőjét értették annak, amit jelentett: kormányzatilag szabályozott árakat és béreket. […] a Genf által elítélt inflációs kormányok alárendelték a valuta stabilitását a jövedelmek és a foglalkoztatottság stabilitásának; a Genf által hatalomra segített deflációs kormányok nem kisebb intervencióval a jövedelmek és a foglalkoztatottság stabilitását rendelték alá a valuta stabilitásának." (Polanyi 1944: 233.; Polányi 2004: 292-293.)

"A liberális közgazdászok tisztán gazdasági intézménynek tekintették az aranystandardot, még megfontolni sem voltak hajlandók, hogy a társadalmi mechanizmus része lenne." (Polanyi 1944: 20.; Polányi 2004: 45.) A külföldi adósok hitelképességébe vetett hit a rögzített valutaárfolyamok rendszerén és a biztosított konvertibilitáson nyugodott. A fedezetlen kötelezettségek értéke jelentősen meghaladta a hitelfelvevő országok adósságszolgálati kapacitását, s végső soron az egész hitelrendszer felbomlott és összeomlott. Polányi szerint "a hitel a modern kapitalizmus történetében soha ennyire nem volt átpolitizálva". Az IMF 1980-as és 1990-es években végrehajtott, politikailag motivált és politikailag egyeztetett segélycsomagjaival és strukturális kiigazítási programjaival való párhuzamok túlságosan nyilvánvalók ahhoz, hogy további kommentárokra lenne szükség.

Polányi adatokkal támasztotta alá az aranystandardnak a stabilitás, illetve a normális és egészséges állapot közvetítésére vonatkozó teljesítőképességébe vetett általános hitet, amelyet azon pusztító inflációk háttere előtt kell látni, amely az első világháború után Közép- és Kelet-Európában tönkretette a nemzeti valutákat. A középosztály megtakarításai lemorzsolódtak. Iszonyú méretű vagyonok halmozódtak fel a spekulánsok kezében. "A valuta lett a nemzeti politika kulcskérdése." (Polanyi 1944: 24.; Polányi 2004: 50.) Az országok "a szó szoros értelmében koplaltak, hogy elérjék az arany partokat" (Polanyi 1944: 25.; Polányi 2004: 51.). "[…] az osztrák koronán végrehajtott sikeres műtéttel, amelyet a páciens sajnos nem élt túl, Bécs lett a liberális közgazdászok Mekkája. Bulgáriában, Görögországban, Finnországban, Litvániában, Lettországban, Lengyelországban és Romániában a valuta feljavítása biztosított jogcímet a hatalomra az ellenforradalomnak. Belgiumban, Franciaországban és Angliában a hatalmon lévők a szilárd monetáris normákra támaszkodva szavazták le a baloldalt." (Polanyi 1944: 24.; Polányi 2004: 49.) "[…] nemigen volt olyan belső válság Európában, amely ne valamilyen külgazdasági problémában tetőzött volna. A politológusok a különböző országokat most nem kontinensek szerint csoportosították, hanem aszerint, hogy mennyire ragaszkodnak valamilyen szilárd valutához." (Polanyi 1944: 23.; Polányi 2004: 49.) "Mindig a valuta volt veszélyben, és az okot is mindig az inflációs [ti. inflált] bérekben és a költségvetések egyensúlyhiányában látták." (Polanyi 1944: 229.; Polányi 2004: 287.)

Végső soron mindez teljesen összeomlott, megnyitva a "nagy átalakulást". Németország a nemzetiszocializmus ideje alatt újra felélénkítette a gazdaságot a háborúra való felkészüléssel és a szociális programokkal kapcsolatos nagyarányú közkiadások révén. A munkásságot elnyomták, és a tőke profitabilitása helyreállt. Oroszország ötéves terveket alkalmazott. Európa kisebb országai feladták az aranystandardot, s részben bezárták gazdaságaikat, amint a nemzetközi kereskedelem és beruházás összeomlott. Az Egyesült Államokban a New Deal Roosevelt elnök által eszközölt intézkedései közvetlenül szegültek szembe a megrögzült pénzügyi érdekeknek, s komoly összegeket fordítottak arra, hogy a munkanélkülieket különböző innovatív programokba vonják be.

Gazdaság és demokrácia

Egy, a gazdaság és demokrácia témájában írt figyelemre méltó tanulmányában – amely 1932 decemberében, Hitler hatalomra jutásának előestéjén az Österreichische Volkswirt lapjain jelent meg – Polányi a korabeli megfigyelő frissességével a kontinentális európai politika két világháború közötti holtpontjának a leírását adja. A győztes nyugati országokban (ahol a járadékosok érdekeinek kedveztek) Polányi megfigyelte, hogy a baloldali kormányok belebuknak a valutakérdésbe. "A vesztes államokban a demokrácia szenvedett vereséget a háború, a gazdasági válság által keletkezett trauma, illetve a pártpolitikának a demokrácia tekintélyét aláásó degenerációja miatt."

"A gazdaság és a demokrácia nevében a jobb- és baloldal viszályban áll egymással. A baloldal a demokráciára van alapozva, a jobboldal a gazdaságra. A gazdaság és demokrácia ebből származó elkülönülése növeli a katasztrofális polaritáshoz vezető feszültséget. A politikai demokrácia világa olyan erőknek ad teret, amelyek beavatkoznak a gazdaságba, s megzavarják és korlátozzák a gazdasági folyamatot. Válaszként a gazdaság az üzleti világ általános támadást indít a demokrácia ellen, a vele szembeni felelőtlen és a valóságtól távol eső rosszindulat megtestesülésének tekintve azt." (Polányi 1932: 1.)

"A munkás elsáncolta magát a parlamentben, ahol számaránya súlyt adott neki, a tőkések erőddé változtatták az ipart, hogy onnan parancsolgassanak az országnak." (Polanyi 1944: 135.; Polányi 2004: 295.)

Polányinak a gazdaság demokráciával (s gyakran a politikusokkal) szembeni vádiratáról adott áttekintése felemlegette az infláció, a szubvencionálás, a protekcionizmus, a szakszervezetiség, a valutastabilitás megőrzését szolgáló intézkedések iránti felelősséget; az egyes vállalkozásoknak nyújtott költséges és ésszerűtlen támogatásokat; bizonyos ipari ágazatok közösségi támogatását és rehabilitációját, a különösen magas béreket és szociális kiadásokat. Ez az IMF és a Világbank által a "populista" kormányoknak tulajdonított "kormányzati hibák" és "ártorzítások" felsorolásaként cseng – amely kormányok híján vannak a strukturális reformok végrehajtásához szükséges "politikai akaratnak". Plus ça change…3

Mindezért, valamint az árak, a kibocsátás és a fogyasztás könyörtelen csökkenéséért, illetve a tömeges munkanélküliség miatti növekvő szenvedésért a demokráciát hibáztatták (Polanyi 1932: 1.). "A politika, a politikai pártok és a parlamentek elvesztették hitelességüket. A demokrácia rossz hírbe került. A tömegek széles rétegei, mind jobb- és baloldalon, a demokrácia ellen fordultak." (Polanyi 1932: 2.)

"Számos országban, ahol a parlamentarizmust és a demokráciát nemrégiben honosították meg – mint például Németországban, Olaszországban, Lengyelországban, illetve Kelet-Európa legnagyobb részében -, a gazdasági érdekek cserbenhagyták a demokráciát és a polgári jogokat. A háború utáni időszakban a dolgozó osztályok a burzsoáziánál nagyobb intellektuális és morális ellenálló képességet mutattak a diktatúrákkal szemben." (Polanyi 1932: 4.)

Polányi emlékeztet arra, hogy a harcos liberálisok – Maucaulaytól Misesig, Spencertől Sumnerig – kifejezték azon meggyőződésüket, hogy a népi demokrácia* veszélyt jelentett a kapitalizmus számára (226.). Ez arra enged következtetni, hogy a nemzetek és társadalmak nemzetek feletti, a népi demokratikus erők által hozzá nem férhető szabályokhoz való kötésére vonatkozó jelenlegi kezdeményezések Polányi állításának illusztrációját jelentik, amely szerint a demokrácia inkompatibilis az "önszabályozó piaccal" (amely jelenleg globális). A kifejezés talán félrevezető, mivel – Polányi magyarázata szerint – a "laissez faire" nem a dolgok természetes állása, hanem sokkal inkább olyan gazdasági rend, amely nem működhet a piacok elsődlegességét minden versengő prioritással szemben megvédelmező intézmények nélkül. Pontosabban fogalmazva a tőkepiacot megvédelmező intézmények nélkül, mivel a liberális gazdaság "a tulajdonra való jogcímek folytonosságába vetett abszolút bizalmat" igényel (Polanyi 1944: 234.; Polányi 2004: 294.). Valójában ez volt a javasolt Többoldalú Befektetési Megállapodásról (Multilateral Agreement on Investment – MAI), illetve a WTO és az FTAA pártfogásával javasolt új befektetési rendről folytatott vita központi kérdése. A globalizációs napirend explicite célul tűzte ki, hogy a népi demokratikus politikát a befektetői jogok és vagyoni igények biztonságának rendelje alá, amelyet jelenleg kiterjesztettek a "szolgáltatások" kereskedelmére, illetve a "kereskedelemmel összefüggő szellemi tulajdonra" is.

A nagy átalakulás

Ahogy már utaltunk rá, Polányi az európai fasizmus két világháború közötti felemelkedésének végső okát abban az utópikus kísérletben látta, hogy a társadalmat piaci törvényeknek vessék alá. Eme forradalmi doktrína szülőhelye a 19. századi Anglia volt. Akárcsak Marx, Polányi is forradalmi innovációként észlelte az emberi és természeti erőforrások áruvá tételét, amely szabadjára engedte a termelési energiákat, s létrehozta a 19. század ipari civilizációjának elmondhatatlan gazdagságát.

Míg Marx hitte, hogy a kapitalizmus végső soron megbukik az inherens gazdasági ellenmondások miatt, Polányi a hangsúlyt az ember és a természet áruvá tételének társadalmi és ökológiai következményeire helyezte. Kijelentette, hogy a piacok növekedése és bővülése elkerülhetetlenül ki fogja élezni a társadalmi ellentmondásokat, s olyan szociális és politikai intézkedéseket és mozgásokat szül, amelyek célja a társadalomnak a piac dezintegráló erőivel szembeni védelme. Ezt nevezte ő "kettős mozgásnak". Fontos, hogy megértsük: ez nem valamiféle önkorrigáló mechanizmus volt a kapitalizmus mértéktelenségeinek enyhítésére, hanem egzisztenciális ellentmondás, amely a kapitalista piacgazdaság korlátlan bővülés iránti követelményei, illetve az emberek arra vonatkozó kívánalmai között állt fenn, hogy a társadalomban kölcsönösségre épülő viszonyok között éljenek. Megjegyezzük, hogy A nagy átalakulás első oldalának utolsó soraiban álló, az önszabályozó piac ideájának utópisztikus voltára, valamint az önszabályozó piac katasztrofális következményeire vonatkozó, sokat idézett szöveget az alábbiak követik: "A társadalomnak óhatatlanul intézkednie kellett önmaga védelmében, de minden intézkedés rongálta a piac önszabályozását, bomlasztotta az ipari életet, és így egy másik módon is veszélyeztette a társadalmat." (Polanyi 1944: 1.; Polányi 2004: 26.)

Polányi úgy látta, hogy a piaci rendszer ("a gazdaság") szükségszerűen véget nem érő konfliktusban van a társadalom népi erőivel ("a demokrácia"), és "legtisztább formájában" nem képes tolerálni a demokratikus beavatkozást. Legtisztább formája ugyanis a fasizmus.

"A fasiszta kiutat abból a zsákutcából, ahová a liberális kapitalizmus jutott, a piacgazdaság olyan reformjaként jellemezhetjük, melyet a gazdaság és a politika valamennyi demokratikus intézményének kiirtásával értek el. Új életet leheltek a felbomlás szélén álló gazdasági rendszerbe, miközben a népet alávetették egy átnevelési folyamatnak […].ami egy olyan politikai vallás dogmáinak az elsajátíttatásából állt, amely minden formájában tagadta az emberek testvériségét. Mindez tömeges megtérést követelt, az ellenszegülőket a kínzás tudományos módszereivel kényszerítették megadásra." (Polanyi 1944: 237.; Polányi 2004: 297.)

Vajon nem illik-e jól ez a leírás Pinochet Chiléjére, amelyet oly sokan gazdasági sikernek kiáltanak ki?

J. M. Keynes és az aranystandard deflációs osztályjellege

Keynes a járadékos tőke és az ipari munkásosztály közötti osztályharcot írta le az 1920-as évek Nagy-Britanniájának vonatkozásában – amely akkor a világ leggazdagabb országa volt. A brit járadékos "dologtalan" osztály (amelynek háború előtti idillikus életvitelét Keynes egy sokat idézett helyen írta le4) gazdagságának forrásai a kötvényben és részvényben tartott nagy tömegű külföldi portfólióbefektetések voltak. A pénzügyi horgony, amely megóvta ezen aktívák értékét, a brit valuta stabilitása volt, amely rögzített és nem változó aranyparitást tartott fenn 1818 óta. 1914 előtt Nagy-Britannia formális és informális gyarmatai az Egyesült Államokban és Európában eszközölt befektetésekkel együtt a GDP 10%-át kitevő járadékos jövedelmet termeltek ki. 1870 és 1914 között a brit tőkeexport átlagosan a GNP 5%-ára rúgott (ez messze meghaladja a bármely mai tőkeexportáló országból származó nettó külföldi befektetések arányát). Nagy-Britannia körülsáncolt társadalmi osztálystruktúráját életben tartotta és megerősítette az exportorientált gazdaság, amelyben a béreknek a belföldi piacok vásárlóerejéhez való hozzájárulása nem bírt nagy jelentőséggel a befektetői közösség számára. A béreket tisztán költségként vették számba – e nézetet napjaink közgazdászszakmája is osztja.

Az első világháború után az angol fontnak az aranyhoz viszonyított, háború előtti paritásra való visszaállítása lett a Bank of England elsődleges célja – amellyel a kötvénytulajdonosok és a világ első számú pénzügyi központjaként működő londoni City érdekeit szolgálta. Bár a tetemes kamat- és profit-visszaáramlások, a szolgáltatásexport elegendőek voltak ahhoz, hogy Nagy-Britannia fogyasztási cikkekre irányuló importjának nagyjából egyharmadát fedezzék, az exportból származó jövedelmek már nem érték el azt a szintet, amely fenn tudta tartani az új kanadai és latin-amerikai kötvények vásárlásainak volumenét – ezektől várták a brit befektetők járadékjövedelmeik fenntartását és növelését. A (túlértékelt) angol font nyomás alatt volt, s a Bank of England rövid lejáratra adósodott el a New York-i pénzpiacon, hogy ezzel megtámogassa a hosszú lejáratú tőke kiáramlásainak fenntarthatatlan szintjét. Vagy a brit befektetőknek kellett volna külföldi befektetéseiket csökkenteni, vagy a szénbányászok nominális béreit kellett volna mérsékelni ahhoz, hogy vissza lehessen szerezni Nagy-Britannia egyedüli és legfontosabb exportcikkének versenyképességét.

Keynes megértette, hogy ami a sterling 4,40 dolláros, illetve a 4,86 dolláros háború előtti paritása közötti "mérsékelt rés" technikai kérdésének látszott, az valójában a munkások és a – tengerentúli befektetéseik értékének magas kamatlábak általi védelmezésében érdekelt – járadékosok közötti osztálykonfliktus (Keynes 1971a: 223.). Ez kettős hatással járt. Egyrészt csábító volt a New Yorkból érkező pénzek számára, másrészt pedig inflációs hajlamot vitt a belföldi gazdaságba, 10%-ot is meghaladó munkanélküliségi szintet eredményezve. A Bank of England és a Kincstár az export fokozása mellett döntött az angol font értékének fenntartása érdekében. A bányatulajdonosokat bércsökkentések végrehajtására ösztönözték, a bányászoknak pedig az "export vagy halál" jelszavát hangoztatták. A közgazdászok ezen politikák mellé álltak, s azt a nézetet képviselték, amely szerint a brit prosperitás és a munkanélküliség mérséklése a nominális bérek csökkentésén múlik.

Keynes szerint e politikáktól tartós munkanélküliség volt várható, s a brit belföldi ipar kapacitásainak elégtelen kihasználásához vezettek. Ő nem gondolta, hogy az exportszektorban kialakult béreket a járadékosoknak le kellene nyomniuk a tőkeexport helyreállítása érdekében. A beruházásokat kedvezőbb hitelpolitika révén a hazai piacra kell irányítani. Keynes óva intette Churchillt, a későbbi pénzügyminisztert:

"[…] politikai szempontból nem biztonságos beismerni azt, hogy Ön szándékosan növeli a munkanélküliséget azon célból, hogy ezáltal mérsékelje a béreket" (Keynes 1971a: 215.).A társadalmi igazságosság szempontjából a bányászok bérének csökkentése semmiféle érvvel nem támasztható alá. Ők "a gazdasági gépezet" áldozatai. Teljes életnagyságban mutatják be a Kincstár és a Bank of England által irányított "fundamentális korrekciót", amelynek az volt a célja, hogy megnyugtassa a City urait, akik a 4,40 és 4,86 dollár közötti mérsékelt rés áthidalása miatt türelmetlenkedtek (Keynes 1971a: 223.).

Az aranystandard szabályai által vezetett automatikus monetáris kiigazodás a tulajdonos osztályokat részesítette előnyben a dolgozó osztályokkal szemben: "Az aranystandard a tisztán automatikus kiigazodástól való függésével […] lényeges jelkép azok számára, akik a rendszer első sorában ülnek." (Keynes 1971a: 224.)

Amikor a bányászok visszautasították a bérek csökkentését, kizárták őket az üzemekből. A szakszervezetek általános sztrájkot hirdettek (1926), amely eléggé megrémítette a tőkés osztályt ahhoz, hogy elálljanak a további bércsökkentésekre vonatkozó terveiktől. Az angol font értékének védelmében a költségvetéseket megnyirbálták, további 1 millió fővel bővítve a munkanélküliek sorait. Jóval az amerikai részvénypiaci krach előtt a brit munkanélküliek létszáma közel járt a 3 millióhoz, s a második világháborúig ezen a szinten maradt. A (felülértékelt) angol fontot a kamatlábakkal védelmezték, amelyek túlságosan magasak voltak a belföldi gazdaság várt megtérüléseihez viszonyítva. Az eredmény a megtakarítások beruházásokat meghaladó állománya lett, s egy "alulfoglalkoztatottság melletti egyensúly". A Bank of England számára a beruházások hazai megtakarítássokkal szinkronba állítására az egyetlen lehetőség, a font árfolyamának fenntartása mellett, a kamatlábak kellően alacsony szinten tartása volt, ami azonban megsemmisítő deflációt indított el. Keynes szerint "ez csak a munkanélküliség határtalan fokozása révén érheti el a célját, míg a munkások a rideg tények kényszerítő erejének hatására nem lesznek hajlandók elfogadni a bérek szükséges csökkentését" (Keynes 1971a: 229.). Ezzel szemben a befektetők nyertek a deflációval: az alacsonyabb árak a kamatbevételekkel rendelkezők hasznára váltak – a társadalom többi tagjának rovására. A defláció ezen következménye Keynes kommentárja szerint "mélyen be van ágyazva az értékpapírügyletek rendszerébe" (Keynes 1971a: 229.).

A közgazdaságtan keynesi forradalma

Az 1920-as években a mértékadó tudományos-elméleti körök nem tekintettek vizsgálatra méltó tárgyként a munkanélküliségre. A mestert követték; Marshall az Alapelvek mindössze két oldalát szentelte a témának. A Marshall közgazdasági katedráját megöröklő Pigou professzor 1933-ban, a depresszió kellős közepén tette közzé A munkanélküliség elmélete című munkáját. E művében arra a következtetésre jutott, hogy a munkanélküliség – az önkéntes munkahelyváltáshoz kapcsolódó "súrlódásos" részt leszámítva – a szakszervezeti kollektív alkuknak, illetve a munkaerő-piaci állami beavatkozásnak, a minimumbér-törvényeknek köszönhető. 1932 és 1935 között a munkanélküliség tárgyában mindössze három tanulmány látott napvilágot az Economic Journal lapjain. Ezek egyike Cannan professzornak a Királyi Közgazdasági Társaság előtt elhangzott elnöki köszöntője volt, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy "az általános munkanélküliség akkor jelenik meg, amikor (a munkások) túl sokat kérnek […] a világnak meg kell tanulnia, hogy nyafogás nélkül vesse magát alá a bérek csökkenéseinek" (Cannan 1997: 38.). Lionel Robbins – aki Cannan professzor székét örökölte meg a London University falai között – visszautasította, hogy a kapitalista rendszer bármiféle összeomlást vagy üzemzavart produkált volna. "Nem a kapitalizmus, hanem az intervencionizmus és a monetáris bizonytalanság felelősek a pangás tartósságáért." (Routh 1989: 269.) Az Olvasónak feltűnhet Friedrich von Hayek nézeteinek hatása – őt Robbins professzor vitte Bécsből a London School of Economics-ra azért, hogy Keynes elméletei és cambridge-i társai ellen intézzen támadást, amelyeket a City veszélyesen inflációs jellegűnek tartott.

Keynes tudta, hogy a szakpolitikai javaslatot félresöpörhetik – még ha briliáns módon is van érvekkel alátámasztva -, amennyiben az ortodox közgazdasági doktrínákat megkérdőjelezik. Új paradigma kidolgozására kellett vállalkoznia, ha meg akarta változtatni annak módját, ahogy a világ a közgazdasági problémákról gondolkodik. Az 1930-as évek elején Keynes és egy fiatal elméleti közgazdászokból álló csoport hozzálátott egy analitikus modell kidolgozásához, hogy megmutassák, egy szabad piacgazdaság akkor is egyensúlyba kerülhet, ha a tőke és a munkaerő kapacitásait nem használja ki teljes mértékben. Intézményi szempontból a modellbe foglalt stilizált tényezőkre a korszak kapitalista gazdaságai által szolgáltatott tényanyag megfigyelése alapján következtettek. A modell alapjába építették a rendszerre jellemző bizonytalanságot. Ez vonatkozott a fogyasztási függvény, a pénzkereslet és a tőke határhatékonyságának hármasára, a pszichológiai hajlamok, attitűdök és várakozások szempontjából. A skandináv közgazdászok által bevezetett és használható nyelvezetben mindhárom változó "ex ante", illetve "szándékolt" jellegű. Ezek egyike sem modellezhető egzakt módon, mivel mindhárom bizonytalanságot foglal magába, amely – szemben a kockázattal – nem kezelhető valószínűség-számítási eljárások segítségével.

A keynesi közgazdaságtan azért volt támadásoknak kitéve, mert nem alapozott a mikroökonómiai hasznosságelméletre. A vád helytálló. Keynes a magatartás csoportközpontú koncepciójához fordult az egyéni megközelítés helyett – gondoljunk csak a fogyasztási függvényre vagy a pénzkeresletre. Ellentétben a "hasznosság" szubjektív koncepciójával, Keynes analitikus fogalmai mérhetők és becsülhetők – ex post. Zsenialitásának megnyilvánulása volt az elméleti konstrukciók megfogalmazása, amelyek lényeges közgazdasági tényeket ragadtak meg, és útmutatóul szolgáltak a döntéshozóknak – ezen útmutató aztán használható közgazdasági paradigmaként maradt fenn a modern vegyes gazdaságok irányítása számára.5

Kezdetben Keynest inkább az Egyesült Államokban fogadták el, ahol a New Deal közgazdászainak ifjú generációja magáévá tette tanait, mielőtt azok áthatották volna a konzervatívabb szemléletű brit tudományos köröket. Angliában gyakorló technokrataként megszerezte a Kincstár bizalmát – ebben persze szerepe volt a második világháborús brit részvétel finanszírozásában vállalt aktív szerepének is, gondoljunk csak a How to Pay for the War? (Hogyan fizessünk a háborúért?) című munkájára (Keynes 1971a: 367.). Az Egyesült Királyság kormányának képviselőjeként a vezető szereppel bízták meg a Bretton Woods-i Egyezményről az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásokon.

A laissez faire vége: valuta- és hitelellenőrzés

1944-re Keynes feladta a "laissez faire" kapitalizmusba vetett korábbi hitét. Ahogy egy helyen írta, "a háborúk közötti tapasztalatok világosan szemléltették a szabályozatlan tőkemozgások által okozott károkat. Széleskörűen elfogadott, hogy a befelé és kifelé irányuló tőkemozgások korlátozásának a háború utáni rendszer állandó elemének kell lennie" (Keynes 1971c: 129.). A laissez faire vége című munkájában Keynes körültekintő valuta- és hitelellenőrzést javasol, amit egy központi intézmény, illetve "koordinált intelligens döntéseken" keresztül társadalmi mechanizmusok valósítanának meg – meghatározandó azt, hogy egy egészében szemlélt közösség mennyit takarítson meg, mennyi megtakarítás áramoljon külföldre külföldi befektetések formájában, s hogy a tőkepiac vajon az összgazdasági szempontból legtermelékenyebb csatornákba továbbítja-e a megtakarításokat (Keynes 1971a: 293.). Ha ezen javaslatok ma radikálisnak tűnnek, az csak annak köszönhető, hogy a neoliberális ellenforradalom visszaforgatta az időt az 1920-as évekig. Keynes kétségbe vonta korának elfogadott közgazdasági doktrínáját – s bizonyosan megkérdőjelezné ugyanezen (újrahasznosított) tételeket ma is. A kapitalizmus megvalósítható vagy kívánatos alternatívájaként visszautasította a szocializmust, ám a "laissez faire" kapitalizmust kora létező kapitalizmusának realista látképeként, illetve a politika formálásának kiindulási pontjaként szintén elutasította.

Keynes arra a következtetésre jutott, hogy a második világháború utáni nemzetközi gazdasági rendszernek a benne részt vevő országokat kell segítenie a teljes foglalkoztatás fenntartására szolgáló politikai tér biztosítása révén. A folyamatos tőkeellenőrzés megvalósítását támogatta.

"Egy szabad átválthatóságot biztosító nemzetközi standardra jellemző, hogy az alkalmazkodás legfőbb terhét arra az országra hárítja, amely a nemzetközi fizetési mérleget tekintve adós pozícióban van." (Keynes 1971c: 27.)

"Az automatikus nemzetközi fémpénz-rendszer inherens sajátossága volt az alkalmazkodás olyan irányba történő kényszerítése, amely a lehető legbomlasztóbb a társadalmi rendre nézve, illetve az, hogy olyan országokat terhelt meg, amelyek legkevésbé képesek azt elviselni, s ezzel a szegényeket még szegényebbé tette." (Keynes 1971c: 29.)

Keynes javaslatot tett a speciális lehívási jogokat megtestesítő SDR-hez hasonló célú pénzzel működtetett Nemzetközi Elszámolási Unió (International Clearing Union) létrehozására, aminek segítségével a központi bankok rendezhették volna követeléseiket és kötelezettségeiket. Megakadályozandó azt a fajta egyensúlyhiányt, amely jelenleg uralja a nemzetközi gazdaságot, a többlettel rendelkező országok büntetésben részesültek volna. A Nemzetközi Elszámolási Uniót – egyfajta világviszonylatban működő központi bankként – egy alap létrehozása révén finanszírozták volna, amely többszörösen haladta volna meg a Bretton Woods-i konferencián létrehozott Nemzetközi Valutaalap (IMF) forrásait. Az alap finanszírozási hátterét áruk – köztük arany – valóságos készletei jelentették volna. A Bretton Woods-i rendszer keynesi konstrukciójának biztosítania kellett volna az országok számára a középtávú finanszírozási forrásokhoz való hozzáférést, áthidalandó a fizetési mérleg ideiglenes hiányait a fogyasztás recessziós összehúzódása által keltett – az aranystandardra jellemző – deflációs nyomás nélkül. A Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közötti tárgyalásokon – amelyek az IMF megalapításában végződtek – Keynes komoly hátrányban volt amerikai partnerével szemben, mivel Nagy-Britannia az Egyesült Államok lekötelezettje volt, s az utóbbi a brit preferenciális rendszer és a sterling-blokk lebontására törekedett. Bár az amerikai dollár a háború utáni nemzetközi pénzügyi rend versenytárs nélküli valutája volt, aranyra történő átválthatósága és a jelentősebb valuták átváltásának nemzeti szintű szabályozása szigorú nemzetközi monetáris politikát alakított ki, mindaddig, amíg az aranytartalékok jelentős megcsappanása az Egyesült Államokat 1971-ben az aranyra való átválthatóság felfüggesztésére kényszerítette. Mivel 1973-tól a valutákat hivatalosan lebegtették, az Egyesült Államok dollárban denominált hitelek igénybevételével rendezhette tengerentúli kötelezettségeit. A dollárhegemónia eredménye egy teljesen szétzilált nemzetközi pénzügyi rendszer kialakulása volt. Keynes eredeti tervei éppen ezt próbálták volna megakadályozni.

Akkor és most: befejezetlen jegyzetlapok egy terjedelmes kutatási programból

Ahogy a 20. század eltávolodik, korszakhatárokat jelentő események tűnnek fel a zaj közepette. Az első világháború, amelyet az 1931-33-as világgazdasági válság követett, véglegesen lezárta a 19. századi liberális gazdasági rend korszakát. A győztes hatalmak ennek újjáépítésére tett kísérlete az 1920-as években kudarcba fulladt, mivel az azt lehetővé tevő, a gazdasági liberalizmust a hosszú 19. században fenntartó feltételek egyike sem élte túl a háborút követő politikai földrengéseket. Nagy-Britannia gyarmatbirodalmi központként hosszú ideig betöltött szerepe véget ért, amikor a font sterlinget 1931-ben elválasztották az aranytól. Húsz éven belül hatalmas ázsiai és afrikai gyarmatbirodalmát visszaszorították. Hasonló sors várt a hollandokra, a franciákra és más európai hatalmakra is.

Keynes tanácsát követve, hogy a múltat a jelen fényében, de a jövő céljából tanulmányozzuk összehasonlíthatjuk az 1920-as évek Keynes és Polányi által adott elemzését az 1990-es évtizeddel. A világ természetesen számos fontos szempontból megváltozott. A hasonlóságok mellett hatalmas különbségek is vannak. Úgy gondoljuk, hogy a jövő történészei korszakhatárként tekinthetnek a nyugati hatalmak hidegháborús győzelmére, amelynek jelentősége 1914-éhez hasonló, s amely lezárta a második világháború utáni gazdasági és politikai rendet.

Kényelmi szempontokat követve összehasonlításunkat azon négy intézmény általánosításán keresztül tesszük, amelyeket Polányi a 19. századi gazdasági rend támogatójaként azonosított, s amelyekre ma korai "globalizációként" hivatkoznak. Az európai százéves béke – amelyet a jelentősebb rivális hatalmak közötti erőegyensúly tartott fenn – a nemzetközi haute finance6 békeérdekeit szolgálta. Az 1818-tól változatlan aranyértékkel rendelkező brit font sterling és a londoni City mint a világ első számú pénzügyi központja fenntartották a nemzetközi aranystandardot, amely biztosította a nemzetközi befektetések értékét. Az önszabályozó piac és a szabad kereskedelem az időszak ideális nemzeti gazdasági intézményei voltak. Polányi negyedik intézménye az alkotmányos állam, amely a politikai hatalmat az ancien régime-től a burzsoáziához helyezte át. Miután a választójog a vagyonos osztályokra korlátozódott, az állam a laissez faire intézményesítésének ügynökeként működhetett, s a gazdaságot kiemelhette a társdalomból. Polányinak az állam szerepére vonatkozó okfejtése nagymértékben nemzeti keretek közé volt szorítva. A tengerészeti és katonai fölény, illetve a közvetlen és közvetett politikai kolonializmus garantálta a tengerentúli befektetésekből származó járadékos jövedelmek biztonságát.

A geopolitikai rend

Röviddel a tengelyhatalmak második világháborús veresége előtt Roosevelt, Churchill és Sztálin Jaltában lefektette a háború utáni politikai rend alapjait. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja részére nyújtott vétójog garantálta Európának a nyugati hatalmak és a Szovjetunió közötti területi felosztását, amelyet a két nukleáris szuperhatalom kölcsönösen biztosított pusztító kapacitásai tartottak fenn. A kommunista és kapitalista erők közötti küzdelem jelentős katonai konfliktusok keretei között játszódott le Koreában és Indokínában, de ide számítható afrikai, latin-amerikai és közép-ázsiai kisebb háborúk egész sora is. A nukleáris fegyvereket azonban soha nem használták újra Hirosima és Nagaszaki után.

A Szovjetunió összeomlásával előálló geopolitikai helyzet közelebbi vizsgálata mélyreható és sokdimenziós politikai instabilitást mutat. A hidegháború meghatározó jellegzetességei elenyésztek. Oroszország megaláztatásának és hanyatlásának szándékos és nem szándékolt végső következményei a mai napig ismeretlenek. Az Ottomán Birodalom egykori régiói és a Balkán feletti ellenőrzés megszerzéséért folytatott nagyhatalmi rivalizálással összefüggő történelmi törésvonalak újra jelentkeznek. A szovjet birodalom összeomlása hozzájárult a nacionalizmusok, illetve az etnikai és vallási identitásokon alapuló szolidaritás újjáéledéséhez.

Az Egyesült Államok, annak szövetségesei, illetve az Egyesült Államok által támogatott közép-keleti rezsimek megtámadásáért felelős dzsihádista fundamentalizmus legfontosabb gyökerét iszlám harcosok ezreinek hidegháború alatti felfegyverzésében és kiképzésében kell keresni, amely Afganisztán szovjet megszállására adott válasz volt. Az Európai Unió képtelen volt rendezni az európai kontinensen a második világháborút követő első fegyveres konfliktust az egykori Jugoszlávia területén – ezt az eseményt pedig Nagy-Britannia és egyéb, az iraki háborút támogató európai országok, illetve az azt ellenző Franciaország, Németország (és más országok) közötti alapvető egyet nem értés kialakulása követte. Az Európai Unió tehetetlensége nyilvánvalóvá tette egy közös európai biztonságpolitikára vonatkozó konszenzus hiányát.

Németország újraegyesítésének pénzügyi terhe súlyosan veszélyeztette az európai növekedés elsődleges fontosságú motorjának működését. A munka által termelt jövedelmek visszaszorítására irányuló nyomás, valamint a külső versenyképesség fenntartását célzó gazdasági reformok bevezetése társadalmi ellenállásba ütköztek, amely Polányi kettős mozgásának manifesztálódása. Az ideológiai kettéosztottság – amely Nagy-Britanniából indult ki – rést ütött az európai projekt sikerét negyven éven keresztül fenntartó keynesiánus kompromisszumon.

Ellentétben a háború utáni első évekkel, amikor az Egyesült Államok gazdasági és pénzügyi hatalmát nem fenyegette versenytárs; most a kapitalista világgazdaság többpólusú bázison nyugszik, amelyet Európa, Japán, Kína, India, illetve az ázsiai kis tigrisek felemelkedő gazdasági hatalmai alkotnak, és együtt az Egyesült Államokat a termelési kapacitások terén nagymértékben felülmúlják. Habár az Egyesült Államok katonai kiadásai jelenleg meghaladják az utána következő tíz nagyhatalom összesített kiadásait, a globális katonai dominancia elérésének Egyesült Államok által deklarált célja veszélyesen irreális; képtelenek voltak megszilárdítani két relatíve kis ország, Afganisztán és Irak megszállását. A George W. Bush kormányának unilateralista álláspontja szakítást jelent a korábbi amerikai kormányokkal – demokratákkal és republikánusokkal egyaránt. Nehéz megfogalmazni, hogy ezen politikák miként szolgálhatják az Egyesült Államok biztonságának, helyesebben fogalmazva az amerikai kapitalizmusnak az érdekeit.

Alig van bizonyíték arra, hogy a nemzetközi politikai intézmények most rendelkeznek olyan képességekkel, amelyek révén reális, az emberek és az államok törvényes érdekeit figyelembe vevő politikai megoldások alakíthatók ki. A multilaterális intézmények, köztük a Biztonsági Tanács, illetve az ENSZ egyéb szervei, jelenleg válságot élnek át. A globalizációs projekthez békés és stabil nemzetközi politikai rendre van szükség. A fentiek során leírt körülmények között a nemzetközi gazdasági kapcsolatok liberalizációjának folytatódása felettébb problematikus. Ugyanez mondható az Egyesült Államok hegemóniájának jövőjéről is.

A nemzetközi pénzügyi rend

Az aranystandard lényege egyrészt annak automatizmusa volt az egyes nemzetek külföldi fizetéseinek egyensúlyba hozatala terén, másrészt pedig a tulajdonból származó jövedelmek értékét megvédelmező, valamint a vagyon inflációs értékvesztését megakadályozó osztályaszimmetriája. Ahogy Polányi megjegyezte, egy társadalmi mechanizmus megóvta a járadékos jövedelmeket, miközben a kapitalista piacgazdaságokban jelen lévő inherens kockázatot áthelyezte a munkások, parasztok és vállalkozók produktív osztályaira. Nemzetközi szinten – miként Keynes kifejtette -a konjunktúraciklusok, a romló külkereskedelmi cserearányok vagy egyéb gazdasági sokkhatások által okozott egyensúlyhiány miatti alkalmazkodás terhe különösen az adós pozícióban álló országokat sújtotta. Megkérdezhetjük, hogy e méltánytalan rendszer miként tudott ilyen sokáig fennállni. Hogyan tudta a font sterling megtartani rögzített aranyértékét száz éven keresztül? Hogyan tudták Nagy-Britannia járadékos dologtalan osztályai fenntartani kényelmes életmódjukat, miközben egyre növekvő összegű tengerentúli befektetésekkel foglalkoztak, amelyek 1914-re a GNP 6-7%-ára rúgtak? Tömören fogalmazva azt mondhatjuk: úgy, hogy a belföldi választójog a tulajdonos osztályokra volt korlátozva, miközben a portfólióbefektetések adósságszolgálatát a gyarmati és kvázigyarmati államok garantálták.

Az aranystandardot a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közti Bretton Woods-i tárgyalások nyomán egy nemzetközi pénzügyi intézmény váltotta fel. A keynesi tervek mérsékelt változatát megtestesítő intézmény létrehozásának célja az volt, hogy a tagállamok nemzeti gazdaságai számára megkönnyítse a fizetési mérleg időleges egyensúlytalanságaihoz való alkalmazkodást. A feltételességek minimális mértékűek voltak. Az IMF alkotmányának VI. paragrafusába foglalt tőkekorlátozások jelentették a normát, a központi bankok pedig a valutákkal való kereskedelemre vonatkozó kizárólagos jogokkal rendelkeztek. Az Egyesült Államok hegemón kapitalista hatalomként, illetve a nemzetközi pénzügyek és befektetések legfőbb forrásaként fejezte be a második világháborút. A valutákat a dollárhoz kötötték, amelynek aranyra való átválthatósága 1971-ig fennállt. Az enyhén emelkedő árak kedveztek a reálgazdaság növekedésének. A fejlett és fejlődő országok történelmileg precedens nélküli növekedési rátái harminc évig fennmaradtak. A világkereskedelem a világgazdasági kibocsátást meghaladóan bővült, ám a nemzeti pénzügyek betöltötték azt a gazdasági szerepüket, hogy a megtakarításokat a reálgazdasági termelési kapacitások bővítésébe való befektetésekbe csatornázzák.

Amikor a dollárt megszabadították az aranykonvertibilitás fegyelmétől, a nemzetközi likviditás robbanásszerű kibővülése inflációs feszültségeket gerjesztett. A lebegő valutaárfolyamok és a tőkének a nemzeti ellenőrzés alóli fokozódó kiszabadulása kedveztek az iparosodott világ munkásságának, csakúgy, mint a fejlődő világ hivatalos hitelfelvevőinek, hiszen a reálkamatlábak alacsonyak, olykor negatívak voltak. Visszaállítandó a tőke profitabilitását, 1979-80-ban keményvonalas monetarizmus formájában megvalósított dezinflációs sokkot alkalmaztak. Ez darabokra törte az eladósodott latin-amerikai és egyéb közepes jövedelmű fejlődő országok gazdaságait. A gazdaságokat átstrukturálták, hogy csökkentsék a belföldi abszorpciót, s növeljék az exportból származó jövedelmeket a kifizethetetlen adóssághegyek törlesztése érdekében.

A következő két évtized során a befektetők érdekeit a multilaterális pénzügyi intézmények által kidolgozott, rendkívül összetett megállapodások szolgálták. Ezen intézmények jól fizetett szakértők ezreit foglalkoztatják, hogy szerkezeti kiigazítási programokat alakítsanak ki, s hogy felülvizsgálják a nemzeti költségvetéseket a fejlődő országok egész sorában. Kevésbé hatékonyan és kevésbé összetett módon, de az eredmény az aranystandard fegyelmének újbóli megteremtése lett, bár automatizmusok nélkül, s jó adag tervezés mellett. Eszünkbe jut Polányi sokat idézett kijelentése, amely szerint a laissez faire valójában "tervezett jellegű" volt.

Az 1990-es években a pénzügyek határozták meg a valutaárfolyamokat, nem pedig a kereskedelem.7 Míg korábban a fejlődő országokat valutájuk leértékelésére kényszerítették, hogy a belső forrásokat áthelyezzék a non-tradable (a külkereskedelemtől független) szektorokból az exportágazatokba, s hogy a külföldi fizetéseket kiegyensúlyozzák, az 1990-es évek során a nyugdíj- és a nyíltvégű befektetési alapok devizaárfolyamok miatti veszteségeknek való kitettsége a feljövő piacokon ösztönzőleg hatott a rögzített valutaárfolyamok kialakítására. A valutáknak a spekulációs célú támadásokkal szembeni védelme, a konvertibilitás biztosítása, illetve a nagyarányú leértékelődések megakadályozása érdekében a jegybankok óriási tartalékok tartására kényszerültek. Tőkekorlátozások hiányában a tőkemenekítés elkerülhetetlenül a tartalékok leapadását, illetve az adós országok elszegényedését eredményezte. Az 1994-es mexikói krízistől az 1997-es ázsiai válságig az IMF által a külföldi befektetők védelmében eszközölt tőkeinjekciók mértéke folyvást emelkedett.

1998-ra egyre csak nőtt a félelem egy lehetséges globális pénzügyi összeomlással kapcsolatban. A lehangoló tapasztalatok egésze, beleértve a folyamatosan növekvő tőkeinjekciókat, világossá tette, hogy hiányzik egy olyan, hatékony nemzetközi pénzügyi intézmény, amely képes lenne az ilyen eshetőségekkel megbirkózni. A befektetési alapok magas rangú hivatalnokain, akik az IMF végső hitelezői szerepe mellett érveltek, a pénzügyminisztériumi tisztviselők már csak mosolyogni tudtak. Felhívták a figyelmüket, hogy egyedül az Egyesült Államok rendelkezik egy nemzetközileg elfogadható tartalékvaluta létrehozásának hatalmával, s hogy az ilyen intézkedések kongresszusi felhatalmazást igényelnek.

Ettől a ponttól kezdődően a nemzetközi pénzügyi rend egyensúlyhiánya nagymértékben fokozódott. Letéve a pénzügyi fegyelem mindenfajta szándékáról, az 1999. évi 200 milliárd dolláros többlet gyorsan növekvő évi deficitekbe fordult, 2003-ra meghaladva a GDP 5%-át. Az Egyesült Államokban a jelentős szövetségi szintű fiskális deficit fedezésére kibocsátott kincstári kötvényeknek hozzávetőlegesen 45%-át külföldi tőke finanszírozta. A világ legerősebb gazdasága a világ legnagyobb adósává vált. A túlzott egyéni és közösségi fogyasztást, beleértve a hadászati célú kiadásokat is, a többletekkel rendelkező tőkeexportáló, illetve az adósságokkal terhelt deficites országokból érkező reálerőforrások transzfere finanszírozta. Az alacsony hozamú amerikai állampapírokba elhelyezett megtakarításaikon keresztül tulajdonképpen Kína és a világ többi része finanszírozza az amerikai fogyasztókat, hogy megvásárolhassák odaexportált termékeiket, Ez az egész ingatag rendszer most az amerikai dollár értékébe, illetve a világ vezető tartalékvalutájaként való szereplésébe vetett folyamatos bizalmon nyugszik. Egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés, hogy ezen körülmények között vajon meddig maradhat fenn az amerikai dollárba fektetett bizalom?

Globális méretű önszabályozó piac

Polányi értelmezésében az önszabályozó piac egy társadalmi ellenmozgások által megfékezett nemzetgazdasági intézmény volt. A pénzügyi tőke és a népesség szabadon léphette át a nemzeti határokat. A termelési felszereléseket általában hazai tulajdonosok birtokolták. A portfóliótőke nagyarányú exportja finanszírozta a magán- és közösségi tulajdonban lévő infrastruktúrát. A kamatok és a profitok értékét kormánygaranciák, illetve az aranystandard szabályai szavatolták – s a kamatok és a profitok finanszírozták 1914 előtt Nagy-Britannia fogyasztási cikkekre irányuló importjának egyharmadát. Az agrárkapitalizmus által kiszorított parasztok milliói vándoroltak ki az "üres kontinensekre", s biztosították az élelmiszerek és a mezőgazdasági nyersanyagok kínálatát azáltal, hogy kibővítették a gyarmatbirodalom központjának rendelkezésére álló termőföldkészleteket.

Ezzel szemben az Egyesült Államok hatalmas belső piacain felfedezte a modern vállalatot és a fogyasztásorientáltság kultúráját, amelyeket később más országokra is kiterjesztett a termelési eszközök külföldre történő telepítése révén. A második világháború után a közvetlen külföldi tőkebefektetés lett a hosszú lejáratú magántőke elsődleges formája, amelyet a gazdasági infrastruktúra fejlesztését célzó hivatalos támogatások kísérnek. Amíg az Egyesült Államok közvetlen külföldi tőkebefektetései nagyban hozzájárultak a tőkéhez, a technológiához, illetve a piachoz való hozzáféréshez a háború utáni első három évtizedben, az 1980-as, de különösen az 1990-es években a közvetlen külföldi tőkebefektetések egyre inkább a magán- és közösségi aktívák egyesülésének és akvizíciójának formáját öltötték.8 Az amerikai társaságok kapcsolt és leányvállalatainak külföldi értékesítése messze meghaladta az Egyesült Államok termék- és szolgáltatásexportját. A transznacionális vállalatok egyre nagyobb hatalommal s egyre nagyobb befolyással rendelkeztek a közpolitika formálása terén. Kutatóközpontokat és egyetemeket finanszíroztak, amelyek – miként korábban már említettük – ellátták az OECD politikai vezetését a globalizáció neoliberális politikai menetrendjével.

A globalizációs projekt nem kevesebb, mint a 19. századi liberális gazdasági rend globális keretek között történő újjáélesztésére tett kísérlet; biztosítani a rendszer "önszabályozó" jellegét, amelyre nagyobb szükség van, mint az arany kényszerzubbonyra.9 Ez új nemzetközi politikai és gazdasági intézmények felállítását tette szükségessé, hogy a befektetők tulajdonjogait a nemzeti kormányok szuverenitásával szemben megvédjék. Vessünk egy pillantást a Világbank egyik közleményére! "[…] a globalizáció egyik hatása a magánszemélyek és a vállalatok számára hozzáférhető opciók kiterjesztése, illetve eközben a politikai döntéshozók rendelkezésére álló opciók szűkítése" (WEP 1995: 5.).

A szocializmus csődje és a Szovjetunió összeomlása táptalajt adott annak az illúziónak, amely szerint a globalizáció – akár kívánatos, akár nem – elkerülhetetlen volt. 1994-ben a GATT átalakult a WTO intézményévé. Ennek mandátuma nem volt a kereskedelmi vitákkal kapcsolatos döntőbíráskodásra korlátozva, ám magába foglalt olyan intézkedéseket, amelyek célja az országok kereskedelmi kérdésekkel – mint például a szellemi tulajdonjogokkal – kapcsolatos megállapodásokhoz való kötése. Még ugyanebben az évben az Egyesült Államok javaslatot tett az FTAA létrehozására (Free Trade Area of the Americas – az amerikai államok szabadkereskedelmi egyezménye), amely a szabadkereskedelmi kérdéseknél lényegesen messzebbre ment a befektetői jogok biztosítása érdekében. Az FTAA a szándékok szerint az 1994. január 1-jén életbe lépett NAFTA egész kontinensre történő kiterjesztése lett volna.

1995-ben az OECD által javasolt Sokoldalú Befektetési Megállapodás (amelynek célja az volt, hogy a külföldi befektetők részére a nemzeti státusz biztosítható legyen) meghiúsult a civilszervezetek által mobilizált társadalmi ellenállás miatt. Szintén 1995-ben a mexikói gazdaság összeomlott. 1997-ben a kelet-ázsiai válság azzal fenyegetett, hogy átírja a globalizációs menetrendet. 1999-ben a WTO seattle-i találkozóját kísérő tömegdemonstrációk lelassították a folyamatot, s visszhangjuk az egész világot betöltötte. 2003-ban Cancunban a "globális dél"10 államai megakasztották a vitás szingapúri kérdésekkel11 kapcsolatos folyamatot. 2005-re az FTAA-ból már csak egy szabadkereskedelmi egyezmény maradt a közép-amerikai kis államok részvételével. A nemzetközi pénzügyi közösség és a nagy transznacionális társaságok legnagyobb félelme az volt, hogy a krízisek társadalmi és politikai költségei majd a "globalizáció" feladására kényszerítik az országokat. Ezért Stanley Fischer, az IMF vezérigazgató-helyettese az 1997-es ázsiai válságot kommentálva, megkönnyebbülten, úgy fogalmazott, hogy a globalizáció átélte első krízisét (Fischer 1999).

Az 1980-as és 1990-es évek óta az angloamerikai "részvényesi" kapitalizmus ragadozó formája kiszakította környezetükből a társadalmilag "beágyazott" vegyes gazdaságokat. A társadalmi, kulturális és természeti környezetet egyre erősebben megzavarták, degradálták, s az egyéni profitabilitás kritériumainak rendelték alá. A teljes foglalkoztatás és a társadalmi biztonság céljait az iparosodott világban felváltotta a külső piacokon való versenyképesség mindent felülíró célja. A sebezhető ágazatokat korábban megvédelmező s a társadalmi biztonság átfogó rendszerét támogató nemzeti intézmények és standardok feláldozásra kerültek. A fejlődő világban a nemzeti szintű gazdasági tervezési és a nemzeti iparfejlesztési politikák, amelyek képessé tették a kelet-ázsiai és néhány egyéb országot a hazai és exportpiacok erős ipari bázisának kiépítésére, problematikussá váltak a bilaterális és multilaterális intézmények – köztük a WTO – felé való kötelezettségvállalásoknak köszönhetően.

A 20. század végének globalizációs folyamata egy olyan világot hozott létre, amely a gazdasági intézményeket tekintve egységesebb, ám mérhetetlenül méltánytalanabb is.12 A tőke globális értelemben véve mobil, míg a munkaerő gazdag országokba való vándorlása erősen korlátozott. A szegény országokban élő nélkülöző emberekre sem termelőként, sem fogyasztóként nincs szükség. Ők a népesség fölös részét, a potenciális politikai instabilitás forrását jelentik, és fenyegetést a külföldi befektetések biztonságára nézve. Egy kiváló kanadai kolléga – az idősebb generációból – nyíltan kimondta azon félelmét, hogy a tőkés társaságok globális hatalma a fasizmus irányába halad. Álljon itt egy idézet Eric Kierans és Alter Stewart Remembering (Emlékezés) című könyvből (Eric Kierans a montreali értéktőzsde egykori elnöke, a quebeci tartományi és a kanadai szövetségi kormányzat minisztere, a McGill Egyetem professzora, Alter Stewart pedig egykori munkatársa):

"Nem arra születtünk, hogy a tőkés társaságok világában éljünk, mégis ez az a világ, amely felé haladunk. Létrehoztunk egy társadalmat, amelyben a világ gazdagságának nagy része nagyon kevés kézben halmozódott fel – s a görbe egyre meredekebbé válik minden évben – úgyhogy megértünk a fasizmusra vagy a káoszra. Vagy a kevesek fognak ellenőrzést gyakorolni a tömegek felett a fegyverek ereje által – Dél-Afrika példája juthat eszünkbe -, vagy a csőcselék fog uralkodni. Amikor az emberek már semmit sem veszíthetnek, legfeljebb egyre többen és többen szegényednek el mások meggazdagodása miatt, akkor vagy le kell csillapodniuk, vagy pedig fel kell lázadniuk. Vége a közösségnek, a felelősségnek és a társadalomnak." (Kierans-Stewart 2001: 253.)

Gazdaság és demokrácia

Polányi örökségének talán legaktuálisabb része a gazdaság és a demokrácia közötti konfliktussal kapcsolatos. A 19. századi alkotmányos állam volt az az eszköz, amelyet a burzsoázia a "laissez faire" kapitalista piacgazdaság Angliában történő intézményesítéséhez felhasznált, s amelyet nem akadályozott a széles körű választójog vagy a szakszervezetek tevékenysége.13 Amint a képviseleti kormányzást kiterjesztették a felnőtt népességre, az állam a gazdaság és a demokrácia közötti erőpróba, illetve a kapitalista gazdasági rend követelményei és az állampolgárok szociális és politikai igényei közötti harc küzdőterévé vált.

A második világháború után a teljes foglalkoztatás és a társadalmi biztonság a politikai hatalom egyensúlyát a munka felé billentette. Az 1980-as években a tőke visszaszerezte a közpolitika feletti ellenőrzést. Ettől az időtől kezdve a kereskedelem és a tőkepiacok deregulációja a polgárok életszínvonalát alárendelte a befektetők tulajdonjogainak.

Amikor az emberek megélhetését érintő intézkedéseket retorziók terhe mellett szupranacionális megállapodások kötik meg, ténylegesen nem beszélhetünk demokráciáról. Hirschman felejthetetlen szavai szerint "a kivonulás felváltja a tiltakozást".14 A papír alapú követelések birtokosainak (befektetők) tulajdonosi jogai erősebbek a parlamenteknél, már ahol ilyesmi egyáltalán létezik. Az alkotmányokat rendszeresen felfüggesztik vagy újraírják a hitelezők által irányított stabilizációs programok. A multilaterális intézmények a gazdasági imperializmus erőltetett terjesztésének eszközeivé váltak.

Rodrik "politikai trilemma"-rendszerében, világkormányzat hiányában, az elmélyült gazdasági integráció összeegyeztethetetlen a demokratikus kormányzással (Rodrik 1999: 1.). A demokrácia – legyen szó lokális, szubregionális vagy nemzeti szintről – nyilvános politikai térben működik. Habár léteznek globális méretű társadalmi mozgalmak, a nemzetállam marad a versengő demokrácia elsődleges politikai színtere.

"Egyetemes kapitalizmus vagy regionális tervezés?"

Az 1945-ben publikált hasonló című cikkben Polányi kifejtette azon meggyőződését, hogy a háború utáni rend alá fogja rendelni a gazdaságot a társadalmi céloknak. Az 1940-es években széleskörűen elfogadott volt az a nézet, amely szerint a kapitalizmust diszkreditálták az 1930-as évek csapásai. Polányi írása szerint csak az Egyesült Államok hitt az egyetemes kapitalizmusban: "A nemzetek között egy olyan fejlődésnek lehetünk szemtanúi, amelyben a gazdasági rendszer már nem határozza meg a társadalom számára a törvényeket, s a társadalom elsődlegessége a rendszerrel szemben biztosítva van." (Polanyi 1945: 259.) Különböző gazdasági és társadalmi rendszerek egymás mellett élésének regionalizált világát vizionálta, ahol az egyes rendszereket egyeztetésen alapuló és irányított kereskedelem kapcsolja össze.

Polányi tévedett, amikor azt hangoztatta, hogy az egyetemes kapitalizmus halott doktrína, ám a különböző és változatos gazdasági intézményekkel rendelkező, a kereskedelem, a tudás és az emberek áramlásai által összekötött regionális gazdaságok egymás mellett éléséről alkotott elképzelése ma új relevanciával bír a világ számára. A rendkívül nyitott és exportfüggő gazdaságok válságai valószínűleg ismét a belföldi piacokra fogják irányítani a figyelmet – nem nemzeti, hanem magasabb, regionális szinten. Kína és India talán az egyedüli országok, amelyek kulturális és történelmi koherenciával rendelkeznek, s a népesség mérete lehetővé teszi a termelésen alapuló gazdasági fejlődést, hogy az emberek alapvető szükségletei kielégíthetők legyenek. Ez nem az autarkia, hanem a gazdaság- és társadalompolitikára vonatkozó szuverenitás gyakorlása mellett szóló érv. Latin-Amerikában a populista politikai vezetők új generációja adja meg a választ a neoliberális politikákkal szembeni mélységes illúzióvesztésre. Hasonló folyamatok zajlanak Afrikában is. A tulajdonjogoknak a WTO-ban történő körülsáncolása elleni közös harc politikai és gazdasági kapcsolatokat kovácsolt a globális dél jelentősebb régiói között. Figyelembe véve a fejlett és a fejlődő világ közötti súlyos hatalmi aszimmetriát, nehéz elképzelni, hogy egy multilaterális pénzügyi és gazdasági rend nem inkább a gazdagoknak és a tekintélyeseknek kedvezne. A regionális formációknak fel kellene szerelkezniük pénzügyi intézményekkel, hogy ezáltal tegyék teljessé és egyben korrigálják a nemzetközi kereskedelem és beruházás irányítását.

Ebben az összefüggésben a speciális pénzzel felszerelt, világméretű elszámolási unióra vonatkozó eredeti keynesi terv (amely unió alkalmas lett volna a szerfelett különböző gazdasági és politikai intézményekkel rendelkező regionális gazdaságok többpólusú világában a gazdasági tranzakciók koordinálására) újbóli megfontolásra érdemes. Keynes liberális, Polányi szocialista volt. Polányi szocializmusdefiníciója azonban – amely szerint az "az ipari civilizáció belső tendenciája az önszabályozó piac meghaladására oly módon, hogy tudatosan alárendeli azt egy demokratikus társadalomnak" (Polanyi 1944: 234.; Polányi 2004: 293.) – kellően átfogó ahhoz, hogy felölelje a politikai liberalizmust, a szociáldemokráciát és a demokratikus szocializmus társulásra épülő formáit.

(Fordította: Galbács Péter)

 

Hivatkozások

BIS 2005: Triennial Central Bank Survey of Foreign Exchange and Derivatives Market Activity. 2004. április. Bank for International Settlements. http://www.bis.org/publ/rpfx05.htm

Cannan, Edwin 1997: Collected Works of Edwin Cannan. V11 kötet. Ed. Alan Ebenstein. London: Routledge – Thoemmes Press.

Condliffe, J. B. 1933: Economic Yearbook of the League of Nations 1932-33. Genf: League of Nations.

Dillard, D. 1948: "The Keynesian Revolution and Economic Development". Journal of Economic History, VIII (2).

Eichengreen, Barry 1996: Globalizing Capital: A History of the International Monetary System. Princeton University Press. (Az ázsiai válságra vonatkozó új adatokkal: Princeton University Press, 1998.)

Fischer, Stanley 1999: "The Financial Crisis in Emerging Markets: Some Lessons". Az Economic Strategy Institute konferenciája, Washington D. C., 1999. április 28. http://www.imf.org/external/np/speeches/1999/042899.htm

Hirschman, Albert O. 1995: Kivonulás, tiltakozás, hűség. Budapest: Osiris Kiadó.

Keynes, John Maynard 1971a: The Collected Writings of John Maynard Keynes. IX. kötet. Essays in Persuasion. Eds. Austin Robinson – Elizabeth Johnson – Donald Moggridge. London: Macmillan – New York: St. Martin's Press.

Keynes, John Maynard 1971b: The Collected Writings of John Maynard Keynes. VII. kötet. The General Theory of Employment, Interest and Money. Eds. Austin Robinson – Elizabeth Johnson – Donald Moggridge. London: Macmillan – New York: St. Martin's Press.

Keynes, John Maynard 1971c: The Collected Writings of John Maynard Keynes. XXV. kötet. Activities: 1940-1944, Shaping the Post-War World: the Clearing Union. Eds. Austin Robinson – Elizabeth Johnson – Donald Moggridge. London: Macmillan – New York: St. Martin's Press.

Kierans, Eric – Stewart, Walter 2001: Remembering. Toronto: Stoddart.

Marshall, Alfred 1907: Priciples of Economics, an Introductory Volume. London: Macmillan.

Mühleisen, Martin – Towe, Christopher (eds.) 2004: "US Fiscal Policies and Priorities for Long-Run Sustainability". International Monetary Fund, Január 7.

Nitzan, Jonathan – Bichler, Shimshon 2004: New Imperialism or New Capitalism . Mimeograph. Montreal and Jerusalem. www.bnarchives.net

Pettifor, Ann (ed.) 2003: Real World Economic Outlook, New Economics Foundation. London: Palgrave.

Pigou, A. C. 1968: The Theory of Unemployment. New York: A. M. Kelley.

Polanyi, Karl 1944: The Great Transformation. New York: Farrar & Rinehart, Inc.

Polanyi, Karl 1945: "Universal Capitalism or Regional Planning?" London Quarterly of World Affairs, 10 (3): 86-91.

Polanyi, Karl 1933: "The Mechanisms of the World Economic Crises". Wien: Österreichische Volkswirt.

Polanyi, Karl 1932: "Economy and Democracy". Wien: Österreichische Volkswirt.

Polányi Károly 2004: A nagy átalakulás. Budapest: Napvilág Kiadó.

Rodrik, Dani 1999: "How Far Will International Integration Go?" http://ksghome.harvard.edu/~drodrik/papers.html

Routh, Guy 1975: The Origin of Economic Ideas. London: Macmillan.

Skidelsky, Robert 1992: John Maynard Keynes: The Economist as Saviour. London: Macmillan.UNDP 1999: Human Development Report. Genf.

Jegyzetek

* Népi demokrácián itt lényegében az általános és titkos választójog megadásával inkluúzívvá tett parlamentarizmus értendő. (A szerk.)

1 Az 1986 és 1995 közötti időszak során a GDP átlagos növekedése a jelentősebb fejlett gazdaságokban 2,7% volt – ugyanez az adat az 1996 és 2005 közötti évekre 2,6%. Az újonnan iparosodott ázsiai gazdaságok esetében a megfelelő ráták értéke 8,1%, illetve 4,3%. Forrás: IMF World Economic Outlook 2004. Statisztikai függelék, 2. táblázat.

2 A cikk Kari Polanyi Levitt által készített fordítása megjelenés alatt a Karl Polanyi in Vienna (Polányi Károly Bécsben) című kötet új kiadásának részeként (kiadja a Black Rose Books, Montreal). Szerkesztők: Kenneth McRobbie és Kari Polanyi Levitt.

3 Plus ça change – plus c'est la même chose. Magyarul: "Minél inkább változik, annál inkább ugyanaz", vagyis minél több a változás, annál inkább ugyanarról a dologról van szó. (A ford.)

4 Keynes idillikus képet festett az 1914 előtti Angliáról, ahol "az internacionalizáció csaknem teljes egészében a gyakorlatba volt ültetve", mint egyfajta "Eldorádó", amelyben "a londoni lakos telefonon megrendelhette – miközben az ágyban a teáját szürcsöli – az egész világ termékeit, ugyanilyen módon kockára teszi vagyonát a világ bármely sarkának természeti erőforrásaiban vagy új vállalkozásaiban, s osztozik – megerőltetés vagy gond nélkül – azok várható gyümölcseiben." (Keynes 1971a: 11.)

5 1935-ben az alábbiakat írta G. B. Show-nak: "Úgy hiszem, hogy egy könyvet fogok írni, amely nagyban forradalmasítani fogja – nem feltételezem, hogy azonnal, hanem az elkövetkező tíz év során – annak módját, ahogy a világ a közgazdasági problémákról gondolkodik." (Skidelsky 1992: 520.)

6 A jelentősebb bankok és pénzintézetek tőzsdei és szakmai gyűjtőneve. A fogalmat egyébként maga Polányi is használja a pénzarisztokrácia szinonimájaként – vö. Polányi 2004: 33. (A ford.)

7 A származékos instrumentumokkal folytatott kereskedés teljes értéke (5,7 billió USD/nap) és a valutapiac napi forgalma (1,9 billió USD) együttesen napi 7,6 billió dolláros értéket ad 2003-ra vonatkozóan – jellemző, hogy ez a szám nagyobb volt, mint a globális árukivitel éves értéke ugyanabban az évben. Forrás: Triennial Central Bank Survey of Foreign Exchange and Derivatives Market Activity, 2004. április. Bank for International Settlements, http://www.bis.org/publ/rpfx05.htm (BIS, 2005).

8 "A kései 19. században kevesebb mint egycentnyi egyesülés és akvizíció jutott egydollárnyi »reál« beruházásra. Eltelt száz év, s egydollárnyi »reál« beruházással szemben már több mint két dollár került az egyesülésekbe. Más szóval, a teljes periódus során az egyesülések nagyjából 300-szor gyorsabban növekedtek, mint a »reál« beruházások." (Nitzan-Bichler 2004: 38.)

9 A nemzetközi pénzpiacok arra kényszerítik a kormányzatokat, hogy valutájuk értékét stabilizálják, s hogy a költségvetések ne mutassanak kiugróan magas hiányadatokat – minderre azért van szükség, hogy a gazdasági növekedés üteme fenntartható maradjon. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált a közgazdászok számára, hogy a kormányzati politikának el kell fogadnia az "arany kényszerzubbony" által jelentett megszorításokat. Ezek természetesen ugyanazok a kényszerűségek, amelyek az aranystandard sikerét is biztosítanák. A szabályok egyszerűek. Biztosítani kell, hogy a magánszektor legyen a gazdasági növekedés elsődleges motorja. Fontos körülmény az alacsony inflációs ráta és az árstabilitás is, illetve a bürokrácia kiterjedtségének csökkentése. Az elvárások között szerepel a költségvetés egyensúly közeli állapotban tartása, az importárukat súlytó vámok csökkentése, illetve eltörlése, az export fokozása, a külföldről érkező befektetések útjában álló akadályok felszámolása, a tőkepiacok deregulációja. A kvóták és a belföldi monopóliumok megszüntetése úgyszintén kívánatos, s nem szabad megfeledkezni az állami tulajdonban lévő termelési eszközök privatizációjáról sem. A valuta konvertibilitása szintén nem elhanyagolható tényező. A feltételek között olyan általános és közhelyszerű követelmények is helyet kaptak, mint például a gazdaság deregulációja a lehető legintenzívebb verseny biztosítása érdekében, a kormányzati korrupció felszámolása, vagy a nyugdíjrendszer liberalizálása, illetve a banki és telekommunikációs szektornak a verseny és a magántulajdonlás számára történő megnyitása. Ezen komponensekből összességében előáll az arany kényszerzubbony – amellyel kapcsolatban a legtöbb kritika annak univerzalizmusa (vagyis az egyes nemzetgazdasági rendszerekre jellemző sajátosságok figyelembevételének elhanyagolása) miatt fogalmazódik meg. (A ford.)

10 A szakirodalomban az utóbbi időben teret nyerő "globális észak" és "globális dél" kifejezések a Föld országait fejlettségük alapján első, második, illetve harmadik világra felosztó korábbi csoportosítás helyét veszik át. A globális északhoz a gazdaságilag fejlett, a globális délhez pedig a fejletlen, szegény országok sorolhatók – a csoportosítás azon az egyszerű megfigyelésen alapul, hogy a fejletlen országok rendszerint a fejlettektől délre fekszenek. Az új felosztás népszerűvé válásában az is szerepet játszhat, hogy felhívja a figyelmet a déli féltekén összpontosuló szegény országokra – amelyek közül Ausztrália és Új-Zéland mindenképpen kivételt jelent. (A ford.)

11 A "szingapúri kérdések" kifejezés a WTO 1996. évi, Szingapúrban tartott miniszteri találkozója során létrehozott négy munkacsoportra vonatkozik. Az érintett területek a befektetések védelme, a versenypolitika, a közbeszerzési eljárások transzparenciája, illetve a kereskedelemkönnyítés voltak. Az erősen fejlett, illetve a fejlődő országok közötti egyetértés hiánya megakadályozta a kérdésekkel kapcsolatos határozat megfogalmazását – annak ellenére, hogy a későbbiek során ismételt kísérletek történtek az ügy rendezésére. (A ford.)

12 1960-tól 1970-ig a jövedelemtulajdonosok felső 20%-ának az alsó 20%-hoz viszonyított arányának növekedése minimális volt (az 1960. évi 30:1 arányról az 1970. évi 32:1-re), 1980-ra az arány 45:1-re növekedett, 1989-ben 59:1, 1997-ben pedig már 74:1 volt (UNDP 1999).

13 Eichengreen 1996: 195.

14 Vö. Hirschman 1995. Könyvében a szerző alapvető különbséget tesz az üzleti vállalkozások hanyatlásának jelenségére, illetve – általánosságban – a szervezetekkel való elégedetlenségre adott különféle reakciók között. Az egyik alternatíva (a kivonulás) azt jelenti, hogy a szervezet tagja kilép a rendszerből, illetve a vállalat termékeinek fogyasztója a versenytárs árucikkeinek vásárlása mellett dönt. A másik opció (a tiltakozás) esetében a szervezet tagja, illetve a fogyasztó vitát kezdeményez, és hatást igyekszik gyakorolni a változás érdekében, ám mindezt az eredeti körökön belül maradva – tehát a kivonulás mellőzése mellett – teszi. Mindkét alternatíva a szervezetet a hibák orvoslására kényszerítheti. Hirschman célja éppen az volt, hogy megvizsgálja, milyen feltételek teljesülése szükséges ahhoz, hogy a különböző korrekciós mechanizmusok külön-külön (de akár együttesen is) működésbe lépjenek. (A ford.)