A szerző az 56-os munkástanácsok történelmi tapasztalatait foglalja össze és értelmezi. Rámutat arra, hogy a munkástanácsok történetének elhallgatása és meghamisítása napjainkban azzal a történelmi ténnyel áll összefüggésben, hogy a munkástanácsok az üzemekben és gyárakban az állami tulajdon társadalmasítását tűzték napirendre, elutasítva a kapitalizmus restaurációját, a tőkés magántulajdon visszaállításának kísérleteit.

1. Előzmények¹

A munkásosztály magyarországi története nélkül nem érthető meg az 56-os munkástanácsok története sem. A magyarországi munkásság szellemi-politikai és szociális-kulturális arculatát sokszínű, bonyolult történelmi folyamatok formálták a két világháború között. A magyar munkásság 1918-1919-es forradalmi, munkástanácsos hagyományát az ellenforradalmi Horthy-rendszer szétzúzta és kriminalizálta, a kommunista pártot törvényen kívül helyezte, a közösségi tulajdont, amely Marxtól, Lenintől Kunfi Zsigmondig, Justusig és Lukácsig a szocializmus lényegeként definiálódott, a magántulajdon szentsége nevében bűnös dolognak tekintette. A keresztény-nacionalista hivatalos ideológia a magyarság alapproblémájaként – az uralkodó osztályok politikájából következő – "trianoni országvesztést" revideáló törekvéseket állította a nemzeti politika és emlékezet középpontjába. Ez lett később a második világháború idején a náci Németországgal kötött szövetség alapja. A korábbi, jelentős mértékben soknemzetiségű magyar ipari szakmunkásság, amely a mintegy százezres szervezett munkásság gerincét alkotta, az évtizedes nacionalista agymosás ellenére kitartott a szociáldemokrácia mögött a legnehezebb időkben is. Ugyanakkor főként a kisipari munkásság perifériáján, a munka nélküli munkástömegek között a harmincas évek végére – a náci előretörés hatására is – elsősorban Budapest peremkerületeiben a rendszer szélsőjobboldali-nyilas szerveződései, rasszista-antiszemita ideológiai szervezetei is gyökeret vertek.

A háború végén a szociáldemokrata és a kommunista párt háborúellenes erőfeszítései a munkásság szélesebb köreinek szimpátiájával találkozott. S noha Magyarországon nem került sor általános antifasiszta népfelkelésre a nácik és kiszolgálóik ellen, a marxista, szocialista eszmék 1945-re a munkásság politikailag érdeklődő, igaz viszonylag vékony rétegének tudatában megfogantak. Azt, hogy a társadalom mélyén ott voltak a megújulás erői, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy spontán módon létrejöttek a nemzeti bizottságok és más önigazgatói, népi szervezetek. A felszabadító szovjet csapatok a náci hadigépezet szétzúzásával és a holokausztot is "menedzselő" nyilas és más szélsőjobboldali erők kiűzésével hátteret biztosítottak a magyar baloldal és a kis létszámú antifasiszta polgári erők számára a defasizálás végigviteléhez. Ám eközben a szovjetek támogatását élvező kommunista párt a "defasizálás" során maga játszott a nacionalizmus és a tekintélyuralom húrjain. Ugyanakkor a kommunista párt a mindennapi politikában a nemzeti hagyományokat és feltételeket, a magyar munkásság korábbi hagyományait gyakran figyelmen kívül hagyva egyre inkább a szovjet fejlődés mechanikus másolását hajtotta végre. Az 1947. nyári hidegháborús fordulat végérvényesen erre a kényszerpályára sodorta a kommunista párt (MKP, majd Magyar Dolgozók Pártja) vezetőit. Az erőltetett iparosítás lényegében egy új nagyipari proletariátus kialakulását involválta, amelynek az új rendszer legitimációs ideológiája szerint "a szocializmus vezető osztálya", az "új uralkodó osztály" szerepét kellett volna betöltenie. A "munkásosztály államában" azonban az erőltetett fejlesztés árát minden szempontból főleg ezzel az "uralkodó osztállyal" kívánták megfizettetni – annak minden ismert következményével. Az 1953 utáni felemás "desztalinizálás" a harag és a felháborodás erőit is felszabadította, s a személyi diktatúrával szembeni lázadó szellem 1956-ban kitört a palackból.

2. A munkástanácsok társadalmi természete

1905 és 1917 oroszországi munkástanácsai, valamint 1918-19 magyar munkástanácsai is keletkezésükben két, egymástól elválaszthatatlan momentummal kapcsolódtak össze: az általános politikai válsággal és az abból való kiút keresésével. Tevékenységük középpontjában a régi politikai szisztéma lerombolása állt az általános sztrájk szervezésével és a termelés új alapokon történő újraindításával-átszervezésével. Az 56-os magyar munkástanácsok tevékenysége is döntően a termelési folyamat átszervezésével, a termelés, a gyárak munkásellenőrzésével kapcsolódott össze, miközben a munkásközösségiség tradicionális szellemisége hatotta át, és a forradalmi anarchizmus bizonyos jegyeit is felmutatta. Ám amíg a szovjet és a magyar tanácsköztársaság munkástanácsai a régi kapitalista rendszer ellen lázadtak fel, az 56-os magyar munkástanácsok egyfelől az államszocializmus "társadalmasításának" törekvéséből, másfelől a kapitalista restauráció megakadályozásából indultak ki. A magyar munkástanácsok nem egyszerűen a politikai zsarnokság által okozott súlyos gazdasági-életszínvonalbeli sanyargatás és a politikai elnyomás sérelmei miatt születtek meg, hanem amiatt is, hogy a pártelit egymással harcoló csoportosulásai még a "lengyel minta" szerint sem tudták a politikai válságot megoldani, vagyis a párt vezérkara egymással harcoló frakciókra esett szét.

A munkástanácsok Magyarországon is spontánul jöttek létre. A magyar munkástanácsokra, mint ismert, a legközvetlenebbül a munkástanácsok jugoszláviai fejlődése hatott, hiszen akkoriban nem volt más élő tapasztalat, és ezekre a tapasztalatokra hivatkozni is lehetett. A szocializmus "humanizálásában" gondolkodó "reformkommunisták" szemében ezek a munkástanácsok jelentették a reménysugarat, amely az államszocializmus bürokratikus erődrendszerén belül a szocialista munkás-önigazgatás törekvéseinek fennmaradását jelezte. A magyar munkástanácsok rövid története (1956. október – 1957. január) is bizonyítja, hogy a munkásság egy részének tudatában a szocializmus a maga önigazgatói alakjában gyökeret vert.² A jugoszláv fejlődéshez azonban hozzájárult, hogy gyakorlatilag a szovjetek nélkül szabadították fel saját országukat. A jugoszláviai fejlődéssel ellentétben a magyarok, úgymond, készen kapták a szocialista fejlődés lehetőségét, és annak a nemzeti feltételekben nem gyökerező sztálinista-államszocialista formáját "örökölték meg". Mindennek ellenére az 1956-os felkelés során színre lépő, a magántulajdon és a régi rendszer visszaállításában érdekelt horthysta restaurációs erők, amelyek Mindszenty bíboros zászlaja alatt gyülekeztek, nem merték nyíltan és világosan megfogalmazni antiszocialista céljaikat, és a vegyes gazdaság homályos ígéreteivel léptek föl.

Az 56-os magyar munkástanácsok tevékenységéről dokumentumok tömege³ tanúskodik; mindenekelőtt arról a törekvésről, hogy alulról felfelé szerveződve, centralizálódva az állami és termelési bürokráciát közvetlenül munkásellenőrzés alá vegyék. Másképpen fogalmazva, az államszocializmus társadalmasítását tűzték napirendre. A Munkástanácsok Parlamentje, amely spontán szükségtől hajtva ült össze 24 nagyüzemi és 5 megye parasztszövetsége, illetve néhány értelmiségi munkástanács részvételével október 31-én, az alábbi klasszikus, mindennél többet mondó dokumentumot hagyta jóvá a munkástanácsok jogainak és működésének alapelveiről:

1. "Az üzem a munkásoké. A munkások az államnak a gyár termelése után adót és az üzemi nyereségből megállapított részesedést fizetnek.
2. A vállalat legfőbb irányító szerve a dolgozók által demokratikusan megválasztott munkástanács.
3. A munkástanács saját kebeléből 3-8 tagú igazgatói bizottságot választ, amely a munkástanács állandó szerve, amely igazgatói bizottság később részletesen megállapított feladatokat is el fog látni.
4. Az igazgató az üzem alkalmazottja. Az igazgatót és a fontosabb munkakört betöltő alkalmazottakat a munkástanács választja. A választást megelőzi az igazgatói bizottság által nyilvánosan meghirdetett pályázat.
5. Az igazgató a vállalat ügyének intézője, a munkástanácsnak felel.
6. A munkástanács fenntartja magának a következő jogokat:
   A) Jóváhagyja a vállalat valamennyi tervét.
   B) Dönt a béralap megállapításáról és felhasználásáról.
   C) Az összes külföldi szállítási szerződés megkötéséről.
   D) Valamennyi hitelügylet lebonyolításáról.
7. Vita esetén valamennyi dolgozóra nézve a munkaviszony keletkezéséről és megszüntetéséről ugyancsak a munkástanács dönt.
8. Jóváhagyja a mérlegeket, és dönt a vállalat részére megmaradt nyereség hovafordításáról.
9. Saját kezébe veszi a vállalat szociális ügyeinek intézését." ⁴

Kezdetben a munkástanácsok az általános politikai követeléseken túl (szovjet csapatok kivonása, nemzeti függetlenség, demokratikus parlamenti választások) csak helyi jellegű politikai tevékenységet folytattak, ami csak akkor bővült ki, amikor november 4-én megkezdődött a szovjet csapatok bevonulása, és egy ismételten válságos helyzet körvonalazódott. Ekkor megerősödött az a vonulat, amely az ország perspektíváját illetően a munkás-önigazgatás és a többpártrendszeres demokrácia egyesítése irányában tájékozódott, amelyben a szocializmus alapjait alkotmányos garanciák védték volna a kapitalista restaurációval szemben. A Nagy Imre-kormány államminisztere, a neves magyar értelmiségi jogász, Bibó István külön tervezetben fogalmazta meg november 6-án e lehetőséget, amelyet a november 14-én létrejövő Nagybudapesti Munkástanács is magáévá tett. Eszerint a szovjet csapatok kivonása után "Magyarország társadalmi formája a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend (szocializmus), ami közelebbről jelenti […] az 1945-ös földreform fenntartását 20-40 holdas maximummal; […] a bányák, bankok és nehézipar államosításának fenntartását; […] a meglévő gyáraknak munkásigazgatáson, munkásrészvényeken vagy nyereségrészesedésen alapuló közösségi tulajdonát; […] az egyéni és szövetkezeti szabad vállalkozás teljes lehetőségét, a kizsákmányolás tilalma által megszabott biztosítékokkal […]". Mindezt egy alkotmányozó gyűlés hagyhatta volna jóvá, amelyben a munkástanácsok játszhatták volna a meghatározó szerepet.⁵ A szovjetek közvetlen támogatásával megformálódott Kádár-kormányt támogató szakszervezetek is ilyen értelemben adtak javaslatot a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak, amennyiben kétkamarás parlament létrehozását irányoztak elő: "Ebből a célból javasoljuk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásának a kérdését. A Termelők Tanácsa a parlament egyik házaként államhatalmunk új szerve lenne […] a lakóterületi elv szerint titkosan választott Képviselők Házára […] és a különböző termelői közösségek soraiból ugyancsak titkosan küldöttekből álló Termelők Tanácsára" lenne szükség. Ez utóbbi alapfeladatát a dokumentum "a termelés és az elosztás irányításában" határozta meg. "Eszerint tehát a termelésben közvetlenül résztvevők határoznák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit […] Politikai kérdésekben pedig széles javaslattevő jogot kellene biztosítani számára […] a Képviselők Háza felé."⁶

Nem véletlen, hogy Kádár november 4-e után is még hetekig tárgyalt, és nemcsak taktikai okokból,⁷ a munkástanácsok képviselőivel, amire felhatalmazása volt Moszkvától.⁸ E szempontból igen tanulságos az ország legnagyobb üzemének (1956 októberében a Csepel Vas- és Fémművekben 30 500-an dolgoztak 18 gyáregységben) munkástanácsa és a Kádár-kormány közötti tárgyalások menete. A Csepel Vas- és Fémművek (amely a helyi gyári munkástanácsok egész hálózatából épült föl, összesen kb. 700 társadalmi munkában dolgozó taggal) munkástanácsai leszögezték ugyan, hogy a Kádár-kormányt nem ismerik el, s Nagy Imrét várják vissza a miniszterelnöki posztra, tárgyalási alapként ragaszkodtak ahhoz, hogy a kormány újságban, rádióban jelezze: munkájában támaszkodni kíván a munkástanácsokra, ezenkívül adjon rendelkezési jogot. "Ez papíron meg is történt az 1956. november 14-én a Népszabadságban megjelent rendeletben, amelyben a munkástanácsoknak a következőket biztosították: a munkásönkormányzat kiterjesztése az üzemi élet minden területére, határozathozatali jog, bérrendszer kialakítása az üzemben, az üzem tiszta jövedelmének egy részét a munkástanács osztja fel a dolgozók között. A gyár összes dolgozójának részvételével három héten belül válasszák meg a végleges munkástanácsokat, a munkástanácsok választásával és működésével kapcsolatos végleges és részletes útmutatót a szakszervezet fogja kidolgozni."⁹

3. A bukás

A következő egy hónap eldöntötte a munkástanácsok sorsát, amely – mint a csepeliek egyik képviselője fogalmazta – "a kettős hatalom" feltételei között tevékenykedett. Ám ez az állapot nem maradhatott fenn. November 22-én az Elnöki Tanács rendelete a munkástanácsokról viszonylag széles jogkört biztosított e szerveknek a központi-állami tervezés és a helyi tervek egyeztetésében, a termelésben és a helyi gazdasági folyamatok irányításában – a gazdaságosság meghatározásától egészen a bérkifizetésekig, az üzem szervezeti felépítésének meghatározásáig, a nyereség elosztásától az igazgatók kinevezésének lényegében vétójáig. Az a kérdés merült föl: "Mi módon lehet az állami iparirányítás rendjét hozzáigazítani a vállalati önkormányzat rendjéhez? Maguk a forrongásban lévő minisztériumi apparátusok mindenképpen hajlanak rá, hogy ezt a problémát teszik meg az egész reform archimédeszi pontjává. Így a kormányt a saját apparátusaival folytatott párbeszéd is a munkástanácsok komolyan vétele, az egyezkedés felé tereli."¹⁰ A dokumentumok tükrében olyan felfogás rajzolódik ki, amely különböző gazdálkodási szektorok, az állami, az önigazgatói és a korlátozott magánszektor egymás mellett élésével, egyfajta vegyes gazdasággal számolt.

Ám a gyakorlati alapkérdések a politikai harc síkján dőltek el. Sem a Központi Nagybudapesti Munkástanács, sem a munkástanácsok általában nem fogadták el a hatalom tulajdonképpen kompromisszumos törekvését, amely tisztán termelési szervezetként fogta föl a munkás-önigazgatás szerveit. Kádár János a munkástanácsokról úgy nyilatkozott, hogy nekik kell a gyárat irányítaniuk, de politikával ne foglalkozzanak, mert az nem az ő dolguk.¹¹ A kádári hatalmi koncentráció egyre inkább szükségtelenné tette a minisztérium, illetve az annak érdekeit is képviselő igazgatóság közé helyezett munkástanácsokat.

A Nagybudapesti Munkástanács sztrájkokkal is alátámasztotta hatalmi igényeit, melyek a Kádár-kormánynak (és persze a mögöttük álló szovjeteknek) már nem voltak elfogadhatók. Az üzemekben a helyi munkástanácsok hatalmi alternatívájává egyre nyilvánvalóbban az újjászervezett párt, az MSZMP vált.¹² Maguk a munkástanácsok is így tekintettek magukra és az MSZMP-re.¹³ A kiélezett hatalmi és fegyveres harcok menetében az új hatalmi rendszer és a szocializmus "többpártrendszeres" menedzselése végül lekerült a napirendről – noha a munkástanácsok nem csak a kormány felé, hanem a tőkés restaurációs erők felé is létezésük utolsó napjaiig hangsúlyozták: "a gyár, a föld a népé, azt senkinek vissza nem adjuk". Az államszocializmus visszaállítása és egy "második Jugoszlávia" létezésének szovjet megakadályozása erősebb érdeknek bizonyult a szocializmus új formái kipróbálásának spontán törekvésénél. A politikai harcok logikája elvezetett az egypártrendszer visszaállításához, amelyben a magyar munkástanácsoknak még az a korlátozott szerep sem jutott, mint a jugoszláv szisztémában, ahol is a bürokrácia és a tőke szorításában e szervek még hosszú évekig fennmaradtak. Alig harminc évvel később, 1990-ben a munkástanácsok hasonló sorsra jutottak a polgári parlamentarizmus, a többpártrendszer feltételei között is.¹⁴

A magyar tapasztalat tehát azt bizonyította, hogy a munkástanácsok képesek voltak a termelés irányítására, képesek voltak az önigazgatás szocialista-közösségi rendjének átgondolására és bevezetésének megkezdésére, ám a helyi kísérlet a konkrét politikai feltételrendszerben nem bizonyult hosszabb ideig fenntarthatónak. Ismételjük, nem tolerálta a társadalmi ellenhatalmat sem az egypártrendszer, sem a harminc évvel később visszaállított többpártrendszer. Úgy tűnik, az önigazgatás mint alternatív társadalmi rendszer sikeres és tartós megvalósítása mind gazdasági, mind politikai okok miatt csak nemzetközi összefogás eredménye lehet.

E hagyomány újragondolásáról, az önigazgatás gazdasági és elméleti lehetőségeiről az események ötvenedik évfordulóját ünneplő hatalmi csoportosulások hallgatnak, meghamisítva így az 56-os felkelés történetének valóban szocialista aspektusát.

Jegyzetek

1 A témakör irodalmához lásd Hajdu Tibor: Közép-Európa forradalma 1917-1921. Budapest, Gondolat, 1989; Sipos Péter: Legális és illegális munkásmozgalom (1919-1944). Budapest, Gondolat, 1988; uő: A munkásarisztokrácia sanyargatása. História, 2006. 4. sz. 20-22.; Kende János: Forradalomról forradalomra. Az 1918-1919-es forradalmak Magyarországon. Budapest, Gondolat, 1979; Mark Pittaway: A "munkásállam". Kézirat.

2 Tulajdonképpen mindezt maga Kádár János is elismerte november 1-jén az SZKP Elnökségének ülésén is, amikor a felkelést éppen a munkásság jelentős tömegeinek támogatása miatt ismételten "nemzeti demokratikus forradalomnak" nevezte, jelezve egyúttal az ellenforradalmi veszély meglétét mind a Rákosi-Gerő-klikk, mind a horthysta restaurációs erők részéről. Vö. Prezidium CK KPSZSZ 1954-1964. I. köt. Csernovie zapiszi zaszedanyii. Sztyenogrammi. Főszerk. A.A. Furszenko. Moszkva, ROSZSZPEN, 2003. 196.

3 A fontosabb irodalomból: Magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. S. a. rend. Kemény István és Bill Lomax. Párizs, 1986 /Magyar Füzetek/; Bill Lomax: Magyarország 1956. Budapest, Aura, 1989; Tóth Eszter Zsófia: A Csepel Vas- és Fémművek munkástanácsainak története és a munkástanács emlékezete. Kézirat, 2006; Feitl István: Parlamentarizmus és önigazgatás az 1956-os forradalomban. Múltunk, 2005. 2. sz. 231-243.; uő: A magyar munkástanácsok és az önigazgatás 1956-ban. Eszmélet, 2. sz. (1989) 42-52.; Molnár János: A Nagybudapesti Központi Munkástanács. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1969; A forradalom előzményei, alakulása és utóélete. Tanulmányok és kronológia. Párizs – New Jersey, 1987; Ripp Zoltán: 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Budapest, Korona Kiadó, 2002.

4 Magyar munkástanácsok 1956-ban, i. m. 42-43.

5 Uo. 132.

6 Lásd Eszmélet, 2. sz. (1989) 48-49.

7 Számos dokumentum maradt fenn 1956 decemberéből, amely azt tükrözi, hogy az államhatalom igyekezett beépíteni a megreformált irányítási rendszerbe a munkástanácsokat, elég széles termelői funkciókkal, ami egyfajta korporativista fejlődési irányba való elmozdulást jelentett volna. Vö. pl. Magyar munkástanácsok, i. m. 139-150. (A kohó- és gépipari minisztérium tervezete, 1956. dec. 13.); 150-157. (A vegyipari minisztérium tervezete. 1956. nov. 21.)

8 Vö. Feitl: i. m. 241. A csepeli munkástanács november 30-i ülésen még részt vett egy szovjet parancsnok, ami ellen rögtön felszólalt ugyan a Kerékpárgyári Munkástanács jelen levő képviselője, mégis jelzi, hogy még ekkor sem mondták ki a végső szót a munkástanácsokról. "A felszólalás persze nem hozott változást, a parancsnok maradt, mint »a munkástanács modell gyakorlati megvalósítása iránt érdeklődő«." Vö. Tóth: i. m.

9 Tóth: i. m.

10 Kis János: Az 1956-57-es restauráció – 30 év távlatából. In: A forradalom előzményei… i. m. 133.

11 Uo. A csepeli és más munkástanácsok képviselői 1956. december 27-én tárgyaltak utoljára Kádárral és az MSZMP vezetőivel. A küldöttség kérdésére válaszolva mondta Kádár János az ominózus szavakat.

12 Molnár: i. m. 90-91.

13 Uo.; Tóth: i. m.; Ripp: i. m. 234. December 9-én a kormány törvényen kívül helyezte a területi munkástanácsokat, majd egyre több helyütt letartóztatták a munkástanácsi vezetőket. December 11-én Rácz Sándort, a KMT vezetőjét is letartóztatták; a sztrájkokra és tüntetésekre a kormány a terror eszközeinek kiszélesítésével válaszolt.

14 A 89-es alkotmánymódosítás egy történelmi pillanatra helyt adott az önigazgatói kísérleteknek, ám az első "demokratikus" parlament 1990-ben alkotmánymódosítást hajtott végre, törölve a 12/2. §-t, amely rögzítette a kollektív dolgozói tulajdon fogalmát.

Máig vitatják a történészek, hogy miért és hogyan történt meg 1956-ban a szovjet katonai beavatkozás Magyarországon, amely eldöntötte a felkelés sorsát. Az SZKP KB Elnökségének 1956. őszi üléseinek jegyzőkönyvei alapján a szerző rekonstruálja a szovjet katonai intervencióra vonatkozó legfelső pártdöntéseket.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történetét értelmező kutatások egy jelentős részét a Szovjetunió, a szovjet vezetés szerepével kapcsolatos vizsgálódások adják. Ezek a munkák pedig általában egy kérdés köré csoportosulnak: volt-e lehetőség a konfliktus békés rendezésére, elkerülhetetlen volt-e a katonai beavatkozás, és erre pontosan miért került sor. Az elmúlt ötven esztendőben többen vállalkoztak a válaszadásra.

Hruscsov – aki 1953 szeptembere óta az SZKP első titkára volt – Malenkov és Molotov gyengítése érdekében 1954-ben új elemmel bővítette a desztalinizációt: a kínai és a jugoszláv kapcsolatok javításával. Októberben Hruscsov, Mikojan és Bulganyin Pekingbe látogattak, és tárgyalásokba kezdtek Mao Ce-tunggal, amelyeknek középpontjában a szocialista országok közti viszony állt. A kínai álláspont szerint szakítani kell azzal a rossz, Sztálinra jellemző szokással, hogy a Szovjetunió alárendeltjeiként, csatlósaiként bánik a népi demokratikus országokkal. Az ebben a szellemben kiadott szovjet-kínai nyilatkozat is leszögezi, hogy a kapcsolatoknak az egyenjogúság, a kölcsönösség, egymás nemzeti szuverenitásának tiszteletben tartása elveinek jegyében kell alakulniuk. Igaz, a nyilatkozatban a Kínai Népköztársaság és a Szovjetunió viszonyáról volt szó. Ugyanakkor Hruscsov és Mao szerint hasonló szellemben kell megoldani a jugoszláv problémát is.

Hruscsov Moszkvába úgy térhetett haza, hogy maga mögött tudhatta a szocializmus egyik nagy öregjének a támogatását. Ezt a támogatást és a desztalinizációs hullámot meglovagolva egyrészt elérhette 1955 januárjában Malenkov kormányfői posztról való leváltását.¹ Helyére Bulganyin, Hruscsov régi barátja került, akivel együtt ápolták Sztálint utolsó napjaiban. Másrészt keresztülvihette a jugoszláv kibékülés gondolatát az Elnökségben Molotov és a keményvonalasok ellenében.² Molotovnak ugyan nem volt szervezeti hatalmi bázisa, de a párt konzervatívjai körében és a nyilvánosság előtt nagy tiszteletnek örvendett. Igazi fenyegetést nem jelentett Hruscsov hatalmára, de képes volt akadályozni őt még azután is, hogy megvált a külügyminiszteri tisztségétől, hiszen továbbra is az Elnökség tagja maradt. Megnehezíthette Hruscsov dolgát abban, hogy a régi dogmáktól anélkül szabadulhasson meg, hogy ne tűnjön revizionistának.³ Visszatérve Malenkov háttérbe szorításához, fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a lemondatása együtt járt Malenkov önkritikájával. Ezt a módszert a Kreml nem csak saját magától, hanem – majd látjuk – a kelet-közép-európai kommunista pártokban zajló hatalmi harc esetén is elvárja a stabilitás érdekében, megakadályozandó a nyílt konfrontációt a párt különböző csoportjai között.

A szovjet-kínai nyilatkozat nem változtatott a kelet-közép-európai államokkal kapcsolatos politikán. A szerzők többsége szerint annál inkább befolyásolta azt az enyhülés ütemének lassulása és ezzel összefüggésben a gazdasági és társadalmi kiigazítások radikalizálódása miatt érzett aggodalom, valamint a kremlbeli hatalmi harc újabb állomása. Az új irányvonal politikájának átmeneti meggyengülése értelemszerűen kihatott a kelet-közép-európai politikára, azon belül is elsősorban Magyarországra, ahol a reformok a legmesszebb jutottak, és ahol a pártvezetésen belül éles ellentétek alakultak ki a sztálinista Rákosi-szárny és a Nagy Imre köré csoportosuló reformszárny között. Ez a magyar pártvezetésen belüli hatalmi harc arra kényszerítette a Kremlt, hogy 1953 júniusától folyamatosan támogatásáról biztosítsa Nagyot. Másrészről pedig arra, hogy 1955 januárjában Hruscsov az egyébként már 1953 nyarától rendszeresnek tekinthető moszkvai pártkonzultáción "megrója" Nagyot, és a hibák korrekciójára hívja fel a figyelmét. Hruscsov attól tartott, hogy Nagy elhanyagolja a katonai beruházásokat, így a magyar fegyveres erők modernizálása veszélybe kerülhet.⁴

Nagy Imre 1955-ös elmozdítását több szerző Malenkov bukásának következményeként kezeli.⁵ Azonban láttuk, hogy Malenkov bukásában is elsődlegesen nem a külpolitika, hanem a desztalinizáció következtében tarthatatlanná váló helyzete játszott szerepet. Nagy Imre esetében is látni fogjuk, hogy nem a hadseregfejlesztés elmaradása volt eltávolításának elsődleges indoka.

A szovjet nagyköveti iratok vizsgálata azt mutatja, hogy 1953 nyara és 1955 között igen nagy forgalmat bonyolított Kiszeljov és Andropov is. Rákosi, Gerő és Nagy szinte egymásnak adták a kilincset a szovjet nagykövetnél. A magyar vezetők tehát önmaguk vonták be az MDP-n belüli hatalmi harcba a Kremlt.

Az 1953 novemberében Kiszeljov nagykövet által készített "Hogyan teljesítették a magyar elvtársak a Moszkvában kapott ajánlásokat"⁶ című, az Elnökségnek szánt titkos beszámolójában is arról ír még, hogy nem valósult meg a kollektív vezetés, a "vezető pártfunkcionáriusoknak nincs világos elképzelésük a vezetés kollektivitásának elvéről",⁷ hogy az állami és a pártszervezetek rosszul működnek. A gazdasági korrekciók végrehajtás területén "Rákosi közlése szerint ellenállás tapasztalható a párt és a kormány legutóbbi határozataival szemben a gazdaságban dolgozó munkatársak egy részénél…"⁸ "A lakosság életszínvonalának emelésére hozott intézkedések hatása még nem érzékelhető."⁹ A legégetőbbnek azonban a szovjet nagykövet azt a körülményt tartja, hogy "Rákosi és Nagy elvtársak között a viszony továbbra is ellenséges", ami "különösen érzékelhető azzal összefüggésben, hogy […] jelen pillanatban nincs megoldva a magyar ÁVH által a forradalmi törvényesség terén elkövetett súlyos hibák végleges kijavításának kérdése".¹⁰

Nagy Imre tehát képtelen volt lezárni, lecsillapítani a hatalmi harcot, így – bázist keresve – valódi reformokat vezetett be, melyeket nem volt hajlandó leállítani. A perek kérlelhetetlenül alapos felülvizsgálatával pedig tovább fokozta ezt a folyamatot, így az MDP – Kiszeljov megfogalmazása szerint – "önostorozásba", "túlzásba" esett a hibák feltárása területén.

Mao szinte ugyanezekkel a szavakkal kritizálta Hruscsovot és a desztalinizációt. Azonban ami a szovjet vezetésben megengedhető volt, többek között azért, mert irányítottan folyt és a hatalmi harc egy szakaszának gyors lezárását eredményezte, az Magyarországon a Kreml szemében az ellentétek felszításával, destabilizációval fenyegetett, amelyet Moszkva birodalmának perifériáján egyáltalán nem kívánt engedni, hiszen az veszélyeztette az itteni országok feletti ellenőrzését, így külpolitikai céljait is.

Az 1955. tavaszi fordulat nyomán indult be Magyarországon a Rákosi és Gerő nevével fémjelzett resztalinizációs folyamat. Ez azonban nem szükségszerűen a Kreml politikájából, sokkal inkább Rákosi mértéktelen revánsvágyából és rossz helyzetértékeléséből következett.

1955. május 14-e ugyan még a megkeményedett vonalakról árulkodott, hiszen ekkor alakult meg a Varsói Szerződés, válaszként a pár nappal azelőtti nyugatnémet NATO-csatlakozásra, és nem utolsósorban azért, hogy intézményes formát adjanak az addig kétoldalú szerződéseken nyugvó katonai tömbnek. Azonban május 15-én deklarálták a független, demokratikus és semleges Ausztria létrejöttét. Ezzel a Kreml felülbírálta korábbi, Molotov által képviselt külpolitikai alapelvét. Egyébként jó okkal, hiszen a semleges Svájc és a semleges Ausztria ékként illeszkedett a NATO északi és déli szárnya közé.¹¹ Dulles amerikai külügyminiszter is jó okkal változatott a semlegességet kezdetben elutasító álláspontján, és a szenátus külügyi bizottságának zárt ülésén a következőket mondta az egyezségről: "Igen mély hatása lesz az Ausztriával szomszédos csatlós államokra […], amelyeknek először lett közös határuk a szabad világgal […] a szovjeteknek bele kell törődniük abba, hogy nagyobb fokú szabadságot és függetlenséget adjanak a csatlós államoknak."¹² Tény, hogy a megvalósult osztrák semlegesség reményt keltett Nagy Imrében és körében, s elérendő célként szerepel majd ezután politikai gondolkozásában és programjában.

1955. május 26. és június 2. között zajlott le Hruscsov belgrádi látogatása, amelyet Canossa-járásnak is tekintenek, hiszen bocsánatot kért a jugoszlávellenes sztálini politikáért. A látogatást azonban nem ezért tekintjük drámainak, hanem mert a megbeszélések végén közzétett közös nyilatkozat tartalmazta a be nem avatkozás elvét, elismerte a szocializmus fejlődési formáinak szabad megválasztását, valamint a katonai tömbök háborús feszültséget fokozó jellegét, ugyanakkor Tito méltányolta a Szovjetunió biztonságpolitikai elképzeléseit.¹³ Hruscsov célja ezzel az volt, hogy Jugoszláviát a szocialista táborhoz közelítse, és enyhítse a nemzetközi feszültséget. 1956 áprilisában Andropov azt írja, hogy "véleményünk szerint a magyar elvtársak azzal, hogy Révainak és különösen Kádárnak a Politikai Bizottságba való beválasztása mellett határoztak, komoly engedményt tesznek a jobboldali és demagóg elemeknek, nyilván arra számítva, hogy ezzel tompíthatják az utóbbiak kritikáját".¹⁴ Vészjósló kijelentés ez a Szovjetunió budapesti nagykövetétől, hiszen előrevetíti a pártvezetés megosztottságát, amelyért egyébként többen a magyar vezetők közül is aggódnak. Andropov egyébként 1956 tavaszán és nyarán szinte kivétel nélkül csak Rákositól, Gerőtől és Hegedüstől tájékozódik a belpolitikával kapcsolatban. Így az SZKP Elnökségének igen egyoldalú információkat juttat, amelyek egyre súlyosabb kijelentéseket tartalmaznak. "Az utóbbi időben az ellenséges elemek igyekeznek aláásni a Szovjetunió és az SZKP tekintélyét",¹⁵ továbbá: "különösen a volt jobboldali szociáldemokraták mutatnak aktivitást", de "az utóbbi időben aktivizálódott a kisgazdapárt tevékenysége is […], koalíciós kormányzat létrehozásának a lehetőségéről beszélgetnek Magyarországon, a kommunisták részvételével, különös siker esetén azok nélkül".¹⁶ Gerő szavai szándékosan eltúlzottak, rájátszanak a szovjet vezetés félelmeire Magyarországgal kapcsolatban. Valószínűleg már tisztában volt Rákosi tarthatatlan helyzetével, amit a Rajk-ügyben való személyes felelősségének elismerése is jelzett, és már az utódlásra összpontosított. Ezt bizonyítja az is, hogy már május elején kérte Moszkvától, Szuszlovot ismét küldjék Budapestre, hogy segítsen "számos bonyolult kérdés" megoldásában.¹⁷

Az aggasztó hírek hatására Szuszlov 1956. június 7-én Magyarországra érkezett és 14-ig itt tartózkodott. Tárgyalt a PB és a KV tagjaival, belátta, hogy van némi megosztottság a rehabilitált és újból felemelkedett politikusok, továbbá Nagy Imre és köre miatt, de "a munkások és a parasztok körében […] szó sem esik a pártvezetés »válságáról«, a pártvezetés iránti bizalmatlanságról".¹⁸ Jelentésében úgy fogalmaz, hogy Magyarországon nincs válság.

1956. június 22. és 26. között azonban a Kreml a kelet-közép-európai vezetőkkel folytatott tárgyalásokon jelezte, hogy óvatosabban kell bánni az olvadás politikájával, és ki kell küszöbölni az olyan kiszámíthatatlan jelenségeket, mint amilyen a reformértelmiségiek szervezkedése vagy a nemzeti kommunista törekvések.

Alig pár nappal később, június 28-án Poznanban munkásfelkelés tört ki, melyet a lengyel pártvezetés, élén a Hruscsov által pár hónapja személyesen kiválasztott Ochab saját hatáskörben kezelt, így külön szovjet beavatkozásra nem volt szükség. Azonban Lengyelország és Magyarország helyzete mégis a szovjet vezetés központi ügye lett ettől kezdve. Mindkettőben szinte állandó politikai intervenciót kellett gyakorolnia.

Magyarország esetében az Elnökség július elején ismét elszánta magát arra, hogy beavatkozzon. Malin feljegyzései szerint a július 9-i és 12-i ülésen döntöttek arról, hogy Mikojant küldik Budapestre, a cél pedig az, hogy "a Rajk-üggyel kapcsolatban könnyíteni kell Rákosi helyzetén".¹⁹ Mikojan magyarországi tartózkodása azonban, mint ismeretes, Rákosi menesztését eredményezte, amely abból a szempontból érdekes, hogy az SZKP Elnöksége valószínűleg nem tudott erről a szándékról, tehát Mikojant személyesen Hruscsov irányította, és általános irányelvek alapján felhatalmazta, hogy a helyzetnek megfelelően cselekedjék.²⁰ Kockázatos lépés volt ez Hruscsov részéről. Minden bizonnyal azért vállalta, mert felismerte, hogy az SZKP Elnökségén belül egy ilyen javaslat Poznan után parttalan vitákat eredményezne, másrészt pedig szembenézett a budapesti helyzet súlyosságával. Ezekben a napokban Hruscsov jelezte Titónak, hogy a legvégsőkig kész elmenni Magyarország megtartásáért, továbbá hogy a magyar válságmegoldás keretei adottak.²¹ Hruscsov minden bizonnyal a politikai intervencióra gondolt. Mikojan jelentéséből kiderült, hogy a Rákosi megtartása melletti legfőbb érv, a stabilizáció biztosítása, már nem érvényes: "A KV egyes tagjai nem teljesítik a KV utasításait sem, sőt fellépnek a KV határozatai ellen. […] A sajtó és a rádió kikerült a KV ellenőrzése alól."²² Ugyanakkor a Politikai Bizottság, melynek ülésén Mikojan részt vett, megfogalmazza azokat az irányelveket is, melyeket követni kell a válság megoldása érdekében: Rákosi lemondásának elfogadása, a KV fiatal, magyar nemzetiségű elvtársakkal való kiegészítése, az ellenséges csoportok elleni csapás előkészítése, sajtókampány beindítása, az ellenszegülő funkcionáriusok eltávolítása.²³

Az intézkedések mindegyike a pártvezetés egységét, hatékonyságát volt hivatott előmozdítani. Jól megfigyelhető bennük az a Rainer M. János által megfigyelt jelenség, hogy a szovjet válságkezelés logikájában az okozat, tehát a pártvezetés szétesése, megcserélődik az okkal, a társadalmi elégedetlenséggel. Az "orvos" tehát nem a betegséget, hanem a tüneteket akarta csak kezelni, amely így a betegség súlyosbodásához, azaz az 1956 októberében kitört forradalomhoz vezettek.²⁴

Az első katonai intervenció okai

1956 júliusában a Hruscsov által irányított magyarországi válságkezelés keretében Gerő Ernő lett az MDP KV első titkára. Gerő ugyanúgy kompromittálódott 1953 előtt, mint Rákosi, de politikai alternatíva híján nem volt kit választani e tisztségre. A politikai alternatíva hiányát még Rákosi idézte elő azzal, hogy 1955 decemberében a Kreml megkérdezése nélkül kizáratta a pártból Nagy Imrét. Mikojan ugyan próbálkozott azzal, hogy Nagy Imrét bevonja a rendezésbe, amivel a politikai vezetés egységének látszatát kelthette volna, ám ennek előfeltételét, az önkritikát Nagy Imre nem volt hajlandó megtenni. Elméletileg létezett még egy lehetőség, ami fel is vetődött, méghozzá Rákosi javaslatára: Kádár János jelölése. Őt azonban a jugoszláv perekben való érintettség miatt Hruscsov nem támogatta. Túlságosan merész ötlet volt, nem lehetett tudni, hogy pontosan milyen irányvonalat képvisel, és a nemzeti kommunizmus árnyéka vetődött rá, amely ugyan a XX. kongresszuson létjogosultságot nyert, azonban csak Jugoszláviát tekintve.

Gerő első hónapjainak eredményeiről az SZKP KB Elnöksége Andropov 1956. szeptemberi összefoglaló jelentéséből értesült. Bár Gerő Andropovval folytatott személyes beszélgetéseiben már visszafogottan nyilatkozik a magyarországi állapotokról, érzékelhetően kevesebbszer használja a "jobboldali" jelzőt, a szovjet vezetés azonban Szerov KGB-elnök jelentéseiből és persze Andropovtól értesül a magyarországi feszültségekről. Szerov július 26-i hangulatjelentésében tájékoztatta a Kremlt, hogy a volt koalíciós pártok különböző képviselői a "saját győzelmükként" ünneplik az MDP KV júliusi plénumát.²⁵

Andropov szeptemberi, az SZKP KB Elnökségének írt levele arról tudósít, hogy a júliusi plénum után tovább éleződött a magyarországi belpolitikai helyzet. "A magyar elvtársak még alig értek el eredményeket a hatalom megszilárdításáért folytatott harcban. […] Az ellenséges elemek, akik a KV júliusi plénuma utáni első időben megzavarodtak, s nem találták meg rögtön a szilárd talajt aknamunkájuk folytatásához, most már kezdik kihasználni elvtársaink határozatlanságát." Néhány káderügy alakulása Andropov szerint nem a pártvezetés vonalának szilárdságáról tanúskodik, mivel "sok magyar elvtárs […] szerint az MDP vezetősége azért tesz bizonyos engedményeket a reakciós elemeknek, hogy így próbálja megbékíteni és leszerelni őket. […] A jugoszláv sajtó a legutóbbi időkig meglehetősen határozottan támogatta a magyarországi ellenzéki elemeket. […] Az ellenséges elemeknek a XX. pártkongresszus határozatai után kifejtett tevékenysége arra irányult, hogy […] ha nem is sikerül leválasztani Magyarországot, legalább eltávolítsák a szocialista tábortól, elsősorban a Szovjetuniótól."²⁶

Andropov levele mintha vádirat lenne Hruscsov ellen; a magyarországi válság kialakulásában csak olyan tényezőket említ, amelyek a Hruscsov által kezdeményezett desztalinizációs politika elemei, illetve következményei voltak. A dokumentum tükrében úgy tűnik, hogy a magyarországi rendezés sikertelensége, magának a rendezésnek a korábban már tárgyalt egyszemélyi irányítása elindította Hruscsov ellenzékének a formálódását.²⁷ Ezt jelzi az is, hogy a Moszkván átutazó Gerő nem csak Mikojannal, hanem az inkább a keményvonalasokhoz tartozó Szuszlovval is tárgyal a magyarországi állapotokról.²⁸

Andropov jelentései októberben még drámaibb hangot ütöttek meg. "Most már nem csupán a párton belüli, hanem az ország egészére kiterjedő »komoly helyzetről« van szó. A veszélyt az jelenti, hogy három-négy hónappal ezelőtt csupán az értelmiség adott hangot elégedetlenségének, most viszont az elégedetlen hangulat egyre erősebben terjed a munkások körében, nem is szólva a parasztságról, amely szemmel láthatóan lázong […] A gazdasági és mindenekelőtt a politikai nehézségekre spekuláló reakció újra felütötte a fejét, és lényegében összekapcsolódott a párton belüli ellenzékkel. Rajk hamvainak a temetése után az ellenzékiek […] nyíltan követelik Nagy Imre visszatérését […] Olyan helyzet alakult ki, mikor a Politikai Bizottság egy sor esetben nem képes hatni a kérdések megoldására […] Jelenleg szovjetellenes propaganda folyik Magyarországon."²⁹

A jelentés egy tehetetlen és bázisa vesztett pártól szól egy olyan kommunista országban, ahol nyílt szovjetellenes propaganda folyik. Mindez arra utalhatott volna, hogy a Kremlnek újra a politikai intervenció eszközéhez kell nyúlnia, azonban Moszkva figyelmét október 19. és 23. között Lengyelország kötötte le, s a varsói események Hruscsov ellenzékének újbóli megerősödést eredményezték.

A LEMP az MDP-hez hasonlóan igen megosztott volt, Bierut 1956. márciusi halálát követően Hruscsov hiába jelölte ki személyesen az utódot. Ochab az 1956 nyarán kitört poznani munkásfelkelést gyorsan és határozottan verte le, de pártellenzékével nem boldogult. A poznani felkelés után a LEMP polarizálódott, ezért Moszkva Bulganyin miniszterelnököt és Zsukov marsallt Varsóba küldte a politikai megoldás elősegítése érdekében. A lengyel rendezés is legalább olyan felemásra sikeredett, mint a magyar: az 1948-ban titoista elhajlásért elítélt, majd rehabilitált Gomulkának helyreállították a párttagságát, de státuszának rendezését későbbre halasztották.³⁰ Gomulka népszerűsége egyre nőtt mind a párton belül, mind pedig azon kívül. Ochab tárgyalásokba bocsátkozott vele, és szeptember eleji pekingi útja során több jelzést kapott a kínaiaktól, hogy támogatnák az önállóbb politikát. Október 13-án végül a LEMP Politikai Bizottsága Gomulka jelenlétében összeült és megegyezett a válságkezelő politikai programot, valamint a személycseréket illetően. Ez utóbbi Gomulka hatalomba emelésén túl a lengyel-szovjet állampolgárságú Rokosowski honvédelmi miniszter eltávolítását is jelentette. A PB intézkedéseit az október 19-ére összehívott Központi Bizottsági ülés volt hivatott szentesíteni.

A szovjet vezetés idegesen reagált a lengyelországi eseményekre, hiszen olyan fontos személyi ügyekben történt döntés, szovjet egyeztetés nélkül, amelyek érintették a Kreml Lengyelország feletti ellenőrzését. Ráadásul Moszkva konzultációra hívó szava süket fülekre talált Varsóban. Október 19-én ezért váratlanul Hruscsov vezette szovjet delegáció érkezett a Központi Bizottság ülésére. Hruscsov ellenzékének erősödéséről árulkodik, hogy a küldöttség tagjai között ott volt Molotov és Kaganovics, akik a keményvonalas sztálinisták közé tartoztak. Ugyanakkor tagja volt még Konyev marsall is, a Varsói Szerződés hadseregparancsnoka, akinek az utasítására a delegáció érkezésével párhuzamosan Hruscsov által "hadgyakorlatnak" nevezett csapatmozgások történtek a lengyel-szovjet határnál.

Katonai intervencióra mégsem került sor, melynek okát Fejtő Ferenc abban látta, hogy Gomulka képes volt megnyugtatni Hruscsovot, és garanciákat adni neki arra, hogy Lengyelország a Varsói Szerződésben marad. Tehette mindezt azért, mert a kiélezett helyzetben a lengyel pártvezetés egységesen lépett fel a szovjetekkel szemben, és spontán tömegmozgalom szerveződött az új lengyel vezetés támogatására.³¹ Ráadásul Varsó maga mögött tudhatta Mao Ce-tung támogatását is, aki levélben jelezte, hogy nem helyesli a katonai eszközök bevetését, és felajánlotta Kína közvetítését Lengyelország és a Szovjetunió között.³²

Mindezek ellenére az SZKP Elnökségének október 20-i üléséről készült feljegyzések azt tanúsítják, hogy a moszkvai pártvezetés szerint "csak egy megoldás lehetséges – véget vetni annak, ami Lengyelországban van".³³ Mintha a lengyel vezetéssel való tárgyalások érvényüket vesztették volna, bár lehetséges, hogy inkább arról van szó, hogy számba vettek minden eshetőséget, felkészültek a legrosszabb helyzetre és a válságkezelésre (hadgyakorlat, bizottságalakítás és egyeztetés a testvérpártokkal), ami egyben engedmény volt az Elnökség sztálinistáinak. Mindenesetre a lengyel válsággal foglalkozó kutatók úgy vélik, hogy a fentebb már említett tényezők mellett a legfontosabb érv a lengyel rendezés jóváhagyása mellett éppen a magyar a forradalom kitörése volt.³⁴

Ugyanazon az elnökségi ülésen, október 20-án felmerült Magyarország kérdése is. A magyarországi állapotok arra késztették a szovjet vezetést, hogy politikailag ismét beavatkozzon Budapesten: "esetleg Mikojan et.-at odaküldeni".³⁵ Ugyanakkor van egy vészjósló utalás is a jegyzőkönyvben: "Mikojan és Zsukov elvtársak fontolják meg a katonák egységeikhez való visszahívását".³⁶ A szovjet vezetés tehát október 20-án minden lehetőségre felkészült, a katonai és a politikai megoldásra is. Mindez nem meglepő, tulajdonképpen illeszkedik az 1956 nyarán kialakított válságkezelési elképzelésekbe, melyet Hruscsov fejtett ki Titónak a magyar rendezéssel kapcsolatban. Ebbe illeszkedett az az 1956 nyarán kiadott utasítás is, amely arról szólt, hogy dolgozzanak ki katonai terveket egy esetleges magyarországi intervencióhoz.³⁷

Október 23-án Budapesten a lengyelek melletti szolidaritás kinyilvánítására rendezett tüntetés fegyveres felkeléssé alakult. Az Elnökség éjjel 11-kor kapott tájékoztatást a magyarországi helyzetről Zsukov marsalltól.³⁸ A feljegyzésekben három sor áll: "Százezres tüntetés Budapesten. Felgyújtották a Rádiót. Debrecenben elfoglalták a megyei pártbizottság és a BM megyei főosztálya épületét."³⁹ Hruscsov erre úgy reagált, hogy a szovjet csapatoknak be kell vonulniuk. Sehol nem szerepel az az 1956-tal foglalkozó szakirodalom által központi kérdésnek tekintett probléma, hogy kérte-e Magyarországról valaki a szovjet beavatkozást.⁴⁰ Ebben a helyzetben egyszerűen nem volt kérdés a katonai eszközök bevetése, ez a helyzetből szinte automatikusan adódott. Ha senki sem kérte volna a magyar vezetők közül, akkor is megtörtént volna. Hruscsov 1956 tavaszától a desztalinizáció kelet-közép-európai következményei miatt fokozatosan védekezni kényszerült az Elnökség régi sztálinistáival szemben, Rákosi leváltásában pedig egyszemélyi döntést hozott, amelynek következményeivel most kellett szembenéznie. A lengyel rendezés után Hruscsov nem vállalhatta, hogy ne ő kezdeményezze a kemény fellépést, melynek az elsődleges célja a rend fenntartása.

A politikai megoldás és kudarca

Ugyanakkor a katonai megoldás mellett az október 23-i ülésen a magyar ügyekben már szakértőnek számító Mikojan kezdeményezésére egy másik, politikai megoldás körvonalazódik. "Nagy nélkül nem lehet úrrá lenni a mozgalmon, így nekünk is olcsóbb. […] Végezzék el a rendcsinálást a magyarok. Ha bevonulnak csapataink, elrontjuk magunknak a dolgot. Próbálkozzunk politikai lépésekkel…"⁴¹ Végül a katonai intervenció melletti döntéssel Hruscsov teret enged a politikai megoldásnak is azzal, hogy Mikojant és Szuszlovot Budapestre küldik tárgyalni, s felhatalmazzák őket Nagy Imre bevonására, de küldetésük célja nem utolsósorban az információszerzés volt.

A politikai megoldás preferálása felé Hruscsovot végül Mikojan és Szuszlov, továbbá a hadsereg részéről Zsukov október 24-i jelentései terelték. A katonai jelentés megnyugtató megállapításokat tartalmazott a szovjet egységek és a magyar államvédelem és a karhatalmi csapatok közötti együttműködésről.⁴² Ezeket Mikojan és Szuszlov jelentése is megerősítette.⁴³

Azonban a Budapestre érkező szovjet küldöttek ennél tovább mentek, s azt írták, hogy "a helyzettel való közvetlen megismerkedés során kiderült, hogy mind a szovjet katonai parancsnokság, mind a magyar fegyveres erők parancsnokságának előzetes jelentései némiképp – negatív irányban – túlzónak bizonyultak […] Az a benyomásunk alakult ki, hogy különösen Gerő elvtárs, de más elvtársak is túlbecsülik az ellenség erőit, és lebecsülik saját erejüket. […] A magyar elvtársaknak az egyik legsúlyosabb hibája az volt, hogy tegnap éjszaka éjfél előtt nem engedélyezték a zavargások résztvevőinek lövetését."⁴⁴

A szovjet pártvezetők számára tehát a magyarországi események nem jelentettek mást, mint Poznan, azzal a különbséggel, hogy Magyarországon a párt képtelen volt dönteni a felkelés leverése érdekében. Ennek okát mind a szovjet delegáció, mind pedig a moszkvai vezetés a párt megosztottságában látták. Amint érzékelték, hogy Nagy Imre hajlandó részt venni a rend, illetve a párt egységének helyreállításában,⁴⁵ megnyugodtak és a politikai megoldás mellett foglaltak állást.

Október 24-én a Moszkvába érkező testvérpártok képviselővel az SZKP KB Elnöksége kibővített ülést tartott. Hruscsov tájékoztatta a vendégeket a lengyel és a magyar helyzetről. Lengyelországgal kapcsolatban azt mondta: "Most nagyon könnyű lenne indokot találni a fegyveres beavatkozásra, de nagyon nehéz lenne véget vetni egy ilyen konfliktusnak."⁴⁶ Nem volt ez másként Magyarországgal kapcsolatban sem.

A szovjet vezetés, főleg Hruscsov, véleménye a magyarországi helyzetről a Magyarországról származó információk szerint alakult. Október 28-ra a Kreml úgy látta, hogy a magyarországi helyzet súlyosbodik. Amint az SZKP KB Elnökségi üléséről szóló feljegyzések tanúsítják, Mikojan és Szuszlov, valamint Szerov KGB-jelentései arról szólnak, hogy a magyar vezetők nem tudnak élni a lehetőséggel, s képtelenek rendet tenni Magyarországon. "A tüntetést megszervezik. Kádár hajlik arra, hogy tárgyalásokat folytasson az ellenállási gócokkal. […] A munkások támogatják a felkelést. Javasolták, hogy Hegedüst rakják ki a Direktóriumból. A felkelés átterjedt vidékre"⁴⁷ – szólt a Hruscsovnak küldött tájékoztatás, melynek nyomán az első nagyobb érdemi vita alakult ki az SZKP KB Elnökségében. Molotov, Kaganovics és Vorosilov először vonta kétségbe a politikai megoldás eredményességét, nyíltan támadták Mikojant, amiért nem tudott olyan csoportot szervezni, amely nem kérdőjelezi meg a szovjet ellenőrzést Magyarország felett.⁴⁸ Nagy Imre október 28-i nyilatkozattervezete a szovjet csapatok kivonását célzó tárgyalásokról ott fekszik előttük, ez a vita alapja. Hruscsov nem megy bele a vitába, leszögezi, hogy két változat lehetséges: "A kormány cselekszik, mi segítünk. Ez hamar véget érhet. Vagy pedig Nagy ellenünk fordul, követelni fogja a tűz beszüntetését és a csapatok kivonását, utána jön a kapituláció."⁴⁹ Ezután Hruscsov felvázolja a lehetséges megoldásokat: vagy új kormányt kell alakítani, vagy megtartani a mostanit, felhívást kell intézni a magyar néphez, a testvérpátokat felszólítani hasonló megtételére, majd erélyesen le kell verni a fegyveres felkelést. A végső kérdést is Hruscsov teszi fel, lezárva ezzel a vitát: "Támogassuk-e a mostani kormányt, ha ilyen [a szovjet csapatok kivonását célzó] nyilatkozatot tesz? Támogassuk. Nincs más kiút."⁵⁰

Tehát Hruscsov Nagy Imre támogatása mellett döntött, noha az nyílt szakítást jelentett az eddigi szovjet biztonsági elvekkel. Belátta ugyanis, hogy Nagynak szüksége van némi politikai mozgástérre a helyzet ellenőrzése érdekében.

Hruscsov hozzászólása után a vita megszűnik, a megszólalók sorra csatlakoznak Hruscsovhoz. Ahogy Bulganyin is: "Vannak Budapesten olyan erők, amelyek meg akarják dönteni Nagy és Kádár kormányát. Legyen az az álláspontunk, hogy támogatjuk a jelenlegi kormányt. Máskülönben megszálláshoz kellene folyamodni. Ez kalandorságba vezetne minket."⁵¹ Zsukov, a honvédelmi miniszter az MDP KV tekintélyének megóvása érdekében a Budapestről való kivonulást is felveti, amihez Hruscsov is csatlakozik: "Beszüntetjük a tüzet. Hajlandók vagyunk kivonni a csapatainkat Budapestről. Feltételünk, hogy az ellenállási gócok szüntessék be a tüzet."⁵²

Hruscsov motívumai között minden bizonnyal a lehető legkevesebb kockázattal járó döntés keresése volt a leghangsúlyosabb. Később azonban hozzáteszi, hogy "az angolok és a franciák most kezdenek bajt keverni Egyiptomban. Ne kerüljünk velük egy társaságba. […] Megőrizzük arculatunkat."⁵³ A külpolitikai utalás a következő nap megkezdődő szuezi válságra vonatkozik, amelyet az időbeli egybeesés miatt sokáig a magyar forradalom katonai elfojtásának indokaként tartottak számon.⁵⁴ Azonban a feljegyzésben épp ellenkező előjellel említik, azaz a szuezi válság kitörése éppen, hogy a békés megoldást mozdította elő, hiszen Hruscsov külpolitikájának egyik célja az arculatformálás volt, amelytől a szocialista tábor bővítését remélte a harmadik világban.

Szuszlov ugyanezen a napon, október 28-án, Mikojan nélkül, visszatért Moszkvába, hogy személyesen tegyen jelentést. Beszámolójában említést tesz az új, koalíciós kormány létrejöttéről, Kádár azon kérdésfelvetéséről, hogy nemzeti demokratikus felkelésként értékeljék az eseményeket, az ÁVH feloszlatásáról és arról, hogy Nagy javaslatára került a kormány felhívásába a szovjet csapatok kivonása nem csak Budapestről, hanem Magyarországról is.⁵⁵ A beszámolót követően, amely Mikojan nélkül drámaibbra sikerülhetett, az SZKP KB Elnöksége egy emberként fordult Mikojan ellen, Hruscsov pedig kimondta: "Új szakasz kezdődött. Nem értünk egyet a kormánnyal."⁵⁶

Hruscsov és az Elnökség véleménye egy csapásra megváltozott tehát, ám ezt nem valamiféle új, Magyarországon vagy máshol történő politikai fejlemény indokolta. Amiről Szuszlov beszámolt, azt az Elnökség már tudta. A kormány átalakításáról október 27-én, Nagy nyilatkozattervezetéről pedig Szuszlov felszólalása előtt tárgyaltak, és arra jutottak, hogy támogatni kell a kormányt. Az egyetlen dolog, ami tehát Szuszlov borúlátó előadása miatt megváltozhatott, a helyzet értékelése volt, amely egységbe tömöríthette a korábban már fellépő keményvonalas ellenzéket. Döntést viszont nem hozott ez a nap, Hruscsov a kivárás álláspontjára helyezkedett ("Véglegeset később mondunk").

Október 29-én nem ült össze az Elnökség, október 30-án Mikojan és Szuszlov jelentésével kezdtek. "A politikai helyzet az országban nem javul, ellenkezőleg, romlik. […] a párt vezető szerveiben tehetetlenség érződik, a pártszervezetekben bomlási folyamatok játszódnak le. A garázdálkodó elemek […] ölik a kommunistákat. […] Tegnap éjszaka elfoglalták a központi pártlap nyomdáját és szerkesztőségét. […] Elfoglalták a telefonközpontot. […] Előfordulhat, hogy a felkelők ellen bevetendő magyar egységek átállnak a felkelőkhöz…"⁵⁷ A jelentés tehát beszámol az összes veszélyről, amitől a szovjet vezetés valaha tartott a kelet-közép-európai régióban. Miután Hruscsov megérkezik a kínai delegációval folytatott tanácskozásról, elkezdődik a szovjet kormány nyilatkozattervezetének a vitája, amely majd a be nem avatkozás elvét, a szovjet csapatok kivonásáról szóló tárgyalásokat, a tanácsadók visszahívását, a népi demokráciákkal való kapcsolatok egyenlőségen alapuló rendezését tartalmazza.⁵⁸ A nyilatkozat vitájában egyes "liberálisabb" elnökségi tagok a magyarországi válság okait – szovjet vezetőkhöz képest – igen józanul, ideológiai premisszák nélkül értelmezték.⁵⁹

Sepilov külügyminiszter kijelentette, hogy "ki kell küszöbölni a parancsolgatás elemeit", és a népi demokráciákkal való kapcsolatokban intézkedések egész sorozatát kell elindítani, amelynek első lépése a nyilatkozat. Zsukov honvédelmi miniszter a helyzet megoldását, "ha szükséges", a magyarországi csapatkivonással is segítené. Zsukov szerint "számunkra ez katonai-politikai lecke".⁶⁰

A szovjet nyilatkozat és ezek az eszmefuttatások azonban mind Sepilov igen erős kijelentése alapján értelmezhetők: "Az alapok megingathatatlanok maradnak."⁶¹ Tehát szó sincs arról, hogy Magyarországot kiengednék a szocialista táborból. Zsukov arról beszélt, hogy ha Magyarországon olyan kormány alakul, amely nem vonja kétségbe a szovjet-magyar katonai, gazdasági és politikai szövetséget, ha hajlandó és képes a szovjetellenes megmozdulások, a fegyveres felkelés elnyomására, akkor szükség esetén ki is lehetne vonni Magyarországról a csapatokat.

A nyilatkozat megfogalmazása közben Hruscsov a feljegyzés szerint Mikojannal folytatott beszélgetést, aki beszámolt az MDP Elnökségében folyó, a szovjet csapatkivonással kapcsolatos vitáról. "6-ból 5 szilárdan tartja magát"⁶² – hangzott a Nagy Imrére vonatkozó utalás. Később a Kínai Kommunista Párt Moszkvában tartózkodó képviselői is csatlakoztak az Elnökség üléséhez. Az ülés elején Hruscsov azért késett, mert tárgyalásokat folytatott velük. A kínai delegáció vezetője, Liu Sao-csi ismertette a KKP KB véleményét a magyarországi helyzetről. Mao lengyel helyzetről kialakított álláspontja ismeretes volt már az Elnökség előtt, eszerint Kína a nagyorosz sovinizmus jelének tartaná a Szovjetunió beavatkozását. Azonban Magyarország esetében más álláspontra helyezkedett. "A csapatoknak Magyarországon és Budapesten kell maradniuk."⁶³ Hruscsov Liu Sao-csinek felvázolta a már lefolyt vita eredményét. "Két út van – fogalmazott. – A háborús: a megszállás útja. A békés: a csapatok kivonása, tárgyalások."⁶⁴ Molotov viszont ismerteti véleményét, miközben az Elnökség megkapja a Budapesten megalakult szűkebb kabinet névsorát, benne Tildy Zoltán és Kovács Béla nevével. Molotov álláspontja a kínaival egyezett. "A politikai helyzet világossá vált. Ellenforradalmi kormány, átmeneti kormány alakult"⁶⁵ – mondta, és ezután, továbbá a kínai álláspont elhangzását követően, a kínai küldöttség jelenlétében szinte a korábbi egyhangú döntés kritikájaként hangozhatott Molotov szájából a következő mondat: "Tárgyalásokat kezdünk a csapatok kivonásáról."⁶⁶

A "liberális" elnökségi tagok és Hruscsov türelme a magyarországi politikai rendezést illetően a következő napra elfogyott. Hruscsov el is mondja ennek okát: "Pártunk ez esetben nem értene meg bennünket."⁶⁷ Az első titkár minden bizonnyal felmérte, hogy a SZKP KB Elnökségében meglévő ellenzéke tegnap olyan nem várt támogatást kapott a kínai delegációtól, hogy ha a kivonulás mellett döntene, az aláásná a hatalmi pozícióit, és védhetetlenné tenné a kivonulást a közvélemény előtt is.

Ugyanekkor Hruscsov más okokat is számításba vesz. "Ha kivonulnánk Magyarországról, ez felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel, és támadásba lendülnének. […] pozícióink gyengeségét demonstrálnánk. […] Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot."⁶⁸ Az Elnökség üléseiről szóló feljegyzések tükrében azonban hasonló állítások csak a keményvonalas sztálinisták szájából hangzottak el a viták során, azok sem sokszor. Ha valóban komoly eshetősége lett volna egy komolyabb hidegháborús konfliktus kialakulásának, akkor erről minden bizonnyal készült volna valamiféle feljegyzés, és komoly súllyal esett volna latba a magyarországi helyzet értékelésében. Ezzel szemben tudjuk, hogy a Kreml a magyar, sőt már a lengyel válság kirobbanása pillanatától jelzéseket kapott az Egyesült Államoktól arra vonatkozóan, hogy az USA nem fog beavatkozni semmilyen formában.⁶⁹ Eisenhower elnök október 27-i dallasi beszédében konkrétan utalt arra, hogy az Egyesült Államok nem tekinti potenciális szövetségesének Magyarországot. Charles Bohlen, a Moszkvába delegált amerikai nagykövet erre október 29-én ismét felhívta a figyelmet egy fogadáson. Az utalás tehát inkább hagyományos retorikai elem lehetett, amely a keményvonalasoknak tett gesztus volt, bár több, a hidegháborúval foglalkozó szerző a szovjet beavatkozás egyik okának a szovjet vezetés dominóelvtől való félelmét tartja.⁷⁰ Valóban, az állítás megalapozott, ugyanakkor ez a félelem mindvégig kétirányú volt: Moszkvában nem csak attól tartottak, hogy Magyarország kiválásának következményeként a többi népi demokráciában is elkezdődik az erjedés, és őket is az elszakadás felé viszi, hanem attól is, hogy ha beavatkoznak, az Lengyelországban is olyan helyzetet eredményezhet, amelyre végül katonai választ kell adni. Ennek elkerülése érdekében született meg október 30-án a szovjet nyilatkozat, és Hruscsov ezért kezdeményezett széles körű egyeztetést november elején a kelet-közép-európai államok vezetőivel és Titóval a beavatkozásról.

Összefoglalva elmondhatjuk tehát, hogy a második szovjet katonai intervenció oka a politikai megoldás kudarca volt. A Kremlből legalábbis kudarcnak tűnt, hiszen a magyar belpolitikai fejlemények nem mozdultak el a Moszkva által áhított stabilizáció irányába. A magyar vezetés képtelen volt az ehhez szükséges tömegbázist kialakítani azzal a politikai magatartással és mozgástérrel, amelyet a Kreml kívánt és nyújtott. Nagy Imre felismerte, hogy a stabilizáció érdekében a történések élére kell állnia, ám ezzel ki kellett mozdulnia a Moszkva által kijelölt politikai keretek közül. Ezek például a sajtó ellenőrzése, az egypártrendszer, a megkérdőjelezhetetlen, szoros szovjet-magyar politikai és katonai kapcsolatok, tehát Moszkva vezetésének elfogadása. Mikojan látott esélyt a válság politikai rendezésére, lépéseit – amelyeket minden bizonnyal nem önállóan, hanem Hruscsovval való egyeztetés után tett meg⁷¹ – azonban nem fogadta egyöntetű siker az Elnökségben. Mikojan és Szuszlov jelentései közt nagyfokú eltérés mutatkozott a magyarországi lehetőségeket tekintve. Hruscsov, látva a Mikojan elleni heves támadást, amely egységesítette az ellenzékét, és azt, hogy a kínai küldöttség tagjai is hasonló állásponton vannak, megváltoztatta álláspontját. A kialakult helyzet kísértetiesen hasonlított az 1953-as NDK-beli felkeléseket követő hatalmi helyezkedéshez, amely Berija eltávolításához vezetett radikális reformjai miatt.

A politikai rendezés kudarca az SZKP Elnökségének újra jelentkező hatalmi harcában fogant, de mint láttuk, a magyarországi belpolitikai események, illetve az azokról küldött jelentések is jelentős hatást gyakoroltak. A magyarországi helyzet rendezése kapcsán tulajdonképpen azt láthattuk, hogy a szovjet vezetés "párbeszédben volt" az eseményekkel. Az események alakították a szovjet vezetés válaszait, s nem valamiféle ideológiai érv vagy szervezeti automatizmus döntötte el a magyarországi forradalom sorsát. Ennek a párbeszédnek végül az október 30-i szovjet nyilatkozat lett az eredménye, és az, hogy a későbbiekben a kelet-közép-európai államokkal való viszonyt új alapokra helyezték, és több mozgásteret hagytak, ha – amint Sepilov külügyminiszter fogalmazott – az alapok megingathatatlanok maradnak. Ugyanakkor érdemes lenne megvizsgálni, hogy az 1956-os "magyar válság" kezelése mennyiben szolgált mintául a későbbi (1968-as csehszlovákiai vagy az 1979-es afganisztáni) katonai intervencióknak. Hogy a szovjet vezetés mennyire volt akkor párbeszédben az eseményekkel, és mennyiben befolyásolták automatizmusok.

Irodalom

Szovjet nagyköveti iratok Magyarországról 1953-1956. Összeállította és a bevezetőt írta Baráth Magdolna. Budapest, Napvilág, 2002.

Gál Éva – Hegedűs B. András – Litván György – Rainer M. János (szerk.): A "Jelcin-dosszié". Szovjet dokumentumok 1956-ról. Budapest, Századvég – 1956-os Intézet, 1993.

Szereda, Vjacseszlav – Alekszandr Sztikalin (vál.): Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Budapest, Móra, 1993.

Szereda, V. – Rainer M. János (szerk.): Döntés a Kremlben 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Afianyi, Vitalij: Az 1956-os magyar események a szuezi válság tükrében. Ford. Ságvári György. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 238-240.

Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Békés Csaba: A hidegháború eredete. In: Évkönyv 1999. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 1956-os Intézet, 1999. 217-226.

Békés Csaba: Hidegháború, enyhülés és az 1956-os magyar forradalom. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 201-213.

Békés Csaba: Magyar-szovjet csúcstalálkozók 1957-1965. In: Évkönyv 1998. Budapest, 1956-os Intézet, 143-184.

Borhi László: A vasfüggöny mögött. Magyarország a nagyhatalmi erőtérben 1945-1968. Budapest, Ister, 2000.

Borhi László: Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közt, 1945-1956. Budapest, Corvina, 2005.

Borhi László: 1956 helye a szakirodalomban. In: Évkönyv X. Budapest, 1956-os Intézet, 2002. 225-232.

Calhoun, Daniel F.: Szuez és Magyarország, 1956. Ford. Somlai Katalin. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 241-245.

Csen Csien: Peking és az 1956-os magyar válság. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 186-195.

Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Szerk. Vjacseszlav Szereda és Rainer M. János. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Fejtő Ferenc: A népi demokráciánk története. I-II. Budapest-Párizs, Magvető – Magyar Füzetek, 1991.

Fülöp Mihály – Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest, Aula, 1998.

Gaddis, John Lewis: Most már tudjuk. A hidegháború történetének újraértékelése. Budapest, Európa, 2001.

Gati, Charles: Hungary and the Soviet Bloc. Durham, Duke University Press, 1986.

Gati, Charles: Magyarország a Kreml árnyékában. Budapest, Századvég, 1990.

Gati, Charles: Füstbe ment tömb. Századvég – Atlanti Kiadó, Budapest, 1991.

Hajdu Tibor: 1956 nemzetközi háttere. Társadalmi Szemle, 1989. 8-9. sz. 36-39.

Hajdu Tibor: 1956 – Magyarország a szuperhatalmak játékterén. Valóság, 1990. 12. sz. 40-45.

Heller, Mihail – Nyekrics, Alexander: Orosz történelem. II. kötet. A Szovjetunió története. Budapest, Osiris Kiadó, 1996.

Hutchings, Robert L.: Soviet-East European Relations. Consolidation and Conflict. Wisconsin, The University of Wisconsin Press, 1983.

Jones, Robert A: The Soviet Concept of 'Limited Sovereignity' from Lenin to Gorbachev. The Brezhnev Doctrine. Hong Kong, MacMillan, 1990.

Kende Péter: A szovjet tábor belső kapcsolatrendszerének módosulása 1953 után. In: Évkönyv VII. 1956-os Intézet, Budapest, 1999. 250-254.

Kende Péter: Még egyszer a magyar forradalom világjelentőségéről. In: Évkönyv IV. Budapest, 1956-os Intézet, 1995. 7-23.

Kennedy-Pipe, Caroline: Russia and the World 1917-1991. London, Arnold, 1998.

Kramer, Mark: A Szovjetunió válasza az 1956-os eseményekre. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 73-92.

Kirov, Alexander: A szovjet hadsereg és a magyar forradalom. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 66-72.

Kovrig, Benett: Of Walls and Bridges. The US and Eastern Europe. London – New York, NYUP, 1991.

Litván György: Mítoszok és legendák ötvenhatról. In: Évkönyv VIII. Budapest, 1956-os Intézet, 2000. 205-218.

20. századi magyar történelem, 1900-1994. Szerk. Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos. Budapest, Korona, 1997 (2., bővített kiadás).

Rainer M. János: Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956-ban. In: Évkönyv II. Budapest, 1956-os Intézet, 1993.

Rainer M. János: Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956. október 31. – november 4. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 53-54.

Rainer M. János: Magyarország a szovjet érdekszférában. In: Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Szerk. Gyurgyák János. Budapest, Osiris, 1996.

Rainer M. János – Urbán Károly: "Konzultációk". Dokumentumok a magyar és a szovjet pártvezetők két moszkvai találkozójáról 1954-1955-ben. Múltunk, 1992. 4. sz. 124-148

Ripp Zoltán: Belgrád és Moszkva közt. (A jugoszláv kapcsolat és a Nagy Imre-kérdés.) Budapest, Politikatörténeti Alapítvány, 1994.

Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Budapest, Teleki László Alapítvány, 1995.Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris, 1999.

Tischler János: A lengyel pártvezetés és az 1956-os magyar forradalom. In: Évkönyv III. 1994. Budapest, 1956-os Intézet, 1994.

Ötvenhatról nyolcvanhatban. Az 1956-os forradalom előzményei, alakulása és utóélete c. 1986. dec. 5-6-án Budapesten rendezett tanácskozás jegyzőkönyve. Szerk. és a jegyzeteket írta: Hegedűs B. András. Budapest, Századvég – 1956-os Intézet, 1992.

Az 1956-os magyar forradalom helye a szovjet kommunista rendszer összeomlásában. Az 1991. jún. 13-15-én az OSZK-ban megtartott nemzetközi konferencia jegyzőkönyve. Szerk. Békés Csaba. Budapest, 1956-os Intézet, 1993.

Szovjet katonai intervenció 1956. Szerk. Györkei Jenő és Horváth Miklós. Budapest, Argumentum, 1996.

Muszatov, Valerij: Szovjet-magyar kapcsolatok, 1953-1956. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997.

Majszkij, Ivan M.: A jövendő világ kívánatos alapelveiről (1944). Közread. és bev. Baráth Magdolna. Külpolitika, 1996. 3-4. sz. 158-184.

Szereda, Vjacseszlav: Szovjet döntéshozatal, 1956. október 23-30. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 49-52.

T. Varga György: Jegyzőkönyv a szovjet és a magyar párt- és állami vezetők tárgyalásairól (1953. június 13-16.). Múltunk, 1998. 2. sz. 23-50.

Thompson, William J.: Khruschev: A Political Life. New York, St. Martin's Griffin, 1997.

Zubok, Vlagyiszlav M.: Hatalmi harc a Kremlben és a magyar válság. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 55-66.

Jegyzetek

1 Gaddis: Most már tudjuk, 392.

2 Fejtő: A népi demokráciák története. II. kötet. 31-33.

3 Thompson: Khruschev, 146.

4 Borhi: Magyarország a hidegháborúban, 240.

5 Ám előfordul fordított helyzetben is, hogy Malenkov eltávolításához a Nagy-ügyet használták. Lásd Zubok: Hatalmi harc a Kremlben és a magyar válság, 55-66.; Gati: Hungary and the Soviet Bloc, 134.

6 Uo. 103-111.

7 Uo. 105.

8 Uo. 108.

9 Uo. 110.

10 Uo. 162.

11 Fülöp-Sipos: Magyarország külpolitikája a XX. században, 369-373.

12 Uo. 371-372.

13 Ripp: Belgrád és Moszkva között, 7-8.

14 A "Jelcin-dosszié", 23.

15 Baráth: Szovjet nagyköveti iratok Magyarországról, 293.

16 Uo. 301.

17 Uo. 298.

18 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 21.

19 Döntés a Kremlben, 19.

20 Uo. 116-117.

21 Uo. 115.; Fülöp-Sipos: i. m. 382.

22 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 41.

23 Uo. 45-46.

24 Rainer: Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956-ban, 27.

25 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 69-71.

26 A "Jelcin-dosszié", 31-41.

27 Baráth: i. m. 75.

28 A "Jelcin-dosszié", 42.

29 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 83-86.

30 Fejtő: i. m. II. 84.

31 Uo. 86-97.; Döntés a Kremlben, 118.

32 Csen Csien: Peking és az 1956-os magyar válság, 188-189.

33 Döntés a Kremlben, 22.

34 Az 1956-os magyar forradalom lengyel dokumentumai, 46-47.

35 Döntés a Kremlben, 22.

36 Uo.

37 1956. július közepén Antonov hadseregtábornok vezetésével katonai küldöttség érkezett Magyarországra. Ellenőrzést folytattak a Magyarországon állomásozó Különleges Hadtestnél, és megállapították, hogy nincs életképes terve egy beavatkozáshoz. Július 20-ra elkészült ez a terv, amely a "Volna" (Hullám) fedőnevet kapja. Kirov: A szovjet hadsereg és a magyar forradalom, 67.

38 Az időponttal kapcsolatban lásd Döntés a Kremlben, 120-121.

39 Uo. 26.

40 Valószínűleg Gerő kérte a beavatkozást telefonon, de erről ellentmondásos források maradtak fenn. A katonai segítségnyújtás alapját majd egy Hegedüs által később aláírt hivatalos kérvény nyújtja. A problémakörről bővebben Döntés a Kremlben, 120-121.

41 Uo. 26.

42 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 100.

43 A "Jelcin-dosszié", 47.

44 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 102-103.

45 "A magyar elvtársak, különösen Nagy Imre, nagyon helyeselte, hogy jobban használjuk fel a magyar csapatokat, az államvédelmi egységeket annak érdekében, hogy enyhítsük a szovjet csapatok terheit, és hangsúlyt kapjon maguknak a magyaroknak a szerepe a rendzavarások felszámolásában." In: Hiányzó lapok 1956 történetéből, 103.

46 Döntés a Kremlben, 176.

47 Uo. 35.

48 Uo. 36.

49 Uo. 38.

50 Uo. 39.

51 Uo. 39.

52 Uo. 41.

53 Uo. 42.

54 Lásd Afianyi: Az 1956-os magyarországi események a szuezi válság tükrében; Calhoun: Szuez és Magyarország, 1956.

55 Döntés a Kremlben, 43-44.

56 Uo. 45.

57 Uo. 198-199.

58 Uo. 200-202.

59 Borhi László "A vasfüggöny mögött" című munkájában fejti ki alaposan, hogy a szovjet vezetők döntéseit és valóságérzékelését milyen eszmék torzítják el (120-135.).

60 Döntés a Kremlben, 53.

61 Uo.

62 Uo. 55.

63 Uo. 57.

64 Uo.

65 Uo.

66 Uo.

67 Uo. 62.

68 Uo.

69 Kovrig: Felszabadítók: a nagyhatalmak és Magyarország 1956-ban; Borhi: A vasfüggöny mögött, 189.

70 Például Békés Csaba, Borhi László, Charles Gati, John Lewis Gaddis.

71 Mikojan, amikor november 1-jén hajnalban értesült a katonai megoldás melletti döntésről, tiltakozott és az Elnökség összehívását sürgette. Döntés a Kremlben, 73.

1956-ban az Egyesült Államok védelmét élvező Fulgencio Batista az ENSZ-ben  elítélte a magyarországi szovjet intervenciót, Pérez Jimenez venezuelai, Rafael Leonidas Trujillo dominikai diktátor nagyvonalú segítséget ígért az általuk szabadságharcos forradalmároknak tekintett emigránsoknak. Még Kéthly Anna is kifogásolta, hogy az emigráció kapcsolatot tart a Franco-rezsimmel.      

A hispán világ (a latin-amerikai és az ibériai félsziget) országainak kormányai, közvéleménye és az ottani magyar kolóniák a világ más részeihez hasonlóan felháborodottan értesültek a szovjet katonai beavatkozásról, és elítélték az 1956-os magyar felkelés vérbefojtását. A világnak ezen a részén azonban az események visszhangjának számos sajátos vonása volt.

A magyar felkelés fogadtatásának és hatásának elemzése lehetetlen az Egyesült Államok és Latin-Amerika közötti kapcsolatok történetének ismerete nélkül.

Az Egyesült Államok – mint a gyarmatosítás ellen vívott első győztes háború szülötte – külpolitikájában az ún. Monroe-elv (1823) megfogalmazása óta állandó tényező volt a törekvés, hogy az idegen hatalmakat távol tartsák a földrész függetlenné vált államaitól.

A második világháború utáni hidegháborús időszakban az Egyesült Államok a szovjet befolyás és a kommunizmus terjeszkedésének megakadályozása érdekében Európában a demokráciát, a jogállamiságot és a jóléti állam modelljét hirdette. A hispán világban viszont gyakran diktatúrákra támaszkodott. A nemzeti függetlenséget vagy jelentősebb társadalmi-politikai reformot célzó megmozdulásokkal szemben többször élt a katonai beavatkozás eszközével, vagy jobboldali puccsot hajtott végre, illetve támogatott. Ebben az értelemben az USA nagyobbrészt retrográd szerepet játszott a háború utáni latin-amerikai történelemben.

A katonai, ideológiai, politikai, gazdasági és kulturális téren egymással egyaránt szemben álló két nagyhatalom külpolitikája annyiban megegyezett, hogy az Egyesült Államok Latin-Amerikát, a Szovjetunió pedig Kelet-Európát saját érdekszférájának, kizárólagos befolyási övezetének, sőt saját biztonsága szerves részének tartotta. A legkisebb, közreműködésük nélkül indult változásban is a destabilizáció veszélyét vélték felfedezni.

1956-ra, a két nagyhatalom közötti viszonylagos erőegyensúly kialakulása nyomán, a világhelyzetben enyhülés kezdődött. Sztálin halála után mindkét fél részéről felerősödött a készség a tárgyalásra, a párbeszédre. Új jelenségnek számított az el nem kötelezett országoknak a sikeres dekolonizációs folyamat eredményeként létrejött mozgalma és tömörülése, amely a "harmadik világ" képviselőjeként, önálló tényezőként jelent meg a világpolitikában.

Ezzel összefüggésben szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy Nagy Imrére, az 1956-os felkelés miniszterelnökére bizonyíthatóan hatottak az ún. bandungi elvek. Ezekben a gyarmatosítás alól felszabadult országok elítélték a gyarmatosítás minden formáját, állást foglaltak a népek önrendelkezési joga és a békés egymás mellett élés elve mellett. Nagy Imre nem akart a mai értelemben vett rendszerváltozást. Az abban az időszakban születő pártok és mozgalmak a sztálinizmustól megtisztított szocialisztikus demokráciát, harmadik utas jövőképet fogalmaztak meg. Nagy Imre következetesen nemzeti felszabadító forradalomnak nevezte az október 23-án békés tüntetésekkel kezdődő, véres összecsapásokba, majd külső intervencióba torkolló eseményeket. Külpolitikai kérdésekben a függetlenség és az egyenrangúság megvalósítását tartotta fontosnak, a hatalmi tömbökből való kimaradást szerette volna megvalósítani az el nem kötelezett Jugoszlávia vagy a semleges Ausztria mintájára. Ezen az alapon akart tárgyalást és szívélyes kapcsolatot a Szovjetunióval. Egyetlen párt vagy mozgalom programjában sem kapott akkor hangot a nyugati országok beavatkozása iránti igény.

Megjegyzem, Bibó Istvántól, a Nagy Imre-kormány emblematikus tagjától sem állt távol a középutas politikai-szociológiai felfogás. Az 1950-es évektől Bibó gondolatvilágában erőteljesen jelent meg a fejlődő országokban (Indiában és Latin-Amerikában) észlelhető harmadik utas keresés, az 1954. évi Pancsa Sila (a békés együttélés öt elve) és az 1955. évi bandungi értekezlet hatása. Ezek összeegyeztethetők voltak a két ellenséges rendszer közti választás kényszerének elkerüléséről vallott nézeteivel.

A magyar felkelés elleni kíméletlen katonai fellépés Latin-Amerikában is súlyos presztízsveszteséget okozott a Szovjetuniónak, a szovjetbarát politikai csoportoknak, különösen a kommunista pártoknak.

A magyar emigráció zöme szenvedélyesen fejezte ki együttérzését és támogatási készségét a magyar felkelőknek. A közvetlen beavatkozás, önkéntesek toborzásának és Magyarországra szállításának terve hivatalos szervek részéről csak Argentínában és Spanyolországban került (rövid ideig) szóba.

Egyes latin-amerikai országok jelentős szerepet vállaltak az ENSZ-ben a szovjet intervenció elmarasztalásában és a magyar kérdés napirenden tartásában. Különösen Kuba képviselője volt aktív a szovjet beavatkozás elítélésében és a magyar szabadságharcosok melletti szolidaritás kifejezésében. Uruguay tagja lett a magyarországi helyzet kivizsgálásra létrehozott ún. ötös bizottságnak. Az ENSZ kimutatásai szerint 1958 júniusáig 3600-3700 magyar menekült érkezett a szubkontinensre.

A legszembeötlőbb mégis az, hogy egyes latin-amerikai diktatúrák milyen hévvel próbálták felhasználni az 1956-os magyar felkelést saját szalonképességük érdekében.

Pérez Jiménez venezuelai diktátor például ötezer magyar befogadására tett ígéretet. Az ENSZ-adatok szerint 460 magyar meg is érkezett az országba. Mivel azonban hosszabb ideje általános gyülekezési tilalom volt érvényben az egész ország területén, a hatóságok nem tettek kivételt: nem engedélyezték még a magyar szabadságharc melletti, a kommunizmus elleni tüntetést sem.

Rafael Leonidas Trujillo dominikai diktátor országa lakosságához képest a legtöbb, húszezer magyar menekült befogadásáról nyilatkozott. Volt is rá oka, mégpedig a nem sokkal előbb a haiti határon végrehajtott brutális vérengzés. 580 magyar el is jutott Santo Domingóba. Többségük azonban, mintegy négyszáz fő, hamarosan visszatért Európába.

Az eddigi kutatások nem terjedtek ki arra, hogy a szerencsétlen, kiszolgáltatott helyzetbe került menekültek csoportjainak milyen volt a sorsa.

Brazília egyes hírek szerint háromezer, mások szerint tízezer magyar befogadását vállalta. Valójában kb. ezren érkeztek az országba. A bevándorlókat a Rio de Janeiro közelében lévő Ilha das Floresen (a Virágok szigetén) helyezték el, ahol azonban európai emberek számára elviselhetetlen klimatikus körülmények uralkodtak. Több százan ostromolták (köztük 180 kiskorú társuk nevében – a névsort és az aláírásokat mellékelve) kétségbeesett levelekkel és kérelmekkel az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságát, a Nemzetközi Vöröskeresztet és más szervezeteket, követelve visszaszállításukat Európába. A magyar országgyűléshez, a kormányhoz, a latin-amerikai magyar nagykövetségekhez, a Magyarok Világszövetségéhez és volt munkahelyükhöz fordulva arról számoltak be, hogy a toborzást és a válogatást végző ügynökök aranyhegyeket ígértek nekik, s közben embertelenül bánnak velük. Havi 3800 cruzeiro minimálbérrel díjazott munkát ajánlottak, ami csak a lassú éhhalálhoz volt elég. A hatóságok durva erőszakot alkalmaztak, a helyi magyarság vezetői pedig fenyegették és zsarolták őket. Követeléseik eljutottak Kubitschek brazil elnökhöz, aki végre megígérte: mindent megtesz azért, hogy visszajussanak Magyarországra.

A korabeli brazil sajtó egy része elismerte, hogy a magyarokat megtévesztették. Másik része viszont hálátlan és zavargó, sőt zavart okozó személyeknek nevezte a bevándorlókat – egy olyan országban, ahol milliók élnek minimálbérből. Azzal vádolták őket, hogy nem akarnak dolgozni és nem létező forradalmi érdemeikből szeretnének megélni. Még olyan következtetésre is jutottak, hogy bizonyára kommunista ügynökök lázítják a menekültek többségét.

A tárgyilagos polgári lapok azonban megállapították: a magyar bevándorlók elégedetlensége abból származhat, hogy a magyarországi munkásság megszokott életszínvonala és igényei magasabbak a brazil munkásokéinál.

Három országban szerzett személyes tapasztalataim bizonyítják, hogy az 1956-os menekültek jelentős részének a beilleszkedése egyáltalán nem volt zavartalan a kinti – főleg második világháború utáni – emigrációs közösségekbe. Az 1945-ben hazájukat elhagyók baloldalinak minősítették az 1956-ban nyugatra menekült magyarokat. A régi emigráció nagy része már az október 23-át követő első napokban, mindinkább a nyugati propaganda fő áramának hatására, megkérdőjelezte Nagy Imre hitelességét. A felkelés vezéregyéniségének inkább Mindszenty bíborost tartották.

Egy kuriózum: az akkor nyugat-európai emigrációban élő Luis Herrera Campins, volt venezuelai köztársasági elnök, a Kereszténydemokrata Internacionálé egykori főtitkárának állítása szerint a magyar felkelés adta meg az indíttatást saját Internacionáléjuk létrehozására.

Külön figyelmet érdemel a kubai forradalomnak a magyar felkeléshez való viszonya. Az 1956 decemberében a Granma-jachttal partraszálló, a Batista-diktatúrát megdönteni akaró forradalmárok tudtak a szovjet hadsereg brutális beavatkozásáról és a magyar felkelés vérbefojtásáról. A forradalom vezetői annak idején nyilvánosan és írásban is elítélték a Szovjetuniót. Raul Roa, a későbbi kubai külügyminiszter például a magyar felkelés tragikus sorsáról szóló könyvében élesen elítélte a szovjet beavatkozást. De még jóval később is, 1960-ban, a kubai forradalom győzelme után Ernesto Che Guevara egy havannai hivatalos találkozón a magyar küldöttség meglepetésére a diplomáciai kapcsolatok felvételének elhalasztását kérte. Kuba a szocialista országok közül utolsóként létesített kapcsolatokat Magyarországgal. Ezt azzal indokolták, hogy a magyar felkelés nagyon mély hatást keltett Latin-Amerikában, nem utolsósorban Kubában. Véleményem szerint a magyar felkelés leverésének is tulajdonítható, hogy a kubai vezetők kezdettől fogva kisebb-nagyobb mértékű bizalmatlanságot tápláltak a szovjet nagyhatalmi politikával, saját kommunistáikkal és a Moszkva-barát latin-amerikai kommunista pártokkal szemben. Az 1962. évi rakétaválság ezt az érzést megerősítette. A Budapestre akkreditált kubai nagykövetek állhatatosan érdeklődtek, s próbáltak magyarázatot kapni az 56-os felkelés kirobbanásának okairól.

Összegezve megállapítható, hogy sem a kubai forradalom, sem a magyar felkelés eredetileg nem akart kiszakadni a két, egymással szemben álló nagyhatalom befolyása alá tartozó övezetből. Kuba mégis az Egyesült Államok gazdasági és katonai megtorlásával szembesült, Magyarország pedig a szovjet katonai intervenciót szenvedte el. Az 1956-os felkelés hatására egyes európai kommunista pártokban szakadás következett be, a kommunista és a szociáldemokrata pártok pedig eltávolodtak egymástól. Kedvező feltételek jöttek viszont létre a különutas, "eurokommunista" irányzat későbbi kibontakozásához. Pár évvel később a Magyarországon bevezetett gazdasági reformok és a politikai élet korlátozott liberalizációja erjesztő hatással volt a többi szocialista országra. A kubai forradalom sajátosságainak megfogalmazásából fakadó ideológia pedig megtörte a Moszkva politikájához szolgaian alkalmazkodó kommunista pártok hegemóniáját a földrész baloldali mozgalmai felett. Ezzel akaratlanul megkönnyítette, hogy Latin-Amerikában a baloldali mozgalmak sokszínűvé váljanak, hogy nagyobb megrázkódtatás nélkül túléljék a szocializmus európai összeomlását, s hogy ma is tapasztalhatóan fellendüljenek.

Véleményem szerint a földrészen jelenleg megfigyelhető különböző mértékű és jellegű balrafordulás sem más, mint egyfajta, a neoliberális politikától eltérő, harmadik út keresése.

Végül tanulságosnak tartom, hogy Kéthly Anna – ahogy ez Bakach-Bessenyei György, a magyar emigrációban létrejött Magyar Nemzeti Bizottmány vezetője és Marosy Ferenc, a madridi kir. követ levelezéséből megtudható – kifogásolta, hogy a magyar emigráció egy nem jelentéktelen része kapcsolatot tart fenn a Franco-diktatúrával, és kritikával illette a koronás címert használó madridi magyar követség tevékenységét. A levelezésből az is kiderül, hogy Kéthly Anna 1957-ben – amikor Fidel Castro kubai földön már felvette a harcot a Batista-diktatúra hadseregével – határozottan elutasította az ENSZ-ben a magyar ügy tárgyalásában aktív szerepet játszó kubai nagykövettel való kapcsolat felvételét, azzal az indokkal, hogy Kuba fasiszta állam, a nagykövet is fasiszta, így nem lehet vele érintkezésbe lépni. Kéthly Anna tehát világosan különbséget tudott tenni a magyar felkelés támogatói között, amire a mai politikusok gyakran képtelenek.

Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom, Osiris Kiadó, Budapest, 2006

"A Vesztett illúziók éles fénnyel világítja meg a magyarországi forradalom történelmi drámájának három legfontosabb vonatkozását: a tragikus vezéralak, Nagy Imre csúf múltját és hősi átlényegülését; a magyar kommunisták kézben tartására irányuló zavaros, bomlasztó és hihetetlenül körmönfont szovjet erőfeszítéseket; s az Egyesült Államok »felszabadítási politikának« álcázott, gyermeteg tehetetlenségét. Felvillanyozó olvasmány, történelmi forrásmunkaként megkerülhetetlen." Zbignew Brzezinski elismerő szavai a kötet borítóján – együtt a közelmúltban elhunyt Litván György, illetve Mark Kramer hírneves harvardi kremlinológus méltatásával¹ – egybecsengenek az 1956 ötvenedik évfordulóján egyszerre öt nyelven: angolul, magyarul, oroszul, lengyelül és szlovákul megjelentetett mű primer (magyar nyelvű) recepciójával. John Lukacstól és Szigethy Andrástól² Varga Lászlón át³ Jeszenszky Gézáig⁴ és Bartus Lászlóig⁵ egyöntetű a vélemény: Charles Gati, a washingtoni John Hopkins Egyetem politológus professzora – alias Gáti Károly, a Nagy Imre értelmiségi holdudvarához sorolt (noha 1956. novemberi emigrációja idején alig 22 esztendős) újságíró-gyakornok – az évforduló gazdag könyvtermésének legmértékadóbb s várható hatásában legfontosabb művét publikálta.

Gati "olvasóbarát": terjedelmileg önkorlátozó, letisztult stílusú könyvében több évtizedes kutatómunka és érlelés – mérlegelés, töprengés, sőt tépelődés – eredménye összegeződik. Következtetéseit a szerző, megkönnyítve recenzenseinek feladatát, a kötet előszavában tézisszerűen ismerteti. E tézisek egyáltalán nem újak, az 56-os szakirodalomban egytől egyig megfogalmazódtak már. Ami új, az egyrészt a bizonyító anyag mennyisége és minősége, vagyis a hozzáférhető amerikai, szovjet és magyar archív források egyedülállóan széles körének és a szakirodalom szinte teljességének ismeretén, illetve az események egykori részvevőivel és a korszak kutatóival folytatott beszélgetéseken, vitákon alapuló szelekció, majd szintézis; másrészt az üzenet logikus rendbe illesztése és ennek megfelelő kifejtése.

A szerző fő következtetései – amelyek várhatóan az 56-ról szóló alapismeretek részévé válnak (s remélhető, hogy például a középiskolai tankönyvek anyagába is beépülnek) – a következők:

1. A felkelés folyamán ténylegesen (fegyveresen) harcolók – létszámukat Gati legfeljebb 15 ezer főre teszi⁶ – nagy többségükben nemzeti célokért: a függetlenség kivívásáért (a szovjet uralom ellen) harcoltak, anélkül hogy a rendszert magát elvetették volna. A felkelők, fogalmaz Gati, "mélységesen nacionalisták, szovjetellenesek és oroszellenesek voltak – ám nem a szocializmus ellenségei".⁷
   
2. "Másodszor: a forradalom híján volt a hatékony vezetésnek."⁸ A szerző különös gondot fordít rá, hogy e tézist – s konkrétan Nagy Imrének mint a felkelés (forradalom) kulcsfigurájának politikai vezetői alkalmatlanságát – részletesen alátámassza. Nagynak, mutat rá Gati, W. Gomulkához hasonlóan valós esélye volt arra, hogy hazáját elkormányozza "a szabadságharcosok nagyralátó elképzeléseinek és Moszkva minimális követeléseinek Szküllája és Kharübdisze között".⁹ Nagy Imre október 23-án (másodszor is) miniszterelnöki pozícióba kerülve, a desztalinizációs társadalmi mozgalom élére állhatott volna (kellett volna álljon) – akkor, amikor a felkelők követelései még egyértelműen reformkommunista célok és a hidegháború nemzetközi realitásainak keretein belül maradtak, s amikor "a forradalmat olyan mederbe terelhette volna, amelyik mértéktartó és a Szovjetuniónak elfogadható"¹⁰ lett volna. Ennek érdekében "kezdettől fogva tárgyalnia kellett volna nem csak a Szovjetunió Budapestre küldött két fő vezetőjével, Mikojánnal és Szuszlovval, de alighanem be kellett volna ülni egy repülőgépbe és el kellett volna menni Moszkvába, ott leülni és megtárgyalni az eseményeket."¹¹ Ehelyett Nagy csupán öt nappal később állt a felkelés élére, amelyet azonban akkor sem irányított; sodródott az eseményekkel, s behódolt a vezetetlenség miatt időközben radikalizálódott felkelőknek, elhallgatva előlük, hogy az egyoldalúan – a szovjetekkel való egyeztetés nélkül – megtett lépések nagy valószínűséggel katonai beavatkozáshoz vezetnek.12

   Magyarán, a forradalom miniszterelnöke híján volt a két, talán legfontosabb politikusi erénynek: az intuíciónak (a helyzetfelismerő és kezdeményezőképességnek), illetve – Gati kifejezésével – a "Deák Ferenc-i" kompromisszumkészségnek.¹³

   És – hozzátehetjük – egy harmadiknak is: a mulasztások és hibák belátásának, a konzekvenciák levonására való hajlandóságnak is… Mert bár Charles Gati Nagy politikusi fiaskójáról szóló tézisét nem terjeszti ki az exminiszterelnök 1956 utáni magatartásának s a Kádár-kormány vele szembeni – Nagy halálos ítéletébe és kivégzésébe torkollott – retorziójának megítélésére, a "rettenthetetlen és meg nem alkuvó" Nagy Imréről kialakult, lényegében konszenzusos kép (is) – éppen Gati tézise alapján – korrekcióra szorul. E már-már kanonizált szemléletben ugyanis Nagy Imre politikusi és magánemberi viselkedése megengedhetetlenül keveredik, s ez téves következtetések alapjául szolgál. Hiszen bár lehet Nagy hősi pózba merevedését "megtisztulásnak", NKVD-s előélete s egyéb tévelygései miatti magánemberi vezeklésnek tekinteni, ez azonban mit sem változtat azon, hogy mint politikus, Nagy Imre nem volt képes/hajlandó arra (sem), hogy elkerülhetetlen bukása utáni álláspontja kialakításakor tekintettel legyen az új konstellációra: a részben saját helyt nem állása miatt bekövetkezett tragikus végkifejletet követő kül- és belpolitikai realitásokra. Nagy "nem gyakorolt politikai önkritikát […] Úgy halt meg, mint igazi mártír és a valaha élt egyetlen tisztességes [sic!] bolsevik […] úgy lett hazafi, hogy közben mindvégig kommunista maradt."¹⁴ Csakhogy november 4-e után Nagy maga értelmezte "hazafiságának" s még kevésbé "kommunista" identitásának a magyar társadalom számára nem volt politikai értéke (haszna), míg "törvényes" miniszterelnöki tisztségéhez való ragaszkodása arra felettébb alkalmas volt, lehetett volna – akár bebörtönözve, akár emigrációba kényszerítve -, hogy a Kádár-kormányzat delegitimálásával tartósan nehezítse az államszocialista rendszer konszolidációját. Azét a rezsimét, amely – s a szakirodalomban ebben ma már nincs szignifikáns véleménykülönbség – a Nagy Imre nevével összekapcsolt 1953-56-os reformszocialista célkitűzések javát 1961-től politikai és gazdasági-társadalmi gyakorlattá konvertálta.

   Ha persze valaki a november 4-e utáni Nagy Imrének felmentést ad politikából, s magatartását kizárólag erkölcsi kritériumok szerint minősíti, nem járhat el másként Kádár János november 1-jei pálfordulásának megítélésében sem. Gati így is tesz, ám mondatai kellően ambivalensek ahhoz, hogy az olvasó, ha akarja, a megfogalmazásból kiolvashatja a szerzőnek azt a reális politikatörténeti értékelését, amely megfelel a mű egészére jellemző magas szakmai mércének. A szerző leszögezi, hogy miután Kádár (és Münnich) – valószínűleg Andropovtól – tudomást szerzett az október 30-i szovjet nyilatkozat visszavonásáról és a fegyveres beavatkozásról hozott prezidiumi döntésről, "választhattak: vagy árulóvá válnak, vagy hagyják, hogy az ország a sztálinista keményvonalasok kezére jusson".¹⁵ Ezután – bár "óvatosságból" feltételes módot és egyes szám harmadik személyt használ – ekként összegzi véleményét: "Hivatásos politikusok elképzelhetetlenül nehéz körülmények között meghozott, értelmes döntésnek neveznék elhatározásukat – hozzátéve talán, hogy egy hazafias érzésű politikusnak pontosan így kellett választania."¹⁶ Az értékelés enyhítéséhez fűzött morális "slafrok" az ezt követő mondatban szintén tartalmaz elismerést: "A valóságban azonban, ahol számít a tisztesség és becsület is, Kádár olyan embernek mutatkozott, aki minden határon túl képes hasznossági alapon dönteni, s akinek hiányzik az erkölcsi iránytűje."¹⁷ S hogy a message teljesen világos legyen, a gondolatmenet záró mondatában a szerző visszatér az "árulás" valós motivációjához: "A későbbi évek során [Kádár] több alkalommal is kijelentette: döntésének az volt az oka, hogy feltétlenül el akarta kerülni, hogy a Kreml a Rákosi vezette régi sztálinista gárdát helyezze vissza a hatalomba."¹⁸ Mivel Gatinak, tiszteletben tartva a történeti tényeket, nincs ellenvetése ezen érvvel szemben, Kádár szerepválasztását – kimondatlanul – hazafias, noha "morális" szempontból elfogadhatatlan cselekedetnek minősíti, szándékosan (?) nyitva hagyva, miféle erkölcsi megfontolás írhatta volna fölül a hidegháborús államközi rendszer által behatárolt, végső elemzésben Kádár, nem pedig Nagy által képviselt nemzeti érdeket.

3. Charles Gati elsősorban az előbbi – a felkelés fejetlenségét kimondó – tézisből vezeti le azt, hogy az SZKP KB Elnökségében kimunkált "cselekvésvázlatok" közül végül miért a katonai beavatkozás opciója kerekedett fölül.¹⁹ "Nem igaz – írja a szerző -, hogy a szovjetek csak az alkalmat lesték, hogy lőhessenek."²⁰ Ha a magyar követelések nem radikalizálódtak volna tűrhetetlen mértékben, Moszkvának minden oka meglett volna arra, hogy Magyarországnak "félfüggetlen", tehát a lengyel vagy akár a jugoszláv modellre hajazó státuszt engedélyezzen. A XX. kongresszuson körvonalazott, majd súlyos belső hatalmi küzdelmekben kiérlelt új szovjet politika egyik pillére ugyanis a "külső birodalom" országaival fenntartott kapcsolatok demokratizálása, azaz a szocializmushoz vezető nemzeti utak egyenjogúságának elismerése volt. Ez összefüggött és összhangban állt az 1955-ös bandungi konferencián – az afro-ázsiai országok (végső soron az el nem kötelezett mozgalom) "zászlóbontó" tanácskozásán – elfogadott Dasza Silával, a nemzetközi kapcsolatok tíz alapelvével,²¹ amit Moszkva a gyarmati sorból fölszabadult (vagy fölszabadulásukért harcoló) országok felé történő külpolitikai nyitás (a hruscsovi politikai innováció másik pillére) normájaként fogadott el.

   Tekintetbe kell venni ugyanakkor, hogy a Sztálin utáni szovjet vezetés, s mindenekelőtt Nyikita Hruscsov felfogásában az államközi kapcsolatok desztalinizációjának – amely, mint ismeretes, a két világrendszer tartós, békés egymás mellett élésének elvén nyugodott²² – két, egymást feltételező oldala volt. Egyfelől, elsősorban Jugoszlávia és Kína igényeinek eleget téve, a "szocialista pluralizmus" jegyében a Szovjetunió a korábbinál lényegesen nagyobb mozgásteret engedett vagy ismert el a rendszerbiztonság területén, illetve, mintegy a lenini politikához való visszatérés részeként, pártfogásába vette Ázsia és Afrika népeinek "ébredését", a gyarmati függés lerázását célzó küzdelmét. Másfelől egyidejűleg arra törekedett, hogy két- és többoldalú megállapodásokon, szerződéseken keresztül intézményes garanciát teremtsen a szovjet állam külső biztonsága számára. E célt szolgálta a szovjet diplomácia aktív fellépése az ENSZ intézményrendszerében éppúgy, mint Moszkva korábban ismeretlen igyekezete "barátsági és együttműködési szerződések" megkötésére a fel nem osztott, Európán kívüli térségek minél több fontos államával (Egyiptomtól Szírián át Indiáig), illetve legfőként: a Varsói Szerződés Szervezetének (VSZ) tető alá hozása. A VSZ-t aláíró államok kötelezettségvállalása a "kölcsönös, testvéri segítségnyújtásra" sub rosa a Szovjetunió biztonságpolitikai érdekkörébe tartozó országok korlátozott szuverenitásának elvét tartalmazta.²³ "Ez, ha nemzetközi jogi alapot nem is, mérlegelendő és – miként a Gati negyedik tézisében részletezett amerikai magatartás egyértelműen megmutatta – az USA és szövetségesei részéről ténylegesen akceptált hivatkozást nyújtott Moszkvának ahhoz, hogy a desztalinizáció kelet-közép-európai hatásaiban rejlő külső biztonsági kockázatokat – az általa megfelelőnek ítélt módszerrel – elhárítsa."²⁴

   Megjegyzendő, hogy a szovjet vezetés, az 1953-as keletnémet munkásfelkelés(ek)től az 1980-81-es lengyel válságig bezárólag, a katonai fellépést általában akkor mérlegelte (illetve szánta rá magát fegyveres beavatkozásra), ha valamely VSZ-tagállam rendszerbiztonsága és szövetségi hűsége – ezen keresztül a Szovjetunió külső biztonsága – egyszerre forgott kockán. Moszkva láthatóan jobban tűrte a szovjet felügyelet enyhítésére irányuló erőfeszítéseket, ha ezeket olyan nacionalista kommunista elitek vagy személyek kezdeményezték (Tito, Jugoszlávia, 1948; Gomulka, Lengyelország, 1956; Hodzsa, Albánia, 1961; Ceausescu, Románia, 1964), amelyek/akik egyébként a sztálini modellhez hasonló, keményvonalas belpolitikát folytattak.²⁵ Ugyanakkor, ha valamely szocialista ország kül- és biztonságpolitikai kérdésekben feltétlen hűséget, megbízhatóságot mutatott, a szovjet vezetés az államszocialista berendezkedés új (al)típusainak kísérleteivel kapcsolatban – például a részleges (a köztulajdon dominanciáját meghagyó) piaci átalakítással szemben az 1968 utáni Magyarországon, vagy a gazdaságszervezés "kibernetikus-technokrata" reformja iránt az NDK-ban és Csehszlovákiában az 1970-es években²⁶ – szintén türelmet mutatott. Az átléphetetlen határt, úgy tűnik, az egypártrendszerű politikai struktúra megtartása jelentette, amely a köztulajdon dominanciájának politikai biztosítéka, s ezen keresztül az államszocializmus "szubsztanciájának", a politika gazdasági-társadalmi integráló szerepe fenntartásának feltétele volt.²⁷ Bár a szovjet vezetők aligha voltak tisztában e problémakör elméleti összefüggéseivel, tény, hogy "az SZKP határozatai […] mindig erőteljesen hangsúlyozták az állam és a politikum meghatározó szerepét a szocialista építésben".²⁸

   Ismeretes, hogy az 56-os magyar felkelésről kialakított szovjet megítélés s az ehhez szabott magatartás – több hónapos tétovázás után²⁹ – véglegessé-végzetessé az SZKP KB Elnökségében október 30-ról 31-re bekövetkezett száznyolcvan fokos fordulat nyomán vált.³⁰ Hogy erre sor került, ennek súlyponti mozzanata Gáti szerint egyértelműen a Köztársaság téri pártház októberi 30-i ostroma volt. "Hruscsov számára – és Mikojan kivételével az egész szovjet vezetés számára – ez, a kommunisták kaotikus körülmények között történt lemészárlása volt elfogadhatatlan és tűrhetetlen. […] a mindennél erősebb, zsigeri reakciót a zűrzavartól való félelem […] váltotta ki. Ha Nagy Imre képes lett volna megakadályozni a Köztársaság téren történteket, s […] elszánt, független gondolkodású, de az erőviszonyokkal azért tisztában lévő kommunistaként tudott volna feltűnni, jó esélye lett volna arra, hogy maga teremtsen rendet háza táján."³¹

   A második számú ok, ami Hruscsovot, majd hatására az egész Prezidiumot előző napi, "félszívvel"³² meghozott döntésük megváltoztatására késztette, Nagy Imrének az egypártrendszer felszámolásáról szóló, október 30-án tett bejelentése volt. (Ezt – Gáti szerint – megelőzte Mikojan Tildy Zoltánnak, Nagy Imre helyettesének adott aznapi önhatalmú tájékoztatása arról, hogy "a Kreml elfogadta a többpártrendszer magyarországi bevezetésének gondolatát".³³ )

   E két, döntő jelentőségű megfontolás mögött az a szovjet felismerés állt, hogy a 30-i nyilatkozatban megfogalmazott "maximális politikai engedmény",³⁴ azaz a helyzet konszolidálása "a kommunista rendszer és a szovjet blokk egységének megőrzése mellett"³⁵ a Nagy Imre-kormány vezetésével mégsem teljesülhet.

   A fegyveres beavatkozást megalapozó többi külpolitikai mozzanat e kardinális szempontot inkább csak alátámasztotta, kiegészítette – részben post factum. Ilyen volt a Moszkvában tartózkodó kínai pártdelegációnak a magyar helyzetről formált sajátos véleménye,³⁶ illetve a fegyveres beavatkozás indokainak lengyel és jugoszláv elfogadása. Tito "nemcsak helyeselte a Kreml elhatározását – írja Gati -, de azt is felajánlotta, hogy Nagy Imrét a budapesti jugoszláv nagykövetség épületébe csalja – aztán engedi, hogy a KGB elrabolja és Romániába hurcolja".³⁷

   A szovjet csapatok Budapestről való kivonása megkezdésével egy időben, október 29-én új, háborús fázisába lépett szuezi válság nyilvánvalóan szintén befolyással volt a Magyarországgal kapcsolatos moszkvai döntésekre. Előbb, 29-én és 30-án a békés megoldáshoz szolgáltatott érveket,³⁸ 31-én viszont az új szuezi konstelláció már az intervenció egyik – ha nem is a legfőbb – érve volt: "Ha mi elhagyjuk Magyarországot, ez felélénkíti az amerikaiakat, az angolokat és a franciákat – az imperialistákat. Úgy fogják majd fel a dolgot, mint gyengeségünket, és támadni fognak… Egyiptomhoz akkor hozzátesszük Magyarországot. Nincs más út. Ha ez az álláspont támogatásra talál, ha osztják ezt, akkor elgondolkodunk, miképpen cselekedjünk."³⁹

   Végül a magyar felkelés fegyveres felszámolásáról szóló október 31-i szovjet döntés meghozatalában nyilvánvalóan fontos szerepet játszott az a körülmény, hogy Moszkva az előző néhány nap során egyértelmű biztosítékot kapott Washingtontól: "az Egyesült Államok nem szándékozik semmit sem tenni Lengyelország vagy Magyarország érdekében".⁴⁰

4. Ehhez kapcsolódik Charles Gati negyedik tézise, mely Washington 1956-os magyarországi, tágabban 1947-56 közötti kelet-európai politikáját minősíti, ekképpen: "az Egyesült Államok – ha mégoly határozott és kihívó politikát folytatott is – tájékozatlan és félretájékoztatott volt a változás kilátásai tekintetében".⁴¹ Véleményét a korábban (az 1980-90-es években) hozzáférhetővé vált amerikai külügyminisztériumi források s ezek gazdag szakirodalmi feldolgozásai ismeretén túl az először általa kutatott CIA-levéltári dokumentumok alapján fejti ki. "Jelenünkből visszatekintve – írja – nem az a kérdés tűnik a legfontosabbnak, hogy miért nem volt hajlandó az Egyesült Államok küzdeni Magyarországért egy olyan helyzetben, amely könnyen a harmadik világháború előjátékává válhatott volna; ennél sokkal érdekesebb kérdés, hogy miért nem volt hajlandó a propaganda és a diplomáciai csatornák lehetőségeit felhasználva józanabb és szerényebb célokat támogatni? Miért nem érezték többnek a keveset a semminél?"42

   Az USA kelet-európai politikáját Gati "három különböző prizmán" keresztül, a "mit mondott, mit tervezett, […] mit tett Amerika"⁴³ kérdésfelvetése alapján veszi szemügyre. Washington magyarpolitikájáról azonban a Vesztett illúziók nem sokat tesz hozzá ahhoz a képhez, amit Békés Csaba⁴⁴ , Borhi László⁴⁵ , Kovrig Bence (Bennett Kovrig)⁴⁶ vagy John C. Campbell⁴⁷ írásai alapján eddig is tudhattunk.⁴⁸

   Minthogy munkáját Gati amerikai olvasóknak is – vagy tán elsősorban éppen nekik – szánta, a könyvben túlságosan is bő teret kap a dullesi felszabadítási doktrína jegyében folytatott propaganda⁴⁹ és az 1956-os kelet-európai válság során tanúsított tényleges amerikai politika különbözősége. Következtetéseit nemegyszer meglehetősen indulatos vagy szarkasztikus formában fogalmazza meg: "Az Egyesült Államok Hollywood és a Madison Avenue legjobb technikáinak ötvözésével felajánlott egy terméket – a felszabadítást -, amelyet azonban soha nem kézbesített. A reklám megtévesztő volt, de meggyőzte Kelet-Európa elnyomott népeit arról, hogy ügyüket Amerikai is magáénak tekinti, s a szovjet elnyomókkal is elhitette, hogy Amerika kérlelhetetlen ellenség, akivel számolni kell."⁵⁰ Gati "képmutatónak" nevezi az amerikai magatartást, s "a közönséges politikai elemzések segítségével […] megmagyarázhatatlan igazság"-nak tartja, "hogy az Egyesült Államok kormányzata nemcsak a külvilágot, de saját magát is félrevezette a kommunizmussal kapcsolatos szándékai tekintetében".⁵¹ Az amerikai közszereplők, írja, "szinte vallásos bizonyossággal hittek a szavak erejében. Ebben a tekintetben vérbeli idealisták voltak – saját illúzióik áldozatai."⁵² Gáti náluk is elmarasztalóbb ítéletet mond az olyan "cinikus" politikusokról, mint Richard Nixon, akinek egy szigorúan titkos nemzetbiztonsági megbeszélésen elhangzott megjegyzését a könyv egyik fejezetének mottójaként idézi: "[…] az Egyesült Államok szempontjából nem volna maga a megtestesült rossz, ha a szovjet vasököl ismét lesújtana a szovjet tömb valamelyik országában, noha mindent összevetve kívánatosabb lenne, ha a Szovjetunióval és csatlós államaival való kapcsolatban folytatódna a jelenlegi enyhülési folyamat."⁵³ "Arcátlansága mögött – jegyzi meg a szerző – feltehetőleg politikai megfontolások húzódtak; nem feltétlenül a szovjet tábor csatlós államait szerette volna megszabadítani a Kreml uralmától, hanem a Kongresszust a demokratáktól."⁵⁴

Minthogy Gati érvelése e kérdésben (is) a politika felszínén marad, amihez ráadásul ismét morális szempontokat társít, nem veheti észre, mi a reális szerepe a hidegháborús retorikának, illetve tágabban az amerikai (és hasonlóképpen a szovjet) diskurzus és praxis közötti – a könyvben oly ékesszólóan ábrázolt – szakadéknak az ekkor in statu nascendi hidegháborús államközi rendszerben.

A második világháború után az Egyesült Államok előtt, hogy hegemón helyzetét a világrendszerben megőrizze-megszilárdítsa, két fő feladat állt:⁵⁵ (1) mielőbb stabil világrendet kellett teremtenie; (2) a fejlett centrumrégiók gazdasági szanálásával megfelelő keresletet kellett létrehoznia virágzó s szinte versenytárs nélkül maradt gazdasági vállalkozásai számára. Ami az első feladatot illeti, ezt Amerika "két részletben oldotta meg":⁵⁶ megalkotta a világrend formális keretéül szolgáló (eredetileg a roosevelti "egységes világ" elképzelésen nyugvó) ENSZ-intézményrendszert, illetve "a Jaltai Egyezmény néven ismertté vált megállapodásban" "megegyezésre jutott az 1945 utáni világ egyetlen komoly katonai hatalmával, a Szovjetunióval".⁵⁷ A jaltai rendszernek, Wallerstein szerint, három alapvető eleme volt: (1) a tényleges – európai s részben távol-keleti – érdekszféra-felosztás (ott, ahol a két vezető hatalom haderői érintkeztek egymással); (2) a világrendszerről való részleges szovjet leválás (delinking – déconnexion⁵⁸ ) elfogadása;⁵⁹ valamint (3) a saját hatalmi övezetében való politikai ellenőrzés megszilárdítása érdekében mindkét fél "joga" arra, hogy "erőteljes, kölcsönösen ellenséges retorikát alkalmazzon" a másikkal szemben.⁶⁰

A "jaltai" megállapodás, azaz a szuperhatalmi, bipoláris kompromisszum – vagy ahogyan később, a szovjet-kínai viszony megromlása után Peking és a nyugat-európai maoista szélsőbaloldal értelmezte: társuralom (kondominium) – azonban nem egyik percről a másikra, aktusszerűen jött létre, hanem az 1945-56 (vagy inkább az 1945-63) közötti nagyszámú nemzetközi konfliktus megpróbáltatásai eredményeként formálódott ki.

E próbatételek sorában 1956 ikerválsága: a kelet-európai és a szuezi válság különlegesen fontos szerepet töltött be.⁶¹ Úgy is fogalmazhatunk, hogy a hidegháborús államközi rendszer nagyrészt 1956 fejleményeinek hatására lépett az első (nyers, alapvetően konfrontatív) szakaszból érett (jellemzően kompetitív és kooperatív) periódusába, vagyis az enyhülésbe.⁶² Ebben négy különálló, ám egymáshoz illeszkedő és egymást erősítő momentum játszott szerepet:

1. 1956 megszilárdította a második világháború utáni status quót; kiszámíthatóbbá vált a két politikai-katonai tömb egymáshoz való viszonya.
2. Európa "előszobája", a Közel-Kelet visszavonhatatlanul kikerült egy letűnt korszak főszereplői: Nagy-Britannia és Franciaország befolyása alól. Ezzel egy időben a Földközi-tenger keleti medencéje és Nyugat-Ázsia is beemelődött a közvetlen amerikai-szovjet szembenállás erőterébe.
3. Párizs szuezi fiaskója nyomán döntő fordulat állt be az algériai háborúban, ami felgyorsította az afrikai dekolonizáció folyamatát.
4. Gamal Abdel Nasszer politikai megdicsőülése "fazont" adott a felemelkedő harmadik világ⁶³ önálló nemzetközi politikai érdekképviseletének: 1956 után kialakult az államközi rendszer harmadik érdekcsoportja, az el nem kötelezett államok mozgalma, amely számára a kelet-nyugati szembenállás fokozatosan szélesíthető mozgásteret jelentett. "Esélyt a felzárkózásra, amit az Észak, a modernizáció feltételeit birtokló centrumállamok megosztottsága kínál, s amely megfelelő politikával kiaknázható."⁶⁴

Jegyzetek

¹ M. Kramer az elmúlt tíz év során az 1956-os lengyel és magyar válsággal kapcsolatos szovjet politikáról maga is fontos tanulmányokat közölt; lásd Gati könyvének válogatott irodalomjegyzékét: 246. o.

2 John Lukacs: "Hozzászólás Charles Gati 1956-ról írt könyvéhez "; Szigethy András: "A világbutaság történelme ". Népszabadság, 2006. szeptember 2.

3 Varga László: "Új kérdések és válaszok 56-ról ". Élet és Irodalom, 2006. szeptember 22. 50. évf. 38. szám

⁴ Jeszenszky Géza: "Elkerülhető volt-e az 56-os forradalom leverése? " Magyar Szemle, 2006. 9-10. sz., október.

5 Bartus László: "Charles Gati forradalma ". Amerikai Magyar Népszava – Szabadság, 2006. október 25.

6 Elfogadva elsősorban Eörsi László (Mítoszok helyett, 1956. Noran Kiadó, Budapest, 2003) és Gyurkó László (A bakancsos forradalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001) becslését.

7 Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 13.

8 Gati: i. m. 13. (Kiemelés a szövegben.)

9 Uo.

¹⁰ Uo.

¹¹ Interjú Charles Gatival . Kossuth Rádió, Szülőföldünk – Magyarok a nagyvilágban, 2006. szeptember 15.

¹² Manapság divatba jött nálunk a politikusok "hazugságainak" az "erkölcsösség" piedesztáljáról való megbélyegzése. Föltéve – bár nem megengedve -, hogy az ilyen "magas lóról" (lásd a Legfőbb Közjogi Méltóság nyilatkozatait ez év szeptember-októberében) elkövetett moralizálásnak van bárminemű politikatörténeti relevanciája, említésre méltó Gati két – meglehetősen kemény – megjegyzése. A szerző szerint a november 1-je és 4-e közötti nyugalom az "önbecsapás luxusa", a "tudatlanság áldása" volt, aminek hátterében az állt, hogy a magyar miniszterelnök elhallgatta a közvélemény előtt, hogy "a semlegesség kinyilvánításának közvetlen oka a már meg is kezdődött szovjet invázió" volt (195. o.). Másrészt, mutat rá Gati, Nagy utolsó nyilvános megnyilvánulásának (a november 4-én hajnalban elmondott rádióbeszédnek) három állítása közül kettő "nem volt igaz": a magyar csapatok – minthogy a miniszterelnök (helyesen) "nem utasította a magyar hadsereget a sokszoros túlerő elleni értelmetlen és reménytelen küzdelemre" – nem "álltak harcban", s mint ismeretes, a kormány sem volt "a helyén". "A Nagy Imre-beszéd jelentése és különösen célja zavarba ejtően homályos – azóta is" – jegyzi meg Charles Gati (196. o.).

¹³ Megjegyzendő, hogy ez a vélemény az eseményekkel szinte egy időben is megfogalmazódott. Isaac Deutscher például már 1956. november 15-i cikkében kifejtette: a szovjetek annak reményében vonultak ki október 23-a után, hogy "ez lehetővé teszi Nagynak, hogy nemzeti kommunista rendszert alakítson ki, amely, akárcsak Gomulkáé, a szovjet blokkban marad. Ez a remény két vagy három nap múlva meghiúsult, amikor nyilvánvalóvá vált a magyar kommunizmus felbomlása, és Nagy kilépett a Varsói Szerződésből." Melvin J. Lasky (ed.): The Hungarian Revolution. A White Book (Secker and Warburg, London, 1957) alapján idézi: Rainer M. János: "Nagy Imre. Egy XX. századi magyar életút a világban ". Élet és Irodalom, 2006. június 16.

¹⁴ Gati: i. m. 222.

¹⁵ Uo. 192.

¹⁶ Uo. (Kiemelés: L. Gy.)

¹⁷ Uo. (Kiemelés: L. Gy.)

¹⁸ Uo.

¹⁹ Ennek részleteiről lásd Dobos Gábor e számunkban közölt dolgozatát.

²⁰ Gati: i. m. 14. o. (Kiemelés a szövegben.)

²¹ Ez az 1954-es kínai-indiai közös nyilatkozatba foglalt Pancsa Sila, az öt vezérelv kibővítése volt, amely a szintén 1954-es, jugoszláv-indiai kezdeményezésű pozitív semlegességgel együtt az el nem kötelezett mozgalom politika fundamentumává vált.

²² Szemben az osztályharc kiküszöbölhetetlen éleződésének, s emiatt az újabb világháború elkerülhetetlenségének sztálini-zsdanovi koncepciójával.

²³ Még ha nem is abban az explicit formában, ahogyan azt 1968 után a "Brezsnyev-doktrína" tartalmazta. A szerződés szövegét lásd: Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1945-1982, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1985, 283–288.

²⁴ Vö. Lugosi Győző: "Az ikerválság. 1956". In: Poór János (szerk.): Ötven nagyon fontos évszám. Lord Könyvkiadó, Budapest, 1995, 338. Egyébként alighanem ennek jugoszláv részről való felismerése miatt hiúsult meg Hruscsov várakozása, hogy 1955. júniusi belgrádi "Canossa-járása", majd a Belgráddal való külkapcsolatok szorosra fűzése (benne első helyen éppen a magyar válsággal kapcsolatos magatartás szovjet-jugoszláv egyeztetése) előbb-utóbb elvezethet Jugoszláviának a szocialista táborba történő teljes körű integrálásához, beleértve akár a Varsói Szerződésbe való belépést is. Lásd ehhez Békés Csaba tanulmányát: "Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban?". In: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 339–360.

²⁵ Azaz a hatalomgyakorlás monopolisztikus, nem pedig gramscii értelemben vett hegemonisztikus formáját valósították meg. Lásd Szigeti Péter vitaindító tanulmányát az államszocializmus történelmi helyéről: "Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok". Eszmélet, 58. sz., 2003. nyár, 40.

²⁶ Szigeti: i. m. 41.

²⁷ Lásd uo. 39, 53.

²⁸ Wiener György: "Hozzászólás az államszocializmus-vitához". Eszmélet, 60. sz., 2003. tél, 56.

²⁹ A témakör gazdag – javarészt már a megnyitott szovjet levéltári források alapján íródott – irodalmához lásd Dobos Gábor bibliográfiáját.

³⁰ "Mire a Pravda eljutott olvasóihoz – írja igazi újságírói fordulattal Gati -, a nyilatkozat érvénytelen és érdektelen volt." (Gati: i. m. 186.)

³¹ Uo. 209-210. o.

³² A kifejezés Krausz Tamástól származik: Az 1956-os magyarországi felkelés nemzetközi összefüggéseiről. Az SZKP KB Elnökség üléseinek döntései a világpolitika tükrében. Kézirat.

³³ Gati szerint Mikojan erről nem egyeztetett Szuszlovval, a másik moszkvai küldöttel, s nem kérte ki előzetesen az SZKP KB Elnökségének véleményét sem.

³⁴ Békés: i. m. 359.

³⁵ Uo.

³⁶ A kínaiak november 1-jén a kivonulásról szóló október 30-i szovjet döntést hivatalosan üdvözölték, miközben a Prezidium 30-i ülésén a kínai delegációt vezető Liu Sao-csi a magyar helyzetről úgy foglalt állást, hogy "a csapatoknak Magyarországon és Budapesten kell maradniuk". Krausz: i. m.

³⁷ Gati: i. m. 191. o.

³⁸ Hruscsov a terjeszkedő politika látszatának elkerülését hangsúlyozta, mondván, különbözni kell az angoloktól és a franciáktól, akik "Egyiptomban főzik a kását". "Ne kerüljünk velük egy társaságba." Idézi: Krausz: i. m.

³⁹ Idézi Krausz: i. m. A Gati-könyvben található szöveg a Mark Kramer-féle angol fordítás (Cold War International History Project 8-9. sz. 1996/1997. tél) továbbfordítás magyarra, s ezért eléggé távol áll az eredeti orosz szövegtől.

⁴⁰ Békés Csaba: "Az amerikai kormány és a magyar semlegesség 1956-ban". Évkönyv III. – 1994. 1956-os Intézet, Budapest, 1994. 176.

⁴¹ Gati: i. m. 14.

⁴² Uo. 15–16. (Kiemelés a szövegben.)

⁴³ Uo. 74.

⁴⁴ Az idézett műveken kívül például "Egy megvalósulatlan amerikai javaslat a magyar forradalom megsegítésére 1956-ban". Holmi, 1993/10. sz.; "The 1956 Revolution and World Politics". The New Hungarian Quarterly, 36. évf. 1995.

⁴⁵ "Az Egyesült Államok Kelet-Európa-politikájának néhány kérdése, 1948-1956". Történelmi Szemle, 37. évf. 1995. 3. sz.; "Az USA és Kelet-Európa, 1948-1958". História, 18. évf. 1996. 1. sz.; "Rollback, Liberation, Containment or Inaction? U. S. Policy and Eastern Europe in the 1950s". Journal of Coldwar Studies, 1. 1999. Borhi ez irányú kutatásait összegezte "Az USA és a magyar forradalom" című előadásában az MTA és a Budapesti Európa Intézet Az 1956-os forradalom a világpolitikában címmel, 2006. szeptember 7-én megrendezett nemzetközi tudományos konferenciáján.

⁴⁶ The Myth of Liberation: East-Central Europe in U.S. Diplomacy and Politics since 1941. John Hopkins University Press, Baltimore, 1973; s főleg: Of Walls and Bridges. The US and Eastern Europe. New York University Press, New York, 1991; "Felszabadítók. A nagyhatalmak és Magyarország 1956-ban". In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Tanulmányok. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995.

⁴⁷ "Az Egyesült Államok kormánya és a magyar forradalom". Világosság, XXXII. évf. 1991. 10. sz.

⁴⁸ Azonkívül, hogy immár eredeti források is bizonyítják: a CIA értékelésében Magyarország a balkáni államokkal együtt a legalacsonyabb fontossági besorolást kapta. Lásd Gati: i. m. 76-77.

⁴⁹ Amelyben a főszerep a müncheni Szabad Európa Rádiónak jutott. A könyv hosszú oldalakat szentel a SZER – s különösen annak magyar részlege – dicstelen 56-os szerepének.

⁵⁰ Gati: i. m. 76.

⁵¹ Uo. 215.

⁵² Uo.

⁵³ Uo. 73. A kijelentés 1956. július 12-én hangzott el.

⁵⁴ Uo. 215. o.

⁵⁵ A gondolatmenet Immanuel Wallersteiné: "Globalizáció vagy az átmenet korszaka? A világrendszer alakulásának hosszú távú szemlélete". Eszmélet, 43. sz., 1999. ősz, 18-20.

⁵⁶ Wallerstein: i. m. 19.

⁵⁷ Uo.

⁵⁸ Lásd ehhez főként Samir Amin számos munkáját, például: La Déconnexion. Pour sortir du systčme mondial. La Découverte, Paris, 1986.

⁵⁹ Aminek inverzén annak szovjet részről való akceptálása állt, hogy a Szovjetunió és "külső birodalmának" államai kimaradnak az amerikai finanszírozású újjáépítésből (Marshall-terv).

⁶⁰ Wallerstein: i. m.

⁶¹ Mindkét válság két komponensű volt, azaz nem csak a lengyel és a magyar események interferáltak, hanem az egyiptomi és az algériai válság is összefüggött. Sőt, az egyidejűség miatt vitathatatlan a két válságrégió eseményeinek egymásra hatásai is. Ezt a szakirodalomban a legadatoltabban Salgó László munkája mutatta be (A szuezi háromszög – 1956. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986), amely – mivel a magyarországi felkelést a Kádár-rendszer szempontjai szerint értelmezi (magyarán: ellenforradalomról beszél) – méltánytalanul merült feledésbe.

⁶² Lásd ezzel kapcsolatban Gati fejtegetését az amerikai külpolitika három, "egymástól teljesen független" (sic!) vonulatáról (konfrontáció, versengés, együttműködés). Eszerint az eisenhoweri-dullesi külpolitika kettőssége, ellentmondásai a konfrontációról (felszabadítás) a versengésre és együttműködésre (fellazítás és détente) való átmenetből eredtek (101–103.).

⁶³ A "Third World", "Tiers-Monde" fogalma – Alfred de Sauvy francia demográfus 1954-es "találmánya" – a nemzetközi viszonyok leírásánál ezután kerül használatba.

⁶⁴ Lugosi: i. m. 341.

Mansfeld -Magasabb szempontból (rend. Szilágyi Andor) 2006. A film honlapja.

A közelmúlt politikai zavargásai nemcsak azt bizonyították, amit eddig is tudni lehetett, nevezetesen, hogy a parlamenti választásokon másodszor is vesztes pártvezér nem fogja elásni a csatabárdot 1956 ötvenedik évfordulója alkalmából, hanem azt is, hogy valójában milyen mély szakadék tátong '56 megítélésében a különböző társadalmi csoportok között. A múlt feldolgozatlanságát többnyire a történészek szokták hangsúlyozni, itt azonban nem a szakirodalom hiányosságairól van szó, hiszen 1956, legalábbis a rendszerváltozás óta, az egyik legjobban kutatott hazai témák egyike. A forradalom emlékének felhasználása – például azoknak a fiataloknak a körében, akik a rendőrök ellen emelt barikádokon '56 örököseinek érezték magukat – azonban egyértelműen azt bizonyítja, hogy az események megítélését a köztudatban nem a tényfeltáró történeti munkák, mint inkább a mítoszok alakítják. 1956 vonatkozásában azonban azt kell mondanunk, hogy nem csak a minimális nemzeti konszenzus hiányzik arról, mi is volt valójában a "történelmi" '56, hanem a róla kialakított mítoszok is nagyon különbözőek.

A nemzeti mitológiából (is) hiányzó konszenzus egy példája éppen Mansfeld Péter, akit 18 éves korában államellenes szervezkedés, terrorbanda szervezése és gyilkosságra való szövetkezés vádjával 1959-ben kivégeztek. A megtorlások legfiatalabb áldozatát 1990-ben rehabilitálták, és szinte azonnal megkezdődött az alakja köré szőtt mítoszok gyártása. Ezek közé tartozott, hogy a fiút 1956-os forradalmi tevékenysége miatt érte a megtorlás, illetve hogy a kivégzéssel a hatóságok szándékosan megvárták a 18. születésnapját. A történész Eörsi László több munkájában is bebizonyította, hogy a legendák egy része teljesen alaptalan.¹ A fiatal és tehetséges szakmunkástanuló, aki második helyezést ért el a szakma legjobb ipari tanulója címért folyó versenyben, nem 1956-os tevékenysége miatt került először összeütközésbe a rendszerrel, hanem kisebb-nagyobb tolvajlások okán. A vizsgálati fogságból kiszabadulva a fiú barátaival "bandát" szervezett, de akcióikból (gépkocsilopás, egy rendőr fegyverének az elvétele – akit először megfenyegettek, hogy megölik, de aztán bántatlanul elengedték -, illetve egy, Mansfeld volt cellatársát feljelentő feleség megbüntetésének a terve, akit a fiúk meg akartak ölni, később pedig erőszakolni, de mivel a nő helyett a férjet találták otthon, elálltak a bosszú tervétől) még ekkor sem volt egyértelmű, hogy mennyire fűtötte őket a politikai ellenállás gondolata, illetve mennyiben voltak ezek az akciók egyszerű kamaszkori balhék.

Eörsi László szerint Mansfeld valójában a börtönben vált politikai ellenállóvá, mint ahogyan erkölcsi nagysága is ott mutatkozott meg igazán: a fiú a reménytelen helyzetben is mindent megtett, hogy mentse a többieket, elsősorban Blaski József nevű barátját, aki akkor már nagykorú volt, és magára vállalta a felelősséget a "bandavezérségért", illetve az akciók szervezéséért, amelyekkel, úgymond, a forradalmat szerette volna újjáéleszteni. A másodfokú bíróság végül éppen a fiú hajlíthatatlansága miatt változtatta meg Mansfeld életfogytig tartó büntetését halálbüntetésre, mivel viselkedése javíthatatlan "ellenforradalmárnak" mutatta a fiút, akinek elfogatása után volt egy sikertelen szökési kísérlete is. Mansfeld Péter "bűnei" természetesen távolról sem indokolnak egy ilyen súlyos ítéletet, és kétségtelen, hogy 1956 nélkül nem is lehetett (vagy kellett) volna politikai ügyet kreálni a "banda" akcióiból. (Mansfeld korábbi tolvajlásaiért egyéves börtönbüntetést kapott, de a végrehajtást háromévi próbaidőre felfüggesztették, és a munkahelyén is megbocsátottak neki.) Mártíriumában azonban vajmi kevés szerepe volt 56-os múltjának, mint ahogyan a hatóságoknak – sajnos – a kivégzéssel sem kellett volna megvárniuk a 18. születésnapját, mivel az 1957. július 15-én hatályba lépett 34. sz. rendelet lehetővé tette a fiatalkorúak halálbüntetését.²

Filmeken azonban ne kérjünk számon történeti igazságokat, mint ahogyan a vadnyugat mítoszának megteremtését is meglehetősen egyoldalú történeti narratívák alakították. A rendezőnek szíve joga a kezdetektől tiszta lelkű forradalmárnak látni (és láttatni) hősét, aki fegyverét is pénzért veszi egy barátjától, és amikor letartóztatása alatt "szembesítik" az akkor már megkínzott fiút egykori gyári főnökével, rögtön kiderül, hogy a motorbicikli ellopására, amely miatt korábban elítélték, természetesen a háromgyerekes családapa vette rá, aki elhitette a naiv Mansfelddel, hogy a járművet csak "fusizásra" veszi kölcsön, hogy el tudja tartani a három gyerekét, és a mérnök "elvtárs" is tud a dologról. Miután kiderül, hogy a munkásnak tényleg három gyereke van, az okos főhadnagy azonnal átlátja, hogy a fiú igazat mondott, és innen már magától értetődik mindenki számára, aki csak egy kicsit is tisztában van a Kádár-rendszer működési mechanizmusával, hogy a lelepleződött atyát rögtön beszervezi gyári besúgónak. Az is magától értetődik persze, hogy az egész beszervezés a legnagyobb titokban, az "ellenforradalmár" Mansfeld orra előtt folyik, sőt, a főhadnagy még a besúgó álnevét is elismétli a fiú előtt. De hát nyilván szükség van erre, hogy a Kádár-korszakban mégoly tájékozatlan néző is azonnal megértse, hogy "azok" a kommunisták nemcsak szörnyetegek voltak – ahogy egy egyébként szimpatikusan tárgyilagos szereplő hangsúlyozza -, hanem ráadásul hülyék is.

A rendező természetesen feláldozhatja a történeti valóságot a "magasabb" humanizmus oltárán – azt azonban éppen az utóbbi nevében megjegyezhetjük, hogy míg a filmbéli Mansfeld valóságos Grál-lovaggá magasztosul (a nemi erőszak terve például szóba sem kerül, sőt, a fiú még a meztelen nőt kukkoló fiatalabb "bandatagokhoz" sem csatlakozik; kapcsolata a barátnőjének mondott lánnyal mély, jelentőségteljes pillantásokra szorítkozik, amelyeket főleg a lány vet a filmben kifejezetten szűziesnek ábrázolt fiúra), addig a filmben egyébként többször is nevesített Vágó Tibor bírót nyilván nem illeti meg a minimális emberi méltósághoz való jog. Az egész filmen végigvonuló "magasabb szempontból " sem érthető meg ugyanis, hogy miért kell az ítéletre váró fiúknak (és szegény nézőknek) végigszenvedniük, amint a bíró lassított felvételben kanalazza kislábaskából az ebédjét, hacsak azért nem, hogy a bíró alakja a lehető legellenszenvesebben mutatkozzon meg a naiv néző előtt, aki netán még nem tudná, hogy a kommunista bírók nemcsak véreskezű szörnyetegek voltak, hanem rendes étteremre sem telt nekik. A bíró felülről fényképezett feje és a József Attila felejthetetlen verséből itt maradt lábaska (szintén felülről) nyilván adekvátan fejezi ki a sokat hangoztatott "magasabb szempontot", ahhoz azonban nem kell magasabb filmes iskola, hogy az ember tudja, ügyes beállítással mennyit lehet rontani (vagy javítani) egy figurán. Ha az alkotónak nem jutott eszébe ennél valamelyest szimbolikusabb kifejezésmód, hogy érzékeltesse a bíróról és az eljárásról alkotott véleményét, akkor a "magasabb" művészet nevében igazán eltekinthetett volna ettől az ízléstelen és méltatlan jelenettől.

A film alapvető problémája tehát nem a történeti igazság hiánya, hiszen attól még születhetnének a Mansfeldből mítoszok – vagy legalábbis minden együtt volt ahhoz, hogy a film közönségsiker legyen. Az alaphelyzetet még egy hollywoodi filmrendező is megirigyelhetné, hiszen a nagy elődök – A Pál utcai fiúk és a Valahol Európában – óta lehet tudni, hogy gyerekekkel bukni nagyot nem lehet, pláne akkor, ha a gyerekek igaz ügyért harcolnak, és ráadásul még üldözik is őket. Miután hősünk szülei válása miatt még édesapját is elveszítette, illetve meg van áldva egy, csak a gyermekeiért élő, elgyötört édesanyával, még a lélektani háttér is tökéletes a Valahol Európában sikerének megismétléséhez (ahol a főszereplő fiú egy intézetből szökik, a lány családját pedig deportálták).

A Mansfeldnek mint közönségfilmnek mindezek dacára sikerül teljesen megbuknia, és ezért kivételesen nem a szórakoztatóipar színvonaltalan termékein elbutult közönséget, mint inkább a filmet lehet okolni. Itt természetesen fel lehet sorolni a film alapvető hibáit, amit egyébként meg is tettek a kritikusok, például azt, hogy a film a kezdeti izgalmak után tömény unalomba fullad, amiből a malmozás izgalmai és a szovjet elvtárs alig észrevehető magyar akcentusa csak ideig-óráig tudja kizökkenteni a nézőt, aki még nem eléggé járatos az ávósok világában, és ezért például meglepődik azon, amikor Bárányos elvtárs meglepődik azon, hogy őt is lehallgatják, méghozzá egy virágcserepen keresztül. Megjegyzem, én a magam részéről azon lepődtem meg, hogy a két vizsgálótiszt együtt fürdik a vallatószoba és a direkt erre a célra felszerelt vallatólámpa szomszédságában berendezett lakályos fürdőszobában – bár a bíró lábaskája után már érthető, hogy a főhadnagynak sem telik fürdőszobás lakásra.

A film (és a néző) helyzetét tovább rontja, hogy az alaptörténetben olyan sokat ígérő lélektani drámákat sem sikerül a rendezőnek kibontania; az első félóra után Mansfeld társai teljesen eltűnnek a színről, ami annál inkább meglepő, hiszen a film hangsúlyos eleme, hogy a fiú a barátaiért áldozza fel magát. Egyedül viszont ezt a drámát a szegény főhősnek elég nehéz eljátszani. Az anya-fiú kapcsolat lélektani szempontból sokat ígérő fejlődése is teljesen kiaknázatlan marad – nem utolsósorban azért, mert Maia Morgenstern teljesen hiteltelenül alakítja az egyszerű fodrásznő és sokat szenvedett édesanya szerepét. A klasszikus pszichológiai képletben az apa nélkül felnövő fiú életében különösen nagy szerepet kaphatna a felkelők parancsnoka, Szabó bácsi – amikor erről faggatják, Fancsikai Péter maximálisan vissza is adja ennek az érzelmi töltetét, amiből egyébként kiderül, hogy fiatal kora ellenére sokkal több pszichológiai érzéke van, mint Maia Morgensternnek. Szabó bácsira azonban a rendező nem sok időt veszteget, ami annál inkább különös, hiszen valószínűleg lényegesen nagyobb hatást gyakorolt Mansfeld politikai nézeteire (és talán a börtönben tanúsított elszántságára is), mint a szerencsétlen háromgyerekes családapa, alias besúgó, akivel a főhadnagy legalább tíz percen keresztül ordítozik Mansfeld és a közönség okulására.

Ennél komolyabb izgalmakat ígérne, ha a film hitelt érdemlően tudná bemutatni, hogyan lesz a fiúból a börtönben hős, illetve miért nem sikerül vallatóinak az ötletesen alkalmazott kínzásokkal sem megtörniük ezt a magányos, elszigetelt és a különböző szembesítések alkalmával kellőképpen megfélemlített gyereket. Az erős lámpa, amivel a fiú szemébe világítanak, még a szovjet elvtársnak is szemet szúr – bár a filmből nem derül ki, hogy helyteleníti, vagy inkább eltanulni akarja a főhadnagytól az ötletet. Ezen a ponton azonban a forgatókönyv valóban tartogat a néző számára izgalmakat, én ugyanis ma sem értem, hogy ha Mansfeld az első perctől kezdve magára vállal mindent, amit a nyomozóknak rá kellene bizonyítaniuk, akkor miért van szükség arra, hogy másfél órán keresztül kínozzák. Az ötödik pecsét rafinált kínzóinál a cél az áldozatok emberi méltóságának megtörése, itt azonban a kihallgatást vezető főhadnagyból éppen ellenkező reakciót vált ki a kínzás; ha lehet hinni a fürdőszobai jelenetnek, akkor a fiú gyötrelmeit és reménytelen helyzetét látva saját magától is megundorodik.

Természetesen sokféleképpen magyarázható, hogy miért nem sikerül kihoznia a rendezőnek a Mansfeldből azt, ami benne van, ami egyébként azért is sajnálatos, mert a színészek – a már kritizált Maia Morgensternt és Eperjes Károlyt leszámítva, aki körülbelül olyan hitelesen alakítja a kommunista "főelvtárs" szerepét, mint Morgenstern a fodrásznőt – igazán mindent megtesznek, hogy kihozzák az általuk megformált figurákból a maximumot, ami különösen nagy teljesítmény ahhoz képest, hogy milyen közhelyszerűek vagy színtelenek ezek a figurák. Történész szemmel nézve a film bukásának oka éppen a rendezőnek azon igyekezetében keresendő, hogy kibékítse az 1956-hoz kapcsolódó összeegyeztethetetlen mítoszokat. Nem az az érdekes, hogy Mansfeld Péter lopott-e motorbiciklit a gyárból, vagy nem, hanem az, hogy társadalmi háttere semmiképpen nem felel meg az "úri középosztály" ízlésének, amelyhez a rendező szemmel láthatóan mindenképpen alkalmazkodni szeretne.

Így már érthető, hogy miért viselkedik úgy Maia Morgenstern, aki amúgy egyszerű fodrásznő, mint egy száműzött grófnő, illetve miért van szükség arra, hogy az unalomig tompítsák a film elején a banda kisebb-nagyobb stiklijeit (ahol például a legnagyobb vagányság egy meztelen nő stírölése, illetve eseményszámba megy, hogy a pesti srácok megtanulják Blaskitól a "kukoricagóré" szót). Noha azok már a 60-as évek; a Megáll az időben Gothár Péter azért ennél különb pesti vagányságokat is megmutat… A történelem azonban, ahogy Lenin elvtárs is megmondta, az élet tanítómestere. A rendező büntetése, hogy a filmjében minden élet hiányzik – Mansfeld alakja nem azért hiteltelen, mert Fancsikai Péter rosszul játssza a szerepet, hanem azért, mert a jól nevelt, katolikus úrigyerek alakját, akinek a rendező látni szeretné a hősét, egyszerűen nem lehet összeegyeztetni a belevaló pesti vagány srác – Gothár Pierre-jének – felejthetetlen figurájával. Szilágyi Andor Mansfeldjéből így nagyon is feledhető figura lesz, sajnos.

A kibékíthetetlen mítoszok konfliktusa a film egészén végigvonul, és megakadályozza minden, az alaptörténetben még olyan ígéretes emberi dráma kibontakozását. Ezért sikkad el a filmben a kamaszok közösségének az értelmetlen elnyomás elleni lázadása – hiszen a börtönön kívüli világ, amit a film megjelenít, nem megy túl a Gellért fodrászszalonjának egyébként nagyon reprezentatív közönségén – a német vendégen, aki csak Mansfeldné kedvéért jár oda, a régi rendszerből itt maradt grófnőn, aki persze szinte barátnőjeként kezeli a fodrászát, és egy rendkívül utálatos ávósfeleségen, aki pont úgy viselkedik, mint a grófnők a kommunista propagandafilmekben. Ezenkívül felvonul még egy főkommunista, aki viszont a régi grófokra hajaz, amennyiben kifestett szeretőt tart, és autóval furikázik. Ebben az összefüggésben persze értelmet nyer a bíró sokat emlegetett lábaskája, benne a darás tésztával, amit akkora örömmel kanalaz a halálos ítélet kihirdetése előtt – hiszen látható, ugye, honnan jönnek "ezek", még akkor is, ha sikerült felkapaszkodniuk az uborkafára. Az undok ávósfeleség meg leginkább házmesternének van maszkírozva, hogy a társadalmi körkép teljes legyen. Az ugyan nem derül ki egyértelműen a filmből, hogy milyen lenne az ideális világ, de nagyon úgy tűnik, hogy elég lenne a boldogsághoz, ha felakasztanák az összes kommunistát, és a grófnő megint elmehetne Abbáziába nyaralni. Ezzel a retrográd nézettel azonban nehezen lehet forradalmat csinálni. (Azt már csak a puszta gonoszkodás mondatja velem, hogy ha netán visszajött volna a filmben olyan idillikusan ábrázolt grófi világ, kérdéses, hogy az úri közönség mikor engedte volna az asztalához egy fodrász fiát).

A Valahol Európában Pétere több nemzedék hőse tudott lenni, nem csak a film emberi üzenete és Gábor Miklós nagyszerű játéka miatt, hanem azért is, mert Radványi Géza és Balázs Béla jó érzékkel nem kívánták kozmetikázni a fiú csavargó múltját, illetve azt, hogy eleinte esze ágában sem volt felvállalni a gyerekközösség vezetését. Egy esendő hőssel mindig könnyebben azonosul a néző, mint egy piedesztálra emelt szenttel, akinek nincs is hová fejlődnie. A Mansfeldben benne volt ez a lehetőség – hiszen éppen azt kellett volna megmutatni, hogyan csinál egy korántsem szent, mint inkább vagány, az életben és a politikában is inkább hányódó fiúból hőst egy rendszer ostobasága. Persze ahhoz, hogy ez az üzenet átjöjjön, kellett volna a Valahol Európában alkotóinak mélységes humanizmusa, ami a Mansfeldből reménytelenül kimaradt.

Jegyzetek

¹ Eörsi László: Mansfeld Péter és kultusza Népszabadság, 2002. október 22.; id. Mansfeld Péter: A valóság és a mítosz Beszélő, 2002. 12. sz. 46-58.; id. Mansfeld Péter: A megtorlás legfiatalabb áldozata. Rubicon, 2002. 11-12. sz. 30-33.

² Eörsi László azt írja, hogy erre már egy 1989-es cikk is rámutatott (Sz. P.: Mansfeld Péter '56 legfiatalabb áldozata. Sztori, 1989. 7. sz.).