Vásárhelyi Mária: Csalódások kora. Rendszerváltás alulnézetben, Bp., MTA Társadalomkutató Központ, 2005. című könyvéről.

Sánta Ferenc

 

 

"Mindössze az emberek 14 százaléka érzékeli, hogy számára könnyebb lett a megélhetés" – tudjuk meg Vásárhelyi Mária Csalódások kora. Rendszerváltás alulnézetben című könyvéből (MTA Társadalomkutató Központ, 2005), amely a magyarországi rendszerváltást követő másfél évtized néhány tapasztalatát vázolja szociológiai felmérések alapján. Vagyis országosan reprezentatív mintavételek szerint az emberek 86 százalékának nem hozott jót a gazdasági rendszerváltás. A többség megalapozottan érzi magát a rendszerváltás vesztesének, "hiszen a lakosság jelentős részének gazdasági, egzisztenciális és szociális viszonyai valóban jelentősen romlottak".

 

Össznépi mazochizmus?

 

Ha hihetünk a fenti számoknak, az első, majd az azt követő szabad választásokon a választópolgárok döntő többsége saját anyagi helyzetének romlását, megélhetésének nehezebbé válását választotta. Másként fogalmazva: a választópolgárok döntő többsége – a végre elnyert szabadság birtokában – veszíteni akart, vesztes akart lenni. Vesztésre játszott, és mivel módja és képessége volt ezt a törekvését sikerre vinni: győzött. Nyertesként, győztesként ünnepelheti magát a képviseleti demokráciának számára adott körülményei között és feltételei mellett. Annyiban és azért győzhetett, mert veszíteni akart. Lehet, hogy a kiharcolt demokrácia jellemzője a vesztesként győztes, ezért győztesként vesztes választópolgár?

Ha hihetünk a szabad választások szabadságának, a magyarországi választópolgárok döntő többsége rosszat akar magának, saját rosszakarója. A rendszerváltás érdeme, hogy megteremti az önmagunk ellen irányuló rosszakarat gyakorlati megvalósításának szabadságát. Megteremti és (ha nem is folyamatosan, de periodikusan, azaz négyévenként egyszer) biztosítja a választópolgárok önmaguk elleni rosszakaratának szabad érvényesítését.

Persze az sincs kizárva, hogy valójában nem erről van szó. Nem elképzelhetetlen, hogy a magyarországi demokráciában nem mindenben történik az, amit a többség szeretne. Lehetséges, hogy nem teljesen szabadon választott önpusztításnak vagyunk a tanúi. Ezt az értelmezést látszik alátámasztani a könyv számos megállapítása.

A felmérések szerint a többség nem kedveli sem a létbizonytalanságot, sem a munkanélküliséget, sem életszínvonalának romlását, sem a szociális jogok leépítését. Nem kedveli sem a szegénységet, sem a kiszolgáltatottságot, sem a mindezeket előidéző tőkés piacgazdaságot. (Íme, a felmérés néhány tanulsága. Csekély "a piacgazdaság társadalmi elfogadottsága, az emberek többsége ma is elsősorban ennek negatívumait érzékeli." A "társadalom egyre szélesebb rétegei számára úgy tűnt, hogy a piacgazdaság választása egyet jelent a társadalmi szolidaritás csökkenésével, a leszakadó rétegek problémájától való elfordulással". A "rendszerváltás egyre nyilvánvalóbban érzékelhető nehézségeinek realizálásával, és a vesztesek táborának növekedésével párhuzamosan […] a közgondolkodásban növekedett a piacellenes, antikapitalista attitűdök, nézetek népszerűsége".)

Ha a többség mindezeket nem különösebben kedveli, lehet, hogy nem is teljesen önként vállalta őket?

A tőkés piacgazdaság elutasításával egyidejűleg, annak szerves részeként, keveredik gyanúba a magántulajdon és a privatizáció.

Az állami tulajdon privatizálása során a termelő- és szolgáltatóegységek több mint 80 százaléka magántulajdonba került, de a lakosság túlnyomó többsége ennek a változásnak inkább csak a hátrányaival találkozik. Csak kevesen váltak közülük ténylegesen tőkéssé. (Miközben "a tőketulajdonnal rendelkezők aránya a lakosságon belül 35 százalék körül stabilizálódik" – és ide kell számítani a kényszervállalkozókat is -, "a tőketulajdonon belül jelentősen növekedett a spekulációs tőke – a részvény- és befektetésijegy-tulajdonosok – aránya".) Ez is magyarázza, hogy "a magánosítással szembeni ellenérzések nemhogy csökkentek, hanem növekedtek, […] és ma is a lakosság csaknem kétharmada úgy gondolja, hogy a nagyobb gyárakat nem lett volna szabad magántulajdonba adni".

A felmérés szerint a magyarországi lakosság többsége elutasítja a piacgazdaságot, a privatizációt, a magántulajdont. A szerző kommentárja: "A magántulajdon térhódításával kapcsolatos ellenérzések kialakulásában fontos szerepet játszott a gazdasági rendszerváltással és a piacgazdaságra való áttéréssel összefüggő általános csalódottság, illetve az, hogy az emberek jelentős része saját gazdasági helyzetének és perspektíváinak rosszabbodását részben a magántulajdon térhódításával kapcsolta össze […] A magántulajdon, illetve a privatizáció elutasításának erősödésében fontos szerepet játszott az is, hogy az idő múlásával az emberek gondolkodásában a magánosítás fogalma egyre inkább összekapcsolódott a terebélyesedő korrupcióval." Csaknem általános vélemény, hogy sikeres vállalkozók az ügyeskedőkből és a megfelelő összeköttetéssel rendelkezőkből lesznek.

A magyarországi privatizáció gazdasági kérdése egy ponton túllép a gazdasági konfliktusokon, és politikai problémába csap át. Az állami tulajdon lebontásában a lakosságnak csak egy igen szűk rétege vehetett részt. A magyarországi privatizáció jellegzetessége, hogy abban a külföldi tőke sokkal nagyobb szerepet játszott, mint a környező országokéban. A többség (kétharmad) úgy gondolja, hogy "az ország ma is idegen hatalmak érdekeit szolgálja ki". Csupán 38 százalék utasítja el azt az állítást, hogy "a rendszerváltás egyet jelentett az ország kiárusításával".

Erre a meggyőződésre rímel az EU-csatlakozás megítélése is. Csak 26 százalék vitatja, hogy az Európai Unió részéről a bővítés fő oka a piacszerzés ("Az EU-t azért bővítik, hogy az európai nagyhatalmak politikai és gazdasági befolyáshoz jussanak Közép-Kelet-Európában"). Csupán 44 százalék vitatja, hogy az Európai Unió gyarmatosítja Magyarországot ("Az EU nem más, mint a kis európai országok gyarmatosítása"). A megkérdezettek kétharmadának meggyőződése volt, hogy a csatlakozás nyomán nőni fog a szegények, a menekültek és a drogfogyasztók száma.

Lényegében azonnal – az első szabad választásokat követően – megtörtént az új politikai rendszerből való kiábrándulás is: "Már néhány évvel a rendszerváltás kezdete után látványosan növekedni kezdett a változásokkal összefüggő társadalmi elégedetlenség, a szembefordulás az új társadalmi-gazdasági berendezkedéssel." A választópolgárok hamar megtapasztalták, hogy a politikai demokrácia a népakarat érvényesülése helyett "a politikai pártok sokszor nemtelen versengését, vitáit és veszekedését jelenti". "Négy ember közül három nem tapasztalja a pluralizmus jótékony hatását." Széles körű elégedetlenség kíséri a politikai és a gazdasági elit tevékenységét és a képviseleti demokrácia politikai intézményeinek működését.

A felmérések szerint a többség elutasítja a számára hátrányosnak ítélt piacgazdaságot. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége 1990-ben elfogadta azt?

A felmérések szerint a többség elutasítja a rendszerváltást követő politikai rendszert. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége 1990-ben elfogadta azt?

A kérdések annál inkább magyarázatra szorulnak, mert a nyolcvanas évek szociológiai felmérései nagyon hasonló képet mutatnak, mint a rendszerváltás utániak. Az a lakosság, amelyre rázúdult a rendszerváltó átalakulás, a nyolcvanas években a létbiztonságot tartotta a legnagyobb értéknek. A politikai szabadság kérdése kevéssé foglalkoztatta – tudjuk meg Vásárhelyi könyvéből.

Ez is magyarázza, hogy az értékrangsorban az utolsó helyen a véleménynyilvánítás szabadsága állt, a vélemény- és sajtószabadságnál fontosabbnak tartották a kényelmes otthont és a divatos ruhát. A kapitalizmus alapértékeit (vállalkozás, versenyszellem) a megkérdezettek több mint háromnegyede lenézte.

Vásárhelyi meglátása szerint Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas években a hatalom gyakorlói működőképesnek látszó alkut kötöttek a többséggel. "A korabeli szociológiai kutatások egyértelműen jelzik, hogy az emberek többsége elfogadta a szabadságjogok rovására kötött politikai alkut, amelynek eredményeképpen az életszínvonal, az anyagi előrejutás és a létbiztonság vált a legfontosabb értékké, a demokrácia és a szabadságjogok pedig az értékrangsorban egyre hátrébb kerültek." Ebben jelentősen közrejátszott az is, hogy a kádárista liberalizálás következtében "a többség már nem gondolt arra, hogy ha a hivatalostól eltérő álláspontot foglal el, akkor ennek számára kedvezőtlen következményei lehetnek".

Az államszocializmus iránti lojalitás fő oka: "A nyugati országokkal szemben az egzisztenciális biztonság, a nyugalom, a jól működő közbiztonság, a mérsékelt vagyoni különbségek, és a – bár alacsony színvonalú, de – mindenkit megillető társadalmi gondoskodás."

A Vásárhelyi által végzett felmérésekből az derül ki, hogy régen jobb volt. A véleményt nyilvánítók döntő többsége szerint a rendszerváltó átalakulás előtti Magyarországon mind a gazdaság, mind a politika kevesebb ellenszenves vonást mutatott, mint a mai. ("A felnőtt lakosságon belül mindössze egy szűk kisebbség tartozik ahhoz a körhöz, amely egyértelműen negatív véleményt formál az államszocializmus éveiről, a többség – a megkérdezettek közel kétharmada – véleményalkotását a pozitív véleményelemek túlsúlya jellemzi." A többség szerint "a Kádár-rendszer igazságosabb és emberségesebb volt a mostaninál, a munkának nagyobb becsülete, a szegényeknek több esélye volt, és a társadalmi szolidaritás erősebb volt a jelenleg tapasztalhatónál".)

 

Félrevezetve és megcsalatva (Tévedések szomorújátéka)

 

A lakosság nagyobbik részénél tehát gyorsan bekövetkezett a "szembefordulás az új társadalmi-gazdasági berendezkedéssel". A többség nem rokonszenvez azzal, ami létrejött. Nem akarta ezt. Nem ezt akarta. Azt vallja, hogy régen jobb volt. Ha ez így van (és a felmérések azt mutatják, hogy ez így van), akkor miért támogatta a változtatást? Miért támogatta egy olyan rendszer kialakulását, amelyet nem akart? Vásárhelyi magyarázata: nem lehetett tudni, hogy ez lesz belőle, nem lehetett előre látni, hogy az átalakulás ilyen következményekkel jár. ("A rendszerváltás senki által előre nem látott, a lakosságot teljesen váratlanul érő, mély gazdasági válsággal járt együtt." Az "átalakulást kísérő mély gazdasági válság és az ennek nyomába szegődő társadalmi sokk nemcsak a lakosság széles rétegeit, hanem a társadalmi, politikai és gazdasági elemzőket is váratlanul érte". "Nem voltak tisztában még a gazdasági folyamatok legavatottabb ismerői sem, hogy a rendszerváltással együtt járó válság ilyen mély és elhúzódó lesz.")

A könyvben adott mentegetőzés biztosan nem igaz. Mind az ún. Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain, mind a rendszerváltást közvetlenül megelőző vitákban nagy hangsúlyt kaptak a veszélyek, a kockázatok, az előre látható negatív következmények. Számos szakértő, illetve társadalmi szervezet gazdagon tudja dokumentálni, hogy időben figyelmeztetett a várható gazdasági-társadalmi összeomlásra, óvott az egyoldalú, gyanútlan optimizmustól, a szemellenzős naivitástól.

Megfogalmazták, hogy a tőkés piacgazdaság bevezetésétől mintegy kétmillió munkahely megszűnése várható. Prognosztizálták a magyar mezőgazdaság szétesését. Szóltak a bekövetkező nagyarányú elszegényedésről. Rámutattak, hogy a többpártrendszer jóval többe kerül az egypártrendszernél, és a társadalom kénytelen lesz még több utált politikust eltartani. Figyelmeztettek a kapitalizmus mechanikus importálásának kockázataira, és egy vele szemben alternatív, humánusabb rendszerváltás lehetőségére (illetve indokoltságára) hívták fel a figyelmet. A részleges demokrácia (a demokrácia korlátozott, pusztán politikai formája) helyett a teljes körű társadalmi és gazdasági demokrácia szükségessége mellett érveltek.

De az a közgondolkodás, amelyet a rendszerváltó politikusok (a tömegkommunikációt egyre inkább meghatározó szócsöveik révén) a nyolcvanas évek végén kialakítottak, nem kedvezett a mértéktartóbb, megfontoltabb elemzéseknek. A mesterségesen gerjesztett közhangulatban egyre többen vélekedtek úgy, hogy a beígért rendszerváltásban több a nyerni-, mint a veszítenivalójuk.

 

Illúziók demokráciája?

 

A rendszerváltás folyamatának küzdelmeiben fontos harci eszköz volt az illúziókeltés. A rendszerváltó politikusok illúziókat akartak kelteni, és a többségben sikerült is naiv illúziókat ébreszteni. Egy ismert közgazdász jellegzetes visszaemlékezéséből idéz Vásárhelyi: "Akkor még tele voltunk illúziókkal. Azt hittük, hogy ha zömében magántulajdonba kerül a gazdaság, és működését az állam politikavezérelt beavatkozásai helyett piacgazdasági szabályok bástyázzák körül, akkor hamar jobbra fordulhat az életünk. Azt hittük, hogy ha a gazdaságpolitikát a demokratikusan megválasztott parlamentnek felelős kormányok formálják majd, akkor megszabadulhatunk a felelőtlen döntések következményeitől. Azt hittük, hogy ha mindezek a nagy horderejű változások végbemennek, akkor előbb-utóbb a mi gazdaságunk éppoly hatékonnyá válhat, mint az irigyelt nyugat-európaiak. Hittünk abban, hogy a társadalom többsége belátható időn belül élvezni fogja a gazdasági rendszerváltás gyümölcsét."

Miért asszisztált a többség az általa nem akart irányú és hatású átalakuláshoz? Miért asszisztált a többség a rendszerváltáshoz? Mert nem tudta, hogy mihez asszisztál. Mert nem tudta, hogy a munkanélküliséghez, az elszegényedéshez, a létbizonytalansághoz stb. asszisztál. Azért asszisztált, mert sikerült a többséget félrevezetni. Mert a többség hagyta magát félrevezetni.

A rendszerváltás időszakát egyfajta csodavárás jellemezte. A politikusok nyugati jólétet ígértek a népnek, és a nép hitt a politikusoknak. A rendszerváltás motorja az illúziókeltés volt. A rendszerváltást támogatók többségét nem mazochizmus, hanem illúzió vezette.

 

Képviselők zsarnoksága?

 

Vásárhelyi idézi a lengyel Adam Michniket, aki a magyarországival analóg lengyelországi helyzetről a következőket írta: "A társadalom többsége egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy egy ilyen reformra szavazott 1989-ben, […] valójában kommunisták nélküli szocializmust kívánt."

Rendben van, semmi gond. A demokrácia megadja a tévedés jogát és a tévedés kijavításának jogát. Gondolhatnánk: ha a többség tévesnek ítéli korábbi döntését – mivel a tévedés árát neki kell megfizetnie -, nyomban korrigálja a téves döntést, és felszámolja következményeit.

A felmérések szerint Magyarországon a többség úgy ítéli meg, hogy a piacgazdaság nem vált be, ezért elutasítja a számára hátrányosnak ítélt piacgazdaságot. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége – többségi demokráciában élve – mégsem számolja fel az őt leigázó tőkés piacgazdaságot? Miért nem utasítja parlamenti képviselőit a tőkés piacgazdaság megszüntetésére?

A felmérések szerint a többség úgy ítéli meg, hogy a pártrendszer jelenlegi formája nem vált be, ezért elutasítja a számára hátrányosnak ítélt politikai berendezkedést. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége – többségi demokráciában élve – mégsem számolja fel az őt kihasználó és rajta élősködő pártrendszert? Miért nem utasítja képviselőit a parlamenti demokrácia átalakítására?

A felmérések szerint a többség úgy ítéli meg, hogy a rendszerváltás nem vált be. Miként lehetséges, hogy annyi év elteltével még mindig a többség által elutasított rendszer létezik?

A kérdések megválaszolásához árulkodó adalék a már idézett Michnik kijelentése: "A parlamentbe került emberek nem választóik pillanatnyi követeléseit képviselik."

Előfordulhat, hogy a parlamentbe került emberek a demokráciában is felülbírálják a választók döntési képességeit, és figyelmen kívül hagyják követeléseit? Előfordulhat, hogy a képviselők a parlamentben nem kenyéradó gazdáikat, a választóikat, hanem saját magukat, saját érdekeiket képviselik?

A könyv adatai szerint az állampolgárok többsége felismerte tévedését. Felismerte és megbánta tévedését. Lehetséges, hogy hiába bánta meg tévedését, a polgári demokrácia rendszere nem bocsátja meg tévedését, és utolsó ivadékáig bünteti érte?

Mondják: az Európa keleti felén végbement rendszerváltások felszámolták a politikai diktatúrát, és bevezették a demokráciát. Az eltörölt diktatúrában (amely magát demokráciának nevezte) a politikusok arra hivatkoztak, hogy a többség, a dolgozó nép érdekeit valósítják meg. A nép helyett, a nép nevében, a nép érdekében, a nép képviselőiként cselekszenek. (Úgymond: nem saját magukat, hanem a népet képviselik a parlamentben.) Az eredmény: teljes foglalkoztatottság. Mindenkinek joga van dolgozni (és hogy el tudja tartani magát, ez egyben számon kért kötelessége is). Az emberek nem éheznek: lényegében biztosítva van a megélhetésük. Valamennyi állampolgár ingyenes orvosi ellátásban részesül. Idős korára garantálva van a nyugdíja, hiszen egész életében dolgozott (dolgozhatott, illetve dolgozni kényszerült). Nincs saját tulajdona (többnyire csak személyi tulajdonnal – pl. lakás, autó, nyaraló – rendelkezhet), de privát tulajdon nélkül is megvan a létbiztonsága. A garantált létbiztonságot az egyéni szabadság korlátozásával valósítják meg. Azt hirdetik, hogy az egyéni szabadság korlátozása az egyének összessége érdekében, végső soron minden egyén érdekében történik.

Miért nem maga a "nép" cselekszik? Miért kell távol tartani a "népet" a politikai cselekvéstől? Miért kell távol tartani a "népet" a közügyek intézésétől, a közhatalom gyakorlásától? A "népet" miért kell képviselni? Miért nem képviselheti saját magát? Miért nem valósíthatja meg saját maga az érdekeit? A politikusok válasza: az embereket meg kell óvni a tévedéstől, meg kell őket óvni attól, hogy helyesen felfogott érdekeik ellen cselekedjenek. Ezért határok közé kell szorítani, korlátok között kell tartani az egyének szabadságát.

Az eltörölt politikai diktatúra az állampolgárokat kiskorúaknak tekinti, akik képtelenek felelősen gondolkodni és saját sorsukról döntéseket hozni. Ezért az állampolgárokat – úgymond saját érdekükben – politikai gondnokság alá vonja, politikai gyámság alá helyezi.

A politikai diktatúrát felváltó demokrácia (a magát demokráciának nevező rendszer, amelyet elődje kapitalista diktatúrának hívott) arra hivatkozik, hogy megteremti az egyéni szabadságot. Az egyéni érdekek emancipálására hivatkozik, ezért – úgymond – politikai eszközökkel nem korlátozza az egyének akaratának érvényesítését. Sőt: a többségi akarat megvalósításának intézménye. Megadja az egyénnek a jogot a tévedéshez.

Miben juttathatja érvényre az egyén a tévedéshez való jogát? Képviselőinek megválasztásában.

A diktatúrában a politikusok megkímélik az egyéneket a tévedéstől, amennyiben megfosztják a tévedés előfeltételét képező szabad döntés lehetőségétől. Leveszik a felelősséget (a hibás döntés lehetőségéből fakadó felelősséget) az egyszerű állampolgárok válláról. Ahol nincs döntés, nincs felelősség. Ha mégis büntetik, nem azért bűnhődik, mert valamit elkövetett, hanem a döntéseket hozó politikusok tévedéseinek, felelőtlen döntéseinek terhét viseli. Nem felelős a politikusok tévedéseiért, de elszenvedi a politikusok tévedéseinek következményeit.

A polgári demokrácia rendszerében megszűnik ez az állampolgárokkal szembeni igazságtalanság. A polgári demokrácia rendszere nem az ártatlant, hanem magát a bűnöst bünteti. (A választópolgárokat vonja felelősségre, teszi vétkessé, felelőssé az általuk megválasztott politikusok bűneiért.)

A polgári demokrácia rendszerében a választópolgár szabadon választja meg a képviselőit. Csak őt terheli felelősség a választásáért. Felelős azért, amit a politikusok tesznek. A politikusok hibáiért, vétkeiért ő bűnhődik. A politikusok tévedéseinek és gyarlóságainak következményeit az állampolgárok viselik. Joggal az állampolgároké a felelősség, hiszen ők juttatták a politikust olyan helyzetbe, hogy szabadon tévedhet. Az állampolgárok zsebével és zsebéről rendelkezve az állampolgárok zsebére téved. A választópolgároké a felelősség a következményekért, hiszen a felelősség szabadságával élve hoztak felelőtlennek bizonyuló döntést. A megválasztott politikusok csak megbüntetik őket felelőtlen választásukért: azért, hogy őket megválasztották.

A diktatúránál leírt kérdések megismételhetők. Miért nem maguk az állampolgárok cselekszenek a politikában? Miért kell távol tartani az egyéneket a közügyek intézésétől, a közhatalom gyakorlásától? Az egyéneket miért kell képviselni? (Kiváltképp, ha a képviselő nem a választóinak az akaratát képviseli!) Miért nem képviselhetik az egyének saját magukat? Miért nem cselekedhet maga az egyén a saját felelősségére?

Miként lehetséges, hogy az állampolgárok – a kiharcolt szabadság birtokában – eltűrik ezt a helyzetet? A néhány tucat politikussal szemben ők vannak többen. Egy többségi demokráciában miért nem változtatnak rajta? Mi a magyarázata annak, hogy az általános jogként garantált egyéni szabadság sokak számára a létbizonytalanságot garantálja. Lehet, hogy a kiharcolt szabadság nem adja meg a szabadsággal való élés jogát? Lehet, hogy a kiharcolt szabadság érvényesítése egyes területekre nem vonatkozik? Vagy fordítva: csak egyes területekre vonatkozik?

Lehetséges, hogy a politikai diktatúrát felváltó demokrácia – a képviselők megválasztásán túl – szintén csak olyan kiskorúaknak tekinti az állampolgárokat, akik a közügyekben, a politika, a közhatalom érdemi, tartalmi kérdéseiben képtelenek felelősen gondolkodni és dönteni? Lehetséges, hogy a polgári demokrácia rendszere is politikai gyámság alá vonja, politikusi gondnokság alá helyezi az állampolgárokat?

 

A polgári demokrácia zsarnoksága?

 

Hagyományos észjárással azt gondolhatnánk: Akit nem képviselnek, az nincs képviselve. Aki nincs képviselve, annak nincs képviselője. Legfeljebb nyelvi szinten, elnevezésében. És fordítva: Képviselő nincs képviselt nélkül. Persze ilyenkor is lehet valakit ironikusan képviselőnek nevezni. Hiszen az is nevezheti magát vezérnek, akit senki sem követ. A nyelv türelmes, nem tiltakozik a valótlan tartalmak ellen.

Mire kap jogot az állampolgár a polgári demokrácia rendszerében? Arra, hogy négyévenként részt vegyen képviselőjének megválasztásában. Ha az ő választottja győz, akkor ő lesz négy évig a képviselője. Ha nem az ő választottja győz, akkor egy általa nem választott személy lesz négy évig az ő képviselője. A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai szerint ebben az esetben az a képviselőm, akit a szabad választásokon nem választottam. Ha egy általam mindenképpen elutasított személy győz, hivatalosan akkor is ezt az elutasított személyt tekintik az én képviselőmnek. Nincs kiút. Ha ellene szavaztam, a polgári demokrácia bürokratikus rendszerében akkor is a képviselőmmé nyilvánítják. Ha el se megyek szavazni, és egyáltalán nem veszek részt a szabad választásokon, a polgári demokrácia bürokratikus rendszerében akkor is a képviselőmmé nyilvánítják. De mint a Michnik-idézetből kiderül, ennek a különbségnek nincs is jelentősége. "Képviselőm" – akár őt választottam, akár nem – úgysem a képviselt választópolgár szándékai szerint politizál. A politikai demokrácia rendszerében a képviselőnek nem az a feladata, hogy a választópolgárok szándékait képviselje.

A polgári demokrácia rendszerében a nem demokratikusan szabályozott gazdaság megengedi, hogy az egyén egy árut csak akkor fizessen ki, ha szüksége van rá, kiválasztotta és megvásárolta. Megengedi, hogy egy személyes szolgáltatást csak akkor fizessen meg, ha azt igényli, kiválasztotta és megvásárolta. A polgári demokrácia rendszere az állampolgárnak nem engedi meg, hogy ne tartson el politikai pártokat és képviselőket, akár választotta őket, akár nem, akár igényli szolgáltatásaikat, akár nem. A polgári demokrácia rendszere ráerőszakolja, rákényszeríti a politikai pártokat és a képviselőket az állampolgárokra. Az állampolgárokra kényszerített kényszerképviselők nem függnek eltartóiktól. A polgári demokrácia bürokratikus uralmi eszközökkel védi a rendszert és alkalmazottait. A rendszerváltás idején az ismert demokrata (későbbi parlamenti képviselő) Szabó Miklós nyilatkozta: "Várható, hogy sztrájkok, tüntetések, polgári engedetlenségi megmozdulások lesznek, ettől azonban nem szabad félnünk, mert a magyar erőszakszervezetek elég erősek ahhoz, hogy elfojtsák őket."

Tehát mire kap jogot a választópolgár a polgári demokráciában? Részvételre a képviselőnek nevezett személy megválasztásában.

Mire nem kap jogot a választópolgár a politikai demokráciában? Miben nincs módja az egyénnek, hogy tévedését (ezáltal tévedésének társadalmi következményeit) korrigálja? Miről nem nyilváníthatja ki politikai véleményét? Miben nem szerezhet érvényt akaratának?

– A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai szerint az állampolgár nem kap jogot arra, hogy megakadályozza, ha képviselője a választópolgárok akarata ellen cselekszik. A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai szerint az állampolgár nem kap jogot arra, hogy ilyen esetben képviselőjét elmozdítsa a pozíciójából (visszahívja, beszüntesse az eltartását stb.).

– A polgári demokrácia bürokratikus rendszere az állampolgárnak nem ad jogot arra, hogy ne képviseltesse magát. Nem ad jogot arra, hogy ne képviselőt válasszon, hanem önmagát válassza. A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai az állampolgárt nem kötelezik arra, hogy képviselő által dolgozzon. Nem kötelezik arra, hogy képviselő által táplálkozzon. Nem kötelezik arra, hogy képviselő által szaporodjon. Csupán arra kötelezik, hogy a közügyekről képviselő által gondolkodjon és a közügyekben képviselő által cselekedjen.

A polgári demokrácia rendszere a demokrácia részleges, korlátozott formájaként működik: bürokratikusan cenzúrázza, határok közé kényszeríti az állampolgári szabadságot. Cenzorok döntik el, hogy meddig terjednek a demokrácia határai, hogy mit tehet és mit nem tehet a cenzúrázott döntési joggal bíró egyén. Demokrácián politikai demokráciát ért, a politikai demokráciát pedig bürokratikusan szabályozott képviselőválasztási technikának tekinti. A demokrácia korlátozott, politikai demokráciára korlátozott rendszere csak kényszerdemokráciaként működhet. A régi megfogalmazás szerint: "Szabad országban szabad emberek azt teszik, amit szabad."

 

Törvénytelen demokrácia?

 

Már Sólyom László rámutatott, hogy a rendszerváltást törvényesíteni hivatott "Nemzeti Kerekasztalnál senki sem volt legitim".

Vásárhelyi könyvéből az derül ki, hogy Magyarországon a demokrácia jelenlegi rendszerét nem legitimálja a többség akarata.

Sólyom László megfogalmazása arra utal, hogy Magyarországon a demokrácia jelenlegi rendszere történelmileg sem legitim.

Lehetséges, hogy Magyarországon a polgári demokrácia jelenlegi rendszerét csak erőszak legitimálja? Lehetséges, hogy Magyarországon a polgári demokrácia jelenlegi rendszere éppen annyira legitim, mint az elődje?

Vásárhelyi felméréseiben megmutatkozik, hogy a polgári demokrácia jelenlegi rendszerében a többség érdeke nem érvényesül. Nem is érvényesülhet, mivel a politikai demokrácia, mint korlátozott, részleges demokrácia, eleve nem alkalmas a többségi akarat kifejezésére. Ebből az következik logikailag, hogy a demokratikus érdekérvényesítés csak a polgári demokrácia jelenlegi rendszerén kívül valósítható meg.

Mit tehetnek azok az egyének (illetve csoportok), akik (illetve amelyek) nem tudnak azonosulni a fennálló rendszerrel: nem tekintik sajátjukénak, sőt velük szemben ellenségesnek érzik?

A tapasztalatok szerint azt teszik, hogy ellenségnek tekintik, és mint náluk erősebb ellenségnek az útjából igyekeznek kitérni. Megpróbálják tőle megvédeni magukat. Megpróbálnak elrejtőzni előle. E rejtőzködő, illetve védekező beállítódás és magatartás során csak annyira vesznek róla tudomást, amennyire ez a megkerüléséhez, a rendszer elvárásai, követelései alól történő meneküléshez kell. Illetve akkor vesznek róla tudomást, amikor saját céljaik eszközeként használják fel.

A védekező, önvédelemre orientálódó társadalom tagjai igyekeznek ingyen, ellenszolgáltatás nélkül jutni javakhoz, illetve megpróbálnak hivatalos állampolgári kötelezettségeik alól mentesülni, megpróbálják elkerülni az adófizetést stb. Mivel a törvényeket nem tisztelik, jelentős részük jogilag illegitim, sőt erőszakos eszközökkel szerez magának jövedelmet.

Ez a jelenség arra utal, hogy az államhatalom és az államilag irányított civil társadalom mellett, vele szemben, spontán módon egy másik "civil társadalom" formálódik: egyének, csoportok ösztönös szabadságharca a rájuk erőszakolt külső követelményekkel, intézményi uralommal szemben. Kialakulását elsősorban jelentős számú egyén megélhetési problémái, túlélési gondjai kényszerítik ki.

Ez egy nagyon heterogén, súlyos belső egyenetlenségekkel és konfliktusokkal terhelt képződmény – éppoly "plurális" és konfliktusokkal terhelt, mint az államilag irányított civil társadalom. Ugyanakkor a polgári demokrácia rendszerébe illeszkedő, a rendszert szolgáló állampolgárhoz képest a rejtőzködő és rejtőzködve cselekvő ember szabadságának képzetét is megadhatja: itt nem kényszerítik képviseletre, hanem tetteivel saját magát képviseli.

A szereplők egyik része – bizonyos keretek között – önmagát igazgató, önmagát szervező egyénként is tevékenykedik. A szereplők másik része viszont – miként a polgári demokrácia rendszerében – itt is a nála erősebbek (illetve gazdaságilag erősebbek) uralma alatt, nekik alávetve, kiszolgáltatva kénytelen cselekedni. Üldözött, védekező formájában – a polgári demokráciához hasonlóan – ez a "civil társadalom" sem hozhatja létre az egyének demokratikus magatartását: hosszabb távra felelős viselkedését.

 

Korlátozott vagy teljes körű demokráciát?

 

Egy pragmatikus álláspont szerint minden rendszert az legitimál, hogy működik. Az legitimál, hogy működőképes, hogy el tudja látni a társadalom tagjait integráló feladatot.

A magyarországi polgári demokrácia rendszerével nem is az a fő gond, hogy nem legitim, hanem hogy alig-alig működik. Az a fő gond, hogy az állampolgárok igen jelentős részét a rendszeren kívüli tevékenységre készteti.

Churchill egyik sokat idézett gondolatának alapmegállapítása: "a demokrácia a legrosszabb kormányzati forma".

Lehet, hogy nem a rosszon (sőt, a "legrosszabbon") belül, hanem azon túl kell keresni a jót?

Nem mindegy, hogy az egyének az úgynevezett képviselőik döntéseinek engedelmeskednek (ha egyáltalán engedelmeskednek), vagy – személyes felelősségre kényszerülve – saját maguk döntéseinek engedelmeskednek.

Lehet, hogy olyan kormányzás lenne a megoldás (ha egyáltalán van megoldás történelmi távlatokban), amely mellőzi a társadalmon, a társadalom tagjain uralkodó kormányzatot? A kormányzat nélküli kormányzás? A demokráciának politikai kormányzati formából társadalmi önkormányzássá való átalakítása? Olyan társadalmi önkormányzássá, amelyet a közvetlen demokrácia, az érdekeltek személyes aktivitásán alapuló részvételi demokrácia működtet? Olyan közvetlen demokrácia, társadalmi önszerveződés, amelyben a résztvevők maguk látják el a közhatalmi feladatokat, és maguk intézik a közös ügyeiket?

Az anarchisták szerepe a Spanyol Köztársaság harcaiban korántsem kellően ismert még a témával foglakozó kutatók előtt sem. Ennek érdekében be kell mutatni a külföldi beavatkozás tényszerű összefüggéseit, méretét, valamint azt, hogy mindez milyen szerepet játszott a polgárháború kimenetelében.

Az Eszmélet 70. számában több tanulmány foglalkozott az 1936-39-es spanyol polgárháborúval: Több kérdéssel kapcsolatban azonban ott nem lehetett a dolgok mélyére hatolni, illetve a tényeket kellő részletességgel ismertetni. Ezt próbálom pótolni most két irányban. Egyrészt, bár ezzel több írás foglalkozott, mégiscsak értékelni kellene az anarchisták szerepét a köztársaság védelmében és bukásában. Másrészt a külföldi beavatkozás méreteit tényszerűen ismertetni kellene, hiszen ezek a magyar értelmiség köreiben nem köztudottak.

 

1. Az anarchizmus csődje

 

A FAI által irányított anarchista mozgalom és szakszervezet, a CNT eleve ellenségesen viszonyult a Spanyol Köztársasághoz. A burzsoá demokráciát (egyébként jogosan) az osztályelnyomás egy formájának tekintette, és későn jött rá arra (később, mint a moszkvai irányítás alatt álló nemzetközi kommunista mozgalom, amelynél szintén csak későn esett le a tantusz), hogy a polgári köztársaságnál a munkásosztály számára százszorta rosszabb elnyomási formák is léteznek. Az anarchizmustól elvileg is idegen volt a részvétel a polgári állam intézményeiben, a munkásosztálynak a CNT-ben tömörült jelentős része tehát bojkottálta a parlamenti választásokat, aminek 1933-ban egy szélsőségesen reakciós kormány hatalomra kerülésével gyászos következményei támadtak. 1936-ban, okulva a hibán, a CNT részvételre szólította fel híveit, és elsősorban ennek köszönhetően kerülhetett hatalomra a Népfront kormánya. Az anarchisták azonban ezután is ellenségesen tekintettek az államra és a kormányra, akcióikkal nagymértékben hozzájárultak a káosz kialakulásához, amely ürügyül szolgált a katonai puccshoz. A templomok felgyújtása, egyházi személyek megölése, ami részben spontán népi megmozdulások, részben anarchisták által irányított támadások következménye volt, a későbbiekben is súlyos teherként nehezedett a köztársaság megítélésére. Természetesen úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy Spanyolországban valóban a klasszikus értelemben vett forradalmi helyzet alakult ki, ami együtt jár az atrocitásokkal, és a forradalom fő motorja a CNT-FAI volt.

És ezzel elérkeztünk a spanyol forradalom alapvető dilemmájához. Sikerre számíthat-e és előre viszi-e a társadalmat egy olyan forradalom (Európában), amely kizárólag a városi proletariátus legszegényebb rétegeire és az agrárproletariátusra támaszkodik, és figyelmen kívül hagyja a kisparasztság, a kisiparosok, a városi alsó középosztály, az értelmiség érdekeit?

A kérdést természetesen szónokinak szánom. A nemleges válaszra azonban jogosan következhet a kritika, hogy ti. hetven év távlatából könnyű okosnak lenni. Meg kell azonban jegyezni, hogy a Népfrontban részt vevő többi erő, a szocialisták, a polgári köztársaságiak, a kommunisták világosan látták, hogy a (népi?) demokratikus köztársaság csak úgy maradhat fenn, és a forradalom alapvető, de mérsékelt vívmányai úgy őrizhetők meg, ha a nyugat-európai burzsoá-demokratikus nagyhatalmak elismerik és támogatják a Spanyol Köztársaság élethalálharcát a fasizmus ellen. Ezért kellett visszacsinálni a kormány ellenőrzése alatt álló területeken a legradikálisabb forradalmi intézkedéseket. Ezzel az állásponttal szemben állt az anarchista érvelés, amelynek ugyancsak volt igazságtartalma; eszerint a spanyol proletariátus a forradalom védelmében kész vásárra vinni a bőrét (amint ez bebizonyosodott a katonai puccs meghiúsításában az ország jelentős részén, Madridban, Barcelonában stb.), de nem fog harcolni egy burzsoá köztársaságért. Látható, hogy akkor a választás az álláspontok között nem volt egyszerű, triviális kérdés. Hozzá kell tenni ehhez még azt is, hogy utólag látható, bármit tett is volna a Köztársaság, nem nyerhette el a tory párt Lady Astor nevével fémjelzett legreakciósabb klikkjének befolyása alatt álló brit kormány támogatását. A történészek egy része azóta is úgy állítja be az eseményeket, hogy a szocialisták és a kommunisták ellenforradalmi irányba tolták a dolgokat, a háború megnyerését tekintve mindenek felett álló, elsőrendű célnak, míg az anarchisták képviselték a tiszta forradalmi álláspontot.¹

A kormány és az anarchisták közötti ellentétek 1937 májusában véres összecsapássá fajultak Barcelonában. A telefonközpont a katonai lázadás kirobbanása után a CNT-FAI kezére került, s ezután ők ellenőrizhették az összes telefonbeszélgetést a külfölddel, beleértve a köztársasági elnök és a kormány beszélgetéseit is. A katalóniai-francia határátkelőket is a CNT-FAI ellenőrizte, és így hozzájuk folytak be a vámbevételek, amikre a nehéz anyagi helyzetben lévő kormánynak igencsak szüksége lett volna. Miután a kormány fegyveres erői megszilárdultak, elérkezettnek látta az időt a helyzet normalizálására. Május 3-án a helyi rendőrfőnök a rohamrendőrség egy osztagával elfoglalta a telefonközpontot. Lövöldözés kezdődött és polgárháború robbant ki a polgárháborún belül az anarchista munkásmilíciák és a rohamrendőrség között. Fegyveres munkástömegek özönlöttek az utcára, barikádokat építettek, és a CNT vezetősége másnap hiába szólított fel tűzszünetre, a lövöldözés folytatódott. A helyzet kiélezésében kitűnt a "Bolsevik Leninisták" nevű kis trockista és a "Durruti Barátai" nevű szélsőséges anarchista szervezet, de – bár óvatosabban – támogatta a felkelést a POUM (Partido Obrero de Unificación Marxista) a Kominternen kívüli, egyesek szerint trockista párt is. Végül a központi kormánynak kellett csapatokat küldenie Valenciából, hogy a rend helyreálljon. A rendcsinálásban komoly szerepet játszott a Komintern katalóniai megbízottja, Gerő Ernő. A harcok és a megtorlás mindkét oldalon több száz halálos áldozatot követeltek. Pontos számot egyetlen történész sem tud adni. Az eseményeket a kommunisták, nyilván moszkvai iniciatívára, fel kívánták használni az általuk trockistának tartott POUM felszámolására. Letartóztatták a vezetőséget, köztük Trockij korábbi tanítványát, Andrés Nint. Moszkvában ekkor ért tetőpontjára a sztálini terror, elsősorban a régi bolsevikokkal szemben. A trockistákat (és a trockistának minősítetteket) azzal vádolták, hogy a fasiszták ügynökei. Bizonyára Ninből is erre vonatkozó beismerő vallomást igyekeztek kicsikarni, ami nem sikerült. Nin eltűnt; feltehetőleg a szovjet NKVD egy titkos spanyolországi börtönében megölték. A POUM többi vezetőjét bíróság elé állították, amely a felkelés szervezésében bűnösnek találta őket, de nem fogadta el bizonyítottnak, hogy összejátszottak volna az ellenséggel. Börtönbe kerültek, és amikor a köztársaság katalóniai frontja összeomlott, börtönőreikkel együtt Franciaországba menekültek. A barcelonai összecsapás idején George Orwell is a városban tartózkodott. Plasztikusan írja le az eseményeket,² de beszámolója nem tekinthető objektívnek, hiszen ő is a POUM-milícia harcosa volt.

Az alapvető ellentéteket az anarchisták, illetve a Népfront többi erői között a háború vitelére vonatkozó nézeteltérés is terhelte, ti. az, hogy az anarchista vezetésű milíciák nem voltak hajlandóak betagozódni a reguláris hadseregbe. Ezek a milíciák sok frontszakaszon hősiesen küzdöttek és súlyos veszteségeket szenvedtek (részben azért, mert nem sok esélyük maradt az elhúzódó harcokban a lázadók jól kiképzett, egységes vezetésű csapataival szemben), másutt viszont meglehetősen megbízhatatlanok voltak. A szomszédok nem tudhatták, mikor gondolják meg a dolgot és hagyják ott a frontot. A toledói Alcázar védelme a francoisták egyik hősi legendájává vált. Az Alcázarba, ebbe a félig erőd-, félig kastélytömbbe beszorult a lázadók egy csapata. Egy több ezer főt számláló anarchista milíciának kellett volna megostromolnia az erődöt, nekik azonban, Lister plasztikus leírása szerint, kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy ezt komolyan vegyék. Több mint két hónapon át élték világukat az Alcázar körül, ahová több száz hölgyet hozattak a madridi bordélyházakból, akik ugyancsak az anarchisták fekete-vörös kendőjét viselték.³ Végül Listert küldték oda egy motorizált különítmény élén, hogy rendet teremtsen és bevegye az erődöt. Miután az addigi "ostromlókkal" folytatott vitában majdnem megölték, megkísérelt még egy támadást, de már késő volt, Franco serege ott állt a város határában. Az anarchisták maguktól elmenekültek, és Lister csapatainak is vissza kellett vonulniuk Madridba. Lister a köztársasági haderő egyik szégyenének nevezi azt, ami Toledóban történt. Nem ért egyet azokkal, akik szerint Franco hibát követett el, amikor ahelyett, hogy a lehető leggyorsabban elérte volna Madridot, kitérőt tett Toledóban körülzárt embereinek felmentésére. Egyrészt növelte katonáinak önbizalmát, hogy ti. szükség esetén nem hagyják őket magukra, másrészt elérte, hogy a Burgosi Junta szeptember 29-én a többi jelölttel szemben őt válassza az állam és a hadsereg legfőbb vezetőjének.

Úgy vélem, a spanyol forradalom és a polgárháború világosan megmutatta, hogy az anarchizmus képes a proletariátus legszegényebb rétegeinek mozgósítására a kapitalista elnyomás és kizsákmányolás megdöntésére egy elmaradott, szegény országban, de teljességgel képtelen arra, hogy győzelem esetén megszervezze a társadalmat, többek között a forradalom védelmét. Vagy alapvető elveit kell feladnia, vagy képtelenné válik a káosz kezelésére.

 

2. A külföldi beavatkozás

 

1936. július 23-án Franco még a marokkói Tetuánban várta a német és olasz választ segítségért folyamodó kérésére, amikor a köztársasághoz hű hadiflotta hajói megbombázták Ceuta kikötőjét. Másnap a lázadók parancsnoksága közleményt adott ki, miszerint egy orosz kereskedelmi hajó bombázta őket. A vád nevetséges volt, de ugyanekkor Sevillában ismertették Franco hivatalos jegyzékét, mely mindenkinek kötelességévé tette a részvételt Spanyolország Oroszország ellen folytatott háborújában.⁴ A motívum később is vissza-visszatért. 1937 augusztusában az aragóniai fronton a Néphadsereg támadásba lendült, és egyhetes ostrom után bevette Belchite városát. Mikor a csapatok bevonultak a városba, az asszonyok házaik kapujában állva így üdvözölték a katonákat: "Éljen Oroszország! Éljen Sztálin! Éljenek a kozákok!" Az egyik komisszár azt válaszolta: "Spanyolok vagyunk, elvtársnő. Én például Barcelonából." A lakosságot ugyanis úgy tájékoztatták a védők, hogy három orosz hadosztály támadja a várost.⁵ A francoisták mindenáron internacionalista színezetet akartak adni a konfliktusnak, elsősorban azzal ijesztgetvén a világot, hogy bolsevik hatalomátvétel veszélye áll fenn. Pedig kommunista miniszter szeptemberig nem volt a köztársaság kormányában, és szovjet segítség 1936. október közepéig nem érkezett.

Ezzel szemben a július végére megérkezett német Junkers szállítógépek az első három hónap alatt 900-szor szálltak fel, 13 000 embert és 269 tonna hadianyagot szállítottak át Marokkóból az európai Spanyolországba.⁶ Augusztus elején elkezdett özönleni a német és olasz hadianyag a lázadók által elfoglalt területekre. Augusztus 28-ig a német balti tengeri kikötőkből induló kereskedelmi hajók kirakodtak 50 bombázót és felderítő repülőgépet (Ju52 és He46), 15 vadászgépet (He51), 2 hidroplánt (He59), 21 légvédelmi löveget, 50 géppuskát, 8000 puskát, továbbá lőszert és gránátokat.⁷ A Mussolini által küldött segítség ekkor még valamivel kevesebb volt, de Olaszországban már elkezdődött az expedíciós hadtest szervezése. 1937 januárjára már 28 700-ra emelkedett a Spanyolországban harcoló olasz haderő létszáma, és később elérte az 50 000-et. Nagyjából ennyi is maradt két éven át.⁸ 1936 novemberében német parancsnokság alatt megszerveződött a Condor-légió, és megkezdődött a védtelen spanyol városok terrorbombázása. A légió létszáma a polgárháború során végig 5000 körül mozgott. Ezenkívül 3000-re tehető a német harckocsizók, tüzérek és kiképző tisztek száma, akik a Németországból érkezett fegyverzetet kezelték, illetve erre tanították a francoista hadsereg katonáit.⁹ Európa harmadik fasiszta hatalma, Portugália diktátora, Salazar sem akart kimaradni: mintegy 20 000 "önkéntest" küldött a "Viriato légiója"¹⁰ kötelékében. A lázadók kötelékében harcoló külföldiek közé sorolhatjuk a Marokkóban toborzott mintegy 90 000 zsoldost.

A nemzetközi nagytőke nem rokonszenvezett a köztársasággal. Bár a kormány igyekezett megfékezni az anarchisták túlkapásait, és biztosította a külföldi tulajdonosokat, hogy vagyonuk, vállalatuk biztonságban van, még túl közeli volt az 1917-es orosz októberi forradalom, amely államosította a külföldi vállalatokat is. Ezért aztán a lázadóknak nem voltak anyagi gondjaik, pesetájukat dupla áron jegyezték, mint a köztársaságét, és hitelük szinte korlátlan volt. A Texas Oil Companynak öt tankhajója útban volt Spanyolország felé, amikor a lázadás kitört. A hajók utasítást kaptak, hogy szállítmányukat a lázadók által ellenőrzött kikötőben rakják ki hitelbe. Bár a vállalatot megbírságolták az amerikai embargó törvény megsértése miatt, ez nem befolyásolta a további szállítmányokat. A polgárháború idején évi átlagban 450 000 tonna olajat szállított a lázadóknak.¹¹

Európában és Amerikában a szakszervezetek, a szociáldemokrata, kommunista, trockista pártok, a liberális értelmiség óriási többsége kifejezte szolidaritását a Spanyol Köztársasággal. Gyűjtés indult a köztársaság megsegítésére. Augusztus közepén a köztársasági Spanyolországba érkezett az André Malraux francia író (A remény és Az ember sorsa szerzője) által szervezett repülőezred 20 géppel.¹² Érkezett egy kevés hadianyag is a francia határon át részben a gyűjtés eredményeként, részben állami forrásból.

A Szovjetunióban csak szeptember közepén született döntés a Spanyol Köztársaság komoly megsegítéséről, ekkor azonban nagy volumenű szállítmányok indultak útnak, amelyek első része október 6-án érkezett meg. A Szovjetunióból a polgárháború évei alatt a köztársaságba érkezett 648 repülőgép, 347 harckocsi, 60 páncélautó, 1186 löveg, 20 486 géppuska és 497 813 puska.¹³ 1972-es szovjet források ezeknél az adatoknál mintegy 20 százalékkal nagyobb értékeket adnak meg, ami annak következménye lehet, hogy az olasz tengeralattjárók számos szovjet teherhajót elsüllyesztettek a Földközi-tengeren. A köztársaság gyakorlatilag csak a szovjet szállítmányokra számíthatott. Minimális mennyiségű fegyverzetet kapott eleinte Franciaországból, főleg a Komintern által szervezett magánforrásokból és Mexikóból. A Szovjetunióból érkezett repülők, harckocsizók, katonai szakértők és tanácsadók száma sohasem haladta meg a 800-at. Összesen körülbelül 2000 szovjet katona fordult meg Spanyolországban a polgárháború éveiben, közülük 353-an estek el a harcokban.¹⁴

1936 októberében kezdtek érkezni Spanyolországba a Komintern felhívására az első önkéntesek a Nemzetközi Brigádokba, és november elején már be kellett vetni őket Madrid védelmében. A Nemzetközi Brigádok létszáma sohasem haladta meg a 19 000 főt. Összesen 35-40 000 külföldi önkéntes harcolt több-kevesebb ideig a kötelékükben; közülük körülbelül 10 000 francia, 5000 osztrák és német, 3500 olasz, 2800 amerikai, 2000 brit, 1200 jugoszláv, 1000-1000 magyar, skandináv és kanadai. Úgy tartották, hogy 53 országból érkeztek önkéntesek. A veszteségek, az elesettek száma igen nagy volt, hiszen a legnehezebb helyzetekben, frontszakaszokon a brigádokat vetették be.¹⁵ Ezeknek a férfiaknak az áldozata a magyar történelemben csak az 1848-49-es szabadságharcban, a honvédseregben harcolt külföldiek, osztrákok, lengyelek, szerbek és mások áldozatához hasonlítható, akik jelentős számban képviseltették magukat az aradi vértanúk között is.

A katonai lázadás kezdetétől nyilvánvaló volt, hogy a köztársaság sorsa a brit és a francia kormány magatartásán múlik. A brit kormány azonban a kezdetektől ellenségesen kezelte a köztársaság kormányát. Megmutatkozott ez már júliusban a tangeri incidensnél, amikor a brit flotta képviselőinek nyomására, valójában Franco kérésére, a Spanyol Köztársasághoz hű hadihajóknak el kellett hagyniuk a marokkói Tanger nemzetközi kikötőjét, ahonnan kihajózva megakadályozhatták volna a lázadók csapatainak átszállítását a spanyol szárazföldre. A brit admirálisok és tengerésztisztek borzadva nézték, ahogy a tisztek eltávolítása után a spanyol hadihajókat a legénység vette irányítása alá. Nem töprengtek el azon, hogy vajon milyen álláspontot foglalnának el akkor, ha Őfelsége hadiflottájának valamelyik egységén a tisztek fellázadnának Őfelsége ellen, viszont a legénység megőrizné a hajót a flotta számára. A brit kormány már 1936. július 31-én megtiltotta fegyverek szállítását Spanyolországba. Miután jól volt informálva arról, hogy a fasiszta hatalmak ekkor már szállították a fegyvereket a lázadóknak, az intézkedés csupán azt a célt szolgálta, hogy az angol kormány ne keveredjen konfliktusba Németországgal és Olaszországgal. Erőteljes nyomást gyakorolt Franciaországra is, hogy hasonló intézkedéseket hozzon. Ez a katasztrófapolitika, amely végül is belelökte Európát és a világot a második világháború szakadékába, tehát nem a müncheni paktummal vagy Ausztria megszállásának eltűrésével kezdődött.

A Franciaországban éppen hatalmon lévő népfront-kormány miniszterelnöke, a szocialista Léon Blum hajlandó lett volna segítségben részesíteni a spanyol népfront-kormányt, de a kormánykoalíció polgári pártjai kormányválsággal fenyegetőztek, és ehhez jött még a brit nyomás. Ezért a maximum, amit Blum tett, az volt, hogy amíg lehetett, nem zárta le a francia határt. Később a buchenwaldi koncentrációs táborban elgondolkodhatott azon, vajon ez volt-e a legszerencsésebb politika. Végül brit kezdeményezésre augusztus 28-án huszonnyolc állam aláírta a benemavatkozási szerződést, amely megtiltotta a Spanyolországba való fegyverszállítást. Az egyezmény előkészítésének időszakában, augusztus 14-én a Deutsche Allgemeine Zeitung ezt írta: "A nyugati demokráciák végre láthatják a veszélyt, hogy implantálják a bolsevizmust Spanyolországba."¹⁶

A fasiszta hatalmak a tőlük megszokott cinizmussal folytatták a fegyverszállítást a lázadóknak az aláírási aktus idején is, de bíztak abban, hogy a szerződés meggátolja Franciaországot a Spanyol Köztársaság támogatásában. A Szovjetunió, bár példátlannak tartotta, hogy egy törvényesen megválasztott kormány ne vásárolhasson fegyvereket külföldön, aláírta a szerződést, remélve, hogy ez megakadályozhatja a lázadók felfegyverzését. Az egyetlen ország, amely nyilvánosan elítélte az egyezményt, Mexikó volt, és Lázaro Cárdenas elnök sürgősen 20 000 puskát és 20 millió töltényt küldött a köztársaságnak. Portugália bizonyos fenntartásokat csatolt az aláírásához, amelyek gyakorlatilag az egyezmény felrúgását jelentették. Valóban, nem csupán az történt, hogy a fegyverszállítmányok jelentős része Portugálián át jutott el a lázadókhoz, hanem addig, amíg a lázadók déli és északi frontja el volt vágva egymástól, az egyik területről a másikra portugál területen át küldték a hadianyagot.

Az egyezmény alapján létrejött a "Benemavatkozási Bizottság", amely Londonban ülésezett végig a polgárháború folyamán. A Bizottság soha, egyetlen ügyben nem ítélt el egy országot sem. Ez történt később a guadalajarai ütközet után is, amikor az elesett, illetve fogságba esett olasz katonák nagy száma kézzelfoghatóan bizonyította, hogy Mussolini jelentős haderőt vetett be a spanyolországi harcokban.¹⁷ Miután a Bizottság az augusztusi és szeptemberi, bizonyított, német és olasz szállítmányok felett is szemet hunyt, a Szovjetunió kinyilvánította, hogy feljogosítva érzi magát a köztársaság segítésére. Mialatt tehát a Condor-légió, illetve az olasz légierő Spanyolországban Madrid, később pedig Barcelona fölött tanulmányozta a masszív bombázás hatását a civil lakosságra, miközben porig bombázták Durangót és Guernicát, a baszkok szent városát, mikor először a történelem folyamán bevetették a zuhanóbombázókat (stukákat) az aragóniai fronton, Londonban teljes sebességre kapcsolt a megbékéltetés (appeasement) politikája. A köztársaság kormánya hiába vitte rendszeresen a bizottság elé a civil lakosság ellen folytatott kegyetlen légi hadjáratot, semmi sem történt. Amikor 1938 elején Mallorcáról felszálló bombázók elkezdték Barcelona, Granollers és a többi katalán város intenzív bombázását, a spanyol külügyminiszter, Álvarez del Vayo a panaszokat a Népszövetség elé terjesztette. A tárgyalások során a genfi brit képviselő kijelentette: "[…] a mindenki által sajnált emberi életben történő tragikus veszteségek elválaszthatatlanok a hadviselés modern módszereitől."¹⁸ Eszébe jutottak-e ezek a szavak a brit diplomatának két évvel később az "angliai csata" idején, amikor London és Coventry lakói tapasztalták meg a "hadviselés modern módszereit"?

A polgárháború befejeződése után a Franco-rendszer megfizette Németországnak a fegyverszállítások következtében felhalmozódott adósságát, de levonta belőle a második világháború idején a németek keleti frontjára küldött, spanyol "önkéntesekből" álló "kék hadosztály" költségeit. Ezenkívül Németország jelentős bányászati koncessziókhoz jutott Spanyolországban. Franco Olaszországnak is fizetett, de Mussolini bukásakor valószínűleg még mindig volt tartozása. A köztársaság a szovjet fegyverszállítások fejében a Szovjetunióba szállította a Banco de España aranykészletének több mint felét, 460 tonna aranyat. Ebből fedezték nemcsak a szovjet, hanem a harmadik országokban vásárolt fegyverek árát. Ugyanekkor a készletből mintegy 174 tonnát Franciaországba szállítottak abban a reményben, hogy onnan is beszerezhetnek hadianyagot. Mint láttuk, francia szállításokra nem került sor, de amikor a köztársaság 1938-ban nehéz anyagi helyzetében vissza akarta kapni az aranyát, egy francia bíróság jogi érvekre hivatkozva megakadályozta ezt. Az aranyat végül a Franco-rendszer kapta meg.¹⁹

Amint erről korábban már írtam, a spanyol római katolikus egyház a katonai lázadás kirobbanása után azonnal a lázadók mellé állt, és ennek következtében elemi erővel tört felszínre az évszázadok óta lefojtott népharag. Hozzájárult ehhez az erős anarchista befolyás az ország számos tartományában. Felgyújtották a templomokat, és több ezer egyházi személyt kegyetlenül meglincseltek. A köztársaság kormánya az első hónapokban alig rendelkezett megbízható fegyveres erővel, és csak később tudott hozzákezdeni a rend helyreállításához. Az egyházi intézmények és személyek elleni népi terror igen komoly propagandaeszközt adott a köztársaság ellenségeinek kezébe. A propaganda alaphangját az az állítás adta, mely szerint "a bolsevisták, a kommunisták, a marxisták gyilkolják a papokat". A Francóval rokonszenvező politikusok és egyházi vezetők természetesen nagyon jól tudták, hogy ez nem igaz. Amikor aztán, a barcelonai zavargások után, 1937 nyarán a köztársaság kormánya Lister 11. hadosztályát küldte Aragóniába, hogy oszlassa fel "Aragónia Tanácsát", vessen véget az anarchista terrornak, és állítsa helyre a rendet ebben a tartományban is,²⁰ tisztességes baloldali szerzők és politikusok is a kommunistákat vádolták diktatórikus eszközök alkalmazásával. Ezeket a vádakat később természetesen a jobboldal propagandistái is szívesen átvették. Erről szól a mai magyar tanmese, mely szerint a nyulat akkor is megverik, ha kalapot hord, és akkor is, ha nem.

Baszkföld eleste után, Guernica és Durango elpusztítása és a francoisták által elkövetett mészárlások miatt nyugtalanná vált a demokratikus érzelmű katolikus közvélemény szerte a világon. Franco ösztönzésére és Goma bíboros, toledói érsek kezdeményezésére a spanyol püspöki kar levelet intézett a világ katolikusaihoz, amelyben ismételten megerősítette, hogy a lázadás indokolt volt. Pacelli bíboros, a Vatikán "külügyminisztere", a későbbi XII. Pius pápa le akarta közölni a levelet az Acta Apostolis Sedisben, azonban az óvatos XI. Pius pápa ehhez nem járult hozzá.²¹ Bár természetesen XI. Pius is támogatta a lázadók ügyét, nem azonosult olyan mértékben a fasisztákkal, mint a későbbi XII. Pius, "Hitler pápája".²² Egyébként amikor a köztársaság kormánya meg akarta nyitni a templomokat Barcelonában, az illegalitásban élő egyházi vezetők megtiltották, hogy ezekben miséket celebráljanak, és megfenyegették a papokat, hogy ha mégis megteszik, eltiltják őket.²³ Láthatólag a spanyol egyház vezetői számára nem az volt a lényeg, hogy a hívők gyakorolhassák vallásukat. Pacellire jellemző, hogy amikor két baszk egyházi ember megjelent Rómában azzal a levéllel, amelyben 20 baszk pap leírta, mi történt Guernicában, először nem fogadta, majd rövid úton kidobta őket.²⁴

Francót nyilvánvalóan idegesítették a demokratikusan gondolkodó külföldi katolikusok állásfoglalásai. Ilyen közéleti szereplő volt, többek között, Jacques Maritain Franciaországban. Franco sógora, Ramón Serrano Súñer 1938 nyarán beszédet mondott,²⁵ amelyben a következőket mondta: "Maritain […], a Polgári és vallási békéért Spanyolországban Bizottság elnöke […] Ez a kitért zsidó elköveti azt a gaztettet, hogy világgá kürtöli az értesülést Franco mészárlásairól és a képtelen ostobaságot a barcelonai kormány legitimitásáról. A La Croix című lap pacifista, és így az ellenségünk. Jacques Maritain bölcsessége olyan elemeket tartalmaz, amelyek hasonlítanak Cion bölcseinek bölcsességére, és a demokrata zsidók hamis módszereit alkalmazza. Mi tudjuk, hogy transzban van, mert meg akarja szerezni, vagy már meg is szerezte a (szabadkőműves) páholyok és a zsinagógák tiszteletét. Jogunkban áll kétségbe vonni megtérésének őszinteségét, és a katolikus világ előtt denunciáljuk ennek az árulásnak szörnyű veszélyét." Ez az idézet azért is érdekes, mert átveszi a német fasizmusra jellemző antiszemita szólamokat, holott Spanyolországban 1492 óta, mióta Ferdinánd és Izabella, a katolikus királyok kiutasították őket, gyakorlatilag nem éltek zsidók.

 

Irodalom

 

Argumenty i fakty, No. 22

Berdah, Jean-François: La democracia asesinada. La República española y las grandes potencias, 1931-1939, Crítica, Barcelona, 2002.

Bolloten, Burnett: La Guerra Civil española, revolución y contrarrevolución. Alianza Editorial, Madrid, 2004. (Eredetileg: The Spanish Civil War: Revolution and Counterrevolution, 1979.)

Cornwell, John: Hitler's Pope. The Secret History of Pius XII. Viking, London, 1999.

Lister, Enrique: Nuestra Guerra. Colección Ebro, Paris, 1966.

Orwell, George: Hódolat Katalóniának. Interart, Budapest, 1989. (A Homage to Catalonia. Penguin Books, 1966 fordítása.)

Thomas, Hugh: The Spanish Civil War. Eyre & Spottiswoode, London, 1961.

Tuñón de Lara, Manuel: La España del siglo XX. Vol. III, Akal, Madrid, 2000. (Eredetileg 1966.)

Whealey, Robert H.: La intervención extranjera en la guerra civil española. In: Estudios sobre la República y la Guerra Civil española. Ed. Raymond Carr, Ariel, Barcelona, 1973. 266-297. o. (A The Republic and the Civil War in Spain. Macmillan, 1971 fordítása.)

 

Jegyzetek

 

¹ Bolloten, 168-174. o.

² Orwell, 134. o.

³ Lister, 58. o. Lister természetesen nem tekinthető pártatlan történetírónak, hiszen az események aktív résztvevője volt, de leírása érdekes, mivel a helyszínen tartózkodott.

⁴ Tuñón de Lara, 553. o.

⁵ Uo. 715. o.

⁶ Berdah, 236. o.

⁷ Uo. 236. o.

⁸ Whealey, 280. o.

⁹ Tuñón de Lara, 609. o.

¹⁰ Viriato luzitán hadvezér i. e. 147 és 139 között több római praetor és consul seregét verte tönkre; árulók ölték meg. Ezek a portugálok senkit sem vertek tönkre, viszont súlyos veszteségeket szenvedtek.

¹¹ Thomas, 273. o.

¹² Whealey, 281. o.

¹³ Bolloten, 205. o.

¹⁴ Argumenty i fakty, No. 22.

¹⁵ Thomas, 637. o.

¹⁶ Tuñón de Lara, 581. o.

¹⁷ Berdah, 246-268. o. Berdah könyvének egyik fejezete az alábbi címet viseli: "A Londoni Bizottság, avagy az impotencia diadala".

¹⁸ Uo. 384. o.

¹⁹ Berdah, 318. o.; Bolloten, 262. o.; Tuñón de Lara, 633-634. o.

²⁰ Lister, 160. o.

²¹ Tuñón de Lara, 689. o.

²² Cornwell.

²³ Tuñón de Lara, 736. o.

²⁴ Thomas, 420. o.

²⁵ Tuñón de Lara, 758. o. Serrano Súñert gúnyosan a "legsógorabbnak" (cuñadísimo) nevezték. Többek szerint ő volt a Franco-diktatúra második embere

A spanyol polgárháború társadalomtörténetében számtalan „fehér folt" van még. Ennek oka a források és a szakirodalom ellentmondásossága, különösen olyan fontos területeken, mint a földkérdés, a tulajdonviszonyok vagy a nemzetiségi kérdés. Hasonlóképpen olykor előítéletek övezik az anarchisták, a POUM s más szervezetek működését.

Mint hispanista kutatót, aki meglehetősen sokat publikált a XX. századi spanyol történelemről, nem utolsósorban a második Spanyol Köztársaság időszakáról, a folyóirat 70. számának olvastán a bőség zavara fogott el az, úgy tűnik, még tisztázandó kérdések tekintetében. Méltatlan lenne, ha nem azzal kezdeném: régóta nem látott napvilágot hazai folyóiratban ennyi érdekes és hasznos tudnivaló a kérdéskörről. Másrészt kevés olyan sajtótermék van Magyarországon, amely ennyire különböző nézőpontokból született írásoknak helyt adna egymás mellett. (Természetesen nem hiányolom az 1936. júliusi katonai lázadást és Franco tábornok háborúját igazolni szándékozó próbálkozásokat. Ezekkel a mai Spanyolországban is találkozhatunk, bár távolról sem ez a fő áram.) Különösen sok információhoz juthatott az olvasó a libertárius mozgalom (anarchisták és anarcho-szindikalisták) társadalomátalakító kísérleteiről, az általuk elért sikerekről és a körülöttük kialakult, egy ponton véres összecsapásig is eljutott konfliktusról. Így hát csak a szerkesztőknek és valamennyi szerzőnek szóló őszinte elismerés után van helye némely bíráló megjegyzéseknek, a további közös munka és a tisztázás reményében.

A téma időszerűségét formálisan a népfront tavalyi és a spanyol háború idei 70. évfordulója adta. Az előző folyóiratszámban napvilágot látott közlemények viszont mutatják, mennyire elengedhetetlenek erről a kérdéskörről a tisztázó jellegű viták. A baloldali gondolkodás szempontjából fontos volna a harcoló Spanyol Köztársaság alapjában vállalható hagyományát megszabadítani a történelmi folyamatoknak a historiográfiai tudományon kívüli szempontok által befolyásolt ábrázolásától.

A 70. szám említett rovatának minden cikke tisztességes elmélyülést, örvendetesen széles olvasottságot tükröz. Ám – különösen a spanyol polgárháború társadalompolitikai megítélése kapcsán – elég jelentős gondokat is látok. Ebben az értelemben a cikkeknek ez a csokra egy jól kezdődő vita fölvezetésének tekinthető.

Széles körben elterjedt ítéletek és előítéletek keringenek a spanyol háború körül, amelyek forrása elsősorban a vonatkozó történeti és egyéb irodalom egy-egy markáns szelete. Leginkább a polgárháború éveiben lezajlott társadalmi átalakítások értelmezése és értékelése körül folyik vita, szinte az első pillanattól. Az egyik felfogás szerint a spanyol munkásosztály veresége tulajdonképpen nem a katonai összeomlással (azaz 1939. február-márciusában) következett be; hogy ez valójában már 1937 tavaszán-nyarán, az emlékezetes 1937. májusi, a köztársasági táboron belüli barcelonai fegyveres összecsapás nyomán eldőlt. Mégpedig azért, mert ezt kihasználva – úgymond – a spanyol kommunisták, a polgári köztársaságiakkal, az autonomista katalán polgársággal és a mérsékelt szocialistákkal összefogva véget vetettek a Köztársaságban 1936 nyarán megindult helyi, önigazgató jellegű kollektivista-autogesztionárius forradalmi folyamatnak. Ezzel az lett volna a szovjet vezetők és a Komintern célja, hogy ne jöhessen létre egy, a sztálini gyakorlattal szembeszegezhető, annak bűneitől és tökéletlenségeitől mentes új szocialista forradalmi modell. Ezt az álláspontot nagyon leegyszerűsítve a korabeli és későbbi, a kommunistáktól balra elhelyezkedő forradalmi szervezetek és a hozzájuk kötődő történészek vallották és vallják.

Egy másik álláspont szerint a háború időszakában a munkásságnak ahhoz, hogy a rá támadó belső és külső erők offenzíváját elhárítsa, a lehető legszélesebb társadalmi szövetséget kellett teremtenie maga körül. Ennek pedig olyan szövetség ("népfront") felelt meg, amely figyelembe veszi széles rétegek magántulajdonosi ösztöneit, köztársasági érzületével összeférő vallásosságát, eltérő politikai kultúráit stb. Ebben a szemléletben politikailag egymással egyébként szemben álló személyiségek és áramlatok osztoztak és osztoznak: kommunisták, mérsékelt szocialisták, polgári republikánusok, nemzetiségi autonomisták. A háború tényei kétségkívül ezt az álláspontot támasztották alá, de győzelem esetén, ha a társadalmi átalakítást folytatni kívánták, a kommunisták javasolta centralisztikus intézményi megoldásoknak a korban egyetlen modellje lehetett – a szovjet gyakorlat… Ennek a logikai láncnak a hatástalanítását szolgálta José Díaz SKP-főtitkár híres levele a párt lapja, a Mundo Obrero szerkesztőségéhez 1938 márciusában. A lap az előző napokban nehezményezte egy republikánus folyóirat megállapítását, amely szerint a spanyol háború egyetlen megoldása, ha az ország nem lesz fasiszta, se kommunista. Lehet, írja Díaz, hogy ez a folyóirat nem szeret bennünket. De az a megállapítása, hogy »"háborúnk egyetlen megoldása, ha Spanyolország nem lesz fasiszta, se kommunista«" teljesen helyes és pontosan megfelel pártunk álláspontjának."¹

A kérdés nem dönthető el politikai síkon, de az ellentét történettudományi feloldása sem történhet másod-harmadlagos források egymásnak szegezésével. Ebből a szempontból a 70. számban publikált cikkeknek, minden érdemük dacára, két fogyatékosságuk is van. Az egyik, hogy Farkas Miklóson (és e cikk íróján) kívül a szerzők nem használtak spanyol és orosz nyelvű forrásokat (talán mert nincsenek birtokában e két nyelvnek).² Külön probléma, hogy az idézett munkák között számottevő a hidegháború első évtizedeiben született írások súlya (Bolloten, Borkenau stb.). A másik, ezzel szorosan összefüggő fogyatékosságuk, hogy azokhoz az elsődleges forrásokhoz sem nyúltak, amelyek a maguk teljességében csak spanyolul férhetők hozzá. Ezek a legutóbbi évtizedekben nemcsak levéltári értelemben váltak publikussá. Kiemelkedő történészek gyűjtötték össze és tették közzé az 1936-1939-es háborús korszak szinte minden szereplőjének (kormányának, pártjának szervezetének, személyiségének, fegyveres testületének) a dokumentumait, amelyekre nagy monográfiák is épültek. Életrajzok, visszaemlékezések sorozatai jelentek meg. Ezekből kiderül, hogy a köztársasági táboron belül csak az álláspontok roppant egyszerűsítése árán redukálható a szembenállás egész szervezetek (anarchisták és kommunisták, trockisták és kommunisták, republikánusok és baloldali szocialisták stb. stb.) nézeteltéréseire, konfliktusaira. A szorongatott Köztársaságot körülfonó bonyolult problémaháló az egyes irányzatokon belül legalább akkora nézeteltéréseket gerjesztett, amekkorák az irányzatok között voltak.

Nézzük, miből állt az a forradalom, amelynek 1937-ben – úgymond – vége szakadt volna. A spanyol ipari burzsoázia tulajdonát az 1936. júliusi lázadás után nagyobbrészt állami ellenőrzés alá vonták, legtöbbször azért, mert a tulajdonosok külföldre távoztak, vagy a lázadók ellenőrizte területre menekültek. A nyugati demokratikus országok állampolgárai által birtokolt üzemeket országosan nem vették állami kézbe, de munkásaik ellenőrzése alá helyezték. Ez az ún. "inkautációs" folyamat eleinte magán viselte az önigazgatás jegyeit. Ez néhány hétig, legfeljebb egy-két hónapig tartott, amíg a jelentősebb vállalatok nem élték föl forgótőkéjüket, és nem kellett valahonnan eszközöket szerezniük a további működéshez. Akkor a pénzügyminisztériumhoz fordultak hitelért. Az akkori miniszter, Juan Negrín (későbbi miniszterelnök) szervezte meg pénzügyi ellátásukat. Ám az üzemek a háború további menetében sem kerültek vissza előző tulajdonosaik kezébe, kártérítést sem fizettek nekik. Addig sosemvolt jellegű szektor volt ez, azzal a korláttal, hogy amit a határon kívülről kellett beszerezniük, az a tőkés világpiac törvényei szerint cserélt gazdát. A hazai termelésben pedig (a kibontakozott belső háború és a német-olasz intervenció nyomán) elsőbbséget a hadiipar élvezett, az az ágazat, amely a legkevésbé alkalmas a gyűlésező típusú önigazgatásra. A lényeg azonban az, hogy egyetlen nagyvállalkozó sem kapta vissza a tulajdonát, se 1937 derekán, se később.

A másik nagy strukturális változás az agrárreform volt. A kommunisták nem titkolták, hogy a kollektív művelés hívei, mégis – a Komintern VII. kongresszusa szellemében – úgy foglaltak állást, hogy a földet térítés nélkül a parasztok magántulajdonába kell adni, mivel a Spanyolországban kialakult forradalmi helyzet nem olyan jellegű, hogy a nacionalizálás megfelelne a szövetségi politika igényeinek. Ám a kormányban lezajlott viták során a szocialisták a kollektivizálás mellett, a polgári republikánusok pedig az 1932-es mérsékelt reform fokozatos továbbvitele mellett foglaltak állást (ez merő ködevés volt, hiszen a spontán földfoglalásokkal a valóság részben már a lázadás előtt túlment rajta). Hogy a vita mit jelentett, azt jól szemlélteti, hogy 1932-től 1935-ig az említett törvény alapján összesen 119 000 ha földet osztottak ki. Az 1936. februári baloldali választási győzelem után átszakadt a gát: júliusig már 750 000 ha került a földnélküliek és a kisparasztok kezébe, különösen az ország azon területein, ahol a radikális baloldal hagyományosan erős volt (főleg Katalóniában, egyes andalúziai és aragóniai körzetekben). A kérdés az volt, hogy ennyiben marad-e a reform, vagy további lépésekre kerülhet sor. Az SKP ilyen körülmények között a szocialisták mellé állt. Az október 7-én elfogadott dekrétum területhatár nélkül megfosztotta földjeiktől azokat a birtokosokat, akik a lázadók oldalára álltak. Ezek személyéről provinciánkénti bizottságok döntöttek. A latifundisták és a jómódú középbirtokosok földje került elkobzásra. A kommunisták javaslatára azonban a rendelet végül úgy szólt, hogy a helyi földmunkások és parasztok maguk dönthetnek arról: közös vagy egyéni művelés alá akarják-e vonni a kapott birtokokat. A törvény alapján 46 896 birtokot sajátítottak ki, 4 086 386 ha területtel. Ez az 1936 tavaszán művelés alatt álló területek kereken 50%-a volt. Ezek mintegy 55%-át művelték közösen. Minthogy a törvény hatálya nem terjedt ki Katalóniára (ahol az anarchisták már hónapokkal előbb minden földet kisajátítottak és kollektivizáltak), a kisajátított földek aránya a köztársaság egész területén jóval meghaladta az 5 millió ha-t, és elérte a 60%-ot.³ A kormány által 1936 ősze és 1937 tavasza között eszközölt korrekciók nem érintették a föld tulajdonát és használatát, csak a kollektivizálás során alkalmazott kényszer következményeit igyekeztek orvosolni. Largo Caballero szocialista kormányfő az alábbiakat mondta erről a köztársasági Cortes 1937. február 1-i plénumán: "Nem fogadható el, még a mi szemünkben sem, akik radikálisabban gondolkodunk, hogy sporadikus és individualista módon rendszereket hozzanak létre, sőt rendszerkísérleteket folytassanak. Eleget kísérleteztek! Azt hiszem, már mindenki tudatáig eljutott az az eszme, hogy ezek a kísérletek nem hoznak eredményt."⁴ Mindenesetre Franco győzelméig sehol, semmikor nem került sor földek reprivatizálására. Igaz: a háború követelte központosítás miatt a parasztoknak kevés lehetősége volt termékeik szabad árusítására.

Ugyancsak forradalmi változások álltak be a fegyveres erők helyzetében. A felkelés alkalmával a szárazföldi erők egységeinek mintegy 70%-át a tisztikar egy szektora a lázadók oldalán sorakoztatta föl. A hadiflotta és a légierő egységei a köztársaság oldalán maradtak. Rajtuk kívül a megmaradt szárazföldi erőkből, a baloldali pártok fegyveres félkatonai szervezeteiből és a rendőri erők nem csekély részéből állt össze Spanyolország merőben új típusú hadereje, a Köztársasági Néphadsereg. Felső tisztikarában a Köztársasághoz hű hivatásos főtisztek mellett⁵ a polgárháború első harcaiban igen rátermettnek bizonyult népi katonai vezetők is helyet kaptak: a sajátos jellegű háború szükségleteinek sajátos hadsereg és tisztikar felelt meg. Ennek létrehozása hónapokat vett igénybe, mivel a radikális baloldal a felfegyverzett népet tartotta a győzelem zálogának. Abban Farkas Miklósnak nincs egészen igaza, hogy az anarchisták és a POUM végképp nem voltak hajlandók egységeiket betagolni a néphadseregbe, különösen azután, hogy a Spanyol Kommunista Párt elsőként föloszlatta 70-80 000 főnyi milíciáját, az "Ötödik Ezredet", ami által nagyszámú parancsnoki pozícióra tett szert. Az anarchista Cipriano Mera, mint Farkas írja, valóban megértette a reguláris hadviselés jelentőségét. Ám elsősorban azért volt a hadseregbe való betagolódás mellett, hogy a CNT-FAI a kommunistákéhoz hasonló pozícióikhoz jusson.⁶ Félkatonai szervezeteik nagy létszáma nélkülözhetetlenné is tette őket. Eközben elérték, hogy milíciáikat eredeti legénységi és parancsnoki összetételükben olvasszák be; ez pedig az egész polgárháború alatt több-kevesebb, a felsőbb parancsnokságoktól független játékteret biztosított nekik. Különösen Katalóniában volt hegemón pozícióban az anarcho-szindikalista vezetésű Antifasiszta Munkás-Paraszt Milícia (MAOC). Aki tisztában van azzal, hogy milyen szerepet játszott és milyen vezetés alatt állt a XX. század korábbi évtizedeiben a spanyol fegyveres erő, aligha vonhatja kétségbe, hogy arculatában, szellemiségében, parancsnoki karának összetételében 1936-37 során valóban forradalmi változáson ment át.

Hasonló forradalmi erejű átalakulás ment végbe a nemzetiségi nyelvek szabad használatában, a kisebbségi területek önkormányzatában mindaddig, amíg a lázadók csapatai nem vették birtokba őket. A súrlódások, amelyek például a központi kormány és a katalán helyi kormányzat viszonyában előfordultak, a centrális és a regionális hatalom között a világon mindenütt szokásos viták és érdekütközések körébe sorolhatók, néha a tomboló háború szükségletei által hevített formában.

Bár a Köztársaságban már 1931 és 1936 között is fejlett szociális rendszer és a szakszervezetek (főleg a szocialista Általános Munkásszövetség – UGT) erős befolyása alatt álló munkaügyi döntőbírósági rendszer állt fenn, a minden üzemben létrejött munkás ellenőrző bizottságok még ehhez képest is forradalmian új szociális kapcsolatokat hoztak létre. Többek közt azért is így volt ez, mert számos tulajdonos (korántsem annyi, mint sokan gondolják) odahagyta üzemét, és átment a front túlsó oldalára. A munkás ellenőrzés sok esetben az üzem működtetésének szervévé is lett, részben a köztársasági kormányzat által utóbb kinevezett, hatáskörüket kétségtelenül korlátozó igazgatók mellett.

Ami a kormány összetételét illeti, 1936 augusztusáig valóban polgári republikánus kormányok irányították az államot. Augusztus 4-étől azonban már a munkáspártok hegemóniájával alakult meg Francisco Largo Caballero kormánya, amelybe 1936 novemberében négy miniszterrel az anarchisták is beléptek.

Az állam és az egyház viszonya ugyancsak – még az 1931 és 1933 közötti évek laikus törvényhozása által teremtett európai szintű jogrendszerhez képest is – tovább módosult, bár itt az ország egyes részein súlyos, ellenkező irányú kilengésekre került sor. A lázadás utáni hetekben a katolikus hatóságok magatartása, a lázadóknak gyakorta nyújtott segítsége miatt kiterjedt népi terror bontakozott ki, amelyek során számos egyházi személyt (papokat, szerzeteseket, apácákat) gyilkoltak meg. Az ország több részén nem került sor ilyen cselekményekre; a legerősebben az anarchista túlsúlyú Katalónián söpörtek végig. Hiba volna ezeket a bűntetteket egészükben az anarchisták, különösen pedig a népfrontpolitika jegyében meghökkentően mérsékeltekké lett kommunisták nyakába varrni. A spanyol történelemben többször előfordult spontán antiklerikális népi terror volt ez, bár ha valamely áramlat mégis erősebben részt vett bennük, ez az anarchista volt. Baszkföldön a helyi autonóm köztársasági koalíciós kormány a katolikus Baszk Nacionalista Párt vezetése alatt állt, egyház elleni fellépések nem voltak.⁷ Később az anarchisták elítélték Juan Negrín második köztársasági kormányának 1938. december 9-i rendeletét, amellyel utasította helyi hatóságait, hogy állítsák helyre az ország jelentős részén az előző években szünetelő egyházi szertartásokat.⁸ (A gyakorlat a legtöbb helyen már megelőzte ezt a rendeletet.) Itt azonban nem "forradalmi" intézkedések elmulasztásáról, hanem a legalitáson kívül alkalmazott káros erőszak megkésett elhárításáról van szó.

Folytathatnánk az élet különböző területein (pl. az oktatásban, a kulturális életben) végbement átalakításokat, ám rendre azonos következtetésre jutnánk: a Köztársaság területén mély forradalmi változások álltak be, amelyeket 1937 tavaszán-nyarán senki sem vont vissza. Ha tehát ez így van, miről szól "a forradalom elveszejtésének" tétele?

Valószínűleg arról, hogy a forradalmárok egy része által vallott célkitűzések (a gazdálkodás és a társadalom hézagmentes, az élet apró részleteire is kiterjedő teljes kollektivizálása, a polgári republikánusok eltávolítása, a demokratikus nagyhatalmakkal való – eléggé korlátozott – együttműködés figyelmen kívül hagyása, a gyűlésező önigazgató döntéshozatal stb.) nem valósultak meg, vagy a háború és a kormányzat közös nyomása alatt visszaszorultak. Farkas Miklós említi, hogy az anarchisták nem vették észre: Spanyolországban "nem hagyományos forradalmi helyzet" alakult ki. Csakhogy maga a "forradalmi helyzet" fogalma ma ismeretes formájában Lenin által pontosított marxista fogalom. Ha az anarchistákon számon kéri az alkalmazását, ez olyan, mintha azért vonnánk őket felelősségre, hogy anarchisták. Ez célszerűtlen. Lehet bírálni őket, ha a történelmi szituációknak nem megfelelő célokat tűztek ki, ha a Köztársaságot külső elszigeteltségbe sodró harci módszereket alkalmaztak; rá lehet mutatni, ha eltértek a maguk hirdette libertárius eszméktől. Ám magában véve ez utóbbi sem értékítélet; lehet, hogy éppen ez az eltérés vitte őket helyesebb vágányra. Ezt a gordiuszi csomót csak igen széles dokumentumbázison és nagy irodalom alapján lehet föloldani. Konok Péter, a sokat tudó, vasszorgalmú kutató is kénytelen részben a hidegháború vaskorszakában született, nem mindig a tárgyilagosság talaján álló angolszász és német irodalomra támaszkodni, ami nem könnyíti a helyzetét. (Ilyen nem csak a vasfüggöny innenső oldalán létezett.) Nem dolgozhat a hihetetlenül kiterjedt és érdekes spanyol és más anarchista és trockista irodalommal sem. Ez az irodalom apró részletekig tárja föl például az anarchisták tevékenységét, többek közt éppen az általa tárgyalt kérdésekben folytatott doktrinális és belső politikai vitáit.⁹ Hasonló úttörő munkát végzett Victor Alba a trockizmus holdudvarában született, de Trockij által a baloldal 1936. januári választási szövetségéhez való csatlakozása miatt megtagadott Marxista Egyesítés Munkáspártja (POUM) története, sőt előtörténete vonatkozásában.¹⁰

Mi lehetne a hozadéka egy ilyen, az alapvető dokumentumok és feldolgozások tanulmányozásán alapuló megközelítésnek? Elsősorban az, hogy az anarchisták és a trockisták élő valójukban, nem pedig valamely interpretáció szükségletei által meghatározott pozitív-negatív fantomképekként jelenhetnének meg az olvasó előtt. Ez azt is megkönnyítené, hogy letisztogassuk róluk a Komintern sajtójában rájuk szórt piszkot. Antonio Elorza 1977 utáni vizsgálódásai bebizonyították, hogy Franco titkosszolgálata a POUM egyetlen tagját sem tudta beszervezni. (Az anarchistákról ezt nem mondhatjuk el.) A szovjet titkosszolgálat baljós tevékenysége és a Kominternnek a kommunisták számára adott hegemonista ösztönzése évtizedes szembenállásokra rakódott rá, azokat katalizálta, mélyítette el.

Idekívánkozik néhány kérdőjeles mondat is, amelyekre nem biztos, hogy akár nagyobb terjedelem esetén is maradéktalanul válaszolni tudnék. Ha az anarchisták úgy vélték, hogy 1937 derekától az általuk értelmezett spanyol forradalomnak végképp bealkonyult, mi okból tértek vissza 1938 tavaszán Negrín második kormányába? Miért léptek be ugyanakkor a Népfrontba, amelynek addig sohasem (első kormányrészvételük idején sem) voltak tagjai? Miért vállalták el, hogy 1938-ban éppen ők dolgozzák ki a gazdaságirányítás új modelljét, amely a vállalati-helyi önigazgatást a központi irányítással kívánta elegyíteni? Mivel magyarázható, hogy míg az 1945 utáni évtizedekben a szocialista és kommunista csoportok a mély illegalitás dacára úgy-ahogy meg tudtak kapaszkodni, majd a rendszer válsága idején jelentősen hozzájárulni a francoizmus bukásához, az anarcho-szindikalizmus befolyása a munkások körében minimális maradt? Hogy szakszervezeti súlyuk 1977 után, a teljes legalitásban sem érte el az 1%-ot? Hogy az anarchista jellegzetes figurája már nem a sabadelli textilgyári munkás, hanem a diáksapkás egyetemista?

Elgondolkodhatnánk egy másik tényen is: 1917 után jelentős harcosok szegődtek a spanyol anarchizmustól a szocialista párthoz és szakszervezeteihez, majd nem kevesen a kommunista párthoz. Maga José Díaz, a polgárháború éveiben az SKP főtitkára, a Komintern VB tagja is a CNT soraiból jött – 1925-ben még a XIII. Alfonz ellen tervezett (meghiúsult) anarchista merénylet egyik kiszemelt végrehajtója volt. A POUM legfontosabb vezetői, Maurín és Nin ugyanezt az utat járták be. De még azok pályája sem vezetett vissza az anarchizmushoz, akik, mint az utóbbiak és mások, magas beosztású Komintern-vezetőkként, a sztálini módszerekből végképp kiábrándulva, az 1920-as évek végén vagy később odahagyták a kommunista pártot. Az anarchizmustól a szocialista párton át a kommunista pártig (pontosabban az egyik elsőként általa alapított Katalónia Szocialista Egységpártjáig – PSUC) ívelt Rafael Vidiella pályája is, aki élete jelentős évtizedeit (az ötvenes-hetvenes években) magyarországi politikai emigrációban töltötte.¹¹ A CNT-ből érkezett a kommunista Serafín Aliaga, az 1970-es évek híres munkásbizottságainak egyik legaktívabb vezetője is.

Csak hogy a dolog még bonyolultabb legyen.

 

Jegyzetek

 

¹ José Díaz: Con toda la claridad posible. Carta a la redacción de "Mundo Obrero". Frente Rojo, 1938. március 30. Közli José Díaz: Tres años de lucha. Collección Ebro, Paris, 1970. 557-560. o.

² E vonatkozásban kivétel Mezei Balint írása, akinek speciális, katonai vonatkozású témájában nagy mennyiségű, magyarra fordított orosz nyelvű irodalom állt rendelkezésre.

³ Ramón Tamames: La República. La Era de Franco. Historia de España Alfaguara VIII., Alianza Universidad, Madrid, 1973. 331-332. o.

⁴ Boletín del Congreso de los Diputados. 1937. Nº 63. (Sesión del 1 de febrero de 1937.)

⁵ A hiedelmekkel ellentétben a spanyol tábornokok, katonai körzetparancsnokok és vezérkari tisztek kétharmada nem állt a lázadók mellé. Hét tábornok és számos magas parancsnok (elsőnek Melilla főparancsnoka, Romerales tábornok) ezért életével fizetett. Kivégezték vagy egyszerűen lepuffantották őket, mint Gonzalo Queipo de Llano tábornok, Sevilla főparancsnokát, Miguel Campins Aura brigádtábornokot.) Ezekről a kérdésekről a mostani évfordulón is heves polémia folyt spanyol lapokban. (Lásd pl. Santos Juliá: Todo empezó un 17 de julio. El País, 2006. július 18.)

⁶ Erről – például a fegyelem hiányáról az anarchisták soraiban, a kommunistákkal való súrlódásokról rendkívül érdekesen ír maga Mera is a visszaemlékezéseiben. Cipriano Mera: Guerra, exilio y cárcel de un anarcosindicalista. Ruedo ibérico, Paris, 1976. (Többek közt 28-35. o.)

⁷ II. János Pál pápa regnálásának utolsó éveiben több száz 1936 nyarán-őszén meggyilkolt spanyol egyházi személyt avatott szentté. Ezek között egy sem szerepelt a baszk tartományokba bevonuló lázadó, Emilio Mola tábornok által, a baszk autonómiához való ragaszkodásuk miatt agyonlövetett papok közül. (A kivégzéseket később Franco leállította, mert szerepet játszottak abban, hogy a Vatikán sokáig hivatalosan nem ismerte el a lázadók juntáját.) Erről lásd a baszk kormány állásfoglalásait, többek közt José Antonio Aguirre baszk elnök 1936. december 22-i beszédét a "Radio Euzkadi" hullámhosszán. Ebben kérte a Szentatyát, hogy törje meg hallgatását a tartományban a jobboldali katonai erők által végrehajtott erőszakcselekmények ügyében (XII. Pius nem válaszolt). Dr. de Azpilikoeta: Le problème basque. Éditions Bernard Grassé, Paris, 1938. 40-48. o.

⁸ Libertad de conciencia y libre ejercicio de las prácticas religosas para todos los españoles. (María Carmen García-Nieto – Javier M. Donézar: Bases documentales de la España contemporánea. 10. köt. La Guerra de España 1936-1939. Guadiana de Publicaciones, Madrid, 1974. 22-123. o.)

⁹ Terjedelem híján elegendő itt utalni az anarchista José Peirats La CNT y la revolución española című háromkötetes, több mint ezeroldalnyi munkájára, amely az anarcho-szindikalista Nemzeti Munkakonföderáció (CNT) és az Ibériai Anarchista Föderáció (FAI) szinte minden ülésének határozataiból és vitájából közli a legfontosabb részleteket (Ruedo ibérico, Madrid, 1978). Juan Peiro, a CNT elnöke Trayectoria de la CNT. Sindicalismo y anarquismo címmel ad áttekintést a szervezet egész történetéről, 1911-től (Ediciones Júcar, Madrid, 1979).

¹⁰ Victor Alba: La Revolución Española en la práctica. Documentos del POUM. Ediciones Júcar, Madrid, 1977; uő: Histoire du P.O.U..M. Le marxisme en Espagne. Champ Libre, Paris, 1975. Újabban ennél is szélesebb képet ajánl a spanyol-katalán Pelai Pagès: El movimiento trotskista en España (1930-1935) című könyve (Ediciones Península, Barcelona 1977), illetve a POUM főtitkáráról készített életrajza: Andreu Nin: su evolución política (1911-1937). Zero S. A., Madrid, 1975; napvilágot láttak a pártalapítók, Maurín és Nin írásainak gyűjteményes kötetei is (Joaquín Maurín: La revolución española de la monarquía absoluta a la revolución socialista. Editorial Anagrama, Barcelona, 1977, ill. Andrés Nin: Los problemas de la revolución española. Ruedo ibérico, Madrid, 1978; igen alapos német nyelvű munka Reiner Tosstorf: Die POUM in der spanischen Bürgerkrieg. Isp-Verlag, Frankfurt am Main, 1987.

¹¹ Lásd erről Montserrat Roig: Rafael Vidiella, l'aventura de la revolució. Editorial Laia, Barcelona, 1976.

Bár a kínai modernizáció drámai társadalmi változásokat, drasztikus területi és társadalmi polarizációt, sokak számára fokozódó létbizonytalanságot eredményezett, egyelőre mégis sikeresnek tekinthető, a rendszer politikailag stabil. Ennek egyik fő oka, hogy az átalakulás a súlyos feszültségek ellenére az átlagos életszínvonal jelentős javulásával járt. Egy másik fontos ok, hogy az elégedetlenek a problémákért elsősorban a helyi eliteket tartják felelősnek, míg a központi vezetés jóakaratába és hozzáértésébe vetett hit nagyobbrészt töretlen maradt.

Kína egy ország, de több külön világ.¹ A nemzetközi közvélemény elsősorban a kiemelt nagyvárosokat (Pekinget, Sanghajt, Sencsent), valamint a tengerparti övezet rohamosan fejlődő tartományait ismeri.² Kuangtung, Csiangszu és Santung a kínai GDP több mint egyharmadát termeli meg, a nyolc tengerparti tartomány együtt közel a kétharmadát adja. 2004-ben Kuangtung bonyolította le a külkereskedelem egyharmadát, a nyolc tengerparti tartomány együtt több mint négyötödét.³ Ez az a Kína, amelynek gazdasága az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan évi tíz százalék körüli növekedést produkált, amely Franciaországot, Nagy-Britanniát és Olaszországot megelőzve mára a világ negyedik legnagyobb gazdasága, a kelet-ázsiai térség katonailag is domináns hatalma, az Egyesült Államok globális egyeduralmának egyetlen potenciális kihívója. Kínának ebben a boldogabb részében körülbelül 300 millióan élnek, valamivel többen, mint az Amerikai Egyesült Államokban.

Van azonban egy másik Kína is, amelyben túl sok ember él, és túl kevés a termőföld, ahol nincs elég ivóvíz, ahol magasak az adók, és korruptak a hivatalnokok. A kínai statisztikák ijesztő adatokat közölnek: a lakosság közel négyötöde, egymilliárd ember (!), nem rendelkezik egészségbiztosítással, több mint 300 millió lakos iszik szennyezett vizet.⁴ A vidéki lakosság romló egészségi állapota a szegénység egyik fő oka és következménye is egyben. Bármikor kitörhetnek járványok, amelyek globális következményei beláthatatlanok. A legutóbbi példa a madárinfluenza, de említhető a néhány évvel ezelőtti SARS-járvány is.

A gyorsan fejlődő tengerparti zóna mögött Kínának ez a hatalmas tömege egyre jobban lemarad. Nagy különbség van a városi és a falusi lakosság életszínvonala között. A lakosság egyharmadát kitevő városi lakosság egy főre jutó éves átlagjövedelme 1033 dollár, a mintegy nyolcszázmilliós vidéki lakosságé átlagosan 319 dollár. Ez kevesebb, mint a Világbank által szegénységi küszöbnek tekintett napi egy dollár! A 2005 végén kiadott legfrissebb kínai statisztika szerint a vidéki lakosság 67%-a, mintegy 540 millió ember, napi egy dollárnál kevesebb jövedelemmel rendelkezik. Az egy főre jutó kiadások éves átlaga vidéken 236 dollár, alig 130 forint naponta.⁵ A nemzeti kisebbségek szintén a szegény Kína részei. A Kínai Népköztársaság (KNK) lakosságának több mint 90 százalékát a legnagyobb nemzetiség, a han teszi ki, de az ötvenöt nemzeti kisebbség lélekszáma így is meghaladja a százmilliót. Ők is a legszegényebb vidékeken, a nyugati tartományokban élnek. A KNK hivatalosan szegényként számon tartott lakosainak 40 százaléka a kisebbségekhez tartozik.⁶

Az elmúlt évtizedben a világ talán legnagyobb népvándorlása zajlik Kínában. Miközben a gazdaság átalakulása következtében (az Állami Statisztikai Hivatal adatai szerint) 1995 és 2001 között mintegy 45 millióan veszítették el a munkahelyüket,⁷ becslések szerint 140-200 millió ember költözött városba a falvakból a jobb megélhetés reményében. Mára minden nagyobb kínai városban létrejöttek a nyomortanyák körzetei, ahol a minimális higiéniai feltételek is hiányoznak. A modern kulik végzik a "piszkos munkát": ők építik a modern felhőkarcolókat, ők dolgoznak a keleti partvidék gyáraiban a futószalagok mellett, ők azok, akiknek munkája elárasztja a világ piacait olcsó kínai áruval.

A nagyvárosok lakosságának immár jelentős részét teszik ki azok az emberek, akiknek otthonát lerombolták, hogy új városnegyedek épülhessenek. A földönfutók némi kártérítést kapnak ugyan, az azonban nem elegendő a megfelelő színvonalú új lakás megvásárlására. A kisajátítások következtében az elmúlt években több mint hetvenmillió paraszt vesztette el a földjét. Egyedül a Jangcén épülő Három-szoros vízerőmű építése miatt több mint hárommillió embert telepítettek ki.

Mindezek következtében a kormányzat egyre növekvő elégedetlenséggel kénytelen szembenézni. Hivatalos statisztikák szerint tavaly több mint nyolcvanhétezer tüntetés volt országszerte.⁸ Mivel a politikai és gazdasági intézkedések kedvezményezettjei jórészt a városlakók, és a falusi lakosság kevésbé élvezi a reformok gyümölcseit, a tiltakozó akciók a parasztok körében gyakoribbak. A kiváltó okok között a falusi és járási hivatalnokok korruptsága, a helyi adók és járulékok önkényes kivetése, a parasztok földjeinek kisajátítása szerepel.

A tüntetések általában a helyi hivatalok és hivatalnokok ellen irányulnak, nem a politikai rendszer ellen. Ennek oka, hogy miközben a tengerparti és a belső szárazföldi vidékek, valamint a város és falu közötti jövedelmi és életszínvonalbeli különbségek egyre nőnek, az adatok azt mutatják, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, de a lakosság egészének nőtt az életszínvonala. A hivatalos statisztikai adatok szerint 2003-ban a lakosság felső 20 százalékának jövedelme 13 százalékkal nőtt az előző évhez képest, míg az alsó 20 százaléké 8,7 százalékkal.⁹

Az adminisztráció alsó szintjein, ahol a konfliktusok leggyakrabban fordulnak elő, a korrupció a mindennapi élet "természetes" része. A korrupció az egyik fő oka az, hogy a központi költségvetésből nem érkezik elég anyagi forrás a helyi kormányzat feladatainak finanszírozására. A szegény vidékeken az iskolák fenntartására, az útépítésekre, a hivatali dolgozók fizetésére a pénzt helyi adókból kell előteremteni, és az nem elegendő. A korrupció másik oka a tulajdonviszonyok tisztázatlansága. A kínai földművelő nem tulajdonosa a földnek, a művelhető terület köztulajdon, és a paraszt csak bérleti szerződéssel birtokolhatja. Az, hogy kié a föld, ki dönt az eladásáról (pontosabban 50-70 évre történő bérbeadásáról), és kit gazdagít a kisajátításból származó bevétel, a gyakorlatban nehezen követhető. A bizonytalanság az érdekellentétek, a nézeteltérések és gyakran az összetűzések melegágya. A pénzéhes helyi hivatalnokok és beruházók sokszor az érintett parasztok feje fölött, a gazdálkodók érdekeit figyelmen kívül hagyva döntenek, ami rendszeresen konfliktusokhoz vezet. A tiltakozók hangadói a közrend megzavarása címén nem ritkán börtönben végzik. A nagyobb városok körzetében sok a kisajátításra ítélt terület. 2004 júliusában 6866 fejlesztési körzet volt az országban, amelyek összesített földigénye közel fél Magyarországnyi, 38 600 négyzetkilométer.¹⁰ A föld iránti igény jelentősen meghaladja a rendelkezésre álló mennyiséget, ezért a beruházók falusi viszonylatban hatalmas összegeket hajlandók kifizetni a földért. Mivel a helyi kormányzatoknak minden bevételi forrásra szükségük van, szinte megfontolás nélkül hajlandók bérbe adni a kezelésükre bízott földterületeket a beruházóknak.

 

A gazdasági és a politikai reformok

 

A hetvenes évek vége óta Kína vezetői rendszeresen hangsúlyozzák, hogy az országnak belső nyugalomra és békés nemzetközi környezetre van szüksége a modernizáció sikeres végrehajtásához és ahhoz, hogy a számos feszítő belpolitikai probléma megoldására tudjanak koncentrálni. Vagyis a további gazdasági fejlődéshez elengedhetetlen a stabilitás, a KKP hatalmon maradásának pedig előfeltétele a gazdaság sikere. A pártvezetés tisztában van vele, hogy legitimációjának feltétele az életszínvonal folyamatos emelkedése és a gyors gazdasági fejlődés negatív következményeinek, az egyenlőtlenségnek és a bizonytalanságnak a csökkentése. Sok jel mutatja, hogy törekvése a fent említett súlyos problémák ellenére is eredményes.

A gazdasági szerkezetátalakítás jelentősen különbözik a kelet-közép-európai és a posztszovjet államok fejlődési modelljétől. Andrew Walder amerikai sinológus a sajátos kínai fejlődés négy fő elemét emeli ki. Egyrészt a hatalmon levő kommunista párt túlélte az 1989 utáni kritikus időszakot, sőt újjáéledt, a pártelit nem került ki a hatalomból, hanem az elmúlt évtizedben megerősödött. A második sajátosság, hogy a piaci reformok sokkal jobban működnek, mint Kelet-Közép-Európában vagy a volt Szovjetunió államaiban. Ott a politikai intézményrendszer hirtelen összeomlása és a gazdasági szabályzórendszer gyors megváltoztatása nehézségekhez vezetett. Kínában fokozatosan vezették be a gazdasági reformokat, miközben a politikai rendszerben nem történt változás. Harmadszor: sokkal lassabban és óvatosabban folyik az állami tulajdon magánosítása, mint a posztszovjet államokban, ahol az állami tulajdon jelentős részét a rendszerváltozást követő első években privatizálták. (A "sajátosan kínai színezetű" modernizáció egyik sajátossága, hogy a gazdaság úgy tér[t] át a kapitalista gazdálkodásra, hogy a magánszektor nem az állami szektor lebontása nyomán, hanem annak fenntartása mellett, egyéni kezdeményezések és főleg külföldi tőkebefektetések révén jött létre.¹¹ ) Általános gyakorlat, hogy az új munkahelyek betöltésére a kínai vállalkozók és külföldi befektetők egyaránt olcsó bérért dolgozni hajlandó falusiakat költöztetnek a városokba. A negyedik sajátosság a felsőoktatás elképesztő növekedése, aminek köszönhetően jelentős mértékben javult (elsősorban a városi) lakosság képzettségi színvonala.¹²

A stabilitás a gazdasági sikerek mellett a nacionalista propagandával sulykolt nemzeti öntudat erősítésének is az eredménye. A hazafias propaganda alkalmazására szükség is van, hiszen a hetvenes évek vége óta folyamatosan zajlik a gazdasági és részben politikai decentralizáció.

A Kínai Népköztársaság erősen központosított állam, ahol a helyi kormányok az Államtanács (kormány) utasításainak végrehajtói, és annak tartoznak felelősséggel. A központi kormány felülvizsgálhatja és megsemmisítheti a helyben hozott döntéseket. A tartományi népi gyűlések (helyi parlamentek) hozhatnak ugyan regionálisan hatályos törvényeket, de a legfelső törvényhozó szerv, az Országos Népi Gyűlés Állandó Bizottsága felülbírálhatja, megsemmisítheti azokat. A gyakorlatban azonban a helyi kormányzatok és törvényhozó szervek szerepe egyre nő. Zheng Yongnian (Cseng Jung-nien) szingapúri politológus a kínai rendszert de facto föderalizmusnak nevezi.¹³ Jogilag nincs persze szövetségi kormányzat, és a föderális állam létrehozása politikai szempontból egyelőre nem is időszerű, a föderalizmus ellentétes a KKP elveivel. (A valódi föderalizmus Kína megosztottságát jelentené, vagyis a központi hatalom gyengeségét bizonyítaná, ráadásul egészen más megvilágításba helyezné Tajvan, Hongkong, Makaó, Tibet és Hszincsiang helyzetét.) A reform és nyitás politikájának következtében azonban a központi és helyi kormányzati szervek működése és kapcsolatrendszere – Zheng szerint – folyamatosan közelíti a föderalisztikus jelleget. A központnak nincs elegendő eszköze rendelkezései végrehajtására, a regionális és helyi közigazgatási szervek egyre erőteljesebben és hatékonyabban képviselik saját érdekeiket, és kezelik a konfliktushelyzeteket. A de facto föderalizmus a központ és a tartományok hallgatólagos, viszonylag intézményesített megállapodása: a tartományok akár intézményes keretek között, akár eseti alapon különböző előnyökhöz jutnak, juttatásokban részesülnek annak fejében, hogy bizonyos ügyekben garantálják a központ követelményeinek teljesítését. Vannak a politikának olyan területei, amelyek a központ hatáskörébe tartoznak: ilyen például a külpolitika, a honvédelem és a népességszabályozás; ezekbe a helyi kormányok beleszólása csekély. Gazdálkodási és belpolitikai kérdésekben azonban a tartományoké az elsődleges felelősség – idetartoznak a bizonyos összeget nem meghaladó infrastrukturális beruházások és külföldi tőkebefektetések is.

A decentralizáció célja a gazdálkodás hatékonyságának javítása. A profit (az állam szempontjából az állami bevételek) maximalizálása érdekében a helyi (sok esetben a magántőkéhez kötődő) érdekek pontos megjelenítése szükséges. Erre legalkalmasabb a piaci keret, vagyis szükségessé vált a tulajdonviszonyok megváltoztatása, a magántulajdon megjelenése. Kínában a magánosítás úgy indult meg, hogy egyrészt az állam nem mondott le teljesen a tulajdonjogáról, másrészt mivel nem voltak piaci viszonyok, az egyedi gazdasági döntésekben a helyi közhatalom, közigazgatás is részt vett, ha másként nem, garanciák biztosításával. Vagyis a reformok kezdetén, a tulajdonjog decentralizációjának időszakában az állami vállalatok tulajdonjoga nem magánbefektetőkhöz, hanem a helyi kormányzatokhoz került át. (Ezért történhetett, hogy a kilencvenes évek elején, amikor vízumkényszer eltörlését követően több tízezer kínai telepedett le Magyarországon, a kínai üzletemberek különböző állami vagy tartományi tulajdonban levő vállalatok képviselőiként hoztak létre magyarországi leányvállalatot. Működésüket tekintve ezek semmiben sem különböztek a valódi magáncégektől.) Ahogy a központ kivonult a gazdasági vállalkozások működtetéséből, a helyi kormányok intézményesített szerepe megnőtt. Befolyásukat a központ elismeri, de közben igyekszik kialakítani egy másik mechanizmust, amely ellenőrizheti és befolyásolhatja a helyi elhatározásokat, és nem mellesleg érvényre juttathatja a központi akaratot. A megerősödött tartományok pedig nemcsak helyi ügyekben döntenek, hanem beleszólnak az országos szintű ügyintézésbe is. E folyamat valamiféle demokratizálódást eredményez. Noha az így kialakult rendszer messze nem azonos a nyugati polgári demokráciával, a politikába való beleszólás joga és lehetősége a gazdasági erőtől és a helyi vezetők érdekérvényesítési képességétől függ.

A lokális és regionális hatalmi központok bizonyos esetekben kihívást jelentenek a központi hatalom számára. A kilencvenes évek elején például jelentősen megromlott az állam pénzügyi helyzete, a központi költségvetés bevételei folyamatosan csökkentek. A folyamat megállítására 1994-ben új adóztatási szisztémát vezettek be, amelynek lényege az volt, hogy az adókat a tartományok szedték be, majd a bevételeken megosztoztak a központtal. A tartományok önállóan is adóztathatnak, aminek következtében kettős adórendszer alakult ki, dupla intézményrendszerrel. A decentralizáció következményeként nőtt a tartományok és térségek közötti életszínvonalbeli különbség, és zavarok keletkeztek. A központi kormány nem tudta érvényesíteni az egységes szabályzórendszert, nem volt képes hatékonyan ellenőrizni a gazdasági folyamatokat, a versengés olykor pazarlással járt. (A Gyöngy folyó deltájának 150 kilométeres körzetében például, a hongkongi és makaói nemzetközi repülőtér közelében, három újabb repülőtér épült.) A gazdagabb tartományok hatóságai figyelmen kívül hagyták a kormány által képviselt "nemzeti érdeket" és a központ rendelkezéseit, nagyobb önállóságot követeltek maguknak, a szegény vidékek pedig több figyelmet és anyagi támogatást vártak el a központtól. A tartományok egyre nagyobb mértékben függnek a külföldtől, miközben a többi tartománytól való függésük csökken. A kilencvenes évek elején a Világbank felmérése szerint a tartományok egymás közötti kereskedelme mindössze a GDP 22 százalékát tette ki, ami alacsonyabb volt, mint az akkori Európai Gazdasági Közösség országai közötti, illetve a felbomlás előtt álló Szovjetunió tagállamai közötti kereskedelem aránya (28, illetve 27 százalék).¹⁴ A Világbank már akkor figyelmeztetett, hogy a tartományok kvázi önálló országokként viselkednek, külkereskedelmük volumenét növelik, miközben a belkereskedelem aránya csökken.

Az 1989-es Tienanmen téri tragédiát követően a decentralizáció folyamata megállt, aminek következménye a gazdasági fejlődés ütemének lelassulása lett. Teng 1992-ben tett híres dél-kínai körútján a reform és nyitás politikájának folytatását és kiszélesítését szorgalmazta. Az eredmény a globalizáció hatásainak felerősödése, a külföldi tőkebefektetések mennyiségének növekedése, a gazdasági fejlődés ütemének felgyorsulása és ezzel együtt az export mértékének látványos növekedése lett. A globalizáció két ellentétes folyamatot indított meg Kínában: tovább gyengítette a központ befolyását a helyi gazdálkodásra, ugyanakkor szükségessé tette az egész országra érvényes központi szabályzórendszer megalkotását. E kettősség a Zheng Yongnian szerinti de facto föderalizmus intézményesülését segíti elő.

Politikai tekintetben nincs hatalommegosztás. A szigorúan a központból irányított politikai rendszer működésében azonban érzékelhetők változások. Van nyomásgyakorlás és érdekérvényesítés, de az elsősorban informális kapcsolatok révén zajlik. A helyi érdekcsoportok igyekeznek saját politikusaikat bejuttatni a központi vezetésbe, a helyi erős emberek egyre fontosabb szerepet játszanak az országos politikában. A kilencvenes évek eleje óta a KKP KB tagjainak többsége a gazdag tengerparti tartományokból származik. Sanghaj rohamos ütemű fejlődése a kilencvenes években nem utolsósorban az egykori sanghaji első titkár, Csiang Cö-min és a polgármester, Csu Zsung-csi jó személyes viszonyának volt köszönhető.

Az összefonódások csökkentésére a népköztársaság kommunista vezetése folytatja azt a császári hagyományt, amely szerint a központot képviselő hivatalnokokat (jelen esetben a kormányhivatalnokokat és pártfunkcionáriusokat) néhány éves (a császárkorban általában három év, a ma hatályos törvények szerint kétszer öt, azaz tíz év) szolgálat után más pozícióba kell áthelyezni. A központból a helyi politikába áthelyezett káderek egyik fő feladata az ellenőrzés. A helyi politikusnak egyszerre kétfelé kell megfelelnie: egyrészt a központnak, amely politikájának közvetítését várja el tőle, másrészt a helyieket kell meggyőznie, hogy érdekeiket a lehető leghatékonyabban képviseli a központi hatalom előtt.

A politikai vezetés szerint az ország szuverenitása érdekében, a centrifugális erők ellenében a központ befolyását és legitimációját kell megerősíteni.

 

A KKP szerepe és a párt reformja

 

A reformok kezdeti időszakában a párt fokozatosan veszített népszerűségéből, különösen vidéken, ahol a lakosságnak alig két százaléka párttag, és a pártot általában a helyi lakosság körében meglehetősen népszerűtlen és nem ritkán korrupt helyi apparátus jelentette. A népszerűségvesztést 2003-2004 folyamán a pártból kilépett vagy kizárt közel kétmilliós létszám is jelzi. Az ezredforduló Kínájában a fő gondot az jelentette, hogy a párt nem volt képes újradefiniálni saját szerepét a modernizáció folyamatában. Mindehhez hozzájárultak a WTO-tagsággal járó kihívások, amelyek elsősorban a mezőgazdaságban jelentkeztek, valamint a magánszektor folyamatos bővülése.

Az elmúlt évtizedben a Kínai Kommunista Párt reformjának két fő eleme volt: az egyik a szerkezeti és működésbeli megújulás, a vezetés új szempontok szerinti kiválasztása, a párton belüli demokratikus tendenciák erősítése, az ellenőrzési mechanizmusok kiépítése, a hatalommegosztás és a több jelölt állítása, a másik pedig az ideológia változása, a néppárti jelleg hangsúlyozása.¹⁵

A legfelső pártvezetők többsége (a tartományi titkár fölötti szinten) ma már nem pártmunkás vagy katonai szolgálati múlttal rendelkezik, hanem kormányzati tapasztalattal. Mára a központi vezetés is felismerte, hogy technokrata párttitkárokra van inkább szükség, akik jobban értik a gazdaság működési szabályait, mint a politikailag megbízható, de a gazdasági élethez keveset értő káderek.

Egy-egy közigazgatási egység legbefolyásosabb embere a párttitkár, annak ellenére, hogy feladata és szerepköre nincs pontosan meghatározva.¹⁶ A pártbizottságok és a párttitkárok fő feladata a tartományi és helyi kormányzatok ellenőrzése. A KKP-nak közel hetvenmillió tagja van. A megfelelő szintű pártszervezet az országos politika képviselőjeként kijelöli a helyi feladatokat, a fontosabb döntések előtt elbírálja a tervezeteket, intézi a személyzeti ügyeket, és rendszeres felülvizsgálja a határozatok teljesítését. A határozatok formai meghozatala és végrehajtása a helyi kormányzatok felelőssége. A pártbizottság (elvileg) a napi ügyintézésben nem vesz részt. A gazdasági reform némileg csökkentette a párt befolyását, és erősítette a népi gyűlések (a helyi államigazgatás) szerepét.¹⁷ Ezért a központ a hatékonyabb pártellenőrzés érdekében a párttitkárokat igyekszik a helyi törvényhozás (a tartományi népi gyűlés állandó bizottsága) élére segíteni. (A 31 tartomány és tartományi jogú város közül 24-ben a két funkciót azonos személy tölti be.¹⁸

Jelenleg Kínában nincs a KKP hatalmát fenyegető erő, érvényesül az állampárt totális hatalma, az állami erőszakszervezetek fölötti pártellenőrzés. Erőszakos eszközökkel, megfélemlítéssel azonban hosszú távon nem lehet egy rendszert fenntartani, még Kínában sem, ahol pedig ennek nagy hagyományai vannak. A KKP fő problémája az elmúlt évtizedekben a piaci átalakulás és az autoritariánus politikai rendszer ellentmondása. A párt nem mond le arról az esélyről, hogy liberalizálja a politikai rendszert, intézményes keretek között több részvételi lehetőséget biztosítson az embereknek a sorsuk alakításába, de mindezt úgy teszi, hogy a folyamat ne veszélyeztesse az egypártrendszert.

A törekvés nem sokban különbözik az 1987-ben meghirdetett programtól. Csao Ce-jang a KKP XIII. kongresszusán többek között a párt és az állam szétválasztásáról, a központosított hatalom decentralizálásáról, a kormányzati szervek létszámcsökkentéséről, a káderek szakértelmének javításáról, a népi gyűlések és a tömegszervezetek törvényalkotó és ellenőrző szerepének erősítéséről és a jogállamiság kialakításáról beszélt. 2005 októberében az Államtanács (kormány) Fehér Könyvben fogalmazta meg a "sajátosan kínai színezetű szocialista demokrácia" programját. A hetvenoldalas dokumentum hangsúlyozza a KKP vezető szerepét, és szerepel benne a helyi népi gyűlések rendszerének kialakítása, az ún. demokratikus pártokkal való együttműködés, a nemzeti kisebbségek területi autonómiájának biztosítása, az alsó szintű demokratikus folyamatok erősítése, az emberi jogok tiszteletben tartása.¹⁹

A reform és nyitás eredményeként kialakult új helyzetben a párt másik válasza az elméleti megújulás volt. 1978 óta a KKP ideológiájában jelentős változások következtek be. Csiang Cö-min idején számos, a decentralizációt elősegítő intézkedést visszavontak, arra hivatkozva, hogy nem bizonyultak hatékonynak. Ugyanakkor Csiang idején, 2001-ben került be a köztudatba az az elképzelés, hogy magánvállalkozók is lehetnek a párt tagjai. Utóbbi döntés jelentős eltérés a munkás-paraszt összefogás hagyományaira épülő, osztályharcos kommunista ideológiától. A Csiang Cö-min nevéhez kötött "három képviselet" elméletét hivatalosan 2002 novemberében, a KKP XVI. kongresszusán fogalmazták meg, és ma már az alkotmányban is szerepel. Eszerint a KKP a haladó termelőerők (beleértve a magánvállalkozókat s más "modern termelőerőket"), a haladó kulturális erők és a kínai nép szükségleteinek és érdekeinek képviselője. A párttagság gerincét továbbra is a munkások, a parasztok, az értelmiség, a katonák és a káderek alkotják, de a változó viszonyoknak megfelelően az új, haladó társadalmi csoportok bevonása is szükséges.

A kínai vezetés negyedik generációja, a 2002 novemberében megtartott XVI. pártkongresszuson hatalomra került Hu Csin-tao pártfőtitkár, államelnök és Ven Csia-pao miniszterelnök nevével fémjelzett vezetői gárda az elmúlt három évben a társadalompolitikát, a vidéki társadalom problémáinak megoldását és a fenntartható fejlődés biztosítását tűzte zászlajára. Ebbe tartozik "a mezőgazdasággal kapcsolatos három probléma" Ven Tie-csün által megfogalmazott megoldása.²⁰ A KKP XVI. kongresszusán megválasztott KB ötödik plénumán Ven miniszterelnök azt hangsúlyozta, hogy "a vidék új, szocialista képének" kialakítása a 2006-tól 2010-ig terjedő tizenegyedik ötéves terv időszakában az egyik legfontosabb feladat.

A hivatalos álláspont szerint a jelenleg fennálló rendszert kell megjavítani, rendszerváltásról nem esik szó. A cél a harmonikus társadalom. A fogalom 2004 szeptemberében, a KKP XVI. kongresszusán megválasztott központi bizottság negyedik plenáris ülése után került be a köztudatba. 2005 februárjában, a Népi Gyűlésnek tartott beszámolójában Ven Csia-pao miniszterelnök arról beszélt, hogy a demokrácia, a jogállamiság, az igazságosság, az őszinteség és a biztos társadalmi egyensúly a harmonikus társadalom ismertetőjegye. A harmonikus társadalom fellép a társadalmi ellentmondások ellen, a stabilitás, a kormány és az emberek közötti bizalom fenntartása érdekében. E célok a biztos anyagi alapok megteremtésével érhetők el, gazdasági és társadalmi igazságossággal, jól működő jogrenddel és a lakosság képzettségi színvonalának folyamatos emelésével. 2005 júniusában Hu Csin-tao pártfőtitkár, államelnök a harmonikus társadalom kapcsán gondolkodásbeli erényességről, a népen belüli ellentmondások helyes kezeléséről,²¹ a környezet védelméről, a jó kormányzásról és társadalmi stabilitásról beszélt. A "régi" kommunista ideológiát tehát felváltja a közeli jövő elérhető társadalmi ideája, amelyet az emberek a sajátjuknak éreznek.

Eközben azonban folyamatosan zajlik a szocializmusból a kapitalizmusba történő békés átmenettel való fenyegetés. Mindennapos jelenség a hivatalostól eltérő hangok elfojtása, lapok megszüntetése, az Internet cenzúrája, a másként gondolkodók bebörtönzése. Mindez azt mutatja, hogy egyelőre a rendszer csak egy bizonyos szintig képes tolerálni a demokratikus folyamatokat. A lakosság, beleértve az értelmiséget is, nem hiszi, hogy a közeljövőben alapvető politikai változások következnének be Kínában.

A túlélési stratégia másik eleme tehát az osztályérdekeket képviselő párt helyett a nép pártjává válás, mégpedig anélkül, hogy a KKP-nak szabad választásokon kellene megmérettetnie magát. Az elmélet szerint ahhoz, hogy a párt a többség érdekeit képviselhesse, a gazdaság növekedésén kell dolgoznia, emelnie kell az oktatás színvonalát, erősítenie kell a "haladó kulturális erőket" – ehhez pedig a magántőkére is szükség van. A magyarázatot sokan elfogadják, mégis erősödik az a vélemény, hogy a párt a gazdagok érdekeit helyezi előtérbe a szegényekével szemben, és a konkrét lépések kapcsán szerzett tapasztalatok miatt egyáltalán nem nő a lelkesedés. A párt tömegtámogatása azon múlik, hogy tovább folytatódik-e a gazdasági fejlődés, és sikeresek lesznek-e a reformintézkedések a társadalompolitika, az adópolitika, valamint állampolgári jogok és a demokratikus kormányzási módszerek érvényesítése tekintetében. Mindehhez alapvetően fontos a vidék problémáinak megoldása. A kínai vezetés többek között a demokrácia egyes elemeinek bevezetésével és a szegénység felszámolásáért folytatott helyszíni munkával igyekszik javítani a vidéki lakosság életminőségén.

 

A falusi demokrácia és a szegénységpolitika

 

A falusi választások rendszerének kidolgozása az elmúlt közel két évized egyik legjelentősebb politikai reformja. Az első változatot 1987-ben vezették be, és bő egy évtizedes kísérleti időszak után, 1998-ban tették kötelezővé. Azt állítják, hogy a választás az alulról induló demokratizálódás első lépése, a valóságban azonban erre nem sok jel utal. A falubizottságok megválasztásának módja egyre letisztultabb, de szigorúan központilag szabályozott folyamat. Kétségtelen, hogy a vidéken élők lassan hozzászoktak, hogy maguk befolyásolhatják a falu politikáját, ami jelentős mértékben hozzájárul a kínai paraszt öntudatra ébredéséhez és állampolgárrá válásához. A választott falubizottságok politikai befolyása azonban meglehetősen korlátozott.

A kínai falvak nagy része még ma is egy vagy néhány nagycsalád lakóhelye. Ezeken a helyeken a falufőnök a legbefolyásosabb család feje, aki a köz érdekét nemritkán saját családjának érdekeivel azonosítja. A legtöbb helyen a hatalom a helyi és járási pártvezetők és hivatalnokok, e nagycsaládok (nemzetségek) családfői és az üzleti érdekeket megjelenítő elit kezében van, de a falu legbefolyásosabb embere továbbra is a párttitkár. A központi politika, hatalom és akarat képviselőjével a választott falufőnök nem szállhat szembe.

Egy tekintélyelvű rendszeren belül működő demokratikus kezdeményezés szerepe és befolyása a rendszer sajátosságából fakadóan csak korlátozott lehet. A falvak egy jó részében a választási folyamat közel sem az elvárható mértékben szabad. Egy felmérés szerint 1993-ban a megkérdezett falvak 53%-ában volt több mint egy jelölt egy-egy hivatalra, míg 2002-ben az arány már 70,4% volt.²² A számok ugyan előrelépésre utalnak, azonban a jelöltek számának növekedése mögött sokszor felső nyomás tapintható. Mindezek ellenére a demokratikus választások gyakorlata egyre jobban gyökeret ver a vidéki Kínában.

Kína falvaiban mintegy 740 000 falubizottság működik. A vidék gondjainak megoldása azonban meghaladja a falubizottságok hatáskörét és képességét. 2005-ben nem a választott falubizottságok nyomására enyhítették a vidéki lakosságot rendkívül megterhelő adó- és járulékrendszert, és töröltek el számos adófajtát, amely a kilencvenes évek közepe óta annyi elégedetlenség kiváltója volt. A döntés Pekingben született, talán éppen azért, mert a központi vezetést már aggasztották az elégedetlenség egyre agresszívabb megnyilvánulási formái. A demokratikusan választott szervezetek a földfoglalások ellen sem tudnak mit tenni. A fejlesztésre elvont földterületekért a helyi lakosság minimális kárpótlást kap, miközben a földhasználatról döntő hatóságok busás haszonra tesznek szert belőle. A falusi önvédelmi szervezetek számának növekedése és szervezettebbé válása is annak a jele, hogy a vidéki lakosok elégedetlenek a falubizottságok működésével.

A falvak helyzetének megítélését megnehezíti, hogy a vidéki Kína is gyorsan változik. Az ország nyugati területeinek fejlesztését célzó, 2000-ben meghirdetett program keretében megvalósuló útépítések és más beruházások sok helyen jelentősen megváltoztatták a vidék képét, sőt nemritkán a lakosság életmódját is.

A kínai paraszt akkor érzi jól magát, ha része a faluközösségének, ahol a feladatokat és a javakat az évszázados hagyománynak megfelelően osztják el, azaz mindenki többé-kevésbé egyenlő részt vállal a feladatokból, és egyenlő módon részesül a javakból. A kínai közösségi hagyományok és a következtetéseket tekintve azokkal egybecsengő, terepmunkán alapuló kutatások azt mutatják, hogy hiú ábránd azt várni a kínai paraszttól, hogy egyéni gazdálkodóként fog belépni a versenyre alapuló piacgazdaságba. Vannak ugyan kivételek, sőt a televízió hatására egyre több fiatal dönt úgy, hogy szülőfaluját elhagyva a városban próbál szerencsét, a többség azonban inkább otthon marad, és ősei életmódját folytatja. Az ő mentalitásuk az állam számára egyelőre megoldhatatlan helyzetet eredményez. A hatóságok szándéka a falvak bevételeinek növelése és versenyképességük javítása, ami azonban gyakran a helyiek ellenállásába ütközik.

A falusiak helyzetén hivatalos szegénységpolitika – megnevezése: "fu pin" (segíteni a szegényeket) – igyekszik javítani. A falvakban központilag kirendelt munkatársak, úgynevezett "szegényeket segítő csapatok" dolgoznak. A szegénységellenes egységek tagjai a tartományi és járási szintű kormányhivatalok munkatársai közül kerülnek ki. A hivatal jelöli és küldi ki őket a szegény vidékekre, ahol általában egy évet maradnak. Nem kevés emberről van szó. A szegénységellenes programban országos szinten a közép- és alsó szintű káderek több mint fele részt vesz!²³ A központilag kirendelt szegénységfelszámolók egyrészt igyekeznek a helyi adottságokat és lehetőségeket figyelembe véve egyedi programokat kidolgozni, ugyanakkor a teljesítménykényszer sokszor elsietett vállalkozásokat eredményez, amelyek nem hogy hosszú távon, de még rövid távon sem segítik a helyi szegénység felszámolását.

Egy-egy szegényeket segítő program futamideje három év. Keretében a szegénységellenes káderek a felettes hatóságoknak látványos, ám a lakosság gondjain nem sokat segítő akciókat kezdenek. Ilyen például az útépítés, akár olyan helyen is, ahol a rendszeres árvizek egy-két éven belül a használhatatlanságig rongálják az új utat. A helyi hagyományokat, lehetőségeket és igényeket felmérő, intézményesített segélyprogramok nélkül a próbálkozások többnyire kudarcra vannak ítélve.

A népi bölcsesség szerint az embereknek nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani őket halászni. A szegényeket segítő csapatok feladata annak eldöntése, hogy a helyi adottságok alapján a piac felé való nyitás az adott településen járható út-e. A központi hatóságok elképzelései szerint, ha a vidéki szegényparasztok kellően motiváltak, képesek megtanulni a piaci túlélés módszereit, és amint megízlelik a sikert, önszántukból a piacon maradnak. A szegénység felszámolásának kulcsa tehát szemléletbeli, kulturális változás lenne, amely azonban Kína esetében többnyire fentről irányított folyamat, nem pedig alulról jövő kezdeményezés.

A szegénységellenes csoportok célja az egész falu bevonása egy-egy közös vállalkozásba, amelyben a parasztok egyenlően részesednek. Az ilyetén elképzelések a magántulajdonon alapuló piaci viszonyokkal nem egészen kompatibilisek. Ugyanakkor a kínai közösségi hagyományok és a jelen gazdasági viszonyok alapján a kollektív tulajdon természetes tulajdonforma. Sok helyütt a falu mint közösség tulajdonosa az útnak, a víztározónak és az öntözőcsatorna-rendszernek. Tőkei Ferenctől tudjuk, hogy a kollektív tulajdonon alapuló, öntözéses földművelésre épülő, hagyományos – "ázsiai" – kínai társadalmi berendezkedés már az ókorban is meghatározta a kínai társadalmat. A helyszíni felmérések azt mutatják, hogy a kínai paraszt ma is szívesebben "vállalkozik" a (falu)közösség tagjaként, ahol a közösség tagjai egyenlő módon viselik a terheket és osztoznak a profiton. Nagyon hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a kínai paraszt egyéni vállalkozóként jelenjen meg a piacon… Érdekes módon a központi vezetés és a szegényeket segítő munka résztvevői gyakran nehezen veszik tudomásul, hogy a kínai paraszt nem feltétlenül akar piaci szabályok szerint "modernizálódni". Pedig a "kulturálisan elmaradott" parasztra sütött bélyeg nem segíti a piaccal kapcsolatos pozitív érzelmek kialakulásához és a piacon való hatékony jelenléthez is elengedhetetlen öntudat és önbizalom megerősödését.

 

Beteg a sárkány?

 

A kérdésre minden ellentmondás és probléma ellenére a válasz: a kínai sárkány nem beteg. A Kínai Kommunista Párt sikeresen hajtja végre az ország modernizációját. A gazdaság növekedése a lakosság döntő többsége számára életszínvonal-emelkedést hozott. Ez lehet az oka annak, hogy a növekvő különbségek ellenére a helyzetet a társadalom széles tömegei elfogadhatónak tartják. A kormányzat abban bízik, hogy amíg a növekedés fennmarad, az elégedetlenség kordában tartható. Az emberek pedig abban, hogy a jelenlegi fejlődés mellett a saját életszínvonaluk is emelkedni fog. Ennek megfelelően a központi kormányzatba és a pártba vetett hit arra alapul, hogy a vezetés az elmúlt több mint negyedszázadban sikert sikerre halmozott a gazdaság fejlesztése és az emberek életszínvonalának javítása tekintetében. A siker második eleme, hogy a KKP a kommunista ideológia kiüresedése nyomán keletkezett vákuumot a kilencvenes évek eleje óta sikeresen tölti be nacionalista propagandával.²⁴ Harmadsorban a KKP 1989 után megkezdte a politikai rendszer átalakítását, aminek mára mind intézményi, mind ideológiai szempontból jelentős eredményei lettek. A megújulás során a párt a "haladó" erők képviselőjeként, a reformok élharcosaként jelent meg. A párt, úgy tűnik, sikerrel jár, amikor egyrészt azt hangsúlyozza, hogy rajta kívül nincs olyan erő Kínában, amely biztosíthatná a társadalmi stabilitást, másrészt helyi szinten is igazságosnak és számon kérhetőnek mutatja magát. Az állami szervek és hivatalnokok számon kérhetősége, a kormányzat szakértelmének, átláthatóságának növelése, a jogállami keretek kialakítása, a helyi szintű politikában való részvétel lehetőségének megteremtése ezt a célt szolgálja.

Miközben a kínai politikai és gazdasági reformok sok kívánnivalót hagynak maguk után, több kínai felmérés is azt mutatja, hogy a kínai lakosság elégedett a jelenlegi vezetéssel.²⁵ Az átlagember jobban bízik a központi vezetőkben – akikről azt gondolja, hogy őt, "a népet" szolgálják -, mint a helyi hivatalnokokban, akiket korruptnak tart, mert visszaélnek a hatalmukkal. Az elégedetlenség nem vezet(ett) egy elit által szervezett ellenzéki mozgalom kialakulásához. A valós helyzetből kiinduló és lehetőségeit felmérő kínai értelmiség megelégszik a demokrácia elemeinek lépcsőzetes bevezetésével. Persze ebben is fontos szerepet játszik, hogy az ellenzéki hangok elfojtásakor az elnyomó hatalom nem válogat az eszközökben, a szervezkedéseket csírájukban számolják fel.

 

 

A kínai lakosság ugyan nem részesül azokból a szabadságjogokból, amelyek a nyugati politikai rendszerek és társadalmak alapértékei, alapjában mégis elégedett a fennálló egypártrendszerrel. A kommunista egypártrendszer keretei között zajló reformok erősítik a rendszer legitimitását. Ennek oka a KKP-nak tulajdonított pozitív szerep a gazdasági fejlődésben, a stabil, nyugodt, békés belső és külső környezet biztosítása és az ország egyre erősödő magabiztossága, amely nagyhatalmi igényekben is jelentkezik, és végül azok az óvatos próbálkozásai, amelyek az állam és a társadalom közötti viszony demokratikus átalakítására irányulnak. Amíg a KKP fenn tudja tartani a róla kialakult (pontosabban a tömegkommunikációs eszközök monopolizálásának köszönhetően magáról kialakított) képet, nem valószínű, hogy a hatalmát fenyegető szervezett erővel kellene szembenéznie.

Miközben tehát úgy tűnhet, hogy a gondok szétfeszítik a rendszert, és a kínai autoritariánus kormányzat a túlélésért küzd, a valóság az, hogy a kommunista egypártrendszer ma stabilabb és nagyobb legitimációt élvez, mint a reformok elindítása óta bármikor. Az egypártrendszer ilyen körülmények között hosszú időn át fennmaradhat, és nemcsak azért, mert a KKP eredményesen nyomja el az ellenzéki hangokat, és csírájában elfojt minden politikai vagy ideológiai alternatívát nyújtani kívánó szerveződést, miközben learatja a gazdasági sikerek babérját. A fő ok az, hogy elhiteti az emberekkel, hogy komolyan gondolja a jogállamiság megteremtését, a hivatalnokréteg megtisztítását és professzionalizálását, a kormányszervek fölötti nyilvános ellenőrzés megvalósítását, a helyi kormányzati szervek rendszerének erősítését, miközben biztosítja a "rendet", a társadalom stabilitását.

 

Jegyzetek

 

¹ A Kínai Népköztársaság 22 tartomány, 5 autonóm terület, 4 tartományi jogú nagyváros (Peking, Csunging, Sanghaj, Tiencsin) és a különleges helyzetű volt gyarmatok: Hongkong és Makaó közigazgatási egysége.

² A nagyobb kínai tartományok méretüket és lakosságszámukat tekintve önállóan is a világ legnagyobb államai közé tartoznának. Santung lakóinak száma 91,8 millió, Honané 97,2 millió, de Szecsuan, Kuangtung és Csiangszu lakossága is meghaladja a hetvenmilliót.

³ Tan Qingshan: China's Provincial Party Secretaries: Roles, Powers and Constraints. Discussion Paper 7. Nottingham: China Policy Institute, May 2006. 4. o.

⁴ Angang Hu: Overview of Chinese Society Today: The "Three Insecurities" and Their Implications for China's Future. In: Angang Hu – Linda Jakobson – Mingming Shen: China's Transforming Society and Foreign Policy. FIIA REPORT 11, The Finnish Institute of International Affairs 2005, 21-22. o. http://www.upi-fiia.fi 7-28. o.

⁵ Anne F. Thurston: Major Challenges Facing the Chinese Leadership. Testimony before the U.S.-China Economic and Security Review Commission. February 3, 2006. 3. o. internetes forrása: http://www.uscc.gov/hearings/2006hearings/written_testimonies/06_02_02wrts/06_02_02_thurston.htm

⁶ Uo. 4. o.

⁷ Mingming Shen: China: A Changing Society in the Eyes of Chinese. In: Hu-Jakobson-Shen: i. m.. 29-44. o., 37. o.

⁸ A 2002-es hivatalos adat 50 000, a 2003-as 53 000, a 2004-es 74 000 volt.

⁹ Shen: i. m. 36, 38. o.

¹⁰ Thomas P. Bernstein: Village Democracy and Its Limits. In: ASIEN 99 (April 2006), 29-41. o., 39. o.

¹¹ Ma a kínai ipari termelés több mint 40 százaléka és az export több mint fele külföldi tulajdonban levő cégektől származik. A külföldi tőke aránya az informatikai iparban meghaladja az 50 százalékot, a telekommunikációval kapcsolatos termékek esetében pedig a 70 százalékot. E kulcsfontosságú ágazatokban sok cég teljesen külföldi tulajdonban van. A "Made in China", vagyis a Kínában hozzáadott érték az ilyen gyárakból kikerülő termékek ára esetében meglehetősen csekély.

¹² Andrew G. Walder: The Party Elite and China's Trajectory of Change. In: China: An International Journal, 2 (2004), 189-209. o., 190-192. o. Idézi: Thomas Heberer – Gunter Schubert: Political Reform and Regime Legitimacy in Contemporary China. In: ASIEN 99 (April 2006), 9-28. o., 9-10. o.

¹³ Yongnian Zheng: De Facto Federalism and Dynamics of Central-Local Relations in China. Discussion Paper 8. Nottingham, China Policy Institute, June 2006.

¹⁴ Zheng: i. m. 5. o.

¹⁵ A kérdéskör jó összefoglalását adja: Nora Sausmikat: More Legitimacy for One-Party Rule? The CCP's Ideological Adjustments and Intra-Party Reforms. In: ASIEN 99 (April 2006), 70-91. o.

¹⁶ A kérdéskörről lásd Tan Qingshan tanulmányát.

¹⁷ 2004-es adatok szerint Kínában 44 067 község és kisváros, 1642 járás, 374 járási szintű kormányzóság, 845 város, 282 megyei szintű kormányzóság és 31 tartomány volt. Ezek mindegyikében működik népi gyűlés. Lásd: Jean-Pierre Cabestan: More Power to the People's Congresses? Parliaments and Parliamentarianism in the People's Republic of China. In: ASIEN 99 (April 2006), 42-69. o., 43. o.

¹⁸ Tan: i. m. 14. o.

¹⁹ Internetes forrása: http://english.people.com.cn/whitepaper/democracy/democracy.html

²⁰ A mezőgazdasággal összefüggő, de az egész társadalomra kiható három probléma (san nong wenti) a vidéki gazdaság strukturálisan hátrányos helyzetéből adódik: parasztság (nongmin), a falvak (nongcun) és a mezőgazdaság (nongye), vagyis a jövedelmi különbségek, a falusi társadalom elmaradottsága és a vidéki termelés integrációjának hiánya.

²¹ A kifejezést már Mao is használta 1957-ben.

²² Bernstein: i. m. 32. o.

²³ Shih Chih-yu: Reforming China's Anti-Poverty Policy from Below – Experiences from Western Hunan. In: ASIEN 99 (April 2006), 92-104. o., 101. o.

²⁴ A nacionalizmus kérdéséről magyarul lásd: Vámos Péter: Nemzet és azonosságtudat. Megjegyzések a kínai külpolitika értelmezéséhez. In: N. Rózsa Erzsébet (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2005. 213-243. o.

²⁵ Lásd Shen: i. m. 40-42. o.; Heberer-Schubert: i. m. 17. o.

1937 májusában Barcelonában harcok törtek ki a népfront-kormány egységei és a radikális forradalmi erők között. A cikk a felkelés és az azt követő megtorlás eseményeinek ürügyén a népfrontpolitika esélyeit latolgatja egy sajátos történelmi szituációban – a forradalmi fellendülés idején.

Számos történelmi példa igazolja, hogy egy forradalmi mozgalom többnyire komoly bajba jut, ha valamilyen módon hatalomra kerül. Persze rögtön a legelején le kell szögeznem, hogy forradalmi mozgalomnak csupán azt tekintem, amely az osztálytársadalom (a jelen történelmi korszakban praktikusan a kapitalizmus, általában véve azonban minden árutermelő osztálystruktúra) teljes meghaladására törekszik. Ez a törekvés ugyanis antagonisztikusan viszonyul az osztálytársadalom, az állam, a bérmunka rendszere, a politika stb. adott és bevett formáihoz, amelyek konkrétan az adott társadalmi berendezkedés termékei és működtetői. Marxnak a párizsi kommünről szóló elemzései óta máig számos teoretikus és mozgalmár igyekezett valamiféle feloldást találni erre a problémára: mi a járható út akkor, amikor az osztályok közötti erőviszonyok egy adott történelmi pillanatban és egy adott helyen a proletariátus javára billennek? Miként építkezhet egy forradalmi hatalom a hozott-öröklött anyagból, illetve milyen forradalmi struktúrákat kell és lehet kiépítenie, hogy hatalmát megtarthassa éppen saját hatalmának – és azzal együtt minden hatalmi viszonyulásnak – megszüntetése érdekében?

Ez az általános probléma számos részkérdést is felvet. Mi a teendő az állammal? Hogyan viszonyuljon egy forradalmi mozgalom saját addigi struktúráihoz (pártok, szakszervezetek stb.)? És – talán az egyik legfontosabb probléma – miként határozható meg egy adott szituációban a forradalom társadalmi bázisa, melyek azok a rétegek és osztályok, amelyeknek történelmi programja immanens módon az osztálytársadalom lerombolása és a kommunizmus (anarchia, akrácia stb.) megvalósulása felé mutat? Lehetséges-e bármiféle "szövetség" a forradalom és a fennálló rendszer "kijavítására", "demokratizálására" stb. törekvő, úgymond "progresszív" társadalmi érdekcsoportok között? Lehet-e – valamiféle nagyobbik rossz elkerülése érdekében – barátom az ellenségem ellensége?

A kérdés persze a gyakorlatban többnyire nem ilyen absztrakt formában fogalmazódik meg. Szinte mindig van egy olyan burzsoá frakció, amely sok szempontból ellenségesebb a proletármozgalommal, illetve általában véve a proletárokkal szemben, amely "nyílt, terrorista diktatúrára" (Dimitrov) törekszik céljai megvalósítása érdekében. Ezzel a nagyobbik rosszal pedig a különféle burzsoá frakciók vetélkedésében mindig szemben áll egy (vagy inkább több) olyan irányzat, amely valóban kevesebb terrort, több jogot, nagyobb létbiztonságot ígér. Több beleszólást a munkásnak abba, hogy az adott kereteken belül miként szervezheti meg saját életét. "Nyílt, terrorisztikus diktatúra" helyett az értéktörvény mindennapi, demokratikus diktatúráját – ahogyan ezt a 20. század első harmadában a baloldali radikálisok megfogalmazták.

Leegyszerűsítve a kérdést, a proletárok "választhattak" egy "fasiszta" és egy "demokratikus" diktatúra között – és a választás látszólag egyszerű: a munkásmozgalom ebben a kérdésben szinte kivétel nélkül a demokrácia és az antifasizmus mellett tette le a voksát. A "kisebbik rosszat" választotta. Az egyes konkrét történelmi helyzeteket tekintve többnyire rábólinthatunk: nem volt más lehetősége, tehát végső soron jó döntést hozott.

Mindez rendben is van akkor, ha éppen nincs forradalmi helyzet. Voltak azonban a 20. század folyamán olyan történelmi periódusok, amikor a proletariátus offenzívában volt. Vajon akkor is le kell-e mondani a kommunizmus történelmi programjának megvalósításáról, ha a történelem erre – látszólag, vagy valóságosan, ezt most ne firtassuk – lehetőséget biztosít? Ez volt a kérdés 1917 és 1921 között, és talán még élesebben (bár földrajzilag behatároltabban) 1936-1937-ben Spanyolországban. És ekkor a válasz már nem is annyira egyszerű.

Mikor 1936 júliusában kirobbant a Franco-féle puccs, mindenki azt hitte, hogy csupán az ibér világban oly megszokott pronunciamientók egy újabb felvonására került sor. Ezeknek a hatalomváltásoknak Spanyolországban hagyományai, sőt kialakult koreográfiái voltak. Szinte a politikai váltógazdálkodás spanyol formájának tekintették őket. Az 1936 februárjában hatalomra jutott "népfrontos" baloldali-liberális republikánusok megengedő politikája, a tervezett szociális és politikai reformok elrémítették a burzsoázia számos frakcióját, amelyeknek nem igazán állt érdekében az ország modernizálódása. Döntő faktor volt – mint Spanyolországban korábban is mindig – a hadsereg és az egyház reagálása. Mind a tisztek, mind pedig a papok "kemény kéz" után sóvárogtak. A republikánus vezetőkön kívül tulajdonképpen mindenki látta, hogy a konfrontáció elkerülhetetlen. Ezúttal azonban a dolgok váratlan fordulatot vettek.

A puccsok és palotaforradalmak közvetlenül csak az elitet érintik. 1936 júliusában azonban a munkások mindenki nagy meglepetésre azonnal fegyvert követeltek "a köztársaság védelmében". Erre sem a puccsisták, sem pedig a kormány nem számított; az utóbbi két nap alatt három miniszterelnököt elfogyasztva mutatkozott csak hajlandónak a munkások felfegyverzésére. A társadalom széles rétegeinek váratlan és hangsúlyos reagálásával a puccs "polgárháborúvá" szélesedett. Ezt részben éppen az okozta, hogy az osztályok közötti harc Spanyolországban már hosszabb ideje meglehetősen heves volt, és a jobboldali republikánusok csupán két évvel korábban verték le véresen a meglehetősen kiterjedt és radikális asztúriai bányászfelkelést, üldözték a munkásmozgalmat, csendőreik rendszeresen zaklatták a szegényparasztokat. Az 1936 februárjában hatalomra került baloldali-liberális kormány az igen feszült osztályviszonyokat enyhítendő afféle szelepként működhetett volna, ám ezt a szelepet hirtelen elzárták. A kazán pedig azonnal felrobbant. Lehetett volna rá számítani, a robbanás ereje mégis meglepetést okozott.

A felfegyverzett munkások gyorsan létrehozták saját milíciáikat, és a lázadás az ország fontosabb részein gyorsan elbukott. Kezdetben a kormánynak szinte nem is maradt hadserege, a fegyveres hatalom a két nagy szakszervezeti szövetség által irányított munkások kezébe került. A munkások maguk úgy gondolták, győztek. A puskák az ő kezükben voltak. De mi most a teendő? Kire irányítsák azokat a puskákat? Ki vezényel tüzet? Annyi év készülődése, forradalmi programja és forradalmi frázisa után a munkásmozgalom hirtelen tényleg Rodoszon találta magát, és ugrania kellett. Erre azonban a mozgalom vezetői nem voltak felkészülve: maguk a proletárok sok helyen valóban "ugrottak", felgyújtották a templomokat, elfoglalták a kaszárnyákat, a gyárakat és a földeket, miközben vezetőik jórészt inkább csak őrült ugrándozásba kezdtek. 1936 második felében Spanyolországban két frontvonal alakult ki: az egyiket, a katonait kiválóan lehetett követni a térképeken, míg a másik hol nyíltan, hol rejtve a társadalmon keresztül húzódott. És a két frontvonal nem feltétlenül esett egybe.

Katalónia és mindenekelőtt Barcelona, a katalán "főváros" hagyományosan a munkásmozgalom erős bástyájának számított. Franco lázadása után igen gyorsan létrejött az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága, amelyben az anarchoszindikalista szakszervezeti szövetség (CNT), az Ibériai Anarchista Federáció (FAI), a szocialista szakszervezeti szövetség (UGT), a katalóniai szocialisták és kommunisták fúziójából született Egyesült Katalán Szocialista Párt (PSUC), a szakadár kommunista Marxista Egyesítés Munkáspártja (POUM), valamint a katalán regionális kormányzat, a Generalitat képviselői kaptak helyet. A puccsot a munkások és a tisztjeik ellen forduló katonák gyorsan leverték. Július 19-én hajnali fél ötkor a lázadó katonai egységek "Éljen a köztársaság!" és "Éljen Spanyolország!" kiáltással kivonultak a laktanyákból; Barcelonában is megkezdődött a puccs. A laktanyákat megfigyelés alatt tartó fegyveres proletárcsoportok nyomban tüzet nyitottak, a gyárakban megszólaltak a szirénák. A katonaság gyorsan megszállta a város stratégiai pontjait. Goded tábornok, aki Mallorcáról repülőgépen érkezett meg, hogy a lázadás élére álljon, a városi főkapitányságon rendezkedett be.

A faipari egységszakszervezet székháza közelében, a Paralelo úton a faipari munkások hatalmas barikádot emeltek, és négy órán át sakkban tartották a katonai egységeket, amelyek végül csak úgy tudtak keresztültörni ezen a ponton, hogy a városrészben összefogdosott nőket és gyerekeket maguk előtt terelve nyomultak előre.

19-én délutánra azonban megváltozott a helyzet. Egy tényleges antifasiszta osztályközi egységfront kezdett kialakulni, a polgárháborús köztársasági tábor egyfajta embrionális előképe Barcelonában: a harcoló proletárcsoportokhoz csatlakoztak a köztársasági "rohamgárda" egységei, sőt a csendőrség (Guardia Civil) egyes csoportjai is, Escobar ezredes vezetésével. A lázadó katonai vezetők ekkor kirendelték a San Andrés és a Docks laktanya katonáit is. Ez volt az a pillanat, amikor a helyzet második fordulata átmenetileg eldöntötte a köztársasági kormány és a lázadók közti csatát Barcelonában: az Ikária sugárúton, a Docks laktanya közelében, a fegyveres proletárokkal szembekerülve a kivezényelt katonák haboztak, egyesek a levegőbe lőttek, más csoportok az Internacionálét kezdték énekelni, és megfordulva a saját tisztjeiket vették tűz alá. A munkások erre elhagyták a barikádot, tömegesen megindultak a katonai egység felé, elkeveredtek a katonákkal, több ágyút is zsákmányoltak.

Ezzel a katonai puccs Barcelonában összeomlott. Huszadikán foglyul ejtették a főkapitányságon Goded tábornokot, és a CNT aktivistái átvitték a Generalitat palotájába. A környékbeli laktanyákban a katonák fellázadtak, agyonlőtték tisztjeiket, fegyvereket osztottak ki a munkásoknak. Csak Atarazanas erődje tartotta még magát; Diaz Sandino köztársasági légiereje előbb bombázta az erődöt, majd a barcelonai proletáregységek rohamra indultak. A fegyveres proletárcsoportok ezt követően teherautókon, buszokon, elkobzott gépkocsikon, taxikon (melyekre szervezeteik nevét mázolták fel) megindultak a többi katalóniai város és a falvak felé, hogy Tarragonában, Geronában és Léridában is leverjék a puccsistákat.

A fegyverek a munkások kezében maradtak ugyan, de a tényleges hatalom, a fegyverek irányításának hatalma a kormány kezében volt. Miközben a milíciák és a kialakuló reguláris köztársaság egységei a frontokon igyekeztek megállítani a fasiszták előrenyomulását, a kormány és a csendőrség egységei a belső fronton is igyekeztek felvenni a harcot a "köztársaságot fenyegető másik veszély", nevezetesen a "felelőtlen fegyveres elemek" ellen. A kormány célja a milíciák beolvasztása és regularizálása, valamint a munkások kezében lévő fegyverek és hadianyag begyűjtése volt. Mindez teljes mértékben igazolható a polgárháború szükségletének logikájából. A fegyveres munkások számos csoportja számára a cél a társadalmi forradalom továbbvitele volt: a gyárak irányításának átvétele, az egyház eltörlése, a tényleges hatalom megszerzése. Mindez teljes mértékben igazolható a forradalom szükségleteinek logikájából. Ám a két logika nem passzolt össze. A munkásszervezetek meglehetősen skizofrén helyzetbe kerültek: meg akartak felelni mindkét elvárásnak. A szocialisták inkább az antifasiszta harcra, míg az anarchisták és a POUM inkább az osztályharcra helyezte a nagyobb hangsúlyt, de alapvetően az összes "népfrontszervezet" két irányba is igyekezett mosolygós arcot mutatni. 1937 áprilisában a barcelonai Generalitat a fegyverek beszolgáltatását követelte a proletároktól. A pártok és szakszervezetek már korábban megpróbálták ezeket a fegyvereket begyűjteni, de nem nagy sikerrel. Jelentős mennyiségű fegyverrel a szervezetek közül magában Barcelonában csak a PSUC rendelkezett, míg a CNT-be tartozó munkások inkább maguknál tartották fegyvereiket. A POUM nem rendelkezett komolyabb erővel: milicistái a fronton harcoltak a fasiszták ellen, a párt központjában csak minimális fegyvert tartottak.

A kormány és a megerősödő PSUC célja a megbízhatatlan anarchisták és POUM-isták befolyásának visszaszorítása volt. A Spanyol Kommunista Párt (PCE) és katalán szervezete 1936 folyamán egyaránt alaposan megerősödött. A kommunisták emberei kerültek az államapparátus számos kulcspozíciójába, főként a hadseregben és a rendfenntartó erőknél. A népfrontkormány számára – és a közvélemény számára is – egyértelmű volt, hogy a kommunista párt jelenti az egyre jelentősebb szovjet hadisegélyek garanciáját. Ezt a befolyást igyekeztek azután a kommunista pártok politikai téren is kamatoztatni: a liberális republikánusok támogatásával céljuk mindinkább fő politikai riválisuk, az anarchista mozgalom, valamint Katalóniában a "trockista" POUM meggyengítése volt. Mindezt az antifasiszta egységfront megerősítésével igazolták, ami nem is volt teljes mértékben mellébeszélés: a kommunista pártok logikája egyre inkább az állami logika volt, míg az anarchisták továbbra is ingadoztak az antifasiszta harc és az osztályharc között. "Mielőtt megszerezzük a fasisztáktól Zaragozát, előbb Barcelonát kell megszereznünk!" – jelentette ki állítólag az egyik katalán kommunista vezető.

Barcelona volt a front kulcsa, és Barcelona volt a politikai-hatalmi játszma kulcsterülete is. Várható volt, hogy történik valami. A központi kormány rendeletének végrehajtására törekvő erők és az "ellenőrizetlen" proletárcsoportok között állandósultak a súrlódások, kisebb összecsapások. Április 17-én a CNT-hez tartozó anarchista munkások és a lefegyverzésükre kirendelt csendőrség között robbant ki összetűzés Puigcerdá határállomásnál. A CNT regionális vezetősége gyorsan tárgyalásokat kezdeményezett, és megállapodott a "kompromisszumról", azaz a proletárcsoportok visszavonulásáról. A CNT ilyen jellegű visszafogó tevékenysége természetesen folyamatosan csökkentette a szervezet befolyását; a formailag hozzá tartozó proletárok közül egyre több csoport a valóságban önállósította magát, hogy folytatni tudja forradalmi törekvéseit. Május elsején a POUM vezetője, Andrés Nin így írt a párt lapjában: "…a munkásosztálynak maradéktalanul vissza kell nyernie önmagába vetett hitét, letépnie a kötelékeket, amelyek a burzsoá demokráciához fűzik, és határozottan a hatalom megragadásnak útjára kell lépnie. Ma még van erre idő. Holnap már késő lesz." Ám végül nem a "munkásosztály", hanem a hatalom tette meg a döntő lépést, bár nem "holnap", hanem "holnapután": május harmadikán a rendőrség és a PSUC fegyveresei megtámadták a CNT-FAI ellenőrzése alatt álló barcelonai telefonközpontot. Az indok az volt, hogy az anarchista telefonkezelők önhatalmúlag akadályozták a katalán kormány és személyesen Companys elnök telefonbeszélgetéseit. A központ munkásai elbarikádozták magukat az épület felsőbb emeletein, és riasztották elvtársaikat. Másnap már városszerte folytak az utcai harcok. Az UGT és a PSUC egységei a rendőrség oldalára álltak (bár számos szocialista és kommunista munkás tűnt fel a barikádokon is), míg a CNT-FAI – amelynek főhadiszállását körülvette a rendőrség – megbékélésre és tűzszünetre szólította fel híveit, akiknek az ellenállását az 1936 júliusában létrejött területi védelmi bizottságok szervezték. A CNT rádiójában maga García Oliver, a CNT egyik vezetője, a kormány tagja szólította fel az anarchista munkásokat a harc abbahagyására és az antifasiszta egységre. A munkások között azonban az a hír terjedt el, hogy Olivert "a kommunisták" fogságba ejtették, és beszédét nem kell komolyan venni. Az viszont már mindenképpen komoly volt, hogy a harcok hírére a frontról hazaindultak a milíciák, hogy csatlakozzanak bajtársaikhoz. "Csodák csodája": Franco nem használta ki a helyzetet. Vélhetőleg ő is úgy látta, tegyen csak rendet a köztársaság a saját háza táján, és számoljon le a barcelonai lázadókkal, ezért a minimálisra csökkentette a hadmozdulatokat a leginkább érintett aragóniai fronton.

Május 4-én a CNT és a kormány közötti tárgyalások végképp kudarcba fulladtak: Companys elnök elutasított minden kompromisszumot, azonnali fegyverletételt követelt a lázadóktól. A harcok tovább durvultak. Május 5-én egy szakadár anarchista csoport, a CNT-ből Jaime Balius vezetésével kiszakadt, tagságát az anarchista ifjúsági mozgalomból toborzó "Durruti Barátai" röpiratában az azonnali forradalomra, a proletárdiktatúra bevezetésére szólított fel: "Barcelonában forradalmi juntát kell alakítani. A kormány embereivel végezni kell!" – követelték. "Dolgozók, követeljetek velünk együtt forradalmi vezetést. A bűnösök megbüntetését. Minden olyan fegyveres testület lefegyverzését, amely részt vett az elnyomásban. A gazdaság társadalmasítását. Azoknak a politikai pártoknak a feloszlatását, amelyek a munkásosztály ellen támadtak! Ne adjuk át az utcát! A forradalom mindenekelőtt."

A nagy forradalmi szervezetek közül egyedül a POUM-mal tartották elképzelhetőnek az együttműködést, és a POUM lapja másnap – Nin tudta nélkül – le is közölte felhívásukat. Hasonló álláspontot foglalt el lapjában Camillo Berneri is. Időközben a CNT regionális bizottsága azt javasolta, hogy mindkét fél tartsa meg a kezében lévő területeket (a kormányerők és a PSUC a belvárost és a kikötőt, míg a lázadók a külvárosokat tartották ellenőrzésük alatt), és kössenek ideiglenes tűzszünetet: ezt a kormány is elfogadta, ám csapatai tovább harcoltak, sőt megtámadták a CNT-bizottság székházát is. E körülmények között a CNT vezetése felszólította a munkásokat, hogy tegyék le a fegyvert, és "térjenek vissza a munkához". Bár ez is meglehetős zavart okozott a felkelők között, a lázadás sorsát végül a külső erők döntötték el: a központi kormány Barcelonát – az autonómiaszerződést megsértve – saját irányítása alá vonta. Franco passzív támogatását kihasználva 6000 katonát irányítottak át a jaramai frontról Barcelonába, míg a kikötőt angol és francia hadihajók zárták le, hogy megakadályozzák a lázadók szökését. A proletárlázadással szemben nem létezett "benemavatkozási egyezmény", fasizmus és antifasizmus, autonómia… 1937. május elején egyértelművé, brutálisan látványossá vált, hogy a valódi frontvonalak nem elsősorban a különféle burzsoá politikai rendszerek között húzódnak, hanem sokkal inkább a társadalmi osztályok között. A lázadás elfojtásában minden ellentétük dacára együtt tudott működni Franco és Sztálin, a katalán kormány republikánusai és anarchista miniszterei, a németek és az angolok, az olaszok és a franciák… A felkelés során a harcokban mintegy ötszázan vesztették életüket. Ennél fontosabb volt azonban, hogy megroppant a Népfront, a köztársaság gerince: a májusi események és az azokat követő megtorlások egyértelművé tették, hogy az antifasiszta kompromisszum nem működőképes, és az ihletett egységfelhívások mögött áthidalhatatlan társadalmi ellentétek feszülnek. Pár nappal azelőtt, hogy a GPU (számos forrás szerint egyenesen Palmiro Togliatti utasítására) kivégezte, lapjában Camillo Berneri így összegezte a történteket: "Noske árnyéka rajzolódik ki. A monarchista-katolikus-tradicionalista fasizmus csak az egyike az ellenforradalom szektorainak. Ezt nem szabad elfelejteni. Ezt ki kell mondani."

A megtorlások során elfogott munkások százait végezték ki, és megindult a hajtóvadászat az "anarchista, trockista" vezetők és militánsok ellen. A POUM-milíciában harcoló George Orwell is alig tudta puszta életét megmenteni. Május 12-én a POUM Központi Bizottsága nyilatkozatban magyarázta részvételét az eseményekben: "A pillanat alkalmatlan volt a döntő akcióra. A forradalmi munkások azonban harcba indultak, és mi nem hagyhattuk magukra őket." A PCE azt követelte a központi kormánytól, hogy helyezze törvényen kívül a POUM-ot, lapját tiltsa be, milíciáit oszlassa fel. Miután a baloldali szocialista Largo Caballero erre nem volt hajlandó, a PCE kilépett a kormányból, és megbuktatta a miniszterelnököt. Május 29-én a baloldali liberális Negrín vezette új kormány betiltotta a POUM központi lapját, a La Batallát. A Komintern lapja, az Imprekorr "leleplező cikket" közölt a "fasisztákkal együttműködő" POUM-ról. Június 15-én letartóztatták és megölték Andrés Nint, és a rendőrség megrohamozta a POUM barcelonai központját. A pártot betiltották.

Néhány nappal később a kormány rendeletet hozott arról, hogy a nyersanyagot az önigazgatás alatt álló üzemekből el kell szállítani és átadni a magánkézben levő gyáraknak. Ezzel a CNT-re is súlyos csapást mértek. Teljessé vált a spanyol Thermidor. A Népfront immár csak virtuálisan létezett, és csupán idő kérdése volt, hogy végső vereséget szenvedjen. Miután saját népi-proletár bázisát elveszítette, már csupán azok a szempontok döntötték el a polgárháború kimenetelét, amelyek mindegyike a fasiszta oldalnak kedvezett: a nemzetközi helyzet, a fegyverek és a hadianyagkészletek, a csapatok képzettsége és hadrafoghatósága. A társadalmi forradalom alternatívája nélkül az "antifasiszta összefogás" képtelennek bizonyult még a háború megnyerésére is. A polgárháborúban részt vevő szürrealista költő, Benjamin Péret így foglalta össze a tanulságokat 1939 februárjában:"A munkásosztály szem elől tévesztette saját céljait, semmiféle különös sürgetést nem érzett immár arra, hogy a burzsoá demokratikus klánt a fasiszta klántól védelmezve felkoncoltassa magát, vagyis az angol-francia tőke védelmében az olasz-német imperializmus áldozatául dobja magát. A polgárháború egyre inkább imperialista háborúba fordult." Saint-Just annak idején még tömörebben fogalmazott saját titkosrendőrei elől is rejtegetett feljegyzéseiben: "A forradalom megfagyott."