A cikk részletes áttekintést ad – elsősorban a fejlett országokra koncentrálva – az államszocialista rendszerek bukását követő korszak baloldali társadalomtudományának teljesítményeiről, fejlődési irányzatairól. A szerző véleménye szerint, habár a marxizmus mint politikai irányzat szinte teljesen marginalizálódott a világ nagy részében, a baloldali társadalomtudományi aktivitás korántsem halt el. A marxi elmélet ma is fontos viszonyítási pont a baloldali társadalomelemzők nagy része számára, és a különféle poszt- és neomarxista áramlatok mellett a klasszikusabb értelemben vett marxista társadalomelmélet is jelentős műveket produkált az elmúlt másfél évtizedben. A tőkés rendszer a jövőben is ki fogja termelni saját radikális ellenzékét. Ugyanakkor valószínű, hogy az antikapitalista társadalomkutatók és mozgalmak eljövendő generációi többnyire nem marxistaként fognak magukra tekinteni.

A XX. század világháborúi nyomán fellépő két forradalmi (ár)hullámot követően a szocializmus megannyi változata – és ezzel központi (vagy lehet hogy egyedüli?) elméleti hitvallása, a marxizmus is – a hatvanas és hetvenes években vált a legbefolyásosabbá, a változásra irányuló szándéka is ekkor volt a legerősebb. Geopolitikailag a Szovjetunió egyenrangúvá vált az Egyesült Államokkal – amit legyőztek a vietnami kommunisták. A kínai kulturális forradalom a radikális társadalmi változtatás legnagyobb szabású kísérlete volt, a világban sokan úgy tekintettek rá, mint vakító vörös jelzőfényre. Afrikát a Limpopo folyótól északra a gyarmati rendszer elsöprése rázta meg, amit szocialista nemzetépítési kísérletek követtek. A kubai forradalom Latin-Amerikában forradalmi szocialista programok áradatát ihlette, amit később egy másik, eltérő, de mégis egyívású példa követett Chilében.

A legfejlettebb országok szakszervezeti mozgalmainak taglétszáma a hetvenes évek közepén volt a legmagasabb. Nyugat-Európában és Óceánia déli részén a szociáldemokrácia előre menetelt, mind a választási sikereket, mind a reformprogramokat illetően. Svédországban 1986 és 1976 között, Franciaországban 1978 és 1981 között a szociáldemokraták a társadalmi változás valaha létezett legradikálisabb terveit öntötték formába. A harcos munkásmozgalom sztrájkjai, tüntetései és gyárfoglalásai rázták meg Franciaországot 1968 májusában, Olaszországot pedig 1969 őszén. A diákmozgalmak, amelyek korábban főleg jobboldali elkötelezettségűek voltak, most jelentős baloldali erőként jelentek meg Európában, illetve Amerikában, Afrika nagy részén, Dél-Afrikától Etiópiáig, és – valamennyivel gyengébb erőként – az arab északon, Ázsiában,Isztanbultól Bangkokig és Tokióig, valamint Óceániában. Marx és a marxizmus a nagyobb kapitalista országok némelyikében erős befolyást szerezve bekerült az egyetemekre, bár Olaszországon és Franciaországon kívül sohasem jutottak egyeduralkodó helyzetbe egyik jelentős szellemi központban sem.

És akkor ez az áradat hirtelen visszavonult, hogy neoliberális cunami kövesse. E szökőár lerombolta a szocialista építményeket – közülük jó néhány tákolmánynak vagy talminak bizonyult -, elnyelte a szocialista eszméket és marxista elméleteket. A privatizáció vált globális napirenddé, s e napirendet az USA pénzügyminisztériuma, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank washingtoni konszenzusa formált. A XXI. század hajnalán nem csak a liberális kapitalizmus, de a birodalmi gondolat és az imperializmus is győzedelmesen tért vissza, vele együtt jött a belle epoque* világnézete. E hirtelen fordulatnak a magyarázata, illetve annak megválaszolása, hogy ez a fordulat miért épp a XX. század utolsó két évtizedében következett be, messze meghaladja jelen írás kereteit, amely a baloldali társadalomelméleteknek a neoliberális „csapás" utáni tájképét kívánja áttekinteni. Azonban, a válaszok összefoglalása előtt, utalnunk kell néhány változó körülményre, melyek között ezen elméletek megszülettek.

I. A modernitás fordulópontja

Hogy a társadalmi elméletalkotás vajon ünneplésre és elfogadásra hajlik-e, vagy pedig kritikára és elutasításra, attól a társadalmi világtól függ, amelyről szól. A jelen tanulmányozásának egyik fő oka, hogy megértsük, milyen erők hatnak benne, a kritikák pedig nagyrészt, ha nem is kizárólag, egy lehetséges másik világ reményén nyugszanak. Az ilyen remény azon nyugszik, hogy érzékelhető-e valamilyen, mégoly halvány alternatív erő, amely képes a kritikát aktivitásra váltani. Úgy tűnik, a szocializmus és a marxizmus alternatív erői a nyolcvanas-kilencvenes években elolvadtak. Miközben a kapitalizmus okozta egyenlőtlenségek a legtöbb országban nőttek, miközben a globális szakadék a gazdagok és a szegények közt szélesedett, miközben a főbb kapitalista országok hatalomgyakorlóinak brutalitása újra és újra megmutatkozott, addig a kapitalizmus dialektikája elmaradt. A tőke új előretörését nem kísérte a munkás- és antikapitalista mozgalmak erősödése, rendszerszinten nem nyílt kiút egy másfajta termelési mód felé – legalábbis nem észlelhető. Épp ellenkezőleg: a munkásság meggyengült, a születendő elméleti rendszeralternatívák pedig szétestek vagy teljesen eljelentéktelenedtek. A XX. század utolsó két évtizedében a baloldali vereség és a társadalmi leépülés együttes hatása mindenféle mérce szerint lesújtó volt.

Minden értékelő elemzésnek figyelembe kell vennie azt a tényt, hogy az át- és újragondolás időigényes. A legtöbb kortárs teoretikus a remény és az erő korábbi együttállása idején alakította ki nézeteit. A jelenlegi elmélet még mindig főként ennek, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulópontja előtti nemzedéknek a kérdéseit és válaszait tükrözi, miközben a baloldal új rétegei emelkednek ki a Szociális Világfórumokból, a globalizációellenes mozgalmakból, Chiapas és Bolívia indiánjainak mozgósításából és így tovább, miközben az iszlám antiimperializmus társadalmi-politikai jelentése még meghatározásra vár.

A gazdag kapitalista országokban az ipartalanítás szerkezeti váltása és a középbal szerencsétlenkedése a hetvenes évek bonyolult tünetegyüttesével – egyidejű tömeges munkanélküliség és szárnyaló infláció – előkészítette a neoliberalizmus bosszújának útját, melyben az iparosítás őshazája, Nagy Britannia járt az élen. Amikor kiderült, hogy az új gazdasági doktrína várakozáson felüli agresszióval jár, az állítólag „szocializmust építő" nagyhatalmak különböző stratégiákat alkalmaztak. A Szovjetunió választása öngyilkos lépés volt: megpróbálta a politikai liberalizmust megszelídíteni, miközben engedett a gazdaság lehúzó örvényének, eltűrve az egyre erősödő agresszív barracuda-harapásokat*. A kínaiak és később a vietnamiak a „szabadpiaci utat" választották: ha a kapitalizmus az egyetlen show a földkeréken, akkor azt mi rendezzük. A kínai kulturális forradalom sikertelensége és erkölcsi kiürülése után a KKP volt az a politikai erő, amely a legegyöntetűbben és a legelszántabban választotta ezt az utat – félretéve a „kapitalizmus útján járók" minden korábbi maoista pocskondiázását.

Latin-Amerikában a hetvenes évek végére a reformista és a forradalmi reményeket egyaránt vérbe fojtották. Az arab világban Izrael 1967-es sikeres támadása összezúzta a világi baloldalt. A hidegháború kommunista bábállamai Afrikában köpönyeget váltottak, amint eltűntek pártfogóik. A hatalmas Indonéz Kommunista Pártot 1965-ben szó szerint lemészárolták. A chilei marxizmus – sem a szocialista, sem a kommunista – nem tudta kiheverni az 1973-as csapást. Európában az OKP feloszlatta magát, az FKP szektaméretre zsugorodott. Másutt, Nyugat-Bengáliában, egy németországnyi lakossággal rendelkező indiai tagállamban, folyamatosan újraválasztották a kommunista kormányt; a castróizmusnak sikerült túlélnie, sőt újjáélesztették a jelenlegi fejlemények Venezuelában és Bolíviában. A vörös zászlót még jelentős kisebbségek lengetik Dél-Európában – Portugáliától Görögországig és Ciprusig (utóbbiban az ország görög felének legnagyobb pártja, a mérsékelt AKEL*). Ám az utóbbi kivételével ezek inkább a hitvallás, mintsem a remény pártjai. A posztkommunista Európa szociáldemokrata törekvései kevéssé sikerültek; e pártok hajlottak a liberalizmusra vagy a korrupcióra, esetleg mindkettőre. Az apartheid utáni Dél-Afrikában a szocialista remények szintén meghiúsultak, bár az ANC valóban a működő demokrácia példája a kontinensen. A latin-amerikai országok baloldali fordulata a 2000-es években keveset köszönhet a szocialista vagy marxi gondolatoknak; annál többet a radikális katolicizmusnak Brazíliában, a latin-amerikai populizmusnak Argentínában és Venezuelában, az őslakosság mozgósításának Bolíviában, bár Evo Morales elnök Mozgalom a Szocializmusért pártját nagyrészt a baloldali bányász szakszervezet káderei hozták létre. Kétségtelen, mindegyikükben, különösen Bolíviában, felfedezhetünk egy kifejezetten baloldali, szocialista összetevőt.

A liberalizmus számára a világ még mindig nem vált teljesen biztonságossá. Folyamatosan új radikális mozgalmak születnek: populista mozgalmak Indo-Latin-Amerikában*; a bevándorlási hullámok beindítják az „Első Világ" bevándorló mozgalmait, kivált az iszlám politikai megnyilvánulásinak egész skáláját az iszlám demokráciától a szektás terrorizmusig. A legérdekesebb, a jövő fejlődése szempontjából döntő fontosságú az iszlám szocializmus eljövetele, ami összehasonlítható az egy évszázaddal ezelőtti európai keresztényszocializmussal Hollandiától Ausztriáig. Azonban a „szocializmus útjainak" régi térképei elveszítették tájolásukat. Új baloldali iránytűket kell készítenünk, és számolnunk kell azzal, hogy ez időigényes lesz.

A marxizmus törött háromszöge

Ahhoz, hogy a baloldali társadalomelmélet jelenlegi fordulatait valamilyen keretbe tudjuk foglalni, át kell tekintenünk, hogy a marxista és szocialista gondolkodás hogyan ágyazódott be a kultúrtörténetbe. Ebből következik, hogy először a marxizmusnak mint „izmusnak" a sajátos strukturációját* vizsgáljuk, és az erre a szerkezetre épülő erőket. Másodszor a marxizmust és a szocializmust egy szélesebb kulturális együttes, a modernitás részeként kell elismernünk – ami osztozik annak viszontagságaiban.

A marxizmus történetét a legszemléletesebben háromszögként szemlélhetjük, amely a történelmi helyzetből és alapító atyáinak kivételesen széles érdeklődési körének kettőséből fejlődött ki. Ez az „izmus" három különböző sarokpontra épül, amelyek változó távolságra vannak egymástól, nem is említve a változó sarokpont-szövetségeket. Szellemileg a marxizmus mindenekelőtt történeti társadalomtudomány, a Wissenschaft átfogó értelmében, mely a kapitalizmus működésére összpontosít, általánosabban a történelmi fejlődésre, amelyet „végső fokon" a termelőerők és a termelési mód dinamikája határoz meg. Másodszor, a marxizmus az ellentmondások vagy a dialektika filozófiája ismeretelméleti és lételméleti törekvésekkel, nem kevésbé etikai következtetésekkel. Harmadszor, a marxizmus szocialista, munkásorientált politizálási mód volt, mely irányt és utat mutatott a fennálló rendszer forradalmi megdöntésére. A politikai volt a háromszög legmeghatározóbb pólusa, amelynek révén az „izmus" nem maradt puszta intellektuális hagyomány, hanem társadalmi áramlattá vált. A történelmi materializmus a politikai gazdaságtan marxi kritikájával és a materialista dialektikával, az elidegenedés és az árufetisizmus társadalomfilozófiájával valódi szellemi vonzerőt gyakorolt, de ez általában a szocialista osztálypolitikához fűződő szimpátiához vagy elkötelezettséghez kapcsolódott. A marxizmusban a politikának a tudományhoz (és a történettudományhoz) vagy a filozófiához való viszonya mindig aszimmetrikus volt. Ha és amikor a politikai vezetést megkülönböztették az elméleti vezetéstől, mindig a politikai hatalom bizonyult a mérvadónak, bár a Marxot követő első két nemzedékben a politikai vezetőktől általában megkövetelték, hogy elméleti szinten is tudjanak érvelni.

A maga módján Marx, Engels és Kautsky (a szociáldemokrata II. Internacionálé fő teoretikusai), illetve Lenin is, mindhárom műfajban jeleskedett. Sztálin és Mao szintén belekontárkodott mindháromba. Bármennyire is lenyűgöző az alapító nemzedék szellemi-politikai sokoldalúsága és szaktudása, ezek a tulajdonságok egyben a késő XIX. század korai modernitásának kifejeződései is voltak, amelynek jellemzője az alig differenciálódott intellektuális diskurzus és a politika természetes túlsúlya. A XX. század folyamán a háromszög szárainak hossza egyre inkább megnyúlt. Bármely, a „posztmarxizmus" megértésére vonatkozó komoly kísérletnek foglalkoznia kell a társadalomtudomány, a politika és a filozófia e háromszögével.

Az első világháború után Nyugat-Európában megjelenő marxizmus alapjában véve filozofikus megközelítésű volt, és eredetileg eszkatologikusan kapcsolódott a forradalmi politikához (Lukács, Korsch, Gramsci). Később pedig vagy illedelmes távolságtartással (a Frankfurti Iskola), vagy csak közvetve állt vele kapcsolatban (Althusser, Lefebvre, Sartre), még akkor is, ha Althusser és Lefebvre párttagok is voltak.² Az Amerikába menekült frankfurtiak kemény szociológiai megállapításai és az althusseriánusok szcientista törtetése ellenére az európai marxista filozófusok ebben az időben szinte sosem kerültek szellemi kapcsolatba a marxista társadalomtudósokkal vagy történészekkel.

A marxista politikagyakorlás sosem kapott elegendő támogatást ahhoz, hogy különálló politikai gyakorlatként konszolidálódjon Nyugat-Európában. Mindig nyitva állt az opportunista törekvések és a tekintélyelvű legitimáció előtt. Ez nehézzé és kivételessé tette a politika és a társadalomtudomány, talán nevezhetjük így: „természetes" marxista koalícióját. Természetesen egy fontos kapcsolat fennállt: a szocializmus iránti politikai elkötelezettség, azaz egy történelmi értelemben vett másfajta társadalomért való küzdelem. Az 1960-as és 70-es években, de még a korai 80-as években is, ez nem csak a radikális értelmiségiek és fiatal forradalmárok ügye volt. Tömegpártok, vagy jelentős áramlataik, osztoztak ebben az elkötelezettségben, mint a brit Munkáspárt és a nyugat-európai szociáldemokraták. Továbbá „létezett" még egy jelentős országcsoport, benne két nagy hatalmú országgal, melyek a „szocializmust építették". A vívmányaikban kevesen hittek, ám széleskörű volt az a meggyőződés, hogy ezek az országok azért legalább egy folyamatban lévő társadalomépítés színhelyei, még ha pillanatnyilag stagnálnak vagy épp hanyatlanak.

A szocialista politika tartotta össze az említett kétértelmű módon, a marxista háromszöget, még akkor is, ha kevés volt benne a tényleges marxista szándék. A szocialista politika azonban darabokra szakadt a nyolcvanas években: megfeneklett Franciaországban, megverték a választásokon Angliában, védekezésbe szorult Skandináviában, geopolitikai és más okok miatt hirtelen jobbra fordult Dél-Európában, elhagyták és végzetesen aláásták a kommunista Eurázsiában, eltaposták a katonacsizmák Latin-Amerikában. Ez kirántotta a szőnyeget a marxizmus mint társadalomtudomány alól is, a marxista elemzések elveszítették hallgatóikat. A marxista filozófia, ahogy a történettudomány és a társadalomtudomány is, már csak az egyetemi állásokban bízhatott. Talán mert immúnisabb volt a gyakorlati cáfolattal szemben, a filozófiának jobban ment, fenntartotta a kapcsolatot a nem jelentős forradalmi politikával, különösen Európa egyes latin vidékein.

A társadalomtudomány, politika és filozófia marxista háromszöge eltörött, minden valószínűség szerint helyrehozhatatlanul. Ez nem jelenti azt, hogy eltűnt az új, szocialista társadalom igenlésére épülő szocialista politika. Az ilyen politika támogatottsága, már ahol a választási rendszer megengedi ennek kifejeződését, az országos választásokon 5-20% között van, és még sokkal magasabbá is válhat. A politikai ideológiáknak és nézeteknek megvannak a maguk felfutásai és lecsengései, lehetséges, hogy nemsokára a posztszocializmust is egy újfajta szocializmus fogja elhomályosítani. Azonban a marxista politikaelmélet fejletlensége, a kapitalista társadalmak társadalmi újrarendeződésével együtt, valószínűtlenné teszi, hogy egy majdan feljövő szocialista politika erőteljesen marxista lenne. Az ipari munkásosztály virágkora már a múlté, miközben sok korábban elhanyagolt politikai cselekvő az előtérbe kerül.

Ha nincs elnyomás, nem valószínű, hogy a marxizmus olyan vonzerőt tud gyakorolni az elkötelezett szocialista tudósok 1990 utáni nemzedékére, hogy számukra ez legyen a társadalom- és történettudomány. A fizika vagy a biológia mércéjével mérve a társadalomtudomány és a történettudomány fejlődése szerénynek tűnhet, azonban hatalmas lépéseket tettek előre A tőke kora óta. Mivel a társadalomtudósok minden nemzedéke hajlik arra, hogy friss erőt merítsen a társadalmi gondolatok klasszikusaitól, úgy tűnik, hogy Marxot a jövőben még sokszor újrafelfedezik, új interpretációk és új felismerések születnek majd, de kevés izmusos azonosulással. Másrészről a filozófusok inkább rendszeresen, mint esetlegesen merítenek az elődeiktől. Hogy vajon Marxot ismerni fogják-e 2500 év múlva is, ahogy Platónt, Arisztotelészt és Konfuciuszt ma is ismerjük, nyitott kérdés, ennek lehetőségét mindenesetre nem zárhatjuk ki. Egy fantom nem hal meg soha, ahogy Derrida mondta.³ A filozófia története hajlamos arra, hogy mindig új olvasási technikákat szüljön.

A posztmodernitás kihívása

A baloldali és marxista társadalomelméletet el kell helyeznünk a modernitás szélesebb kulturális környezetében, amelyben megfogalmazódott, s amelynek viszontagságaiban elkerülhetetlenül osztozni fog. Abban az időszakban, amikor a politikai marxizmus visszaszorult, a posztmodernitás nevében a modernitást is tagadták. A posztmodern felülkerekedésének legalább két nagyon különböző forrása volt.⁴ Az egyik esztétikai: az avantgárd modernista örökségének egyik változata, ami legtisztábban az építészetben fejlődött ki, mint reakció Mies van der Rohe szigorú Magas Modernizmusával és a „nemzetközi stílussal" szemben. A másik forrás a társadalomfilozófiában rejlik, az exbaloldali kimerültség és kiábrándulás egyik kifejeződése. A kulcsfigura a néhai francia filozófus, Jean-François Lyotard, a szélsőbaloldali Socialisme ou Barbarie⁵ (szocializmus vagy barbárság) csoportocska egykori harcosa.

Miért vált a posztmodernizmus ilyen ijesztő kihívássá? Miért volt a posztmodernitás „égetően szükséges, ösztönösen vágyott és kétségbeesetten keresett", ahogy egyik korai elkötelezettje fogalmazott nemrég, immár a szkeptikusabb utólagos bölcsesség birtokában.⁶ Az esztétikai vonzerő könnyen érthető, az mindenekelőtt az újítás kérlelhetetlen modernista hevének másfajta kifejeződése, míg különös formáira úgy is tekinthetünk, hogy azokat közvetlen elődje/ellensége, társadalmi-kulturális közege és az azzal szembeni ellenállás formálta. De ez a posztmodernizmus elméleti és politikai jelentőségének magyarázatában nem nagyon visz előre bennünket. Jeffrey Alexander ragadott meg egy lényegi pontot, amikor megállapította, hogy „a posztmodern elméletet […] úgy is tekinthetjük […], mint a hatvanas évek sikertelensége által felszínre hozott jelentésproblémák orvoslására való kísérletet."⁷

Az éleselméjűség és rövidlátás figyelemre méltó összefonódásáról volt szó. A kulturális területen valóban fontos változások mentek végbe, mondjuk, Mies van der Rohe és Robert Venturi vagy Jackson Pollock és Andy Warhol művei között – a hatvanas évek változásai, melyek új esztétikai hangsúlyokat határoztak meg a következő évtizedekre. Ezek a változások magukkal hozták az új kulturális termelési mód elemzését – amire példa Fredric Jameson Posztmodernizmus című könyve.⁸ De még a társadalmi-gazdasági változások legsikerültebb elemzései sem tudták teljes körűen leírni a kettő összefüggéseit. Jameson munkáját Ernest Mandel Late Capitalism (Késő kapitalizmus) című könyvére építi, amely a háború utáni világgazdaság hatvanas években gyökerező képe, és főleg a tőke állami szabályozására és annak áthághatatlan korlátaira összpontosít.⁹ Ez eleve kizárja a „későbbi", 1975 utáni kapitalizmus vizsgálatát, ami még mindig kevéssé érdekli a jobboldali neoliberális modernizmust. Jameson termékenyítő közreműködése ellenére a posztmodernizmus főleg exbaloldali mozgalom volt, ami a modernitás és a modern elleni politikai-kulturális támadások sorozatává, a tudományos elemzés berkein belüli rossz közérzetté változott.¹⁰ Az építészet és művészet speciális közönségén kívül többnyire a baloldalt és az exbaloldalt szólította meg, beleértve a feminizmust, és csekély figyelmet fordított a jobboldali modernizmusnak – a neoliberalizmus és öntudatos kapitalizmus formájában jelentkező – egyidejű felemelkedésére.¹¹

Ellenkezőleg, a posztmodernizmus a baloldalnak a kései hatvanas évek utóhatásaként jelentkező demoralizáltságából és bizonytalanságából, valamint a hetvenes évek eufóriájából táplálkozott. Értelem- és racionalitáskritikája a televíziós társadalom „látványgépezetére" reagált, ami az akadémiai „kulturális tanulmányok" táptalajaként is szolgált.¹² Emellett a posztmodernitás új épületének még két pillére volt. Az egyik egy korszakos társadalmi változás, az ipartalanítást követő társadalmi átrendeződés. A másik a modernista fejlődés környezetvédelmi megfontolásokból kifejlődő kritikája, melyet a hetvenes és nyolcvanas évek olajválságai még erőteljesebbé tettek. Bár a környezetvédelem nehezen tudott virágozni a posztmodern filozofálgatás ezoterikus légkörében, követői nyitottnak bizonyultak iránta. Összefoglalva tehát, a tömegkommunikációban terjedő gondolatminták, az ipartalanítás és a nem várt környezeti ártalmak visszhangozták a társadalom számára az (ex)baloldali irányvesztés posztmodernista gondolatait. A posztmodernista támadások célpontját, a modernt ebben a környezetben különféle módokon határozták meg. Jameson Singular Modernity (Különös modernitás) című könyve például, miközben keserűen említi a jelenlegi „visszalépéseket" a „teljes posztmodernitást" övező korábbi konszenzustól, felidézi a modernizmus aszkétizmusát, fallocentrizmusát és tekintélyelvűségét, teleologikus esztétikáját, minimalizmusát, zsenikultuszát, illetve a hallgatósággal vagy nagyközönséggel szemben támasztott „nem élvezetes követeléseket".¹³

De ha a posztmodernizmus a művészetekből és a kulturális filozófiából származik, és saját bevallása szerint a társadalommal, az inkább antropologikus értelemben vett kultúrával, a történelemmel és az emberiség konkrét történelmi helyzetével foglalkozik, akkor van egy találkozási és vitafelület a kortárs történettudománnyal és társadalomtudományokkal. Mit nyerhetünk a történettudomány és empirikus szociológia analitikus megközelítéséből?

Nyilvánvalóan nincs a modernitásnak és a modernnek egyedül „helyes" meghatározása. De a mindennapi nyelvből vett leghasznosabb fogalmi meghatározások általában a legkevésbé önkényesek és a legkevesebbé egyediek, ami általában magában foglalja a szó eredete iránti tiszteletet, valamint a tartózkodást attól, hogy a szavakat apriorisztikus konnotációkkal ruházzuk fel. Ezért a modernitást csak időleges irányultságnak tekinthetjük. A modernitás egy olyan kultúra, amely azt állítja magáról, hogy modern, abban az értelemben, hogy hátat fordít a múltnak – a réginek, a hagyományosnak, a passénak -, és a jövőt úgy szemléli, mint egy elérhető, újszerű távlatot. A modern embernek, társadalomnak, civilizációnak van iránya: „előre", ahogy a régi NDK-ban és függetlensége elnyerését követően Ghánában mondták: „Előre bármikor, de hátra semmikor!"¹⁴ A könnyebb filozófiai kezelhetőség kedvéért a modernitás fogalmát leegyszerűsíthetnénk azáltal, hogy megpróbáljuk akár a kapitalizmus, akár a politika konkrét intézményegyüttesével, esetleg a racionalitás vagy e tudományterület egy konkrét meghatározásával azonosítani. Azonban hasznosabb, ha csak időleges jelölőként alkalmazzuk, azért, hogy megtarthassa analitikus élét.

De mire használhatjuk a modernitás ilyen, a német Moderne értelmében vett, felfogását? Miért ne kövessük Jameson tanácsát, hogy „helyettesítsük a modernitás fogalmát a kapitalizmussal"?¹⁵ A modernitás sokak számára hasznos a szélesebb, gazdaságon kívüli mellékjelentései miatt. Mondjuk, a Berliner Moderne kultúrtörténete nem éppen szinonimája a kapitalizmus berlini történetének, és nem szükségszerűen igazolhatatlan érdeklődési terület.¹⁶ A modernitás máskülönben könnyen figyelmen kívül hagyott fontos nyelvi jelentésbeli változásokra hívja fel a figyelmet. Vegyük például az angol „revolution" (forradalom) szót. Premodern fogalomként visszafelé mutatott, „visszatérésre" vagy visszatérő ciklikus mozgásra utalt, mint Kopernikusz On the Revolutions of the Heavenly Spheres* című könyvében, vagy mint a francia felvilágosodás Enciklopédiájának e szót taglaló szócikkében, amely főleg órákkal és órakészítéssel foglalkozott. Csak 1789 után vált a „revolution" a jövő kapujává, ugyanúgy, ahogy kicsit később az újraértelmezett „reform" szó is.

A modernitás történelmi kategóriaként szemlélve megkívánja, hogy megkülönböztessük és elemezzük a hozzá vezető különböző utakat, és tartós, esetleg megváltoztathatatlan következményeit. Négy fő utat különíthetünk el, amelyek a modernitáshoz vezettek, illetve azon belül futottak végig: a polgárháború és belső konfliktus útját Európában; a betelepülés ösvényét az Újvilágban, szemben a mindenkori kívülálló, premodern Másikkal – amelybe mind a származási országot, mind pedig a helyi őslakosokat beleértették -; a gyarmati hódítás és az antikolonialista nacionalizmus kínokkal teli útját; és a fölülről vezérelt „reaktív modernizációt", amelyben Japán járt az élen. Ha a modernitást időbeli fogalomként értelmezzük, azzal lényegileg megragadhatjuk a posztmodernitást is, mely megkérdőjelezte a modernitás jövőről szóló narratíváit, és elvesztette a benne való hitét. Mikor az „előre" és a „vissza", a progresszív és a reakciós elvesztették jelentésüket, akkor érkeztünk meg a posztmodern világba.

Marx és a marxizmus ebben az értelemben nagyon modern volt, újra és újra ehhez a szóhoz folyamodott a Kommunista kiáltványban és A tőkében, mely utóbbi mű „végső célja", ahogy Marx fogalmazta az első kötet első kiadásához fűzött előszavában, „a modern társadalom gazdasági mozgástörvényének feltárása".¹⁷ Azonban, és ez kulcsfontosságú, ez a modernitásnak egy dialektikus, inherensen ellentmondásosnak tekintett felfogása volt. A kapitalizmus és a burzsoázia modernitását üdvözölte, de ezzel egyidejűleg támadta is kizsákmányoló és elidegenítő mozzanatait. A modernitás ilyen dialektikus felfogása bizonyos értelemben a marxizmus belső lényegét alkotta. Helyeselte a kapitalizmus és a burzsoázia haladó jellegét, még a kapitalista imperialista uralmat is (ma sokan érzéketlennek találnák a gyarmatosítás áldozatai iránt), miközben nemcsak elítélte azt, de szervezte is a vele szembeni ellenállást. Széles kulturális-történeti értelemben a marxizmusra úgy tekinthetünk, mint Modernitás Őfelsége Ellenzékére.¹⁸ De ha a marxizmust (és az ezt ért mai kihívásokat) e lényegi kulturális értelemben csak a modernitás dialektikus felfogásával lehet megérteni, akkor az utóbbit szintén el kell helyeznünk a modernitás más fontos „uralkodó narratíváinak" ellentétpárjai között. A legfontosabbakat a következőkben foglalhatjuk össze:

Vegyük sorra e pontokat: először, még ha a kanti racionális felvilágosodás fogalma a XX. századra jórészt el is vesztette vonzerejét, akkor is el kell ismerjük, hogy központi szerepe van olyan fontos vitákban, mint például a HIV/AIDS magyarázata, az ellene és más halálos betegségek ellen való küzdelem és védekezés Afrikában és a világ más részein. Vajon a babona a betegségek és a halál egyik fő oka? Meggyógyít egy AIDS-est egy szűz lánnyal való szeretkezés? Másodszor, a közösségi emancipáció vagy felszabadulás fogalma az elmúlt néhány évtizedben a posztmodernizáció folyamatának részeként figyelemre méltó változáson ment keresztül. Többnyire elvesztette korábbi társadalmi vonatkozásait a munkásosztály, a gyarmatosítottak, a nők és még a melegek és leszbikusok tekintetében is, és mindenekelőtt elvesztette a kapitalizmus alóli emancipáció korábbi szocialista távlatait. Ennek ellenére nem tűnt el. Manapság újra megjelenik a harcos liberális-demokrata gondolatmenetekben, amelyek maguk is a jobboldali modernizmus formái, de itt és most néhány „Nyugat-ellenes" tekintélyelvű – kommunista, posztkommunista vagy iszlamista – rendszer alól való felszabadulásra utal. Másrészről Indo-Latin-Amerikában az emancipáció sürgető társadalmi kérdéssé vált, mivel az őslakosok az anyagi javak méltányosabb elosztását kezdik követelni.

Harmadszor: még mindig a növekedés és a haladás távlatai határozzák meg az összes modern gazdaság elvárásait, hajdan a „szocializmus építését" is és mindenfajta kapitalizmusét, beleértve az uralkodó neoliberalizmust. A tudománynak önmagáról alkotott történetében is a növekedés és a haladás játssza a főszerepet, e kettő alkotja az összes mai akadémiai hatóság krédóját is. Negyedszer: a fasizmust követő karanténba zártságuk után a neoliberalis globalizáció új lendületet adott a legrátermettebb túlélése, a szociáldarwinizmus gondolatainak. E nézetek szerint csak a legrátermettebb és a legkönyörtelenebb érdemli meg a túlélést a globális „mindenki mindenki ellen" versenyében. És végül a szabályokhoz kötött akadémikus művészet összeomlásával a művészeti modernizmus elvesztette céltábláját, ha a korábbi moderneket nem számítjuk. Az avantgárd és a hagyományos közötti modern küzdelmet egymást követő divatok sora váltotta fel.

Marx számolt az összes fent említett modern távlattal, bár a kollektív emberi emancipáció és a gazdasági fejlődés volt érdeklődésének homlokterében. Marxot és a marxizmust az különböztette meg a többi modernista elméleti irányzattól, hogy a modern kor ellentmondásos természetére fókuszált, valamint arra, hogy ezek az ellentmondások és konfliktusok a kor legfontosabb mozgásformái.

Az individualizáción, racionalitáson és növekedésen nyugvó „modernizáció" lineáris liberális elképzelése ellen a marxizmus az emancipáció dialektikus távlatát állította szembe, kiemelve, hogy a kapitalizmus és a gyarmatosítás nem csak a haladásnak, de a kizsákmányolásnak is az egyik megjelenési formája. A marxista megközelítés szintén különbözött a piaci és bürokratikus racionalitás weberi „vasketrec"-fogalmától. Marx szerint a modernitás ellentmondásai radikális változások előhírnökei. A kapitalista országok munkásmozgalmára, a szocialista-feminista mozgalomra, a gyarmatellenes felszabadító mozgalmakra és a „létező" szocializmus országaira, összes hibájuk ellenére, úgy tekintettek, mint a modernista emancipáció és egy másfajta jövő hírnökeire. Ezt a jövőbe vetett hitet erősen megrendítették a kilencvenes évek.

A posztmodernitás megtámadta a modernitás összes nagy narratíváját, miközben rendszerint figyelmen kívül hagyta a marxizmus dialektikus felfogását, társadalompolitikai térnyerését és hódítását az ideológia terén a modernista baloldal rovására érte el. Eközben a jobboldali modernizmus legyőzte majdnem minden tradicionalista konzervatív vetélytársát, legsikeresebben Thatcher Angliájában, elvégre a neoliberalizmust a jobboldal Magas Modernizmusának tekinthetjük, és mint megjegyeztük, abban kevés nyomot hagytak a posztmodern érvek. Az újra megerősödött amerikai jobboldal élénk példáját adja a modernizmus öszekuszálódásának.¹⁹ Miközben rohamosztagosait a keresztény fundamentalisták közül toborozza, az amerikai jobboldal uralkodó gondolata, hogy „kész a jövőt magához ölelni", mivel szerintük az csak az övék.²⁰ (Az evangelista keresztények [Christian Evangelicalism] főárama a világi sikert teológiai ünneplésben részesíti, ami természetesen megkönnyíti a szekuláris modernizmus és vallásos fanatizmus e hatásos keverékét.) Miközben a baloldal elkötelezettségét a társadalmi forradalom iránt letompították vagy elhallgattatták, az amerikai jobboldal lényegében „rendszerváltást" trombitál.

A modernitást mint intellektuális nézőpontot a „harmadik út" és a régi baloldal teoretikusai²¹ nem adták fel, hanem megvédték. A Suhrkamp Kiadó jól finanszírozott kutatási és publikálási programjának keretében Ulrich Beck odáig is elment, hogy egy „második modernitást" hirdetett meg. De a társadalmi-politikai kihívással az egész jobboldaltól a baloldalig terjedő spektrumban alig néhányan néztek szembe. Valójában Beck Kockázattársadalom című műve, amely először 1986-ban Németországban jelent meg, és az utóbbi évtizedek egyik jelentős elméleti munkája, tényleg felajánlott egy lehetőséget a modernitás fogalmának új alapra helyezésére: „A kockázatot úgy is meghatározhatjuk, mint maga a modernizáció által keltett és meghonosított veszély és bizonytalanság rendezett kezelését."²² Ez fontos társadalmi fogalomalkotás volt, mivel a kockázat a közgazdaságtan kulcsfogalma, s környezetvédelmi körökben is politikai visszhangra lelt. Azonban a Kockázattársadalom kritikai élét két vonása is tompította: először, alapvető vaksága aziránt, hogy mi történik a politika színpadán a középtől jobbra. A jobboldali liberális modernizmus felemelkedéséről van szó, amely kezdetben Németországban nem volt olyan erőteljes, mint az angolszász világban, de amely politikai győzelmet aratott jóval azelőtt, hogy a Grosse Koalition trónjára ült volna. Másodszor, Beck „új", később „második" modernitásának sajátos intézményi tartalma: az osztályok elhalása, a teljes foglalkoztatottság és a nemzetállam vége, valamint az egyének „kiszabadulása" az ipari intézményekből, amivel éleslátóan megragadta a megváltozott kort, egyben kiteszi elemzését az önkényes kiválasztás, a tapasztalati megbízhatatlanság vagy mindkettő vádjának.

A posztmodern diskurzus fontos tanulságokkal szolgál, de inkább tünetként, nem pedig szó szerint kell értelmeznünk: a modernitás nem-dialektikus felfogásainak megkérdőjelezéseként, az (ex)baloldal irányvesztésének tünetegyütteseként, és az észak-atlantin kívüli világ meg nem értéseként. A világ posztmodernizálása még nagyon egyenetlen. Az esztétikai diskurzus felfokozott tempója mellett még az is lehet, hogy a posztmodernizmus „már a múlté", ahogy egy korábbi publicista híve a második kiadáshoz készített utószavában írta.²³ Jameson 2002-ben már megfigyelte a posztmodern „közmegegyezés" végét és „az utóbbi néhány évben […] a visszatérést mindenfajta régi dologhoz, és azok újraszervezését".²⁴ Még az idősödő Bauman is ráhangolódott az idők változó szirénhangjaira, a posztmodernitás helyett a „likvid modernitással" kezdett házalni.²⁵ A posztmodernizmus két évtizede, a 1980-as és 90-es években szakadékot teremtett a kulturális-társadalmi gondolkozásban, ami maga is a politikai-társadalmi korszak tünete, és amit máig sem haladt meg. A jövő mint újdonság és különböző minőség, eltűnt a ködösítésben.

Míg a növekedés, a fejlődés és a haladás modernista vízióinak környezetvédelmi és feminista kritikái jelentős mellékáramlatokká váltak a kapitalista központokban – megszelídített formában gyakran be is tagolták azokat a felvilágosult liberalizmus főáramába -, a harmadik világ kritikái – amelyeket a perui szocialista teoretikus, Aníbal Quijano előtti főhajtásképpen a modernitás gyarmatiságának vagy a gyarmatellenes nacionalizmus gyarmatiságának nevezhetünk – alig hatoltak át az észak-atlanti társadalomelmélet falain. Az indiai gondolkodásban viszont mindig is fontos téma volt, általában valamilyen kényelmetlen, mégis működőképes szövetségben a modernista nacionalizmussal, amit Gandhi és Nehru együttműködése is példáz. A mumbaii Szociális Fórumon 2004-ben egy nagyszínpadon elhelyezett transzparensen ez állt: „Az emberek nem akarnak fejlődést, csak élni szeretnének!" Ez nem teljesen értelmetlen azon számos mai indiai társadalmi mozgalom számára, amelyek a helyi lakosokat (gyakran „törzsek" tagjait) és a környezetvédőket mozgósítják a modern gátépítések és más fejlesztési beruházások ellen. Végignézve a mumbaii nyomornegyedeken, a fejlesztő állam gondolatának (developmentalizmus) támadása kevéssé meggyőző.

Egy olyan országban, mint Bolívia, a modernitás gyarmati jellege jobban kitapintható az ország függetlenné válása utáni hosszú történelem rasszista politikájában, továbbá gazdasági és kulturális „modernizációjában", amely a többségben lévő őslakosokat az altiplano* szörnyű nyomorában hagyta. Bolívia mai választott vezetői, Evo Morales elnök és Álvaro García alelnök nem tradicionalisták, se nem modernek és nem is posztmodernek, hanem intellektuálisan és politikailag is megkapóan bátor kísérletet tesznek arra, hogy megtalálják az utat egy alternatív modernitás felé, és útjelzéseket tegyenek ki a marxizmus számára az Andok ösvényein.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a modernitás a XX. század végén fordulóponthoz jutott és új irányokba ágazott el: vagy jobbra fordult, vagy a posztmodernitás felé, vagy pedig az új modernitás elméleti és gyakorlati keresésének irányába.

Definíciók

Miután felvázoltuk a jelen társadalmi elméletalkotásának szélesebb politikai és kulturális-intellektuális jellemzőit, témánk jelenlegi állásának tanulmányozása előtt marad egy megválaszolandó alapkérdés: mi is maga a társadalomelmélet? Az itt alkalmazott meghatározás szerint a társadalomelmélet két nagyra törő célkitűzés között őrlődik: egyrészről a társadalmi jelenségek sorának átfogó magyarázatához kíván keretet nyújtani, másrészről valamiféle „értelmet" kíván adni ezeknek a jelenségeknek. Másképp fogalmazva, ez az „elmélet" ökumenikus felfogása, ami jelenti mind a – minél átfogóbb, annál fontosabb – magyarázatot, mind pedig a Sinnstiftungot is, azaz a jelentés konstituálását.

Ami a „jelentés konstituálásának" célját illeti, a marxizmus társadalomtudományból, filozófiából és politikából álló háromszögében a filozófia hangsúlyossá válása az utóbbi időben – illetve nagyobb állóképessége a gyakorlati fejlemények ellenében – azt jelenti, hogy a politikai és társadalomfilozófiai eredmények különös fontossággal bírnak a jelenlegi baloldali ihletésű társadalomelmélet áttekintésében. Ami a másik, a gyakorlati társadalomtudományi célt illeti, ismét hangsúlyoznunk kell, hogy az elmélet nem külön tudományterület vagy résztudomány, vagy valamiféle kutatás nélküli, íróasztali töprengés, hanem a gyakorlati vizsgálatok iránytűje. Például Pierre Bourdieu ebben az értelemben kritizálta a kortárs angolszász társadalomelméleti felfogásokat.²⁶ Áttekintésünkben a társadalomelmélet ilyesfajta alkalmazását is figyelemmel fogjuk kísérni a tudományos tevékenységben.

Alá kell húznunk, hogy a következő vázlat semmi esetre sem a kortárs baloldal intellektuális teljesítményének általános felmérése. A szigorú értelemben vett társadalomtudomány a jelenre összpontosít, és ki kell zárja a történészek és a szellemtörténettel foglalkozó tudósok munkáit – éppen a nemzetközi baloldal néhány legtehetségesebb elméjét. A baloldali gondolkodás virágzó területei voltak az utóbbi néhány évben a geopolitika és az államközi kapcsolatok, ahol fontos új munkák születtek az imperializmusról és az imperialista hatalomról, de ez ismét kevés társadalmi elméletalkotást mint olyat foglal magában.²⁷

A posztmodernitás és a neomodern jobboldal kihívását a baloldali társadalmi elméletek nagyon eltérő módon válaszolták meg. Eltekintve a radikális elméletek feladásának eseteitől, amelyek a jelen cikk vizsgálódásain kívül esnek, először a középtől balra álló tudósok válaszainak témaköreit tekintem át, majd megpróbálok néhány általános elmozdulást azonosítani elméleti-politikai álláspontjaikban. Mivel cikkem terjedelmének korlátai ezeknek az elméleti pozícióknak sem a hosszú kifejtését, sem a kidolgozott elemzését nem engedik meg, úgy döntöttem, hogy feltérképezem a különféle utakat, többnyire azonban Nyugat-Európára és Észak-Amerikára korlátozom magam.

II. Baloldali válaszmódok – témakörök

Európa teológiai fordulata

Az utóbbi évtized legmeglepőbb elméleti fejleménye a baloldali társadalomfilozófiában egy új teológiai fordulat volt. Ez általában nem jár a vallásos hit felvételével, bár néhány korábbi baloldali értelmiségi elkezdte kinyilvánítani etnikai-vallási zsidóságát, és gyakran utalnak valamilyen, a valláshoz vagy egy vallási személyhez fűződő különleges, de nem vallásos, személyes kapcsolatra. Mint ahogy Régis Debray írja: „Három dolog foglalkoztatott életemben [mint gondolkodót], a háború, a művészet és a vallás."²⁸ A teológiai fordulat inkább a vallás iránti tudományos érdeklődésben, valamint a filozófiai és politikai érvelésben alkalmazott vallásos példákban jelentkezett.

Ezen a területen Debray alkotta a legfontosabbat, aki a Le feu sacré (A szent tűz, 2003) és a God: An Itinerary (Útikönyv Istenhez, 2004) című könyveiben irodalmi tehetségét újszerű tudományos vizsgálatok szolgálatába állította. Kutatta a zsidó-keresztény narratíva szerkezetét, a vallásos „emlékezési, kiszorítási és szervezési folyamatokat", valamint a vallás újbóli fellángolását az egész világon.²⁹ Debray e témákat először a Critique of Political Reason (A politikai ész kritikája, 1981; 1983) című művében fejtette ki, körüljárva a vallásos tudattalant a politikában, illetve a szakralitás politikai formáit. Felnőttkori vallási tanulmányait a XI. században élt VII. Gergely pápa életrajzának olvasásával kezdte, amikor forradalmi guerrilleróként bebörtönözték a kis bolíviai városban, Camiriban, és ahol csak a keresztény irodalmat nem cenzúrázták.³⁰

A korábbi maoista és még mindig tevékeny szélsőbaloldali harcos és filozófus, Alain Badiou szintén említi régi keletű, költői és személyes kapcsolatát Szent Pállal, akihez azért fordul hogy „egy új harcos hőst találjon […], aki felválthatja Lenint ebben a bevett szerepében". Állítólag Badiou apostola fektette le az „univerzalizmus alapjait" a Galatáknak írt levelében: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő."³¹ Slavoj Žižek a maga részéről a Pál és Lenin közötti párhuzamokat három páros – Krisztus és Pál, Marx és Lenin, valamint Freud és Lacan – segítségül hívásával tárja fel. Azonban On Belief (A hitről, 2001) című könyvének fő tézise, hogy a feltétel nélküli hit igazi etikai értéke – inkább politikai, mint vallási értelemben – az, hogy nem köt kompromisszumokat, továbbá magában foglalja azt, amit Kierkegaard „az etika vallásos felfüggesztésének" nevezett. Így Lenin és a radikális fundamentalisták könyörtelenségét csodálatra méltónak tartja. Žižek Jób könyvéről szintén elragadtatással beszél, amely szerinte „valószínűleg az ideológia első modern kritikája".³² Michael Hardt és Antonio Negri Empire (Birodalom) című könyvükben „az eljövendő kommunista harciasságot" Assisi Szent Ferenc példájával illusztrálják.³³ A maga józan módján Jürgen Habermas szintén tisztelettel említi a vallást: „Mindaddig, amíg nem találunk jobb szavakat a racionális diskurzus közegében arra, amit a vallás mondani tud, a [kommunikatív ész] […] együtt fog létezni az előbbivel; nem támogatja, de nem is küzd ellene."³⁴

Habermas ennél is tovább ment, amikor elfogadta, hogy a nyelvről és a kommunikatív tevékenységről alkotott fogalmai „a kereszténység örökségéből táplálkoznak".³⁵ „Számomra a filozófiai etika alapvető fogalmai […] képtelenek megragadni mindazokat a megérzéseket, amik már a Biblia nyelvén sokkal árnyaltabb kifejezésre találtak."³⁶

A Szovjetunió omladozásának idején a német marxista filozófus, Wolfgang Fritz Haug, aki Gorbacsov reformkísérleteinek csodálója volt, időt szakított, hogy elolvassa Szent Ágoston Az isten városáról című művét eredeti görög nyelven,* vagyis egy nagy teológus reflexióit Róma bukásáról.³⁷ Ugyanezt az Ágoston-művet említi Hardt és Negri is, akik stilisztikai akrobatikával az egyházatyát összehozzák a XX. századi amerikai wobblikkal*. („Ebből a nézőpontból az IWW a modern idők nagy ágostoni vállalkozása" – írják.³⁸ ) A vallás és a vallásos – főleg keresztény – példák effajta vonzerejét úgy is értelmezhetjük, mint egy széles értelemben vett kulturális hangulat indikátorát, mely hangulatot akár posztmodernitásnak is nevezhetjük. Amikor valamely alternatív jövő eltűnik vagy kifakul, akkor a gyökerek, a tapasztalat és a háttér válik fontossá. A klasszikus európai oktatás, a nem szekuláris környezetben való nevelkedés, továbbá a középkor biztonságos távolsága a mai vallási követelményektől a kereszténységet kézenfekvő történelmi tapasztalatként kínálja fel e vizsgálat tárgyának.

Az amerikai futurizmus

A sokkal vallásosabb Egyesült Államokban nem látható semmilyen hasonló baloldali teológiai fordulat. Ott a jobboldal többé-kevésbé monopolizálta a Bibliát, bár a fekete amerikai baloldal még mindig rendelkezik befolyásos hitszónokokkal, mint például Jesse Jackson, és teológus értelmiségiekkel, mint Cornel West, aki „csehovi keresztény"-ként határozza meg magát.³⁹ Míg az európai balosok a múlt keresztény jelképeihez fordulnak, addig amerikai elvtársaik a még távolibb jövőbe révednek, mivel a rövid távú kilátások sosem voltak valami rózsásak az észak-amerikai baloldal számára. Azonban legjobb gondolkodóinak némelyikénél a jövőre vonatkozó remények túlélték mind a posztmodernista támadást, mind a kommunizmus összeomlását, és ez az önbizalom egyfajta új futurizmusban öltött formát. Ennek két jelentős áramlata létezik, közülük az új utópia a szembetűnőbb, míg a másik a rendszer-összeomlás víziója.

Az utóbbi évtizedben az amerikai radikális gondolkodók színes sokasága fordította kritikai intelligenciáját és alkotó energiáit az utópia felé. Amíg egy új politikai hajtóerő felbukkanására várakozunk, addig „nincs az utópiának alternatívája", fogalmazott Fredric Jameson a téma egyik mesterművében, melyben a rá jellemző kritikai éleslátással, tudományos felkészültséggel és a világ minden zugába szerteágazó képzettársításokkal elemezte az utópikus fantáziákat és utópikus írásokat.⁴⁰ Az utópiának életbe vágó politikai funkciója van manapság „a tekintetben, hogy arra kényszerít minket: magára az [utópikus] törésre koncentráljunk, hogy mindentől függetlenül elgondoljuk a lehetetlent és a megvalósíthatatlant" – hangsúlyozza Jameson.⁴¹

Jameson csak a legújabb jeles képviselője a kreatív amerikai utópista gondolkodás látványos felívelésének, melynek az egyik pólusán áll. Érdeklődése középpontjában az utópikus „vágy", ennek „jövőrombolása" és irodalmi kifejezése áll, mindenekelőtt a tudományos fantasztikus irodalom. Egészen másfajta hangsúllyal az 1990-es évek végén a szociológus Erik Olin Wright útjára indította a „Valós Utópia Terv"-et, amely a radikális íróasztali társadalomtervezés és a formalizált normatív közgazdaságtan nagyszabású közösségi vállalkozása, a jamesonitól különböző „altípus", de mégsem annyira, ahogy azt egymásnak feszülő stílusuk és utalásaik sugallják. Mindkettőt elbűvöli az utópikus fantázia, az egyiket mint a tudományos fantasztikum elemzőjét, a másikat mint a (társadalom)tudományos fantasztikum íróját és kezdeményezőjét. Eddig a Valós Utópia Terv öt könyvet eredményezett, Wright pedig egy nagyra törő stratégiai összefoglalót ír, amelyben a szocializmust úgy értelmezi, mint „a kapitalizmus alternatíváját, a társadalom – állammal és a gazdasággal szembeni – hatalmi helyzetbe kerülésének folyamatát", amit az Envisioning Real Utopias (Találjunk ki valós utópiákat) című könyvben tesznek majd közzé.⁴²

Lenyűgöző terjedelme, valamint korunk fősodrával szembeni dacos kitartása ellenére a terv elgondolásai kissé furcsának tűnhetnek, különösen az északnyugat-európaiaknak. A gazdasági fejezetek klasszikusan utópisták – elvontan megidézik a jó társadalmat, és egyetemesen tartózkodnak a létező társadalom megváltoztatásának módjáról folyó stratégiai gondolatoktól. Másrészről gyakran rendkívül szerények, talán túl szerények is a céljaikat illetően. Például John Roemer bemutatja a kupon-szocializmus elmés tervét, egy olyan piacgazdaságot, ahol a tulajdonjogokat a kuponokat birtokló felnőtt polgárok gyakorolják. Ugyanakkor a már létező skandináv, adón keresztüli jövedelem-újraelosztó rendszereket túl radikálisnak találja ahhoz, hogy kövessék és felülmúlják őket. „Kétlem, hogy a nagy heterogén társadalmak még az életünkben úgy szavaznának, hogy adózás útján olyan mértékben újraosztják a jövedelmeket, ahogy azt a skandináv társadalmak már jelenleg is teszik."⁴³ Egy másik, az alapjövedelemmel kapcsolatos javaslatokkal és a minden fiatal felnőttnek adandó „tulajdonrész-juttatással" foglalkozó kötetben egy (szintén amerikai) kritikus hang a létező Svédországgal való összehasonlításból a következőkre jut: „A teljesen kifejlett jóléti állam elsőbbséget élvez az alapjövedelem elképzelésével szemben, mivel eléri azt, amit az alapjövedelem nem képes, nevezetesen garantálja, hogy egyes sajátos emberi szükségletek kielégítésre kerüljenek."⁴⁴ Az utópista terv politikai vetülete sokkal innovatívabb, mivel bemutat és elméletileg, valamint különböző nézőpontokból megvitat négy valóban létező, a helyi részvételű demokráciára tett kísérletet Chicagótól Nyugat-Bengálig.⁴⁵

David Harvey, a ma már New Yorkban működő földrajztudós és várostörténész szintén kísérletet tett egy bátor „dialektikus utópiára" a Spaces of Hope (A remény terei, 2000) című könyvében. A XIX. századi marxista történelmi dialektika és az utópista elképzelések közötti szakadék áthidalására irányuló javaslatával nem mindenkit győz meg, aki elvben szimpatizál vele. Bár az USA-központú globalizáció lehet, hogy „összezavarodott", az ideológiai ígéretek és a gazdasági teljesítmény közötti ellentétek, vagy a piaci externáliák által okozott „nehézségek" nemigen képeznek marxi értelemben vett, szerkezetileg összefüggő, de ugyanakkor összeférhetetlen ellentéteket.⁴⁶ Azonban az elméleti „helyesség" nem mérvadó ebben a kérdésben. Harvey, aki még mindig büszkén oktatja Marx Tőkéjét, néhány érdekes utópista alapelvet dolgozott ki a „munkálkodó lázadó mérnökről", és felvázolt egy Bellamy által ihletett utópisztikus sétát a 2020-as év Baltimore-jában – habár önkritikus megjegyzésekkel megspékelve.⁴⁷ A közép-európai marxizmus valaha a legsötétebb órákban hozta létre az utópista gondolkodás és az „előrelátó öntudat" páratlan mesterművét, Ernst Bloch háromkötetes Das Prinzip Hoffnungját (A remény elve), melyet Németországban 1954-ben adtak ki, bár sokkal korábban íródott. A jelenlegi összefüggésben szemlélve azonban ez a műfaj nemigen virágzott az Atlanti-óceán keleti partjain.

Az 1990-es években, amikor a legtöbb „átmenetről" értekező ember ezen a kifejezésen a kelet-európai szocializmusok kapitalizmusba történő belépését értette, a New York állambeli Binghamtonból azt az üzenet küldték, hogy a világ valójában a kapitalizmusból éppen valami mássá alakul át, amelynek a vonásait azonban még nem ismerjük. „Ma a jelenleg létező világrendszerünk, a kapitalista világgazdaság egy másik világrendszerbe vagy világrendszerekbe való átmenetének korában élünk" – hirdette Immanuel Wallerstein Utopistics (Utópiaelméletek) című könyvében. Ez a munka „az emberi társadalmi rendszerek, az azt érintő lehetséges kényszerek és az emberi alkotóerő előtt nyitva álló lehetőségek józan, racionális és realisztikus értékelését" tűzte ki saját céljaként.⁴⁸

Giovanni Arrighi, aki akkor szintén Binghamtonban tartózkodott, párhuzamos kutatást folytatott, amiben hasonló, de talán még drámaibb eredményre jutott. A világrendszer története Arrighi olvasatában „az USA felhalmozási rendszerének jelenleg fennálló válságából" három lehetséges kiutat kínál.⁴⁹ Az első, ha a „régi központok" véget vetnek a kapitalista történelemnek azzal, hogy „egy valódi globális világbirodalmat hoznak létre". A második, ha egy olyan új felügyeleti rendszer jön létre, amelynek hiányoznak a szükséges „államalkotó és háborús képességei", aminek következtében a „kapitalizmus (az „antipiac") elsorvad. A harmadik, ha a „kapitalista történelem […] véget ér", elégve „a fokozódó erőszak szörnyűségeiben (vagy ragyogásában)." Ezen nézet szerint a világrendszer kulcseleme a politikai és gazdasági hegemónia. Ennek jelenlegi birtokosa, az Egyesült Államok az 1970-es évek óta visszafordíthatatlanul hanyatlik. A kapitalizmus pénzügyi expanziója, ahogy a múltban, úgy jelenben is, a világrendszer hegemóniájában bekövetkezett alapvető válság kifejeződése és egyben annak eszköze is. A kapitalizmust két oldalról fenyegeti veszély: egyrészt a munkások hatalmának hosszú távú erősödése miatt (globális városiasodás és proletarizálódás), másrészt az államok meggyengülése miatt, ami csökkenti tőkevédő és társadalmi közvetítő képességeiket, s ami az állami reformok (Wallerstein „liberalizmusnak" nevezi) erkölcsi és politikai hitelvesztésének következménye.

Wallerstein szerint a fő mechanizmus, amellyel a kapitalisták képesek voltak korlátozni azt a „politikai nyomást", amit munkásosztály – demokratizáláson és más csatornákon keresztül jelentkező – növekvő erejének szekuláris történelmi trendje okozott, nem volt más, mint „az adott iparágak áthelyezése a világgazdaság olyan zónáiba, ahol a keresetek átlagosan alacsonyabbak". De „ma az a probléma, hogy ötszáz év után már csak kevés ilyen menekülési hely maradt".⁵⁰ Wallerstein továbbá Rosa Luxemburg – kapitalizmus összeomlásáról szóló – 1913-as érvelésének is új csavart ad: „A kapitalizmusnak szüksége van nem-kapitalista társadalmi szervezetekre, amelyek növekedésének hátterét biztosítják, [de] épp azokat a feltételeket olvasztja magába, amelyek elengedhetetlenek a létezéséhez."⁵¹ Luxemburg azonban akkor azokra a nem-kapitalista területekre gondolt, amelyek a szükséges exportpiacokat és az olcsó élelmiszert biztosítják.

Ezek a gondolatok nem váltak széleskörűen elfogadottá még a baloldalon sem, jóllehet e szerzőket általános szellemi tisztelet övezi. A legkézzelfoghatóbb, noha egyáltalán nem a legmeggyőzőbb érv az, hogy az USA hatalmának csökkenése, e hatalom csúcspontja után a világkapitalizmus szisztematikus válságát jelenti. Arrighi későbbi megfogalmazásai sokkal kevésbé apokaliptikusak, Kína folyamatos emelkedésével és India nagyhatalommá válásával pedig az Amerika utáni hegemónia is sokkal elképzelhetőbbé vált. Miközben Fernand Braudel inkább csak előfeltételezi – semmint hogy támadhatatlan érvekkel alátámasztaná a (még) nem meggyőzöttek számára -, hogy a kapitalista hegemónok váltófutásának felbecsülhetetlen történelmi fontossága van, addig Giovanni Arrigi és Beverly Silver Chaos and Governance in the Modern World System (Káosz és kormányzás a modern világrendszerben, 1999) című, a hegemónia átalakulásait összehasonlító munkájukban plauzibilis következtetések sorát vonják le egy új váltás valószínű következményeiről, anélkül hogy a kapitalizmus bármiféle szükségszerű végét jósolnák.⁵² Wallerstein ragaszkodik a hosszú távú átmenetről szóló elképzeléséhez, de úgy tűnik, hogy érdeklődése inkább az elkövetkező húsz év globális geopolitikájára koncentrál, mintsem a rendszer elhalására.⁵³ Hasonló vénájú az egyiptomi közgazdász, Samir Amin, aki Beyond US hegemony? (Túl az USA hegemóniáján?, 2006) című friss könyvében józan globális elemzést nyújt, gyakorlatias, baloldali geostratégiai programmal. A végső lépést a kapitalista világrendszertől a geopolitikáig, illetve a geo-közgazdaságtanig csak az egész életében tudományos eretnek és tabudöntögető Andre Gunder Frank tette meg: „A legjobb, ha elfelejtjük [a kapitalizmust], és megelégszünk az egyetemes történelem valóságának saját vizsgálatával."⁵⁴

A lecserélt osztály

A korábbi baloldali diskurzus egyik legfontosabb fogalmát, az osztályt az utóbbi években lecserélték; ironikus módon részben épp a kapitalista osztályharcban elszenvedett veresége miatt, de azért is, mert a posztindusztriális demográfiai fejlemények száműzték korábbi elméleti és gyakorlati központi szerepéből. Az osztály kitart, de biztos menedék nélkül, és létezésének filozófiai jogát immár kétségbe vonják. Társadalmi megjelenése majdnem felismerhetetlenné vált, miután a tiszta politika savába mártották, ahogy a diszkurzív hegemónia politikai filozófiája tartja, melyet Ernesto Laclau és Chantal Mouffe fejlesztettek ki Hegemony and Socialist Strategy (Hegemónia és szocialista stratégia, 1985) című könyvükben, amely állítólag a legjelentősebb intellektuális hozzájárulás a posztmarxista politikatudományhoz. Így például Laclau „dogmatikus kijelentések puszta egymásutánja" minősítéssel elveti Slavoj Žižeknek⁵⁵ az osztályra és az osztályharcra való hivatkozásait. Az „antagonizmus" válik az új központi fogalommá.

Laclau nemrégiben megjelent On Populist Reason (A populista észről, 2005) című könyvében továbbfejlesztette politikai filozófiáját; a könyvben összekapcsolódik a peronizmus és a latin-amerikai populizmus iránti régi keletű érdeklődése, a posztmarxista filozófiája és az újabb megmerítkezés Lacanban. Néha nehezen olvasható, és mint filozófia nem szolgál semmiféle eszközzel a valós társadalmi mozgalmak elemzéséhez, vagy a különféle következmények magyarázatához, függetlenül attól, hogy „nép"-ben, vagy „osztály"-ban gondolkodik-e. Filozófiája a külső világgal csak válogatott illusztrációkon keresztül tartja a kapcsolatot. Másrészről, túl a „fakultások vitáján"*, sok minden van Laclau munkájában, amiért megéri áthatolni zsargonjának sűrű szövevényén. Noha népeket és más társadalmi erőket nem hozhatunk létre véletlenszerűen – e korláttal a társadalmi „logika" filozófiája csak nehezen boldogul -, fontos, hogy emlékezetben tartsuk azt, amire Lacan mutat rá, nevezetesen, hogy ezeket, beleértve az osztályokat is, diskurzusok mozgósítják, és ennek a mozgósításnak a sikere vagy kudarca ettől a diskurzustól függ. Azaz az ellenállás vagy felkelés által véghezvitt társadalmi változásnak van egy nélkülözhetetlen politikai pillanata, amikor testet ölt, és vezetőkre lel, valamint hogy a mellőzöttek, kizsákmányoltak és kisemmizettek populáris mozgalmai különféle formát ölthetnek, beleértve a fasiszta változatokat is.

Etienne Balibar, aki valaha Althusser sztártanítványa volt, közelebb maradt a marxista hagyományokhoz. Az 1987-ben megjelent, majd 1997-ben újra kiadott, „Az osztályharctól az osztályok nélküli harcig?" című fontos esszéjében nem valami tisztán posztmarxista módon válaszolta meg saját kérdését. Noha hangsúlyozza az „antagonizmusok univerzialitását", de emellett azt is állítja, hogy „az osztályharc, helyes értelmezési módja szerint, egy meghatározó struktúra, ami minden társadalmi gyakorlatra hat, de nem csak önmagában".⁵⁶

Az osztály nélküli harc filozófiájának megfelel a harc nélküli osztályok szociológiája. Az osztály, mint a nemzedékközi mobilitási tanulmányok központi fogalma, jól megalapozott, nagyrészt John Goldthorpe analitikus éleslátásának és gyakorlati megbízhatóságának köszönhetően. E mobilitásvizsgálat technikailag fejlett, de intellektuálisan elszigetelt tudományággá vált. Az osztály, mint elosztási kategória, megtartotta szerepét a szociológiában. Az elosztással és egyenlőtlenséggel kapcsolatos bevett amerikai szociológiai diskurzus mindig utal – valamilyen sorrendben – az „osztályra, nemre és rasszra". Az egyik vezető amerikai közegészségügyi folyóirat, az International Journal of Health Services, melynek bevallottan spanyol szerkesztője van (Vincent Navarro a John Hopkins Egyetemről), kitartó és rendszeres figyelmet fordít az egészség(telenség) és halálozás osztálydimenzióinak.

Mostanáig még nem készült globális osztályelemzés, amely megfelelne a marxisták által a 60-as és 70-es években gyártott nemzeti osztálytérképek sokaságának, és e korábbi képeket bizony igencsak meg lehet kérdőjelezni.⁵⁷ Az osztályoknak a rasszal és a nemzettel való újbóli összekapcsolása, amellyel Lenin és Otto Bauer nemzedéke után nagyrészt felhagytak, elméleti előrelépés, de ma egész mást hangsúlyoznak.⁵⁸ „Korunk rasszizmusával" összevetve az osztály és az osztályok emancipációja már nem központi probléma többé. Egy metsző élű elemzésében Balibar kimutatta, hogy a proletariátus helyzete a Tőkében érdekes módon nincs kellően kidolgozva, de ezt nem tekintette kihívásnak a maga számára, és mai társadalomelemzése inkább a nemzetre, a határokra, az állampolgárságra és Európára fókuszál.⁵⁹ Másrészt, a posztmodernista támadás nagyrészt véget vetett a biológiai nem, illetve társadalmi nem és az osztályok feminista összekapcsolásának. A „feminizmus harmadik hullámának" egyik friss áttekintése egyáltalán nem hivatkozik az osztályra vagy bármi hasonló kategóriára.⁶⁰

Európa volt az osztályelmélet, valamint a nyílt osztálymozgósítás és az osztálypolitika bölcsője, az itteni munkásmozgalmak modellé váltak a világ többi része számára. Európában még mindig vannak olyan jelentős pártok, amelyek magukat a munkások képviselőinek tartják, és a szakszervezeteknek jelentős társadalmi erejük maradt. Azonban az elemzés és társadalomelmélet tekintetében az osztály Észak-Amerikában jobban vészeli át a zord időket. Erik Olin Wright munkája központi szerepet játszott abban, hogy a marxista osztályelemzés stabil helyet vívjon ki magának az akadémiai szociológiában. Egyik újabb elegáns írásában Wright a témát egy bizonyos kérdés mentén rendszerezi: ha az osztály a válasz, mi volt a kérdés? Wright hatféle kérdéskört különít el, amelyekre gyakran az „osztályt" a válasz:

– Az eloszlásban elfoglalt hely: ténylegesen hol helyezkednek el az emberek a vagyoni egyenlőtlenségek skáláján?

– Szubjektíven elkülönült csoportok: mi magyarázza, hogy az emberek miként helyezik el saját magukat, másokat, illetve az egyes csoportokat az egyenlőtlenségek rendszerében?

– Életesélyek: mi magyarázza meg az életesélyek és az anyagi színvonal egyenlőtlenségét?

– Kibékíthetetlen ellentétek: milyen társadalmi törések okoznak nyílt konfliktusokat?

– Történelmi variánsok: hogyan magyarázzuk meg és jellemezzük az egyenlőtlenségek társadalmi szervezeteinek a történelemben felbukkanó különféle variánsait?

– Emancipáció: miféle átalakításokra van szükség ahhoz, hogy megszüntessük az elnyomást és a kizsákmányolást a kapitalista társadalmakban?⁶¹

Ezután Wright a saját – és általában a marxizmus – feladatát abban látja, hogy legfőképp az utolsó kérdés megválaszolásával foglalkozzon, míg más megközelítési módok a többi kérdésre koncentrálnak. A kérdést azonban igencsak homályosan fogalmazta meg. Például nem így: milyen társadalmi folyamat döntő a kapitalista elnyomás és kizsákmányolás megszüntetéséhez? Erre a klasszikus marxista válasz: az osztályharc. Se nem így: melyek a kapitalista elnyomást és kizsákmányolást fenntartó, vagy azt megváltoztatni és megszüntetni képes erők? Amire a marxisták azt válaszolták, hogy a burzsoázia (vagy tőkésosztály) és a munkásosztály.

Az osztályharccal foglalkozó, a világban jelenleg fellelhető munkák inkább Észak-Amerikából származnak. Kiemelkedő példa Beverly Silver elméletileg újító Forces of Labour (A munka erői) című könyve, vagy pedig a Socialist Register 2000-es évkönyvének globális áttekintése a munkásosztályról. A tőke és a munka jövőjének egyik döntő kérdése a világban, hogy erősek és cselekvőképesek lesznek-e az új városi munkások Kínában, Indiában és más nagy ázsiai országokban.

Az állam elhagyása

Az 1960-as és 70-es években az állam volt a marxista elméletalkotás egyik fő vitatémája. Ám ma az állam nyilvánvalóbban kapitalista jellegű, ezért mostanában kevéssé korbácsolja fel az intellektuális kíváncsiságot, az effajta érdeklődés nagyrészt elhalt, bár Claus Offe posztmarxista kritikai elemzését jelentős kivételnek tekinthetjük.⁶² Viszont az államtól való elfordulás különbözőképpen ment végbe.

Először is megemlíthetjük, hogy elmozdulás történt a nemzeti tőkésállamnak, illetőleg osztályuralmi módszereinek elemzésétől a globális hálózat elemzése felé. Ama feltevés bázisán, hogy a nemzeti tőkésállam, vagy legalábbis annak „szuverenitása", hanyatlásnak indult, a politikai érdeklődés a globalizáció és a „birodalmi" globális hálózatok felé fordult. Amennyiben ez a „módszertani nacionalizmus"⁶³ elhagyását jelenti, annyiban e váltás indokolt. Ám az állami szuverenitás elvesztésével kapcsolatos merész kijelentéseket eddig még sohasem támasztották alá megfelelő empirikus érvekkel. Pár évtizednél hosszabb időtáv vonatkozásában bármelyik ilyen állítás megkérdőjelezhető. Mit jelentett az állami szuverenitás száz évvel ezelőtt Afrikában, Ázsiában vagy Latin-Amerikában? Mennyire voltak szuverének az akkoriban létrejött balkáni államok? Nem voltak-e vajon az államhatárok sokkal porózusabbak az utazás és a migráció szempontjából, mint manapság? A mostani világállapot sem érthető meg igazán anélkül, hogy behatóan ne tanulmányozzuk az Egyesült Államok nemzetállamának helyzetét és hatalmát. Talán a mai államok globális vizsgálata gyümölcsözőbb lenne, mint az állam nélküli glóbuszra való koncentrálás? E helyütt nem tudjuk megválaszolni e kérdéseket – csupán megjegyezzük, hogy a teoretikus érdeklődésnek az említett irányba való elmozdulása során e kérdéseket nem válaszolták meg, sőt kielégítő módon még csak fel sem vetették.

Egy másik irányt a civil társadalom felé fordulás jelentette, amelyre a tekintélyelvű uralommal szembeni szembenállás bázisaként, illetve – utópisztikusabb víziók esetében – az új társadalom építésének lehető legjobb színhelyeként tekintettek.⁶⁴ A civil társadalom régi fogalmát – amelynek az államtól való megkülönböztetése egészen Hegelig megy vissza – az antikommunista disszidensek újraélesztették a kelet-európai kommunizmus felbomlásának utolsó éveiben. A fogalom hamarosan világszerte elfogadottá vált, bal- és jobboldalon egyaránt, a legkülönfélébb mozgalmak és a polgári autonómiáért való küzdelem gyűjtőfogalmaként. Kelet-Európában a civil társadalmi diszkurzus egyben azt a funkciót is ellátta, hogy elejét vegye a politikai gazdasággal és a kapitalizmus restaurációjával kapcsolatos mindenféle komoly vitának – egészen addig, ameddig a restauráció immár fait accomplivá, befejezett ténnyé vált. A civil társadalom fogalma ezután folytatta mechanikusan idealisztikus pályafutását, ahelyett hogy előmozdította volna a társadalmi érintkezés különféle mintáinak, a társulásnak és a kollektív konfliktusoknak az elemzését.

Az államelmélettől való eltávolodás harmadik iránya a politikai filozófia elvontabb szintjei felé történő elmozdulás volt. A politikum sajátossága és annak a termelési módokkal és az osztálystruktúrákkal szembeni autonómiája több jelentős gondolkodó központi témájává vált. E vonatkozásban ismét Laclau és Mouffe Hegemony and Socialist Strategy című munkája volt a meghatározó, melyet az univerzalizmus és partikularizmus klasszikus politikai-filozófiai problémájának kifinomult kezelése, illetve az osztályharcnak a különérdekek hegemóniáért folytatott harcával való diszkurzív helyettesítése jellemez. Habermasnak a kommunikatív cselekvéssel kapcsolatos nagy elmélete – teljesen eltérő filozófiai inspirációból kiindulva – lefektette egy univerzalisztikus, dialóguson alapuló politika normatív programját.⁶⁵

Louis Althusser korábbi tanítványai jelentős új eredményekkel járultak hozzá a radikális politikai filozófiához.⁶⁶ Balibar, aki a legalaposabb és talán a legbefolyásosabb közülük, szakszerű szövegelemzéseket nyújtott nemcsak a Marx előtti politikai filozófiáról (Spinoza, Rousseau, Locke, Fichte), hanem az erőszakos antagonizmusok politikai elméleteiről is. Az emancipációval és az átalakulással kapcsolatos hagyományos baloldali politikai kérdések mellett Balibar az „azonosulások konfliktusát" szabályozó „civilizált viselkedés" politikumával is foglalkozott.⁶⁷ Az erőszak itt fizikailag megfoghatóbban, jelentését tekintve azonban homályosabban, sőt bizonytalanabban jelenik meg, szemben a Sartre és Fanon által tárgyalt katartikus formával.

Habár Slavoj Žižek antikapitalista politikai programja teljesen explicit, filozófiai erudíciója szembetűnő, politikai filozófiája mégis inkább tűnik puszta állásfoglalásnak, mint érveléssel alátámasztott gondolatmenetnek. Žižek, a kényszeresen termékeny író és félelmetes vitázó, akinek a filmekkel és más kortárs kulturális termékekkel kapcsolatos meglátásai láthatóan kimeríthetetlenek, a jelenkori radikális tabudöntögetés emblematikus figurájává vált. Žižek Tito-korabeli szlovéniai múltja, a tény, hogy volt kommunistából lett antikommunista disszidens, egyidejűleg kölcsönöz neki klasszikus baloldali politikai színezetet és kikezdhetetlen liberális hitelességet. Ez a kombináció tette Žižeket az egyetlen, nyugati csodálók által követett leninistává.⁶⁸ Más jelenkori filozófusokhoz hasonlóan Žižek antikapitalista programja is felettébb homályos; ez indulatos csetepatéhoz vezetett közte és Laclau között; mindketten azzal vádolták meg a másikat, hogy annak politikai programja „az égvilágon semmit nem" jelent.⁶⁹ Ennél figyelemre méltóbb Žižek politikai állásfoglalásának nyíltan vállalt ambivalenciája. Lenin iránti lelkesedése láthatólag jól megfér az „autentikus konzervatívok" iránti hasonló csodálattal, akik a Kipling által csodált „brit birodalmi torykhoz" hasonlóan nem félnek elvégezni a „szükséges piszkos munkát".⁷⁰ Érdemes megjegyezni, hogy míg a (poszt)marxisták ellógtak az állam problematikája elől, addig más perspektívából Michael Mann és Charles Tilly kiváló elemzéseket készítettek az európai nemzetállamok kialakulásáról.⁷¹

Visszatérés a szexualitáshoz

A biológiai nem (sex) és a társadalmi nem (gender) közti különbséget először Ann Oakley fejtette ki 1972-ben. A társadalmi nem konstrukciója és átalakulása a feminizmus szocialista irányzatának, valamint főáramának is központi elméleti problematikája volt a hetvenes és nyolcvanas években.⁷² De a biológiai nem adottságként való tételezését újabban támadások érték, időnként hasonló módon, ahogyan az osztályok nem-diszkurzív adottságként való kezelését is megkérdőjelezik. A szexualitás intellektuális újraformulázása Judith Butler amerikai filozófustól ered („a biológiai nem maga is társadalmilag konstruált kategória"⁷³ ), illetőleg a filozófia és pszichoanalízis francia csataterein létrejött elméletekben jelenik meg.⁷⁴ Maga Oakley elismerte a társadalmi és biológiai nem közti különbségtétel tarthatatlanságát.⁷⁵ Politikailag a biológiai nemet hatásos kihívás érte az öntudatos homoszexuális mozgalom irányából. Ez utóbbi – a „queer-elmélet" lobogója alatt – bizonyos fokig sajátos teoretikus jelenlétet ért el az angolszász akadémiai életben.

Az irodalmi-filozófiai posztmodernizmus térnyerése a feminista diskurzusban nagyrészt széttörte a feminista elmélet és a baloldal közti kapcsolatokat, amelyeket korábban a szocialista feminizmus szekciója képviselt.⁷⁶ A skandináv, jóléti állam felé orientált feministák a posztmodernista feminizmussal való találkozást sokként élték meg.⁷⁷ Toril Moi, a kozmopolita irodalomteoretikus szükségesnek érezte megmagyarázni, hogy „mi is a nő?" a választ illetően láthatólag zavarodottá vált akadémiai miliőnek.⁷⁸ Másrészről szembetűnő, hogy ma a feminizmus mennyivel inkább jelen van az európai-amerikai világban, mint a baloldal.

A szexualitás visszatérése a jelenkori marxista és posztmarxista filozófiában annak pszichoanalízisbe való belefeledkezésében is megnyilvánul. Például Žižek kijárta a lacaniánus iskolát; Laclau populizmusról szóló friss művében komoly érdeklődést tanúsít a Lacan-féle objet petit a,* illetőleg a mester egyéb témái iránt. Újabban Balibar követte tanárát, Althussert Freud és Lacan tanulmányozása terén, így például „A politika három fogalma" című művében, habár óvatos és szelektív formában.⁷⁹

Hódolat a hálózatoknak

A klasszikus XIX. századi szociológiai elmélet a társadalmi kapcsolódás módozataira koncentrált, különbséget téve a „társulás" és a „közösség" között. A XX. század közepén a szociológia egyfelől a „csoportra" – legyen az „elsődleges" vagy „másodlagos" -, másrészt pedig a szervezetekre koncentrált. Újabban a hálózat foglalta el a struktúra vagy szervezet fogalmának a helyét a társadalomelméletben. A társadalmi kapcsolódás hálózatelemzésének szociálpszichológiai gyökerei vannak, mindenekelőtt az antropológusoknak és családszociológusoknak az iskolai környezet baráti kapcsolatait feltáró „szociometrikus" tanulmányai, illetőleg a világháború utáni közösségkutatásainak területén. A hálózat fogalmát az eszmék terjedésének amerikai vizsgálataiban is felhasználták. Az 1960-as évektől kezdve a hálózat fogalmára alapozva egyre több területen matematikai modelleket fejlesztettek ki hozzáférési, terjedési és hatalmi struktúrák tanulmányozására az állásüresedéssel kapcsolatos információk tovagyűrűzésétől a szexuális kapcsolatokon át a globális nagyvárosi mintázatokig. E területen a legfontosabb elméletalkotók Harrison White és tanítványai voltak.⁸⁰ A hálózat gondolata az 1980-as években talált utat a szélesebb nyilvánossághoz, amikor menedzsment-témájú tanulmányok próbálták a Toyota és más japán nagyvállalatok sikereit megmagyarázni és általánosítani. Természetesen az elektronikus forradalom és az internet további érdeklődést keltett a hálózatok iránt. Michael Mann az „interakció hálózatainak" fogalmát központi jelentőségű, habár lazán definiált fogalommá tette a hatalomról szóló monumentális munkájában, és ezzel elkerülte „társadalom" bármilyen rendszeres vagy határozott fogalomként való használatát.⁸¹

A hálózatok lazább szerveződésűek és nyitottabbak, mint akár a csoportok, akár a szervezetek; inkább az egyéni cselekvőkre és azok erőforrásaira összpontosítanak, mintsem a konstituált közösségiségre; és csatornát biztosítanak a piacok számára éppúgy, mint a bürokráciák, mozgalmak vagy osztályok számára. Ekképpen a hálózatok kifejezetten fontos társadalmi kapcsolódások, amelyek komplex, lazán kapcsolt társadalmi rendszereket fűznek össze. Látni kell, hogy a hálózatoknak a jelenkori társadalomelmélet és analízis középpontjába kerülése nem csupán intellektuális felfedezésből fakad, hanem a változó társadalmi viszonyok kifejeződése is. Manuel Castells posztmarxista szociológus volt az, aki az új menedzselési elvekből és az információs technológiából kiindulva mesteri társadalomelemzésében bevezette a „hálózati társadalom" fogalmát, anélkül, hogy azt megpróbálta volna a korábbi szociológiaelmélethez kapcsolni.⁸² Azóta a hálózat Hardt és Negri befolyásos neomarxista munkáinak, a Birodalomnak (2000) és a Sokaságnak (2004) a legfőbb elméleti fogalmává vált; ezekben mind a globális szuverén, mind pedig annak ellenzéke egyaránt hálózati erőkként tételeződik. Másfelől, bár az újabb poszt- és neomarxista társadalomelmélet számára kulcsfontosságú a „hálózat", de annak nincs politikai irányultsága. Továbbá a fogalmat még nem vetették alá analitikus kritikának, részletesen megvizsgálva relatív pontosságát és vitathatatlanul gyümölcsöző voltának korlátait. A hálózat tehát olyan fogalom, amely egyelőre még zavartalanul élvezi mézesheteit.

Politikai gazdaságtan

Az európai „nyugati marxizmus" a politikai gazdaságtant mindig is távolságtartóan kezelte, e távolság – nem meglepő módon – tovább növekedett az elmúlt évtizedekben. Akadnak maradandó kivételek e szabály alól, így például Elmar Altvater ökológiailag orientált világgazdasági elemzései.⁸³ Pár éve bekövetkezett korai haláláig Egon Matzner is a gazdasági elemzés klasszikus közép-európai marxista tradícióját vitte tovább. Ezzel szemben az angolszász radikalizmusnak mindig is részét képezte az erőteljes – marxista és nem-marxista – kritikai politikai gazdaságtani áramlat. Habár az 1960-as években a brit baloldali neoricardiánus közgazdászok élénk és erőteljes kihívása a liberális közgazdaságtannal szemben – az angliai Cambridge versus a massachussetsbeli Cambridge vitája a tőkeelméletről – láthatólag nem eredményezte a liberális elmélet domináns helyzetének és önbizalmának tartós megrendülését, a radikális politikai gazdaságtan ennek ellenére még mindig igen termékeny az angolszász világban. Az utóbbi években az irányzat legfontosabb eredményei elsősorban a közgazdaságtan, a történettudomány, illetőleg a politikai gazdaságtan, politikai filozófia és politikatudomány termékeny kölcsönhatása révén jöttek létre.

A hagyományrombolóan heterodox világrendszer-elmélet a kritikai társadalomelmélet éltető erejévé vált. Az 1970-es évek közepétől a Wallerstein és mások által kidolgozott, majd Arrighi által új irányokba kiterjesztett elmélet az irányzaton kívüli és azzal gyakran vitában álló kutatók számára is megtermékenyítőnek bizonyult. Noha ezt az iskolát szociológusok hívták életre, a világrendszer-elemzés elsődlegesen gazdasági és történeti, bár a globális hatalmi relációk iránti kitüntetett figyelme egyben fontos politikai dimenziót is ad az elméletnek. E megközelítés egyelőre termékenyebbnek bizonyult, mint a globalizációs elméletekbe való újabb keletű ugrások. Tanúbizonyságot téve a dolgok történelmi határaival szembeni egyedülálló érzékenységéről, Wallerstein figyelmeztette követőit és munkatársait a világrendszer-elméleti iskola várható kimúlására. Ezt az előrejelzést épp a megközelítés sikerességére, globális elemzésként való implicit elismerésére alapozta.⁸⁴ Ehhez még hozzátehetjük: ahogy a társadalomelemzés figyelmének középpontjába egyre inkább a bolygó léptékű világ kerül, úgy várható a globális szintű kutatásokban a különféle megközelítések számának növekedése.

Korábban már említettük Wallerstein és Arrighi tézisét a kapitalizmus közelgő végéről. A közgazdaságtan és történelem kombinációjának másik két jelentős és gyakorlatiasabb változata elkerüli az ehhez hasonló, korszakos erőátrendeződéssel kapcsolatos téziseket és spekulációkat. Robert Brenner, aki először a kapitalizmus eredetéről szóló hagyományromboló – az ún. „Brenner-vitát" kiváltó – elméletével tette ismertté a nevét, újabban a világháború utáni fejlett kapitalizmus gazdaságtörténetét tárgyaló könyvet adott ki, The Economics of Global Turbulence (A globális zűrzavar gazdaságtana) címmel.⁸⁵ A könyv kapitalizmus fölös kapacitásokra való hajlamát, illetőleg a csökkenő profitrátát helyezi az elemzés középpontjába, s ezt empirikus részletek tárházával és időbeli lefutásuk bemutatásával erősíti meg. Az oxfordi egyetemről Andrew Glyn tömören és kifejezetten olvasmányosan mutatja be a legújabb kapitalista fejlődést és annak a jólétre gyakorolt hatását.⁸⁶ Brenner folytatódó turbulenciát jósol; Glyn a gazdag országok munkásainak tovább romló kilátásait jelzi előre, és végül megkérdőjelezi a további gazdasági növekedés értelmességét, helyette inkább a rezignáció különös utópiáját, az „alapjövedelmet" javasolja.

Egy friss, igen ambiciózus vállalkozás a Santa Fe Intézetben egy újfajta radikális politikai gazdaságtan létrehozását tűzte ki célul a közgazdaságtan és politikatudomány egyesítése révén. A projekt eddigi fő eredménye a Globalization and Egalitarian Redistribution (Globalizáció és egalitárius újraelosztás) című kötet, amelyet a berkeley-i egyetem közgazdásza, Pranab Bardhan, a Santa Fe Intézet viselkedéstudományi programjának vezetője, a közgazdász Samuel Bowles, és a Yale Egyetem politikatudósa, Michael Wallerstein szerkesztett. A rengeteg egyenlet és diagram ellenére a mű „tanulságai" a globális korlátok melletti redisztributív politikák lehetőségeiről a szerkesztők szerint elég jelentősek, de nem feltétlenül igazán újszerűek. Mégis érdemes e munkáról megemlékezni, két okból is. Az egyik a politikai-gazdasági modellezés ereje. A munka egyik résztvevője, Adam Przeworski ebben nagy mester, és korábban explicit módon marxista megközelítést alkalmazott. A másik ok, hogy a munka erőteljes pénzügyi támogatást kapott a főáram-közgazdaságtan köreiből – nevezetesen a Russel Sage alapítványtól – a „tartós egyenlőtlenség egy versengő világban" projekt égisze alatt.

A közgazdaságtant és a filozófiát egyszerre művelők közül valószínűleg Amartya Sen a legjelesebb, de az analitikus filozófia és az analitikus közgazdaságtan között valójában sokféle kapcsolódás létezik. John Roemer fordulata, ahogyan a maoizáló matematikai közgazdaságtantól átpártolt a „radikális gazdasági etikára" – a Globalization and Egalitarian Redistributiontől (A kizsákmányolás és osztály általános elmélete, 1982) a Theories of Distributive Justice-ig (Az elosztási igazságosság elméletei, 1996) -, érdekes életút, és baloldali nézőpontból tiszteletre méltó is. A közgazdaságtan és a szociológia Pierre Bourdieu egyik utolsó fontos művében, A gazdaság társadalmi struktúráiban kapcsolódott egybe. Bourdieu a francia lakáspiac beható vizsgálata során – mind az empirikus kutatásban, mind pedig az általánosító elméleti kritikában – alkalmazza néhány kulcsfogalmát, például a gondolkodási-cselekvési mintákkal kapcsolatos „habitust", valamint az erők és konfliktusok „mezejét".⁸⁷ Robin Blackburn A halál banküzemtana és Az öregedési sokk – a pénzügyi rendszer csődje című munkáiban javaslatot tesz az elöregedő társadalmak számára készített ambiciózus, a középtől balra álló nyugdíjstratégiára, amely épít Rudolf Meidner azon javaslatára, hogy a vállalatok fizessenek a társadalmi fejlődést finanszírozó részvényadót.⁸⁸

A politikai gazdaságtan alá sorolható még a többnyire „intézményi közgazdaságtan"-nak titulált, nem marxista, de általában a középtől balra álló irányzat is. Az irányzat modern klasszikusainak jó részét – Ragnar Frisch, Gunnar Myrdal, Jan Tinbergen – betemette a neoklasszikus láva. De a panteon alatt még most is létezik életteli kritikai intézményi közgazdaságtani szubkultúra. Ez a főbb központokban, Nagy-Britanniában és Franciaországban még javarészt a közgazdaságtan keretein belül helyezi el magát, de a szociológiai vizsgálódások elemeiből is merít. Franciaországban a fő intézményi iskola a „szabályozási elmélet", amelynek fő képviselői között található Michel Aglietta, Robert Boyer és Antoine Rebérioux.⁸⁹ Nagy-Britanniában a posztmarxista Geoffrey Hodgson a közgazdaságtan és történettudomány, illetőleg az evolúciós elmélet közti kapcsolódások vizsgálata felé fordult.⁹⁰

III. Az álláspontok repertoárja

A társadalmi elméletalkotás továbbra is összefügg bizonyos politikai álláspontokkal – sőt, valójában elkötelezett irántuk -, és így a terület szociológiai történetének leírásakor valamennyire számba kell venni ezeket, miközben ellen kell állnunk mind az apologetika, mint a vádaskodás csábításának. Az alábbi leírásban két dimenziót különböztetünk meg, és a jelenkori baloldali gondolkodás irányzatait e tengelyek mentén helyezzük el. Az egyik dimenzió elméleti jellegű: Marx és a marxizmus mint intellektuális tradíció. A másik dimenzió politikai: a szocializmus, amelynek célja egy, a kapitalizmustól egyértelműen eltérő társadalmi rend megvalósítása. (A szocializmus fogalmát ennél lazább értelmezésben is használják, de ettől most eltekintünk.) E két tengely meghatároz egy koordinátarendszert, amely helyzetmeghatározó iránytűként alkalmazható; az eredményeket ugyanakkor nem szabad kőbe vésettnek tekinteni.

Az alábbi diagram természetesen csak nagyon hozzávetőleges térképnek tekinthető, amelynek célja az egyes irányzatok egymáshoz viszonyított elhelyezkedésének a meghatározása, anélkül hogy a távolságokról információt közölne. Talán elsősorban azt demonstrálja e térkép, hogy az elmélet és a politika két különböző dimenzió, még a politikailag elkötelezett társadalomelemzők körében is. Másodszor pedig jelzi az új keletű eltávolodást a szocializmus mint a jelenlegitől eltérő és megvalósítható társadalomtípus eszméjétől. A szocialista alternatíva koncepciója kisebbségi nézetté vált az intellektuális baloldalon belül, habár ez a legtöbb esetben nem jelenti egyben a prokapitalista nyájhoz való csatlakozást is.

Kontinentális összehasonlításban a középtől balra álló észak-amerikai áramlatok (marxisták és nem marxisták egyaránt) többnyire balrább helyezkednek el a fenti ábrán az európaiakhoz képest. Általában véve figyelemre méltó a kis észak-amerikai baloldal szívóssága, összevetve a sokkal nagyobb, de jóval puhább és csüggedtebb európai erőkkel. Nem más, mint az Egyesült Államok produkált olyan engesztelhetetlenül baloldali bestseller-szerzőt, mint Noam Chomsky vagy legújabban Mike Davis.⁹¹ Az évente megjelenő Socialist Register az 1960-as évek közepén brit vállalkozásként indult útjára, de az új évezredben már Torontóban szerkesztik. A klasszikus amerikai baloldali lapok, mint a Monthly Review és a Science and Society, még ha netán csak árnyékai is egykori önmaguknak, de túléltek. Az óriási amerikai egyetemi-akadémiai kultúra még mindig képes fenntartani egy sor baloldali kiadványt. Az Amerikai Szociológiai Társaság újabb találkozói sokkal nyíltabban radikálisak, mint az európai találkozók. (Igaz, az európai baloldali akadémikusoknak több lehetőségük nyílik az intézményeken kívüli tevékenységre.) A nagy „jobboldali fordulat" korábban ment végbe az Egyesült Államokban, melynek során az 1940-es és 50-es évek trockizáló baloldalának egyes tagjai a 70-es évekre hidegháborús harcosokká váltak, és a veszett neokonzervatívok egy egész nemzedékét termelték ki. Az amerikai baloldal maradékának soha nem volt túl sok reménye az azonnali felemelkedésre; viszont távolabbról érintette őket a szovjet összeomlás, az eurokommunizmus vereségei és az euroszocializmus kapitulációja.

Posztszocializmus

Miután az újabb euroamerikai baloldalt a nyílt szocializmustól való bizonyos fokú távolságtartás jellemzi, konkrét feladattá vált a posztszocialista középtől balra álló célrendszer kidolgozása. A diadalmas thatcherizmus pusztasága a „posztszocializmus" természetes táptalajává vált. Az egyik ilyen irányú erőfeszítés a „civil társadalom" dicsőítése volt John Keane részéről, aki éppolyan lenéző viszonyulást tanúsított a szociáldemokrácia és annak „működésképtelen állami irányítású szocialista modellje", mint a „totalitariánus kommunizmus" iránt.⁹² A hidegháború utolsó éveiben ez az álláspont fénykorát érte. A Kelet-Európa nagy részében az 1989-et követő évtizedben fellépő kapitalista elnyomorodás az álláspont semmiféle módosítását, sőt semmilyen kommentárt sem csalt ki a szerzőből.⁹³

Pár évvel később Anthony Giddens elméleti szociológus kinyilvánította „túllépését a bal- és jobboldalon" egy olyan könyvben, amelyet keresztül-kasul áthatott a szociáldemokrácia és a jóléti állam iránti thatcherista lenézés.⁹⁴ Nyersen lesöpörte azt az elképzelést, hogy létezik valamiféle klasszikus baloldali értelemben vett köztes „harmadik út" a „jóléti szocializmus" és a „kommunizmus" mellett. Ezzel Giddens tulajdonképpen előkészítette a talajt a rövid életű, de mégiscsak specifikusan a jelenkor viszonyaihoz illeszkedő posztszocialista politikai-elméleti szövetség számára, amelyet aztán, amikor elérkezett rá az idő, éppen „harmadik út"-nak titulált. Néhány éven keresztül Giddens a brit miniszterelnök és a New Labour kormányzat túlbuzgó teoretikusává vált, és egyfajta intellektuális dicsfényt adott annak a pártnak, amely elveszített – valójában elvágott – minden kapcsolatot az „elsőutas" szociáldemokráciával, épp az irgalmatlan (habár választói bázisát tekintve mindig kisebbségi) neoliberalizmustól elszenvedett traumatikus vereségsorozat következtében. A giddensi program egy időre valóságos kapcsolatot létesített a társadalomelmélet és a politika között, habár másfélét, mint amilyet a korábban tárgyalt marxista-szocialista „háromszög" feltételezett. Meg kell jegyezni, hogy legalábbis Európában – bár Kelet-Ázsiában talán érdeklődnek még iránta – e Harmadik Út vonzereje végleg elporladt a tankok Realpolitikja nyomán; habár ebben az esetben, ellentétben az 1968-as Csehszlovákiával, a tankok az országból kifelé vonultak, Irakba, és ebben az esetben a Blair-kormány volt az agresszió egyik vezető ereje.⁹⁵

Az ideológiai vitától eltekintve, Giddens hat évvel később példamutatóan pontos, mégis tömör összefoglalását adva az elképzelései ellen szembeszegezett legfontosabb bírálatoknak, társadalmi-tudományos hivatkozások hosszú sorával védte meg a Harmadik Utat.⁹⁶ A radikális kozmopolita demokrata Ulrich Beck szerint, aki időnként Giddens szerzőtársa volt, Európa „első modernitásának" kommunizmusa és szocializmusa immár „elhasználódott ideák".⁹⁷

A nem marxista baloldal

A szociáldemokrácia, amely a nem marxista baloldalnak messze a legjelentősebb eleme, újabban kevés széles körű ambícióval rendelkező teoretikust tud felmutatni. Walter Korpi svéd szociológus tevékenysége nagyrészt a szociálpolitikai intézmények elemzésére összpontosul, azonban a hatalom forrásaival és a „demokratikus osztályharccal" kapcsolatos magyarázó elméletei, valamint a jóléti állam általa tudományosan jól megalapozott védelmezése fontos hozzájárulást jelentenek a társadalomelmélethez.⁹⁸ Korpi politikailag is rendíthetetlen szociáldemokrata maradt.

A francia szociológia általánosságban megmaradt „a középtől balra állónak", még ha a média és a legfőbb párizsi intellektuális fórumok élesen jobbra tolódtak is.⁹⁹ Az 1990-es évek során Pierre Bourdieu teljesítménye volt a legkiemelkedőbb. A fénykorát élő rue d'Ulm marxizmusának* reflektorfényétől távol Bourdieu hírneves, első osztályú társadalomkutatóvá nőtte ki magát, hogy aztán élete vége felé az antikapitalista baloldal első számú intellektuális szóvivőjévé váljon, nemcsak Franciaországban, hanem egész Európában. Erőteljes hang volt a kapitalista „világnyomorúsággal" szemben; habár nem hitt a szocialista jövő távlatában, nem is békélt meg a fennálló renddel.¹⁰⁰

A svéd fizikaimunkás-szakszervezeteknek a bérből élők részvényalapjaira vonatkozó nagyra törő, ám balsorsú javaslata óta – amelyet a svéd szociáldemokrata párt (SAP), igaz, időlegesen és vonakodva, de felkarolt – sehol sem volt jellemző a radikális programszerű gondolkodás a szociáldemokráciában. A szociáldemokrata vízió teljes hiánya Kelet-Európában a legnyomasztóbb. Így aztán a brazil-amerikai jogfilozófus, Roberto Mangabeira Unger volt az, akinek elegendő képzelőereje volt ahhoz, hogy megválaszolja a kérdést: Mit javasoljon a baloldal? Túlságosan bátortalan megoldásnak tűnhet, hogy Unger a „szerény prosperitás és függetlenség állapota" utáni kispolgári vágyakozásra, illetőleg a „nemzeti szuverenitás" iránti „egyetemes óhajra" apellál. Ám Unger javaslatai potenciálisan mélyreható intézményi változások felé mutatnak. E javaslatok öt „intézményi alapelvre" alapozódnak: magas hazai megtakarítások és adóztatás biztosítják a nemzeti függetlenség alapját; az alul lévők alkupozícióját megerősítő és képességeiket fejlesztő szociálpolitika; a piacgazdaság demokratizálása és „a munka hozamának feltornászása"; a gondozói tevékenységekkel kapcsolatos össztársadalmi felelősségvállalás; valamint „energikus demokratikus politizálás".¹⁰¹

A Szociális Világfórumok létrejötte, ami az új évezred egyik legfontosabb és leginspirálóbb baloldali politikai fejleménye, mostanáig kevés társadalomelméleti eredményt fialt; azonban Boaventura de Sousa Santos portugál jogtudós kísérlete e komplex és heterogén mozgalom elemzésére és interpretálására értékes teljesítmény.¹⁰² Ugyanakkor radikális elméletalkotás folyik a baloldalon kívül is, olyan, a baloldal számára régóta központi jelentőségű témákkal kapcsolatban, mint az egyenlőtlenség vagy a munkakörülmények a kapitalizmusban. Két jellemző példa: Richard Sennett erősen leíró jellegű, illetve Charles Tilly szigorúan szisztematikus összehasonlító elemzése.¹⁰³ A radikális társadalomelmélet változatlanul jókora ház marad rengeteg bejárattal.

Marxológia és tudományos marxizmus

Az 1. ábra északkeleti negyede nem szükségképpen üres. Logikailag lehetséges, ma még inkább mint bármikor, hogy valaki távol tartsa magát bármilyen antikapitalista gyakorlattól vagy ideológiai alapállástól, miközben Marxot a kapitalizmus éles elméjű és gondolatébresztő elemzőjének tekinti. Minden tiszteletünk Burawoynak és Wrightnak, de az ilyesfajta állásfoglalás nem okvetlenül elfajzott, cinikus vagy pesszimista.¹⁰⁴ Tekintettel ugyanakkor a társadalomtudomány normális kulturális-politikai beágyazottságára, számíthatunk arra, hogy ez a mező meglehetősen ritkásan népesül be. Ezen álláspont legkiemelkedőbb jelenkori képviselője Meghnad Desai indiai-brit közgazdász, akit Blair a Lordok Háza tagjának nevezett ki. A Lordok Házának könyvtára segítségével írta a kapitalizmus dinamikájáról írt energikus elemzését, amelyben Marx kezet nyújt Hayeknak. A Marx's Revenge (Marx bosszúja, 2002), amelyet eredetileg Lenin és a klasszikus marxista közgazdászok újraolvasása inspirált, rehabilitálja Marxot mint a tőkés politikai gazdaságtan társadalomtudósát, miközben agnosztikus álláspontot foglal el bármiféle posztkapitalista társadalmi rend lehetségességét illetően.

A vége felé közeledő XX. század két figyelemre méltó, szintetikus Marx-olvasatnak volt tanúja: az egyik a Jacques Derrida által írt Marx kísértetei (1993), a másik pedig a The Postmodern Marx (1998) Terrel Carvertől. Derrida és Carver is több Marxot vélt felfedezni; és mindkét szerző rokonszenvvel, habár kritikusan hangsúlyozta Marx politikai jelentőségét, de csak mint történelmi figurát, leválasztva bármely jelenleg létező mozgalom marxizmusáról. Derrida saját dekonstrukciós életművének egészét „egy bizonyos marxizmus hagyományán, a marxizmus egy bizonyos szellemén" belülre helyezte, miközben saját olvasatát irodalmi pirotechnikával világította meg.¹⁰⁵ Carver posztmodernizmusa a „lágyabb" fajtához tartozik, amely nem konfrontálódik a modernitással és a felvilágosodással, s amely elsősorban a változatos szövegek marxi nyelvezetének és írói stratégiáinak éles szemű analízisében nyilvánult meg.¹⁰⁶

Posztmarxizmus

A posztmarxizmus kifejezést itt nyitott értelemben használjuk azokra a nyíltan marxista háttérrel rendelkező írókra utalva, akiknek az újabb munkái túlmentek a marxista problematikán, és akik immár nem nyilvánítják ki marxista elkötelezettségüket. Ez nem jelent egyet az exmarxizmussal, és nem is jelenti a marxizmus megtagadását vagy elárulását; fejlődést és új vágyakat igen, talán válást is, de csak baráti körülmények között. Újabban a poszt- és a neomarxizmus közti határvonal elmosódott, és néhány fontos szerző – pl. Etienne Balibar – mindkét rubrikába besorolható. E helyütt a csoportosítás nem jelent kritikai értékelést; csak azokra fogjuk alkalmazni a „neomarxista" terminust, akiknél a klasszikus marxizmustól való jelentős eltávolodás és a marxizmus iránt továbbra is nyíltan vállalt elköteleződés egyaránt jelen van.

Laclau és Mouffe elfogadják a posztmarxista címkét, és utalnak „az intellektuális tradíció újraelsajátítására, egyben az azon való túllépésre" is.¹⁰⁷ A korábban tárgyalt Hegemónia és szocialista stratégia a posztmarxista álláspont egyik legfontosabb teljesítményének tekinthető. Egy sor lenyűgöző általánosítás segítségével a szerzők átküzdik magukat a klasszikus marxista politikaelméleten, a német és orosz szociáldemokráciától Gramsciig, de vállalkozásuk döntő pontja mégis a francia forradalom marad – önmagában is egy tiszteletre méltó tradíció, Marxtól Leninen át Gramsciig -, valamint egy olyan „radikális demokráciára" való felhívás, amelyben a „szocialista dimenzió" a „demokratikus forradalom elmélyítése" révén válik valósággá.

Feltehetőleg a német kritikai elmélet volt az első fontos posztmarxista áramlat; politikailag rejtve Adorno és Horkheimer második világháború utáni fagyos hallgatásában, ám fennkölt módon, nyíltan Jürgen Habermas műveiben. Posztmarxistaként Habermas megmaradt az (amerikai értelemben vett) liberális baloldal entellektüeljének és teoretikusának, és a nyugatnémet nemzet középtől balra álló tagjainak lelkiismeretévé vált. Sokkal kevésbé radikális, mint Sartre, de sokkal többen figyelnek rá. Az utóbbi években a genetikai tervezéssel kapcsolatos morális kérdésekkel viaskodott, és igyekezett dűlőre jutni a Westbindung, az Egyesült Államokhoz való kötődés, egyre erőszakosabb és ellenszenvesebb következményeinek kérdését illetően. A német antinacionalista Habermas számára e kötődés mindig is fontos volt. Az iraki invázió kontextusában érdekes europaista közeledés ment végbe Habermas és Derrida között.¹⁰⁸ A jelen áttekintés szempontjából azonban inkább Habermasnak a kommunikatív cselekvésről írott mesterművében kifejtett, dialógusra alapozott politikai elképzeléseit kell hangsúlyoznunk, illetőleg azt, hogy védelmébe vette a modernitást mint „befejezetlen programot".¹⁰⁹ Habermas egykori Assistentje, a régről fogva posztmarxista Claus Offe egyike azon kevés prominens politikatudósnak, akiknél megmaradt az 1960-as és 70-es évek marxizmusára jellemző, állammal kapcsolatos szenvedélyes érdeklődés, amit egyebek mellett a kelet-európai posztkommunista államokra is kiterjesztett.¹¹⁰

A Frankfurti Iskola otthonának igazgatása mostanra Axel Honnethre szállt. Honneth legfontosabb műve az elismertségért folytatott küzdelemmel foglalkozik – e témát a modern filozófiában elsőként Hegelnek az úr-szolga viszony dialektikájával kapcsolatos elemzése vetette fel. Honneth a továbbiakban a témát háromfelé bontja: a szeretet, a jog és a szolidaritás szféráira.¹¹¹ Nancy Fraser amerikai filozófussal folytatott vitájában, akit az USA harsány „identitáspolitikája" a redisztribúció védelmezésére ösztönzött, Honneth úgy vélte, hogy az igazságtalansággal kapcsolatos tapasztalatoknak a marxizmus „többé-kevésbé utilitariánus antropológiájánál" szélesebb normatív elméletére van szükség.¹¹² Amint azt másutt kifejtettem, egalitariánus nézőpontból nézve az „elismertség" az egzisztenciális egyenlőség egyik kulcsfontosságú aspektusának tekinthető, az egyenlő(tlen)ség három alapvető dimenziójának egyikeként. Figyelembe véve Honneth hátterét, a „morális haladással" kapcsolatos megfigyeléseinek modernista optimizmusát emelhetjük ki.¹¹³

A posztmarxizmus nem korlátozódik a szövegszerű újraértelmezésre, hanem az új empirikus területekre való kalandozás vagy a szociális kommentár formáját is felöltheti. A marxista háttérből kiinduló két legkiemelkedőbb munka a már említett Manuel Castells mérföldkőnek számító szociológiai elemzése a világtársadalomról, valamint Régis Debray meghökkentően ambiciózus történeti „mediológiája". Az utóbbi az ideológia marxista fogalmának kritikájából és az „ideológiai államapparátus" althusseri tárgyalásának támadásával indít, majd továbbhalad a közvetített kommunikáció lényegének, avagy a „(kulturális) átvitel mechanikájának" longue durée* vizsgálata felé, különös tekintettel a judaizmusra és a kereszténységre.¹¹⁴ E két, elméletileg eredeti és nagy mesterségbeli tudással elkészített munka mindenekelőtt inkább társadalomelemzési, mintsem társadalomelméleti teljesítmények, de mint ilyenek, kiemelkedőek. Végül, a Zygmunt Bauman termékeny tollából származó társadalomkommentároknak van egy erős transznacionális rezonanciája; ez lényegét tekintve nem más, mint a posztmodernizmus szociológiai variánsa. Bauman újabb írásai könnyedek, sem kutatás, sem pedig elméleti analitika nem terheli őket, de kiérződik belőlük egyfajta szokatlan életbölcsesség, a gyakorlott megfigyelő szeme és a gördülékeny írásmód.¹¹⁵

Neomarxizmus

A megannyi politikai vereség sem apasztotta el a marxizmus intellektuális termékenységét. A legutóbbi évtized legalább két igen eredeti, ütőképes diskurzust hívott életre; mindkettő explicit módon a marxista örökségből származik, és arra épít. Korábban már említettük Slavoj Žižek tiszteletlen filozófiai politikáját, aki nem csupán radikálisan megújította a marxista kultúrakritikát, de élénken védelmez egyfajta hagyományromboló marxizmust a „konformista liberális csirkefogók" ellenében. Žižek életműve magában foglalja a klasszikus modernitás energikus védelmezését és a tömegfilmekre való széles körű hivatkozást a kulturális-filozófiai kommentárokban. Élesen szembement az aktuális közmegegyezéssel, egészen odáig, hogy kommentárokkal ellátva kiadja Lenin 1917-es írásainak új válogatását.¹¹⁶ Amikor Žižek arra buzdít, hogy „ismételjük meg Lenint", akkor azt állítja, hogy egy látszólag reménytelen szituációban, a katasztrofális vereség után is nyitva áll a radikális társadalmi változás lehetősége – ahogy ez Lenin esetében történt, az első világháború alatt, a II. Internacionálé felbomlása után.

A neomarxizmus másik legfőbb manifesztációja – Hardt és Negri két műve, a Birodalom (Empire) és a Sokaság (Multitude) – azt állítja, hogy rátalált a XXI. század számára kínálkozó forradalmi kiútra: „Olyan forradalom ez, amelyet semmiféle hatalom nem képes kontrollálni – mivel a biohatalom és a kommunizmus, a kooperáció és a forradalom együtt marad, szeretetben, egyszerűségben, ugyanakkor ártatlanságban. Ez a kommunista lét elfojthatatlan könnyűsége és öröme." Vagy máshol: „A globális demokrácia lehetősége először korunkban nyílik meg… Az erőszak és az ellentmondások e hosszú korszaka után […] a sérelmek és reformjavaslatok rendkívüli mértékű felhalmozódásának egy ponton túl, egy drasztikus esemény hatására, át kell transzformálódnia lázadással alátámasztott követeléssé… Ha eljön az ideje, egy esemény nyílként fog kiröpíteni minket a (már) eleven jövőbe."¹¹⁷

Hardt és Negri a „szuverenitás lerombolására" vonatkozó kitételük kapcsán az Állam és forradalom Leninjére is hivatkoznak inspirációs forrásként, habár őnáluk ez kombinálódik a fékek és egyensúlyok madisoni elképzelésével. A fentebb tárgyalt kétfajta életműnek vidám radikalizmusukon és nemzetközi sikerükön túl is több közös vonása van. Alapvetően mindkettő inkább politikai filozófiai – Žižek legfontosabb könyvei valószínűleg a The Sublime Object of Ideology (Az ideológia fenséges tárgya, 1989) és a The Ticklish Subject (A csiklandós téma, 1999) -, semmint társadalomelméleti jellegű. Negri és Žižek hivatásos filozófusok, míg Negri egykori párizsi diákja, Hardt filozófiai irányultságú irodalomteoretikus. A szerzők mindkét csoportja lendületesen és élvezettel, barokkos kollázsokkal írnak, lenyűgöző erudícióval és számtalan területet és hagyományt átfogó asszociációs képességgel, miközben kevés időt szánnak történeti kontextualizálásra vagy empirikus vizsgálódásra. Negri és Žižek politikai hátterét a disszidens kommunizmus különféle variánsai – illetve az azok mögött megbúvó kevésbé eltérő, hagyományosabb kommunista gyökerek – alkotják: Negri esetében a spontaneista és erőszakos olasz szélsőbaloldal, Žižek esetében a kanyargós, disszidenciával kombinált szlovéniai kommunizmus. Ők ketten abban is összhangban vannak a nyugati marxista gyakorlattal, hogy Marxot más nagy európai intellektuális tradíciók lencséjén keresztül olvassák és használják: elsődlegesen Lacan pszichoanalízisén, illetve filozófiai spektrumon keresztül is, amelynek középpontjában Žižek esetében Heidegger, Negri esetében pedig Spinoza filozófiája áll. Káprázatos gondolkodói stílusuk olyan olvasókat is vonzott, akiktől távol áll e szerzők politikai vagy filozófiai állásfoglalása.

Žižek legújabb és bevezetője szerint „évek óta a leglényegesebb könyve", a Parallaxis nézőpont egy találó metafora körül forog. A parallaxis „egy tárgy látszólagos elmozdulása (a tárgy háttérhez képest), amelyet a megfigyelő helyzetének megváltozása okoz, mivel egy új nézőpontból tekint rá". De ez az ambiciózus munka, miközben hozza a Žižektől megszokott távoli asszociációkat, anekdotákat, filmekhez kötődő eszmefuttatásokat és a polémikus sokkot, egyben láthatóvá teszi az efféle, szabályokra fittyet hányó kritika egyre csökkenő hozadékát. Bár Žižeknek még mindig sikerül előhúznia a kalapjából néhány érdekes megfigyelést, de a sok tematikus fejtegetéséből hiányzik a metsző éleslátás és az analitikus mélység. Példa erre a lacaniánus Jean-Claude Milner cionista hantájának türelmes cáfolata; Alain Badiou a forradalmi terrort „elragadtatottan védelmező" eszmefuttatásával szembeni tiszteletteljes szkepticizmusa; vagy napóleoni analógiája, amellyel az orosz októberi forradalom „sztálinista kimenetelének történelmi szükségszerűségét" támasztja alá.¹¹⁸

Míg Žižek mondhatja, hogy „semmi közöm a szociológiához",¹¹⁹ addig Hardt és Negri művei közvetlenül társadalomelemzési vonatkozásúak – függetlenül francia-olasz filozófiai írásmódjuktól. Az ő megközelítésmódjuk két kulcsfogalom, a birodalom és a sokaság köré szerveződik; mindkettő Spinozától származik. Hardt és Negri Spinoza imperium fogalmát egyszerűen szuverenitásként értelmezi, és e fogalomban nincs semmi például a római vagy a brit birodalom anyagi konkrétságából. Az inkább egy olyan globális hálózat, amelyhez átvándorolt a szuverén hatalom a nemzetállamoktól, és ebben az értelemben „egy lépés előre", amiképp azt a posztmodernizmusnak ezen önjelölt szerzői tipikusan modernista módon kijelentik. A Birodalom velejárója a „sokaság", amely itt a marxista „proletariátust" és a klasszikus demokratikus elméletben tételezett „népet" helyettesíti. Negri 1960-as és 70-es évekbeli ultrabaloldali Olaszországának „munkástömegei" most (globális) „szellemi tömegmunkássá" lépnek elő. Hasonlóképpen, a sokaság a bolygó munkásaiból és „szegényeiből" áll, akik a közös tudás és a közös kapcsolatok révén egyre inkább kölcsönviszonyba kerülnek egymással az elsorvadó civil társadalom és a hanyatló nemzeti határok „kisimított" világterében. E kölcsönviszonyok gyakorlatának kitágulása fogja megvalósítani a globális demokráciát, „a már eleven jövőt". A szocializmus hiányzik a profetikus látomásból.¹²⁰

Van egyfajta diagnosztikus hasonlóság Hardt és Negri művei, illetve Castells empirikusan megalapozott ezredvég-analízise között abban, ahogyan az információt és a hálózatokat a szuverenitás új csomópontjaként hangsúlyozzák. A legfontosabb eltérés a kettő között a társadalmi differenciálódás tekintetében áll fenn. A „pozitív spirálban kiterjedő" hasonlóságban megnyilvánuló globális sokasággal¹²¹ szemben Castells „az információs kor valóban alapvető társadalmi hasadásait" definiálja: „Először, a munka belső széttöredezése az információs termelés és a helyettesíthető általános munka között. Másodszor, a társadalom azon leselejtezett egyénekből álló jelentős szegmensének a társadalmi kizárása, akiknek a munkásként/fogyasztóként vett értéke immár elhasználódott, és akiknek mint embereknek a relevanciáját nem veszik tudomásul."¹²²

A világ munkásairól szóló fontos empirikus munka, Silver korábban már említett A munka erői című könyve, Castelléhez hasonló következtetésre jut: „Nincs okunk azt várni, hogy csak azért, mert a tőke profitábilisnak találja, hogy minden munkást egymás kölcsönösen felcserélhető egyenértékeként kezeljen, azt a munkások az érdekeikkel megegyezőnek fogadják el. Ellenkezőleg, a bizonytalan helyzetű emberi lényeknek (köztük a munkásoknak) jó okuk van arra, hogy ragaszkodjanak a nem osztályjellegű (pl. faji, állampolgári, nemi) határok és választóvonalak fontosságához."¹²³ Míg Hardt és Negri bestsellerei, Žižekéihez hasonlóan, a marxista tradíciók folytatódó kreativitásáról és vonzerejéről tesznek tanúbizonyságot, addig a szociológiai beállítottságú olvasók valószínűleg szkeptikusak maradnak az előbbiek által megidézett olyasféle spinozai kijelentésekkel szemben, hogy „a prófétai vágy ellenállhatatlan", vagy hogy „a próféta képes kitermelni [sic!] saját népét".¹²⁴

Kitartó baloldal

A marxizmus újabb fejlődési íve egyfajta kitartó változatot is magában foglal, amely a megváltozott, feltérképezetlen terepen vágja keresztül magát. A kitartó marxizmus Nagy Enciklopédiája a Historisch-kritisches Wörterbuch des Marxismus (A marxizmus történeti-kritikai szótára), amely Wolfgang Fritz Haug irányításával készül, és amelyet a Das Argument ad ki Hamburgban, a Berlini Szabadegyetemmel és Hamburgi Közgazdaságtani és Politikatudományi Egyetemmel együttműködve.¹²⁵ Magas szintű intellektuális makacsságával a szótár a végsőkig való kitartás egyedülálló példája. Az 1994-ben indított szótár terve az 1980-as években fogant meg, és tizenöt kötetesre tervezik. Habár nagyrészt német projekt, nyolcszáz munkatársa között van Etienne Balibar, Pablo González Casanova és más nemzetközi személyiségek; a szótár webhelye (www.hkwm.de) kétnyelvű. A 6. kötet 2004-ben jelent meg, és a J betűig jutott el. A tervezett kétévenkénti megjelenés mellett a projekt 2022-ben fog véget érni. A „marxizmust" itt nemcsak hogy a legszélesebben vett ökumenikus módon értelmezik, hanem szociokulturális témák széles körét is belefoglalják; van benne szócikk Brechtről, a dupla terhelésről, önálló szócikk továbbá a „Dummheit in der Music" (butaság a zenében) is.

Az 1990-es évtized során Moishe Postone ambiciózus kísérletet tett a politikai gazdaságtan marxi kritikájának exegetikus „rekonstrukciójára" a Time, Labor and Social Domination (Idő, munka és társadalmi uralom, 1993) című könyvében; egy másik amerikai, Bertell Ollman pedig bátran és pedagogikus éllel vette védelmébe a dialektikus gondolkodást a Dialectical Investigations (Dialektikus vizsgálódások, 1993) című művében.¹²⁶ Postone olvasata az érték és az áru fogalmát egy szinttel tovább viszi, távolodva a társadalmi-gazdasági analízistől, és közelítve a társadalmi uralom koncepciójához – a Max Weber-féle racionalizáció „vasketrecé"-re emlékeztető módon -, amely „az embereket személytelen és fokozódóan racionalizált strukturális kényszerítő erőknek és korlátoknak veti alá, amelyeket nem lehet adekvát módon az osztályuralom terminusaiban megragadni […] Ennek az uralomnak nincs meghatározott csomópontja."¹²⁷ A marxizmus iránti kitartó érdeklődés kereskedelmi bizonyítékaként megemlíthetjük a Routledge Kiadó sokkötetes „Visszatekintés"-ét Marxra és művére a 90-es évekből, amelynek a leginkább idevágó része a Marx társadalmi és politikai gondolatairól szóló, Bob Jessop által szerkesztett nyolc kötet.¹²⁸ Sok más példája is van a marxizmus kitartó túlélésének, de ezek megint csak sokkal szélesebb diszciplináris mezőt fognak át, mint a társadalomelmélet. De van ezek közül kettő, amelyet érdemes az itteni, elkerülhetetlenül részleges és korlátozott válogatáshoz hozzátenni. Az 1968-as francia événements (események) kevés politikai túlélőjének egyike, Daniel Bensaïd vezető trockista káder és a jól megírt Marx for Our Times (Marx korunk számára) szerzője. A Csatorna másik oldalán valószínűleg Alex Callinocos a legtermékenyebb jelenkori marxista író, széles körű filozófiai, társadalmi és politikai bibliográfiával.¹²⁹

Az 1960-as évek generációjához tartozó szociológusok egy nemrég megjelent, némileg esetlegesen összeállított önéletrajz-gyűjteményében különösen ketten, Michael Burawoy és Erik Olin Wright tartják magasra a marxizmus zászlaját.¹³⁰ Burawoy, a munkafolyamat éles szemű, elméleti beállítottságú etnográfusa, és Wright, az osztálystruktúrák nem kevésbé elméleti beállítottságú kutatója, egyúttal közös projektjükről, a „szociológiai marxizmus" megalkotásának tervéről is hírt adtak.¹³¹ Hogy a gyakorlatban milyen messzire jutnak el, majd kiderül, de a terv önmagában véve a kitartó marxizmus legambiciózusabb, nagy potenciállal rendelkező tudományos vállalkozása. Habár a terv, szándékát tekintve („megalkotás") innovatív, de a marxista politikai célrendszer felvállalása, illetve a terv magját alkotó – habár az értékelmélettől megfosztott – analitika a „kitartó" jelző használatát esetükben jobban indokolja, mint a „neo-" előtagét. Burawoy és Wright szociológiai marxizmusa magában foglalja „a kapitalizmussal mint társadalmi rendszerrel való szembeszegülés"-hez kapcsolódó nyíltan normatív, valamint tudományos elkötelezettséget. E marxizmus szociológiai magja az osztálynak mint kizsákmányolásnak a fogalma, és kutatási iránya „az ellentmondásos osztályviszonyok ellentmondásos újratermelésének" elméletéből következik – lényegében a kapitalizmusnak, valamint politikai és ideológiai intézményeinek marxista elemzése, habár az eredeti történeti-filozófiai csomagolást lehántják róla. Lényeges feltevésük, hogy a kapitalista dialektika továbbra is működik, habár valamivel kozmetikázottabb formában. „Először is, a tőkés fejlődés dinamikája változásokat generál a technológiában, a munkafolyamatban, az osztályszerkezetben, a piacokban, valamint a tőkés viszonyok egyéb aspektusaiban, és ezek a változások folyamatosan új problémákat teremtenek a társadalmi újratermelésben… Másodszor, az osztályszereplők úgy alakítják stratégiáikat, hogy előnyt kovácsolhassanak a létező intézményi elrendezés gyengeségeiből. Idővel ezek az adaptív stratégiák egyre inkább erodálják a társadalmi újratermelés intézményeinek képességét az osztályküzdelmek hatékony szabályozására és féken tartására."¹³²

Az újratermelés különösen problematikus és konfliktusos az osztályviszonyok vonatkozásában: „A társadalmi viszonyoknak, amelyeken belül antagonisztikus érdekek képződnek, inherens tendenciájuk lesz a konfliktusgerjesztés, és ennek kárvallottjai igyekeznek majd megváltoztatni a kérdéses társadalmi viszonyokat."¹³³ Ahelyett, hogy demonstrálnák a célkitűzésükben rejlő erőt, a szerzők visszakanyarodnak kedvenc utópiáik egyikéhez, az „univerzális alapjövedelem"-hez. Azonban ez sem vonhatja el a figyelmet attól az óriási értéktől, amit a marxizmusnak mint jelenkori tudománynak az általuk véghezvitt tömör, konkrét és zsargonmentes újrafogalmazása jelent. Habár tisztában vannak egy XIX. századi „izmus" velejáró következményeivel, Burawoy és Wright nem válnak meg tőle, és ezzel jelzik hovatartozásukat és a tradíció folytatását.¹³⁴

IV. Előretekintés

A fenti áttekintésből mindenekelőtt az tűnik ki, hogy a klasszikus marxizmus – politikából, társadalomtudományból és filozófiából álló – háromszögének széttörése egyenetlen következményekkel járt. Az észak-atlanti régióban (és egy-két helyi indo-latin-amerikai kivételt leszámítva jórészt a világ többi részében is) a marxista politika vagy eltűnt, vagy pedig teljesen marginalizálódott; a legjobb esetben, ahogy egy keralai, tripurai vagy nyugat-bengáli szimpatizáns fogalmazná, ideiglenesen felhagytak vele. A csupán három évtizeddel korábbi, vörösen ragyogó szocialista horizont már eltűnt.¹³⁵

Ennek ellenére a baloldali intellektuális kreativitás nem halt el. Talán legnagyobb pillanatai már elmúltak: nemcsak Marx és Engels, hanem a II. Internacionálé is Kautskytól Leninig, a nyugati marxizmus Lukácstól Gramsciig; valamint a keleti és déli marxizmus Maótól Mariáteguiig; sőt a sokkal frissebb Althusser, Bourdieu és különféle nemzeti megfelelőik nagy pillanatai is már múlté. Azonban az intellektuális baloldal ma jóval termékenyebb, mint mondjuk, ötven vagy negyven évvel ezelőtt. Az 1960-as évek generációja, különösen azok, akik 1968 romantikus pillanata előtt radikalizálódtak, nem hódoltak be. A diskurzusban végbement, fentebb jelzett tematikai váltások értéke vitatható; de nem úgy tűnik, hogy könnyű célpontjai lennének a támadásoknak. Az álláspontok jelenlegi repertoárja aligha tesz mindenkit elégedetté, de mégis gyülekezési pontokat kínál jóformán minden baloldali számára.

Mindamellett a generációkat formáló tapasztalatok hatásai tartósak, és a jelen cikk írójának kritikai távolságtartása természetesen nem áll minden gyanú felett. Nézetei az 1960-as évek nemzedéke egy tagjának nézetei, aki saját kortársairól, saját elvtársairól vagy egykori elvtársairól ír. Mik a jövő kilátásai?

A kapitalizmus továbbra is kitermeli – és a jövőben is ki fogja termelni – a felháborodás érzését. Ebben az értelemben megmarad a folyamatosság a XIX., XX. és XXI. század között a kritika és az ellenállás vonatkozásában egyaránt. Az eljövendő filozófusok majdnem biztosan publikálnak majd új Marx-olvasatokat. A XXI. századi antikapitalista ellenállók és kritikusok aligha felejtik el az elmúlt kétszáz év szocialista és kommunista horizontjait. De hogy ők maguk ugyanolyan színben látják-e majd a kapitalizmustól eltérő jövő hajnalát, az bizonytalan, talán éppenséggel valószínűtlen. Bizonyos, hogy antikapitalista társadalomtudósok új generációi fognak feltűnni, sokan fognak Marxot olvasni, de kétséges, hogy látják-e majd értelmét annak, hogy marxistának nevezzék magukat. A klasszikus marxista háromszög széttört, és felettébb valószínűtlen, hogy valaha helyreállítják.

Az 1960-as évek baloldalának a kitartása áthidal egy fontos történelmi cezúrát. Ez a generáció tanúja volt, ahogyan a fejlett országok munkásosztálya elérte ereje csúcspontját, majd pedig átélte a hanyatlás kezdetét. Látta a forradalom képét 1968-ban, valamint az 1789-ben és 1917-ben megnyílott forradalmi perspektíva bezárulását, majd összeomlását 1989-91-ben; a köztes időszakban megtapasztalta a nemek közti viszonynak a késő XX. században végbement valóságos forradalmát. E generáció átélte és bírálta az észak-atlanti kapitalizmus csúcspontját, majd pedig látta Kelet- és Dél-Ázsiának a világ színpadára való visszatérését.

A rendelkezésre álló hely és idő, valamint nyelvi akadályok miatt – esetleges és gyakorlati okokból – ez az áttekintés az észak-atlanti-észak-amerikai területre korlátozódott. Most még ez a leggyilkosabb bombázók és rakéták indítóbázisa, de többé már nem ez az a fő front, ahol a XXI. századi kapitalizmus sorsa eldől majd. Ezért oly rendkívül fontos a globális elméletalkotás, és még inkább a globális empirikus vizsgálatok lefolytatása. A jelenlegi szituációban egyfajta dacos alázat látszik a legmegfelelőbb intellektuális hozzáállásnak. Dac a tőke és a birodalom erőivel szemben, bármilyen hatalmasak legyenek is. Alázat az eljövendő új világgal és mindazzal szemben, amit tanulás és felejtés terén megkövetel majd tőlünk.

(Fordította: Bózsó Péter és Matheika Zoltán)

A cikk a New Left Review 43., 2007. januári-februári számában jelent meg először.

Jegyzetek

1 Eredetileg arra kértek fel, hogy az európai társadalomtudomány különféle irányzatainak egyik gyűjteménye számára írjak cikket a posztmarxista baloldalra fókuszálva; a jelen munka ennek továbbfejlesztése a New Left Review számára. Minden áttekintés, amely ilyen széles területet akar átfogni, ki van téve a kihagyások és elnézések veszélyének, valamint annak, hogy a szerző politikai, személyes vagy korosztályos hajlamai befolyásolják. A cikk egy rövidebb és Európa-centrikus változata már megjelent a Gerard Delanty által szerkesztett Handbook of European Social Theory című könyvben (London, 2006).

2 Lásd Perry Anderson: Considerations on Western Marxism. London, 1976.

3 Jacques Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995. 109.

4 Lásd Perry Anderson párját ritkító kritikus ásatásait a The Origins of Postmodernity című könyvében (London, 1998).

5 Jean-François Lyotard: A posztmodern állapot. In: Jean-François Lyotard – Jürgen Habermas – Richard Rorty: A posztmodern állapot. Budapest, Századvég-Gond, 1993.

6 Zygmunt Bauman – Keith Tester: Conversations with Zygmunt Bauman. Cambridge, 2001, 71.

7 Jeffrey Alexander: Modern, Anti, Post, Neo. New Left Review, 1/210, March-April 1995, 82.

8 Fredric Jameson: A posztmodern, avagy a késői kapitalizmus kulturális logikája. Budapest, Jószöveg Műhely, 1998.

9 Ernest Mandel könyve angolul 1975-ben, németül, a Suhrkampnál, 1972-ben jelent meg. A szerző előszava szerint későkapitalizmus-elméletének fő elemei 1963 és 67 között keletkeztek.

10 Lásd még Linda Hutcheon: The Politics of Postmodernism. London – New York, 2002 [1989]; Pauline Marie Rosenau: Post-Modernism and the Social Sciences. Princeton, 1991.

11 Jameson maga élcelődve utasítja vissza e doktrína szellemi vonzerejét: „Senki sem tud meggyőzni arról, hogy manapság vagy a mai korban van valami varázslatos Milton Friedman, Hayek vagy Popper gondolataiban." Lásd Jameson: A Singular Modernity. London, 2002, 2-3.

12 Anderson: Origins of Postmodernity, 88.

13 Jameson: Singular Modernity, 1. De az aszkétizmus, a fallocentrizmus és az önkény tényleg jobban jellemzi a modern, mint a premodern kultúrákat és társadalmakat, és ott tényleg általánosabb?

14 Lásd Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Budapest, Atlantisz, 2003, 369.; Jürgen Habermas: Der philosophische Diskurs der Moderne. Frankfurt, 1985, 14-15.

15 Jameson: Singular Modernity, 215.

16 A társadalmi modernitást nem szabad a „modernizáció" háború utáni elméletével sem azonosítanunk, ahogy Jeffrey Alexander javasolta a New Left Review-ban néhány évvel ezelőtt. A modernizáció a történelmi fejlődés sajátos társadalmi-kulturális elmélete, amit Wallerstein és mások nem az „antimodernitás" nézőpontjából támadtak, hanem módszertani nacionalizmusa és rózsás-idealista evolucionizmusa miatt, amely eltekintett a kapitalizmustól, a kizsákmányolástól, a gyarmatosítástól és az „alulfejlettség fejlődésétől". Lásd Alexander: Modern, Anti, Post, Neo. New Left Review, 1/210.

17 Lásd Marshall Berman: All That Is Solid Melts Into Air. London, 1983.

18 Lásd Göran Therborn: Critical Theory and the Legacy of Twentieth-Century Marxism. In: Bryan Turner (szerk.): The Blackwell Companion to Social Theory. Oxford, 1996.

19 Lásd Göran Therborn: Entangled Modernities. European Journal of Social Theory, vol. 6, no. 3, 2003.

20 John Micklethwait – Adrian Wooldridge: The Right Nation. London, 2004, 346. sk.

21 Lásd például Habermas: Filozófiai diskurzus a modernségről. Tizenkét előadás. Budapest, Helikon, 1998; Alex Callinicos: Against Postmodernism. Cambridge, 1989; Ulrich Beck – Anthony Giddens – Scott Lash: Reflexive Modernization. Cambridge, 1994; Terry Eagleton: The Illusions of Postmodernism. Oxford, 1996.

22 Ulrich Beck: A kockázattársadalom. Út egy másik modernitásba. Budapest, Századvég, 2003. 21. (A magyar fordítás az angol fordításhoz képest kihagy egy bekezdést épp a 29. és 30. oldal között, amely a hivatkozott definíciót tartalmazza. – A ford.)

23 Hutcheon: Politics of Postmodernism, 166.

24 Jameson: Singular Modernity, 1.

25 Zygmunt Bauman: Liquid Modernity. Cambridge, 2000.

26 Lásd Pierre Bourdieu: Réponses. Paris, 1992. 86, 136. sk.

27 A Socialist Register évkönyve ezen a területen központi jelentőségű; többek között Aijaz Ahmad, Noam Chomsky, Sam Gindin, Peter Gowan, David Harvey, Colin Leys, Leo Panitch, John Saul, Bob Sutcliffe és Ellen Wood írásait közölte.

28 Régis Debray: Le feu sacré. Paris, 2003, 7.

29 Régis Debray: God: An Itinerary. London – New York, 2004, 6.

30 Régis Debray: Critique of Political Reason. London, 1983, 7. sk.

31 Gal 3,28, idézi Alain Badiou: Saint Paul: The Foundation of Universalism. Stanford, 2003, 9.

32 Slavoj Žižek – Glyn Daly: Conversations with Žižek. Cambridge, 2004, 161.

33 Michael Hardt – Antonio Negri: Empire. Cambridge, MA, 2000, 413.

34 Jürgen Habermas: Religion and Rationality. Cambridge, MA, 2002, 24.

35 Habermas: i. m. 160.

36 Uo. 162.

37 Haug személyes közlése.

38 Hardt-Negri: i. m. 207.

39 George Yancy (szerk.): Cornel West: A Critical Reader. Oxford, 2001, 347.

40 Jameson: Archaeologies of the Future. London, 2006, xii.

41 Jameson: i. m. 232.

42 Joshua Cohen – Joel Rogers (szerk.): Associations and Democracy. London, 1995; John Roemer (szerk.): Equal Shares: Making market socialism work. London, 1996; Samuel Bowles – Herbert Gintis (szerk.): Recasting Egalitarianism: New Rules of Accountability and Equity in Markets, States and Communities. London, 1998; Archon Fung – Erik Olin Wright (szerk.): Deepening Democracy: Institutional innovations in empowered participatory governance. London, 2003; Bruce Ackerman – Anne Alstott – Philippe Van Parijs (szerk.): Redesigning Distribution. London, 2006; Erik Olin Wright: Compass Points. New Left Review, 41, 2006. szeptember-október.

43 John Roemer: A Future for Socialism. In: Roemer (szerk.): Equal Shares, 37.

44 Barbara Bergmann: A Swedish-Style Welfare State or Basic Income? Which should have priority? In: Ackerman et al.: Redesigning Distribution, 141.

45 Lásd Fung-Wright (szerk.): Deepening Democracy.

46 David Harvey: Spaces of Hope. Edinburgh, 2000, 193-194.

47 Az utópiák iránti észak-amerikai vonzódás kapcsán még meg kell említenünk a Socialist Register 2000. évi évkönyvét („Necessary and Unnecessary Utopias"), amely erre összpontosít, továbbá a keleti és nyugati utópiák XX. századi történetét és letűnését feltáró elragadó munkát: Susan Buck-Morss: Dreamworld and Catastrophe. London, 2000.

48 Immanuel Wallerstein: Utopistics. New York, 1998, 35, 1-2. Egy közös kutatás már ugyanezekkel a szavakkal írta le az időszak fő jellemzőit. Lásd: The Age of Transition: Trajectory of the World-System 1945-2025. Terence Hopkins és Immanuel Wallerstein vezetésével, Atlantic Heights, NJ, 1996.

49 Giovanni Arrighi: The Long Twentieth Century. London, 1994, 355-356.

50 Wallerstein: The Decline of American Power: the US in a Chaotic World. London, 2003. 59, 228.

51 Rosa Luxemburg: The Accumulation of Capital. London, 1963 [1913], 446.

52 Lásd Arrighi vitáját Robert Brennerrel és David Harvey-vel: „Tracking Global Turbulence". New Left Review, 20, 2003. március-április; Hegemony Unravelling, 1. New Left Review, 32, 2005. március-április; Hegemony Unravelling, 2. New Left Review, 33, 2005. május-június.

53 Lásd például Wallerstein: Entering Global Anarchy. New Left Review, 22, 2003. július-augusztus; The Curve of American Power. New Left Review, 40, 2006. július-augusztus.

54 Andre Gunder Frank: ReOrient. Berkeley, 1998, 352.

55 Lásd Laclau: Structure, History, and the Political; Žižek: Class Struggle or Postmodernism? Yes Please. In: Judith Butler – Ernesto Laclau – Slavoj Žižek (szerk.): Contingency, Hegemony, Universality. London, 2000.

56 Etienne Balibar: La crainte des masses. Paris, 1997, 242. Kiemelés az eredetiben.

57 Bár lásd pl. Kees van der Pijl munkáját: North Atlantic class relations, Transnational Classes and International Relations. London, 1998; Leslie Sklair: The Transnational Capitalist Class. Oxford, 2001; és Beverly Silver munkáját a munkásosztályról: Forces of Labor. Cambridge, 2003.

58 Balibar-Wallerstein: Race, nation, classe. Paris, 1988.

59 Balibar: La crainte des masses, 221-250.; Politics and the Other Scene. London, 2002; We, the People of Europe? Princeton, NJ, 2004.

60 Stacy Gillies – Gillian Howie – Rebecca Munford: Third Wave Feminism. Basingstoke, 2004.

61 Erik Olin Wright (szerk.): Approaches to Class Analysis. Cambridge, 2005.

62 Claus Offe: Modernity and the State. Cambridge, 1996.

63 Ulrich Beck: Macht und Gegenmacht im globalen Zeitalter. Frankfurt, 2002. 2. fejezet.

64 John Keane: Democracy and Civil Society. London, 1988.

65 Habermas: The Theory of Communicative Action. 2 kötet, Boston, MA 1984-87. Az érveléstől való érdekes tartózkodással Laclau és Mouffe elutasítják Habermas elméletét a racionális érvelés nem kizáró nyilvánosságáról mint „fogalmi lehetetlenséget". A fogalmak önkénye? Lásd A tyranny of concepts? In: Laclau-Mouffe: Hegemony and Socialist Strategy. 2. kiad. London, 2000, xvii.

66 Jacques Ranciere: Aux bords du politique. Paris, 1990; Balibar: Masses, Classes, Ideas. New York – London, 1994; Badiou: Politics and Philosophy: An Interview with Alain Badiou. In: Ethics. London, 2001 (Függelék).

67 Balibar: La crainte des masses, 1. fejezet.

68 Žižek (szerk.): Revolution at the Gates. London, 2002.

69 Laclau: Structure, History and the Political. In: Contingency, Hegemony, Universality, 206.; Žižek: Holding the Place, uo. 321.

70 Žižek: The Ticklish Subject. London, 1999, 236.; Conversations with Žižek, 50-51.

71 Michael Mann: The Sources of Social Power. II. kötet. Cambridge, 1993; Charles Tilly: Coercion, Capital and European States, ad 990-1990. Oxford, 1990.

72 Ann Oakley: Sex, Gender and Society. London, 1972.

73 Judith Butler: Gender Trouble. New York, 1990, 7.

74 Kelly Oliver: French Feminism Reader. Oxford – New York, 2000; Dani Cavallaro: French Feminist Theory: an introduction. London – New York, 2003.

75 Ann Oakley: A Brief History of Gender. In: Ann Oakley – Juliet Mitchell (szerk.): Who's Afraid of Feminism? London, 1997, 29-55.

76 Lásd Oakley-Mitchell (szerk.): i. m. A biológiai nem, a társadalmi nem és a reproduktív kapcsolatok utóbbi száz évének globális materialista áttekintéséért lásd Göran Therborn: Between Sex and Power. Family in the World, 1900-2000. London, 2004.

77 Hildur Ve és Karin Waerness szóbeli közlései.

78 Toril Moi: Sex, Gender and Body. Oxford, 2005.

79 Balibar: Masses, Classes, Ideas. 7. fejezet: „Politics and the Other Scene".

80 Harrison White: Identity and Control. Princeton, 1992; James Rule: Theory and Progress in Social Science. Cambridge, 1997, 5. fejezet.

81 Mann: Sources of Social Power. Cambridge, 1986-. Idáig 2 kötet.

82 Manuel Castells: Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. Budapest, Gondolat: Infonia, 2005.

83 Például Elmar Altvater: Der Preis des Wohlstands oder Umweltplünderung und neue Welt(un)ordnung. Münster, 1992.

84 Immanuel Wallerstein: The Rise and Future Demise of World-Systems Analysis. Review, XXI. évf., 1. sz., 1998.

85 Lásd T. H. Aston – C. H. E. Philpin (szerk.): The Brenner Debate. Cambridge, 1985; Robert Brenner: The Economics of Global Turbulence. London, 2006.

86 Andrew Glyn: Capitalism Unleashed. Oxford, 2006.

87 Pierre Bourdieu: Les structures sociales de l'économie. Paris, 2000.

88 Robin Blackburn: Banking on Death. London, 2002; Age Shock: How Finance is Failing Us. London, 2006.

89 Michel Aglietta – Antoine Rebérioux: Corporate Governance Adrift. Cheltenham, 2005; Robert Boyer – Yves Saillard (szerk.): Théorie de la régulation. Paris, 1995; J. Rogers Hollingsworth – Robert Boyer (szerk.): Contemporary Capitalism: The Embeddedness of Institutions. Cambridge, 1997.

90 Geoffrey Hodgson: After Marx and Sraffa. Basingstoke, 1991; Geoffrey Hodgson – Makoto Itoh – Nobuharu Yokokawa: Capitalism in Evolution. Cheltenham, 2001.

91 Noam Chomsky: Deterring Democracy. New York, 1991; Mike Davis: Planet of Slums. London, 2006.

92 Keane: Democracy and Civil Society, 26.

93 John Keane: Introduction to the New Edition. In: Democracy and Civil Society. London, 1998.

94 Anthony Giddens: Beyond Left and Right. Cambridge, 1994, 73. sk.

95 A posztszocializmusnak generációs dimenziója is volt. 1994-ben meghalt a kiemelkedő marxista politikatudós, a The State in Capitalist Society (1969) szerzője, Ralf Miliband. Az egyáltalán nem bűnbánó Socialism for a Sceptical Age (1994) poszthumusz jelent meg. Ugyanebben az évben fia, David, akit épp akkor neveztek ki fontos pozícióba a Downing Streetre és Blair kormányába, egy gyűjteményes kötetet szerkesztett (Reinventing the Left), amelyen Giddens felvázolt egy posztszocialista menetrendet.

96 Giddens: A harmadik út. Budapest, Agóra Marketing, 1999; The Third Way and Its Critics. Cambridge, 2000.

97 Ulrich Beck: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Budapest, Századvég, 2003; Macht und Gegenmacht im globalen Zeitalter, 407.

98 Walter Korpi: The Democratic Class Struggle. London, 1983; Walter Korpi – Joakim Palme: The Paradox of Redistribution and Strategies of Equality. American Sociological Review, 63. évf., 5. sz., 1998.

99 Alain Touraine: Beyond Neoliberalism. Oxford, 2001.

100 Pierre Bourdieu et al.: La misere du monde. Paris, 1993 [The Weight of the World. Stanford, 1999]; Contre-feux. Paris, 1998 [Firing Back: Against the Tyranny of the Market. London, 2003].

101 Roberto Mangabeira Unger: What Should the Left Propose? London, 2005. 166, 24-31.

102 Lásd a Verso Kiadó sorozatát: Reinventing Social Emancipation: Towards New Manifestos. London, 2006; és kiadás alatt.

103 Richard Sennett: Respect in a World of Inequality. New York, 2003; The Culture of the New Capitalism. New Haven, CT, 2006; Charles Tilly: Durable Inequality. Berkeley, 1998; Doug McAdam – Sidney Tarrow – Charles Tilly: Dynamics of Contention. Cambridge, 2001.

104 Michael Burawoy – Erik Olin Wright: Sociological Marxism. In: Jonathan Turner (szerk.): Handbook of Sociological Theory. New York, 2002, 484.

105 Jacques Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995. 102. Lásd még a vitát Derrida könyvéről in: Michael Sprinker (szerk.): Ghostly Demarcations. London, 1999.

106 Terrell Carver: The Postmodern Marx. Manchester, 1998, 2.

107 Laclau-Mouffe: Hegemony and Socialist Strategy, ix.

108 Philosophy in a Time of Terror: Dialogues with Jürgen Habermas and Jacques Derrida. Giovanna Borradori interjúja, Chicago-London, 2003.

109 Habermas: Theory of Communicative Action; Philosophische Diskurs der Moderne.

110 Offe: Modernity and the State.

111 Axel Honneth: Elismerés és megvetés. Pécs, Jelenkor, 1997; The Struggle for Recognition: The Moral Grammar of Social Conflict. Cambridge, MA, 1995.

112 Nancy Fraser – Axel Honneth: Redistribution or Recognition? London, 2003, 127.

113 Göran Therborn: Understanding and Explaining Inequality. In: Therborn (szerk.): Inequalities of the World. London, 2006, 186. skk.

114 Régis Debray: Media Manifestos. London, 1996; Transmitting Culture. New York, 2000.

115 Zygmunt Bauman: Intimations of Postmodernity. London, 1992; Liquid Modernity.

116 Lásd sorban a következőket: Did Somebody Say Totalitarianism? London, 2002, 4.; Ticklish Subject; Revolution at the Gates.

117 Sorban: Hardt-Negri: Empire, 413.; Multitude. Cambridge, MA, 2004, xi, 358.

118 Žižek: The Parallax View. Cambridge, MA, 2006, 253. skk., 326. skk., 292-293.

119 Žižek-Daly: Conversations with Žižek, 32.

120 Sorban: Hardt-Negri: Empire, 43, 336.; Multitude, 348-50, 358.

121 Hardt-Negri: Multitude, 350.

122 Castells: Information Age. 3. kötet. End of Millennium. Maiden, MA – Oxford, 1998. 346.

123 Beverly Silver: Forces of Labor, 177.

124 Hardt-Negri: Empire, 65.

125 A Das Argument, a negyedévente megjelenő folyóirat, amit a filozófus-feminista pár Wolfgang és Frigga Haug szerkeszt, az európai marxisták fontos fóruma marad. Ugyanígy a Prokla (a „Problems of Class Struggle" rövidítése), amelyet a veterán közgazdász, Elmar Altvater igazgat. Itt nincs elég hely az összes baloldali folyóirat számbavételére, de meg kell említenünk a Socialist Registert, amit már fentebb említettünk, valamint a Capital and Classt. Egy teljesebb képért (amiben a New Left Review-t is meg kell említeni) lásd ennek az írásnak a korábbi változatát, melyre az 1. lábjegyzetben hivatkoztam. Másrészt, bár a Les Temps Modernes túlélte Sartre és de Beauvoir halálát, már egyáltalán nem jelentős baloldali kiadvány többé. A közvetlen politikai irányultságú folyóiratok sérülékenyebbek voltak: Angliában a valaha életteli Marxism Today felszámolódott a Szovjetunió kimúlásával. Olaszországban a La rivista del manifesto feladta 2004-ben. Új folyóiratokat is indítottak jelentős támogatással: a Brill, a leideni egyetemi kiadó útjára indította a Historical Materialismet, a Routledge az Amerikában szerkesztett Rethinking Marxismet.

126 Ollman folytatta dialektikus tanításait az új évezredben is, most a dialektikus vizsgálódások egész táncrendjével kiegészítve: Dance of the Dialectic. Urbana, IL, 2003, 169.

127 Postone összefoglalja saját könyvét: Critique and Historical Transformation. Historical Materialism, 12. évf., 3. sz., 2004, 59.

128 Bob Jessop – Charlie Malcolm-Brown (szerk.): Karl Marx's Social and Political Thought. 4 kötet, London – New York, 1990; második sorozat, Bob Jessop – Russell Wheatley (szerk.): London – New York, 1999.

129 Csak ízelítőül lásd pl.: Alex Callinicos: Against Postmodernism; An Anti-Capitalist Manifesto. Cambridge, 2003; The Resources of Critique. Cambridge, 2006.

130 Alan Sica – Stephen Turner (szerk.): The Disobedient Generation. Chicago, 2005.

131 Burawoy-Wright: Sociological Marxism, 459-486.

132 Uo. 473.

133 Uo. 474.

134 Uo. 460.

135 Amennyiben máig túléltek, a legtöbb európai kommunista párt és örököseik kevés érdeklődést mutatnak az intellektuális marxizmus iránt. A legtöbb kelet-európai ex-KP a skandináv szociáldemokráciánál jóval jobbra helyezi el magát. Az újító és önkritikus keletnémet PDS és ennek Rosa Luxemburg Alapítványa valóban megtartott némi elkötelezettséget a marxizmus iránt, és így tesz a még megmaradt két „ortodox" párt is, a görög és a portugál.

Fordítói jegyzetek

* A XIX. század végétől az első világháborúig tartó történelmi korszak Európában.

* Barracuda: csoportosan támadó ragadozó hal.

* A Dolgozók Haladó Pártja. Az 1926-ban alakult, majd 1931-ben betiltott ciprusi kommunista pártot 1941-ben ezen a néven alakították újra.

* Therborn „Latin-Amerika" helyett az „Indo-Latin-Amerika" kifejezést használja, az erős indián gyökerekre utalva.

* A fogalmat Anthony Giddens használja 1984-es The Constitution of Society (A társadalom megalkotása) című könyvében.

* Latinul: De revolutionibus orbium coelestium; magyarul: Az égitestek körforgásáról.

* Fennsík (spanyol).

* A De Civitate Dei latin nyelven íródott.

* A Világ Ipari Munkásai (IWW) nevű, 1905-ben alapított chicagói szakszervezet tagjai.

* Utalás „A fakultások vitája" című Kant-műre.

* A vágy elérhetetlen tárgya.

* A rue d'Ulm ad otthont az École Normale Supérieure nevű híres felsőoktatási intézménynek, amelyben annak idején Louis Althusser is tanított, és amely a 60-as években a francia maoizmusnak is fontos bástyája volt.

* A hosszú távú tendenciákra koncentráló megközelítés, melyet a francia Annales történésziskola javasolt.

1. A témakör értelmezéséhez¹

Az új kapitalista rendszer ideológusai Lenint bedugták „a terrorizmus és a diktatúra praxisa és elmélete" c. rubrikába. A mai divatos posztmodern nyelvén szólva, végbement Lenin dekonstrukciója, ami korunk „hivatalos" beszédmódjában azt jelenti, hogy „a lenini narratíva" a történelem „zsákutcájába" helyeződött át, mint általában a „terroristák" (értsd ezen a kifejezésen a kapitalizmus minden rendű-rangú ellenfelét) és mindenfajta terrorista hagyomány. Ez a mai „trendi" szisztematizáció fogalmilag igénytelenebb és félrevezetőbb, mint bármilyen eddigi szisztematizációs kísérlet Lenin halála óta.²

Ez a tudatos manipuláció éppenséggel azt a filozófiai alapállást, azt a módszert „vonja ki" Lenin hagyatékából, ami azzá teszi Lenint, ami volt. Mindenekelőtt legnagyobb gyakorlati „felfedezését" negligálják, a marxi dialektika pontos elméleti megértését, „rekonstrukcióját", azaz gyakorlati alkalmazását.³ Lenin már hegeli gyökereiben felfogta, hogy a materialista dialektika (és ismeretelmélet) a dolgok, jelenségek, folyamatok önmozgását, az ember társadalmat átalakító tudatos tevékenységét is magában foglalja, tehát nem önmagában a gondolkodás történelmi dialektikájáról van szó, hanem magának a történelemnek a társadalmi osztályok és egyének általi „önmozgásáról", önteremtéséről. Lenin számára az ismeretelmélet nem egyszerűen a valóság megismeréséről szól, nem valamiféle kontemplatív szemlélet, hanem az igazság, a dolgokat feszítő ellenmondások és harcuk megoldásának keresése, a világ radikális átalakítása azzal a céllal, hogy az emberek a rajtuk uralkodó „hatalmaktól" saját akaratukból megszabaduljanak. („Megújította" a 11. Feuerbach tézist.) Másképpen fogalmazva, a történelem nem elvont totalitás volt számára, amelyet pusztán megismerni kell, hanem megtalálni az „összeomlásból" a folytatható és átalakítandó elemeket, tendenciákat.⁴

Noha „elméleti gyakorlatában" a kiindulópont „a világ és a gondolkodás általános törvényeinek" megismerése volt, de azzal a céllal, hogy a gondolkodás és a cselekvés ne vesszen el a részletekben, ami különösen a skolasztika, a relativizmus és a misztika elleni harcában volt hangsúlyos. Innen ered az embereken uralkodó intézmények és eszmék elleni küzdelme, a klerikalizmus radikális elutasítása is. Egy olyan totalitás-szemléletéhez jutott, amely szerint az egész sokféle ellentmondásból áll, amely ellentmondások feltárásán keresztül ragadhatók meg a történelem mozgásának kontinuus és diszkontinuus elemei, folyamatai.⁵ A „szociális forradalom", vagyis a „minőségi ugrás" ebben a felfogásban „modern társadalom" történetének szerves és elidegeníthetetlen része.

Lenin marxizmusának történetileg adekvát értelmezése – a marxizmus nyelvén szólva – abból indulhat ki, hogy Lenin hagyatéka lényegében a marxi formációelmélet konkrét, gyakorlati alkalmazása és elméleti továbbgondolása volt egy jól körülhatárolható korszak történelmi körülményei között és tapasztalatai (mindenekelőtt Oroszország kapitalizálódása, 1905, 1914, az imperializmus kialakulása, hadikommunizmus, NEP alapján). A felhalmozódott tapasztalatokból levont elméleti konzekvenciák között a legalapvetőbb felismerése az volt, hogy a szociális forradalom és szocializmus (pontosabban az afelé vezető „átmenet", vagyis a proletariátus diktatúrája") konkrét történelmi lehetőséggé vált az emberiség előtt.

Persze tudjuk, hogy Lenin politikai és elméleti hagyatéka – mint a marxizmus egy történelmi alakváltozata, gyakorlati tematizálása – egyszeri és megismételhetetlen. Másfelől azonban a forradalmi elmélet és cselekvés olyan eredeti tapasztalata, „módszertana", amely a XX. század történetében tagadhatatlanul kolosszális szerepet játszott (bárhogyan ítéljük is meg e tényt). Ezt reflektálja az a körülmény, hogy még ma is ádáz politikai és elméleti csatározások zajlanak körülötte szinte minden politikai és szellemi irányzat részéről, beleértve a marxizmus különböző áramlatait is.⁶

Hogy napjaink rózsásnak igazán nem nevezhető időszakában megkísérlik Lenin marxizmusát „újratölteni" az „antiglobalista" mozgalmak bizonyos irányzatai számára,⁷ annak az a fő oka, hogy a marxizmus lenini hagyománya az egyetlen, amely egy ideig valódi antikapitalista alternatívát kínált, valódi rést ütött a kapitalizmus falán, még ha ma úgy is látszik, mintha a léket betömték volna.⁸ A 90-es évek világállapota megmutatta, hogy a globális tőkeuralom új ellenállási formákat termelt ki, amelyek nem „írták le" a marxizmust mint elméletet és mozgalmat a világtörténelem színpadáról, s a maguk alternatíva-keresésében lépten-nyomon beleütköznek „Lenin-marxizmusába". Hiszen napjainkban ez a hagyomány egyfelől a kapitalizmusba torkolló fejlődéssel szemben tartalmaz kiindulópontokat, érveket. Másfelől Leninből olyan egymással is polemizáló marxista szerzők, sőt irányzatok indultak ki, mint például a 20-as évek Lukácsa és a 30-as évek Gramscija, a kommunista mozgalmon belül felbukkanó számos ellenzéki politikai és elméleti-filozófiai irányzat. Tehát ha Lenin marxizmusáról beszélünk, akkor a tét nagyobb, mint gondolnánk, mert bizony a tradíció, beleértve Lenin marxizmusát nem „ártatlan" múlt.

2. Fogalom és szisztematizálás

Lenin nem egyszerűen „kiásta" az általa ismerhetett marxi elméletet (lényegében mindent ismert Marxtól és Engelstől, ami a korszakban ismerhető volt!) a nyugat-európai szociáldemokrata és anarchista „rárakodások" alól, hanem azt az elmélet és a forradalmi-mozgalmi praxis összekapcsolása útján önállóan alkalmazta az oroszországi körülményekre és számos eredeti felismeréssel járult hozzá a reformista szociáldemokrata áramlatokkal szemben a forradalmi cselekvés és mozgalom elméleti rekonstrukciójához.⁹

Lenin örökségének szisztematizálása még életében megkezdődött az utódlásért folyó harc részeként, legitimációs eszközeként.¹⁰ Ezen új „dekonstrukciók" jellemzője az volt, hogy a marxizmust nem egyszerűen Leninre redukálták, illetve benne testesítették meg, nem egyszerűen hatalmi érdekeket reprezentálva „russzifikálták",¹¹ hanem kizárólag a forradalom és az osztályharc elmélete és praxisaként értelmezték – kilúgozva belőle azt a fejlődési utat és módszert, amely azzá tette a jelenséget, ami volt. Lenin gazdag munkásságának ilyen redukcionista felfogása az „örökséget" fokozatosan leegyszerűsítette a politikai osztályharc, majd/és a hatalom fenntartásának ideológiájává, amelyben az új, sztálini korszak már csak pártideológiát látott, a marxizmus legfőbb és szinte kizárólagos „hordozójaként", „őreként" a kommunista párt (később annak vezérkara, még későbben csak vezére) szerepelt. A szovjetek, a szakszervezetek és a társadalmi önszerveződés más formái mint a munkásmozgalom, kulturális egyletek, az önkéntes termelői szövetkezések, kommunák stb. – amelyek Lenin elméletében a szocializmushoz vezető átmenet legfőbb formáiként jöttek szóba – fokozatosan kikerültek az elméleti-ideológiai „újratermelés" köréből: mindent államosítottak. Az államszocialista fordulat sztálini rendjében a „marxizmus-leninizmus" maga lett a rendszerfenntartó új ideológiai legitimáció. A Szovjetunió összeomlásával lett csak „meztelen a király", amikor az összeomlott rendszerrel egyetemben a legitimációs ideológia is elmerült a történelem süllyesztőjében. Innen „kiásni" a lenini hagyatékot szigorú történeti felfogás és vizsgálódás nélkül lehetetlen.

E történeti szemlélethez hűen a presztálinista marxizmus életképes elemeit már a 60-as években a filozófiai gondolkodás legmagasabb szintjén autentikus módon Lukács és számos antisztálinista követője, illetve vitapartnere (és persze korábban már Gramsci) kezdte kibontani. A „lenini reneszánsz" hruscsovi feltételrendszerében, a 70-es években pedig már sok európai és szovjet ellenzéki marxista-kommunista szerző (Rudolf Bahrotól az olasz Gerratanáig vagy éppen Tőkei Ferenc vagy más szempontból Bence és Kis önigazgatói rekonstrukciójáig) próbálta mobilizálni az államszocializmussal szembeni autentikus szocialista alternatíva felépítése érdekében. Már akkor kiderült, hogy Lenin marxizmusa, mint történelmi-politikai és elméleti-tudományos jelenségegyüttes, nem redukálható a hatalom-menedzselés és a nép fölötti „állami gondoskodás" kizárólagos aspektusára, ahogyan azt a szovjet ideológusok és – ellenkező előjellel – polgári ellenfeleik tették évtizedeken át.

Ezekben az ellenzéki rekonstrukciós kísérletekben a marxizmus egy új, kritikai értelmezési keretét igyekeztek felvázolni sokfelé a világon: megformálódott az egzisztencialista marxizmus, az ismeretelméleti ihletettségű marxizmussal szemben és mellett az „ontológiai–antropológiai" marxizmus-értelmezés, miként elterjedt az önigazgatói marxizmus és a tanácskommunista, humanista stb. marxizmus számos értelmezése, amelyek végső soron mind az államszocializmus autentikus szocialista meghaladása és a kapitalizmus visszaállítása között kerestek egyfajta tertium daturt eltérő formákban és tartalmakban. E „szisztematizálási" kísérletekkel szemben, amelyek az egyén és közösség szabadsága, közvetlen demokrácia filozófiai kifejezéseinek tekinthetők, az antileninista elutasítás érvelése – szinte világnézettől függetlenül – végső soron a „leninizmus sztálinizmusba való áthajlásából" fakadt, amely máig az antileninista antikapitalizmus (marxizmus?) érvrendszerének inherens része.

Lenin marxizmusával szembeni fenntartások érthetőek, hiszen éppen a Szovjetunió összeomlása után látható világosan, hogy ez a történelmileg konkrét marxizmus, amely többé állami legitimációt még szélsőségesen redukcionista formában sem szolgál, minden ízében – elméletileg, politikailag és módszertanilag is – ellenáll a liberális és nacionalista, vallási és spekulatív „kiegészítéseknek". Tehát Lenin marxizmusa belső logikája alapján csak a marxista formációelmélet és egy forradalmi-antikapitalista gyakorlat összekapcsolása alapján folytatható. Ugyanakkor az elutasítás szubjektív alapjaihoz tartozik, hogy Lenin marxizmusa a baloldali akadémiai értelmiség „szaktudományos" ellenállásába is beleütközik, mivel Lenin filozófiai és „szaktárgyi" felosztása, „feldarabolása",- mint a megelőző hét évtized tapasztalata mutatja, gyakorlatilag valóban lehetetlen. Lenin tudományossága egyszerűen elválaszthatatlan a kapitalista rendszer mozgalmi meghaladásától; ebben az értelemben Lenin marxizmusa hozzá van láncolva a XX. század nagyipari munkásságához és annak mozgalmához, miközben módszertanilag meglepően nyitott az „összfolyamat" megragadása iránt minden új feltételrendszerben. Marx létezik a forradalmi munkásmozgalom nélkül is a maga filozófiai és közgazdasági teljesítményével, Lenin nem, hiszen 1917-ig minden elméleti és politikai megnyilvánulása a munkásmozgalomra és a forradalomra, illetve annak céljaira irányult. 1917 után pedig mint a szovjet állam alapítója a hatalom megtartása és a korábban meghirdetett célok között feszülő ellentmondások fogságában, a „taktika és stratégia" szorításában lavírozott – egyre világosabb tudatában annak, hogy a célok történelmi térben és időben beláthatatlanul kitolódnak.¹²

3. A források

Lenin marxizmusának forrásai többféle irányból érkeztek, amelyek mindegyike a társadalom forradalmi megváltoztatásának lehetőségeit képviselte a maga korában. Ilyen volt a francia felvilágosodás, majd a forradalmi jakobinizmus, mint a forradalmi polgárság öröksége, ami nélkül nem lehetett kilépni a tradicionális (ázsiai, feudális stb.) társadalom keretei közül. Önálló hagyományként fogta föl a Párizsi Kommünt, amely számára a francia szocializmus legmagasabb csúcsa volt. Lenin orosz gyökerei Csernisevszkij és az orosz nyugatosság (Herzen, Belinszkij és mások) egymást erősítő és kiegészítő irányzatai, valamint a forradalmi narodnyikok, az orosz jakobinus hagyomány tekinthető alapvetőnek. Mindezt Marx és Engels alapján szintetizálta, de sokat tanult Plehanovtól (főleg a filozófiai materializmus értelmezését) és a német szociáldemokráciából (a modern munkásmozgalmi szervezkedés ideológiáját és praxisát, főleg Kautsky útján). E forrásokból ered gondolkodásának mozgalmi és politika-orientáltsága.

Lenin marxizmusában e források mindegyike az elmélet és a gyakorlat, a kultúra és a politika osztályszemléletű összekapcsolásában „egyesült", de sohasem azonosult a vulgáris osztályszemlélettel, az osztályharc populista felfogásával és annak rossz ellentétével, a valóság finalista absztrahálásával. Lenin „elméleti gyakorlatában" ezzel szemben az alapkérdés mindig az elmélet és a cselekvés közötti kapcsolatok, „átmenetek", közvetítések kidolgozása állt. Marxizmusának forrásai meghatározták antimessianisztikus és antiutopisztikus beállítódását; a végcélok iránti fogékonysága mélyen gyakorlati megközelítés volt. Lenin marxizmusa a francia felvilágosodás aufklérizmusa és az európai – benne az orosz – materialista filozófiai tradíció hatására a tudományok mindenek feletti tiszteletét involválta.

Lenin gondolkodása, kérdésfelvetései, megoldásai mindig magukban foglalták vitapartnerei felvetéseit, következtetéseit, amelyek gyakran ösztönözték megoldásait. Ilyen értelemben – és ez kevésbé evidens mint autentikus forrásai – ők is Lenin marxizmusának forrásvidékéhez tartoznak: Plehanov és Kautsky, Bernstein és a fiatal Sztruve vagy Bergyajev a maga fiatalkori etikai szocializmusával, Maszlov és Trockij, Bogdanov és Pannekoek, Bakunyin és Sorel, Rosa Luxemburg és Buharin… S akkor még nem is emlegettük a forradalom utáni időszak „balos" irányzatait, amelyek egy permanens forradalmi helyzetet posztuláltak már egy nyilvánvalóan ellenforradalmi korszakban. Lenin ezeket az irányzatokat – igaz, súlyos ellentmondásokkal – haladta meg, de kérdésföltevéseikre adott válaszai még a jellegzetes politikai burokban is reflektálták az alternatívák összeszűkülését.

Lenin természetesen autonóm gondolkodó volt, de a marxizmuson belül nem hozott létre önálló elméleti rendszert, izmust, noha a Lenint szisztematizáló modern gondolkodók között is sokan vannak, akik leninizmusról beszélnek.¹³ Lenin „dinamizálta", új felismerésekkel gazdagította és alkalmazta a „hivatalos" európai szociáldemokrácia által eltemetni szándékozott marxi tradíciót az új történelmi feltételek között. Másik félreértelmezést tisztázandó, hangsúlyozni illik, hogy Lenin mozgalmi és politika-orientált marxizmusa nem egy, az „orosz források" által meghatározott „összeesküvő párt" elmélete volt.

4. A szervezeti kérdés

Lenin „pártelméletének" evidens oroszországi forrásaiból eredeztetik a centralizált, avantgardista illegális párt („hivatásos forradalmárok pártja") felépítését, ami csak megszorításokkal tartalmaz bizonyos igazságot. Valójában, s ez nem evidens, nem az illegális párt történetileg konkrét felépítése és tapasztalatai az alapvetően fontosak Lenin marxizmusában, hiszen az történetileg korhoz kötött, hanem az a ma is elgondolkodtató momentum, hogy elméletében a „munkáspárt" (ez sohasem jelentette csak a „kétkezi" munkások pártját!) a társadalom politikai-kulturális, „civil" önszerveződései hálózatának, a társadalmi ellenhatalom (nem ellenzéki!!) kiépülésének előmozdítójaként áll előttünk. Ebben az értelemben a párt az érdekek felismerését és artikulálását segítő szervezeti háló, „a proletár osztálytudat szervezeti alakja" (Lukács), egy széles, horizontálisan és vertikálisan tagolt társadalmi ellenállás demiurgosza, amelynek „vezető ereje a proletariátus". Lenin felfogásában és praxisában az „ellentársadalom" kádereit az illegális és centralizált forradalmi párt képezte ki. Tehát a (szociáldemokrata majd a kommunista) pártnak a történelmi funkciója nem egyszerűen az volt Lenin elméletében, hogy „kívülről beviszi az osztálytudatot" a proletariátusba; ezt már Kautsky felismerte, akitől Lenin a gondolatot „megörökölte". Hanem az, hogy a párt – mint az „osztály része", annak „leginkább forradalmi része" – önálló cselekvőként a történelem tudatos, forradalmi átalakításában érdekelt, s csak addig van létjoga, ameddig a bérmunkások osztálya meg nem teremti önmaga felszámolásának gazdasági-politikai feltételeit. Arra a helyzetre vonatkozóan nem volt már elmélete, hogy a párt a „szocializmus hiányzó feltételeinek" megtestesülése lesz mind szervezeti, mind elméleti, mind szociológiai értelemben. Így egy pragmatikus-prakticista felfogás és egy messianisztikus felfogás is kiindulhatott belőle, illetve az adott történelmi szituációból, amely végső soron a bürokratikus állampártok kialakulásához vezetett, aminek végső oka természetesen nem Lenin, hanem a konkrét történelmi viszonyok együttese.

A nyugat-európai forradalmi kitörések elvetélése Lenin marxizmusában megmagyarázatlan maradt. A fiatal Lukács a proletariátus „meglepő ideológiai válságának okait" vizsgálva a fiatal Lukács a Történelem és osztálytudatban arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a munkásosztály „mensevizmusának", „ökonomizmusának", a „munkásarisztokrácia" szerepének vagy „elkispolgárosodásának" hangsúlyozása nem biztos, hogy érintette „a kérdés totalitását, tehát lényegét". „A forradalmi spontaneitás korlátait" kárhoztatva a megoldást a kommunista párt, a lenini szervezetiség „döntést kikényszerítő szerepének" növelésében találta meg (elsősorban is a német helyzetre vonatkozóan), mert nem elégséges „a tömegek pusztán propagandisztikus felvilágosítása ahhoz, hogy egyre növekvő tudatosságot kölcsönözzön e spontaneitásnak, ami aztán túlvezeti majd az akciókat az említett holtponton". A pártnak „az egész proletariátust" kell megragadnia „közvetlen érdekein keresztül". Érvelése szerint „az is teljesen bizonyítatlan, hogy az egyes proletárrétegek forradalmi eltökéltsége egyenes arányban állna rossz gazdasági helyzetükkel és fordítva", ezért jutott el „a döntést kikényszerítő" szervezet meghatározó szerepéig főként a német helyzet elemzése alapján.¹⁴

Az öreg Lukács csaknem 50 évvel később – tulajdonképpen fiatal önmagával is polemizálva – az Ontológia harmadik „Prolegomena"¹⁵ című kötetében felfejtette Leninnek a pártra, a proletariátus osztályöntudatára vonatkozó elemzésének „gyenge pontját". A fiatal Lukáccsal ellentétben az öreg már nem „a proletariátus ideológiai visszamaradottságában" kereste az alapvető problémát. Sem a spontaneitás mechanisztikus elmélete, sem a „kívülről bevitt osztálytudat" sematikus alkalmazása nem oldotta meg a proletariátus „adekvát" antikapitalista osztálytudatának problémáit, „válságát". Lenin-kritikájában az ideológiai mozzanatról a gazdasági mozzanatra, a tőkés gazdaság jellegében beállt változásokra és annak szellemi-tudati hatásaira irányítja a figyelmet: „Lenin nagyvonalú, Marxot a jelennel valóban forradalmi módon szembesítő koncepciója […] túlságosan kizáró módon az ideológia forradalmasítására összpontosít, és éppen ezért ezt az ideológiát nem irányítja elég konkrétan a forradalmasítandó tárgy, a tőkés gazdaság megváltoztatására."¹⁶ Lenin a tőkés fejlődés „legújabb" szakaszának gazdasági specifikumait nem tudta a „fejlett országok" munkásmozgalmának átalakulásában tetten érni. A gazdasági érdek, mint társadalmi mozgató erő e tekintetben kikerült Lenin gondolkodásának centrumából. Noha Lenin marxizmusa reflektálta a kapitalizmus számos új vonását, példának okáért a Taylor-rendszer vizsgálata során, de nem tulajdonított elegendő jelentőséget annak, hogy – mint Lukács fogalmaz – „a relatív értéktöbblet uralkodóvá válásával megváltozik a munkások kizsákmányolási módja".¹⁷ Ugyanott jegyzi meg Lukács, hogy „Leninnél sincs még célzás sem arra nézve, vajon az a rendkívül fontos megkülönböztetése, amelyet a tradeunionista és a politikai osztálytudat tesz, a kapitalizmus létének megváltozásából jött-e létre, és külön erre a változásra vonatkozik, vagy pedig a fejlődés minden szakaszában érvényes. Ő csupán két magatartás – jelentékeny – ideológiai szembenállását rögzíti."¹⁸

5. Az egyenlőtlen fejlődés és a világrendszer hierarchiája

Lenin marxizmusa a kapitalizmus korabeli elemzéséből indult ki. Kiindulópontja a XIX. század végén a kapitalizmus oroszországi fejlődésének megértése volt – mint az általános és a különös megjelenése a konkrét történelmi folyamatban. Történelmileg szaktudományosan elemezte az ő korában ismert marxi elméleti és módszertani kiindulópontok, fogalmak alapján az oroszországi kapitalizmus sajátszerűségeit. Felismerte a különböző társadalmi formák „összetorlódását", azok „együttélésének" társadalmi-politikai következményeit a „túlsúlyos" tőkés forma uralma alatt. Lenin 1905 előtt feltárta azt a fejlődési sajátosságot, hogy Oroszország világgazdaságba való beágyazódása – ma azt mondanánk „félperiférikus integrációja" – a prekapitalista formák zárványként való megőrződésével megy végbe éppen a nyugati tőkeérdekeknek megfelelő alárendeltséget (is) erősítve. Vagyis a tőkés forma a prekapialista formákat mindenütt saját funkciójává tette. Lenin a prekapitalista és a tőkés formák keveredését, „egyesülését" szervesen összekapcsolta a cári, „belső gyarmatosítás" fogalmával, illetve a különböző periferikus régióknak az orosz „centrum" általi bekebelezésével. Vagyis a „belső gyarmatosítás" tényeinek tükrében egy sajátos „centrum-peiféria viszony" létrejöttét definiálta magán Oroszországon belül.

Nemcsak a kapitalizmus „hármas strukturáltságú" hierarchiáját és alapvető „egyenlőtlen" kapcsolatrendszerét ismerte föl, hanem a régiókon és a nemzetállamokon belüli hierarchizálódást is. Az I. világháború kitörésének tapasztalatait is figyelembe véve elméletet adott magának a tőkés világrendszernek a hierarchisztikus felépítéséről, feltárva a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének ún. törvényét az imperializmus korszakában. E keretek között a gyarmati periféria világrendszeren belüli pozícióját úgy rajzolta föl, mint amely a nemzetközi tőkés konkurencia és tőkefelhalmozás terméke és megnyilvánulása, ahol az antikapitalista „proletárellenállás" és a rendszeren belüli „ázsiai-kapitalista" függetlenségi ellenállás (nemzetté fejlődés) ellentmondásos szövetsége, harca beleilleszkedik a „centrumban" és a „félperiférián" (elsősorban Oroszországban) folyó rendszerellenes küzdelembe. Feltárta a nacionalista függetlenségi harcok sokféleségét és történelmileg eltérő (demokratikus, „középkorias", polgári) szociális és osztálykomponenseit, vagyis „a proletárosztályharc és a nemzeti függetlenségi-antiimperialista harc" történelmi kapcsolódási pontjait. Az Európa-centrikus világfelfogással való szakítás egyúttal szakítás volt magával a Bernstein által megrevideált szociáldemokráciával elméleti, politikai és szervezeti téren is. A totális szakításra az ismert módon 1914 nyarán került sor, amikor a szociáldemokrácia hivatalos körei mind támogatták saját országaik imperialista kormányait. E vizsgálódásai keretében nemcsak a nacionalizmus történelmi formáit vázolta föl, hanem a nacionalizmus manipulációs, a valláshoz hasonló szerepét az uralkodó osztályok politikájában és propagandájában.

A szociáldemokrácia 1914-es összeomlása nyomán felismerte, hogy a szociáldemokrácia a „fejlett", privilegizált országok nemzeti-nacionalista és regionális érdekeit mindenekelőtt a munkásosztály leginkább „polgáriasodott" felső rétegeinek („munkásarisztokrácia") érdekeivel kapcsolta össze, feladva a forradalom és az osztályharc egyetemességének még Marx által felvázolt koncepcióját és praxisát. Noha Lenin sem szociológiai, sem filozófiai téren nem rendelkezett kifinomult elemző művekkel,¹⁹ világosan fel tudta vetni Oroszországban a tőkés rendszer megdöntésének gyakorlati-szervezeti, mozgalmi és elméleti feltételeit. Ám eközben több szempontból nem érzékelte a centrum-országokban a forradalom fejlődésének a globális kapitalizmus – általa felfedezett, leírt – egyenlőtlen fejlődése következtében előállt sajátságos politikai és szociológiai, pszichológiai és szervezeti specifikumait. Másként fogalmazva, nem vonta le a következtetéseket abból az ellentmondásból (vagy még nem ismerte fel az ellentmondást), hogy az „egyenlőtlen fejlődés" és az „egyenlő fejlődés" sem egy nemzeti társadalomban, sem pedig a világrendszerben nem „találkozott össze".²⁰ Még ha tudjuk is, hogy a történelem nem abszolút bizonyíték az elméleti kérdések eldöntése szempontjából, az 1945 utáni fejlődés végképpen nem igazolta a lenini (és marxi) várakozásokat, amennyiben a centrumkapitalizmus nem vált a szocialista forradalmak „előszobájává", hanem stabilizálta a tőkés berendezkedést a jóléti államok formájában. Azonban egy ilyen helyzetértékelés semmiképpen sem fejez ki apologetikus viszonyt a szociáldemokrácia történelmi pályájának megítélése tekintetében. (Miután a „történelem vége" mégsem jött el, ismét felmerül majd a világ „forradalmi megváltásának" társadalmi igénye, aminek „megjóslásához" nem szükségeltetik nagy jóstehetség.)

6. A forradalom módszere és filozófiája

A forradalom filozófiai megalapozásának kiteljesedését az I. világháború által jelzett új korszak ösztönözte. Ennek hatására bizonyos fordulat ment végbe Lenin forradalmi taktikájában, amit kétségtelenül inspiráltak ismert Hegel-stúdiumai. Elméleti, politikai és szervezeti téren egyidejűleg összefüggő koncepció formálódott meg. Egész forradalmi stratégiája a háború kezdetétől arra épült, hogy semmiféle kompromisszum nem köthető meg semmiféle háborúpártisággal és pacifista félmegoldásokkal, közvetlenül szólt a háborúban nem érdekelt tömegekhez, mert a forradalmi helyzet szubjektív értelemben vett kialakulásával számolt. Ezért a centristákkal való szervezeti szakítása és az új Internacionálé létrehozására való felhívása ennek a (szervezeti)politikának a része. Igaza van azoknak a szerzőknek, akik amellett érvelnek, hogy Lenin marxizmusa a szubjektivitás radikális koncepcióját bontotta ki mindenekelőtt Hegel olvasásából. Mégpedig abban az értelemben, hogy Lenin a háború kirobbanásával felismerte azt a történelmi helyzetet, amelyre érvényes az egyén és a tömeg olyan öntudatra ébredése, amelyre egy forradalmi politika „rátelepíthető", hogy a dolgok objektív állása megváltoztatható, vagyis, hogy a háborúval tízen is szembemehetnek, mert az adott, új szituációban milliók csatlakozhatnak hozzájuk. Lenin ezt már akkor felismerte, amikor a katonák még énekelve mentek a frontra…A különböző elitista és spekulatív „tömegfilozófiákkal", valamint az utópikus és váteszi messianisztikus szocializmus-gondolattal ellentétben Lenin a hegeli-marxi dialektika tanulmányozásával mélyítette el a forradalmi változás gondolatát és praxisát. Részben ez a kihívás motiválta filozófiai vitáit és tanulmányait, részben az a fejlemény, hogy az összeomlott világrendszer „megmentésén" munkálkodó hivatalos szociáldemokrácia revizionizmusa mögött álló empirista-neokantiánus „üzenetek" a tőkés rendszerrel való megbékélést sugallták. Lenin marxizmusa a totalitásért, mint szemléletért folyt. Vagyis saját korábbi „szemléleti" materializmusával szemben egy „aktivista dialektikus praxis filozófia" irányába tájékozódva tudatosította az alapkérdést²¹: elérkezett az idő, a proletariátus – világszerte fegyverrel a kézben – végső soron saját kezébe veheti sorsa irányítását. A nyugati szociáldemokráciában már a századfordulótól uralomra jutott részlegességgel szemben az egész pozíciójára helyezkedett. Visszaállította jogaiba a „totalitás" szemléletén alapuló hegeli-marxi elméleti-módszertani felismeréseket, ami magában foglalta mindenekelőtt a „minőségi ugrást", a forradalmi átalakítást, a régi civilizáció dialektikus tagadását. Alapvető intenciója szerint Lenin marxizmusa a társadalmi forma-váltás praxisa és elmélete volt abban a történelmi régióban, amelyben sikerült egy történelmi időre áttörni a világrendszer tőkés burkát.

Lenin marxizmusa lényegében involválta azt a felismerést, hogy a történelem alternatív jellegű folyamat. Ennek megfelelően a forradalmi politika művészete éppen az alternatívák közötti eligazodásban rejlik, ami a proletariátus nézőpontjából nem mindig jelenti a legforradalmibb választást, hanem a kiindulópont mindig csak a konkrét lehetséges. Lenin marxizmusában a lehetséges meghatározásának előfeltétele a politikai és osztályerőviszonyok történetileg konkrét elemzése, a proletariátus változó és konstans szövetségesi körének megválasztása.

Lenin szaktudományosan (történetileg-közgazdaságilag) alátámasztott elméleti és politikai tézise, miszerint a cári önkényuralom csak is forradalmi úton dönthető meg, azzal az eredeti felismeréssel párosult, hogy ebben a forradalomban nem játszhat „vezető szerepet" az orosz burzsoázia. (Plehanov tulajdonképpen már az első pillanattól kezdve averzióval volt Leninnek az orosz burzsoáziára vonatkozó értékelésével.) Lenin marxizmusában az orosz „nemzeti forradalom", a polgári forradalom a városi munkásság és a földnélküli parasztság közös tetteként értelmeződött, amit 1905 egyértelműen bebizonyított. Ebből természetszerűen fakadt a jól ismert tézis, hogy „a polgári forradalmat nem lehet »kínai fallal« elválasztani a proletárforradalomtól". E tézis a tőkés globalizálódás akkori csúcspontján, az I. világháború idején, amikor a felfegyverzett munkások és parasztok elégedetlenségi mozgalmai valamint a nemzetiségi mozgalmak megerősödtek, az újabb forradalom lehetőségét implikálta: a földet osztó és a háborúból kilépő munkás-katona- és parasztforradalom (amit Lenin röviden „proletárforradalomnak" nevezett, noha tudatában volt annak, hogy Oroszországban „tiszta" proletárforradalom nem lehetséges).

Ám Leninnek a Marxtól megörökölt „világforradalom"-koncepción az egyenlőtlen fejlődés törvényének („az imperializmus leggyengébb láncszeme") megfelelően szintén módosítania kellett: a világforradalom mint hosszabb történelmi folyamat Oroszországban is elkezdődhet („az orosz forradalom mint szikra"). Noha pontosan tudta, hogy ez „csak" történelmi lehetőség, ám azt is tudta, hogy a háborúnál rosszabb már nem jöhet (noha a kapitalista civilizáció nem járta a végét). Ezen „egyszerű" felismerések Lenin marxizmusa fontos politikai konklúzióinak bizonyultak, amelyekkel az európai munkásmozgalom olyan vezérei, mint Rosa Luxemburg vagy Karl Liebknecht szolidárisak voltak.

Az elemzésben az igazi probléma 1917-tel kezdődött. Mivel a történelem végső soron más útvonalon haladt, mint az addigi marxizmus, beleértve Lenint, feltételezte. Lenin elméletében a politikai forradalom a társadalmi forradalom részeként fogalmazódott meg, ami az egész forradalmi átalakulás egyetemességét és mélységét reflektálta, ám a történelem nem egyenes vonalú fejlődése súlyos ellentmondásokat szült. Vagyis az orosz forradalom az ismert világtörténeti korlátozottság alá került, aminek hatása alatt Lenin arra a következtetésre jutott, hogy a „félperifériás" orosz forradalom történelmi hivatása a szocializmus kulturális-civilizatórikus és gazdasági-pszichológiai előfeltételeinek helyi megteremtése addig, amíg az orosz történelmet a világfejlődés ki nem lódítja az „ezer éves" megrögzöttségek bilincseiből, s nem integrálódik az új európai szocialista civilizációba. Ezzel kapcsolatban számtalan megjegyzése, elemzése maradt fönn 1917 októbere után, beleértve utolsó írásait is. Ez a történelmi korlátozottság – egyébként nagyon is a történeti dialektikának megfelelően – csak torz és egyoldalú módon „engedte" a szocializmus felvetését. Az autentikus szocializmus, a közösségi társadalom megvalósítása helyett – az állami közösség bürokratikus szisztémája felé vezetett az út.

Lenin marxizmusában a forradalom problémája kezdettől összekapcsolódott az állam és a társadalom viszonyának kérdésével. Mint utaltunk rá, az „ellen-nyilvánosságról", az „ellen-hatalomról" (szociáldemokrata sajtó, vitaklubok, önképzőkörök, a proletárok pártja), a társadalmi önszerveződés hálózatáról kialakított koncepciója (szovjetek, szakszervezetek és más társadalmi érdekvédelmi struktúrák) hamar betemetődött az ő maga által is életre hívott rendszer hatalmi szükségletei, végső soron az egypártrendszer alá. Elvileg a forradalom az egész társadalom önszerveződésen alapuló rendszere előtt tisztítja meg az utat, hogy létrejöjjön az alulról felfelé felépülő önkormányzó szisztéma, amelyben a társadalomtól elkülönült bürokratikus intézményrendszer nem szilárdulhat meg.²² E történelmi feladat megvalósíthatósága feltételezte a nemzetközi forradalom támogatását.

A történelem amennyire igazolta Lenin marxizmusát az orosz forradalomra vonatkozóan, annyira nem igazolta a forradalom után fejlődésére vonatkozó elképzeléseit és reményeit. 1917 előtt a politikai koncepciójának egyik sarkalatos pontja volt a demokrácia kérdésköre, amely a forradalomhoz vezető úton az átmeneti szakaszokat reflektálta. Elméletében a polgári demokrácia, illetve demokrácia-felfogások kritikáját, amely a kapitalizmus-kritikájával összefüggésben mutatta meg a polgári rendszer elnyomó funkcióit, nem egyszerűen a demokrácia gazdasági és szociális dimenzióival támasztotta alá. Hanem új politikai-szervezeti követelményrendszert is felvázolt: a polgári demokrácia plebejus demokráciává, majd munkásdemokráciává („félállam") alakult át, amely az egész társadalmi-gazdasági rendszerváltozás hatalomszerkezeti átalakulását reflektálta.

A munkásdemokrácia (amely elvben és gyakorlatban diktatúra a régi rendszer védelmezőivel szemben, „proletárdiktatúra"!) nagyon hamar – a társadalmi felhajtóerők hiányában – „pártdiktatúrába" (Lenin) csapott át, amely Lenin marxizmusának fontos fogalmává vált. Erre a helyzetre Lenin a maga marxizmusában azt az elméletileg is körvonalazott választ hagyta örökül, hogy a szocializmus nemcsak hogy nem bevezethető, hanem számos átmenetre lesz szükség („átmenet az átmenetekben"). De a „pártdiktatúra" meghaladásának elméleti és politikai dimenziói elhomályosultak, majd elsüllyedtek a hatalom önfenntartás szükségletei szerint.

7. A szocialista perspektíva: a megoldatlan ellentmondás

Lenin marxizmusának – már csak a történelmi és a biológiai idő szorítása miatt is – gyakorlati értelemben csak nagyon korlátozott válaszra futotta a tekintetben, hogy a szovjethatalomnak saját társadalmi bázisával szemben is diktatúrát kellett alkalmaznia. Egyrészt a politikai elnyomást kompenzálni szándékozott azzal, hogy a „fennmaradt" és egyre erősödő állammal szemben meghirdette: „a munkásosztály védje meg magát a „saját államával" szemben" – no de ugyanennek az államnak a támogatásával? Vagyis a munkásság konfrontálódjon az állammal, ugyanakkor védje meg az államot a maga intézményeivel? Ennek az ellentmondásnak nem volt dialektikus megoldása. Másfelől megoldhatatlan ellentmondásnak bizonyult az is, hogy a pártot és az államot, amelyeknek nagysága egyenes arányban állt a szocializmus megvalósításához szükséges feltételek hiányával, felruházta a „gazdaságon kívüli kényszer" gyakorlásának lehetőségével. („A barbár viszonyokat Nagy Péter is barbár eszközökkel söpörte ki".) Lenin marxizmusában a társadalmi önvédelem korábbi elmélete és praxisa nem egyszerűen elhalványult, hanem azt később végleg elsöpörte a sztálini fordulat, ami az államszocializmus majdani bukásába²³ is nyilvánvalóan belejátszott.

A „zsákutcás" hadikommunizmus, azaz egy specifikus „államszocializmus" katonai kényszerintézkedéseinek dezideologizálódása, annak felismerése, hogy a társadalmi formaváltás csak részlegesen mehet végbe, Lenin marxizmusában teoretikusan is tudatosodott: a NEP körülményei között sem a közvetlen munkásdemokrácia, sem a társadalmi önkormányzásra épülő közösségi gazdálkodás nem emelkedhetnek uralkodó formává. Lenin marxizmusa formációelméleti értelemben az „átmeneten belüli átmenet" ezen fázisát a szovjet állam által ellenőrzött „államkapitalizmusként" azonosította.²⁴

Lenin alapvető felismerése a forradalom után szakaszában ("minthogy analfabéták vagyunk") éppen az volt, hogy Oroszországban egyszerre kell a nyugati technikai és kulturális civilizáció alapvető vívmányait elsajátítani és létrehozni egy vegyes gazdaságot, amelyben a különböző szektorok versenye zajlik, de a társadalmi-közösségi szektorokat a szovjet állam hivatott támogatni. A „modernizációnak" meg kell termékenyítenie az állami és társadalmi-közösségi szektorokat. Tehát Lenin marxizmusának a funkciója éppenséggel nem az volt, hogy eljátssza a liberalizmus XIX. századi nyugat-európai szerepét, hanem hogy kombinálja a különféle, egymással összefüggésbe hozható gazdasági szektorokat, kultúrákat stb. Láttuk, Lenin marxizmusában az objektív történelmi feltételek kibékíthetetlen ellentmondást hoztak létre a gyakorlati „hatalomfenntartó filozófia" és társadalmi-gazdasági (kommunizmus) elmélete között.

* * *

Tehát összefoglalóan szólva Lenin egész életműve azt tükrözi, hogy számára a marxizmus mint elmélet és világnézet és mint politikai praxis a kapitalizmus gyakorlati meghaladásáról szólt, nem valamiféle elvont, önmagáért való szaktudomány, netán „elvont filozofálás" az élet értelméről. A tudomány és a filozófia itt „csupán" e cél elérésének eszköze. Lenin marxizmusának kiindulópontja saját történelmi hátterének pontos feltérképezése volt, gondolkodásának és egész tevékenységének középpontjában az oroszországi és a nemzetközi proletárforradalom lehetőségének kifürkészése, e ennek részeként a lehetőség gyakorlati megvalósítása állt.

A forradalmi „választás" itt vizsgált konkrét történeti formája – a végcél, a társadalmi egyenlőség, azaz a társadalmi osztályok megszűntetésének és a szabadság megteremtésének nézőpontjából tekintve – a történelmi körülményeken megfeneklett, ugyanakkor a világ közösségi átalakításának módszertana túlélte a gyakorlati kísérlet bukását. Ez az az ellentmondás, amelyet a marxista hagyomány modern irányzatai nap mint nap megélnek, a következtetések levonása folyamatban van.

Jegyzetek

¹ Jelen tanulmány egy – néhány elemében az Eszmélet korábbi számaiban publikált – nagyobb kutatás főbb következtetéseinek összefoglalása. Ezért a szokásos lábjegyzetektől eltekintek, csupán néhány, a kifejtés szempontjából fontosabb munkát jelölök meg. Az írás összefoglaló műfaja címében is tükröződik, amennyiben nem öleli föl Lenin munkásságának teljességét sem terjedelmi, sem tartalmi vonatkozásban, főképpen társadalombölcseleti, társadalomelméleti munkásságára, „gondolkodásának összefüggésére" koncentrál.

² Eme intellektuális „destrukció" szellemi kísérlete R. Service monumentális, három kötetes műve volt, amelynek első – még a 80-as években íródott kötete – Lenin „nagyságának" tudatában készült, a másik két kötet a 90-es években Lenin gondolatainak, lényegében, „összefüggéstelenségéről" szól, amely „kimerül" a terror és diktatúra narratívájának apológiájában. (Lásd mindenekelőtt. Robert Service: Lenin: a Political life. Vol. III. Macmillan Press LTD, London, 1995.)

³ Lenin tevékenységének ezt a jelentőségét már Gramsci felfogta a maga teljességében. Vö.: A. Gramsci: Filozófiai írások. Budapest, Magvető, 1970. 93-94.

⁴ Lenin négy ilyen „összeomlásból" keresett kiutat: a tradicionális Oroszország összeomlása és az orosz kapitalizmus felemelkedése a századfordulón, az orosz-japán háború és az 1905-ös forradalom; az első világháború, majd az 1917 forradalmas esztendő, az önkényuralom összeomlása; végül a polgárháborús pusztulás.

⁵ E kérdésekre vonatkozóan igen termékeny, az új korszak nézőpontjából felvetett gondolatok, fejtegetések találhatók pl.: Savas Michael-Matsas (Lenin and the Path of Dialectic. in: S. Budgen, S. Kouvelakis és S. Zizek [szerk.] Lenin Reloaded Toward a Politics of Truth. London, Duke Univ. Press, 2007, 101-119.) és Stathis Kouvelakis (Lenin as Reader of Hegel: Hypotheses for a Reading of Lenin's Notebooks on Hegel's The Science of Logic. In: Uo.: 164-204.) tanulmányában.

⁶ Szabó András György Lenin marxizmusát, „a proletárforradalom világnézetét" már a 70-es években nem az államszocializmus legitimációs ideológiája felől közelítette meg, ami már akkor a hivatalos „aufklerista" értelmezésekkel szembeni erős polémia volt. (A proletárforradalom világnézete. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1977.)

⁷ Lenin marxizmusát átvezetni a 21. századba a rendszerkritikai baloldalon nem személyes vállalkozás vagy kísérlet kérdése, nemzetközi jelenségről van szó, amelyet legutóbb igen találó címen „világszerte jól ismert teoretikusok" egy csoportja találó címen foglaltak össze.

⁸ Hazájában, noha megmaradt a „hivatalos" kommunista pártban és annak keretein kívül is a sztálini eredetű Lenin-kultusz számos, néhol vallásos tendenciájú komponense, ugyanakkor semmiféle komoly elméleti elemzés, módszeres feldolgozás nem készült ezen örökség történelmi jelentőségéről és aktualitásáról, bár szaktudományos téren született egy-két igen kiváló életrajz született, valamint fontos munkák keletkezetek Lenin emberi arculatának hiteles felvázolása céljából – szemben a tengernyi „ Lenin-faló" (copyright V. Loginov) irodalommal.

⁹ Ehhez a fejlődéshez Kautsky reformizmus előtti felfogásának elsajátításán keresztül jutott el. Főképpen az osztálytudat, az agrárkérdés, a nemzeti kérdés megközelítése terén (lásd. DAz út a hatalomhoz stb.), másfelől Marxhoz „visszatérve" fordult vele szembe az első világháború kitörésének periódusában.

¹⁰ A lenini hagyaték körüli viták történeti rekonstrukciójához lásd Krausz Tamás-Mesterházi Miklós: Mű és történelem. Viták Lukács György műveiről a húszas években. Gondolat, 1985. (különösen a IV. fejezet „A lenini hagyatékról", 101-129.)

¹¹ Lenin szovjet „russzifikálása", amely egy elvont univerzalizmusban öltött testet megerősítette a vele elvileg szembenálló „polgári" russzifikálás törekvését, amely Lenin marxizmusát „megfosztotta" minden egyetemességétől, elintézte mint valami „helyi jelenséget".

¹² A későbbi legitimációs célú „szisztematizálások" ezt a tényt mégsem ismerhették be, hiszen maga az államszocializmus tűnt az elméleti szocializmus inkarnálódásának, mely „eljárás" mögött például a hivatalos ideológiai legitimációnak az a „csalása" húzódott meg, hogy az állami tulajdont társadalmi tulajdonként tüntették föl. Noha marxista értelmiségi körökben, nem csak Nyugaton, hanem például Magyarországon is, főleg a 80-as évek közepétől már voltak ellenkező előjelű útkeresések. Példának okáért az Eszmélet folyóirat ilyen útkeresésből nőtt ki.

¹³ Krupszkaja tanúsága szerint  amikor Lenint – nem sokkal halála előtt – maga Trockij hasonlította Marxhoz, Lenin megtisztelve érezte magát, de túlzásnak tartotta, mivel – ezt Lenin igazán tudta – ő maga nem dolgozott ki sem önálló tudományos módszertant, sem a marxizmustól megkülönböztethető elméletet. A bürokratikus rendszerteremtés idegen volt Lenintől, amire olyan eredeti interpretátora is felfigyelt, mint A. Gramsci. Az olasz filozófus Buharin Lenin által is elutasított antidialektikus „rendszerteremtését" bírálva jegyezte meg a formális rendszeralkotással vitázva: „Általában azt hiszik, hogy a tudomány feltétlenül rendszert »jelent«, s ezért derűre-borúra rendszereket szerkesztenek, amelyek a rendszer szükséges belső koherenciája helyett csupán annak mechanikus külsőségeivel rendelkeznek." Gramsci i. m. 190.o.

¹⁴ Lukács György: A tömegek spontaneitása és a párt aktivitása. In. üő: Történelem és osztálytudat. Budapest, Magvető, 1971, 172-173.

¹⁵ Vö.: Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. III. kötet Prolegomena. Budapest, Magvető Kiadó, 1976. 270.

¹⁶ Uo. (Kiemelés – K.T.)

¹⁷ Uo. Megjegyzendő, hogy Lukács némileg túloz; a „relatív értéktöbblet" uralkodóvá válása csak a centrum-országokban történt meg.

¹⁸ Ennek a „hiánynak" a későbbi időkre gyakorolt súlyos „végzetes következményeit" is pontosan regisztrálta Lukács: „Az ideológiai általánosság ugyanis azt a lehetőséget Sztálin és követői számára, hogy saját politikai ideológiájukat, amely minden – valamennyire is lényeges – kérdésben pontos ellentéte volt [a Leninének], úgy állítsák be, mint ennek egyenes folytatását. Az eredeti koncepció ezáltal egyfajta szocialista-bürokratikus módon manipulált »citoyenség« eszközévé vált, amelyben formálisan szocialista módon egyesítették, s éppen ezért a jelen gyakorlata szempontjából kompromittálták a polgári dualizmus – Marx által felfedezett és Lenin által konkretizált – leküzdésének módját." (A társadalmi lét ontológiájáról. III. kötet i. m. 271.) Más kérdés most az, hogy a „gazdasági alapok" Lukács által javasolt átalakítási kísérletét az államszocializmus vezetői nem vállalták magukra, aminek egyik oka a munkásmozgalom minden aktivitásának felszámolásában keresendő.

¹⁹ Lenin általában negligálta a maga korabeli polgári szociológia és filozófia módszeres tanulmányozását, mert azokat a fennálló rend puszta apológiájaként fogta föl, csak annyiban tért ki rájuk, mint ellenfelekre, amennyiben azok behatoltak a szociáldemokrata gondolkodás és politika közegébe. Annál inkább elmélyült a marxizmuson és a szociáldemokrácián belüli irányzatok vizsgálatába (Plehanov, Bernstein, Kautsky, Hilferding). Ezt a korlátozottságát történeti szaktudományos vizsgálódásai során feladta, a polgári tudománytól sokat tanult és átvett, ahogyan ő nevezte annak „haladó korszakából", amely az első világháborúval véget ért, s a rendszer átlépett a destruktív, felbomló, „rothadó" szakaszába.

²⁰ Vö.: Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális „szabadverseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág, 2004. 37. Igaza van a szerzőnek, hogy az egyenlőtlen fejlődés valós és rendkívül jelentős problémáját nem szabad túláltalánosítani, és zárójelbe tenni az egyenlő fejlődés kérdését. Ebben az értelemben Lenin és az egész keletkező kommunista mozgalom marxizmusa végső soron benne ragadt a viszonylagos elmaradottság történelmi talajában.

²¹ E „felfedezés" egyik régi képviselőjének legújabb összefoglalása: Kevin B. Anderson: The Rediscovery and Persistence of the Dialectic in Philosophy and in World Politics. In: Lenin Reloaded. i. m. 120-147. A „felfedezés" koncepciója először talán Henry Lefebre „La Pensée de Lenine" című 1957-es tanulmányában jelent meg (lásd uo. 138.). De hát a dialektika jelentőségét Lenin ouvre-jében bizonyos értelemben már a bolsevikok vitatták Lenin halálát követően. Hogy 1914-ben Lenin Hegel-olvasata „episztemológiai" vagy elméleti-politikai töréspontot rejt magában – noha ellentétes értelmezésben – olyan neves szerzőknél bukkant föl (talán nem véletlenül a 60-as évek végén) mint Roger Garaudy (Lenin. Párizs, PUF, 1968.), és L. Coletti (Il marxismo e Hegel. Editori Laterza, 1968.) Lásd még e korszakból: Marcel Liebman: Leninism under Lenin. Jonathan Cape, London, 1975., (Édition du Seuil, 1973). A 80-as-90-es években az említett Kevin Anderson (Lenin, Hegel and Western Marxism: A Critical Studies. Urbana, Illionis, Univ. Of Illionis Press) mellett Neil Harding munkásságára hívnám fel a figyelmet (Leninism. Durham, North Carolina, Duke University Press, 1996.) Érdekes vita zajlott Anderson – még Raya Dunaievskaya kezdeményezését folytató – „hegelianizáló" könyvéről a 90-es évek közepén. Nem lennénk igazságosak, ha nem jegyeznénk meg, hogy Magyarországon már a 70-es években e témakörhöz adalékokkal szolgált Hermann István és Szabó András György munkássága. Wirth Ádám egész könyvecskét írt „Lenin, a filozófusról", igaz, a régi „szaktárgyi" szemléletben. (Lenin a filozófus. Budapest, kossuth, 1971)

²² Mint közismert, az Állam és forradalomban áll előttünk ez a koncepció. Elméleti alapvetésében Marxnak már csaknem elfeledett nézeteit mozgósította: a szocializmus – mint egy hosszabb történelmi folyamat eredménye jelent meg, mint a kommunizmus első szakasza, amely a jövő lehetséges egyetemes fejleményeként szerepelt, mint, „a társult termelők közössége", a civilizált emberiség egyetemes szabadsága.

²³ A „bukás" fogalma, természetesen, egy meghatározott történelmi forma bukása.

²⁴ Az államszocializmus „nem tervezett" fejleményeinek „megideologizálása" Lenin marxizmusából teljesen hiányzik, mely „hiány" egyik elméleti forrása volt annak, hogy Trockij és később mások is (egészen J-P. Sartre-ig) oly vehemensen vitatták „a szocializmus egy országban" sztálini tézisének (1924. december) elméleti koherenciáját és értelmét.

Mély teoretikus dimenziókban mozog a Marx kutató szerző tanulmánya: egyfelől az alapító atya hagyatékának szisztematizálását állítja szembe a dialektika nyitottságával, másfelől a mozgalmi szükségletek tudománnyal szembeni eluralkodását látja érvényre jutni az oroszországi recepció során. Amikor is a társadalmi lét sajátlagos objektivitását a természettudományos megismerés szükségszerűségei vették át, á la Kautsky – szemben Antonio Gramsci korabeli törekvéseivel.

Bevezetés

A világra kevesen gyakoroltak olyan megrendítő hatást, mint Karl Marx. Bár halálát nagy csend övezte, életművének jelentősége meglepően rövid idő elteltével a történelemben szinte példátlan elismertséget nyert. Rá hivatkoztak Detroit és Chicago munkásai éppúgy, mint az első indiai szocialisták Kalkuttában. A forradalom után Moszkvában összehívott bolsevik kongresszus alaphangját az ő szellemisége adta meg. Eszméi inspirálták a munkásság politikai és szakszervezeti mozgalmainak programját és szabályzatait Európától Sanghajig.

Gondolatai végérvényesen megváltoztatták a filozófia, a történelem és a közgazdaságtan irányát.

Ám annak ellenére, hogy elméletét szerte a világon elismerik, mi több, munkája a XX. század folyamán az emberiség jelentős része számára domináns ideológiává és állami doktrínává is vált, és írásai széles körben hozzáférhetők, még mindig nem áll rendelkezésünkre műveinek korszerű, csonkítatlan és tudományos alaposságú kiadása. Az emberiség legjelentősebb gondolkodói közül Marx az egyetlen, akinek a művei erre a sorsra ítéltettek.

E sajátos helyzet legfőbb oka főképpen Marx oeuvre-jének alapvetően befejezetlen jellege. Az 1848 és 1862 között írt újságcikkektől eltekintve, melyek jórészt a New York Tribune című lapban – a korszak egyik legjelentősebb napilapjában – láttak napvilágot, az életében publikált munkáinak száma viszonylag alacsony volt, szemben a csak részben befejezett művekkel, illetve az óriási mennyiségű kutatási és jegyzetanyaggal. Jellemző, hogy amikor 1881-ben (tehát Marx életének vége felé) Karl Kautsky felvetette Marxnak, hogy szükség volna művei teljes kiadására, Marx így válaszolt: „Először is meg kéne írni őket."¹

Marx jóval több kéziratot hagyott hátra, mint amennyit megjelentetett. Ellentétben a közkeletű elképzeléssel, oeuvre-je töredékes, időnként egymásnak ellentmondó elemekből áll, s életművének ez az aspektusa ékes bizonyítéka egyik sajátos vonásának: a befejezetlenségnek. A szélsőségesen rigorózus módszer és a könyörtelen önkritika szinte lehetetlenné tette, hogy elkezdett műveinek többségét befejezze; a mélységes nyomor, az állandó betegségek, melyek egész életében kínozták; csillapíthatatlan szomja az új ismeretek befogadására semmit sem csökkent az évek múlásával, újabb meg újabb kérdések tanulmányozásához vezetett; és végül az utolsó éveiben megerősödött felismerése, hogy a történelem komplexitását szinte lehetetlen az elméleti megközelítés keretei közé zárni, egész intellektuális művének, mi több, magának az életének is elválaszthatatlan társává és átkává tette a befejezetlenséget. Egy kis részt leszámítva életművének kolosszális terve nem vált kézzelfogható valósággá. Szüntelen intellektuális erőfeszítései a megformálás sikertelenségébe fulladtak. Ám mindezek ellenére sem állíthatjuk, hogy életműve kevésbé volna zseniális, vagy hogy elképesztő szellemi hordereje kevésbé lenne termékenyítő hatású.²

Annak ellenére, hogy Marx hagyatéka töredékes jellegű, s hogy a szerző ösztönösen idegenkedett egy szisztematikus társadalmi doktrína kidolgozásától, a befejezetlen művet később szétzilálták, és helyébe új rendszer, a „marxizmus" lépett.

Marx és a marxizmus: töredékesség versus rendszerezés

Marx halála után 1883-ban Friedrich Engels volt az első, aki annak az elképesztően nehéz feladatnak szentelte magát (hiszen az anyag rendezetlen volt, a megfogalmazás sokszor homályos, a kézírás olvashatatlan), hogy barátja hagyatékát rendszerezze és kiadja. Engels elsődlegesen az eredeti anyagok rekonstrukciójára és válogatására, illetve a publikálatlan és töredékes szövegek kiadására törekedett, és ezzel egyidejűleg a korábban már megjelent szövegeknek az újbóli kiadására és fordítására vállalkozott.

Még ha akadtak is kivételek – mint például a Tézisek Feuerbachról című mű, mely 1888-ban a Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége című kötet függelékeként jelent meg, továbbá A gothai program kritikája, amelyet 1891-ben adtak ki -, Engels szinte kizárólag A tőke befejezésére koncentrálta kiadói erőfeszítéseit, mivel e nagy műből csak az első kötet látott napvilágot Marx életében. Engels e vállalkozásának, mely több mint egy évtizedig tartott, az volt a kimondott célja, hogy „összefüggő és a lehetőségekhez képest teljes művet"³ hozzon létre. Így szerkesztői tevékenysége során Engels a távolról sem végleges és egymástól gyökeresen különböző szövegek válogatását végezte el, és attól a céltól vezérelve, hogy az egész anyagot egységesítse, nem pusztán rekonstruálta A tőke második és harmadik kötetének genezisét és fejlődését (melyek igen távol voltak a végleges formától), hanem a kiválogatott részleteket egységesítve befejezett, kész kötetekként adta át a kiadónak.

Ám Engels saját írásaival már korábban is közvetlenül hozzájárult a hagyaték elméleti rendszerezéséhez. Az 1879-ben megjelent Anti-Dühring, amely szerinte „a Marx által és általam képviselt dialektikus módszernek és kommunista világnézetnek többé-kevésbé összefüggő kifejtésébe csapott át",⁴ döntő hivatkozási pontja lett a „marxizmusnak" mint rendszernek a megteremtése során, valamint a világban akkorra már széles körben elterjedt eklektikus szocializmusról való leválasztásakor. A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig még nagyobb jelentőséggel bírt: az először 1880-ban publikált mű az Anti-Dühring három fejezetének átdolgozása volt, kimondottan népszerűsítő célokat szolgált, és A Kommunista Kiáltványhoz hasonló népszerűségre is tett szert a későbbiekben.

Még ha egyértelmű különbség volt is az ilyesfajta népszerűsítő munkák – melyeket az enciklopédikus szintézisnek a végtelenségig leegyszerűsítő rövidítéseivel szembeni nyílt polémia eszközeként használtak – és a német szociáldemokrácia következő generációja által elfogadott populáris művek között, Engelsnek a természettudományokra való hivatkozása utat nyitott a szociáldarwinizmus evolucionista elméletének, melyet a munkásmozgalom nem sokkal később magáévá is tett.

Marx elmélete kétségtelenül kritikus és nyitott rendszer, mely néha enged bizonyos determinisztikus csábításoknak, ám a XIX. századi Európa kulturális klímájába került bele: ezt a kultúrát korábban soha nem tapasztalt mértékben hatotta át a szisztematikus elméletek iránti igény; az ilyen típusú elméletek között a darwinizmus volt a legnépszerűbb. Hogy megfelelő választ adjon erre a kihívásra, az újszülött marxizmus, mely a Kautsky szerkesztette Die Neue Zeit című folyóirat hasábjain koravén ortodoxiává érett, gyorsan alkalmazkodott ehhez a modellhez.

Meghatározó tényezőnek bizonyult, hogy ebben – a Marx műveit rendszerré alakító – folyamatban milyen módszereket alkalmaztak az elmélet terjesztésére. Előszeretettel jelentettek meg szintézisre törekvő könyvecskéket és tendenciózus, tömör kivonatokat, amint azt jól mutatják Marx művei korabeli kiadásainak adatai is. Mi több, néhány munkája egyre inkább a politika eszközévé vált; a szerkesztők mindig alakítottak rajtuk egy kicsit, úgyhogy valahányszor új kiadásban jelentek meg Marx művei, egyre jobban különböztek az első kiadástól. Ez a gyakorlat, melyre Marx hagyatékának töredékessége adott lehetőséget, a továbbiakban egyre gyakrabban társult Marx néhány művének cenzúrázásával. Az a kézikönyv, amely Marx elméletét világszerte hatékonyan vitte közel az olvasókhoz, s amely egyben nagyon erőteljes propagandaeszköz is volt, elkerülhetetlenül vezetett oda, hogy Marx eredeti koncepciója lényegileg átalakult. Ezt a kompletté gyúrt és megcsonkított, a pozitivizmussal kacérkodó marxi művekből származtatott anyagot abból a célból terjesztették, hogy a proletár párt gyakorlati szükségleteit szolgálja; ez az átszabás azonban elméletileg olyannyira elszegényítette és vulgarizálta az eredeti anyagot,⁵ hogy a végén már szinte nem is hasonlított eredeti önmagára, és Kritikből Weltansschauunggá (világszemléletté) alakult át.

Ezen folyamatok eredményeképpen egyfajta szisztematikus doktrína öltött testet, amolyan kezdetleges evolucionista világmagyarázat, megspékelve egy kis gazdasági determinizmussal: ez volt a II. Internacionálé (1888-1914) marxizmusa. A történelem automatikus előrehaladásába vetett szilárd, bár naiv meggyőződés vezette, és az az elvitathatatlan hit, hogy a kapitalizmust a szocializmus váltja fel; ebből logikusan következett, hogy ez az elmélet nem tudta értelmezni az aktuális fejleményeket, és miután elszakította a forradalmi gyakorlathoz fűződő szükségszerű kapcsokat, egyfajta fatalista kvietizmusban csúcsosodott ki, amely hozzájárult a fennálló rendszer stabilitásához.⁶ Ilyenformán ez a doktrína Marx elméletétől fényévnyi távolságra került; ő ugyanis már első munkájában kijelentette, hogy „a történelem semmit sem tesz […]; nem a »történelem« az, amely az embert eszközül használja fel a maga céljainak keresztülvitelére – mintha a történelem valamilyen különálló személy volna -, hanem a történelem nem egyéb, mint a maga céljait követő ember tevékenysége".⁷

A század vége felé a válságelméletet [Zusammenbruchstheorie] vagy a burzsoá-kapitalista társadalom küszöbönálló bukásáról szóló elméletet, melynek leglátványosabb kifejeződése az 1873 után kibontakozó, húsz éven át tartó nagy gazdasági válság volt, a tudományos szocializmus alapvető lényegének nyilvánították. Marx állításait, melyek a kapitalizmus dinamikus alapelveit, illetve még általánosabban a princípiumokon belül tapasztalható fejlődési tendenciákat⁸ szándékoztak felvázolni, olyan örökkévaló történelmi törvényekké formálták át, melyekből le lehetett vezetni a történelmi események alakulását, mi több, egyes konkrét részleteket is.

Az ellentmondásos, végnapjait élő kapitalizmus eszméje, melynek sorsa az automatikus összeomlás, kitapinthatóan jelen volt egy politikai párt első, tisztán „marxista" platformjának, az erfurti programnak az elméleti alapjaiban és Kautsky kommentárjában, melyben bejelentette, hogy a „kérlelhetetlen gazdasági fejlődés a természeti törvények szükségszerűségével vezet el a kapitalista termelési mód összeomlásához. A jelenlegi helyett egy új társadalmi forma megteremtése többé már nem pusztán kívánatos, hanem mára elkerülhetetlenné vált."⁹ Ez a legtisztább és legszignifikánsabb kifejeződése volt a korszakban érvényesülő koncepció lényegi korlátainak, de annak is, hogy milyen messzire került ez a koncepció attól az embertől, akinek a gondolatait kiindulópontnak használták.

Még Eduard Bernstein is, aki a szocializmust nem mint szükségszerűséget, hanem mint lehetőséget fogta fel, vagyis aki szakított a kortárs marxi interpretációkkal, Marxot hasonlóan erőltetetten értelmezte, s ez a felfogás ténylegesen nem különbözött a korszakban tapasztalható többi interpretációtól. A széles körben ismertté vált Bernstein-vita révén hozzájárul egy olyasfajta Marx-kép kialakulásához, mely ugyancsak hamis és mesterséges volt.

Az orosz marxizmus, mely a huszadik század folyamán meghatározó szerepet játszott Marx nézeteinek népszerűsítésében, a korábbinál is nagyobb hévvel követte a szisztematizálás és vulgarizálás eme pályáját.

S valóban, az orosz marxizmus legformátumosabb úttörője, Georgij Plehanov számára „a marxizmus teljes világkép",¹⁰ melyet egyszerűsítő monizmus jellemez, s melynek alapján a társadalom struktúrák feletti átalakulásai a gazdasági változásokkal egyidejűleg mennek végbe. V. I. Lenin 1909-es Materializmus és empiriokriticizmus című művében a materializmust úgy definiálja, mint ami „a természet objektív törvényszerűségének és e törvényszerűség az ember fejében való körülbelül hű visszatükrözésének felismerése".¹¹ Az emberiség akaratának és tudatának „kétségtelenül és szükségképpen"¹² alkalmazkodnia kell a természet szükségszerűségeihez.

Az ekkoriban zajló durva ideológiai konfliktusok ellenére a II. Internacionáléra jellemző elméleti vonások többsége tovább élt a III. Internacionálé kulturális mátrixát meghatározó elemekben. Ez a kontinuitás egyértelmű kifejezést nyert Nyikolaj Buharin 1921-ben kiadott, A történelmi materializmus elmélete című művében, mely szerint „a természetben és a társadalomban meghatározott rendszeresség, állandó természeti törvény érvényesül. E természeti törvény meghatározása a tudomány elsődleges feladata."¹³ Ez a társadalmi determinizmus, mely egészében a termelőerők fejlődésére koncentrált, azt a doktrínát eredményezte, mely szerint „az okok sokszerűsége, melyek a társadalomban éreztetik hatásukat, a legkevésbé sem mondanak ellent annak, hogy a társadalmi fejlődésnek egyetlen törvénye létezik".¹⁴

Ezzel a nézettel fordult szembe Antonio Gramsci, aki szerint a „kérdésfelvetés[e] (törvények, állandó, szabályos, egyforma irányvonalak keresése) azzal a – kissé gyermekes és naiv módon értelmezett – következménnyel kapcsolatos, hogy végérvényesen megoldják a történelmi események előreláthatóságának gyakorlati problémáját".¹⁵ Gramsci egyértelműen elutasítja, hogy Marx praxisfilozófiáját puszta szociológiára csupaszítják le, hogy „egy világnézetet mechanikus formagyűjteményre redukálnak, amely azt a látszatot kelti, mintha az egész történelem a zsebében volna",¹⁶ s ez az egyértelmű elutasítás annál is fontosabb volt, mert túllépett Buharin szövegén, és elmarasztalta ezt az általános tendenciát, mely később -példátlan módon – uralkodóvá vált a Szovjetunióban.

A Marx gondolatait eltorzító folyamatra a koronát a marxizmus-leninizmus „megteremtése" tette fel. Megfosztva azon funkciójától, hogy a cselekvés vezérfonala legyen, az elmélet ilyenformán a posteriori igazolássá degradálódott. Amikor napvilágot látott a „dialmat" (Dialekticseszkij materializm), mint „a marxista-leninista párt világnézete",¹⁷ akkor már nem volt visszaút. Sztálinnak az 1938-ban kiadott, A dialektikus és a történelmi materializmusról című, számtalan kiadást megért brosúrája kijelölte ennek a doktrínának az alapvető elemeit: a közösségi lét jelenségei, a „társadalmi fejlődés szükségszerű törvényei" „tökéletesen felismerhetők", és „a társadalom története szükségszerű társadalmi fejlődésként nyilvánul meg, és a társadalom történetének tanulmányozása tudománnyá lesz". Ez „azt jelenti, hogy a társadalomtörténet tudománya a társadalmi élet minden bonyolult jelensége ellenére éppen olyan egzakt tudomány lehet, mint például a biológia",¹⁸ és hogy, a fentiek következtében, a proletariátus pártjának az a feladata, hogy tevékenységét ezen alapok ismeretében végezze. Szembeszökő, ahogy a „tudományos" és a „tudomány" koncepciójának félremagyarázása eljutott egészen eddig a pontig. Marx végtelenül alapos és koherens elméleti kritériumokon nyugvó módszerének tudományossága helyébe a természettudományok módszerei léptek, melyek az ellentmondásnak mint olyannak nem adtak teret. Végül megfogalmazódott a történelmi törvények objektivitásának babonája, mely szerint ezek a törvények az emberi akarattól függetlenül működnek, akárcsak a természeti törvények.

A fentebb vázolt ideológiai katekizmus ugyanakkor tág teret biztosított a legmerevebb és legszigorúbb dogmatizmusnak. A marxista-leninista ortodoxia szigorú és merev monizmusra alapozott, s ennek elképesztően visszás hatása volt Marx műveire. Kétségtelen tény, hogy a szovjet forradalom révén a marxizmus mind társadalmilag, mind földrajzilag azokhoz a széles közegekhez is eljutott, ahonnan korábban ki volt rekesztve. Ám hangsúlyoznunk kell, hogy a marxizmus címén terjesztett szövegek többsége brosúra, párt-kézikönyv, különböző témájú „marxista" antológia volt, s kevésbé magának Marxnak az írásai. Ráadásul egyre több szövegét cenzúrázták, illetve egyes írásait szétszedték és átalakították: divatba jött például az a módszer, hogy céltudatosan válogatott, a szövegösszefüggésekből kiemelt idézetgyűjteményeket szerkesztettek Marx szövegeiből. Ehhez az eljáráshoz azért folyamodtak, mert műveiben előre meghatározott következtetésekhez kerestek igazolást, és a kiválasztott szövegeket olyanformán kezelték, mint ahogy Prokrusztész bánt el az áldozataival: ha túl hosszúak voltak, akkor megcsonkították őket; ha meg túl rövidek, akkor hozzátoldottak egy keveset.

Persze, tudjuk, milyen nehéz megvalósítani egy gondolatkör népszerűsítését úgy, hogy közben elkerüljük a sematizálást, hogy úgy vigyük végbe egy bonyolult elmélet széles körű megismertetését, hogy közben elméletileg ne üresedjen ki, és azt is tudjuk, hogy Marx művei esetében ez a feladat még a szokásosnál is nehezebb. Ám ami vele és gondolataival történt, annál elképzelni sem lehet rosszabbat.

A legkülönbözőbb szempontoknak megfelelően eltorzítva s az esetleges politikai céloknak alárendelve elméletét lezüllesztették és megmásították. A kritikai szemléletű eredeti művet a Bibliához hasonlóvá tették, és úgy is használták. Az így keletkezett szövegmagyarázatokból a legképtelenebb paradoxon született meg. Elméletének ezek az átalakítói figyelmen kívül hagyták szavait, melyben óva intett attól, hogy elméletét úgy olvassák, mint „recepteket […] a jövendő lacikonyhája számára".¹⁹ A figyelmeztetést olyannyira nem fogadták meg, hogy Marxnak, mint afféle „törvénytelen apának", a nyakába varrták az újonnan formálódott társadalmi rendszert. Ő, aki munkájával mindig rigorózusan kritikus volt, következtetéseivel viszont mindig elégedetlen, utóéletében a legmakacsabb doktrinerség forrásává torzult. Eszméit, melyek a történelem materialista koncepciójába vetett szilárd hiten alapulnak, minden más filozófus gondolatrendszerénél jobban kiszakították történelmi összefüggéseiből. Azt a meggyőződését, hogy a „munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell kivívnia",²⁰ teljesen kiforgatták, éppen ellenkezőjére változtatták, s olyan ideológiát varrtak Marx nyakába, amely a politikai élcsapatok és a párt vezető szerepét abban látták kifejeződni, hogy ők az osztálytudat elsődleges fenntartói és a forradalom vezetői. Marxot, aki annak az eszmének volt az elkötelezett képviselője, hogy az emberi teljesítmény kibontakozásának alapvető feltétele a munkaidő csökkentése, most a sztahanovista termelés mániákus krédójához igazították. Őt, aki meggyőződéssel hirdette az állam felszámolásának szükségességét, most az állam védőbástyájaként szerepeltették. Azt a gondolkodót, aki olyan mély érdeklődést tanúsított az emberi személyiség szabad kibontakozása iránt, és aki tiltakozott a burzsoá jogrend ellen, mondván, az a puszta jogegyenlőség mögé rejti a társadalmi egyenlőtlenséget, és aki azt mondta, hogy „A jognak nem egyenlőnek, hanem ellenkezőleg, egyenlőtlennek kellene lennie",²¹ olyan koncepcióba erőltették bele, amely a társadalmi élet kollektív dimenzióinak végtelen gazdagságát a homogenizálás homályába taszította.

Marx kritikai munkásságának eredeti befejezetlensége áldozatul esett az epigonok rendszerezési kényszerének, s ezek az epigonok kérlelhetetlenül addig lúgozták gondolatait, amíg azok teljesen feloldódtak és önnön ellentétükké váltak.

Marx és Engels művei kiadásának odüsszeiája

„Vajon Marx és Engels írásait […] a maguk teljességében elolvasta-e valaha akárki is, a közeli barátok és tanítványok szűk körén, valamint magukon a szerzőkön kívül?" – tette fel a kérdést Antonio Labriola 1897-ben Marxnak és Engelsnek azokkal a műveivel kapcsolatban, melyek akkoriban ismertek voltak. Következtetései egyértelműek voltak: „Szemmel látható, hogy mind ez idáig csak a beavatottak privilégiuma, hogy a tudományos szocializmus alapítóinak összes írását elolvassák"; „a történelmi materializmust egy sor mellébeszélés, félremagyarázás, groteszk torzítás, furcsa félreértelmezések és megalapozatlan kitalációk révén"²² terjesztik. Valóban, mint később a historiográfiai kutatások igazolták, az a korabeli általános vélekedés, hogy Marxot és Engelst sokan olvassák, a legendák köré tartozó tévhit volt.²³ Éppen ellenkező volt a helyzet: sok szövegüket csak nagyon nehezen lehetett elérni, illetve nagyon ritkán adták ki őket még az eredeti nyelven is. Az olasz tudós javaslata, hogy szervezzék meg „Marx és Engels minden munkájának teljes és kritikai kiadását", megkerülhetetlen szükségszerűség volt. Labriola úgy gondolta, nem kell az antológiák összeállítása, mint ahogy nincs szükség a testamentum juxta canonem receptum felvázolására sem. Ehelyett „a kritikai szocializmus két alapítójának minden politikai és tudományos tevékenységét, minden irodalmi termékét, legyenek bár alkalmiak, az olvasók rendelkezésére kell bocsátani […], mert ezek közvetlenül szólnak azokhoz, akiknek igényük van a befogadásukra".²⁴ Labriola terve több mint egy évszázaddal annak megfogalmazása után sem valósult még meg.

A filológiai értékelésen túl Labriola még egyéb, meglepő éleslátásról tanúskodó elméleti jellegű javaslatokat is tett – s éleslátása különösen meglepő, ha összevetjük véleményét a kortársaiéval. Szerinte Marx és Engels minden befejezetlenül maradt műve „töredéke annak a tudománynak és politikának, amely az állandó keletkezés állapotában van". Annak érdekében, hogy ne keressünk a munkákban „olyasmit, ami nincs bennük, és nem is kellene hogy bennük legyen", vagy éppen „a mindenkori történelem magyarázatának vulgáris változatát és szabálykönyvét", csak akkor lehet e műveket teljes egészükben megérteni, ha keletkezésük pillanatába és helyére helyezzük őket vissza. Másrészt, mondta Labriola, azok, akik „a gondolatot és tudást nem folyamatában értelmezik", „a doktrinerek és a legkülönfélébb öntelt emberek, akik nem tudnak bálványok nélkül létezni, az örökkévalóságig érvényes klasszikus rendszerek kiagyalói, a kézikönyvek és enciklopédiák összeállítói hiába keresik a marxizmusban azt, amit soha nem is szándékozott nyújtani senkinek sem":²⁵ vagyis a történelmi problémák összefoglaló, pontos, egyértelmű megoldását.

Az opera omnia megvalósításának természetes végrehajtója csak és kizárólag a Sozialdemokratische Partei Deutschlands lehetett volna, a Nachlaß őrzője, hiszen e párt tagjai rendelkeztek a legjelentősebb elméleti és nyelvi kompetenciával. Ugyanakkor azonban a szociáldemokrácián belül mutatkozó konfliktusok nemcsak hogy megakadályozták a nagy tömegű, kiadatlan Marx-írások publikálását, hanem a kéziratok szétszóródásához vezettek, s ezzel a rendszeres kiadás lehetőségét is megakadályozták.²⁶ Hihetetlen, de igaz, hogy a német párt egyáltalán nem törődött ezzel, s irodalmi hagyatékukat a lehető legnagyobb gondatlansággal kezelték.²⁷ Egyetlen teoretikusuk nem akadt, aki leltárba vette volna a két alapító elméleti hagyatékát. De nem foglalkoztak a levelezés összegyűjtésével sem, mely annyira szétszórt, mint amennyire kiterjedt volt, pedig nyilvánvaló, hogy nagyon hasznos forrásai lehetnek sok kérdés tisztázásának, mi több, sok esetben maguknak a műveknek a folytatásai.

A teljes életmű első kiadására, a Marx-Engels Gesamtausgabe (MEGA) megjelentetésére csak az 1920-as években került sor a moszkvai Marx-Engels Intézet igazgatójának, David Boriszovics Rjazanovnak a kezdeményezésére. Ám ez a vállalkozás is megfeneklett a nemzetközi munkásmozgalom zűrzavaros eseményein; e mozgalom gyakrabban állított akadályokat a kiadás útjába, mint ahányszor támogatta. A Szovjetunióban zajló koncepciós perek, melyek sajnos érintették a kiadáson dolgozó tudósokat is, illetve Németországban a nácik hatalomra kerülése miatt a kiadás munkálatai korán megszakadtak.²⁸ Ilyen ellentmondásos produktumot eredményezett az a merev ideológia, mely ihletét egy részben még tulajdonképpen feltáratlan életműből merítette. A marxizmus megerősítése és kikristályosodása, mint egyfajta dogmatikus corpus, hamarabb végbement, mint azoknak a szövegeknek a megismerése, melyeket Marx eszméi kialakulásának és fejlődésének megértéséhez meg kellett volna ismerni.²⁹ A MEGA-ban a korai művek közül csak 1927-ben látott napvilágot például A hegeli jogfilozófia kritikájához, 1932-ben az 1844-ben íródott Gazdasági-filozófiai kéziratok és A német ideológia. Ahogyan az korábban már A tőke második és harmadik kötetével megtörtént, ezeket az írásokat is úgy publikálták, mintha önálló művek volnának; s mint később kiderült, ez volt a forrása számos további interpretációs félreértésnek. Még később látott napvilágot néhány, A tőkét előkészítő fontos mű: 1933-ban jelent meg a vázlatos fejezet: A közvetlen termelési folyamat eredményei, illetve 1939 és 1941 között A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, ismertebb nevén a Grundrisse, de ezek is kimondottan alacsony példányszámban. Ráadásul ezek a korábban nem publikált írások, a többi, ezeket követő művekhez hasonlóan, amikor végre megjelenhettek – vagyis amikor nem tartottak attól, hogy a szövegek aláássák az uralkodó ideológiai kánont -, olyan interpretációs körítést kaptak, mely a közvetlen politikai szükségletet igyekezett kielégíteni. A predeterminált interpretációkhoz őket igazoló kiegészítéseket fűztek, és ezzel hosszú időre megakadályozták Marx műveinek komoly újraértékelését.

Marx és Engels összes műveinek első orosz kiadására 1928 és 1947 között került sor a Szovjetunióban: ez a Szocsinenija (összes művek). A cím ellenére a gyűjtemény csak az életmű részleteit tartalmazta, de ezzel együtt is a (33 kötetben) napvilágot látott 28 mű akkoriban a két szerző mennyiségi értelemben legteljesebb kiadása volt. A második Szocsinenija, melyet 1955 és 1966 között adtak ki, 39 művet ölelt fel (42 kötetben). 1956-tól 1968-ig a Német Demokratikus Köztársaságban a Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának kezdeményezésére Marx Engels Werke (MEW) címen 41 mű jelent meg 43 kötetben. Egy ilyen kiadás azonban, mely távolról sem volt teljes,³⁰ s melynek köteteit alaposan megterhelték a bevezető fejezetek és a jegyzetapparátus, a szovjet modell mintájára a marxizmus-leninizmus ideológiai szellemében kézen fogva kalauzolták az olvasót.

Egy újabb, második MEGA kiadásának terve az 1960-as években merült fel, s célja a két gondolkodó minden munkájának szöveghű és kiterjedt kritikai apparátussal ellátott publikációja volt. Sajnos azonban az 1975-ben megkezdett kiadás szintén félben maradt az 1989-es történelmi változásokat követően. 1990-ben a kiadás folytatása érdekében az amszterdami Internationaal Instituut voor Sociale Geschiedenis és a trieri Karl Marx Haus együttesen létrehozták az Internationale Marx-Engels-Stiftung (IMES) nevű intézményt. Az újjáalakulás nehézkes korszakát követően, amikor is megállapodás született az új kiadói elvekről, és a Dietz Verlag helyébe az Akademie Verlag lépett, 1998-ban újraindult az ún. MEGA2 sorozata.

A pesszimista előrejelzésekkel ellentétben, melyek érdektelenséggel számoltak, Marx újra elnyerte a nemzetközi tudóstársadalom érdeklődését. Gondolatainak értékét sokan újra felismerték; az európai, az egyesült államokbeli és a japán könyvtárak polcain található írásairól újra lefújják a port. Ennek az újrafelfedezésnek az egyik legszámottevőbb példája éppen a MEGA2 kiadása. A teljes projekt, melyben a legkülönfélébb szaktudományos érdeklődésű, a világ számos országából érkezett tudósok vesznek részt, négy szekcióban zajlik: az első az összes művel, cikkel és vázlattal foglalkozik – A tőkét kivéve; a második A tőke és az 1857-tel kezdődött előtanulmányok kiadását készíti elő; a harmadik feladata a levelezés rendszerezése; míg a negyedik a szemelvényekkel, kommentárokkal és széljegyzetekkel foglalkozik. A tervezett 114 kötetből már 53 napvilágot látott (13 az 1998-as újraindulás óta), melyek mindegyike két kötetből áll: a szövegből, illetve a hozzá tartozó kritikai apparátusból, mely tartalmazza a tárgymutatókat és jegyzeteket.³¹ Akkor érthetjük meg, hogy ennek a vállalkozásnak milyen óriási a jelentősége, ha arra gondolunk, hogy Marx kéziratainak jó része, terjedelmes levelezése és azoknak a kivonatoknak és jegyzeteknek az elképesztő mennyisége, melyeket szokása szerint olvasás közben készített, korábban még soha nem voltak elérhetők az olvasók számára.³²

Joggal merül fel a kérdés: milyen új Marx-kép alakul ki az új történeti-kritikai kiadás nyomán. Kétségtelen, hogy ez a most megmutatkozó, valóságos Marx különbözik a legtöbb követője és ellenfele fejében kialakult Marx-képtől. Írásai megismertetésének bonyolult feladata és művei egységes kiadásának hiánya, melyhez társultak még az eddigi kiadások alapvető hiányosságai, az epigonok hitvány munkája, a tendenciózus olvasatok és az ennél is nagyobb számú hibás interpretációk: mindezek együttesen eredményezik az óriási paradoxont: Karl Marx félreértett szerző, aki mélységes és szinte általánosnak tekinthető hozzá nem értés áldozata lett.³³ A kőbe faragott istenként a korábbi, antiliberális kelet-európai rendszerek számos terén ott díszelgő, Marxot ábrázoló szobrok dogmatikus bizonyossággal a jövőbe mutató figuraként ábrázolták, ezzel szemben ma olyan szerzőnek látjuk, aki írásainak nagy részét nem fejezte be, mert egészen haláláig további tanulmányokat folytatott annak érdekében, hogy téziseinek minél alaposabb tudományos hátteret biztosítson.

Műveinek újrafelfedezése végtelenül gazdag, problematikus és polimorf gondolatrendszert és gondolati horizontot vetít elénk; tágas térségeinek feltárásához számtalan ösvényt kell még a Marx Forschungnak (Marx kutatásának) bejárnia.

Marx, az a „döglött oroszlán"

Elméleti viták vagy politikai események mindig is jelentősen befolyásolták a Marx művei iránt tanúsított érdeklődést, és már a kezdetektől kétségtelenül voltak olyan periódusok, amikor az irántuk mutatkozó érdeklődés megcsappant. A „marxizmus válságától" a II. Internacionálé feloszlatásáig, az értéktöbblet-elmélet korlátairól folytatott vitáktól a szovjet kommunizmus tragédiájáig Marx elméletének bírálata jól érzékelhetően mindig túlmegy a mű konceptuális horizontján. Ugyanakkor mindig tapasztalható volt egy másik tendencia is, melynek jelszava a „visszatérés Marxhoz". Mostanában, úgy tűnik, újra felfutóban van e jelenség; ismét jelentkezik az igény, hogy műveire hivatkozzanak, s a politikai gazdaságtan bírálatától az elidegenedés megfogalmazásáig vagy a briliáns stílusban megírt, szellemes politikai vitairatokig művei ellenállhatatlan varázserőt gyakorolnak követőire és ellenfeleire egyaránt. Mindazonáltal, a század végén, amikor már teljes egyetértés uralkodott abban a kérdésben, hogy Marx eltűnt a történelem süllyesztőjében, hirtelen újra a történelem színpadán termett.

Miután megszabadult az instrumentum regni gyűlöletes szerepétől, melynek a múltban ki volt szolgáltatva, s megszabadult a marxizmus-leninizmus láncaitól, melyhez bátran kijelenthetjük, nincs semmi köze, Marx elméleti munkája újabb területeket hódított meg, és újra olvassák szerte a világon. Értékes elméleti hagyatékának teljes, pontos megismerése, önhitt bitorlóktól való visszavétele és elmélete alkalmazási korlátainak felszámolása ismét lehetővé vált. Ám ezzel együtt is igaz: ha Marx már nem is azonosítható a huszadik századi szürke „létező szocializmus" kőbe vésett szfinxével, ugyancsak hiba volna azt hinni, hogy elméleti és politikai hagyatéka olyannyira csak a múlthoz kapcsolódik, hogy már nincs semmi mondanivalója a jelen konfliktusairól, és nagy hibát követnénk el, ha gondolatrendszerét mumifikálódott, a múltban ragadt klasszikus elméletnek tekintenénk, melynek ma semmi jelentősége nincs, illetve ha mégis, akkor kizárólag a tudomány specialistái profitálhatnak belőle.

A Marx iránt mutatkozó érdeklődés megújulása jócskán túlnyúlik a tudósok szűk körén, akárcsak azok a roppant jelentős filológiai kutatások, melyek a marxi életmű sokrétű jellegére mutatnak rá – tekintettel magyarázóinak nagy számára. Marx újrafelfedezésének alapot ad a nagy gondolkodó azon szívós és kitartó erőfeszítése, hogy megmagyarázza a jelent: ennek megértésében és a jelen megváltoztathatóságának felismerésében Marx elmélete mindig is nélkülözhetetlen eszközünk marad.

A kapitalista társadalom válságjelenségeinek és a mély ellentmondásoknak, melyek e válságot kiformálják, a számbavételekor újra vissza kell térni ahhoz a szerzőhöz, akit 1989-ben elhamarkodottan félresöpörtek. Így Jacques Derrida kijelentése, hogy „mindenkor hiba lesz nem olvasni, nem újraolvasni és vitatni Marxot",³⁴ ami még néhány évvel ezelőtt is legfeljebb csak elszigetelt provokációnak tűnt, mára széles körben helyeslésre talált. Az 1990-es évek vége óta az újságok, folyóiratok, televíziós és rádióműsorok folyamatosan vitákat tartanak arról, hogyan magyarázható az a jelenség, hogy Marxot tekinthetjük korunk legjelentősebb gondolkodójának.³⁵ 1998-ban, megjelenésének 150. évfordulóján a Kommunista Kiáltványt a világ minden táján tucatnyi nyelven adták újra közre, és a méltatások nemcsak azt az érdemét emelték ki, hogy az emberiség történetében mindmáig ez a legtöbbet forgatott politikai szöveg, hanem arra is rámutattak az elemzők, hogy ez a mű a kapitalizmus fejlődési tendenciáinak legpontosabb, legelőrelátóbb vázlata.³⁶ Mi több, a Marxszal foglalkozó irodalom, amely gyakorlatilag eltűnt 15 évvel korábban, sok országban van újjászületőben, és a tanulmányok sora³⁷ mellett egyre több nyelven látnak napvilágot olyan könyvek, melyek azzal a kérdéssel foglalkoznak: Miért is tanácsos ma Marxot olvasni? Hasonló konszenzust figyelhetünk meg azon folyóiratok esetében is, melyek helyet adnak a Marx életművéről folyó vitáknak és a különböző marxizmusértelmezéseknek,³⁸ de joggal említhetjük itt a marxi elmélet vizsgálatának szentelt nemzetközi konferenciákat, egyetemi kurzusokat és szemináriumokat is. Végül, ha mégoly bátortalanul és gyakran zavaros formában is, az alternatív globalizációs mozgalmak közvetítésével Latin-Amerikától Európáig politikai értelemben is megélénkül a Marx művei iránti érdeklődés.

Mi maradt mára a marxi életműből?; mennyiben hasznosíthatók gondolatai az emberiség felszabadulásért folyó harcában?; életművének mely része a legtermékenyítőbb korunk folyamatainak bírálata szempontjából?; hogy lehetséges „meghaladni Marxot Marxszal együtt"? – íme néhány azon kérdés azok közül, melyek válaszra várnak, s melyek megítélése távolról sem egyértelmű. Ha van a jelenkori Marx-reneszánsznak biztos pontja, akkor az éppen abban a diszkontinuitásban ragadható meg, mely az előző korszak monolit ortodoxiáit jellemezte, s mely ortodoxiák korábban meghatározták és alapvetően korlátozták ennek a filozófusnak a megítélését. Annak ellenére, hogy vitathatatlanul léteznek bizonyos korlátok, és kétségtelenül fennáll a szinkretizmus kockázata, mégis elmondhatjuk: beköszöntött az a korszak, amely már sokféle Marxot ismer, és valóban, a dogmatizmus korszakát követően nem is lehet ez másképp. Az elméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkozó kutatás, a tudósok új nemzedékének és a politikai aktivistáknak a közös feladata, hogy ezekre a kérdésekre megtaláljuk a választ.

Az emberiség számára nélkülözhetetlen Marx-imázsok közül legalább kettőt fel kell idéznünk. Az egyik a kapitalista termelési mód kritikusának képe: annak az analitikus, éles szemű és fáradhatatlan kutatónak a képe, aki ösztönösen megérezte és globális szempontból elemezte a kapitalista fejlődés tendenciáit, és aki a polgári társadalmat mindenki másnál pontosabban írta le. Ő az a gondolkodó, aki elutasította, hogy a kapitalizmusra és a magántulajdonra mint kőbe vésett, az emberi természetben gyökerező, elkerülhetetlen történeti jelenségre tekintsen, és aki ma is lényegi javaslatokkal segíti azokat, akik a neoliberális gazdasági, társadalmi és politikai szervezetekkel szemben alternatívát kívánnak állítani. A másik Marx-kép, amelynek szintén óriási a jelentősége napjainkban, a szocializmus teoretikusáé: hiszen Marx volt az a gondolkodó, aki elutasította az államszocializmus eszméjét, melyet Lassalle és Rodbertus már akkoriban támogatott; és ő volt az a gondolkodó, aki a szocializmust a termelési viszonyok átalakulása egyik lehetséges formájának tekintette, nem pedig a társadalmi problémákra adott cukormázas nyugtatószernek.

Marx nélkül politikai afáziára ítéltetünk, és egyértelműnek látszik, hogy az emberiség emancipációjának ügye nem mehet előre az ő segítsége nélkül. Marx „szelleme" arra ítéltetett, hogy még jó sokáig kísértse a világot, és újra felrázza az emberiséget az apátiából.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

¹ Karl Kautsky: Mein Erster Aufenthalt in London. In Benedikt Kautsky (ed.): Friedrich Engels' Briefwechsel mit Karl Kautsky. Danubia Verlag, Wien, 1955, 32.

² Vö. Maximilien Rubel: Marx critique du marxisme. Paris, Payot, 2000, 439-440.

³ Friedrich Engels: Előszó A tőke II. kötetéhez. Budapest, Kossuth, 1973, 3.

⁴ Friedrich Engels: Előszó. In: Anti-Dühring. MEM. Budapest, Szikra, 1950, 9.

⁵ Vö. Franco Andreucci: La diffusione e la volgarizzazione del marxismo. In Eric J. Hobsbawm et al. (eds.): Storia del marxismo. Vol. 2, Einaudi, Turin, 1979, 15.

⁶ Vö. Erich Matthias: Kautsky und der Kautskyanismus. In Marxismusstudien, II. Tübingen, Mohr, 1957, 197.

⁷ A szent család. Karl Marx és Friedrich Engels művei, 2. kötet. Kossuth, Budapest, 1971, 91-92.

⁸ Vö. Paul M. Sweezy: The Theory of Capitalist Development. Monthly Review Press, New York – London, 1942, 19, 191.

⁹ Karl Kautsky: Das Erfurter Programm, in seinem grundsätzlichen Teil erläutert. Verlag J.H.W. Dietz Nachf. GmbH, Hannover, 1964, 131. sk.

¹⁰ Gheorghi V. Plekhanov: Fundamental Problems of Marxism. Martin Lawrence Ltd., London, é. n. 3-4.

¹¹ Lenin: Materializmus és empiriokriticizmus. LÖM. Budapest, Szikra, 1949. 2. kiadás, 151. (Czóbel Ernő fordítása).

¹² Uo. 187.

¹³ Nikolai I. Bukharin: Theory of Historical Materialism. International Publishers, Moscow, 1921, 18.

¹⁴ Bukharin: i. m. 248.

¹⁵ Antonio Gramsci: Filozófiai írások. Budapest, Kossuth, 1970, 194-195.

¹⁶ Gramsci: i. m. 182.

¹⁷ Joszif V. Sztálin: A dialektikus és a történelmi materializmusról. Budapest, Szikra, 1945.

¹⁸ Sztálin: i. m. 13-15.

¹⁹ Karl Marx: A tőke I. Utószó a második kiadáshoz. Budapest, Magyar Helikon, 1967, 21.

²⁰ A Nemzetközi Munkásszövetség ideiglenes szervezeti szabályzata MEM. Budapest, Kossuth 16. kötet 12.

²¹ A gothai program kritikája MEM. Budapest, Kossuth 19. kötet, 19.

²² Antonio Labriola: Discorrendo di socialismo e filosofia, Scritti filosofici e politici. Ed. Franco Sbarberi. Einaudi, Turin, 1973, 667-669.

²³ Marx életrajzának írói, Borisz Nyikolajevszkij és Otto Maenchen-Helfen helyesen állítják könyvük bevezetőjében, hogy „a sok ezer szocialista közül legfeljebb ha egy olvasott Marxtól gazdasági tárgyú munkát; a sok ezer antimarxistából pedig még egy sem akad, aki Marxtól bármit olvasott volna". Vö. Karl Marx. Eine Biographie. Dietz, Berlin, 1976, VII.

²⁴ Labriola: i. m. 672.

²⁵ Uo. 673-677.

²⁶ Vö. Maximilien Rubel: Bibliographie des œuvres de Karl Marx. Rivière, Paris, 1956, 27.

²⁷ Vö. David Ryazanov: Neueste Mitteilungen über den literarischen Nachlaß von Karl Marx und Friedrich Engels. In Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung. Hirschfeld, Leipzig, 1925. Lásd különösen: 385-386.

²⁸ Rjazanovot elbocsátották, 1931-ben deportálták, a művek kiadása pedig 1935-ben megszakadt. Az eredetileg tervezett 42 könyvből mindössze 12 látott napvilágot (13 kötetben). Vö. Marx-Engels: Historisch-kritische Gesamtausgabe. Werke, Schriften, Briefe. A Rjazanov vezette Marx-Engels Intézet (1933-tól Moszkvai Marx-Engels-Lenin Intézet), szerk. David Ryazanov (1932-től Vladimir Adoratskij), Frankfurt am Main – Berlin – Moskau – Leningrad, Marx-Engels-Verlag, 1927-1935.

²⁹ Vö. Rubel: i. m. 81.

³⁰ A kiadás például nem terjedt ki az 1844-ben íródott Gazdasági-filozófiai kéziratokra vagy a Grundrissére; ezeket a műveket csak később csatoltak a sorozathoz. Ugyanakkor a más nyelveken megjelent analóg kiadások, mint például a magyar nyelvű, a MEW kötetein alapultak. Ennek a kiadásnak 2006-ban indult meg a reprint megjelentetése.

³¹ Részletes információk a MEGA2-ről a következő honlapon találhatók: www.bbaw.de/vs/mega

³² Vö. Marcello Musto: Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája (Marx-Engels-Gesamtausgabe). Eszmélet, 72 (2006), 96-99.

³³ Az itt vázolt „marxista" félreértésektől nem állnak távol a liberálisok és konzervatívok „antimarxista" félremagyarázásai, mert azokat meg az előítéletes ellenséges érzület hatja át éppilyen mélységesen.

³⁴ Jacques Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995, 23.

³⁵ Az első, ilyen szellemben íródott elemzés, melynek bizonyos visszhangja támadt, John Cassidynek a „The return of Karl Marx" című cikke volt (The New Yorker, 1997. október 20., 248-259.). Aztán jött a BBC, amely az évezred legjelentősebb gondolkodójává Marxot választotta. Néhány évvel később a Nouvel Observateur című hetilap egy teljes számot szentelt a következő témának: „Karl Marx – le penseur du troisième millénaire?" (Karl Marx – a harmadik évezred gondolkodója?), 2003. október 1. Nem sokkal később Németország fejezte ki elismerését az előtt a férfi előtt, aki annak idején negyven évnyi száműzetésre kényszerült: 2004-ben a ZDF, az egyik országos televíziós csatorna több mint 500 000 nézője Marxot nevezte minden idők harmadik legmeghatározóbb német személyiségének (ugyanakkor első helyezett lett a „jelenkori relevancia" kategóriában), és a legutóbbi politikai választások során (2005. augusztus 22-i számában) a híres képes újság, a Der Spiegel címlapjára tette Marx arcképét, amint győzelmi jelet mutat, s a képaláírás így szólt: „Ein Gespenst kehrt zurück" (Egy kísértet visszatér). E különös sorozatra a BBC 4-es csatornája által kezdeményezett 2005-ös közvélemény-kutatás tette fel a koronát. A kutatás során véleményüket nyilvánítók Marxot nevezték meg az angol hallgatók által legjobban tisztelt filozófusként.

³⁶ Különösen Eric Hobsbawm: „Introduction" to Karl Marx-Friedrich Engels. In The Communist Manifesto. Verso, London, 1998.

³⁷ Lehetetlen volna felsorolni azt a sok könyvet, amely az utóbbi évek során látott napvilágot, de itt és most felsoroljuk azokat, amelyek a legszélesebb körű és kimondottan jó kritikai fogadtatásban részesültek. Két új és népszerű életrajz irányította a figyelmet a trieri gondolkodó élettörténetére: Francis Wheen: Karl Marx. Budapest, Napvilág Kiadó, 2004; Jacques Attali: Karl Marx ou l'esprit du monde. Fayard, Paris, 2005.

Moishe Poistone könyve, a Time, Labour and Social Domination (CUP, Cambridge) 1993-ban, megjelenésekor szinte észrevétlen maradt, azóta viszont számtalan utánnyomást ért meg; akárcsak az a szöveg, melyet Terrell Carver írt: The Postmodern Marx (Manchester University Press, Manchester, 1998); és Michael A. Lebowitz: Beyond Capital. Palgrave, London, 2003 (2. kiadás), amelyek ugyancsak Marx elméletének egészen eredeti interpretációi.

Marx korai munkáinak elemzését adja egy nemrégiben kiadott könyv: David Leopold: The Young Karl Marx: German Philosophy, Modern Politics, and Human Flourishing. CUP, Cambridge, 2007.

A Grundrisse megírásának 150^. évfordulójára jelenik meg majd Marx jelentős kéziratainak gyűjteménye, melyeket a legfontosabb nemzetközi Marx-kutatók tanulmánygyűjteménye kísér: Marcello Musto (szerk.): Karl Marx's Grundrisse: Foundations of the Critique of Political Economy. Routledge, London – New York (megjelenés 2008-ban).

Fontos továbbá John Bellamy Foster írása, a Marx's Ecology. Monthly Review Press, New York, 2000; és Paul Burkett: Marxism and Ecological Economics. Brill, Boston, 2006. Mindkettő a környezeti probléma felől közelíti meg Marxot.

Végezetül, mint a világszerte megnyilvánuló érdeklődés bizonyítékát, mindenképp meg kell említenünk a latin-amerikai elméleti szakember, Enrique Dussel ezen kérdéssel foglalkozó, jelentősebb művekből készített angol nyelvű fordítását: Towards an unknown Marx. Routledge, London, 2001; valamint a Hiroshi Uchida szerkesztésében kiadott, japán kutatók által készített elemzéseket tartalmazó Marx for the 21^st century című könyvet (Routledge, London, 2006); akárcsak a kínai kutatók újabb generációjának elméleti fejlődését, akik egyre otthonosabban mozognak a nyugati nyelveken közölt irodalomban, és messze távolodtak a hagyományos dogmatikus marxizmustól.

³⁸ A legjelentősebb elméleti folyóiratok között meg kell említenünk a következőket: a Monthly Review, a Science & Society, a Historical Materialism, a Rethinking Marxism az angol nyelvű világban; a Das Argument, a Marx-Engels-Jahrbuch Németországban; az Actuel Marx Franciaországban; a Critica Marxista Olaszországban; és a Herramienta Argentínában.

E számunkat az 1956-os felkelés 50 évfordulójára tekintettel elsősorban '56 eseményei értelmezésének szenteltük; a beérkezett írásokból – szokásunktól eltérően, kivételesen – csak egy tematikus blokkot állítottunk össze. A cikkek kiválasztására befolyással volt, hogy a hivatalos jellegű megemlékezések szinte minden árnyalata elhallgatta az események antikapitalista és szocialisztikus, önigazgatói irányzatát. Az évfordulós könyvek, konferenciák, műsorok stb. – a jelenlegi rendszer legitimációját erősítendő – a polgári, nyíltan antiszocialista politikai erők szerepét domborították ki, s tekintették „forradalminak". Ezért aztán e témában összeállításunk politikai és elméleti értelemben is sokszínűbb álláspontot mutat be. Fogalmilag a „sajnálatos októberi eseményeket" nevezzék forradalomnak, ellenforradalomnak vagy (nép)felkelésnek, egy bizonyos: a tények „egydimenziós" ábrázolásai nem vezetnek ki az elméleti és módszertani zsákutcából. Az Eszméletnek fel kell mutatnia azt az oldalt, amelyet elhallgatnak vagy a felismerhetetlenségig eltorzítanak. Míg a Kádár-érában képviselt hivatalos álláspont a „fasiszta ellenforradalomról" a Köztársaság téri epizódot abszolutizálta, manapság csak a polgári demokratikus elemek kapnak hangsúlyt, vagy egyenesen Mindszenty irányzatára vannak tekintettel, mintha az az események demokratikus oldalához tartozott volna. A mi módszertani megfontolásunk, hogy az egészben a részt, a részben az egészet igyekszünk láttatni.
A lapszám további írásai különböző problémaköröket érintenek a szociálpolitikától a balti köztársaságok (szélső)jobboldali politikai erőinek nacionalista-antiszemita ideológiai indoktrinációján és az 1981-es lengyel válságon át az újra „felfedezett" erdélyi író, gróf Wass Albert hungarista elkötelezettségének bemutatásáig.

Tartalomjegyzék

1. Tütő László : 1956 mint nyelvi probléma
2. Mark Pittaway : A magyar forradalom új megközelítésben: az ipari munkásság, a szocializmus széthullása és rekonstrukciója, 1953-1958
3. Krausz Tamás : Az 1956-os munkástanácsokról
4. Dobos Gábor : A szovjet katonai intervenció okai az SZKP KB Elnökségének dokumentumaiban
5. Dömény János : 1956 és a hispán világ
6. Lugosi Győző : 1956 és a hidegháborús államközi rendszer Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom című könyvéről
7. Bartha Eszter : A Mansfeld-film – és akiknek nem kell
8. Thoma László : Egy pontos kézikönyv Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 című könyvéről
9. Kéri Elemér : Kapitalizmus – japán módra Pethő Bertalan: Japán út/viszony I.-II. című kötetéről
10. Marcello Musto : Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája, Marx-Engels Összes Művei új kritikai kiadásáról
11. Mitrovits Miklós : A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december. (Egy történelmi dokumentum: Viktor Anoskin altábornagy „munkafüzete”)
12. Artner Annamária : A foglalkoztatáspolitika esélyei a munkaerőpiac törvényszerűségeinek tükrében
13. Ékes Ildikó : A közgazdasági tanok és a változó világ
14. Efraim Zuroff : Kelet-Európában a holokauszt történetének feltárása az antiszemitizmus feléledéséhez vezet
15. Nagy László : Wass Albert és a hungarizmus
16. Polonyi Péter : Tisztelt szerkesztőség!

Az utóbbi időben gombamód szaporodó civil szervezetek működése számtalan problémát vet fel, amelyek között szerepel az ún. „demokratikus paradoxon", vagyis az a lényegi ellentmondás, hogy míg e szervezetek végső célja az adott országok demokratikus struktúrájának fejlesztése, addig saját szervezeti felépítésük gyakorlatilag áttekinthetetlen és demokratikusnak nehezen nevezhető. További problémát jelent a civil szervezetek és a demokratikusan megválasztott testületek működésének összehangolása. A tanulmány választ keres arra, hogyan lehetne e legitimációs válságot feloldani.

A demokratikus paradoxon

A civil mozgalmak, melyek világszerte működnek és gyakorlatilag a föld lakóinak érdekeit képviselik, többségükben előszeretettel tekintenek magukra úgy, mint valóban demokratikus közszereplőkre – szemben a kormányzatokat képviselő szervezetekkel. Kétségtelen tény, hogy demokratikus funkciójuk valóban megmutatkozott már abban, ahogyan globális kérdéseket vettek napirendre, és kritikus, ellenzéki fórumot jelentettek rendkívül fontos problémák kapcsán. Rendszerint olyan kérdéseket fogalmaznak meg, melyek világszerte milliókat érintenek, és amelyet csakis globálisan, az egyes nemzetek határain átlépve lehet megoldani. A civil szervezetek nélkül a politikai rendszerek e kérdésekre aligha figyeltek volna, és a tömegkommunikáció sem szentelt volna teret nekik. A társadalmi mozgalmak szerepe mindig is az volt, hogy felhívják a figyelmet a közbeszéd deficitjeire, és hogy felszámolják a köldöknéző politikai elitek elszigeteltségét. Egy kölni székhelyű antirasszista csoport jelmondata tömören megfogalmazta a civil szervezetek e kettős – problémafelvetés és mobilizálás – funkcióját: "Arsch huh, Zäng usenander!": Ha magatoktól nem mozdultok, majd mi megmozgatunk titeket, és csak a mi nyomásunkra mozdultok.

Általánosabban fogalmazva elmondhatjuk, hogy a társadalmi mozgalmak új politikai célkitűzésekkel állnak elő (például fenntarthatóság), új intézményeket (például Agenda 21) szerveznek, és új eljárásmódokat (például kerekasztalt) vezetnek be. E lépéseikkel a privát szféra és a kormányzati hivatalok között elhelyezkedő intézmények struktúrájának részévé válnak, azaz a politikai pártokkal, az érdekképviseleti és nyomásgyakorló csoportokkal és szervezetekkel, valamint a tömegkommunikációval kerülnek közös struktúrába, ugyanakkor vészhelyzetekben kívülállókként, amolyan közéleti éceszgéberekként viselkednek; szerepüket úgy is jellemezhetnénk, hogy ők alkotják az első figyelmeztető zónát a politikai rendszerben, s ők a társadalmi változások motorjai. Az ilyen állampolgári kezdeményezéseknek nem kell annak bizonyításával foglalkozniuk, hogy ők "az általános emberi érdekek" képviselői, hiszen különben a radikális kisebbségi csoportoknak kezdetektől nem lenne semmilyen legitimitása. Amikor annak idején néhány száz feldühödött ember megrohamozta a Bastille-t, előtte nem végeztek közvélemény-kutatást, hogy megtudják, vajon a párizsiak többsége helyesli-e a lépésüket; és a Seattle-ben és Genovában tüntetők sem sokat törődtek azzal, hogy a jelszavaik ("Ez a demokrácia!, Voi G-8, noi 6 000 000 000!") egybeesnek-e a közvélemény-kutatások eredményeivel. A társadalmi mozgalmak tőkéjét "nem a szavazatok vagy a díjfizető tagság és a szakértelem adja, hanem támogatóik irántuk érzett bizalma" (Rucht, 2000: 55.).

A társadalmi mozgalmak korán elkezdtek egyetemes és globális összefüggésekben gondolkodni – a tőke és munka viszonyának vizsgálata megmaradt az országhatárokon belül, akárcsak a nemek viszonyának vagy a környezetszennyezés problémakörének elemzése. Mára azonban már a társadalmi mozgalmak fellépései is határozottan nemzetközi és nemzetek feletti színezetet öltöttek. A "globalizáció ellenzői" egészen szűk kis közösségekből világméretű közös fórummá fejlődtek, ahol a meghatározó fontosságú demokratikus intézmények képviselői által másodrangúnak minősített problémákat és kérdéseket lehet felvetni, s amelyet az intézményi szereplők egyre kevésbé hagyhatnak figyelmen kívül. Az új társadalmi mozgalmak az 1970-es évek elejétől vitákat és konfliktusokat gerjesztettek, melyek teljes mértékben különböztek a posztmodern ipari társadalmak szokásos konfliktusaitól, és ilyenformán kívülről befolyásolták és változtatták meg az adott intézményi rendszereket. Az eltelt idő alatt a társadalmi mozgalmak legfőbb szerepe az lett, hogy közvetítsenek a politikai érdekkörök között. Ma már nagyobb hozzáértéssel és érzékenységgel működnek, miközben a tiltakozó mozgalmak és a civil szervezetek közötti határok még cseppfolyósabbak lettek (gyakori eset, hogy munkamegosztás van a két szervezeti forma között). Ebből aztán az következik, hogy minden különbözőségük ellenére is egységesen közelíthetjük meg őket, mint nemzetek feletti és reformokra törekvő csoportosulásokat, s az angol rövidítésük alapján összefoglalóan NGO-knak (non-governmental organizations, azaz nem-kormányzati szervezeteknek) tekinthetjük őket.

Mint már fentebb szó esett róla, e mozgalmak vitathatatlanul a demokratizálódás folyamatát segítik elő. A megszerveződés és a tiltakozási mozgósítás elemi szintjén e szervezetek még nem kényszerülnek szembesülni azzal a kérdéssel, vajon "demokratikusak-e", mivel modern korunkban egyre növekszik az igény, hogy a közösség egészére érvényes döntések legitimálása választással és népszavazással történjen (beleértve az ezeket előkészítő véleményformálást is). A döntéshozatal szokásos és alapvető kritériuma a többség "guillotine-ja"; az Egyesült Államokban és Németországban tapasztalt elképesztően szoros választási eredmények jól mutatják, milyen finoman szabályozható ennek a guillotine-többségnek a beállítása. Mára azonban a civil szervezetek tevékenysége már nem merül ki az információszolgáltatásban, a konzultációban, az ellenőrzésben és hasonlókban, mint ahogy rég túlléptek a felvilágosító és a tiltakozó kampányok szervezésén is. Szerepük jóval meghaladja a kezdeti kereteket, vagyis a közvélemény érdeklődésének felkeltését és mozgósítását bizonyos kérdéskörökben; és mihelyt beavatkoznak a döntéshozó folyamatokba – különösen, ha azok a helyi és a nemzeti határokat átlépik, melyekhez e szervezetek eddig alapjában igazodtak -, akkor türelmesen meg kell válaszolniuk, mi több, maguknak kell feltenniük a demokratikus legitimációjukra vonatkozó kérdéseket. Eddig e kérdést nem sikerült kielégítően tisztázni sem az újságíróknak, sem a társadalomtudósoknak, ami kicsit azért meglepő a kérdés fontosságának és a szervezetek által megfogalmazott követelések súlyának fényében. Az NGO-k demokratikus jellegével kapcsolatban három különböző szempontból is kételyek merülnek fel:

– Először is, e szervezetek formálisan vagy informálisan maguk is részt vesznek a döntéshozatali folyamatokban, anélkül hogy az általuk képviseltek állandó és szabályozott ellenőrzése kísérné tevékenységüket.

– Másodszor, a mozgalmak és szervezetek tagjait és támogatóit szinte soha nem kérdezik belső közvélemény-kutatások. Ebből következően szóvivőiknek nincs felhatalmazásuk a közösség képviseletére.

– Harmadszor, az NGO-k rendszeresen úgy működnek, hogy nem hivatkoznak olyan intézményekre, melyek mint széles tömegek által megválasztott testületek vagy mint érdekcsoportok legitimálhatnák azt a – kimondott vagy ki nem mondott – kiindulópontot, hogy ők a lakosság egészének vagy egy meghatározott csoportjának akaratát képviselik.

Amilyen hangsúlyosan mutattak rá az NGO-k a nemzetközi rendszerek (például a World Trade Organisation, azaz Világkereskedelmi Szervezet) "demokratikus deficitjének" tényére, olyan erősen szembetűnő saját legitimációs és képviseleti deficitjük, és ezt a tényt a kormányzati képviselők természetesen kellő hangsúllyal nekik is szegezik (lásd Beisheim, 1997; Schmidt-Take, 1997; Klein, 2002). A képviseleti szerkezet szükségessége és a szervezeti valóság közötti ellentmondás leírható demokratikus paradoxonként, amennyiben az NGO-k a demokratizálódás kovászai, ám maguk cseppet sem demokratikusak. Amivel a WTO-t és a hozzá hasonló egyéb nemzetek feletti irányító szervezeteket joggal vádolják, az sajnos az NGO-kra éppen annyira igaz. A "nemzetállam kereteit meghaladó" politikai küzdőtereken mindkét fél a hitelesség hiányától szenved.

Ám ezen a ponton is felmerül némi történelmi kétely. A Bastille spontán ostromát követően a közrendek "a francia nép képviselőivé" nemesedtek, illetve a harmadik rend éppen abba a társadalmi helyzetbe emelkedett, amelyben a felső "százezer" (azaz az arisztokrácia és a papság kisebbik hányada) a törvényeket kiszabta, más szavakkal, a 19. század folyamán a demokratikus-forradalmi felkelést a demokratikus választások erősítették meg. A globalizáció nemzetek feletti bírálói még mindig nem bizonyították az előbbi történelmi példához hasonló módon, hogy nem a G-8-as csúcs, hanem ők adnak hangot "hatmilliárd" ember követeléseinek; vagy más szavakkal, a liberális demokrácia nyelvén fogalmazva, azt is mondhatjuk, hogy még mindig meglehetősen tisztázatlan az "irányításra szóló felhatalmazásuk". És ugyanakkor az ember józanul csak egyet tud érteni azzal, hogy "az államon kívül [nem léteznek] a demokratikus és sikeres kormányzás intézményeinek és procedúráinak kipróbált és bejáratott formái" (Wolf, 2002: 5.). A legitimációs mechanizmusoknak a nemzeti szinteken bejáratott, szokásos formáit a nemzetek feletti kontextusba pedig lehetetlen változatlan formában átvinni.

A demokratikus intézményeknek rövid a karja

A következő két fogalom: "demokratikus" és "sikeres" a legitimáció két, lényegi aspektusát világítja meg: az eredményesség felőli legitimációt a kormányzati döntések hatékonysága felől közelíti, a "bemeneti" legitimációt pedig a szuverén állampolgároknak a döntéshozatalban való részvétele biztosítja. Maga az a tény, hogy mind a kormányzati, mind a civil szervezetek ugyanazzal a strukturális problémával küszködnek, vagyis a demokratikus képviselet globális szinten mutatkozó hiányával, a nemzetállam legitimációjának megrendüléséből következik kétfelől is: a döntéshozatal privatizálása és internacionalizálása által. A helyi és a nemzeti döntéseknek gyakorta van a nemzetállam határain túl ható érvényessége, a nemzetek feletti testületek pedig még inkább határoktól független döntéseket hoznak. Ugyanakkor soha nem volt ilyen kicsi (és egyre csökkenő mértékű) az érintettek csoportjainak részvétele a döntéshozatal folyamatában, és egyáltalán nem is léteznek azok a "kompetens helyek", melyek a nemzetek feletti cselekvők tetteit mérlegre teszik. Ez a helyzet viszont két demokratikus szabály sérelmét okozza:

a) az összhang szabályát, mely kimondja, hogy a hatalom döntései által érintetteknek egybe kell esniük azon embercsoportokkal, akik e hatalmat gyakorolják,

b) a döntések azon alanyoknak tulajdoníthatók, akik képesek választ adni, és válaszaikért viselik a felelősséget is.

Jelenleg az értékelés ezen instanciái, azaz a parlament és a közszféra, csak és kizárólag a nemzetállam keretei között léteznek; az Európai Unió részben kivétel ez alól. Mégis, mint közismert, az európai polgárok által közvetlenül megválasztott parlamentnek rendkívül korlátozott a jogköre, vagyis még ezzel a kivételes képviselői testülettel kapcsolatban is joggal merül fel a demokratikus deficit problémája. Az európai szinten, de még inkább világméretekben a kormányzati vagy parlamentáris felelősségnek nincs parlamenti szerve, nincs a végrehajtó hatalomnak formális ellenőrzése, nem létezik a jogi irányelvek egysége, és nincs felelősség a törvények beiktatását illetően. Ez azt jelenti, hogy a nemzetek feletti kontextusban a legalapvetőbb parlamentáris előjogok is hiányoznak, miközben a kormányok aktivitása ezen a szinten lényegileg napról napra nő. A nemzetek feletti szinten sokkal inkább, mint a nemzetállamban, ahol a parlamentáris jogok állandó erodálódásának vagyunk tanúi, állandó, napi tapasztalatunk, hogy most "a végrehajtó hatalom órái" jöttek el.

Még égbekiáltóbbnak tetszik a nemzetközi és nemzetek feletti rendszerek kétségtelen demokratikus deficitje, ha a demokrácia 1945-ös, illetve még inkább az 1989-es globális térnyerésének szemszögéből vizsgáljuk. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében, melyet néhány évtizede döntően autoriter berendezkedésű államok alapítottak, ma a tagállamok több mint felében demokratikus rendszer működik, rendszeres, tiszta választásokkal, ahol az alapvető emberi és polgárjogokat folyamatosan biztosítják az állampolgárok számára. Amilyen ingatag a demokrácia még jó néhány helyen, világméretekben már annyira nem tekinthető kisebbségi programnak. Ugyanakkor a totalitariánus rendszerekkel megvert 20. század végén a pozitív mérleg az államoknak csak a belső viszonyaira érvényes (melyeknek a szuverenitása és a világtörténelmi folyamatokra gyakorolt hatása egyre kisebb), ha és amennyiben nem sikerül olyan, a nemzetállamokban érvényes mechanizmusokkal analóg nemzetközi kereteket találni, melyek között a néphatalom (Abraham Lincoln klasszikus érvényű meghatározását idézve) a nép által és a nép érdekében érvényesül.

A valóban létező, "velünk élő" globalizáció kritikusai a globális demokrácia potenciális képviselőiként léptek színre. Az NGO-k mint nem állami szereplők igényt tartanak a szuverenitásra, ami pedig a politikaelmélet és az alkotmányjog fő vonulata értelmezése szerint az államhoz rendelt jog. A legtöbb elméleti iskola a nép és a nemzet fogalmát csak az állam keretei között tudja értelmezni, s számukra a demokratikus önmeghatározásnak elengedhetetlen előfeltétele az állam megléte. Az államon túl a többi állam hatalma kezdődik, melyet más nemzetek legitimáltak (vagy nem). Ebből következik, hogy a nemzetek feletti közösségek nem államok, és – nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy a gondolatot végigvigyük – nincs hatalmuk. Ez a következtetés persze helytelen: az Európai Unió vagy a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) nyilvánvalóan hatalmat gyakorol, és még az Egyesült Nemzetek Szervezetéről is elmondható, hogy helyenként és esetenként nemzetek feletti kormányzati szerepet tölt be. A hagyományos kormányok között támadt űrben mindenhol "nyilvános politikai hálózatok" szerveződtek, és új típusú irányítási forma, a "társadalmi világ" (Czempiel) vert gyökeret az államok alkotta világrend államközi kapcsolataiban.

Következésképpen akár tetszik, akár nem, el kell fogadnunk, hogy a nemzetállam a politikai közösségeknek csak az egyik lehetséges formája. Mint ahogyan a helyi hatóságoknak vagy a régióknak (lásd a német Ländert) van politikai identitásuk, és céljuk a helyi lakosság bevonása a működésükbe, hasonló a helyzet természetesen a nemzetek feletti vagy nemzeteket átfogó rendszerekkel is. Ha a szuverén hatalom a kormányzat különféle szintjein képes érvényesíteni jogait (például a helyi irányításban, a föderális államokban), akkor semmiképpen sem elképzelhetetlen, hogy ez érvényesüljön a nemzetállam határain túl is – azaz bárhol, ahol a hatalmat gyakorolják. A demokratikus elv érvényes a politikai hatalom területi aspektusaitól függetlenül, ám intézményesítése a nemzeti határokon túl a legjobb esetben is alapvető feltétel. És ezen a ponton evidensen elkerülhetetlen, hogy túllépjünk a demokrácia többségi szemléletű megközelítésén, melynek értelmében egy adott politikai közösség (démosz) akkor jut politikailag érvényes döntésekhez, ha egyértelmű, a politikai pártokban és politikusokban megtestesülő alternatívákat állít, melyeket a választásokon és népszavazásokon a többség elfogad, és amelyek aztán egy bizonyos, rögzített időtartamra meghatározzák a politika irányvonalát.

A fentebb vázolt versengő demokráciában a legitimációt az emberek többségének és/vagy a nép választott képviselőinek többségi akarata biztosítja. Mégis, azt kell mondanunk, hogy "a demokráciának ez a modellje képtelen az állam határain túl mutatkozó politikai űr bármiféle betöltésére" (Wolf, 2001). Egy európai képviseleti testület lehetőségei tehát hasonló módon korlátozottak. Egyes, döntő fontosságú döntések meghozatala során természetesen együttműködik az Európai Tanáccsal, ám csak korlátozott belegyezési joga van, hiszen az EU költségvetésének csak periferikus része fölött rendelkezik, és az EU végrehajtó szervei fölött is csak korlátozott ellenőrzési jogokat gyakorolhat. "Annak, hogy egyáltalán létezik az Európai Közösség szintjén parlamenti szerv, az volt a minimálisan megfizetendő ára, hogy e szerv viszonylag szerény hatalommal bír" (Wolf, 2001). Ez viszont felveti azt a kérdést, vajon az Európai Parlament újabb legitimációs forrássá fejlődött-e, vagy pedig fordított arányban történt változás, és inkább a nemzeti képviseleti testületek és a nemzetek feletti parlament gyöngülése ment végbe. Miközben az európai politikai szint jelentősége és szabályozó befolyása egyre erősödik, addig a nemzeti parlamentáris rendszerek egyre kisebb befolyással vannak rá, ráadásul újabb versenytársuk akadt egy európai parlament erősödő erejének képében; közben ez az európai parlament maga képtelen az adott európai erőegyensúly feltételei között bármilyen komolyan vehető súlyt latba vetni.

Az európai integráció pártolói szeretnék a folyamatot felgyorsítani és "teljes európai parlamentet" teremteni (és egy alsóházzal kiegészíteni, hogy a kisebb nemzeteket ne szavazhassák le automatikusan). Mások vitatják, hogy a demokratikus deficit az európai parlament tényleges hatalmi hiányának következménye volna: mivel nincs európai démosz (és nincs európai közszféra sem), nincs szükség az Európai Bizottság és a Miniszterek Tanácsának legitimálására sem; ezen utóbb említett testületek képviseleti hatalmukat csak kölcsönkapták – a nemzeti választásokon legitimált, az adott állam érdekeit képviselő delegátusok révén az EU egyes végrehajtó és irányító bizottságaiban. A demokrácia elve, mondják egyesek, nem szükségképpen követeli meg, hogy minden egyes állami szerv közvetlenül, szavazás útján kapjon irányítókat, és ezt a közvetett legitimációt az európai szintre is át lehet vinni. Hasonlóképpen, az EU Miniszterek Tanácsában a tagállamok kormányzati képviselői elegendő legitimitással rendelkeznek, hiszen hazájukban a parlamenti választások során többséget kaptak a szavazóktól. Másképpen szólva: ha Berlinben, Párizsban a mezőgazdasági vagy szociális ügyi miniszter kellő legitimitással rendelkezik, akkor Brüsszelben is elegendő a legitimációjuk. Ez viszont kétségtelenül olyan állapotot eredményez, amelyben minden képviseleti testület ellenőrzése alól kivonhatják magukat, és amelyeket oligarchiák és lobbicsoportok szállnak meg. Az ilyen kiterjedt és szerteágazó legitimációs láncok ily módon fiktívvé válnak, és megközelíthetetlenek lesznek azok számára, akiket a szakértői ismeretek nélküli döntés közvetlenül érint. És ha ez a helyzet a viszonylag egységes európai színtéren, akkor a nemzetek feletti rendszereket olyan színtereknek kell tekintenünk, ahol a demokrácia még elvontabb, és gyakorlatilag hiányzik.

A legitimációs válság megoldásának lehetősége

A megoldásoknak a politikai gyakorlatból kell kialakulniuk, a "forma követi a funkciót" mottója alapján, és nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a territoriális állam többségi, a pártok versenyén alapuló demokráciamodellje által biztosított körülményekhez nem túl okos dogmatikusan ragaszkodni. Nem valószínű, hogy sikerül az ideális módszert felvázolni, mindössze azt tehetjük, hogy felhívjuk a figyelmet azokra az akadályokra, amelyek az eddig bejárt ösvényeken keresztezték utunkat. Az elmúlt évek elméleti vitáit végiggondolva, három lehetséges megoldás körvonalazható:

– a nemzetek feletti intézmények következetes és alapos parlamentarizálása;

– a határokon átnyúló, egyeztetésen alapuló demokrácia kiterjesztése (kiegészítve az asszociatív, tanácskozó és közvetlen demokrácia elemeivel);

– a polgárok nemzetek feletti föderációja.

Az utolsó megoldási javaslat éppen csak felbukkant a horizonton, a másik kettőt pedig jellemezhetjük úgy is, mint téves ösvényt vagy vészkijáratot. Ám a legfontosabb az, nehogy vakvágányra fussunk (legyen bár az tiszteletre méltó is).

A vakvágány: a demokratikus elszigetelődés

Azt a következtetést vonhatjuk le a demokrácia angol-amerikai modelljéből, amit a kontinentális európai gondolatkör által megfogalmazott állami szuverenitás interpretációjának tekinthetünk, hogy nem szükséges nagy figyelmet szentelnünk a demokratikus részvétel kérdésének a nemzetállam határain túl, mert a nemzeti szuverenitás csorbulása elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha az uralkodó hatalom aláveti magát más nemzetek többségi döntéseinek. Ebből a szempontból minden, az európai démosz elvén alapuló nemzetek feletti közösségi formáció bukásra van ítélve: világkormány nélkül nem lehetséges versengő demokrácia – ezenkívül pedig egy világkormány megalakítását meg kell akadályozni. A mélyebb ok, melyet rendszerint figyelmen kívül hagynak, amiért az Egyesült Államok és Nagy-Britannia elutasítja a nemzetek feletti és a sok-nemzeti kalandokban való részvételt, abból az óhajból fakad, hogy megőrizzék az amerikai kongresszus, illetve a Westminster parlament autonómiáját. Az USA és Nagy-Britannia természetesen nem marad ki a határok gazdasági és kulturális felszámolásának folyamatából, ám bizalmatlanok a nemzetek feletti és a sok-nemzeti demokráciakísérletek iránt, ami viszont lassítja a határok politikai lebontását.

Ez az álláspont a nemzetközi politikai integráció visszafordítását vagy a szabályozó minimalizmust sugallja, ami a kölcsönös piaci függések vagy a korlátok felállítását egy hegemón hatalom irányítása alá helyezné. A "magasztos" parlamentáris jogok védelmének kísérletét nehéz volna alábecsülni – végtére is a parlamentek a demokratikus képviselet és a demokratikus közszféra alapintézményei, és ebben a minőségükben nélkülözhetetlenek és megkerülhetetlenek mint a demokratikus törvényhozás, valamint a kormányalakítás és kormányzati munka ellenőrzésének letéteményesei. Minden javaslatot, mely a nemzetek feletti döntések demokratikus legitimációját a területileg kiterjesztett parlamentáris ellenőrzés révén óhajtja biztosítani, ennek fényében kell értékelnünk. Ehhez viszont éppen arra a sokoldalú megközelítésre volna szükség, amit a legnagyobb hagyományokkal rendelkező demokráciák elleneznek, azaz a szuverenitás adta jogokat a nemzetek feletti döntéshozó centrumok alá kellene rendelni, legyen az az EU, az ENSZ, vagy a WTO. Elsősorban a parlamentarizmus hazája az a helyszín, mely gondosan kerüli ezt a lépést, miközben az olyan "posztnemzeti" politikai entitás, mint a Német Szövetségi Köztársaság, már az 1949-es alkotmányában körvonalazta ennek lehetőségét; igaz, a szövetségi Alkotmánybíróság mint "az alkotmány oltalmazója" szintén hangsúlyozta, hogy az effajta delegálásnak nem szabad sértenie a német alkotmányos szervek működését.

A hibás módszer: a nemzetek feletti parlament

Nem elképzelhetetlen, hogy olyan nemzetközi politikai közösségek formálódnak majd, melyek autonóm démoszként határozzák meg magukat, és nemzetek feletti parlamentként alakulnak meg. Ebben reménykedik az az elméleti iskola, amely a demokratizálódást a parlamentarizálódás révén gondolja el, és amely ezért egyre jobban be kívánja vonni a parlamenti testületeket a politikai döntéshozás folyamataiba. A késő középkori hagyományokban gyökerező parlamentek az idők során egyre több politikai terület fölött szereztek befolyást, beleértve a nemzetközi egyezményeket, valamint a háború és béke kérdéseit, amelyeket pedig hosszú ideig az uralkodók, az arisztokraták és az uralkodó elit tartott kézben. Míg a demokratikus elv hosszú ideig többé-kevésbé érvényesült a parlamenti kiváltságok kibővítése révén, manapság ennek ellenkezője figyelhető meg, azaz jelentős erőfeszítések történnek a deparlamentarizálás érdekében, ami szerves része annak az általános leértékelődésnek, ami a demokratikus befolyásgyakorlás lehetőségeit jellemzi. Az oligarchiák kialakulásának és a bürokratizálódásnak túlságosan is jól ismert tendenciáihoz újabbak járultak: a "láthatatlan erők", a szakértők hatalma, meg "a közjón bosszút álló lobbicsoportok" (lásd Bobbio, 1988) befolyása. Anélkül, hogy szerepüket túlzottan dramatizálnánk, a képviseleti demokráciát fenyegető veszélyek között feltétlenül meg kell említenünk azt a tendenciát, hogy a parlamentektől az elektronikus médiához tevődik át a közvetítő funkció; ez még inkább felgyorsítja a parlamenti testületek szerepének egyre szimbolikusabbá válását, különösen azzal, hogy sok jelentős döntéshozatali folyamat már így is átkerült "a Ház" hatásköréből holmi rejtett és homályos egyezkedési szférákba, és a parlamentek gyakorta csak a máshol született döntések nyilvántartásának és ratifikálásának helyszínei.

A parlamenti jogok eróziójával kapcsolatos (régi) panaszok esetében nem szabad elfelejteni, hogy a befolyás elvesztése magába a "többségi parlamentarizmusba" van belekódolva, mihelyt a kormányzati frakciók elsődleges szerepüket abban látják, hogy a saját soraikból kinőtt kormányt támogassák, és ezt aztán a nemzetek feletti politikai szintre vigyék át. Egy olyan parlament, amelyik – legalább részben – magát a kormány ellenzékeként határozza meg, sokkal kevésbé cselekvőképes, különösen amikor arra kerül sor, hogy lemondjon egyes jogairól egy másik parlament javára, amely még akkor is belegázol a nemzeti képviseleti testület jogaiba, ha a parlamentarizálódás bizonyos fokig már beépült az európai külpolitikába (lásd Krauss, 2000). A német szövetségi Alkotmánybíróság például, ellenszerként, azt javasolta, hogy a nemzeti parlamentek az Európai Tanácsban nagyobb mértékben vegyenek részt a tárgyalási pozíciók és a nemzeti kormányok végső megállapodási tervezetének kidolgozásában. A Német Szövetségi Köztársaság parlamentjének a globalizáció problémájával foglalkozó különbizottsága megvitatta és javasolta is azt a lehetőséget, hogy a kormányok közötti terepeken a nemzeti tárgyalódelegációk legyenek állandóan jelen, és az egész politikai folyamatot kísérje végig a nemzeti parlamenti bizottságok általi felügyelet és megfigyelés. Számos nemzetközi és nemzetek feletti rendszer, köztük olyan katonai szövetségek is, mint a NATO és a WEU, parlamentközi testületeket állított fel, de ezek általában testre szabottak, mint együttműködési rendszerek, és nem adnak teret a nemzeti határokon túli ellenvetésnek az adminisztratív döntésekkel szemben.

A nemzeti parlamentek többé-kevésbé nyíltan megfogalmazott vétófunkciójának esetleges alternatívája lehet a már említetteknek megfelelően, ha az EU parlamentje szabályos, rendes parlamentként működne. Az európai alkotmány ilyen értelmű reformja (lásd Weiler, 1999) az európai kormánynak biztosítaná az európai démosz hiteles képviseletét, és minden joggal ellátná – hogy úgy mondjuk, a végrehajtó hatalom életre hívná a maga nemzetét. Ezt az Európai Unió állampolgárainak alapvető beleegyezésére kellene alapozni, melynek révén az európaiak elsődlegesen európaiaknak éreznék magukat, továbbá az uniós polgárok kimunkálnák a maguk számára a közös értékeket, harmadsorban pedig az európai szintű politikát tekintenék a valóban meghatározónak (lásd Fuchs, 2002a). A nemzetállam "öröktől fogva való" természetére fixáló retorika persze könnyedén az utópia birodalmába utalhatja ezeket a perspektívákat, ám e célokat valószínűleg – ha egyáltalán – egyfajta, a külvilágtól való politikai-kulturális elhatárolódással lehetne megvalósítani, például a "társadalmi szolidaritási államiság" megerősítésével, szemben az amerikai, versenyelvű individualizmussal, vagy pedig az individualizmus önérvényesítésével és a jogállammal a keleti országok posztkommunista autokratikus rendszereivel szemben.

Középtávon és realisztikusan szemlélve a jövőben mind a nemzeti, mind a nemzetek feletti parlamentek elsősorban a tárgyalások helyszínei lehetnek, miáltal a köz figyelmét jobban elnyerik majd a határokon átívelő döntések. E parlamentek elsődleges szerepe az lesz, hogy "fórumot adjanak a nyilvánosság nemzetközi politikával kapcsolatos észrevételeinek, értékrendjének és kritikájának" (Benz, 2001: 227.). A társadalmi mozgalmak és az NGO-k jelentős szerepet tudnának ebben játszani azáltal, hogy a nemzetállamokban befolyásolják a parlamenti folyamatokat. Az is elképzelhető, hogy a parlamentek az NGO-kat mintegy megbízhatják, akkreditálhatják, mihelyt ezek nemzetek feletti döntési folyamatokba avatkoznak bele. Az "üzlet" ez lenne: a civil társadalmi szervezetekre a közösségi képviseleti testületek nagyobb formális képviseleti jogkört ruháznának át, miközben a parlamenti ellenzék is jelentősebb szerephez jutna a közvélemény képviseletében. Eddig, bevallottan, kölcsönös távolságtartás és a kommunikáció hiánya jellemezte e két politikai szint viszonyát, és a fokozódó elidegenedés mondhatni evidens a tiltakozó mozgalmak és a választott képviseleti szervek között, aminek az a magyarázata, többek között, hogy súlyos problémák terhelték a 20. század végén "a kormányzati baloldal" és "a mozgalmi baloldal" viszonyát (lásd Leggewie, 2002). És a parlamenten kívüli tiltakozó mozgalmak a politikai követeléseiket eddig még alig-alig címezték az európai parlamentnek; e mozgalmak számára az EU-csúcs szinte semmiben sem különbözik a G7-ek vagy G8-ak csúcsától, illetve a WTO-találkozóktól.

A vészkijárat: a tárgyalásos demokrácia

Az Európai Uniót technikailag gyakran ábrázolják "sokszintű rendszernek", mellyel e szervezet félig állami vagy kváziállami jellegét próbálják kifejezni; az Unió ugyanis több, mint konföderációs államszövetség, de kevesebb, mint egy föderatív állam. A többségi elvet itt csak korlátozottan vagy egyáltalán nem lehet érvényesíteni, tehát új, alternatív – a szokásos megnevezés szerint "posztparlamentáris" – legitimációs források kimunkálása szükséges. A tárgyalásos demokráciát éppen ez a "posztparlamentáris" sajátosság jellemzi. A nemzeti szinten kipróbált és ellenőrzött politikai igazgatási modellt az európai körülményekhez kell igazítani, ahol különösen nagy hangsúlyt kell kapniuk. A kollektív akarat a továbbiakban már nem (visszafordítható) többségi döntéssel formálódik, amelynek a kisebbségben maradt álláspont képviselői kénytelenek alávetni magukat, hanem az érintett társadalmi érdekek horizontális önszabályozása munkálja majd ki, azaz a kommunikáció folyamata forrja ki. Ebben az összefüggésben különösen kétféle kommunikáció kerül előtérbe: a tárgyalás és a vita. A tárgyalásra akkor van szükség, amikor elosztási kérdések vannak napirenden (ki mit kap), a vita pedig akkor nyer teret, amikor kognitív problémák várnak megoldásra (miért és hogyan). Az effajta tárgyalásos megoldási formáknak az a céljuk, hogy konszenzusos megoldást hozzanak felszínre az érdekcsoportok delegálta szószólók segítségével és a kisebbségi csoportok integrálásával. Más szavakkal: ha nincs többségi álláspont, akkor egyezségre kell jutni – következésképpen szavazatok helyett minden érintett, de legalábbis sokak beleegyezését meg kell szerezni.

E forgatókönyv alapján kevéssé valószínű, hogy az állam képes lesz a társadalmi szereplőket egy bizonyos politikai irány elfogadására kényszeríteni, sokkal inkább az lehetséges, hogy az állam mint primus inter pares és közvetítő vagy felügyelő majd kompromisszumokat kezdeményez. A kényszer állami monopóliuma tartalékban marad, hogy úgy mondjam, és a társadalmi szereplők "a hierarchia árnyékában" működnek majd, ami a tárgyalóasztalnál csak mint végső eszköz van jelen. Kooperatív állam akkor bukkan majd fel, amikor az állami szervek már nem azon dolgoznak, hogy minél jobban kiszélesítsék felelősségi szféráikat és a konfliktushelyzeteket a szuverenitás virtuális gyakorlása (törvények) révén, hanem azon, hogy a társadalmi szereplőkkel tárgyalásos döntésekre jussanak. A miniszterek és az érdekszövetségek együtt lépnek fel vagy azért, hogy hatékony és tartós törvénykezést, vagy azért, hogy a törvényhozás szintje alatt gyakorlati szabályokat alakítsanak ki.

Az állami tevékenység hatékonyságának előnyei még csak esetlegesen láthatók, ám a legitimációs problémák máris nyilvánvalóak. Így aztán nem folynak nyilvános viták a lehetséges alternatív cselekvési irányokról; a gyengén szervezett érdekeket és a közjó kérdéseit szisztematikusan elhanyagolják. És miközben a parlamentek többé már nem rendelkeznek a megfelelően információkkal, és gyakorlatilag csak a néző szerepe maradt nekik, az ajtó tágra nyílt "a láthatatlan erők" előtt (bürokrácia, érdekérvényesítő csoportok, szakértők): a politika e titkos szférájában a politikai elit kartelljei csöndben megszerzik a kompenzációjukat és a kapcsolódó megállapodásokat, vagy pedig kölcsönösen akadályozzák egymás működését. A status quo fennmaradása előnyösebb, mint a kockázatos változások és újítások.

Az effajta tárgyalásos megállapodások nemcsak hogy normaként vannak jelen a bevallottan megegyezéses demokráciákban, például Hollandiában és Ausztriában, az összehangolható politikai vonalak mentén intézményesített konfliktusmegoldás (Maurizio Bach) mára már különösen is jellemzővé vált a nemzetek feletti és a sok nemzetet érintő döntéshozó folyamatokban, ahol a parlamenti többségi döntés kivételesnek számít, vagy szóba sem jöhet. Ebben az értelemben jellemezték az Európai Uniót "társult állam"-ként (Schmidt, 1999: 435.), amelyben a szektorok politikai hálózatai sokkal kevésbé kizárólagosan működnek. Az ilyesfajta hálózatok széles körben elterjedtek a sok nemzetet átfogó rendszerekben, ahol időközben a nem területi vagy funkcionális politikai terepek egész palettája jött létre – nevezetesen az éghajlati és a feminista kérdés politikájában. Ezek a témák természetüknél fogva átnyúlnak az országhatárokon, és megfelelően közelíteni sem lehet hozzájuk nemzeti vagy regionális szinten.

A nem állami szereplők, mindenekelőtt az NGO-k, nemcsak hogy rendszeresen részt vállalnak ezekben a szektorpolitikai hálózatokban (számuk az 1970-es évek óta megsokszorozódott), hanem jelentősen kiegészítették és kibővítették az elitek létszámát, melyek korábban a kormányzati politikai és érdekcsoportok tagjaiból verbuválódtak; amennyiben újfajta értékeket és ellensúlyt jelentő hatalmat vittek és visznek a tárgyalásokba, annyiban – mint már fentebb említettük – kritikus nyilvánosságként működnek, különösen amikor velük szimpatizáló utcai tüntetésekkel is bizonyíthatják támogatottságukat. A nemzetek feletti és a sok nemzetet átfogó tárgyalási rendszerek mindezek eredményeként sokkal érzékenyebbek lettek, ám ezzel egyidejűleg az NGO-kat mint szakértőket a szektorbizottsági struktúra magába olvasztotta. A legjobb eset az, hogy jelenlétükkel és a szektorok képviseleti testületeiben való részvételükkel újraformálhatják a globális egyeztetési rendszereket, ugyanakkor, ezzel egyidejűleg, a rájuk nehezedő jelentős nyomás miatt, mely azt várja tőlük, hogy sikeresek és hatékonyak legyenek, a "végrehajtó" politikai stílust az alternatív szakértők is gyakorta átveszik, amitől maguk is hasonlóan technokratákká vál(hat)nak.

A több nemzetet átfogó megállapodásos demokrácia, melyet rendszerint "globális irányításnak" neveznek, tehát két út előtt áll. Egyfelől sokkal gyorsabban integrálhat újfajta érdekeket és csoportokat, és átveheti ezek specifikus, gyakorta egymást kioltó kompetenciáit. Lényegileg poliarchikus szerkezete pedig megakadályozza az autoriter centralizmus kiformálódását. Ám az érem másik oldala nem ilyen csillogó: ki illeszti össze, ahogyan a klasszikus parlamenti feladatkörök tették, az egyes szektorpolitikák eredményeit, mondjuk például a szállításpolitikát és az agrárpiaci politikát. Hogyan lehet a "laikus személyek", a politikai érdeklődést tanúsítók tényleges részvételét és felügyeleti szerepét biztosítani? Ha a demokrácia szabályait (az uralmon lévők és az irányítottak kongruenciája, a döntések egyes személyekhez vagy csoportokhoz rendelhetősége) – melyeket fentebb létükben veszélyeztetettekként írtunk le – alapvetőnek tekintjük, vajon az irányítók és az irányítottak egyszer újra jobban összeillenek-e, például az "érintett felek" valamiféle koncepciójának felmelegítésével. Talán lehetőség volna arra is, hogy ebben a modern "tanácsi demokráciában" a privát cselekvők részvételi igényeit is kielégítsék. Ezzel szemben, mint azt az Európai Unió példája mutatja, azok a valóságos preferenciák állnak, melyekkel a jól szervezett magánérdekek rendelkeznek, valamint egy rejtett szféra kialakulása, melyben a szakértők konzorciuma formálja át az NGO-kat, nem pedig – ahogy látni szeretnénk – fordítva. Ha a több nemzetet magában foglaló testületeket megnyitnánk a civil társadalom szereplői előtt, annak valószínűleg nem a demokratizálódás, hanem a fokozatos elbürokratizálódás lenne a cseppet sem kívánatos következménye.

Ha ezt e fejleményt meg szeretnénk akadályozni, de legalábbis tompítani kívánjuk hatásait, akkor gyakorlati javaslatokkal kell előállnunk arra vonatkozóan, hogyan lehetne a társadalmi aktorokat "alulról" megerősíteni – a "harmadik szektor" hangsúlyozásával, az egyenlőségre törekvő viták kimunkálásával és népszavazásokkal. Ennek a fontos vitának a legfontosabb elemét vázoljuk fel itt röviden, és igyekszünk az NGO-k működésére és demokratikus nyitására vonatkozó következményeket is felfedni.

– Asszociatív (társult) demokrácia: A "harmadik szektor" belépésével aktivizálódik a meglehetősen homályos civilek vagy polgárok alkotta társadalom jobbik fele, vagyis jótékonysági szervezetek formájában működik. Ezeket a sokféle, a közjó elősegítésén munkálkodó szereplőket általában alkalmasnak tekintik arra, hogy irányító szerepet töltsenek be az állammal és a piaccal együttműködve, ám nyitott kérdés marad, vajon hogyan várhatunk el demokratikus és a demokráciát fejlesztő lendületet a díjazás nélküli, ám jórészt szintén szakértelemmel rendelkező állampolgárok elkötelezettségéből. A "társult demokrácia" (lásd Cohen-Rogers, 1994; Hirst, 1994) koncepciója szerint a csoportok egyenlőtlen társadalmi összetétele és szervezeti kapacitása, ami természetesen felszínre kerül a megegyezések során, azzal egyenlíthető ki, ha "másodlagos szerveződéseket" hozunk létre az anyagi háttérrel nem rendelkező csoportok állami támogatása révén, és ha például a kerekasztaloknál és a regionális tanácskozásokon nekik is helyet szorítunk. Ezzel a tárgyalásos rendszert egyenlőbbé és a közösség érdekeire fogékonyabbá tehetjük.

A rendszer vonzerejét megtámogathatjuk bónokkal is (lásd Schmitter, 1994), melyeket az állampolgárok tetszésük szerint adhatnak társulásoknak vagy más szervezeteknek; ezt az eszközt felválthatja az állam anyagi támogatása, ami szintén ösztönzőleg hat a közjó érdekeit megjelenítő kezdeményezésekre. Hátulütője viszont ennek, hogy az állampolgárok ilyen módon minden bizonnyal kezükbe kapják annak lehetőségét, hogy a társulások tisztviselőinek lépéseit szankcionálják, ám a tárgyalási szisztéma belső folyamatai továbbra is homályban maradnak, akárcsak az állami szereplők magatartása, akiknek az ellenőrzése a demokratikus elv szerint pedig a legeslegfontosabb cél. Ez a megközelítés az NGO-k számára elsődlegesen azt jelentené, hogy nekik maguknak kell "társulási" dimenzióikat megerősíteniük, vagyis a helyi szervezeteik tevékenységét ki kell bővíteniük, szervezeteiket pedig sokkal átláthatóbbá és nyitottabbá kell tenniük. Ezek a követelmények a legtöbb esetben teljesíthetők, ám valószínűleg problémát okoznak az elitista struktúrájú szervezeteknek (amilyen például a Greenpeace).

– Tanácskozó demokrácia: A tárgyalásos rendszereknek, különösen a demokráciákra érvényesen, az a hátránya, hogy az egyes kontextusokban felvonultatott tárgyalóerő és a választott tárgyalási stratégia dönt a végeredményről, és a jobb álláspontnak nem feltétlenül nagyobb a súlya. E helyzet orvoslására számtalan javaslat született, melyek a "tanácskozó demokrácia" elvét propagálják (lásd Dryzek, 1990, 2000; Schmalz-Bruns 1999). A demokratikus teret viszonylag hatalommentes vitatérnek tekintik, ahol a tekintélyt lényegében az érvelés hitelessége, megbízhatósága és meggyőző ereje biztosítja, továbbá kötelező elvárás a vélemények nyilvános vitán való bemutatása, melyek elsődlegesen a közjó szolgálatában állnak, ennek következtében pedig széles körű helyesléssel találkoznak. Az NGO-k szempontjából a tárgyalási rendszerben betöltött szerepükből adódóan ezen vitáknak az lenne az előnye, hogy a professzionális szakértelem (következésképp a szükséges speciális tudás) összekapcsolódhatna az erkölcsi tisztasággal (a közjó képviselete), és pontosan a széles társadalmi befolyás és hiteles képviselet tőkéjét biztosítja nekik. Ezeken a vitatereken a nemzeti határokat is könnyedén át lehet lépni, hiszen a nemzeti döntések költségeinek szokásos externalizálását nehéz igazolni. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy milyen bonyolult a gyakorlatban megteremteni a tanácskozó fórumokat. Ahol már a gyakorlatban kipróbálták (beleértve az internetes fórumokat is), a közügyekről folyó viták a szakterület kellő ismeretének hiányában hamar kommunikációs akadályokba ütköznek, és azon személyek szándékosan vagy akaratlanul kirekesztődnek a párbeszédből, akik e kommunikációs akadályokat nem hajlandók vagy nem tudják átlépni. A vitákat a különösen jól informált állampolgárok irányítják, ám ők érthetően nem rendelkeznek azzal az átfogó felelősséggel, amire a választások vagy a népszavazások jogosítják fel a választottakat. Ebben a tekintetben a "tanácskozó demokrácia" inkább csak kiegészítő elem, ami javíthatja a döntéshozási folyamatok minőségét, ám a parlamentáris legitimációnak nem lehet az alternatívája.

– Közvetlen demokrácia: a tanácskozó, tárgyalásos procedúráknak sosincs vonzerejük akkor, amikor az érvek megvitatása elszakad a tényleges döntéshozatali folyamattól, és amikor "az emberek csak egymás között vitatkoztak", de végső soron "majdnem a semmiről". A közvetlen demokrácia apparátusa is szóba került tehát akkor, amikor a nemzetek feletti és a sok nemzetet egyesítő egyezményes demokráciák legitimációs csapdájának felszámolásáról esik szó (lásd Abromeit, 1998); bizonyos értelemben olyan összefüggésben, mint a népszavazások, melyek nemzeti szinten lassíthatják a parlamentarizmus gyengülésének folyamatát. Referendumok kiírására elvileg akkor kerül sor, amikor egy regionális egység autonómiáját súlyos sérelem éri, például az Európai Unió egyezményi struktúrájában bekövetkezett lényegi változások ilyen alkalmat jelentettek. A sok nemzetet összefogó politikai rendszerek legitimációjának szempontjából még érdekesebb az a javaslat, hogy legyen lehetőség szektorális népszavazásokra és e népszavazásoknak legyen ezzel analóg vétófunkciójuk.

Fogalmilag legalábbis ez az elképzelés a területi elven szerveződött nemzetállami politikától a gyakorlati vagy funkcionális alapon legitimált nem állami politika felé való elmozdulást jelzi. A politikai hálózatban aktív szerepet játszó menedzserek és a szakértők, lobbisták és politikai vállalkozók, akik a határokon átívelő politikát "termelik", most majd olyan "fogyasztókkal" találják magukat szemben, akiknek hatékony vétóhatalmuk van. Ez azt jelenti, hogy a képviseleti elv, az állampolgárok bevonása és az átláthatóság követelményét figyelembe vesszük, és hogy a "szektorális démosznak" köszönhetően lehetővé válik a visszatérés a hatalmon lévők és a hatalom által irányítottak közötti kongruenciához. Nyilvánvaló, hogy az efféle koncepciók gyökerei a társadalmi rendek képviseleti gyűléseinek és a neokorporatív tárgyalási rendszereknek a gyakorlatához nyúlnak vissza; lehetséges példák ilyen referendumok megtartására a nemzetek feletti politikai hálózatok szakértőinek irányításával hozott európai uniós döntések közül az élelmiszerek genetikai manipulációjának engedélyezése és a fogyasztók védelmével kapcsolatos számos hasonló súlyú kérdés. Mint mindig, természetesen, az ördög a részletekben rejlik: például, hogyan kell meghatározni a szektorális "választókerületet", kik az érintettek egyáltalában és a szektorális döntések többé-kevésbé kikre vonatkoznak, milyen képviselőket kell a politikai hálózatokba delegálni, ők úgy működnek-e, mint egyfajta "elnökválasztó testület", és vajon hogyan szabályozhatják a szektorális és a területi döntéshozatali szintek az együttműködést és a válságokat.

A megoldás a világ polgárainak szövetsége?

Következtetések: A demokratikus paradoxon új típusú, súlyos kérdéseket vet fel a nemzetek feletti és a sok nemzetet átfogó kontextusban. A nemzetállam közvetlen és képviseleti demokráciájának mechanizmusai és procedúrái nem vihetők át a sok nemzetet átfogó döntéshozatal szintjére; és abban reménykedni, hogy a sok-nemzeti rendszerek hatékonysága önmagában elég biztosíték a legitimáció megteremtésére, a demokratikus politikai fogalmak szerint közel áll a kapitulációhoz. Ahhoz, hogy fogalmilag és gyakorlatilag is előbbre lépjünk, egyértelműen az szükséges, hogy meghaladjuk a (saját területén) minden tekintetben kompetens, a választott delegáltak által képviselt állampolgár modelljét, és alkalmazkodjunk a specializálódott és a politikai egyes területeiért felelős uniós és világpolgár új modelljének követelményeihez. Más szavakkal, a politikai legitimáció olyan formáit kell kifejleszteni, melyek már nem (pusztán) területi, hanem funkcionális és szektorális alapokon nyugszanak (lásd még erről Frey, 2001).

Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a nemzetállami alapú állampolgárság intézményét valami mással helyettesítenénk vagy netán megszüntetnénk, ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy kiegészítsük a világpolgári részvétel elemeivel és a politikai tagság újfajta, intézményesített formáival. Ezt a modellt "szövetséginek" is nevezhetnénk, amennyiben a politikai kapcsolatok számos rétege és kötelezettsége egymást támogatóan fonódnak egybe, ám nem a területi szövetségi államok mintájára, hanem a részvétel és együttes döntéshozatal nemzeti, regionális és szektorális szintjein.

Még e modellt tekintve is nyilvánvaló a komplexitás jelentős növekedése és a képviseleti szervek átláthatatlan átfedései. A versenyelvű demokráciához és a nemzeti alapon meghatározott állampolgársághoz ragaszkodni ugyanakkor a komplexitás hamis leegyszerűsítését jelentené.

Nem vezet könnyű út a sok nemzetet átfogó demokráciához

Az NGO-k lehetséges szerepe és jelentősége ezen észrevételek fényében vizsgálandó. Bizonyos kritikai észrevételekre utalva elismertük: először, hogy formálisan vagy informálisan az NGO-k gyakorta részt vállalnak a döntéshozás folyamataiban, anélkül hogy a döntés által érintettek bármiféle ellenőrzésének alávetnék magukat; másodszor, hogy az NGO-k csak nagyon ritkán végeznek reprezentatív belső felméréseket a tagok és a szervezetek vagy mozgalmak támogatói körében, és hogy szóvivőiknek a legtöbb esetben nincs meg a mandátuma; és harmadrészt, hogy e szervezetek gyakran úgy folytatják tevékenységüket, hogy nem is hivatkoznak arra, hogy olyan jogcímmel rendelkező intézmények – országos képviseleti testületek vagy érdekcsoportok – lennének, amelyek az állampolgárok egy csoportjának vagy egészének akaratát fogalmazzák meg. Ezek a megítélési feltételek maradnak az értékelés alapelvei még akkor is, ha nem lehetséges a klasszikus képviseleti szervek esetében tapasztalható, következetes alkalmazásuk, ám mégis bizonyos kritériumokat biztosítanak az NGO-k önértékeléséhez; de amelyek fellépéseik közösségi és jó szándékon alapuló jogcímét mégsem köthetik erkölcsi hivatkozásokhoz és a kulturális önfenntartáshoz. Ha fenn akarják tartani jogcímüket, akkor segítségükkel lehetséges lesz a világtársadalomban egészében is "megkockáztatni egy kicsivel több demokráciát". A nem állami szereplők legitimálását a "jól értesültségen" és szakértelmen, konzultációkon és vitákon túl is biztosítani kell. Egy valóban becsvágyó terv megvalósításához nem elég annak deklarálása, hogy e szervezetek a közjó érdekében és az egyetemes normáknak megfelelően működnek, ami lehetővé teszi az elvi célok és a gyakorlati magatartás egybeesésének konkrét megítélését. A világ közvéleményének mozgósítása nem maradhat az NGO-k egyetlen és végső funkciója, hanem az eddig megszokottól eltérő értelemben vett képviseleti szerepet is be kell tölteniük. Összegzésként, az, hogyan fog mindez a gyakorlatban működni, a tanulmányunk elején felvetett három kérdés kapcsán válaszolható meg:

– Ahol az NGO-k mint a politikai hálózat tagjai részt vesznek a regionális vagy globális döntéshozatali folyamatokban, ott szektorális "választókerületüknek" tartoznak elszámolni, amelyeknek összetételéhez ők maguk is hozzájárulnak hálózati tevékenységük révén. Ennek a demokratikus infrastruktúrának a kialakításához a politikai és választói oktatás intézményei, valamint szakértői fórumok is hozzájárulhatnak.

– A tanácskozó demokrácia fentebb felvázolt változatainak támogatásával az NGO-knak nagyobb erőfeszítéseket kell tenniük céljaik és akcióterveik nyilvános vitára bocsátása érdekében, s túl kell lépniük a szokásos szakértői plénumokon és szimbolikus cselekvéseken. Mivel kizárólag határokon átívelő problémák vannak napirendjükön, szükséges a virtuális kommunikáció lehetőségeinek igénybevétele, amikkel eddig meglepően kevéssé éltek az NGO-k, illetve legfeljebb mozgósításra használták.

Végül, az NGO-knak fel kell adniuk a parlamentáris döntéshozatali testületekkel szemben érzett tartózkodásukat (ami rendszerint szervezeti történetükben gyökerezik), és el kell felejteniük azt az illúziót, hogy a "globális irányítás" (a WTO és a többi) szerveit lehetséges közvetlenül megszólítani és támadni – leszámítva a tisztán szimbolikusan megszervezett eseményeket. Másfelől ez a nyitottság a parlamenti bizottságok ajtóit is megnyitja az NGO-k tevékenysége előtt, és erősítheti a parlamentáris képviseleti funkciókat.

E kezdeményezések hatására a "világpolgár" kiforratlan, utópikus koncepciója, melyre a globalizáció számos bírálója szimbolikusan – ingerlékenyen – igényt formált, intézményes keretet kapna, és lehetővé válna, hogy az eddig beváltatlan követelést: "Mi vagyunk a demokrácia", vehemensebben lehessen beteljesíteni. Segítségükkel a világközvélemény túlnőhetne pusztán fellebbező szerepén, azaz valódi démoszként, igazi világpolitikai közösségként léphetne fel.

Irodalom

Abromeit, Heidrun (1998): Democracy in Europe. Legitimising Politics in a Non-State Polity. New York – Oxford.

Bach, Maurizio (2000): "Die europäische Integration und die unerfüllten Versprechen der Demokratie". In: Klingemann, Hans-Dieter – Neidhardt, Friedhelm (Hrsg.): Zur Zukunft der Demokratie. Herausforderungen im Zeitalter der Globalisierung. Berlin, 182-213.

Beisheim, Marianne (1997): "Nichtregierungsorganisationen und ihre Legitimität". In: Aus politik und zeitgeschichte B/43, 21-29.

Benz, Arthur (2001): "Postparlamentarische Demokratie und kooperativer Staat". In: Leggewie, Claus – Münch, Richard (Hrsg.): Politik im 21. Jahrhundert. Frankfurt a. M., 263-280.

Bobbio, Noberto (1988): Die Zukunft der Demokratie. Berlin.

Cohen, Joshua – Rogers, Joel (1994): "Solidarity, Democracy, Association" In: Streeck, Wolfgang (Hrsg.): Staat und Verbände. Opladen, 136-159.

Dryzek, John S. (1990): Discursive Democracy: Politics, Policy and Political Science. New York.

Dryzek, John S. (2000): Deliberative Democracy and Beyond. Liberals, Critics, Contestations. Oxford.

Frey, Bruno S. (2001): Flexible Citizenship for a Global Society. Working Paper 94, Institute for Empirical Research in Economics, Zürich.

Fuchs, Dieter (2000a): "Die demokratische Gemeinschaft in den USA und in Deutschland" In: Gerhards, Jürgen (Hrsg.): Die Vermessung kultureller Unterschiede. Deutschland und USA im Vergleich. Opladen, 33-72.

Fuchs, Dieter (2000b): "Demos und Nation in der Europäischen Union". In: Klingemann, Hans-Dieter – Neidhardt, Friedhelm (Hrsg.): Zur Zukunft der Demokratie. Herausforderungen im Zeitalter der Globalisierung. Berlin, 215-236.

Gusy, Christoph (2000): "Demokratiedefizite postnationaler Gemeinschaften unter Berücksichtigung der Europäischen Union". In: Brunkhorst, Hauke – Kettner, Matthias (Hrsg.): Globalisierung und Demokratie. Wirtschaft, Recht, Medien. Frankfurt a. M., 131-150.

Klein, Ansgar (2002): "Überschätzte Akteure? Die NGOs als Hoffnungsträger transnationaler Demokratisierung". In: Aus politik und zeitgeschichte B/6-7, 3-5.

Hirst, Paul (1994): Associative Democracy. Cambridge-Oxford.

Krauß, Stefan (2000): Parlamentarisierung der europäischen Außenpolitik. Opladen.

Leggewie, Claus (2002): "Bewegungslinke schlägt Regierungslinke? Das politische Dilemma der Globalisierungskritik". In: Blätter für deutsche und internationale Politik, H. 9, 1055-1064.

Leggewie, Claus – Münch, Richard (Hrsg.) (2001): Politik im 21. Jahrhundert. Frankfurt a. M.

Rucht, Dieter (2000): "Soziale Bewegungen und ihre Rolle im System politischerInteressenvermittlung". In: Klingemann, Hans-Dieter – Neidhardt, Friedhelm (Hrsg.): Zur Zukunft der Demokratie. Herausforderungen im Zeitalter der Globalisierung. Berlin, 51-69.

Schmalz-Bruns, Rainer (1999): "Deliberativer Supranationalismus. Demokratisches Regieren jenseits des Nationalstaates". In: Zeitschrift für internationale Beziehungen, 6, H. 2, 185-244.

Schmidt, Hilmar – Take, Ingo (1997): "Demokratischer und besser? Der Beitrag von Nichtregierungsorganisationen zur Demokratisierung internationaler Politik und zur Lösung globaler Probleme". In: Aus politik und zeitgeschichte B/43, S. 12-20.

Schmidt, Manfred G. (1999): Der konsoziative Staat. Hypothesen zur politischen Struktur und zum politischen Leistungsprofil der Europäischen Union. Bremen.

Schmitter, Philip C. (1994): "Interests, Associations and Intermediation in Reformed Post-Liberal Democracy". In: Streeck, Wolfgang (Hrsg.): Staat und Verbände. Opladen, 160-171.

Weiler, Joseph H. H. (1999): The Constitution of Europe: "Do the new clothes have an emperor? and other essays on European integration". Cambridge.

Wolf, Klaus Dieter (2000): Die Neue Staatsräson. Zwischenstaatliche Kooperation als Demokratiemodell in der Weltgesellschaft. Baden-Baden.

Wolf, Klaus Dieter (2001): "Globalisierung: Global Governance und Demokratie". Gutachten für die Enquete-Kommission "Globalisierung der Weltwirtschaft – Herausforderungen und Antworten", Darmstadt-Berlin; http://www.bundestag.de/gremien/welt/gutachten/vg10.pdf