Erdélyben született, s lelkesen hazafias édesanyja hatására első fényképét a világosi csata helyszínéről készítette. Hatalmas kokárdával ment március 15-én az iskolába, s kívülről fújta Petőfit meg Adyt, de román és magyar társai hamar szembesítették a ténnyel: hiába az azonosulás, nem tartják őt „igazi" magyarnak, hanem „csak" zsidónak.

Az 1914-es háború miatt Magyarországra menekülő Tabák család jó ideig egyike volt a szolnoki vagonlakóknak. Tabák Lajos alig húszévesen belépett a szociáldemokrata pártba, s ifjú tisztviselőként hamarosan a törvénnyel is szemben találta magát, amikor a munkások szószólójaként fellépett a gyári vezetésnél.

A fényképezés – a kényszerű kihagyások ellenére – egész életét meghatározta. Szándéka a politikai dokumentáció is volt, de szinte az első pillanattól fogva nem szokványosan fotózott. A pillanatba igyekezett sűríteni a fárasztó munka lendületét, az emberi kiszolgáltatottságot, a szegénység testet-lelket gyötrő embertelenségét. A szegényekhez nem romantikus érzelgősséggel, nem leereszkedő jótékonysággal közelített. Szociófotós és avantgárd művész lett a szó legteljesebb értelmében Kassák Lajos körének maghatározó figurájaként.

Képei miatt Horthy rendőrei lefogták, műveit elkobozták, megsemmisítették. Végigszenvedte a munkaszolgálatot, az orosz frontot, négy évi hadifogságot. Ipari vezetőként és káderként elutasította a szolgálati autót és a budai villát, harcolt a magyar gyapot őrült ötlete ellen, nem vállalta, hogy a szegény parasztok padlását is lesöpörje. Kis híján az elvtársai is börtönbe csukták. Igazgatott gyárat és szervezte a magyar fotóséletet, nyugdíjasként újra aktívan fényképezett, s a rá jellemző szívóssággal gyűjtögette össze életműve szétszórt cserepeit.

Mindig a maga útját járta. Szelíden, de megalkuvás nélkül.

Főbb művei a magyar fotótörténet emblematikus képei.

Az írás arra tesz kísérletet, hogy bonyolultnak feltüntetett gazdasági összefüggéseket egyszerű, átlátható összefüggésekként mutasson be. Ennek eszközeként feltérképezi a táplálékszerzés, illetve jövedelemszerzés különböző típusait. Lefordítja a gazdaságtani kategóriákat: szaktudományos fejtegetés helyett – a közérthetőség esélyének növelése érdekében – szemléletességre törekvő nyelvet használ.

„Nehezen ért meg valamit az, aki azért kapja a fizetését, hogy ne értse meg" (Upton Sinclair)

„Az egyéni és társadalmi lét alapvető kérdéseivel, illetve pszichológiai, gazdasági, politikai és morális kérdésekkel kapcsolatban kultúránk fő funkciója: a kérdések elködösítése. Ez fejeződik ki ama állításban, hogy az átlagember számára a problémák annyira bonyolultak, hogy nem tudja megérteni őket… Azzal, hogy ezeket a kérdéseket annyira bonyolultaknak tüntetik fel, hogy csak a 'szakemberek' tudnak érdemben hozzászólni, s még ők is csak szűk szakterületükön, … elveszik az emberek kedvét attól, hogy a lényegesnek számító kérdésekben megbízzanak saját gondolkodási képességükben. Az egyén úgy érzi, hogy az adatok áttekinthetetlen dzsungelének tehetetlen foglya lett, és bámulatra méltó türelemmel várja, hogy a szakemberek végre rájöjjenek: mit kell tenni, milyen irányban kell haladni."

Következmények:

– „az emberek leszoknak arról, hogy maguk gondolkodjanak és döntsenek";

– „egyfajta gyerekes hit mindabban, amit a tekintélyek mondanak";

– „a mai ember… valójában csak azt akarja, amit elvárnak tőle". (Erich Fromm)

Azon állítás, hogy a törvény „szemernyit sem vesz el a szabadságomból", „szélesre tárta a kaput a szakértők uralma előtt." Úgymond: ha az emberek a szakértők uralmát „nem fogadják el, akkor hiányzik belőlük az ésszerűség. Ha viszont az emberek irracionálisak, akkor a ráció eszközével el kell nyomni őket… Én kibocsátom a rendelkezéseimet, ha pedig ellenállsz, akkor az én dolgom, hogy elfojtsam benned azt az irracionális elemet, amelyben az ésszel való szembenállásod megnyilvánul. Persze könnyebb volna a feladatom, ha ezt az elemet te magad fojtanád el magadban; ezért arra próbállak nevelni, hogy ezt meg tudd tenni…"

A szakértők álláspontja szerint: „ha te magad nem fegyelmezed saját magadat, nekem kell megtennem". „Mindez zsarnoksághoz vezet, … amelyről azután kimutatják, hogy a szabadsággal azonos…" (Isaiah Berlin)

„Az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék: kiskorúság." „Az emberiség nagy része… szívesen marad kiskorú egész életében, s másoknak könnyű ezek gyámjává feltolni magukat." „A gyámok… jóságosan magukra vették a rajtuk való felügyeletet. Miután elbutították jószágaikat, s gondosan vigyáztak, nehogy e jámbor teremtmények egy lépést is tehessenek ama járókán kívül, amelybe bezárták őket, megmutatták nekik az őket fenyegető veszélyeket, ha megpróbálnának egyedül járni." (Immanuel Kant)

A gyermek hiszékeny. Hisz a felnőtteknek.

A nagyra nőtt gyermek hiszékeny. Tekintélyeknek hisz: szakértőknek, korunk szakembereinek.

Elhiszi a kirekesztő magántulajdon szakértőjének, a közgazdásznak, hogy csak a kirekesztő magántulajdon lehet gazdaságos.

Elhiszi az állami uralom szakemberének, a politikusnak, hogy társadalom nem létezhet állami uralom nélkül.

Inkább hisz a kirekesztő magántulajdon és az állami uralom ideológusának, a jogásznak, mint önmagának.

Inkább hisz a kirekesztő magántulajdon és az állami uralom propagandistájának, a médiának, mint önmagának.

***

 

Az Úr megteremté a világot. És látá, hogy jó.

Azután az ördög elkezdte kidolgozni a részleteket.

(Apokrif)

 

Az ördög a részletekben van. A részletekben az ördög van. Pokolba az ördöggel! Pokolba a részletekkel!

I.

 

Kinek tejel a tehén? A tehén a borjának tejel. Tejet ad a borjának, ha az éhes.

Miért tejel a tehén? Miért ad tejet a borjának?

Viselkedésére vannak bonyolultabb magyarázatok is, de a gazdaságtani álláspont a legvilágosabb. Klasszikus piacgazdasági nézőpontból a tehén azért elégíti ki borja szükségletét, mert borja kielégíti az ő szükségletét. A tehén azért elégíti ki borja tejszükségletét, mert borja kielégíti az ő szeretetszükségletét. A tehén tejárut ad szeretetáruért, vagy valamilyen más, a borjától kapott szimbolikus (egyetlen szóval pontosan nem megnevezhető) áruért.

A tehén és a borja közötti kapcsolat az állatvilág egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tehén és a borja közötti kapcsolat úgy is felfogható, mint a hajdani borjú és a majdani tehén közötti szabad, önkéntes polgári kapcsolat. (Itt el kell tekinteni az olyan eshetőségektől, amelyek ezen összefüggés megértését hátráltatják, például hogy a borjú nem tehénként, hanem bikaként vagy borjúhúsként végzi.)

A tehén és a borja közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tehén és a borja közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A piac a szabad és önkéntes szükségletcsere birodalma. A tehén szabadon dönt arról, hogy tőgyet nyújt. A borjú szabadon dönt arról, hogy tőgyet szív. Nyújtás és szívás időtartamát, terjedelmének nagyságát (az átmozgó tej mennyiségét) a piaci szereplők kölcsönös egyetértése határozza meg. A tehén addig ad a borjának tejet, ameddig a borja tejszükséglettel rendelkezik. Vagyis ameddig a borjának tejre van szüksége és ezt a szükségletét, tejigényét tevőlegesen kinyilvánítja – azaz szívja.

 

 

 

Megakadályozhatja bármi is a tehenet abban, hogy tejeljen a borjának? Megakadályozhatja abban, hogy a borjával szabad piaci kapcsolatba lépjen?

Hátrányosan érintheti a tehén és a borja közötti piaci kapcsolat létesítését, ha a tehén valamilyen állati ragadozóval, például farkassal találkozik, amely őt – a borjával ellentétben – nem a tejéért, hanem a húsáért szereti. Ez a ragadozó a tehénnel – annak a borjával létesített piaci kapcsolatához képest – másféle piaci kapcsolatot, versenypiaci kapcsolatot kezdeményez. Konkrétan: a ragadozó két egyenlő piaci szereplő futóversenyét kezdeményezi, amelyben – ha történetesen ő győz – a verseny vesztesét levadássza, leragadozza. A tejárut megszemélyesítő tehén átalakul húsárut megszemélyesítő tehénné.

Esélyegyenlőség, versenyegyenlőség van biztosítva a piaci verseny résztvevői számára: azonos a versenypálya, azonosak a versenyszabályok (bal, jobb, illetve szabadon választható alternatívaként: jobb, bal). Ennek ellenére tehén és borja piaci kapcsolata, illetve ragadozó és tehén piaci kapcsolata nem teljesen azonos, amennyiben az utóbbiban a tehén részéről a versenypiaci részvétel nem feltétlenül önkéntes. A tehén valószínűleg nem kezdeményezi ezt a versenyt, továbbá a nem általa kezdeményezett versenyben nem teljesen szabad elhatározásából vesz részt. Nem pusztán belső késztetésre kezd a piacon versenytehénként szerepelni.

Nem tisztán szabad mérlegelés eredményeként viszi a vásárra a teje helyett a bőrét versenytehénként. A tehén nem szabadon határoz arról, hogy a piaccal ne pusztán árutermelőként, azaz áruja (teje) révén kerüljön kapcsolatba, hanem hogy önmaga, mint áru váljon versenypiaci szereplővé. Számára a versenykényszer kényszerű tevékenységet eredményez, kényszerpiaci részvételt, piaci kényszermunkát jelent.

 

III.

 

A tehén és a borja közötti kapcsolat az állatvilág egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A ragadozó és a tehén közötti kapcsolat az állatvilág polgárai közötti nem egyenrangú kapcsolat: a kényszerítő, vagyis a kényszert alkalmazó és a kényszerített, vagyis a kényszert elszenvedő versenypiaci kapcsolata. A ragadozó és a tehén közötti gazdasági kapcsolat az állatvilág ragadozó polgára és az állatvilág elragadott (megkergetett, levadászott, leragadozott) polgára közötti kapcsolat. Az állatvilág ragadozó polgárának hatalmát az állatvilág elragadott (leragadozott) polgára felett természeti erőfölénye hozza létre.

A tehén és a borja közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tehén és a borja közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A ragadozó és a tehén közötti kapcsolat a piacgazdaság nem egyenrangú polgárai közötti nem szabad kapcsolat. A ragadozó és a tehén közötti piacgazdasági kapcsolatot nem önkéntesség és kölcsönösség jellemzi.

 

IV.

 

A tehén tejet ad a borjának. Elképzelhető, hogy a tehén másnak is tejel? Elképzelhető, hogy a tehén nem csak a borjának, hanem másnak is ad tejet?

Előfordul, hogy a tehénnek gazdája van és a tehén a gazdájának is tejel. Előfordul, hogy a tehén tejet ad a gazdájának, mert a gazda tejet ragad el tőle.

A gazda megműveli a tehenet. Kiviszi a rétre legelni. Vizet hoz neki a kútról. Az istállóban szalmát tesz alá. Megfeji stb. Az állati ragadozó a tehenet a húsáért szereti. A tehén tejivó gazdája a tehenet a tejéért szereti. A dolgozó tulajdonosok rendszerében a tehén tulajdonosa és a tehén megművelője – a tejműves – ugyanaz.

Azé a tehén, aki megműveli.

(A gazdátlan és megműveletlen, vagyis önművelő tehenek vizsgálatától itt most el kell tekinteni.)

 

V.

 

Azé a tehén, aki megműveli. Azé a tehén, aki megműveli?

Előfordul, hogy a gazda műveli meg a tehenet. Kiviszi a rétre legelni. Vizet hoz neki a kútról. Az istállóban szalmát tesz alá. Megfeji stb. Ebben az esetben a tehén tulajdonosa és a tehén megművelője, a tejműves, ugyanaz.

Előfordul, hogy nem a gazda műveli meg a tehenet. Nem ő viszi legelni. Nem ő hoz neki vizet. Nem ő tesz alá szalmát. Nem ő feji meg.

Előfordul, hogy a gazda alkalmazottat fogad, aki eteti, itatja, gondozza, megfeji a tehenet. Az alkalmazott a gazdának eteti, itatja, gondozza, feji a tehenet. Az alkalmazott nem saját magának, hanem a gazdának ragadja el a tehéntől a tejet. A tehén nem az őt fejő alkalmazottnak, hanem a gazdának adja a tejet. Az alkalmazott által megfejt tehén a gazdának tejel. A tehenet megművelő alkalmazott is a gazdának tejel.

Ebben az esetben nem azé a tehén, aki megműveli. A megművelt tehén a gazdáé, vagyis a ragadozó tulajdonosé, a farkas-tulajdonosé. A ragadozó tulajdonosok, a farkas-tulajdon rendszerében a tehén megművelője, a tejműves és a tehén tulajdonosa nem ugyanaz a személy.

 

VI.

 

A tehén és a borja közötti kapcsolat az állatvilág egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A gazda és a tehén közötti kapcsolat az élővilág polgárai közötti nem egyenrangú kapcsolat. A gazda és a befogott tehén közötti gazdasági kapcsolat az élővilág ragadozó polgára és az élővilág elragadott (befogott, leragadozott) polgára közötti kapcsolat.

A ragadozó polgár előjogait az élővilág befogott (leragadozott) polgárával szemben erőfölénye hozza létre, és állami törvényhozás szentesíti.

A tehén és a borja közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tehén és a borja közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A gazda és a tehén közötti kapcsolat a piacgazdaság nem egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat.

A gazda és a tehén közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi. A befogott és jászolhoz kötött tehén előbb-utóbb megéhezik és megszomjazik. Mivel befogták és megkötötték, nincs módja önművelésre, nincs módja arra, hogy szükségleteit saját maga elégítse ki. Táplálkozási szükségleteinek kielégítéséről a gazdája gondoskodik. A gazda joggal tart arra igényt, hogy a tehén – ellenszolgáltatásként – neki tejeljen.

Az anarchista tehén csak a borjának tejel.

Az állami (államilag megrendszabályozott) tehén a gazdájának tejel.

 

VII.

 

Az alkalmazott nem teljesen szabad elhatározásból szegődik a gazda szolgálatába. Nem pusztán belső késztetésre bocsátja áruba a piacon termékei helyett a munkaerejét. Az alkalmazott nem szabadon határoz arról, hogy a piaccal ne pusztán árutermelőként, áruja révén kerüljön kapcsolatba, hanem hogy önmaga, mint áru váljon piaci szereplővé. Számára az alkalmazotti helyzet kényszerű tevékenységet eredményez, kényszerpiaci részvételt, piaci kényszermunkát jelent.

VIII.

 

A tehén és a borja közötti kapcsolat az állatvilág egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A gazda és az alkalmazottja közötti kapcsolat az állami világ polgárai (az állampolgárok) közötti nem egyenrangú kapcsolat. A gazda és az alkalmazott közötti gazdasági kapcsolat a ragadozó polgár és a leragadozott (befogott) polgár közötti kapcsolat.

A ragadozó polgár előjogait az állami világ befogott (leragadozott) polgárával szemben gazdasági erőfölénye hozza létre, és állami törvényhozás szentesíti.

A tehén és a borja közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tehén és a borja közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A gazda és az alkalmazott közötti kapcsolat a piacgazdaság nem egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat.

A gazda és az alkalmazott közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi. A saját létfenntartási feltételektől megfosztott alkalmazott előbb-utóbb megéhezik és megszomjazik. Mivel megélhetési eszközeitől megfosztották, nincs módja önfenntartásra, nincs módja arra, hogy a szükségleteit saját maga elégítse ki. Táplálkozási szükségleteinek kielégítéséről a gazdája gondoskodik. A gazda joggal tart arra igényt, hogy az alkalmazott – ellenszolgáltatásként – neki tejeljen.

Az anarchista alkalmazott magának fej tejet.

Az államilag megrendszabályozott alkalmazott a gazdájának fej tejet.

 

IX.

 

A tehén tejet ad a borjának. A borjú tejet iszik. A tehén tejet ad a gazdájának. A gazda tejet iszik. A gazda tejet ad az alkalmazottjának. Az alkalmazott tejet iszik. Elképzelhető, hogy a gazda másnak is ad tejet?

Előfordul, hogy a gazda saját maga készíti a ruházatát. Előfordul, hogy a gazda alkalmazottat fogad, és vele készítteti a ruháját.

Előfordul, hogy a gazda maga építi a házát. Előfordul, hogy a gazda alkalmazottat fogad, és vele építteti a házát.

De az is előfordul, hogy a gazda a ruhaszükségletét, házszükségletét stb. ruhavásárlással, házvásárlással stb. elégíti ki. A ruhaműves, házműves stb. azért elégíti ki a tejtermelő gazda szükségletét, mert a tejtermelő gazda kielégíti az ő tejszükségletét. A tejtermelő gazda azért elégíti ki a ruhaműves, házműves stb. tejszükségletét, mert a ruhaműves, házműves stb. kielégíti az ő ruhaszükségletét, házszükségletét stb. A gazda tejárut ad ruhaáruért, házáruért és más, számára szükséges árukért.

A tejtermelő gazda és a ruhatermelő ruhaműves, háztermelő házműves stb. közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tejtermelő gazda és a ruhaműves, házműves stb. közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A piac a szabad és önkéntes szükségletcsere birodalma. A tejtermelő szabadon dönt arról, hogy tejet árul. A ruhatermelő szabadon dönt arról, hogy ruhát árul. A háztermelő szabadon dönt arról, hogy házat árul. Stb. A kicserélésre kerülő tejáru, ruhaáru, házáru stb. nagyságát (cserearányát, a cserében alkalmazott mennyiségét) a piaci szereplők kölcsönös egyetértése határozza meg.

 

X.

 

A tehén tejet ad a borjának. A borjú tejet iszik. A tehén tejet ad a gazdájának. A gazda tejet iszik. A gazda tejet ad az alkalmazottjának. Az alkalmazott tejet iszik. A gazda tejet ad a ruhaművesnek, a házművesnek stb. A ruhaműves, a házműves stb. tejet iszik. Elképzelhető, hogy a gazda másnak is ad tejet? Elképzelhető, hogy rajtuk kívül más is iszik tejet?

Elképzelhető, hogy politikus is iszik tejet (visel ruhát, lakik házban stb.) A politikus politikát termel. Elképzelhető – mint a mesében -, hogy a tejtermelő gazda rendelkezik politikaszükséglettel. Ebben az esetben a tejtermelő gazda azért elégíti ki a politikus tejszükségletét, mert a politikus kielégíti az ő politikaszükségletét. A gazda tejárut ad a számára szükséges politikaáruért.

A tejtermelő gazda és a politikus közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tejtermelő gazda és a politikus közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A piac a szabad és önkéntes szükségletcsere birodalma. A tejtermelő szabadon dönt arról, hogy tejet árul. A politikus szabadon dönt arról, hogy politikát árul. A kicserélésre kerülő tejáru és politikaáru nagyságát (cserearányát, a cserében alkalmazott mennyiségét) a piaci szereplők kölcsönös egyetértése határozza meg. Annyi tejet iszik a politikus, amennyit politikája a tejtermelő gazdának megér.

 

XI.

 

Elképzelhető, hogy a tejtermelő gazdának szüksége van a politikus

termékére. Ezért ad neki tejet. De az is elképzelhető, hogy a tejtermelő gazdának nincs szüksége a politikus termékére. Ezért nem ad neki tejet.

Elképzelhető, hogy a politikus annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Hogyan lehetséges, hogy a politikus akkor is iszik tejet, ha a tejtermelő gazda nem adott neki? Ha a tejtermelő gazda nem adott neki, akkor ki adhatott neki tejet?

Az anarchista tehén biztosan nem adott a politikusnak tejet, mert ő csak a borjának ad.

A gazda által befogott (elragadott) tehén sem adhatott a politikusnak tejet, mert tőle tejet csak a gazdája ragadhat el. A tehén ragadozó tulajdonos gazdájának ezt a jogát az állam szentesíti és védi.

A gazda által befogott alkalmazott sem adhatott a politikusnak tejet, mert ő csak a gazdájának ragadhat el tejet a tehéntől. Az alkalmazott ragadozó tulajdonos gazdájának ezt a jogát az állam szentesíti és védi.

Hogyan lehetséges, hogy a politikus akkor is iszik tejet, ha senki nem ad neki? Valahogyan mégis csak tejet kellett szereznie ahhoz, hogy tejet tudjon inni!

 

XII.

 

Elképzelhető, hogy a politikus annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy az adószedő annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy a jogász annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy a rendőr annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy a közgazdász annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy a pedagógus annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy a médikus (újságíró, riporter, politológus, médiaszereplő stb.) annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Hogyan lehetséges, hogy a politikus, adószedő, jogász, rendőr, közgazdász, pedagógus, médikus stb. akkor is iszik tejet, ha a tejtermelő gazda nem adott neki? Ha a tejtermelő gazda nem adott neki, akkor ki adhatott neki tejet?

 

XIII.

 

A politikusnak, az adószedőnek, a jogásznak, a rendőrnek, a közgazdásznak, a pedagógusnak, a médikusnak stb. az állam ad tejet. Az államnak a tehén gazdája ad tejet.

A tehén gazdája az államnak azért ad tejet, mert az állam elragadja tőle. A gazda tejel az államnak, mert kénytelen az államnak tejelni. Tehát a tehén a gazdájának is, meg az államnak is tejel.

 

XIV.

 

A tehén azért ad tejet a borjának, mert a borja kielégíti anyai szükségletét. Tehén és borjú kapcsolata egyenrangú, szabad, önkéntes és kölcsönös.

A tejtermelő gazda azért ad tejet a ruhaművesnek, házművesnek stb., mert azok fogyasztási szükségleteit elégítik ki. Kapcsolatuk egyenrangú, szabad, önkéntes és kölcsönös.

A tehén azért ad tejet a gazdájának, mert az elragadja tőle. A gazda azért gondoskodik a tehén megműveléséről, hogy a tejét elragadhassa tőle. Gazda és tehén kapcsolata nem egyenrangú. Ragadozó tulajdonos és befogott (elragadott) tulajdon kapcsolata áll fenn közöttük. De az alárendelt helyzetben levő tehén szükségletkielégítéséről gondoskodik a gazdája (hogy meg ne dögöljön). Tehén és gazdája kapcsolata – az alá-fölérendeltség helyzetében (e hierarchia bázisán, alapzatán) -szabad, önkéntes és kölcsönös. (A tehén álláspontjáról: kölcsönös, mert élelemért ad tejet; önkéntes, mert nem utasítja vissza az élelmet; szabad, mert kényszerhelyzetében így tudja a táplálkozási szükségletét kielégíteni, az éhhalált elkerülni.)

A gazda azért ad tejet az alkalmazottjának, mert az a tehenét megműveli (gondozza). Gazda és alkalmazott kapcsolata nem egyenrangú. Ragadozó tulajdonos és befogott (elragadott) munkaerő kapcsolata áll fenn közöttük. De az alárendelt helyzetben levő alkalmazott szükségletkielégítéséről gondoskodik a gazdája (hogy meg ne dögöljön). Alkalmazott és gazdája kapcsolata – az alá-fölérendeltség helyzetében (e hierarchia bázisán, alapzatán) – szabad, önkéntes és kölcsönös. (Az alkalmazott álláspontjáról: kölcsönös, mert élelemért gondozza a tehenet; önkéntes, mert nem utasítja vissza az élelmet; szabad, mert kényszerhelyzetében így tudja a táplálkozási szükségletét kielégíteni, az éhhalált elkerülni.)

A gazda azért ad tejet az államnak, mert az állam erre kényszeríti. Az állam és a tejtermelő gazda kapcsolata nem egyenrangú. Ragadozó állam és befogott tulajdonos kapcsolata áll fenn közöttük. Az állam és a tejelő tulajdonos alá-fölérendeltségét másként értelmezi a befogott tulajdonos, és másként a ragadozó állam.

 

XV.

 

A tejtermelő gazda álláspontja szerint azért kell neki a ragadozó állam részére tejelnie, mert az állam élősködők seregét alkalmazza és tartja el. A ragadozó állam azért ragad el tejet a befogott gazdától, hogy tejet adhasson alkalmazottainak: az élősdi politikusnak, az élősdi adószedőnek, az élősdi jogásznak, az élősdi rendőrnek, az élősdi közgazdásznak, az élősdi pedagógusnak, az élősdi médikusnak stb. Az állam azért ragadja el a tejtermelő gazdától a termékét, hogy az élősdi állami alkalmazottak éhen ne pusztuljanak.

 

XVI.

 

Az állam álláspontja szerint azért kell a tejtermelő gazdának az állam részére tejelnie, mert az állam a ragadozó tulajdonos szükségleteit elégíti ki. Az állam tevékenysége a ragadozó tulajdonos szükségleteit elégíti ki – akár tudatában van ennek a tulajdonos, akár nem. Az állam a ragadozó tulajdonos szükségleteit elégíti ki – akár akarja ezt a tulajdonos, akár nem.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki azzal, hogy tulajdonosi előjogait alkotmányban szentesíti. Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki azzal, hogy a ragadozás jogával való élés és visszaélés jogát alkotmányban szentesíti. E feladatok elvégzésére az állam jogászokat alkalmaz.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki azzal, hogy tulajdonosi előjogait védelmezi: megvédi anyagi, tulajdonosi biztonságát. E feladat elvégzésére az állam csendőrséget, rendőrséget, katonaságot, titkosszolgálatokat stb. hoz létre, és fegyvereseket, ügynököket, besúgókat alkalmaz.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki azzal, hogy az alárendelt alkalmazottakkal szemben megvédi a tulajdonos személyi biztonságát. E feladat elvégzésére az állam rendőröket alkalmaz.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét szolgálja annak hirdetésével, hogy a tulajdonnélküli alkalmazott a ragadozó tulajdonosnak köszönheti, hogy munkát talál – vagyis életben maradását. E feladat elvégzésére az állam közgazdászokat alkalmaz.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki annak hirdetésével, hogy a ragadozó tulajdon rendszere a tulajdonnélküli alkalmazottak érdekét szolgálja. E feladat elvégzésére az állam ige- és porhintő pedagógusokat alkalmaz.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki annak hirdetésével, hogy a csendőrség, rendőrség, katonaság, titkosszolgálat stb. a tulajdonnélküli alkalmazottak biztonságát szolgálja. E feladat elvégzésére az állam ige- és porhintő médikusokat (újságírók, riporterek, médiaszereplők stb.) alkalmaz.

 

XVII.

 

A tejtermelő gazda álláspontja szerint az állam nem az ő szükségleteit elégíti ki. A ragadozó állam olyan állami szolgálatokat, szolgáltatásokat tukmál, kényszerít rá, amelyekre neki nincs szüksége.

Az állam a tőle ellopott tejjel táplálja élősdi alkalmazottait.

A tejtermelő gazda álláspontja szerint neki kell eldöntenie, hogy melyik szolgálatra, szolgáltatásra van, és melyikre nincs szüksége. Neki kell eldöntenie, hogy melyik szolgálatért, szolgáltatásért ad, és melyikért nem ad tejet. Neki kell eldöntenie, hogy melyik szolgálat, szolgáltatás mennyi tejet ér meg neki.

 

XVIII.

 

Az anarchista gazda a vevőnek tejel.

Az állami (államilag megrendszabályozott) gazda az államnak tejel.

 

XIX.

 

Az állam azé, aki megműveli. Az államot a politikus műveli meg (működteti). Az állam agya a politikus. Az állam vére a pénz. Az állam vérellátásáról a vérszívó adószedők feladata gondoskodni.

Az állam, mint legnagyobb ragadozó, azzal védelmezi a ragadozó tulajdonosok osztályát a befogott alkalmazottak osztályával szemben, hogy működteti a ragadozó tulajdonosok rendszerét. Az állam az élősködők osztályának alkalmazásával működteti a ragadozó tulajdonosok rendszerét.

Az állampolgár agya azé, aki megműveli. Az állampolgár agyát a politikus művelteti meg az állami alkalmazott és az önkéntes segítő újságírókkal, riporterekkel, politológusokkal, jogászokkal, közgazdászokkal, pedagógusokkal stb.

 

XX.

 

A politikus – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

A jogász – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

A közgazdász – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

A politológus – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

A médiaszereplő – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

Az újságíró – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

A pedagógus – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

Stb.

A ragadozó tulajdonosok rendszerének szakemberei ügynöki tevékenységgel szolgálják meg az eltartásukat.

 

XXI.

 

Az állam álláspontja szerint azért kell a tejtermelő gazdának az állam részére tejelnie, mert az állam a tejtermelő gazda szükségleteit elégíti ki. Az állam tevékenysége a ragadozó tulajdonos szükségleteit elégíti ki – akár tudatában van ennek a tulajdonos, akár nem. Az állam a ragadozó tulajdonos szükségleteit elégíti ki – akár akarja ezt a tulajdonos, akár nem.

A ragadozó gazdaállam feladata a kisebb ragadozók biztonságáról gondoskodni. A ragadozó gazdaállam védelmezi a ragadozó tulajdonosokat.

A ragadozó gazdaállam feladata élősködő alkalmazottainak megélhetéséről és biztonságáról gondoskodni. A ragadozó gazdaállam táplálja és védelmezi élősködő alkalmazottait.

 

XXII.

 

A ragadozó tulajdonosok rendszerében az állam előjogokat élvez a termelő gazdával szemben. A ragadozó tulajdonosok rendszerében a ragadozó állam előjogokat élvez a kisebb ragadozókkal szemben. A ragadozó tulajdonosok rendszerében az állam jogszerűen ragad el tejet a tejtermelő gazdától. Ezt a jogát az állam élősködő alkalmazottai szentesítik (jogász, közgazdász, médikus, pedagógus stb.) és érvényesítik (politikus, adószedő, rendőr stb.). A ragadozó tulajdonosok rendszerében az állam jogszerűen lopott (élősködő állami alkalmazottak által jogszerűsítetten lopott) tejjel táplálja az alkalmazottait.

 

XXIII.

 

Az élősködő állami alkalmazottak tejet isznak. Nem fejnek tehenet, nem fejnek tejtermelő gazdát, a tejtermelő gazda szükségletét nem elégítik ki a piacon – mégis tejet isznak. Nem termelnek, nem ragadoznak, mégis táplálkoznak. A gazdaállam táplálja nem termelő, nem ragadozó, csupán élősködő alkalmazottait. Állami borjakként szívják az állam tőgyét. Szívhatják, amikor és ameddig állami szükségletet elégítenek ki. Jogszerűen lopott tejet szívnak. Lopott tejet szívnak – de a tejnek nincs szaga.

 

XXIV.

 

A ragadozó tulajdonos számára a tehén gazdasági haszonállat. Azért eteti (etetteti), hogy tejeljen neki.

A ragadozó tulajdonos számára az alkalmazott gazdasági haszonállat. Azért alkalmazza, hogy tejeljen neki.

A ragadozó állam számára a ragadozó tulajdonos gazdasági haszonállat. Azért védelmezi, hogy tejeljen neki.

A ragadozó tulajdonos számára a ragadozó állam politikai haszonállat. Azért tejel a ragadozó államnak, hogy az kierőszakolja: a ragadozó tulajdonosnak tejeljen a tehén; a ragadozó tulajdonosnak tejeljen az alkalmazott.

 

XV.

 

Előfordul, hogy valamelyik élősdi állami alkalmazottban felébred az öntudat, és független értelmiségivé akar válni. Azt gondolja, hogy nem csak az állam borjaként képes tejet inni, hanem a saját erejéből is. A független értelmiségi azt gondolja, hogy az államtól független úton, csak a piactól függve is képes tejet szerezni. Azt gondolja, hogy szüksége van rá a tehén gazdájának. Azt gondolja, hogy a tehén gazdája rendelkezik értelmiségi-szükséglettel, és annak kielégítéséért ad neki tejet. Az államtól független értelmiségi annyi tejet iszik, amennyi értelmiségi-szükséglettel a tehén gazdája rendelkezik.

 

XVI.

 

Előfordul, hogy a tehén gazdája rendelkezik értelmiségi- szükséglettel, és annak kielégítéséért tejet ad az államtól független értelmiséginek. Értelmiségi-áru tejárura cserélődik. De az is előfordul, hogy a tehén gazdája nem rendelkezik bizonyosfajta értelmiségi-szükséglettel. Ebben az esetben az értelmiségi-áru nem talál vevőre, és a tejivó független értelmiségi szomjan marad. Mit tehet ilyenkor az államtól független értelmiségi? Tudatosíthatja magában, hogy mivel értelmiségi-árujával, eladóként nem tud betörni a piacra, ezért vevőként sem válhat piaci szereplővé. Vagyis le kell szoknia a tejivásról. Mit tehet az államtól független értelmiségi, ha a pangó értelmiségi-piac ellenére sem akar tejmentes életet élni? Az államtól független értelmiségi továbbfejleszti függetlenségét: átalakul a piactól is független értelmiségivé. Az államtól és piactól független értelmiségi – ha nem akar leszokni a tejivásról – rászokik a tehéngondozásra, és tejművessé válik.

 

XXVII.

 

Az öntudatos tejműves alkalmazott álláspontja szerint az állam nem az ő szükségleteit elégíti ki. A ragadozó állam olyan állami szolgálatokat, szolgáltatásokat kényszerít rá, amelyekre neki nincs szüksége.

Olyan állami szolgálatokat, szolgáltatásokat kényszerít rá, amelyekre nem neki, hanem ragadozó tulajdonos gazdájának van szüksége.

A ragadozó tulajdonosok rendszerében az állam előjogokat biztosít a ragadozó tulajdonos gazdának az alkalmazottjával szemben.

A ragadozó tulajdonosok rendszerében a gazda előjogokat élvez az alkalmazottjával szemben. A ragadozó tulajdonosok rendszerében a ragadozó tehéntulajdonos előjogokat élvez a befogott tehénművelő tejtermelővel szemben. A ragadozó tulajdonosok rendszerében a tulajdonos előjogokat élvez a tulajdonnélküli termelővel szemben. A ragadozó tulajdonosok rendszerében a tehén tulajdonos gazdája jogszerűen ragadja el a tejet a tehénművelő, tejtermelő alkalmazottjától. Ezt a jogát élősködő állami alkalmazottak szentesítik (jogász, közgazdász, médikus, pedagógus stb.) és érvényesítik (politikus, adószedő, rendőr stb.). A ragadozó tulajdonosok rendszerében a tehén jogszerűen lopott tulajdon. A ragadozó tulajdonosok rendszerében az alkalmazott munkája jogszerűen lopott tulajdon. A ragadozó tulajdonosok rendszerében a tehén gazdája jogszerűen lopott tejet iszik és jogszerűen lopott tejet (tejárut) ad szükségleteinek kielégítéséért.

 

XXVIII.

 

A tehén ragadozó tulajdonosa jogszerűen lopott tejet iszik. A politikus jogszerűen lopott tejet iszik. Az állami alkalmazott adószedő jogszerűen lopott tejet iszik. Az állami alkalmazott jogász jogszerűen lopott tejet iszik. Az állami alkalmazott rendőr jogszerűen lopott tejet iszik. Az állami alkalmazott közgazdász jogszerűen lopott tejet iszik.

Az állami alkalmazott médikus jogszerűen lopott tejet iszik. Az állami alkalmazott pedagógus jogszerűen lopott tejet iszik.

Lehetséges-e egyáltalán, hogy valaki a ragadozó tulajdonosok rendszerében jogszerűtlenül lopott tejet igyon? Igen, lehetséges. Ha a tehénművelő, tejtermelő alkalmazott inná meg az általa kifejt tejet, akkor törvénytelenséget követne el: jogszerűtlenül lopott tejet inna. Tejfogyasztásával a ragadozó tulajdonosok egész rendszerének üzenne hadat. Meg kell büntetni!

 

XXIX.

 

Vajon megszakadhat-e valamikor a tej útja? Kiszakadhat-e a tejeszacskó?

Az orosz szerző eredeti levéltári források tükrében rekonstruálja, hogy Lenin és a bolsevik vezérkar milyen motívumok hatására és miképpen száműzte Nyugatra a régi orosz értelmiség képviselőit 1922-ben. Bergyajevtől Szorokinig a forradalom ellenfeleinek kiűzése történetileg visszanyúlt még az első orosz forradalomig, amikor ezen értelmiség számos csoportjai az önkényuralom oldalára álltak, majd 1917 októbere után sokan, mint Sz. Bulgakov vagy P. Sztruve kimondottan a fehérgárdisták szolgálatába álltak, majd a szovjethatalom új értelmiségével szemben képviseltek osztályharcos konkurenciát. Száműzésük ugyan életüket megmentette a sztálini repressziók összefüggésében szemlélve a jelenséget, ám ettől függetlenül a régi orosz kultúra súlyos veszteséget szenvedett.

A „filozófusok hajó"-jának áttekintő története

 

– Na és, te, apácska, mi járatban vagy itt? Ellenforradalmár volnál? […]

– Nem tudom – felelte nagy sokára -, bajosan tudnám úgy meghatározni a viselkedésemet, mint ellenforradalmárét. Nem csináltam én semmit. Hát ha ez az ellenforradalom…De tudjátok, azért az utca közepén heverő kődarab is nyilván úgy gondolja magáról, hogy ártatlan, közben meg az emberek azt látják benne, hogy csak akadályozza a mozgást… És ha jobban belegondolok…

B. Lavrenyov: A hetedik utas (1927)

 

A szovjethatalom és a „régi" orosz értelmiség viszonya mindig is célpontjában állt a történészek érdeklődésének. Ennek a viszonynak a kutatása viszont sohasem volt mentes az ideológiai meggondolásoktól, amelyek aszerint változtak, hogy milyen fordulatot vett a – kommunista vagy a kormányon lévő párt által vezérelt – „általános kurzus". Ennek megfelelően azután a történészek hol üdvözölték és magasztalták a szovjet vezetés egyik vagy másik „bölcs döntését", hol az „orosz értelmiség tragédiáját ecsetelték, és „vezeklésre" szólítottak fel. Az orosz értelmiség sorsa valóban tragikusan alakult. Arra azonban, hogy voltaképpen miben is állt ez a tragédia, tartok tőle, hogy a történészek nem tudják egyhamar megadni a választ. Mégis, nekem úgy tetszik, hogy van egy esemény, amely kulcsként szolgálhat ehhez a kérdéshez – ahhoz, hogy megértsük az értelmiség szerepét és helyét az orosz politikában és kultúrában a forradalom előtt éppúgy, mint utána, hogy fogalmat alkossunk későbbi sorsáról. Az úgynevezett „filozófusok hajójá"-ról van szó – arról az akcióról, amelynek során az értelmiségiek egy nagyobb csoportját utasították ki a Szovjetunióból 1922-1923-ban.

A kiutasítás tényét sohasem próbálta elhallgatni senki, viszont a különböző politikai időszakok történészeinek az értékelései gyakorta szöges ellentétben állnak egymással. Énszerintem ez annak a kérdésnek a megoldására irányuló sikertelen kísérletekkel magyarázható, hogy vajon az értelmiség hibázott-e, vagy a hatalom (mindenekelőtt pedig Lenin, akiről azt tartják, hogy a kiutasítás kezdeményezője volt), valamint a történelmi folyamatok logikájának makacs félreértésével. A jelen esetben felmerülő problémák tisztázásához elengedhetetlennek tartom, hogy először is pontosan felmérjük az esemény „horizont"-ját, vagyis azoknak a társadalmi-kulturális folyamatoknak a hátterét, amelyek a tanulmányozás tárgyát adó eset „vonzáskörébe" estek, és meghatározták specifikumát. Mindennek a figyelembevétele nélkül a történész kiengedi a kezéből a lehetőséget, hogy megértse, mi is a számára amúgy ismert ténynek az értelme és a lényege. Másodszor, amennyire lehet, figyelmen kívül kell hagyni az ideológiai bélyegeket, és szabadulni kell a mítoszgyártók uszályából, mert a belőlük felszabaduló ködben nehezen vehetők ki a történelmi realitás körvonalai.

 

Útban a kikötő felé

Előre kell bocsátani, hogy az egész jóval azelőtt kezdődött, hogy bárki akár csak megközelítőleg is meg tudta volna jósolni, hogy e történet hőseinek mi lesz a politikai sorsa. Kiindulópontként szolgálhat esetleg a gyászos emlékű 1909. Akkor történt, hogy hét neves gondolkodó és közíró, részben az önostorozás és a hatalomnak való felajánlkozás buzgalmában, részben a félelem hatására „a közelgő Bárdolatlanok" – a nép – láttán, amely 1905-1907-ben lépett először a történelem porondjára mint forradalmi erő, az orosz értelmiség fejét az állam ideológiai gépezetének a bárdja alá helyezte. Tanulmánygyűjteményük, a Vehi [Irányjelzők] egy szempillantás alatt romba döntötte azt az ingatag békét és a „jóban-rosszban együtt" nem kevésbé ingatag érzését, amely az orosz forradalom leverése után alakult ki az értelmiség körében. A kötet hét szerzője közül később öten vetődtek a határon túlra; az 1920-ban meghalt B. A. Kisztyakovszkijon és az Oroszországban maradt M. O. Gersenzonon kívül a többiek mind: Ny. A. Bergyajevet, Sz. N. Bulgakovot, A.-Sz. Izgojevet (Lande), Sz. L. Frankot 1922-ben száműzték Oroszországból (P. B. Sztruve, mint a Vrangel-kormány tagja, önként választotta az emigrációt). Arról, hogy Lenin és a vele együtt hatalomra került más bolsevik értelmiségiek nem felejtették el a Vehivel elkövetett provokációt, levéltári dokumentumok beszélnek, ahol a családnév – például Izgojevé – mellett az a társadalmi-politikai beállítódásra vonatkozó minősítés szerepel, hogy „régi »vehista«"¹ …

A kiutasítást hagyományosan 1921 elejéhez szokás kapcsolni, az új gazdasági politika bevezetéséhez, amely bátorította az egyéni kezdeményezéseket és a magántulajdont, ezzel együtt pedig azt az illúziót is, hogy lehetséges a visszatérés a régi társadalmi alapelvekhez és értékekhez.

Ugyanebben az 1921-es évben a Volga mellékén és Ukrajnában kitört éhínség a maga méreteivel és kegyetlenségével még az igen sokat próbált szovjet vezetőket, az egész orosz társadalmi közösséget² és a Nyugatot is megrázta. A néptömegek tragédiája láttán a hatalom és az értelmiség lépéseket tett egymás felé, és 1921 júliusában megszerveződött Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság (Pomgol). A történészek valamilyen oknál fogva alig szenteltek figyelmet a Pomgol³ keretei között összetalálkozott két csoport lagymatag együttműködésének. Pedig, ha jobban meggondoljuk, éppen hogy az éhezőket segítő bizottság története szabta meg a minket érdeklő események későbbi menetét.

Az éhínségre már a nyár elején számítani lehetett. Június 20-án, a harmadik Összoroszországi élelmiszer-ellátási konferencián A. V. Halatov⁴ „Az állami közélelmezés alapjairól" című beszámolójában közölte, hogy a terményadó „maradéktalan behajtása aligha lesz sikeres. […] Számos kormányzóságban kiderült már, hogy igen rossz gabonatermés várható."⁵ Ennek ellenére csak egy hónappal később, szinte egy időben, alakult meg két struktúra – az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak az éhezőket segítő saját bizottsága (mellesleg a társadalmi szervezet felszámolása után éppen ez örökölte a rövidített „Pomgol" nevet; elnöke: M. I. Kalinyin, elnökhelyettesek: Szmidovics, Rikov, Kamenyev), július 21-én pedig Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság (az alakuló ülést július 20-án tartotta a kezdeményezők csoportja).⁶

Azonnal szembeszökő volt, hogy az alakulat egészen unikális az összetételére nézve: a Bizottság 73 tagja közül csak 12 volt valamilyen szovjet hatóság – népbiztosságok, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság, a Szovjetunió Szakszervezeteinek Országos Tanácsa – képviselője; a maradék 61 a társadalmi közösségből érkezett: „A jelenlegi gyűlés összetételében egészen kivételes. Négy éve először találkoznak össze a hatalom képviselői társadalmi munkásokkal."⁷ Meg kell jegyezni, hogy Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság egész tevékenysége nyilvánosságra került a központi sajtóban, mindenekelőtt az Izvesztyija VCIK-ben. A Bizottság széles körű meghatalmazást kapott, amiről a VCIK 1921/07/21. számú dekrétuma⁸ is tanúskodik. Ugyanez a dekrétum szól a megalakult bizottság politikamentes jellegéről; a Pomgol a Vöröskereszt égisze alatt szerveződött. A bizottság élére L. B. Kamenyev, a Moszkvai Szovjet elnöke került. A Pomgol elnöksége ugyancsak figyelemre méltó személyekből tevődött össze: Kamenyev és Rikov a hatalmon lévő kormányt képviselte, Kiskin és Prokopovics az egykori Ideiglenes kormányt, Kutler pedig a cárit…

A hírlapi tudósításokból és a Pomgol megpróbáltatásokon átesett tagjainak a visszaemlékezéseiből nehéz megállapítani, hogy valójában mit is tett a Bizottság rövid életű működése alatt. Viszont már megalakulásának puszta ténye is jelentős visszhangot váltott ki a nyugati, kiváltképpen pedig az emigráns sajtóban. Egyfelől az történt, hogy a nyugati társadalmi közösségek pontosan érzékelték az orosz vidék helyzetének katasztrofális voltát, és a maguk részéről kezdeményezték jó néhány jótékonysági szervezet felállítását, mint amilyen az ARA (American Relief Administration) volt, továbbá pénzbeli és élelmiszersegélyeket jártak ki kormányaiknál. Másfelől azonban az emigránsok az érdekeikhez és céljaikhoz közel álló nyugati körökkel együtt mindebben már a szovjet rendszer bukását látták, és egykori honfitársaikra⁹ való mindenfajta tekintet és gátlás nélkül azt fejtegették, hogy mi volna a Bizottság szerepe a szovjet alappillérek megingatásában, továbbá meg akarták határozni azokat a feltételeket, amelyeket az európai kormányoknak kellene állítani a szovjet elé, miszerint is ne csupán az odaérkező javak fölött gyakoroljanak ellenőrzést, hanem kényszerítsék a szovjethatalmat az állami berendezkedés megváltoztatására is.¹⁰ Emiatt azután a Bizottság ereje és ideje nagy részét saját reputációjának a megvédésére volt kénytelen fordítani.¹¹

A szovjethatalom viszonyulása a Bizottsághoz – vagy ahogy Lenin nevezte: a „KUKIS"-hoz (Kuszkova+Kiskin) – közben egyre gyanakvóbbá és bizalmatlanabbá vált. Különösen azt követően, hogy augusztus 1-jén a Pomgol kijelölt egy ötfős delegációt (a számukat később hatra emelték), hogy külföldre utazzék. Ebbe a delegációba a Moszkvai Nemzeti (szövetkezeti) Bank volt elnökét, M. I. Avszarkiszovot, a második Állami Duma volt elnökét, F. A. Golovint, a „Gyermekmentő Liga" társelnökét, E. D. Prokopovics-Kuszkovát, az ökonómus Sz. N. Prokopovics professzort, aki az Ideiglenes kormány élelmezési minisztere volt, L. A. Taraszevics orvosprofesszort és L. N. Tolsztoj lányát, A. L. Tolsztaját¹² választották be.

Augusztus 18-án a VCIK elnöksége határozatot hozott nyilvánosságra. Eszerint a delegáció azonnali külföldre utazása „nem feltétlenül szükséges, csak az erők szétforgácsolásához vezet, és elszakítja az érintetteket az oroszországi gyakorlati munkától. […] A VCIK azt javasolta Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottságnak, hogy a lehető legtöbb tagot az éhínség sújtotta területeken folyó gyakorlati munka, az élelmiszerek elosztása, az élelmezési állomások megszervezése és hasonlók ügyében foglalkoztassa."¹³ Erre válaszul a Pomgol a maga augusztus 23-i határozatában kijelentette, hogy „a Bizottság kényszerítve érzi magát munkája felfüggesztésére, ha a kormány nem változtatja meg határozatát a delegáció azonnali kiutaztatásával kapcsolatban". „Mindemellett – írta továbbá a Pravityelsztvennoje szoobscsenyije – a Bizottság elutasítja a kormány javaslatát, hogy tagjait minél nagyobb létszámban a helyszínre küldje."¹⁴ Csak olaj volt a tűzre a Poszlednyije novosztyi nevű emigráns lapban megjelent, „Hatalom a terepen" címmel megjelent írás. A szerzője arról írt, hogy milyen „szenzációsan megdöbbentő" eredményei vannak „a Moszkvából Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság által az éhínség sújtotta kormányzóságokba küldött osztagok helyszíni tevékenységének. […] A tökéletesen szervezetlen és a lakosság előtt minden tekintélyüket elvesztett szovjet intézmények sietve próbálnak átadni minden hatalmat a (Pomgol-)kiküldötteknek. […] A szovjet kormány a kapott értesülések birtokában dilemma előtt áll: vagy elutasítja az Összorosz Bizottság segítségét, vagy beletörődik abba, hogy ideiglenesen átadja a hatalmat a helyszínen tartózkodó képviselőinek."¹⁵ Még ha feltételezzük is, hogy mindaz, amiről a Poszlednyije novosztyi ír, szóról szóra igaz, habár a Pomgol osztagairól szóló közlés más, a cikkben felsorolt állításokat is kérdésessé tesz, az ellenzék részéről túlzottan együgyű eljárásnak tetszik, hogy minderről az egész világot értesíti, amivel csak provokálja a hatalmat, hogy a legkeményebb intézkedésekhez folyamodjon a forradalom vívmányainak megvédése érdekében.

Nem állíthatom azonban, hogy pontosan a Pomgol ultimátuma, esetleg az emigráns sajtó „szenzációi" vagy más különleges körülmények¹⁶ szolgáltatták a valódi okokat arra, hogy a Bizottságot 1921. augusztus 27-én felszámolják, és a társadalmi munkások közül kikerült legaktívabb tagjait letartóztassák. A pontos eligazodást a különféle érdekek és ambíciók bonyolult összefonódásában és összeütközésében, ami a szovjethatalom és a „régi" értelmiség együttműködésének kudarcához vezetett, csakis a Cseka és Szövetségi Biztonsági Hivatal archívumában őrzött dokumentumok teszik lehetővé.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szovjet állam kialakulása olyan időszak volt, amikor az ilyenfajta együttműködés lehetőségét sem a hatalom, sem az értelmiség nem tagadta. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a letartóztatottakkal szemben sem alkalmaztak kegyetlen megtorlást: Lenin javaslatára a Pomgol hét tagját Oroszország kisebb városaiba és mezővárosaiba száműzték. A későbbiekben megkapták azt a lehetőséget, hogy Petrográd, Moszkva, Kijev, Odessza és Harkov kivételével kormányzósági székhelyekre költözzenek, vagy hogy „saját költségükön" külföldre távozzanak. A külföldre település ajánlatával csak Kuszkova és Prokopovics¹⁷ élt. V. F. Bulgakov, a L. Ny. Tolsztoj Múzeum vezetője és a L. Ny. Tolsztoj nevét viselő, éhezőket segítő bizottság elnökségi tagja megkapta a lehetőséget, hogy a sajtóban – nevezetesen a Kommunyisztyicseszkij Trud nevű újságban – cáfolja azokat a vádakat, amelyeket a Cseka hozott fel ellene, és jelentetett meg az Izveszytijában…¹⁸

Ilyenformán Kuszkova és Prokopovics „nyitotta meg" a határon túlra települtek sorát már 1922 júniusában, vagyis azelőtt, hogy a hatalom véglegesen döntött volna a procedúra mechanizmusának és ideológiai megalapozásának a kérdéséről.

Az éhezők megsegítésére irányuló másik, de már egyedül a hatalomhoz kapcsolódó eszközökkel indított művelet, amely a szovjet társadalom minden rétegéből visszhangot váltott ki, az egyházi kincsek elkobzása¹⁹ volt. Ezt az eseményt azonmód a legostobább mesék és pletykák hínárja borította el. Szó sincs róla, hogy tagadni lehetne azt a körülményt, hogy a rekvirálással megbízott személyek körében jócskán volt példa a haszonlesésre, abban az időben ugyanis a hagyományos orosz tolvajbandák ugyancsak mélyre furakodtak a közigazgatás mélységeibe, amely a cári adminisztrációs modell jó néhány fogyatékosságát örökölte. 1922. február 21-én Lenin dühösen és elkeseredetten írta A. D. Cjurupnak: „Minálunk minden elmerül a »hivatal« bűzös posványában. Hatalmas tekintélyre, észre és erős kézre van szükség, hogy felvegyük vele a mindennapi harcot. Az összes hivatal egy rakás szar; az összes rendelet egy rakás szar. Meg kell keresni az embereket, ellenőrizni a munkát – ennyi az egész."²⁰ Ugyancsak ő fogalmazza meg az elkezdett akció célját és lényegét: „Nekünk, történjék bármi, a leghatározottabb és a leggyorsabb módszerrel végre kell hajtanunk az egyházi értékek elkobzását, amiből képezni tudunk magunknak néhány százmillió aranyrubel értékű alapot (emlékezzünk csak néhány monostor és barlangkolostor gigantikus gazdagságára). E nélkül az alap nélkül egyáltalán nem képzelhető el semmilyen állammunka általában, konkrétan pedig semmilyen gazdasági építkezés és a pozícióink semmilyen védelme Genovában. […] Éppen most, és csakis most, amikor az éhező területeken emberek kószálnak céltalanul, és az utak mentén több száz, ha nem több ezer holttest fekszik, mi képesek (következésképpen kötelesek) vagyunk végrehajtani az egyházi kincsek elkobzását a legádázabb és a legkönyörtelenebb energiával, és nem riadunk vissza, ha el kell tipornunk bármiféle ellenállást […]."²¹ Amit Lenin az „állammunka" és a „gazdasági építkezés" fogalma alatt értett, az nem a személyes vagy pláne a pártérdek kifejeződése volt, hanem sokkal inkább a harc az éhezéssel szemben, a parlagon maradt szántóföldek megművelése, villamosítás, iparosítás, az országot megvédeni képes hadsereg felállítása, Oroszország nemzetközi presztízsének visszaszerzése… Lenin ily módon mindjárt két problémát próbált megoldani egyszerre: a financiálisat és az ideológiait, de a párton kívüli értelmiség nagy része ebben nem támogatta őt – ellenkezőleg, azon munkálkodott, hogy negatív irányban befolyásolja a közvéleményt az akcióval szemben: „A művelt embereknek ez az állami intézkedés nem csupán szentségtörésnek és antiklerikális provokációnak tűnt, hanem veszedelmes vandalizmusnak is."²² A hatalom azonban igenis azon volt, hogy megvédje a vandalizmustól a történelmi és művészileg is értékes kegytárgyakat, hogy lehetőség szerint ne sértse a hívők érdekeit: „A vallásos gyülekezetek használatában lévő egyházi értékek elkobzásának rendjéről" szóló utasításnak megfelelően „a vitathatatlan múzeumi értékkel bíró tárgyakat" különféle „múzeumi osztályoknak" adták át „megőrzésre",²³ az elkobzás alá eső, de a hitgyakorlat számára nélkülözhetetlen tárgyakat pedig kevésbé értékesekkel váltották ki…²⁴

A „szovjetellenes értelmiség" arculatáról rajzolt kép kialakulásához jelentős mértékben járult hozzá a moszkvai felsőiskolák tanárainak és előadóinak sztrájkja 1922-ben. A sztrájkolók a „főiskola »autonómiá«-ja" mellett „a tanári testület és a hallgatók anyagi helyzetének a javítását" is követelték, amit a hatalom olyan politikai akcióként értékelt, amely „a kommunista párt és az osztályelmélet befolyása ellen irányul a főiskolákon".²⁵ Az egész úgy kezdődött, hogy az Oktatásügyi Népbiztosság 1921 márciusában elfogadott egy tervezetet a „Köztársaság felsőoktatási intézményeinek irányítási szabályzatáról". Ennek a „Szabályzat"-nak megfelelően a főiskolákon a választott vezetőség helyébe új vezetőség lépett, olyan összetételben, hogy tagjainak egy részét felülről „jelölték ki", a másik részét választották, de azon személyek közül, akiket az Oktatási Népbiztosság javasolt. A Moszkvai Egyetem első, „javallat szerinti" rektora D. P. Bogolepov lett. V. V. Sztratonov, aki a Moszkvai Egyetem fizika-matematika karának a dékánja volt, később pedig a „filozófusok hajójá"-nak az utasa, így emlékszik vissza: „Alighogy az egyetem irányítása átkerült a Bogolepov keze alatt működő vezetőséghez, elhatároztuk, hogy megalakítjuk a magunk illegális szervezetét a tantestület tevékenységének összefogására. Ezt a legutolsó vezetőség megválasztott tagjai és minden karról a még tisztségükben hagyott elnökségi tagok alkották. Az elnöki tisztséget az utolsó választott rektor, M. M. Novikov professzor kapta meg"²⁶ [ő is hamar ott találta magát a kiutasítottak csoportjában]. Ez idő tájt alakult meg a tudományos kutatók szakmai szövetsége is, amelynek az elnöke a Moszkvai Felsőfokú Műszaki Szakiskola professzora, V. I. Jaszinszkij lett (a későbbiekben maga is utasa a hírhedt „filozófusok hajójá"-nak).

A társadalmi kezdeményezések ellensúlyozására az Oktatási Népbiztosság létrehozta „a közoktatás és a szocialista kultúra dolgozóinak szakmai szövetségé"-t. Jaszinszkij szövetsége zártkörű volt, a tanárok mégis tartózkodtak attól, hogy belépjenek az új szövetségbe. Az Oktatási Népbiztosság ekkor úgy döntött, hogy kompromisszumhoz folyamodik, „a szövetség nevéből törölték a »szocialista kultúra« kifejezést", és ígéretet tettek rá, hogy „a szövetség mellett egy felsőoktatási szekciót [alakítanak], amely »csaknem autonóm« lesz. A tanárok elzárkóztak, nem léptek be… 1922 áprilisában az Oktatási Népbiztosság úgy rendelkezett, hogy a tudományos dolgozókat kötelezően fel kell venni a szövetség állományába."²⁷

A felsőoktatási intézmények új irányítási szabályzatára elsőként a Moszkvai Felsőfokú Műszaki Szakiskola reagált úgy, hogy a professzorok és az előadók, a hallgatók támogatásával²⁸ felfüggesztették a tanulmányi foglalkozásokat. A „lázadás" főkolomposait, köztük V. I. Jaszinszkijt és I. I. Kukolevszkijt, a gépészmérnöki kar dékánját hivatalosan szigorú megrovásban részesítették, és letartóztatással fenyegették meg, ha a sztrájk megismétlődik. Utána, 1921. szeptember 2-án a felsőoktatási szabályzatot még megerősítették a Népbiztosok Tanácsának dekrétumával²⁹ is.

A Moszkvai Egyetemen a sztrájkhelyzet 1922. január közepére érett be, és bejelentése először a fizika-matematika kar gyűlésén hangzott el, vagyis azon a karén, amelyet Sztratonov vezetett. Az egyetem közös nagygyűlésén a Sztratonov által felvetett sztrájk gondolatát az előadók és a diákok nagy része támogatta; közülük különösen M. M. Novikov professzor és az orvosi kar dékánhelyettese, V. E. Fomin professzor hallatta a hangját. A sztrájkfelhíváshoz csatlakozott minden főiskolai és egyetemi intézmény, sőt még a Marx Károly nevét viselő kereskedelmi intézet is, amelyben N. A. Izgarisev professzor működött. Sztrájk tört ki a Közútmérnöki Főiskolán, ahol a megmozdulást N. D. Tyapkin professzor³⁰ vezette 1921 decemberében, 1922 februárjában pedig T. P. Kravec professzor.³¹ Később valamennyien felkerültek a kitoloncolandók listájára, habár úgy alakult, hogy közülük sem mindenki utazott el külföldre: néhányuk esetében (Kukolevszkij, Izgarisev, Fomin) a kiutasítást felfüggesztették vagy más büntetésre változtatták, másokat, például T. P. Kravecet, Szibériába száműztek,³² azután voltak orvosok és orvostanhallgatók, akiket az éhínség sújtotta kormányzóságokba küldtek, hogy vegyék fel a harcot a járványokkal. Mint később kiderült, ilyen, határ menti kormányzóságokba volt kénytelen elutazni Sztratonov és Jaszinszkij is. Ők már csak Berlinben tudták meg, hogy „büntetésük mértékét a Politikai Iroda meg akarta változtatni, és a külföldi száműzetés helyett mehettek volna a jakutföldi kormányzóságba vagy a turuhanyi területre…"³³ A. Sz. Izgojevet csak sajnálni lehet, hogy neki nem adatott meg hasonló választási lehetőség, mert a bolsevikok kegyetlenségére panaszkodva, akik elűzték hazájából, ezt írta az emigráns sajtóban: „Koncentrációs tábor, Szibéria és Arhangelszk hómezői, isten háta mögötti nomádszállások az Orenburgi kormányzóságban vagy a Kirgiz tartományban – bármi jobb, mint Berlin a ragyogó aszfaltútjaival, fényáradatával, az automobilok száguldozásával, a villamosok és a biciklisek csengetésével…"³⁴

A belpolitikai helyzet úgy alakult, miután egyfelől heves kritika zúdult a bolsevikokra az új gazdasági politika bevezetése miatt, másfelől pedig erősen elharapózott a bürokrácia a párt- és a tanácsi apparátusban, hogy legelsősorban elejét kellett venni azoknak a próbálkozásoknak, amelyek a szovjethatalom létének ideológiai alapját „kérdőjelezték meg". V. I. Lenin ezt világosan értette, és március 27-én a Kommunista Párt XI. kongresszusán mondott beszédében igyekezett elmagyarázni a többieknek is: „Lehet, hogy rossz az apparátusunk is, de mondják, hogy az első gőzgép, mikor feltalálták, szintén rossz volt, sőt nem is tudni, működött-e. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy feltalálták. Ha hasznavehetetlen volt is az első formájában, ma mégis vannak gőzmozdonyaink. Ha csapnivalóan rossz is államapparátusunk, mégis létrejött a proletár típusú állam, megszületett a legnagyobb szabású történelmi találmány, létrejött a proletár típusú állam…"³⁵ És ezért kellett megtenni mindent, hogy ez az állam fennmaradjon, még azon az áron is, hogy árulóként végezzenek ki tegnapi bajtársakat a forradalmi harcban – eszereket és mensevikeket -, azokat, akikkel együtt vittek végbe felkelést a cárizmus ellen, akik börtönökben sínylődtek, kényszermunkát végeztek…

Február 28-án került nyilvánosságra a GPU rendelete arról, hogy a Szociálforradalmár Párt KB-tagjainak egy csoportját és néhány aktív közreműködőjét a Legfelső Forradalmi Bíróság elé kell állítani. A párt nem számolt még el Volodarszkij és Urickij 1918-ban történt meggyilkolásával és a Lenin elleni merénylettel. 1921 nyarán a párt Szamarában megtartott X. tanácskozása azt a határozatot hozta, hogy a „kommunista párt diktatúrájának forradalmi megdöntésének életbe vágó kérdését erőnek erejével is napirendre kell tűzni…"³⁶ A bűnper, amelyben a Központi Bizottság és a Szociálforradalmár Párt más szervezeteinek egyes tagjait azzal vádolták meg, hogy fegyveres harcot folytattak a szovjethatalom ellen, gyilkosságokat szerveztek, fegyveres rablásokat hajtottak végre és áruló kapcsolatokat tartottak fenn idegen államokkal, 1922. június 8-ától augusztus 7-éig tartott, és hatalmas társadalmi visszhangra lelt. Ezzel a Szociálforradalmár Pártot megsemmisítő csapás érte, ami sok tagját arra ösztönözte, hogy szakítson a párttal. A szociálforradalmárok 1923 márciusában Moszkvában megnyílt összoroszországi kongresszusa a maga teljes széthullását állapította meg, visszavonta a KB tagjainak meghatalmazását, arra hivatkozva, hogy megtagadták a forradalom ügyét, és felszólította az egykori eszereket, hogy lépjenek be az OK(b)P-be.³⁷ És akárhogy történt is, de az 1920-as évek első felében ebben az ügyben nem hajtottak végre egyetlen halálos ítéletet sem, mi több, néhány vádlottat felmentettek, vagy kegyelmet adtak nekik…

Az új gazdasági politika, fordulatainak minden kiszámíthatatlansága mellett, egyértelműen hatott a társadalmi lét alakulására, és lehetővé tette jó pár szociális intézmény gyors felállítását, amikben a „régi" értelmiség foglalta el a vezető posztokat. Újra életre kelt mindenféle társaság és szakmai szövetség. 1921 novemberétől ismét megkezdték működésüket a magánkiadók. Számuk 1922. június elejére Moszkvában elérte a 220-at, Péterváron pedig a 99-et.³⁸ A kiadói tevékenység hirtelen megélénkülése azzal magyarázható, hogy sok „azelőtti" szerző a polgárháború évei alatt jelentős mennyiségű „kéziratot" halmozott fel, ugyanis „bojkottálták az állami könyvkiadást, és azt is inkább vállalták, hogy egyáltalán ne jelenjenek meg", és csak arra vártak, hogy vagy visszatér a régi rend, vagy enyhül a cenzúra.³⁹

Ugyanakkor a bejegyzett magánkiadók jelentős részét egyáltalán nem érdekelték ezek a művek, és egyetlen ilyen kéziratot sem küldtek cenzúrára a Goszizdat politikai osztályára, ami nélkül semmilyen kötet megjelenéséről sem lehetett szó. Péterváron a 99 kiadóból 44 bizonyult „halva született" vállalkozásnak, Moszkvában pedig a 220 közül 133. A kiadástól eltiltott kéziratok aránya Péterváron 5,3, Moszkvában 3,8% volt. De még a cenzúra által engedélyezett 962 kézirat közül sem látott valamennyi napvilágot, mégpedig az ideológiától független legkülönfélébb okok miatt nem. A könyvek amúgy is alacsony – 1000-3000-es -példányszámot értek meg.

Ezzel szemben számos szakmai társaság és szövetség hozott létre saját sajtószervezetet – újságok és gyűjtemények kiadására. Így példáulaz orosz orvosok Pirogov nevét viselő társasága saját folyóiratot ad ki; 1921 végétől kerül az utcára az Orosz Műszaki Társaság ipari-gazdasági osztályának a folyóirata, az Ekonomiszt; napvilágot látnak „az agronómusok II ., Moszkvában megrendezett összoroszországi kongresszusának a munkái"; az „Irodalmárok Háza" és az egyetem köré tömörült pétervári értelmiség pedig megjelenteti a Vesztnyik Lityeraturit, a Letopisz Domalityeratorovot, a Nacsalát, az Utrennyikit és a Parthenon című antológiát. 1921. február 27-én alakul meg a Pétervári Egyetemen a Pétervári Filozófustársaság, amely 1922-től fogva adja ki Miszl⁴⁰ című folyóiratát. Moszkvában kerül forgalomba egy tanulmánykötet Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" címmel, továbbá egy irodalomfilozófiai antológia, a Sipovnyik, sikeresen alakítja tevékenységét a szövetkezeti Zadruga Kiadó… A kommunista kiadványok listáját még hosszan lehetne sorolni, de itt most nem a címek a fontosak, hanem e kiadványok tartalma és a bennük szereplő szerzők összetétele.

A szovjet vezetés már a magánkiadók felbukkanásának pillanatától fogva bizalmatlan volt a nem bolsevik sajtó iránt, különösen feszültté azonban az Ekonomiszt később külföldre toloncolt főszerkesztője, D. A. Lutohin tette a helyzetet, akaratlanul is, amikor a folyóirat első számát elküldte elolvasásra V. I. Leninnek. Nem állítható, hogy szerencsés ötlet volt, mert ebben a számban jelent Pityirim Szorokin cikke „A háború hatásairól…",⁴¹ amelynek kényes anyagát szándékosan sem lehetett volna figyelmen kívül hagyni.

Ráadásul P. A. Szorokin kritikai-feltáró írása a családi jogalkotás kérdéséről nehezen mondható tudományosan megalapozottnak. Cikkében ugyanis azt fejtegette bizonyos statisztikákra hivatkozva, hogy „A házasság felbontásáról" és „A Polgári házasságkötésről, a gyerekekről és az anyakönyvezés szabályairól" (19. és 20.12.1917. sz.) szóló rendelet, valamint az 1918-as Házasodási törvény életbe lépése óta jelentősen megnőtt a válások, és még feltűnőbben nőtt a rövid életű házasságok száma: „Pétervárott 1000 házasságból 92,2 végződik válással⁴² – ami elképesztő szám, különösen ha még hozzávesszük, hogy 100 felbontott házasság közül 51,1 egy évnél rövidebb ideig tartott, ezeknek a 11%-a egy hónaposnál volt rövidebb, a 22%-a nem érte el a két hónapot, 41%-a a 3-6 hónapot, és csupán 26%-a haladta meg a fél évet." A felsorolt adatok alapján Szorokin arra a következtetésre jutott, hogy „a jelenlegi törvényes házasság csak forma, amely lényegében a házasságon kívüli nemi kapcsolatokat leplezi, és lehetőséget biztosít a »klubélet« kedvelőinek, hogy »törvényesen« elégítsék ki étvágyukat…"⁴³ Holott az új szovjet jogalkotás igenis jelentős lépés volt a nők és a házasságon kívül született gyermekek jogainak az elismertetése felé. Megfosztotta ugyanis a férfit attól a jogától, hogy egymaga döntsön a család sorsáról; a nők anyagi és szexuális önrendelkezését célozta: kimondta a feleség jogát a név, a lakóhely és az állampolgárság szabad megválasztására. A házassági köteléket ugyanolyan könnyű volt felbontani, mint megkötni a házasságot. Ezenkívül meghatározó jelentőségű volt a partnerek közt „szabad akaratból létrejött megegyezés" fogalma. Kötelezővé vált az élettársi kapcsolatok anyakönyvezése. A szexuális kapcsolat, amelyet az egyik fél a másik mellett folytatott, akkor sem volt „üldözendő", ha az utóbbi kapcsolat hivatalos formát kapott. A tartásdíj fizetésének kötelezettsége „átmeneti intézkedésnek" számított. A legfejlettebb országokhoz képest is Szovjet-Oroszországban volt a legszabadabb a nők helyzete, a házassági jogalkotás pedig a leghaladóbb.⁴⁴ A pétervári válások számának „robbanásá"-t 1920-ban (mellesleg szólva Szorokin számai gyanúsan magasak, mint ahogyan gyanúsan kerek az általa közölt pétervári házasságok száma is) egyaránt magyarázható az életformát gyökeresen megváltoztató társadalmi megrázkódtatásokkal és az új házassági törvény életbe lépésével. A P. A. Szorokin által elővezetett következtetések azonban erősen torzítottnak tetszenek (bizonyos idő múltán, már külföldön, sokkal őszintébben nyilatkozott): „A háború és a forradalom nemcsak biológiailag gyengítette meg a fiatalságot, hanem erkölcsileg és szociálisan is lezüllesztette […] Ebben különösen hatalmas szerepet vállalt a Kommunista Ifjúsági Szövetség, amely klubhelyiségek berendezése ürügyén minden iskolában a bujálkodás szobáit hozta létre […]."⁴⁵ Ebben az esetben mi értelme volna elmagyarázni, hogy például a szerencsés és stabil Amerikában, ahol ugyebár azokban az években nem volt sem háború, sem „ifjúsági szövetségek", a válások száma bátran egybevethető lenne a pétervári mutatókkal?⁴⁶ Szorokin azonban még ennél is messzebbre kalandozott, úgyhogy egészen a rasszizmus és az antiszemitizmus eszméinek proklamálásáig jutott az Ekonomiszt oldalain: „[…] a háború meggyengítette a fehér, tehetségesebb fajt, szemben a színes bőrű, kevésbé tehetséges fajjal; bennünket – nagyoroszokat – az idegen származásúakkal szemben, az európai Oroszország lakosságát az ázsiaival szemben, amely a szibériaiakat leszámítva elmaradottabb, kulturálatlanabb, és általában véve tehetségtelenebb is…"⁴⁷

Az olvasottakra Lenin A harcos materializmus jelentőségéről (1922. március 12.) című cikkével válaszolt, amelynek befejező részében kimondta: „Oroszországban a munkásosztály képes volt kezébe ragadni a hatalmat, de élni még nem tanult meg vele, mert máskülönben az ehhez hasonló előadókat és tudós társaságok tagjait réges-rég udvariasan kitessékelt volna a burzsoá »demokrácia« országaiba. Az ilyen begyepesedett alakoknak ott van a valódi helyük."⁴⁸

A későbbiekben azután, mint már közismert, az események pontosan e szerint a lenini szcenárium szerint alakultak. Két hónapba azért még beletelt, mire 1922. május 19-én V. I. Lenin levélben kiadta instrukcióit F. E. Dzerzsinszkijnek: „A Politikai Iroda tagjait kötelezni kell, hogy hetente szakítsanak maguknak 2-3 órát arra, hogy átnézzenek bizonyos mennyiségű sajtóterméket és könyvet. Ellenőrizze a teljesítést, követeljen tőlük írásbeli véleményt, és késedelem nélkül küldjön Moszkvába minden nem kommunista kiadványt. Csatolják hozzájuk több kommunista irodalmár véleményét […] Módszeresen gyűjtsenek adatokat a tanárok és írók politikai szolgálati idejéről, munkájáról és irodalmi munkásságáról."⁴⁹

Ugyanakkor tudomásunk van róla, hogy Lenin már jóval az 1922-es események előtt is dédelgette a gondolatot, hogy a „régi" értelmiséget a határon kívülre küldi. 1919 áprilisában Lincoln Steffens amerikai újságíró készített vele interjút, aki William Bullitt⁵⁰ megbízásából érkezett Oroszországba. A vörös terrorra vonatkozó kérdésére Lenin azt válaszolta, hogy a terror „belföldön és az [ország]határokon túl is kárt okoz a forradalomnak, és nekünk kötelességünk utánajárni, hogy miként kerülhetjük el, ellenőrizhetjük vagy irányíthatjuk. Ehhez azonban többet kell tudnunk a pszichológiáról, mint amennyit most tudunk, amikor ilyen tébolyult állapotokat élünk. [A terror] olyan célokat szolgál, amilyeneket a helyzet kíván. […] Ki kell találnunk rá valamilyen eszközt, hogy megszabaduljunk a burzsoáziától, az arisztokráciától. A forradalom folyamatában nem támogatnak minket egyetlen olyan gazdasági változás végrehajtásában sem, amit ne ők találtak volna ki még a forradalom előtt; következésképpen meg kell tőlük szabadulni. Én személy szerint nem tudom, hogy miként ijeszthetünk rájuk, ha nem folyamodunk kivégzésekhez. Kártékonyak ők persze [Oroszországon] kívül éppúgy, mint [azon] belül, de emigránsként mégiscsak kevesebbet ártanak. Én egyetlen megoldást látok, nevezetesen, hogy a vörös terror eszközével meg kell őket félemlíteni, azután hagyni, hadd fussanak […] A régi konzervatívok, de még inkább a makacs liberálisok abszolút, ösztönös ellenállását le kell törni, ha maguk arra készülnek, hogy forradalmat indítsanak az ő céljaikért."⁵¹

Azután, hogy mindenki, aki csak tudott és akart, elfutott Oroszországból, és emigrációba vonult, a nemzetközi helyzet pedig kedvezőbbé vált a szovjet állam számára, úgy tetszett, elérkezett az idő a komoly gondolkodásra, hogy mi legyen az „ösztönös ellenállás" sorsa, amelyet a „régi" értelmiség széles körben képviselt a szovjet társadalomban. És az adminisztratív kiutasítás gyakorlatának első lépéseként 1921 januárjában sor került a letartóztatott anarchisták és mensevikek⁵² csoportjának külföldre telepítésére.

 

Vihar lesz…

Az értelmiség kiutasításának az akciója voltaképpen Lenin Dzerzsinszkijnek küldött instrukciója alapján vette kezdetét. Az akció előkészítésének fontos része volt a bolsevikellenes kiadványok recenzálása. Az ideológiai ellenzék címére küldött bírálatok a kommunista sajtó oldalain már korábban megjelentek. Most viszont a hivatalos sajtó már kötelezően szentelt 30-40%-nyi terjedelmet a hasonló bírálatoknak.

Napjaink kutatói rendszerint a bolsevik bíráló cikkek „forradalmi frázisai"-n akadnak fenn – annyira bőszíti őket az ellenzék beskatulyázása és pellengérre állítása, hogy nem veszik észre a lényeget. Mellesleg szólva a korabeli közönség hozzászokott a polémiának ehhez a módjához, mivelhogy a forradalom előtti publicisták ugyanebbe a hibába estek – annyi különbséggel, hogy más ideológiai kliséket választottak maguknak.

A recenziók egyik legkedveltebb célpontja a már tárgyalt P. A. Szorokin professzor volt, az Ekonomiszt, az Ekonomicseszkoje vozrozsgyenyije és az Utrennyiki talán legtermékenyebb szerzője. A kritikák legtöbbje a gazdasági liberalizmus elméletét és az „angolszász pozíció"-t támadta, amely „az értelmiséget a »hatalomtól független« öntevékeny magatartásra, személyes kezdeményezésre buzdította".⁵³ Volt egy komolyabb vád is, amit már nem egyedül Szorokinnak címeztek, hanem valamennyi kollégájának az Ekonomisztnál és az Orosz Műszaki Társaságban; eszerint „azon dolgoznak, hogy a számukra megfelelő ideológiát eljuttassák a nepmanokhoz. Akik apolitikusak ugyan, de az értelmiségnek ezek a képviselői már korántsem apolitikusak…"⁵⁴

A legnépszerűbb céltábla szerepét L. P. Karszavin élvezte a kritikusok körében. Már csak azért is, mert tudományos szempontból az ő felfogása volt a legsebezhetőbb és a leggyengébb. A Pod znamenyem markszizma című folyóirat felelős szerkesztőjének, V. Vaganyannak⁵⁵ a cikke, a „Tudományos porhintés" Karszavin néhány munkáját vette elő (Bevezetés a történelembe [A történelem elmélete], A szabadságról és a Noctes Petropolitanae). Vaganyan rámutat Karszavin tanításának archaikusságára, amikor teljes komolysággal azt fejtegeti, hogy „a történelem előfeltételezi az abszolút vagy az isten fokozatos kibontakozását", hogy „tökéletesen és maradéktalanul látni és hallani lehet majd azt, hogy mit tesz, mond és gondol majd az ember a jövő bármelyik pillanatában". Gondolatainak bizonyítéka gyanánt Nostradamus jövendöléseire hivatkozik, és konkrétan említ is néhány – állítólag beteljesült – példát a történelemből. Beismeri, hogy a jövendölés „értelmét megfejteni csak »post facta« sikerül, de vitába csak az az ember bocsátkozhat vele, akitől teljességgel távol áll a tudományos módszer és a saját előítéleteit fölébe helyezi a nyilvánvaló tényeknek…"⁵⁶

Ugyanezeknek a karszavini műveknek, kiegészítve a szerző Saligia című könyvével, megy neki P. F. Preobrazsenszkij „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya" című cikkében,⁵⁷ ahol nem fukarkodva az idézetekkel, azt vezeti le, hogy Karszavin miként hitelteleníti el a filozófiai megismerést: a gnoszeológiát „áltudománynak" nyilvánítja, „bizonyos vonatkozásokban hasonlónak a »skorpió« nevet viselő bestiális lényhez",⁵⁸ „dicsőségére a szerinte egyetlen igaz filozófiai rendszernek, amely alapjaiban hordozza a tökéletes Egyet. Ő [ez az eszme] adja szilárd alapját a hét főbűn tanulmányozásának, és igazolja a tökéletlen meggyilkolását, hogy az visszatérjen az Egybe…"⁵⁹

Most, hogy már megismerkedtünk a kommunista sajtó kritikusainak néhány, a szerzőt érintő szarkasztikus megjegyzésével, érthetőbbnek és megalapozottabbnak tetszenek a következő mondatok is: „Ahhoz, hogy valaki pópává váljon a történelemben, a pópaság mesterségében pedig skolasztikussá, az kell, hogy vérbeli népbutító legyen az ember!"⁶⁰ „Ez a sorsa a mi nemzedékünknek – profetikus szavak áradatával szent háborúra hívsz fel, és kijön belőle valami istenkáromláshoz hasonló…"⁶¹ Néhány nyugati történész Karszavin 1918 és 1921 között Szovjet-Oroszországban született munkáit elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a szerző a maga misztikus felfogásával a korai fasizmus eszmevilágához került közel…⁶²

Sz. L. Frank, a saját bevallása szerint, „mindenekelőtt azokhoz a nézetekhez vonzódik, amelyeket Karszavin a […] Bevezetés a történelembe című könyvében fejtett ki".⁶³ Eltekintve a szerző tudományos felkészültségétől és vitathatatlan erudíciójától, amellyel kifejti saját nézeteit, a hozzá nem közel álló elméleteket felületesen, primitíven, következésképpen helytelenül tárgyalja. Például a hegeli történelemszemléletet azonosítja Herderével, és úgy mutatja be, mint „a progresszív fejlődés egyenes vonalú sémáját".⁶⁴ Ugyanerre a sorsa jutott nála a marxizmus is. Ennek a filozófiai irányzatnak a szerző mindössze egy rövid bekezdést szentelt, ahol csak úgy említi meg az egészet, mint „a társadalmi jelenségek egyetemes, törvényszerű-kazuális felfogásának" a példáját, majd máris megfogalmazza ítéletét; „gyakorlatilag lehetetlen, elméletileg pedig hazug".⁶⁵ Tudjuk, hogy a Módszertan… egyik első olvasója Lenin volt, aki azon melegében gondoskodott róla, hogy Frank nevét felvegyék a száműzöttjelöltek listájára.⁶⁶

A kiutasított szerzők közül még Ju. I. Ajhenvald alakja érdemel külön figyelmet. Őneki szentelte írását L. D. Trockij, amely „Diktatúra, hol hagytad a lovaglópálcádat?⁶⁷ címmel 1922. június 2-án jelent meg. A cikk viharos és végletesen indulatos kirohanás Ajhenvald antológiája, a Költők és költőnők ellen. És a helyzet az, hogy nehéz volna elvitatni Trockijtól indulatainak jogosságát. Ajhenvald másik könyve, A mi forradalmunk, a vezetők és a vezetettek (Moszkva, 1918) ugyancsak tarkállik a közhelyektől és a sületlenségektől. Az ajhenvaldi felhívás a bolsevikokhoz mindössze annyi, hogy „a hatalom legyen szelíd" (12. o.)! Másik opusza, A tétlenség dicsérete (Moszkva, Kosztri, 1922) egy tanulmánygyűjtemény. A gyűjteménynek címet adó első írást a nyolcórás munkanap „társadalmilag égető kérdésének" szentelte. Miközben Ajhenvald költészetet, vallási és népi bölcsességeket elegyít, meglehetősen zavarosan „bebizonyítja", hogy a „nyolcórás munkanap szocialista követelménye egy szelíd követelés" (16. o.). A második tanulmányt, amely a nem kevésbé hangzatos „Halhatatlan posvány" címet viseli, az író előadásként felolvasta a Vallási Kultúra Szabadakadémiáján is. Az okfejtés gyújtópontjában az áll, hogy az ember, akiben a szabad és örök lélek harmonikusan kapcsolódik a mulandó testhez, alá van vetve a természet törvényeinek. És lám, „ezt a mi alávetettségünket a két birodalomnak, a szabadság és a szükség birodalmának, érezzük úgy, mint posványt, mint valami ősrégi, kozmikus posványt" (18. o.). Az orvosság Ajhenvald szerint nem más, mint a hit, „már ha maga a vallás, maga a hit nem posványosodik el" (56. o.). És álljon itt még egy képtelenül banális gondolat az öngyilkosságról szóló tanulmányból: „Ha nincs kedved élni, akkor azzal nincs mit kezdeni. Ám ha élni akarsz, akkor nem a legbölcsebb-e arra a hangra hallgatni, amely az élethez való eredendő ragaszkodást sugallja?" (69. o.) És mi a helyzet a szomorú hírű Költők és költőnők című antológiával? Itt a szerző igazán csillogtathatta volna irodalomkritikai tehetségét, de valamilyen oknál fogva egyre-másra a szentbeszédre és a filozófiára⁶⁸ támad kedve – és Ajhenvald még ott is melléfog, ahol a felvetés kizárólag az irodalmi tevékenység kérdéseit érinti. És a recenzens Sz. Bobrov szavaival szólva, az egészből valami „ostoba, unalmas és feketeszázas dolog"⁶⁹ kerekedik.

Érdekes sorsa volt az Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" című tanulmánykötetnek. Két hét alatt 10 000 példányban kelt el, és részben a lenini mondatnak köszönhetően vonult be a történelembe: „fehérgárdista szervezkedés irodalmi fedezéke".⁷⁰ Tudjuk, hogy két tanulmány, Ny. A. Bergyajevé és F. A. Sztyepuné, a Vallási Kultúra Szabadakadémiáján felolvasott két előadásra épült. Sz. L. Frank és Ja. M. Bukspan nyilvánvalón a kötet ötletét adó Bergyajev felkérésére vett részt az antológiában. A témát („a vallási kultúráról és jelenlegi válságáról") és a kitűzött célt („bevezetni az olvasót Spengler eszmevilágába") maga Bergyajev fogalmazta meg az előszóban. A gyűjteményes kötet megjelenése után azonnal heves vita kezdődött a Spengler által felvetett és az orosz gondolkodók által értelmezett gondolatokról. Számos értékelés jelent meg a „barikád" egyik és másik oldaláról is, lévén, hogy a vita nemcsak a kötet recenzált szerzőiről folyt, hanem magáról Spenglerről is. V. P. Viseszlavcev egyértelműen pozitív kritikát írt róla.⁷¹ P. A. Szorokin már kevésbé volt lelkes: „Általános benyomásom róla [Spengler művéről] […] korántsem kedvező sem a könyvre, sem a tudományos szemléletére nézve […]; értéke – a társadalmi tünetértéke is a tudomány területén kívülre esik. […] Kissé korai volna még temetni az európai kultúrát. […] Arról ábrándozni, hogy az újjászületés Oroszországból jön, kellemes érzés. […] Oroszország a múltban nem volt »erjesztőerő«. A kincsek közös tárházába persze beleadta a maga örök értékeit. Mi oka volna azonban, hogy a jövőben őt tegyük meg az »egyedüli birtokosnővé«, és »elrekviráljuk« a Nyugattól az alkotói szerepet? Ez a visszamenőleges bolsevizmus, már megbocsássanak a tisztelt szerzők, naiv és szerénytelen […]."⁷²

A materialista kritikusok közül a legtartalmasabb és legmélyértelműbb értékelést P. F. Preobrazsenszkij professzor publikálta a Pecsaty i revoljucia folyóirat oldalain: „A gyűjtemény négy résztvevője közül csak ketten büszkélkedhetnek azzal, hogy birtokában vannak saját meggyőződésük kulcsának – Ny. A. Bergyajev és Sz. L. Frank. A másik kettő annyira eklektikus és filozófiai gondolatokban annyira sekélyes, hogy tanulmányaik szinte kettéhasítják a kötetet két alapvetően különböző részre. […] Ny. A. Bergyajevnek megvan a maga saját világszemlélete, a baj csak ott van, hogy az túlságosan is a sajátja […] Spengler Cecil Rhodesra vár, Bergyajev viszont Dantéra és a ferencesekre. Valahogy úgy tetszik, hogy ha Bergyajev elképzeléseiben Spengler a haldokló Faust, akkor Bergyajev a haldokló Margit, aki még mindig szemére hányja kedvesének, hogy hiányzik belőle a keresztényi gondolkodásmód. A gyűjtemény legjelentősebb tanulmánya Sz. L. Franké – aki pontosan rámutat azoknak a jellemvonásoknak az ingatagságára, amelyek Spengler fausti lelkületét adják, a kereszténység Spenglertől eredő felosztásának a vitathatóságára […]."⁷³ Vaganyan a maga részéről ekképp összegez: „ahogy Spengler A Nyugat alkonya című könyvének a 700 oldalából […] a porosz nacionalizmus lólába lóg ki feltűnően, […] a porosz messianizmusé, ugyanúgy a mi orosz értelmiségünk összes írásából, mely értelmiség mind ez ideig »távol tartotta magát a történelmi események zajától«, az a régi begyepesedett, vak nacionalizmus látszik ki, amely semmiből sem tanul".⁷⁴

Hasonlóan heves vita bontakozott ki a „szmenovehista" mozgalom ideológiai értékelésének kérdésében is. Az történt, hogy 1921-ben Prágában értelmiségiek egy csoportja útjára indította a Szmena veh [Irányváltás] című folyóiratot, utalva rá, hogy elvetik azokat a célokat, amelyeket az 1909-ben megjelent hírhedt gyűjtemény, a Vehi jelölt ki. A Szmena veh oldalain a szerzők az egész orosz értelmiséget – az emigrációban és az Oroszországban élőket is – együttműködésre szólította fel a szovjethatalommal, arra hivatkozva, a NEP bevezetésével a hatalom félretette a gazdaság és a társadalom radikális átalakításának az eszközeit, és megindult az „államkapitalizmus" kialakítása felé. Arra számítottak, hogy a polgári világ légkörében a bolsevizmus lassanként felszámolja önmagát (Usztrjalov). A szmenovehistákhoz mind a hatalom, mind az értelmiség bizalmatlanul viszonyult. Csakhogy amíg az előbbi álláspontja inkább kritikusan megengedő volt, az utóbbié elutasítóan kritikus. A szmenovehizmus legengesztelhetetlenebb ellensége A. Sz. Izgojev volt. Ő kezdeményezte Az „Irányváltás"-ról című antológiát, amelyben négy szerző kapott helyet: maga Izgojev, J. Clemens, P. Guber és A. Petriscsev. Guber sorsa ismeretlen. Izgojevet és Petriscsevet száműzték. Alighanem Clemenst is, merthogy szerepelt a neve a kiutasításra javasolt „pityeri irodalmárok listáján".⁷⁵

Az értelmiség legkülönfélébb nem hivatalos kiadványainak nagy számban történő megjelenését az 1920-as évek elejére általánosan kialakult kommunikációs űr tette lehetővé. Az irodalmi és tudományos körök, társaságok és akadémiák az azonos gondolkodásúakat tömörítették, akik a forradalom és a polgárháború alatt kiszakadtak a megszokott alkotói légkörből. A találkozók és ülések rendszerint zsúfolt termekben zajlottak – a fiatalság nem csupán előadásokat hallgatni járt ezekre, hanem vitatkozni is. A hatalom az ilyen egyesületekhez bizalmatlanul viszonyult, mint mindenhez, ami értelmiségi kezdeményezés volt. Ja. Arganov („Írásos jelentés az OK(b)P KB-n belüli GPU-nak »Az értelmiség köreiben szerveződő szovjetellenes csoportosulásokról«") ezt közli 1922. június 1-jén: „A NEP fejlődési folyamatában a szovjetellenes csoportok és szervezetek bizonyos mértékű kikristályosodása és összekovácsolódása megy végbe, amelyek a burzsoázia által sugallt politikai törekvéseket fogalmaznak meg. A fejlődés mai tempóját nézve ezek a csoportosulások már a közeljövőben veszedelmes, szovjethatalom elleni erővé nőhetnek."⁷⁶

Moszkvában a legnépszerűbb összejövetelek egyik helyszíne a Vallási Kultúra Szabadakadémiája volt. Megalakulását Ny. A. Bergyajev kezdeményezte. Itt szinte minden, a sajtóbeli publikációiról ismert szerző fellépett felolvasóként, előadóként vagy szemináriumvezetőként. Bergyajev visszaemlékezéseiben azt írja, hogy „különösen sikeresek voltak az elmúlt évben a nyilvános előadások. Három előadásra (Spengler könyvéről, a mágiáról és a magam előadásában a teozófiáról) annyi nép gyűlt össze, hogy az utcán is állt a tömeg, eltorlaszolta a lépcsőházat, és alig bírtam bejutni a terembe […] hatalmas volt a szellemi szomj, az igény a szabad gondolatra."⁷⁷ Csakhogy ezt a szomjúságot a Vallási Kultúra Szabadakadémia eszközeivel nem volt könnyű csillapítani. Borisz Gornung, a neves filológus elmondta, hogy az ő nemzedéke számára „a »Logosz« újkantianista mocsara, Andrej Belij antropozófiája és Bergyajev, Iljin, Bulgakov és Ko obskurantizmusa […] mindez egy kifejezésben öltött testet, abban, hogy »széltolók gyülekezete«".⁷⁸ Nem tagadható azonban, hogy a szabadakadémiára 1921 elejétől „(amikor ott néhány héten keresztül Spenglerről folyt a vita) 1922 márciusáig (az intézmény bezárásáig) tömegével járt a hasonló nézeteket valló filozofálgató ifjúság, tapsolt Bergyajevnek, Sztyepunnak és Ko-nak. (Sporadikusan) mi is megfordultunk ott néha, de többnyire elmentünk az ülés közepén, miután nem volt türelmünk végighallgatni azt, amit mi úgy neveztünk, hogy »üres szószaporítás«, és amiről azt éreztük, hogy az »igazi« filozófia vérlázító megszentségtelenítése."⁷⁹ Ezért érdemes kétségekkel viszonyulni egyes újságírók afféle kijelentéseihez, mint hogy „a hajdan volt hajó elvitte Oroszországból […] a szellemi vezéralakokat".⁸⁰ Kétségtelenül igaza van V. Sz. Sztyepinnek, az Orosz Tudományos Akadémia tagjának, amikor azt mondja, hogy ez „hatalmas lódítás. Mert ha Nyikolaj Bergyajev volt az értelem legfőbb birtokosa, akkor itt egyszerűen nem lett volna semmiféle forradalom."⁸¹

 

Túl a komor fellegeken van egy boldog ország...⁸²

Ha folytatjuk a mítoszok leleplezését, amelyekből a kiutasítás története kinőtte magát, akkor a következő szappanbuborék vár kipukkasztásra: az a – főként a történész M. Kolerov által emlegetett – vélemény, hogy a kitelepítettek „egyike sem akart elmenni".⁸³ Ezzel néhány gondolkodó és publicista tanúvallomásait állítanám szembe, melyeket visszaemlékezéseikben találtam.

Bergyajev önmagáról: „Én nem akartam emigrálni, mert irtóztam az egész emigrációtól, és nem akartam vele közösséget vállalni. Mindamellett azt éreztem, hogy egy szabadabb világba kerülök, ahol szabadabb levegőt szívhatok."⁸⁴

Sztyepun Bergyajevről: „Miután sebtében üdvözölt, közölte velem, inkább örömmel, mint ijedten, hogy most készítik elő a vallásfilozófusok egész sorának a külföldre telepítését […]."⁸⁵

Oszorgin magáról és másokról: „Hosszadalmas tusakodás végén egyetlen gondolat fészkelte be magát az összes politikai gonosztevőbe, akik korábban nem készültek külföldre; csak meg ne gondolják magukat azok, akiknek az a hivatásuk, hogy a fejükkel gondolkodjanak. Mindent felszámoltak, mindent eladtak, minden régi, tartósnak bizonyult, évtizedek által megszentelt kapcsolatot megszakítottak, kivéve egyet, amit széttépni senkinek sincs hatalma – a lelki kapcsolatot a hazával; mert az nem ismer idegen földet, sem messzeséget."⁸⁶ „Tessék, feltárul előttünk Európa… az az Európa, ahol még lehet lélegezni és dolgozni, ami a fő, dolgozni. Mindannyian sóvárogtuk a munkát; azt az egyszerű lehetőséget, hogy fennhangon kimondjuk vagy papírra vessük a gondolat szót a maga eredeti, független, félénk árnyalatoktól megszabadított formájában… Nekünk, akik öt esztendőn át hallgatásra kényszerültünk, ez maga a boldogság […] Vajon nem irigyelnek most minket, akiket erőszakkal hajtottak el, a többiek, akik saját akaratukból nem utazhatnak el Oroszországból? Vajon nem joggal tréfálkoznak büntetésünkön, hogy súlyában »második az első« után?"⁸⁷

Izgojev magáról és másokról: „Igyekeztem meghallani, hogy mit mond a lelkem. Nem fedeztem fel benne gyászos érzést, de nem hallottam az örömteljes remény eleven hangjait sem […] Közeledünk Kronstadthoz és az erődjéhez […] Szomszédos, független állam. Valamilyen hajó úszik a mi »Preussen«-ünk mellé. A kitelepítettek tréfálkoznak: – A Cseka gőzhajója azzal az utasítással, hogy a következő utasításig fordítsanak vissza mindenkit…"⁸⁸

Szorokin magáról és másokról: „1922. szeptember 23-a borús reggelén a kitelepítettek első csoportja a moszkvai pályaudvaron gyülekezett […] Másnap megérkeztünk egy határ menti településre. Fél óra múlva felvillan előttünk a vörös zászló, és Szovjet-Oroszország elmarad mögöttünk. Aznap este öt év óta először feküdtünk le aludni úgy, hogy nem kellett arra gondolnunk, vajon jönnek-e értünk ma éjszaka."⁸⁹

Viseszlavcev a korról és önmagáról: „Éppen készülök elutazni innen [Oroszországból], közben azt hallom, hogy maguk egyetemet szerveznek Berlinben. Ha így van, akkor számoljanak velem […] Az élet errefelé fizikailag sokat javult, de a magunkfajták világnézetével és ízlésével erkölcsileg elviselhetetlen. Maguk ott Berlinben bizonyára ehetnek kaviárt, tokhalat és sonkát és fácánt, és ihatnak mindenféle pompás nemes bort. Hát mi itt ezt ritkán tehetjük, pedig bár sehol sem dolgozom, fantasztikusan jól elvagyok a múlt évi szerzői honoráriumomból és alkalmi bevételekből. Keresni jól lehet errefelé, és akkor anyagilag remekül megél az ember, de akkor is ott van egy ízléstelen világban, idegen nációk között, lelki sivárságban, az erkölcsi pusztulás veszedelmes fertőjében. Ha tehetik, mentsenek ki innen engem."⁹⁰ (Megjegyzések: ebből az következik, hogy Viseszlavcev nem volt száműzött, hanem saját jószántából emigrált; „a múlt évi szerzői honoráriumok": a Viseszlavcev irodalmi és lektori munkájáért 1921-ben kifizetett pénzek, amikor parasztok milliói haltak éhen, ami pedig a „kaviár, tokhal, sonka és fácán" menüt illeti, ahhoz a tudósok és írók túlnyomó többsége még a viszonylag szerencsés 1922-es évben sem jutott hozzá…)

A kitelepítettek legelső csoportját (nem számítva most az anarchistákat és a mensevikeket, Kuszkovot és Prokopovicsot) a történész A. V. Florovszkij és a fizológus B. P. Babkin alkotta. Ők 1922. szeptember 19-én hajón indultak el Odesszából Konstantinápolyba. Ezután, szeptember 23-án a Moszkva-Riga útvonalon vonatra szállt a második csoport, benne két filozófus, P. A. Szorokin és F. A Sztyepun. Szeptember 29-én Pityerből vágott a tengernek Stettin felé az Oberbörgmeister Hacken nevű gőzös Ny. A. Bergyajevvel, I. A. Iljinnel, A. A. Kizevetterrel, M. M. Novikovval, V. V. Sztratonovijjal, M. A. Oszorginnal és másokkal, valamint a családtagokkal a fedélzetén. November 16-án a Preussen nevű hajó vitte idegenbe N. O. Losszkijt, L. P. Karszavint, I. I. Lapsint és másokat. December 4-én Berlinbe érkezett 62 ember, akiket Grúziából deportáltak politikai okokból.⁹¹ Az utolsó pillanatban, 1923 elején indították el külföldre a két Bulgakovot: Sz. N. Bulgakov vallási gondolkodót és V. F. Bulgakovot, a L. Ny. Tolsztoj lakóházmúzeum vezetőjét.

Az emigráció nem fogadta őket kitörő örömmel. B. N. Losszkij, a filozófus fiának visszaemlékezései és „A. I. Ugrimov lányának, […] Vera Alekszandrovna Rezcsikovának későbbi elmondása szerint a megérkezés Németországba nem volt mentes pittoreszk vonásoktól. Mielőtt a moszkvaiak Stettinbe értek, azt gondolták, hogy ott majd találkoznak az orosz emigráció küldöttségével, úgyhogy felkészültek egy válaszbeszédre, aminek az elmondását Bergyajevre bízták. Amikor a kikötőben partra léptek, az egész csoport felsorakozott a rakparton, és egy ideig csak várt valamire. Nyikolaj Alekszandrovics jobbra-balra tekingetve, értetlenül közölte a többiekkel: »Itt valami nincs rendben.« Ekkor Ugrimov és néhány németül beszélő sorstársuk közreműködésével felfogadtak két szekeret, ezekre pakolták fel a moszkvaiak szánalmas cókmókjukat, és a rögtönzött konvojt közrefogva, nehogy tolvajokkal gyűljön meg a bajuk, elvánszorogtak a vasútállomásra. Ott a vezetőnek sikerült helyjegyeket szereznie (legkevesebb hetvenet) a berlini vonat néhány kocsijába. Felszállás közben némi perpatvar is kialakult a német utasokkal. Hallhatták, amint egy német hárpia azt rikácsolja, hogy »ezek az átkozott bolsevikok befurakodtak a mi országunkba is«. A berlini pályaudvaron a moszkvaiakat éppúgy nem várta »semmilyen hivatalosság«, mint a stettini rakparton. Itt azonban a csoportvezető futkosásának eredményeképpen sikerült mozgósítani a Vöröskereszt képviselőit, akik segítettek nekik elhelyezkedni pár olcsó szállodában. Két vagy három napra rá a Rul nevű emigrációs lapban a frissen érkezettek rövid hírt olvashattak »a kitelepített bolsevista professzorok« érkezéséről. Itt nyomatékosan közlöm, hogy csak azt mondom, amit másoktól hallottam."⁹² A következő – pityeri – csoportot azután már a „moszkvaiak" és régi emigráns barátaik fogadták…

Az ÖKVB rendeletét az adminisztratív kitelepítésről augusztus 10-én fogadták el. Augusztus 16-18-án az éjszakai órákban letartóztatásokra került sor. Louise Briant-Reed L. Trockijjal készült interjúját, amelyben a politikus a folyamatába lépett akció humánus szempontjait ecsetelte, augusztus 30-án közölte a Pravda. Ugyanitt jelent meg egy cikk 31-én „Első figyelmeztetés" címmel, ami azt sorolta, hogy a letartóztatottak miben vétkesek, és hogy a hatalom mit szándékozik tenni velük.

Az adminisztratív kiutasítást, vagyis az ítélet nélküli kitoloncolást vagy száműzetést nem a bolsevikok találták ki. A cári rendszerben széles körben alkalmazták a politikai ellenzék képviselőivel szemben. A szovjethatalom, mint már említettük, az előző államigazgatás számos elemét átvette – és ez alól a szóban forgó eset sem kivétel.

Már egy évvel később, 1923. május 27-én, F. E. Dzerzsinszkij I. Sz. Unslihtnak írt levelében kifejezi kétségeit azzal kapcsolatban, hogy a tömeges kitelepítések vajon célszerűek-e.⁹³ Attól fogva a kitoloncolás gyakorlata megszakad, és átadja a helyét a jóval kegyetlenebb büntetési eljárásoknak.⁹⁴

 

***

 

A kérdésben, hogy milyen hatással voltak a kitelepített gondolkodók az európai filozófiai hagyományokra, mindig van valamennyi pátosz, és a kutatók többsége csak túlzó jelzőkkel és dicséretekkel válaszol rá, bizonyítékokról azonban megfeledkezik. Nem elégséges bizonyíték Bergyajev hatalmas mennyiségű, az emigrációban publikált munkája (Me. E. Glavackij szerint a számuk közel 500), és az sem, hogy mennyi nyelvre fordították le köteteit (mintegy húszra)… Nagyobb bizonyító ereje van a német filozófus H.-G. Gadamer véleményének, aki egyidős a XX. századdal, és akinek az életében az 1922-es események egybeestek azzal az időszakkal, amikor kialakította a saját tudományos felfogását. Vl. Malahov kérdésére – „Hogyan fogadták Németországban az orosz gondolkodókat? Kialakult-e párbeszéd az Oroszországból kitelepültek (Ivan Iljin, Szergej Bulgakov, Lev Sesztov, Szemjon Frank stb.) és német kollégáik között?" – Gadamer ezt válaszolta: „Iljinről és Bulgakovról nem is hallottam. Sesztovnak ismerős a neve – de csak a neve. Egyetlen munkáját sem olvastam… Sokféle neves ember volt itt akkoriban. […] – És Sztyepun? – Ő egy született előadó volt. Ezért is jutott katedrához a szociológián…"⁹⁵ És ez minden, ami Gadamer „fülébe jutott" – sem Bergyajevről, sem Losszkijról, sem Karszavinról, se Viseszlavcevről nem tudott semmit. Ami Viseszlavcevot illeti, ő inkább Franciaország megszállása alatt vétette észre magát, olyannyira, hogy a fasizmus összeomlása után kénytelen volt Svájcba menekülni a bíróság elől…⁹⁶

A kitelepítés, az emigráció és a forradalom negatívan hatott a kitelepített gondolkodók filozófiai, következésképpen politikai nézeteire is. Többségük erősen „jobbra tolódott", ami azzal járt, hogy végleg kikötöttek a misztikus-vallásos és időnként a nacionalista álláspontnál. Az emigránsok tarka egyvelegében csak nagy ritkán akadt egy hegyes elme és egy nem kevésbé hegyes toll, amely emlékeztette a kollégákat tudományos karrierjük kezdeteire…

I. A. Iljin 1923. február 17-én, a berlini Orosz Tudományos Intézet megnyitóján mondott beszédet „A mai jogtudat problémáiról",⁹⁷ amire Mihail Oszorgin⁹⁸ reagált „Tudatos lojalitás" című cikkével: „[…] I. A. Iljin fényes elméjének két heves lendületével megsemmisíti egyfelől a tudomány minden eredményét, amit a jogterületén ért el a középkortól napjainkig, másfelől szétzúzza a humanitás és a jogszerűség minden alappillérét, amikre eredetileg ő maga is építeni akarta a jövendő nemzedékek jogtudatát. […] Az Iljin professzor előadásában elhangzott alaptéziseknek helyeslőn tapsolni illik… az orosz határ innenső felén. Csakhogy nem éppen »a türelem szellemének», »a tudatos lojalitásnak«, az »engedelmességnek« és a »hatalom [akár földi, akár égi] iránti bizalomnak« a hiánya miatt, és nem azért-e, mert magunkra nézve nem tartottuk érvényesnek a »normális jogtudat« elemeit, hajtottak ki minket, professzorom, igazságosan vagy igaztalanul, Szovjet-Oroszországból?"⁹⁹

A következő példa a „bálványok ledöntésére" Ny. A. Bergyajev „Demokrácia és szocializmus mint a lélek problémái" című előadásához kapcsolódik, amelyet a Vallásfilozófiai akadémia¹⁰⁰ nyílt ülésén olvasott fel. Bergyajev a demokráciát „satanokráciának" nevezte, majd felszólított a demokrácia és a szocializmus megdöntésére, „mivel a történelem folyamatában [ezek] idézték elő az elszakadást az ontológiai alapoktól, az abszolút igazság és igazságosság tagadását, az ember istenítését".¹⁰¹ Egy hónappal később ugyanez az újság hozta le V. V. Vodovozov Ny. A. Bergyajevhez intézett nyílt levelét. Vodovozov ismert publicista, jogász és közgazdász volt, a forradalom előtt pedig nemegyszer tartóztatták le és száműzték (mellesleg éppúgy, mint magát Bergyajevet). Vodovozov ezt írta: […] Ön azt állítja, hogy […] Oroszországban végrehajtották azt a kísérletet, hogy a szocialista eszméket a gyakorlatba ültessék át, […] hogy ez az elejétől fogva széles körben folytatott kísérlet tökéletesen sikertelennek bizonyult; a sikertelenség oka […] a szocializmus saját lényegében rejlik, mint amorális és vallásellenes tanításban, és a kísérlet sikertelensége meggyőző bizonyíték a szocializmus tarthatatlanságára. Ezért vissza kell térni a tiszta kereszténység elfeledett vallásához és morális felfogásához, majd ezeken az alapokon kell felépíteni az államot, és kialakítani az általános értelemben vett társadalmi viszonyokat. […]

Hanem hát a pravoszláv állam ezeréves kísérlete nem bizonyult siralmasnak és sikertelennek? Ön miért nem beszél a pravoszlavizmus fogyatékosságairól? Pobedonoszceva ügye¹⁰² miért nem készteti Önt ugyanolyan általános és merész általánosításra, mint Lenin ügye? Talán a Pobedonoszceva által az iskolába és az életbe bevezetett alapelvek nem neveztettek pravoszlávnak? És ezek az alapelvek nem bizonyultak romboló hatásúnak, és nincs némi okozati összefüggés a pobedonoszcevai egyház, a pobedonoszcevai iskola, általában a pravoszláv kormányzás és a bolsevizmus között?

[…] Emlékeztetném Önt, hogy Torquemada Krisztus nevében gyújtatott máglyákat, és a szent inkvizíció Krisztus dicsőségére tevékenykedett. Torquemada vitathatatlanul Krisztus tanítványa volt, mint ahogy Lenin vitathatatlan tanítványa Marxnak. Marxnak miért kell felelnie Leninért, amikor Krisztusnak nem kell felelnie Torquemadáért?

Miért alakult úgy mindannyiszor, amikor kísérlet történt arra, hogy az általános emberi együttélés a vallás elveire és a vallásos morálra épüljön, miért bizonyosodott be mindannyiszor, […] hogy a vallásos érzület türelmetlen és féltékeny; márpedig ez kivétel nélkül érvényes minden vallásra, mert a vallás csak szemernyivel jut tovább azon a határon, amelyet első hirdetői határoztak meg. […]

Az ítélet már régen kimondatott és régen jogerőre emelkedett. Ön fel tud hozni egyetlen olyan új körülményt, amely elégséges okot ad ügy felülvizsgálatára? Sajnos, ilyen körülmény nem létezik. Márpedig ha ilyen nem létezik, akkor az Ön egész érvelése célját téveszti…"¹⁰³

 

A kikötőben elmerengve...¹⁰⁴

Szeretném hinni, hogy igyekezetem az 1922-es események horizontjának – legalább vázlatos – körvonalazására és a történtek körül kialakult szövevényes mítoszok eloszlatására sikeresen végződött. Ebben az esetben viszont miképp dönthető el a kérdés, hogy a konfliktusos felek közül melyik a bűnösebb? A „régi" értelmiség álláspontja közismert: legtöbbjük az ideológiai harc útját választotta. Ami a hatalmat illeti, a győzedelmes osztály képviseletében, először a világtörténelemben, a humánus utat választotta az állambiztonság kérdésében. Ennek ellenére a mai kutatók továbbra is Lenint és környezetét vádolják mindenféle bűnnel. Az egykori marxista urak elfelejtik Engels egyik fontos gondolatát: „…a lehető legrosszabb, ami egy radikális párt vezetőjét érheti, az az, hogy akkor válik égetően szükségessé a hatalom megragadása, amikor a mozgalom még nem ért meg annyira, hogy az általa képviselt osztály uralkodjék, és olyan rendeleteket alkosson, amelyek biztosítani képesek ezt az uralmat. […] ekkor óhatatlanul egy megoldhatatlan dilemma elé kerül: hogy amit tennie lehet, az ellentmond minden korábbi megnyilatkozásának, az elveinek és pártja közvetlen érdekeinek; vagy hogy amit tennie kell, az teljesíthetetlen. […] Aki valaha ilyen visszás helyzetbe került, az visszavonhatatlanul elbukott."¹⁰⁵ A forradalmár vezetőknek pontosan ez a tragikus alakja volt V. I. Lenin. Az általa vezetett osztály végbevitte a forradalmat, de nem a szocialista, hanem egy nemzeti-felszabadító forradalmat, minek következtében létrejött egy új – de nem szocialista, hanem hatalmi – állam. Olyan helyzet állt elő abban a pillanatban, hogy a szocializmushoz szükséges anyagi-technikai alapok nem voltak meg Oroszországban, ahhoz pedig, hogy rövid időn belül létrehozzák őket, a polgárháború körülményei között nem volt erő. Ezért az országban szükségszerűen elkezdődött az osztályképződés folyamata: az össznépi tulajdon kialakulása és a forradalom, majd a „hadikommunizmus" idején létrejött hatalmas párt- és államapparátus átalakulása uralkodó, kizsákmányoló osztállyá.¹⁰⁶ A „régi" orosz intelligencia marginális helyzetbe került, elvesztette létezésének célját és értelmét – „feleslegesnek" bizonyult az új típusú társadalomban. Minden arra mutat, hogy Lenin életének utolsó éveiben pontosan tudatában volt a kialakult helyzet tragikusságának, és lehetőségei szerint igyekezett stabilizálni a helyzetet, hogy lerakhassa egy jövendő egészséges társadalmi fejlődés alapjait… Többek között ezért lett a „régi" értelmiség szerencsésen kiakolbólítva a határon túlra, és nem Szibériába, ami pedig a hatalomban ülő bírálóiknak anyagilag sokkal kevesebbe került volna…¹⁰⁷

 

Jegyzetek

1 A dokumentum Glavickij, M. E „A filozófusok hajója": az 1922-es év. Historiográfiai tanulmányok című könyvében jelent meg (Jekatyerinburg, Izd-vo Uralszkogo Unyiverszityeta, 2002, 182-192. o.).

2 Számos „régi" értelmiségi számolta magát a társadalmi közösséghez. A „társadalmi közösség"-be „a társadalmi szervezetek képviselőit", a „társadalmi munkásokat" sorolták (N. M. Kiskin nyilatkozata: Poszlednyije novosztyi, Párizs. Szerk. P. N. Miljukov. No. 397. Vö. 1921. 08. 3., 1. o.), olyan állampolgárokat, akik képesek „az öntevékenységre", kitűnnek „kezdeményezőkészségükkel", „azon vannak, hogy önmagukon segítsenek […], és nem az államra várnak ölbe tett kézzel". (Moszkva, augusztus 22. Pomoscs. Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság értesítője. Moszkva, no. 2., 1921. 08. 22., 1. o.)

3 Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság történetét részletesebben ismerteti M. Geller „»Az első figyelmeztetés« – pálcaütés (A kulturális értelmiség 1922-ben lezajlott, Szovjetunióból való kiutasításának történetéhez)" című cikkében. (Lásd Vesztnyik russzkogo hrisztyianszkogo dvizsenyija. Párizs – New York – Moszkva, no. 127., IV., 1978, 187-232. o.) A szövegben azonban jó pár pontatlanság fedezhető fel, ami, párosulva az ideológiai részrehajlással, jelentősen csökkenti a tanulmány történelmi értékét. Így például A. I. Ugrimov „Ugrjumov"- ként szerepel (202. o.), a 207. oldalon pedig, ahol a Pomgol felszámolásáról van szó, azt írja Geller, hogy „a Bizottságot teljes létszámában, Vera Fignert és a szövetkezeti együttműködés képviselőjét, P. A. Szadirint kivéve", letartóztatták, ami nem pontos: mert igaz ugyan, hogy előállították a gyűlés minden résztvevőjét – 72 embert -, de többségüket azonnal vagy néhány nap múlva elengedték, minekutána a Cseka közleményében (Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8.) csak 5 személy (N. M. Kiskin, E. M. Kafjev, P. T. Szalamatov, Sz. N. Prokopovics, V. F. Bulgakov) szerepel, lásd még: „Kivégzés helyett kiutasítás. Az értelmiség deportálása a VCSK-GPU dokumentumaiban. 1921-1923". V. G. Makarov és V. Sz. Hrisztoforov bevezetőjével, Moszkva, in Az orosz út. 2005, 53-56. o. E. Kuszkov és M. Oszorgin visszaemlékezéseiben, amelyekre Geller támaszkodik, a Pomgol tagjai közül 6 fogva tartott személyt (N. M. Kiskin, Sz. N. Prokopovics, Je. D. Kuszkov, D. Sz. Korobov, I. A. Cserkaszov, M. A. Oszorgin) neveznek meg.

4 A. B. Halatov (1896-1938): 1918-tól 1923-ig a Közellátási Népbiztosság testületének tagja, a Népbiztosok Tanácsán belül működő Munkaerő-ellátási Bizottság elnöke, 1921 és 1931 között a Szovjetunió Népbiztosok Tanácsának alárendelt Tudósok Életkörülményeinek Javítására (KUBU) létrejött bizottság elnöke.

5 A 3. összoroszországi közellátási tanácskozás. Izvesztyija VCIK, no. 136., 1921. 06. 25., 2. o.

6 Izvesztyija VCIK, no. 158., 1921. 07. 21., 2. o.

7 Lásd Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság egyik kezdeményezőjének, N. M. Kiskinnek a felszólalását (Izvesztyija VCIK, no. 159., 1921. 07. 22., 2. o.).

8 Megjelent Izvesztyija VCIK, no. 160., 1921. 07. 23., 1. o.

9 Lásd pl. „Úton az új hatalom felé". Poszlednyije novosztyi, No. 397., 1921. 08. 3., 1. o.; „Harc vagy együttműködés?" Uo. Moszkva, 398., 1921. 08. 4., 1. o.; „Éhezés és a szövetségesek". Uo. No. 399., 1921. 08. 5., 1. o.; „Az eszer párt felhívása". Uo. No. 401., 1921. 08. 7., 3. o.

10 Az emigráns sajtóra hivatkozott hasonló zsaroló kísérletekről szóló beszámolót lásd „Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottságról (Id. Kamenyev előadásaiból)". Izvesztyija VCIK, no. 170. 1921. 08. 4., 2. o. Továbbá: „A szótól a tettig". In Obscseje gyelo. Párizs. Felelős kiadó: V. L. Burcev, no. 364., 1921. 07. 16., 1. o.; „Oroszországot segítsétek, ne a bolsevikokat!" Uo. No. 375., 1921. 07. 27., 1. o.; „Mindenekelőtt a bolsevikokkal vegyétek fel a harcot". Uo. No. 376., 1921. 07. 28., 1. o.; Burcev, V. L.: „A bolsevikok mellett nem lehet harcot vívni az éhezés ellen!" Uo. No. 377., 1921. 07. 29., 1. o.; és mások.

11 Lásd pl. Izvesztyija VCIK, no. 179. 1921. 08. 14., 1. o.

12 „A külföldre utazó küldöttség". In Pomoscs. Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság [VKGP] értesítője. No. 1., 1921. 08. 16., kedd, 3. o.; „A VKPG felhívása a külföldhöz". In Pomoscs. A VKPG értesítője. No. 2., 1921. 08. 22., hétfő, 1. o.

13 Izvesztyija VCIK, no. 186., 1921. 08. 24., 2. o.

14 Izvesztyija VCIK, no. 191., 1921. 08. 30., 1. o.

15 „A hatalom a terepen". Poszlednyije novosztyi. No. 413., 1921. 08. 21.. 1. o. A hírhez kapcsolódó véleményeket lásd a Poszlednyije novosztyi következő számában (no. 414., 1921. 08. 23., 1. o.) megjelent „A hatalom a terepen és az éhínség" című szerkesztőségi cikkben.

16 Például Kiskin megvádolása azzal, hogy antonovista kapcsolatokat ápol (Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8., 3. o.

17 Lásd „Az értelmiség kiutasításáról". Dnyi, 1922, no. 28., december 1. péntek, 3. o.

18 Lásd A VCSK közlése Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság tagjainak letartóztatásáról. Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8., 3. o.; „V. F. Bulgakov hivatalos magyarázata". (A szerkesztőségbe küldött levélből.) Kommunyisztyicseszkij trud, no. 441, 1921. 09. 18., vasárnap, 4. o.

19 Lásd a VCIK 1922. 02. 16.-i rendeletét (Izvesztyija VCIK, no. 44., 1922. 02. 24., 2. o.) és a rendelet 1922. 02. 23-i kiegészítését. (Izvesztyija VCIK, no. 46., 1922. 02. 26., 3. o.)

20 Lenin, V. I.: Összes művei. 44. k., 369. o.

21 Lenin V. M. Molotovon keresztül az OK(b)P KB Politikai Irodája tagjainak írt levele. In Lenin, V. I.: Ismeretlen dokumentumok. 1891-1922. Moszkva, ROSSZPEN, 1999, 516-519. o.

22 Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról« 1922-ben". In Sztupenyi. Filozófiai folyóirat, Szentpétervár, 1992, no. 1., (4), 62. o.

23 Izvesztyija VCIK, no. 47., 1922. 02. 28., 3. o. A neves filozófus fiának, B. N. Losszkijnak a tanúsága szerint a beolvasztásra szánt arany- és ezüsttárgyak közül az 1725-nél korábbiak mentesültek az elkobzás alól (lásd Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról«…" 63. o.).

24 Izvesztyija VCIK, no. 47., 1922. 02. 28., 3. o.

25 A GPU feljegyzése az OK(b)P KB Politikai Irodájának „Az értelmiség körében szerveződő szovjetellenes csoportosulásokról". (Közli: A. N. Artyizov.) In Otyecsesztvennije arhivi, 2003, no. 1., 76. o.

26 Uo. 413. o.

27 Uo. 432. o.

28 Akkoriban a diákság politikailag nem volt annyira tudatlan, passzív és konzervatív, mint manapság.

29 Részletesebben lásd Szoszkin, V. L.: „Főiskola – az autonómia vége (1921-1922)". In Az orosz értelmiség analízisének néhány aktuális kérdése. Főiskolák közti tudományos munkák gyűjteménye. Ivanovo, Ivanovói Állami Egyetem, 1997, 80-92. o.

30 „Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot". In Otyecsesztvennoje arhivi, 2003, no. 1., 83. o.

31 Uo. 89. o.

32 „A »filozófusok hajójának« utasai. (Az értelmiség sorsa 1922 repressziós nyarán és őszén)". (Összeállította, a bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta V. G. Makarov és V. Sz. Hrisztoforov.) In Voproszi filoszofii, 2003, no. 7. 131. o. Ugyanezen forrás szerint T. P. Kravcev (1876-1955) 1943-ban lett a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja…

33 Sztratonov, V. V.: „A Moszkvai Egyetem szabadságának elvesztése". In A Világegyetem megismerésének határán. 455. o.

34 GARF, f. 5907 (Vodovozov, V. V.). op. 1, d. 198. Izgojev, A. Sz.: Öt év Szovjet-Oroszországban (Töredékes visszaemlékezések és jegyzetek). Kézirat, 7. o.

35 Lenin, V. I..: Összes művei. 45. k., Bp., Kossuth, 1981. 109. o.

36 A Szociálforradalmár Párt X. tanácskozásának határozata. Revoljucionnaja Rosszija. A Szociálforradalmár Párt központi orgánuma. 1921, no. 11., augusztus, 3. o.

37 Részletesebben lásd Guszev, K. V.: „A végrehajtás felfüggesztve…" Hazai történelem: problémák, kutatások és vélemények. Moszkva, Lucs, 1992, 56-75. o.

38 Itt és a továbbiakban a magánkiadók kérdésében N. L. Mescserjakov összefoglaló munkájának anyagát vettem alapul: „A magánkiadókról a Sajtó és forradalom című folyóiratban". 6 (3) k. 1922. július-augusztus, 128-134. o. Más adatok szerint 1922 augusztusáig Moszkvában 337, Pétervárott pedig 83 kiadónak adták meg a működési engedélyt; 1921 októberétől 1922 augusztusáig néhány moszkvai kiadótól 1261 kézirat ment cenzori ellenőrzésre. Lásd Bubnov, A.: „A burzsoá restauráció ideológiája a NEP kezdeti időszakában". In Az ellenforradalmi harc ideológiai frontján. Tanulmánygyűjtemény. Moszkva, Izd-vo Krasznaja nov, 1923, 21. o.

39 Szorokin, P. A.: Hosszú út: Önéletrajz. Angolról fordította, szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta A. V. Lipszkij. Moszkva, Moszk. rabocsij; TERR A, 1992, 133. o.

40 Kolerov, M. A.: „A »Miszl« című filozófiai folyóirat (1922)". In A filozófia nem ér véget… A XX. századi hazai filozófia történetéből. 2 kötet, második kiadás. Szerk.: V. A. Lektorszkij, I. köt. A 20-as-50-es évek. Moszkva, ROSSZPEN, 1999, 39-46. o.

41 Szorokin, P. A.: „A háború hatása a lakosság összetételére, sajátosságaira és társadalmi szerveződésére". Ekonomiszt, 1922, no. 1., 77-107. o.

42 Így a szövegben. (Lásd Szorokin, P. A.: „A háború hatása…" Ekonomiszt, 83. o. jegyzet.) Itt elmaradt a %-jel, amit Lenin természetesen nem tudhatott, amikor a tanulmányt olvasta. Ugyanezeket a (javított) adatokat, akárcsak az utalást az évre (1920), amelyre vonatkoztak, Szorokin „A mai Oroszország erkölcsi és szellemi állapota. 1. Erkölcsjogi változások" (Volja Rosszii. Politikai és kulturális folyóirat, Prága, no 4. (32), 1922. 11. 1., 31. o.) című írásában is közreadta.

43 Szorokin: „A háború hatása…" 83. o.

44 Lásd Rajh, V.: Szexuális forradalom. Szentpétervár-Moszkva, egyetemi jegyzet, ASZT, 1997, 200. o.

45 Szorokin: „A mai Oroszország erkölcsi és szellemi állapota…" 31, 30. o.

46 Lásd Rajh: Szexuális forradalom. 185, 187. o.

47 Szorokin: „A háború hatása…" 93. o.

48 Lenin, V. I.: A harcos materializmus jelentőségéről. In Pod znamenyem markszizma, 1922, no. 3., 12. o. Lásd még: Összes művei. 45. k., 23-33. o.

49 „»Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot.« Az értelmiség 1922-es száműzetésének történetéhez". (A bevezetőt és jegyzeteket írta, a dokumentumokat kiadásra előkészítette A. N. Artyizov.) In Otyecsesztvennoje arhivi, 2003, no. 1., 75. o.

50 William Christian Bullitt (1891-1967): amerikai diplomata, az Egyesült Államok első nagykövete a Szovjetunióban (1934-1936). – Joseph Lincoln Steffens (1866-1936): amerikai újságíró, szemtanúja volt a mexikói és az oroszországi forradalomnak. Érzéseit Szovjet-Oroszországról a következő szavakkal fejezte ki: „Megpillantottam a jövőt, és az működik". (Steffens J. L. Letters. In 2 vols. Vol. I. 1938, 442., 463. o.)

51 Steffens, J. L.: The autobiography of Lincoln Steffens. Complete in one volume. N. Y., [1931] 797-798. o.

52 „Az értelmiség száműzetéséről". Dnyi, 1922, no. 28., december 1. péntek, 3. o. Más adatok szerint mindez 1922 januárjában történt. A letartóztatott anarchistákat és mensevikeket hamis papírokkal, mint csehszlovák állampolgárságú hadifoglyokat indították útnak vonaton külföldre.

53 Bubnov, A.: „A burzsoá restauráció ideológiája a NEP kezdeti időszakában". In Az ellenforradalmi harc ideológiai frontján. 23. o.

54 Bubnov. A.: A burzsoá restauráció a NEP második évében. Pétervár, „Priboj" munkás-szövetkezeti kiadó, 1923, 40. o.

55 Vaganyan, V.: „Tudományos porhintés". Pod znamenyem markszizma, no. 3., 1922, 43-55. o.

56 Karszavin, L. P.: „A szabadságról". Miszl, no 1., január-február, 62., 65. o.

57 L. P. Karszavin olyan munkáiról van szó, mint a Saligia (Pg., 1918), a Bevezetés a történelembe (Pb., 1920), „A szabadságról" (Miszl, 1922, no. 1., Pb., „Academia"), a Noctes Petropolitanae (Pb., 1922). Lásd Preobrazsenszkij, P. F.: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". Pecsaty i rovoljucija. 6. (3) k. 1922. július-augusztus, 64-73. o.

58 Karszavin, L. P.: Saligia, avagy egy igen rövid és lélekemelő eszmefuttatás az Istenről, a világról, az emberről, a gonoszról és a hét főbűnről. Párizs, YMCAPress, 1978, 6. o.

59 Preobrazsenszkij: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". 66. o.

60 Vaganyan, V.: „Tudományos porhintés". Pod znamenyem markszizma, no. 3., 1922, 43-55. o.

61 Preobrazsenszkij: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". 66. o.

62 Lásd Billington, J. H.: Ikon és fejsze. Kísérlet az orosz kultúra értelmezésére.

Moszkva, Izd-vo „Rudomino", 2001, 843. o.; Taruszkin, R.: „Turánia". In Pjotr Szuvcsinszkij és kora. Szerk.: A. Bretanyickaja. Moszkva, „Kompozitor", 1999, 258. o.

63 Uo. 121. o.

64 Frank, Sz. L.: A társadalomtudományok módszertanának áttekintő vázlata. Moszkva, „Bereg", 1922, 13. o.

65 Uo. 88. o.

66 V. I. Lenin levele I. V. Sztálinhoz 1922. 07. 16-án. In Lenin, V. I.: Ismeretlen dokumentumok. 1891-1922. 544-545. o.

67 Trockij szerzőségét M. E. Glavackij bizonyította. Lásd Glavackij, M. E.: A filozófusok hajója… 76. o.

68 Lásd pl.: „A világmindenség történetének analógiájaképpen a lélek eredendő állapota is gáznemű". (Ajhenvald, Ju.: Költők és költőnők. Moszkva, K-vo „Szevernije dnyi", 1922, 7. o.)

69 Bobrov, Sz. recenziója: „Ju. Ajhenvald. Költők és költőnők". (Moszkva, K-vo „Szevernije dnyi", 1922). Pecsaty e revoljucija, 1922, 6. (3) k., július-augusztus, 288. o.

70 Lenin, V. I.: Összes művei. 54. k., 198. o. (Feljegyzés N. P. Gorbunov számára az Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" című könyvről. 1922. március 5.)

71 Viseszlavcev recenziójára nem sikerült rábukkanni. Említést róla lásd Sztyepun, F. A.: Lecsúszottak és megkapaszkodottak. Az utószót írta R. Gergel. Második, javított kiadás. Szentpétervár, Aletyejja, 2000, 515. o.

72 Szorokin, P. A.: „A nagy revízió kezdete". Vesztnyik lityeraturi, 1922, no. 2-3., 1-3. o.

73 Preobrazsenszkij, P. F. recenziója: Ny. A. Bergyajev, Ja. M. Bukspan, F. A. Sztyepun, Sz. L. Frank. Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya". (Kn-vo „Bereg", Moszkva, 1922, 95. o.) In Pecsaty e revoljucija, 1922, 2. (6) k., 307-309. o.

74 Vaganyan V.: „A mi orosz spengleristáink". Pod znamenyem markszizma, 1922, no 1-2., 32. o.

75 „Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot". Otyecsesztvennije arhivi, 2003, no. 1., 82. o.

76 Uo. 78. o.

77 Bergyajev, Ny. A.: Önmegismerés: dolgozatok. Moszkva, Izd-vo EKSZMO Pressz; Harkov, Izd-vo Folio. 1999, 486. o. [Magyarul: Önmegismerés. Budapest, Európa, 2002.]

78 Gornung, B. V.: Az idő folyása. 2. k. Tanulmányok és esszék. Moszkva, RGGU, 2001, 352. o. jegyzet.

79 Uo. 354. o.

80 Paszternak, B.: „A fejnek új módszerekre van szüksége". Izvesztyija, no. 143., 2003. 08. 12., 12. o.

81 Uo.

82 N. M. Jazikov „A hajós" című költeményéből.

83 Beloklokova, M.: „Két utas nyilvánosságra került ügye a »filozófusok hajójá«-ról". Izvesztyija, no. 145., 2002. 08. 16., 3. o.

84 Bergyajev: Önmegismerés. 489. o.

85 Sztyepun: Lecsúszottak és megkapaszkodottak. 617. o.

86 Oszorgin, M.: Tatyjana napja. Dnyi, no. 72., 1923. 01. 25., 3. o.

87 Oszorgin, M.: „Ugyanazon a tengeren". Szovremennije zapiszki. Társadalompolitikai és irodalmi folyóirat N. D. Avkszentyev, I. I. Bunakov, M. V. Visnyak. A. I. Gukoszkij, V. V. Rudnyev közreműködésével, Párizs, no. XII ., 1922. 12. 7., 216. o.

88 GARF. f. 5907 (Vodovozov, V. V.), op. 1, d. 198. A. Sz. Izgojev. „Öt év Szovjet-Oroszországban". 10. o.

89 Szorokin, P. A.: Hosszú út: Önéletrajz. 144. o.

90 V. P. Viseszlavcev 1922. 10. 5-én A. C. Jascsenkónak írt leveléből. Lásd Orosz Berlin, 1921-1923. A Guverovszkij Intézet B. I. Nyikolajevszkij-archívumának anyaga alapján. Összeállította L. Flejsman, R. Hjuz, O. Rajevszkaja-Hruz. Párizs-Moszkva, 2003, 238-239. o.

91 „Grúzia helyzetéről". Dnyi, no. 35., 1922. 12. 9. 2. o.

92 Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról«…" 67-68. o.

93 F. E Dzerzsinszkij levele I. Sz. Unslihtnak a tömeges kiutasítások célszerűtlenségéről. 1923. május 27. (RGASZPI, f. 76, op. 3, d. 150, lásd 20.)

94 Mellesleg a szoloveci szigeteket a monostorral együtt még 1922-ben átadták a GPU-nak azzal a céllal, hogy ott koncentrációs táborokat létesítsenek politikai foglyok számára. Történetesen ide is, és nem Németországba, küldhették volna a „filozófusok hajójá"-nak az utasait…

95 „Oroszok Németországban. Beszélgetések Hans-Georg Gadamerrel". 1992. április 16. Heidelberg (a beszélgető Vl. Sz. Malahov). Golosz, no. 3. (1), 1922, 231. o.

96 Janovszkij, V. Sz.: Elíziumi mezők. Szentpétervár, 1993, 180. o.

97 „Az Orosz Tudományos Intézet megnyitása". Dnyi, no. 93., 1923. 02. 18., 5. o.

98 Oszorgin, M. A. (eredeti családneve Iljin) (1878-1942) – neves író, jogász, a Moszkvai Egyetem növendéke, az 1905-ös forradalom tevékeny résztvevője.

99 Oszorgin, M.: „Tudatos lojalitás". Dnyi, no. 95., 1923. 02. 21., 1. o.

100 Az előadásra 1923. 02. 11-én került sor. Dnyi, no. 89., 1923. 02. 14., 5. o. Az előadás tartalmában közel áll a Bergyajev által írt és 1924-ben Berlinben megjelent Új középkor utolsó, a „Demokrácia, szocializmus és teokrácia" címet viselő fejezetéhez. Lásd Bergyajev, Ny. A.: A történelem értelme. Új középkor. Összeállította és jegyzetekkel ellátta V. V. Szapov. Moszkva, 2002, 286-310. o. [Magyarul: A történelem értelme. Budapest, Aula, 1994.]

101 „A korhadás áradása Ny. A. Bergyajev előadásából". Dnyi, no. 95., 1923. 02. 21., 5. o.

102 K. P. Pobedonoszceva (1827-1907) 1880-tól 1905-ig a Szent Szinódus miniszteri hatáskörű vezetője: Oroszország történelmében az ő nevéhez kapcsolódik a legkönyörtelenebb cenzúra és minden haladó társadalmi gondolat üldözésének időszaka.

103 Vodovozov, V. V.: „Nyílt levél Ny. A. Bergyajevnek". Dnyi, no. 126., 1923. 03. 29., 1. o.

104 I. Brodszkij „Emlékkép" című költeményéből.

105 Engels, F.: „A keresztes háború Németországban. VI." In Marx, K. – Engels, F.: Művei. 2. kiadás, 7. k., 422-423. o.

106 Részletesebben lásd Szemjonov, Ju. I.: A történelem filozófiája. Moszkva. „Kortárs füzetek", 2003, 439., 500-502. o.

107 Megjegyzem: a felső hatalmi osztály megerősödésével az „új" értelmiséget nemcsak a független gondolkodói lét és az értelemre gyakorolt hatás lehetőségétől fosztották meg, hanem magától a fizikai léttől is: az 1928-ban kezdődött megtorlások során az értelmiséget mint társadalmi csoportot fokozatosan megsemmisítették. Csak egyesek élték túl – és nem valaminek „köszönhetően", hanem „annak ellenére"…

(Fordította: Székely Ervin)

E számunkat az 1956-os felkelés 50 évfordulójára tekintettel elsősorban '56 eseményei értelmezésének szenteltük; a beérkezett írásokból – szokásunktól eltérően, kivételesen – csak egy tematikus blokkot állítottunk össze. A cikkek kiválasztására befolyással volt, hogy a hivatalos jellegű megemlékezések szinte minden árnyalata elhallgatta az események antikapitalista és szocialisztikus, önigazgatói irányzatát. Az évfordulós könyvek, konferenciák, műsorok stb. – a jelenlegi rendszer legitimációját erősítendő – a polgári, nyíltan antiszocialista politikai erők szerepét domborították ki, s tekintették „forradalminak". Ezért aztán e témában összeállításunk politikai és elméleti értelemben is sokszínűbb álláspontot mutat be. Fogalmilag a „sajnálatos októberi eseményeket" nevezzék forradalomnak, ellenforradalomnak vagy (nép)felkelésnek, egy bizonyos: a tények „egydimenziós" ábrázolásai nem vezetnek ki az elméleti és módszertani zsákutcából. Az Eszméletnek fel kell mutatnia azt az oldalt, amelyet elhallgatnak vagy a felismerhetetlenségig eltorzítanak. Míg a Kádár-érában képviselt hivatalos álláspont a „fasiszta ellenforradalomról" a Köztársaság téri epizódot abszolutizálta, manapság csak a polgári demokratikus elemek kapnak hangsúlyt, vagy egyenesen Mindszenty irányzatára vannak tekintettel, mintha az az események demokratikus oldalához tartozott volna. A mi módszertani megfontolásunk, hogy az egészben a részt, a részben az egészet igyekszünk láttatni.
A lapszám további írásai különböző problémaköröket érintenek a szociálpolitikától a balti köztársaságok (szélső)jobboldali politikai erőinek nacionalista-antiszemita ideológiai indoktrinációján és az 1981-es lengyel válságon át az újra „felfedezett" erdélyi író, gróf Wass Albert hungarista elkötelezettségének bemutatásáig.

Tartalomjegyzék

1. Tütő László : 1956 mint nyelvi probléma
2. Mark Pittaway : A magyar forradalom új megközelítésben: az ipari munkásság, a szocializmus széthullása és rekonstrukciója, 1953-1958
3. Krausz Tamás : Az 1956-os munkástanácsokról
4. Dobos Gábor : A szovjet katonai intervenció okai az SZKP KB Elnökségének dokumentumaiban
5. Dömény János : 1956 és a hispán világ
6. Lugosi Győző : 1956 és a hidegháborús államközi rendszer Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom című könyvéről
7. Bartha Eszter : A Mansfeld-film – és akiknek nem kell
8. Thoma László : Egy pontos kézikönyv Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 című könyvéről
9. Kéri Elemér : Kapitalizmus – japán módra Pethő Bertalan: Japán út/viszony I.-II. című kötetéről
10. Marcello Musto : Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája, Marx-Engels Összes Művei új kritikai kiadásáról
11. Mitrovits Miklós : A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december. (Egy történelmi dokumentum: Viktor Anoskin altábornagy „munkafüzete”)
12. Artner Annamária : A foglalkoztatáspolitika esélyei a munkaerőpiac törvényszerűségeinek tükrében
13. Ékes Ildikó : A közgazdasági tanok és a változó világ
14. Efraim Zuroff : Kelet-Európában a holokauszt történetének feltárása az antiszemitizmus feléledéséhez vezet
15. Nagy László : Wass Albert és a hungarizmus
16. Polonyi Péter : Tisztelt szerkesztőség!

A tanulmány részletes adatokkal járja körül a kínai népesség, a munkaerő-vándorlás és a munkanélküliség problémájának főbb kérdéseit. „Ami a piacgazdaságot és a privatizációt illeti, a jelenlegi tendencia valóban az, hogy kialakuljon egy versenyképes gazdasági struktúra, és hogy az erőforrások optimális elosztását a piac törvényei biztosítsák. Csakhogy […] a falusi lakosok százmilliói hogyan integrálódjanak a piacba? Miként válhatnának potenciális versenyzőkké? Ha »az erősebb természeti törvénye« óhatatlanul kizár a versenyből minden vesztest, akkor igen nagy az esély arra, hogy azok a vidéki környezetből fognak kikerülni."

Kína az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején kezdett bele a maga "reform"-jába. A társadalmi változás e fontos folyamata vidéken indult útjára. Pontosabban, a kínai parasztok kezdeményezésére született meg. Ezért a "munkaszerződéses rendszert", amely a javadalmazást a termelékenységhez kötötte, s az 1980-as években "családi gazdálkodási rendszernek" hívták (néhány évvel később pedig "a termőföldek redisztribúciója a családoknak" néven illették), úgy emlegették, "mint a kínai paraszt egyedülálló újítását". A rendszert legelőször kis termelőszövetkezetekben vezették be Anhuj és Szecsuan tartományban, mégpedig a központi hatóságok jóváhagyása nélkül. E "helyi agrárreform" azonmód meghozta a parasztok kezdeményezőkedvét, akik a legtöbbet nyerték vele, amihez hozzájárult az akkori kivételesen jó termés is. Idézzük egyikük véleményét: "Ami az állami és a kommunális kvóta teljesítése után megmarad, az már a tiéd." Bátran lehet állítani, hogy akkoriban a parasztok olyan bőséges időszakot éltek át, amilyet emberemlékezet óta nem láttak.

Csakhogy e kezdeti optimizmus az 1980-as évek közepétől fogva lelohadt. Az egy lakosra számított jövedelem növekedési rátája erősen zuhanni kezdett¹ a vidéki övezetekben, és a "munkaszerződések" új rendszere jóval kevésbé kedvező fogadtatásra talált a parasztok körében. A jelenséget részben az magyarázza, hogy a falvakban és a járásokban jelentősen megnőtt a helyi vállalkozások száma. Történt ugyanis, hogy az urbánus közegekben a parasztok nemigen jutottak nem mezőgazdasági foglalkozáshoz, ezért úgy döntöttek, hogy saját vállalkozásokat hoznak létre a falvakban és a járásokban. Az 1970-es évektől kezdve a Kína déli részén élő parasztok tömegesen ruháztak be kis műhelyekbe, amelyek száma csakhamar jelentős méreteket öltött. Az 1980-as években e vállalkozások tovább szaporodtak, olyannyira, hogy évente 10 millió munkást szívtak magukba.² Ám ez a "rendkívüli, jellegzetesen kínai újítás" – a helyi vállalkozások meghonosítása – jelentősen megnövelte a szociális és környezeti költségeket, amire sajnálatos módon csak évekkel később figyeltek fel.

 

A vidéki exodus és a "lebegő" népesség

 

1992-ben Teng Hsziao-ping nagyobb szemlekörutat tett Kína déli részén. Ez alatt az utazás alatt, amelyet egyesek a kínai vezető "hattyúdalának" neveznek, mások pedig 1979 (a reform kezdete) óta a legnagyobb horderejű eseménynek, Teng számos olyan beszédet mondott, amely mérföldkőnek számít a gazdasági reform folyamatában. Ezeket a beszédeket Kínában ma is az egyetlen "politikailag korrekt" diskurzus gyanánt emlegetik, mert elhangzásuk után úgy tetszett, hogy az egész ország a piacgazdaság felé fordult.

A gigantikus méretű gazdasági és infrastrukturális projektek, amelyek a tengerpart menti vidékeken és olyan megalopoliszokban indultak meg, mint Peking és Sanghaj, nagyszámú vidéki munkaerőt igényeltek. Az 1958-es "nagy ugrás" óta most először nyílt meg a lehetőség a kínai parasztok előtt, hogy a városokban találjanak munkát, s ott le is telepedhessenek. Ezzel egy időben az élelmiszerjegy-rendszer, amely hosszú ideig korlátozta a belső mozgást, fokozatosan megszűnt, és hamarosan felváltotta a személyazonossági igazolvány rendszere. Konkrétabban: minden fiatal munkaképes parasztember, aki rendelkezett egy kevés pénzzel és személyi igazolvánnyal, ha akarta, megtehette, hogy a városba utazzon, és ott keressen magának alkalmi vagy idénymunkát. Ekkor egy "új, csöndes forradalom" ment végbe, ami sokáig észrevétlen maradt.

Ezt a tömeges elvándorlást a falvakból a mezőgazdaságban feleslegessé vált jelentős munkaerő váltotta ki a vidéki régióikban. A megművelhető földek háztartásonként voltak elosztva, s akinek nem jutott munka a faluban, annak nem volt más választása, mint hogy valamilyen nem mezőgazdasági foglalkozást keressen a városban. Már csak azért is, mert a mezőgazdasági munka bérezése alacsony volt és kevés előnyt kínált. Ezenkívül, ha csak az anyagi szempontokat nézzük, azoknak a parasztcsaládoknak a jövedelme, amelyeknek bizonyos tagjai a városban dolgoztak, sokkal magasabb volt, mint a többi családé. A parasztcsaládok között jelentkező anyagi különbségek fokozatosan mutatkoztak meg egyre tisztábban, előbb esküvők, születésnapok alkalmából, majd akkor, amikor az előnyösebb helyzetű családok házépítésekbe kezdtek. A tömeges elvándorlás először a legnépesebb és a földművelésre kevésbé alkalmas tartományokban kezdődött el, mint amilyen Csöcsiang, Szecsuan, Anhuj és Honan.³

A fiatal parasztok elvándorlása a városok felé akkor kezdődött, amikor még volt lehetőség a javak kedvezőbb elosztására és a munkalehetőségek redisztribúciójára. Az 1990-es évek derekán munkatársaimmal közösen kutatást folytattunk a parasztok elvándorlásáról néhány kínai faluban. Az egyik felmérés, amit Szecsuan tartomány egyik különösen szegény járásában végeztünk, azt mutatta ki, hogy miközben egy falu átlagos jövedelme kevesebb, mint 80 millió jüan, addig – a járási hatóságok által szolgáltatott adatok szerint – az ugyanezen faluból elszármazott szakképzetlen dolgozók készpénzjövedelme, amely az év első tíz hónapjában a helyi postahivatalon keresztül került kifizetésre, nem kevesebb, mint 350 millió jüanra rúgott.⁴

Jelenleg a "szakképzetlen munkások áradata" az egyik legfelkapottabb témája a médiumoknak, habár érdeklődésük csak a városi környezet rendje és biztonsága szempontjaira terjed ki. A jómódú városlakok többsége úgy szemléli e szakképzetlen munkások beözönlését, mint a "semmirekellők invázióját" (ami egy különlegesen becsmérlő kifejezés Kínában). Magát a jelenséget csak a legritkább esetben tárgyalják úgy, mint a vidéki (rossz) fejlődés problémáját, holott köztudomású, hogy Kína nem rendelkezik elegendő megművelhető földterülettel a gigantikus számú vidéki népesség számára.

E vidéki származású, "lebegő" népesség fokozatos növekedése közvetlenül kapcsolódik ahhoz a gazdasági fejlődéshez, amely a reformmal és a "nyitás" politikájával gyorsult fel. Bizonyos különleges intézkedések, amelyeket a strukturális reform fejlődése érdekében hoztak, ugyancsak erőteljesen hozzájárultak a vidékiek tömeges városba vándorlásához: ilyen volt az "élelmiszerjegyek"⁵ megszüntetése, ami a gabonatermelés jelentős növekedésének volt a következménye, azután a családi gazdálkodási rendszer és a szerződéses művelés rendszerének a bevezetése. A személyi igazolvány meghonosítása, amely bizonyos tekintetben helyettesíti a "lakóhely-nyilvántartás rendszerét", az intézkedéseknek szintén ebbe a kategóriájába sorolható. Mindez együtt tette lehetővé a parasztok tömegeinek, hogy nem mezőgazdasági munkát keressenek és találjanak a városokban. A régi kínai "probléma", vagyis "az erős demográfiai nyomás, megtetézve a viszonylag korlátozott megművelhető földterülettel", kezdett kevésbé nyomasztóvá válni. Ez volt hát az a pillanat, amikor a parasztok mind nagyobb számban hagyták el szülőfalujukat, hogy boldogulásukat a partvidéki régiókban és olyan megalopoliszokban találják meg, mint Peking és Sanghaj.⁶

Manapság a városi központokban és környékükön a nem mezőgazdasági munkát kereső, szakképzetlen vidéki munkások és hozzátartozóik teszik ki a lebegő népesség 90%-át; és ez az arány szakadatlanul növekszik. A 2000. év végén a kontinentális Kína 1 milliárd 250 millió fős népességet számlált, akik közül több mint 800 millió élt vidéki környezetben, és mintegy 500 millió volt aktív. Az aktív dolgozók közül jelenleg körülbelül 360 millió folytat hagyományos értelemben vett mezőgazdasági termelést, 140 millió pedig a nem agrár szektorban talált munkát. Első látásra az utóbbi szám nem tűnik túlságosan jelentősnek. Csak éppen nem tartalmazza a hatalmas "lebegő" népességet: a mintegy 80 millió "lebegő" emigránst a városokban és környékükön. 1997 óta azonban – részben az ázsiai válság,⁷ részben az ipari rendszer szerkezeti átalakítása miatt – ezek a munkások egyre keservesebben találnak munkát a városban. Még az idényjellegű munkalehetőség és a vele járó csekély jövedelem is, ami valamelyes társadalmi előnyt és biztonsági garanciát azért kínál, mind kevesebb manapság.

Egyébként, ha az ember a jelenlegi mezőgazdasági termelést és a munkaerő-piaci keresletet nézi, akkor úgy tűnik, hogy a mezőgazdasági ipar alig 150 millió paraszt munkaerejét igényli teljes munkaidőben. Másképp fogalmazva, azt is mondhatjuk, hogy a jelenleg vidéki körülmények között dolgozó 360 millió munkás közül körülbelül 210 millió sorolható a munkaerő-felesleg kategóriájába. E népességnek ez idő szerint egyharmada "lebeg" a városokban (lásd az 1. és 2. táblázatot).

 

A vidék válsága, túlnépesedés és földhiány

 

1996 után az ország jelentős változásokon ment át. A megalopoliszokban az életszínvonal meghaladta azt a szintet, amit nemzetközi mércék szerint, bizonyos megfigyelések és tapasztalatok alapján "viszonylag magas életszínvonalnak" lehet nevezni. E megalopoliszok egytől egyig őrült hajszába kezdtek a "mielőbbi modernizáció" érdekében.⁸ Ugyanakkor azonban a piaci árak, amelyek alapján a parasztok el tudják adni termékeiket, több mint 30%-ot zuhantak, és az utóbbi években Kína az agrárszektoron belül egyre lassuló növekedési rátát kezdett jegyezni az egy lakosra eső jövedelmekben.⁹ Kína középnyugati, nagy, gabonatermelő régiójában az agrárszektoron belül annak ellenére is csökkent a jövedelem, hogy közben a termelés növekedett. Ellentétben a metropoliszokkal, amelyek féktelen rohanásba kezdtek, hogy "behozzák a lemaradást a világ többi részéhez képest", a falusi közösségek mind katasztrofálisabb helyzetben találták magukat – miközben önbecsülésüket is alaposan megtépázták. A helyi hatóságok gyakran nyakig ülnek az adósságban, és a különféle szakterületek (rendfenntartó erők, közegészségügy, építkezés és öntözés, elemi oktatás stb.) azt látják, hogy költségvetésük úgy olvad el, mint hó a napsütésben.¹⁰ Jóllehet Kínát nem érintette ugyanolyan mértékben az 1997-es pénzügyi válság, mint a többi délkelet-ázsiai országot, idővel azért Kína is a városi munkanélküliség erős növekedésével volt kénytelen szembenézni. Számos közintézmény ment csődbe, és alkalmazottak tízmillióit bocsátották el. Ezzel szemben évente aktív dolgozók milliói állnának sorompóba, ami arra kényszeríti a járási kormányzatokat, hogy olyan politikát vezessenek be, amely korlátozza a vidéki származású munkások beáramlását.

Az 1990-es évek vége óta a vidéki munkások álláslehetőségei a városokban mindössze néhány szektorra szűkültek. A helyzetet súlyosbítja, hogy az olyan megalopoliszokban, mint Peking és Sanghaj, a "szakképzetlen idegeneket" gyakran a nagyobb rendezvények és nemzeti ünnepek alatt vagy előtt elbocsátják. Ez alatt az időszak alatt a helyi – falu- és járásszintű – vállalkozások megtapasztalták a "tulajdonáthelyezés" új folyamatát, amikor a közös tulajdon formáját a magán- vagy éppen a megosztott tulajdon váltja fel, és a munkaerő-felesleg újabb árhulláma kíséri. A tendencia mind a mai napig ugyanolyan intenzitással folytatódik. A nagy mezőgazdasági tartományok, mint például Szecsuan, Anhuj és Hunan lakossága, vagy éppen azok, akik "elmaradottnak" és "kevéssé fejlettnek" mondott tartományok lakói, mint Kanszu, Kujcsou és Senhszi, csatlakoztak a városokba áramló lebegő népességhez. Mellesleg ezek a szakképzetlen munkások korántsem fiatalok, és nem feltétlenül tartoznak a "munkaerő-felesleg"¹¹ kategóriájába. Paradox módon Kínának ezekben a tartományaiban, ahol kevés a megművelhető földterület, mind több és több földet hagynak el a parasztok, és utaznak a városokba egész családjuk kíséretében.

E jelenség, amely nem fordult elő az utóbbi évtizedekben, minden bizonnyal a piacosítás váratlan következménye. Az évek folyamán Kína súlyos gabonahiánnyal küszködött. Az országot rendszeresen fenyegette az éhínség. A családi gazdálkodás új rendszerének (és a háztartások szerinti földelosztás rendszerének) vidéki bevezetése után a legtöbben úgy gondoltuk, hogy a parasztok joggal reménykedhetnek a mezőgazdasági termelés növekedésében, hogy megszűnnek a technikai akadályok, és egy sor vidéki problémára (a műtrágya és a vegyszerek pontos határidőre való szállítása, az eladási árak egyensúlya, az alkalmazott tudományok és a csúcstechnológia felhasználása a mezőgazdaság területén) végre megoldás születik. Azt feltételeztük, hogy ha a parasztság képes lesz alkalmazkodni a piacgazdasághoz, racionális számításokat végez, és hozzájut minden eszközhöz, akkor érdekeltté válik az ügyekben, és megtalálja a megfelelő eszközöket, hogy javítson helyzetén. Nem oly régen még azon törtük a fejünket, hogyan lehet növelni a parasztok jövedelmét, hogyan csökkenthetők a tevékenységükre nehezedő adóterhek, és hogyan lehet támogatni őket az ipari struktúrához való alkalmazkodásban.

Végül a média is annyit beszélt a mezőgazdasági termelés növelését elősegítő és a parasztokra nehezedő általános költségek csökkentését célzó intézkedésekről, ami által az ipari struktúra alkalmazkodna a vidéki körülményekhez, hogy a kérdés mind szélesebb körben keltett érdeklődést. Nem véletlen, hogy a vidékfejlesztés problémája ezekben az években került a középpontba. Néhány politikus azonban, amikor a falvak és a járások jövedelmi viszonyairól és finanszírozásáról beszélt, azt is megemlítette, hogy az alapok kimerülőben vannak, ami súlyos fenyegetés a jövőre nézve. Néhány kutató kijelentette, hogy "bármennyit beszélnek is arról, hogy minden lehetőséget meg fognak ragadni a parasztok bérének növelésére, a mai napig semmilyen konkrét intézkedés sem történt".

Független szakértők történelmi kutatásaik alapján megállapították, hogy Kínában a társadalmi problémák végső soron egyszerre kapcsolódnak a földhöz, a mezőgazdasághoz és a parasztsághoz. Felesleges idézni Szun Jat-szent és Mao Ce-tungot, akik kezdettől fogva a parasztok problémáit tartották szem előtt, vagy arra hivatkozni, hogy a néhai miniszterelnök, Csou En-laj a nép előtt hangoztatott kedvenc szavajárása szerint a kínai vezetők legfőbb szerepe, hogy elegendő élelmet biztosítsanak a több száz millió lakosnak, és felvértezzék őket az árvizek és az éhínség ellen.¹²

Az 1980-as évek vége felé, amikor Kínában az infláció volt az egyik legnagyobb gond, az egykori kínai vezető, Teng Hsziao-ping találkozott a vidék fejlesztéséért felelős kormánytagokkal, és egy "középkorszakértő" tollából való cikket idézett nekik, amiben az illető azt állítja, hogy ha az ország súlyos problémákkal kerül szembe, akkor azok oka vidéken keresendő, márpedig ha onnan erednek a problémák, azoknak beláthatatlan és hosszan tartó következményei lesznek. Mára beláttuk végre, hogy a "parasztok végtelenül szegények, és hogy a vidéki életkörülmények igen mostohák". Ez az idézet egy levélből való, amit egy fiatal vidéki képviselő küldött a legfőbb vezetőknek akkor, amikor a Dushu [Tusu] első számának vezércikke éppen a munkanélküliségről szólt, a szerzője pedig ugyanaz a "középkorszakértő" volt.

A hidegháborút követő években legtöbben a neoliberális gazdasági elvek híveivé szegődtünk, mert abban láttuk meg a szerkezetátalakítás lehetőségét, függetlenül attól, hogy melyikünknek milyen volt a politikai beállítódása. Bármi értendő is neoliberális politikán, nagyobbrészt arra gondoltunk, hogy a városokban működő vállalatok munkaerő-leépítése vagy a tulajdonviszonyok világosabb differenciálása kezdetben hatékony lehet, már csak azért is, mert a későbbiekben ez a rendszer biztosíthatja, adók formájában, a kormány pénzügyi bevételének a növekedését. Úgy becsültük, hogy a fordulat abban a pillanatban következne be, ha a kormány az új bevételeit szét tudná osztani az oktatás, az egészségügy, a munkanélküli-segély szektorai és olyan projektek között, amelyek a szociális segélyezést és a társadalombiztosítást támogatnák.

Vidéken a családi gazdálkodás rendszerének bevezetése volt az első lépcsője azoknak az intézkedéseknek, amelyek a földek háztartások közötti újraelosztását, majd a termőföldek privatizációját célozták meg. A kis alapterületű termőföldek koncentrációja vagy átcsoportosítása és a mezőgazdaság korszerűsítése akkor ért volna célt, ha ezzel párhuzamosan a parasztoknak sikerült volna jóval versenyképesebb árakat kialakítani a piacon.

Mindenesetre ezek a projektek semmilyen tekintetben sem vették figyelembe Kína sajátos történelmi helyzetét. Sohasem fordítottunk kellő figyelmet arra a körülményre, hogy az első iparosodott országok – az európai országok, s különösen az Egyesült Államok – fejlődése nem "racionális választás" kérdése volt. Ha manapság ezek az országok egy társadalmi eszmény vagy/és a legletisztultabb kormányzati forma elszánt védelmezőiként lépnek is fel, attól még önálló nemzetállamok, és részei a legfejlettebb nemzetállamok uniójának, amellett a világ leghatalmasabb fegyveres erejével rendelkeznek. Európa és az Egyesült Államok soha nem érte volna el a magas szociális, jóléti, biztonsági, jogi és pénzügyi színvonalat, ha történelme nem gyarmatosításból, kizsákmányolásból és idegen földekre való kalandozásokból áll; ha az amerikai telepesek nem tizedelték volna meg az amerindián lakosságot, nem importáltak volna afrikai rabszolgákat, és ha az Egyesült Államok nem húzott volna profitot a két világháborúból, s ne is idézzük tovább a Kína-szerte közismert példákat.

Emellett egyéb tényezők, mint a munkások, nők, diákok és a különféle kulturális környezetből származó személyek szüntelen mozgalmai és a felőlük jelentkező politikai fenyegetés is hozzájárult ezeknek az országoknak a felvirágzásához. Ha mindezek az elemek nem lettek volna jelen, vagy nem lett volna ekkora hatásuk, akkor ezeknek az országoknak is még jó pár évre lett volna szükségük ahhoz, hogy gyökeret verjen náluk a neoliberális gazdaság koncepciója. Ez a folyamat Európa számára évszázadokat igényelt, és az Egyesült Államoknak is több mint kétszáz évébe telt, mire elérte ezt a gazdasági és társadalmi színvonalat.

Térjünk azonban vissza Kínához! Régóta mondja mindenki, hogy Kína lassú szociokulturális fejlődésének mindig is az erős demográfiai nyomás és a megművelhető földterületek korlátozott mennyisége volt az oka. Ezért is vált szokásává a kínai kormány tagjainak az utóbbi években, hogy "sajátosan kínai színezetű kínai piacgazdaságról" beszéljenek. Teng Hsziao-ping éppúgy, mint Mao akképp definiálták a kínai sajátosságokat, hogy "ingatag alapokon nyugvó roppant népesség". A mondat azonban meglehetősen elcsépelt, semmi szükség rá, hogy leragadjunk mellette.

Könnyű siránkozni a társadalmi-gazdasági természetű csapásokon, és utánuk elverni a port szociálpolitikán, és felelősöknek kikiáltani a vezetőket. Jóval nehezebb, hogy az ember vállalja az önkritikát, és kellő megfontoltsággal elemezze saját országa helyzetét. És itt most nem csupán a politikusokról beszélek, hanem mirólunk, kutatókról és egyetemi oktatókról is. A magam részéről jó tíz éve nem olvastam Philip Huang munkáit. Ő elemezte a kínai mezőgazdasági forradalmat a korlátozott mennyiségű megművelhető fölterületre nehezedő demográfiai nyomás fényében. Tanulmányai akkortájt újító erővel hatottak. A szerző nem elégedett meg a készen kapott modellekkel, hanem aprólékos vizsgálat alá vetette a kínai társadalomtörténetet, és ennek köszönhetően ismerte fel, hogy a kínai parasztok a történelem során miért nem tudták alkalmazni az emberek nagy részére ható "racionális szabályokat" (Huang, 1985).¹³

Az 1980-as évek közepe óta Wen Tiejun [Ven Tie-csün] és munkatársai elmélyült vizsgálatokat végeznek a vidéki Kínáról. Az említett szerző híres "Reflections at the Turn of the Century on »Rural Issues in Three Dimensions«" című tanulmánya (Dushu, 1999. 12. sz.) volt az első darabja annak a hosszú sorozatnak, amelynek közlésére e folyóirat vállalkozott. A fiatalabb generációhoz tartozó néhány szerző és olvasó is állította, hogy "évek óta nem olvastak ehhez fogható cikkeket, és hogy szerintük ezek is visszhangtalanok maradtak". Wen Tiejun legújabb írásaiban leszögezi, hogy az erős demográfiai nyomás és a megművelhető földek viszonylagos szűkössége mindig is leküzdhetetlen történelmi körülmények voltak: Kínában a megművelhető földek átlagterülete 0,4 hektár lakosonként.

Az ország déli részének több mint 300 régiójában ez az egy lakosra jutó terület mennyiségében még alacsonyabb, mint az átlag. Az ország északi részén élő parasztoknak nagyobb földterület jut, ők viszont gyakrabban szenvednek a szárazságtól, mint déli sorstársaik. Wen Tiejun kifejti, hogy a kínai történelemben egymást érték a parasztfelkelések, amelyek kiváltói rendszerint a társadalmi fejlődés körül kialakult alapvető konfliktusok voltak. Lényegében mindig olyan küzdelemről volt szó, amely a hatalmas demográfiai nyomáshoz és a természeti erőforrások szűkösségéhez kapcsolódott, különösen ami a vizet és a termőföldet illeti. Ez az egyensúlytalanság mutatkozik meg abban is, hogy a nagy demográfiai nyomás és a források erősen korlátolt jellege természeti katasztrófákhoz és számos emberi tragédiához vezetett, mint a parasztság legnagyobb válsága idején is, amelyet elszigetelt esetek váltottak ki.¹⁴

Néhányan, többek között munkatársaim és én magam is, kétségbe vontuk és vitattuk ezeket a következtetéseket: igaz-e, hogy a földek-lakosság arány kiegyensúlyozatlanabb Kínában, mint Japánban? Wen Tiejun szerint a népesség-termőföld arány Japánban háromszor kedvezőbb, mint Kínában. És a japán népességnek alig 5%-a dolgozik a mezőgazdaságban, miközben ez az arány Kínában majdnem eléri a 70%-ot. És érdemes idézni India esetét is, ahol a lakosság száma csaknem Kínáéhoz mérhető, miközben a földterület kisebb. Igen ám, mondja ő, csakhogy "Indiában a termőföldek aránya az ország teljes területéhez képest nagyobb, mint Kínában, amellett India vízben is gazdagabb". Szerinte Japánban, éppúgy, mint Dél-Koreában, az egy lakosra jutó megművelhető földterület vidéken nagyobb, mint Kínában. Végkövetkeztetése pedig az, hogy "vidéken a mi országunkban a legkisebb a termőföldek területe a jelentkező aktív munkaerőhöz viszonyítva. Mindezt tetézi, hogy Kínában a vízforrások igen szegényesek és egyenetlenül oszlanak meg."

Meglehet, hogy nem vagyok a tárgy avatott szakértője (voltaképpen az is lehet, hogy véleményem túlhaladott vagy régimódi), a magam részéről mégis azt gondolom, hogy akármilyen típusú is a struktúra és a belső közigazgatás Japánban és az ázsiai tigriseknél, nekünk nem lehet példa olyan országok "konfuciánus kapitalizmusa", amelyeknek nem jutottak osztályrészül hasonlóan specifikus történelmi körülmények, viszont élvezték az Egyesült Államok geopolitikai és katonai védelmét. Kína összehasonlítása fejlettebb országokkal lehet politikailag korrekt, de nekünk főleg és mindenekelőtt azt kell néznünk, hogy ezek gyakorta "meggyőző" tapasztalatai milyen mértékben állják ki az összehasonlítás próbáját.

Más a helyzet Indiával, ezzel a velünk szomszédos országgal, amelyet nem szívesen hasonlítanak össze a mi országunkkal, pedig valójában ugyanolyan sajátosságok jellemzik, és akkor vívta ki függetlenségét, amikor Kína kikiáltotta a népköztársaságot. Ez az ország ugyancsak túlnépesedett, és kevés benne a termőföld, a lakosság túlnyomó része pedig szintén a mezőgazdaságból él stb. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a tényeket, akkor találunk köztük egy olyat, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül: igaz ugyan, hogy Indiában függetlensége óta érvényesül a parlamenti demokrácia, gazdasága azonban nem mindig "szárnyalt".¹⁵ Tulajdonképpen tehát bármilyen legyen is a követendő ideológia, az olyan országokban, mint Kína, India, Indonézia, Brazília és számos afrikai ország, mindig figyelemmel kell lenni a sajátos történelmi körülményekre és az olyan társadalmi-gazdasági korlátokra, mint a túlnépesedés léte és a termőföld hiánya.

 

A vándormunkások sorsa és a munkanélküliség alakulása

 

A legutóbbi népszámlálás azt mutatja, hogy Kína 1,3 milliárd lélekszámú népességéből 800 millió "vidéki illetőségű". Tehát annak ellenére, hogy annyi ember vándorolt a kisvárosokba, 800 millió kínai még mindig vidéki környezetben él. Na már most, ha az élelmiszer-szükséglet és a mezőgazdasági termelékenység színvonalának követelményét nézzük, akkor az országnak csupán 150 millió dolgozóra van szüksége. Másképpen fogalmazva, legalább 150 millió embernek közülük szükségszerűen el kell mennie a városokba, hogy munkát keressen. Ha ebbe beleszámítjuk a hozzátartozóikat is, akkor a szám megközelíti a 300 milliót, az elkövetkezendő húsz év során pedig, gondolva az újabb generációkra, több mint 450 millió embert sorolhatunk ide.

Ilyen okoknál fogva lehetetlen magunkévá tenni a fejlődésnek azokat a módjait, amelyeket a kevésbé fejlett társadalmak és az egykori gyarmatok követtek azért, hogy "felvegyék a munkaerő-felesleget". Ha az volna a vágyunk, hogy külföldre emigráljunk, ez mindenképpen csak igen keveseknek lehetne reális célja. A kérdés nem lakosok százai, tízezrei, néhány milliója, de még csak nem is néhány tízmilliója, hanem egyenesen százmilliói körül forog! Ennyi kínai ember volna arra kárhoztatva, hogy a már létező lebegő népesség mintájára család és biztos fedél nélkül bolyongjon? Vajon hol állapodhatnának meg ennyien?

Az 1950-es évek vége óta a kínai népességpolitika és közigazgatási rendszer mind falusi, mind városi környezetben a lakóhely-nyilvántartás rendszerére épült, ami meghatározta az emberek kötődését egy helységhez vagy egy darabka földhöz. Az állami költségvetést, az infrastruktúrát, a társadalombiztosítást és a szociális juttatásokat, a közintézményeket, mint amilyenek az iskolák, a kórházak, a lakosság víz- és energiaellátását mind-mind erre a nyilvántartási rendszerre tervezték, és ez a rendszer soha nem volt tekintettel a mobil népességre.

Csupán a társadalmi és gazdasági fejlődés utolsó két évtizedében kezdtek felfigyelni e nyilvántartási rendszer szembeszökő alkalmatlanságára és hiányosságaira. Számos olyan város létezik, ahol a kívülről jöttek az állandó lakosok jelentékeny részét alkotják, néhány vidéken¹⁶ pedig még a helyi népesség nagyobb hányadát is. Ugyanakkor ők azok, akik szokás szerint nem részesülnek a biztosítási rendszer és a szociális segélyezés áldásaiból, és az érvényben lévő közigazgatási rendszer nem teszi számukra lehetővé, hogy képviseltessék magukat a helyi döntéshozók között. Azokban a régiókban, amelyekben magasabb a munkaerő-kereslet, a mobil lakosságot csak mint "dolgozókat" fogadják be. Több nagyvárosban vált rendszeressé, hogy ezeket a dolgozókat ünnepek alkalmából, a nemzeti ünnep vagy a kínai újév napján elbocsátják. Emellett ők azok, akik nem jelennek meg sem a helyi népszámlálásokban, sem a gazdasági statisztikákban.

Tekintettel e mobil népesség súlyos problémájára és a szemet szúró esetek tömegére, amikor törvényes és társadalmi jogaikban éri őket sérelem, amire már a média is felfigyelt az utóbbi időkben, a helyi kormányzatok – különösen azokban a régiókban, ahol jelentős még a munkaerő-kereslet – pragmatikusabb magatartást kezdenek velük szemben kialakítani. A helyi gazdasági fejlődés és a társadalmi rend érdekében olyan politikát tettek magukévá, amely igyekszik elfogadni és bizonyos mértékig védeni is ezeket az "idegeneket".

Ezzel párhuzamosan a központi kormányzat is egyre tisztábban érzékeli a lebegő népesség problémáját és annak szükségességét, hogy intézkedéseket hozzon az érdekükben. 2001 márciusában például elhatározta, hogy kiterjeszti a lakásszabályozás reformját a kisvárosokra is, eltörli a lakossági kvótát, a lakás-nyilvántartási költségeket, és limitálja a lakások méretét. 2001 végére a központi kormányzat kidolgozott egy új ötéves tervet, aminek keretében kötelezte magát, hogy öt éven belül egységesíti a nemzeti piacot, eltörli a munkaerő-vándorlás kvótarendszerét, és olyan bejelentkezési rendszert vezet be, amely lehetővé teszi, hogy a jelentkező munkaerő bárhol állást és vele együtt társadalombiztosítást szerezzen. Ezeknek a terveknek a kidolgozása a régi közigazgatási rendszer reformjának meghatározó állomását képezi, amely arra irányul, hogy megkülönböztesse a városi létet a vidéki léttől, és javítani igyekszik a lebegő népesség társadalmi helyzetén.

Ugyanakkor az új politikai irányvonalak felvétele azt igényli, hogy kompromisszumot teremtsenek az eltérő érdekek között, amelyek máris számos konfliktus forrásai a központi és a helyi kormányzatok, illetve a helyi kormányzatok és az "idegenek" között. Mert a helyi hatóságok külön is alkalmaztak olyan megszorításokat, amelyekkel korlátok közé terelhették a szóban forgó népesség városokba áramlását. Így például bizonyos befektetéseket követeltek meg az emigránsoktól, vagy lakásvásárláshoz, esetleg egy vagy több iskolai bizonyítványhoz kötötték az ott-tartózkodást.¹⁷ Pedig a régiók, foglalkozások, ágazatok és jövedelmek közötti társadalmi különbségek csak súlyosbítják a helyzetet.

Kérdés, hogy az elkövetkezendő két évtizedben a bruttó hazai termékben mért gazdasági fejlődés ugyanolyan gyors lesz-e, mint a megelőző két évtizedben. Elnézve az ország kereskedelmi dinamizmusának lelassulását és a forrásellátás nehézségeit, ez kevéssé valószínű. Ez esetben viszont az ipari szerkezetváltás a városokban csakis a munkanélküliséget és az elbocsátások számát növeli majd. Már most, 2001 júniusának végén, rekordszintet ért el a városokban regisztrált munkanélküliek száma, mert 6,18 millió az állástalan, és több mint 53%-uk 35 év alatti.

1980-tól 2000-ig a kínai kormányt csak a bruttó hazai termékkel mért gazdasági növekedés és az egy lakosra eső jövedelemnövekedés érdekelte. "A gazdasági fejlődés mint nemzeti cél", az utolsó két évtizedben ez volt a valódi társadalmi jelszó. A szakemberek és a miniszterek manapság azonban egyre jobban aggódnak a munkanélküliség problémája láttán. Mind többen eszmélnek rá, hogy valójában a bruttó hazai termék és az egy lakosra jutó jövedelem növekedése nem jár szükségszerűen együtt a foglalkoztatási ráta emelkedésével. Ellenkezőleg, nemritkán munkások elbocsátására van szükség a termelékenység és/vagy a jövedelem növelése érdekében.

A jelen pillanatban évente 15 millió kínai integrálódik a munka világába, és a többségük vidéki régiókból származik. A legtöbb nagyvárosban ezek a vidékről származó új munkavállalók jelentős konkurenciát jelentenek a városi dolgozóknak. Annál is inkább, mert mindinkább az utóbbiak az elbocsátások elszenvedői. 2001. szeptember vége felé mintegy 113,67 millió foglalkoztatottat számláltak a városokban és metropoliszokban, ami körülbelül 4,8 millióval kevesebb, mint amennyi a megelőző esztendő végén volt. Zhao Xiao [Csao Hsziao], a pekingi egyetem Kínai Gazdaságelemző Központjának kutatója kimutatta, hogy jelenleg körülbelül 197 millió ember keres magának munkát. És még ha az ország megtartja is évi 8%-os gazdasági növekedését, a piaci munkaerő-kereslet növekedése legfeljebb 8 millió embert érint kedvezően, ami azt jelenti, hogy 189 millió kínai, vagyis az összes munkaerő egynegyede munka nélkül marad. A következő évtizedben kétségtelenül a munkanélküliség lesz a legnagyobb társadalmi és gazdasági probléma, amellyel Kínának szembe kell néznie.

Kínában ma mindenki könnyen dobálózik a termőföldek privatizációjának, a tömegtermelésnek vagy az intenzív mezőgazdaságnak a kérdésével, de már a válasz rájuk jóval bonyolultabb. Ezek a kérdések tulajdonképpen a Nyugatról importált fejlődési modell szempontjából merülnek fel, mint a "józan megfontolás" kérdései. Vajon elődeinknek miért nem volt elég józan eszük, hogy elgondolkozzanak a földek privatizációján és az intenzív mezőgazdaságon?

 

A vidéki fejlődés zsákutcája és a társadalom kettészakadása

 

Wen Tiejun úgy gondolja, hogy a kínai vidéken nincsenek meg a földek privatizációjához szükséges feltételek, mert a kormány nem mindig tudja garantálni a társadalmi biztonságot és a társadalmi kedvezményeket a 800 milliós vidéki népességnek. Márpedig a kevés termőföld alig biztosítja a parasztok megélhetését. Wen Tiejun azt magyarázza, hogy a "mezőgazdasági földek privatizációja csak akkor lehetséges, ha a kormány garantálni tudja a parasztoknak az orvosi ellátást, a foglalkoztatást, a társadalombiztosítást és az oktatást" stb. Túlzott elvárás az, hogy a vidéki területeken élő parasztok milliói szociális garanciákat kapjanak? Hiába oly kívánatos az intenzív mezőgazdaság útja, ha a parasztok tömegei nélkülözik a szociális létbiztonságot. És minthogy nincs rá lehetőségük, hogy új kolóniákat alapítsanak vagy "új kontinenseket" hódítsanak meg, hol verhetnek hát gyökereket?

Más körülmények is lassítják a vidék fejlődését Kínában. Ezek közé sorolhatók a hagyományos mezőgazdasági termelés viszonylag gyenge marginális érdekei. Az 1950-es évek eleje óta Kína a legalacsonyabb árat alkalmazza a mezőgazdasági terményekre amiatt, hogy minél előbb kiépítse az ipar független rendszerét. Ez a politika azt tűzte ki célul, hogy a mezőgazdasági többlettermelés és a munkaerő-felesleg csökkentésével a lehető leggyorsabban megvalósítja a tőkefelhalmozást. Csakhogy ez a gyakorlat bizonyos körülmények között nem mindig tűnik a legjobb választásnak. Arról már nem is beszélve, hogy ez a helyzet évtizedek óta alapvetően nem változott. Még szomorúbb, hogy az ilyen irányban ható intézkedések súlyos és váratlan következményekkel jártak. Jelenleg a kínai mezőgazdasági termelés a bruttó haza termék 15%-át adja, miközben a vidéki munkaerő a kereső korú lakosság mintegy 50%-át teszi ki. A fenti számok azt bizonyítják, hogy Kínában a mezőgazdaság termelékenysége változatlanul igen alacsony.

A vidéki dolgozók új nemzedékei tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy városon magasabb béreket kapnak, mint a falun, és azt sem bánják, ha ezért ezernyi nehézséggel és megaláztatással kell szembenézniük az urbánus környezetben. Tekintettel a túlnépesedés és a megművelhető földek hiányának állandó problémájára, a marginális érdekek sohasem tudnak érvényesülni. Ilyen körülmények között a földek privatizációja és/vagy a mezőgazdasági földek expanziója nem lesz könnyen megvalósítható. Ez a helyzet egy komoly dilemmát vet fel. Régebben a parasztok beérték azzal a mellékkeresettel, amit kiegészítő munkákért kaptak a lakóhelyükön kívül. Napjainkban nem ez a helyzet. A piacgazdaság, a kommercializálódás és az információk gyors áramlása a vidéki régiók fiatal nemzedékeit is hatalmába kerítette. Néhány éve a televízió folyamatosan sulykolja beléjük egy "nagyszerű" külvilág képét, és erősíti bennük a széles körben terjedő gondolatot, hogy "csak a bolond fog lakni a szegény vidéki régiókban".

Az a helyzet, hogy a mezőgazdasági termelés önmagában nem lehet elégséges, minthogy a parasztok immár nem érik be azzal az alacsony jövedelemmel, amit a mezőgazdaságtól remélhetnek, és mert számos régióban a dolgozók csak a nem agrár szektorban juthatnak hozzá közpénzekhez. Az emberek mentalitásának megváltozása mellett nagyon nagyok a jövedelemkülönbségek a vidék és a város, a különféle régiók és a különféle szektorok között. Amikor az 1970-es évek végén útjára indult az agrárreform, a városi környezetben élők egy lakosra jutó jövedelme a háromszorosa volt a vidéki lakosokénak. Az 1980-as évek elején, a családi gazdálkodás rendszerének bevezetése azt eredményezte, hogy a városlakók jövedelme már csak kétszerese lett a falusi átlagkeresetnek. Az 1990-es évek elejétől azonban a különbség ismét növekedésnek indult, és elérte az 1:3 arányt, s ez mind a mai napig nem is változott. Ha mindent egybevetve állítható is, hogy Kína az 1970-es években látványos változásokon ment keresztül, a 2000. év végére a vidéki lakosság egy főre jutó keresete nem haladta meg a 2253 jüant. Ezzel szemben a városokban élők körében az egy lakosra eső jövedelem meghaladta a 6200 jüant. Ugyanebben az évben a városi családoknál 39%-ra csökkent az Engel-együttható, miközben vidéki környezetben megállt 50%-nál (lásd a 3. táblázatot).

Fontos megjegyezni, hogy az egy vidéki lakosra jutó jövedelem magában foglalja a nem mezőgazdasági tevékenységből származó jövedelmet is. Pontosabban fogalmazva, a 2000-ben kimutatott 2253 jüanos falusi átlagkeresetből csak 834 jüan származott a mezőgazdaságból (783 jüan a földművelésből), az 1999-es 918 (882) jüannal szemben (lásd a 4. táblázatot). Másrészről az 1990-es években a falusiak fejenkénti éves kiadásai változatlanok maradtak – ami arra világít rá, hogy a létszükséglet költségei csaknem a teljes jövedelmet felemésztik. A Kínai Társadalomtudományi Akadémia egyik kutatócsoportja az elmúlt évben tanulmányokat végzett az ország déli részén, és megállapította, hogy a központi kormányzat hiába tett erőfeszítéseket annak érdekében, hogy "csökkentse a parasztok pénzügyi terheit", mert az eladósodott helyi hatóságok egyre nagyobb adókat róttak ki a parasztokra (Zhang Xiaoshan [Csang Hsziaosan]).

Egy évekkel ezelőtt általam végzett vizsgálat ugyancsak kimutatta azt a súlyos problémát, hogy Kínában a vidéki lakosság milyen nehezen jut orvosi ellátáshoz. Miközben a mezőgazdasági szektorban évről évre csökken a jövedelemnövekedés rátája, a parasztok orvosi költségei állandóan emelkednek. Vidéki környezetben a megelőzés és a kezelés különvált, a gyógyszer-kereskedelem pedig egyre kötetlenebb.¹⁸ Rengeteg paraszt nem engedheti meg magának, hogy belépjen egy orvosi rendelőbe, nem hogy kórházba menjen, ami sokkal költségesebb, és messze van a falvaktól. Ennélfogva az egészségügyi kiadások igen jelentős szerepet játszanak számos vidéki család eladósodásában (Huang Ping, 2002).

 

A vándormunkások kizsákmányolása és a piacgazdaság

 

Aligha fér hozzá kétség, hogy a fent felsorolt valamennyi ok meghatározó szerepet játszott abban, hogy 1990 óta a vidéki dolgozók egyre nagyobb számban indultak el a városok felé. És azáltal, hogy Kína belépett a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO), az ország nem is olyan sokára a (felesleges vagy nem felesleges) munkaerő vándorlásának még jelentősebb, újabb hullámával lesz kénytelen szembenézni a vidék gazdasági hanyatlása és az ország pénzügyi helyzete miatt. A városok jóval nagyobb arányú munkanélküliséggel számolhatnak, amikor a vidéki származású dolgozók álláslehetőségei még esetlegesebbek és korlátozottabbak lesznek. Ugyanakkor a jövedelem, az oktatás, az egészségügy, a szociális támogatás és társadalombiztosítás tekintetében növekvő különbségek a városok és a falvak között újabb lökést fognak adni a vidéki lakosok exodusának.

Eszem ágában sincs tagadni, hogy a reformnak köszönhetően Kína látványos fejlődést mutatott az utolsó két évtized alatt. Csakhogy azt ki mondja meg, hogy az előttünk álló tíz vagy húsz évben meg tudja-e tartani az ország ugyanezt a növekedési ütemet a városi és falusi környezetben egyaránt, vagy elindul az egyenlőtlen fejlődés irányába. Ha a jövőben úgy döntünk, hogy országos szinten privatizáljuk a földeket annak reményében, hogy a legkorszerűbb mezőgazdasági létesítmények létrehozásával nőni fog a nemzeti jövedelem, akkor a vidéki lakosok százmilliói miből fognak megélni? Netán ugyanarra a sorsra jutnak, mint a harmadik világ országaiban élő osztályos társaik, akik ott találták magukat föld, azaz munka és nem egy esetben fedél nélkül?

Kínában a nagy demográfiai nyomás és a megművelhető földek szűkössége évszázadok óta létező probléma. Mégsem ez a két tényező a kizárólagos oka a vidékiek exodusának. A lebegő népesség manapság vállalni kénytelen a bizonytalanságot, hogy egyáltalán talál-e munkát a városokban, számolnia kell a társadalmi diszkriminációval és a pszichológiai alkalmazkodás megpróbáltatásaival. Ma még, hála a foglalkozások szakosodásának, a falusiak úgy-ahogy megélnek a mezőgazdaságból, és nem mindegyiküknek kell okvetlenül munkát keresni a városban. Ha viszont a mezőgazdasági termelékenység még éveken át ennyire alacsony szinten marad, akkor a parasztoknak valóban nem lesz más választásuk, mint hogy felkerekedjenek a városok felé.

1997 óta a legkülönfélébb területeken tevékenykedő emberek ütköznek bele az úgynevezett "alulfogyasztás" komoly problémájába. A probléma megoldására megkísérelték "a belső fogyasztást szorgalmazni". A legfrissebb felmérések azt mutatják, hogy a vidéki lakosság, vagyis a kínai népesség 70%-a voltaképpen csak a 31%-át fogyasztja a piacon rendelkezésre álló javaknak, és az országos megtakarítások kevesebb mint a 20%-a az övé. Ezek a számok megértetik velünk, hogy a bruttó nemzeti termék éveken át miért növekedett kitartóan, de arra is rávilágítanak, hogy a belső kiadások mennyire elégtelenek, s hogy Kínában mennyire valós probléma az alulfogyasztás. A túltermelés és a munkahelyek hiánya egyébként meglepő helyzetet eredményezett: azt, hogy ha valakinek több földje van, az önmagában nem jelent előnyt. Nekünk alighanem szerencsénk volt, hogy nem kellett elviselnünk egy olyan pénzügyi válság következményeit, amilyen szomszédainkat sújtotta Délkelet-Ázsiában. Azt is látnunk kell viszont, hogy ezért a vidéki dolgozók voltak kénytelenek magas árat fizetni.

A délkelet-ázsiai pénzügyi válság idején sok japán, koreai vagy hongkongi befektető állította le beruházásait és bontotta fel szerződéseit azonnali hatállyal Kína déli részén. Néhányan közülük nemes egyszerűséggel eltűntek, vidéki dolgozók százezreit hagyván maguk után munka és jövedelem nélkül. Sok munkanélküli ezután a vendéglátó- és szállodaiparban próbált elhelyezkedni, nem kevesen azonban a prostitúció területén kötöttek ki. Egyesek azt állítják, hogy jelenleg egy posztmodern kort élünk, és hogy sokféle életmód fér meg benne. Mások úgy vélekednek, hogy a sokféle életmód csak akkor előnyös, ha közülük bármelyiket önként vállalja az ember. Ezek után megkérdezem, hányan vannak azok, akik maguk választják meg életvitelüket, és hányan azok, akiket az élet olyan területekre sodor, mint amilyen a prostitúció. Pan Suiming [Pan Syuj-ming] fontos tanulmányt írt a Gyöngy-folyó deltavidékéről, amelyben megdöbbentő emberi történeteket mutat be (Pan Suiming, 2000).

Délen, ahol a legtöbb "külföldi befektető" van jelen, a vidéki világ társadalmi helyzetére nemcsak az állam és a társadalom, a piac és a kormányzat, a városi és a falusi környezet szembenállása a jellemző. Az itteni régiókban megtelepedett külföldi befektetők önmagukat "big boss"-nak tekintik, és úgy érzik, jogukban áll, hogy a lehető legmagasabb profitot vágják zsebre. Ami a regionális vezetőket illeti, akik közvetlen kapcsolatban állnak ezekkel a külföldi befektetőkkel, ők hatalmi pozícióikat gazdasági manőverekkel gondolják növelni. Ők testesítik meg a közigazgatási korrupciót, és nem véletlen, hogy makacs gyűlölet övezi őket a lakosság körében. A felsőbb hatóságok azonban szemet hunynak efölött, és úgy tűnik, szándékosan nem vesznek tudomást a korrupciós tevékenységekről. A jobbik esetben arra hivatkoznak, hogy a korrupciónak nincs semmi kézzelfogható bizonyítéka. A rosszabbik esetben maguk is részt vesznek benne. A helyiek közül egyesek a vidéki munkások helyzetét használják ki szégyentelenül, és belőlük húznak hasznot. Többségük tulajdonosokká és/vagy kizsákmányolókká válik, és dolgozniuk sem kell, ameddig a vándorlók áradata kiapadhatatlan.

A vidékről érkezett "idegen" munkások vitathatatlanul a társadalmi ranglétra legalján állnak. A leggyakrabban teljesítménybérrel alkalmazzák és fizetetlen túlórázásra kényszerítik őket, munkakörülményeik nyomorúságosak, és jóformán semmilyen szociális ellátásban sem részesülnek, nincs társadalombiztosításuk. És még ha a média időről időre fel is hívja a figyelmet a munkahelyi balesetek gyakoriságára, a valóságban kevés erőfeszítés tapasztalható a helyzet javítására.

Én személy szerint az esélyegyenlőség, a piacgazdaság és a privatizáció kérdését látom a legkomolyabb problémának. Vegyük az elsőt. Szokás szerint mindenki beszél a "piac integráló erejéről". Ha kezdettől fogva minden dolgozó egyenrangú félként állhatott volna a rajthoz, akkor tudtak volna küzdeni a megélhetésükért és érdekeikért, és elfogadták volna, hogy a piac döntse el, ki a nyertes. E "természetes folyamat"-ban eleinte az "erősebb törvénye" érvényesült volna, hogy azután átadja helyét a "gazdagság jobb elosztásának", ha hihetünk a "trickle-down effect" elméletének. Az ember természeténél fogva racionális lény, és a piaci versenyben maga tudná megítélni, hogy mi a jó neki. Vagyis ha a kormány hagyná, akkor egy "láthatatlan kéz" rakna rendet közöttünk.

Ha a dolgozók esélyegyenlőségének szükségessége kezdettől fogva jelentkezik, akkor is sok nehézség marad fent, tudniillik:

– Miután mindenki azonos esélyt kapott volna, akkor a fejlődés folyamatának és eredményeinek a kérdése háttérbe szorulhatott volna? Néhány kollégám azt állítja, hogy minden dolgozónak egyenlő esély járt volna kezdettől fogva, és hogy ez még manapság sincs így; szerintük először a termelőeszközöket és az erőforrásokat kellene privatizálni, azután hagyni, hogy az állami vállalatok csődbe menjenek, és szűnjön meg legalább "a közös fazék elvén" alapuló egyenlő elosztás. Csakhogy még ha megvalósíthatók volnának is ezek az elképzelések, akkor sem kellene figyelemmel lenni arra körülményre, hogy az igazságosság elve érvényesüljön az egész folyamatban és az eredményekben? Ha nem érezzük szükségét, hogy elgondolkodjunk ezen, akkor valószínűleg azért nem, mert úgy tartjuk, hogy a gazdagok és szegények közti egyenlőtlenség nem más, mint a "dzsungel törvényének" természetes, elkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen következménye. Vagy talán azért nem törjük rajta a fejünket, mert túl korai még folyamatról és eredményekről beszélni?

– Lehet-e azt mondani, hogy az utolsó két vagy három évszázad folyamán a világ gazdaságai egy és ugyanazt a fejlődési utat követték? Amikor valaki az esélyegyenlőség kérdését feszegeti, megengedheti magának, hogy figyelmen kívül hagyjon olyan alapvető történelmi tényeket, mint a gyarmatosítás, a rabszolgaság, a faji megkülönböztetés, amiből a legfejlettebb országok busás profitot húztak maguknak?

– Lehet-e azt mondani, hogy az emberiség szükségszerűen azt az egyetlen és egyetemes modellt követte fejlődésében, amely szerint minden ember eleve egyenlő, és csak később kénytelen elfogadni "az erősebb törvényét"? Ha viszont ez a helyzet, akkor nincs helye annak, hogy tekintettel legyünk a folyamat és/vagy az eredmények igazságos jellegére. Elméletben el kell ismerni és el kell fogadni a különbözőségeket. A kérdés csak az, hogy meg tudjuk-e állapítani, hogy mi módon és meddig a pontig kell tolerálnunk a gazdagok és szegények közt meglévő egyenlőtlenséget. Milyen alapokra helyezkedjünk ahhoz, hogy elfogadjuk ezeket a különbségeket? Miféle meggondolásoknál fogva hihetjük azt, hogy ez a "jövedelemelosztás" nemcsak elkerülhetetlen, hanem igazságos is? A valóság mondatja bárkivel, hogy amikor a gazdagok tovább már nem gazdagodhatnak, akkor gazdagságuk természetes módon és fokozatosan "újraelosztásra" kerül a szegényebbek között?

Ami a piacgazdaságot és a privatizációt illeti, a jelenlegi tendencia valóban az, hogy kialakuljon egy versenyképes gazdasági struktúra, és hogy az erőforrások optimális elosztását a piac törvényei biztosítsák. Csakhogy újra felbukkan itt a függőben maradt kérdés: a falusi lakosok százmilliói hogyan integrálódjanak a piacba? Miként válhatnának potenciális versenyzőkké? Ha "az erősebb természeti törvénye" óhatatlanul kizár a versenyből minden vesztest, akkor igen nagy az esély arra, hogy azok a vidéki környezetből fognak kikerülni. Ők azok, akik kevésbé iskolázottak, és nélkülözik az eszközöket, az információkat és a technológiát. Ilyen feltételek mellett hogy maradhatnának állva a küzdőtéren? Gyakran azt hányják a szemükre, hogy gyenge minőségű vagy éppen használhatatlan termékeket adnak el. Holott éppen ők a legelső áldozatai ennek a gyakorlatnak. Hosszú évek alatt elsajátíttatták velük a "rentábilis"-nak nevezett mezőgazdasági termények előállítását, amiket a piac rendszerint igen kedvezőtlenül fogadott.

Az az elképzelés, hogy egy tervgazdaságot rövid idő alatt fel lehet cserélni a piacgazdasággal, vagyis az egyik végletet a másikkal, szerintem több, mint hiba. Az a helyzet, hogy a legfejlettebb országoknak több évszázadra volt szüksége ahhoz, hogy kifejlődjék bennük a szabad kereskedelem, ugyanakkor az is biztos, hogy nekünk nincs rá időnk, hogy várjunk két vagy három évszázadot, amíg a piac "természetes módon kialakul". Még egyszer tehát, a földek privatizációja "normálisnak" és "természetesnek" tetszik annak érdekében, hogy korszerűsödjék a mezőgazdaság, és ez az erőforrások optimalizációját és allokációját eredményezze. Viszont feltétlenül figyelembe kell vennünk bizonyos, fentebb már említett "nemzeti körülményeket", melyek számos akadályt gördíthetnek egy ilyen folyamat elé.

A csaknem 800 millió vidéki lakosból hányan lesznek kénytelenek más gazdasági szektorokba menni? Amikor sor kerül a földek privatizációjára, hogyan győződjünk meg róla, hogy aki eladja jelentéktelen földjét, az a "felesleges munkások" kategóriájába tartozik-e inkább, nem pedig a csődbe ment parasztokéba? Hogyan tartsuk kézben versenyt a vidéki vándorló munkások és a városban feleslegessé vált dolgozók között? Ha sikerül bevezetnünk a piacgazdaságot, és végére érünk a privatizáció folyamatának, akkor nem az lesz a kérdés, hogy kis helyi kormányzatokat hozzunk létre, hanem inkább az, hogy meghatározzuk, melyek a gyenge vagy felesleges kormányzati hivatalok. Pontosan meg kell határoznunk a kormányzati hatóságok felelősségét és korlátait. A "természetes rend" fogalma vonzó, és minden ember vágyik a szabadságra. E két eszmény szolgálata mégsem jár azzal, hogy a nyertesekre szabad bízni a társadalom irányítását, és el lehet hanyagolni a közegészségügy és a társadalombiztosítás kérdését vidéken.

Az utóbbi években "marginális csoportok" jelentek meg a városokban. Általában idősebb emberekről és betegekről van szó, különösen pedig újonnan elbocsátott vagy a "minimálbérből" élő dolgozókról. Csakhogy a vidéki dolgozókkal szemben ezek az emberek bizonyos társadalmi előnyöket élveznek, ameddig a városban maradnak. Ezért hangoztatják azt Anhuj és Honan tartományban a munkaképes fiatalok, hogy szívesebben gyűjtenek a városban szemetet, mint hogy a földet műveljék vidéken. Páran közülük meg egyenesen azt mondják, hogy jobb betegnek lenni, mint földművesnek,¹⁹ és ha meg kell halni, akkor azt is inkább a városban vállalnák.

Azok a problémák, amelyekkel Kínának szembe kellett néznie az utóbbi évszázadokban, végső soron mind a vidék fejlődését érintették. Minden egyes siker és minden kudarc, amit Szun Jat-szen, Csang Kaj-sek tábornok, Mao Ce-tung elnök és Teng Hsziao-ping megélt, azon múlt, hogy milyen módszerrel kezelték e problematikát. Korábban a probléma alapvetően a parasztok és a földek viszonylata körül forgott, ma pedig a gondot az okozza, hogy a vidéki lakosság tömegesen vándorol el a nem mezőgazdasági közösségekbe, miközben vidéken fenn kellene tartani a mezőgazdaság tartós fejlődését, és biztosítani kellene az emberhez méltó életet. Amikor a városban azzal vagyunk elfoglalva, hogy csúcstechnológiákat vezessünk be és korszerű tudásra tegyünk szert, akkor alig figyelünk rá, hogy a gazdaságnak ez a típusa Kínában túl nagy számban zárja ki magából a szakképzetlen dolgozókat. És hogy hagyni kell ezeket a felesleges vidéki dolgozókat "meghalni, hogy újjászülessenek", azt "mondani könnyebb, mint megcsinálni". Azonkívül ki győzhet meg arról, hogy valóban "újjá fognak születni"? Mindenekelőtt pedig: ki adott arra jogot nekünk, hogy hagyjuk őket meghalni?

Ha a vidéket sújtó problémákat – vizsgálva őket a mezőgazdasági termelés, a falusi közösségek és a vidéki munkások háromdimenziós mércéjével – lelkiismeretes módon és alapos gonddal sikerül megoldani mind Kínában, mind a világ többi részén, akkor mindnyájan egy békésebb, biztonságosabb és a fejlődés számára kedvezőbb világban élünk majd. A probléma kulcsa az, hogy Kína megtalálja-e a helyes megoldást, amellyel sikerül a vidéki munkások százmillióit más tevékenységi szektorokba és más urbánus övezetekbe irányítani egy mindinkább globalizálódó világban.

 

Post scriptum

 

E tanulmány megírása idején Kína az utolsó tárgyalásokat folytatta a WTO-ba, a Kereskedelmi Világszervezetbe való belépéséről. A legtöbben azt állítják, hogy Kína nyerni fog a belépéssel, ám nagy a valószínűsége annak, hogy mezőgazdasági termékei ezáltal veszíteni fognak versenyképességükből. Az optimisták azt hangoztatják, hogy Kína integrációja az WTO-ba lehetővé teszi majd a mezőgazdaság szerkezetváltását és korszerűsítését. A nagy kérdés viszont akkor is felmerül: hogyan és milyen szektorokba legyen átirányítva a vidéki munkások tömege? És ha sikerül is megoldanunk ezt a hatalmas átalakítást, akkor Kína valóban napjaink fejlett országaihoz lesz mérhető? Ha belátjuk, hogy azokban a társadalmakban, amelyekben megvalósult a fejlődésnek ez a típusa (urbanizáció, iparosítás, privatizáció, világméretű terjeszkedés), a folyamat az utóbbi két vagy három évszázadban játszódott le, akkor nem hihetjük, hogy ez Kínában hosszú évtizedeknél előbb mehet végbe. Ez alatt az idő alatt az ország jelentős változásokat és fordulatokat tapasztal meg majd, és magas árat fog fizetni értük.

A reform kedvezményezettjei a megalopoliszokban (vagyis a megszerzett jogok haszonélvezői, köztük mi magunk) egyértelműen nem vágynak újabb forradalmakra és lázongásokra, legkevésbé pedig "parasztfelkelésekre" vagy "erőszakos mozgalmakra". Csak éppen nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a föld privatizációjának és a mezőgazdaság korszerűsítésének ugyanazt az útját kövessük, mint a fejlett országokban, és hagyjuk, hogy a népesség feleslegessé vált része új földrészeket fedezzen fel, és más népeket gyarmatosítson… Ezért aztán nekünk egy "harmadik út"-on kell törnünk a fejünket, sőt egy "negyedik út"-on vagy akár egy "ikszedik út"-on. Meg kell értenünk, hogy nem választhatunk a "fekete" és a "fehér", vagy a "bal" és "jobb" között. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, miért van az, hogy a "fejletlenebb régiókban", mint amilyenek a távol eső hegyi falvak, az emberek nemcsak a friss levegőt és a kristálytiszta vizet élvezik, hanem egymás kölcsönös bizalmát és támogatását is, miközben a fejlettebb régiók telve vannak biztonsági akadályokkal, elbarikádozott ablakokkal, bűnözőkkel és ismeretlen helyről érkezett terroristákkal. Nem kétséges, hogy Kínának sok időre lesz szüksége, mire túljut az olyan leegyszerűsítő dichotómiákon, mint "fejlett és kevésbé fejlett", "Nyugat és Kelet", "társadalom és állam", "piac és kormány", "jobb és bal", úgyhogy koránt sincs szó arról, hogy a pártatlan párbajsegéd szerepébe helyezzük magunkat, aki egymásnak háttal felállítja az ellenfeleket.

 

Irodalom

 

Huang Philip (1985): The Peasant Economy and Social Change in North China. Standford, Standford University Press.

Huang Philip (1990): The Peasant Family and Rural Development in the Yangtze Delta. 1350-1988. Standford, Standford University Press.

Huang Ping (1996): Seeking Survival. People's Publishing House of Yunnan.

Huang Ping (2002): "Stay Healthy: the Bottom Line for Development". Horizons, n° 7, Shijiazhuang, Hebei Education Press.

Lu Xueyi (2001): "Peasants are so poor, the countryside is so arduous". Dushu, n° 1.

Pan Suiming (2000): Surviving and Experiencing. Chinese Social Sciences Press.

Popkin Samuel (1979): The Rational Peasants. University of California Press.

Scott James C. (1976): The Moral Economy of the Peasant. Yale University Press.

Wen Tiejun (2001): "Careful Thinking on »Rural Issues from the Three Dimensions«". Dushu, n° 10.

Zhang Xiaoshan (2001): "History and the Present of Community Organizations in Rural China", PCD-CASS Summer Retreat Reader.

 

Jegyzetek

 

¹ 1979 és 1984 között az egy lakosra eső átlagos jövedelemnövekedési ráta 15% volt. 1989 és 1991 között ez a szám kevesebb, mint 2%-ra esett vissza (Lu, 2001).

² Állítólag amikor egy magas funkcionárius meglátogatott egy ilyen vidéki vállalatot, nem akart hinni a szemének, és magyarázatot követelt az őt kísérő helyi képviselőktől: "A Kommunista Párt becsületére állítják, hogy tényleg ezek a vállalatok volnának a helyi vállalkozások?"

³ Minden tartomány a saját foglalkoztatási politikáját folytatja. Pekingben például a Csöcsijang tartományból érkezett vendégmunkások kereskedelmi alkalmazottakként kezdték, és később többen közülük saját üzletet nyitottak. A Szecsuan tartományból jött bevándorlók többsége az építőanyag-iparban dolgozik, és sok fiatal éttermi felszolgáló. Amikor megjelentek ugyanitt a Hunan tartománybeli vendégmunkások, azt tapasztalták, hogy a "munkaerőpiac" megtelt, minek következtében délnek, Kuangtung tartomány felé vették az irányt, hogy közös vállalatoknál találjanak munkát. Anhuj tartomány férfi emigránsai az építőiparban helyezkedtek el, miközben a nők óvodákban gyermekgondozóként. Honan tartomány elvándorlói nem dédelgethettek ilyen "ambíciókat", zömüknek az újrahasznosításra szánt hulladék összegyűjtése maradt.

⁴ Fontos megjegyezni, hogy ezek a dolgozók fizetésük felét hazaviszik, amikor családi összejövetelek, a kínai újév és az őszi betakarítás alkalmából visszatérnek falujukba.

⁵ A régi rendszerben a kínaiak nem étkezhettek vidéki vendéglőkben, hiába volt náluk készpénz, mert kötelező volt felmutatniuk a helyi hatóságok által kibocsátott élelmiszerjegyeket.

⁶ Lásd Huang Ping: Seeking Survival (Huang, 1996) és "The Outgoing Trend of Modern Chinese peasants", in Thinking, különkiadás, n° 928.

⁷ Az 1980-as évektől az 1990-es évek végéig sok alkalmi és idénymunkás dolgozott, általában éjszakai műszakban, külföldi társaságoknál (nagyrészt hongkongi, tajvani, japán, dél-koreai és malajziai vegyes vállalatoknál), a part menti régiókban.

⁸ 2000-ben a Világbank Kínát a vásárlóerő alapján a "mérsékelt (vagyis gyenge) jövedelmű" országok közé sorolta. Következésképpen Kína nem kaphat többé alacsony kamatozású "kedvezményes feltételű hiteleket" a társadalombiztosítás, az elemi oktatás és a közegészségügy fejlesztésére vidéken. Mi több, az ország "szigorú feltételekhez kötött kölcsönöket" sem vehet fel a távol eső régiók lakásépítkezéseire.

⁹ A statisztikák szerint 1995-ben a parasztok alig 1%-a kapott fizetést készpénzben. Ezzel szemben 2000-ben ez a szám elérte a 46%-ot. Lu Xueyi [Lü Hszie-ji] megvizsgálta a kérdést, és arra a következtetésre jutott, hogy a gabonatermékek, a zöldségek, a tojás és a gyümölcs ára 1996-óta folyamatosan csökken. Ha csak a gabonaféléket vesszük, 1999-ben a nyereség 32 milliárd jüannal zuhant 1996-hoz képest. Ráadásul a jövedelmek csökkenése összességében eléri a 40 milliárd jüant, négy év alatt pedig több mint 160 milliárd jüant.

¹⁰ Becslések szerint a járási hatóságok átlagosan több mint 2 millió jüan adóssággal küszködnek, a falvak elöljárósága pedig 200-300 ezer jüannal (Wen Tiejun, 2001).

¹¹ A 2000-es kínai újév táján munkatársaimmal végigjártunk néhány olyan községet, ahol mezőgazdasági dolgozókat foglalkoztattak, és városokat, ahol Szecsuan, Hunan és Kuangtung tartománybeli munkásokat alkalmaztak. Azt tapasztaltuk, hogy sok munkás, amikor visszatért munkahelyére, zárt kapukra talált, mégpedig véglegesen. Ők zömükben fiatal vidéki férfiak voltak Kanszu tartományból és Belső-Mongóliából.

¹² Mára az élelmiszerhiány jórészt megoldódott. A földművelés szerződéses rendszerének bevezetését követő években a kormány a kongresszusnak szóló jelentésében ünnepélyesen kijelentette, hogy végre megoldotta az élelmiszerhiány kérdését. Egy fejlett országból származó barátom az 1990-es évek végén megvallotta nekem, hogy "sejtelme sincs róla, mekkora mennyiségű élelmiszerre volna szüksége a kínaiaknak". Ez a mondat azt bizonyítja, hogy a fejlett országok nemigen vesznek tudomást a probléma súlyosságáról.

¹³ Huang, 1985. Nagyon érdekesnek találtam más tanulmányokat is, például James C. Scottét a The Moral Economy of the Peasant című kötetben (1976, Yale University Press), és Samuel Popkinéit a The Rational Peasantsben (1979), University of California Press. Egy nemrégiben zajlott beszélgetésen, amely a modern Kínában végbement társadalmi változásokról szólt, a kínai társadalomtörténet egyik neves amerikai szakértője kijelentette, hogy a jelenlegi viták álproblémák körül folynak, és két alapvető kérdést megkerülnek. Az első az imperializmus kérdése, a másik a túlnépesedés és a megművelhető földek hiánya.

¹⁴ Természetesen más szakértők is készítettek hasonló elemzést a tárgyban.

¹⁵ Meg kell jegyezni, hogy valamennyi "ázsiai tigris" diktatórikus rezsim alatt élt a "gazdasági fellendülés" időszakában. Az ISA tizenötödik kongresszusán, amelyen magam is részt vettem, egy indiai professzor, aki évekig tanított az USA-ban, a következő kérdést szegezte a hallgatóságnak: "Miért van az, hogy az utóbbi évtizedek folyamán India, ahol demokratikus rendszer és piacgazdaság működik, csak annyi külföldi tőkét vonzott, amennyi az egyharmadát sem éri el a Kínában működő külföldi tőkének?"

¹⁶ Elsősorban a Gyöngy-folyó deltájában, ahol számos városban létesült vegyes vállalat, jobbára hongkongi, tajvani, szingapúri, dél-koreai és japán érdekeltséggel.

¹⁷ A Beijing Youth Daily (2001. szeptember 28.) közölte, hogy 2001. október 1-jétől Kína több mint 20 000 kisvárosban vezeti be a lakóhely-nyilvántartási rendszer kísérleti reformját. Ez a reform jelentős szakasz volt a kínai kisvárosok hosszú fejlődésében.

¹⁸ Ez a helyzet tovább súlyosbította a vidéki egészségügyi ellátás problémáját, mert hosszú távon megnövelte a betegek költségeit.

¹⁹ Az Outlook (1996, n° 12.) közreadja egy paraszt történetét, aki levelet küldött a régió kormányzójának, amelyben ezt írja: "Jobb volt rabként a börtönben, mint falun földművesként." Elmondja, hogy "nagyra értékeli" börtönbeli életét, ahol havonta 100 jüant keresett, ingyen kapta a gyógyszereit és az orvosi ellátást, a villanyt, a vezetékes vizet, és "szinte semmire sem volt gondja". Ezzel szemben, amióta szabadult és "törvényes állampolgárrá" vált, küzdenie kell a fennmaradásért, mert családja egy apró telken kénytelen tengődni és évente több mint 1080 jüant kiadni adókra és megélhetésre.