Pethő Bertalan: Japán út/viszony I., II. Platon Kiadó, Budapest 2003, 2006.

Pethő Bertalan kétkötetes munkája azoknak ajánlható, akik a japán világról filozófiai elemzést akarnak olvasni.

A kapitalista társadalom egyik változatáról van szó, mert sokféle kapitalizmus van. Az első a "neoamerikai" (USA) modell, amely az individuális értékekre, a rövid idő alatti legnagyobb nyereség megszerzésére és a pénz-piac túlerejére épül. A második a "rajnai" modell, amely a szociális piacgazdálkodásra, a konszenzusra és a hosszú távú tervezésre épül, ahogy az Németországban és Észak-Európa más országaiban gyakorlat. Ennek változata a japán gazdaság is.¹

Pethő első felfedező útja az USA-ba vezetett. Erről az útról számolt be A posztmodern Amerikában (1991), jó egy évtized múlva pedig Japánról írt. Mindkét műnek az volt a célja, hogy felvillantsa a mai világkapitalizmus két sikeres és különböző kapitalista társadalmának, kultúrájának főbb jellemzőit, mélyebb történelmi-társadalmi, kulturális meghatározottságukat nem kutatva, de leírva azokat a benyomásokat, érzéseket, amelyeket az első eleven találkozás kiváltott benne. Törekedett arra, hogy ítéletei mentesek legyenek mind a Japán iránti nyugati előítéletektől, mind a Nyugattal szembeni, Japánban kialakult előítéletektől.

Ezt a szellemi-lelki állapotot és álláspontot azért sem könnyű megvalósítani, mert hosszú ideig az volt a közös előítélete a nyugati és a japán kutatóknak, hogy nem tudjuk egymás világát megérteni a létező különbözőségek miatt.

Most azonban pillantsunk a szerző szellemi-értelmi-érzelmi képernyőjére, miként is jelenik meg azon a két társadalom élete. Az USA-ban a szerzőt lenyűgözte "a civilizátummal betöltött lét", a már-már korlátlan technikai elérhetőség, "a boldogulás történelmileg töretlen vonulata, […] amit magam körül érzékelek, abban van valami töretlenség, egy tiszta és hiteles kép". Észreveszi azonban azt is, hogy e semleges nemű civilizátumnak árnyoldalai is vannak, például a "lakásgép" képében, s abban, hogy "aki benne lakik, nem számít". Feljegyzi a látványosságtól való elbűvöltséget is, s fontos megjegyzést tesz: "a posztmodern […] nincsen másképp, mint nyugtalanítóan".²

"Aki bele tud feledkezni ebbe a világba, az nem lát különbséget kultúra és civilizáció között."³ A posztmodern világnak Amerikában az a természete, hogy a kultúrától "különvált civilizáció – amit civilizátumnak nevezünk – szippantja magához a kultúrát, nem pedig a kultúra hozza magával, saját részeként, a civilizációt".⁴

A Japánban tett utazás másfajta élménnyel járt. Japán is civilizátummal betöltött világ, mégis a japán emberek közötti finom, árnyalt kapcsolatok, érintkezési formák, viselkedés, a "fiatal nők finomsága" s az odalátogatók iránti magatartásuk stb. ragadták meg szerzőnket, és "útitársát, Zs"-t is. Az "útitárs" – egy másik érzékeny ember -, aki nem a tudós szemével nézte ezt az eddig ismeretlen világot, azt fedezte fel, hogy "az emberektől olyan szép a vallásuk" is.⁵

Pethő kiindulópontnak tekinthető sorai szerint: "Szabadbattyán és Lepsény között alig tudok felismerhető betűket írni a naplófüzetembe, annyira zötyköl az IC gyorsvonat. Sokszor eszembe jutott ez a vonalszakasz, amikor […] az óránként 260 kilométeres sebességgel száguldó japán gyorson utaztunk – azon lehetett írni. […] Az előtér és a termes kocsi telve hányaveti fiatalemberekkel. Kisebb csoportokba verődve álldogálnak vagy támaszkodnak neki ennek-annak, mások tespedten, szétfolyó testtel üldögélnek vagy alszanak. […] Szedett-vedett, tunya, esetlen és kelletlen népség […] Zs. talál ülőhelyet. Megrettenve szorítja magához a nála lévő csomagjainkat. – Összenézünk. Becehegyig csak tizenöt perc, ki lehet bírni. Már ilyen tömény vegyítetlen »magyar közeg«-be még nem keveredtem. Nagyobb kontrasztot a »japán közeggel« aligha lehetne elképzelni […] A metafizikalitás kikopott belőle, a szennyesség pedig eluralkodott […] Japánban gyakran eszembe jutott. Keserűen, sajnálkozva, sőt szégyenkezve, amikor az ottani közeget tapasztaltam. »Tisztesség, tisztességes közeg« – ez volt (és maradt) az ottani kontrasztképzetem."

Ezek a sorok (és még tovább is idézhetném) vázolják fel a szerző kiindulópontját, amelyből ugyanilyen sötét, "mocskos közeg"-ként jelenik meg az emberi magatartás (politikai alakoskodás, hazudozás, durva türelmetlenség, sunyiság stb.). Azután "történelmi léptékre váltva, nincs mit csodálkozni a már előre láthatóan majd hibásnak bizonyuló döntések meghozatalán, a cinkelt választásokon és az eredmények elfogadásán a behódolásokon, az idestova öt évszázados vereséghalmazon."⁶ (Kiemelés – K. E.)

Egyoldalú, szubjektív képet fest a szerző, ám ez nem adna alapot arra, hogy az ország szellemi helyzetének szimbólumává váljék. A "cinkelt választások" kifejezés pedig ismert jobboldali emberek túlfűtött, előítéletes hangulatkeltése volt. Sehogy sem illik bele ilyen kiváló intellektussal megírt munkába.

Mégis, mind az előítéletes hangulatkeltés, mind a szerző áldozatul esése a hatalmat mindenáron akaróknak, mind a nagyon is valóságos, vonaton szerzett hazai tapasztalat leírása olyan elmaradottságot mutat a technika és a gondolkodás, az erkölcs, az ízlés világában, amely nehezen viselhető terhe a magyar társadalomnak. Mit is tapasztalt Pethő Japánban?

Az utca. "Megfigyeltem, hogy itt mindenki teszi a dolgát. Mégpedig nem azért teszi, hogy közben másnak tegyen keresztbe. Járja a maga útját. Csak visszatartaná és késleltetné, ha összeakadna másokkal. De arra sem ügyel külön, hogy a koccanásokat kerülje. Mivel mindenki a legrövidebb, legsimább és legjárhatóbb saját pályát igyekszik magának kimérni, ez a kölcsönös igyekezet mindegyre kinek-kinek előrerajzolja az éppen szabad közlekedési szakaszokat." Ezt az "ütközésmentes nyüzsgést" Pethő "a japánok lelki gazdaságosságában" vél felfedezni. Azután így folytatja: "Nem ökonomikus dolog ok nélkül nekimenni a másiknak, indokolatlanul feltartani egymást, öncélúan kötekedni, felesleges ügyekkel egymást terhelni, a visszacsapást kockáztatva elébe vágni valakinek, indulattal indulatot gerjeszteni, ügymeneten kívül kontaktusba lépni, közös célok híján a többieket célba venni." Később: "Az egyes emberek lelki ökonómiája szabályozza ily módon az egymásnak adott jelzéseket az elérhető legnagyobb – optimális – haszon irányába, ennek az optimális eredménynek az előlegezéséből történő folyamatosan egyéni visszacsatolásai által."⁷ E sorok egy társadalom erkölcsi arcképét nyújtják, amely egyben természetes, hétköznapi élet.

Pethő "transzparens"-nek tapasztalja a japán társadalmat, amelynek "nyüzsgése" vezérelt perdület, a spin hatványa.

"Fontosabbnak tartom azonban […] a tisztesség észrevételezését. Valószínűnek tartom, hogy a japán körülbelül annyira gyarló, mint a többi ember. Tudok az üzleti és egyéb érdekek kíméletlen érvényesítéséről […] a korrupcióról, ismerem a végletes önzés formáiról írott beszámolókat, mégis fenntartom a véleményemet, hogy közegük tisztességes."⁸

A gazdasági sikerekben a bizalom van olyan fontos – ha nem fontosabb -, mint a technológiai szakértelem, az iparkodás, idézi Francis Fukuyama gondolatát. "Az itt tapasztalható nyüzsgés tisztességes; ami tisztességtelenség előfordul, az azokba a mélyebb rétegekbe szorul, amelyek a közeg minőségében nem ütköznek ki."

Mindkét kötet olyan gazdag a japán jelenségekben és filozófiai kategóriákban, hogy kénytelen vagyok abbahagyni az első kötet ismertetését, és a következő, peratológiai nézőpontból megfogalmazott gondolattal és Hirosimával fejezem be: "Döntő különbség a keleti mentalitásban a nyugatihoz képest a készülőfélben levés kezdetének és az önmeghatározás végének a minősítése, közbül pedig a tevékenység eredendő eszközössége, ami a civilizáció fejlődésével egyre inkább kivehető. A végső Vég ugyanis az Enyészet, amibe torkollva az egyén törekvése kialszik, de mielőtt a Nirvána bekövetkezne, a tevékenységével egyre szilárdabb Vég-Művet emel az ember, ami az Enyészet ellenében Véd-Mű. Ez, a törekvésével együtt, beleomlik ugyan az Enyészetbe, de megelőzőleg benne és általa határozza meg magát az egyén egyre határozottabbá […] Egyéb motívuma nincs a döntéseinek…"⁹

Hirosima. "Az atombomba Emlékmúzeum csarnokában terepasztalon tanulmányozható a pusztulás." A robbanás utáni "huszonnégy óra alatt száznegyven-ezren haltak meg […] sikerült megalkotni a Modernnek önmaga halálára a folytatódás erejével reflektáló emlékművét". "Nem annyira az idő hegeszti be a sebeket, mint inkább a mennél jelentősebb új események kezdik ki, majd kebelezik be és emésztik meg a romlástudatot. Kiváltképpen akkor, ha ilyen fényes környezet foglalja magába a pusztulás mementóját […] Hangulatos találkozó- és pihenőhely ez itt. Reminiszcencia helyett rekreáció, elmebeli felökrendezés, regurgitáció helyett renováció, reklamáció helyett restitució, elfojtás, represszió helyett újjáteremtés, regeneráció […] Az enyészet bekövetkezte után az enyészet ellenében élés."¹⁰

A japán kozmogóniában "nem vetődik fel a kezdetbeni teremtés kérdése: az ember és természet alapvetően szétválaszthatatlan vegyülésben találkozik…" – idézi Pethő Tanigawát. "[…] a japán és a nyugati világ egyaránt hosszú évszázadokon állt fenn a maga sajátos mivoltában, és bizonyította életképességét. Kölcsönös méricskélés, ütközés, leminősítés, feldicsérés, koegzisztencia csak a Modern korában történő találkozásaik alkalmával következett be. A Nyugat fölényével, de a Nyugat önnön meghasonlottsága korában. Ezért a fölénnyel együtt a válságát is exportálva Japánba, még mielőtt ott az újdonságával és fölényével egyáltalán helyi válságot kelthetett volna.

"A "japán mentalitásban a képzelet közelebb van az Átélés¹¹ törzsökéhez, ugyanakkor – illetve ezzel összefüggésben – kevésbé kötik diszkurzív koordináták, és így hajlékonyabb az ügyességre, mint a nyugati mentalitásban." Ennek a magatartásnak a "helyt-állás" a legmegfelelőbb kifejezése. "Helyt-Állás" az élet értelme, Japánban, amely értelmet az élet élésén kívül egyéb nem igazol ugyan […], de az élet éppen ezáltal élésre érdemes."¹²

Tanigawa úgy véli, hogy "száz év óta adoptáltuk és asszimiláltuk valamennyi nyugati tudományt. És manapság a mi egységünk furcsa módon két kultúrán alapul. Külsőleg minden esetre okcidentalizálva vagyunk, bensőleg megőriztük a sajátosan japán hagyományt."

A japán világ-élet-kultúra sem elszigetelten alakult, formálódott a történelem során, hanem erőteljes indiai-kínai-koreai hatások érték, és más népekkel való érintkezések is befolyásolták. Indológusaink, sinológusaink, jamatológusaink munkáiból feltárul a japán világ sok összefüggése. Tudunk a japán tárgykészítésről, a mindennapi munkáról, foglalkozásokról, zenéről, irodalomról, képzőművészetről, építészetről, szokásokról, hitvilágról, színházról, természetszemléletről, filozófiákról, erkölcsről, technikáról stb. Egy-egy hozzánk is eljutott jellegzetesen japán film érzékelhetővé s talán érthetővé is tett, több, a japán világban kialakult emberi, magatartásbéli értéket, amely az egyetemes emberi értékek része.¹³ Ezért nem lehet a japánról szóló beszédet, kutatásokat, filozófiai elemzéseket, a Nyugat és a Kelet egybevetését jól véghezvinni e nagyobb történelmi-társadalmi összefüggések figyelembevétele nélkül, vagy éppen a mindennapi élet vizsgálatát mellőzve.

Pethőnek igaza van, amikor több helyen azt fejtegeti, hogy az európai filozófiai kategóriákat nem lehet ráhúzni a japán gazdasági-szellemi klímában kialakult emberi élet- és gondolkodásmódra, de ebből nem következik, hogy figyelmen kívül lehetne hagyni, már csak azért sem, mert a japán gondolkodók is felfigyeltek rájuk. (Pethő teljesen figyelmen kívül hagyja azokat a közös vonásokat, amelyek Japánt összekötik a világ sok más kultúrájával, s nem mutat rá a természetről, istenekről-emberekről, bűnről-megtisztulásról, lélekről, életről-halálról, erkölcsről-etikáról, szépről-rútról stb. kialakított sajátos japán felfogás és elképzelés ősi sintó és sintó-buddhista alapjaira. Hiányzik nála például a japán élet- és természetszemlélet alapkategóriája, a kami, amely elevenen él a mindennapi és a filozófiai gondolkodásban is, és sokáig a politikában, a hatalomról való gondolkodásban és annak gyakorlatában is meghatározó fogalom volt. Eszerint a világban, a természetben – a természet a legtágasabb, egyetemességet kifejező kategória a japánok gondolkodásában, s leginkább Spinoza causa suijára emlékeztet – és minden dologban jelen van a kami, s az istenek sem mások, mint ennek megnyilvánulásai, s ezért mindent, embert és természeti környezetét, kultúrákat, vallásokat – költőien szólva – összefog a kami-testvériség. A szerző Japánt kiemeli a nagy kultúrák összefüggéseiből, a történelmi-társadalmi folyamatokból, amelyek nélkül nem létezne ez az ország. Némely történelmi esemény pedig a szerző egy-egy állításának, kategóriájának illusztrációja csupán. Emiatt aztán teljesen árnyékban marad a – pozitív és negatív előjelű – változás és átalakulás vizsgálata, s maradnak a mozdulatlan metafizikai kategóriák, amelynek a szerző egyébként kiváló bírálója más munkáiban.)

India, Kína és Korea hatása nem csupán a hatalmas területi, földrajzi összefüggések miatt izgalmas, hanem több ezer éves történelmi fejlődésen keresztül alakuló kultúrák értékeinek sajátos megnyilvánulásainak (írás, építészet, filozófia stb.) és kölcsönhatásaikból született következményeinek számbavételét is elősegíti.

Pethő nem száll le a mindennapok világába sem, pedig a japán mindennapok igen közel vannak az elvont gondolkodással megragadható törvények világához is, s még azt is mondhatnók, hogy ezek a törvények úgy élnek a mindennapokban, hogy azokat "megemelik", "felemelik", mert "bennük vannak", s tartalmat sugárzó formákat adnak nekik – például a teázásnak (amely egyben és elsősorban szertartás), a zen kertek megszerkesztettségének, az ünnepek szimbólumainak, a különböző munkáknak, a testkultúrának, az életszakaszok kifejezésének stb. Az élet- és gondolkodásmód nem válik oly mértékben külön Japánban, mint a modern és posztmodern Nyugaton, s ezért nem alakultak ki (vagy csak kevéssé) sem az üres formák, sem a képmutató érvényesülési technikák.

A gondolkodás-, érzés- és életmód erőteljes összefonódásának titka is a japán történelemben, a gazdasági, közösségi formákban, hagyományokban van, ideértve például a szamuráj- és busidó-jelenséget is, amelyről annyi misztikus, romantikus elképzelés járta be a világot. A hűség, a helytállás "parancsáról" van szó, amelyet a hierarchizált japán rendszer összekapcsolt a kamival, beleértve a császári hatalom kötelező isteni kultuszát is, miután a sintó az 1870-es években az állam hivatalos vallása lett, sőt 1889 után – noha az "új alkotmány" a buddhizmussal egyenlőnek nyilvánította – "nemzeti funkciója miatt" különleges bánásmódban részesült. Csak 1946. január 1-jén törli el császári leirat a mikádó kötelező isteni kultuszát. E szellemi-érzelmi-hitbéli jelenség kialakulása, megszilárdulása mögött hosszú történelmi folyamat áll. Ebben a folyamatban válik érthetővé a családi, nemzetségi, közigazgatási egységek és szerkezetek-szervezetek élete, működése, a kialakuló függőségi rendszer, a felkelések, a hűbéri Japán, a szamurájok világa, a nemesi világ, a busidók világa, a sógunátus, a szigorú vazallusi rendszer, amelyben "a vazallusok életét a legapróbb részletekig szabályozták, kezdve a házasságkötéstől az örökösödésig. A parasztoknak megtiltották, hogy a falujukat elhagyják, s aki nem szolgáltatta be az évi adót, azt kegyetlenül megbüntették, családját, sőt az egész falut felelősségre vonták."¹⁴ Ez a szigorúság – természetesen sok változással – az ókori császárság (a VI. század) óta egészen a XX. század közepéig tartott.

Tudom, hogy igazságtalan vagyok, amikor mindezeket számon kérem a szerzőtől, hiszen Pethő – nagyon körültekintően, óvatosan – "eljárásügyi emlékeztető"-nek nevezi "meghatározás"-ait. Köztük kiemelkedő szerepet kap a "Mentalitás" kategóriája. A "mentalitás kutatása nem korlátozódik sem egyetlen tudományág, sem valamely interdiszciplináris vállalkozás területére, hanem filozófiai perspektívában történik".¹⁵

De talán mégsem vagyok teljesen igazságtalan. Még néhány évtizeddel ezelőtt is sokan komolyan gondolták, hogy Japán (sőt a Kelet) és a Nyugat között oly nagy a különbség, a gondolkodásmód területén is, hogy lehetetlen a kölcsönös megértés, egymás világának a felfogása.¹⁶

Pethő filozófiai perspektívában vizsgálja Japánt, s ez a megközelítés – sok kitűnő munka ellenére – új jelenség a magyar filozófiai irodalomban, ám nélkülözhetetlen a kritikai újragondolás.

A történeti szemlélet érvényesítésének szakadozottsága vezet oda, hogy a filozófiai kategóriák formális axiológiai maszkok a filozófia álarcosbálján, mert senki sem tudhatja meg, hogy mi a tartalmuk, s hogy van-e egyáltalán pozitív vagy negatív megítélhetőségük, mert úgy jelennek meg, hogy – az emberi cselekvés konkrét történelmi-társadalmi szituációitól függetlenül – csak pozitívak lehetnek. Mint a "jó katona", aki "szak- és nagyszerűen" harcol bárhol, bármiért, s a "szakszerűségen" túl semmi más nem merül fel benne, mert a parancs az parancs, esetleg isteni, esetleg jutalom is jár érte, sőt zsold, de az is lehet, mindezt benső késztetésre teszi. A katona, az ember ily módon eszközzé, jól kiképzett "célszerszámmá" válik, s (maradék) értelme-érzelme-fantáziája-akarata csupán a feladat minél jobb elvégzésére szolgál. S ez a megoldás racionális, szakszerű, gondos, pontos, interiorizált, határozott, a döntés erejét nyugalmával is felmutató magatartássá, szertartássá, magatartássá válik, miként ezt Pethő a "Misima-aktus"-ban kitűnően megmutatja.

Misima, a kiváló író és magas rangú katona tiltakozott a japán hadsereg – szerinte – defetista szellemű újjászervezése ellen, amelyben a nemzeti szellem, az erkölcs hanyatlását látta. 1970-ben magánhadseregének négy katonájával túszul ejtette a japán hadseregtábornokot, majd az összehívott katonákat felkelésre, a császári hatalom visszaállítására buzdította. Kísérlete kudarcot vallott. Ezután "visszavonult a parancsnoki szobába. Késlekedés nélkül kigombolta a köpenyét – meztelen testén nem hagyta még nyomát az emésztő kor, és térdre ereszkedve szép sorjában rendbe rakta a ruhadarabjait, ahogy szokta […] Szertartásosan a sarkára ült. Felemelt egy tőrt […] Misima háromszor ismételte a rituális szólamot: Tennó Heika Banzai! (Éljen a Császár!) Majd mélyen teleszívta tüdejét levegővel, s miközben szilaj kiáltással lélegezte ki, magába mélyítette a tőrt." Pethő úgy véli, hogy "a Semmisülés tulajdonképpen az Élet értelmének kérdését hús-vér valóságban és minden kérdés(essége)t a testies megkerülhetetlenségbe kényszerítve aktualizálja".¹⁷

Amikor a gondolat-érzés-akarat teljesen egybeesik a halál akarásában, akkor az erősebb lesz az életnél. A halál előkészítését azonban életéhez méltón, racionális gondossággal, szakszerűen, szertartással végzi, s már a "túlsó partról", de még élve tekint vissza a már innenső partra. Halála olyan lesz, mint az élete, de nem külső kényszerből, hanem saját elhatározása által, mert sajátjának érzi döntését, teljesen azonossá lesz azzal, ezért eszébe sem juthat, hogy önmaga élete fölé emelt eszme végrehajtója, amely eredendően nem is volt benne, külső környezetéből származott. Ebben a döntésben – a döntést hozó nézőpontjából – ezért nincs semmi képmutató. – Misima fanatikus volt, de ártatlan?!

A termelésben, az állami, állampolgári fegyelemben, a vállalati fegyelemben-hűségben, a mindennapi "közlekedésben", az emberi kapcsolatokban ennek a vonásnak nagy pozitív ereje is lehet. A demokratikus utat választó Japánban az említett örökségnek mind a pozitív, mind a negatív hatásai kiszabadultak a kollektív hatalmi szervezetek uralma alól, s egyre inkább a szabadon választott közösségekben jelennek meg, egyre inkább különbséget téve az elavult, káros, illetve a hasznos, az új módon elgondolt emberi életet segítő hagyományok között. A monolit egyhangúságot, egyneműséget sokféleség, változatosság váltotta fel. 1984-ben már 300-nál is több "vallás"-t tartottak nyilván. Ezek voltak az elismert vallások. Mellettük az "új vallások" megnevezés alá soroltak még 125-öt.¹⁸

A szakszerűség, helytállás, megbízhatóság olyan semleges energia, amelynek értéke attól függ, hogy a "parancsnok", a politika, az előítélet, a neveltetés milyen cselekvés szolgálatába állítja. A szabad társadalom világában ez az egyén döntése és felelőssége inkább, a vazallusi, tekintélyelvű, teokratikus, diktatórikus berendezkedésben pedig az uralkodó pszichózis és fenntartóinak a felelőssége. – Ennek erkölcsi tartalma pedig csak konkrét történelmi-társadalmi helyzetben és a művészileg feldolgozott tapasztalatban derülhet ki.

E mentalitás legalább is kettős: az egyes emberben potenciálisan benne lévő, történelmileg kialakult energia, erő. Működésének megítélése pedig attól függ, hogy mi a célja és következménye valóságos működésének. A hatalom isteni eredetének vak hite nagyon sok japánt egészen a kamikadze-magatartásig vitt el. – Ez a felfogás-érzés is a nemzeti hős tiszteletéhez tartozott.

A társadalom mélyebb összefüggéseiben működő, sokáig, talán évszázadokig észre nem vett változások, majd a második világháborúban elszenvedett vereség okozta társadalmi méretű sokk és a császárság isteni eredetének "hivatalos" megszün(tet)ése hatalmas szemléleti átalakulást is okozott. A "japán mentalitás" – ebben az összefüggésben – megváltozott, de megőrizte az adott szó, a "szakszerűség" stb. erényeit, hiszen ezek "semleges" energiák, erők, s most már a szabadság szélesebb értelmezésének alakítóivá váltak, tennó mítosz nélkül. – A japán mentalitás is változik.

A szerző tudta-érezte vállalkozása nehézségeit. Emiatt nevezte "eljárásügyi emlékeztetők"-nek a meghatározásait. Ezzel azonban fel is adta a leckét önmaga és a filozófiai kutatás számára.

Jegyzetek

¹ Michel Albert: Capitalisme contre capitalisme. Paris, Édition du Seuil, 1991.

² Vay Tamás: A posztmodern Amerikában. Platon, Budapest, 1991. 300.

³ "A posztmodern állapotban ugyancsak egységesülésben találja magát az ember, de a Moderntől teljesen elütő módon. Nem kitűzött célok vezérlik az egésszé válást, hanem adottságok hatására rendeződik – egy imaginárius valóságponton – egésszé, ami van. Nem eszmények előzetese kölcsönzi a kultúrának az Egész auráját, hanem a betöltött Lét aktuális ereje tömöríti kvázi-egységessé." (Uo. 338.) Ezért nem lát a "belefeledkező" különbséget kultúra és civilizáció között.

⁴ Uo. 338.

⁵ Pethő Bertalan: Japán út/viszony I. Előzetes a XXI. századból. Platon Könyvkiadó, Budapest, 2003. 68.

6 Uo. 10-11.

7 Uo. 36-37.

⁸ Uo. 39.

9 Uo.

¹⁰ Uo. 88, 89, 90, 92.

¹¹ Pethő sajátos nyelvezetének egyik igen fontos és a rendelkezésünkre álló filozófiai ismeretekkel nem könnyen érthető fogalma az "Átélés", amelyet a "tárgymutató" 30 változatban külön is felsorol.

¹² Pethő Bertalan: Japán út/viszony II. Előzetes a XXI. századból. Platon Könyvkiadó, Budapest, 2006. 163.

¹³ Az olvasó számára leírok néhány adatot és nevet, a könnyebb eligazodás céljából. Ennek a bonyolult, összetett történelmi-társadalmi folyamatnak a megértését segíti a MTA Orientalisztikai Munkaközösségének sok évtizedes tevékenysége: Ecsedy Ildikó, Ferenczy Mária, Csongor Barnabás, Kardos Tatjána, Simon Róbert, Bodrogi Tibor, Ecsedy Csaba, Sebestyén Éva, Aügero Irma, Paulinyi Zoltán, Benkő Judit, Lamel Annamária, Borsányi László, Boglár Lajos stb. kutatásai, Tőkei Ferenc munkái, s most már életműve, amely folyamatosan jelenik meg. – Fontos olvasmánya volt az egyetemi hallgatóknak és a szélesebb olvasóközönségnek Baktay Ervin, Miklós Pál, Puskás Ildikó, Várnai András, Józsa Sándor, Martoni Tamás, Mártonfi Ferenc, Mészáros Klára, Uray Géza, Kárpáti János, Kazár Lajos, Vekerdy József, Vekerdy Tamás, Téchy Olivér, Varsányi György, Tábori László, Takács László, Beőthy Mihály, Hetényi Ernő, Ligeti Lajos, Popper Péter munkái. Stb. Ezek a munkák bepillantást adnak a Kelet s benne a japán történelem, gazdaság, nyelvészet, filozófia, művészettörténet, etnológia, csillagászat stb. területeire. – A Kelet nagy mítoszai, filozófiái magyarul olvashatók. Külföldi és keleti szerzők, ókoriak és maiak sem ismeretlenek itthon. Például: Lao-Ce, Kokubu Tamocu, Bhikkhu Satori Bhante, Bikkhu Bodhi, Ivaki Tosiko, Jutaka Tazara, Jamadzsi Maszonari, A. K. Coomaraswamy stb., stb. – A magyar kutatásnak sajátos vonása az is, hogy nyelvünk és őshazánk ázsiai eredetű. Ez magyarázza a már igen korán kezdődött s nagyvilágban is elismert magyar Kelet-kutatást. – Természetesen sok jó nyugati szerző munkája is megjelent Japánról, Kínáról, Indiáról, Tibetről stb. – A vizuális és akusztikai hírvivők világhálózata ma már lehetővé teszi, hogy a még nem is olyan régen uralkodó előítéletek csökkenjenek, hogy természetessé váljék a különböző kultúrák találkozása, hogy a bartóki módszer a tudományos gondolkodás elfogadott eszköze legyen, s talán egyszer a hétköznapi gondolkodásban is elterjedjen.

¹⁴ Jamadzsi Maszanori: Történelem és hagyományok. Gondolat, Budapest, 1989. 158.

¹⁵ Pethő: i. m. II. 11.

¹⁶ Uo.

¹⁷ Uo. 173.

¹⁸ Bhikkhu Satori Bhante japán sintoista tudós, szerzetes és Fernando-Vittorino Joannes milánói minorita szerzetes, teológus, valláskutató közösen írt, A sintoizmus című könyve 1984-ben látott napvilágot (magyarul 1990-ben jelent meg a Gondolat Kiadónál). Az előszóban – a közös munka és a megértés nehézségeire és legyőzésükre utalva – Bhante a következőt szavakat idézi európai munkatársától: "Hogyan is adhatnék Neked szemet? Nem cserélhetjük el szemeinket." Mégis hozzáfogtak a közös munkához, amelyet az is nehezített, hogy az 1946 előtt (az új, november 3-án életbe léptetett alkotmány adta meg a japán népnek a teljes vallásszabadságot) a sajátos japán hitvilág kutatását, különösen az uralkodó, a császár kultuszával összefüggő kérdéseket, megnehezítette, hogy a sintó államvallás volt. A szabad kutatás csak a második világháború után kezdődhetett meg. Mindaddig a sintó képzelet és gondolat eléggé el volt zárva a Nyugat kutatói elől, s az enciklopédiák is igen szűkszavúan tárgyalták. Ma már oldódóban van a kölcsönös előítéletesség. Jamadzsi Maszanori Történelem és hagyományok című könyve 1989-ben jelent meg magyarul. A szerző célja az volt, hogy a túlzásokkal, illetve az előítéletekkel szemben (japán csoda v. teljesen idegen, felfoghatatlan világ) az olvasó a valóságos Japánt ismerhesse meg, s akkor a szerző szerint látható lesz, hogy egy "küzdelmes munkával épített világ"-ról van szó.

Marx-Engels-Gesamtausgabe (MEGA2)

Az utóbbi egynéhány évben a nemzetközi tudóstársadalom megújult figyelemmel kíséri egy félreértett szerző: Karl Marx munkásságát. Bár gondolatrendszere kétségkívül régimódi, ám tagadhatatlan, hogy tudományos eredményei nélkülözhetetlenek jelenünk megértéséhez. Ráadásul elmondhatjuk, hogy végre visszakerült a tudomány szabad területére. Műveiről lehullott az instrumentum regni gyűlöletes szerepe, az a funkció, ahogyan a múltban gyakorlati eszközként szolgált, s ez tette lehetővé, hogy mára újra az érdeklődés középpontjába került. Ennek a figyelemnek kétségtelen jele egyrészt a Marx-Engels-Gesamtausgabe (MEGA2) útjára indítása, amely a szocialista országok összeomlását követő hosszabb publikációs szünet után 1998-ban kezdődött újra. A figyelem jele továbbá Marx írásai kiadásának újraszervezése, valamint a MEGA2 kiadói főhadiszállásának a Berlin-Brandenburgische Akademie der Wissenschaften kereteiben való további működtetése. A 114 kötetesre tervezett kiadás jelenleg a 15. darabjánál tart. Ez a MEGA kiadásának újraindítása óta a 10. publikált kötet, mert nem sorrendben haladnak. Minden egyes kötet két részből áll: az eredeti szövegtestből és a kritikai apparátusból.

Az új történelmi-kritikai kiadással kapcsolatos legfrissebb filológiai kutatások Marx műveinek egy eddig kevéssé ismert sajátosságára: befejezetlenségükre derítettek fényt. Marx jóval több kéziratot hagyott hátra, mint amennyi nyomatásban napvilágot látott. Ez igaz A tőke esetében is, melynek teljes kiadása, beleértve az 1857-től elkezdett előkészületi munkálatokat, majd csak a 2007-ben megjelenő MEGA második részében nyeri el teljes alakját.

Marx halála után Engels látott hozzá elsőként e bonyolult és nehéz vállalkozáshoz, barátja töredékes hagyatékának kiadásához (bonyolulttá és nehézzé az tette a munkát, hogy az anyag szét volt szórva; Marx írásainak furcsa-különc a nyelvezete; kézírása majdnem olvashatatlan). E számtalan nehézség és buktató különösen A tőke harmadik kötete esetében érzékelhető (MEGA, II/15. Karl Marx: Das Kapital. Kritik der politischen Ökonomie. Dritter Band. Hamburg, 1894, Akademie Verlag, Berlin 2004), melyet Marx nem tudott még nagyjából sem rendszeres formába önteni (ez volt az egyetlen ilyen könyve). Engels energiáját 1885-1894 között az intenzív kiadási tevékenység kötötte le, s ennek eredménye, hogy az eredetileg erősen fésületlen, főképp "in statu nascendi lejegyzett gondolatokból" és előtanulmányokat rögzítő megjegyzésekből álló szöveg rendszeres gazdaságelméletet megfogalmazó, organikus szöveggé alakult. Cseppet sem meglepő, hogy ez az eljárás számtalan értelmezési hibát eredményezett. Ebből a szempontból nagy jelentősége van a megelőző kötetnek (MEGA, II/14. Karl Marx – Friedrich Engels: Manuskripte and redaktionelle Texte zum dritten Buch des "Kapitals", 1871 bis 1895. Akademie Verlag, Berlin, 2003). Ez a kötet tartalmazza Marx utolsó, 1871-1882 közötti időszakából származó hat kéziratát, melyeket A tőke harmadik kötetéhez készített. E kéziratok közül a legfontosabb az 1875-ös, terjedelmes Mehrwertrade und Profitrate mathematisch behandelt, valamint azok a szövegek, melyeket Engels kiadói minőségében Marx kézirataihoz hozzáfűzött. Ezek a kéziratok egyértelmű pontossággal mutatják be azt a folyamatot, amelynek során elnyerték publikált formájukat, és mivel élesen rávilágítanak a szövegen végrehajtott számtalan beavatkozásra – melyek jóval nagyobb számban fordulnak elő, mint azt mostanáig feltételeztük -, lehetővé válik, hogy megértsük Engels kiadói szerepének erős és gyenge pontjait. E mű értékének további megerősítéseként érdemes kiemelni, hogy a könyvben szereplő 51 szövegből 45 itt jelenik meg először nyomtatásban.

A MEGA filológiai vizsgálata jelentős eredményekkel járt az első szekció kötetei esetében is, melyek Marx és Engels írásait, cikkeit és vázlatait tartalmazzák. Nemrégiben két kötet látott napvilágot. Az első (MEGA, I/14. Karl Marx – Friedrich Engels: Werke, Artikel, Entwürfe. Januar bis Dezember 1855. Akademie Verlag, Berlin, 2001) kétszáz cikket és vázlatot tartalmaz, melyeket a két szerző 1855-ben írt a New-York Tribune és a breslaui Neue Oder-Zeitung részére. Különféle kiegészítő kutatások tették lehetővé további 21 cikknek a kötetbe való beemelését (melyeket korábban nem soroltak e két szerző művei közé, mivel a jelentős amerikai napilapban név nélkül láttak napvilágot), így ezek is bekerültek Marx és Engels leghíresebb, az európai diplomáciáról és politikáról, a nemzetközi gazdasági válságról és a krími háborúról szóló cikkei közé. Ezzel szemben a második kötet (MEGA, I/31. Friedrich Engels: Werke, Artikel, Entwürfe. Oktober 1886 bis Februar 1891. Akademie Verlag, Berlin, 2002) Engels kései írásaiból közöl néhányat. A kötetben jegyzetek és tervezetek szerepelnek, többek között a Rolle der Gewalt in der Geschichte kézirata (a kéziratot először publikáló Bernstein kommentárjai nélkül), a munkásmozgalmi szervezeteknek írott beszédek, illetve a korábban már megjelent írások és cikkek új kiadásaihoz írt számtalan előszó. Ez utóbbiak között különös érdeklődésre tarthat számot a "Die auswärtige Politik des russischen Zarentums", az orosz külpolitika két évszázados történetének a Die Neue Zeitben napvilágot látott elemzése, melyet 1934-ben Sztálin betiltott, valamint a "Juristen-Sozialismus", melyet Engels Kautskyval közösen írt, s most különíthetők el végre világosan, hogy mely részleteket is írta Kautsky.

Érdekes új fejlemények bontakoznak ki az új történeti-kritikai kiadás harmadik szekciójában is, mely a levelezést tartalmazza. A nemrég publikált kötet (MEGA, III/13. Karl Marx – Friedrich Engels: Briefwechsel Oktober 1864 bis Dezember 1865. Akademie Verlag, Berlin, 2002) középpontjában Marxnak az 1864. szeptember 28-án Londonban létrehozott Nemzetközi Munkásszövetségben végzett politikai tevékenysége áll. A levelek bemutatják Marx tevékenységét a Munkásszövetség működéséneknek első évében, azt a folyamatot, melynek eredményeként Marx egyre fontosabb szerepet töltött be, és egyben bizonyítják, hogy közéleti elkötelezettségét – 16 év után újra visszatért a frontvonalba – mindenképp megkísérelte összeegyeztetni tudományos munkásságával. A tárgyalt kérdések között ott van a szakszervezetek szerepének elemzése, melynek fontosságát Marx azzal is hangsúlyozta, hogy azonnal szembehelyezkedett Lassalle azon javaslatával, hogy a porosz állam által finanszírozott szövetkezeteket kellene felállítani: "a munkásosztály vagy forradalmi, vagy nincs is", mondta Marx. A kérdések között szerepel továbbá az owenista Westonnal folytatott vitája, melynek eredményeképp született meg előadássorozata, s ennek darabjait halála után, 1898-ban akarták megjelentetni Érték, ár és profit címmel; továbbá az egyesült államokbeli polgárháborúval kapcsolatos meglátásai, valamint Engels könyvecskéje, A porosz katonai kérdés és a Német Munkáspárt. A levelezés másik, nemrég megjelent kötetének (MEGA, III/9. Karl Marx – Friedrich Engels: Briefwechsel Januar 1858 bis August 1859. Akademie Verlag, Berlin, 2003) alaphangját az 1857-es gazdasági válság adja meg. E válság lobbantotta fel Marx reményét, hogy az 1848-as vereséget követő holtpontról végre kimozdulhat a forradalmi mozgalom ("a válság úgy ás magának utat, mint a jó öreg vakondok"). Ebbéli reménye felélesztette Marx intellektuális termékenységét, és arra sarkallta, hogy még "az özönvíz bekövetkezése előtt" vázolja fel gazdaságelméletének körvonalait; a vágyott és remélt vízözön azonban ugyancsak elmaradt. Szintén ebben a korszakban születtek meg a Grundrisséhez írott utolsó jegyzetfüzetek – a szerző koncepciójának fejlődését e kitüntetett támpontról nagyszerűen megfigyelhetjük. Marx ekkoriban arra az elhatározásra jutott, hogy munkáját folytatásokban jelenteti meg. Ezek első része – A politikai gazdaságtan bírálatához címmel – 1859 júniusában jelent meg. Ami Marx személyes helyzetét illeti, ezt a korszakot "az elüszkösödött nyomor" jellemzi: "Nem hiszem, hogy valaha is írt olyasvalaki »a pénzről«, aki ennyire híján volt vizsgálati tárgyának." Azt látjuk, hogy Marx – ingatag helyzete ellenére – kétségbeesetten harcol, hogy "gazdaságtanát" befejezze: "Tűzön-vízen át ki kell tartanom tárgyam vizsgálata mellett, s nem szabad hagynom, hogy a burzsoá társadalom pénzcsináló géppé fokozzon le." Bár mindent megtett annak érdekében, hogy a soron következő folytatást megírja, ám azt soha nem tudta befejezni, és A tőke első könyve csak 1867-ben látott napvilágot. Bámulatos tervének további részeiből, noha sok elemében rendszerezett formájúak, csak egyes fejezetek valósultak meg, viszont megszámlálhatatlanul sok félbemaradt kézirat, odavetett vázlat és befejezetlen tervezet halmaza maradt ránk.

A befejezetlenség, Marx egész irodalmi munkásságának hűséges társa és elmaradhatatlan átka, természetesen már korai munkáiban is felfedezhető. A Marx-Engels-Jahrbuch új sorozatának első száma (Karl Marx – Friedrich Engels – Joseph Wydemeyer: Die deutsche Ideologie. Akademie Verlag, Berlin, 2004), melyet teljes egészében A német ideológiának szenteltek, kétségbevonhatatlanul bizonyítja ezt. Ez a mű, mely előrevetíti a MEGA2 I/5. kötetének megjelenését, ami 2008-ban várható, s amelynek kézirata tartalmazza a joggal Moses Hessnek tulajdonítható részeket, a régebbi kiadványoktól eltérően abban a formában közli majd Marx és Engels szövegeit, ahogyan azokat szerzőik hátrahagyták, azaz nem tesz kísérletet a szövegek rekonstrukciójára. Az évkönyvben megjelent részek megegyeznek a "Feuerbach" és "Szent Bruno" című I. és II. fejezetekkel. Az a hét kézirat, mely túlélte "az egerek rágcsálásának kritikáját", önálló szövegekként, időrendi sorrendbe állítva kerülnek egy csoportba. A szöveg egyenetlen színvonala világosan kiolvasható ebből a kiadásból. Különösen igaz ez a Feuerbachról szóló fejezetre, mely távolról sem kész. Mégis, egészében véve ez a kötet jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy megbízható alapokkal rendelkezzünk Marx gondolatrendszerének részletes feldolgozásához a további kutatásokat illetően. A német ideológia, melyet időnként Marx materialista koncepciójának kimerítő példájaként elemeznek, visszanyeri eredeti, töredékes jellegét.

Végül, ami a fiatal Marx munkásságát illeti, érdemes szót ejteni arról, hogy változatlan kiadásban újra megjelent a két szociáldemokrata tudós, Landshut és Mayer által szerkesztett, Marx korai műveit összegyűjtő kötet (Karl Marx: Die Frühschriften. Kröner, Stuttgart, 2004). Az eredeti kiadás 1932-ben látott napvilágot – az "első" MEGA-val egy időben -, s ez tette lehetővé, hogy ismertté váljon az addig még nem publikált Gazdasági-filozófiai kéziratok és A német ideológia, bár a tartalomban és a szöveg különböző részeinek elrendezésében számos hiba van, az eredeti verziót pedig sok helyen rosszul betűzték ki.

Számos oka volt annak, hogy Marx műveit sokáig mély és meg-megújuló értetlenség övezte, például a marxi kritikai elmélet rendszerezésére tett kísérlet – ami műveinek lényegileg befejezetlen és nem rendszeres jellegét akarta megváltoztatni -; hogy az elméletének népszerűsítésére tett kísérletek konceptuálisan elszegényítették a gondolatait; hogy írásait meghamisították és cenzúrázták, mi több, hogy ezzel egyidejűleg politikai célokra használták. A helyzet mára gyökeresen megváltozott: most elméletének csonkasága ad egyfajta egyetemleges bájt életművének, s ennek nem állhatnak már útjában azok az értelmezések, melyek korábban olyan mértékben meghamisították az életművet, hogy az nyilvánvalóan önmaga tagadásává lett.

Ebből a csonkaságból születik újjá egy problematikus és sokarcú elmélet és olyan horizont, amely távlatainak feltérképezéséhez a Marx-Forschung még számtalan ösvényt, utat kínál.

(Fordította: Baráth Katalin)

1997-ben reprezentatív, nemzetközi konferenciát rendeztek Lengyelországban az 1981 decemberében bevezetett hadiállapotról. A rendezvény legnagyobb szenzációja a Kulikov marsall titkára, Viktor Anoskin által az események idején vezetett „munkanapló" felbukkanása volt. A résztvevők közül többen a dokumentum hitelességét is megkérdőjelezték. A tanulmány szerzője a naplót a korabeli viták és események, valamint más források figyelembevételével hitelesnek tartja. A fő kérdés természetesen az volt: nyújtson-e katonai „segítséget" a Szovjetunió a lengyel kommunista pártnak a helyzet kezeléséhez?

1997-ben a Varsó közelében fekvő Jachrankában egy önmagában is kuriózumnak számító nemzetközi konferenciát rendeztek. A téma Lengyelország huszadik századi történelmének talán legvitatottabb pontja, az 1981. december 13-án Wojciech Jaruzelski által bevezetett hadiállapot (stan wojenny) volt. A tanácskozáson a fő kérdésre keresték a választ, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tervezett-e katonai intervenciót Lengyelország ellen, vagy sem. Másképpen feltéve a kérdést: Jaruzelski valóban a szovjet intervenciótól mentette-e meg Lengyelországot a hadiállapot bevezetésével?¹

A konferencia egyediségét az adta, hogy a szervezőknek sikerült egy asztalhoz ültetni a ma már történelmi esemény még élő résztvevőit. Szovjet részről jelen volt Viktor Georgievics Kulikov marsall, a Varsó Szerződés (VSZ) Egyesített Fegyveres Erőinek (EFE) akkori főparancsnoka, illetve Anatolij Ivanovics Gribkov tábornok, a Szovjetunió hadseregének akkori vezérkarifőnök-helyettese, illetve a VSZ EFE volt törzsparancsnoka. A lengyel felet Wojciech Jaruzelski, a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) első titkára, Lengyelország akkori miniszterelnöke és honvédelmi minisztere, illetve Stanisław Kania, a LEMP első titkára, Jaruzelski elődje képviselte. Néhány lengyel ellenzéki vezetőn kívül az Egyesült Államokból Carter és Reagan elnökök biztonságpolitikai tanácsadóinak, Zbigniew Brzezińskinek és Richard Pipesnak a jelenléte tette igazán nemzetközivé a tanácskozást. A történészeket a téma egyik legismertebb lengyel kutatója, Andrzej Paczkowski, illetve az amerikai Mark Kramer képviselte számos más országból érkezett kutatóval együtt.

A találkozónak a kutatók számára az elhangzottakon kívül is volt egy óriási hozadéka. Viktor Kulikov a konferencián bemutatta Viktor Ivanovics Anoskin altábornagy ún. munkafüzetét, illetve annak az 1981. december 9. és 16. közötti időszakra vonatkozó részét. Anoskin akkoriban Kulikov marsall személyes szárnysegédje volt, és napi rendszerességgel ún. "rabocsaja tyetragy"-ot (munkafüzetet) vezetett egy A5-ös nagyságú kockás füzetben. E kézzel írt feljegyzéseket Kulikov a személyes gyűjteményében őrizte, és onnan vitte magával a konferenciára. A dokumentumot Mark Kramer történész rendelkezésére bocsátotta, aki nem sokkal később angol nyelven publikálta a feljegyzések egyes részeit.² Fontos hangsúlyozni, hogy nem visszaemlékezésről van szó, hanem korabeli, munka közben végzett feljegyzésekről.

A dokumentum puszta léte is megdöbbentette az események lengyel résztvevőit, de tartalmának megismerése után kétségbe vonták a valódiságát. Éppen ezért a lengyel kiadáshoz végül is csatolták Jaruzelski és Florian Siwicki volt lengyel vezérkari főnök, honvédelmi miniszterhelyettes hozzászólásait is.³ Mindezek fényében és a volt szovjet levéltárakból előkerülő iratok segítségével már a történész feladata rekonstruálni az eseményeket, illetve megállapítani a dokumentum hitelességét. Fontos leszögezni azt is, hogy nem egy levéltárban fellelhető iratról van szó, tehát az eredeti kézírásos változat továbbra sem hozzáférhető. Azonban az is tény, hogy sem Kramer, sem Paczkowski nem vonta kétségbe a dokumentum hitelét.

Anoskin feljegyzései

Anoskin altábornagy, első bejegyzése szerint, 1981. december 7-én érkezett Lengyelországba a "hadiállapot bevezetésének idejére".⁴ Ezután valójában csak december 10-től kezdődően van érdemi bejegyzése. Ezen a napon moszkvai idő szerint délelőtt kilenc órakor Dmitrij Fjodorovics Usztyinov⁵ az akkor már Lengyelországban tartózkodó Kulikov marsallnak azt jelentette, hogy "a lengyel ügyet a lengyeleknek maguk kell megoldaniuk […], nem készülünk Lengyelország területén a hadsereg bevetésére".⁶ E bejegyzés hitelességét alátámasztja, hogy e napon reggel ülésezett az SZKP KB Politikai Bizottsága. Az ülésről készült jegyzőkönyv szerint a szovjet pártvezetés egyértelműen állást foglalt arról, hogy semmilyen esetben sem lehet a szovjet hadsereget Lengyelországban bevetni.⁷ Jurij Andropov, a KGB elnökeként a leginformáltabb és legbefolyásosabb szovjet vezető, úgy fogalmazott az említett ülésen, hogy "nem szándékozunk a hadsereget Lengyelországban bevetni. Ez a helyes álláspont, és nekünk ezt kell végig követnünk".⁸ Usztyinov tehát katonai vonalon, az elhatározás után azonnal közvetítette a Politikai Bizottság állásfoglalását Kulikov marsallnak.

E tény rögzítése azért is fontos, mert Jaruzelski visszaemlékezése szerint egy nappal korábban, december 8-ról 9-ére virradó éjszaka a Kulikovval folytatott megbeszélésen Kulikov állítólag tett utalást arra, hogy a szovjet hadsereg, illetve szövetségesei is "segítséget" nyújtanának Lengyelországnak.⁹ Ez a kérdés felmerült az említett PB ülésen is, ahol Usztyinov, aki talán a legjobban támogatott volna egy katonai akciót, kiállt Kulikov mellett: "Ami azt illeti, amit állítólag Kulikov elvtárs a hadsereg Lengyelországban való bevetésével kapcsolatban mondott, teljes felelősséggel mondhatom, hogy ezt ő nem mondta. Ő egyszerűen megismételte azt, amit mi és Leonyid Iljics már kimondott arról, hogy Lengyelországot nem hagyjuk a bajban."¹⁰ Utalt ezzel az SZKP XXVI. kongresszusán Brezsnyev által megfogalmazott mondatokra, vagyis "a szocialista Lengyelország számára fontos politikai támogatást jelentett a Varsói Szerződés 1980 decemberében megtartott moszkvai találkozója. Ez a találkozó világosan megmutatta: a lengyel kommunisták, a lengyel munkásosztály, az ország dolgozói bizton számíthatnak barátaikra és szövetségeseikre. A szocialista Lengyelországot, a testvéri Lengyelországot nem hagyjuk el a bajban, nem engedjük bántani."¹¹ Az 1980. december 5-i állásfoglalás azonban nem jelentett katonai fenyegetést Lengyelország számára. Sem a tanácskozáson elhangzottak, sem a kiadott közös nyilatkozatban ilyen jellegű célzást nem lehet találni. A résztvevők hangsúlyozták, hogy a válságból a lengyeleknek maguknak kell a kiutat megtalálni, és szolidaritásukról biztosították a lengyel kommunistákat az ellenforradalommal vívott harcban.¹²

Vaszilij Mitrohin, aki a KGB Külföldi Hírszerzés Első Főigazgatóságának (PGU) dokumentumait kezelte, idézi Kulikov jelentéséből, hogy Jaruzelski december 8-ról 9-ére virradó éjjel tájékoztatta őt a hadiállapot bevezetésének menetrendjéről, majd aggályainak adott hangot az akció sikerességét illetően. A jelentésben azt is közli, hogy Jaruzelski szerint szükségessé válhat, hogy segítséget kérjenek a Varsói Szerződés erőitől, amelyre Kulikov úgy válaszolt, hogy "ha segítséget kell nyújtani önöknek, és a saját forrásaik kimerülnek, a főparancsnokság fog dönteni".¹³

E rövid visszatekintés tükrében válnak érthetővé Anoskin további bejegyzései. Eszerint Jaruzelski Mirosław Milewski közvetítésével próbált Andropovtól információkat szerezni a szovjet állásfoglalásról. Milewskit korábban éppen Jaruzelski távolította el a belügyminiszteri posztról, hogy helyét a hozzá hűségesebb Czesław Kiszczak foglalja el, de most jól jött Milewski KGB-hez fűződő szoros kapcsolata és híres szovjetbarátsága.¹⁴ December 10-én Averkij Arisztov, a Szovjetunió varsói nagykövete táviratozta Moszkvába Milewski kérdéseit. A válasz Anoskin szerint másnap érkezett meg, melyben ez állt: "Ebben a periódusban nem lesz szovjet jelenlét."¹⁵ Milewski fontos közvetítő szerepére hasonlóan emlékszik vissza Vitalij Pavlov is, aki ebben az időben a KGB varsói rezidentúráját vezette.¹⁶

Anoskin december 11-i bejegyzései a követségi munkatársak családjainak evakuálásával, a számukra szükséges élelmiszer biztosításával, illetve a szállítóeszközökkel (pl. repülőgépek) foglalkoznak. Úgy tűnik, a szovjetek féltek attól, hogy a hadiállapot bevezetése miatt a szovjetellenes hangulat felerősödik.

Kulikov és Siwicki

December 11-én este 19 óra 40 perctől Florian Siwicki lengyel vezérkari főnök beszélgetést folytatott Kulikov marsallal. Siwicki továbbította Jaruzelski kéréseit (amit, Milewski segítségével egy nappal korábban Arisztovon keresztül is eljuttatott Moszkvába), ami a gazdasági segítségnyújtást érintette elsősorban, de szerette volna, ha valaki a szovjet vezetésből Lengyelországba érkezik a hadiállapot bevezetésének politikai kérdéseit megvitatni. Másrészt Jaruzelskit nagyon nyugtalanította, hogy úgy érezte, nem kapott egyértelmű választ arra, hogy a Szovjetunió hogyan reagál majd a hadiállapot bevezetésére. Jaruzelski "nyugtalansága" valójában nem abból fakadt, hogy nem ismerte a szovjet szándékokat. Ismerte. A problémát inkább az okozta, hogy nem volt világos, kézzelfogható indok a hadiállapot bevezetésére. Az alkotmány ugyanis egyértelműen fogalmazott: "Az Államtanács a Lengyel Népköztársaság egész területére vagy annak egy részére hadiállapotot vezethet be, amennyiben azt az ország külső védelme vagy belső biztonságának fenyegetettsége megköveteli. Ezekben az esetekben az Államtanács általános vagy részleges mozgósítást rendelhet el."¹⁷ Jaruzelski nem akart katonai intervenciót az országa ellen. Nyilvánvaló, hogy nem volt kétsége afelől sem, hogy az általa 13 éve, miniszterként vezetett hadsereg képes a parancsait végrehajtani, de a hadiállapot igazolásához óriási szüksége lett volna egy nyílt fenyegetésre a Varsói Szerződés és a Szovjetunió katonai vezetői részéről. Már csak azért is, mert a hadiállapot egész propagandáját a lengyel nép hazafias érzelmeire alapozták. Siwicki is elmondta Kulikovnak, hogy az akciót a "Haza megmentése" és a "nemzet megmentése" jelszavak alatt fogják megvalósítani.¹⁸ Felmerült a kérdés: kitől kell megmenteni a "nemzetet", a "Hazát"? Ha nincs külső fenyegetés, tehát nem az intervenciótól, akkor az ország "belső biztonságának fenyegetettségétől", a Szolidaritástól, az ország lakosainak döntő többségétől? Jaruzelski is érezte az ellentmondást.

Siwicki a Kulikovval való beszélgetés közben partnere szemére vetette, hogy "egy héttel ezelőtt a szovjet vezetéshez fordultunk, de nincs válasz".¹⁹ Siwicki ezen elszólását, melyet Anoskin lejegyzett, a magyar és a volt csehszlovák levéltárakból előkerült dokumentumok segítenek értelmezni, és rávilágítanak Jaruzelski nehéz helyzetére. Egy héttel azelőtt, december 4-én zárult Moszkvában a Varsói Szerződés Honvédelmi Miniszterek Bizottságának (HMB) négynapos ülése, amelyen Jaruzelskit éppen Florian Siwicki helyettesítette. A tanácskozás harmadik napján Siwicki a szovjet vezetőkhöz fordult Jaruzelski azon kérésével, hogy a HMB adjon ki egy közös, kemény hangvételű nyilatkozatot, amelybe burkoltan a Varsó Szerződés tagállamainak katonai fenyegetését is belefogalmazzák.

A kiegészített nyilatkozat, a dokumentumok egybehangzó tanúsága szerint, így hangzott volna: "A Varsói Szerződés Honvédelmi Miniszterek Bizottsága aggodalmát fejezi ki a Lengyelországban a szocialistaellenes erők bomlasztó tevékenysége következtében kialakult helyzettel kapcsolatban, amely megnehezíti, hogy a Varsói Szerződés tagállamainak fegyveres erői végrehajthassák szövetségi kötelezettségeiket, és megfelelő rendszabályok meghozatalát teszi szükségessé a szocialista közösség biztonsága érdekében Európában."²⁰

A nyilatkozat ilyen módon való kiegészítése mind retorikában, mind tartalmában emlékeztetett egy tizenhárom évvel korábban (1968), éppen a varsói Kongresszusi Teremben elhangzott szónoklathoz. Leonyid Iljics Brezsnyev akkor, a csehszlovákiai intervenció után, úgy fogalmazott, hogy ha egy szocialista országban "a szocializmus ügye veszélybe kerül, akkor az egész szocialista közösség biztonsága kerül veszélybe", mindez "rendkívüli kényszerintézkedéseket" válthat ki a testvéri országok részéről, hiszen a "szocializmus ellenségeinek nyílt tevékenysége […] veszélyezteti a szocialista tábor közös érdekeit".²¹

Az egybecsengés azonnal feltűnt az ülésen részt vevő magyar honvédelmi miniszternek, Czinege Lajosnak is, aki telefonon azonnal konzultált Kádár Jánossal. A magyar párt első titkára, számítva a románok ellenállására, arra utasította miniszterét, csak akkor járuljon hozzá, hogy e mondat bekerüljön a közös kommünikébe, ha azt minden fél egyértelműen támogatja. A románok valóban tiltakoztak egy ilyen nyílt fenyegetés ellen, s emiatt Czinege sem támogatta. Jaruzelski kérését így tehát elvetették.²² Ám úgy tűnik, hogy a szovjet vezetés sem tette magáévá e kezdeményezést. Néhány nappal később, december 10-én, a Magyarországon tartózkodó szovjet miniszterelnök, Tyihonov elnézést kért Kádár Jánostól az incidensért.²³

Így a Varsói Szerződés katonai vezetői nem fenyegették meg Lengyelországot, csupán a szolidaritásukról biztosították a LEMP-et az ellenforradalommal való harcában.²⁴ Ennek ellenére a LEMP Politikai Bizottsága az ülés után egy nappal, december 5-én döntött a hadiállapot bevezetéséről, bár a pontos időpontot még nem tűzték ki; ezt teljes mértékben Jaruzelskire bízták.²⁵

De térjünk vissza Anoskin feljegyzéseihez, illetve Siwicki és Kulikov beszélgetéséhez. December 11-én Siwicki újra megpróbálta az ún. "Brezsnyev-doktrínát" működésbe hozni, és kijelentette, hogy "józanul értékeljük a helyzetet, és ha nem lesz politikai, gazdasági és katonai támogatás a Szovjetunió részéről, akkor Lengyelország a Varsói Szerződés számára el fog veszni".²⁶ Kulikovot láthatóan nem lepte meg a lengyel katonai vezető által felvázolt borús jövőkép, és biztosította kollégáját, hogy szerintük "Lengyelország képes maga megoldani a problémáit […], az erőtök megvan hozzá. Tudjuk." Végül Kulikov "fakadt ki": "Miért merült fel a katonai segítség problémája? Megvitattuk a hadiállapot minden aspektusát."

Úgy látszik, a szovjet tábornok nem értette meg, hogy a nyílt fenyegetésnek milyen jelentősége van Jaruzelski számára. Siwicki pedig már nem magyarázkodott, csak annyit tett hozzá, hogy "külső segítség nélkül nekünk, lengyeleknek nagyon nehéz" lesz.²⁷

Ugyanezen a napon Kulikov, Pavlov és Arisztov táviratban jelentette, hogy minden előkészület megtörtént a hadiállapot bevezetéséhez, vagy ahogy ők nevezték, az "X művelet" megkezdéséhez.²⁸ A táviratban az is szerepel, hogy Jaruzelski továbbra is követeli a kéréseinek teljesítését.

A szovjet pártvezetés tartott attól, hogy a Jaruzelski meggondolja magát, annál is inkább, mert még mindig nem hozta meg a végső döntést. "Jaruzelski újra ingadozó pozíciót foglal el. Először felbuzdult, most meg újra ellágyul. Ha ők az ellenforradalommal való harcban továbbra is ingadozni fognak, akkor náluk semmi sem fog megmaradni a szocialista Lengyelországból" – értékelte Jaruzelski magatartását Gromiko a SZKP Politikai Bizottságának decemberi ülésén.²⁹ Végül december 12-én reggel Jaruzelski telefonon beszélt Brezsnyevvel és Szuszlovval,³⁰ majd meghozta a végső döntést: éjféltől érvénybe lép a "W óra".

Anoskin 12-i bejegyzései nem tartalmaznak erről semmilyen információt. Elképzelhető, hogy nem ismerte a részleteket, nem is tartozott a hatáskörébe. Aznap főleg a hadsereg különböző hadosztályainak mozgásait regisztrálta. Feljegyezte azonban Usztyinov tájékoztatását arról, hogy a szovjet vezetőségből a legnagyobb titokban Lengyelországba érkezhet Szuszlov, Csernyenko, Ruszakov és Rahmanyin.³¹ További bejegyzések tájékoztatnak a Nemzeti Megmentés Forradalmi (valójában: Katonai) Tanácsának felállításáról, és feladatként jelöli meg, hogy ennek tagjairól információkat kell gyűjteni. Néhány megjegyzés az egyház és az ellenzék viselkedéséről, de összességében elégedett hangnemben. Hangot ad néhány hiányosságnak is: "Értékelésünk szerint egyelőre nem jellemző a kollektív vezetés. W. Jaruzelski elvtárs továbbra is megőrizte a kezében a teljes katonai és politikai vezetést." Nagyobb probléma, hogy "egyidejűleg a munkásosztály jelentős része részt vesz a sztrájkokban, ami arról tanúskodik, hogy az ellenforradalom még él a széles néptömegek között".³² Anoskin december 16-án éjjel hagyta el Lengyelország területét. Az utolsó bejegyzése szerint gépe moszkvai idő szerint éjfél körül szállt fel a varsói Okęcie repülőtérről.

Hogyan értékelheti a történész Anoskin altábornagy "munkafüzetét"? Valós kordokumentum vagy utólagos hamisítvány? Mind láttuk, talán bizonyítottuk is, hogy Anoskin állításai teljesen összhangban vannak más levéltári forrásokkal, illetve visszaemlékezésekkel. Amint már utaltunk rá, leginkább Jaruzelski és Siwicki kérdőjelezte meg a "munkafüzet" hitelességét. Természetesen személyes okokból. A történelmi igazságosság ezért megköveteli, hogy megvizsgáljuk Jaruzelskinek és Siwickinek a "munkafüzethez" fűzött kommentárjait is.

Tények és kérdőjelek

Jaruzelski visszaemlékezése szerint a legnagyobb probléma abban áll, hogy a dokumentum nem teljes. Egyrészt nem tartalmazza Anoskinnak Kulikovval december 8-án éjjel folytatott beszélgetését, másrészt Jaruzelski állítása szerint a december 10-én megtartott SZKP PB ülésen nem került szóba a szovjet katonai segítségnyújtás kérdése.

Anoskin valóban csak 10-étől jegyzetel, tehát a füzet korábbi eseményeket nem tartalmazza, de mint láttuk, a korábbi események dokumentumai nem Jaruzelskit igazolják, vagyis nem bizonyítható, hogy lett volna politikai akarat egy esetleges katonai intervenció realizálására Lengyelország ellen. A második állítást pedig nem támaszthatjuk alá, hiszen az SZKP PB jegyzőkönyve egyértelműen tanúsítja, hogy szóba került az intervenció ügye, éppen Jaruzelski "kérésével" kapcsolatban. Jaruzelski azt viszont nem hiányolja, hogy Anoskin nem említi a december 12-én Brezsnyevvel és Szuszlovval folytatott beszélgetését.

Florian Siwicki sokkal részletesebben szólt a dokumentum ellen. Szerinte hihetetlen, hogy Kulikovnak a tíznapos lengyelországi tartózkodása alatt ne lett volna más tárgyalópartnere, csak Anuskin. Valójában Jaruzelskivel is találkozott e napokban. Másrészt nem világos, hogy a Varsói Szerződés legmagasabb rangú parancsnokának miért és kivel kellett volna még találkozni a két legmagasabb rangú lengyel katonai vezetőn kívül. Siwicki azonkívül tagadja, hogy azt mondta volna Kulikovnak: ha szovjet részről nincs ígéret a segítségre, akkor egy nappal elhalaszthatják a hadiállapot bevezetését, és arra csak 13-án éjjel kerülne sor. Ezzel szemben több dokumentum is bizonyítja, hogy szó volt ez utóbbi időpontról is. Mitrohin iratai szerint ebben az esetben a hétfőt is munkaszüneti nappá nyilvánították volna.

Arisztov jelentése szerint több variáció is létezett. Péntekről szombatra, azaz 11-ről 12-re, vagy szombatról vasárnapra, vagyis 12-ről 13-ra. Felmerült még az is, hogy egy héttel később, 20-án kezdődjön az akció.³³ Ez utóbbi dátum azért volt valószínűtlen, mert a hatalom meg akarta előzni december 17-ét. Erre a napra ugyanis a Szolidaritás több százezer fős tüntetést tervezett a varsói Győzelem térre (ma: Pilsudski tér), az Ismeretlen Katona sírja elé. A pártvezetés félt attól, hogy a tüntetők és a rendőri erők között akár fegyveres összecsapásra is sor kerülhet. A meghatározó szempont valóban az volt, hogy a hadiállapot bevezetése munkaszüneti napra essen, mert a lakosság döntő többsége ez esetben otthon tartózkodik.

Siwicki azt is tagadja, hogy valaha beszélt volna Andropovval. Ebben könnyen lehet, hogy igaza van, ám Anoskin nem is állított ilyet. Anoskin szerint Siwicki azt mondta Kulikovnak, hogy az "Andropovval való beszélgetésen megértettük, hogy számíthatunk a segítségre tevékenységünk II. szakaszában". A többes szám első személy feltételezi, hogy a beszélgetést Milewski vagy Kiszczak is folytathatta Andropovval, mint ahogy valójában ez történt.³⁴ Végül Siwicki elismeri, hogy Kiszczakkal együtt fültanúja volt december 12-én Jaruzelski Brezsnyevvel és Szuszlovval folytatott telefonbeszélgetésének, amikor Jaruzelski újra feltette a visszatérő kérdést: "Mi lesz, ha a helyzet bonyolódik a hadiállapot bevezetése után?" A válasz az ismert módon hangzott: a hadiállapot a lengyelek belső ügye lesz, képesek megoldani a problémáikat. Jaruzelski ezután hozta meg a végső döntést.³⁵ Erre ő is így emlékszik. Mint írja, "megbizonyosodtam Szuszlovnál és kisebb mértékben Usztyinovnál, hogy ez a mi belső ügyünk lesz".³⁶

A hadiállapot bevezetése körülményeinek tisztázásához újabb adalékot szolgáltatott Władysław Pożoga, aki 1980 szeptemberétől a lengyel hírszerző és elhárító szolgálatok (Służby wywiadu i konrtwywiadu) főnöke volt. Elődje, a már említett Milewski ekkor lett belügyminiszter. E szolgálatok szoros együttműködésben álltak az akkor éppen Vlagyimir Alekszandrovics Krjucskov által vezetett szovjet hírszerzéssel, a PGU-val. Pożoga szerint nem valószínű, hogy a Varsói Szerződés tagállamai katonai invázióra készültek volna Lengyelország ellen, hiszen a hírszerzés tudott volna ezekről a tervekről. "Figyelmesen követtük a KGB csoportjainak tevékenységét Lengyelországban. Nem tettek semmiféle előkészületeket" – állítja a volt hírszerző főnök.³⁷ Nyugodtan dolgoztak, az előre megtervezett feladatokat látták el, rutinmunkát végeztek.³⁸ Semmi olyan jel nem volt látható, mint két évvel korábban Afganisztánban.

Ezzel egyidejűleg a nyugati hírszerzés emberei is a megszokott rendben tevékenykedtek. "Az éterben csend volt. Rádiós hírszerzőink unatkoztak, nagyon ritkán fogtak el egy-egy, ügynöktől származó rejtjeltáviratot."³⁹ A világ különböző országaiban dolgozó lengyel ügynökök sem tudtak beszámolni semmi újról. Pożoga arra is felhívta a figyelmet, hogy a lengyel hírszerzés már régóta figyelte a szovjet hadsereg csapatmozgásait is, de azokat látszólagos erődemonstrációkként értékelték, amelyek részben az USA szatellitfelvételei miatt, az amerikaiak megtévesztése céljából történtek.⁴⁰ A szovjet pártvezetésnek valóban volt olyan szándéka, hogy maximálisan kihasználja mind a Szolidaritásnak, mind a Nyugatnak egy esetleges szovjet katonai intervenciótól való félelmét ("ellenforradalmi faktor").⁴¹

Érdekes tény, hogy Jaruzelski soha nem hivatkozott a lengyel belügyminisztérium vagy a hírszerzés jelentéseire, amikor azt állította, hogy a hadiállapottal megmentette Lengyelországot a szovjet katonai inváziótól. Sőt, a több mint négyszáz oldalas emlékiratában Pożoga nevét még csak le sem írta!

Az eddig kutatások alapján kijelenthetjük, hogy nincsenek olyan dokumentumok, amelyek igazolnák Jaruzelski és Siwicki állításait. A lengyel belügyminisztériumnak a hadiállapot bevezetésével kapcsolatos iratait átvizsgálva megállapítható, hogy a másfél év alatt előkészített akció egyetlen dokumentuma sem tartalmaz olyan állítást, amely igazolta volna, hogy a Varsói Szerződés tagállamai vagy a Szovjetunió katonai intervenciója a küszöbön állt.⁴²

Látható, hogy Anoskin "munkafüzetébe" írott állításait a történelmi dokumentumok egyértelműen igazolják. Sem a Szovjetunió (és a Varsói Szerződés), sem Jaruzelski nem akart 1981 decemberében katonai intervenciót Lengyelország ellen, de a lengyel vezetőnek – éppen azért, hogy a hadiállapot körülményeit a lakossággal könnyebben elfogadtassa – szüksége lett volna a nyílt fenyegetésre. Ezt, mint láttuk, nem kapta meg. Anoskin "munkafüzete" is ezt támasztja alá. A Szovjetunió számára a Jaruzelski által megvalósított hadiállapot volt a legoptimálisabb megoldás, amely politikai és katonai veszteség nélkül és a lehető legkisebb anyagi áldozatvállalással járt.

A "munkafüzet" hitelességében erősíti meg a történészt az a tény is, hogy Gribkov hadseregtábornok visszaemlékezéseiben, a forrás megjelölése nélkül, több helyen is szó szerinti idézeteket közöl Anoskintól. Gribkov öt évvel a "munkafüzet" napvilágra kerülése előtt publikálta első írásait,⁴³ következtetésképpen már jóval korábban megkaphatta Kulikovtól e dokumentumokat.

Emiatt, illetve a dokumentum formai jegyeinek figyelembevételével hitelesnek fogadhatjuk el Anoskin "munkafüzetét". Más kérdés, hogy a lengyel titkosszolgálat a hadiállapot bevezetésétől kezdve terjeszteni kezdte a Lengyelország ellen tervezett szovjet intervenciós szándék hírét. Ez azonban már egy újabb történet…

Jegyzetek

¹ A konferencia anyaga két évvel később jelent meg lengyelül: Wejdą nie wejdą. Polska 1980-1982 wewnętrzny kryzys, międzynarodowe uwarunkowania. London, Aneks, 1997.

2 Kramer, Mark: The Anoshkin notebook on the Polish crisis, December 1981. In: Cold War International History Project Bulletin 1998. 11. winter, 17-31.

3 Lengyelül az angol nyelvű kiadás után nem sokkal publikálták, Mark Kramer bevezetőjével: "Zeszyt roboczy" generała Anoszkina 9-16 grudnia 1981 r. Warszawa, Instytut Studiów Politycznych Polskiej Akademii Nauk, 1998. A tanulmányhoz a lengyel változatot használtam, az idézetek is a lengyel fordításból származnak.

4 "Zeszyt roboczy", i. m. 23.

5 A Szovjetunió honvédelmi minisztere, 1976-tól az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja.

6 "Zeszyt roboczy", i. m. 23.

7 Rosszijszkij Goszudarsztvennüj Arhiv Novejsej Istorii (Legújabb Kori Történelem Orosz Állami Levéltára – a továbbiakban: RGANI), 89. fond, 66. perecseny, 6. gyelo.

8 Uo.

9 Jaruzelski, Wojciech: Stan wojenny. Dlaczego… Warszawa, BGW, 1992. 391.

¹⁰ RGANI 89. fond, 66. perecseny, 6. gyelo.

¹¹ A Szovjetunió Kommunista Pártja XXVI. Kongresszusa, 1981. február 23. – március 3. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1981. 13.

¹² Jelentés a Politikai Bizottság részére. Magyar Országos Levéltár MDP-MSZMP Központi Szervei (továbbiakban: MOL M-KS) 288. fond 11. csoport 4391. őrzési egység, valamint: MOL XIX-J-1-j-Varsói Szerződés-VI-1-001283-1981; lásd még Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság, 1980-1981. Századok, 132. (1998) 5. sz. 1133-1173. A közös nyilatkozatot közli: Népszabadság, XXXVIII. (1980. december 6.) 286. sz. 1.

¹³ Andrew, Christofer – Mitrohin, Vaszilij: A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és külföldön. Budapest, Talentum, 2000. 542.

¹⁴ Milewski különösen jó, baráti kapcsolatokat ápolt Vitalij Pavlovval, a KGB varsói rezidentúrájának vezetőjével, de Moszkvában is megbízható embernek tartották. Milewski 1945 óta a belügyminisztériumnál, illetve a lengyel titkosszolgálatnál szolgált. A hírszerzés főnöke, majd belügyminiszter.

¹⁵ "Zeszyt roboczy", i. m. 25.

¹⁶ Generał Pawlow: Byłem rezydentem KGB w Polsce. Warszawa, BGW, 1994. 173.

¹⁷ A Lengyel Népköztársaság 1976. február 10-én módosított alkotmánya 3. fejezet 33. cikkének 2. pontja szerint. Lásd: Az európai népi demokráciák alkotmányai. Szerk. Kovács István. Budapest, KJK, 1985. 328.

¹⁸ "Zeszyt roboczy", i. m. 30.

¹⁹ Uo. 27.

²⁰ M-KS 288. f. 47. cs. 765. ő.e. 30. dok.; lásd még a csehszlovák honvédelmi miniszter jelentését: Paczkowski, Andrzej – Werblan, Andrzej: On the decision to introduced Martial Law in Poland in 1981. Two historians report the Commission on constitutional oversight of the Sejm of the Republic of Poland. Washington, CWIHP, 1997. 39.

²¹ Népszabadság, XXVI. (1968. november 13.) 266. sz. 2.

²² Hasonlóan emlékszik vissza erre Gribkov is. Lásd Gribkov, A. I.: "Doktrina Brezsnyeva" i polskij krizisz nacsala 80-h godov. Vojenno-Isztoriceszkij zsurnal, (1992) 9. sz. 51.; vö. uő: Szugyba Varsavszkovo Dogovora. Voszpominanyija, dokumentü, faktü. Moszkva, Russzkaja Knyiga, 1998. 137.

²³ MOL M-KS 288. f. 47. cs. 765. ő.e. 30. dok. A szovjet pártvezetés, úgy tűnik, valóban nem tette magáévá Jaruzelski kérését, sőt általában véve az ún. "Brezsnyev-doktrínát" sem. Andropov az SZKP Politikai Bizottságának december 10-i ülésén a következőket mondta: "Én nem tudom, hogy fog állni Lengyelország ügye; ha a »Szolidaritás« hatalma alá kerül, az egy dolog. De ha a kapitalista országok a Szovjetunióra rontanak, s megegyeznek egymással a különböző nemű gazdasági és politikai szankciók ügyében, az nekünk nagyon nehéz lesz. Nekünk gondoskodni kell az országunkról, a Szovjetunió megerősítéséről. Ez a mi fő vonalunk." Lásd: RGANI 89. f. 66. p. 6. gy.

²⁴ Meg kell említeni, hogy Jaruzelski emlékirataiban nem pontosan így idézi fel az eseményeket. Mivel ő maga nem vett részt a moszkvai tanácskozáson, Siwicki állítólagos beszámolójára hivatkozik. A hosszasan idézett szövegben azonban nincs szó Jaruzelski kéréséről, egy szóval sem említi a közös nyilatkozatról szóló vitát! Lásd Jaruzelski: Stan wojenny, i. m. 378-379. Egy másik résztvevő, az akkori román honvédelmi miniszter visszaemlékezéseiben szintén tárgyalja a kérdést. Szerinte a bolgár, a csehszlovák és a keletnémet delegáció támogatta a Jaruzelski által kért fenyegetést. Lásd: Olteanu, Constantin: "Furtuna in Tratatul de la Varsovia". Dosarele Istoriei, 2001. 1. sz. 12-22.

²⁵ Tajne dokumenty Biura Politycznego. PZPR a "Solidarność" 1980-1981. Szerk. Zbigniew Włodek. London, ANEKS, 1992. 549-569.

²⁶ "Zeszyt roboczy", i. m. 28.

²⁷ Uo. 29-30.

²⁸ Érdemes megjegyezni, hogy Jaruzelski semmit nem ír könyvében december 11-ről. Nehezen elképzelhető azonban, hogy két nappal a hadiállapot bevezetése előtt semmilyen programja ne lett volna.

²⁹ RGANI 89. f. 66. p. 6. gy.

³⁰ Mihail Andrejevics Szuszlov – aki 1956-os szerepe miatt Magyarországon is ismert – volt annak a bizottságnak a vezetője, amelyet az SZKP Politikai Bizottsága hozott létre a lengyel események elemzésére és megoldására 1980. augusztus 25-én. Lásd: RGANI 89. f. 66. p. 1. gy.

³¹ Ők végül nem utaztak Lengyelországba. Lásd A. I. Gribkov: "Doktrina Brezsnyeva", i. m. 52.; uő: Szugyba Varsavszkovo Dogovora, i. m. 141.

³² "Zeszyt roboczy", i. m. 35.

³³ RGANI 89. f. 66. p 6. gy.

³⁴ Czesław Kiszczak 1981. augusztus végén járt Moszkvában, Pavlov kíséretében, és találkozott Andropovval. A KGB vezetője felhívta az új lengyel belügyminiszter figyelmét az erőszak alkalmazásának veszélyeire, és azt üzente Jaruzelskinek, hogy a szovjet hadsereggel nem szándékoznak bevonulni Lengyelország területére. Lásd Generał Pawlow: Byłem rezydentem KGB w Polsce…

³⁵ Lásd Siwicki, Florian: Komentarz do niektórych faktów związanych z konferencją w Jachrance. In: "Zeszyt roboczy", i. m. 52.

³⁶ Jaruzelski: Stan wojenny, i. m. 402.

³⁷ Pożoga, Władysław – Piecuch, Henryk: "Wojciech Jaruzelski tego nigdy nie powie." Mówi były szef wywiadu i kontrwywiadu, pierwszy zastępca ministra Spraw Wewnętrznych generał dywizji Władysław Pożoga. Warszawa, Reporter, 1992. 108.

³⁸ Pożoga-Piecuch: i. m. 108.

³⁹ Uo. 109.

⁴⁰ Uo.

⁴¹ RGANI 89. f. 66. p. 39. gy. 11.

⁴² Widacki, Jan: Czego nie powiedział generał Kiszczak. Z Janem Widackim rozmawia Wojciech Wróblewski. Warszawa, BGW, 1992. 146.

⁴³ Gribkov: "Doktrina Brezsnyeva", i. m. 46-57.

A mai kor talán legégetőbb kérdése a foglalkoztatás, annak mértéke, típusai, a munkanélküliség, az alulfoglalkoztatottság, valamint a munkavállaló kiszolgáltatottságát fokozó, terjedőben lévő rész-, táv- és határozott idejű munkaviszony problémája.

Bevezetés

A társadalom túlnyomó többségét azok az emberek teszik ki, akik csak munkaerejük eladásával biztosíthatják megélhetésüket. Mivel ők egyúttal a szavazók többségét jelentik, semmilyen kormány nem hagyhatja figyelmen kívül boldogulásukat. Ezért napjaink legégetőbb társadalmi-gazdasági kérdése a foglalkoztatás: mennyisége, szerkezete, dinamikája, lehetőségei és korlátai. A mindezt meghatározó mechanizmusok a napjaink globálissá vált kapitalista gazdaságában a következők:

• A technikai fejlődés általános tendenciája az, hogy egyre kevesebb élőmunka-mennyiséggel lehet előállítani ugyanannyi (sőt több) terméket.
• A tőkés gazdálkodás körülményei között a technikai fejlesztés a konkurenciában való helytállás végső, s ezért elengedhetetlen eszköze. Ebben a termelési módban azonban a technikai fejlődés jóvoltából felszabaduló idő nem egyenletesen oszlik meg a társadalom tagjai között, hanem a munkanélküliek oldalán halmozódik fel, miközben a vállalati költséghatékonyság az egyes foglalkoztatottaktól mind több munka elvégzését követeli meg.
• Vagyis: korunk uralkodó társadalmi formációjában, a magántulajdonú (vagy másként: az elkülönültségi viszonyokon alapuló) társadalomban a munkanélküliség növekedése, valamint a foglalkoztatottakra jutó munkamennyiség növekedése versenyképességi tényező.

Korunk kormányainak tehát egyszerre kellene biztosítania a versenyképességet, és választ találni a mind súlyosabb foglalkoztatási problémákra. Vajon lehetséges-e a két cél összeegyeztetése? Erre a kérdésre keresve a választ az alábbi tanulmány a foglalkoztatás mai trendjeit, jellemzőit és kilátásait tárja fel konkrét adatokra támaszkodva, elsősorban az Európai Unió, továbbá az USA és Magyarország példája alapján.

1. Foglalkoztatás – munkanélküliség

Miközben a technológiai fejlődés mindinkább kiszorítja az élőmunkát a termelésből, a monopolisztikus verseny éleződése és a konjunktúraciklusok rövidülése miatt a tőkének mindinkább szüksége van a munkaerő-piaci "rugalmasságra", Marx találó kifejezésével élve "tartalékseregre".¹ Ennek bázisán a tőke a népesedés természeti korlátaitól mentesülve terjesztheti ki vagy szűkítheti le tevékenységét. A tartaléksereg továbbá állandó nyomás alatt tartja az alkalmazásban állókat, hiszen bármikor pótolhatóvá teszi őket. A munkanélküliség tehát a tőkés termelés elengedhetetlen velejárója, növekedése pedig a globalizáció egyik jellemzője.² A tartaléksereg azonban nemcsak az effektíve munka nélkül lévőkből áll. A globalizáció jellemzője, hogy a "tartalékolás" egyéb formáit is magas szintre fejleszti. A tartaléksereg képződésének ezeket a globalizációs formáit tekintjük át a következőkben.

A foglalkoztatás nem tart lépést a termelés növekedésével

Az Európai Unióban (a "régi" 15-ök) a foglalkoztatási ráta 1997-ben alig 60%-ot tett ki. A lisszaboni célkitűzések szerint az értéket 2010-ig 70%-ra kívánják emelni, ám az még 2003-2004-ben is alig haladta meg a 64%-ot. Bár ezt a szintet a 15-ök Európája csak nagy foglalkoztatási erőfeszítésekkel és a kilencvenes évek végének amerikai IT-boomjára támaszkodó növekedéssel tudta elérni, még így is mindössze az 1975-ös (!) szintet reprodukálta vele. A hosszú távú trendek vizsgálata³ azonban azt is megmutatja, hogy szó sincs szinten tartásról. A 15-64 év közti lakosság foglalkoztatási rátája a hetvenes évek közepe óta határozottan csökkenő tendenciát mutat, még ha konjunkturális felívelések (a kilencvenes évek elején vagy most, legutóbb) tapasztalhatók is.

Fellendülés idején a foglakoztatás kisebb ütemben bővül, mint a kibocsátás; összehúzódás idején viszont gyorsabban csökken, mint a termelés. Sőt, nem is kell a termelésnek visszaesnie ahhoz, hogy a foglalkoztatás csökkenjen. Ez utóbbihoz elegendő csupán a termelésnövekedés lassulása. Az USA-ban például 2001-től csak némileg csökkent a növekedési ütem, a foglalkoztatás viszont visszaesett a (2001 márciusa és 2003 nyara között nettó 4 millió munkahely szűnt meg, így a foglalkoztatás az 1998 végi szintre süllyedt).⁴

A világszintű folyamatokról ad képet az ILO (2005). Eszerint 1994 és 2004 között a világ GDP-je kb. másfélszeresére, a foglalkoztatottak száma viszont csak egyhatodával nőtt. Ebből kiszámítható, hogy a GDP 1 százalékos növekedéséhez durván a foglalkoztatás 0,3%-os növekedése járul. A foglalkoztatottak népességhez viszonyított aránya lassan, de stabilan csökken: 1994-ben 62,4, 2004-ben 61,8% volt.

Az élőmunkaigény csökkenését a technológiai haladás eredményezi. Azt azonban, hogy ez munkanélküliség formáját ölti, az okozza, hogy a gazdálkodás tárgya a társadalmi szükségletek kielégítése helyett az elkülönült tőkék értékesülése, a társadalom rendelkezésére álló teljes munkaidőalap helyett pedig csak annak töredéke, a munkaerő újratermeléséhez szükséges munkaidő (a munkaerőköltség).

A munkanélküliség számban és arányban nő

A munkanélküliség rátája az EU 15-ben az 1975-ös 4%-ról – némi konjunkturális hullámzással – a 80-as években 8-10%-ra ugrott, s azóta is e szint körül mozog. Ez azt jelenti, hogy a regisztrált munkanélküliek száma 6,1 millióról 14,7 millióra nőtt. Az USA-ban a munkanélküliek száma 1948 januárjában 2 millió fő volt, 2004 őszén 8,1 millió (5,5%). A munkanélküliség a 70-es években többszörösére nőtt, s azóta a hullámzások epicentruma a háború utáni évek 3,5-4-szerese (8-9 millió fő).⁵ A munkanélküliség rátájának 90-es években mutatkozó csökkenését is a munkanélküliek számának növekedése kísérte (lásd a 2. táblázatot). A tényleges munkanélküliség azonban még ennél is több. Az USA hivatalos statisztikája⁶ szerint a munkaerőalapba be nem számított ("not in labour force") milliók közül 1994 és 2004 között évi rendszerességgel további 5-7 millióan vállaltak volna munkát (ezek beszámításával a munkanélküliek száma 13-16 millió), és 1,2-2 milliónyian azonnal munkába is tudtak volna állni – ha lett volna rá lehetőségük. 300-500 ezerre tehető azoknak a száma, akik úgy gondolják, reménytelen álláshoz jutniuk. Ha beszámítjuk ezeket a munkakereső csoportokat is,⁷ akkor a ráta már meghaladja a 9%-ot, és a 2000 őszén (az IT-boom csúcsán) mért minimum (6,3%) óta nő. További fontos elem, hogy tendenciálisan növekszik a 15 hétnél hosszabb munkanélküliséget szenvedők aránya. A latin és spanyol etnikumú lakosság körében a munkanélküliség nagyobb az átlagosnál.

A globalizáció viszonyai között tehát még a legfejlettebb tőkés országban is abszolút (!) értelemben nőtt a tőkés társadalom munkaerőpiacáról kiszorulók száma.

Az ILO (2005) adatai szerint a világon a munkanélküliek száma 1994 és 2004 között közel 45 millió fővel, 185 millióra nőtt. A növekedés arányaiban is bekövetkezett: a munkanélküliségi ráta 5,5%-ról 6,1%-ra emelkedett. 2004-ben a 15-24 évesek körében a munkanélküliség globálisan meghaladta a 13%-ot.

A bizonytalan foglalkoztatási formák nyernek teret

A mainstream közgazdasági-szociológiai szaknyelv a (viszonylag) biztonságos foglalkoztatást jelentő teljes munkaidős, határozatlan idejű szerződés keretében megvalósuló foglalkoztatást tipikusnak, az ettől eltérő formákat, mint a részmunkaidős vagy határozott idejű állásokat és az önfoglalkoztatást, atipikusnak nevezi. Túl azon, hogy lassan az atipikus lesz a tipikus foglalkoztatási forma, e kifejezéseket azért is cseréljük fel a bizonytalan és a (viszonylag) biztos kifejezésekkel, mert szemben az előbbiekkel, e fogalmak kevésbé eufemisztikusak és szégyenlősek a dolgok lényegének a megragadása tekintetében. (Persze a dolgok elkendőzésére való hajlam nem mindenkit ér utol. Így például a Jörg Huffschmid brémai professzor által vezetett "Alternatív Európai Gazdaságpolitikáért" nevű széles körű "think tank" is a "precarious employment" kifejezést használja a részmunkaidős stb. foglalkoztatásra.)⁸

A World Bank (2001) jelentésében az áll, hogy a világ 65 évesnél idősebb lakosainak több mint 85%-a nem rendelkezik nyugdíjellátással. Néhány évvel később az ILO (2005) kénytelen megállapítani, hogy az informális szektor globálisan növekszik. Ezek a tények arra utalnak, hogy a munkavállalók mindinkább a bizonytalanságot és védtelenséget jelentő munkalehetőségeket kénytelenek elfogadni.

Az Európai Unió munkaerő-piaci trendjei között szembetűnő a részmunkaidős foglalkoztatás hosszú távú aránynövekedése. A jó konjunktúrát mutató években a munkaerő-piaci fellendülés hordozói az egyéb (részidős, otthoni stb.) foglalkoztatási formák voltak, a teljes munkaidejű foglalkoztatás dinamikája számottevően csökkent, sőt a recessziós években negatívba fordult. ("A modern ipar egész mozgásformája tehát abból ered, hogy a munkásnépesség egy részét nem-foglalkoztatott vagy félig foglalkoztatott kezekké változtatják állandóan." MEM, 23: 592.) Mindennek következtében a teljes munkaidőre vetített foglalkoztatás (full-time equivalent employment) az Unió (15-ök) egészében a 80-as évektől a 90-es évek végéig (a konjunkturális hullámzásokkal együtt) mindössze 55% körül mozgott, és az azt követő fellendüléssel is csak 58-59%-ig emelkedett.⁹

Egyre gyakoribb az otthon végzett munka (távmunka) is, bár ezt a foglalkoztatási kategóriát a statisztika egyelőre még nem tartja számon, így csak becslésekre lehet hagyatkozni. Az EU-ban 10 millió távmunkásból (a foglalkoztatottak 13%-a) 5,5 millió vállalkozóként dolgozik. Hollandiában a legmagasabb a távmunka aránya (27%), a dánoknál és finneknél 22%, a svédeknél pedig 18%. Magyarországon kb. 50 ezren (alig több mint a foglalkoztatottak 1%-a) végzik részben vagy egészben otthon a munkájukat (l. i. 2004: 33.).

A dolgozó számára az otthon végzett munkának vannak előnyei (szabadság, rugalmasság, időtakarékosság stb.), de tetemes hátrányai is. Az otthonmunka mai fellendülésének alapvető ösztönzője a munkáltatók részéről a költségcsökkentés, ami gyakran a munkahelyen foglalkoztatottaknál kisebb javadalmazást jelent. További hátrányok: izoláció, társadalmi kapcsolatok leépülése, jogi és munkaügyi bizonytalanság, juttatások csökkenése, a magán- és a munka-szféra elválasztásának nehézségei, "munkaalkoholizmus" stb.¹⁰

Az USA-ban a részmunkaidős foglalkoztatottak száma 1968 és 2004 között 2,5-szeresére, 25 millióra nőtt, miközben a teljes munkaidejű foglalkoztatás alig kétszeresére (65 millióról 115 millióra). 1948 és 2004 között a legbiztosabb formában (teljes munkaidőben, határozatlan idejű szerződéssel) foglalkoztatottak aránya 37%-ról 47%-ra nőtt, ám ezt az aránynövekedést a részmunkaidősök, önfoglalkoztatók és fizetetlen családtagok együttes számának 20 millióról 35 millióra emelkedése kísérte (vö. 2. táblázat). 2002-ben az Egyesült Államokban 31 millió távmunkást tartottak nyilván (a foglalkoztatottak 24 %-a), kétharmaduk főállású volt (L. I. 2004: 33.).

A konjunktúra hullámzásait elsősorban a bizonytalan foglalkoztatási formák érzik meg. Az EU-ban a fellendülést hozó 1997-2000-es periódusban 6%-kal nőtt a határozott idejű szerződéssel foglalkoztatottak száma, elsősorban a nőké, míg a határozatlan idejű (permanens) foglalkoztatás csak mintegy 2%-kal. A termelés lassulását hozó 2000 és 2003 közötti években a permanens foglalkoztatásnak csak a növekedési üteme csökkent, a fix határidős foglakoztatásnak azonban a szintje is (EC 2004: 161.).

A munkával töltött évek száma nő

Az EU-15-ben az 1997-et követő foglalkoztatásnövekedés elsősorban az 55 éven felüli korosztály növekvő munkába állásából származott, amiben nem nehéz tetten érni a társadalombiztosítási reformok jólétcsökkentő hatását. Míg a 90-es évek elején az 55-64 évesek mindössze 36%-a dolgozott, addig 2003-ban már közel 42%-uk, ami kimagasló ütemű aránynövekedés a korcsoportok között. A munkával töltött évek számának növekedését mi sem illusztrálja jobban, mint hogy az utóbbi évtizedben teret hódított a nyugdíjkorhatár felemelésének tendenciája szerte a világon.

Folytatódik az "ipari tartaléksereg" képződése

A klasszikus polgári közgazdászok, mindenekelőtt David Ricardo nyomán Marx megállapította, hogy a tőkefelhalmozással, tehát a termelés gépesítésével, automatizációjával az élőmunka iránti viszonylagos kereslet csökken. A termelésbe újólag bevont tőkék a korábbiaknál kisebb élőmunkát (foglalkoztatást) igényelnek, hiszen éppen ez a termelékenységnövelő beruházások célja. "Az össztőke növekedésével együtt növekszik ugyan változó alkotórésze, vagyis az általa bekebelezett munkaerő is, de állandóan csökkenő arányban. […] a tőkés felhalmozás termel állandóan – mégpedig energiájával és terjedelmével arányosan – egy viszonylag, azaz a tőke közepes értékesítési szükségleteihez viszonyítva fölösleges vagy pótlólagos munkásnépességet." (MEM, 23: 589.) Ezt a viszonylagos túlnépességet nevezte Marx "ipari" tartalékseregnek. (Bár napjainkban, amikor a legnagyobb foglalkoztató a tercier szektor, helyesebb ipari-szolgáltatói tartalékseregről beszélni.)

Kérdés mármost: vajon igaz-e a tartaléksereg képződésének marxi tétele másfél évszázaddal születése után, a globalizáció korában is?

A tartaléksereg létszáma már a 80-as évek elején is jelentős volt, amikor a munkanélküliséget még nem ismerő kelet-európai országokban a Maria Hilferstrasséig és konferenciavacsorákig látó, a többséghez képest privilégiumokat élvező értelmiségi elit a maga kifinomult eszközeivel a "fejlett Nyugat" utáni ácsingózásra kondicionálta a jobb sorsa érdemes tömegeket. Balsen és munkatársai (1987) az NSZK példáján mutatták be, hogyan vezet a tartaléksereg felduzzadása az újszegénység kialakulásához és a munkavállalási feltételek romlásához. Még a németországi szociáldemokrata párt (SPD) jóléti államról szóló 1984-es jelentése is kénytelen volt beismerni, hogy "mind több munkanélküli szorul vissza a »csendes tartalék« soraiba" (146.).

De vizsgáljuk meg, hogyan alakul a tartaléksereg a fejlett országokban hosszú távon. Ehhez definiálnunk kell a tartaléksereg kategóriáját, különös tekintettel arra, hogy a globalizáció körülményei között módosulnak a foglalkoztatás és ezzel összefüggésben a munkaerő-"tartalékolás" (munkaerő-felesleg, munkanélküliség) formái is. Tehát a tartalékseregbe tartoznak mindazon munkavállalók, akiknek a munkaerejét nem használja ki teljes mértekben a tőke. A munkaerő akkor van teljes mértékben kihasználva, ha a munkavállalót tartósan és teljes munkaidőben foglalkoztatják. A tartaléksereg részét képezik a regisztrált és a nem regisztrált munkanélkülieken kívül a határozott idejű szerződéssel dolgozók, a részmunkaidőben foglalkoztatottak, az önfoglalkoztatók, kisegítő családtagok stb. A tartaléksereg létszámát tehát úgy kapjuk meg, hogy a munkaképes korú lakosságból levonjuk a határozatlan idejű szerződéssel, teljes munkaidőben alkalmazottként foglalkoztatottak létszámát. A tartaléksereg rátája pedig ennek a számnak és a munkaképes korú lakosságnak a hányadosa.

A közgazdaságtan fontos kelléke a statisztika. Módszereit azonban az alkalmazó világnézete éppúgy meghatározza, mint a belőle levont következtetéseket. Ami a módszert illeti: nem véletlen, hogy a tartaléksereget, amely a társadalmi munkaerőalappal való gazdálkodást jellemezné, korunk polgári statisztikája semmilyen formában nem méri. Ami pedig a következtetéseket illeti, arra íme egy példa: a foglalkoztatás kapcsán el lehet mondani, hogy ma több embernek van munkája az EU-ban, mint két évtizeddel ezelőtt, az elnyomorodás ("abszolút" szegénység) vagy az élőmunka kiszorításának elmélete tehát nem érvényes. Valóban, a 15-ök Európájában 1975-ben 132,6 millió embernek volt munkája, 1985-ben 134 milliónak, 2004-ben pedig már 172 milliónak. Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy a foglalkoztatás nőtt.

A további elemzés azonban megvilágítja az érem másik oldalát is. Az önfoglalkoztatók, részmunkaidősök és határozott munkaidejű szerződéssel dolgozók aránya az összfoglalkoztatottakon belül 1985-ben még összesen 36,3%-volt (ami 48,6 millió főnek felelt meg), 2004-ben azonban arányuk már 47,9% (82 millió fő). A legbiztosabb munkahelyet köztudottan a teljes munkaidős, határozatlan szerződési idejű (permanens) alkalmazottként történő foglalkoztatás jelenti. Ilyennel 1985-ben 85,4 millió fő bírt, 2004-ben pedig 90 millió. A 15-64 éves korú össznépesség 1985-ben 224,1 millió, 2004-ben pedig 251,9 millió fő volt. Ez azt jelenti, hogy 1985-ben 224,1 – 85,4 = 138,7 millió munkaképes lakosnak nem volt teljes munkaidős, biztos állása (a munkaképes korú népesség 62%-a), 2004-ben viszont már 252 – 90 = 162 milliónak (64,4%)! A tőke számára rendelkezésre álló ipari és szolgáltatási tartaléksereg tehát számban és arányban is nőtt! (És akkor a terjedőben lévő táv- vagy otthoni munkát még nem is vettük figyelembe.)

A 15 tagországban nyilvántartott munkanélküliek száma 1985 és 2004 között előbb csökkent, majd ismét növekedésnek indult, s a periódus végén az 1985-ös szinten állt (14,7 millió fő). Ezért felmerülhet, hogy a tartaléksereg növekedése a munkaerő képzésébe fektetett hosszabb időnek, tehát a fiatalok nagyobb arányú beiskolázásának tudható be. Ez részben igaz, de a képzésben töltött idő is "tartalékolást" jelent, miközben az oktatásban részesülőt valakinek el kell tartania. Az oktatás kiterjesztése továbbá nem magyaráz meg mindent, amit az is mutat, hogy az EU-15-ben a 15-24 évesek körében a munkanélküliségi ráta (éppen e korosztály nagyobb iskolai részvételének köszönhetően)¹¹ évtizedek óta közel kétszerese a mindenkori átlagnak, miközben a fiatal munkanélküliek száma növekszik: a 90-es évek végén az EU-15-ben 7 millió, 2003-ban már közel 9 millió fő. A trend az egész világot érinti: az ILO becslése szerint az utóbbi 10 évben ugrásszerűen növekedett a fiatal munkanélküliek száma, 2005-ben globálisan elérve a 88 millió főt (1998-ban 60 millió fő).¹²

Hasonló eredményre jutunk az USA foglalkoztatásának elemzése kapcsán is, bár az összehasonlítást nehezíti, hogy az amerikai statisztikában a munkaképes korú lakosság címszó alatt a 16 éven felüli lakosság szerepel felső korhatár nélkül, míg az európai statisztikák csak a 64. életévig számítják a munkaképességet. Ezzel együtt is kitűnik, hogy az USA is jelentős és számban gyarapodó ipari-szolgáltatási tartaléksereggel rendelkezik, melynek aránya azonban a társadalom elöregedésével növekvő számú idős, de munkaerőnek már nemigen számítók figyelembevétele (a nevező nagysága) miatt csökken. Mint a 2. táblázatból látható, 1948 és 2004 között azoknak a száma, akik bizonytalan, részleges vagy semmilyen alkalmazással nem bírtak (többségük nem is szerepel a munkaerő-piaci statisztikában) arányában csökkent (63-ról 53%-ra), abszolút értékben azonban emelkedett: 65 millióról 119 millióra. Azonban ha beszámítjuk a kb. 20 millió főállású távmunkást, akkor a biztos állással nem rendelkezők tartalékserege még nagyobb, és valószínűleg arányában sem mutat akkora csökkenést, sőt, esetleg még nő is.¹³

A megfelelő számításokat elvégezve (tehát a munkaképes korú lakosságból levonva a határozatlan idejű, teljes munkaidős foglalkoztatottakat) azt kapjuk, hogy Magyarországon a tartaléksereg 2004-ben több mint 3,9 millió fő (58%) volt (lásd a 3. táblázatot). Ez 1997-hez képest csökkenést jelent, de 1989-hez képest, amikor kvázi teljes foglalkoztatás volt, óriási emelkedés.

A tőkés termelés rugalmasságának biztosítása szempontjából nem a munkanélküliségi ráta, hanem a munkaerő-állomány teljes tartaléka a döntő. Az áttekintés alapján levonhatjuk a következtetést, hogy a globalizáció körülményei nem változatták meg a tőkefelhalmozásnak a viszonylagos túlnépesség, ipari-szolgáltatási tartaléksereg képződésére vonatkozó marxi törvényszerűségét.

A kevesebb munka még kevesebb ember oldalán halmozódik fel, ami rájuk nézve a leadott munkamennyiség (munkaidő, intenzitás) növekedését jelenti.¹⁴ A felszabadult (a technikai haladással megtakarított) munkaidő, vagy másképpen: a megnövekedett "szabadidő" pedig a munkanélküliek (inaktívak, részidős alkalmazottak), valamint tőketulajdonosok (vagyonosok) oldalán koncentrálódik. Ekképpen a társadalmi polarizáció nő, a munkaerejük eladására kényszerülők közül pedig növekvő mértékben vesztes az is, akit integrál a rendszer (aki dolgozhat), és az is, akit nem (a munkanélküli).

Mindennek oka az, hogy a tőke nem a társadalmilag rendelkezésre álló összmunkaidővel gazdálkodik, hanem csak a szükséges munkaidővel (a munkaerőköltséggel). Roppant termelőerő marad így kihasználatlanul. A globális kapitalizmus – a csak a vállalati gazdálkodásig látó elemzések állításával ellentétben – történelmi csúcsokra emeli a pazarlást. A globalizáció tehát nem változtatta meg a profitorientált termelés e sajátosságát sem. "Jóllehet a tőkés termelési mód minden egyéni vállalkozásban gazdaságosságot kényszerít ki, anarchikus konkurencia-rendszere a társadalmi termelési eszközök és munkaerők legmértéktelenebb eltékozlását hozza létre, nem beszélve a számtalan nélkülözhetetlen, de önmagában véve felesleges funkcióról" – állapította meg Marx közel másfél évszázada (MEM, 23: 492.).

A tartaléksereg globalizálódása

A globalizációban felerősödő hierarchián alapuló áthárítási mechanizmusok a tartaléksereg képződésében is megjelennek. A transznacionális vállalatok uralma nem egyszerűen a tőkék szabad áramlását (leányvállalatok alapítását és áthelyezését) jelenti, hanem a kisebb beszállító vállalatok, kisebb kereskedelmi partnerek függését is. Ez a tényleges gazdasági erő teszi lehetővé, hogy az egyes tőkék működési zavarai más tőkék gondjaivá váljanak. Ha az egyik ország nagyvállalata csökkenti termelését, az saját munkaerő-állományának csökkenésénél jóval nagyobb elbocsátásokat eredményezhet a vele közvetlen és közvetett kapcsolatban álló vállalatokra gyakorolt hatás révén más országokban. Az ipari-szolgáltatási tartaléksereg tehát aránylag nagyobb mértékben képződik az erősebb gazdaságoktól függő országokban. Ez utóbbiak tartalékserege a globalizáció viszonyai között nem az ő, hanem a transznacionális vállalatok, illetve ezek anyaországainak tartalékserege.

Erre példa az exportjának 85%-át az USA-ba küldő Mexikó, amely egyben az amerikai piacot rugalmasan alkalmazkodó munkaerősereggel is ellátja (bevándorló-ingázó munkások és hazai alkalmazottak). Az ország hivatalos munkanélküliségi adatai ugyan roppant alacsony számokat mutatnak (3-4%), de az USA "new economy"-jának "soft landing"-je után 2004 márciusában hatéves csúcsot értek el.¹⁵

Az USA-ba áramló mexikóiak létszáma 1990 és 2000 között közel kétszeresére (2,6 millióról 4,9 millióra) emelkedett, ezzel arányuk az USA foglalkoztatottjainak sorában 2000-ben közel 4%-ra nőtt. Az agrárszférában (mezőgazdaság, halászat, erdészet) azonban a foglalkoztatottak közel egyharmada mexikói. 2000-ben az USA-beli mexikóiak 9%-a volt munkanélküli, miközben a dolgozók felének két állása is volt. Ezek a számok azonban nem tartalmazzák a feketemunkára kényszerülőket, akiknek száma az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény megkötése (NAFTA, 1994) óta megugrott. A NAFTA ugyanis az olcsóbb amerikai import révén kisárutermelők, farmerek tömegeit fosztja meg korábbi megélhetési forrásuktól. Így aztán olyan területekről is az USA-ba vándorolnak munkáért a mexikóiak, amelyekről azelőtt sohasem. (Például Chiapas déli részéről, ahol a kukoricatermesztést fojtja meg az olcsóbb amerikai áru.)

Mexikó hivatalos – igen alacsony – munkanélküliségi rátája gondosan elrejti a valódi folyamatokat. A "hivatalos" munkanélküliek jószerivel azok a képzett, jó családi háttérrel rendelkező fiatalok, akik megengedhetik maguknak, hogy hosszabb ideig munkát keressenek. Az országban ugyanis nincs munkanélküli segély, így a szegényebbek rákényszerülnek, hogy alkalmi munkával, családi vállalkozásban nézzenek megélhetés után. Ezzel a rejtett munkanélküliséggel együtt a valódi munkanélküliség meghaladja a 20%-ot. Az 1993-as adatok szerint a mexikói foglalkoztatottaknak csak alig fele él bérből és fizetésből, több mint egynegyedük önfoglalkoztatott, 6%-uk részmunkás és 14%-uk fizetetlen családi alkalmazott (Fleck et al. 1994).

A másik példa India, ahol a software-beszállítás legendás húzóágazattá vált: az interneten az USA-ból kiadott feladatot az indiai mérnökök akár már másnapra ("overnight") megoldják, és visszaküldik a megrendelőnek. Az így foglalkoztatott "távmunkásokra" a piac legapróbb változását is egyszerűen és azonnal át lehet hárítani (elbocsátás helyett elég, ha nem küldenek nekik megrendelést).

2. A munkaerő értéke és ára

Az egységnyi munkaerőköltség csökkentésének közismert eszközei adott (vagy az alábbi faktorok növekedésénél kisebb mértékben növekvő) kereseti színvonal mellett: a termelékenységnövelés, a munkaszervezeti változtatás, a munkaintenzitás-növelés (ezek megegyeznek a relatív értéktöbblet-termelés marxi kategóriájával), valamint a munkanap-meghosszabbítás (abszolút értéktöbblet-termelés).

De az egységnyi munkaerőköltségnek vannak közvetlenül a kereseti színvonalat csökkentő módszerei is. A ritkán bekövetkező órabércsökkentésen túl ilyen például a bérhez kapcsolódó járulékok, szolgáltatások megvonása, vagy értékük csökkentése (lásd a vállalati üdültetés vagy a vállalati lakáskölcsön drasztikus visszaesését stb.), valamint a munkaerő értékének leszorítása. E módszerek mindegyikére érvényes, hogy akár növekvő reálbérek mellett is sikerrel alkalmazhatók, és közvetve vagy közvetlenül az egységnyi munkaerőköltség csökkentését teszik lehetővé.

A fent említett eljárások nem tekinthetők újnak, de kétségtelenül szerves részei a globalizációnak is.

Hogy nem egyszerűen a fajlagos munkaerőköltség leszorítása zajlik, hanem a munkaerő értékének és árának a leszorítása is, az nyilvánvaló, ha a termelékenység növekedésére gondolunk, melynek köszönhetően a munkaerő újratermeléséhez szükséges fogyasztásicikk-tömeg értéke csökken, tehát e cikkek kevesebb bérből is megvásárolhatók (vagy ugyannyi bérért több fogyasztási cikk vásárolható).

A tőkeviszony kvázi korlátlanná válásával azonban nem csak a megszokott/kialakult fogyasztási cikkek értékének csökkenése révén, hanem a munkavállalók alkupozíciójának romlása (tartaléksereg!) miatt is csökken a munkaerő értéke. De úgy is fogalmazhatunk, hogy a munkaerő árát értéke alá szorítják le. A megfogalmazás bizonytalanságát az okozza, hogy a munkaerőáru értéke társadalmilag meghatározott elemet ("történelmi-erkölcsi elemet") is tartalmaz: a munkaerő megfelelő szintű újratermelése a történelmi fejlődés során és a nemzetgazdasági fejlettségtől függően növekvő színvonalú és bővülő összetételű fogyasztási cikk- (szolgáltatás)halmazt jelent. Ezek közül azonban ma messze nem mindegyik érhető el egy átlagos munkajövedelemből. (Gondoljunk például az internetre vagy a sportolási, kulturális lehetőségekre.) A globalizációnak köszönhetően mind a nyugati jóléti rendszerek leépülésével, mind a keleti rendszerváltással általános tendenciává válik (és a jövőben erősödni fog) az elérhető elemek számarányának csökkenése és az egyes elemek minőségének romlása. (Gondoljunk például arra, hogyan hódít teret a lakosság körében az olcsó kínai tömegcikkek vásárlása.) E tendenciának még a növekvő reálbérek sem mondanak ellent. Azért nem, mert a munkaerő értékének a történelmi/nemzeti állapotoktól való egyszerű elmaradása már önmagában is értékcsökkenést jelent – még akkor is, ha az előző időszakhoz képest növekedésről is van szó. (Vajon nem szorítja a cipő a gyermek lábát, ha a tavalyi 28-as helyett 29-es cipőt adunk rá, miközben tavaly óta két számot nőtt a lába?)

Ennek az érték- vagy árcsökkenésnek a teljes körű bemutatásához részletes háztartásstatisztikák, szociológiai vizsgálati eszközök szükségesek, de azért a jövedelmi statisztikák is elárulják a lényeget: a minimálbért alkalmazó OECD-országok többségében a minimálbér nem éri el a mediánbér¹⁶ 60%-át, ami a relatív szegénység általánosan elfogadott mércéje. Ráadásul ezen országok kétharmadában még két kereső minimálbére sem elegendő ahhoz, hogy egy kétgyermekes családot megóvjon a szegénységtől. (Megjegyzendő, hogy Magyarország esetében kell a minimálbér legnagyobb hányadát, közel 120%-át kell keresnie valakinek ahhoz, hogy ne számítson szegénynek – lásd OECD 2004: 13-14.) A munkaerő alulértékeltségét illusztrálják a Union Bank of Switzerland 108 áru- és szolgáltatáscsoportot tartalmazó fogyasztóikosár-árakra vonatkozó számításai is.¹⁷ Eszerint 2000-ben a világ 50 kiválasztott városából (ezen belül 24 európai) 27-ben (köztük 10 európai) havi 168 óránál többet kellett dolgozniuk az embereknek egy európai mércével átlagos fogyasztói kosár megvásárlásához. (Tehát a vizsgált városok 54%, a vizsgált európai városok 42%-ában nem elegendő az emberek napi 8 órai munkája ahhoz, hogy "európai" módon éljenek.)

Ugyanakkor a munkába állás "adója" (bérterhek, szociális juttatások megvonása stb.) általában igen magas, ami megkérdőjelezi a munkavállalás ésszerűségét. Mindez azt jelenti, hogy mind a minimálbéren foglalkoztatottak, mind a különböző segélyekből élő munkanélküliek jövedelme elmarad a munkaerő újratermeléséhez szükséges minimális szinttől.

A jelenség oka korunk kapitalizmusát, a globalizációt jellemző társadalmi erőviszonyokban rejlik.

A jóléti államok és a "szocializmus" körülményei között a munkaerő ára e munkaerő magas színvonalú, "bővített" újratermelését tette lehetővé. (Magas színvonalú és javuló tendenciájú élelmiszer-fogyasztás, lakhatás, művelődés, sportolás, pihenés, a gyermeknevelés társadalmi szolgáltatásokkal való támogatottsága, lehetőség némi tartalék felhalmozására stb.) A növekvő számú tartaléksereg mellett azonban erre a magas szintű újratermelésre már nincs szükség. A rendszer többé már nem a támogatottságra, társadalmi konszenzusra, a megvásárolt "munkabékére" épül, hanem egyre inkább a (gazdasági) elrettentésre, a tőke diktatúrájára. A munkaerő értéke akár a minimumra, sőt az alá szorítható, hiszen "kidőlése" esetén (a növekvő tartaléksereg jóvoltából) van helyette más.

Ez a helyzet mutatkozik meg a közszolgáltatások privatizálásával szükségszerűen kialakuló kettős (gazdag-szegény) struktúrával szembeni kormányzati közömbösségben (a privatizációk támogatásában) is. Például: ha az állam továbbra is biztosítja az egészségügyi alapellátáshoz való hozzájutást, s aki ennél többet akar, az fizessen, akkor a bérbe nem az orvostudomány általános fejlődésének megfelelő egészségügyi kiadásokat kell beépíteni, hanem csak az (ettől elmaradó) alapellátásét. (Gondoljunk a szervátültetésekre, az emberi szervekkel való kereskedelemre.) Ugyanez mondható el az oktatásra, a közlekedésre, a sportra, művelődésre stb. is.

A munkaerő értékének leszorítására példa a fogyasztási cikkek minőségének romlása (polarizálódása). Itt a következő, a hétköznapi tapasztalatokból könnyen megismerhető jelenség mélyen elhallgatott összefüggéseiről van szó. A verseny következményeként a piacon megjelennek az alapvető szükségleteket olcsón kielégítő, rosszabb minőségű tömegcikkek (lásd a kínai ruhaipar tömegtermékeit, a Penny és más üzletláncokban kapható rossz minőségű importgyümölcsöt, a néhány hónapon belül nyomtalanul eltűnő kisvállalkozások által hanyagul felépített új lakásokat, a helyi pék[ek] által sütött, belül lyukas zsemléket, a ki tudja, hol gyártott olcsó műszaki cikkeket stb.). E folyamat "jótékony" hatása, hogy a munkaerő relatíve kevesebb reálbérrel is "gazdagabb"-nak látszik (esetleg még annak is érzi magát), hiszen fogyasztói kosarába a korábbinál több áru kerülhet be. Csakhogy az árak ilyen csökkenése, a fogyasztás ilyen növekedése, ha előfordul, nem a fogyasztási cikkeket gyártó ipar termelékenységének növekedéséből, hanem az áruminőség romlásából adódik.

Az árak csökkentését szolgáló "nemes polgári eszme" (nevezetesen a spórolás), leánykori nevén a profit érdekében történő egységnyi költségcsökkentés, így válik a munkaerő értékének/árának leszorítójává. Hogy ennek következtében a munkaerő néha mérgezett paprikát eszik, az csak a médiát foglalkoztató vérpezsdítő botrányként, de semmiképpen sem közgazdasági problémaként jelenik meg.

A munkaerő árának értéke alá csökkenését takarja a munkaerő képzettségének a piac (munkáltatók) által követelt, de többnyire el nem ismert növekedése is. A különböző képzettségek, oklevelek, tanfolyamok stb. gyakorta pusztán szelekciós szempontként működnek a munkaerő-felvételkor, illetve a vállalati képzés/betanítás terhét (időigényét) hivatottak elhárítani. Tömegesen termelődnek a diplomások, és egyre nagyobb számban hiába keresnek munkát. Ha kapnak, gyakran mélyen képzettségük alatt foglalkoztatják őket, ahogy a szakmunkások is mindinkább betanított munkát végeznek a korszerű automatikákkal ellátott gépek mellett. A munkaerő rákényszerül a "holtig tanulás"-ra, de ez nem életszínvonalát, bérét emeli, pusztán alkalmazásának feltétele: a tudás növekvő mértékben meg nem fizetett elemmé válik a munkaerő értékében.

A képzettség terén bekövetkezett változások azonban nem csak a munkaerő árát csökkentik értéke alá, hanem több vonatkozásban magát ezt az értéket is csökkentik. Annyiban, amennyiben – minden, ma bevett szólammal ellentétben – egyre kevésbé és semmiképpen sem sokoldalúan képzett munkásokra van szükség. A már említett vállalatkutatás (Artner 2005) során hangzott el egy nehézipari vállalatnál, hogy a bármilyen szakmában kiképzett munkaerő bármire könnyebben betanítható. Ezen nincs mit csodálkozni: a mikroelektronikai alapú technológiák (CAD-CAM-rendszerek) a legkülönfélébb tervezési, termelési, irányítási, ellenőrzési folyamatokat teszik egymáshoz hasonlóvá, uniformizálják, a szaktudásigény tehát egyre szűkebb korlátok közé szorul: felhasználói szintű számítógépes tudás és idegen nyelv – e két alapismeret önmagában több munkahely megszerzéséhez teremt alapot, mint bármely magas szintű specifikus képzettség. Tehát tanulni kell, hogy munkát kapjunk, de nem érdemes, mert nem ez fogja meghatározni sikerességünket. Ahogy mondani szokás, "a kiművelt emberfők kora lejárt". Helyes. A kiművelt emberfő ezért nem, illetve egyre kevésbé számít bele a munkaerő értékébe…

A munkaerő árának értéke alá szorítása (a munkaerő értékének történelmi szintje alá szorítása) azzal jár, hogy a munkaerő nem tudja a kor követelményeinek megfelelő színvonalon újratermelni magát. A tartaléksereg azonban éppen arra van, hogy ezzel a gonddal leszámoljon. A munkapiacon túlhajszolt kék- és fehérgallérosok életmódjukból és a rosszabb egészségügyi-szociális ellátásból következő betegségei nem okoznak gondot, mert gyors elhasználódásukat gyors elbocsátásuk követheti.¹⁸ (Gondoljunk a Magyarországon jól ismert jelenségre, hogy a 35-40 éven felüliek nehezen tudnak elhelyezkedni.) Természetesen az idősebbeknek is meg kell élni valamiből, ezért a kor előrehaladtával fordított arányban változik a kapott bér nagyságának jelentősége a munkát kereső számára.

A globalizáció körülményei közepette tehát a munkaerő árát számos tényező nyomja lefelé. Csak kevesek számára adatik meg a magas fizetés – és legtöbbször annak is nagy ára van (mérhetetlen túlórák, nagy felelősség, lojalitás, korai kiégés stb.).

A társadalom számára mindez hosszabb távon növekvő (egészségügyi és szociális) költségeket jelent, amit a tőke felől a munka felé történő jövedelemátcsoportosítással lehetne fedezni. Ez visszalépés lenne a jóléti állam felé, amit ma szerte a világon – értelmiségi köröktől kezdve "grassroots" antiglobalizációs mozgalmakig – rengetegen követelnek. A tőkés termelés motorját jelentő profit rátájának csökkenése ezt a visszalépést nem enged(het)i.

3. A munkaidő

A 90-es években Nyugat-Európából érkező hírek a törvényes munkaidő-csökkentésről s a napjaink – megkésett – magyarországi szakszervezeti követelései alapján azt hihetnénk, hogy a munkaidő általános csökkenésének korát éljük. A valóság azonban éppen fordított. Vizsgáljuk meg ezt az ellentmondást a maga konkrétságában!

A csökkenés és ami mögötte van

Az EU-15-ben az egy foglalkoztatottra jutó ledolgozott évi órák száma évtizedek óta folyamatosan csökken, 2003-ban 1615 óra. 1992 és 2003 között összesen 3,5%-kal esett vissza a ledolgozott órák száma. Ugyanezen idő alatt a munkaórára jutó termelékenység 22,1%-kal emelkedett. A foglalkoztatottak reáljavadalmazása pedig kereken 10%-kal, vagyis a termelékenységemelkedés alig 40%-ával nőtt. Az EU-25-ben 2003-ban 37,5, 2004-ben 37,7 óra volt a heti átlagos munkahét (ELM 2005).

Az USA-ban 1992 és 2003 között a ledolgozott órák száma összesen 1,2%-kal, évi 1815 (heti 35) órára csökkent, bár ez a csökkenés az "új gazdaság" 1999-2000-ben bekövetkező kifulladásából adódott. A munkaórára vetített termelékenység a 12 év alatt 23%-kal, a munkavállalók reáljövedelme ennél kisebb mértékben, 18%-kal emelkedett. A GDP mind az EU, mint az USA esetében gyorsabban nőtt a munkavállalók jövedelménél, tehát ez utóbbi aránya a megtermelt új értékből egyre csökken (EC 2004).

Feltéve, hogy ezek az adatok a valóságot tükrözik, tagadhatatlan, hogy a ledolgozott órák csökkenési üteme elmarad a termelékenység és a GDP növekedési üteme mögött. A termelőerők fejlődéséből és a gazdagság növekedéséből tehát még a leggazdagabb országokban és még átlagosan sem részesülnek arányos mértékben a munkavállalók – sem reáljövedelmük emelkedése, sem életmódjuk változása (a munkával töltött idő csökkenése) tekintetében.

De a ledolgozott órák számának csökkenéséről szóló adatok roppant távol állnak a valóságtól. Szó sincs ugyanis arról, hogy a termelékenység és a gazdagság növekedése következtében a munkavállalóknak kevesebbet kell dolgozniuk megélhetésükért.

Mindenekelőtt az adatfelvétel torzítása miatt. Az USA-ban a munkáltatók bevallása alapján 1964 és 1999 között 11%-kal csökkent a ledolgozott órák száma, míg a háztartási statisztikák (tehát a dolgozók saját bevallása) alapján mindössze fél százalékkal (tehát gyakorlatilag nem).

De még ez az adat is túloz, mert statisztikai hatások (a foglalkoztatás szerkezetének változása) rejtik el a valóban jellemző munkakörülményeket. Erről lesz szó alább.

Az átlag által elfedett különbségek

Mint az Eurostat alapján az Európai Bizottság (EC 1998: 44.) is megállapította a 90-es évek közepén: a munkaidő csökkenése részben szektorális változásokból (a szolgáltatások térnyerése a mezőgazdaság rovására), részben a részmunkaidő terjedéséből adódik. E két hatást azonban felerészben kompenzálta a teljes és részmunkaidőben foglalkoztatottak által munkában eltöltött idő növekedése. Valójában tehát a dolog éppen fordítva áll, mint ahogy azt a számok mutatják: az átlagos munkaidő-csökkenés az alkalmazottak által kifejtett munkamennyiség növekedését takarja!

És ez nem csak az Európai Unióban van így. Az USA-ban 1948 óta a heti munkaóraszám az egész privát szférában átlagosan közel 5 órával csökkent. A csökkenés egyre lassul, miközben időről időre a konjunktúrához igazodó növekedés akasztja meg, mint például a 90-es évek elején kezdődő IT-boom alatt. Az átlagóraszám csökkenése ugyanakkor a szolgáltatási szféra átlagának csökkenéséből adódott. Ezen belül különösen fontos szerepet játszott a kiskereskedelem, ahol a vasárnapi nyitva tartás visszaállítása és a szórakozó-falatozó-ivóhelyek számának növekedése fellendítette a részmunkaidősök (diákok, másodállásúak) alkalmazását (Kirkland 2000).

A szolgáltatásokkal ellentétben az árutermelésben szó sincs átlagos óraszámcsökkenésről. Itt a hullámzásokkal tarkított trend inkább növekedést mutat. 1993 és 1998 között a heti átlagos óraszám kétszer is meghaladta a 41 órát, amire a második világháború óta nem volt példa. Ráadásul az átlagot lefelé torzítja a terjedőben lévő részmunkaidős foglalkoztatás. Ezért sokkal többet mond a munkaidőről a túlórák száma, ami hosszú távon növekedést mutat és az utóbbi években 4,5-4,7 óra. Ez a magas túlóraszint csak a 90-es évek óta jellemző, azt megelőzően évtizedekig 4, de inkább 3 óra alatt mozgott.¹⁹

A fejlett országok évi munkaidőátlaga 2003-ban 1643 óra volt, Ausztráliáé azonban 1855 óra! Az ausztrálok 58%-a nem használja ki éves szabadságát, és sokan "betegre dolgozzák magukat". Japán, Új-Zéland és az USA után Ausztráliában a legnagyobb azoknak az aránya, akik heti 50 óránál is többet dolgoznak.²⁰

Az ILO statisztikája szerint²¹ 18 fejlett országban a heti 40 óránál többet dolgozók súlyozott átlaga meghaladja az 58%-ot. Évi 46 ledolgozott héttel számolva ez azt jelenti, hogy az emberek nagyobb része még a legfejlettebb országokban is többet dolgozik, mint évi 1840 óra, ami lényegében az ausztrál csúcsértékkel egyenlő.

Rejtett túlmunka?

A tartaléksereg által kifejtett nyomás alatt a dolgozók meg nem fizetett túlmunkára is hajlandóak. Talán nem meglepő, hogy ez a kérdés szintén nincs a mainstream társadalomtudományok homlokterében.

Kanadában, ahol az átlagos munkaidő csökken, 2002-ben az alkalmazottak 10%-a végzett túlórát, melyért megfizették, de ennél többen (12%) dolgoztak többet a hivatalos munkaidőnél, anélkül hogy ezért kompenzációt kaptak volna.

Nem egyedi esetről van szó. Kis fáradtsággal a rejtett túlmunka kiterjedt birodalmába nyerhetünk bepillantást, ha az interneten rákeresünk az "uncompensated working hours" kifejezésre. Csak ízelítőül:

• Az észak-kaliforniai Chapell Hill-i önkormányzatban 2004 tavaszán végzett felmérés szerint a tervezési osztályon dolgozók a megelőző 12 hónapban összesen 1142 óra túlórát végeztek, ebből 514 órát kompenzáció nélkül. De mivel igen nagy arányban nem vették ki éves szabadságukat (a felhalmozódott szabadság némelyeknél elérte a felhalmozható maximumot), ehhez további 561 órát kell hozzászámítani, mellyel együtt a részleg dolgozói 1075 meg nem fizetett órát teljesítettek. A teljes munkaidős foglalkoztatottak éves óraszáma kb. 2000 óra!²²
• 2002-ben Clevelandi Polgárok Egyesülete tiltakozott a helyi (Davis-Besse) nukleáris erőműnél alkalmazottak "kimerülésig" való túldolgoztatása ellen, ami az üzem veszélyessége folytán a helyi lakosságra is negatív következményekkel járhat.²³
• Az Employment Law Alliance amerikai munkajogi szervezet 2002-ben végzett felmérése szerint a felnőtt alkalmazottak fele visz haza munkát, s nagy részük panaszkodott arra, hogy a korszerű telekommunikációs technológiákra (internet, mobiltelefon) támaszkodva munkáltatójuk a munkahelyen kívül is kihasználja őket, 24 órás munkanapot teremtve számukra. 31%-uk hetente legalább három órát tölt elektronikus kommunikációval végezhető extra munkával, és 49%-uk nyilatkozott úgy, hogy egyéb munkával kapcsolatos feladatokat lát el legalább heti három órában otthon, illetve a munkahelyen kívül. A megkérdezettek 55%-a semmiféle kompenzációt nem kap túlmunkájáért.²⁴
• Az ILO 2001-es jelentése azzal foglakozik, hogyan sikerült Japánban csökkenteni az éves ledolgozott óraszámot. 10 évvel azelőtt itt dolgoztak a legtöbbet az emberek (évi kb. 2000 órát), 2000-ben azonban az amerikai munkások már átlagosan 100 órával többet teljesítenek náluk. Igaz – teszi hozzá az ILO -, Japánban mindenki tudja, hogy a dolgozók sok meg nem fizetett órát dolgoznak le, amely nem jelenik meg a statisztikában.²⁵
• Több foglalkozási ághoz kifejezetten hozzátartozik a meg nem fizetett túlmunka. Ilyen például a teherautósofőrök helyzete, amelyről az USA példáján a www.wsws.org-on olvashatunk (Stanford-Watson 2003). Az amerikai kamionsofőröknek csak 10%-a dolgozik órabérben, a többit teljesítménybérben fizetik. (A ki- és berakodási időt tehát senki nem fizeti ki nekik, nem számít bele a munkaidejükbe, holott nyilván annak elengedhetetlen tartozéka.) Ennek pedig az az eredménye, hogy az átlagnál sokkal többet, 1997-ben például évi 3000 órát²⁶ (!) dolgoztak. A globalizáció viszonyai között ezek a sérelmek nemhogy orvoslást nem nyernek, hanem egyenesen a jog részévé válnak: 2003-ban, a munkanap meghosszabbítását eredményező általános rendelkezések részeként, a kamionsofőrök által végezhető (tőlük törvénysértés nélkül megkövetelhető) napi aktív (vezetéssel töltött) munkaóra 10-ről 11-re nőtt. A kamionsofőrök munkakörülményeinek romlása természetesen szorosan összefügg a szakma tartalékseregének növekedésével. A Carter-adminisztráció a 80-as évek folyamán szabadította fel a közúti szállítási piacot; ennek következtében 150 ezer kamionsofőr került az utcára. Egy részük saját vállalkozást alapított, a kimerültségig hajtja magát, hogy a költségek fedezése után kitermelje azt a "nyereséget", amely éppen megfelel munkabérének. Más részük a szállítmányozási vállalatok között vándorol a jobb bérek után.²⁷
• A szakszervezeti kongresszus (TUC) felmérése szerint az Egyesült Királyságban a 2000-es évek elején az IT-alkalmazottak dolgoztak a legtöbbet, heti egy extra napot téve hozzá rendes munkaidejükhöz, többnyire megfizetetlenül. A háttérben az USA vezette IT-boom kifulladása áll: ennek következtében 2001 után a vállalatok sok IT-szakembert bocsátottak el, így fokozódott a "szerencsés" bennmaradókra nehezedő nyomás (Goodwin 2004).
• Egy másik felmérés szerint ma az Egyesült Királyságban a dolgozók 16%-a (a 90-es évek elején 15%-a) többet dolgozik heti 48 (!) óránál, és körülbelül ugyanennyi azoknak az aránya, akik a vállalattal kötött szerződés értelmében bármikor kötelezhetők erre (Schnurbein 2004).

A jövő

Mind több európai országban (például Ausztriában vagy Hollandiában) folyik a vita a munkaidő adott bérek melletti meghosszabbításáról. Sőt, hallhattunk már híradást arról is, hogy Németországban a dolgozók "önként" vállalták, hogy többet dolgoznak, csak ne települjön át a cég egy másik országba. A 2004-ben a Siemensnél és a Daimler-Chryslernél is bekövetkező "önkéntes" és kompenzáció nélküli munkaidő-hosszabbítás heti 5 óra, azaz 14,2% volt. Egyheteddel nőtt tehát "a munkaerő hatékonysága", illetve egyheteddel csökkent az órabér reálértéke.

Talán kevéssé köztudott, hogy miközben innen, Keletről a nyugat-európai országok munkakörülményeinek csodálatára kondicionáltak minket, az EU "törvényei" szerint a maximális heti munkaidő 48 óra lehet. Tehát nem sokat jelentett, hogy a nyolcvanas és kilencvenes években a nyugat-európai dolgozók ennél kevesebbet (gyakran csak heti 35-36 órát) dolgoztak, és szakszervezeteik még a heti törvényes munkaidő csökkentését is elérték (nem is oly régen Franciaországban 35 órára szállították le a törvényes maximumot, amit a munkaadók ma a versenyképesség egyik legfőbb akadályának tekintenek). A közösségi szabályokra hivatkozva a nemzeti parlamentek bármikor felemelhetik a törvényes munkaidőt heti 48 (6×8) órára, s ez természetesen az újonnan csatlakozókra, a "szociális Európába" igyekvő, attól életfeltételeik javulását váró országokra is áll.²⁸

De valóban olyan keveset dolgoznak-e Nyugat-Európában? Az utóbbi években bizony már nem. Meglepő példa a 90-es évek közepi Írország (heti 43-44 óra), de vehetjük a különösen alacsony átlagóraszámáról ismert Hollandiát is. Itt átlagosan csak évi 1340 órát (heti átlag 26 órát) dolgoznak az emberek a legfrissebb statisztikák szerint, de egyrészt az átlagot a különösen nagyarányú részmunkaidős foglalkoztatás húzza le, másrészt a viszonylag alacsony átlag romló trend mellett jelentkezik: a 15-54 éves korosztály 2001-ben majdnem három héttel többet dolgozott, mint 1990-ben, ami a leggyorsabb növekedés az EU-ban.²⁹ Ezenfelül Hollandiában mára az idősebbek is rákényszerülnek, hogy a korábbiakhoz képest többet dolgozzanak (még ha esetleg csak részmunkaidőben is): az 55 és 64 év közötti korosztály munkavállalási aránya ("participation rate") gyorsabban nőtt, mint bármely más EU-tagországban. Az átlagos nyugdíjazási kor pedig 62,2 év, ami másfél évvel több, mint az EU-átlag.

A szabályozás tehát olyan keret, amelyen belül a munkavállalóktól megkövetelhető teljesítmény mozog. Nagyjából… Merthogy az EU-ban éppen e sorok írásának idején folyik a vita arról, hogy eltérhetnek-e – és ha igen, hogyan – a tagállamok (vállalatai) az EU 48 órás szabályozásától. Az Egyesült Királyságban már régi gyakorlat ez: a munkavállalóval az EU-konform munkaszerződés aláírásával egy időben rögtön alá is íratják az általános szabály alóli kivétel lehetőségét tartalmazó opt-out szerződést; eszerint munkáltatója őt a heti 48 óránál több munka kifejtésére is kötelezheti. Egy korábban egyedi (brit) gyakorlat válik majd tehát általánossá (a bizottsági azt javasolja, hogy az opt-out szerződést kollektív szerződéssel erősítsék meg – már ahol lehet…).³⁰

4. A szaktudás

A globalizáció felgyorsítja a munkanélküliség növekedését a világ minden táján, elsősorban a kevésbé kvalifikált munkások között. Ez nem jelenti azt, hogy a munka ugyanilyen arányban vált volna bonyolultabbá, több műveltséget igénylővé. A gépesítés, az automatizáció és az elektronizáció inkább a betanított munkához teszi hasonlatossá a legtöbb munkakört. A munkanélküliség érthetően mégis a kvalifikálatlanokat sújtja leginkább, hiszen még ha el is tudnának végezni bizonyos munkákat, inkább a nagyobb műveltségű embereket alkalmazzák helyettük – ha nem is több pénzért.³¹ A diplomástúltermelés mögött is ez a folyamat áll: a diplomával rendelkezők az érettségizetteket szorítják ki a munkaerőpiacról azáltal, hogy az érettségivel is elvégezhető munkakörökbe veszik fel őket. Ezért a fiatalok már nem is érik be az érettségivel, hanem továbbtanulnak. A diplomások száma egyre nő, korábbi bérelőnyük az alacsonyabb képzettségűekhez képest csökkent, a diploma tehát leértékelődik…

Ahol magasan automatizált a termelés, ott kevés élőmunka és még kevesebb szakmunka kell; ahol a technológia még hiányos, ott több élőmunka és több szaktudás szükségeltetik. Az automatizáció előrehaladásával tehát a munkaerő kreativitásának, szakképzettségének jelentősége csökken, és ez a tendencia még a kutatásfejlesztést sem hagyja érintetlenül.³² Ez az általános tendencia azonban ágazatonként és vállalatonként is eltérő ütemben bontakozik ki. A munkaintenzív ágazatokban (pl. ruhaipar) vagy kisszériás, kézműves jelleggel gyártott egyedi termékeknél (pl. egyes mérőműszerek) a gép nem tudja oly mértékben kiszorítani az élőmunkát, mint mondjuk a nagy mennyiségben gyártható autóalkatrészeknél. Egy ágazaton belül is különbözőek lehetnek az élőmunka (szaktudás) szerepére vonatkozó vélemények – a termékspektrum és az alkalmazott technológia fejlettségétől függően.

Az Európai Bizottság anyaga kimutatta, hogy 1997 és 2003 között mind a 15-ökben, mind az a 15-ök tőkéjét fogadó 10 új keleti tagországban csökkent az igény a kékgalléros szaktudás iránt, és általában nőtt a fehérgalléros szaktudás iránt. Csakhogy két további megállapításra kell itt felhívni a figyelmet. Egyrészt a fehérgallérosok között a két szélső érték (a magasan képzettek és az alacsonyan képzettek) iránt nőtt az igény, a közepes képzettség iránt viszont csökkent. Másrészt a 15-ökben és a tőkefogadó 10-ekben hasonló – de ez utóbbiakban markánsabb – változásoknak lehetünk tanúi (EC 2004: 210.). Ezek a változások a termelés automatizációjának hatását tükrözik. Azt, hogy mind az üzemben, mind az irodában nő az automatizáció/számítógépesítés foka, aminek következtében mindkét helyen a betanított munkák veszik át a speciális tudás helyét. Az idegennyelvtudást és innovatív készséget igénylő (vezetői, fejlesztői) munkakörök esetében a képzettség még jelentős, bár a gépesítés itt is kiiktat – pontosabban átvesz – korábban szükséges szakismereteket.

5. A szakszerveződés

A munkavállalói érdekképviseletet már önmagában a megváltozott munkaszervezeti és foglalkoztatási formák – a munkavégzés "individualizálása" (Szigeti 2005: 111-113.) – is nehezítik (elszórt telephelyek, részmunkaidősök, távmunkások, alvállalkozásokba "kiszervezettek", munkanélküliek stb.), de erre hajlik a munkaadók gyakorlata, és többnyire a jogalkotás is. Az elsőre "a szakszervezet én vagyok"³³ típusú munkáltatói magatartás, a másodikra a magyar Munkatörvénykönyv 1999-es módosítása a példa, melyben eltörölték a szakszervezetek kollektív szerződéskötési monopóliumát.

Az EU-ban 2005 májusáig kellett egységes direktívát alkotni a foglalkoztatottak vállalaton belüli képviseletére vonatkozóan. Ennek kapcsán Belgiumban például a munkaadók és szakszervezetek a kis- és középvállalatok dolgozóinak érdekképviseletét érintő kötelező előírásokon vesztek össze.³⁴ A munkaadók természetesen nem érdekeltek erős munkás-érdekvédelemben a vállalaton belül, de még kevésbé abban, hogy ez az érdekvédelem ágazati, szövetségi méreteket öltsön. Elszigetelt esetekben ugyanis több mindent el lehet érni, hiszen ezáltal a munkavállalók kijátszhatók egymás ellen. Ezt példázza, hogy felütötte fejét az ágazati-szövetségi irányelvektől eltérő vállalati kollektív-szerződési forma, a már említett "önkéntes" munkaidő-meghosszabbítás kapcsán.³⁵ Az európai szakszervezetek szövetsége (ETUC) tiltakozott is a gyakorlat ellen, de kétséges, hogy tud-e tenni valamit a dolgok ilyen irányú fejlődésével szemben. Ugyanis a tőke korlátozásának sem a szubjektív, sem az objektív feltételei nincsenek már meg Európában. Az ominózus munkaidő-csökkentési esetekben az alternatíva az volt, hogy a multik a németországi üzemeket bezárják, a termelést alacsonyabb bérszínvonalú országokba telepítik (ami előbb-utóbb be is fog következni). Ezen az alkupozíción semmit nem változtatott volna, ha az ETUC maga ül is le a tárgyalóasztalhoz. Sőt, még ha széles körű összefogással (pl. az említett cégek más európai üzemeit is érintő sztrájkkal) a heti 5 óra extra ingyenmunkánál kisebb engedményt sikerült is volna elérniük, ezzel hosszabb távon csak felgyorsították volna a tőke kitelepülését. Csatát nyerhetnek, háborút nem.

A jóléti állam alapjainak megrendülésével annak vívmányaiért harcot folytatni finoman szólva is kétes kimenetelű vállalkozás. A szakszervezetek hagyományos funkciói a globalizáció korában értelmüket veszették. Ez távolról sem jelenti azt, hogy a munkavállalói összefogásnak és nemzetközi szervezettségüknek ne lenne kulcsszerepe. Ellenkezőleg! Csakhogy az érdekvédelem céljainak és eszközeinek változnia kell. Nem abban az értelemben, hogy – amint azt a "fennálló" apologetikusai sugallni szokták – a szakszervezeteknek tudomásul kellene venni a technológiai és piaci viszonyok követelte "racionalizálásokat", hanem abban, hogy az érdekvédelmet a megfelelő pályára kell terelni. Ha a hetvenes évek vívmányainak védelme hiábavaló, ehelyett a centrum és periféria összefogásával az államhatalom alapstruktúráinak megváltoztatását kell megkísérelni.

Az ilyen típusú érdekvédelmi harcnak a jelei a fejlett tőkés országok munkavállalóinak hagyományos szervezetei részéről azonban még nem látszanak. Ezt inkább a globalizációkritikai mozgalmak jelenítik meg, melyeknek ugyan több nagy szakszervezet és szakszervezeti szövetség is aktív részese, de amelyeknek fűtőanyaga nem a szakszervezeti mozgalom, hanem a tömegeknek a rendszer alapmotívumaival szemben fokozódó elégedetlensége.

6. A munka(nélküliségi) körülmények romlása

Az előzőekből kitűnik, hogy bár a korszerű termelési technológiák jóvoltából az életminőség-javítás előtt óriási lehetőségek nyíltak meg, a csak munkaerejük eladásából megélni képes tömegek számára a munkakörülmények legfontosabb összetevői kifejezetten kedvezőtlenül változnak.

A munkát kapó "szerencsések" többet, intenzívebben, teljesítménynövekedésüket nem tükröző bérekért, gyengébb érdekvédelem mellett kénytelenek dolgozni. Ráadásul a gépesítés csökkenti a szaktudás iránti igényt, ami normál esetben a munkát végző ember felszabadításával járna, munkakényszer esetén azonban a munkakörülmények romlását idézi elő (monoton, unalmas, gépnek alárendelt, embertelen), és az ennek megfelelő munkaszervezet az érdekképviseletet (szakszerveződést) is nehezíti.

Hogy a munkakörülmények e romlása nem a véletlen műve, arról tanúskodnak az EU munkaügyi szabályozásában bekövetkező változások és a vállalatok javaslatai, az egyes európai országok (pl. Írország, Görögország) munkaerő-piaci viszonyai, nyugdíjreformjai, az USA értéktöbblet- (profit)rátájának növekedése, a fejlődő országok jól ismert kényszerpályái, vagy a magyarországi feldolgozóipari vállalatok körében végzett empirikus kutatás tapasztalatai (Artner 2005).

A munkaerőpiacról kihulló "szerencsétlenek" ugyanakkor a munkanélkülisegély-rendszerek erodálásával, a szociális bérlakások és egyéb juttatások (egészségügy, kultúra stb.) visszaesésével stb. néznek szembe. A munkanélkülivé válók egy kisebb része a mindjobban polarizálódó piacon bizonytalan léthelyzetű, ügyeskedő kispolgárként ("lumpen-kispolgárként") talál megélhetést, nagyobb része pauperizálódik: munkanélküli segélyből, családtagja keresetéből, alkalmi munkából, koldulásból, kukából stb. tartja fenn magát. Mindez országonként és régiónként különböző formában és mértékben, de a szegénység növekedésével jár.

Konklúzió

A fentiek alapján megállapítható, hogy a kormányok céljai, törekvései és hangzatos szólamai ellenére a magántulajdonú termelés immanens törvényszerűségei a foglalkoztatás csökkenése, a munkanélküliség növekedése, a foglalkoztatottak fokozott megterhelése irányába hatnak. Ez nem szubjektív szándékok, hanem a kapitalizmustól elválaszthatatlan gazdasági törvényszerűségek kérdése. Ez pedig azzal jár, hogy csak saját munkájukból megélni képes (mert termelőeszközzel nem rendelkező) tömegek élethelyzetének javítására tett bármiféle kísérlet csak rövid távú lehet, mert ellentétes a tőkeértékesülés, a versenyképesség normáival.

Jól mutatja ezt a 35 órás munkahét megkérdőjelezése, amelyre pedig oly büszkék voltak a franciák, s melyet előszeretettel lehetett használni a munkavállalók helyzetének kapitalizmuson belüli tendenciális javulását bizonyítandó. Végül is azonban a francia vállalkozók szava fog döntetni, hogy a munkahét és a túlórák korlátozása versenyképességi hátrányt jelent-e a számukra. És ha ezt a figyelmeztetést a kormány(ok) nem hallanák meg, akkor a francia gazdaság lemaradása, recessziója kényszerítené ki a heti óraszám növelését. Ez pedig a társadalmi "kohéziónak" és "békének" akkor sem válik majd a hasznára.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy örökkön érvényes törvényszerűségekről volna szó. A foglalkoztatást jelenleg sújtó állapotok elválaszthatatlanok a profitszempontú termelés dominanciájától, amely azonban a történelmi fejlődésnek csak egy szakasza – mindaddig, míg az általa felhalmozott problémák (középpontjukban éppen a munkaerőpiaccal) a tüneti kezelés helyett ki nem kényszerítik a mélyreható okok feltárását és megszüntetését.

A cikk a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében készült.

Irodalom

Aaron Kirk Douglas, Miller Nash LLP, 2002 június 26 All Work and No Pay? New U.S. Poll Shows More Americans Taking Their Work Home

ARTNER, Annamária (2005): Production Technology and Competitiveness in the Hungarian Manufacturing Industry. Acta Oeconomica, vol. 55 (3) pp. 317-340.

Australians at risk from long work hours 2004 november 19 ABC News Online

BALSEN, W. – NAKIELSKI, H. – RÖSSEL, K. – WINKEL, R. (1987): Az újszegénység. A szociális problémák új formái az NSZK-ban. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Spletzer, Faberman, Sadeghi, Talan, Clayton: Business Employment Dynamics: New Data on gross job gains and losses . Monthly Labour Review, April 2004

EC (1998): Employment in Europe 1998. Jobs for people – people for jobs: turning policy guidelines into action. European Commission, October 1998.EC (2004): Employment in Europe 2004. Recent Trends and Prospects. European Commission, August 2004.

EEO Monthly Newsletter No. 17 : August 2004

ELM (2005): Labour Market Information Trends. Expertise in Labour Mobility. http://www.labourmobility.com/organisations/research

FLECK, Susan – SORRENTINO, Constance (1994): Employment and unemployment in Mexico's labor force – Cover Story. Monthly Labor Review, Nov, 1994.

GOODWIN, Bill (2004): Health and productivity suffer as IT staff work some of the longest hours in the UK , Computer Weekly, March 9, 2004.

ILO (2005): Global Employment Trends Brief, International Labour Organization, February 2005.

KIRKLAND, Katie (2000): On the decline in average weekly hours worked . Monthly Labor Review, July, 2000

L. I. (2004): Távmunkaálláshelyek. A Munkaadó Lapja, XI. évf., 2004. október

Labor Force Statistics from the Current Population Survey

MARX, Karl (1867): A tőke III. (MEM 23-25.), Budapest, 1978.

OECD (2004): Benefits and Wages OECD Indicators 2004 edition.

SCHNURBEIN, Katharina von (2004): Questions and Answers about working time

STANFORD, Lawrence – WATSON, Debra (2003): Bush administration lengthens workday for US truck drivers 9 August 2003.

A Survey of Current Business US Department of Commerce különböző számai.

SZIGETI Péter (2005): Világrendszernézőben. Globális "szabadverseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág Kiadó.

WESSELÉNYI Andrea cikksorozata (1998-2003) a távmunkáról. Távmunkainfo, http://www.tavmunkainfo.hu

World Bank (2001): New Ideas about Old Age Security: Toward Sustainable Pension Systems in the 21st Century. World Bank.

http://quote.bloomberg.com

http://townhall.townofchapelhill.org

http://www.bls.gov

http://www.cleveland.com

http://www.euractiv.com

http://www.ilo.org

http://www.jil.go.jp

Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége

MSZOSZ

World Socialist Website

Jegyzetek

¹ Marx "ipari" tartalékseregről beszélt, mert a termelés az ő idejében még meghatározó módon az ipar kereteiben folyt. Mára a szolgáltatások kerültek előtérbe. Korunk tartalékserege természetesen nem csak a szűk értelemben vett ipari vállalkozások tartalékserege, hanem a tág értelemben vett szolgáltatásoké is. Ennek ellenére a folyamat lényege változatlan, sőt, bizonyos értelemben még az "ipari" jelző sem helytelen: a szolgáltatások sokféleképpen, de alapvetően a(z ipari) termelést szolgálják.

² Az ipari tartaléksereg fokozódó termeléséről mint a tőkés termelés (felhalmozás) szükségszerű következményéről lásd A tőke I. kötetének 23. fejezetét (MEM, 23. köt.).

³ Lásd az Employment in Europe (European Commission) évkönyvek különböző számait.

⁴ Business Employment Dynamics: New Data on gross job gains and losses . Monthly Labour Review, April 2004.
⁵ Labor Force Statistics from the Current Population Survey

⁶ U.o.

⁷ Egyéb munkakereső csoportok: akiket gazdasági okok miatt csak részmunkaidőben tudnak foglalkoztatni, de teljes munkaidős állást szeretnének, továbbá akik most nem, de a közeljövőben fognak munkát keresni. http://www.bls.gov/news.release/empsit.t12.htm

⁸ Lásd Democratic Policy against the Dominance of Markets. Proposals for an Integrated Development Strategy in Europe. Euromemorandum 2005, 11. o. http://www.memo-europe.uni-bremen.de

⁹ A teljes munkaidejű foglalkoztatást (FTE) úgy számolják ki, hogy összeadják az összes (fő- és mellékállású) foglalkoztatásban ledolgozott órák számát, és elosztják a teljes munkaidős foglakoztatásra az adott statisztikai területen átlagosan jutó óraszámmal. A FTE rátáját úgy kapjuk, hogy az előbbi módon kiszámított teljes munkaidős foglalkoztatást elosztjuk a 15-64 év közti lakosság számával. Az EU-ban a FTE-ráta országonként igen különböző, az elmúlt két évtizedben 45 és 70% között mozgott. Lásd EC 1998 és 2004.

¹⁰ Lásd bővebben Wesselényi Andrea: A távmunka árnyoldalai és azok leküzdése. http://www.tavmunkainfo.hu/elonyok.htm

¹¹ A munkanélküliségi ráta a munkanélküliek számát viszonyítja az adott korosztály gazdaságilag aktív népességéhez. Ez utóbbiba azonban nem tartoznak bele az oktatásban részesülők. Mivel a 15-24 évesek közül sokan tanulnak, e korcsoportban a gazdaságilag aktívak száma a viszonylag kicsi, és ez adott munkanélküli létszám mellett nagyobb munkanélküliségi rátát eredményez.

¹² 7th ILO European Regional Meeting, Budapest, 14-18 February 2005, Press Release

¹³ A pontos adatokat azért nem lehet megadni, mert nem tudjuk, hogyan oszlik meg a távmunkások serege a fix határidős és folyamatos, illetve a rész- és teljes munkaidős foglalkoztatottak között. A tartaléksereg általunk számított létszámát csak azok a távmunkások növelik, akik teljes munkaidőben és határozatlan idejű szerződéssel (hosszú távon) állnak alkalmazásban, hiszen a többit (pl. a részmunkaidősöknél) már figyelembe vettük.

¹⁴ Az intenzívebb munka adott idő alatt és változatlan technológiai feltételek mellett több munkaerő kifejtését jelenti. Például a munka intenzitásának kétszeresére növelése esetén egy óra alatt kétórányi (átlag)munkát fejt ki, kétszeres munkamennyiséget ad le a dolgozó. "Minden tőkésnek feltétlen érdeke, hogy meghatározott munkamennyiséget inkább kisebb számú munkásból préseljen ki, mintsem ugyanolyan olcsón, sőt olcsóbban több munkásból. Az utóbbi esetben az állandó tőkére fordított kiadás a folyósított munka tömegével arányosan nő, az előbbi esetben jóval lassabban." A tőke I. (MEM, 23. köt.), 594. Az állandó tőkére fordított kiadás több munkás alkalmazása esetén pl. a szükséges munkaeszközök számának növekedése miatt nő.

¹⁵ http://quote.bloomberg.com/apps/news?pid=71000001&refer=latin_america&sid=aHkgA0Boc6.Y

¹⁶ Medián: 'helyileg középső'. (Adott értékhalmaznak az az eleme, amely alatt és felett is egyenlő számú elem található.)

¹⁷ http://www.mszosz.hu/adattar/arhatranyban_is.htm

¹⁸ "A tőke […] nincs tekintettel a munkás egészségére és élettartamára, hacsak a társadalom nem kényszeríti rá, hogy tekintettel legyen." A tőke I. (MEM, 23. köt.), 252.

¹⁹ Survey of Current Business, January/February 1996. vol. 76, No ½. és http://www.bls.gov

²⁰ Australians at risk from long work hours 2004 november 19 ABC News Online
²¹ http://www.ilo.org/public/english/employment/strat/kilm

²² http://townhall.townofchapelhill.org/agendas/ca040330ws/5o-Planning%20Issues.htm

²³ http://www.cleveland.com/davisbesse/index.ssf?/davisbesse/more/ 1039861947316410.html
²⁴ Aaron Kirk Douglas, Miller Nash LLP, 2002 június 26 All Work and No Pay? New U.S. Poll Shows More Americans Taking Their Work Home

²⁵ http://www.jil.go.jp/emm/vol.5/ilo.htm

²⁶ Ami annyit tesz, mintha valaki az év minden napján (hétvégen és ünnepeken is) napi több mint 8 órát dolgozna, vagy a hétvégék és a szabadság figyelembevételével a napi munkaideje meghaladná a 12 órát.

²⁷ Mint látható, az amerikai kamionsofőrök helyzete sokban hasonlít a magyar taxisok helyzetéhez. A példák nyilván nem egyediek.

²⁸ Nem sok realitása van tehát a magyarországi szakszervezetek (pl. MSZOSZ) azon törekvésének, hogy a törvényes munkaidőt 40-ről 38 órára szállítsák le. Gyurcsány Ferenc 2004 szeptemberében, még miniszterelnök-jelöltként a következőket mondta a Gazdasági Rádiónak: "ezt le kellene venni a napirendről", "ennek most nincs itt az ideje". (Lásd http://www.kszsz.org.hu/altalanos.php?archiv=archiv_altalanos¢er=1 ) A nemzetközi trendek alapján azt mondhatjuk: később sem igen lesz…

²⁹ EEO Monthly Newsletter No. 17 : August 2004

³⁰ További vitás kérdés, hogy hány hónap átlagában kell megfelelni a 48 órás munkahétnek, vagy hogy minek számít a "készenléti idő" stb. Bár a téma roppant érdekes és tanulságos, itt most nem folytatjuk kifejtését. Az érdeklődő olvasó elégséges anyagot találhat erről többek között az Európai Unió, az ETUC vagy a www.euractiv.com honlapján.

³¹ Egy magyar középvállalatnál elmondták, hogy a gyártásban dolgozók 70-80%-a bír szakismerettel, számítástechnikai ismertekkel. Betanított munkás alig van, ezek szerepét átvette a CNC-eszterga. Tíz éve még több szaktudásra volt szükség a technológia akkori elavultsága miatt. A szakképzett emberek itt maradtak, de a technológiai fejlődés egyre kevésbé igényli szaktudásukat. A munkakörök 20-30%-a betanítható, s a cégnél ezeket is műszerészek, szakmunkások végzik.

³² A korszerű számítógépek, szoftverek, teszt- és mérőműszerek, az internet stb. megkönnyítik, nagyrészt kiváltják a kvalifikált fejlesztőmérnökök munkáját is. Mint egy fejlesztőhelyen elmondták: "jobb szoftverekkel csökkenthető lenne a bérarány" (Artner 2005), másutt pedig egy szoftvermérnök hívta fel a figyelmet rá, hogy a szoftverfejlesztés nem különbözik általában a mérnöki munkától.

³³ Egy vállalati interjú során fogalmazta meg így a dolgozói érdekképviselettel kapcsolatos véleményét egy külföldi vállalat magyarországi igazgatója.

³⁴ EEO Monthly Newsletter No. 17 : August 2004

³⁵ A Siemensnél és a Daimler-Chryslernél is a vállalati szakszervezet kötött új kollektív szerződést, melyben a dolgozó bevállalták a plusz 5 óra (ingyen) munkát.

A honi közgazdasági gondolkodás hajlamos megkérdőjelezhetetlen axiómaként kezelni egy sor olyan gazdasági összefüggést, amely mára jórészt érvényét vesztette. Ezen axiómák nagy része azáltal vált elavulttá, hogy az egykori szabadversenyes kapitalizmus átadta a helyét a globális óriásvállalatok által uralt kapitalizmusnak. Más hiedelmek pedig az államszocialista korszak viszonyai között rögzültek, és makacsul fennmaradtak a jelenlegi tőkés viszonyok között is, noha a mai valósághoz már nem sok közük van.

Előszó

A közgazdaságtan tele van olyan axiómaként kezelt összefüggések ismételgetésével, amelyek bizonyos korokban igazak voltak, lehettek, ám az idő túlhaladta őket; amelyek a körülmények változása miatt ma már nem feltétlenül igazak; illetve amelyeket legfeljebb egy-két konkrét eset igazol, viszont számos másik cáfol (lásd Radnóti Éva írását¹ a Phillips-görbéről). Egyes esetekben még a tényszerű bizonyítás is hiányzik, pusztán logikailag elfogadható és jól hangzó hipotézisekről van szó. A probléma lényege részben abban lelhető fel, hogy a gazdaság – éppen úgy, mint az élő szervezet – nagyon összetett, és bizonyos hatásokat egészen váratlan helyről jövő okok idézhetnek elő. Például a fül zúgását esetleg hiába kezelik a fülészek, mert annak a magas vérnyomás vagy éppen a máj működésének zavara is az oka lehet. A közgazdászok azonban, hasonlóan az orvosokhoz, mivel a rendszer bonyolult és nehezen átlátható, szeretnek az adott területre koncentrálni, s a lehetséges összefüggések számának szűkítésével egyszerűsíteni a helyzet leírását (gondoljunk a gazdaságpolitikai tanácsadók gyógymódokra tett javaslataira).

Másfelől a közgazdaságtanban is az a probléma – akárcsak a hollywoodi filmekben -, hogy a történet rendszerint a beteljesült álommal vagy egy tragédiával zárul, és az első esetben nem mutatja be az utána következő időszak nehézségeit, illetve a másodikban a kilábalást. Így az elméleti okfejtések is megállnak a végkifejletnek szánt kedvező vagy kedvezőtlen helyzet bemutatásánál, azt állandó állapotnak tekintik, nem számolva azzal, hogy a változó környezet miképpen módosítja a trendeket.

Természetesen én sem vállalkozhatom arra, hogy egyetlen rövid írás keretében bemutassam az összes makrogazdasági összefüggést, a folyamatok egymásra hatását. Mindössze néhány – az egész gazdaság szempontjából lényeges – problémakör összefüggéseinek bemutatására vállalkozom, amelyek példaszerűen mutatják az említett gondokat.

Állam kontra szabad piac

Első helyen az állam és a piac szerepével kell foglalkozni. A klasszikus közgazdaságtan megjelenésétől alaptételnek számított, hogy a piac a fő szervezőerő a gazdaságban, ami lehetővé teszi az aránytalanságok kiigazítását is. Ennek mellékágaként született az a tétel a modern gazdaságokban, hogy az állami beavatkozás hátrányos, mert akadályozza a szabad piac, a "láthatatlan kéz" működését, s ezzel hátráltatja a gazdasági fejlődést. Ennek ugyan ellentmondott a Keynes által javasolt gazdaságpolitika, ami lehetővé tette, hogy az USA viszonylag könnyen vészelje át a második világháborút követő gazdasági depressziót, mégpedig úgy, hogy az állam fokozottan beavatkozott a gazdasági életbe.

Ám az ma már nyilvánvaló, hogy a szocialistának mondott állam beavatkozása a gazdasági életbe jelentős torzulásokat eredményezett. Ennek legnyilvánvalóbb jele hazánkban a hetvenes évek elején kialakult energiaválsággal szembeni "határlezárás" volt, ugyanis az érvényes ideológia szerint hozzánk nem gyűrűzhetett be a nemzetközi energiaválság. Az eredmény – a termelés növekvő költségeit kompenzáló állami támogatások következtében – a külföldi adósságállomány jelentős emelkedése lett. Ez visszahatott a költségvetés egyensúlyára, illetve inkább annak egyensúlytalanságára, hiszen az adósságszolgálat is nagyobb lett, miközben a bevételek nem növekedtek.

Ilyen és itt most nem említett más problémákat okozó állami beavatkozások miatt vert gyökeret az a nézet, hogy az állam cselekvési terét minél kisebb területre kell visszaszorítani. A költségvetési reform néven emlegetett és lényegében Bokros-csomagként közismertté vált intézkedések fő célja az államháztartás bevételeinek és kiadásainak, ezzel az állami apparátus, az állami beavatkozás lehetőségének korlátozása volt. Az, hogy a "csomagnak" mennyi volt a haszna és mennyi a kára, itt most nem elemezzük. Ezen a téren ma is nagyon megoszlanak a vélemények. Tény, hogy az államháztartás részesedése a GDP-ből mind a bevételek, mind a kiadások tekintetében jelentősen mérséklődött. Nem mondható viszont ez el teljes mértékben a központi költségvetésre, ahol a kiadások százalékos aránya ugyan mérséklődött, de a bevételeké nőtt. Ennek következtében viszont a korábbi deficit csökkent.

Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy az állami beavatkozás lehetősége csak részben függ attól, hogy a költségvetésbe mennyi pénz folyik be. A kormányok kezében számtalan olyan eszköz van, ami nem igényel különösebb anyagi ráfordítást, viszont módot ad arra, hogy a piac szereplőire hatást gyakoroljanak. A Deloitte and Touche által évek óta rendezett konferencia – amelyen IMF és a Világbank is képviseltetni szokta magát – résztvevői egyre inkább hangsúlyozzák ennek fontosságát. Emellett a költségvetés súlya és a gazdasági növekedés között sem lehet egyértelmű összefüggést kimutatni, amint az a mellékelt táblázatban néhány EU országról gyűjtött adat is mutatja. Mint látható, a gazdasági növekedés tekintetében alig van különbség az EU tagországok között, az állami költségvetés súlyát tekintve viszont már elég jelentősek az eltérések.

A probléma lényege az, hogy a mai piac nem azonos azzal, amit korábban szabadpiacnak neveztek. Ezért nem is lehet elvárni tőle azokat a hatásokat, amire a klasszikus szabadpiac még képes volt. Amikor világméretekben milliónyi vállalkozás, ma mikro- vagy kisvállalkozásnak mondott szervezet létezett, amelyek a piaci forgalom töredékét képviselték, a "láthatatlan kéz", a piac önszervező ereje valóban működhetett. A sok kis szervezet működése alakította a gazdaságok helyzetét. Egyik sem tudott túl sok ideig és indokolatlanul nagy előnyt realizálni a másikkal szemben. A tönkremenők helyébe újak léptek, akik esetleg éppen azokat kergették csődbe, akik korábban mások gazdasági ellehetetlenülését okozták. Már a XIX. században beindult azonban a mindenáron való növekedés kényszere. Vagyis az a jelenség, ahogyan a nagyok, a növekedésre képesek bekebelezik a kicsiket, ezzel csökkentve a piaci szereplők számát. Ezt a folyamatot a szépirodalom egyik jeles képviselője is megrázó erejű műben mutatta be.²

A globalizáció pedig éppen azt jelenti, hogy a gazdasági szervezetek egyre nagyobbak és mindenhatóbbak lesznek. Ezzel a piacot meghatározó aktorok száma csökken. Közismert adat, hogy miközben a cégek száma világméretekben ma is sok millió, a világkereskedelem kétharmadát már hosszabb ideje mindössze alig több mint 60 ezer cég uralja.

Mindebből az következik, hogy az ún. "láthatatlan kéz" egyre láthatóbbá válik. A piactól ma már irreális azt várni, amit régen, hogy a sok kis szereplő eltérő érdekei a piaci folyamatokat az egész gazdaság és társadalom jólétének irányába terelik. A világméretekben több tízezer transznacionális vállalatból egy-két tucatnyi döntő szerepet játszhat egy-egy országban. Például Magyarországon 2004-ben a mintegy 300 ezer kettős könyvelést folytató vállalat bruttó árbevételének 42,5 százalékát tette ki a 100 legnagyobb vállalkozás forgalma.³

Így az országban, illetve a világban ma már a domináns gazdasági szereplők profitérdekei a meghatározóak. Ez viszont nem feltétlenül esik egybe az adott ország vagy akár az egész világ jóléte szempontjából fontos célokkal, eszközökkel. Ebből az is következik, hogy a gazdaság és a társadalom jólétének növekedése szempontjából nem igazán elvetendő az állam szerepe. A jelen korban a piac már nem képes betölteni azt a szerepet, amit a szabadpiacról tanultak alapján tőle elvárnánk. Azáltal, hogy országos és világgazdasági szinten piacokat domináló szereplők jöttek létre, nem beszélhetünk szabad piacról. Mivel ennek következtében a piac már nem képes végrehajtani azokat a korrekciókat sem, amelyek korábban a szociális igazságosság felé tendáltak, az állami beavatkozás szerepét is át kell értékelni. A nagy tőkeerejű cégek esetében a kormányok tárgyalási pozíciója ugyan amúgy is gyenge, ám elkerülhetetlennek látszik, hogy a leginkább kiszolgáltatott rétegek is élvezzenek valamiféle védelmet. Ráadásul semmi sem bizonyítja, hogy azok az országok működnek jobban a piacgazdaságok közül, ahol az állam szerepe nagyon kicsi. Példaként lehet említeni Finnországot, ahol az állam súlya jelentős, és a GDP-ből jóléti kiadásokra fordított hányad is sokkal magasabb, mint nálunk, a gazdaság mégis dinamikusan fejlődik.

Az adók szerepe és formái

Növekvő, illetve magas munkanélküliség idején szokásos érvelés, hogy a foglalkoztatás élénkítése érdekében mérsékelni kell az adókat. Ennek az érvelésnek a logikája a következő. Ha az adók mérséklődése következtében több pénz marad a munkáltatóknál, akkor azt a vállalkozás bővítésébe fektetik. A termelés növelése többletmunkaerő bevonását igényli. Vagyis emelkedik a foglalkoztatás, tehát az adók csökkentése következtében javul a munkaerő-piaci helyzet.

Ez minden bizonnyal igaz volt a klasszikus kapitalizmus időszakában, amikor

• a termelés növelése szempontjából még meghatározó jelentőséggel bírt a humán tőke;
• a nyereség termelésének meghatározó színtere volt a reálszféra;
• a tőke viszonylag kevéssé volt mobil, mert az éghajlati viszonyok, a magas szállítási költségek, illetve a szállítást akadályozó rossz útviszonyok, a megfelelő szaktudású munkaerő hiánya stb. viszonylag szűk területre korlátozta a termelés mozgásterét.

Vagyis ezt az összefüggést ma már legalább három körülmény nem igazolja. Ezek a következők:

• a technikai fejlődés. Ennek következtében a nagyvállalatoknak nem kell sok munkaerő a termelés bővítéséhez. Ma a nagy forgalmat lebonyolító, nemzetközi cégek egy-egy országot tekintve nem nagy foglalkoztatók. Magyarországon például azok a gazdasági szervezetek, amelyek a GDP 80-90 százalékát termelik meg, az összes foglalkoztatottnak még 30 százalékát sem alkalmazzák;
• a pénzügyi piac fejlődése, ami a reálszféra súlyát jelentősen mérsékelte a tőkehozam összességében;
• a globalizáció, mivel hatására a tőke mobilitása óriási mértékben megnövekedett.

Hogyan lehet reagálni ma ennek következtében egy adócsökkentésre?

1. A vállalkozó valóban bővíti a nála maradó pénzből az üzleti tevékenységét, ám ezt elsősorban a fejlettebb technika alkalmazásával teszi, amikor – kedvező esetben – néhány fővel több dolgozót alkalmaz. Az is előfordulhat azonban, hogy az új technika működtetéséhez nincs feltétlenül szüksége többletmunkaerő bevonására. Rosszabb esetben még csökkentheti is a foglalkoztatottak számát, mert az újabb technika a meglevő munkaerő-állomány egy részének a munkáját is képes helyettesíteni.

2. A vállalkozó a nála maradó adóforintokat nem a saját cégébe fekteti be, mert nem lát lehetőséget piacainak bővítésére, hanem tőzsdézni kezd a pénzzel, vagy állampapírokat vásárol. Vagyis a nála maradt pénz egyáltalán nem emeli az általa foglalkoztatottak létszámát. A foglalkoztatottak létszámát nem növeli áttételesen sem, mert a tőzsdére vitt pénz egy másik cég terjeszkedési lehetőségét sem feltétlenül bővíti, mivel az ún. határidős ügyleteknek semmi köze a reálszférához, a termelési kapacitások bővüléséhez; ott csupán a pénz forog. Az állampapírok vásárlása pedig rendszerint szintén nem a munkalehetőségek növelését segíti. Többnyire inkább csak az állam nem hatékony működtetésének fennmaradásához járul hozzá.

3. Az adócsökkentés következtében megmaradt pénzt a vállalkozó üzleti terjeszkedésre használja fel, ám erre itthon nem lát további lehetőségeket, ezért külföldön alapít leányvállalatot, vásárol üzletrészt. Az üzlet bővítése tehát ebben az esetben sem jár a hazai foglalkoztatás növekedésével. Ráadásul a tőke globalizálódása azt is jelenti, hogy a befektetők folyamatosan hasonlítgatják a nemzetgazdaságok piacait. Vagyis az is előfordulhat, hogy bár egy ország adó-, illetve járulékcsökkentést hajt végre a külföldi tőke odavonzása, illetve megtartása érdekében, de más országokban nagyobb adócsökkentést hajtanak végre, illetve valamilyen szempontból kedvezőbb feltételeket teremtenek; például az új befektetőknek néhány évre teljes adómentességet adnak. Így az adott ország az adócsökkentés ellenére is rosszabb helyzetbe kerülhet, és az adócsökkentéssel sem tudja behívni, illetve megtartani a külföldi tőkét. Vagyis adócsökkentés után éppen úgy ki is mehet a tőke egy adott országból, mintha nem változtattak volna az adórendszeren.

Közelmúltunk hazai tapasztalatai is alátámasztják, hogy az elvonások mérséklése nem igazán eredményez foglalkoztatásnövekedést. Az elmúlt mintegy tíz évben a munkáltatók által fizetett társadalombiztosítási járulékok mértéke több mint 10 százalékponttal csökkent. A munkáltatók 1995-ben 44 százalék tb-járulékot fizettek. 2005-ben 29 százalékot és 3450 Ft fix összegű egészségügyi hozzájárulást. Ez utóbbi a 158,3 ezer Ft átlagkeresetre vetítve 2,2 százalékot jelent. Vagyis tavaly a munkáltatók átlagos tb-befizetése 31,2 százalék volt, azaz 12,8 százalékponttal kevesebb, mint 1995-ben. Eközben a foglalkoztatottak száma 3843,2 ezer főről 3901,5 ezerre nőtt, vagyis mindössze 58,3 ezer fővel, 1,5 százalékkal emelkedett.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az adók csökkentése nem járhat együtt a foglalkoztatás növekedésével. Csupán arról van szó, hogy nem szabad olyan erőteljes és közvetlen hatást várni az adók mérséklésétől a foglalkoztatásban, mint ahogyan a közgazdasági axióma hívei ezt ígérik.Hasonló típusú gondok merülhetnek fel az adózás terén az alábbi téziseknél is:

1. Az adórendszerben a jövedelemadóktól a fogyasztási típusú adók irányába kell elmozdulni, mert a fogyasztási adókat kevésbé érzékelik az adófizetők, tehát ezen a téren kevésbé próbálnak csalni. Vagyis ebben az ajánlatban az a várakozás is rejlik, hogy csökkenni fog a rejtett gazdaság. Ezzel szemben a nagy adócsalások az elmúlt kb. tizenöt évben Magyarországon legalább olyan mértékben történtek az ÁFA-nál, mint a személyi jövedelemadóknál. Mivel az ÁFA-fizetési és -visszaigénylési körbe a vállalkozásoknak csak egy meghatározott árbevétel felett (ez jelenleg 4 millió Ft) kell bejelentkezni, azoknak a vállalkozásoknak, ahol kevés az olyan költség, amiből ÁFA-t igényelhetnének vissza, nem érdemes kimutatniuk az igazi árbevételt. Tehát ezek a vállalkozások igyekeznek az ÁFA-bejelentkezéshez szükséges árbevétel alatt maradni. Ráadásul korábban, amikor az egyszerűsített adóbevallásra kötelezett vállalkozások még megtehették, hogy a vállalkozás éves mérlegének beadása előtt, folyamatosan igényeljék vissza az ÁFA-t, ezt gyakran meg is tették. Sok esetben olyan módon, hogy valódi teljesítmény nem is állt a számla mögött.

2. Az adómértékek csökkentésétől – amint szó volt róla – azt várják, hogy a rejtett gazdaságot napvilágra hozza. Az adók jellemzője, hogy elvonást jelentenek a jövedelmekből az adózatlansághoz képest. Ezért csak az számít, hogy az adófizetőknek mennyire van szükségük a jövedelemre, illetve a magas jövedelműek mennyire mohók a jövedelemszerzés tekintetében (lásd Dél-Amerika), és az adócsalás miatt kirótt büntetések mennyire elriasztóak, illetve milyen a társadalmi megítélés ezen a téren. Így akár alacsony adómérték mellett is nagy lehet a jövedelemeltitkolás. A vonatkozó szakirodalom szerint az adóelvonás olyan, mint egy szintező: az emberek megszoknak egy bizonyos elvonást, és ahhoz igazítják a jövedelembevallásukat. Ám ha valaki tartósan azt szokta meg, hogy nincs elvonás, akkor pusztán azért, mert kevesebbet kellene befizetnie, továbbra sem jelenti a jövedelmét. Emellett ha más okból a jövedelem csökken (pl. mert infláció van, és romlik a vásárlóérték), akkor ez a módszer végképp hatástalan, mert az infláció jövedelemcsökkentő hatását egyre többen próbálják jövedelemeltitkolással ellensúlyozni.

3. Az adórendszernek nem kell szociális elemeket tartalmaznia. Az adózás kezdetben (Mezopotámia, Egyiptom stb.) valóban így működött. A szolidaritási alapú európai adórendszer viszont éppen azért jött létre, hogy a magasabb jövedelműek ne csak eseti adományokkal segítsék a rosszabb helyzetűeket, hanem legyen az államnak eszköze ahhoz, hogy segíteni tudjon azoknak, akik e nélkül nem tudnának talpon maradni. A rendszer most felbomlani látszik, mert mind többen igyekeznek – főként a jobb módúak közül – kivonni a jövedelmeiket az adózás alól. A magasabb jövedelműek közül sokan nem látják át, hogy a fennálló rendszer számukra is mennyivel olcsóbb, mintha mindazokat a kiadásokat, amelyeket jelenleg az állam finanszíroz az adókból, egyénileg kellene megoldaniuk. Közismert tény, hogy a munkavállalási korú lakosság jelentős részének a jelenlegi termelési struktúra nem képes munkahelyet biztosítani. A munkaerőpiacról kiszorulók – főként, ha a szociális juttatásokat is megvonják tőlük, illetve olyan szintre csökkentik, amiből nem képesek megélni – viszont radikalizálódnak, ahogyan ezt a jelenlegi nyugat-európai helyzet is mutatja. Ennek következtében ha csökkentik az adókat, nő az ellátatlan népesség aránya. A jövedelem nélküli réteg viszont több szempontból is társadalmi problémát okoz.

   a) A rossz körülmények között élő réteg egészségi állapota romlik, ennek következtében gyakoribbak közöttük a megbetegedések, járványos betegségeket terjesztenek. Az utóbbi években ennek lehettünk a tanúi. Azt hittük, hogy a tbc gyakorlatilag már megszűnt, ám mostanában ismét terjed az elszegényedéssel összefüggésben. Így az egészségügyi ellátórendszerre több teher hárul. A magasabb jövedelműek, akik a problémát szeretnék elkerülni, egyre többet kényszerülnek költeni az izolálódásra, valamint azokra a gyógyszerekre, kezelésekre stb., amelyektől ezeknek a betegségeknek a megelőzését várják.

   b) A jövedelemhiányuk miatt ellehetetlenült rétegek más, nem legális forrásból származó jövedelemszerzésre (betörés, lopás, drogárusítás, prostitúció stb.) kényszerülnek. Ezért a magasabb jövedelműeknek többet kell költeniük biztonsági rendszerekre, biztosításokra, a kábítószer hatása alá került gyermekeik gyógyítására stb. Az igazán gazdagoknak őrző-védő társaságokat kell alkalmazniuk. Azon túl, hogy ezeknek a személyeknek az alkalmazása költségesebb, mintha az adóbefizetéseikkel a helyzet megelőzéséhez járulnának hozzá – az őrző-védő szolgálat emberei ugyanis jövedelmüket tekintve közelebb állnak a magasabb jövedelműekhez -, előfordul, hogy éppen ők (ismerve az alkalmazóik jövedelmi, vagyoni helyzetét) lopják, zsarolják meg a munkáltatójukat.

A valutaleértékelés és az export-import alakulása

A valuta leértékelése, illetve az árfolyam alacsonyan tartása és az export növekedése, valamint az import csökkenése közötti összefüggés is egy olyan közgazdasági axióma, amit nem illik megkérdőjelezni. A kapcsolatot azonban a vonatkozó adatok nem igazolják. Amint a mellékelt táblázatból látható, mindenre akad példa. Görögországban a valuta jelentős leértékelődése mellett alig nőtt az export, az import viszont sokkal jelentősebben bővült. Írországban az árfolyam minimális felértékelődése mellett dinamikusan emelkedett az export. Nagy-Britanniában viszont a jelentős árfolyam-emelkedés mellett az export ugyan némileg csökkent, az import ellenben meglehetősen nőtt.

Ráadásul a szoros összefüggés ma már elméletileg sem bizonyítható. Az összefüggés minden bizonnyal igaz volt akkor, amikor egy-egy ország exportját és importját az adott ország vállalkozásai és termelési lehetőségei határozták meg. Egy olyan világban, amelyben a cégek alapvetően hazai alapanyagokkal dolgoztak, és importhoz csak akkor fordultak, ha otthon nem volt megtalálható a nyersanyag – illetve más országok ún. komparatív előnyei miatt valahol sokkal olcsóbban lehetett hozzáférni a termeléshez szükséges anyagokhoz, alkatrészhez, mintha helyben állították volna elő -, az import alakulását valóban jelentősen befolyásolhatta az árfolyamok alakulása. Egy-egy leértékelés után a hazaihoz képest megdrágulhatott az import. Vagyis érdemessé válhatott hazai termékkel, anyaggal pótolni. A leértékelés másfelől kifizetődővé tehette az exportot, illetve azt, hogy a cég növelje a termelési kapacitásait, hogy a belső piaci értékesítés felett külföldön is adjon el árut.

A globalizálódás miatt az idő eljárt e tézis felett is. Jelenleg, ahogy a szabadpiacnál szó volt róla, a világkereskedelmet a multinacionális cégek határozzák meg. Ők, mivel a világ számos országában vannak érdekeltségeik, mindig mindent onnan szerezhetnek be, ahol az a legolcsóbb. Ezen nem sokat változtat egy-egy ország valutaleértékelése. A fejlődő országok termékeit – különösen a nyersanyagok esetében – még az időszakos drágulások ellenére is érdemes behozniuk, hiszen kiszolgáltatottságuk miatt ezen országok termékei (a kőolajat leszámítva) sokkal olcsóbbak, mintha azt otthon próbálnák előállítani, ami bizonyos nyerstermékek esetében nem is lehetséges.

Az exporton viszont azért nem változtat sokat a leértékelés, mert a nagy nemzetközi cégeknek megvannak a kialakult piacaik, és a termelésüket nem befolyásolja különösebben egy-egy ország árfolyam-politikája. Az persze tény, hogy a valutaleértékeléssel az adott országban működő leányvállalat – ezáltal az egész cég – jól jár, amennyiben a bevételt helyi valutára váltják át. Viszont nem biztos, hogy ez az érdekük. A sok országra kiterjedő hálózat lényege ugyanis éppen a helyi piacok okozta előnyök kihasználása, a hátrányok kiiktatása. A cél a nyereség maximalizálása. Ebből a szempontból pedig az a legfontosabb, hogy minél kevesebb adót fizessenek. Erre kiváló lehetőséget ad a jövedelmek országok közötti átcsoportosítása. Ha tehát a valutát leértékelő országban a jövedelemadó magasabb, mint máshol, ahol ugyan magasabb az árfolyam, és így viszonylag kevesebb valutát kap a cég az átváltáskor, akkor semmi értelme a valutát leértékelő országba irányítani a bevételt. A bevétel ott fog jelentkezni, ahol abból kevesebb adót kell fizetni.

Az ún. transzferárak rendszere erre szolgál. Ez ad módot arra, hogy a piacinál alacsonyabb export- és magasabb importárak révén a kedvezőbb adózási feltételeket biztosító országba szivattyúzzák át a jövedelmeket. Így azután könnyen előfordulhat (és elő is fordul), hogy egy-egy országban a valuta leértékelése után ugyan több árut szállítanak ki, ám ebből az adott országnak sok haszna nem származik, mert a jövedelmet onnan kivonják, hogy az máshol adózzon.

Az állam szempontjából a valutaleértékeléssel ösztönzött export növelése mögött mindenkor a kormányok adóbevétel-növelési szándéka áll. Sokszor azt is célként jelölik meg, hogy a foglalkoztatást szinten tarthassák, vagy emeljék. A gond ezzel az – amint már szó volt róla -, hogy a mai technikai felszereltség mellett a termelés (ezen belül az export növeléséhez szükséges gyártás) bővítése sok foglalkoztatást nem igényel, sőt egyes esetekben éppen a növekvő termelés teszi kifizetődővé az emberi munka géppel való kiváltását. Tehát az a sajátos helyzet állhat elő, hogy a több termelés következtében még csökken is a foglalkoztatás.

Így az államok a valutaleértékelés során sokszor hoppon maradnak. Az emelkedő export ellenére sem az adóbevételeik, sem a foglalkoztatás szintje nem nő.

Másfelől az is sok gondot okozhat, hogy a növekvő export megemeli az importot, hiszen sok esetben, ahogyan a transzferárakkal kapcsolatban említettem, a szükséges alapanyagokat, résztermékeket a cégek a saját anyacégüktől, illetve más országokban levő leányvállalataiktól hozzák be, mégpedig – a pénzkivonás céljával – emelt árakon. Ennek következtében az export emelkedése növeli az importot, és a végeredmény nem feltétlenül a GDP, a hazai jövedelem emelkedése.

Ennek további mellékhatása lehet, hogy a növekvő termelés és export csekély hatással van, vagy éppen semmiféle kedvező hatással nincs az adott ország hazai gazdasági szereplőinek helyzetére. Gyakran előfordul, hogy az export miatt növekvő termeléshez nem veszik igénybe beszállítóként a hazai termelőket. Így formailag az ország egy ideig elszámolhat egy nagyobb gazdasági növekedést és exportbevételt. Ám ez csak addig tart, amíg a multinacionális cégek nem találnak olyan országot, ahol alacsonyabbak a bérek, és így a termelési költségek is, ahová ezért áttelepítik a termelésüket. Különösen nagy problémát jelent, ha egy ország nagyon nyitott, és emiatt erősen függővé vált a nagy nemzetközi vállalkozásoktól, mert azok termelik a GDP-je zömét, miközben az ország tényleges jólétéhez (több munkahely, magasabb adóbevételekből finanszírozható állami beruházások, jobb szociális ellátás, a hazai termelők piacának bővítése stb.) alig járulnak hozzá.

Versenyképesség és bérek

Az is gyakran hangoztatott érv, hogy a kevésbé fejlett országokban a versenyképesség döntő eleme az alacsony kereset. Ez vonzza a külföldi befektetőket. Itt érdemes megemlíteni, amit sokan leírtak, elmondtak már, hogy versenyképessége csak egy cégnek lehet, egy országnak nem. Az országok – elsősorban a tőkeszegények – persze versenyeznek egymással a külföldi tőkéért. Ezt a külföldi befektetők ki is használják. Ők alapvetően két szempontot mérlegelnek a beruházási döntéseiknél, mert a profitjuk szempontjából ezek meghatározóak. Az egyik az adókedvezmény, a másik a bérek színvonala. Az ország versenyképessége tehát alapvetően arról szól, hogy milyen áldozatot akar, tud hozni annak érdekében, hogy becsalogassa a külföldi befektetőt.

A legnagyobb probléma ezzel az állítással azonban az, hogy a legtöbb országból az alacsony keresetek mellett is elmegy a külföldi tőke, mert a fejlődő világban mindig akad olyan ország, ahol még olcsóbb a munkaerő. Legalábbis az a munkaerő, amelyiktől semmiféle kvalifikáció nincs megkívánva. Ennek persze objektív okai is vannak, hiszen a fejlődő országok zömében alacsonyabb a megélhetési költség, például azért is, mert olyan az időjárás, hogy ott nem kell a béreknek tartalmaznia a fűtést vagy a meleg ruházat vásárlásához szükséges költségeket.

Ugyanakkor, ahogyan már szó volt róla, a nagy cégekre egyrészt az jellemző, hogy nem sok embert alkalmaznak. Előnyben részesítik a technikát az emberi munkával szemben. Erre jó okuk van, hiszen a gép mindig olcsóbb, mert működéséhez nem kapcsolódnak olyan járulékos költségek, mint az emberi munkához (nem kell társadalombiztosítást, betegszabadságot fizetni, fizetett szabadságot biztosítani stb.). A multinacionális cégek bérpolitikájának lényege az, hogy néhány kiemelt szakembert fizetnek meg jól, akik a termelési folyamatokat irányítják. A többi dolgozótól különösebb képzettséget nem igényelnek, hiszen ők csupán a gépek kiegészítő karjai, tehát nem kell jobban fizetni őket, mint amennyit a gépek fenntartására kell költeni. Ezért részesítik egyre inkább előnyben az alacsony bérű országokat, és vonulnak ki anyaországaikból.

Másfelől egyáltalán nem biztos, hogy a versenyképességet éppen az alacsony bérek biztosítják, hiszen számos esetben a munkát csak kvalifikált dolgozók tudják igazán jól ellátni, és a cégek éppen attól mehetnek tönkre, hogy az olcsóbb bérek után menve a képzetlenebb dolgozók nem képesek azt a minőséget biztosítani, amelyet a piac tőlük megszokott. Ezért történik meg az, hogy egyes cégek, ágazatok (pl. svájci óragyártás) a hazai magas bérek ellenére sem helyezik külföldre a termelésüket.

A lakossági fogyasztás

Az is közgazdasági axiómának számít nálunk, hogy a gazdaság, valamint a költségvetés egyensúlyát veszélyezteti, az inflációt gerjeszti, ha nagyobb a bérkiáramlás, nő a lakossági fogyasztás. Ez azért problematikus állítás, mert a nálunk sokkal fejlettebb országokban a belföldi fogyasztás élénkítését éppen a gazdasági növekedés motorjának tekintik. Az amerikai állampolgár gondolkodásának része, hogy vásárolnia, fogyasztania kell a saját munkahelye megtartásának érdekében. Az Egyesült Államok kevéssé iskolázott polgára is tudja, hogy az általa elköltött pénz végigáramlik a gazdaságon, és valahol eljut arra a piacra, ahol az a vállalat próbál értékesíteni, amelyiknél dolgozik. Vagyis ha sokan, sokat költenek, akkor a vállalkozások meg tudnak élni, és a munkahelyek megmaradhatnak.

Az állítás hátterében az húzódik meg, hogy ismét nem veszik figyelembe az időközben megváltozott körülményeket és az ennek hatására módosult gazdasági helyzetet. A nyolcvanas években, amikor Magyarország külföldi adósságállománya már magas volt, és az adósságszolgálat teljesítéséhez, fizetőképességünk megőrzéséhez életbe vágóan szükség volt minden valutabevételre, valóban hihetőnek tűnt, hogy a belső piac bővülése hátrányos a gazdasági egyensúly szempontjából, mert a vállalatok a valutát hozó export helyett itthon értékesítik a termékeiket. Mivel a termékek importtartalma hagyományosan magas volt, ha csökkent az export, a külkereskedelmi és ezáltal a fizetési mérleg egyensúlya romlott. Ezzel együtt a fizetőképesség fenntartása és a költségvetési egyensúly is veszélybe került. Egyrészt azért, mert nem termelődött meg a fizetőképesség fenntartásához szükséges devizabevétel. Továbbá azért, mert:

1. A lakossági fogyasztást az állam jelentősebb – bár a nyolcvanas évek során már folyamatosan csökkenő – összeggel támogatta, tehát ha a fogyasztás a támogatott termékek körében emelkedett, akkor a termékek árába beépített ártámogatásnak is növekednie kellett. Ezzel a költségvetés kiadásai is megugrottak. Igaz, az exporton is jelentős támogatás volt. Tehát ha az export csökkent a belső fogyasztás emelkedése miatt, akkor az exporttámogatás is csökkent. Azaz a költségvetés kiadásai ezen a csatornán viszont mérséklődtek. Ám a fogyasztói ártámogatás a legtöbbet vásárolt, alapvető cikkeknél jelentkezett a leginkább, tehát súlyában jelentősebb volt a költségvetési kiadásokon belül.

2. A családok fő jövedelemforrása a munkajövedelem, azaz a kereset volt, valamint az ún. szociális jövedelmek (azon belül is a nyugdíj). A tőkéből származó ún. tulajdonosi jövedelem – ami akkoriban két elemből tevődött össze: a kamatjövedelemből és a szűk területre visszaszorított magánvállalkozási jövedelemből (bár az akkori magánvállalkozók is inkább önfoglalkoztatók voltak) – nem volt jelentős. Így a tulajdonból származó jövedelem csekély szerepet játszott a fogyasztás alakulásában. Ezért a fogyasztás mennyiségét alapvetően a bérek alakulása határozta meg.

3. A vállalatok kapacitásai behatároltak voltak, illetve a vállalati menedzsment nem volt különösebben érdekelt a termelés növelésében. A vállalat vezetése számára – a termelés növelésénél – sokkal fontosabb volt, hogy a főhatóságoktól meg tudják szerezni a nem hatékony termelésüket is finanszírozó termelési támogatásokat. Ugyanakkor a termeléshez szükséges kapacitásokban is állandóan szűk keresztmetszetek álltak elő.⁵ Így az export és a belföldi fogyasztás valóban csak egymás rovására növekedhetett. Ez akkoriban kedvezett a rejtett gazdaságnak is, mivel a nagyvállalatok csak a tömegszükségletek kielégítésére törekedtek, illetve arra, hogy a tőlük elvárt exporttervet teljesítsék. Ennek következtében az általuk ellátatlanul hagyott piaci szegmensekre beáramolhatott a feketén is dolgozni hajlandók szolgáltatása, árukínálata.⁶ Ám a növekvő bérkiáramláskor ők sem tudtak lépést tartani a megnövekedett kereslettel. Ezért az amúgy is állandó hiány, illetve túlkereslet miatt a vállalatok a nagyobb vásárlóerő-kiáramlás esetén gond nélkül emelhették az áraikat, beindítva vagy felpörgetve az inflációt.

Az elmúlt évtizedben azonban minden vonatkozásban gyökeres változás ment végbe.

1. A forint konvertibilissé válása miatt az adósságszolgálat teljesítéséhez szükséges deviza bármikor rendelkezésre áll, ha a kincstárnak megvan hozzá a jövedelme.

2. A 90-es évtizedben a fogyasztói ártámogatások szinte teljes körű megszüntetésének lehettünk tanúi. A fogyasztói ártámogatásoknak a GDP-hez viszonyított arányai már a nyolcvanas évek végétől évről évre jelentősen csökkentek. A Világbank szakértőjének⁷ számításai szerint 1989-ben a GDP-nek még 6,6%-át, 1992-ben már csupán 1,0%-át, 1995-ben pedig 0,7%-át tették ki ezek a támogatások. A fogyasztás bővülése tehát már régen nem terheli többletkiadásokkal a költségvetést a fogyasztói ártámogatások miatt. Sőt, a nagyobb mennyiségű fogyasztás többletbevételt hoz a kincstárnak, a kereskedelmi forgalom emelkedéséből származó több ÁFA és fogyasztási adó révén.

3. A 90-es években a keresetek szerepe a lakossági jövedelemben, azaz a lakossági vásárlóerőben folyamatosan mérséklődött. A bérek súlya a lakossági jövedelmeken belül minden összehasonlítási alapot véve folyamatosan csökkent. Ez több okra vezethető vissza:

   – A kilencvenes évek elején a KGST felbomlásával a piacok beszűkülése, a korábbi nagyvállalatok tönkremenése, a költségvetési megszorításokkal járó létszámleépítések miatt a bérből-keresetből élők száma mérséklődött. A foglalkoztatottak egyik része vállalkozóvá lett. Másik részük, akik elég idősek és elég szerencsések voltak ahhoz, hogy el tudták intézni, előnyugdíjba mentek. Végül akinek egyik sem sikerült, az munkanélküli lett. A 90-es évtized kezdetén mintegy 1 millió munkahely szűnt meg, ám ennél is nagyobb ütemben csökkent a bérből élők száma.

   – A bérek egy részét – a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően – nem bérként, hanem egyéb formában, ún. dologi juttatásként fizetik ki (pl. ruhapénz, mobiltelefon és gépkocsihasználat térítése stb.). Ráadásul ezek a jövedelmek leginkább az amúgy is magasabb keresetűeknél jelentkeznek, akik e jövedelemkiegészítés miatt megmaradó keresetüket nem, vagy nem itthon költik fogyasztásra.

   – Csökkent azoknak a köre is, akik keresetüket bér formájában kapják meg. A vállalkozók számát persze a látszatvállalkozók is gyarapítják. A munkaadók arra törekednek, hogy a társadalombiztosítási járulékokat kikerüljék. Ezért sokan a dolgozóikat arra késztetik, hogy vállalkozói igazolványt váltsanak ki, és vállalkozóként dolgozzanak nekik. Vagyis ők a keresetüket nem bérként, hanem formailag vállalkozói jövedelemként kapják meg.

   – A rejtett gazdaság a 90-es évtizedben növekedésnek indult nálunk és a régió többi országában. A magánszféra bővülésével – az önbevallásos adórendszerben – mind többeknek nyílt módjuk a jövedelem eltitkolására. Részben, mert nem volt kellő az ellenőrzés, illetve az adóellenőrök felkészültsége a korábbi tapasztalatok hiányában nem volt kiemelkedően magas szintű; részben, mert az igazán nagy pénzeket eltüntetők sokukat meg tudták vesztegetni. Mások viszont belekényszerültek a rejtett gazdaságba, hiszen másként nem jutottak keresethez. Ennek formája, a már említett látszatvállalkozás mellett, hogy a dolgozókat legálisan nem alkalmazzák, vagy ha mégis, akkor a bérük töredékét (rendszerint csak a minimálbért) tüntetik fel a bérlistán, ugyancsak a tb-járulék megtakarítása miatt.

   Az utóbbi években ugyan a keresetek aránya a jövedelmeken belül ismét növekedésnek indult – vélhetően a vállalkozói jövedelmek fokozottabb eltitkolása végett -, azonban még mindig alacsonyabb a jövedelmeken belüli aránya, mint a hetvenes-nyolcvanas években volt. Ennek ellenére a statisztikai adatok azt mutatják, hogy nem lehet igazi összefüggést találni a bérek és a fogyasztás alakulása között. Amint a táblázat mutatja, szerény reálkereset-növekedés esetén is lehet dinamikus fogyasztás (1999, 2000), illetve nagyobb reálkereset-emelkedésnél is előfordul – ahhoz képest szerényebb – fogyasztásbővülés (1997, 2002).

4. Ma már nálunk a GDP 80-90 százalékát külföldi tulajdonú, illetve külföldi többségi tulajdonú vállalatok, idetelepült multinacionális cégek adják. Ezeknek a vállalatoknak nincsenek meg azok a termelési korlátaik, mint a korábbi szocialista nagyvállalatoknak – sem a termeléshez szükséges erőforrások, sem a piacra lépés, illetve a piaci jelenlét tekintetében. Sőt, kezdetben ezek a vállalatok éppen azért telepítették ide a termelésük egy részét, mert piacot akartak nyerni. Az ő esetükben már nem egymás rovására, hanem egymás mellett bővíthető a belföldi értékesítés és az export. A hazai fogyasztás növekedése tehát ma már nem von el kapacitást az exporttól. Így a kereslet és a kínálat összhangjának megteremtése céljából nem kell árat emelni. Vagyis a belső kereslet nem gerjeszti az inflációt, hiszen a vele szemben álló kínálat bőséges.

A szociális kiadásokról

Azt is alapszabálynak kellene tekinteni, hogy az állam szociális kiadásait alacsony szintre kell leszorítani, mert a magas szociális kiadások nagy adóterhet jelentenek a dolgozók, illetve a vállalkozók számára, emellett a bőséges szociális juttatások visszatartanak a munkától, egyébként pedig a költségvetés egyensúlyát veszélyeztetik.

Az állam szerepe a szociális kiadások tekintetében nem csak az egykor szocialistának mondott közép- és kelet-európai országokban, hanem az ún. jóléti államokban (Skandinávia, Kanada, Szingapúr, Ausztrália, Új-Zéland) is jelentős volt. A korábban említett drasztikus gazdaságpolitikai intézkedések is ennek a lefaragását szolgálták, a nemzetközi pénzügyi szervezetek igényeinek megfelelően. Az utóbbiak a közelmúltban kezdték felismerni az általuk diktált gazdaságpolitika problémáit, illetve az abból következő bajokat.

A szociális kiadások leszorítását szorgalmazó gazdaságpolitika hatásosságát kérdőjelezte meg az, hogy az elmúlt mintegy tíz évben az egyik legjobb eredményt felmutató európai országban, Írországban a nagyarányú növekedés beindulásakor a GDP-ben mért szociális kiadás magasabb volt, mint nálunk, illetve bármelyik EU-tagországban, amelyekhez bennünket hasonlítani szoktak. A szociális kiadások aránya éppen azért mérséklődött, mert látványos növekedés hatására egyrészt emelkedett a jólét, másrészt a GDP oly mértékben emelkedett, hogy a részarány csökkenése ellenére is finanszírozhatók voltak a feladatok. Ám, érdekes módon, éppen az aránycsökkenéssel párhuzamosan a gazdasági növekedés üteme is visszaesett. Míg a kilencvenes évek elején a szociális kiadások aránya még 26,1 százalék volt, és a növekedés 5,7-9,9 százalék körül mozgott, 2000 után a 16-17 százalékra mérséklődő szociális kiadások mellett a GDP növekedése is 4,8-2,5 százalékra csökkent. Ebből úgy tűnik, hogy a szociális kiadások relatíve magas színvonalának nem kell feltétlenül hátráltatnia a haladást. Erre utal az is, hogy – amint az 1. táblázatban látni – az EU-tagországok gazdasági növekedési üteme között nincs jelentős különbség, de a szociális kiadásaik arányában már igen. Vagyis nincs szoros kapcsolat a szociális költekezés és a gazdasági eredményesség között, viszont a megfelelő jóléti finanszírozás révén elkerülhető a társadalom radikalizálódása olyan országokban, ahol sokaknak nincs más reális jövedelemszerzési alternatívájuk.

A kiadások állandó mérséklésére való hazai törekvés azért sem tűnik indokoltnak, mert ahogyan a mellékelt táblázatból látni lehet, Magyarországon a legalacsonyabb az arány, ráadásul egy, a többiekénél jóval kisebb GDP-ből.

A szociális juttatások, elsősorban a munkanélküli segély viszonylag magas szintje természetesen visszatarthat a munkavállalástól. Ezt az észak-európai országok is tapasztalták. A munkanélküli juttatások nálunk a kilencvenes évek elején valóban nagyvonalúak voltak. Azóta azonban mind a munkanélküli járadék (ma álláskeresési támogatás) számítási alapjába bevont jövedelmek köre, mind a juttatás időtartama lényegesen mérséklődött. Közben bevezették a felső határt is. Így ma már messze nem biztosítanak annyira jó megélhetést (azt is mindössze néhány hónapra, ráadásul számos kötelezettség mellett), mint az elmúlt évtized kezdetén – tekintve, hogy a KOPINT-DATORG számításai szerint⁸ a kilencvenes évek végén a magyarországi átlagkereset az EU 15-ök átlagkeresetének csupán 15%-át tette ki. Az ilyen keresetekből számított munkanélküli járulék aligha tartja vissza a munkavállalástól azokat, akik valóban szeretnének dolgozni. A többiek viszont lényegesen magasabb keresetekkel is nehezen lennének bevonhatók a munkaerőpiacra.

A probléma lényege nálunk a foglalkoztatás – legalábbis a legális foglalkoztatás – lehetőségének szűk köre. Amint korábban írtam, a munkáltatók tb-terheinek mérséklése az elmúlt tíz évben a foglalkoztatás tekintetében mindössze 1,5 százalékos növekedést eredményezett. A munkalehetőségek szűkösségét jelzi, hogy a mintegy 400 ezer regisztrált foglalkoztatotthoz képest 2005-ben, negyedévenként változóan, a Foglalkoztatási Hivatal adatai szerint mindössze 13-23 ezer bejelentett üres álláshelyet jelentettek.

Az állami költségvetés egyensúlyát természetesen veszélyezteti az, ha túl sokan akarják azt megcsapolni, miközben mind kevesebben akarnak hozzájárulni. Ebből a szempontból azonban sokkal fontosabb az utóbbi. Tehát az, hogy mind kevesebben akarnak a kiadásokhoz hozzájárulni. A nyugdíjreformot kezdeményező kormány egyértelműen elismerte, hogy a kiadások csak a bevételekhez képest magasak. Vagyis nem a kiadások voltak magasak, hanem a bevételek alacsonyak. Ezt a problémát a kiadások csökkentése nem oldja meg, mert a szociális jövedelmeket olyanok kapják, akik azt el is költik. Ha ők kevesebbet kapnak, kevesebbet is költenek. Így viszont az állam adóbevétele is csökken.

*

Összefoglalva elmondható, hogy a fétisként tisztelt nézeteket alaposan át kellene gondolni, és az új körülményeknek megfelelően korrigálni kellene, hiszen a régi tanok és érvelések ma már nem állják meg a helyüket. Kár olyan veszélyektől tartani, amelyek már régen nem léteznek, viszont célszerű lenne arra odafigyelni, hogy az új körülmények milyen új megközelítéseket igényelnek, ami a gazdaság minden szereplője számára előnyökkel járhatna.

Jegyzetek

¹ In: Globalizáció, Európai Unió, gazdaságpolitika. MEH STRATEK, Budapest, 2003.

² Émile Zola: Hölgyek öröme. Európa, Budapest, 1978.

³ Top 100. ECOSTAT, Budapest, 2004.

⁴ Az új tagországokban 2000-től.

⁵ Kornai János: A hiány. Közgazdasági és Jogi könyvkiadó, Budapest, 1980.

⁶ Ékes Ildikó: A gazdaság árnyéka, avagy a rejtett gazdaság. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2003.

⁷ Kopits György: "Állami pénzügyek Magyarországon: a fokozatos reform élete." Közgazdasági Szemle, 1993. október.

⁸ Gács János – Hárs Ágnes – Hütl Antónia: Az EU a keleti kibővítéskor és utána. KOPINT-DATORG, Budapest, 2001.