A szerző az 56-os munkástanácsok történelmi tapasztalatait foglalja össze és értelmezi. Rámutat arra, hogy a munkástanácsok történetének elhallgatása és meghamisítása napjainkban azzal a történelmi ténnyel áll összefüggésben, hogy a munkástanácsok az üzemekben és gyárakban az állami tulajdon társadalmasítását tűzték napirendre, elutasítva a kapitalizmus restaurációját, a tőkés magántulajdon visszaállításának kísérleteit.

1. Előzmények¹

A munkásosztály magyarországi története nélkül nem érthető meg az 56-os munkástanácsok története sem. A magyarországi munkásság szellemi-politikai és szociális-kulturális arculatát sokszínű, bonyolult történelmi folyamatok formálták a két világháború között. A magyar munkásság 1918-1919-es forradalmi, munkástanácsos hagyományát az ellenforradalmi Horthy-rendszer szétzúzta és kriminalizálta, a kommunista pártot törvényen kívül helyezte, a közösségi tulajdont, amely Marxtól, Lenintől Kunfi Zsigmondig, Justusig és Lukácsig a szocializmus lényegeként definiálódott, a magántulajdon szentsége nevében bűnös dolognak tekintette. A keresztény-nacionalista hivatalos ideológia a magyarság alapproblémájaként – az uralkodó osztályok politikájából következő – "trianoni országvesztést" revideáló törekvéseket állította a nemzeti politika és emlékezet középpontjába. Ez lett később a második világháború idején a náci Németországgal kötött szövetség alapja. A korábbi, jelentős mértékben soknemzetiségű magyar ipari szakmunkásság, amely a mintegy százezres szervezett munkásság gerincét alkotta, az évtizedes nacionalista agymosás ellenére kitartott a szociáldemokrácia mögött a legnehezebb időkben is. Ugyanakkor főként a kisipari munkásság perifériáján, a munka nélküli munkástömegek között a harmincas évek végére – a náci előretörés hatására is – elsősorban Budapest peremkerületeiben a rendszer szélsőjobboldali-nyilas szerveződései, rasszista-antiszemita ideológiai szervezetei is gyökeret vertek.

A háború végén a szociáldemokrata és a kommunista párt háborúellenes erőfeszítései a munkásság szélesebb köreinek szimpátiájával találkozott. S noha Magyarországon nem került sor általános antifasiszta népfelkelésre a nácik és kiszolgálóik ellen, a marxista, szocialista eszmék 1945-re a munkásság politikailag érdeklődő, igaz viszonylag vékony rétegének tudatában megfogantak. Azt, hogy a társadalom mélyén ott voltak a megújulás erői, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy spontán módon létrejöttek a nemzeti bizottságok és más önigazgatói, népi szervezetek. A felszabadító szovjet csapatok a náci hadigépezet szétzúzásával és a holokausztot is "menedzselő" nyilas és más szélsőjobboldali erők kiűzésével hátteret biztosítottak a magyar baloldal és a kis létszámú antifasiszta polgári erők számára a defasizálás végigviteléhez. Ám eközben a szovjetek támogatását élvező kommunista párt a "defasizálás" során maga játszott a nacionalizmus és a tekintélyuralom húrjain. Ugyanakkor a kommunista párt a mindennapi politikában a nemzeti hagyományokat és feltételeket, a magyar munkásság korábbi hagyományait gyakran figyelmen kívül hagyva egyre inkább a szovjet fejlődés mechanikus másolását hajtotta végre. Az 1947. nyári hidegháborús fordulat végérvényesen erre a kényszerpályára sodorta a kommunista párt (MKP, majd Magyar Dolgozók Pártja) vezetőit. Az erőltetett iparosítás lényegében egy új nagyipari proletariátus kialakulását involválta, amelynek az új rendszer legitimációs ideológiája szerint "a szocializmus vezető osztálya", az "új uralkodó osztály" szerepét kellett volna betöltenie. A "munkásosztály államában" azonban az erőltetett fejlesztés árát minden szempontból főleg ezzel az "uralkodó osztállyal" kívánták megfizettetni – annak minden ismert következményével. Az 1953 utáni felemás "desztalinizálás" a harag és a felháborodás erőit is felszabadította, s a személyi diktatúrával szembeni lázadó szellem 1956-ban kitört a palackból.

 

2. A munkástanácsok társadalmi természete

 

1905 és 1917 oroszországi munkástanácsai, valamint 1918-19 magyar munkástanácsai is keletkezésükben két, egymástól elválaszthatatlan momentummal kapcsolódtak össze: az általános politikai válsággal és az abból való kiút keresésével. Tevékenységük középpontjában a régi politikai szisztéma lerombolása állt az általános sztrájk szervezésével és a termelés új alapokon történő újraindításával-átszervezésével. Az 56-os magyar munkástanácsok tevékenysége is döntően a termelési folyamat átszervezésével, a termelés, a gyárak munkásellenőrzésével kapcsolódott össze, miközben a munkásközösségiség tradicionális szellemisége hatotta át, és a forradalmi anarchizmus bizonyos jegyeit is felmutatta. Ám amíg a szovjet és a magyar tanácsköztársaság munkástanácsai a régi kapitalista rendszer ellen lázadtak fel, az 56-os magyar munkástanácsok egyfelől az államszocializmus "társadalmasításának" törekvéséből, másfelől a kapitalista restauráció megakadályozásából indultak ki. A magyar munkástanácsok nem egyszerűen a politikai zsarnokság által okozott súlyos gazdasági-életszínvonalbeli sanyargatás és a politikai elnyomás sérelmei miatt születtek meg, hanem amiatt is, hogy a pártelit egymással harcoló csoportosulásai még a "lengyel minta" szerint sem tudták a politikai válságot megoldani, vagyis a párt vezérkara egymással harcoló frakciókra esett szét.

A munkástanácsok Magyarországon is spontánul jöttek létre. A magyar munkástanácsokra, mint ismert, a legközvetlenebbül a munkástanácsok jugoszláviai fejlődése hatott, hiszen akkoriban nem volt más élő tapasztalat, és ezekre a tapasztalatokra hivatkozni is lehetett. A szocializmus "humanizálásában" gondolkodó "reformkommunisták" szemében ezek a munkástanácsok jelentették a reménysugarat, amely az államszocializmus bürokratikus erődrendszerén belül a szocialista munkás-önigazgatás törekvéseinek fennmaradását jelezte. A magyar munkástanácsok rövid története (1956. október – 1957. január) is bizonyítja, hogy a munkásság egy részének tudatában a szocializmus a maga önigazgatói alakjában gyökeret vert.² A jugoszláv fejlődéshez azonban hozzájárult, hogy gyakorlatilag a szovjetek nélkül szabadították fel saját országukat. A jugoszláviai fejlődéssel ellentétben a magyarok, úgymond, készen kapták a szocialista fejlődés lehetőségét, és annak a nemzeti feltételekben nem gyökerező sztálinista-államszocialista formáját "örökölték meg". Mindennek ellenére az 1956-os felkelés során színre lépő, a magántulajdon és a régi rendszer visszaállításában érdekelt horthysta restaurációs erők, amelyek Mindszenty bíboros zászlaja alatt gyülekeztek, nem merték nyíltan és világosan megfogalmazni antiszocialista céljaikat, és a vegyes gazdaság homályos ígéreteivel léptek föl.

Az 56-os magyar munkástanácsok tevékenységéről dokumentumok tömege³ tanúskodik; mindenekelőtt arról a törekvésről, hogy alulról felfelé szerveződve, centralizálódva az állami és termelési bürokráciát közvetlenül munkásellenőrzés alá vegyék. Másképpen fogalmazva, az államszocializmus társadalmasítását tűzték napirendre. A Munkástanácsok Parlamentje, amely spontán szükségtől hajtva ült össze 24 nagyüzemi és 5 megye parasztszövetsége, illetve néhány értelmiségi munkástanács részvételével október 31-én, az alábbi klasszikus, mindennél többet mondó dokumentumot hagyta jóvá a munkástanácsok jogainak és működésének alapelveiről:

1. "Az üzem a munkásoké. A munkások az államnak a gyár termelése után adót és az üzemi nyereségből megállapított részesedést fizetnek.
2. A vállalat legfőbb irányító szerve a dolgozók által demokratikusan megválasztott munkástanács.
3. A munkástanács saját kebeléből 3-8 tagú igazgatói bizottságot választ, amely a munkástanács állandó szerve, amely igazgatói bizottság később részletesen megállapított feladatokat is el fog látni.
4. Az igazgató az üzem alkalmazottja. Az igazgatót és a fontosabb munkakört betöltő alkalmazottakat a munkástanács választja. A választást megelőzi az igazgatói bizottság által nyilvánosan meghirdetett pályázat.
5. Az igazgató a vállalat ügyének intézője, a munkástanácsnak felel.
6. A munkástanács fenntartja magának a következő jogokat:
   A) Jóváhagyja a vállalat valamennyi tervét.
   B) Dönt a béralap megállapításáról és felhasználásáról.
   C) Az összes külföldi szállítási szerződés megkötéséről.
   D) Valamennyi hitelügylet lebonyolításáról.
7. Vita esetén valamennyi dolgozóra nézve a munkaviszony keletkezéséről és megszüntetéséről ugyancsak a munkástanács dönt.
8. Jóváhagyja a mérlegeket, és dönt a vállalat részére megmaradt nyereség hovafordításáról.
9. Saját kezébe veszi a vállalat szociális ügyeinek intézését." ⁴

Kezdetben a munkástanácsok az általános politikai követeléseken túl (szovjet csapatok kivonása, nemzeti függetlenség, demokratikus parlamenti választások) csak helyi jellegű politikai tevékenységet folytattak, ami csak akkor bővült ki, amikor november 4-én megkezdődött a szovjet csapatok bevonulása, és egy ismételten válságos helyzet körvonalazódott. Ekkor megerősödött az a vonulat, amely az ország perspektíváját illetően a munkás-önigazgatás és a többpártrendszeres demokrácia egyesítése irányában tájékozódott, amelyben a szocializmus alapjait alkotmányos garanciák védték volna a kapitalista restaurációval szemben. A Nagy Imre-kormány államminisztere, a neves magyar értelmiségi jogász, Bibó István külön tervezetben fogalmazta meg november 6-án e lehetőséget, amelyet a november 14-én létrejövő Nagybudapesti Munkástanács is magáévá tett. Eszerint a szovjet csapatok kivonása után "Magyarország társadalmi formája a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend (szocializmus), ami közelebbről jelenti […] az 1945-ös földreform fenntartását 20-40 holdas maximummal; […] a bányák, bankok és nehézipar államosításának fenntartását; […] a meglévő gyáraknak munkásigazgatáson, munkásrészvényeken vagy nyereségrészesedésen alapuló közösségi tulajdonát; […] az egyéni és szövetkezeti szabad vállalkozás teljes lehetőségét, a kizsákmányolás tilalma által megszabott biztosítékokkal […]". Mindezt egy alkotmányozó gyűlés hagyhatta volna jóvá, amelyben a munkástanácsok játszhatták volna a meghatározó szerepet.⁵ A szovjetek közvetlen támogatásával megformálódott Kádár-kormányt támogató szakszervezetek is ilyen értelemben adtak javaslatot a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak, amennyiben kétkamarás parlament létrehozását irányoztak elő: "Ebből a célból javasoljuk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásának a kérdését. A Termelők Tanácsa a parlament egyik házaként államhatalmunk új szerve lenne […] a lakóterületi elv szerint titkosan választott Képviselők Házára […] és a különböző termelői közösségek soraiból ugyancsak titkosan küldöttekből álló Termelők Tanácsára" lenne szükség. Ez utóbbi alapfeladatát a dokumentum "a termelés és az elosztás irányításában" határozta meg. "Eszerint tehát a termelésben közvetlenül résztvevők határoznák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit […] Politikai kérdésekben pedig széles javaslattevő jogot kellene biztosítani számára […] a Képviselők Háza felé."⁶

Nem véletlen, hogy Kádár november 4-e után is még hetekig tárgyalt, és nemcsak taktikai okokból,⁷ a munkástanácsok képviselőivel, amire felhatalmazása volt Moszkvától.⁸ E szempontból igen tanulságos az ország legnagyobb üzemének (1956 októberében a Csepel Vas- és Fémművekben 30 500-an dolgoztak 18 gyáregységben) munkástanácsa és a Kádár-kormány közötti tárgyalások menete. A Csepel Vas- és Fémművek (amely a helyi gyári munkástanácsok egész hálózatából épült föl, összesen kb. 700 társadalmi munkában dolgozó taggal) munkástanácsai leszögezték ugyan, hogy a Kádár-kormányt nem ismerik el, s Nagy Imrét várják vissza a miniszterelnöki posztra, tárgyalási alapként ragaszkodtak ahhoz, hogy a kormány újságban, rádióban jelezze: munkájában támaszkodni kíván a munkástanácsokra, ezenkívül adjon rendelkezési jogot. "Ez papíron meg is történt az 1956. november 14-én a Népszabadságban megjelent rendeletben, amelyben a munkástanácsoknak a következőket biztosították: a munkásönkormányzat kiterjesztése az üzemi élet minden területére, határozathozatali jog, bérrendszer kialakítása az üzemben, az üzem tiszta jövedelmének egy részét a munkástanács osztja fel a dolgozók között. A gyár összes dolgozójának részvételével három héten belül válasszák meg a végleges munkástanácsokat, a munkástanácsok választásával és működésével kapcsolatos végleges és részletes útmutatót a szakszervezet fogja kidolgozni."⁹

 

3. A bukás

 

A következő egy hónap eldöntötte a munkástanácsok sorsát, amely – mint a csepeliek egyik képviselője fogalmazta – "a kettős hatalom" feltételei között tevékenykedett. Ám ez az állapot nem maradhatott fenn. November 22-én az Elnöki Tanács rendelete a munkástanácsokról viszonylag széles jogkört biztosított e szerveknek a központi-állami tervezés és a helyi tervek egyeztetésében, a termelésben és a helyi gazdasági folyamatok irányításában – a gazdaságosság meghatározásától egészen a bérkifizetésekig, az üzem szervezeti felépítésének meghatározásáig, a nyereség elosztásától az igazgatók kinevezésének lényegében vétójáig. Az a kérdés merült föl: "Mi módon lehet az állami iparirányítás rendjét hozzáigazítani a vállalati önkormányzat rendjéhez? Maguk a forrongásban lévő minisztériumi apparátusok mindenképpen hajlanak rá, hogy ezt a problémát teszik meg az egész reform archimédeszi pontjává. Így a kormányt a saját apparátusaival folytatott párbeszéd is a munkástanácsok komolyan vétele, az egyezkedés felé tereli."¹⁰ A dokumentumok tükrében olyan felfogás rajzolódik ki, amely különböző gazdálkodási szektorok, az állami, az önigazgatói és a korlátozott magánszektor egymás mellett élésével, egyfajta vegyes gazdasággal számolt.

Ám a gyakorlati alapkérdések a politikai harc síkján dőltek el. Sem a Központi Nagybudapesti Munkástanács, sem a munkástanácsok általában nem fogadták el a hatalom tulajdonképpen kompromisszumos törekvését, amely tisztán termelési szervezetként fogta föl a munkás-önigazgatás szerveit. Kádár János a munkástanácsokról úgy nyilatkozott, hogy nekik kell a gyárat irányítaniuk, de politikával ne foglalkozzanak, mert az nem az ő dolguk.¹¹ A kádári hatalmi koncentráció egyre inkább szükségtelenné tette a minisztérium, illetve az annak érdekeit is képviselő igazgatóság közé helyezett munkástanácsokat.

A Nagybudapesti Munkástanács sztrájkokkal is alátámasztotta hatalmi igényeit, melyek a Kádár-kormánynak (és persze a mögöttük álló szovjeteknek) már nem voltak elfogadhatók. Az üzemekben a helyi munkástanácsok hatalmi alternatívájává egyre nyilvánvalóbban az újjászervezett párt, az MSZMP vált.¹² Maguk a munkástanácsok is így tekintettek magukra és az MSZMP-re.¹³ A kiélezett hatalmi és fegyveres harcok menetében az új hatalmi rendszer és a szocializmus "többpártrendszeres" menedzselése végül lekerült a napirendről – noha a munkástanácsok nem csak a kormány felé, hanem a tőkés restaurációs erők felé is létezésük utolsó napjaiig hangsúlyozták: "a gyár, a föld a népé, azt senkinek vissza nem adjuk". Az államszocializmus visszaállítása és egy "második Jugoszlávia" létezésének szovjet megakadályozása erősebb érdeknek bizonyult a szocializmus új formái kipróbálásának spontán törekvésénél. A politikai harcok logikája elvezetett az egypártrendszer visszaállításához, amelyben a magyar munkástanácsoknak még az a korlátozott szerep sem jutott, mint a jugoszláv szisztémában, ahol is a bürokrácia és a tőke szorításában e szervek még hosszú évekig fennmaradtak. Alig harminc évvel később, 1990-ben a munkástanácsok hasonló sorsra jutottak a polgári parlamentarizmus, a többpártrendszer feltételei között is.¹⁴

A magyar tapasztalat tehát azt bizonyította, hogy a munkástanácsok képesek voltak a termelés irányítására, képesek voltak az önigazgatás szocialista-közösségi rendjének átgondolására és bevezetésének megkezdésére, ám a helyi kísérlet a konkrét politikai feltételrendszerben nem bizonyult hosszabb ideig fenntarthatónak. Ismételjük, nem tolerálta a társadalmi ellenhatalmat sem az egypártrendszer, sem a harminc évvel később visszaállított többpártrendszer. Úgy tűnik, az önigazgatás mint alternatív társadalmi rendszer sikeres és tartós megvalósítása mind gazdasági, mind politikai okok miatt csak nemzetközi összefogás eredménye lehet.

E hagyomány újragondolásáról, az önigazgatás gazdasági és elméleti lehetőségeiről az események ötvenedik évfordulóját ünneplő hatalmi csoportosulások hallgatnak, meghamisítva így az 56-os felkelés történetének valóban szocialista aspektusát.

 

Jegyzetek

 

1 A témakör irodalmához lásd Hajdu Tibor: Közép-Európa forradalma 1917-1921. Budapest, Gondolat, 1989; Sipos Péter: Legális és illegális munkásmozgalom (1919-1944). Budapest, Gondolat, 1988; uő: A munkásarisztokrácia sanyargatása. História, 2006. 4. sz. 20-22.; Kende János: Forradalomról forradalomra. Az 1918-1919-es forradalmak Magyarországon. Budapest, Gondolat, 1979; Mark Pittaway: A "munkásállam". Kézirat.

2 Tulajdonképpen mindezt maga Kádár János is elismerte november 1-jén az SZKP Elnökségének ülésén is, amikor a felkelést éppen a munkásság jelentős tömegeinek támogatása miatt ismételten "nemzeti demokratikus forradalomnak" nevezte, jelezve egyúttal az ellenforradalmi veszély meglétét mind a Rákosi-Gerő-klikk, mind a horthysta restaurációs erők részéről. Vö. Prezidium CK KPSZSZ 1954-1964. I. köt. Csernovie zapiszi zaszedanyii. Sztyenogrammi. Főszerk. A.A. Furszenko. Moszkva, ROSZSZPEN, 2003. 196.

3 A fontosabb irodalomból: Magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. S. a. rend. Kemény István és Bill Lomax. Párizs, 1986 /Magyar Füzetek/; Bill Lomax: Magyarország 1956. Budapest, Aura, 1989; Tóth Eszter Zsófia: A Csepel Vas- és Fémművek munkástanácsainak története és a munkástanács emlékezete. Kézirat, 2006; Feitl István: Parlamentarizmus és önigazgatás az 1956-os forradalomban. Múltunk, 2005. 2. sz. 231-243.; uő: A magyar munkástanácsok és az önigazgatás 1956-ban. Eszmélet, 2. sz. (1989) 42-52.; Molnár János: A Nagybudapesti Központi Munkástanács. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1969; A forradalom előzményei, alakulása és utóélete. Tanulmányok és kronológia. Párizs – New Jersey, 1987; Ripp Zoltán: 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Budapest, Korona Kiadó, 2002.

4 Magyar munkástanácsok 1956-ban, i. m. 42-43.

5 Uo. 132.

6 Lásd Eszmélet, 2. sz. (1989) 48-49.

7 Számos dokumentum maradt fenn 1956 decemberéből, amely azt tükrözi, hogy az államhatalom igyekezett beépíteni a megreformált irányítási rendszerbe a munkástanácsokat, elég széles termelői funkciókkal, ami egyfajta korporativista fejlődési irányba való elmozdulást jelentett volna. Vö. pl. Magyar munkástanácsok, i. m. 139-150. (A kohó- és gépipari minisztérium tervezete, 1956. dec. 13.); 150-157. (A vegyipari minisztérium tervezete. 1956. nov. 21.)

8 Vö. Feitl: i. m. 241. A csepeli munkástanács november 30-i ülésen még részt vett egy szovjet parancsnok, ami ellen rögtön felszólalt ugyan a Kerékpárgyári Munkástanács jelen levő képviselője, mégis jelzi, hogy még ekkor sem mondták ki a végső szót a munkástanácsokról. "A felszólalás persze nem hozott változást, a parancsnok maradt, mint »a munkástanács modell gyakorlati megvalósítása iránt érdeklődő«." Vö. Tóth: i. m.

9 Tóth: i. m.

10 Kis János: Az 1956-57-es restauráció – 30 év távlatából. In: A forradalom előzményei… i. m. 133.

11 Uo. A csepeli és más munkástanácsok képviselői 1956. december 27-én tárgyaltak utoljára Kádárral és az MSZMP vezetőivel. A küldöttség kérdésére válaszolva mondta Kádár János az ominózus szavakat.

12 Molnár: i. m. 90-91.

13 Uo.; Tóth: i. m.; Ripp: i. m. 234. December 9-én a kormány törvényen kívül helyezte a területi munkástanácsokat, majd egyre több helyütt letartóztatták a munkástanácsi vezetőket. December 11-én Rácz Sándort, a KMT vezetőjét is letartóztatták; a sztrájkokra és tüntetésekre a kormány a terror eszközeinek kiszélesítésével válaszolt.

14 A 89-es alkotmánymódosítás egy történelmi pillanatra helyt adott az önigazgatói kísérleteknek, ám az első "demokratikus" parlament 1990-ben alkotmánymódosítást hajtott végre, törölve a 12/2. §-t, amely rögzítette a kollektív dolgozói tulajdon fogalmát.

Máig vitatják a történészek, hogy miért és hogyan történt meg 1956-ban a szovjet katonai beavatkozás Magyarországon, amely eldöntötte a felkelés sorsát. Az SZKP KB Elnökségének 1956. őszi üléseinek jegyzőkönyvei alapján a szerző rekonstruálja a szovjet katonai intervencióra vonatkozó legfelső pártdöntéseket.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történetét értelmező kutatások egy jelentős részét a Szovjetunió, a szovjet vezetés szerepével kapcsolatos vizsgálódások adják. Ezek a munkák pedig általában egy kérdés köré csoportosulnak: volt-e lehetőség a konfliktus békés rendezésére, elkerülhetetlen volt-e a katonai beavatkozás, és erre pontosan miért került sor. Az elmúlt ötven esztendőben többen vállalkoztak a válaszadásra.

Hruscsov – aki 1953 szeptembere óta az SZKP első titkára volt – Malenkov és Molotov gyengítése érdekében 1954-ben új elemmel bővítette a desztalinizációt: a kínai és a jugoszláv kapcsolatok javításával. Októberben Hruscsov, Mikojan és Bulganyin Pekingbe látogattak, és tárgyalásokba kezdtek Mao Ce-tunggal, amelyeknek középpontjában a szocialista országok közti viszony állt. A kínai álláspont szerint szakítani kell azzal a rossz, Sztálinra jellemző szokással, hogy a Szovjetunió alárendeltjeiként, csatlósaiként bánik a népi demokratikus országokkal. Az ebben a szellemben kiadott szovjet-kínai nyilatkozat is leszögezi, hogy a kapcsolatoknak az egyenjogúság, a kölcsönösség, egymás nemzeti szuverenitásának tiszteletben tartása elveinek jegyében kell alakulniuk. Igaz, a nyilatkozatban a Kínai Népköztársaság és a Szovjetunió viszonyáról volt szó. Ugyanakkor Hruscsov és Mao szerint hasonló szellemben kell megoldani a jugoszláv problémát is.

Hruscsov Moszkvába úgy térhetett haza, hogy maga mögött tudhatta a szocializmus egyik nagy öregjének a támogatását. Ezt a támogatást és a desztalinizációs hullámot meglovagolva egyrészt elérhette 1955 januárjában Malenkov kormányfői posztról való leváltását.¹ Helyére Bulganyin, Hruscsov régi barátja került, akivel együtt ápolták Sztálint utolsó napjaiban. Másrészt keresztülvihette a jugoszláv kibékülés gondolatát az Elnökségben Molotov és a keményvonalasok ellenében.² Molotovnak ugyan nem volt szervezeti hatalmi bázisa, de a párt konzervatívjai körében és a nyilvánosság előtt nagy tiszteletnek örvendett. Igazi fenyegetést nem jelentett Hruscsov hatalmára, de képes volt akadályozni őt még azután is, hogy megvált a külügyminiszteri tisztségétől, hiszen továbbra is az Elnökség tagja maradt. Megnehezíthette Hruscsov dolgát abban, hogy a régi dogmáktól anélkül szabadulhasson meg, hogy ne tűnjön revizionistának.³ Visszatérve Malenkov háttérbe szorításához, fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a lemondatása együtt járt Malenkov önkritikájával. Ezt a módszert a Kreml nem csak saját magától, hanem – majd látjuk – a kelet-közép-európai kommunista pártokban zajló hatalmi harc esetén is elvárja a stabilitás érdekében, megakadályozandó a nyílt konfrontációt a párt különböző csoportjai között.

A szovjet-kínai nyilatkozat nem változtatott a kelet-közép-európai államokkal kapcsolatos politikán. A szerzők többsége szerint annál inkább befolyásolta azt az enyhülés ütemének lassulása és ezzel összefüggésben a gazdasági és társadalmi kiigazítások radikalizálódása miatt érzett aggodalom, valamint a kremlbeli hatalmi harc újabb állomása. Az új irányvonal politikájának átmeneti meggyengülése értelemszerűen kihatott a kelet-közép-európai politikára, azon belül is elsősorban Magyarországra, ahol a reformok a legmesszebb jutottak, és ahol a pártvezetésen belül éles ellentétek alakultak ki a sztálinista Rákosi-szárny és a Nagy Imre köré csoportosuló reformszárny között. Ez a magyar pártvezetésen belüli hatalmi harc arra kényszerítette a Kremlt, hogy 1953 júniusától folyamatosan támogatásáról biztosítsa Nagyot. Másrészről pedig arra, hogy 1955 januárjában Hruscsov az egyébként már 1953 nyarától rendszeresnek tekinthető moszkvai pártkonzultáción "megrója" Nagyot, és a hibák korrekciójára hívja fel a figyelmét. Hruscsov attól tartott, hogy Nagy elhanyagolja a katonai beruházásokat, így a magyar fegyveres erők modernizálása veszélybe kerülhet.⁴

Nagy Imre 1955-ös elmozdítását több szerző Malenkov bukásának következményeként kezeli.⁵ Azonban láttuk, hogy Malenkov bukásában is elsődlegesen nem a külpolitika, hanem a desztalinizáció következtében tarthatatlanná váló helyzete játszott szerepet. Nagy Imre esetében is látni fogjuk, hogy nem a hadseregfejlesztés elmaradása volt eltávolításának elsődleges indoka.

A szovjet nagyköveti iratok vizsgálata azt mutatja, hogy 1953 nyara és 1955 között igen nagy forgalmat bonyolított Kiszeljov és Andropov is. Rákosi, Gerő és Nagy szinte egymásnak adták a kilincset a szovjet nagykövetnél. A magyar vezetők tehát önmaguk vonták be az MDP-n belüli hatalmi harcba a Kremlt.

Az 1953 novemberében Kiszeljov nagykövet által készített "Hogyan teljesítették a magyar elvtársak a Moszkvában kapott ajánlásokat"⁶ című, az Elnökségnek szánt titkos beszámolójában is arról ír még, hogy nem valósult meg a kollektív vezetés, a "vezető pártfunkcionáriusoknak nincs világos elképzelésük a vezetés kollektivitásának elvéről",⁷ hogy az állami és a pártszervezetek rosszul működnek. A gazdasági korrekciók végrehajtás területén "Rákosi közlése szerint ellenállás tapasztalható a párt és a kormány legutóbbi határozataival szemben a gazdaságban dolgozó munkatársak egy részénél…"⁸ "A lakosság életszínvonalának emelésére hozott intézkedések hatása még nem érzékelhető."⁹ A legégetőbbnek azonban a szovjet nagykövet azt a körülményt tartja, hogy "Rákosi és Nagy elvtársak között a viszony továbbra is ellenséges", ami "különösen érzékelhető azzal összefüggésben, hogy […] jelen pillanatban nincs megoldva a magyar ÁVH által a forradalmi törvényesség terén elkövetett súlyos hibák végleges kijavításának kérdése".¹⁰

Nagy Imre tehát képtelen volt lezárni, lecsillapítani a hatalmi harcot, így – bázist keresve – valódi reformokat vezetett be, melyeket nem volt hajlandó leállítani. A perek kérlelhetetlenül alapos felülvizsgálatával pedig tovább fokozta ezt a folyamatot, így az MDP – Kiszeljov megfogalmazása szerint – "önostorozásba", "túlzásba" esett a hibák feltárása területén.

Mao szinte ugyanezekkel a szavakkal kritizálta Hruscsovot és a desztalinizációt. Azonban ami a szovjet vezetésben megengedhető volt, többek között azért, mert irányítottan folyt és a hatalmi harc egy szakaszának gyors lezárását eredményezte, az Magyarországon a Kreml szemében az ellentétek felszításával, destabilizációval fenyegetett, amelyet Moszkva birodalmának perifériáján egyáltalán nem kívánt engedni, hiszen az veszélyeztette az itteni országok feletti ellenőrzését, így külpolitikai céljait is.

Az 1955. tavaszi fordulat nyomán indult be Magyarországon a Rákosi és Gerő nevével fémjelzett resztalinizációs folyamat. Ez azonban nem szükségszerűen a Kreml politikájából, sokkal inkább Rákosi mértéktelen revánsvágyából és rossz helyzetértékeléséből következett.

1955. május 14-e ugyan még a megkeményedett vonalakról árulkodott, hiszen ekkor alakult meg a Varsói Szerződés, válaszként a pár nappal azelőtti nyugatnémet NATO-csatlakozásra, és nem utolsósorban azért, hogy intézményes formát adjanak az addig kétoldalú szerződéseken nyugvó katonai tömbnek. Azonban május 15-én deklarálták a független, demokratikus és semleges Ausztria létrejöttét. Ezzel a Kreml felülbírálta korábbi, Molotov által képviselt külpolitikai alapelvét. Egyébként jó okkal, hiszen a semleges Svájc és a semleges Ausztria ékként illeszkedett a NATO északi és déli szárnya közé.¹¹ Dulles amerikai külügyminiszter is jó okkal változatott a semlegességet kezdetben elutasító álláspontján, és a szenátus külügyi bizottságának zárt ülésén a következőket mondta az egyezségről: "Igen mély hatása lesz az Ausztriával szomszédos csatlós államokra […], amelyeknek először lett közös határuk a szabad világgal […] a szovjeteknek bele kell törődniük abba, hogy nagyobb fokú szabadságot és függetlenséget adjanak a csatlós államoknak."¹² Tény, hogy a megvalósult osztrák semlegesség reményt keltett Nagy Imrében és körében, s elérendő célként szerepel majd ezután politikai gondolkozásában és programjában.

1955. május 26. és június 2. között zajlott le Hruscsov belgrádi látogatása, amelyet Canossa-járásnak is tekintenek, hiszen bocsánatot kért a jugoszlávellenes sztálini politikáért. A látogatást azonban nem ezért tekintjük drámainak, hanem mert a megbeszélések végén közzétett közös nyilatkozat tartalmazta a be nem avatkozás elvét, elismerte a szocializmus fejlődési formáinak szabad megválasztását, valamint a katonai tömbök háborús feszültséget fokozó jellegét, ugyanakkor Tito méltányolta a Szovjetunió biztonságpolitikai elképzeléseit.¹³ Hruscsov célja ezzel az volt, hogy Jugoszláviát a szocialista táborhoz közelítse, és enyhítse a nemzetközi feszültséget. 1956 áprilisában Andropov azt írja, hogy "véleményünk szerint a magyar elvtársak azzal, hogy Révainak és különösen Kádárnak a Politikai Bizottságba való beválasztása mellett határoztak, komoly engedményt tesznek a jobboldali és demagóg elemeknek, nyilván arra számítva, hogy ezzel tompíthatják az utóbbiak kritikáját".¹⁴ Vészjósló kijelentés ez a Szovjetunió budapesti nagykövetétől, hiszen előrevetíti a pártvezetés megosztottságát, amelyért egyébként többen a magyar vezetők közül is aggódnak. Andropov egyébként 1956 tavaszán és nyarán szinte kivétel nélkül csak Rákositól, Gerőtől és Hegedüstől tájékozódik a belpolitikával kapcsolatban. Így az SZKP Elnökségének igen egyoldalú információkat juttat, amelyek egyre súlyosabb kijelentéseket tartalmaznak. "Az utóbbi időben az ellenséges elemek igyekeznek aláásni a Szovjetunió és az SZKP tekintélyét",¹⁵ továbbá: "különösen a volt jobboldali szociáldemokraták mutatnak aktivitást", de "az utóbbi időben aktivizálódott a kisgazdapárt tevékenysége is […], koalíciós kormányzat létrehozásának a lehetőségéről beszélgetnek Magyarországon, a kommunisták részvételével, különös siker esetén azok nélkül".¹⁶ Gerő szavai szándékosan eltúlzottak, rájátszanak a szovjet vezetés félelmeire Magyarországgal kapcsolatban. Valószínűleg már tisztában volt Rákosi tarthatatlan helyzetével, amit a Rajk-ügyben való személyes felelősségének elismerése is jelzett, és már az utódlásra összpontosított. Ezt bizonyítja az is, hogy már május elején kérte Moszkvától, Szuszlovot ismét küldjék Budapestre, hogy segítsen "számos bonyolult kérdés" megoldásában.¹⁷

Az aggasztó hírek hatására Szuszlov 1956. június 7-én Magyarországra érkezett és 14-ig itt tartózkodott. Tárgyalt a PB és a KV tagjaival, belátta, hogy van némi megosztottság a rehabilitált és újból felemelkedett politikusok, továbbá Nagy Imre és köre miatt, de "a munkások és a parasztok körében […] szó sem esik a pártvezetés »válságáról«, a pártvezetés iránti bizalmatlanságról".¹⁸ Jelentésében úgy fogalmaz, hogy Magyarországon nincs válság.

1956. június 22. és 26. között azonban a Kreml a kelet-közép-európai vezetőkkel folytatott tárgyalásokon jelezte, hogy óvatosabban kell bánni az olvadás politikájával, és ki kell küszöbölni az olyan kiszámíthatatlan jelenségeket, mint amilyen a reformértelmiségiek szervezkedése vagy a nemzeti kommunista törekvések.

Alig pár nappal később, június 28-án Poznanban munkásfelkelés tört ki, melyet a lengyel pártvezetés, élén a Hruscsov által pár hónapja személyesen kiválasztott Ochab saját hatáskörben kezelt, így külön szovjet beavatkozásra nem volt szükség. Azonban Lengyelország és Magyarország helyzete mégis a szovjet vezetés központi ügye lett ettől kezdve. Mindkettőben szinte állandó politikai intervenciót kellett gyakorolnia.

Magyarország esetében az Elnökség július elején ismét elszánta magát arra, hogy beavatkozzon. Malin feljegyzései szerint a július 9-i és 12-i ülésen döntöttek arról, hogy Mikojant küldik Budapestre, a cél pedig az, hogy "a Rajk-üggyel kapcsolatban könnyíteni kell Rákosi helyzetén".¹⁹ Mikojan magyarországi tartózkodása azonban, mint ismeretes, Rákosi menesztését eredményezte, amely abból a szempontból érdekes, hogy az SZKP Elnöksége valószínűleg nem tudott erről a szándékról, tehát Mikojant személyesen Hruscsov irányította, és általános irányelvek alapján felhatalmazta, hogy a helyzetnek megfelelően cselekedjék.²⁰ Kockázatos lépés volt ez Hruscsov részéről. Minden bizonnyal azért vállalta, mert felismerte, hogy az SZKP Elnökségén belül egy ilyen javaslat Poznan után parttalan vitákat eredményezne, másrészt pedig szembenézett a budapesti helyzet súlyosságával. Ezekben a napokban Hruscsov jelezte Titónak, hogy a legvégsőkig kész elmenni Magyarország megtartásáért, továbbá hogy a magyar válságmegoldás keretei adottak.²¹ Hruscsov minden bizonnyal a politikai intervencióra gondolt. Mikojan jelentéséből kiderült, hogy a Rákosi megtartása melletti legfőbb érv, a stabilizáció biztosítása, már nem érvényes: "A KV egyes tagjai nem teljesítik a KV utasításait sem, sőt fellépnek a KV határozatai ellen. […] A sajtó és a rádió kikerült a KV ellenőrzése alól."²² Ugyanakkor a Politikai Bizottság, melynek ülésén Mikojan részt vett, megfogalmazza azokat az irányelveket is, melyeket követni kell a válság megoldása érdekében: Rákosi lemondásának elfogadása, a KV fiatal, magyar nemzetiségű elvtársakkal való kiegészítése, az ellenséges csoportok elleni csapás előkészítése, sajtókampány beindítása, az ellenszegülő funkcionáriusok eltávolítása.²³

Az intézkedések mindegyike a pártvezetés egységét, hatékonyságát volt hivatott előmozdítani. Jól megfigyelhető bennük az a Rainer M. János által megfigyelt jelenség, hogy a szovjet válságkezelés logikájában az okozat, tehát a pártvezetés szétesése, megcserélődik az okkal, a társadalmi elégedetlenséggel. Az "orvos" tehát nem a betegséget, hanem a tüneteket akarta csak kezelni, amely így a betegség súlyosbodásához, azaz az 1956 októberében kitört forradalomhoz vezettek.²⁴

 

Az első katonai intervenció okai

 

1956 júliusában a Hruscsov által irányított magyarországi válságkezelés keretében Gerő Ernő lett az MDP KV első titkára. Gerő ugyanúgy kompromittálódott 1953 előtt, mint Rákosi, de politikai alternatíva híján nem volt kit választani e tisztségre. A politikai alternatíva hiányát még Rákosi idézte elő azzal, hogy 1955 decemberében a Kreml megkérdezése nélkül kizáratta a pártból Nagy Imrét. Mikojan ugyan próbálkozott azzal, hogy Nagy Imrét bevonja a rendezésbe, amivel a politikai vezetés egységének látszatát kelthette volna, ám ennek előfeltételét, az önkritikát Nagy Imre nem volt hajlandó megtenni. Elméletileg létezett még egy lehetőség, ami fel is vetődött, méghozzá Rákosi javaslatára: Kádár János jelölése. Őt azonban a jugoszláv perekben való érintettség miatt Hruscsov nem támogatta. Túlságosan merész ötlet volt, nem lehetett tudni, hogy pontosan milyen irányvonalat képvisel, és a nemzeti kommunizmus árnyéka vetődött rá, amely ugyan a XX. kongresszuson létjogosultságot nyert, azonban csak Jugoszláviát tekintve.

Gerő első hónapjainak eredményeiről az SZKP KB Elnöksége Andropov 1956. szeptemberi összefoglaló jelentéséből értesült. Bár Gerő Andropovval folytatott személyes beszélgetéseiben már visszafogottan nyilatkozik a magyarországi állapotokról, érzékelhetően kevesebbszer használja a "jobboldali" jelzőt, a szovjet vezetés azonban Szerov KGB-elnök jelentéseiből és persze Andropovtól értesül a magyarországi feszültségekről. Szerov július 26-i hangulatjelentésében tájékoztatta a Kremlt, hogy a volt koalíciós pártok különböző képviselői a "saját győzelmükként" ünneplik az MDP KV júliusi plénumát.²⁵

Andropov szeptemberi, az SZKP KB Elnökségének írt levele arról tudósít, hogy a júliusi plénum után tovább éleződött a magyarországi belpolitikai helyzet. "A magyar elvtársak még alig értek el eredményeket a hatalom megszilárdításáért folytatott harcban. […] Az ellenséges elemek, akik a KV júliusi plénuma utáni első időben megzavarodtak, s nem találták meg rögtön a szilárd talajt aknamunkájuk folytatásához, most már kezdik kihasználni elvtársaink határozatlanságát." Néhány káderügy alakulása Andropov szerint nem a pártvezetés vonalának szilárdságáról tanúskodik, mivel "sok magyar elvtárs […] szerint az MDP vezetősége azért tesz bizonyos engedményeket a reakciós elemeknek, hogy így próbálja megbékíteni és leszerelni őket. […] A jugoszláv sajtó a legutóbbi időkig meglehetősen határozottan támogatta a magyarországi ellenzéki elemeket. […] Az ellenséges elemeknek a XX. pártkongresszus határozatai után kifejtett tevékenysége arra irányult, hogy […] ha nem is sikerül leválasztani Magyarországot, legalább eltávolítsák a szocialista tábortól, elsősorban a Szovjetuniótól."²⁶

Andropov levele mintha vádirat lenne Hruscsov ellen; a magyarországi válság kialakulásában csak olyan tényezőket említ, amelyek a Hruscsov által kezdeményezett desztalinizációs politika elemei, illetve következményei voltak. A dokumentum tükrében úgy tűnik, hogy a magyarországi rendezés sikertelensége, magának a rendezésnek a korábban már tárgyalt egyszemélyi irányítása elindította Hruscsov ellenzékének a formálódását.²⁷ Ezt jelzi az is, hogy a Moszkván átutazó Gerő nem csak Mikojannal, hanem az inkább a keményvonalasokhoz tartozó Szuszlovval is tárgyal a magyarországi állapotokról.²⁸

Andropov jelentései októberben még drámaibb hangot ütöttek meg. "Most már nem csupán a párton belüli, hanem az ország egészére kiterjedő »komoly helyzetről« van szó. A veszélyt az jelenti, hogy három-négy hónappal ezelőtt csupán az értelmiség adott hangot elégedetlenségének, most viszont az elégedetlen hangulat egyre erősebben terjed a munkások körében, nem is szólva a parasztságról, amely szemmel láthatóan lázong […] A gazdasági és mindenekelőtt a politikai nehézségekre spekuláló reakció újra felütötte a fejét, és lényegében összekapcsolódott a párton belüli ellenzékkel. Rajk hamvainak a temetése után az ellenzékiek […] nyíltan követelik Nagy Imre visszatérését […] Olyan helyzet alakult ki, mikor a Politikai Bizottság egy sor esetben nem képes hatni a kérdések megoldására […] Jelenleg szovjetellenes propaganda folyik Magyarországon."²⁹

A jelentés egy tehetetlen és bázisa vesztett pártól szól egy olyan kommunista országban, ahol nyílt szovjetellenes propaganda folyik. Mindez arra utalhatott volna, hogy a Kremlnek újra a politikai intervenció eszközéhez kell nyúlnia, azonban Moszkva figyelmét október 19. és 23. között Lengyelország kötötte le, s a varsói események Hruscsov ellenzékének újbóli megerősödést eredményezték.

A LEMP az MDP-hez hasonlóan igen megosztott volt, Bierut 1956. márciusi halálát követően Hruscsov hiába jelölte ki személyesen az utódot. Ochab az 1956 nyarán kitört poznani munkásfelkelést gyorsan és határozottan verte le, de pártellenzékével nem boldogult. A poznani felkelés után a LEMP polarizálódott, ezért Moszkva Bulganyin miniszterelnököt és Zsukov marsallt Varsóba küldte a politikai megoldás elősegítése érdekében. A lengyel rendezés is legalább olyan felemásra sikeredett, mint a magyar: az 1948-ban titoista elhajlásért elítélt, majd rehabilitált Gomulkának helyreállították a párttagságát, de státuszának rendezését későbbre halasztották.³⁰ Gomulka népszerűsége egyre nőtt mind a párton belül, mind pedig azon kívül. Ochab tárgyalásokba bocsátkozott vele, és szeptember eleji pekingi útja során több jelzést kapott a kínaiaktól, hogy támogatnák az önállóbb politikát. Október 13-án végül a LEMP Politikai Bizottsága Gomulka jelenlétében összeült és megegyezett a válságkezelő politikai programot, valamint a személycseréket illetően. Ez utóbbi Gomulka hatalomba emelésén túl a lengyel-szovjet állampolgárságú Rokosowski honvédelmi miniszter eltávolítását is jelentette. A PB intézkedéseit az október 19-ére összehívott Központi Bizottsági ülés volt hivatott szentesíteni.

A szovjet vezetés idegesen reagált a lengyelországi eseményekre, hiszen olyan fontos személyi ügyekben történt döntés, szovjet egyeztetés nélkül, amelyek érintették a Kreml Lengyelország feletti ellenőrzését. Ráadásul Moszkva konzultációra hívó szava süket fülekre talált Varsóban. Október 19-én ezért váratlanul Hruscsov vezette szovjet delegáció érkezett a Központi Bizottság ülésére. Hruscsov ellenzékének erősödéséről árulkodik, hogy a küldöttség tagjai között ott volt Molotov és Kaganovics, akik a keményvonalas sztálinisták közé tartoztak. Ugyanakkor tagja volt még Konyev marsall is, a Varsói Szerződés hadseregparancsnoka, akinek az utasítására a delegáció érkezésével párhuzamosan Hruscsov által "hadgyakorlatnak" nevezett csapatmozgások történtek a lengyel-szovjet határnál.

Katonai intervencióra mégsem került sor, melynek okát Fejtő Ferenc abban látta, hogy Gomulka képes volt megnyugtatni Hruscsovot, és garanciákat adni neki arra, hogy Lengyelország a Varsói Szerződésben marad. Tehette mindezt azért, mert a kiélezett helyzetben a lengyel pártvezetés egységesen lépett fel a szovjetekkel szemben, és spontán tömegmozgalom szerveződött az új lengyel vezetés támogatására.³¹ Ráadásul Varsó maga mögött tudhatta Mao Ce-tung támogatását is, aki levélben jelezte, hogy nem helyesli a katonai eszközök bevetését, és felajánlotta Kína közvetítését Lengyelország és a Szovjetunió között.³²

Mindezek ellenére az SZKP Elnökségének október 20-i üléséről készült feljegyzések azt tanúsítják, hogy a moszkvai pártvezetés szerint "csak egy megoldás lehetséges – véget vetni annak, ami Lengyelországban van".³³ Mintha a lengyel vezetéssel való tárgyalások érvényüket vesztették volna, bár lehetséges, hogy inkább arról van szó, hogy számba vettek minden eshetőséget, felkészültek a legrosszabb helyzetre és a válságkezelésre (hadgyakorlat, bizottságalakítás és egyeztetés a testvérpártokkal), ami egyben engedmény volt az Elnökség sztálinistáinak. Mindenesetre a lengyel válsággal foglalkozó kutatók úgy vélik, hogy a fentebb már említett tényezők mellett a legfontosabb érv a lengyel rendezés jóváhagyása mellett éppen a magyar a forradalom kitörése volt.³⁴

Ugyanazon az elnökségi ülésen, október 20-án felmerült Magyarország kérdése is. A magyarországi állapotok arra késztették a szovjet vezetést, hogy politikailag ismét beavatkozzon Budapesten: "esetleg Mikojan et.-at odaküldeni".³⁵ Ugyanakkor van egy vészjósló utalás is a jegyzőkönyvben: "Mikojan és Zsukov elvtársak fontolják meg a katonák egységeikhez való visszahívását".³⁶ A szovjet vezetés tehát október 20-án minden lehetőségre felkészült, a katonai és a politikai megoldásra is. Mindez nem meglepő, tulajdonképpen illeszkedik az 1956 nyarán kialakított válságkezelési elképzelésekbe, melyet Hruscsov fejtett ki Titónak a magyar rendezéssel kapcsolatban. Ebbe illeszkedett az az 1956 nyarán kiadott utasítás is, amely arról szólt, hogy dolgozzanak ki katonai terveket egy esetleges magyarországi intervencióhoz.³⁷

Október 23-án Budapesten a lengyelek melletti szolidaritás kinyilvánítására rendezett tüntetés fegyveres felkeléssé alakult. Az Elnökség éjjel 11-kor kapott tájékoztatást a magyarországi helyzetről Zsukov marsalltól.³⁸ A feljegyzésekben három sor áll: "Százezres tüntetés Budapesten. Felgyújtották a Rádiót. Debrecenben elfoglalták a megyei pártbizottság és a BM megyei főosztálya épületét."³⁹ Hruscsov erre úgy reagált, hogy a szovjet csapatoknak be kell vonulniuk. Sehol nem szerepel az az 1956-tal foglalkozó szakirodalom által központi kérdésnek tekintett probléma, hogy kérte-e Magyarországról valaki a szovjet beavatkozást.⁴⁰ Ebben a helyzetben egyszerűen nem volt kérdés a katonai eszközök bevetése, ez a helyzetből szinte automatikusan adódott. Ha senki sem kérte volna a magyar vezetők közül, akkor is megtörtént volna. Hruscsov 1956 tavaszától a desztalinizáció kelet-közép-európai következményei miatt fokozatosan védekezni kényszerült az Elnökség régi sztálinistáival szemben, Rákosi leváltásában pedig egyszemélyi döntést hozott, amelynek következményeivel most kellett szembenéznie. A lengyel rendezés után Hruscsov nem vállalhatta, hogy ne ő kezdeményezze a kemény fellépést, melynek az elsődleges célja a rend fenntartása.

 

A politikai megoldás és kudarca

 

Ugyanakkor a katonai megoldás mellett az október 23-i ülésen a magyar ügyekben már szakértőnek számító Mikojan kezdeményezésére egy másik, politikai megoldás körvonalazódik. "Nagy nélkül nem lehet úrrá lenni a mozgalmon, így nekünk is olcsóbb. […] Végezzék el a rendcsinálást a magyarok. Ha bevonulnak csapataink, elrontjuk magunknak a dolgot. Próbálkozzunk politikai lépésekkel…"⁴¹ Végül a katonai intervenció melletti döntéssel Hruscsov teret enged a politikai megoldásnak is azzal, hogy Mikojant és Szuszlovot Budapestre küldik tárgyalni, s felhatalmazzák őket Nagy Imre bevonására, de küldetésük célja nem utolsósorban az információszerzés volt.

A politikai megoldás preferálása felé Hruscsovot végül Mikojan és Szuszlov, továbbá a hadsereg részéről Zsukov október 24-i jelentései terelték. A katonai jelentés megnyugtató megállapításokat tartalmazott a szovjet egységek és a magyar államvédelem és a karhatalmi csapatok közötti együttműködésről.⁴² Ezeket Mikojan és Szuszlov jelentése is megerősítette.⁴³

Azonban a Budapestre érkező szovjet küldöttek ennél tovább mentek, s azt írták, hogy "a helyzettel való közvetlen megismerkedés során kiderült, hogy mind a szovjet katonai parancsnokság, mind a magyar fegyveres erők parancsnokságának előzetes jelentései némiképp – negatív irányban – túlzónak bizonyultak […] Az a benyomásunk alakult ki, hogy különösen Gerő elvtárs, de más elvtársak is túlbecsülik az ellenség erőit, és lebecsülik saját erejüket. […] A magyar elvtársaknak az egyik legsúlyosabb hibája az volt, hogy tegnap éjszaka éjfél előtt nem engedélyezték a zavargások résztvevőinek lövetését."⁴⁴

A szovjet pártvezetők számára tehát a magyarországi események nem jelentettek mást, mint Poznan, azzal a különbséggel, hogy Magyarországon a párt képtelen volt dönteni a felkelés leverése érdekében. Ennek okát mind a szovjet delegáció, mind pedig a moszkvai vezetés a párt megosztottságában látták. Amint érzékelték, hogy Nagy Imre hajlandó részt venni a rend, illetve a párt egységének helyreállításában,⁴⁵ megnyugodtak és a politikai megoldás mellett foglaltak állást.

Október 24-én a Moszkvába érkező testvérpártok képviselővel az SZKP KB Elnöksége kibővített ülést tartott. Hruscsov tájékoztatta a vendégeket a lengyel és a magyar helyzetről. Lengyelországgal kapcsolatban azt mondta: "Most nagyon könnyű lenne indokot találni a fegyveres beavatkozásra, de nagyon nehéz lenne véget vetni egy ilyen konfliktusnak."⁴⁶ Nem volt ez másként Magyarországgal kapcsolatban sem.

A szovjet vezetés, főleg Hruscsov, véleménye a magyarországi helyzetről a Magyarországról származó információk szerint alakult. Október 28-ra a Kreml úgy látta, hogy a magyarországi helyzet súlyosbodik. Amint az SZKP KB Elnökségi üléséről szóló feljegyzések tanúsítják, Mikojan és Szuszlov, valamint Szerov KGB-jelentései arról szólnak, hogy a magyar vezetők nem tudnak élni a lehetőséggel, s képtelenek rendet tenni Magyarországon. "A tüntetést megszervezik. Kádár hajlik arra, hogy tárgyalásokat folytasson az ellenállási gócokkal. […] A munkások támogatják a felkelést. Javasolták, hogy Hegedüst rakják ki a Direktóriumból. A felkelés átterjedt vidékre"⁴⁷ – szólt a Hruscsovnak küldött tájékoztatás, melynek nyomán az első nagyobb érdemi vita alakult ki az SZKP KB Elnökségében. Molotov, Kaganovics és Vorosilov először vonta kétségbe a politikai megoldás eredményességét, nyíltan támadták Mikojant, amiért nem tudott olyan csoportot szervezni, amely nem kérdőjelezi meg a szovjet ellenőrzést Magyarország felett.⁴⁸ Nagy Imre október 28-i nyilatkozattervezete a szovjet csapatok kivonását célzó tárgyalásokról ott fekszik előttük, ez a vita alapja. Hruscsov nem megy bele a vitába, leszögezi, hogy két változat lehetséges: "A kormány cselekszik, mi segítünk. Ez hamar véget érhet. Vagy pedig Nagy ellenünk fordul, követelni fogja a tűz beszüntetését és a csapatok kivonását, utána jön a kapituláció."⁴⁹ Ezután Hruscsov felvázolja a lehetséges megoldásokat: vagy új kormányt kell alakítani, vagy megtartani a mostanit, felhívást kell intézni a magyar néphez, a testvérpátokat felszólítani hasonló megtételére, majd erélyesen le kell verni a fegyveres felkelést. A végső kérdést is Hruscsov teszi fel, lezárva ezzel a vitát: "Támogassuk-e a mostani kormányt, ha ilyen [a szovjet csapatok kivonását célzó] nyilatkozatot tesz? Támogassuk. Nincs más kiút."⁵⁰

Tehát Hruscsov Nagy Imre támogatása mellett döntött, noha az nyílt szakítást jelentett az eddigi szovjet biztonsági elvekkel. Belátta ugyanis, hogy Nagynak szüksége van némi politikai mozgástérre a helyzet ellenőrzése érdekében.

Hruscsov hozzászólása után a vita megszűnik, a megszólalók sorra csatlakoznak Hruscsovhoz. Ahogy Bulganyin is: "Vannak Budapesten olyan erők, amelyek meg akarják dönteni Nagy és Kádár kormányát. Legyen az az álláspontunk, hogy támogatjuk a jelenlegi kormányt. Máskülönben megszálláshoz kellene folyamodni. Ez kalandorságba vezetne minket."⁵¹ Zsukov, a honvédelmi miniszter az MDP KV tekintélyének megóvása érdekében a Budapestről való kivonulást is felveti, amihez Hruscsov is csatlakozik: "Beszüntetjük a tüzet. Hajlandók vagyunk kivonni a csapatainkat Budapestről. Feltételünk, hogy az ellenállási gócok szüntessék be a tüzet."⁵²

Hruscsov motívumai között minden bizonnyal a lehető legkevesebb kockázattal járó döntés keresése volt a leghangsúlyosabb. Később azonban hozzáteszi, hogy "az angolok és a franciák most kezdenek bajt keverni Egyiptomban. Ne kerüljünk velük egy társaságba. […] Megőrizzük arculatunkat."⁵³ A külpolitikai utalás a következő nap megkezdődő szuezi válságra vonatkozik, amelyet az időbeli egybeesés miatt sokáig a magyar forradalom katonai elfojtásának indokaként tartottak számon.⁵⁴ Azonban a feljegyzésben épp ellenkező előjellel említik, azaz a szuezi válság kitörése éppen, hogy a békés megoldást mozdította elő, hiszen Hruscsov külpolitikájának egyik célja az arculatformálás volt, amelytől a szocialista tábor bővítését remélte a harmadik világban.

Szuszlov ugyanezen a napon, október 28-án, Mikojan nélkül, visszatért Moszkvába, hogy személyesen tegyen jelentést. Beszámolójában említést tesz az új, koalíciós kormány létrejöttéről, Kádár azon kérdésfelvetéséről, hogy nemzeti demokratikus felkelésként értékeljék az eseményeket, az ÁVH feloszlatásáról és arról, hogy Nagy javaslatára került a kormány felhívásába a szovjet csapatok kivonása nem csak Budapestről, hanem Magyarországról is.⁵⁵ A beszámolót követően, amely Mikojan nélkül drámaibbra sikerülhetett, az SZKP KB Elnöksége egy emberként fordult Mikojan ellen, Hruscsov pedig kimondta: "Új szakasz kezdődött. Nem értünk egyet a kormánnyal."⁵⁶

Hruscsov és az Elnökség véleménye egy csapásra megváltozott tehát, ám ezt nem valamiféle új, Magyarországon vagy máshol történő politikai fejlemény indokolta. Amiről Szuszlov beszámolt, azt az Elnökség már tudta. A kormány átalakításáról október 27-én, Nagy nyilatkozattervezetéről pedig Szuszlov felszólalása előtt tárgyaltak, és arra jutottak, hogy támogatni kell a kormányt. Az egyetlen dolog, ami tehát Szuszlov borúlátó előadása miatt megváltozhatott, a helyzet értékelése volt, amely egységbe tömöríthette a korábban már fellépő keményvonalas ellenzéket. Döntést viszont nem hozott ez a nap, Hruscsov a kivárás álláspontjára helyezkedett ("Véglegeset később mondunk").

Október 29-én nem ült össze az Elnökség, október 30-án Mikojan és Szuszlov jelentésével kezdtek. "A politikai helyzet az országban nem javul, ellenkezőleg, romlik. […] a párt vezető szerveiben tehetetlenség érződik, a pártszervezetekben bomlási folyamatok játszódnak le. A garázdálkodó elemek […] ölik a kommunistákat. […] Tegnap éjszaka elfoglalták a központi pártlap nyomdáját és szerkesztőségét. […] Elfoglalták a telefonközpontot. […] Előfordulhat, hogy a felkelők ellen bevetendő magyar egységek átállnak a felkelőkhöz…"⁵⁷ A jelentés tehát beszámol az összes veszélyről, amitől a szovjet vezetés valaha tartott a kelet-közép-európai régióban. Miután Hruscsov megérkezik a kínai delegációval folytatott tanácskozásról, elkezdődik a szovjet kormány nyilatkozattervezetének a vitája, amely majd a be nem avatkozás elvét, a szovjet csapatok kivonásáról szóló tárgyalásokat, a tanácsadók visszahívását, a népi demokráciákkal való kapcsolatok egyenlőségen alapuló rendezését tartalmazza.⁵⁸ A nyilatkozat vitájában egyes "liberálisabb" elnökségi tagok a magyarországi válság okait – szovjet vezetőkhöz képest – igen józanul, ideológiai premisszák nélkül értelmezték.⁵⁹

Sepilov külügyminiszter kijelentette, hogy "ki kell küszöbölni a parancsolgatás elemeit", és a népi demokráciákkal való kapcsolatokban intézkedések egész sorozatát kell elindítani, amelynek első lépése a nyilatkozat. Zsukov honvédelmi miniszter a helyzet megoldását, "ha szükséges", a magyarországi csapatkivonással is segítené. Zsukov szerint "számunkra ez katonai-politikai lecke".⁶⁰

A szovjet nyilatkozat és ezek az eszmefuttatások azonban mind Sepilov igen erős kijelentése alapján értelmezhetők: "Az alapok megingathatatlanok maradnak."⁶¹ Tehát szó sincs arról, hogy Magyarországot kiengednék a szocialista táborból. Zsukov arról beszélt, hogy ha Magyarországon olyan kormány alakul, amely nem vonja kétségbe a szovjet-magyar katonai, gazdasági és politikai szövetséget, ha hajlandó és képes a szovjetellenes megmozdulások, a fegyveres felkelés elnyomására, akkor szükség esetén ki is lehetne vonni Magyarországról a csapatokat.

A nyilatkozat megfogalmazása közben Hruscsov a feljegyzés szerint Mikojannal folytatott beszélgetést, aki beszámolt az MDP Elnökségében folyó, a szovjet csapatkivonással kapcsolatos vitáról. "6-ból 5 szilárdan tartja magát"⁶² – hangzott a Nagy Imrére vonatkozó utalás. Később a Kínai Kommunista Párt Moszkvában tartózkodó képviselői is csatlakoztak az Elnökség üléséhez. Az ülés elején Hruscsov azért késett, mert tárgyalásokat folytatott velük. A kínai delegáció vezetője, Liu Sao-csi ismertette a KKP KB véleményét a magyarországi helyzetről. Mao lengyel helyzetről kialakított álláspontja ismeretes volt már az Elnökség előtt, eszerint Kína a nagyorosz sovinizmus jelének tartaná a Szovjetunió beavatkozását. Azonban Magyarország esetében más álláspontra helyezkedett. "A csapatoknak Magyarországon és Budapesten kell maradniuk."⁶³ Hruscsov Liu Sao-csinek felvázolta a már lefolyt vita eredményét. "Két út van – fogalmazott. – A háborús: a megszállás útja. A békés: a csapatok kivonása, tárgyalások."⁶⁴ Molotov viszont ismerteti véleményét, miközben az Elnökség megkapja a Budapesten megalakult szűkebb kabinet névsorát, benne Tildy Zoltán és Kovács Béla nevével. Molotov álláspontja a kínaival egyezett. "A politikai helyzet világossá vált. Ellenforradalmi kormány, átmeneti kormány alakult"⁶⁵ – mondta, és ezután, továbbá a kínai álláspont elhangzását követően, a kínai küldöttség jelenlétében szinte a korábbi egyhangú döntés kritikájaként hangozhatott Molotov szájából a következő mondat: "Tárgyalásokat kezdünk a csapatok kivonásáról."⁶⁶

A "liberális" elnökségi tagok és Hruscsov türelme a magyarországi politikai rendezést illetően a következő napra elfogyott. Hruscsov el is mondja ennek okát: "Pártunk ez esetben nem értene meg bennünket."⁶⁷ Az első titkár minden bizonnyal felmérte, hogy a SZKP KB Elnökségében meglévő ellenzéke tegnap olyan nem várt támogatást kapott a kínai delegációtól, hogy ha a kivonulás mellett döntene, az aláásná a hatalmi pozícióit, és védhetetlenné tenné a kivonulást a közvélemény előtt is.

Ugyanekkor Hruscsov más okokat is számításba vesz. "Ha kivonulnánk Magyarországról, ez felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel, és támadásba lendülnének. […] pozícióink gyengeségét demonstrálnánk. […] Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot."⁶⁸ Az Elnökség üléseiről szóló feljegyzések tükrében azonban hasonló állítások csak a keményvonalas sztálinisták szájából hangzottak el a viták során, azok sem sokszor. Ha valóban komoly eshetősége lett volna egy komolyabb hidegháborús konfliktus kialakulásának, akkor erről minden bizonnyal készült volna valamiféle feljegyzés, és komoly súllyal esett volna latba a magyarországi helyzet értékelésében. Ezzel szemben tudjuk, hogy a Kreml a magyar, sőt már a lengyel válság kirobbanása pillanatától jelzéseket kapott az Egyesült Államoktól arra vonatkozóan, hogy az USA nem fog beavatkozni semmilyen formában.⁶⁹ Eisenhower elnök október 27-i dallasi beszédében konkrétan utalt arra, hogy az Egyesült Államok nem tekinti potenciális szövetségesének Magyarországot. Charles Bohlen, a Moszkvába delegált amerikai nagykövet erre október 29-én ismét felhívta a figyelmet egy fogadáson. Az utalás tehát inkább hagyományos retorikai elem lehetett, amely a keményvonalasoknak tett gesztus volt, bár több, a hidegháborúval foglalkozó szerző a szovjet beavatkozás egyik okának a szovjet vezetés dominóelvtől való félelmét tartja.⁷⁰ Valóban, az állítás megalapozott, ugyanakkor ez a félelem mindvégig kétirányú volt: Moszkvában nem csak attól tartottak, hogy Magyarország kiválásának következményeként a többi népi demokráciában is elkezdődik az erjedés, és őket is az elszakadás felé viszi, hanem attól is, hogy ha beavatkoznak, az Lengyelországban is olyan helyzetet eredményezhet, amelyre végül katonai választ kell adni. Ennek elkerülése érdekében született meg október 30-án a szovjet nyilatkozat, és Hruscsov ezért kezdeményezett széles körű egyeztetést november elején a kelet-közép-európai államok vezetőivel és Titóval a beavatkozásról.

 

Összefoglalva elmondhatjuk tehát, hogy a második szovjet katonai intervenció oka a politikai megoldás kudarca volt. A Kremlből legalábbis kudarcnak tűnt, hiszen a magyar belpolitikai fejlemények nem mozdultak el a Moszkva által áhított stabilizáció irányába. A magyar vezetés képtelen volt az ehhez szükséges tömegbázist kialakítani azzal a politikai magatartással és mozgástérrel, amelyet a Kreml kívánt és nyújtott. Nagy Imre felismerte, hogy a stabilizáció érdekében a történések élére kell állnia, ám ezzel ki kellett mozdulnia a Moszkva által kijelölt politikai keretek közül. Ezek például a sajtó ellenőrzése, az egypártrendszer, a megkérdőjelezhetetlen, szoros szovjet-magyar politikai és katonai kapcsolatok, tehát Moszkva vezetésének elfogadása. Mikojan látott esélyt a válság politikai rendezésére, lépéseit – amelyeket minden bizonnyal nem önállóan, hanem Hruscsovval való egyeztetés után tett meg⁷¹ – azonban nem fogadta egyöntetű siker az Elnökségben. Mikojan és Szuszlov jelentései közt nagyfokú eltérés mutatkozott a magyarországi lehetőségeket tekintve. Hruscsov, látva a Mikojan elleni heves támadást, amely egységesítette az ellenzékét, és azt, hogy a kínai küldöttség tagjai is hasonló állásponton vannak, megváltoztatta álláspontját. A kialakult helyzet kísértetiesen hasonlított az 1953-as NDK-beli felkeléseket követő hatalmi helyezkedéshez, amely Berija eltávolításához vezetett radikális reformjai miatt.

A politikai rendezés kudarca az SZKP Elnökségének újra jelentkező hatalmi harcában fogant, de mint láttuk, a magyarországi belpolitikai események, illetve az azokról küldött jelentések is jelentős hatást gyakoroltak. A magyarországi helyzet rendezése kapcsán tulajdonképpen azt láthattuk, hogy a szovjet vezetés "párbeszédben volt" az eseményekkel. Az események alakították a szovjet vezetés válaszait, s nem valamiféle ideológiai érv vagy szervezeti automatizmus döntötte el a magyarországi forradalom sorsát. Ennek a párbeszédnek végül az október 30-i szovjet nyilatkozat lett az eredménye, és az, hogy a későbbiekben a kelet-közép-európai államokkal való viszonyt új alapokra helyezték, és több mozgásteret hagytak, ha – amint Sepilov külügyminiszter fogalmazott – az alapok megingathatatlanok maradnak. Ugyanakkor érdemes lenne megvizsgálni, hogy az 1956-os "magyar válság" kezelése mennyiben szolgált mintául a későbbi (1968-as csehszlovákiai vagy az 1979-es afganisztáni) katonai intervencióknak. Hogy a szovjet vezetés mennyire volt akkor párbeszédben az eseményekkel, és mennyiben befolyásolták automatizmusok.

 

Irodalom

Szovjet nagyköveti iratok Magyarországról 1953-1956. Összeállította és a bevezetőt írta Baráth Magdolna. Budapest, Napvilág, 2002.

Gál Éva – Hegedűs B. András – Litván György – Rainer M. János (szerk.): A "Jelcin-dosszié". Szovjet dokumentumok 1956-ról. Budapest, Századvég – 1956-os Intézet, 1993.

Szereda, Vjacseszlav – Alekszandr Sztikalin (vál.): Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Budapest, Móra, 1993.

Szereda, V. – Rainer M. János (szerk.): Döntés a Kremlben 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Afianyi, Vitalij: Az 1956-os magyar események a szuezi válság tükrében. Ford. Ságvári György. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 238-240.

Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Békés Csaba: A hidegháború eredete. In: Évkönyv 1999. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 1956-os Intézet, 1999. 217-226.

Békés Csaba: Hidegháború, enyhülés és az 1956-os magyar forradalom. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 201-213.

Békés Csaba: Magyar-szovjet csúcstalálkozók 1957-1965. In: Évkönyv 1998. Budapest, 1956-os Intézet, 143-184.

Borhi László: A vasfüggöny mögött. Magyarország a nagyhatalmi erőtérben 1945-1968. Budapest, Ister, 2000.

Borhi László: Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közt, 1945-1956. Budapest, Corvina, 2005.

Borhi László: 1956 helye a szakirodalomban. In: Évkönyv X. Budapest, 1956-os Intézet, 2002. 225-232.

Calhoun, Daniel F.: Szuez és Magyarország, 1956. Ford. Somlai Katalin. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 241-245.

Csen Csien: Peking és az 1956-os magyar válság. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 186-195.

Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Szerk. Vjacseszlav Szereda és Rainer M. János. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Fejtő Ferenc: A népi demokráciánk története. I-II. Budapest-Párizs, Magvető – Magyar Füzetek, 1991.

Fülöp Mihály – Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest, Aula, 1998.

Gaddis, John Lewis: Most már tudjuk. A hidegháború történetének újraértékelése. Budapest, Európa, 2001.

Gati, Charles: Hungary and the Soviet Bloc. Durham, Duke University Press, 1986.

Gati, Charles: Magyarország a Kreml árnyékában. Budapest, Századvég, 1990.

Gati, Charles: Füstbe ment tömb. Századvég – Atlanti Kiadó, Budapest, 1991.

Hajdu Tibor: 1956 nemzetközi háttere. Társadalmi Szemle, 1989. 8-9. sz. 36-39.

Hajdu Tibor: 1956 – Magyarország a szuperhatalmak játékterén. Valóság, 1990. 12. sz. 40-45.

Heller, Mihail – Nyekrics, Alexander: Orosz történelem. II. kötet. A Szovjetunió története. Budapest, Osiris Kiadó, 1996.

Hutchings, Robert L.: Soviet-East European Relations. Consolidation and Conflict. Wisconsin, The University of Wisconsin Press, 1983.

Jones, Robert A: The Soviet Concept of 'Limited Sovereignity' from Lenin to Gorbachev. The Brezhnev Doctrine. Hong Kong, MacMillan, 1990.

Kende Péter: A szovjet tábor belső kapcsolatrendszerének módosulása 1953 után. In: Évkönyv VII. 1956-os Intézet, Budapest, 1999. 250-254.

Kende Péter: Még egyszer a magyar forradalom világjelentőségéről. In: Évkönyv IV. Budapest, 1956-os Intézet, 1995. 7-23.

Kennedy-Pipe, Caroline: Russia and the World 1917-1991. London, Arnold, 1998.

Kramer, Mark: A Szovjetunió válasza az 1956-os eseményekre. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 73-92.

Kirov, Alexander: A szovjet hadsereg és a magyar forradalom. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 66-72.

Kovrig, Benett: Of Walls and Bridges. The US and Eastern Europe. London – New York, NYUP, 1991.

Litván György: Mítoszok és legendák ötvenhatról. In: Évkönyv VIII. Budapest, 1956-os Intézet, 2000. 205-218.

20. századi magyar történelem, 1900-1994. Szerk. Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos. Budapest, Korona, 1997 (2., bővített kiadás).

Rainer M. János: Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956-ban. In: Évkönyv II. Budapest, 1956-os Intézet, 1993.

Rainer M. János: Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956. október 31. – november 4. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 53-54.

Rainer M. János: Magyarország a szovjet érdekszférában. In: Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Szerk. Gyurgyák János. Budapest, Osiris, 1996.

Rainer M. János – Urbán Károly: "Konzultációk". Dokumentumok a magyar és a szovjet pártvezetők két moszkvai találkozójáról 1954-1955-ben. Múltunk, 1992. 4. sz. 124-148

Ripp Zoltán: Belgrád és Moszkva közt. (A jugoszláv kapcsolat és a Nagy Imre-kérdés.) Budapest, Politikatörténeti Alapítvány, 1994.

Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Budapest, Teleki László Alapítvány, 1995.Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris, 1999.

Tischler János: A lengyel pártvezetés és az 1956-os magyar forradalom. In: Évkönyv III. 1994. Budapest, 1956-os Intézet, 1994.

Ötvenhatról nyolcvanhatban. Az 1956-os forradalom előzményei, alakulása és utóélete c. 1986. dec. 5-6-án Budapesten rendezett tanácskozás jegyzőkönyve. Szerk. és a jegyzeteket írta: Hegedűs B. András. Budapest, Századvég – 1956-os Intézet, 1992.

Az 1956-os magyar forradalom helye a szovjet kommunista rendszer összeomlásában. Az 1991. jún. 13-15-én az OSZK-ban megtartott nemzetközi konferencia jegyzőkönyve. Szerk. Békés Csaba. Budapest, 1956-os Intézet, 1993.

Szovjet katonai intervenció 1956. Szerk. Györkei Jenő és Horváth Miklós. Budapest, Argumentum, 1996.

Muszatov, Valerij: Szovjet-magyar kapcsolatok, 1953-1956. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997.

Majszkij, Ivan M.: A jövendő világ kívánatos alapelveiről (1944). Közread. és bev. Baráth Magdolna. Külpolitika, 1996. 3-4. sz. 158-184.

Szereda, Vjacseszlav: Szovjet döntéshozatal, 1956. október 23-30. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 49-52.

T. Varga György: Jegyzőkönyv a szovjet és a magyar párt- és állami vezetők tárgyalásairól (1953. június 13-16.). Múltunk, 1998. 2. sz. 23-50.

Thompson, William J.: Khruschev: A Political Life. New York, St. Martin's Griffin, 1997.

Zubok, Vlagyiszlav M.: Hatalmi harc a Kremlben és a magyar válság. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 55-66.

 

Jegyzetek

 

1 Gaddis: Most már tudjuk, 392.

2 Fejtő: A népi demokráciák története. II. kötet. 31-33.

3 Thompson: Khruschev, 146.

4 Borhi: Magyarország a hidegháborúban, 240.

5 Ám előfordul fordított helyzetben is, hogy Malenkov eltávolításához a Nagy-ügyet használták. Lásd Zubok: Hatalmi harc a Kremlben és a magyar válság, 55-66.; Gati: Hungary and the Soviet Bloc, 134.

6 Uo. 103-111.

7 Uo. 105.

8 Uo. 108.

9 Uo. 110.

10 Uo. 162.

11 Fülöp-Sipos: Magyarország külpolitikája a XX. században, 369-373.

12 Uo. 371-372.

13 Ripp: Belgrád és Moszkva között, 7-8.

14 A "Jelcin-dosszié", 23.

15 Baráth: Szovjet nagyköveti iratok Magyarországról, 293.

16 Uo. 301.

17 Uo. 298.

18 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 21.

19 Döntés a Kremlben, 19.

20 Uo. 116-117.

21 Uo. 115.; Fülöp-Sipos: i. m. 382.

22 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 41.

23 Uo. 45-46.

24 Rainer: Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956-ban, 27.

25 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 69-71.

26 A "Jelcin-dosszié", 31-41.

27 Baráth: i. m. 75.

28 A "Jelcin-dosszié", 42.

29 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 83-86.

30 Fejtő: i. m. II. 84.

31 Uo. 86-97.; Döntés a Kremlben, 118.

32 Csen Csien: Peking és az 1956-os magyar válság, 188-189.

33 Döntés a Kremlben, 22.

34 Az 1956-os magyar forradalom lengyel dokumentumai, 46-47.

35 Döntés a Kremlben, 22.

36 Uo.

37 1956. július közepén Antonov hadseregtábornok vezetésével katonai küldöttség érkezett Magyarországra. Ellenőrzést folytattak a Magyarországon állomásozó Különleges Hadtestnél, és megállapították, hogy nincs életképes terve egy beavatkozáshoz. Július 20-ra elkészült ez a terv, amely a "Volna" (Hullám) fedőnevet kapja. Kirov: A szovjet hadsereg és a magyar forradalom, 67.

38 Az időponttal kapcsolatban lásd Döntés a Kremlben, 120-121.

39 Uo. 26.

40 Valószínűleg Gerő kérte a beavatkozást telefonon, de erről ellentmondásos források maradtak fenn. A katonai segítségnyújtás alapját majd egy Hegedüs által később aláírt hivatalos kérvény nyújtja. A problémakörről bővebben Döntés a Kremlben, 120-121.

41 Uo. 26.

42 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 100.

43 A "Jelcin-dosszié", 47.

44 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 102-103.

45 "A magyar elvtársak, különösen Nagy Imre, nagyon helyeselte, hogy jobban használjuk fel a magyar csapatokat, az államvédelmi egységeket annak érdekében, hogy enyhítsük a szovjet csapatok terheit, és hangsúlyt kapjon maguknak a magyaroknak a szerepe a rendzavarások felszámolásában." In: Hiányzó lapok 1956 történetéből, 103.

46 Döntés a Kremlben, 176.

47 Uo. 35.

48 Uo. 36.

49 Uo. 38.

50 Uo. 39.

51 Uo. 39.

52 Uo. 41.

53 Uo. 42.

54 Lásd Afianyi: Az 1956-os magyarországi események a szuezi válság tükrében; Calhoun: Szuez és Magyarország, 1956.

55 Döntés a Kremlben, 43-44.

56 Uo. 45.

57 Uo. 198-199.

58 Uo. 200-202.

59 Borhi László "A vasfüggöny mögött" című munkájában fejti ki alaposan, hogy a szovjet vezetők döntéseit és valóságérzékelését milyen eszmék torzítják el (120-135.).

60 Döntés a Kremlben, 53.

61 Uo.

62 Uo. 55.

63 Uo. 57.

64 Uo.

65 Uo.

66 Uo.

67 Uo. 62.

68 Uo.

69 Kovrig: Felszabadítók: a nagyhatalmak és Magyarország 1956-ban; Borhi: A vasfüggöny mögött, 189.

70 Például Békés Csaba, Borhi László, Charles Gati, John Lewis Gaddis.

71 Mikojan, amikor november 1-jén hajnalban értesült a katonai megoldás melletti döntésről, tiltakozott és az Elnökség összehívását sürgette. Döntés a Kremlben, 73.

Új számunk az Eszmélet történetében – sajnálatosan – először az "ifjúság" tematikájáról igyekszik képet adni néhány, főként szociológiai összefüggésben. A közölt írásokból mindenekelőtt a magyar fiatalok politikai értékpreferenciájának konzeravatív-liberális meggyökeresedése tűnik szembe. A baloldali ifjúsági szubkultúra radikális baloldali irányzatai, amelyek Magyarországon úgyszólván nem léteznek, Oroszországban a direkt rendőri üldözés és a koncepciós perek célpontjai, amint az A. Taraszov írásából kitűnik.
A társadalmi bázisában, eszmeiségében, stratégiájában és harci formáiban egyaránt megújult baloldal látványos előretörése az elmúlt néhány év Latin-Amerikájában a globalizálódott világrendszer izgalmas, meglehet: olykor túlzott reményeket is keltő fejleménye. Összeállításunk elsősorban a venezuelai "chávezista forradalom" tükrében igyekszik érzékeltetni a kontinens baloldali kísérletezésének irányait.
Az első orosz forradalom 100. évfordulója jó alkalomra arra, hogy újra átgondoljuk az 1905-ös forradalom lenini paradigmáját, azt a kapitalizmuselemzést, amely a forradalom politikai alapvetéseinek elméleti és tudományos feltétele volt.

Tartalomjegyzék

1. Michel Collon : Tíz kérdés a banlieue-kről
2. Kabai Imre : A „posztindusztriális társadalmak” és az ifjúság a modern szociológiában
3. Reich Orsolya, Kiss Viktor : Új politika vagy jobboldali ifjúság? Kísérlet a magyar fiatalok politikai orientációinak magyarázatára
4. Tarnai István : Kabai Imre: Társadalmi rétegződés és életesemények. A magyar fiatalok a posztindusztriális korszakban című könyvéről
5. Bartha Eszter : Szegény gazdagok. A késő Kádár-rendszer képe az ifjúsági irodalomban
6. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : A rendőrségi provokáció legújabbkori történelméből
7. Csoma Lajos : Szkinhed – a közellenség
8. Bernard Duterme : A latin-amerikai baloldal visszatérésének feltételei, formái és első mérlege
9. James Petras : A parasztmozgalmak meghatározó szerepe Latin-Amerikában
10. Julian Brookes, Richard Gott : Hugo Chávez és boliváriánus forradalma
11. America Vera-Zavala : Venezuela: a párhuzamok országa
12. Jonah Gindin : Made in Venezuela: variációk a munkás-önigazgatásra
13. Szigeti Péter : A hatalom filozófusa – az államról
14. Krausz Tamás : 1905 a lenini paradigmában – adalékok. Lenin kapitalizmus-elemzése és a forradalom
15. V. I. Lenin : Előadás az 1905-ös forradalomról
16. Tamás Tibor : Alternatívakeresés az „új elnyomó rendszerekkel” szemben − Az Eszmélet nemzetközi konferenciája a Kossuth Klubban, 2005. október 14-16.

A tavaly megjelent Új imperializmus c. könyv írójával készített interjú elemzi az amerikai imperializmus változásait az elmúlt évtizedek során. Eszerint a klasszikus erőpolitikát az 1970-es évektől egy kifinomultabb neoliberális ihletésű imperializmus követte, amelyet napjainkban a gazdasági pressziót és a brutális elnyomást kombináló neokonzervatív modell vált fel.

Az interjút Stephan Heidbrink, David Salomon és Conny Weissbach készítette a Z. Zeitschrift Marxistischer Erneuerung című német folyóirat számára.

Z.: Adjon kérem, egy rövid áttekintést politikai és tudományos munkásságának hátteréről.

H.: Végzettségemet tekintve geográfus vagyok. Ez nagyon közel áll a globális értelemben vett városi és környezetvédelmi témák tanulmányozásához, így engem mindig is érdekeltek ezek a kérdések. A 60-as évek vége felé fontosnak éreztem, hogy kritikusabban szemléljem a dolgokat, ekkor kezdtem a marxista elmélettel foglalkozni, végigtanulmányoztam a marxista teóriát, és átemeltem azt az urbanisztikai és környezetvédelmi témákba. Nem volt mindig könnyű összehozni a marxizmust az urbanisztikai és környezetvédelmi kérdések tanulmányozásával. Azzal szoktam viccelődni kollégáimmal, hogy könnyebb a marxizmust átvinni arra a területre, ami engem érdekel, mint az adott témát a marxizmusba. Ez része annak a bizonyos politikai agendának, amit az elmúlt húsz-harminc évben próbáltam érvényesíteni. Nem vagyok szervező típus, de természetesen próbáltam támogatni a különböző témákban kialakult városi szociális mozgalmakat és munkámon keresztül integrálni azokat.

Z.: Tudna néhány példát mondani az ilyen városi szociális mozgalmakra?

H.: Volt például nekünk Baltimore-ban, amikor ott éltem és tanítottam a Johns Hopkins Egyetemen, egy létminimumkampányunk, egy nagyon jelentős kampány, hogy megpróbáljuk átalakítani a minimálbért – a létminimum más, mint a minimálbér – és kényszeríteni a nagyobb intézményeket, a várost, sőt a végén még az én saját egyetememet és kórházamat, hogy egyezzenek bele egy létminimum-konfigurációba. Évekig küzdöttünk érte. Szerény sikert értünk el, viszont ez a balti­more-i létminimumkampány volt az első ilyen kampány az egész Egyesült Államokban. Ez terjedt ki azután számos más városra is. Sok városban alakult ki létminimumkampány és létminimummal kapcsolatos jogalkotás. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyekkel foglalkoztam.

Z.: Jelenleg milyen témákkal foglalkozik?

H.: Azzal, hogy eltávolítsuk Busht hivatalából. Azzal, hogy Amerika kivonuljon Irakból. Jelenleg nincs semmi különösebb politikai projekt, amin dolgoznék. Baltimore-ban nagyon sokat foglalkoztam a helyi témákkal, de fokozatosan, azt hiszem, amióta New Yorkba költöztem, az utóbbi két-három évben egyre inkább azon igyekszem az ideológia szintjén, hogy valami történjen az amerikai médiában, hogy minden szinten kialakítsunk egyfajta közéleti tudatosságot: próbálok betörni a média főáramába – ez idáig eredménytelenül – azáltal is, hogy tanítok az ország különböző egyetemein. Megpróbáljuk befolyásolni a publikációkat, megpróbálunk kialakítani egyfajta kritikai szemléletet az amerikai szellemi életben egy még általánosabb szinten; témákat próbálunk felvetni az imperializmussal kapcsolatban, különös tekintettel az amerikai imperializmusra. Továbbra is ezen a fronton küzdök.

 

Az új imperializmus

 

Z.: Az Új imperializmus című könyvében – melyet a múlt évben publikáltak – kifejti, hogy az imperializmus megváltoztatta arculatát. Mi az új az imperializmussal kapcsolatban?

H.: Könyvemben megpróbáltam különbséget tenni a különböző imperializmusok között, és az a véleményem, hogy az Egyesült Államok imperializmusa mindig sajátos módon tekintett a világra. Először is azt akartam kifejteni, hogy az amerikai imperializmus különbözik az európai imperializmustól és az imperializmus többi formájától. A könyv tehát kihangsúlyoz egy speciális típust: az Egyesült Államok-típust, ahogy az a múlt században kialakult. Aztán arról a speciális helyzetről akartam szólni, melyben az Egyesült Államok imperialista stratégiái megváltoztak, különösen a 70-es évektől kezdve, és feltettem a kérdést: Mennyiben más az Egyesült Államok jelenleg folyó közvetlen katonai beavatkozása Irakban? Más, mint amit Haitin vagy Libanonban és a többi országban tett? Gyakran küldte a tengerészgyalogságot különböző helyekre, de van valami stratégiailag különböző itt, ami valószínűleg az Egyesült Államok állandó katonai jelenlétét jelenti a Közel-Keleten? Ha igen, miért vannak ott? Különbséget akartam tenni az általam neoliberálisnak hívott imperializmus és a neokonzervatívnak nevezett imperializmus közti eltolódás között is. Nem tudom, hogy ez a neokonzervatív kísérlet tartós lesz-e. Még ha Busht el is távolítják a hatalomból, nagyon nehéz lesz az utána következő bármilyen vezetői rétegnek is megváltoztatni a Közel-Kelet-politikáját anélkül, hogy igazi radikális változás történne a gondolkodásmódban. Tehát célom az volt, hogy megvilágítsam az Egyesült Államok imperializmusának sajátos jellegét, de néhány olyan változást is, mely az utóbbi harmincegy évben történt az Egyesült Államok imperialista taktikájában.

Z.: Kifejtené pontosabban a neoliberális imperializmustól való eltolódást a neokonzervatív felé?

H.: Az Egyesült Államok imperializmusa történelmileg egész egyszerűen azon alapult, hogy komprádor kormányokon keresztül indirekt módon gyakorolta a hatalmat. Ez leginkább Nicaraguában a 20-as és 30-as években volt látható, amikor azzal az ötlettel álltak elő, hogy Somozát tegyék a hatalomra. Ő azt teszi, amit neki mondanak, ugyanakkor anyagi és katonai támogatást kap, ő maga személy szerint gazdag lesz, a körülötte lévők szintén nagyon gazdagok lesznek. Kifosztja az országát, ugyanakkor nem akadályozza meg, hogy az Egyesült Államok vállalatai is kifosszák. Tehát az Egyesült Államok egyfajta kényszerrel, de egy bizonyos uralkodói csoport beleegyezésével teszi ezt. Természetesen ezt tette az Egyesült Államok Iránban is, amikor megdöntötte a kormányt, és visszatette az iráni sahot a trónra 1953-ban. Ez történt akkor is, amikor megdöntötte Allende hatalmát Chilében, és Pinochetet tette meg vezetőnek. Így működik az Egyesült Államok imperializmusa. Ez az általános modell.

A neoliberális modell azonban valójában 1970 után alakult ki, és igazából Chilében kísérletezték ki. Miután Pinochetet hatalomra tették, mindenféle kérdés fölvetődött azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen gazdasági modellt fognak kialakítani. Végül mindent privatizáltak kivétel nélkül. A Chicago Egyetem közgazdászait vitték be az országba – a "chicagói fiúk" – a gazdaság újjászervezése céljából: szabad kereskedelmi modellt alakítottak ki, amelyet lényegében pénzügyi eszközökkel irányítottak.

Az Egyesült Államok a finánctőke erejét kihasználva kialakított egy neoliberálisnak nevezhető rendszert főleg a 80-as és 90-es években, hogy a világ bizonyos országait befolyásolja. Az volt az elképzelés, hogy ezen országoknak nyitott tőkepiacuk és árupiacuk kell legyen, a külföldi beruházásokat akadályok nélkül lehessen megvalósítani, a profitot pedig akadály nélkül vissza lehessen az Egyesült Államokba vinni. Az Egyesült Államok pénzügyi hatalmát kezdte használni arra, hogy ezt megteremtse: főleg olyan eszközöket használt, mint az IMF strukturális kiigazítási programjai, nemzetközi intézmények, mint a WTO, kétoldalú kereskedelmi egyezmények, mint a NAFTA, és hasonlókat, annak érdekében, hogy kialakítson egy neoliberális szabad kereskedelmi modellt. Lényegében, azt csinálták, hogy a világot belevitték egy hitelalapú expanzióba. Amikor rosszul mentek a dolgok, mint Mexikóban az 1980-as és az 1990-es években, mint Brazíliában, majd végül Délkelet-Ázsiában, mikor az országok pénzügyi nehézségekkel küzdenek, menniük kell az IMF-hez, mire az IMF közli velük, hogy: "Nyissátok meg a tőkepiacotokat!" Ez a neoliberális stratégia: megnyitni a világot a kereskedelem felé ily módon.

Az Egyesült Államokat ebben a japán és az európai pénzügyi tőke természetesen támogatta. Tehát ez nem kizárólag amerikai projekt volt, hanem egy multilaterális projekt, melyben a fő kapitalista hatalmak vettek részt. Úgy gondolom, hogy ez a neoliberális projekt közelebb hozta az Egyesült Államok imperialista gyakorlatát – a tradicionális formáit – az újfajta japán és európai tőke közti összejátszáshoz, hogy intézményi berendezkedések elterjesztésén keresztül alakítsák a világot, míg az Egyesült Államok próbálta fenntartani privilégiumát azáltal, hogy még mindig szoros szálak fűzték Chile, Nicaragua, illetve Szaúd-Arábia uralkodó rétegéhez. A 80-as és 90-es években az Egyesült Államok keverte pénzügypolitikáját a közvetett ellenőrzés tradicionális politikájával.

A 90-es évek vége felé ez kezdett meginogni. Mindenki látja ezzel a Bush vezetése alatt lezajlott neokonzervatív eltolódással, hogy nem hagyja el a neoliberalizmust: megtartja a neoliberális érvelést. Viszont lényegében sokkal inkább katonai jellegűvé válik abban a vonatkozásban, ahogy kikényszeríti ezt a neoliberális rendszert. Például amit Irakban akar kikényszeríteni, az egy neoliberális intézményi berendezkedés, pontosan olyan, mint amit Chilére is rákényszerítettek, viszont Irakban ezt katonai beavatkozással teszik. Próbálják az egész Közel-Keletre kiterjeszteni. Kezdetben, amikor bementek Irakba, arról beszéltek, hogy "Irak után Iránba megyünk, aztán felszabadítjuk Szíriát", és így egy neoliberális rendszert építenek ki az egész régióban. Úgy gondolom, ez volt az elképzelés. Természetesen ezt összekapcsolták azzal, hogy felszabadítják az egész régiót. Azt hiszem, néhány neokonzervatív őszintén hisz is ebben. Azt hiszik, hogy a szabadság egyedüli formája az a szabadság, amit a piac, a piaci intézmények, a szabad kereskedelem és efféle dolgok adnak. Számukra mindez egy csomagban van. Így amikor Bush azt mondja, hogy: "Szabadságot hoztunk az iraki embereknek, a célunk pedig az, hogy ezt az egész Közép-Keletre elvigyük", ez azt jelenti, hogy a szabad kereskedelmet és a szabad tőkepiacot teremtették meg.

Ez esetben egy kritikus régióról van szó geopolitikai jelentősége és olaja miatt. A neokonzervatív projekt tehát felismeri, hogy vannak bizonyos határok, amelyeken belül ez a felszabadításra alapuló érvrendszer alkalmazható az ilyen térségek esetében, mint amilyen a Közel-Kelet. Részben azért, mert az olajjal rendelkező államok nem kerülnek hitelválságba – nem úgy, mint Mexikó, melynek van olaja, de nem annyi – és nem lehet őket az IMF-fel megregulázni. Az olajállamoknak pénzügyi hatalmuk van a Nyugattal szemben, ugyanannyi, mint a Nyugatnak velük szemben. Ezért ha szükséges, úgy tűnik, csak katonai erővel lehet a neoliberális világrendet rájuk kényszeríteni. Kisajátítással történő felhalmozás

Z.: Legutóbbi könyvében kijelenti, hogy az új imperializmust a felhalmozás speciális elve alakítja, amit ön "kisajátítással történő felhalmozásnak" nevez. Mit ért pontosan ezen a terminuson?

H.: A neoliberalizmus egyik alkotóeleme a privatizáció kikényszerítése: meg kell nyitni a tőkepiacokat, de ezenfelül még azt is lehetővé kell tenni, hogy ami valamikor köztulajdonban volt, magánkézben halmozódjon föl. Az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy az Egyesült Államok és más kapitalista hatalmak rábólintsanak az IMF-segítségre vagy más pénzügyi segítségre, az az, hogy a fogadók beleegyezzenek a privatizációba, és ugyanakkor szétrombolják a jóléti állam bizonyos elemeit, melyek gátolják a szabad munkaerőpiac kialakulását. Ez valójában a köztulajdonban levő dolgok újfajta elcsatolása. A jogokat, melyek köztulajdonjogok voltak, magánfelelősséggé, magánjoggá tették. Sok esetben jelentette ez azt, hogy megfosztottak embereket a jogaiktól, amiket addig mint közösség gyakoroltak, megfosztottak embereket bizonyos gazdasági erőforrásoktól, amit valamikor birtokoltak, és ezek átkerültek a magánszférába. A hitelrendszeren keresztül sokszor azt csinálták, hogy vettek egy tökéletesen jól működő gazdasági tevékenységet, megtagadták tőle a hitelt, csődbe juttatták és rákényszerítették, hogy adják el nagyon alacsony áron. Ezután a nagytőke be tud vonulni és fel tudja vásárolni. Ez nem csak a periférián történik; megtörténik ez az Egyesült Államokban is. Nézze meg, mi történik a családi földművelő gazdaságokkal az Egyesült Államokban: a családi farmokat kifosztják azzal, hogy bevonják őket a hitelrendszerbe. Aztán hirtelen elvágták a hitelt, ők pedig nem tudták fizetni számláikat, és csődbe jutottak. Ezután a mezőgazdasági társaságok bevonulhatnak, és felvásárolhatják az összes családi farmot. Az utóbbi harminc, negyven évben sokszor tanúi lehettünk ilyen családi farmok mezőgazdasági társaság kezébe való átjátszásának.

Hasonló dolgot tapasztalhatunk a mexikói parasztok esetében is, akiknek volt egy köztulajdonban levő mezőgazdasági rendszerük, az ún. Ejido-rendszer, mely a földhöz való közös joggal védte a helyi lakosságot. A hitelválság eredményeként a mexikói kormánynak bele kellett egyeznie e rendszer privatizálásába. Ez azt jelentette, hogy megfosztották az embereket tradicionális joguktól. Természetesen ezt lázadások követték. Ha megnézi a zapatista felkelést Dél-Mexikóban, az valójában arra irányult, hogy visszaszerezzék kollektív jogaikat. Ez az általam kisajátítással történő felhalmozásnak nevezett folyamat nagyon fontos eleme annak, ami a 80-as és 90-es években történt.

Csak egy általános megjegyzés: szeretek különbséget tenni a között a felhalmozás között ami az ún. "kibővített újratermelés" révén történik (munkafolyamat fejlődése során és termelői munka kizsákmányolása során), és felhalmozás között, ami lopás, csalás és eltulajdonítás révén történik. Rosa Luxemburg mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a felhalmozás eme két aspektusát együtt kell kezelni. Mi nem igazán kezeljük együtt őket. Különösen a neoliberális rendszerben, a megfosztással történő felhalmozás sokkal jellemzőbbé vált, a kibővített újratermeléssel történő felhalmozás pedig sokkal ritkább. A kisajátítással történő felhalmozás esetén a vagyon és a növekedés újraelosztódik.

Például a 80-as és 90-es években az Egyesült Államok egy nagyon erős növekedési központtá vált, főleg azért, mert magába szívott erőforrásokat a világ többi részéből az adósságválság és egyebek révén. Ez inkább volt a vagyon és érték újraelosztása, mint értékteremtés. A neoliberális rendszer és az, amiről a neoliberális imperializmus szól, nagymértékben a kisajátítással történő felhalmozáson alapszik. Az 1950-es és 1960-as évek előtti periódusban egy sokkal dominánsabb "kibővített újratermelési" dinamikával találkoztunk.

Z.: Van valami különbség a "megfosztás" és a "kisajátítás" között?

H.: A megfosztás szerintem egyfajta jogi fogalom: a megfosztás során az államnak van nagyon nagy szerepe. A neoliberális állam nagyon fontos szerepet játszik az emberek földtől stb. való megfosztásában. A kisajátítás egy tágabb fogalom, aminek a megfosztás egy része csupán. Kisajátítás történik például a hitelrendszeren keresztül. Amikor csődbe jutnak az emberek, kénytelenek elszakadni a földjüktől, viszont ez úgy tűnik fel, mintha saját hibájuk miatt történne.

 

A birodalmi állam

 

Z.: Időnként az az ember érzése, hogy a kisajátítással történő felhalmozás csak arra utal, amit ön a "tőke logikájának" nevez. Hol van az állam, különösen a birodalmi állam?

H.: Én különbséget teszek a hatalom területi logikája és a hatalom kapitalista logikája között. Ezek nem alakíthatók át egymássá, ami nem jelenti azt, hogy függetlenek lennének egymástól. Nagyon is szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ha azt kérdi, mi a kapitalista állam szerepe: természetesen az, hogy egy olyan környezetet alakítson ki, amiben a felhalmozás végbemehet. Megpróbál, ha szuverén hatalom létrehozásában érdekelt – márpedig abban érdekelt -, egy olyan belső és külső világot teremteni, amely segítségével a tőkefelhalmozási folyamatokat saját területére vonzza. Szóval állandóan folyik a verseny a tőkefelhalmozás vonzásáért. Ugyanakkor megpróbál kialakítani egy külső világot oly módon, hogy hagyja, hogy az erőforrások a saját területére áramoljanak. Például az Egyesült Államoknak mint országnak érdeke fűződik ahhoz, hogy neoliberális államok alakuljanak körülötte, mert pénzügyi erejét kihasználva be tud hatolni azokba az országokba, és erőforrásokat tud kiszívni belőlük a kisajátítással történő felhalmozás segítségével.

Hogy teremt neoliberális államokat máshol? Nézze meg, milyen erőszakkal tette ezt Chilében, és teszi ezt most Irakban. De hogy csinálta ezt Mexikóban? Nem támadta meg Mexikót. Megmondta Mexikónak, hogy ha jó kereskedelmi kapcsolataink lesznek, kölcsönzünk nektek pénzt. Aztán a mexikóiak adósságválságba kerültek. Az Egyesült Államok közölte: az IMF és mi kölcsönzünk nektek pénzt, hogy kikerüljetek az adósságválságból, feltéve, ha az állami apparátusban intézményi változást hajtotok végre stb. A mexikói állam elkezdte megfosztani parasztjait a földhöz való joguktól. Ki vásárolja fel azokat? Az amerikai mezőgazdasági társaságok.

Így működik ez. Az üzleti élet és az állami apparátus kéz a kézben működnek együtt, hogy olyan helyzetet teremtsenek, amelyben a magántőke fel tudja vásárolni a kisajátított javakat stb. Ha ellenállás mutatkozik, Washington közli Mexikóval, hogy nyomja el a parasztfelkelést, ne hagyja, hogy bármilyen politikai lázadás törjön ki. A Citibank azt tanácsolta a mexikói kormánynak, hogy használjon tankokat és katonai erőt, hogy azonnal eltiporja a zapatista felkelést, mert máskülönben a mexikóiak nem kapnak semmiféle forrást a Citibanktól. Tehát itt megint látszik a viszony a tőke és az állam között, mely nagyon szoros kapcsolattá formálódott.

 

A transzatlanti kapcsolat

 

Z.: Hogy minősítené a jelenlegi viszonyt Európa és az Egyesült Államok között? Lát valami mélyebb konfliktust?

H.: Úgy gondolom, fontos látni az összetartás erőit is. Legvilágosabban a cancuni találkozók alkalmával lehetett megfigyelni ezeket, ahol Európa, az Egyesült Államok és Japán ragaszkodott ahhoz, hogy a világ összes országa nyissa meg tőkepiacát. India, Brazília, Kína, Dél-Afrika és más országok összefogtak, és azt mondták: nem nyitjuk meg, hacsak ti is meg nem nyitjátok a mezőgazdasági piacaitokat. Kinek a mezőgazdasági piaca védett? Európáé, az Egyesült Államoké és Japáné. Mind a három nemet mondott. Tehát van ott egyfajta közös fellépés. Alapvetően a hatalommal bíró országok mindig megpróbálják rávenni a nemzetközi intézményeket, hogy számukra kedvezően alakítsák tevékenységüket. Az európaiak még az Egyesült Államoknál is rosszabbak voltak mezőgazdasági piacuk megnyitása ügyében. Tehát bizonyos területeken közös politikát folytatnak. A neoliberális rendszer együtt jár egyfajta csoportszellemmel.

Ott van a különbség, hogy az európaiak, úgy tűnik nekem, sokkal inkább ragaszkodnak valamiféle nemzetközi rendszer kialakításához, amit minden országnak be kell tartani, beleértve saját magukat is. Az Egyesült Államok hisz egy nemzetközi rendszer kialakításában, amit minden országnak be kell tartani, de az Egyesült Államok kivétel, mert az egy jó ország fantasztikus értékekkel. A legjobb példa erre a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyében folyó küzdelem, mely az emberiség ellen elkövetett bűntettek ügyében hivatott ítéletet hozni. Az európaiak azt mondják: "ez mindenkire vonatkozik"; az Egyesült Államok viszont azt mondja: "vonatkozzon Milosevicsre, de Henry Kissingerre ne, ránk ne".

Valójában látható, hogy az Egyesült Államok ebbe az irányba tart a Világkereskedelmi Szervezettel (WTO) kapcsolatban is. Az Egyesült Államok megszegte a WTO acélvámról szóló szabályait, és úgy gondolom, hogy (rövid időn belül) az Egyesült Államok kiléphet a WTO-ból, úgy ahogy kilépett a kyotói folyamatból, és ahogy elhagyta az ABM-et. Azt hiszem, az európaiak sokkal többet invesztáltak a WTO-ba, mint az Egyesült Államok. Az Egyesült Államok megvan vele, haszna van belőle. Viszont ha közelebbről szemléljük, az USA a világ körüli kapcsolatait főleg a kétoldalú egyezményekkel alakítja, mint Szingapúrral, Chilével stb.

Nos, én úgy gondolom, nagyon különböző világrend-koncepció működik itt, és új módon épül fel a kialakulóban lévő világrend is. Az Egyesült Államok hierarchikus rendszerként tekint erre: mi itt vagyunk, Japán és Európa, a behódolók, eggyel lejjebb, valamivel alattuk pedig a világ többi országa. Az európaiak másként szeretnék ezt látni, mindenkit azonos szinten. Mindenki legyen együtt, dolgozzon együtt. És valójában Clinton elnöksége alatt egy kicsit ez volt a helyzet. Bush azt állítja, hogy ez így nem mehet. Mi felettük vagyunk, és rajtuk kívül állunk. Itt filozófiai jellegű különbség van, egy filozófiai alapállás, ami Bush elnöksége alatt került előtérbe. A Clinton-kormány imperialista volt, de sokat törődött azzal, hogy egy tárgyalások útján kialakított imperialista jelenlétet teremtsen a világban Európával és Japánnal együtt.

A másik különbség geopolitikai jellegű. Az Egyesült Államok úgy tekint a Közel-Keletre, mint döntő fontosságú geopolitikai régióra, melyet nem szabad, hogy más ellenőrizzen rajta kívül. Régen az volt a helyzet, hogy az Egyesült Államok kezében volt a termelés és a finanszírozás. Most a világon csak egy a sok közül, amelyeknek a termelés és a pénz világában hatalma van. Ezeken a területeken elvesztette dominanciáját, tehát katonai dominanciát alakít ki a Közel-Keleten, hogy legyen egy ütőkártya a kezében, amit használni tud, ha bárki bármikor bármilyen szándékkal konfrontálódni akar vele.

 

 

Az új imperializmus ellentmondásai

 

 

Z.: Melyek az új imperializmus sajátos ellentmondásai?

H.: Ez attól függ, hogy értelmezi a jelenlegi helyzetet. Én úgy értelmezem, hogy az Egyesült Államok jelenleg sokkal gyengébb, mint azt sok ember általában gondolja. Most már nincs dominanciája a termelés felett. A 80-as és 90-es években pénzügyi dominanciáját kihasználva fantasztikus előnyökre tett szert. Most viszont hihetetlen adósságba keveredett a világ többi részével szemben, és sokat vesztett pénzügyi előnyéből. Naponta 1,5 milliárd dollár áramlik be az Egyesült Államokba, hogy támogassa az amerikai gazdaságot. Csaknem az összes pénz Kelet és Dél-Ázsiából jön, ahol Kína van most éppen nagyon kedvező helyzetben. Az Egyesült Államok olyan dominanciával rendelkezik, amit – a múltban – vonakodott használni, csak kivételes esetben tette: ez a katonai dominancia. Amit Irakban látunk, az azt mutatja, hogy még a katonai dominancia is gyengül. A gyengeség nem tűnik fel: tíz kilométer magasságból, csúcstechnológiával még erős az Egyesült Államok. Hatalmas pusztító ereje van; senki nincs abban a helyzetben, de nem is lesz egy jó darabig, hogy versenyezzen az Egyesült Államok technológiai, katonai fölényével. Nem is próbálja meg senki. Talán a kínaiak tesznek egy kis erőfeszítést, de nem sokat. Viszont mihelyst a gyalogságról, a földi katonai erőről van szó, akkor már nem ilyen fényes a helyzet. Nincs olyan katonai erő, amely tovább ott tudna maradni, mint hat hónap, ezért kérnek segítséget: "embereket akarunk (például) Lengyelországból", és még fizetnek is a lengyeleknek, hogy ott legyenek Irakban. Tehát még a katonaság sem elég erős akkor, ha egy nagy területet kell hosszú ideig ellenőrzés alatt tartani. Az Egyesült Államok nem olyan hatalmas, mint sokan gondolják. Másrészről viszont: senki nincs abban a helyzetben, hogy versenyezzen az Egyesült Államok katonai légierejével, a technológiát tekintve és minden egyéb téren.

Nehézségek vannak, egyre súlyosabbak. Ha megkérdezzük, hogy mennyibe kerül ez a háború az Egyesült Államoknak ezzel a sok katonai kiadással, a válasz az: egy halom pénzbe. Ki finanszírozza ezt? A kínaiak. Itt van a helyzet egyik ellentmondása. Az Egyesült Államok még jobban eladósodik az ilyen vállalások miatt. Hihetetlenül eladósodik az országon belül – fogyasztói adóssággal, kormányadóssággal – és az országon kívül is. Az a probléma, hogy ha az Egyesült Államokban egy komoly adósságválság alakul ki, akkor az egész világ szörnyű helyzetbe kerül. Tehát szerintem az egész világ figyel, és úgy gondolkodik: "Fel kell sorakoznunk az Egyesült Államok mögött, mert ez az egyedüli módja annak, hogy fennmaradjunk." Ezért finanszírozzák a kínaiak az Egyesült Államok adósságát: az Egyesült Államok ugyanis kínai termékeket vesz. Itt egy nagyon veszélyes helyzet van – ha adósságválság törne ki az Egyesült Államokban, annak szörnyű globális következményei lennének.

Továbbá a probléma másik oldala az, hogy ami ma Kínában zajlik, az alapvető a globális gazdasági folyamatok szempontjából. Ha a kínai növekedési gépezet szétesik vagy instabillá válik, vagy ha Kína politikai válságba kerül, akkor az Egyesült Államok is megnézheti magát.

Nagyon úgy néz ki, hogy az Egyesült Államok és Kína közti függőséget erősen érzékelik, és gyengébb ez a kötelék Európával – továbbá úgy gondolom, nincs sok lehetőség kitörni ebből a függőségből. Az instabilitás tehát mindenütt látható, és én azon a véleményen vagyok, hogy ez az Egyesült Államok imperializmusát a következő válsághelyzet elé állítja: vagy kénytelenek lesznek felhagyni a globális dominanciára való törekvéssel és azt mondják: "rendben, vége az Egyesült Államok globális hatalmának, mi csak egy vagyunk a sok játékos közt, ki kell találnunk a játékszabályokat, ami szerint menjen tovább a világ, beleértve az együttműködést Kínával, Indiával és Brazíliával, sőt Oroszországgal is". Ez eléggé valószínűtlen, hogy bekövetkezik.

Vagy ezt teszik, vagy belerohannak egy olyan válságba, amelyben kialakul egy igazi jobboldali neokonzervativizmus, a Bush-féle, ami erősen katonai jelleget fog felvenni, viszont nagyon instabil is lesz.

Z.: Az első változat úgy tűnik, mintha egy kicsit az európai modellhez hasonlítana.

H.: Igen, kivéve talán azt, hogy sokkal komolyabb tárgyalásokra van szükség Kínával, Indiával, Brazíliával és a többiekkel. Már elkezdtek egymással tárgyalni. Kína és India most már tárgyal egymással, amit sokáig nem tettek. Lula mostanában egyezett meg egy kétoldalú egyezményben Indiával. Láthatjuk, hogy folyik ez, például vegyük a gyógyszeripart Indiában és Brazíliában, amely huszadannyi áron képes általános gyógyszereket előállítani ahhoz képest, amennyiért az Egyesült Államokban és Európában a szellemi tulajdonjogokat birtokló gyógyszer-monopóliumok előállítják azokat. Most vagy mindez megszűnik (és ezt próbálják csinálni a TRIPS-egyezmény segítségével, kényszeríteni Indiát és Brazíliát, hogy hagyjanak fel azzal, hogy olyan szörnyen alacsony áron termeljék azokat a gyógyszereket), vagy Brazília és India nem lesz hajlandó erre. Azt hiszem, inkább erre lehet számítani. Azon a ponton nagy összeütközésre lehet számítani. Nem a klasszikus értelemben, hogy a Dél termeli meg a nyersanyagokat, az a csoport már nem nyersanyagokat termel; gyógyszereket, repülőgépeket, gépeket stb. – ők a termelési gépezet alternatív módja, és most már tudják ezt, és valószínűleg nagy hangsúlyt fognak erre helyezni. Sok problémát fognak még az Északnak és az északi imperialista módszereknek okozni az elkövetkező tíz évben.

Z.: Van-e valamilyen alternatíva? Milyen legyen az antiimperialista stratégia?

H.: Az első dolog feltenni a kérdést: kik állnak a neoliberalizmussal szemben? Hatalmas vevőköre van ezeknek: akiket hátrányosan érintett a neoliberális politika, akiket kifosztottak vagy akiktől birtokukat elvették, akiket csődbe juttattak stb. És természetesen jelenleg is van egy nagy terület, ahol folyik a kizsákmányolás, például a munkafolyamatokban Keleten és Délkelet-Ázsiában. Szóval rengeteg ember van, aki nem szereti a jelenlegi rendszert, és szembefordul vele. Sokan közülük szociális mozgalmakat indítottak: parasztmozgalmakat Indiában, föld nélküli parasztmozgalmakat Brazíliában, a zapatista mozgalmat Mexikóban, a kialakulóban lévő szakszervezeti mozgalmat Indonéziában, munkajogi mozgalmakat, melyek több helyen, még Kínában is kezdenek kialakulni. Tehát van egy sor politikai mozgalom. Azt hiszem, hogy mindennek közepette el kell kezdeni kieszelni valamiféle alternatív globális rendszert. A nehézség először is az, hogy ezek között a szociális mozgalmak között soknak megvan a sajátos célja. Nagyon nehéz ezeket egységbe ötvözni, mert különállóak és sajátosak. A másik probléma az, hogy még ha össze is lehet ezeket gyűjteni, nagyon különböző elképzeléseik vannak arra vonatkozóan, hogy milyen legyen az alternatíva. Mondok néhány példát: egy részről sokan vannak azok, akik szerint minden megoldás helyi jellegű kell legyen, fenébe a globális rendszerrel. Mások azt mondják: "nem, egy alternatív globális rendszert kell felülről kialakítanunk és a helyi megoldások a globális rendbe legyenek ágyazva". Radikális különbségek vannak például a környezetvédelmi kérdésekhez való hozzáállásban: egy új globális rendszer hogyan adhat elsőséget a természettel való viszonynak? Rengeteg elgondolás van, a kifejezetten ökológiai jellegűtől a fejlődéspárti elképzelésig, mely kijelenti: "nos, tiszteletben tarthatunk néhány ökológiai kényszert, de azt szembe kell helyeznünk egy alternatív fejlődési stratégiával".

Különbözőképpen ítélnek meg bizonyos dolgokat, mint például azt, hogy mennyire vegyük figyelembe, és milyen vonatkozásban, van-e helye alapvető kulturális különbségeknek? Egészen attól az elgondolástól kezdve, hogy "minden egyes kulturális változatot tisztelni kell", amibe minden belefér, kezdve a nemi szervek csonkításától a nőkkel vagy homoszexuálisokkal kapcsolatos bizonyos szokásokig. Ha egy bizonyos közösség óhajt bizonyos dolgokat, azt mondod-e, hogy "rendben, mert ez az ő kultúrájuk, és ez így van"? Vagy azt mondod "nem, mert vannak globális szabályok, bizonyos általános dolgok, melyeket tiszteletben tartunk", vagy azt mondod, "nem, vannak dolgok, amik elfogadhatatlanok"? Sok harc folyik a kulturális különbségek területén; ezeket meg kell vívnunk.

Tehát ezek a tényezők komplikálják az alternatíva kialakítását; és úgy tűnik, az egyik intellektuális feladat (és amikor azt mondom, hogy "intellektuális", nem azt értem ezen, hogy csak egy bizonyos privilegizált intellektuális csoport foglalkozhat ezzel) az, hogy megpróbáljunk véleményeket kidolgozni, a probléma természetét kifejtő tényállásokat, különböző módokat, ahogy kifejtjük a különbségeket, a széttöredezettségről alkotott felfogásunkat úgy, hogy egy sokkal jobb helyzetben legyünk ahhoz, hogy versenyre keljünk a fennálló rendszerrel egy átfogó alternatív projekt segítségével. Ezekkel a dolgokkal kell foglalkoznunk, és késznek kell lennünk arra, hogy sajátos nézeteket fogalmazzunk meg. Remélem, azáltal, hogy kritikusan állunk a fenti nézetekhez, el tudunk jutni valamiféle – nem szükségszerűen – közösségi szellemhez, de legalább ahhoz az elgondoláshoz mindenképpen, hogy ha le akarjuk győzni a neoliberalizmust, ha akarunk alternatívát a kapitalizmusnak, akkor képesek leszünk úgy feldolgozni ezeket a problémákat, hogy lesz egy közös frontunk a kapitalizmus és az imperializmus ellen. Nem könnyű feladat, de pillanatnyilag, azt hiszem, az egyik probléma az, hogy nem egészen így állunk hozzá. Nehéz feladat, de azt hiszem, valahogy csak meg kellene oldanunk.

 

Megjelent a Z. Zeitschrift Marxistischer Erneuerung 2004. szeptemberi, 59. számában.

 

(Fordította: Kelemen Krisztina)