Az írás arra tesz kísérletet, hogy bonyolultnak feltüntetett gazdasági összefüggéseket egyszerű, átlátható összefüggésekként mutasson be. Ennek eszközeként feltérképezi a táplálékszerzés, illetve jövedelemszerzés különböző típusait. Lefordítja a gazdaságtani kategóriákat: szaktudományos fejtegetés helyett – a közérthetőség esélyének növelése érdekében – szemléletességre törekvő nyelvet használ.

„Nehezen ért meg valamit az, aki azért kapja a fizetését, hogy ne értse meg" (Upton Sinclair)

„Az egyéni és társadalmi lét alapvető kérdéseivel, illetve pszichológiai, gazdasági, politikai és morális kérdésekkel kapcsolatban kultúránk fő funkciója: a kérdések elködösítése. Ez fejeződik ki ama állításban, hogy az átlagember számára a problémák annyira bonyolultak, hogy nem tudja megérteni őket… Azzal, hogy ezeket a kérdéseket annyira bonyolultaknak tüntetik fel, hogy csak a 'szakemberek' tudnak érdemben hozzászólni, s még ők is csak szűk szakterületükön, … elveszik az emberek kedvét attól, hogy a lényegesnek számító kérdésekben megbízzanak saját gondolkodási képességükben. Az egyén úgy érzi, hogy az adatok áttekinthetetlen dzsungelének tehetetlen foglya lett, és bámulatra méltó türelemmel várja, hogy a szakemberek végre rájöjjenek: mit kell tenni, milyen irányban kell haladni."

Következmények:

– „az emberek leszoknak arról, hogy maguk gondolkodjanak és döntsenek";

– „egyfajta gyerekes hit mindabban, amit a tekintélyek mondanak";

– „a mai ember… valójában csak azt akarja, amit elvárnak tőle". (Erich Fromm)

Azon állítás, hogy a törvény „szemernyit sem vesz el a szabadságomból", „szélesre tárta a kaput a szakértők uralma előtt." Úgymond: ha az emberek a szakértők uralmát „nem fogadják el, akkor hiányzik belőlük az ésszerűség. Ha viszont az emberek irracionálisak, akkor a ráció eszközével el kell nyomni őket… Én kibocsátom a rendelkezéseimet, ha pedig ellenállsz, akkor az én dolgom, hogy elfojtsam benned azt az irracionális elemet, amelyben az ésszel való szembenállásod megnyilvánul. Persze könnyebb volna a feladatom, ha ezt az elemet te magad fojtanád el magadban; ezért arra próbállak nevelni, hogy ezt meg tudd tenni…"

A szakértők álláspontja szerint: „ha te magad nem fegyelmezed saját magadat, nekem kell megtennem". „Mindez zsarnoksághoz vezet, … amelyről azután kimutatják, hogy a szabadsággal azonos…" (Isaiah Berlin)

„Az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék: kiskorúság." „Az emberiség nagy része… szívesen marad kiskorú egész életében, s másoknak könnyű ezek gyámjává feltolni magukat." „A gyámok… jóságosan magukra vették a rajtuk való felügyeletet. Miután elbutították jószágaikat, s gondosan vigyáztak, nehogy e jámbor teremtmények egy lépést is tehessenek ama járókán kívül, amelybe bezárták őket, megmutatták nekik az őket fenyegető veszélyeket, ha megpróbálnának egyedül járni." (Immanuel Kant)

A gyermek hiszékeny. Hisz a felnőtteknek.

A nagyra nőtt gyermek hiszékeny. Tekintélyeknek hisz: szakértőknek, korunk szakembereinek.

Elhiszi a kirekesztő magántulajdon szakértőjének, a közgazdásznak, hogy csak a kirekesztő magántulajdon lehet gazdaságos.

Elhiszi az állami uralom szakemberének, a politikusnak, hogy társadalom nem létezhet állami uralom nélkül.

Inkább hisz a kirekesztő magántulajdon és az állami uralom ideológusának, a jogásznak, mint önmagának.

Inkább hisz a kirekesztő magántulajdon és az állami uralom propagandistájának, a médiának, mint önmagának.

***

 

Az Úr megteremté a világot. És látá, hogy jó.

Azután az ördög elkezdte kidolgozni a részleteket.

(Apokrif)

 

Az ördög a részletekben van. A részletekben az ördög van. Pokolba az ördöggel! Pokolba a részletekkel!

I.

 

Kinek tejel a tehén? A tehén a borjának tejel. Tejet ad a borjának, ha az éhes.

Miért tejel a tehén? Miért ad tejet a borjának?

Viselkedésére vannak bonyolultabb magyarázatok is, de a gazdaságtani álláspont a legvilágosabb. Klasszikus piacgazdasági nézőpontból a tehén azért elégíti ki borja szükségletét, mert borja kielégíti az ő szükségletét. A tehén azért elégíti ki borja tejszükségletét, mert borja kielégíti az ő szeretetszükségletét. A tehén tejárut ad szeretetáruért, vagy valamilyen más, a borjától kapott szimbolikus (egyetlen szóval pontosan nem megnevezhető) áruért.

A tehén és a borja közötti kapcsolat az állatvilág egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tehén és a borja közötti kapcsolat úgy is felfogható, mint a hajdani borjú és a majdani tehén közötti szabad, önkéntes polgári kapcsolat. (Itt el kell tekinteni az olyan eshetőségektől, amelyek ezen összefüggés megértését hátráltatják, például hogy a borjú nem tehénként, hanem bikaként vagy borjúhúsként végzi.)

A tehén és a borja közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tehén és a borja közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A piac a szabad és önkéntes szükségletcsere birodalma. A tehén szabadon dönt arról, hogy tőgyet nyújt. A borjú szabadon dönt arról, hogy tőgyet szív. Nyújtás és szívás időtartamát, terjedelmének nagyságát (az átmozgó tej mennyiségét) a piaci szereplők kölcsönös egyetértése határozza meg. A tehén addig ad a borjának tejet, ameddig a borja tejszükséglettel rendelkezik. Vagyis ameddig a borjának tejre van szüksége és ezt a szükségletét, tejigényét tevőlegesen kinyilvánítja – azaz szívja.

 

 

 

Megakadályozhatja bármi is a tehenet abban, hogy tejeljen a borjának? Megakadályozhatja abban, hogy a borjával szabad piaci kapcsolatba lépjen?

Hátrányosan érintheti a tehén és a borja közötti piaci kapcsolat létesítését, ha a tehén valamilyen állati ragadozóval, például farkassal találkozik, amely őt – a borjával ellentétben – nem a tejéért, hanem a húsáért szereti. Ez a ragadozó a tehénnel – annak a borjával létesített piaci kapcsolatához képest – másféle piaci kapcsolatot, versenypiaci kapcsolatot kezdeményez. Konkrétan: a ragadozó két egyenlő piaci szereplő futóversenyét kezdeményezi, amelyben – ha történetesen ő győz – a verseny vesztesét levadássza, leragadozza. A tejárut megszemélyesítő tehén átalakul húsárut megszemélyesítő tehénné.

Esélyegyenlőség, versenyegyenlőség van biztosítva a piaci verseny résztvevői számára: azonos a versenypálya, azonosak a versenyszabályok (bal, jobb, illetve szabadon választható alternatívaként: jobb, bal). Ennek ellenére tehén és borja piaci kapcsolata, illetve ragadozó és tehén piaci kapcsolata nem teljesen azonos, amennyiben az utóbbiban a tehén részéről a versenypiaci részvétel nem feltétlenül önkéntes. A tehén valószínűleg nem kezdeményezi ezt a versenyt, továbbá a nem általa kezdeményezett versenyben nem teljesen szabad elhatározásából vesz részt. Nem pusztán belső késztetésre kezd a piacon versenytehénként szerepelni.

Nem tisztán szabad mérlegelés eredményeként viszi a vásárra a teje helyett a bőrét versenytehénként. A tehén nem szabadon határoz arról, hogy a piaccal ne pusztán árutermelőként, azaz áruja (teje) révén kerüljön kapcsolatba, hanem hogy önmaga, mint áru váljon versenypiaci szereplővé. Számára a versenykényszer kényszerű tevékenységet eredményez, kényszerpiaci részvételt, piaci kényszermunkát jelent.

 

III.

 

A tehén és a borja közötti kapcsolat az állatvilág egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A ragadozó és a tehén közötti kapcsolat az állatvilág polgárai közötti nem egyenrangú kapcsolat: a kényszerítő, vagyis a kényszert alkalmazó és a kényszerített, vagyis a kényszert elszenvedő versenypiaci kapcsolata. A ragadozó és a tehén közötti gazdasági kapcsolat az állatvilág ragadozó polgára és az állatvilág elragadott (megkergetett, levadászott, leragadozott) polgára közötti kapcsolat. Az állatvilág ragadozó polgárának hatalmát az állatvilág elragadott (leragadozott) polgára felett természeti erőfölénye hozza létre.

A tehén és a borja közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tehén és a borja közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A ragadozó és a tehén közötti kapcsolat a piacgazdaság nem egyenrangú polgárai közötti nem szabad kapcsolat. A ragadozó és a tehén közötti piacgazdasági kapcsolatot nem önkéntesség és kölcsönösség jellemzi.

 

IV.

 

A tehén tejet ad a borjának. Elképzelhető, hogy a tehén másnak is tejel? Elképzelhető, hogy a tehén nem csak a borjának, hanem másnak is ad tejet?

Előfordul, hogy a tehénnek gazdája van és a tehén a gazdájának is tejel. Előfordul, hogy a tehén tejet ad a gazdájának, mert a gazda tejet ragad el tőle.

A gazda megműveli a tehenet. Kiviszi a rétre legelni. Vizet hoz neki a kútról. Az istállóban szalmát tesz alá. Megfeji stb. Az állati ragadozó a tehenet a húsáért szereti. A tehén tejivó gazdája a tehenet a tejéért szereti. A dolgozó tulajdonosok rendszerében a tehén tulajdonosa és a tehén megművelője – a tejműves – ugyanaz.

Azé a tehén, aki megműveli.

(A gazdátlan és megműveletlen, vagyis önművelő tehenek vizsgálatától itt most el kell tekinteni.)

 

V.

 

Azé a tehén, aki megműveli. Azé a tehén, aki megműveli?

Előfordul, hogy a gazda műveli meg a tehenet. Kiviszi a rétre legelni. Vizet hoz neki a kútról. Az istállóban szalmát tesz alá. Megfeji stb. Ebben az esetben a tehén tulajdonosa és a tehén megművelője, a tejműves, ugyanaz.

Előfordul, hogy nem a gazda műveli meg a tehenet. Nem ő viszi legelni. Nem ő hoz neki vizet. Nem ő tesz alá szalmát. Nem ő feji meg.

Előfordul, hogy a gazda alkalmazottat fogad, aki eteti, itatja, gondozza, megfeji a tehenet. Az alkalmazott a gazdának eteti, itatja, gondozza, feji a tehenet. Az alkalmazott nem saját magának, hanem a gazdának ragadja el a tehéntől a tejet. A tehén nem az őt fejő alkalmazottnak, hanem a gazdának adja a tejet. Az alkalmazott által megfejt tehén a gazdának tejel. A tehenet megművelő alkalmazott is a gazdának tejel.

Ebben az esetben nem azé a tehén, aki megműveli. A megművelt tehén a gazdáé, vagyis a ragadozó tulajdonosé, a farkas-tulajdonosé. A ragadozó tulajdonosok, a farkas-tulajdon rendszerében a tehén megművelője, a tejműves és a tehén tulajdonosa nem ugyanaz a személy.

 

VI.

 

A tehén és a borja közötti kapcsolat az állatvilág egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A gazda és a tehén közötti kapcsolat az élővilág polgárai közötti nem egyenrangú kapcsolat. A gazda és a befogott tehén közötti gazdasági kapcsolat az élővilág ragadozó polgára és az élővilág elragadott (befogott, leragadozott) polgára közötti kapcsolat.

A ragadozó polgár előjogait az élővilág befogott (leragadozott) polgárával szemben erőfölénye hozza létre, és állami törvényhozás szentesíti.

A tehén és a borja közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tehén és a borja közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A gazda és a tehén közötti kapcsolat a piacgazdaság nem egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat.

A gazda és a tehén közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi. A befogott és jászolhoz kötött tehén előbb-utóbb megéhezik és megszomjazik. Mivel befogták és megkötötték, nincs módja önművelésre, nincs módja arra, hogy szükségleteit saját maga elégítse ki. Táplálkozási szükségleteinek kielégítéséről a gazdája gondoskodik. A gazda joggal tart arra igényt, hogy a tehén – ellenszolgáltatásként – neki tejeljen.

Az anarchista tehén csak a borjának tejel.

Az állami (államilag megrendszabályozott) tehén a gazdájának tejel.

 

VII.

 

Az alkalmazott nem teljesen szabad elhatározásból szegődik a gazda szolgálatába. Nem pusztán belső késztetésre bocsátja áruba a piacon termékei helyett a munkaerejét. Az alkalmazott nem szabadon határoz arról, hogy a piaccal ne pusztán árutermelőként, áruja révén kerüljön kapcsolatba, hanem hogy önmaga, mint áru váljon piaci szereplővé. Számára az alkalmazotti helyzet kényszerű tevékenységet eredményez, kényszerpiaci részvételt, piaci kényszermunkát jelent.

VIII.

 

A tehén és a borja közötti kapcsolat az állatvilág egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A gazda és az alkalmazottja közötti kapcsolat az állami világ polgárai (az állampolgárok) közötti nem egyenrangú kapcsolat. A gazda és az alkalmazott közötti gazdasági kapcsolat a ragadozó polgár és a leragadozott (befogott) polgár közötti kapcsolat.

A ragadozó polgár előjogait az állami világ befogott (leragadozott) polgárával szemben gazdasági erőfölénye hozza létre, és állami törvényhozás szentesíti.

A tehén és a borja közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tehén és a borja közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A gazda és az alkalmazott közötti kapcsolat a piacgazdaság nem egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat.

A gazda és az alkalmazott közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi. A saját létfenntartási feltételektől megfosztott alkalmazott előbb-utóbb megéhezik és megszomjazik. Mivel megélhetési eszközeitől megfosztották, nincs módja önfenntartásra, nincs módja arra, hogy a szükségleteit saját maga elégítse ki. Táplálkozási szükségleteinek kielégítéséről a gazdája gondoskodik. A gazda joggal tart arra igényt, hogy az alkalmazott – ellenszolgáltatásként – neki tejeljen.

Az anarchista alkalmazott magának fej tejet.

Az államilag megrendszabályozott alkalmazott a gazdájának fej tejet.

 

IX.

 

A tehén tejet ad a borjának. A borjú tejet iszik. A tehén tejet ad a gazdájának. A gazda tejet iszik. A gazda tejet ad az alkalmazottjának. Az alkalmazott tejet iszik. Elképzelhető, hogy a gazda másnak is ad tejet?

Előfordul, hogy a gazda saját maga készíti a ruházatát. Előfordul, hogy a gazda alkalmazottat fogad, és vele készítteti a ruháját.

Előfordul, hogy a gazda maga építi a házát. Előfordul, hogy a gazda alkalmazottat fogad, és vele építteti a házát.

De az is előfordul, hogy a gazda a ruhaszükségletét, házszükségletét stb. ruhavásárlással, házvásárlással stb. elégíti ki. A ruhaműves, házműves stb. azért elégíti ki a tejtermelő gazda szükségletét, mert a tejtermelő gazda kielégíti az ő tejszükségletét. A tejtermelő gazda azért elégíti ki a ruhaműves, házműves stb. tejszükségletét, mert a ruhaműves, házműves stb. kielégíti az ő ruhaszükségletét, házszükségletét stb. A gazda tejárut ad ruhaáruért, házáruért és más, számára szükséges árukért.

A tejtermelő gazda és a ruhatermelő ruhaműves, háztermelő házműves stb. közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tejtermelő gazda és a ruhaműves, házműves stb. közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A piac a szabad és önkéntes szükségletcsere birodalma. A tejtermelő szabadon dönt arról, hogy tejet árul. A ruhatermelő szabadon dönt arról, hogy ruhát árul. A háztermelő szabadon dönt arról, hogy házat árul. Stb. A kicserélésre kerülő tejáru, ruhaáru, házáru stb. nagyságát (cserearányát, a cserében alkalmazott mennyiségét) a piaci szereplők kölcsönös egyetértése határozza meg.

 

X.

 

A tehén tejet ad a borjának. A borjú tejet iszik. A tehén tejet ad a gazdájának. A gazda tejet iszik. A gazda tejet ad az alkalmazottjának. Az alkalmazott tejet iszik. A gazda tejet ad a ruhaművesnek, a házművesnek stb. A ruhaműves, a házműves stb. tejet iszik. Elképzelhető, hogy a gazda másnak is ad tejet? Elképzelhető, hogy rajtuk kívül más is iszik tejet?

Elképzelhető, hogy politikus is iszik tejet (visel ruhát, lakik házban stb.) A politikus politikát termel. Elképzelhető – mint a mesében -, hogy a tejtermelő gazda rendelkezik politikaszükséglettel. Ebben az esetben a tejtermelő gazda azért elégíti ki a politikus tejszükségletét, mert a politikus kielégíti az ő politikaszükségletét. A gazda tejárut ad a számára szükséges politikaáruért.

A tejtermelő gazda és a politikus közötti kapcsolat a piacgazdaság egyenrangú polgárai közötti szabad kapcsolat. A tejtermelő gazda és a politikus közötti piacgazdasági kapcsolatot az önkéntesség és a kölcsönösség jellemzi.

A piac a szabad és önkéntes szükségletcsere birodalma. A tejtermelő szabadon dönt arról, hogy tejet árul. A politikus szabadon dönt arról, hogy politikát árul. A kicserélésre kerülő tejáru és politikaáru nagyságát (cserearányát, a cserében alkalmazott mennyiségét) a piaci szereplők kölcsönös egyetértése határozza meg. Annyi tejet iszik a politikus, amennyit politikája a tejtermelő gazdának megér.

 

XI.

 

Elképzelhető, hogy a tejtermelő gazdának szüksége van a politikus

termékére. Ezért ad neki tejet. De az is elképzelhető, hogy a tejtermelő gazdának nincs szüksége a politikus termékére. Ezért nem ad neki tejet.

Elképzelhető, hogy a politikus annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Hogyan lehetséges, hogy a politikus akkor is iszik tejet, ha a tejtermelő gazda nem adott neki? Ha a tejtermelő gazda nem adott neki, akkor ki adhatott neki tejet?

Az anarchista tehén biztosan nem adott a politikusnak tejet, mert ő csak a borjának ad.

A gazda által befogott (elragadott) tehén sem adhatott a politikusnak tejet, mert tőle tejet csak a gazdája ragadhat el. A tehén ragadozó tulajdonos gazdájának ezt a jogát az állam szentesíti és védi.

A gazda által befogott alkalmazott sem adhatott a politikusnak tejet, mert ő csak a gazdájának ragadhat el tejet a tehéntől. Az alkalmazott ragadozó tulajdonos gazdájának ezt a jogát az állam szentesíti és védi.

Hogyan lehetséges, hogy a politikus akkor is iszik tejet, ha senki nem ad neki? Valahogyan mégis csak tejet kellett szereznie ahhoz, hogy tejet tudjon inni!

 

XII.

 

Elképzelhető, hogy a politikus annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy az adószedő annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy a jogász annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy a rendőr annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy a közgazdász annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy a pedagógus annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Elképzelhető, hogy a médikus (újságíró, riporter, politológus, médiaszereplő stb.) annak ellenére iszik tejet, hogy a tejtermelő gazda nem adott neki.

Hogyan lehetséges, hogy a politikus, adószedő, jogász, rendőr, közgazdász, pedagógus, médikus stb. akkor is iszik tejet, ha a tejtermelő gazda nem adott neki? Ha a tejtermelő gazda nem adott neki, akkor ki adhatott neki tejet?

 

XIII.

 

A politikusnak, az adószedőnek, a jogásznak, a rendőrnek, a közgazdásznak, a pedagógusnak, a médikusnak stb. az állam ad tejet. Az államnak a tehén gazdája ad tejet.

A tehén gazdája az államnak azért ad tejet, mert az állam elragadja tőle. A gazda tejel az államnak, mert kénytelen az államnak tejelni. Tehát a tehén a gazdájának is, meg az államnak is tejel.

 

XIV.

 

A tehén azért ad tejet a borjának, mert a borja kielégíti anyai szükségletét. Tehén és borjú kapcsolata egyenrangú, szabad, önkéntes és kölcsönös.

A tejtermelő gazda azért ad tejet a ruhaművesnek, házművesnek stb., mert azok fogyasztási szükségleteit elégítik ki. Kapcsolatuk egyenrangú, szabad, önkéntes és kölcsönös.

A tehén azért ad tejet a gazdájának, mert az elragadja tőle. A gazda azért gondoskodik a tehén megműveléséről, hogy a tejét elragadhassa tőle. Gazda és tehén kapcsolata nem egyenrangú. Ragadozó tulajdonos és befogott (elragadott) tulajdon kapcsolata áll fenn közöttük. De az alárendelt helyzetben levő tehén szükségletkielégítéséről gondoskodik a gazdája (hogy meg ne dögöljön). Tehén és gazdája kapcsolata – az alá-fölérendeltség helyzetében (e hierarchia bázisán, alapzatán) -szabad, önkéntes és kölcsönös. (A tehén álláspontjáról: kölcsönös, mert élelemért ad tejet; önkéntes, mert nem utasítja vissza az élelmet; szabad, mert kényszerhelyzetében így tudja a táplálkozási szükségletét kielégíteni, az éhhalált elkerülni.)

A gazda azért ad tejet az alkalmazottjának, mert az a tehenét megműveli (gondozza). Gazda és alkalmazott kapcsolata nem egyenrangú. Ragadozó tulajdonos és befogott (elragadott) munkaerő kapcsolata áll fenn közöttük. De az alárendelt helyzetben levő alkalmazott szükségletkielégítéséről gondoskodik a gazdája (hogy meg ne dögöljön). Alkalmazott és gazdája kapcsolata – az alá-fölérendeltség helyzetében (e hierarchia bázisán, alapzatán) – szabad, önkéntes és kölcsönös. (Az alkalmazott álláspontjáról: kölcsönös, mert élelemért gondozza a tehenet; önkéntes, mert nem utasítja vissza az élelmet; szabad, mert kényszerhelyzetében így tudja a táplálkozási szükségletét kielégíteni, az éhhalált elkerülni.)

A gazda azért ad tejet az államnak, mert az állam erre kényszeríti. Az állam és a tejtermelő gazda kapcsolata nem egyenrangú. Ragadozó állam és befogott tulajdonos kapcsolata áll fenn közöttük. Az állam és a tejelő tulajdonos alá-fölérendeltségét másként értelmezi a befogott tulajdonos, és másként a ragadozó állam.

 

XV.

 

A tejtermelő gazda álláspontja szerint azért kell neki a ragadozó állam részére tejelnie, mert az állam élősködők seregét alkalmazza és tartja el. A ragadozó állam azért ragad el tejet a befogott gazdától, hogy tejet adhasson alkalmazottainak: az élősdi politikusnak, az élősdi adószedőnek, az élősdi jogásznak, az élősdi rendőrnek, az élősdi közgazdásznak, az élősdi pedagógusnak, az élősdi médikusnak stb. Az állam azért ragadja el a tejtermelő gazdától a termékét, hogy az élősdi állami alkalmazottak éhen ne pusztuljanak.

 

XVI.

 

Az állam álláspontja szerint azért kell a tejtermelő gazdának az állam részére tejelnie, mert az állam a ragadozó tulajdonos szükségleteit elégíti ki. Az állam tevékenysége a ragadozó tulajdonos szükségleteit elégíti ki – akár tudatában van ennek a tulajdonos, akár nem. Az állam a ragadozó tulajdonos szükségleteit elégíti ki – akár akarja ezt a tulajdonos, akár nem.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki azzal, hogy tulajdonosi előjogait alkotmányban szentesíti. Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki azzal, hogy a ragadozás jogával való élés és visszaélés jogát alkotmányban szentesíti. E feladatok elvégzésére az állam jogászokat alkalmaz.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki azzal, hogy tulajdonosi előjogait védelmezi: megvédi anyagi, tulajdonosi biztonságát. E feladat elvégzésére az állam csendőrséget, rendőrséget, katonaságot, titkosszolgálatokat stb. hoz létre, és fegyvereseket, ügynököket, besúgókat alkalmaz.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki azzal, hogy az alárendelt alkalmazottakkal szemben megvédi a tulajdonos személyi biztonságát. E feladat elvégzésére az állam rendőröket alkalmaz.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét szolgálja annak hirdetésével, hogy a tulajdonnélküli alkalmazott a ragadozó tulajdonosnak köszönheti, hogy munkát talál – vagyis életben maradását. E feladat elvégzésére az állam közgazdászokat alkalmaz.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki annak hirdetésével, hogy a ragadozó tulajdon rendszere a tulajdonnélküli alkalmazottak érdekét szolgálja. E feladat elvégzésére az állam ige- és porhintő pedagógusokat alkalmaz.

– Az állam a ragadozó tulajdonos szükségletét elégíti ki annak hirdetésével, hogy a csendőrség, rendőrség, katonaság, titkosszolgálat stb. a tulajdonnélküli alkalmazottak biztonságát szolgálja. E feladat elvégzésére az állam ige- és porhintő médikusokat (újságírók, riporterek, médiaszereplők stb.) alkalmaz.

 

XVII.

 

A tejtermelő gazda álláspontja szerint az állam nem az ő szükségleteit elégíti ki. A ragadozó állam olyan állami szolgálatokat, szolgáltatásokat tukmál, kényszerít rá, amelyekre neki nincs szüksége.

Az állam a tőle ellopott tejjel táplálja élősdi alkalmazottait.

A tejtermelő gazda álláspontja szerint neki kell eldöntenie, hogy melyik szolgálatra, szolgáltatásra van, és melyikre nincs szüksége. Neki kell eldöntenie, hogy melyik szolgálatért, szolgáltatásért ad, és melyikért nem ad tejet. Neki kell eldöntenie, hogy melyik szolgálat, szolgáltatás mennyi tejet ér meg neki.

 

XVIII.

 

Az anarchista gazda a vevőnek tejel.

Az állami (államilag megrendszabályozott) gazda az államnak tejel.

 

XIX.

 

Az állam azé, aki megműveli. Az államot a politikus műveli meg (működteti). Az állam agya a politikus. Az állam vére a pénz. Az állam vérellátásáról a vérszívó adószedők feladata gondoskodni.

Az állam, mint legnagyobb ragadozó, azzal védelmezi a ragadozó tulajdonosok osztályát a befogott alkalmazottak osztályával szemben, hogy működteti a ragadozó tulajdonosok rendszerét. Az állam az élősködők osztályának alkalmazásával működteti a ragadozó tulajdonosok rendszerét.

Az állampolgár agya azé, aki megműveli. Az állampolgár agyát a politikus művelteti meg az állami alkalmazott és az önkéntes segítő újságírókkal, riporterekkel, politológusokkal, jogászokkal, közgazdászokkal, pedagógusokkal stb.

 

XX.

 

A politikus – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

A jogász – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

A közgazdász – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

A politológus – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

A médiaszereplő – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

Az újságíró – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

A pedagógus – tudva-nemtudva, akarva-akaratlan – ügynöke a ragadozó tulajdonosok rendszerének. Ügynöki szolgálataiért tejel neki a ragadozó tulajdonosok állama.

Stb.

A ragadozó tulajdonosok rendszerének szakemberei ügynöki tevékenységgel szolgálják meg az eltartásukat.

 

XXI.

 

Az állam álláspontja szerint azért kell a tejtermelő gazdának az állam részére tejelnie, mert az állam a tejtermelő gazda szükségleteit elégíti ki. Az állam tevékenysége a ragadozó tulajdonos szükségleteit elégíti ki – akár tudatában van ennek a tulajdonos, akár nem. Az állam a ragadozó tulajdonos szükségleteit elégíti ki – akár akarja ezt a tulajdonos, akár nem.

A ragadozó gazdaállam feladata a kisebb ragadozók biztonságáról gondoskodni. A ragadozó gazdaállam védelmezi a ragadozó tulajdonosokat.

A ragadozó gazdaállam feladata élősködő alkalmazottainak megélhetéséről és biztonságáról gondoskodni. A ragadozó gazdaállam táplálja és védelmezi élősködő alkalmazottait.

 

XXII.

 

A ragadozó tulajdonosok rendszerében az állam előjogokat élvez a termelő gazdával szemben. A ragadozó tulajdonosok rendszerében a ragadozó állam előjogokat élvez a kisebb ragadozókkal szemben. A ragadozó tulajdonosok rendszerében az állam jogszerűen ragad el tejet a tejtermelő gazdától. Ezt a jogát az állam élősködő alkalmazottai szentesítik (jogász, közgazdász, médikus, pedagógus stb.) és érvényesítik (politikus, adószedő, rendőr stb.). A ragadozó tulajdonosok rendszerében az állam jogszerűen lopott (élősködő állami alkalmazottak által jogszerűsítetten lopott) tejjel táplálja az alkalmazottait.

 

XXIII.

 

Az élősködő állami alkalmazottak tejet isznak. Nem fejnek tehenet, nem fejnek tejtermelő gazdát, a tejtermelő gazda szükségletét nem elégítik ki a piacon – mégis tejet isznak. Nem termelnek, nem ragadoznak, mégis táplálkoznak. A gazdaállam táplálja nem termelő, nem ragadozó, csupán élősködő alkalmazottait. Állami borjakként szívják az állam tőgyét. Szívhatják, amikor és ameddig állami szükségletet elégítenek ki. Jogszerűen lopott tejet szívnak. Lopott tejet szívnak – de a tejnek nincs szaga.

 

XXIV.

 

A ragadozó tulajdonos számára a tehén gazdasági haszonállat. Azért eteti (etetteti), hogy tejeljen neki.

A ragadozó tulajdonos számára az alkalmazott gazdasági haszonállat. Azért alkalmazza, hogy tejeljen neki.

A ragadozó állam számára a ragadozó tulajdonos gazdasági haszonállat. Azért védelmezi, hogy tejeljen neki.

A ragadozó tulajdonos számára a ragadozó állam politikai haszonállat. Azért tejel a ragadozó államnak, hogy az kierőszakolja: a ragadozó tulajdonosnak tejeljen a tehén; a ragadozó tulajdonosnak tejeljen az alkalmazott.

 

XV.

 

Előfordul, hogy valamelyik élősdi állami alkalmazottban felébred az öntudat, és független értelmiségivé akar válni. Azt gondolja, hogy nem csak az állam borjaként képes tejet inni, hanem a saját erejéből is. A független értelmiségi azt gondolja, hogy az államtól független úton, csak a piactól függve is képes tejet szerezni. Azt gondolja, hogy szüksége van rá a tehén gazdájának. Azt gondolja, hogy a tehén gazdája rendelkezik értelmiségi-szükséglettel, és annak kielégítéséért ad neki tejet. Az államtól független értelmiségi annyi tejet iszik, amennyi értelmiségi-szükséglettel a tehén gazdája rendelkezik.

 

XVI.

 

Előfordul, hogy a tehén gazdája rendelkezik értelmiségi- szükséglettel, és annak kielégítéséért tejet ad az államtól független értelmiséginek. Értelmiségi-áru tejárura cserélődik. De az is előfordul, hogy a tehén gazdája nem rendelkezik bizonyosfajta értelmiségi-szükséglettel. Ebben az esetben az értelmiségi-áru nem talál vevőre, és a tejivó független értelmiségi szomjan marad. Mit tehet ilyenkor az államtól független értelmiségi? Tudatosíthatja magában, hogy mivel értelmiségi-árujával, eladóként nem tud betörni a piacra, ezért vevőként sem válhat piaci szereplővé. Vagyis le kell szoknia a tejivásról. Mit tehet az államtól független értelmiségi, ha a pangó értelmiségi-piac ellenére sem akar tejmentes életet élni? Az államtól független értelmiségi továbbfejleszti függetlenségét: átalakul a piactól is független értelmiségivé. Az államtól és piactól független értelmiségi – ha nem akar leszokni a tejivásról – rászokik a tehéngondozásra, és tejművessé válik.

 

XXVII.

 

Az öntudatos tejműves alkalmazott álláspontja szerint az állam nem az ő szükségleteit elégíti ki. A ragadozó állam olyan állami szolgálatokat, szolgáltatásokat kényszerít rá, amelyekre neki nincs szüksége.

Olyan állami szolgálatokat, szolgáltatásokat kényszerít rá, amelyekre nem neki, hanem ragadozó tulajdonos gazdájának van szüksége.

A ragadozó tulajdonosok rendszerében az állam előjogokat biztosít a ragadozó tulajdonos gazdának az alkalmazottjával szemben.

A ragadozó tulajdonosok rendszerében a gazda előjogokat élvez az alkalmazottjával szemben. A ragadozó tulajdonosok rendszerében a ragadozó tehéntulajdonos előjogokat élvez a befogott tehénművelő tejtermelővel szemben. A ragadozó tulajdonosok rendszerében a tulajdonos előjogokat élvez a tulajdonnélküli termelővel szemben. A ragadozó tulajdonosok rendszerében a tehén tulajdonos gazdája jogszerűen ragadja el a tejet a tehénművelő, tejtermelő alkalmazottjától. Ezt a jogát élősködő állami alkalmazottak szentesítik (jogász, közgazdász, médikus, pedagógus stb.) és érvényesítik (politikus, adószedő, rendőr stb.). A ragadozó tulajdonosok rendszerében a tehén jogszerűen lopott tulajdon. A ragadozó tulajdonosok rendszerében az alkalmazott munkája jogszerűen lopott tulajdon. A ragadozó tulajdonosok rendszerében a tehén gazdája jogszerűen lopott tejet iszik és jogszerűen lopott tejet (tejárut) ad szükségleteinek kielégítéséért.

 

XXVIII.

 

A tehén ragadozó tulajdonosa jogszerűen lopott tejet iszik. A politikus jogszerűen lopott tejet iszik. Az állami alkalmazott adószedő jogszerűen lopott tejet iszik. Az állami alkalmazott jogász jogszerűen lopott tejet iszik. Az állami alkalmazott rendőr jogszerűen lopott tejet iszik. Az állami alkalmazott közgazdász jogszerűen lopott tejet iszik.

Az állami alkalmazott médikus jogszerűen lopott tejet iszik. Az állami alkalmazott pedagógus jogszerűen lopott tejet iszik.

Lehetséges-e egyáltalán, hogy valaki a ragadozó tulajdonosok rendszerében jogszerűtlenül lopott tejet igyon? Igen, lehetséges. Ha a tehénművelő, tejtermelő alkalmazott inná meg az általa kifejt tejet, akkor törvénytelenséget követne el: jogszerűtlenül lopott tejet inna. Tejfogyasztásával a ragadozó tulajdonosok egész rendszerének üzenne hadat. Meg kell büntetni!

 

XXIX.

 

Vajon megszakadhat-e valamikor a tej útja? Kiszakadhat-e a tejeszacskó?

Az orosz szerző eredeti levéltári források tükrében rekonstruálja, hogy Lenin és a bolsevik vezérkar milyen motívumok hatására és miképpen száműzte Nyugatra a régi orosz értelmiség képviselőit 1922-ben. Bergyajevtől Szorokinig a forradalom ellenfeleinek kiűzése történetileg visszanyúlt még az első orosz forradalomig, amikor ezen értelmiség számos csoportjai az önkényuralom oldalára álltak, majd 1917 októbere után sokan, mint Sz. Bulgakov vagy P. Sztruve kimondottan a fehérgárdisták szolgálatába álltak, majd a szovjethatalom új értelmiségével szemben képviseltek osztályharcos konkurenciát. Száműzésük ugyan életüket megmentette a sztálini repressziók összefüggésében szemlélve a jelenséget, ám ettől függetlenül a régi orosz kultúra súlyos veszteséget szenvedett.

A „filozófusok hajó"-jának áttekintő története

 

– Na és, te, apácska, mi járatban vagy itt? Ellenforradalmár volnál? […]

– Nem tudom – felelte nagy sokára -, bajosan tudnám úgy meghatározni a viselkedésemet, mint ellenforradalmárét. Nem csináltam én semmit. Hát ha ez az ellenforradalom…De tudjátok, azért az utca közepén heverő kődarab is nyilván úgy gondolja magáról, hogy ártatlan, közben meg az emberek azt látják benne, hogy csak akadályozza a mozgást… És ha jobban belegondolok…

B. Lavrenyov: A hetedik utas (1927)

 

A szovjethatalom és a „régi" orosz értelmiség viszonya mindig is célpontjában állt a történészek érdeklődésének. Ennek a viszonynak a kutatása viszont sohasem volt mentes az ideológiai meggondolásoktól, amelyek aszerint változtak, hogy milyen fordulatot vett a – kommunista vagy a kormányon lévő párt által vezérelt – „általános kurzus". Ennek megfelelően azután a történészek hol üdvözölték és magasztalták a szovjet vezetés egyik vagy másik „bölcs döntését", hol az „orosz értelmiség tragédiáját ecsetelték, és „vezeklésre" szólítottak fel. Az orosz értelmiség sorsa valóban tragikusan alakult. Arra azonban, hogy voltaképpen miben is állt ez a tragédia, tartok tőle, hogy a történészek nem tudják egyhamar megadni a választ. Mégis, nekem úgy tetszik, hogy van egy esemény, amely kulcsként szolgálhat ehhez a kérdéshez – ahhoz, hogy megértsük az értelmiség szerepét és helyét az orosz politikában és kultúrában a forradalom előtt éppúgy, mint utána, hogy fogalmat alkossunk későbbi sorsáról. Az úgynevezett „filozófusok hajójá"-ról van szó – arról az akcióról, amelynek során az értelmiségiek egy nagyobb csoportját utasították ki a Szovjetunióból 1922-1923-ban.

A kiutasítás tényét sohasem próbálta elhallgatni senki, viszont a különböző politikai időszakok történészeinek az értékelései gyakorta szöges ellentétben állnak egymással. Énszerintem ez annak a kérdésnek a megoldására irányuló sikertelen kísérletekkel magyarázható, hogy vajon az értelmiség hibázott-e, vagy a hatalom (mindenekelőtt pedig Lenin, akiről azt tartják, hogy a kiutasítás kezdeményezője volt), valamint a történelmi folyamatok logikájának makacs félreértésével. A jelen esetben felmerülő problémák tisztázásához elengedhetetlennek tartom, hogy először is pontosan felmérjük az esemény „horizont"-ját, vagyis azoknak a társadalmi-kulturális folyamatoknak a hátterét, amelyek a tanulmányozás tárgyát adó eset „vonzáskörébe" estek, és meghatározták specifikumát. Mindennek a figyelembevétele nélkül a történész kiengedi a kezéből a lehetőséget, hogy megértse, mi is a számára amúgy ismert ténynek az értelme és a lényege. Másodszor, amennyire lehet, figyelmen kívül kell hagyni az ideológiai bélyegeket, és szabadulni kell a mítoszgyártók uszályából, mert a belőlük felszabaduló ködben nehezen vehetők ki a történelmi realitás körvonalai.

 

Útban a kikötő felé

Előre kell bocsátani, hogy az egész jóval azelőtt kezdődött, hogy bárki akár csak megközelítőleg is meg tudta volna jósolni, hogy e történet hőseinek mi lesz a politikai sorsa. Kiindulópontként szolgálhat esetleg a gyászos emlékű 1909. Akkor történt, hogy hét neves gondolkodó és közíró, részben az önostorozás és a hatalomnak való felajánlkozás buzgalmában, részben a félelem hatására „a közelgő Bárdolatlanok" – a nép – láttán, amely 1905-1907-ben lépett először a történelem porondjára mint forradalmi erő, az orosz értelmiség fejét az állam ideológiai gépezetének a bárdja alá helyezte. Tanulmánygyűjteményük, a Vehi [Irányjelzők] egy szempillantás alatt romba döntötte azt az ingatag békét és a „jóban-rosszban együtt" nem kevésbé ingatag érzését, amely az orosz forradalom leverése után alakult ki az értelmiség körében. A kötet hét szerzője közül később öten vetődtek a határon túlra; az 1920-ban meghalt B. A. Kisztyakovszkijon és az Oroszországban maradt M. O. Gersenzonon kívül a többiek mind: Ny. A. Bergyajevet, Sz. N. Bulgakovot, A.-Sz. Izgojevet (Lande), Sz. L. Frankot 1922-ben száműzték Oroszországból (P. B. Sztruve, mint a Vrangel-kormány tagja, önként választotta az emigrációt). Arról, hogy Lenin és a vele együtt hatalomra került más bolsevik értelmiségiek nem felejtették el a Vehivel elkövetett provokációt, levéltári dokumentumok beszélnek, ahol a családnév – például Izgojevé – mellett az a társadalmi-politikai beállítódásra vonatkozó minősítés szerepel, hogy „régi »vehista«"¹ …

A kiutasítást hagyományosan 1921 elejéhez szokás kapcsolni, az új gazdasági politika bevezetéséhez, amely bátorította az egyéni kezdeményezéseket és a magántulajdont, ezzel együtt pedig azt az illúziót is, hogy lehetséges a visszatérés a régi társadalmi alapelvekhez és értékekhez.

Ugyanebben az 1921-es évben a Volga mellékén és Ukrajnában kitört éhínség a maga méreteivel és kegyetlenségével még az igen sokat próbált szovjet vezetőket, az egész orosz társadalmi közösséget² és a Nyugatot is megrázta. A néptömegek tragédiája láttán a hatalom és az értelmiség lépéseket tett egymás felé, és 1921 júliusában megszerveződött Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság (Pomgol). A történészek valamilyen oknál fogva alig szenteltek figyelmet a Pomgol³ keretei között összetalálkozott két csoport lagymatag együttműködésének. Pedig, ha jobban meggondoljuk, éppen hogy az éhezőket segítő bizottság története szabta meg a minket érdeklő események későbbi menetét.

Az éhínségre már a nyár elején számítani lehetett. Június 20-án, a harmadik Összoroszországi élelmiszer-ellátási konferencián A. V. Halatov⁴ „Az állami közélelmezés alapjairól" című beszámolójában közölte, hogy a terményadó „maradéktalan behajtása aligha lesz sikeres. […] Számos kormányzóságban kiderült már, hogy igen rossz gabonatermés várható."⁵ Ennek ellenére csak egy hónappal később, szinte egy időben, alakult meg két struktúra – az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak az éhezőket segítő saját bizottsága (mellesleg a társadalmi szervezet felszámolása után éppen ez örökölte a rövidített „Pomgol" nevet; elnöke: M. I. Kalinyin, elnökhelyettesek: Szmidovics, Rikov, Kamenyev), július 21-én pedig Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság (az alakuló ülést július 20-án tartotta a kezdeményezők csoportja).⁶

Azonnal szembeszökő volt, hogy az alakulat egészen unikális az összetételére nézve: a Bizottság 73 tagja közül csak 12 volt valamilyen szovjet hatóság – népbiztosságok, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság, a Szovjetunió Szakszervezeteinek Országos Tanácsa – képviselője; a maradék 61 a társadalmi közösségből érkezett: „A jelenlegi gyűlés összetételében egészen kivételes. Négy éve először találkoznak össze a hatalom képviselői társadalmi munkásokkal."⁷ Meg kell jegyezni, hogy Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság egész tevékenysége nyilvánosságra került a központi sajtóban, mindenekelőtt az Izvesztyija VCIK-ben. A Bizottság széles körű meghatalmazást kapott, amiről a VCIK 1921/07/21. számú dekrétuma⁸ is tanúskodik. Ugyanez a dekrétum szól a megalakult bizottság politikamentes jellegéről; a Pomgol a Vöröskereszt égisze alatt szerveződött. A bizottság élére L. B. Kamenyev, a Moszkvai Szovjet elnöke került. A Pomgol elnöksége ugyancsak figyelemre méltó személyekből tevődött össze: Kamenyev és Rikov a hatalmon lévő kormányt képviselte, Kiskin és Prokopovics az egykori Ideiglenes kormányt, Kutler pedig a cárit…

A hírlapi tudósításokból és a Pomgol megpróbáltatásokon átesett tagjainak a visszaemlékezéseiből nehéz megállapítani, hogy valójában mit is tett a Bizottság rövid életű működése alatt. Viszont már megalakulásának puszta ténye is jelentős visszhangot váltott ki a nyugati, kiváltképpen pedig az emigráns sajtóban. Egyfelől az történt, hogy a nyugati társadalmi közösségek pontosan érzékelték az orosz vidék helyzetének katasztrofális voltát, és a maguk részéről kezdeményezték jó néhány jótékonysági szervezet felállítását, mint amilyen az ARA (American Relief Administration) volt, továbbá pénzbeli és élelmiszersegélyeket jártak ki kormányaiknál. Másfelől azonban az emigránsok az érdekeikhez és céljaikhoz közel álló nyugati körökkel együtt mindebben már a szovjet rendszer bukását látták, és egykori honfitársaikra⁹ való mindenfajta tekintet és gátlás nélkül azt fejtegették, hogy mi volna a Bizottság szerepe a szovjet alappillérek megingatásában, továbbá meg akarták határozni azokat a feltételeket, amelyeket az európai kormányoknak kellene állítani a szovjet elé, miszerint is ne csupán az odaérkező javak fölött gyakoroljanak ellenőrzést, hanem kényszerítsék a szovjethatalmat az állami berendezkedés megváltoztatására is.¹⁰ Emiatt azután a Bizottság ereje és ideje nagy részét saját reputációjának a megvédésére volt kénytelen fordítani.¹¹

A szovjethatalom viszonyulása a Bizottsághoz – vagy ahogy Lenin nevezte: a „KUKIS"-hoz (Kuszkova+Kiskin) – közben egyre gyanakvóbbá és bizalmatlanabbá vált. Különösen azt követően, hogy augusztus 1-jén a Pomgol kijelölt egy ötfős delegációt (a számukat később hatra emelték), hogy külföldre utazzék. Ebbe a delegációba a Moszkvai Nemzeti (szövetkezeti) Bank volt elnökét, M. I. Avszarkiszovot, a második Állami Duma volt elnökét, F. A. Golovint, a „Gyermekmentő Liga" társelnökét, E. D. Prokopovics-Kuszkovát, az ökonómus Sz. N. Prokopovics professzort, aki az Ideiglenes kormány élelmezési minisztere volt, L. A. Taraszevics orvosprofesszort és L. N. Tolsztoj lányát, A. L. Tolsztaját¹² választották be.

Augusztus 18-án a VCIK elnöksége határozatot hozott nyilvánosságra. Eszerint a delegáció azonnali külföldre utazása „nem feltétlenül szükséges, csak az erők szétforgácsolásához vezet, és elszakítja az érintetteket az oroszországi gyakorlati munkától. […] A VCIK azt javasolta Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottságnak, hogy a lehető legtöbb tagot az éhínség sújtotta területeken folyó gyakorlati munka, az élelmiszerek elosztása, az élelmezési állomások megszervezése és hasonlók ügyében foglalkoztassa."¹³ Erre válaszul a Pomgol a maga augusztus 23-i határozatában kijelentette, hogy „a Bizottság kényszerítve érzi magát munkája felfüggesztésére, ha a kormány nem változtatja meg határozatát a delegáció azonnali kiutaztatásával kapcsolatban". „Mindemellett – írta továbbá a Pravityelsztvennoje szoobscsenyije – a Bizottság elutasítja a kormány javaslatát, hogy tagjait minél nagyobb létszámban a helyszínre küldje."¹⁴ Csak olaj volt a tűzre a Poszlednyije novosztyi nevű emigráns lapban megjelent, „Hatalom a terepen" címmel megjelent írás. A szerzője arról írt, hogy milyen „szenzációsan megdöbbentő" eredményei vannak „a Moszkvából Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság által az éhínség sújtotta kormányzóságokba küldött osztagok helyszíni tevékenységének. […] A tökéletesen szervezetlen és a lakosság előtt minden tekintélyüket elvesztett szovjet intézmények sietve próbálnak átadni minden hatalmat a (Pomgol-)kiküldötteknek. […] A szovjet kormány a kapott értesülések birtokában dilemma előtt áll: vagy elutasítja az Összorosz Bizottság segítségét, vagy beletörődik abba, hogy ideiglenesen átadja a hatalmat a helyszínen tartózkodó képviselőinek."¹⁵ Még ha feltételezzük is, hogy mindaz, amiről a Poszlednyije novosztyi ír, szóról szóra igaz, habár a Pomgol osztagairól szóló közlés más, a cikkben felsorolt állításokat is kérdésessé tesz, az ellenzék részéről túlzottan együgyű eljárásnak tetszik, hogy minderről az egész világot értesíti, amivel csak provokálja a hatalmat, hogy a legkeményebb intézkedésekhez folyamodjon a forradalom vívmányainak megvédése érdekében.

Nem állíthatom azonban, hogy pontosan a Pomgol ultimátuma, esetleg az emigráns sajtó „szenzációi" vagy más különleges körülmények¹⁶ szolgáltatták a valódi okokat arra, hogy a Bizottságot 1921. augusztus 27-én felszámolják, és a társadalmi munkások közül kikerült legaktívabb tagjait letartóztassák. A pontos eligazodást a különféle érdekek és ambíciók bonyolult összefonódásában és összeütközésében, ami a szovjethatalom és a „régi" értelmiség együttműködésének kudarcához vezetett, csakis a Cseka és Szövetségi Biztonsági Hivatal archívumában őrzött dokumentumok teszik lehetővé.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szovjet állam kialakulása olyan időszak volt, amikor az ilyenfajta együttműködés lehetőségét sem a hatalom, sem az értelmiség nem tagadta. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a letartóztatottakkal szemben sem alkalmaztak kegyetlen megtorlást: Lenin javaslatára a Pomgol hét tagját Oroszország kisebb városaiba és mezővárosaiba száműzték. A későbbiekben megkapták azt a lehetőséget, hogy Petrográd, Moszkva, Kijev, Odessza és Harkov kivételével kormányzósági székhelyekre költözzenek, vagy hogy „saját költségükön" külföldre távozzanak. A külföldre település ajánlatával csak Kuszkova és Prokopovics¹⁷ élt. V. F. Bulgakov, a L. Ny. Tolsztoj Múzeum vezetője és a L. Ny. Tolsztoj nevét viselő, éhezőket segítő bizottság elnökségi tagja megkapta a lehetőséget, hogy a sajtóban – nevezetesen a Kommunyisztyicseszkij Trud nevű újságban – cáfolja azokat a vádakat, amelyeket a Cseka hozott fel ellene, és jelentetett meg az Izveszytijában…¹⁸

Ilyenformán Kuszkova és Prokopovics „nyitotta meg" a határon túlra települtek sorát már 1922 júniusában, vagyis azelőtt, hogy a hatalom véglegesen döntött volna a procedúra mechanizmusának és ideológiai megalapozásának a kérdéséről.

Az éhezők megsegítésére irányuló másik, de már egyedül a hatalomhoz kapcsolódó eszközökkel indított művelet, amely a szovjet társadalom minden rétegéből visszhangot váltott ki, az egyházi kincsek elkobzása¹⁹ volt. Ezt az eseményt azonmód a legostobább mesék és pletykák hínárja borította el. Szó sincs róla, hogy tagadni lehetne azt a körülményt, hogy a rekvirálással megbízott személyek körében jócskán volt példa a haszonlesésre, abban az időben ugyanis a hagyományos orosz tolvajbandák ugyancsak mélyre furakodtak a közigazgatás mélységeibe, amely a cári adminisztrációs modell jó néhány fogyatékosságát örökölte. 1922. február 21-én Lenin dühösen és elkeseredetten írta A. D. Cjurupnak: „Minálunk minden elmerül a »hivatal« bűzös posványában. Hatalmas tekintélyre, észre és erős kézre van szükség, hogy felvegyük vele a mindennapi harcot. Az összes hivatal egy rakás szar; az összes rendelet egy rakás szar. Meg kell keresni az embereket, ellenőrizni a munkát – ennyi az egész."²⁰ Ugyancsak ő fogalmazza meg az elkezdett akció célját és lényegét: „Nekünk, történjék bármi, a leghatározottabb és a leggyorsabb módszerrel végre kell hajtanunk az egyházi értékek elkobzását, amiből képezni tudunk magunknak néhány százmillió aranyrubel értékű alapot (emlékezzünk csak néhány monostor és barlangkolostor gigantikus gazdagságára). E nélkül az alap nélkül egyáltalán nem képzelhető el semmilyen állammunka általában, konkrétan pedig semmilyen gazdasági építkezés és a pozícióink semmilyen védelme Genovában. […] Éppen most, és csakis most, amikor az éhező területeken emberek kószálnak céltalanul, és az utak mentén több száz, ha nem több ezer holttest fekszik, mi képesek (következésképpen kötelesek) vagyunk végrehajtani az egyházi kincsek elkobzását a legádázabb és a legkönyörtelenebb energiával, és nem riadunk vissza, ha el kell tipornunk bármiféle ellenállást […]."²¹ Amit Lenin az „állammunka" és a „gazdasági építkezés" fogalma alatt értett, az nem a személyes vagy pláne a pártérdek kifejeződése volt, hanem sokkal inkább a harc az éhezéssel szemben, a parlagon maradt szántóföldek megművelése, villamosítás, iparosítás, az országot megvédeni képes hadsereg felállítása, Oroszország nemzetközi presztízsének visszaszerzése… Lenin ily módon mindjárt két problémát próbált megoldani egyszerre: a financiálisat és az ideológiait, de a párton kívüli értelmiség nagy része ebben nem támogatta őt – ellenkezőleg, azon munkálkodott, hogy negatív irányban befolyásolja a közvéleményt az akcióval szemben: „A művelt embereknek ez az állami intézkedés nem csupán szentségtörésnek és antiklerikális provokációnak tűnt, hanem veszedelmes vandalizmusnak is."²² A hatalom azonban igenis azon volt, hogy megvédje a vandalizmustól a történelmi és művészileg is értékes kegytárgyakat, hogy lehetőség szerint ne sértse a hívők érdekeit: „A vallásos gyülekezetek használatában lévő egyházi értékek elkobzásának rendjéről" szóló utasításnak megfelelően „a vitathatatlan múzeumi értékkel bíró tárgyakat" különféle „múzeumi osztályoknak" adták át „megőrzésre",²³ az elkobzás alá eső, de a hitgyakorlat számára nélkülözhetetlen tárgyakat pedig kevésbé értékesekkel váltották ki…²⁴

A „szovjetellenes értelmiség" arculatáról rajzolt kép kialakulásához jelentős mértékben járult hozzá a moszkvai felsőiskolák tanárainak és előadóinak sztrájkja 1922-ben. A sztrájkolók a „főiskola »autonómiá«-ja" mellett „a tanári testület és a hallgatók anyagi helyzetének a javítását" is követelték, amit a hatalom olyan politikai akcióként értékelt, amely „a kommunista párt és az osztályelmélet befolyása ellen irányul a főiskolákon".²⁵ Az egész úgy kezdődött, hogy az Oktatásügyi Népbiztosság 1921 márciusában elfogadott egy tervezetet a „Köztársaság felsőoktatási intézményeinek irányítási szabályzatáról". Ennek a „Szabályzat"-nak megfelelően a főiskolákon a választott vezetőség helyébe új vezetőség lépett, olyan összetételben, hogy tagjainak egy részét felülről „jelölték ki", a másik részét választották, de azon személyek közül, akiket az Oktatási Népbiztosság javasolt. A Moszkvai Egyetem első, „javallat szerinti" rektora D. P. Bogolepov lett. V. V. Sztratonov, aki a Moszkvai Egyetem fizika-matematika karának a dékánja volt, később pedig a „filozófusok hajójá"-nak az utasa, így emlékszik vissza: „Alighogy az egyetem irányítása átkerült a Bogolepov keze alatt működő vezetőséghez, elhatároztuk, hogy megalakítjuk a magunk illegális szervezetét a tantestület tevékenységének összefogására. Ezt a legutolsó vezetőség megválasztott tagjai és minden karról a még tisztségükben hagyott elnökségi tagok alkották. Az elnöki tisztséget az utolsó választott rektor, M. M. Novikov professzor kapta meg"²⁶ [ő is hamar ott találta magát a kiutasítottak csoportjában]. Ez idő tájt alakult meg a tudományos kutatók szakmai szövetsége is, amelynek az elnöke a Moszkvai Felsőfokú Műszaki Szakiskola professzora, V. I. Jaszinszkij lett (a későbbiekben maga is utasa a hírhedt „filozófusok hajójá"-nak).

A társadalmi kezdeményezések ellensúlyozására az Oktatási Népbiztosság létrehozta „a közoktatás és a szocialista kultúra dolgozóinak szakmai szövetségé"-t. Jaszinszkij szövetsége zártkörű volt, a tanárok mégis tartózkodtak attól, hogy belépjenek az új szövetségbe. Az Oktatási Népbiztosság ekkor úgy döntött, hogy kompromisszumhoz folyamodik, „a szövetség nevéből törölték a »szocialista kultúra« kifejezést", és ígéretet tettek rá, hogy „a szövetség mellett egy felsőoktatási szekciót [alakítanak], amely »csaknem autonóm« lesz. A tanárok elzárkóztak, nem léptek be… 1922 áprilisában az Oktatási Népbiztosság úgy rendelkezett, hogy a tudományos dolgozókat kötelezően fel kell venni a szövetség állományába."²⁷

A felsőoktatási intézmények új irányítási szabályzatára elsőként a Moszkvai Felsőfokú Műszaki Szakiskola reagált úgy, hogy a professzorok és az előadók, a hallgatók támogatásával²⁸ felfüggesztették a tanulmányi foglalkozásokat. A „lázadás" főkolomposait, köztük V. I. Jaszinszkijt és I. I. Kukolevszkijt, a gépészmérnöki kar dékánját hivatalosan szigorú megrovásban részesítették, és letartóztatással fenyegették meg, ha a sztrájk megismétlődik. Utána, 1921. szeptember 2-án a felsőoktatási szabályzatot még megerősítették a Népbiztosok Tanácsának dekrétumával²⁹ is.

A Moszkvai Egyetemen a sztrájkhelyzet 1922. január közepére érett be, és bejelentése először a fizika-matematika kar gyűlésén hangzott el, vagyis azon a karén, amelyet Sztratonov vezetett. Az egyetem közös nagygyűlésén a Sztratonov által felvetett sztrájk gondolatát az előadók és a diákok nagy része támogatta; közülük különösen M. M. Novikov professzor és az orvosi kar dékánhelyettese, V. E. Fomin professzor hallatta a hangját. A sztrájkfelhíváshoz csatlakozott minden főiskolai és egyetemi intézmény, sőt még a Marx Károly nevét viselő kereskedelmi intézet is, amelyben N. A. Izgarisev professzor működött. Sztrájk tört ki a Közútmérnöki Főiskolán, ahol a megmozdulást N. D. Tyapkin professzor³⁰ vezette 1921 decemberében, 1922 februárjában pedig T. P. Kravec professzor.³¹ Később valamennyien felkerültek a kitoloncolandók listájára, habár úgy alakult, hogy közülük sem mindenki utazott el külföldre: néhányuk esetében (Kukolevszkij, Izgarisev, Fomin) a kiutasítást felfüggesztették vagy más büntetésre változtatták, másokat, például T. P. Kravecet, Szibériába száműztek,³² azután voltak orvosok és orvostanhallgatók, akiket az éhínség sújtotta kormányzóságokba küldtek, hogy vegyék fel a harcot a járványokkal. Mint később kiderült, ilyen, határ menti kormányzóságokba volt kénytelen elutazni Sztratonov és Jaszinszkij is. Ők már csak Berlinben tudták meg, hogy „büntetésük mértékét a Politikai Iroda meg akarta változtatni, és a külföldi száműzetés helyett mehettek volna a jakutföldi kormányzóságba vagy a turuhanyi területre…"³³ A. Sz. Izgojevet csak sajnálni lehet, hogy neki nem adatott meg hasonló választási lehetőség, mert a bolsevikok kegyetlenségére panaszkodva, akik elűzték hazájából, ezt írta az emigráns sajtóban: „Koncentrációs tábor, Szibéria és Arhangelszk hómezői, isten háta mögötti nomádszállások az Orenburgi kormányzóságban vagy a Kirgiz tartományban – bármi jobb, mint Berlin a ragyogó aszfaltútjaival, fényáradatával, az automobilok száguldozásával, a villamosok és a biciklisek csengetésével…"³⁴

A belpolitikai helyzet úgy alakult, miután egyfelől heves kritika zúdult a bolsevikokra az új gazdasági politika bevezetése miatt, másfelől pedig erősen elharapózott a bürokrácia a párt- és a tanácsi apparátusban, hogy legelsősorban elejét kellett venni azoknak a próbálkozásoknak, amelyek a szovjethatalom létének ideológiai alapját „kérdőjelezték meg". V. I. Lenin ezt világosan értette, és március 27-én a Kommunista Párt XI. kongresszusán mondott beszédében igyekezett elmagyarázni a többieknek is: „Lehet, hogy rossz az apparátusunk is, de mondják, hogy az első gőzgép, mikor feltalálták, szintén rossz volt, sőt nem is tudni, működött-e. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy feltalálták. Ha hasznavehetetlen volt is az első formájában, ma mégis vannak gőzmozdonyaink. Ha csapnivalóan rossz is államapparátusunk, mégis létrejött a proletár típusú állam, megszületett a legnagyobb szabású történelmi találmány, létrejött a proletár típusú állam…"³⁵ És ezért kellett megtenni mindent, hogy ez az állam fennmaradjon, még azon az áron is, hogy árulóként végezzenek ki tegnapi bajtársakat a forradalmi harcban – eszereket és mensevikeket -, azokat, akikkel együtt vittek végbe felkelést a cárizmus ellen, akik börtönökben sínylődtek, kényszermunkát végeztek…

Február 28-án került nyilvánosságra a GPU rendelete arról, hogy a Szociálforradalmár Párt KB-tagjainak egy csoportját és néhány aktív közreműködőjét a Legfelső Forradalmi Bíróság elé kell állítani. A párt nem számolt még el Volodarszkij és Urickij 1918-ban történt meggyilkolásával és a Lenin elleni merénylettel. 1921 nyarán a párt Szamarában megtartott X. tanácskozása azt a határozatot hozta, hogy a „kommunista párt diktatúrájának forradalmi megdöntésének életbe vágó kérdését erőnek erejével is napirendre kell tűzni…"³⁶ A bűnper, amelyben a Központi Bizottság és a Szociálforradalmár Párt más szervezeteinek egyes tagjait azzal vádolták meg, hogy fegyveres harcot folytattak a szovjethatalom ellen, gyilkosságokat szerveztek, fegyveres rablásokat hajtottak végre és áruló kapcsolatokat tartottak fenn idegen államokkal, 1922. június 8-ától augusztus 7-éig tartott, és hatalmas társadalmi visszhangra lelt. Ezzel a Szociálforradalmár Pártot megsemmisítő csapás érte, ami sok tagját arra ösztönözte, hogy szakítson a párttal. A szociálforradalmárok 1923 márciusában Moszkvában megnyílt összoroszországi kongresszusa a maga teljes széthullását állapította meg, visszavonta a KB tagjainak meghatalmazását, arra hivatkozva, hogy megtagadták a forradalom ügyét, és felszólította az egykori eszereket, hogy lépjenek be az OK(b)P-be.³⁷ És akárhogy történt is, de az 1920-as évek első felében ebben az ügyben nem hajtottak végre egyetlen halálos ítéletet sem, mi több, néhány vádlottat felmentettek, vagy kegyelmet adtak nekik…

Az új gazdasági politika, fordulatainak minden kiszámíthatatlansága mellett, egyértelműen hatott a társadalmi lét alakulására, és lehetővé tette jó pár szociális intézmény gyors felállítását, amikben a „régi" értelmiség foglalta el a vezető posztokat. Újra életre kelt mindenféle társaság és szakmai szövetség. 1921 novemberétől ismét megkezdték működésüket a magánkiadók. Számuk 1922. június elejére Moszkvában elérte a 220-at, Péterváron pedig a 99-et.³⁸ A kiadói tevékenység hirtelen megélénkülése azzal magyarázható, hogy sok „azelőtti" szerző a polgárháború évei alatt jelentős mennyiségű „kéziratot" halmozott fel, ugyanis „bojkottálták az állami könyvkiadást, és azt is inkább vállalták, hogy egyáltalán ne jelenjenek meg", és csak arra vártak, hogy vagy visszatér a régi rend, vagy enyhül a cenzúra.³⁹

Ugyanakkor a bejegyzett magánkiadók jelentős részét egyáltalán nem érdekelték ezek a művek, és egyetlen ilyen kéziratot sem küldtek cenzúrára a Goszizdat politikai osztályára, ami nélkül semmilyen kötet megjelenéséről sem lehetett szó. Péterváron a 99 kiadóból 44 bizonyult „halva született" vállalkozásnak, Moszkvában pedig a 220 közül 133. A kiadástól eltiltott kéziratok aránya Péterváron 5,3, Moszkvában 3,8% volt. De még a cenzúra által engedélyezett 962 kézirat közül sem látott valamennyi napvilágot, mégpedig az ideológiától független legkülönfélébb okok miatt nem. A könyvek amúgy is alacsony – 1000-3000-es -példányszámot értek meg.

Ezzel szemben számos szakmai társaság és szövetség hozott létre saját sajtószervezetet – újságok és gyűjtemények kiadására. Így példáulaz orosz orvosok Pirogov nevét viselő társasága saját folyóiratot ad ki; 1921 végétől kerül az utcára az Orosz Műszaki Társaság ipari-gazdasági osztályának a folyóirata, az Ekonomiszt; napvilágot látnak „az agronómusok II ., Moszkvában megrendezett összoroszországi kongresszusának a munkái"; az „Irodalmárok Háza" és az egyetem köré tömörült pétervári értelmiség pedig megjelenteti a Vesztnyik Lityeraturit, a Letopisz Domalityeratorovot, a Nacsalát, az Utrennyikit és a Parthenon című antológiát. 1921. február 27-én alakul meg a Pétervári Egyetemen a Pétervári Filozófustársaság, amely 1922-től fogva adja ki Miszl⁴⁰ című folyóiratát. Moszkvában kerül forgalomba egy tanulmánykötet Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" címmel, továbbá egy irodalomfilozófiai antológia, a Sipovnyik, sikeresen alakítja tevékenységét a szövetkezeti Zadruga Kiadó… A kommunista kiadványok listáját még hosszan lehetne sorolni, de itt most nem a címek a fontosak, hanem e kiadványok tartalma és a bennük szereplő szerzők összetétele.

A szovjet vezetés már a magánkiadók felbukkanásának pillanatától fogva bizalmatlan volt a nem bolsevik sajtó iránt, különösen feszültté azonban az Ekonomiszt később külföldre toloncolt főszerkesztője, D. A. Lutohin tette a helyzetet, akaratlanul is, amikor a folyóirat első számát elküldte elolvasásra V. I. Leninnek. Nem állítható, hogy szerencsés ötlet volt, mert ebben a számban jelent Pityirim Szorokin cikke „A háború hatásairól…",⁴¹ amelynek kényes anyagát szándékosan sem lehetett volna figyelmen kívül hagyni.

Ráadásul P. A. Szorokin kritikai-feltáró írása a családi jogalkotás kérdéséről nehezen mondható tudományosan megalapozottnak. Cikkében ugyanis azt fejtegette bizonyos statisztikákra hivatkozva, hogy „A házasság felbontásáról" és „A Polgári házasságkötésről, a gyerekekről és az anyakönyvezés szabályairól" (19. és 20.12.1917. sz.) szóló rendelet, valamint az 1918-as Házasodási törvény életbe lépése óta jelentősen megnőtt a válások, és még feltűnőbben nőtt a rövid életű házasságok száma: „Pétervárott 1000 házasságból 92,2 végződik válással⁴² – ami elképesztő szám, különösen ha még hozzávesszük, hogy 100 felbontott házasság közül 51,1 egy évnél rövidebb ideig tartott, ezeknek a 11%-a egy hónaposnál volt rövidebb, a 22%-a nem érte el a két hónapot, 41%-a a 3-6 hónapot, és csupán 26%-a haladta meg a fél évet." A felsorolt adatok alapján Szorokin arra a következtetésre jutott, hogy „a jelenlegi törvényes házasság csak forma, amely lényegében a házasságon kívüli nemi kapcsolatokat leplezi, és lehetőséget biztosít a »klubélet« kedvelőinek, hogy »törvényesen« elégítsék ki étvágyukat…"⁴³ Holott az új szovjet jogalkotás igenis jelentős lépés volt a nők és a házasságon kívül született gyermekek jogainak az elismertetése felé. Megfosztotta ugyanis a férfit attól a jogától, hogy egymaga döntsön a család sorsáról; a nők anyagi és szexuális önrendelkezését célozta: kimondta a feleség jogát a név, a lakóhely és az állampolgárság szabad megválasztására. A házassági köteléket ugyanolyan könnyű volt felbontani, mint megkötni a házasságot. Ezenkívül meghatározó jelentőségű volt a partnerek közt „szabad akaratból létrejött megegyezés" fogalma. Kötelezővé vált az élettársi kapcsolatok anyakönyvezése. A szexuális kapcsolat, amelyet az egyik fél a másik mellett folytatott, akkor sem volt „üldözendő", ha az utóbbi kapcsolat hivatalos formát kapott. A tartásdíj fizetésének kötelezettsége „átmeneti intézkedésnek" számított. A legfejlettebb országokhoz képest is Szovjet-Oroszországban volt a legszabadabb a nők helyzete, a házassági jogalkotás pedig a leghaladóbb.⁴⁴ A pétervári válások számának „robbanásá"-t 1920-ban (mellesleg szólva Szorokin számai gyanúsan magasak, mint ahogyan gyanúsan kerek az általa közölt pétervári házasságok száma is) egyaránt magyarázható az életformát gyökeresen megváltoztató társadalmi megrázkódtatásokkal és az új házassági törvény életbe lépésével. A P. A. Szorokin által elővezetett következtetések azonban erősen torzítottnak tetszenek (bizonyos idő múltán, már külföldön, sokkal őszintébben nyilatkozott): „A háború és a forradalom nemcsak biológiailag gyengítette meg a fiatalságot, hanem erkölcsileg és szociálisan is lezüllesztette […] Ebben különösen hatalmas szerepet vállalt a Kommunista Ifjúsági Szövetség, amely klubhelyiségek berendezése ürügyén minden iskolában a bujálkodás szobáit hozta létre […]."⁴⁵ Ebben az esetben mi értelme volna elmagyarázni, hogy például a szerencsés és stabil Amerikában, ahol ugyebár azokban az években nem volt sem háború, sem „ifjúsági szövetségek", a válások száma bátran egybevethető lenne a pétervári mutatókkal?⁴⁶ Szorokin azonban még ennél is messzebbre kalandozott, úgyhogy egészen a rasszizmus és az antiszemitizmus eszméinek proklamálásáig jutott az Ekonomiszt oldalain: „[…] a háború meggyengítette a fehér, tehetségesebb fajt, szemben a színes bőrű, kevésbé tehetséges fajjal; bennünket – nagyoroszokat – az idegen származásúakkal szemben, az európai Oroszország lakosságát az ázsiaival szemben, amely a szibériaiakat leszámítva elmaradottabb, kulturálatlanabb, és általában véve tehetségtelenebb is…"⁴⁷

Az olvasottakra Lenin A harcos materializmus jelentőségéről (1922. március 12.) című cikkével válaszolt, amelynek befejező részében kimondta: „Oroszországban a munkásosztály képes volt kezébe ragadni a hatalmat, de élni még nem tanult meg vele, mert máskülönben az ehhez hasonló előadókat és tudós társaságok tagjait réges-rég udvariasan kitessékelt volna a burzsoá »demokrácia« országaiba. Az ilyen begyepesedett alakoknak ott van a valódi helyük."⁴⁸

A későbbiekben azután, mint már közismert, az események pontosan e szerint a lenini szcenárium szerint alakultak. Két hónapba azért még beletelt, mire 1922. május 19-én V. I. Lenin levélben kiadta instrukcióit F. E. Dzerzsinszkijnek: „A Politikai Iroda tagjait kötelezni kell, hogy hetente szakítsanak maguknak 2-3 órát arra, hogy átnézzenek bizonyos mennyiségű sajtóterméket és könyvet. Ellenőrizze a teljesítést, követeljen tőlük írásbeli véleményt, és késedelem nélkül küldjön Moszkvába minden nem kommunista kiadványt. Csatolják hozzájuk több kommunista irodalmár véleményét […] Módszeresen gyűjtsenek adatokat a tanárok és írók politikai szolgálati idejéről, munkájáról és irodalmi munkásságáról."⁴⁹

Ugyanakkor tudomásunk van róla, hogy Lenin már jóval az 1922-es események előtt is dédelgette a gondolatot, hogy a „régi" értelmiséget a határon kívülre küldi. 1919 áprilisában Lincoln Steffens amerikai újságíró készített vele interjút, aki William Bullitt⁵⁰ megbízásából érkezett Oroszországba. A vörös terrorra vonatkozó kérdésére Lenin azt válaszolta, hogy a terror „belföldön és az [ország]határokon túl is kárt okoz a forradalomnak, és nekünk kötelességünk utánajárni, hogy miként kerülhetjük el, ellenőrizhetjük vagy irányíthatjuk. Ehhez azonban többet kell tudnunk a pszichológiáról, mint amennyit most tudunk, amikor ilyen tébolyult állapotokat élünk. [A terror] olyan célokat szolgál, amilyeneket a helyzet kíván. […] Ki kell találnunk rá valamilyen eszközt, hogy megszabaduljunk a burzsoáziától, az arisztokráciától. A forradalom folyamatában nem támogatnak minket egyetlen olyan gazdasági változás végrehajtásában sem, amit ne ők találtak volna ki még a forradalom előtt; következésképpen meg kell tőlük szabadulni. Én személy szerint nem tudom, hogy miként ijeszthetünk rájuk, ha nem folyamodunk kivégzésekhez. Kártékonyak ők persze [Oroszországon] kívül éppúgy, mint [azon] belül, de emigránsként mégiscsak kevesebbet ártanak. Én egyetlen megoldást látok, nevezetesen, hogy a vörös terror eszközével meg kell őket félemlíteni, azután hagyni, hadd fussanak […] A régi konzervatívok, de még inkább a makacs liberálisok abszolút, ösztönös ellenállását le kell törni, ha maguk arra készülnek, hogy forradalmat indítsanak az ő céljaikért."⁵¹

Azután, hogy mindenki, aki csak tudott és akart, elfutott Oroszországból, és emigrációba vonult, a nemzetközi helyzet pedig kedvezőbbé vált a szovjet állam számára, úgy tetszett, elérkezett az idő a komoly gondolkodásra, hogy mi legyen az „ösztönös ellenállás" sorsa, amelyet a „régi" értelmiség széles körben képviselt a szovjet társadalomban. És az adminisztratív kiutasítás gyakorlatának első lépéseként 1921 januárjában sor került a letartóztatott anarchisták és mensevikek⁵² csoportjának külföldre telepítésére.

 

Vihar lesz…

Az értelmiség kiutasításának az akciója voltaképpen Lenin Dzerzsinszkijnek küldött instrukciója alapján vette kezdetét. Az akció előkészítésének fontos része volt a bolsevikellenes kiadványok recenzálása. Az ideológiai ellenzék címére küldött bírálatok a kommunista sajtó oldalain már korábban megjelentek. Most viszont a hivatalos sajtó már kötelezően szentelt 30-40%-nyi terjedelmet a hasonló bírálatoknak.

Napjaink kutatói rendszerint a bolsevik bíráló cikkek „forradalmi frázisai"-n akadnak fenn – annyira bőszíti őket az ellenzék beskatulyázása és pellengérre állítása, hogy nem veszik észre a lényeget. Mellesleg szólva a korabeli közönség hozzászokott a polémiának ehhez a módjához, mivelhogy a forradalom előtti publicisták ugyanebbe a hibába estek – annyi különbséggel, hogy más ideológiai kliséket választottak maguknak.

A recenziók egyik legkedveltebb célpontja a már tárgyalt P. A. Szorokin professzor volt, az Ekonomiszt, az Ekonomicseszkoje vozrozsgyenyije és az Utrennyiki talán legtermékenyebb szerzője. A kritikák legtöbbje a gazdasági liberalizmus elméletét és az „angolszász pozíció"-t támadta, amely „az értelmiséget a »hatalomtól független« öntevékeny magatartásra, személyes kezdeményezésre buzdította".⁵³ Volt egy komolyabb vád is, amit már nem egyedül Szorokinnak címeztek, hanem valamennyi kollégájának az Ekonomisztnál és az Orosz Műszaki Társaságban; eszerint „azon dolgoznak, hogy a számukra megfelelő ideológiát eljuttassák a nepmanokhoz. Akik apolitikusak ugyan, de az értelmiségnek ezek a képviselői már korántsem apolitikusak…"⁵⁴

A legnépszerűbb céltábla szerepét L. P. Karszavin élvezte a kritikusok körében. Már csak azért is, mert tudományos szempontból az ő felfogása volt a legsebezhetőbb és a leggyengébb. A Pod znamenyem markszizma című folyóirat felelős szerkesztőjének, V. Vaganyannak⁵⁵ a cikke, a „Tudományos porhintés" Karszavin néhány munkáját vette elő (Bevezetés a történelembe [A történelem elmélete], A szabadságról és a Noctes Petropolitanae). Vaganyan rámutat Karszavin tanításának archaikusságára, amikor teljes komolysággal azt fejtegeti, hogy „a történelem előfeltételezi az abszolút vagy az isten fokozatos kibontakozását", hogy „tökéletesen és maradéktalanul látni és hallani lehet majd azt, hogy mit tesz, mond és gondol majd az ember a jövő bármelyik pillanatában". Gondolatainak bizonyítéka gyanánt Nostradamus jövendöléseire hivatkozik, és konkrétan említ is néhány – állítólag beteljesült – példát a történelemből. Beismeri, hogy a jövendölés „értelmét megfejteni csak »post facta« sikerül, de vitába csak az az ember bocsátkozhat vele, akitől teljességgel távol áll a tudományos módszer és a saját előítéleteit fölébe helyezi a nyilvánvaló tényeknek…"⁵⁶

Ugyanezeknek a karszavini műveknek, kiegészítve a szerző Saligia című könyvével, megy neki P. F. Preobrazsenszkij „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya" című cikkében,⁵⁷ ahol nem fukarkodva az idézetekkel, azt vezeti le, hogy Karszavin miként hitelteleníti el a filozófiai megismerést: a gnoszeológiát „áltudománynak" nyilvánítja, „bizonyos vonatkozásokban hasonlónak a »skorpió« nevet viselő bestiális lényhez",⁵⁸ „dicsőségére a szerinte egyetlen igaz filozófiai rendszernek, amely alapjaiban hordozza a tökéletes Egyet. Ő [ez az eszme] adja szilárd alapját a hét főbűn tanulmányozásának, és igazolja a tökéletlen meggyilkolását, hogy az visszatérjen az Egybe…"⁵⁹

Most, hogy már megismerkedtünk a kommunista sajtó kritikusainak néhány, a szerzőt érintő szarkasztikus megjegyzésével, érthetőbbnek és megalapozottabbnak tetszenek a következő mondatok is: „Ahhoz, hogy valaki pópává váljon a történelemben, a pópaság mesterségében pedig skolasztikussá, az kell, hogy vérbeli népbutító legyen az ember!"⁶⁰ „Ez a sorsa a mi nemzedékünknek – profetikus szavak áradatával szent háborúra hívsz fel, és kijön belőle valami istenkáromláshoz hasonló…"⁶¹ Néhány nyugati történész Karszavin 1918 és 1921 között Szovjet-Oroszországban született munkáit elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a szerző a maga misztikus felfogásával a korai fasizmus eszmevilágához került közel…⁶²

Sz. L. Frank, a saját bevallása szerint, „mindenekelőtt azokhoz a nézetekhez vonzódik, amelyeket Karszavin a […] Bevezetés a történelembe című könyvében fejtett ki".⁶³ Eltekintve a szerző tudományos felkészültségétől és vitathatatlan erudíciójától, amellyel kifejti saját nézeteit, a hozzá nem közel álló elméleteket felületesen, primitíven, következésképpen helytelenül tárgyalja. Például a hegeli történelemszemléletet azonosítja Herderével, és úgy mutatja be, mint „a progresszív fejlődés egyenes vonalú sémáját".⁶⁴ Ugyanerre a sorsa jutott nála a marxizmus is. Ennek a filozófiai irányzatnak a szerző mindössze egy rövid bekezdést szentelt, ahol csak úgy említi meg az egészet, mint „a társadalmi jelenségek egyetemes, törvényszerű-kazuális felfogásának" a példáját, majd máris megfogalmazza ítéletét; „gyakorlatilag lehetetlen, elméletileg pedig hazug".⁶⁵ Tudjuk, hogy a Módszertan… egyik első olvasója Lenin volt, aki azon melegében gondoskodott róla, hogy Frank nevét felvegyék a száműzöttjelöltek listájára.⁶⁶

A kiutasított szerzők közül még Ju. I. Ajhenvald alakja érdemel külön figyelmet. Őneki szentelte írását L. D. Trockij, amely „Diktatúra, hol hagytad a lovaglópálcádat?⁶⁷ címmel 1922. június 2-án jelent meg. A cikk viharos és végletesen indulatos kirohanás Ajhenvald antológiája, a Költők és költőnők ellen. És a helyzet az, hogy nehéz volna elvitatni Trockijtól indulatainak jogosságát. Ajhenvald másik könyve, A mi forradalmunk, a vezetők és a vezetettek (Moszkva, 1918) ugyancsak tarkállik a közhelyektől és a sületlenségektől. Az ajhenvaldi felhívás a bolsevikokhoz mindössze annyi, hogy „a hatalom legyen szelíd" (12. o.)! Másik opusza, A tétlenség dicsérete (Moszkva, Kosztri, 1922) egy tanulmánygyűjtemény. A gyűjteménynek címet adó első írást a nyolcórás munkanap „társadalmilag égető kérdésének" szentelte. Miközben Ajhenvald költészetet, vallási és népi bölcsességeket elegyít, meglehetősen zavarosan „bebizonyítja", hogy a „nyolcórás munkanap szocialista követelménye egy szelíd követelés" (16. o.). A második tanulmányt, amely a nem kevésbé hangzatos „Halhatatlan posvány" címet viseli, az író előadásként felolvasta a Vallási Kultúra Szabadakadémiáján is. Az okfejtés gyújtópontjában az áll, hogy az ember, akiben a szabad és örök lélek harmonikusan kapcsolódik a mulandó testhez, alá van vetve a természet törvényeinek. És lám, „ezt a mi alávetettségünket a két birodalomnak, a szabadság és a szükség birodalmának, érezzük úgy, mint posványt, mint valami ősrégi, kozmikus posványt" (18. o.). Az orvosság Ajhenvald szerint nem más, mint a hit, „már ha maga a vallás, maga a hit nem posványosodik el" (56. o.). És álljon itt még egy képtelenül banális gondolat az öngyilkosságról szóló tanulmányból: „Ha nincs kedved élni, akkor azzal nincs mit kezdeni. Ám ha élni akarsz, akkor nem a legbölcsebb-e arra a hangra hallgatni, amely az élethez való eredendő ragaszkodást sugallja?" (69. o.) És mi a helyzet a szomorú hírű Költők és költőnők című antológiával? Itt a szerző igazán csillogtathatta volna irodalomkritikai tehetségét, de valamilyen oknál fogva egyre-másra a szentbeszédre és a filozófiára⁶⁸ támad kedve – és Ajhenvald még ott is melléfog, ahol a felvetés kizárólag az irodalmi tevékenység kérdéseit érinti. És a recenzens Sz. Bobrov szavaival szólva, az egészből valami „ostoba, unalmas és feketeszázas dolog"⁶⁹ kerekedik.

Érdekes sorsa volt az Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" című tanulmánykötetnek. Két hét alatt 10 000 példányban kelt el, és részben a lenini mondatnak köszönhetően vonult be a történelembe: „fehérgárdista szervezkedés irodalmi fedezéke".⁷⁰ Tudjuk, hogy két tanulmány, Ny. A. Bergyajevé és F. A. Sztyepuné, a Vallási Kultúra Szabadakadémiáján felolvasott két előadásra épült. Sz. L. Frank és Ja. M. Bukspan nyilvánvalón a kötet ötletét adó Bergyajev felkérésére vett részt az antológiában. A témát („a vallási kultúráról és jelenlegi válságáról") és a kitűzött célt („bevezetni az olvasót Spengler eszmevilágába") maga Bergyajev fogalmazta meg az előszóban. A gyűjteményes kötet megjelenése után azonnal heves vita kezdődött a Spengler által felvetett és az orosz gondolkodók által értelmezett gondolatokról. Számos értékelés jelent meg a „barikád" egyik és másik oldaláról is, lévén, hogy a vita nemcsak a kötet recenzált szerzőiről folyt, hanem magáról Spenglerről is. V. P. Viseszlavcev egyértelműen pozitív kritikát írt róla.⁷¹ P. A. Szorokin már kevésbé volt lelkes: „Általános benyomásom róla [Spengler művéről] […] korántsem kedvező sem a könyvre, sem a tudományos szemléletére nézve […]; értéke – a társadalmi tünetértéke is a tudomány területén kívülre esik. […] Kissé korai volna még temetni az európai kultúrát. […] Arról ábrándozni, hogy az újjászületés Oroszországból jön, kellemes érzés. […] Oroszország a múltban nem volt »erjesztőerő«. A kincsek közös tárházába persze beleadta a maga örök értékeit. Mi oka volna azonban, hogy a jövőben őt tegyük meg az »egyedüli birtokosnővé«, és »elrekviráljuk« a Nyugattól az alkotói szerepet? Ez a visszamenőleges bolsevizmus, már megbocsássanak a tisztelt szerzők, naiv és szerénytelen […]."⁷²

A materialista kritikusok közül a legtartalmasabb és legmélyértelműbb értékelést P. F. Preobrazsenszkij professzor publikálta a Pecsaty i revoljucia folyóirat oldalain: „A gyűjtemény négy résztvevője közül csak ketten büszkélkedhetnek azzal, hogy birtokában vannak saját meggyőződésük kulcsának – Ny. A. Bergyajev és Sz. L. Frank. A másik kettő annyira eklektikus és filozófiai gondolatokban annyira sekélyes, hogy tanulmányaik szinte kettéhasítják a kötetet két alapvetően különböző részre. […] Ny. A. Bergyajevnek megvan a maga saját világszemlélete, a baj csak ott van, hogy az túlságosan is a sajátja […] Spengler Cecil Rhodesra vár, Bergyajev viszont Dantéra és a ferencesekre. Valahogy úgy tetszik, hogy ha Bergyajev elképzeléseiben Spengler a haldokló Faust, akkor Bergyajev a haldokló Margit, aki még mindig szemére hányja kedvesének, hogy hiányzik belőle a keresztényi gondolkodásmód. A gyűjtemény legjelentősebb tanulmánya Sz. L. Franké – aki pontosan rámutat azoknak a jellemvonásoknak az ingatagságára, amelyek Spengler fausti lelkületét adják, a kereszténység Spenglertől eredő felosztásának a vitathatóságára […]."⁷³ Vaganyan a maga részéről ekképp összegez: „ahogy Spengler A Nyugat alkonya című könyvének a 700 oldalából […] a porosz nacionalizmus lólába lóg ki feltűnően, […] a porosz messianizmusé, ugyanúgy a mi orosz értelmiségünk összes írásából, mely értelmiség mind ez ideig »távol tartotta magát a történelmi események zajától«, az a régi begyepesedett, vak nacionalizmus látszik ki, amely semmiből sem tanul".⁷⁴

Hasonlóan heves vita bontakozott ki a „szmenovehista" mozgalom ideológiai értékelésének kérdésében is. Az történt, hogy 1921-ben Prágában értelmiségiek egy csoportja útjára indította a Szmena veh [Irányváltás] című folyóiratot, utalva rá, hogy elvetik azokat a célokat, amelyeket az 1909-ben megjelent hírhedt gyűjtemény, a Vehi jelölt ki. A Szmena veh oldalain a szerzők az egész orosz értelmiséget – az emigrációban és az Oroszországban élőket is – együttműködésre szólította fel a szovjethatalommal, arra hivatkozva, a NEP bevezetésével a hatalom félretette a gazdaság és a társadalom radikális átalakításának az eszközeit, és megindult az „államkapitalizmus" kialakítása felé. Arra számítottak, hogy a polgári világ légkörében a bolsevizmus lassanként felszámolja önmagát (Usztrjalov). A szmenovehistákhoz mind a hatalom, mind az értelmiség bizalmatlanul viszonyult. Csakhogy amíg az előbbi álláspontja inkább kritikusan megengedő volt, az utóbbié elutasítóan kritikus. A szmenovehizmus legengesztelhetetlenebb ellensége A. Sz. Izgojev volt. Ő kezdeményezte Az „Irányváltás"-ról című antológiát, amelyben négy szerző kapott helyet: maga Izgojev, J. Clemens, P. Guber és A. Petriscsev. Guber sorsa ismeretlen. Izgojevet és Petriscsevet száműzték. Alighanem Clemenst is, merthogy szerepelt a neve a kiutasításra javasolt „pityeri irodalmárok listáján".⁷⁵

Az értelmiség legkülönfélébb nem hivatalos kiadványainak nagy számban történő megjelenését az 1920-as évek elejére általánosan kialakult kommunikációs űr tette lehetővé. Az irodalmi és tudományos körök, társaságok és akadémiák az azonos gondolkodásúakat tömörítették, akik a forradalom és a polgárháború alatt kiszakadtak a megszokott alkotói légkörből. A találkozók és ülések rendszerint zsúfolt termekben zajlottak – a fiatalság nem csupán előadásokat hallgatni járt ezekre, hanem vitatkozni is. A hatalom az ilyen egyesületekhez bizalmatlanul viszonyult, mint mindenhez, ami értelmiségi kezdeményezés volt. Ja. Arganov („Írásos jelentés az OK(b)P KB-n belüli GPU-nak »Az értelmiség köreiben szerveződő szovjetellenes csoportosulásokról«") ezt közli 1922. június 1-jén: „A NEP fejlődési folyamatában a szovjetellenes csoportok és szervezetek bizonyos mértékű kikristályosodása és összekovácsolódása megy végbe, amelyek a burzsoázia által sugallt politikai törekvéseket fogalmaznak meg. A fejlődés mai tempóját nézve ezek a csoportosulások már a közeljövőben veszedelmes, szovjethatalom elleni erővé nőhetnek."⁷⁶

Moszkvában a legnépszerűbb összejövetelek egyik helyszíne a Vallási Kultúra Szabadakadémiája volt. Megalakulását Ny. A. Bergyajev kezdeményezte. Itt szinte minden, a sajtóbeli publikációiról ismert szerző fellépett felolvasóként, előadóként vagy szemináriumvezetőként. Bergyajev visszaemlékezéseiben azt írja, hogy „különösen sikeresek voltak az elmúlt évben a nyilvános előadások. Három előadásra (Spengler könyvéről, a mágiáról és a magam előadásában a teozófiáról) annyi nép gyűlt össze, hogy az utcán is állt a tömeg, eltorlaszolta a lépcsőházat, és alig bírtam bejutni a terembe […] hatalmas volt a szellemi szomj, az igény a szabad gondolatra."⁷⁷ Csakhogy ezt a szomjúságot a Vallási Kultúra Szabadakadémia eszközeivel nem volt könnyű csillapítani. Borisz Gornung, a neves filológus elmondta, hogy az ő nemzedéke számára „a »Logosz« újkantianista mocsara, Andrej Belij antropozófiája és Bergyajev, Iljin, Bulgakov és Ko obskurantizmusa […] mindez egy kifejezésben öltött testet, abban, hogy »széltolók gyülekezete«".⁷⁸ Nem tagadható azonban, hogy a szabadakadémiára 1921 elejétől „(amikor ott néhány héten keresztül Spenglerről folyt a vita) 1922 márciusáig (az intézmény bezárásáig) tömegével járt a hasonló nézeteket valló filozofálgató ifjúság, tapsolt Bergyajevnek, Sztyepunnak és Ko-nak. (Sporadikusan) mi is megfordultunk ott néha, de többnyire elmentünk az ülés közepén, miután nem volt türelmünk végighallgatni azt, amit mi úgy neveztünk, hogy »üres szószaporítás«, és amiről azt éreztük, hogy az »igazi« filozófia vérlázító megszentségtelenítése."⁷⁹ Ezért érdemes kétségekkel viszonyulni egyes újságírók afféle kijelentéseihez, mint hogy „a hajdan volt hajó elvitte Oroszországból […] a szellemi vezéralakokat".⁸⁰ Kétségtelenül igaza van V. Sz. Sztyepinnek, az Orosz Tudományos Akadémia tagjának, amikor azt mondja, hogy ez „hatalmas lódítás. Mert ha Nyikolaj Bergyajev volt az értelem legfőbb birtokosa, akkor itt egyszerűen nem lett volna semmiféle forradalom."⁸¹

 

Túl a komor fellegeken van egy boldog ország...⁸²

Ha folytatjuk a mítoszok leleplezését, amelyekből a kiutasítás története kinőtte magát, akkor a következő szappanbuborék vár kipukkasztásra: az a – főként a történész M. Kolerov által emlegetett – vélemény, hogy a kitelepítettek „egyike sem akart elmenni".⁸³ Ezzel néhány gondolkodó és publicista tanúvallomásait állítanám szembe, melyeket visszaemlékezéseikben találtam.

Bergyajev önmagáról: „Én nem akartam emigrálni, mert irtóztam az egész emigrációtól, és nem akartam vele közösséget vállalni. Mindamellett azt éreztem, hogy egy szabadabb világba kerülök, ahol szabadabb levegőt szívhatok."⁸⁴

Sztyepun Bergyajevről: „Miután sebtében üdvözölt, közölte velem, inkább örömmel, mint ijedten, hogy most készítik elő a vallásfilozófusok egész sorának a külföldre telepítését […]."⁸⁵

Oszorgin magáról és másokról: „Hosszadalmas tusakodás végén egyetlen gondolat fészkelte be magát az összes politikai gonosztevőbe, akik korábban nem készültek külföldre; csak meg ne gondolják magukat azok, akiknek az a hivatásuk, hogy a fejükkel gondolkodjanak. Mindent felszámoltak, mindent eladtak, minden régi, tartósnak bizonyult, évtizedek által megszentelt kapcsolatot megszakítottak, kivéve egyet, amit széttépni senkinek sincs hatalma – a lelki kapcsolatot a hazával; mert az nem ismer idegen földet, sem messzeséget."⁸⁶ „Tessék, feltárul előttünk Európa… az az Európa, ahol még lehet lélegezni és dolgozni, ami a fő, dolgozni. Mindannyian sóvárogtuk a munkát; azt az egyszerű lehetőséget, hogy fennhangon kimondjuk vagy papírra vessük a gondolat szót a maga eredeti, független, félénk árnyalatoktól megszabadított formájában… Nekünk, akik öt esztendőn át hallgatásra kényszerültünk, ez maga a boldogság […] Vajon nem irigyelnek most minket, akiket erőszakkal hajtottak el, a többiek, akik saját akaratukból nem utazhatnak el Oroszországból? Vajon nem joggal tréfálkoznak büntetésünkön, hogy súlyában »második az első« után?"⁸⁷

Izgojev magáról és másokról: „Igyekeztem meghallani, hogy mit mond a lelkem. Nem fedeztem fel benne gyászos érzést, de nem hallottam az örömteljes remény eleven hangjait sem […] Közeledünk Kronstadthoz és az erődjéhez […] Szomszédos, független állam. Valamilyen hajó úszik a mi »Preussen«-ünk mellé. A kitelepítettek tréfálkoznak: – A Cseka gőzhajója azzal az utasítással, hogy a következő utasításig fordítsanak vissza mindenkit…"⁸⁸

Szorokin magáról és másokról: „1922. szeptember 23-a borús reggelén a kitelepítettek első csoportja a moszkvai pályaudvaron gyülekezett […] Másnap megérkeztünk egy határ menti településre. Fél óra múlva felvillan előttünk a vörös zászló, és Szovjet-Oroszország elmarad mögöttünk. Aznap este öt év óta először feküdtünk le aludni úgy, hogy nem kellett arra gondolnunk, vajon jönnek-e értünk ma éjszaka."⁸⁹

Viseszlavcev a korról és önmagáról: „Éppen készülök elutazni innen [Oroszországból], közben azt hallom, hogy maguk egyetemet szerveznek Berlinben. Ha így van, akkor számoljanak velem […] Az élet errefelé fizikailag sokat javult, de a magunkfajták világnézetével és ízlésével erkölcsileg elviselhetetlen. Maguk ott Berlinben bizonyára ehetnek kaviárt, tokhalat és sonkát és fácánt, és ihatnak mindenféle pompás nemes bort. Hát mi itt ezt ritkán tehetjük, pedig bár sehol sem dolgozom, fantasztikusan jól elvagyok a múlt évi szerzői honoráriumomból és alkalmi bevételekből. Keresni jól lehet errefelé, és akkor anyagilag remekül megél az ember, de akkor is ott van egy ízléstelen világban, idegen nációk között, lelki sivárságban, az erkölcsi pusztulás veszedelmes fertőjében. Ha tehetik, mentsenek ki innen engem."⁹⁰ (Megjegyzések: ebből az következik, hogy Viseszlavcev nem volt száműzött, hanem saját jószántából emigrált; „a múlt évi szerzői honoráriumok": a Viseszlavcev irodalmi és lektori munkájáért 1921-ben kifizetett pénzek, amikor parasztok milliói haltak éhen, ami pedig a „kaviár, tokhal, sonka és fácán" menüt illeti, ahhoz a tudósok és írók túlnyomó többsége még a viszonylag szerencsés 1922-es évben sem jutott hozzá…)

A kitelepítettek legelső csoportját (nem számítva most az anarchistákat és a mensevikeket, Kuszkovot és Prokopovicsot) a történész A. V. Florovszkij és a fizológus B. P. Babkin alkotta. Ők 1922. szeptember 19-én hajón indultak el Odesszából Konstantinápolyba. Ezután, szeptember 23-án a Moszkva-Riga útvonalon vonatra szállt a második csoport, benne két filozófus, P. A. Szorokin és F. A Sztyepun. Szeptember 29-én Pityerből vágott a tengernek Stettin felé az Oberbörgmeister Hacken nevű gőzös Ny. A. Bergyajevvel, I. A. Iljinnel, A. A. Kizevetterrel, M. M. Novikovval, V. V. Sztratonovijjal, M. A. Oszorginnal és másokkal, valamint a családtagokkal a fedélzetén. November 16-án a Preussen nevű hajó vitte idegenbe N. O. Losszkijt, L. P. Karszavint, I. I. Lapsint és másokat. December 4-én Berlinbe érkezett 62 ember, akiket Grúziából deportáltak politikai okokból.⁹¹ Az utolsó pillanatban, 1923 elején indították el külföldre a két Bulgakovot: Sz. N. Bulgakov vallási gondolkodót és V. F. Bulgakovot, a L. Ny. Tolsztoj lakóházmúzeum vezetőjét.

Az emigráció nem fogadta őket kitörő örömmel. B. N. Losszkij, a filozófus fiának visszaemlékezései és „A. I. Ugrimov lányának, […] Vera Alekszandrovna Rezcsikovának későbbi elmondása szerint a megérkezés Németországba nem volt mentes pittoreszk vonásoktól. Mielőtt a moszkvaiak Stettinbe értek, azt gondolták, hogy ott majd találkoznak az orosz emigráció küldöttségével, úgyhogy felkészültek egy válaszbeszédre, aminek az elmondását Bergyajevre bízták. Amikor a kikötőben partra léptek, az egész csoport felsorakozott a rakparton, és egy ideig csak várt valamire. Nyikolaj Alekszandrovics jobbra-balra tekingetve, értetlenül közölte a többiekkel: »Itt valami nincs rendben.« Ekkor Ugrimov és néhány németül beszélő sorstársuk közreműködésével felfogadtak két szekeret, ezekre pakolták fel a moszkvaiak szánalmas cókmókjukat, és a rögtönzött konvojt közrefogva, nehogy tolvajokkal gyűljön meg a bajuk, elvánszorogtak a vasútállomásra. Ott a vezetőnek sikerült helyjegyeket szereznie (legkevesebb hetvenet) a berlini vonat néhány kocsijába. Felszállás közben némi perpatvar is kialakult a német utasokkal. Hallhatták, amint egy német hárpia azt rikácsolja, hogy »ezek az átkozott bolsevikok befurakodtak a mi országunkba is«. A berlini pályaudvaron a moszkvaiakat éppúgy nem várta »semmilyen hivatalosság«, mint a stettini rakparton. Itt azonban a csoportvezető futkosásának eredményeképpen sikerült mozgósítani a Vöröskereszt képviselőit, akik segítettek nekik elhelyezkedni pár olcsó szállodában. Két vagy három napra rá a Rul nevű emigrációs lapban a frissen érkezettek rövid hírt olvashattak »a kitelepített bolsevista professzorok« érkezéséről. Itt nyomatékosan közlöm, hogy csak azt mondom, amit másoktól hallottam."⁹² A következő – pityeri – csoportot azután már a „moszkvaiak" és régi emigráns barátaik fogadták…

Az ÖKVB rendeletét az adminisztratív kitelepítésről augusztus 10-én fogadták el. Augusztus 16-18-án az éjszakai órákban letartóztatásokra került sor. Louise Briant-Reed L. Trockijjal készült interjúját, amelyben a politikus a folyamatába lépett akció humánus szempontjait ecsetelte, augusztus 30-án közölte a Pravda. Ugyanitt jelent meg egy cikk 31-én „Első figyelmeztetés" címmel, ami azt sorolta, hogy a letartóztatottak miben vétkesek, és hogy a hatalom mit szándékozik tenni velük.

Az adminisztratív kiutasítást, vagyis az ítélet nélküli kitoloncolást vagy száműzetést nem a bolsevikok találták ki. A cári rendszerben széles körben alkalmazták a politikai ellenzék képviselőivel szemben. A szovjethatalom, mint már említettük, az előző államigazgatás számos elemét átvette – és ez alól a szóban forgó eset sem kivétel.

Már egy évvel később, 1923. május 27-én, F. E. Dzerzsinszkij I. Sz. Unslihtnak írt levelében kifejezi kétségeit azzal kapcsolatban, hogy a tömeges kitelepítések vajon célszerűek-e.⁹³ Attól fogva a kitoloncolás gyakorlata megszakad, és átadja a helyét a jóval kegyetlenebb büntetési eljárásoknak.⁹⁴

 

***

 

A kérdésben, hogy milyen hatással voltak a kitelepített gondolkodók az európai filozófiai hagyományokra, mindig van valamennyi pátosz, és a kutatók többsége csak túlzó jelzőkkel és dicséretekkel válaszol rá, bizonyítékokról azonban megfeledkezik. Nem elégséges bizonyíték Bergyajev hatalmas mennyiségű, az emigrációban publikált munkája (Me. E. Glavackij szerint a számuk közel 500), és az sem, hogy mennyi nyelvre fordították le köteteit (mintegy húszra)… Nagyobb bizonyító ereje van a német filozófus H.-G. Gadamer véleményének, aki egyidős a XX. századdal, és akinek az életében az 1922-es események egybeestek azzal az időszakkal, amikor kialakította a saját tudományos felfogását. Vl. Malahov kérdésére – „Hogyan fogadták Németországban az orosz gondolkodókat? Kialakult-e párbeszéd az Oroszországból kitelepültek (Ivan Iljin, Szergej Bulgakov, Lev Sesztov, Szemjon Frank stb.) és német kollégáik között?" – Gadamer ezt válaszolta: „Iljinről és Bulgakovról nem is hallottam. Sesztovnak ismerős a neve – de csak a neve. Egyetlen munkáját sem olvastam… Sokféle neves ember volt itt akkoriban. […] – És Sztyepun? – Ő egy született előadó volt. Ezért is jutott katedrához a szociológián…"⁹⁵ És ez minden, ami Gadamer „fülébe jutott" – sem Bergyajevről, sem Losszkijról, sem Karszavinról, se Viseszlavcevről nem tudott semmit. Ami Viseszlavcevot illeti, ő inkább Franciaország megszállása alatt vétette észre magát, olyannyira, hogy a fasizmus összeomlása után kénytelen volt Svájcba menekülni a bíróság elől…⁹⁶

A kitelepítés, az emigráció és a forradalom negatívan hatott a kitelepített gondolkodók filozófiai, következésképpen politikai nézeteire is. Többségük erősen „jobbra tolódott", ami azzal járt, hogy végleg kikötöttek a misztikus-vallásos és időnként a nacionalista álláspontnál. Az emigránsok tarka egyvelegében csak nagy ritkán akadt egy hegyes elme és egy nem kevésbé hegyes toll, amely emlékeztette a kollégákat tudományos karrierjük kezdeteire…

I. A. Iljin 1923. február 17-én, a berlini Orosz Tudományos Intézet megnyitóján mondott beszédet „A mai jogtudat problémáiról",⁹⁷ amire Mihail Oszorgin⁹⁸ reagált „Tudatos lojalitás" című cikkével: „[…] I. A. Iljin fényes elméjének két heves lendületével megsemmisíti egyfelől a tudomány minden eredményét, amit a jogterületén ért el a középkortól napjainkig, másfelől szétzúzza a humanitás és a jogszerűség minden alappillérét, amikre eredetileg ő maga is építeni akarta a jövendő nemzedékek jogtudatát. […] Az Iljin professzor előadásában elhangzott alaptéziseknek helyeslőn tapsolni illik… az orosz határ innenső felén. Csakhogy nem éppen »a türelem szellemének», »a tudatos lojalitásnak«, az »engedelmességnek« és a »hatalom [akár földi, akár égi] iránti bizalomnak« a hiánya miatt, és nem azért-e, mert magunkra nézve nem tartottuk érvényesnek a »normális jogtudat« elemeit, hajtottak ki minket, professzorom, igazságosan vagy igaztalanul, Szovjet-Oroszországból?"⁹⁹

A következő példa a „bálványok ledöntésére" Ny. A. Bergyajev „Demokrácia és szocializmus mint a lélek problémái" című előadásához kapcsolódik, amelyet a Vallásfilozófiai akadémia¹⁰⁰ nyílt ülésén olvasott fel. Bergyajev a demokráciát „satanokráciának" nevezte, majd felszólított a demokrácia és a szocializmus megdöntésére, „mivel a történelem folyamatában [ezek] idézték elő az elszakadást az ontológiai alapoktól, az abszolút igazság és igazságosság tagadását, az ember istenítését".¹⁰¹ Egy hónappal később ugyanez az újság hozta le V. V. Vodovozov Ny. A. Bergyajevhez intézett nyílt levelét. Vodovozov ismert publicista, jogász és közgazdász volt, a forradalom előtt pedig nemegyszer tartóztatták le és száműzték (mellesleg éppúgy, mint magát Bergyajevet). Vodovozov ezt írta: […] Ön azt állítja, hogy […] Oroszországban végrehajtották azt a kísérletet, hogy a szocialista eszméket a gyakorlatba ültessék át, […] hogy ez az elejétől fogva széles körben folytatott kísérlet tökéletesen sikertelennek bizonyult; a sikertelenség oka […] a szocializmus saját lényegében rejlik, mint amorális és vallásellenes tanításban, és a kísérlet sikertelensége meggyőző bizonyíték a szocializmus tarthatatlanságára. Ezért vissza kell térni a tiszta kereszténység elfeledett vallásához és morális felfogásához, majd ezeken az alapokon kell felépíteni az államot, és kialakítani az általános értelemben vett társadalmi viszonyokat. […]

Hanem hát a pravoszláv állam ezeréves kísérlete nem bizonyult siralmasnak és sikertelennek? Ön miért nem beszél a pravoszlavizmus fogyatékosságairól? Pobedonoszceva ügye¹⁰² miért nem készteti Önt ugyanolyan általános és merész általánosításra, mint Lenin ügye? Talán a Pobedonoszceva által az iskolába és az életbe bevezetett alapelvek nem neveztettek pravoszlávnak? És ezek az alapelvek nem bizonyultak romboló hatásúnak, és nincs némi okozati összefüggés a pobedonoszcevai egyház, a pobedonoszcevai iskola, általában a pravoszláv kormányzás és a bolsevizmus között?

[…] Emlékeztetném Önt, hogy Torquemada Krisztus nevében gyújtatott máglyákat, és a szent inkvizíció Krisztus dicsőségére tevékenykedett. Torquemada vitathatatlanul Krisztus tanítványa volt, mint ahogy Lenin vitathatatlan tanítványa Marxnak. Marxnak miért kell felelnie Leninért, amikor Krisztusnak nem kell felelnie Torquemadáért?

Miért alakult úgy mindannyiszor, amikor kísérlet történt arra, hogy az általános emberi együttélés a vallás elveire és a vallásos morálra épüljön, miért bizonyosodott be mindannyiszor, […] hogy a vallásos érzület türelmetlen és féltékeny; márpedig ez kivétel nélkül érvényes minden vallásra, mert a vallás csak szemernyivel jut tovább azon a határon, amelyet első hirdetői határoztak meg. […]

Az ítélet már régen kimondatott és régen jogerőre emelkedett. Ön fel tud hozni egyetlen olyan új körülményt, amely elégséges okot ad ügy felülvizsgálatára? Sajnos, ilyen körülmény nem létezik. Márpedig ha ilyen nem létezik, akkor az Ön egész érvelése célját téveszti…"¹⁰³

 

A kikötőben elmerengve...¹⁰⁴

Szeretném hinni, hogy igyekezetem az 1922-es események horizontjának – legalább vázlatos – körvonalazására és a történtek körül kialakult szövevényes mítoszok eloszlatására sikeresen végződött. Ebben az esetben viszont miképp dönthető el a kérdés, hogy a konfliktusos felek közül melyik a bűnösebb? A „régi" értelmiség álláspontja közismert: legtöbbjük az ideológiai harc útját választotta. Ami a hatalmat illeti, a győzedelmes osztály képviseletében, először a világtörténelemben, a humánus utat választotta az állambiztonság kérdésében. Ennek ellenére a mai kutatók továbbra is Lenint és környezetét vádolják mindenféle bűnnel. Az egykori marxista urak elfelejtik Engels egyik fontos gondolatát: „…a lehető legrosszabb, ami egy radikális párt vezetőjét érheti, az az, hogy akkor válik égetően szükségessé a hatalom megragadása, amikor a mozgalom még nem ért meg annyira, hogy az általa képviselt osztály uralkodjék, és olyan rendeleteket alkosson, amelyek biztosítani képesek ezt az uralmat. […] ekkor óhatatlanul egy megoldhatatlan dilemma elé kerül: hogy amit tennie lehet, az ellentmond minden korábbi megnyilatkozásának, az elveinek és pártja közvetlen érdekeinek; vagy hogy amit tennie kell, az teljesíthetetlen. […] Aki valaha ilyen visszás helyzetbe került, az visszavonhatatlanul elbukott."¹⁰⁵ A forradalmár vezetőknek pontosan ez a tragikus alakja volt V. I. Lenin. Az általa vezetett osztály végbevitte a forradalmat, de nem a szocialista, hanem egy nemzeti-felszabadító forradalmat, minek következtében létrejött egy új – de nem szocialista, hanem hatalmi – állam. Olyan helyzet állt elő abban a pillanatban, hogy a szocializmushoz szükséges anyagi-technikai alapok nem voltak meg Oroszországban, ahhoz pedig, hogy rövid időn belül létrehozzák őket, a polgárháború körülményei között nem volt erő. Ezért az országban szükségszerűen elkezdődött az osztályképződés folyamata: az össznépi tulajdon kialakulása és a forradalom, majd a „hadikommunizmus" idején létrejött hatalmas párt- és államapparátus átalakulása uralkodó, kizsákmányoló osztállyá.¹⁰⁶ A „régi" orosz intelligencia marginális helyzetbe került, elvesztette létezésének célját és értelmét – „feleslegesnek" bizonyult az új típusú társadalomban. Minden arra mutat, hogy Lenin életének utolsó éveiben pontosan tudatában volt a kialakult helyzet tragikusságának, és lehetőségei szerint igyekezett stabilizálni a helyzetet, hogy lerakhassa egy jövendő egészséges társadalmi fejlődés alapjait… Többek között ezért lett a „régi" értelmiség szerencsésen kiakolbólítva a határon túlra, és nem Szibériába, ami pedig a hatalomban ülő bírálóiknak anyagilag sokkal kevesebbe került volna…¹⁰⁷

 

Jegyzetek

1 A dokumentum Glavickij, M. E „A filozófusok hajója": az 1922-es év. Historiográfiai tanulmányok című könyvében jelent meg (Jekatyerinburg, Izd-vo Uralszkogo Unyiverszityeta, 2002, 182-192. o.).

2 Számos „régi" értelmiségi számolta magát a társadalmi közösséghez. A „társadalmi közösség"-be „a társadalmi szervezetek képviselőit", a „társadalmi munkásokat" sorolták (N. M. Kiskin nyilatkozata: Poszlednyije novosztyi, Párizs. Szerk. P. N. Miljukov. No. 397. Vö. 1921. 08. 3., 1. o.), olyan állampolgárokat, akik képesek „az öntevékenységre", kitűnnek „kezdeményezőkészségükkel", „azon vannak, hogy önmagukon segítsenek […], és nem az államra várnak ölbe tett kézzel". (Moszkva, augusztus 22. Pomoscs. Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság értesítője. Moszkva, no. 2., 1921. 08. 22., 1. o.)

3 Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság történetét részletesebben ismerteti M. Geller „»Az első figyelmeztetés« – pálcaütés (A kulturális értelmiség 1922-ben lezajlott, Szovjetunióból való kiutasításának történetéhez)" című cikkében. (Lásd Vesztnyik russzkogo hrisztyianszkogo dvizsenyija. Párizs – New York – Moszkva, no. 127., IV., 1978, 187-232. o.) A szövegben azonban jó pár pontatlanság fedezhető fel, ami, párosulva az ideológiai részrehajlással, jelentősen csökkenti a tanulmány történelmi értékét. Így például A. I. Ugrimov „Ugrjumov"- ként szerepel (202. o.), a 207. oldalon pedig, ahol a Pomgol felszámolásáról van szó, azt írja Geller, hogy „a Bizottságot teljes létszámában, Vera Fignert és a szövetkezeti együttműködés képviselőjét, P. A. Szadirint kivéve", letartóztatták, ami nem pontos: mert igaz ugyan, hogy előállították a gyűlés minden résztvevőjét – 72 embert -, de többségüket azonnal vagy néhány nap múlva elengedték, minekutána a Cseka közleményében (Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8.) csak 5 személy (N. M. Kiskin, E. M. Kafjev, P. T. Szalamatov, Sz. N. Prokopovics, V. F. Bulgakov) szerepel, lásd még: „Kivégzés helyett kiutasítás. Az értelmiség deportálása a VCSK-GPU dokumentumaiban. 1921-1923". V. G. Makarov és V. Sz. Hrisztoforov bevezetőjével, Moszkva, in Az orosz út. 2005, 53-56. o. E. Kuszkov és M. Oszorgin visszaemlékezéseiben, amelyekre Geller támaszkodik, a Pomgol tagjai közül 6 fogva tartott személyt (N. M. Kiskin, Sz. N. Prokopovics, Je. D. Kuszkov, D. Sz. Korobov, I. A. Cserkaszov, M. A. Oszorgin) neveznek meg.

4 A. B. Halatov (1896-1938): 1918-tól 1923-ig a Közellátási Népbiztosság testületének tagja, a Népbiztosok Tanácsán belül működő Munkaerő-ellátási Bizottság elnöke, 1921 és 1931 között a Szovjetunió Népbiztosok Tanácsának alárendelt Tudósok Életkörülményeinek Javítására (KUBU) létrejött bizottság elnöke.

5 A 3. összoroszországi közellátási tanácskozás. Izvesztyija VCIK, no. 136., 1921. 06. 25., 2. o.

6 Izvesztyija VCIK, no. 158., 1921. 07. 21., 2. o.

7 Lásd Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság egyik kezdeményezőjének, N. M. Kiskinnek a felszólalását (Izvesztyija VCIK, no. 159., 1921. 07. 22., 2. o.).

8 Megjelent Izvesztyija VCIK, no. 160., 1921. 07. 23., 1. o.

9 Lásd pl. „Úton az új hatalom felé". Poszlednyije novosztyi, No. 397., 1921. 08. 3., 1. o.; „Harc vagy együttműködés?" Uo. Moszkva, 398., 1921. 08. 4., 1. o.; „Éhezés és a szövetségesek". Uo. No. 399., 1921. 08. 5., 1. o.; „Az eszer párt felhívása". Uo. No. 401., 1921. 08. 7., 3. o.

10 Az emigráns sajtóra hivatkozott hasonló zsaroló kísérletekről szóló beszámolót lásd „Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottságról (Id. Kamenyev előadásaiból)". Izvesztyija VCIK, no. 170. 1921. 08. 4., 2. o. Továbbá: „A szótól a tettig". In Obscseje gyelo. Párizs. Felelős kiadó: V. L. Burcev, no. 364., 1921. 07. 16., 1. o.; „Oroszországot segítsétek, ne a bolsevikokat!" Uo. No. 375., 1921. 07. 27., 1. o.; „Mindenekelőtt a bolsevikokkal vegyétek fel a harcot". Uo. No. 376., 1921. 07. 28., 1. o.; Burcev, V. L.: „A bolsevikok mellett nem lehet harcot vívni az éhezés ellen!" Uo. No. 377., 1921. 07. 29., 1. o.; és mások.

11 Lásd pl. Izvesztyija VCIK, no. 179. 1921. 08. 14., 1. o.

12 „A külföldre utazó küldöttség". In Pomoscs. Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság [VKGP] értesítője. No. 1., 1921. 08. 16., kedd, 3. o.; „A VKPG felhívása a külföldhöz". In Pomoscs. A VKPG értesítője. No. 2., 1921. 08. 22., hétfő, 1. o.

13 Izvesztyija VCIK, no. 186., 1921. 08. 24., 2. o.

14 Izvesztyija VCIK, no. 191., 1921. 08. 30., 1. o.

15 „A hatalom a terepen". Poszlednyije novosztyi. No. 413., 1921. 08. 21.. 1. o. A hírhez kapcsolódó véleményeket lásd a Poszlednyije novosztyi következő számában (no. 414., 1921. 08. 23., 1. o.) megjelent „A hatalom a terepen és az éhínség" című szerkesztőségi cikkben.

16 Például Kiskin megvádolása azzal, hogy antonovista kapcsolatokat ápol (Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8., 3. o.

17 Lásd „Az értelmiség kiutasításáról". Dnyi, 1922, no. 28., december 1. péntek, 3. o.

18 Lásd A VCSK közlése Az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság tagjainak letartóztatásáról. Izvesztyija VCIK, no. 199., 1921. 09. 8., 3. o.; „V. F. Bulgakov hivatalos magyarázata". (A szerkesztőségbe küldött levélből.) Kommunyisztyicseszkij trud, no. 441, 1921. 09. 18., vasárnap, 4. o.

19 Lásd a VCIK 1922. 02. 16.-i rendeletét (Izvesztyija VCIK, no. 44., 1922. 02. 24., 2. o.) és a rendelet 1922. 02. 23-i kiegészítését. (Izvesztyija VCIK, no. 46., 1922. 02. 26., 3. o.)

20 Lenin, V. I.: Összes művei. 44. k., 369. o.

21 Lenin V. M. Molotovon keresztül az OK(b)P KB Politikai Irodája tagjainak írt levele. In Lenin, V. I.: Ismeretlen dokumentumok. 1891-1922. Moszkva, ROSSZPEN, 1999, 516-519. o.

22 Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról« 1922-ben". In Sztupenyi. Filozófiai folyóirat, Szentpétervár, 1992, no. 1., (4), 62. o.

23 Izvesztyija VCIK, no. 47., 1922. 02. 28., 3. o. A neves filozófus fiának, B. N. Losszkijnak a tanúsága szerint a beolvasztásra szánt arany- és ezüsttárgyak közül az 1725-nél korábbiak mentesültek az elkobzás alól (lásd Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról«…" 63. o.).

24 Izvesztyija VCIK, no. 47., 1922. 02. 28., 3. o.

25 A GPU feljegyzése az OK(b)P KB Politikai Irodájának „Az értelmiség körében szerveződő szovjetellenes csoportosulásokról". (Közli: A. N. Artyizov.) In Otyecsesztvennije arhivi, 2003, no. 1., 76. o.

26 Uo. 413. o.

27 Uo. 432. o.

28 Akkoriban a diákság politikailag nem volt annyira tudatlan, passzív és konzervatív, mint manapság.

29 Részletesebben lásd Szoszkin, V. L.: „Főiskola – az autonómia vége (1921-1922)". In Az orosz értelmiség analízisének néhány aktuális kérdése. Főiskolák közti tudományos munkák gyűjteménye. Ivanovo, Ivanovói Állami Egyetem, 1997, 80-92. o.

30 „Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot". In Otyecsesztvennoje arhivi, 2003, no. 1., 83. o.

31 Uo. 89. o.

32 „A »filozófusok hajójának« utasai. (Az értelmiség sorsa 1922 repressziós nyarán és őszén)". (Összeállította, a bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta V. G. Makarov és V. Sz. Hrisztoforov.) In Voproszi filoszofii, 2003, no. 7. 131. o. Ugyanezen forrás szerint T. P. Kravcev (1876-1955) 1943-ban lett a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja…

33 Sztratonov, V. V.: „A Moszkvai Egyetem szabadságának elvesztése". In A Világegyetem megismerésének határán. 455. o.

34 GARF, f. 5907 (Vodovozov, V. V.). op. 1, d. 198. Izgojev, A. Sz.: Öt év Szovjet-Oroszországban (Töredékes visszaemlékezések és jegyzetek). Kézirat, 7. o.

35 Lenin, V. I..: Összes művei. 45. k., Bp., Kossuth, 1981. 109. o.

36 A Szociálforradalmár Párt X. tanácskozásának határozata. Revoljucionnaja Rosszija. A Szociálforradalmár Párt központi orgánuma. 1921, no. 11., augusztus, 3. o.

37 Részletesebben lásd Guszev, K. V.: „A végrehajtás felfüggesztve…" Hazai történelem: problémák, kutatások és vélemények. Moszkva, Lucs, 1992, 56-75. o.

38 Itt és a továbbiakban a magánkiadók kérdésében N. L. Mescserjakov összefoglaló munkájának anyagát vettem alapul: „A magánkiadókról a Sajtó és forradalom című folyóiratban". 6 (3) k. 1922. július-augusztus, 128-134. o. Más adatok szerint 1922 augusztusáig Moszkvában 337, Pétervárott pedig 83 kiadónak adták meg a működési engedélyt; 1921 októberétől 1922 augusztusáig néhány moszkvai kiadótól 1261 kézirat ment cenzori ellenőrzésre. Lásd Bubnov, A.: „A burzsoá restauráció ideológiája a NEP kezdeti időszakában". In Az ellenforradalmi harc ideológiai frontján. Tanulmánygyűjtemény. Moszkva, Izd-vo Krasznaja nov, 1923, 21. o.

39 Szorokin, P. A.: Hosszú út: Önéletrajz. Angolról fordította, szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta A. V. Lipszkij. Moszkva, Moszk. rabocsij; TERR A, 1992, 133. o.

40 Kolerov, M. A.: „A »Miszl« című filozófiai folyóirat (1922)". In A filozófia nem ér véget… A XX. századi hazai filozófia történetéből. 2 kötet, második kiadás. Szerk.: V. A. Lektorszkij, I. köt. A 20-as-50-es évek. Moszkva, ROSSZPEN, 1999, 39-46. o.

41 Szorokin, P. A.: „A háború hatása a lakosság összetételére, sajátosságaira és társadalmi szerveződésére". Ekonomiszt, 1922, no. 1., 77-107. o.

42 Így a szövegben. (Lásd Szorokin, P. A.: „A háború hatása…" Ekonomiszt, 83. o. jegyzet.) Itt elmaradt a %-jel, amit Lenin természetesen nem tudhatott, amikor a tanulmányt olvasta. Ugyanezeket a (javított) adatokat, akárcsak az utalást az évre (1920), amelyre vonatkoztak, Szorokin „A mai Oroszország erkölcsi és szellemi állapota. 1. Erkölcsjogi változások" (Volja Rosszii. Politikai és kulturális folyóirat, Prága, no 4. (32), 1922. 11. 1., 31. o.) című írásában is közreadta.

43 Szorokin: „A háború hatása…" 83. o.

44 Lásd Rajh, V.: Szexuális forradalom. Szentpétervár-Moszkva, egyetemi jegyzet, ASZT, 1997, 200. o.

45 Szorokin: „A mai Oroszország erkölcsi és szellemi állapota…" 31, 30. o.

46 Lásd Rajh: Szexuális forradalom. 185, 187. o.

47 Szorokin: „A háború hatása…" 93. o.

48 Lenin, V. I.: A harcos materializmus jelentőségéről. In Pod znamenyem markszizma, 1922, no. 3., 12. o. Lásd még: Összes művei. 45. k., 23-33. o.

49 „»Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot.« Az értelmiség 1922-es száműzetésének történetéhez". (A bevezetőt és jegyzeteket írta, a dokumentumokat kiadásra előkészítette A. N. Artyizov.) In Otyecsesztvennoje arhivi, 2003, no. 1., 75. o.

50 William Christian Bullitt (1891-1967): amerikai diplomata, az Egyesült Államok első nagykövete a Szovjetunióban (1934-1936). – Joseph Lincoln Steffens (1866-1936): amerikai újságíró, szemtanúja volt a mexikói és az oroszországi forradalomnak. Érzéseit Szovjet-Oroszországról a következő szavakkal fejezte ki: „Megpillantottam a jövőt, és az működik". (Steffens J. L. Letters. In 2 vols. Vol. I. 1938, 442., 463. o.)

51 Steffens, J. L.: The autobiography of Lincoln Steffens. Complete in one volume. N. Y., [1931] 797-798. o.

52 „Az értelmiség száműzetéséről". Dnyi, 1922, no. 28., december 1. péntek, 3. o. Más adatok szerint mindez 1922 januárjában történt. A letartóztatott anarchistákat és mensevikeket hamis papírokkal, mint csehszlovák állampolgárságú hadifoglyokat indították útnak vonaton külföldre.

53 Bubnov, A.: „A burzsoá restauráció ideológiája a NEP kezdeti időszakában". In Az ellenforradalmi harc ideológiai frontján. 23. o.

54 Bubnov. A.: A burzsoá restauráció a NEP második évében. Pétervár, „Priboj" munkás-szövetkezeti kiadó, 1923, 40. o.

55 Vaganyan, V.: „Tudományos porhintés". Pod znamenyem markszizma, no. 3., 1922, 43-55. o.

56 Karszavin, L. P.: „A szabadságról". Miszl, no 1., január-február, 62., 65. o.

57 L. P. Karszavin olyan munkáiról van szó, mint a Saligia (Pg., 1918), a Bevezetés a történelembe (Pb., 1920), „A szabadságról" (Miszl, 1922, no. 1., Pb., „Academia"), a Noctes Petropolitanae (Pb., 1922). Lásd Preobrazsenszkij, P. F.: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". Pecsaty i rovoljucija. 6. (3) k. 1922. július-augusztus, 64-73. o.

58 Karszavin, L. P.: Saligia, avagy egy igen rövid és lélekemelő eszmefuttatás az Istenről, a világról, az emberről, a gonoszról és a hét főbűnről. Párizs, YMCAPress, 1978, 6. o.

59 Preobrazsenszkij: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". 66. o.

60 Vaganyan, V.: „Tudományos porhintés". Pod znamenyem markszizma, no. 3., 1922, 43-55. o.

61 Preobrazsenszkij: „A filozófia mint a hittudomány szolgálóleánya". 66. o.

62 Lásd Billington, J. H.: Ikon és fejsze. Kísérlet az orosz kultúra értelmezésére.

Moszkva, Izd-vo „Rudomino", 2001, 843. o.; Taruszkin, R.: „Turánia". In Pjotr Szuvcsinszkij és kora. Szerk.: A. Bretanyickaja. Moszkva, „Kompozitor", 1999, 258. o.

63 Uo. 121. o.

64 Frank, Sz. L.: A társadalomtudományok módszertanának áttekintő vázlata. Moszkva, „Bereg", 1922, 13. o.

65 Uo. 88. o.

66 V. I. Lenin levele I. V. Sztálinhoz 1922. 07. 16-án. In Lenin, V. I.: Ismeretlen dokumentumok. 1891-1922. 544-545. o.

67 Trockij szerzőségét M. E. Glavackij bizonyította. Lásd Glavackij, M. E.: A filozófusok hajója… 76. o.

68 Lásd pl.: „A világmindenség történetének analógiájaképpen a lélek eredendő állapota is gáznemű". (Ajhenvald, Ju.: Költők és költőnők. Moszkva, K-vo „Szevernije dnyi", 1922, 7. o.)

69 Bobrov, Sz. recenziója: „Ju. Ajhenvald. Költők és költőnők". (Moszkva, K-vo „Szevernije dnyi", 1922). Pecsaty e revoljucija, 1922, 6. (3) k., július-augusztus, 288. o.

70 Lenin, V. I.: Összes művei. 54. k., 198. o. (Feljegyzés N. P. Gorbunov számára az Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya" című könyvről. 1922. március 5.)

71 Viseszlavcev recenziójára nem sikerült rábukkanni. Említést róla lásd Sztyepun, F. A.: Lecsúszottak és megkapaszkodottak. Az utószót írta R. Gergel. Második, javított kiadás. Szentpétervár, Aletyejja, 2000, 515. o.

72 Szorokin, P. A.: „A nagy revízió kezdete". Vesztnyik lityeraturi, 1922, no. 2-3., 1-3. o.

73 Preobrazsenszkij, P. F. recenziója: Ny. A. Bergyajev, Ja. M. Bukspan, F. A. Sztyepun, Sz. L. Frank. Oswald Spengler és „A Nyugat alkonya". (Kn-vo „Bereg", Moszkva, 1922, 95. o.) In Pecsaty e revoljucija, 1922, 2. (6) k., 307-309. o.

74 Vaganyan V.: „A mi orosz spengleristáink". Pod znamenyem markszizma, 1922, no 1-2., 32. o.

75 „Hosszú időre megtisztítjuk Oroszországot". Otyecsesztvennije arhivi, 2003, no. 1., 82. o.

76 Uo. 78. o.

77 Bergyajev, Ny. A.: Önmegismerés: dolgozatok. Moszkva, Izd-vo EKSZMO Pressz; Harkov, Izd-vo Folio. 1999, 486. o. [Magyarul: Önmegismerés. Budapest, Európa, 2002.]

78 Gornung, B. V.: Az idő folyása. 2. k. Tanulmányok és esszék. Moszkva, RGGU, 2001, 352. o. jegyzet.

79 Uo. 354. o.

80 Paszternak, B.: „A fejnek új módszerekre van szüksége". Izvesztyija, no. 143., 2003. 08. 12., 12. o.

81 Uo.

82 N. M. Jazikov „A hajós" című költeményéből.

83 Beloklokova, M.: „Két utas nyilvánosságra került ügye a »filozófusok hajójá«-ról". Izvesztyija, no. 145., 2002. 08. 16., 3. o.

84 Bergyajev: Önmegismerés. 489. o.

85 Sztyepun: Lecsúszottak és megkapaszkodottak. 617. o.

86 Oszorgin, M.: Tatyjana napja. Dnyi, no. 72., 1923. 01. 25., 3. o.

87 Oszorgin, M.: „Ugyanazon a tengeren". Szovremennije zapiszki. Társadalompolitikai és irodalmi folyóirat N. D. Avkszentyev, I. I. Bunakov, M. V. Visnyak. A. I. Gukoszkij, V. V. Rudnyev közreműködésével, Párizs, no. XII ., 1922. 12. 7., 216. o.

88 GARF. f. 5907 (Vodovozov, V. V.), op. 1, d. 198. A. Sz. Izgojev. „Öt év Szovjet-Oroszországban". 10. o.

89 Szorokin, P. A.: Hosszú út: Önéletrajz. 144. o.

90 V. P. Viseszlavcev 1922. 10. 5-én A. C. Jascsenkónak írt leveléből. Lásd Orosz Berlin, 1921-1923. A Guverovszkij Intézet B. I. Nyikolajevszkij-archívumának anyaga alapján. Összeállította L. Flejsman, R. Hjuz, O. Rajevszkaja-Hruz. Párizs-Moszkva, 2003, 238-239. o.

91 „Grúzia helyzetéről". Dnyi, no. 35., 1922. 12. 9. 2. o.

92 Losszkij, B. N.: „A »gondolat embereinek kitoloncolásáról«…" 67-68. o.

93 F. E Dzerzsinszkij levele I. Sz. Unslihtnak a tömeges kiutasítások célszerűtlenségéről. 1923. május 27. (RGASZPI, f. 76, op. 3, d. 150, lásd 20.)

94 Mellesleg a szoloveci szigeteket a monostorral együtt még 1922-ben átadták a GPU-nak azzal a céllal, hogy ott koncentrációs táborokat létesítsenek politikai foglyok számára. Történetesen ide is, és nem Németországba, küldhették volna a „filozófusok hajójá"-nak az utasait…

95 „Oroszok Németországban. Beszélgetések Hans-Georg Gadamerrel". 1992. április 16. Heidelberg (a beszélgető Vl. Sz. Malahov). Golosz, no. 3. (1), 1922, 231. o.

96 Janovszkij, V. Sz.: Elíziumi mezők. Szentpétervár, 1993, 180. o.

97 „Az Orosz Tudományos Intézet megnyitása". Dnyi, no. 93., 1923. 02. 18., 5. o.

98 Oszorgin, M. A. (eredeti családneve Iljin) (1878-1942) – neves író, jogász, a Moszkvai Egyetem növendéke, az 1905-ös forradalom tevékeny résztvevője.

99 Oszorgin, M.: „Tudatos lojalitás". Dnyi, no. 95., 1923. 02. 21., 1. o.

100 Az előadásra 1923. 02. 11-én került sor. Dnyi, no. 89., 1923. 02. 14., 5. o. Az előadás tartalmában közel áll a Bergyajev által írt és 1924-ben Berlinben megjelent Új középkor utolsó, a „Demokrácia, szocializmus és teokrácia" címet viselő fejezetéhez. Lásd Bergyajev, Ny. A.: A történelem értelme. Új középkor. Összeállította és jegyzetekkel ellátta V. V. Szapov. Moszkva, 2002, 286-310. o. [Magyarul: A történelem értelme. Budapest, Aula, 1994.]

101 „A korhadás áradása Ny. A. Bergyajev előadásából". Dnyi, no. 95., 1923. 02. 21., 5. o.

102 K. P. Pobedonoszceva (1827-1907) 1880-tól 1905-ig a Szent Szinódus miniszteri hatáskörű vezetője: Oroszország történelmében az ő nevéhez kapcsolódik a legkönyörtelenebb cenzúra és minden haladó társadalmi gondolat üldözésének időszaka.

103 Vodovozov, V. V.: „Nyílt levél Ny. A. Bergyajevnek". Dnyi, no. 126., 1923. 03. 29., 1. o.

104 I. Brodszkij „Emlékkép" című költeményéből.

105 Engels, F.: „A keresztes háború Németországban. VI." In Marx, K. – Engels, F.: Művei. 2. kiadás, 7. k., 422-423. o.

106 Részletesebben lásd Szemjonov, Ju. I.: A történelem filozófiája. Moszkva. „Kortárs füzetek", 2003, 439., 500-502. o.

107 Megjegyzem: a felső hatalmi osztály megerősödésével az „új" értelmiséget nemcsak a független gondolkodói lét és az értelemre gyakorolt hatás lehetőségétől fosztották meg, hanem magától a fizikai léttől is: az 1928-ban kezdődött megtorlások során az értelmiséget mint társadalmi csoportot fokozatosan megsemmisítették. Csak egyesek élték túl – és nem valaminek „köszönhetően", hanem „annak ellenére"…

(Fordította: Székely Ervin)

Az 1917-es Októberi Forradalom 90. évfordulója alkalmából, 2007. júniusában moszkvai értelmiségiek nyilatkozatot tettek közzé.

Az októberi forradalom közelgő, 90. évfordulója nem véletlenül vált Oroszországban az általános figyelem tárgyává. 1917 októbere valóban megrengette a világot, mert a gazdasági, a társadalmi és a kulturális alapjait változtatta meg.

Ezt a világtörténelmi jelenséget jó néhány tömegmédium szokványos politikai fordulatnak állítja be, amit összeesküvők és kalandorok maroknyi csoportja hajtott végre nyugati titkosszolgálatok segítségével. Ezek azután mindent latba vetnek: a közönséges hazugságot, a tények meghamisítását, szennyes pletykákat a nagy forradalom résztvevőiről és vezetőiről. Egyre-másra ismételgetik azt a legtöbb ország valamirevaló tudósai által megcáfolt agyszüleményt, miszerint kiderült, hogy az „októberi fordulat"-ot a „német ügynök", Lenin és az „angol-amerikai" kém, Trockij provokálta ki. Ennek fényében az orosz nép akarattalan játékszernek tetszik a „forradalmi szélsőségesek" kezében, holott valójában az ő meghatározó szerepe nélkül a forradalom el sem indulhatott, nemhogy győzni tudott volna.

Nem összeesküvés, hanem társadalmi forradalom

Az októberi forradalom nem azért robbant ki, mert idegen hatalmak összeesküvői vagy ügynökei így tervezték volna. Olyan hatalmas társadalmi földrengés, hurrikán, cunami volt az, amilyet senki semmilyen utasításra nem volna képes életre hívni. Október az események alakulásának belső logikája szerint született meg, amikor a népi elégedetlenség forrásainak sokasága egyetlen, mindent elsöprő árrá egyesült. Úgy beszélni róla, mint valami összesküvés gyümölcséről, az legalábbis furcsa. Ha pedig mégis az lett volna, akkor miért történt úgy ebben a gigantikus méretű országban, hogy a régi helyett egy új hatalom jött létre, és hogy ezt a hatalmat Oroszország népe nemcsak támogatta, hanem fegyverrel a kézben meg is védte a polgárháborúban?

Az „októberi fordulat" kritikusai valahogy elfelejtkeznek arról a mélységes válságról, amelybe a cári monarchia, majd az azt váltó Ideiglenes kormány taszította Oroszországot. A „háború a végső győzelemig!" jelszótól eszelős megszállottá vált hatalom nem akarta meglátni a nép valóságos szükségleteit. A kritikusok elfelejtik azt is, hogy a monarchia magától omlott össze a forradalom előestéjén, hogy világos tények tanúskodnak a cári udvaron belül elharapózott, vég nélküli belső intrikákról és konfliktusokról, a katonai vereségekről a fronton, végül pedig arról, hogy II. Miklós önként mondott le az egyeduralkodói hatalomról és az orosz hadsereg fővezéri címéről. Terméketlennek bizonyult a monarchia helyébe lépő burzsoá kormány is, amely képtelen volt dönteni az akkori idők legfontosabb kérdésében, hogy véget vessen a háborúnak, és földet adjon a parasztoknak.

Október a XX. századi nagy orosz társadalmi forradalom betetőzése volt. Irányítóivá a forradalmi szociáldemokraták váltak, akik mindenki másnál előbb ismerték fel az egyszerű emberek szükségleteit és reményeit, azokat a problémákat, amelyeknek a megoldására az egész orosz társadalomnak szüksége volt a két század fordulója körül. A vezető szerep természetesen Vlagyimir Uljanov-Leninnek és harcostársainak jutott.

Október vezéralakjai közül senki sem volt hibátlan. Ám ahogy isteníteni, úgy démonizálni is helytelen volna őket. A manapság fejükre zúdított vádaknak nincsenek valóságos alapjaik. Ők a saját forradalmi eszményeiken kívül soha semmi mást nem szolgáltak. Semmilyen földi kísértés, legyen az pénz vagy a kispolgári jólét egyéb kelléke, nem érdekelte őket. Saját maguk elé a legmagasabb mércét állították, életüket a szabadság védelmének, az elnyomottak és kisemmizettek boldogságának rendelték alá.

A forradalom nem csupán erőszak

Az októberi forradalmat nemritkán „véres fordulat"-ként emlegetik. Pedig hát maga „a fordulat" jóformán emberáldozat nélkül zajlott le Péterváron. Nem vagyunk az erőszak hívei, ugyanakkor elismerjük elkerülhetetlenségét a történelmi fejlődés meghatározott szakaszaiban, amelyekre osztályok közötti és nemzeteken belüli antagonizmusok kiéleződése a jellemző. Igen, a forradalmak gyakori velejárója az erőszak, mint ahogy azt Németalföld, Anglia, Franciaország és más országok polgári forradalmai szemléletesen megmutatták. Az is közismert, hogy Amerikában a rabszolgaság felszámolása a XIX. század legvéresebb polgárháborúját hozta magával. A feudalizmus hanyatlását Oroszországban is háborúk és forradalmak kísérték.

Az ilyen jelenségeket azonban nem politikai cselszövők ármánykodása, hanem az előző rendszer válsága hívta életre, amikor nem volt megoldás az idült problémák megoldására evolúciós úton. Erőszakos forradalomra különleges körülmények között kerül sor, amikor a saját meggazdagodásukért és kiváltságaik megtartásáért lihegő uralkodó osztályok semmibe veszik a nép jólétét. Ilyenkor a nincstelen osztályoknak nem marad más lehetőségük, mint hogy a saját kezükbe vegyék tulajdon sorsukat. Ez a XX. századi nagy orosz forradalom legfőbb tanulsága.

Ezzel együtt a társadalmi forradalom nem törekszik az erőszakra, a fegyveresre meg különösen nem: végső célja egy új világ megalkotása, a jobb életfeltételek megteremtése minden egyes ember, nem csupán a társadalom vezető rétegei számára. Ebből következően az ilyen forradalmak a történelem mozgatóerői, amelyek meggyorsítják az előrehaladást.

Mit adott az októberi forradalom?

A legkülönbözőbb országok történelme számos esetet ismer, amikor a munkások felléptek a kapitalizmus ellen. Olyan messzire mutató jelleget azonban sehol sem nyert a harc, mint nálunk. Ez tette a XX. századi Oroszországot a világ fejlődésének epicentrumává, ahol a kor minden problémája keresztezte egymást, ahol megoldást találtak a kapitalizmus alapvető bajára, a munka és a tőke ellentétére. Egyedül az orosz munkásoknak volt elég erejük és elszántságuk, hogy kiutat találjanak ebből az ellentmondásból – hogy ne csak lerázzák magukról a kapitalizmust, hanem az átmenet útjára is lépjenek egy jóval haladóbb társadalmi rend, a szocializmus felé.

A Párizsi kommünt követően az orosz forradalom hatalomba emelte a társadalom alsó rétegeit: a munkásokat, a parasztokat és az ő érdekeiket képviselő értelmiségieket. Létrehozta a szovjeteket mint a politikai hatalom legdemokratikusabb formáit, a háború által elkínzott népnek elhozta a várva várt békét, földet adott neki, és a nemzeti önrendelkezés lehetőségét. Azáltal, hogy a dolgozók millióit vonta be a társadalmi tevékenységbe, egyértelműen bebizonyította, hogy nem csupán az „elit" lehet a történelem tárgya és demiurgosza.

Az októberi forradalom nyomán a világon két, egymással társadalmilag szemben álló rendszer jött létre, ami sok tekintetben meghatározta az emberiség későbbi fejlődését. Október hatásának köszönhetően indultak el a nemzeti-felszabadító mozgalmak, és fogott a kapitalista rendszer önmaga megreformálásába. Az orosz forradalom hatására következett be a gyarmati birodalmak széthullása, az önmagukat jóval túlélt monarchikus rendszerek zátonyra futása.

Az októberi forradalom vezetett el a nemzetek és vallások fölötti eszméhez – a társadalmi felszabadulás és igazságosság eszméjéhez. Ezen az eszmei alapon jött létre, a történelemben először, az egyenjogú nemzetek önkéntes szövetsége – a Szovjetunió. Október eszméi és kezdeményezései a tudomány és művészet olyan kiemelkedő alakjainak a céljait és vágyait testesítette meg, mint Tyimirjazev és Vernadszkij, Platonov és Majakovszkij, Solohov és Eizenstein. Az októberi mozgalom törekvéseit a szocialista jövő felé a XX. század legnagyobb alkotói támogatták, köztük Bernard Shaw és Picasso, Einstein és Ciolkovszkij.

A szovjet történelem másmilyen volt

A szovjet történelem Októberrel kezdődött el, és nem volt könnyű menet a Nyevszkij proszpekt sima kövezetén. Volt benne minden: hatalmas vívmányok és szörnyű tragédiák. Jól emlékszünk rá, hogy miután Oroszország legtöbb kormányzóságában a hatalom békés úton átment a dolgozók kezébe, véres polgárháború kezdődött, amit a külső intervenciótól támogatott „fehér", illetve a „vörös" terror kísért végig.

A szovjet hatalom, híján minden megfelelő történelmi tapasztalatnak, természetesen sok hibát elkövetett. Különösen nagy hiba volt a „hadikommunizmus" politikája, amely össznemzeti válsághoz vezetett. A bolsevikok határozott érdeme volt, hogy elszántan hátat fordítottak neki, és tudatosan tértek át az Új gazdasági politikára – az első olyan történelmi modellre, amely sikeresen egyesítette magában a szocializmus és a kapitalizmus alaptörvényeit, és amelynek számos elemét alkalmazták néhány európai országban és a mai Kína fejlődési keretei között is. A NEP tette lehetővé, hogy a háborús sebek mielőbb behegedjenek, és Oroszország gazdasága a háború előtti szintre emelkedjék.

A NEP tapasztalatára és jelentőségére támaszkodva dolgozta ki Lenin a szovjet állam további fejlődésének a tervét, amely az országra nézve radikális gazdasági és politikai átalakulásokat tűzött maga elé. Ezek az átalakulások mindenekelőtt az energetikában, a kultúrában és az oktatásban hoztak volna jelentős áttörést, ezekben a nemcsak a XX., hanem a XXI. században is meghatározó szférákban. Az átalakulások a politikai rendszer demokratizálását is előfeltételezték a munkásoknak az állam irányításába való bevonásával és a párt megújulásával, ami magában foglalta volna J. Sztálin elmozdítását is a főtitkári posztról, aki akkor már tanújelét adta illojalitásának, durvaságának és azon hajlamának, hogy visszaéljen a hatalommal.

A sors azonban nem engedte, hogy ezek a szándékok valóra váljanak. A Lenin halála után előállt zavarosan bonyolult hatalmi rendszer hiába hirdette magát céljaiban szocialistának, sok olyasmit művelt, ami ellentmondott ennek. Például sárba tiporta az állampolgárok Október által meghirdetett szabadságjogait. Mérhetetlenül nagy árat kellett fizetni az iparosítás és az erőszakos kollektivizálás megvalósításáért. Mindent egybevetve, a forradalom első éveinek néphatalmát a bürokráciának és vezérének, J. Sztálinnak az uralma váltotta fel. Bűncselekménynek tartjuk a tömeges sztálini megtorlásokat, az emberi jogok és a Szovjetunió népeinek megsértését. Mindez aláásta a forradalom és a szocializmus eszméinek hitelét.

A felsorolt tények ismeretében sem fogadjuk el azonban a szovjet történelemre vonatkozó áltudományos hazugságokat és a bárgyúságig egyoldalú propagandát. Ez a történelem másmilyen volt: demokratikus és bürokratikus tendenciák küzdöttek benne egymással. Így a NEP szabadságát a sztálini totalitarizmus követte, amely a maga részéről a hruscsovi „olvadásnak" adta át a helyét. Később a brezsnyevi autoritarizmust a peresztrojka váltotta fel, amely céljaként a humánus, demokratikus szocializmust jelölte meg.

Nem létezik olyan ország, amelynek a történelme makulátlan volna. A brit és francia gyarmati háborúk kegyetlensége vagy az Egyesült Államok rabszolgatartása aligha mondható jobbnak a Gulagnál. Mégsem teszi sem egyik, sem másik eltagadhatóvá a jelentős szociális és kulturális vívmányokat az említett országokban. Akkor miért kell megtagadni a hasonló vívmányokat a szovjet néptől, amely hatalmas győzelmet aratott a fasizmus fölött, megteremtett egy egyedülálló kultúrát és irodalmat, elfogadható életfeltételeket biztosított a teljes lakosságnak, és elsőként tört utat a világűrbe? Nem szabad elfelejteni, hogy Október a tömegek korábban sohasem látott mértékű alkotói energiáját mozgósította az újtársadalom megteremtésére, az élet részévé tette az internacionalizmus számos eszméjét, az orosz társadalom egykor legelmaradottabb rétegeihez vitte el a nemzeti és a világkultúra értékeit. Nem lehet kitörölni a szovjet történelemből a tömegek lelkes igyekezetét, amellyel elsajátították a tudomány és a technika legfrissebb vívmányait, és ebben nyilvánvalóan megmutatkozott a szovjet emberek millióinak forradalmi romantikája és heroizmusa is.

Miért bukott meg a szovjet modell?

Előre kell bocsátani, hogy a Szovjetuniót alkotó társadalmi rendszer természetéről többféle nézet él nálunk, abban azonban mindegyikkel megegyezünk, hogy az Október által életre hívott néphatalomhoz, az internacionalizmushoz, az igazságossághoz és a humanizmushoz kapcsolódó elvek semmibevétele vagy megtagadása előbb vagy utóbb katasztrófába sodorja a szocializmust építő társadalmat. Márpedig a Szovjetunióban pontosan ez történt.

Az emberek alkotó kezdeményezésének megbéklyózása a totalitárius rendszer feltételei között korlátozta a szovjet gazdasági növekedés lehetőségét. Az áruhiány jellegzetes vonása volt a gazdaságnak. Ebből eredően nem sikerült felemelnünk a dolgozók jólétét a világ fejlett országainak színvonalára, ami egyik oka volt a szovjetrendszer kudarcának. A másik, nem kevésbé meghatározó ok az, hogy hiányzott az országban az igazi gazdasági és politikai demokrácia, ami különösen akkor vált elviselhetetlenné, amikor világszerte kibontakozóban volt a technikai és információs forradalom. Ez hozta magával, hogy a bürokratikus hatalom teljességgel elidegenedett a dolgozóktól. Az elidegenedés megszüntetésére irányuló kísérletek a peresztrojka idején nem hozták meg a szükséges eredményt. Végül bekövetkezett az SZKP és a szovjethatalom bukása, amit különféle politikai erők nyomban kihasználtak: feloszlatták a Szovjetuniót, és rászabadították Oroszországra a legvadabb oligarchikus kapitalizmust a tömeges munkanélküliséggel, a nép életszínvonalának zuhanásával, a társadalmi különbségek égbeszökésével, a nacionalizmus felvirágzásával és a bűnözés növekedésével.

A társadalom szovjet modelljének a kudarca mégsem azonos az októberi eszmék cáfolatával. Mint ahogy a keresztény eszmények sem felelnek meg az inkvizíció gyakorlatának, ugyanúgy a sztálini totalitarizmus sem törölheti el a forradalom eszméit. A szocializmus történelmi ügye nem válik valóra egyik napról a másikra. Már megjelent azonban a fiatalság új nemzedéke, amely nem kér a kapitalizmusból mint rendszerből. Az ifjúságban van a remény, hogy képes lesz új életet lehelni az októberi forradalom eszményeibe.

Mitől függ a mai Oroszország nagysága?

Az októberi forradalom eszméi nemcsak a proletár internacionalistákat egyesítették, hanem az orosz nagyhatalom megőrzésének és fejlődésének a híveit is. Ők egyengették azok útját, akik el akarták vinni Oroszország kultúráját a határon túl, más országokba, és hazafias érzéseikben másokkal osztozva készen álltak, hogy megoltalmazzák a szovjetek országát minden lehetséges agresszorral szemben. Ennek az érzésnek az erejét fényesen bizonyította a nagy honvédő háború, amely megvédte a Szovjetunió szuverenitását és Október vívmányait.

Az októberi forradalom megmutatta az orosz nép lelki nagyságát, amely a kapitalizmussal szemben alternatív utat választott az ország fejlődésére. Úgy beszélni róla, mint szélsőséges erők összeesküvéséről, már csak azért is veszélyes volna, mert az a történelem oroszellenes értelmezőinek a malmára hajtaná a vizet, akik azt a képtelen véleményt hangoztatják, hogy Oroszország változatlanul veszélyt jelent a világra. Jól ismert körök váltig azt szajkózzák, hogy Oroszországból csak kellemetlen dolgok várhatók, ezért kell rövid pórázra fogni, ellenőrzés alatt tartani, felhasználva természeti tartalékait, energia- és szellemi forrásait.

A mai Oroszország a legjobban teszi, ha higgadtan értékeli az ilyen provokatív kijelentéseket, és elszántan halad a maga útján. Oroszország nagysága nem abban rejlik, hogy vakon másolja a külföldi mintákat, és még kevésbé abban, hogy nacionalista gőggel közeledik más népekhez, hanem abban, hogy képes lesz-e népe tehetségére és alkotóerejére támaszkodni, és magáévá tenni azt a hatalmas tudást és tapasztalatot, amelyet a világ civilizációja és kultúrája halmozott fel.

Oroszország újra erős hatalom lehet, amelyikkel ellenfelei is kénytelenek számolni, de csak akkor, ha leküzdi a szegénységet és az orosz emberek között fennálló óriási szociális különbségeket, minőségileg javít állampolgárai életén, ha a gyakorlatban is szélesíti társadalmi és demokratikus jogait, ha saját történelme legjobb hagyományaira épít.

* * *

Október történelmi jelentőségét nem könnyű felbecsülni. Kedvező hatásai szemmel láthatók. Az emberiség egyharmada követte egy ideig az általa kijelölt utat. Sok országban mai is él ez a mozgalom, ahol a múlt kudarcaiból és tragédiáiból levonták a tanulságokat. Október bebizonyította, hogy lehetséges egy másik, igazságosabb világ. Erre törekszenek ma különféle társadalmi és politikai erők, országok és népek. Ez a célja annak a forradalmi hullámnak, amely elsősorban Latin-Amerika és Ázsia országaiban csap fel mind sűrűbben.

Az októberi forradalom a mi sorsunk volt és az is maradt; nem tagadhatjuk meg mint Oroszország történelmének legfontosabb korszakát. Hiba volt bőven mindig és mindenütt, és nem kisebbítik őket a múlt nagy forradalmai sem. Az ünnepi dátumokon azonban minden országban megemlékeznek ezekről a forradalmakról, akár állami szinten is. Csak éppen Oroszországban nem. Itt rendületlenül folyik tovább saját forradalmi múltunk befeketítése.

 

Az októberi forradalom előestéjén mi felemeljük szavunkat ez ellen a gyakorlat ellen. A népnek vissza kell adni a forradalmi ünnepét és Október igazságát. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi ahhoz az országhoz tartozunk, amelynek történelmében a legnagyobb forradalom ment végbe. Erre pedig lehet és legyen is büszke az ember.

 

Arszlanov, V. G., a művészettörténet doktora, egyetemi tanár

Bagaturija, G. A., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Buzgalin, A. V., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Vojejkov, M. I., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Vorobjev, A. I., az Orosz Tudományos Akadémia tagja

Galkin, A. A., a történelemtudományok doktora, egyetemi tanár

Dzaraszov, Sz. Sz., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Isztyagin, L. G., a történelemtudományok doktora

Kelle, V. Zs., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Kolganov, A. I., a közgazdaság-tudományok doktora

Loginov, V. T., a történelemtudományok doktora, egyetemi tanár

Medvegyev, R. A., a történelemtudományok doktora

Rudik, E. N., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Szerebrjakova, Z. L., a történelemtudományok doktora

Szlavin, B. F., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Szmolin, O. N., a filozófiai tudományok doktora, az Állami Duma képviselője

Satrov, M. F., dramaturg

(Fordította: Székely Ervin)

Forrás: http://www.ikd.ru/node/3013

E számunkat az 1956-os felkelés 50 évfordulójára tekintettel elsősorban '56 eseményei értelmezésének szenteltük; a beérkezett írásokból – szokásunktól eltérően, kivételesen – csak egy tematikus blokkot állítottunk össze. A cikkek kiválasztására befolyással volt, hogy a hivatalos jellegű megemlékezések szinte minden árnyalata elhallgatta az események antikapitalista és szocialisztikus, önigazgatói irányzatát. Az évfordulós könyvek, konferenciák, műsorok stb. – a jelenlegi rendszer legitimációját erősítendő – a polgári, nyíltan antiszocialista politikai erők szerepét domborították ki, s tekintették „forradalminak". Ezért aztán e témában összeállításunk politikai és elméleti értelemben is sokszínűbb álláspontot mutat be. Fogalmilag a „sajnálatos októberi eseményeket" nevezzék forradalomnak, ellenforradalomnak vagy (nép)felkelésnek, egy bizonyos: a tények „egydimenziós" ábrázolásai nem vezetnek ki az elméleti és módszertani zsákutcából. Az Eszméletnek fel kell mutatnia azt az oldalt, amelyet elhallgatnak vagy a felismerhetetlenségig eltorzítanak. Míg a Kádár-érában képviselt hivatalos álláspont a „fasiszta ellenforradalomról" a Köztársaság téri epizódot abszolutizálta, manapság csak a polgári demokratikus elemek kapnak hangsúlyt, vagy egyenesen Mindszenty irányzatára vannak tekintettel, mintha az az események demokratikus oldalához tartozott volna. A mi módszertani megfontolásunk, hogy az egészben a részt, a részben az egészet igyekszünk láttatni.
A lapszám további írásai különböző problémaköröket érintenek a szociálpolitikától a balti köztársaságok (szélső)jobboldali politikai erőinek nacionalista-antiszemita ideológiai indoktrinációján és az 1981-es lengyel válságon át az újra „felfedezett" erdélyi író, gróf Wass Albert hungarista elkötelezettségének bemutatásáig.

Tartalomjegyzék

1. Tütő László : 1956 mint nyelvi probléma
2. Mark Pittaway : A magyar forradalom új megközelítésben: az ipari munkásság, a szocializmus széthullása és rekonstrukciója, 1953-1958
3. Krausz Tamás : Az 1956-os munkástanácsokról
4. Dobos Gábor : A szovjet katonai intervenció okai az SZKP KB Elnökségének dokumentumaiban
5. Dömény János : 1956 és a hispán világ
6. Lugosi Győző : 1956 és a hidegháborús államközi rendszer Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom című könyvéről
7. Bartha Eszter : A Mansfeld-film – és akiknek nem kell
8. Thoma László : Egy pontos kézikönyv Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 című könyvéről
9. Kéri Elemér : Kapitalizmus – japán módra Pethő Bertalan: Japán út/viszony I.-II. című kötetéről
10. Marcello Musto : Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája, Marx-Engels Összes Művei új kritikai kiadásáról
11. Mitrovits Miklós : A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december. (Egy történelmi dokumentum: Viktor Anoskin altábornagy „munkafüzete”)
12. Artner Annamária : A foglalkoztatáspolitika esélyei a munkaerőpiac törvényszerűségeinek tükrében
13. Ékes Ildikó : A közgazdasági tanok és a változó világ
14. Efraim Zuroff : Kelet-Európában a holokauszt történetének feltárása az antiszemitizmus feléledéséhez vezet
15. Nagy László : Wass Albert és a hungarizmus
16. Polonyi Péter : Tisztelt szerkesztőség!

Az ezredfordulón jelentkező gazdasági válság Kínát sem kerülte el: a kínai export mind volumenében, mind értékében jelentősen csökkent. A kínai vezetés a kedvezőtlen folyamatokkal a belső piac élénkítését szegezte szembe: ez viszont megkívánta a fogyasztói mentalitás kialakítását a kínai népességben. „Így történt, hogy Kína történelmében először a fogyasztás fogalma mint olyan teljes erkölcsi legitimitást kapott. A fogyasztói életmód nemzeti ideológiává nőtte ki magát." A kínaiak pedig egyre inkább rádöbbennek, hogy névleg még „szocialista" társadalmukban is egyre mélyebbé válik a szakadék a mindennapos túlélésért küzdő szegények és a luxustermékeket fogyasztó gazdagok között .

A XX. század utolsó éveiben a legerősebb ázsiai országokat egymás után érték utol a súlyos gazdasági válságok, amelyek eredete a pénzügyi szférában található. Innen való e válságok elnevezése: "pénzügyi viharok". Ilyen "pénzügyi viharok" rázkódtatták meg néhány évvel később Oroszországot, Brazíliát és még jó pár országot, ami már az egész világgazdaságot megingatta. Kínát is elérte az ázsiai pénzügyi válság, és tapasztalnia kellett, hogy exportjának növekedési rátája éppúgy csökken, mint abszolút értéke. Az ország azonban képes volt rá, hogy azonnali választ adjon a válságra, amikor is egy sor olyan költségvetési és monetáris intézkedést hozott, amelyek a háztartások fogyasztását ösztönözték. A célja pedig az volt, hogy a külkereskedelmi megtorpanással a nemzetgazdaság növekedését állítsa szembe.

 

A pénzügyi válságtól a fogyasztói ideológiáig – a társadalmi egyenlőtlenségek növelésével

 

A kormány közel két éven át több százmilliárd jüant ruházott be az infrastrukturális munkákba, és nem takarékoskodott semmilyen erőfeszítéssel, hogy ösztönözze a háztartások fogyasztását, s ekképp mindenáron fenntartsa a gazdasági növekedés évi 8%-os rátáját. Akkor úgy tetszett, hogy a csaknem 1,3 milliárd lakosú, de szűkös erőforrásokkal rendelkező országra nézve a legfőbb fenyegetés a háztartások gyenge kereslete és a piac pangása. Ezért hozott a kormány számos olyan intézkedést, és jelölt ki olyan politikai irányvonalat, amely a fogyasztás és a belső kereslet növelését és új fogyasztói piac kialakulását célozta. Konkrétabban: ezek az intézkedések tervbe vették a közhivatalnokok fizetésének emelését, a banki kamatok csökkenését, különadók kivetését, országszerte számos infrastrukturális projekt megvalósulását, hatalmas "végkiárusításokat", a vásárlási hitelek aktív fejlődését és a fogyasztói környezet jelentős javítását.

Az alacsony fogyasztási szint Kína első számú ellenségévé vált. A kínai gazdasági körök minden erejükkel azon voltak, s éjt nappallá téve tanácskoztak, hogy lökést adjanak a háztartások fogyasztásának. Ennek volt köszönhető, hogy 1998 és 2000 között Kína meg tudta tartani 7%-os gazdasági növekedését. Mára az ország visszavonhatatlanul belépett a tömegfogyasztás korszakába (az egy főre eső igen alacsony átlagjövedelem, a 900 millió szegény paraszt és a nagyszámú, gyenge anyagi helyzetben élő városlakó ellenére). A kínai gazdaság éppúgy, mint a társadalom egésze átvette a világméretű termelés és újratermelés logikáját.

Az említett időszak alatt a kínai vezetés égető szükségét érezte, hogy a gazdasági növekedés érdekében ne csak stabilizálja, hanem fokozza is a fogyasztás mértékét. E stratégiának azonban az lett az eredménye, hogy Kína makroszinten valósította meg gazdaságában a túltermelést, és immár magán viseli egy fogyasztói társadalom minden fontosabb vonását. Annak érdekében, hogy az ország mihamarabb kilábaljon a pénzügyi válságból, a kormány mindvégig arra biztatta a kínai családok millióit, hogy háztartásukat találékonyan és takarékosan vezessék, ne feledjék a kemény munka kínai hagyományát, miközben a vezetés mindent megtett azért, hogy lényegesen növelje fogyasztásuk szintjét. Így történt, hogy Kína történelmében először a fogyasztás fogalma mint olyan teljes erkölcsi legitimitást kapott. A fogyasztói életmód nemzeti ideológiává nőtte ki magát.

Mindez rávilágít arra, hogy a fogyasztás a gazdasági növekedés "fő mozgatóerejévé" vált, a termelői szféra és a nemzetgazdaság egésze pedig csak akkor marad életképes, ha közben bátorítja és ösztönzi a fogyasztást. Le kell azonban szögezni, hogy Kínában e logika premisszája az ellentététébe fordult: nem a termelés hat a fogyasztásra, hanem ellenkezőleg, a fogyasztás befolyásolja a termelést! Vagyis minden mesterségesen generált kereslet racionálisnak és ésszerűnek számít, mert azt feltételezik, hogy kedvező hatással van a gazdasági növekedésre. És ez a körülmény vezetett ahhoz az ellentmondásos helyzethez, hogy a fogyasztói életmód alapja ahelyett, hogy megszilárdult volna, valójában meggyengült.

Tulajdonképpen ez ideig sem a piac ideológiája, sem valóságos megléte nem oldott meg egy alapvető problémát: nevezetesen, hogy legyen valamilyen logika a társadalom közös érdeke, az egyes fogyasztók partikuláris igényei és a termelők érdekei között. Gyakori az a vélekedés, hogy egy piacgazdaságban az egyének, miközben saját jól felfogott érdekeik szerint ésszerűen választanak, végső soron ahhoz járulnak hozzá, hogy a társadalom egészének érdekei jussanak érvényre a lehető legteljesebben. A valóság azonban nem olyan egyszerű és ragyogó, mint amilyennek a gazdaságpolitika igyekszik beállítani. Kínának ma csak csekély hányada alkot fogyasztói társadalmat, túlnyomó része továbbra is megrekedt a régi szinten. Ez a kettősség, amely egyszerre érinti a jövedelmek és a termelés struktúráját, abba hajszolta bele a gazdaságot, hogy a fogyasztást erőltesse a súlyos ellentmondások ellenére is.

Mindamellett, hogy Kínában erős nyomás nehezedik a környezetre és a természeti erőforrásokra, az alacsony jövedelmű lakosság hatalmas tömegeinek még mindig nincs semmilyen lehetőségük, hogy megszerezzék az országban fölöslegben megtermelt fogyasztási javakat. A többség mindenekelőtt és komoly szorongások között azon emészti magát, hogy miképp fizesse meg a társadalombiztosítási díját, a gyermekei taníttatását, az orvosi költségeket, a lakbért, vagy hogy nyugdíjas korára tartaléka legyen. Arról nem is szólva, hogy szüntelenül ott lebeg szemük előtt az elbocsátás és a munkanélküliség rémképe. Ezzel éles ellentétben a gazdagabb társadalmi csoportokat csak gépkocsik, luxuslakások, mobiltelefonok és ehhez hasonló javak, illetve szolgáltatások vásárlása érdekli mind nagyobb mértékben. Miután merőben egyéni érdekeik a luxusjavak, különösen pedig az importcikkek iránt nyilvánulnak meg, csak igen kis mértékben erősítik a háztartási keresletet.

Ennélfogva azután a gazdasági növekedés és a nyitás érdekében a fogyasztást erőltető utolsó húsz év legszembeszökőbb eredménye nem más, mint az a mély szakadék, amely a jövedelmi kategóriákat elválasztja egymástól, továbbá a gazdasági válság miatt bekövetkezett nagy társadalmi törés. Társadalmi igazságtalanságok és egyenlőtlen lehetőségek jellemzik ma már a pénzügyi manővereket és a kockázatmegosztást, valamint azt is, ahogyan a tőketulajdonosok felvásárolják és kisajátítják a köztulajdont. A pénzügyi válság kezdete óta a kínai dolgozók hatalmas tömegei – elsősorban azok, akik nagy létszámú munkaerőt alkalmazó vállalatoknál találtak munkát – mind nehezebb és nehezebb helyzetbe kerülnek. Nem beszélve a parasztok szüntelenül romló helyzetéről.

Ha nemzetközi összefüggések fényében vizsgálódunk, azt mondhatjuk, hogy a pillanatnyi gazdasági válságot az Egyesült Államok befolyása alatt álló pénztőke idézte elő. Az ázsiai pénzügyi vihar idején néhány délkelet-ázsiai ország, amelyet nem sokkal előtte még a teljes körűen megvalósult piacgazdaság legújabb iskolapéldáinak tekintettek, sorozatban szenvedte el valutája leértékelődését, vállalatai bezárását, a bankcsődöket, a személyi elbocsátásokat, a szociális forrongásokat vagy egyes estekben kormánya bukását. Ugyanakkor nem kevesebb, mint 600 milliárd dollár lett átutalva az Egyesült Államokba!

Mivel akkoriban a fogyasztói piac és a háztartások kereslete kevés összefüggést mutatott egymással, a kínai közgazdászok figyelmen kívül hagyták a körülményt, hogy a kínai gazdaság többlettermelése tulajdonképpen egyenetlen és alacsony színvonalú. A gyenge gazdasági többletet és a fogyasztói piac eltorzult struktúráját Kínában mindenekelőtt a kereslet szintjén megnyilvánuló súlyos zavarok illusztrálják. Miközben az alacsony jövedelmű lakosság hatalmas tömegei továbbra sem képesek arra, hogy alapvető létszükségleteiket kielégítsék (nevezetesen megfelelő orvosi ellátásban és oktatásban részesüljenek), lesz, ami lesz alapon követni kezdték a média által színre állított tehetős fogyasztók példáját, s mindinkább hagyják magukat elcsábítani a megcsillogtatott új életmódtól.

A népesség magas jövedelmű, elenyésző kisebbsége jelenleg számlálatlanul költi a pénzét, bőséggel vásárolva meg magának a luxusfogyasztási javakat, azzal az egyetlen céllal, hogy fitogtassa hovatartozását, státuszát és társadalmi tőkéjét. Jól példázza ezt, hogy a sanghaji ingatlanpiacon teljes egészében elkelt egy olyan lakóház, amelyben egy lakás 130 millió jüanba került. Pedig minden logika szerint ésszerűbb lenne a figyelmet az alacsony, nem pedig a magas szintű többlettermelésre fordítani – ha már mindkettő lényege végső soron egy és ugyanaz, vagyis az elérhető legmagasabb profit kisajtolása a termelésből. A profitot hajszoló termelés vált minden gazdasági tevékenység legfőbb elvévé, és ez már így is marad. A kultúra/ideológia pedig azzal, hogy tömjénezi a kérkedő életmódot és fogyasztást, legitimálja a felállított fejlődési modellt, amely a gazdasági növekedésre koncentrál.

Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a fogyasztói kultúra önmagában véve ésszerű. Csakis akkor lehetne az, ha olyan szerepet játszana, amely lehetővé teszi saját alapjainak a megőrzését. A nagyarányú fogyasztás csak akkor lényeges elem, ha mint a tőke újratermelésének elengedhetetlen feltétele jelenik meg. Csakhogy a fogyasztói kultúra térhódítása és a fejlődés harácsoló eszménye elfed vagy letagad egy alapvető dolgot. Mégpedig azt, hogy a növekedésnek e típusa valójában nem ismer természetes fejlődést, amely az ember választásától függ. Márpedig a társadalmi célok és a fejlődési módok megválasztását többnyire a nagy hatalommal rendelkező érdekcsoportok preferenciái befolyásolják.

Persze az is lehet, hogy a tőke érdekei egybeesnek az egész társadalom érdekeivel. Jelen írás nem általános szembeszegülés a tőke érdekeivel, és különösen nem a piacgazdasággal, csak nem hajlandó figyelmen kívül hagyni a dolgozók érdekeit. Mindössze azt állítja egyszerűen, hogy az uralkodó politikai és a jelenlegi világgazdasági rendszerben a tőke érdekei leggyakrabban nyílt konfliktusban állnak a társadalom, az átlagdolgozók és a leghátrányosabb helyzetű rétegek érdekeivel, és működésükben legerősebben a piacgazdaság elidegenítő hatásai és aránytalanságai ütköznek ki. És ez a fejlődés nem természetes és nem szükségszerű.

 

A fogyasztói modell társadalmi és környezeti korlátai

 

A fogyasztói kultúra és ideológia mint a világtőke érdekeinek kulturális megnyilvánulása a gazdasági növekedés érdekében arra csábítja – mi több, abba lovallja bele – a lakosságot, hogy keressék és szakadatlanul vásárolják a felesleges fogyasztási javakat, még akkor is, ha ezek a fogyasztási javak semmivel sem járulnak hozzá életkörülményeik javulásához. Ez a fajta tömegméretű fogyasztás csak olyan többlettermelésre épülhetett, amelynek feltétele a munkaerő és az erőforrások nagyarányú kizsákmányolása, nem beszélve az irtózatos környezeti károkról. Ezzel párhuzamosan megteremtette azt a jelentés- és értékrendszert, amelynek célja, hogy újratermelje az egyenlőtlen érdekek modelljét. Azzal pedig, hogy rátelepedett a kultúrára/ideológiára, maga alá gyűrte a társadalom egészét, s bűvkörébe vonta az egyéneket, a vállalatokat, sőt a nemzet egészét is.

Az ázsiai gazdasági válság kirobbanása óta a különböző országok kormányai magukévá tették azt a politikát, amely a növekvő fogyasztást bátorítja. Ez arra utal, hogy a fogyasztói kultúra jelensége mögött álló gazdasági és politikai erők az adminisztratív funkciók kérdésében objektíve egyezségre jutottak az állammal és a kormánnyal. Nem nehéz belátni, hogy a fogyasztói kultúra ipara olyan eszközzé vált, amelyet az állam politikai és gazdasági céljai megvalósítására használ. A második világháború után az állam és a fogyasztói kultúra házassága nyilvánvaló tény volt a fejlett nemzeteknél. Az átmenet állapotában lévő országokban ez csak az 1990-es évek közepe után következett be, elsősorban az ázsiai pénzügyi válság kitörése után, amikor ezen országok elindultak a fogyasztás útján. Mindeközben a fogyasztói kultúra és ideológia, szemlélet és életmód új legitimitást kapott.

Amellett persze, hogy távol tartjuk magunkat a domináns politikai, gazdasági és kulturális erők örömujjongásától, azt is látjuk, hogy Kína mint a fejlődés útjára lépett ország valójában nem maga választott. Sokkal inkább arról van szó, hogy meg kellett újítania a fejlődésről alkotott felfogását és fejlődési modelljét. Annál is inkább, mert az elkövetkező 50 évben lakóinak száma várhatóan eléri az 1,6 milliárdot. Miután Kína korlátozott pénzügyi alapokkal, gyenge színvonalú, elmaradott technológiával és viszonylag szegényes erőforrásokkal rendelkezik, s mindinkább számolnia kell a környezet növekvő károsításával, előbb-utóbb kénytelen lesz elébe állni és megbirkózni a hatalmas kihívással, amelyet a fogyasztói szemlélet és életmód bevezetésének következményei követelnek meg tőle.

Van-e esélye a kínai népnek, hogy résztvevője legyen a fogyasztás fényes ünnepségének? A Kínai Társadalomtudományi Akadémia Gazdaságkutató Intézetének vezető kutatói 1988 és 1995 között tanulmányozták a jövedelemeloszlást a vidéki és a városi népesség körében, és kimutatták, hogy ez alatt az időszak alatt a Gini-együttható – az a mutató, amely a nemzeti jövedelem megoszlását jelzi – Kínában 0,382-ről 0,445-re emelkedett. És ez a tendencia folytatódott az 1990-es évek vége után is. A Világbank egyik jelentése, amely a "Jövedelem eloszlása állandó növekedés mellett" (Sharing the Continuously Rising Income) címet viseli, és 1997-ben jelent meg, kimutatta, hogy Kína Gini-koefficiense az 1980-as évek elején 0,28 volt, 1990-re 0,38-ra nőtt, hogy azután az 1990-es évek végére átlépje a 0,43-as határt. A gazdagok és szegények közötti szakadék, amelyet ezek a számok mutatnak, mélyebb lett, mint a fejlett nemzeteknél, mint Kelet-Ázsia más országaiban, a volt Szovjetunióban és Kelet-Európában.

Ezek az adatok komoly ellentmondásban állnak a jelentés valódi tárgyával. Igaz, hogy a "torta" mind nagyobb és nagyobb lett, de a növekvő termelés igazságos és racionális elosztási eszközeinek a kérdése egyre égetőbbé válik. Az 1990-es évek óta a gazdagok és szegények közti szakadék folyamatosan nő. Az 1990-es évek végére hatalmas vagyonok halmozódtak fel, csakhogy eloszlásuk nem arányos és nem hatékony. Ráadásul az új fogyasztói kultúra erőteljesen rombolja a társadalmi etikát és morált, s táptalaja a kormányzati korrupciónak. A fogyasztást taglaló legújabb kutatások azt mutatják, hogy a tartós fogyasztási javak (televízió, hűtőgép, mosógép, hifi stb.) piaca Kínában az 1980-as évek első felében lendült mozgásba, és az 1990-es évek végére vált telítetté. Jelenleg a városi lakosok kereslete az efféle termékek iránt abban nyilvánul meg, hogy a legújabb modelleket keresik és vásárolják. A családi fogyasztás a nagy értékű fogyasztási javak területén erősödött. A drága lakások, berendezések és gépkocsik vásárlása állandó növekedésben van. A városi lakosság igényei az ilyen és ehhez hasonló fogyasztási javakban fogalmazódnak meg, és ezek az igények irányítják fogyasztási gyakorlatukat.¹

A magas jövedelmű csoportok olyan helyzetbe kerültek, hogy gondolkodás nélkül adnak ki több százezer jüant, miközben a hatalmas tömegeket kitevő falusi családok nem engedhetnek meg maguknak egy 1000 jüan értékű színes televíziót sem. A háztartási gépek, televíziók, hűtőgépek, mosógépek és videomagnók birtoklásának kérdése a vidéki családoknál háromszor vagy négyszer kevésbé fontos, mint a városi családoknál. A közepes és nagyobb vásárlóerőt megjelenítő rétegek habzsolják a Coca-Colát, a tejet, a gyümölcsleveket, a márkás cigarettákat, szemben azzal az 50-60 millió vidéki emberrel, aki szüntelenül az ivóvíz problémájával küzd. A közepes és nagy vásárlóerejű rétegek több száz, sőt több ezer jüant költenek kozmetikai és higiéniai cikkekre, miközben az ország közel 900 millió vidéki lakosa és az alacsony fizetésű városi népesség az alapvető orvosi ellátásban sem részesül. A vidéki övezetekben a gyér jövedelmű csoportoknak arra sincs lehetőségük, hogy orvost lássanak és kezeltessék magukat, legfeljebb, ha súlyos a betegség, de akkor is csak ritkán.

Ezeknek az alacsony jövedelmű tömegeknek, amelyek a legalapvetőbb fogyasztási javakkal is csak ritkán találkoznak, a fogyasztói életforma új divatja semmire sem kínál megoldást. Ellenkezőleg, azzal, hogy a közepes és az alacsony jövedelmű csoportokat is befolyása alá vonja, nemcsak gazdasági, hanem pszichológiai teherként is rájuk nehezedik. Nem elég, hogy a hétköznapok megélhetési gondjaival küszködnek, a kísértésnek is ellent kell állniuk a mai modern sztenderdekkel és fogyasztási szokásokkal szemben.

 

Társadalmi feszültségek és a követendő út járhatósága

 

Az igen rossz gazdasági feltételek, amelyeket tetéznek az egymástól jelentősen eltérő jövedelemkülönbségek, már most erősen borzolják a kedélyeket, és számos frusztráció, elégedetlenség, indulat és ellentét okai, ezt pedig veszélyes lenne alulbecsülni. A jövedelemelosztás súlyos egyenlőtlensége és a fogyasztói életforma elharapózása számottevő politikai, gazdasági, kulturális és pszichológiai feszültség eredője. A kínai társadalom egyre nagyobb mértékben differenciálódik. A társadalmi csoportok között új antagonizmusok fejlődnek ki. A párt és a nép, a vezetők és a tömegek, a munkáltatók és munkavállalók közötti feszültségek közvetlenül utalnak ezekre a különbségekre és ellentétekre. Növekvő számukat mérni lehet a szaporodó illegális tevékenységeken, letartóztatásokon, a legfelsőbb vezetéshez intézett mind gyakoribb felhívásokon, a tiltakozásokon, az egyre tömegesebb és súlyosabb tüntetéseken és zavargásokon.

Néhány közgazdász azt állítja, hogy ezek az események nem többek, mint a jelenleg Kínában zajló társadalmi és intézményi "átmenet" fázisának szükségszerű és természetes velejárói. Mindenekelőtt azt a tényt tükrözik, hogy a "torta" még nem elég nagy, és hogy még nem született egyetlen olyan szabály sem, amely elosztását és újraelosztást ésszerű keretek közt tartaná. Az a szemlélet, amely "átmenet"-ről beszél, minden bizonnyal azt feltételezi, hogy Kína fejlődése egy meghatározott és pontosan kijelölt útvonalon halad előre. Na most, ha tényleg így van, akkor egyszeriben számos alapvető kérdés is felmerül. Vajon milyen modell felé tart ez a kínai "társadalmi és intézményi átmenet"? Az amerikai modell felé? Vagy a nyugat-európai modell felé? Esetleg a japán modell felé, a kelet-európai, az észak-európai, netán az orosz vagy a dél-amerikai modell felé?

Ha az európai fejlett országok és az Egyesült Államok történetét vizsgáljuk tüzetesebben, akkor könnyűszerrel listát készíthetünk azokról a körülményekről, amelyek szükségesek voltak fejlődésükhöz, és máris újabb kérdések tolakodnak előtérbe: hozzámérhető-e Kína helyzete – akár csak egyetlen vonásában – eme népek helyzetéhez, nevezetesen az egy főre jutó természeti erőforrások (termőföld, édesvíz, erdők stb.) és a történelmi lehetőségek tekintetében (beleértve a tengerentúli gyarmatosítást, a kivándorlást és a nemzetközi méretű hódító háborúkat)? Mennyi időre volt szükségük ezeknek a népeknek, hogy ilyen feltételek mellett megvalósítsák céljaikat, és akkor mennyi időre lesz szüksége Kínának a saját céljai elérésére?

Már húsz éve annak, hogy a reform és a gazdasági nyitás korszaka elkezdődött. Az utolsó ötven, sőt inkább száz esztendőnket arra vesztegettük, hogy vaktában keresgéltük a modernizáció útját. Kína "intézményes átmenete" immár húsz éve tart. Mennyi időre lesz még szükség? 20, 50 vagy 100 esztendőre? És nem mellesleg, Kína meddig viseli még el ezt a "rendhagyó" állapotot, a már jelenleg is széles körben terjedő korrupciót, a mértéktelen környezetszennyezést és az egész nemzet morális züllését csak azért, hogy elérje "intézményi átmenetének" céljait? És még ha ez alatt az elkövetkező ötven vagy akár száz év alatt valóban megvalósítjuk is eme "intézményi átmenetet", s ha Kína esetleg egy második Egyesült Államokká növi is ki magát, ez vajon azt jelenti, hogy ettől a kínai nép történelme révbe ér?

Emellett a "torta" nagyságának kérdése is felvetődik. Az Egyesült Államok és más fejlett nemzetek gazdagsága az egész világ "támogatására" épül. Azután beérik egy ekkora gazdagsággal? Kérdezzük csak meg a fejlett országokat, hogy tökéletesen elégedettek-e, vagy sem. Végül marad még egy megkerülhetetlen kérdés: ki alkotja meg azokat a szabályokat, amelyek a torta felszeletelését és elosztását irányítják? Vajon a fejlett országok szabályai, amelyek a világtorta felszeletelésére és elosztására készültek, alkalmazhatók a mi belső és külső szükségleteink kielégítésére? Az az igazság, hogy Kína sohasem szűkölködött szabályozásokban és normákban, még az "átmenet időszakában" sem. Kínában mindig bőségesen voltak kéznél "normák", hogy praktikusan irányítsa velük saját tevékenységét. Balszerencse azonban, hogy ezek a normák az igazságos és tartós fejlődés minden szükséges kritériumát nélkülözik!

A fogyasztói kultúra és ideológia jelenleg egy olyan politikai és gazdasági rendszert legitimál, amely az Egyesült Államokat utánozza, és a tömegfogyasztásra épül. Azzal nyerte meg ügyének a lakosságot, hogy egy "boldog élet" ábrándképét szállította neki. Az Egyesült Államoknak és a többi fejlett nyugati országnak bizonyos fokig még sikerült is kézzelfoghatóvá tenni ezt a képet. Erre azonban csak a világ erőforrásainak összeharácsolásával és a környezet nagymértékű feldúlásával volt képes. Miközben az Egyesül Államokat – az egyenlőtlen cserekereskedelem mellett – továbbra is olyan erőforrások táplálják, amilyenekre éppen szemet vet, Kína jelenleg ott tart, hogy igyekszik rátenyerelni az alacsony jövedelmű csoportok és az alulfejlett régiók erőforrásaira, miközben gondosan ügyel rá, s ennek érdekében az egyenlőtlen csere ugyanazon eljárásaihoz folyamodik…

Ezen az áron azonban csak arra van esélye, hogy népességének egy elenyésző része megengedhesse magának a magas jövedelmű nemzetek fogyasztói életmódját. Ahhoz, hogy több mint egymilliárdos lakossága ugyanígy átvehesse ezen életmódot, Kínának jóval több és minden rangú-nemű erőforrásra volna szüksége. Azokhoz pedig más áron nem juthat hozzá, mint a környezet lerombolásával. Ha a dolgok ebben az irányban mennek tovább, akkor a politikai, gazdasági, társadalmi és környezeti problémák csak fokozódni fognak. És idővel akad-e rájuk megoldás? Ha azt feltételezzük, hogy igen, akkor is megfogalmazódik a komor gyanú: az alacsony jövedelmű csoportok és a vidéki népesség túlnyomó része örökre el fog tűnni a süllyesztőben.

Ezen a ponton újabb paradoxon bukkan fel. Ha egyszer Kína történelmi, politikai, gazdasági korlátok, a szűkös erőforrások és a környezeti feltételek hiánya miatt nem tudja megvalósítani népei számára azt a "boldog életet", amelyet a fogyasztói szemlélet lefest, akkor a fogyasztói kultúra előbb-utóbb a feje tetejére állítja a valóságot. Hadd utaljunk itt Nyikita Hruscsov és Richard Nixon híres történelmi vitájára. A vita tárgya szándékosan a fogyasztásra épülő társadalmi igazságosságra és haladásra terelődött, amely a Nyugat legfőbb szólama volt. A vitának ezen a pontján Hruscsov kénytelen volt bedobni a törülközőt.

A valóságos tények láttán szabad-e szorgalmazni a piacgazdaságot és a fogyasztói kultúrát, mint a kínai gazdasági fejlődés megoldását? A vásárlóerő tekintetében mutatkozó jelentős eltérések akadályokként magasodnak az elé a stratégia elé, amely a gazdasági növekedést a fogyasztás révén gondolja megvalósítani. A fogyasztási javak termelése mindinkább a jelentős vásárlóerővel bíró csoportok által támasztott keresletre – a magas profitráták fő forrására – válaszol, miközben a közepes és alacsony vásárlóerőt képviselő csoportok igényeit teljességgel figyelmen kívül hagyja. Kínában az olcsó, praktikus és tartós fogyasztási cikkek termelésében meglévő hatalmas kapacitás sokáig nem fogja tartani magát, vissza fog esni, sőt, alighanem meg is szűnik.

Ezért aztán a kínai kormány új termelési kapacitásokat teremtett úgy, hogy magas áron számos berendezést vásárolt, kielégítendő a fogyasztásban számottevő módon részt vevő csoportok igényeit. Ez is óhatatlan torzulásokat fog okozni a gazdasági növekedésben. Ma már érzékelhető az a tendencia, hogy a magas vásárlóerőt képviselő rétegek fogyasztásában lassú telítődés áll be. Márpedig újabb ösztönzés csak úgy adható a fogyasztónak, ha újfajta javak és új elárusítóhelyek jelennek meg. Az új fogyasztási termékek előállításának nálunk ismert módja, amely a népesség csak egy jelentéktelen részét célozza meg, csakis strukturális egyensúlytalanságba és a piac eltorzulásába torkollhat. Idővel Kína képtelen lesz fokozni gazdasági növekedését. Másfelől előbb-utóbb a máris korlátozott erőforrások elherdálásába kezd, mert racionális felhasználásukhoz nem lesz eszköz a kezében.

Az alapvető cikkek kínálata kétségkívül a városi fogyasztásra apellál. Az állam képes rá, hogy hatalmas vagyonokat mozgósítson az olimpiai játékok szponzorálására, hogy szerte az országban autópályákat építtessen, állandóan frissítse a köztisztviselőket kiszolgáló gépkocsiparkot, hatalmas irodaépületeket emeljen, és javítsa adminisztratív tevékenységét, annál inkább fukarkodik viszont a pénzügyi alapokkal, amelyek a hatalmas vidéki, de különösen a legszegényebb övezetek elemi oktatására és az elemi egészségügyi ellátására kellenének. Ez talán normálisnak tekinthető?

 

A növekedés logikája és buktatói Kínában és a világ többi részén

 

Az első probléma itt az erőltetett gazdasági növekedéssel és a belőle adódó intézményi modellel kapcsolatos, ahol is csupán egyetlen szempont a mértékadó. A fejlődés nálunk úgy értendő, mint válasz a termelők igényeire és a kormánytisztviselők preferenciáira a gazdasági növekedésben. Objektíven nézve, a fejlődésnek ez a modellje a jövőben kétségtelenül keserves választás elé állítja majd az országot. Kína rohamosan fejlődik ugyan, de igen kevés tőkét és technológiai előnyt mondhat magáénak. Jelenleg az egy főre eső megművelt földterület mennyisége a világátlag egyharmadát éri el; édesvízforrásokban a világátlag egynegyedét, a kőolajforrások terén pedig az egynyolcadát. A mi úgynevezett előnyünk, nevezetesen az olcsó munkaerő egy igazságtalan és embertelen cserére épül, amit valóságos fosztogatásnak is lehet nevezni. Egy ilyen "előny" széles körű kihasználása, tetézve annak minden következményével, csak súlyos problémákat eredményezhet az országban, mindamellett, hogy Kína akkor is a partvonalra kerül a munkamegosztás nemzetközi piacán.

Tételezzük fel mégis, hogy Kína képes lesz utat törni magának a különféle politikai és gazdasági megszorítások között, amiket a világrendszer diktál, hogy átvészeli a jelenlegi fejlődési modell által rá kényszerített negatív társadalmi és gazdasági hatásokat, és elviseli az árat, amelyet a fejlett országok modelljéért kérnek. Kína ez esetben 50-100 év alatt négyszer-nyolcszor erősebb lesz, mint jelenleg Japán. Tárgyilagosan nézve, a világ vajon vállalna egy ilyen eshetőséget? Nyugodtan tudomásul venné egy akkora gazdasági volumen és fogyasztási kínálat megjelenését, ami kétszer nagyobb, mint Nyugat-Európáé, Japáné és az Egyesült Államoké együtt? A világon már nagyon sok helyütt elemzik behatóan az úgynevezett "kínai (gazdasági) veszély"-t, bár ennek a félelemnek a nagy részét voltaképpen a mi felelőtlen kérkedésünk gerjeszti.

A fejlett nemzetek és a világ más régióiban kialakult országok Kínához hasonló módon mindent elkövetnek fennmaradásukért és fejlődésükért. Minden növekedés óhatatlanul politikai, gazdasági és környezeti problémákat szül. Így az a kérdés vetődik fel, hogy miként lehet megoldani ezeket a problémákat a fejlődés jelenlegi körülményei között és a fennálló intézményi modellben. Ahhoz, hogy a fent említett problémákat konkrétabban vizsgáljuk, és közelebbi képet adjunk a tömegfogyasztást szorgalmazó gazdasági növekedésről és következményeiről, néhány példa elegendő is lesz.

Az Egyesült Államokban csak a légkondicionáló berendezések működtetésére fordított villamos áram mennyisége meghaladja Kína teljes egyévi áramfogyasztását. Ahhoz, hogy egy ember átlagos életszínvonalat tartson, az Egyesült Államokban nem kevesebb, mint 10,3 hektár termőföldet használnak, egy hongkongi lakosra 6 hektárt, egy pekingi lakosra pedig 3,8 hektárt. A McDonald's marhahúsigényének kielégítésére minden évben hatalmas területeken irtják ki az őserdőt, hogy állattenyésztésre alkalmas legelőket nyerjenek. Minden egyes hamburger akkora erdőterületet emészt fel, mint egy konyha alapterülete. A magas jövedelmű országok népessége a föld össznépességének 16%-át teszi ki, viszont a világ összes erőforrásának majdnem 60%-át fogyasztja el, hogy megtartsa pillanatnyi életszínvonalát. Százalékos hozzájárulásuk az üvegházhatáshoz – és az ózonréteg megsemmisüléséhez – a világ egészéhez mérten eléri az 50%-ot.

Az amerikai életmód egy széles skálán mozgó erőforrás-kiaknázásra és mérhetetlen környezetrombolásra épül fel. Az a fehérjemennyiség, amennyit egy amerikai naponta fogyaszt, megközelíti egy afrikai ember heti fogyasztását. Egy egyesült államokbeli csecsemő háromszor annyi hulladékot termel, mint egy brazil, 35-ször többet, mint egy indiai és 28-szor többet, mint egy haiti. Egy amerikai állampolgár 20-szor annyi széndioxidot bocsát a levegőbe, mint egy indiai (jelenleg az Egyesült Állomok széndioxid-kibocsátása a világ egészének a 24,8%-a); az iparosodott országok energiafogyasztása 54,9%, miközben a fejlődő országoké csupán 30,9% világviszonylatban. A Földön minden évben 10 milliárd tonna hulladék termelődik (ebből 500 millió tonna toxikus). És ennek a hulladékmennyiségnek a 90%-a származik a fejlett országokból. 1990-ben az Egyesült Államok egymaga nem kevesebb, mint 571 000 tonna toxikus hulladékot produkált.

Kínában az egy főre jutó bruttó hazai termék több mint 25-ször kevesebb, mint az Egyesült Államokban, és népessége a következő 50 évben el fogja érni az 1,6 milliárd főt. Ebből következően, ha a jövőben a kínai gazdaság és az egy főre eső fogyasztás eléri az egyesült államokbeli hetedét vagy nyolcadát, akkor lesz azonos az utóbb említett ország jelenlegi gazdasági és fogyasztási volumenével. Ha az úgynevezett totális gazdasági hányados Kínában elérné az egyesült államokbeli felét, akkor a világnak egy másik Egyesült Államokkal kellene számolnia, amely a gazdasági termelékenység, az összfogyasztás és a szennyezés tekintetében hatszor múl felül bennünket. Mi történne akkor, ha az egész világ a fogyasztói életmódnak megfelelően kezdene termelni és fogyasztani?

A piac romantikus vagy fundamentalista hívei azt sugallják, hogy a fent említett problémákra maga a piac kínál megoldásokat sajátos mechanizmusa jóvoltából. Másfelől gyakran azt halljuk, hogy az új világfalu megépítése, amely amerikai értékeken és kultúrán fog alapulni, irányítását pedig a WTO végzi majd, feltétlenül az egész világ felvirágoztatásához vezet. Ez a beszéd a kínaiakban általában, de sok tudósban és kormányhivatalnokban is leginkább egyetértést, illúziót és fetisizmust vált ki, mintsem józan kritikai gondolkodást az WTO-val és a nyugati piacrendszerrel szemben. A fogyasztói kultúra és ideológia befolyása nagyban hozzájárul Kínában az amerikai kultúra fetisizálásához és a piacról alkotott liberális eszmény kialakuláshoz.

Kína jelenleg engedelmeskedik a fejlett világ által befolyásolt WTO-nak, ahelyett hogy ténylegesen részt venne annak munkájában. Az egyenlő részvételre hivatkozva az WTO vezet egy titkos naptárt, kihasználva az éppen létező viszonylagos előnyöket arra, hogy megszilárdítsa a munkamegosztás jelenlegi világpiacát és az érdekérvényesítést. Természetesen az is lehet, hogy Kína a WTO kebelében zajló verseny győztese lesz. Ám ha így lesz is, akkor sem biztos, hogy az a sokféle gazdasági és társadalmi baj, amit a fogyasztói életmód elfogadása hozott magával, el is tűnik. A Kínában eluralkodott fogyasztói szemlélet csakis negatív hatásokat eredményezhet a világ közös és tartós fejlődésében.

 

Irányváltás a fejlődésben

 

Összegezve tehát, a jelenlegi gazdasági rendszer és a javasolt politikai modell, a magas jövedelmű országokét utánzó fogyasztói életmód mindenki számára nem teremthet "boldog életet". Eddig a pillanatig azok a nemzetek, társadalmi rétegek és egyének, akik "élvezték" ennek az életmódnak az áldásait, úgy jelennek meg, mint a fejlődés fő kedvezményezettjei, amely elsősorban a közös erőforrásoknak és mások javainak a kisajátításán alapul. És a fogyasztói stílus és életforma nem ismeri a termelést kisajátítás és a privatizáció nélkül. A társadalmon belüli igazságos elosztásra épülő tömegfogyasztás korszakának beköszönte mindig is álomkép volt. Az 1990-es évek óta világ a tanúja volt a gazdasági globalizáció és a fogyasztói kultúra/ideológia gyors terjedésének, ami magával hozta a gazdagok és szegények közötti különbség növekedését és a mind egyenlőtelenebb fejlődést a világ különböző térségeiben. Bizonyos értelemben a fogyasztói kultúra és ideológia a felelős az emberi egyenlőtlenség legitimálásért, sőt megszilárdulásáért. Egyszóval a fejlett nyugati országok fogyasztói életstílusa szerint modellált "boldog élet" képe előttünk úgy jelenik meg, mint egy illúzió vagy mint egy keveseknek osztályrészül jutó kiváltság.

A fogyasztói kultúra és ideológia egyeduralma tette azt az emberekkel, hogy ne vegyék figyelembe, sőt felejtsék el azokat az utolsó két évszázadban született gazdaságpolitikai elméleteket, amelyek közelről vizsgálták a fogyasztói társadalmat. S ezért az emberiség rettenetes nagy árat fizetett, politikai és gazdasági szempontból éppúgy, mint a környezet terén. A politikai egyenlőtlenség, az óriási jövedelmi és erőforrásbeli különbségek és a környezet rombolása együtt alakította át az emberiség történelmét az egyenlőtlen fejlődés történelmévé. Ebben az időszakban élte meg az ember a gyarmatok kirablását, a nemzetközi kommunista mozgalmon belüli vitákat, a két világháborút, az 1930-as évek nagy depresszióját, a kőolajválságot és a kapitalista világ általános gazdasági recesszióját az 1970-es évek óta, a latin-amerikai adósságválságot az 1980-as években, az ázsiai pénzügyi vihart az 1990-es évek végén és számtalan ökológiai katasztrófát (a levegő, az óceánok, a partvidékek és a talaj szennyezését, a biológiai fajok gazdagságának veszélyeztetését, az üvegházhatást és a lyukat az ózonrétegben). A közeljövőben azonban nem lesz rá lehetőség, hogy változatlan formában elégítsük ki a fogyasztás ellenőrizetlen emberi igényeit. Elsősorban azért nem, mert az egyenlőtlen fejlődés perspektíváját tekintve nem marad anyagi bázis, amelyre ez a széles skálájú és szabadjára eresztett fogyasztói életmód támaszkodhatna. A fejlett országok életvitele tehát nem irányíthatja a fejlődést a világon, és nem határozhatja meg a közös életmódot. Másfelől nem létezik valóságos pozitív belső összefüggés a fogyasztói életmód és az emberi élet minőségének javítása között. A világ népességének ötödét-negyedét kitevő lakosságát nézve Kína "szuperhatalom", következésképpen gazdasági és társadalmi fejlődése globális megközelítést igényel. A jövőben, e globalizált világban Kína bármit kezdeményez a maga fejlődési folyamatában, annak visszhangja lesz mindenütt a világon, és vice versa. Mielőtt Kína a piacgazdaságot választotta volna elsődleges opcióként a fejlődésére, elsősorban saját céljait lett volna köteles tisztán meghatározni.

Kritikai elemzésünk a fogyasztói kultúráról, ideológiájáról és fejlődéséről azt igyekszik megmutatni, hogy a fogyasztói termelési és életmód nem az egyetlen útja a modern idők társadalmi fejlődésének, csak egy sajátos változat, amely szűk érdekek erőszakos érvényesítésére épül, és a tőke újratermelését célozza. Kína kötelessége az – és kötelessége is marad -, hogy miután kritikus módon végigelemezte a nyugati országok fejlődésének módját és megtett útját az utolsó 300 évben, jelentős erőfeszítéseket tegyen, hogy előrevigye, megújítsa és gazdagítsa az emberi fejlődés jövőbeli modelljének elméletét és gyakorlatát. Kínának – és az egész emberiségnek – jelenleg erre van a legnagyobb szüksége.

 

Jegyzetek

 

¹ A fogyasztási cikkek terén a háztartások kereslete a lakások és a gépkocsik helyett a háztartási gépek iránt nyilvánult meg először a legerősebben. A városi családok kereslete a gépkocsik iránt 2001 óta élénkült meg. Szakértők kimutatták, hogy a városi lakosok jövedelmének és vásárlóerejének állandó növekedésével átlagos fogyasztásuk 1000 jüanról 10 000 jüanra nőtt. Lassanként minden "hétköznapi" család tervezi egy gépkocsi megvásárlását. A statisztikák szerint 2001 első tizenegy hónapjában Kínában 2,14 millió autót gyártottak, ami 13%-kal több, mint 2000-ben. A gépjárműgyártás és -eladás terén két szembeszökő változás volt megfigyelhető 2001-ben. Az egyik az, hogy a kínai piac alapvetően a kis kategóriájú gépkocsikra épül, ezek teszik ki az össztermelés 57,5%-át. Az év első tizenegy hónapjában megnövekedett termelésével az autóipar a kínai növekedés motorjává vált: a 100 000 tétellel több eladás az összes eladások 37%-át jelenti; és miután az eladások száma ugyanebben az évben 120 000 autóval nőtt, az összes eladások tiszta növekedése elérte a 42%-ot. Másfelől az is érdekes, hogy a közepes és kis kategóriájú autók vásárlói többségükben magánszemélyek voltak. Vegyük példának a pekingi Yayuncun [Jajüncun] autópiacot. Pekingben márkás autókat korábban kizárólag a kormány magas tisztségviselői vásároltak, most viszont a gépkocsik több mint 50%-a magánemberek birtokába került, ami példa nélkül álló jelenség a kínai piac történetében. A "magánmegrendelések" lassan kiszorítják az "állami megrendelések"-et, és a magánszemélyek válnak az első számú autóvásárlókká Kínában. Az ingatlanpiacnak is meglehetősen nagy boomja van az országban. 2001 első tizenegy hónapjában az ingatlanbefektetések összege 485,7 millió jüannal 2,9%-osra nőtt. A lakáspiacon 30%-kal lett magasabb az eladások száma. A bankok nem termelői hiteleinek nagy részét a lakáshitelek teszik ki. A közgazdászok azt hangoztatják, hogy ez a gazdasági növekedés természetes velejárója. Mára a 10 000 jüan értéket meghaladó fogyasztási javak váltak a legkeresettebbekké. Az 1970-es években az átlagcsaládoknál "három fontos fogyasztási cikk" (a kerékpár, a karóra és a varrógép) vitte a pálmát 100 jüan értékben. Az 1980-as és 1990-es években a háztartások 90%-ában a legkeresettebb "három irányadó cikk", a televízió, a hűtőszekrény és a mosógép értéke 1000 jüan körül mozgott. Az új generáció számára nemsokára már a 10 000 jüanos autó és lakás lesz a "slágercikk".