Korábbi számok kategória bejegyzései

Serdületlen fiatalok? Életutak a posztindusztriális társadalmakban

(Somlai Péter – Bognár Virág – Tóth Olga – Kabai Imre: Új ifjúság. Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcensekről. Budapest: Napvilág Kiadó, 2007.)

Életutak a posztindusztriális társadalmakban

A cím több szempontból is magyarázatra szorul. Az általában nem okoz nagy meglepetést, hogy a fiatalság mint külön kategória „felfedezése" összefügg az ipari társadalmak fejlődésével és a kapitalizmus „fordista" modelljének elterjedésével. Az irodalom nagyon korán felfedezte az „örökifjú" fiatalokat: elég itt megemlíteni F. Scott Fitzgerald nevét, aki 1920-ban úgy ír a fiatal nemzedékről, mint „amely az előző generációhoz képest sokkal inkább fél a szegénységtől, és sokkal inkább isteníti a sikert; amely felnőtt, s most látja, hogy halott minden isten, hogy megvívtak már minden háborút, hogy megrendült minden hit az emberben" (Az Édentől innen). A második világháború utáni nagy „kultuszregények" fiataljai már nemcsak a régi istenekből, hanem a fogyasztói társadalomból is kiábrándulnak; tipikusan úgy jelennek meg, mint a modern kor prófétái, akik a kispolgári világba belesüppedt felnőtt világgal szemben képesek arra, hogy meglássák ennek a világnak a korlátait, kisszerűségét, és elforduljanak tőle. A legjobb példa Salinger Zabhegyezője, de a fiatalságnak ugyanez a profetikus szerepe megtalálható Camus Közönyében, vagy Osborne „lázadó" színművében, a Dühöngő ifjúságban is. Az új hősök tudatosan nem vágynak sikerre, hiszen céljuk éppen nem a fennálló rendbe való beilleszkedés, hanem a felvállalt kívülállás, a kritizált életviszonyok kategorikus elutasítása. Ezt a hagyományt viszi tovább a hatvanas évek „lázadó ifjúsága" (gondolok itt elsősorban olyan regényekre, mint Jack Kerouac Útonja, de a magyar példákból említhetjük Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregényét is). Az Úton nemzedékének nem nyújt kielégülést a fogyasztói társadalom: hősei nem a megszerzett materiális javakban, hanem az azokról való tudatos lemondásban keresik a boldogságot.

A posztindusztriális társadalmakkal, úgy tűnik, nemcsak a kapitalizmus egy új fejlődési fokához érkeztünk, hanem változás állt be a fiatalok társadalmi, kulturális attitűdjeiben, sőt, a fiatalság mint kategória megítélésében is. Az olyan „trendi" fogalmak, mint szingli, diplomagyár, LAT („living apart together" – magyarul: távollevők együttélése), vagy a harmincévesen is otthon lakó fiatalok megjelennek ugyan a napi sajtóban vagy a női magazinokban, de a rendszerváltozás óta kevés szisztematikus tudományos kísérlet történt arra, hogy feldolgozza ezt a nyugati országokban komoly szakirodalommal rendelkező jelenséget, vagy vizsgálja annak magyarországi hatásait. Az Új ifjúság című kötet, amelynek szerzői több fontos munkával járultak hozzá a magyar család- és ifjúságszociológiához, ennek a hiánynak a pótlására tesznek kísérletet.

A könyv nagy érdeme, hogy ezt a ma, ahogyan a média tükrében is látjuk, nagyon divatos témát képes tudományos módon megragadni, és ami még fontosabb, beleilleszteni egy strukturális keretbe. Nem célom itt belemenni abba a problémába, hogy akadémiai síkon milyen kihívások érték a strukturalizmust, illetve mit jelentett a humán tudományokban bekövetkezett „kulturális fordulat". Annyi azonban elmondható, hogy Magyarország ebből a szempontból is a „megkésett" országok közé tartozik: míg korábban a strukturalizmus volt a domináns paradigma, a rendszerváltozás után mintha az is a bukott rendszerrel azonosult volna, olyannyira, hogy sokan a struktúra szó használatát is kerülik. Noha a „kulturális" bírálat sokszor lehet gyümölcsöző, kérdéses, mennyire lehet társadalmi összefüggéseket megérteni a strukturális elemzés teljes elvetésével. Ebből a szempontból is nagyon üdvözlendő egy olyan kötet megjelenése, amely társadalmi összefüggéseiben igyekszik megragadni a mai fiatalság problémáit, az életutak változásait és általában a mentális trendek alakulását a témában különösen divatos „pszichologizáló" vagy éppenséggel moralizáló megközelítés helyett (amiből legfeljebb azt tudhatjuk meg, hogy a mai fiatalok önzőbbek, mint elődeik, nem tisztelik annyira a társadalmi normákat, nem akarnak családot stb.).

Somlai Péter bevezető tanulmányában külön is hangsúlyozza, hogy az „új ifjúság" vizsgálatának elsődleges kontextusát a megváltozott társadalmi feltételek adják. A posztfordista társadalmakra jellemző a flexibilis foglalkoztatási viszonyok elterjedése, a jóléti államok leépítése, az oktatás- és egészségügy privatizálása. Mindezek kevéssé kedveznek a korábban standardnak tekintett életútmodell követésének, ahol a tanulás lezárulását „automatikusan" követte a munkakezdés és a családalapítás. (Tegyük hozzá, a második világháborút követő gazdasági növekedés kedvezett is ennek a modellnek, hiszen főiskolai, egyetemi diplomával gyakorlatilag azonnal sikerült az elhelyezkedés.) Ma ez koránt sincs így, hiszen a tömeges felsőoktatási képzés elterjedésével a diploma egyáltalán nem jelent garanciát az elhelyezkedésre. (Diploma nélkül viszont remény sincs az áhított „jobb" állások megszerzésére.) A tanulási időszak így automatikusan kitolódik, annál is inkább, mert sokan eleve a több diploma megszerzésére „startolnak", hogy javítsák esélyeiket a munkaerőpiacon. Mivel a diákok többségét a szülők nem tudják (vagy nem akarják) teljesen eltartani, egyre inkább terjed a munka melletti tanulás. A „fiatalkor" kitolódása hatással van a párkapcsolatokra is, hiszen érthető, hogy biztos egzisztencia nélkül az emberek nagy többsége húzódozik a gyerekvállalástól. Mivel a férfiaktól még ma is (inkább) elvárják, hogy családfenntartók legyenek, vagy legalábbis többet keressenek, mint partnerük, sokan félnek is a korai elkötelezettségtől. Hasonló okokból kezdenek el „később" szülni a nők: egyrészt, a diplomaszerzés eleve kitolja a családalapítás idejét, másrészt, a kétkeresős modell terjedése mellett egyre több nőnek fontos, hogy saját „egzisztenciája" legyen (amit családi örökség híján csak a munka világába való bekapcsolódással lehet megteremteni). A „standard" életút tehát egyre kevésbé számít mintának, de ennek oka nem a mai fiatalok megváltozott pszichológiájában, mint inkább az új társadalmi környezetben keresendő.

A tanulmány lényeglátó elméleti következtetései mellett jó összefoglalót ad a nyugati szakirodalomból, ami különösen hasznos, hiszen az idézett munkák jó része nehezen hozzáférhető a magyar olvasóközönség számára. A szerző ugyanakkor jó érzékkel kapcsolja össze a magyar tapasztalatot a nyugatival, illetve mutat rá arra, hogy miért cáfol rá mégis az „új ifjúság" arra a posztmodern tézisre, hogy korunkban oldódnak a kötöttségek, és értelmüket veszítik a régi osztálykategóriák. Kétségtelenül megjelentek az olyan „húzószektorok", mint az informatika vagy a tömegkommunikáció, ahol, úgymond, a fiataloknak „áll a világ". Érdemes azonban megnézni a bekerülés kritériumait: a sokdiplomás, több nyelven beszélő emberek túlnyomó többsége olyan családokból jön, akik már rendelkeznek bizonyos társadalmi tőkével, és azt „örökítik tovább" gyermekeikre. A felsőoktatás privatizációja, a „jobb" egyetemek földrajzi elhelyezkedése (többnyire olyan városokban, ahol a megélhetés jóval drágább, mint az országos átlag) mind arra mutat, hogy ez a trend folytatódni fog, illetve az oktatásban „manifesztálódó" egyenlőtlenségek nemcsak megmaradnak, hanem nőnek is. Ha viszont megnézzük a másik oldalt, egyet kell értenünk Somlai Péterrel: a „posztfordista" társadalom egyre több embert szorít ki a munka világából a perifériára, ahonnan – megfelelő képzettség híján – szinte esély sincs a reintegrációra, és a gyerekek legfeljebb a szülők halmozottan hátrányos helyzetét „örökölhetik" (amit, sajnos, még rontanak is az egyre egyenlőtlenebb iskolai feltételek). Mindez nagyon kevéssé (vagy kevesek számára) fér bele a „posztmodern szabadság" élményébe.

Míg Somlai Péter elemzésében a magyar tapasztalat inkább párbeszédet folytat a nyugatival, a kötet másik három tanulmányában kifejezetten az előbbi feltérképezése a cél. Bognár Virág azt a hipotézist vizsgálja, hogy mennyiben igaz az életút destandardizációja a magyar fiatalokra (hogyan követi egymást a tanulás befejezése, az első elköltözés és az első gyerek vállalása). A tanulmány nem erősíti meg azokat a moralizáló kritikusokat, akik szerint a magyar család mint intézmény került volna veszélybe: összességében az első elköltözés továbbra is a házasságkötéshez kapcsolódik, igaz, az 1960-as évek eleje óta születettek körében nőtt azok száma, akik az összeköltözés után házasodtak. Az adatok érdekes módon az olasz „trenddel" mutatnak párhuzamot: a fiatal férfiak körében lehet azt tapasztalni, hogy megkezdték ugyan a munkát, de még otthon élnek, és nem alapítanak saját családot. A magyar eredmények tehát továbbra is a házasság normájának továbbélését mutatják. Kiemelném a szerzőnek azt a következtetését, hogy az eredmények a lakásproblémákra is rávilágítanak: más erőforrások híján a család úgy is segítheti a fiatalt, hogy nem kell albérletre költenie, hanem félreteheti az így megtakarított pénzt a lakásvásárláshoz. Nem kell feltétlenül a konzervatív mentalitást keresni a dél- vagy kelet-európai minták mögött: lehet, hogy a jóval magasabb észak- vagy nyugat-európai átlagbér is magyarázza ezen országok fiataljainak korai költözködési hajlamát.

Míg Bognár Virág statisztikai elemzéssel vizsgálja az életutakat, Tóth Olga kvalitatív módszerrel tanulmányozza az értékrendek változásait. Így is hasonló eredményre jut, mint az előző szerző: a magyar fiatalok többsége körében továbbra is népszerű a házasság intézménye. Nincs szükség arra, hogy rettegjünk a „szinglihordáktól": az egyedülállók többsége szeretne társat találni, és hosszú távon nem a „szinglilétet" tartja kívánatos életformának. Érdemes hozzátenni a szerzőnek azt a megjegyzését, hogy a magyar „szinglik" nagy része nem megrögzött hajadon, hanem elvált és a gyermekét egyedül nevelő édesanya. Az eredmények – a magyar társadalom „amerikanizálódásával" szemben – éppen a hagyományos attitűdök továbbélését igazolják. Érdekes módon ezt az 1970-es évekről rajzolt kép is megerősíti: noha a párt több erőfeszítést tett a női emancipáció érdekében, az idézett szociográfiák, riportkötetek azt mutatják, hogy a konzervatív mentalitást az egész társadalom igyekezett fenntartani. Megnyugtató ugyanakkor, hogy a hetvenes évek fiataljai is panaszkodtak az ismerkedés nehézségeire; ennyiben, azt mondhatjuk, a posztindusztriális kor sem hozott sok változást (noha ma több csatornán keresztül ismerkedhetünk). A házasságon kívüli együttélés tekintetében ma persze megengedőbb a megítélés, mint a hetvenes években, de összességében a mai fiatalok túlnyomó többsége éppúgy tartós kapcsolatra (és végül házasságra) vágyik, mint az előző nemzedék.

Kabai Imrének a magyar egyetemisták, főiskolások életútjáról írt tanulmánya zárja a kötetet. A szerző az Ifjúság – 2004 nevű vizsgálat adatait használja fel. A felmérés megerősíti, hogy a továbbtanulás erősen függ a lakóhelytől és a szülők iskolázottságától, az egyetemisták esetében még erősebben, mint a főiskolásoknál. Az életutak vonatkozásában a szerző megállapítja, hogy a hallgatók nagyobb hányada még otthon, a szüleinél lakik, és hogy körükben nagyobb ez az arány, mint kortársaiknál. Élettervek vonatkozásában viszont Kabai Imre eredményei megegyeznek Bognár Virág és Tóth Olga következtetéseivel: az egyetemisták nagyobb arányban kívánnak házasodni, mint kortársaik, és többségük több gyermeket is tervez (21%-uk pl. három vagy több gyermeket, míg a kortárscsoportnál 13,8% ez az arány). Vagyis egyáltalán nem nyer megerősítést az az előítélet, hogy az egyetemisták „családellenesek", vagy körükben nagyobb lenne a yuppie-k vagy szinglik aránya. Fontos még kiemelni a nagyobb mobilitási hajlandóságot: míg kortársaiknak 17,4%-a tervezi, hogy külföldön folytatja tanulmányait, a főiskolások harmada, az egyetemistáknak pedig több mint a fele dédelget ilyen ambíciókat. A külföld iránti nagyobb nyitottság azonban, úgy tűnik, összeegyeztethető a hagyományos családmodellhez való ragaszkodással.

A tanulmányok összességében jól kiegészítik egymást, és „kerekebb" képet adnak a magyar fiatalok életútjának, mentalitásának változásairól. A kötet külön előnye, hogy a szélesebb olvasóközönség számára is érthetően járja körül az „új ifjúság" témáját, és szintetizáló jellegénél fogva hallgatók is nagy haszonnal forgathatják. Két kritikai megjegyzésem nem annyira a kötethez, mint inkább ahhoz kapcsolódik, amit a szerzők kevéssé érintettek. Az első a nyugati és a magyar út különbségeire vonatkozik. Csak lemaradásról van itt szó a nyugati mintához képest, vagy minőségileg is más lesz a magyar fejlődés? Természetesen a kötetnek nem kell választ adnia arra, hogy mi volt az államszocializmus, de ennek teljes kimaradása azt a tézist erősíti, mintha itt pusztán lemaradásról lenne szó. Holott a magyar út '89 után is mutat specifikumokat, hiszen a több nyelven beszélő fiatalok éppen akkor emelkedhettek magasra a betelepülő multinacionális vállalatoknál, mint ahogyan a közgazdász- vagy jogászdiploma is akkor ígért azonnali karriert, biztos egzisztenciát. A mai fiatalok új „rendszerváltó" dühét ennek a frusztrációnak is betudhatjuk, hiszen ebben az értelemben ők a rendszerváltozás „megkésett" vesztesei.

A másik kritikus megjegyzés a jövőre vonatkozik. Somlai Péter hangsúlyozza az egyenlőtlenségek növekedését, azt, hogy valójában egy világ választja el egymástól a fogyasztói társadalomba integrált fiatalokat a perifériára szorult „mélyszegényektől". Felmerül a kérdés: ha ez a trend folytatódik, mit fog jelenteni a posztindusztriális társadalmakban a posztadoleszcencia? Egyáltalán, beszélhetünk-e az ifjúságról mint kategóriáról, ha valójában annyira eltérő módon integráltak a fiatalok? A fiatalság kultusza nem feltétlenül jelenti a fiatalok kultuszát; a reklámok egy része valójában a középkorúakhoz szól. Egyébként ugyanez igaz a gyerekeknek szóló reklámokra, hiszen a szülők sokszor azért veszik meg a drága játékokat, hogy saját társadalmi körük előtt reprezentáljanak. Mivel a gyerekek ebbe az egyenlőtlen világba szocializálódnak, nagyon hamar megtanulják, hogy a fogyasztással a társadalmi státusukat is kifejezik. Mivel úgy tűnik, hogy, szemben a hatvanas évekkel, egyre inkább a fogyasztás az, ami a társadalomba integrálja az embereket, nem csodálkozhatunk a fiatal nemzedéken, „amely az előző generációhoz képest sokkal inkább fél a szegénységtől, és sokkal inkább isteníti a sikert".

Azért abban még lehet bízni, hogy az „új fiatalok" egyszer majd találnak új isteneket.

In memoriam Kovacsek Sándor (1926-2007)

 

1993 márciusától volt nekünk egy lapmenedzserünk – ahogy ma mondják -, aki oh, dehogy is volt menedzser. A közösségi cselevés és gondolkodás embere volt. Születésétől elvegyülésén át egész kiválásáig. Az ESZMÉLET terjesztője. Egészen bénulásos betegségéig nem fáradó energiával állt az ügy szolgálatában, mert szerette és megszokta az értelmes és humánus mozgalmi tevékenységet. 1945-től a szociáldemokrata, majd 1953-tól a kommunista pártban. Akkor is lételeme volt a mozgalmi munka, amikor ereje teljében – 1958-1986 között – szövetkezetet vezetett, és az maradt a rendszerváltó évek után is. Nem rajta múlt, hogy a szocializmus eszméje nem vált tartósan új hegemóniát formáló világtörténelmi erővé. Ő ugyanis sok mindent megtett ezért. Emberi tisztessége, meggyőződése tartotta a hagyományos baloldalon a mozgalmi apály máig nem múló évtizedeiben is. Kemény arcélű, nyílt tekintetű ember volt; megjelenése jól illett aktivista szerepvállalásához. Nemcsak a munkája hiányzik – a kor és hazánk, melyben élünk ez ideig nem termelt ki a hasonló szellemű, meggyőződéses aktivistákat -, hanem érdeklődése, észrevételei, jelenléte a baloldali közegben, rendezvényeken.

Hiányzol Sanyi – de nem úszod meg! Dolgozhatsz tovább közöttünk, tiszteletbeli, örökös szerkesztőségi tagságoddal.

Tabák Lajos (1904- 2007)

 

600_TL_Portre.JPG

 

(fotó: Gáti György)

Erdélyben született, s lelkesen hazafias édesanyja hatására első fényképét a világosi csata helyszínéről készítette. Hatalmas kokárdával ment március 15-én az iskolába, s kívülről fújta Petőfit meg Adyt, de román és magyar társai hamar szembesítették a ténnyel: hiába az azonosulás, nem tartják őt „igazi" magyarnak, hanem „csak" zsidónak.

Az 1914-es háború miatt Magyarországra menekülő Tabák család jó ideig egyike volt a szolnoki vagonlakóknak. Tabák Lajos alig húszévesen belépett a szociáldemokrata pártba, s ifjú tisztviselőként hamarosan a törvénnyel is szemben találta magát, amikor a munkások szószólójaként fellépett a gyári vezetésnél.

A fényképezés – a kényszerű kihagyások ellenére – egész életét meghatározta. Szándéka a politikai dokumentáció is volt, de szinte az első pillanattól fogva nem szokványosan fotózott. A pillanatba igyekezett sűríteni a fárasztó munka lendületét, az emberi kiszolgáltatottságot, a szegénység testet-lelket gyötrő embertelenségét. A szegényekhez nem romantikus érzelgősséggel, nem leereszkedő jótékonysággal közelített. Szociófotós és avantgárd művész lett a szó legteljesebb értelmében Kassák Lajos körének maghatározó figurájaként.

Képei miatt Horthy rendőrei lefogták, műveit elkobozták, megsemmisítették. Végigszenvedte a munkaszolgálatot, az orosz frontot, négy évi hadifogságot. Ipari vezetőként és káderként elutasította a szolgálati autót és a budai villát, harcolt a magyar gyapot őrült ötlete ellen, nem vállalta, hogy a szegény parasztok padlását is lesöpörje. Kis híján az elvtársai is börtönbe csukták. Igazgatott gyárat és szervezte a magyar fotóséletet, nyugdíjasként újra aktívan fényképezett, s a rá jellemző szívóssággal gyűjtögette össze életműve szétszórt cserepeit.

Mindig a maga útját járta. Szelíden, de megalkuvás nélkül.

Főbb művei a magyar fotótörténet emblematikus képei.

72. szám | (2006 Tél)

E számunkat az 1956-os felkelés 50 évfordulójára tekintettel elsősorban '56 eseményei értelmezésének szenteltük; a beérkezett írásokból – szokásunktól eltérően, kivételesen – csak egy tematikus blokkot állítottunk össze. A cikkek kiválasztására befolyással volt, hogy a hivatalos jellegű megemlékezések szinte minden árnyalata elhallgatta az események antikapitalista és szocialisztikus, önigazgatói irányzatát. Az évfordulós könyvek, konferenciák, műsorok stb. – a jelenlegi rendszer legitimációját erősítendő – a polgári, nyíltan antiszocialista politikai erők szerepét domborították ki, s tekintették „forradalminak". Ezért aztán e témában összeállításunk politikai és elméleti értelemben is sokszínűbb álláspontot mutat be. Fogalmilag a „sajnálatos októberi eseményeket" nevezzék forradalomnak, ellenforradalomnak vagy (nép)felkelésnek, egy bizonyos: a tények „egydimenziós" ábrázolásai nem vezetnek ki az elméleti és módszertani zsákutcából. Az Eszméletnek fel kell mutatnia azt az oldalt, amelyet elhallgatnak vagy a felismerhetetlenségig eltorzítanak. Míg a Kádár-érában képviselt hivatalos álláspont a „fasiszta ellenforradalomról" a Köztársaság téri epizódot abszolutizálta, manapság csak a polgári demokratikus elemek kapnak hangsúlyt, vagy egyenesen Mindszenty irányzatára vannak tekintettel, mintha az az események demokratikus oldalához tartozott volna. A mi módszertani megfontolásunk, hogy az egészben a részt, a részben az egészet igyekszünk láttatni.
A lapszám további írásai különböző problémaköröket érintenek a szociálpolitikától a balti köztársaságok (szélső)jobboldali politikai erőinek nacionalista-antiszemita ideológiai indoktrinációján és az 1981-es lengyel válságon át az újra „felfedezett" erdélyi író, gróf Wass Albert hungarista elkötelezettségének bemutatásáig.

Tartalomjegyzék
  1. Tütő László : 1956 mint nyelvi probléma
  2. Mark Pittaway : A magyar forradalom új megközelítésben: az ipari munkásság, a szocializmus széthullása és rekonstrukciója, 1953-1958
  3. Krausz Tamás : Az 1956-os munkástanácsokról
  4. Dobos Gábor : A szovjet katonai intervenció okai az SZKP KB Elnökségének dokumentumaiban
  5. Dömény János : 1956 és a hispán világ
  6. Lugosi Győző : 1956 és a hidegháborús államközi rendszer Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom című könyvéről
  7. Bartha Eszter : A Mansfeld-film – és akiknek nem kell
  8. Thoma László : Egy pontos kézikönyv Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 című könyvéről
  9. Kéri Elemér : Kapitalizmus – japán módra Pethő Bertalan: Japán út/viszony I.-II. című kötetéről
  10. Marcello Musto : Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája, Marx-Engels Összes Művei új kritikai kiadásáról
  11. Mitrovits Miklós : A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december. (Egy történelmi dokumentum: Viktor Anoskin altábornagy „munkafüzete”)
  12. Artner Annamária : A foglalkoztatáspolitika esélyei a munkaerőpiac törvényszerűségeinek tükrében
  13. Ékes Ildikó : A közgazdasági tanok és a változó világ
  14. Efraim Zuroff : Kelet-Európában a holokauszt történetének feltárása az antiszemitizmus feléledéséhez vezet
  15. Nagy László : Wass Albert és a hungarizmus
  16. Polonyi Péter : Tisztelt szerkesztőség!

Az értelmiségi kritika körülményei Kínában

„Kínában nekünk az az egyik komoly problémánk, hogy nincs kapcsolat az értelmiség és aggodalmának tárgya, a nép között. Ez részben a »kulturális forradalom negatív« hatása, amikor is az értelmiségiekre és a kétkezi dolgozókra ugyanazt a helyzetet kényszerítették, ami voltaképpen csak viszályt szított a két társadalmi réteg között. Kínában az értelmiségiek vagy behúzódnak elefántcsont-tornyukba, ahol szaktudományos kutatómunkával foglalják el magukat, vagy tanácsadókká szegődnek multinacionális cégekhez, civil szervezetekhez, esetleg a Világbankhoz." A szerző tanulmányában a kínai értelmiség helyzetéről, stratégiáiról és lehetőségeiről ad rövid körképet.

[…] A kínai értelmiség körében igen vegyesek a politikai irányzatok, a vitában álló felek azonban alapvetően két táborra oszlanak. Az elsőnek a tagjai önmagukat "neoliberálisoknak" nevezik. Ők a szabad piac, a liberalizáció elvét támogatják, azt a fejlődési paradigmát, amelyet Kína választott azért, hogy egy Egyesült Államok mintáját követő modern állammá váljon. Ők képviselik az uralkodó áramlatot. Másfelől ott vannak azok az értelmiségiek, akiket időnként mint "új baloldalt" határozzák meg, s akik kritikával közelítenek a társadalmi valósághoz. Ők az egyenlőség és igazságosság szocialista elvét vallják, miközben nem helyezkednek arra a leegyszerűsítő álláspontra, hogy az új Kína teljes történelmét elutasítsák. Inkább arra törekednek, hogy megértsék a társadalmi fejlődés komplexitását és az egyéni emancipációt. Miután közülük sokan azt az utat választották, illetve arra kényszerültek, hogy a mezőgazdaságban vagy gyárakban dolgozzanak, ismeretséget és bizonyos családias kapcsolatokat ápolnak az átlagemberek – parasztok, nők, munkások, nemzeti kisebbségek – mindennapi valóságával. Baloldali álláspontjuk nem teszi őket az államhatalmi politika híveivé, és nem hunynak szemet az üldöztetések és szenvedések előtt, amiknek a lakosság nagy része ki volt téve a "kulturális forradalom" idején. Azért vették magukra az "új baloldal" címkéjét, mert anélkül, hogy a párt régi demagógiáját vallanák, nem hajlandók szentesíteni a kapitalizmust Kína fejlődésének receptjeként.

Külföldön és még Kínában is gyakorta merül fel az a túlzottan egyszerű különbségtétel, hogy egyfelől vannak Teng Hsziao-ping, másfelől pedig Mao Ce-tung hívei. Csakhogy azok az emberek, akik nem osztják Teng Hsziao-ping neoliberális választását, meglehetősen heterogén csoportot alkotnak, és egy részük Maóval szemben ugyanolyan kritikus, különösen amiatt, hogy elmélete és gyakorlata között felettébb sok volt az ellentmondás. Például Mao a bürokrácia elleni harc legfőbb védnökévé nyilvánította magát, miközben személy szerint ő állt a párt és az állami bürokrácia élén. Mao a városokat ostorozva beszélt a vidékről, de nem bírálta a modernizációt, mint tette azt Gandhi; az ő víziója Kína fejlődéséről az urbanizáció és az iparosítás volt. Azokban a módozatokban, ahogy ma a maoizmust taglalják vagy bírálják, roppant nagy a változatosság. Ezért is meggondolatlanság "maoistának" tekinteni minden olyan csoportot, amely ellenzi a neoliberális piacgazdaságot.

Ugyanez vonatkozik azokra a csoportokra is, amelyek látszólag a neoliberalizmust választották; ők többszörös ellentmondásokkal viaskodnak, ami Kína kaotikus állapotát tükrözi, hol az előnyöket, hol a kudarc lehetőségét, hogy az ország jelenlegi fejlődése keveseknek válik javára és sokaknak kárára. Például, közvetlenül az 1989-es demokratikus mozgalmat megelőzően, valamikor január táján a "neoliberális" értelmiség körében divatos gondolat volt, hogy Kínának egy újszerű, tekintélyelvű berendezkedésre volna szüksége – a szingapúrihoz hasonlóra -, mert úgy vélték, hogy a gazdasági fejlődéshez politikai ellenőrzésre van szükség. Az áprilistól júniusig végbement események azonban, amelyek a Tienanmen téri válsághoz vezettek, arra késztették ugyanezeket az értelmiségieket, hogy a demokrácia és a polgári jogok védelmére keljenek. A politikai vita alakulása is befolyással volt a gazdasági irányultságra. Ma már nehéz úgy érvelni a neoliberális piacgazdaság mellett, hogy ugyanakkor az illető elítéli az Egyesült Államok iraki háborúját és azokat a kísérleteit, hogy ellenőrzést gyakoroljon az olajforrások felett. Kína geopolitikai helyzete a kőolajat tekintve megkerülhetetlenné teszi azt a kérdést, hogy milyen legyen a kívánt modernizáció típusa, és melyek a hozzá szükséges energiaforrások.

 

Nyugati benyomások az országról és a belső társadalmi ellentmondások

 

Ellentétben azzal az általános képpel, amelyet a nyugati média rajzol Kínáról a maga szempontjai szerint, az országban heves viták zajlanak ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Nyugaton a figyelem rendszerint hol Kína belső gazdasági reformjaira és a globalizált piachoz való kapcsolódására, hol pedig a pártállam autoritására irányul. Holott ennél jóval több kérdés érdemel figyelmet; ilyen például a kiemelten fontos vidéki fejlődés problémája […] Kínában rengeteg érdekes tudósítás forog, és számos kiélezett vita kap helyet a sajtóban, amely több mint 2000 napilapot és mintegy 8000 folyóiratot ölel fel. Előfordul ugyan, hogy az olvasók esetenként egyik vagy másik újság betiltásáról értesülnek, az országban azonban tényleges és jelentős piaca van a sajtótermékeknek és a könyveknek. Sok vita zajlik a weben is, amelyek köré lényegében a fiatal és a valamivel idősebb értelmiségiek csoportosulnak. Időről időre előfordulnak esetek, amikor egyes internethasználók vagy bizonyos weboldalak szemet szúrnak a hatóságnak, és börtönbüntetéseket szabnak ki miattuk, amely esetek azonmód mobilizálják a nemzetközi közösséget a cenzúra ellen, de mindezzel együtt a weboldalakon folytatott viták körülbelül 90%-a kicsúszik a kormány ellenőrzése alól.

Az a sarkalatos problémakör, amely manapság mindinkább előtérbe kerül Kínában, nevezetesen a vidék kérdése, sokáig kívül maradt a közvélemény érdeklődésén. A falusi származású vándormunkások – a Nagy-Britannia népességét háromszorosan felülmúló, mintegy 200 millió ember – megjelenése a városokban, már önmagában is elgondolkodtató. Némelyek egyértelműen úgy tartják, hogy a vidéki munkaerő fele felesleges. Sok megfigyelő nem veszi tudomásul azt a tényt, hogy az ország gigantikus méretei ellenére az egy lakosra eső megművelhető földterület igen csekély. Az anyagi források erősen korlátozottak, amellett több körülmény járul hozzá a városokba vándorláshoz: a központi vagy a helyi kormányzati politika, a készpénz hiánya, a városi munkaerőpiac… E tényezők miatt növekszik állandóan a vándormunkások száma. Ennek ellenére az egész vidéki problémakör nem hat akkora kényszerítő erővel, hogy a városi értelmiségiek érdeklődésének homlokterébe kerüljön. Többségük továbbra is úgy gondolja, hogy a falusiak problémája az elégtelen modernizáció következménye. Az államot azonban egyértelműen érinti a vidéki övezetek és az ott élő népesség helyzetének romlása, és végre kezdi úgy felfogni a problémát, mint a Kína által erőltetett modernizáció specifikus következményét, amivel magamagát is beláthatatlan helyzetbe hozza. A volt miniszterelnök, Csu Zsung-csi kormányzati beszámolójában elismerte a nehézségeket: minden sikeresen halad, kivéve a vidék problémáját.

Jóllehet az agrár- és az ipari fejlődés között feszülő társadalmi ellentmondás minden fejlődő vagy fejlett országban alapvető kérdés, e dichotómia a Kínában fennálló helyzet leírására nem elegendő. Egyfelől ott van a vidéki parasztság kizsákmányolása, másfelől a vidéki és a városokban élő nőké, amely jóval súlyosabb, mint bármikor korábban. Mindezek a fejlődő országokban klasszikus ellentmondások. Akár kulturális, társadalmi vagy politikai téren nyilvánulnak is meg, semmi esetre sem a mai Kína jellegzetességei; számos más országban is tapasztalhatók voltak már. Ezzel szemben, ami talán kínai sajátosságnak mondható, az annak az elitnek az összetétele, amely a forrásfelhalmozás jelenlegi folyamatának haszonélvezője. Az Egyesült Államokban közismert a multinacionális cégek és a nagy családok összefonódása. Az amerikai elnökválasztások legutóbbi két jelöltje azóta a Skull and Bones Club tagja, amióta egyik is, másik is a Yale Universityre járt… Kínában mindig is az államot képviselő párt hatalma érvényesült, de hierarchiájának krémje, amely az átalakulás előnyeit élvezi, azokból a személyekből alakult ki fokozatosan, akik a legfőbb erőforrásokat, a nagyvállalatokat, a tőkét ellenőrizték. Kína messzire jutott az átalakulásban, még ha szemre úgy fest is, hogy politikai rendszere nem változott. Esetében olyan "békés átalakulásról" lehet beszélni, amelynek a hatásai igen mélyek.

Akárhogyan is van, a helyzet az, hogy létezik egy kisebbség, amely kezében tartja a forrásokat, s azok egyenlőtlen elosztása ebből egyenesen következik. Ennélfogva felettébb fontos foglalkozni a többség sorsával, még akkor is, ha az utóbbi két évtizedben a társadalmi mobilitás felhajtóereje jóvoltából sikeresen kialakult egy jelentősebb középosztály. Ez az osztály jelenleg a lakosság 10-20%-át képviseli, mintegy 150 millió embert. 2004-ben Kínában 250 millió mobiltelefont regisztráltak, amiből egyesek azt a következtetést vonták le, hogy a középosztály számszerű nagyságában elegendő a piachoz. A helyzet azonban annál aggasztóbb a lakosság 70%-ára nézve, amely igen szűkös forrásokból kénytelen megélni. Mind többször hallani olyan vándorló munkásokról, akik nem kapják meg a bérüket. Kínában mindenki elismeri, hogy egyre nagyobb mértékben nő a különbség a gazdagok és a szegények között. A 0,45-0,46-os Gini-együttható (szemben az európai 0,29-essel, az egyesült államokbeli 0,34-essel és a latin-amerikai 0,57-essel) jól tükrözi ezt a tarthatatlan társadalmi polarizációt. A kínai lakosságon belül kialakult feszültséghez járul még az ember és a természet közötti feszültség. Az utóbbi harminc évben Kína valóban messzire ment ezen a téren. A környezetrombolás, a felelőtlen projektek, mint a Három Szoros vízi erőműé, éppúgy komoly aggodalomra adnak okot, mint a hátrányos helyzetű néprétegek életkörülményei.

 

Emberi jogok, igazságtalanságok és kapitalista korszerűsítés

 

Nyugaton hiába képzelik, hogy a legtöbb nyugtalanságra az erős tekintélyelvre épülő állam adja az okot, a kínaiak többségének nem ez a legfőbb gondja. Természetesen léteznek az országban tabuk, van, amit az emberek nem mondhatnak vagy csinálhatnak a Tienanmen téren. Ha politikai okokból letartóztatnak valakit, ennek híre azonnal megjelenik a nyugati sajtóban, de ettől még a kínai lakosság nem aggódik jobban. Annál általánosabb nyugtalanságot vált ki a korrupció, a munkanélküliség, a részmunkaidős foglalkoztatottság, a szegénység és a bűnözés, és még sorolhatnánk. A viták lényegét a mindennapi életkörülmények határozzák meg, mint például a földművesek ivóvízhez való hozzájutásának joga, akiknek a környezetét a háttéripar szennyezi. Ezek a kérdések már kevésbé érdeklik a nyugati médiát, amely, úgy tűnik, igencsak leragadt a hidegháborúnál, a vasfüggönynél, s ennélfogva szinte kizárólag a kommunista állam autoritarizmusára és a polgári, politikai jogok megsértésére fókuszál. Nyugaton egy politikai fogoly továbbra is nagyobb felzúdulást vált ki, mint az a 30 000 ember, aki a világon naponta hal meg éhen vagy gyógyítható betegségben.

Magától értetődik persze, hogy magunk sem vagyunk érzéketlenek a polgári és politikai jogok iránt. Az adott keretek között való alkalmazásuk azonban, amely illett talán a hidegháború szelleméhez egy vasfüggönnyel kettéosztott, kétpólusú világban, megkérdőjelezi az eljárást. Mivel nem vagyunk az államok közötti politikára szakosodott politikusok, nem a mi dolgunk, hogy instrumentalizáljuk az emberi jogokat. Különben is, hiába hirdetik egyetemességüket, olyan eurocentrista felfogásról van itt szó, amely a modern nyugati keresztény kultúrában felnőtt férfi modelljére épül. Alkalmazásuk más kultúrákban ennélfogva problematikusnak mutatkozik, ha nincs tekintettel az emberi jogok kialakulásának eredetére és az érintett országok kultúrájának sajátosságaira. Mindazonáltal számunkra e jogok kérdése alapvető abban az értelemben, amely az emberek megbecsülésére, méltóságára és jólétére vonatkozik mindennapi életükben. Mi mindenki számára követeljük azokat a jogokat, amelyek minőségileg elfogadható életet és létbiztonságot garantálnak, védenek a lopás, a bűnözés, a betegség, a munkanélküliség vagy a polgári jogok megsértése ellen.

A politikai jogokért – mint amilyen egy szakszervezet létrehozásának lehetősége, vagy a létszükségletekhez kapcsolódó jogok, mint a társadalmi egyenlőség és a javakhoz való hozzáférhetőség – nem lehet fellépni egymástól függetlenül. Fenntartásaim vannak azokkal az NGO-kkal és emberi jogokat védő szervezetekkel szemben, amelyek Kína határain kívül harcolnak a mi politikai jogainkért, anélkül hogy be tudnának avatkozni a konkrét valóságba, és előidézhetnének változásokat. Szemük előtt nagyobbrészt az államok politikája lebeg, és ha cselekvésre szánják magukat, akkor például felszólítják az Egyesült Államok kormányát, hogy ítélje el Kínát, vagy hívja fel rá a nyugati médiumok figyelmét. Ám a jelszavak hirdetése nem megoldás semmire.

Kína határain belül a valóság nagyon heterogén, és ott, ahol igazságtalanság történik, az emberek szerveződnek, petíciókat fogalmaznak meg, védik földjeiket, kártalanítást követelnek, változásokat sürgetnek. Ellenfeleik pedig számosak. Nem csupán a kínai kormány intézkedései vagy a bürokrácia a legkülönfélébb alakváltozataiban, hanem ott vannak például a multinacionális cégek is, amelyek önmagukban is kemény ellenfelek. Ebben a játszmában bizonyos, úgynevezett hivatalos vagy államtól független szervezetek meghatározó szerepet játszanak, ilyen például a Nőszövetség, vagy a nők és a dolgozók jogait védő szakszervezetek. Arra kellene nagyobb figyelmet fordítanunk, hogy a különböző szektorok tulajdon helyzetükből kiindulva minként harcolnak annak a fejlődésnek a következményei ellen, amely manapság a szabad piac és a tőke logikáját követi.

Kínában nekünk az az egyik komoly problémánk, hogy nincs kapcsolat az értelmiség és aggodalmának tárgya, a nép között. Ez részben a "kulturális forradalom" negatív hatása, amikor is az értelmiségiekre és a kétkezi dolgozókra ugyanazt a helyzetet kényszerítették, ami voltaképpen csak viszályt szított a két társadalmi réteg között. Kínában az értelmiségiek vagy behúzódnak elefántcsonttornyukba, ahol szaktudományos kutatómunkával foglalják el magukat, vagy tanácsadókká szegődnek multinacionális cégekhez, civil szervezetekhez, esetleg a Világbankhoz. A válság kevésbé írható egy elnyomó állam számlájára, inkább a több szinten létező küzdőterek rossz kihasználtságának az eredménye. A cselekvésre ösztönző számtalan mozgáslehetőség beszűkül az értelmiség körében. Amíg egy állami tisztviselő vagy egy akadémiai kutató átlagfizetése 1500 jüan, addig bármelyik, külföldről finanszírozott NGO-nak dolgozó értelmiségi jövedelme eléri a 6000-10 000 jüant is (100 dollár = 830 jüan). A tanácsadói munka tarifája napi 200-300 dollár…

E kötet (ti. a China Reflected című válogatás tanulmányai – a szerk.) azon értelmiségiek kritikai és értő elemzése Kína jelenlegi problémáiról, akikben munkálkodik az akarat a dolgok megváltoztatására. Ennek a munkának kézzelfogható következményei kellenének, hogy legyenek e hatalmas ország előtt álló alternatívák megoldására. Néhány következmény persze lehet igen szerény is – egy falusi könyvtár, egy földműves szövetkezet, egy újra életre keltett kulturális hagyomány… -, de attól még meglesz a maga jelentősége. A tények feltárásánál nem lehet megállni. A kiadványban szereplő szerzők hatása az állam vagy az ellenzék irányultságára és tevékenységére egyértelműen viszonylagos. De ott, ahol megfordulunk, változásokat idézhetünk elő magatartásunkkal, kezdeményező lépéseinkkel, az új lehetőségeket megcsillogtató tapasztalataink ismertetésével. És ez a fajta voluntarista attitűd is előrébb visz, mint a cinizmus és a tehetetlenségre kárhoztató pesszimizmus.