Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom, Osiris Kiadó, Budapest, 2006

"A Vesztett illúziók éles fénnyel világítja meg a magyarországi forradalom történelmi drámájának három legfontosabb vonatkozását: a tragikus vezéralak, Nagy Imre csúf múltját és hősi átlényegülését; a magyar kommunisták kézben tartására irányuló zavaros, bomlasztó és hihetetlenül körmönfont szovjet erőfeszítéseket; s az Egyesült Államok »felszabadítási politikának« álcázott, gyermeteg tehetetlenségét. Felvillanyozó olvasmány, történelmi forrásmunkaként megkerülhetetlen." Zbignew Brzezinski elismerő szavai a kötet borítóján – együtt a közelmúltban elhunyt Litván György, illetve Mark Kramer hírneves harvardi kremlinológus méltatásával¹ – egybecsengenek az 1956 ötvenedik évfordulóján egyszerre öt nyelven: angolul, magyarul, oroszul, lengyelül és szlovákul megjelentetett mű primer (magyar nyelvű) recepciójával. John Lukacstól és Szigethy Andrástól² Varga Lászlón át³ Jeszenszky Gézáig⁴ és Bartus Lászlóig⁵ egyöntetű a vélemény: Charles Gati, a washingtoni John Hopkins Egyetem politológus professzora – alias Gáti Károly, a Nagy Imre értelmiségi holdudvarához sorolt (noha 1956. novemberi emigrációja idején alig 22 esztendős) újságíró-gyakornok – az évforduló gazdag könyvtermésének legmértékadóbb s várható hatásában legfontosabb művét publikálta.

Gati "olvasóbarát": terjedelmileg önkorlátozó, letisztult stílusú könyvében több évtizedes kutatómunka és érlelés – mérlegelés, töprengés, sőt tépelődés – eredménye összegeződik. Következtetéseit a szerző, megkönnyítve recenzenseinek feladatát, a kötet előszavában tézisszerűen ismerteti. E tézisek egyáltalán nem újak, az 56-os szakirodalomban egytől egyig megfogalmazódtak már. Ami új, az egyrészt a bizonyító anyag mennyisége és minősége, vagyis a hozzáférhető amerikai, szovjet és magyar archív források egyedülállóan széles körének és a szakirodalom szinte teljességének ismeretén, illetve az események egykori részvevőivel és a korszak kutatóival folytatott beszélgetéseken, vitákon alapuló szelekció, majd szintézis; másrészt az üzenet logikus rendbe illesztése és ennek megfelelő kifejtése.

A szerző fő következtetései – amelyek várhatóan az 56-ról szóló alapismeretek részévé válnak (s remélhető, hogy például a középiskolai tankönyvek anyagába is beépülnek) – a következők:

1. A felkelés folyamán ténylegesen (fegyveresen) harcolók – létszámukat Gati legfeljebb 15 ezer főre teszi⁶ – nagy többségükben nemzeti célokért: a függetlenség kivívásáért (a szovjet uralom ellen) harcoltak, anélkül hogy a rendszert magát elvetették volna. A felkelők, fogalmaz Gati, "mélységesen nacionalisták, szovjetellenesek és oroszellenesek voltak – ám nem a szocializmus ellenségei".⁷
   
2. "Másodszor: a forradalom híján volt a hatékony vezetésnek."⁸ A szerző különös gondot fordít rá, hogy e tézist – s konkrétan Nagy Imrének mint a felkelés (forradalom) kulcsfigurájának politikai vezetői alkalmatlanságát – részletesen alátámassza. Nagynak, mutat rá Gati, W. Gomulkához hasonlóan valós esélye volt arra, hogy hazáját elkormányozza "a szabadságharcosok nagyralátó elképzeléseinek és Moszkva minimális követeléseinek Szküllája és Kharübdisze között".⁹ Nagy Imre október 23-án (másodszor is) miniszterelnöki pozícióba kerülve, a desztalinizációs társadalmi mozgalom élére állhatott volna (kellett volna álljon) – akkor, amikor a felkelők követelései még egyértelműen reformkommunista célok és a hidegháború nemzetközi realitásainak keretein belül maradtak, s amikor "a forradalmat olyan mederbe terelhette volna, amelyik mértéktartó és a Szovjetuniónak elfogadható"¹⁰ lett volna. Ennek érdekében "kezdettől fogva tárgyalnia kellett volna nem csak a Szovjetunió Budapestre küldött két fő vezetőjével, Mikojánnal és Szuszlovval, de alighanem be kellett volna ülni egy repülőgépbe és el kellett volna menni Moszkvába, ott leülni és megtárgyalni az eseményeket."¹¹ Ehelyett Nagy csupán öt nappal később állt a felkelés élére, amelyet azonban akkor sem irányított; sodródott az eseményekkel, s behódolt a vezetetlenség miatt időközben radikalizálódott felkelőknek, elhallgatva előlük, hogy az egyoldalúan – a szovjetekkel való egyeztetés nélkül – megtett lépések nagy valószínűséggel katonai beavatkozáshoz vezetnek.12

   Magyarán, a forradalom miniszterelnöke híján volt a két, talán legfontosabb politikusi erénynek: az intuíciónak (a helyzetfelismerő és kezdeményezőképességnek), illetve – Gati kifejezésével – a "Deák Ferenc-i" kompromisszumkészségnek.¹³

   És – hozzátehetjük – egy harmadiknak is: a mulasztások és hibák belátásának, a konzekvenciák levonására való hajlandóságnak is… Mert bár Charles Gati Nagy politikusi fiaskójáról szóló tézisét nem terjeszti ki az exminiszterelnök 1956 utáni magatartásának s a Kádár-kormány vele szembeni – Nagy halálos ítéletébe és kivégzésébe torkollott – retorziójának megítélésére, a "rettenthetetlen és meg nem alkuvó" Nagy Imréről kialakult, lényegében konszenzusos kép (is) – éppen Gati tézise alapján – korrekcióra szorul. E már-már kanonizált szemléletben ugyanis Nagy Imre politikusi és magánemberi viselkedése megengedhetetlenül keveredik, s ez téves következtetések alapjául szolgál. Hiszen bár lehet Nagy hősi pózba merevedését "megtisztulásnak", NKVD-s előélete s egyéb tévelygései miatti magánemberi vezeklésnek tekinteni, ez azonban mit sem változtat azon, hogy mint politikus, Nagy Imre nem volt képes/hajlandó arra (sem), hogy elkerülhetetlen bukása utáni álláspontja kialakításakor tekintettel legyen az új konstellációra: a részben saját helyt nem állása miatt bekövetkezett tragikus végkifejletet követő kül- és belpolitikai realitásokra. Nagy "nem gyakorolt politikai önkritikát […] Úgy halt meg, mint igazi mártír és a valaha élt egyetlen tisztességes [sic!] bolsevik […] úgy lett hazafi, hogy közben mindvégig kommunista maradt."¹⁴ Csakhogy november 4-e után Nagy maga értelmezte "hazafiságának" s még kevésbé "kommunista" identitásának a magyar társadalom számára nem volt politikai értéke (haszna), míg "törvényes" miniszterelnöki tisztségéhez való ragaszkodása arra felettébb alkalmas volt, lehetett volna – akár bebörtönözve, akár emigrációba kényszerítve -, hogy a Kádár-kormányzat delegitimálásával tartósan nehezítse az államszocialista rendszer konszolidációját. Azét a rezsimét, amely – s a szakirodalomban ebben ma már nincs szignifikáns véleménykülönbség – a Nagy Imre nevével összekapcsolt 1953-56-os reformszocialista célkitűzések javát 1961-től politikai és gazdasági-társadalmi gyakorlattá konvertálta.

   Ha persze valaki a november 4-e utáni Nagy Imrének felmentést ad politikából, s magatartását kizárólag erkölcsi kritériumok szerint minősíti, nem járhat el másként Kádár János november 1-jei pálfordulásának megítélésében sem. Gati így is tesz, ám mondatai kellően ambivalensek ahhoz, hogy az olvasó, ha akarja, a megfogalmazásból kiolvashatja a szerzőnek azt a reális politikatörténeti értékelését, amely megfelel a mű egészére jellemző magas szakmai mércének. A szerző leszögezi, hogy miután Kádár (és Münnich) – valószínűleg Andropovtól – tudomást szerzett az október 30-i szovjet nyilatkozat visszavonásáról és a fegyveres beavatkozásról hozott prezidiumi döntésről, "választhattak: vagy árulóvá válnak, vagy hagyják, hogy az ország a sztálinista keményvonalasok kezére jusson".¹⁵ Ezután – bár "óvatosságból" feltételes módot és egyes szám harmadik személyt használ – ekként összegzi véleményét: "Hivatásos politikusok elképzelhetetlenül nehéz körülmények között meghozott, értelmes döntésnek neveznék elhatározásukat – hozzátéve talán, hogy egy hazafias érzésű politikusnak pontosan így kellett választania."¹⁶ Az értékelés enyhítéséhez fűzött morális "slafrok" az ezt követő mondatban szintén tartalmaz elismerést: "A valóságban azonban, ahol számít a tisztesség és becsület is, Kádár olyan embernek mutatkozott, aki minden határon túl képes hasznossági alapon dönteni, s akinek hiányzik az erkölcsi iránytűje."¹⁷ S hogy a message teljesen világos legyen, a gondolatmenet záró mondatában a szerző visszatér az "árulás" valós motivációjához: "A későbbi évek során [Kádár] több alkalommal is kijelentette: döntésének az volt az oka, hogy feltétlenül el akarta kerülni, hogy a Kreml a Rákosi vezette régi sztálinista gárdát helyezze vissza a hatalomba."¹⁸ Mivel Gatinak, tiszteletben tartva a történeti tényeket, nincs ellenvetése ezen érvvel szemben, Kádár szerepválasztását – kimondatlanul – hazafias, noha "morális" szempontból elfogadhatatlan cselekedetnek minősíti, szándékosan (?) nyitva hagyva, miféle erkölcsi megfontolás írhatta volna fölül a hidegháborús államközi rendszer által behatárolt, végső elemzésben Kádár, nem pedig Nagy által képviselt nemzeti érdeket.

3. Charles Gati elsősorban az előbbi – a felkelés fejetlenségét kimondó – tézisből vezeti le azt, hogy az SZKP KB Elnökségében kimunkált "cselekvésvázlatok" közül végül miért a katonai beavatkozás opciója kerekedett fölül.¹⁹ "Nem igaz – írja a szerző -, hogy a szovjetek csak az alkalmat lesték, hogy lőhessenek."²⁰ Ha a magyar követelések nem radikalizálódtak volna tűrhetetlen mértékben, Moszkvának minden oka meglett volna arra, hogy Magyarországnak "félfüggetlen", tehát a lengyel vagy akár a jugoszláv modellre hajazó státuszt engedélyezzen. A XX. kongresszuson körvonalazott, majd súlyos belső hatalmi küzdelmekben kiérlelt új szovjet politika egyik pillére ugyanis a "külső birodalom" országaival fenntartott kapcsolatok demokratizálása, azaz a szocializmushoz vezető nemzeti utak egyenjogúságának elismerése volt. Ez összefüggött és összhangban állt az 1955-ös bandungi konferencián – az afro-ázsiai országok (végső soron az el nem kötelezett mozgalom) "zászlóbontó" tanácskozásán – elfogadott Dasza Silával, a nemzetközi kapcsolatok tíz alapelvével,²¹ amit Moszkva a gyarmati sorból fölszabadult (vagy fölszabadulásukért harcoló) országok felé történő külpolitikai nyitás (a hruscsovi politikai innováció másik pillére) normájaként fogadott el.

   Tekintetbe kell venni ugyanakkor, hogy a Sztálin utáni szovjet vezetés, s mindenekelőtt Nyikita Hruscsov felfogásában az államközi kapcsolatok desztalinizációjának – amely, mint ismeretes, a két világrendszer tartós, békés egymás mellett élésének elvén nyugodott²² – két, egymást feltételező oldala volt. Egyfelől, elsősorban Jugoszlávia és Kína igényeinek eleget téve, a "szocialista pluralizmus" jegyében a Szovjetunió a korábbinál lényegesen nagyobb mozgásteret engedett vagy ismert el a rendszerbiztonság területén, illetve, mintegy a lenini politikához való visszatérés részeként, pártfogásába vette Ázsia és Afrika népeinek "ébredését", a gyarmati függés lerázását célzó küzdelmét. Másfelől egyidejűleg arra törekedett, hogy két- és többoldalú megállapodásokon, szerződéseken keresztül intézményes garanciát teremtsen a szovjet állam külső biztonsága számára. E célt szolgálta a szovjet diplomácia aktív fellépése az ENSZ intézményrendszerében éppúgy, mint Moszkva korábban ismeretlen igyekezete "barátsági és együttműködési szerződések" megkötésére a fel nem osztott, Európán kívüli térségek minél több fontos államával (Egyiptomtól Szírián át Indiáig), illetve legfőként: a Varsói Szerződés Szervezetének (VSZ) tető alá hozása. A VSZ-t aláíró államok kötelezettségvállalása a "kölcsönös, testvéri segítségnyújtásra" sub rosa a Szovjetunió biztonságpolitikai érdekkörébe tartozó országok korlátozott szuverenitásának elvét tartalmazta.²³ "Ez, ha nemzetközi jogi alapot nem is, mérlegelendő és – miként a Gati negyedik tézisében részletezett amerikai magatartás egyértelműen megmutatta – az USA és szövetségesei részéről ténylegesen akceptált hivatkozást nyújtott Moszkvának ahhoz, hogy a desztalinizáció kelet-közép-európai hatásaiban rejlő külső biztonsági kockázatokat – az általa megfelelőnek ítélt módszerrel – elhárítsa."²⁴

   Megjegyzendő, hogy a szovjet vezetés, az 1953-as keletnémet munkásfelkelés(ek)től az 1980-81-es lengyel válságig bezárólag, a katonai fellépést általában akkor mérlegelte (illetve szánta rá magát fegyveres beavatkozásra), ha valamely VSZ-tagállam rendszerbiztonsága és szövetségi hűsége – ezen keresztül a Szovjetunió külső biztonsága – egyszerre forgott kockán. Moszkva láthatóan jobban tűrte a szovjet felügyelet enyhítésére irányuló erőfeszítéseket, ha ezeket olyan nacionalista kommunista elitek vagy személyek kezdeményezték (Tito, Jugoszlávia, 1948; Gomulka, Lengyelország, 1956; Hodzsa, Albánia, 1961; Ceausescu, Románia, 1964), amelyek/akik egyébként a sztálini modellhez hasonló, keményvonalas belpolitikát folytattak.²⁵ Ugyanakkor, ha valamely szocialista ország kül- és biztonságpolitikai kérdésekben feltétlen hűséget, megbízhatóságot mutatott, a szovjet vezetés az államszocialista berendezkedés új (al)típusainak kísérleteivel kapcsolatban – például a részleges (a köztulajdon dominanciáját meghagyó) piaci átalakítással szemben az 1968 utáni Magyarországon, vagy a gazdaságszervezés "kibernetikus-technokrata" reformja iránt az NDK-ban és Csehszlovákiában az 1970-es években²⁶ – szintén türelmet mutatott. Az átléphetetlen határt, úgy tűnik, az egypártrendszerű politikai struktúra megtartása jelentette, amely a köztulajdon dominanciájának politikai biztosítéka, s ezen keresztül az államszocializmus "szubsztanciájának", a politika gazdasági-társadalmi integráló szerepe fenntartásának feltétele volt.²⁷ Bár a szovjet vezetők aligha voltak tisztában e problémakör elméleti összefüggéseivel, tény, hogy "az SZKP határozatai […] mindig erőteljesen hangsúlyozták az állam és a politikum meghatározó szerepét a szocialista építésben".²⁸

   Ismeretes, hogy az 56-os magyar felkelésről kialakított szovjet megítélés s az ehhez szabott magatartás – több hónapos tétovázás után²⁹ – véglegessé-végzetessé az SZKP KB Elnökségében október 30-ról 31-re bekövetkezett száznyolcvan fokos fordulat nyomán vált.³⁰ Hogy erre sor került, ennek súlyponti mozzanata Gáti szerint egyértelműen a Köztársaság téri pártház októberi 30-i ostroma volt. "Hruscsov számára – és Mikojan kivételével az egész szovjet vezetés számára – ez, a kommunisták kaotikus körülmények között történt lemészárlása volt elfogadhatatlan és tűrhetetlen. […] a mindennél erősebb, zsigeri reakciót a zűrzavartól való félelem […] váltotta ki. Ha Nagy Imre képes lett volna megakadályozni a Köztársaság téren történteket, s […] elszánt, független gondolkodású, de az erőviszonyokkal azért tisztában lévő kommunistaként tudott volna feltűnni, jó esélye lett volna arra, hogy maga teremtsen rendet háza táján."³¹

   A második számú ok, ami Hruscsovot, majd hatására az egész Prezidiumot előző napi, "félszívvel"³² meghozott döntésük megváltoztatására késztette, Nagy Imrének az egypártrendszer felszámolásáról szóló, október 30-án tett bejelentése volt. (Ezt – Gáti szerint – megelőzte Mikojan Tildy Zoltánnak, Nagy Imre helyettesének adott aznapi önhatalmú tájékoztatása arról, hogy "a Kreml elfogadta a többpártrendszer magyarországi bevezetésének gondolatát".³³ )

   E két, döntő jelentőségű megfontolás mögött az a szovjet felismerés állt, hogy a 30-i nyilatkozatban megfogalmazott "maximális politikai engedmény",³⁴ azaz a helyzet konszolidálása "a kommunista rendszer és a szovjet blokk egységének megőrzése mellett"³⁵ a Nagy Imre-kormány vezetésével mégsem teljesülhet.

   A fegyveres beavatkozást megalapozó többi külpolitikai mozzanat e kardinális szempontot inkább csak alátámasztotta, kiegészítette – részben post factum. Ilyen volt a Moszkvában tartózkodó kínai pártdelegációnak a magyar helyzetről formált sajátos véleménye,³⁶ illetve a fegyveres beavatkozás indokainak lengyel és jugoszláv elfogadása. Tito "nemcsak helyeselte a Kreml elhatározását – írja Gati -, de azt is felajánlotta, hogy Nagy Imrét a budapesti jugoszláv nagykövetség épületébe csalja – aztán engedi, hogy a KGB elrabolja és Romániába hurcolja".³⁷

   A szovjet csapatok Budapestről való kivonása megkezdésével egy időben, október 29-én új, háborús fázisába lépett szuezi válság nyilvánvalóan szintén befolyással volt a Magyarországgal kapcsolatos moszkvai döntésekre. Előbb, 29-én és 30-án a békés megoldáshoz szolgáltatott érveket,³⁸ 31-én viszont az új szuezi konstelláció már az intervenció egyik – ha nem is a legfőbb – érve volt: "Ha mi elhagyjuk Magyarországot, ez felélénkíti az amerikaiakat, az angolokat és a franciákat – az imperialistákat. Úgy fogják majd fel a dolgot, mint gyengeségünket, és támadni fognak… Egyiptomhoz akkor hozzátesszük Magyarországot. Nincs más út. Ha ez az álláspont támogatásra talál, ha osztják ezt, akkor elgondolkodunk, miképpen cselekedjünk."³⁹

   Végül a magyar felkelés fegyveres felszámolásáról szóló október 31-i szovjet döntés meghozatalában nyilvánvalóan fontos szerepet játszott az a körülmény, hogy Moszkva az előző néhány nap során egyértelmű biztosítékot kapott Washingtontól: "az Egyesült Államok nem szándékozik semmit sem tenni Lengyelország vagy Magyarország érdekében".⁴⁰

4. Ehhez kapcsolódik Charles Gati negyedik tézise, mely Washington 1956-os magyarországi, tágabban 1947-56 közötti kelet-európai politikáját minősíti, ekképpen: "az Egyesült Államok – ha mégoly határozott és kihívó politikát folytatott is – tájékozatlan és félretájékoztatott volt a változás kilátásai tekintetében".⁴¹ Véleményét a korábban (az 1980-90-es években) hozzáférhetővé vált amerikai külügyminisztériumi források s ezek gazdag szakirodalmi feldolgozásai ismeretén túl az először általa kutatott CIA-levéltári dokumentumok alapján fejti ki. "Jelenünkből visszatekintve – írja – nem az a kérdés tűnik a legfontosabbnak, hogy miért nem volt hajlandó az Egyesült Államok küzdeni Magyarországért egy olyan helyzetben, amely könnyen a harmadik világháború előjátékává válhatott volna; ennél sokkal érdekesebb kérdés, hogy miért nem volt hajlandó a propaganda és a diplomáciai csatornák lehetőségeit felhasználva józanabb és szerényebb célokat támogatni? Miért nem érezték többnek a keveset a semminél?"42

   Az USA kelet-európai politikáját Gati "három különböző prizmán" keresztül, a "mit mondott, mit tervezett, […] mit tett Amerika"⁴³ kérdésfelvetése alapján veszi szemügyre. Washington magyarpolitikájáról azonban a Vesztett illúziók nem sokat tesz hozzá ahhoz a képhez, amit Békés Csaba⁴⁴ , Borhi László⁴⁵ , Kovrig Bence (Bennett Kovrig)⁴⁶ vagy John C. Campbell⁴⁷ írásai alapján eddig is tudhattunk.⁴⁸

   Minthogy munkáját Gati amerikai olvasóknak is – vagy tán elsősorban éppen nekik – szánta, a könyvben túlságosan is bő teret kap a dullesi felszabadítási doktrína jegyében folytatott propaganda⁴⁹ és az 1956-os kelet-európai válság során tanúsított tényleges amerikai politika különbözősége. Következtetéseit nemegyszer meglehetősen indulatos vagy szarkasztikus formában fogalmazza meg: "Az Egyesült Államok Hollywood és a Madison Avenue legjobb technikáinak ötvözésével felajánlott egy terméket – a felszabadítást -, amelyet azonban soha nem kézbesített. A reklám megtévesztő volt, de meggyőzte Kelet-Európa elnyomott népeit arról, hogy ügyüket Amerikai is magáénak tekinti, s a szovjet elnyomókkal is elhitette, hogy Amerika kérlelhetetlen ellenség, akivel számolni kell."⁵⁰ Gati "képmutatónak" nevezi az amerikai magatartást, s "a közönséges politikai elemzések segítségével […] megmagyarázhatatlan igazság"-nak tartja, "hogy az Egyesült Államok kormányzata nemcsak a külvilágot, de saját magát is félrevezette a kommunizmussal kapcsolatos szándékai tekintetében".⁵¹ Az amerikai közszereplők, írja, "szinte vallásos bizonyossággal hittek a szavak erejében. Ebben a tekintetben vérbeli idealisták voltak – saját illúzióik áldozatai."⁵² Gáti náluk is elmarasztalóbb ítéletet mond az olyan "cinikus" politikusokról, mint Richard Nixon, akinek egy szigorúan titkos nemzetbiztonsági megbeszélésen elhangzott megjegyzését a könyv egyik fejezetének mottójaként idézi: "[…] az Egyesült Államok szempontjából nem volna maga a megtestesült rossz, ha a szovjet vasököl ismét lesújtana a szovjet tömb valamelyik országában, noha mindent összevetve kívánatosabb lenne, ha a Szovjetunióval és csatlós államaival való kapcsolatban folytatódna a jelenlegi enyhülési folyamat."⁵³ "Arcátlansága mögött – jegyzi meg a szerző – feltehetőleg politikai megfontolások húzódtak; nem feltétlenül a szovjet tábor csatlós államait szerette volna megszabadítani a Kreml uralmától, hanem a Kongresszust a demokratáktól."⁵⁴

Minthogy Gati érvelése e kérdésben (is) a politika felszínén marad, amihez ráadásul ismét morális szempontokat társít, nem veheti észre, mi a reális szerepe a hidegháborús retorikának, illetve tágabban az amerikai (és hasonlóképpen a szovjet) diskurzus és praxis közötti – a könyvben oly ékesszólóan ábrázolt – szakadéknak az ekkor in statu nascendi hidegháborús államközi rendszerben.

A második világháború után az Egyesült Államok előtt, hogy hegemón helyzetét a világrendszerben megőrizze-megszilárdítsa, két fő feladat állt:⁵⁵ (1) mielőbb stabil világrendet kellett teremtenie; (2) a fejlett centrumrégiók gazdasági szanálásával megfelelő keresletet kellett létrehoznia virágzó s szinte versenytárs nélkül maradt gazdasági vállalkozásai számára. Ami az első feladatot illeti, ezt Amerika "két részletben oldotta meg":⁵⁶ megalkotta a világrend formális keretéül szolgáló (eredetileg a roosevelti "egységes világ" elképzelésen nyugvó) ENSZ-intézményrendszert, illetve "a Jaltai Egyezmény néven ismertté vált megállapodásban" "megegyezésre jutott az 1945 utáni világ egyetlen komoly katonai hatalmával, a Szovjetunióval".⁵⁷ A jaltai rendszernek, Wallerstein szerint, három alapvető eleme volt: (1) a tényleges – európai s részben távol-keleti – érdekszféra-felosztás (ott, ahol a két vezető hatalom haderői érintkeztek egymással); (2) a világrendszerről való részleges szovjet leválás (delinking – déconnexion⁵⁸ ) elfogadása;⁵⁹ valamint (3) a saját hatalmi övezetében való politikai ellenőrzés megszilárdítása érdekében mindkét fél "joga" arra, hogy "erőteljes, kölcsönösen ellenséges retorikát alkalmazzon" a másikkal szemben.⁶⁰

A "jaltai" megállapodás, azaz a szuperhatalmi, bipoláris kompromisszum – vagy ahogyan később, a szovjet-kínai viszony megromlása után Peking és a nyugat-európai maoista szélsőbaloldal értelmezte: társuralom (kondominium) – azonban nem egyik percről a másikra, aktusszerűen jött létre, hanem az 1945-56 (vagy inkább az 1945-63) közötti nagyszámú nemzetközi konfliktus megpróbáltatásai eredményeként formálódott ki.

E próbatételek sorában 1956 ikerválsága: a kelet-európai és a szuezi válság különlegesen fontos szerepet töltött be.⁶¹ Úgy is fogalmazhatunk, hogy a hidegháborús államközi rendszer nagyrészt 1956 fejleményeinek hatására lépett az első (nyers, alapvetően konfrontatív) szakaszból érett (jellemzően kompetitív és kooperatív) periódusába, vagyis az enyhülésbe.⁶² Ebben négy különálló, ám egymáshoz illeszkedő és egymást erősítő momentum játszott szerepet:

1. 1956 megszilárdította a második világháború utáni status quót; kiszámíthatóbbá vált a két politikai-katonai tömb egymáshoz való viszonya.
2. Európa "előszobája", a Közel-Kelet visszavonhatatlanul kikerült egy letűnt korszak főszereplői: Nagy-Britannia és Franciaország befolyása alól. Ezzel egy időben a Földközi-tenger keleti medencéje és Nyugat-Ázsia is beemelődött a közvetlen amerikai-szovjet szembenállás erőterébe.
3. Párizs szuezi fiaskója nyomán döntő fordulat állt be az algériai háborúban, ami felgyorsította az afrikai dekolonizáció folyamatát.
4. Gamal Abdel Nasszer politikai megdicsőülése "fazont" adott a felemelkedő harmadik világ⁶³ önálló nemzetközi politikai érdekképviseletének: 1956 után kialakult az államközi rendszer harmadik érdekcsoportja, az el nem kötelezett államok mozgalma, amely számára a kelet-nyugati szembenállás fokozatosan szélesíthető mozgásteret jelentett. "Esélyt a felzárkózásra, amit az Észak, a modernizáció feltételeit birtokló centrumállamok megosztottsága kínál, s amely megfelelő politikával kiaknázható."⁶⁴

Jegyzetek

¹ M. Kramer az elmúlt tíz év során az 1956-os lengyel és magyar válsággal kapcsolatos szovjet politikáról maga is fontos tanulmányokat közölt; lásd Gati könyvének válogatott irodalomjegyzékét: 246. o.

2 John Lukacs: "Hozzászólás Charles Gati 1956-ról írt könyvéhez "; Szigethy András: "A világbutaság történelme ". Népszabadság, 2006. szeptember 2.

3 Varga László: "Új kérdések és válaszok 56-ról ". Élet és Irodalom, 2006. szeptember 22. 50. évf. 38. szám

⁴ Jeszenszky Géza: "Elkerülhető volt-e az 56-os forradalom leverése? " Magyar Szemle, 2006. 9-10. sz., október.

5 Bartus László: "Charles Gati forradalma ". Amerikai Magyar Népszava – Szabadság, 2006. október 25.

6 Elfogadva elsősorban Eörsi László (Mítoszok helyett, 1956. Noran Kiadó, Budapest, 2003) és Gyurkó László (A bakancsos forradalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001) becslését.

7 Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 13.

8 Gati: i. m. 13. (Kiemelés a szövegben.)

9 Uo.

¹⁰ Uo.

¹¹ Interjú Charles Gatival . Kossuth Rádió, Szülőföldünk – Magyarok a nagyvilágban, 2006. szeptember 15.

¹² Manapság divatba jött nálunk a politikusok "hazugságainak" az "erkölcsösség" piedesztáljáról való megbélyegzése. Föltéve – bár nem megengedve -, hogy az ilyen "magas lóról" (lásd a Legfőbb Közjogi Méltóság nyilatkozatait ez év szeptember-októberében) elkövetett moralizálásnak van bárminemű politikatörténeti relevanciája, említésre méltó Gati két – meglehetősen kemény – megjegyzése. A szerző szerint a november 1-je és 4-e közötti nyugalom az "önbecsapás luxusa", a "tudatlanság áldása" volt, aminek hátterében az állt, hogy a magyar miniszterelnök elhallgatta a közvélemény előtt, hogy "a semlegesség kinyilvánításának közvetlen oka a már meg is kezdődött szovjet invázió" volt (195. o.). Másrészt, mutat rá Gati, Nagy utolsó nyilvános megnyilvánulásának (a november 4-én hajnalban elmondott rádióbeszédnek) három állítása közül kettő "nem volt igaz": a magyar csapatok – minthogy a miniszterelnök (helyesen) "nem utasította a magyar hadsereget a sokszoros túlerő elleni értelmetlen és reménytelen küzdelemre" – nem "álltak harcban", s mint ismeretes, a kormány sem volt "a helyén". "A Nagy Imre-beszéd jelentése és különösen célja zavarba ejtően homályos – azóta is" – jegyzi meg Charles Gati (196. o.).

¹³ Megjegyzendő, hogy ez a vélemény az eseményekkel szinte egy időben is megfogalmazódott. Isaac Deutscher például már 1956. november 15-i cikkében kifejtette: a szovjetek annak reményében vonultak ki október 23-a után, hogy "ez lehetővé teszi Nagynak, hogy nemzeti kommunista rendszert alakítson ki, amely, akárcsak Gomulkáé, a szovjet blokkban marad. Ez a remény két vagy három nap múlva meghiúsult, amikor nyilvánvalóvá vált a magyar kommunizmus felbomlása, és Nagy kilépett a Varsói Szerződésből." Melvin J. Lasky (ed.): The Hungarian Revolution. A White Book (Secker and Warburg, London, 1957) alapján idézi: Rainer M. János: "Nagy Imre. Egy XX. századi magyar életút a világban ". Élet és Irodalom, 2006. június 16.

¹⁴ Gati: i. m. 222.

¹⁵ Uo. 192.

¹⁶ Uo. (Kiemelés: L. Gy.)

¹⁷ Uo. (Kiemelés: L. Gy.)

¹⁸ Uo.

¹⁹ Ennek részleteiről lásd Dobos Gábor e számunkban közölt dolgozatát.

²⁰ Gati: i. m. 14. o. (Kiemelés a szövegben.)

²¹ Ez az 1954-es kínai-indiai közös nyilatkozatba foglalt Pancsa Sila, az öt vezérelv kibővítése volt, amely a szintén 1954-es, jugoszláv-indiai kezdeményezésű pozitív semlegességgel együtt az el nem kötelezett mozgalom politika fundamentumává vált.

²² Szemben az osztályharc kiküszöbölhetetlen éleződésének, s emiatt az újabb világháború elkerülhetetlenségének sztálini-zsdanovi koncepciójával.

²³ Még ha nem is abban az explicit formában, ahogyan azt 1968 után a "Brezsnyev-doktrína" tartalmazta. A szerződés szövegét lásd: Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1945-1982, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1985, 283–288.

²⁴ Vö. Lugosi Győző: "Az ikerválság. 1956". In: Poór János (szerk.): Ötven nagyon fontos évszám. Lord Könyvkiadó, Budapest, 1995, 338. Egyébként alighanem ennek jugoszláv részről való felismerése miatt hiúsult meg Hruscsov várakozása, hogy 1955. júniusi belgrádi "Canossa-járása", majd a Belgráddal való külkapcsolatok szorosra fűzése (benne első helyen éppen a magyar válsággal kapcsolatos magatartás szovjet-jugoszláv egyeztetése) előbb-utóbb elvezethet Jugoszláviának a szocialista táborba történő teljes körű integrálásához, beleértve akár a Varsói Szerződésbe való belépést is. Lásd ehhez Békés Csaba tanulmányát: "Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban?". In: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 339–360.

²⁵ Azaz a hatalomgyakorlás monopolisztikus, nem pedig gramscii értelemben vett hegemonisztikus formáját valósították meg. Lásd Szigeti Péter vitaindító tanulmányát az államszocializmus történelmi helyéről: "Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok". Eszmélet, 58. sz., 2003. nyár, 40.

²⁶ Szigeti: i. m. 41.

²⁷ Lásd uo. 39, 53.

²⁸ Wiener György: "Hozzászólás az államszocializmus-vitához". Eszmélet, 60. sz., 2003. tél, 56.

²⁹ A témakör gazdag – javarészt már a megnyitott szovjet levéltári források alapján íródott – irodalmához lásd Dobos Gábor bibliográfiáját.

³⁰ "Mire a Pravda eljutott olvasóihoz – írja igazi újságírói fordulattal Gati -, a nyilatkozat érvénytelen és érdektelen volt." (Gati: i. m. 186.)

³¹ Uo. 209-210. o.

³² A kifejezés Krausz Tamástól származik: Az 1956-os magyarországi felkelés nemzetközi összefüggéseiről. Az SZKP KB Elnökség üléseinek döntései a világpolitika tükrében. Kézirat.

³³ Gati szerint Mikojan erről nem egyeztetett Szuszlovval, a másik moszkvai küldöttel, s nem kérte ki előzetesen az SZKP KB Elnökségének véleményét sem.

³⁴ Békés: i. m. 359.

³⁵ Uo.

³⁶ A kínaiak november 1-jén a kivonulásról szóló október 30-i szovjet döntést hivatalosan üdvözölték, miközben a Prezidium 30-i ülésén a kínai delegációt vezető Liu Sao-csi a magyar helyzetről úgy foglalt állást, hogy "a csapatoknak Magyarországon és Budapesten kell maradniuk". Krausz: i. m.

³⁷ Gati: i. m. 191. o.

³⁸ Hruscsov a terjeszkedő politika látszatának elkerülését hangsúlyozta, mondván, különbözni kell az angoloktól és a franciáktól, akik "Egyiptomban főzik a kását". "Ne kerüljünk velük egy társaságba." Idézi: Krausz: i. m.

³⁹ Idézi Krausz: i. m. A Gati-könyvben található szöveg a Mark Kramer-féle angol fordítás (Cold War International History Project 8-9. sz. 1996/1997. tél) továbbfordítás magyarra, s ezért eléggé távol áll az eredeti orosz szövegtől.

⁴⁰ Békés Csaba: "Az amerikai kormány és a magyar semlegesség 1956-ban". Évkönyv III. – 1994. 1956-os Intézet, Budapest, 1994. 176.

⁴¹ Gati: i. m. 14.

⁴² Uo. 15–16. (Kiemelés a szövegben.)

⁴³ Uo. 74.

⁴⁴ Az idézett műveken kívül például "Egy megvalósulatlan amerikai javaslat a magyar forradalom megsegítésére 1956-ban". Holmi, 1993/10. sz.; "The 1956 Revolution and World Politics". The New Hungarian Quarterly, 36. évf. 1995.

⁴⁵ "Az Egyesült Államok Kelet-Európa-politikájának néhány kérdése, 1948-1956". Történelmi Szemle, 37. évf. 1995. 3. sz.; "Az USA és Kelet-Európa, 1948-1958". História, 18. évf. 1996. 1. sz.; "Rollback, Liberation, Containment or Inaction? U. S. Policy and Eastern Europe in the 1950s". Journal of Coldwar Studies, 1. 1999. Borhi ez irányú kutatásait összegezte "Az USA és a magyar forradalom" című előadásában az MTA és a Budapesti Európa Intézet Az 1956-os forradalom a világpolitikában címmel, 2006. szeptember 7-én megrendezett nemzetközi tudományos konferenciáján.

⁴⁶ The Myth of Liberation: East-Central Europe in U.S. Diplomacy and Politics since 1941. John Hopkins University Press, Baltimore, 1973; s főleg: Of Walls and Bridges. The US and Eastern Europe. New York University Press, New York, 1991; "Felszabadítók. A nagyhatalmak és Magyarország 1956-ban". In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Tanulmányok. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995.

⁴⁷ "Az Egyesült Államok kormánya és a magyar forradalom". Világosság, XXXII. évf. 1991. 10. sz.

⁴⁸ Azonkívül, hogy immár eredeti források is bizonyítják: a CIA értékelésében Magyarország a balkáni államokkal együtt a legalacsonyabb fontossági besorolást kapta. Lásd Gati: i. m. 76-77.

⁴⁹ Amelyben a főszerep a müncheni Szabad Európa Rádiónak jutott. A könyv hosszú oldalakat szentel a SZER – s különösen annak magyar részlege – dicstelen 56-os szerepének.

⁵⁰ Gati: i. m. 76.

⁵¹ Uo. 215.

⁵² Uo.

⁵³ Uo. 73. A kijelentés 1956. július 12-én hangzott el.

⁵⁴ Uo. 215. o.

⁵⁵ A gondolatmenet Immanuel Wallersteiné: "Globalizáció vagy az átmenet korszaka? A világrendszer alakulásának hosszú távú szemlélete". Eszmélet, 43. sz., 1999. ősz, 18-20.

⁵⁶ Wallerstein: i. m. 19.

⁵⁷ Uo.

⁵⁸ Lásd ehhez főként Samir Amin számos munkáját, például: La Déconnexion. Pour sortir du systčme mondial. La Découverte, Paris, 1986.

⁵⁹ Aminek inverzén annak szovjet részről való akceptálása állt, hogy a Szovjetunió és "külső birodalmának" államai kimaradnak az amerikai finanszírozású újjáépítésből (Marshall-terv).

⁶⁰ Wallerstein: i. m.

⁶¹ Mindkét válság két komponensű volt, azaz nem csak a lengyel és a magyar események interferáltak, hanem az egyiptomi és az algériai válság is összefüggött. Sőt, az egyidejűség miatt vitathatatlan a két válságrégió eseményeinek egymásra hatásai is. Ezt a szakirodalomban a legadatoltabban Salgó László munkája mutatta be (A szuezi háromszög – 1956. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986), amely – mivel a magyarországi felkelést a Kádár-rendszer szempontjai szerint értelmezi (magyarán: ellenforradalomról beszél) – méltánytalanul merült feledésbe.

⁶² Lásd ezzel kapcsolatban Gati fejtegetését az amerikai külpolitika három, "egymástól teljesen független" (sic!) vonulatáról (konfrontáció, versengés, együttműködés). Eszerint az eisenhoweri-dullesi külpolitika kettőssége, ellentmondásai a konfrontációról (felszabadítás) a versengésre és együttműködésre (fellazítás és détente) való átmenetből eredtek (101–103.).

⁶³ A "Third World", "Tiers-Monde" fogalma – Alfred de Sauvy francia demográfus 1954-es "találmánya" – a nemzetközi viszonyok leírásánál ezután kerül használatba.

⁶⁴ Lugosi: i. m. 341.

Mansfeld -Magasabb szempontból (rend. Szilágyi Andor) 2006. A film honlapja.

A közelmúlt politikai zavargásai nemcsak azt bizonyították, amit eddig is tudni lehetett, nevezetesen, hogy a parlamenti választásokon másodszor is vesztes pártvezér nem fogja elásni a csatabárdot 1956 ötvenedik évfordulója alkalmából, hanem azt is, hogy valójában milyen mély szakadék tátong '56 megítélésében a különböző társadalmi csoportok között. A múlt feldolgozatlanságát többnyire a történészek szokták hangsúlyozni, itt azonban nem a szakirodalom hiányosságairól van szó, hiszen 1956, legalábbis a rendszerváltozás óta, az egyik legjobban kutatott hazai témák egyike. A forradalom emlékének felhasználása – például azoknak a fiataloknak a körében, akik a rendőrök ellen emelt barikádokon '56 örököseinek érezték magukat – azonban egyértelműen azt bizonyítja, hogy az események megítélését a köztudatban nem a tényfeltáró történeti munkák, mint inkább a mítoszok alakítják. 1956 vonatkozásában azonban azt kell mondanunk, hogy nem csak a minimális nemzeti konszenzus hiányzik arról, mi is volt valójában a "történelmi" '56, hanem a róla kialakított mítoszok is nagyon különbözőek.

A nemzeti mitológiából (is) hiányzó konszenzus egy példája éppen Mansfeld Péter, akit 18 éves korában államellenes szervezkedés, terrorbanda szervezése és gyilkosságra való szövetkezés vádjával 1959-ben kivégeztek. A megtorlások legfiatalabb áldozatát 1990-ben rehabilitálták, és szinte azonnal megkezdődött az alakja köré szőtt mítoszok gyártása. Ezek közé tartozott, hogy a fiút 1956-os forradalmi tevékenysége miatt érte a megtorlás, illetve hogy a kivégzéssel a hatóságok szándékosan megvárták a 18. születésnapját. A történész Eörsi László több munkájában is bebizonyította, hogy a legendák egy része teljesen alaptalan.¹ A fiatal és tehetséges szakmunkástanuló, aki második helyezést ért el a szakma legjobb ipari tanulója címért folyó versenyben, nem 1956-os tevékenysége miatt került először összeütközésbe a rendszerrel, hanem kisebb-nagyobb tolvajlások okán. A vizsgálati fogságból kiszabadulva a fiú barátaival "bandát" szervezett, de akcióikból (gépkocsilopás, egy rendőr fegyverének az elvétele – akit először megfenyegettek, hogy megölik, de aztán bántatlanul elengedték -, illetve egy, Mansfeld volt cellatársát feljelentő feleség megbüntetésének a terve, akit a fiúk meg akartak ölni, később pedig erőszakolni, de mivel a nő helyett a férjet találták otthon, elálltak a bosszú tervétől) még ekkor sem volt egyértelmű, hogy mennyire fűtötte őket a politikai ellenállás gondolata, illetve mennyiben voltak ezek az akciók egyszerű kamaszkori balhék.

Eörsi László szerint Mansfeld valójában a börtönben vált politikai ellenállóvá, mint ahogyan erkölcsi nagysága is ott mutatkozott meg igazán: a fiú a reménytelen helyzetben is mindent megtett, hogy mentse a többieket, elsősorban Blaski József nevű barátját, aki akkor már nagykorú volt, és magára vállalta a felelősséget a "bandavezérségért", illetve az akciók szervezéséért, amelyekkel, úgymond, a forradalmat szerette volna újjáéleszteni. A másodfokú bíróság végül éppen a fiú hajlíthatatlansága miatt változtatta meg Mansfeld életfogytig tartó büntetését halálbüntetésre, mivel viselkedése javíthatatlan "ellenforradalmárnak" mutatta a fiút, akinek elfogatása után volt egy sikertelen szökési kísérlete is. Mansfeld Péter "bűnei" természetesen távolról sem indokolnak egy ilyen súlyos ítéletet, és kétségtelen, hogy 1956 nélkül nem is lehetett (vagy kellett) volna politikai ügyet kreálni a "banda" akcióiból. (Mansfeld korábbi tolvajlásaiért egyéves börtönbüntetést kapott, de a végrehajtást háromévi próbaidőre felfüggesztették, és a munkahelyén is megbocsátottak neki.) Mártíriumában azonban vajmi kevés szerepe volt 56-os múltjának, mint ahogyan a hatóságoknak – sajnos – a kivégzéssel sem kellett volna megvárniuk a 18. születésnapját, mivel az 1957. július 15-én hatályba lépett 34. sz. rendelet lehetővé tette a fiatalkorúak halálbüntetését.²

Filmeken azonban ne kérjünk számon történeti igazságokat, mint ahogyan a vadnyugat mítoszának megteremtését is meglehetősen egyoldalú történeti narratívák alakították. A rendezőnek szíve joga a kezdetektől tiszta lelkű forradalmárnak látni (és láttatni) hősét, aki fegyverét is pénzért veszi egy barátjától, és amikor letartóztatása alatt "szembesítik" az akkor már megkínzott fiút egykori gyári főnökével, rögtön kiderül, hogy a motorbicikli ellopására, amely miatt korábban elítélték, természetesen a háromgyerekes családapa vette rá, aki elhitette a naiv Mansfelddel, hogy a járművet csak "fusizásra" veszi kölcsön, hogy el tudja tartani a három gyerekét, és a mérnök "elvtárs" is tud a dologról. Miután kiderül, hogy a munkásnak tényleg három gyereke van, az okos főhadnagy azonnal átlátja, hogy a fiú igazat mondott, és innen már magától értetődik mindenki számára, aki csak egy kicsit is tisztában van a Kádár-rendszer működési mechanizmusával, hogy a lelepleződött atyát rögtön beszervezi gyári besúgónak. Az is magától értetődik persze, hogy az egész beszervezés a legnagyobb titokban, az "ellenforradalmár" Mansfeld orra előtt folyik, sőt, a főhadnagy még a besúgó álnevét is elismétli a fiú előtt. De hát nyilván szükség van erre, hogy a Kádár-korszakban mégoly tájékozatlan néző is azonnal megértse, hogy "azok" a kommunisták nemcsak szörnyetegek voltak – ahogy egy egyébként szimpatikusan tárgyilagos szereplő hangsúlyozza -, hanem ráadásul hülyék is.

A rendező természetesen feláldozhatja a történeti valóságot a "magasabb" humanizmus oltárán – azt azonban éppen az utóbbi nevében megjegyezhetjük, hogy míg a filmbéli Mansfeld valóságos Grál-lovaggá magasztosul (a nemi erőszak terve például szóba sem kerül, sőt, a fiú még a meztelen nőt kukkoló fiatalabb "bandatagokhoz" sem csatlakozik; kapcsolata a barátnőjének mondott lánnyal mély, jelentőségteljes pillantásokra szorítkozik, amelyeket főleg a lány vet a filmben kifejezetten szűziesnek ábrázolt fiúra), addig a filmben egyébként többször is nevesített Vágó Tibor bírót nyilván nem illeti meg a minimális emberi méltósághoz való jog. Az egész filmen végigvonuló "magasabb szempontból " sem érthető meg ugyanis, hogy miért kell az ítéletre váró fiúknak (és szegény nézőknek) végigszenvedniük, amint a bíró lassított felvételben kanalazza kislábaskából az ebédjét, hacsak azért nem, hogy a bíró alakja a lehető legellenszenvesebben mutatkozzon meg a naiv néző előtt, aki netán még nem tudná, hogy a kommunista bírók nemcsak véreskezű szörnyetegek voltak, hanem rendes étteremre sem telt nekik. A bíró felülről fényképezett feje és a József Attila felejthetetlen verséből itt maradt lábaska (szintén felülről) nyilván adekvátan fejezi ki a sokat hangoztatott "magasabb szempontot", ahhoz azonban nem kell magasabb filmes iskola, hogy az ember tudja, ügyes beállítással mennyit lehet rontani (vagy javítani) egy figurán. Ha az alkotónak nem jutott eszébe ennél valamelyest szimbolikusabb kifejezésmód, hogy érzékeltesse a bíróról és az eljárásról alkotott véleményét, akkor a "magasabb" művészet nevében igazán eltekinthetett volna ettől az ízléstelen és méltatlan jelenettől.

A film alapvető problémája tehát nem a történeti igazság hiánya, hiszen attól még születhetnének a Mansfeldből mítoszok – vagy legalábbis minden együtt volt ahhoz, hogy a film közönségsiker legyen. Az alaphelyzetet még egy hollywoodi filmrendező is megirigyelhetné, hiszen a nagy elődök – A Pál utcai fiúk és a Valahol Európában – óta lehet tudni, hogy gyerekekkel bukni nagyot nem lehet, pláne akkor, ha a gyerekek igaz ügyért harcolnak, és ráadásul még üldözik is őket. Miután hősünk szülei válása miatt még édesapját is elveszítette, illetve meg van áldva egy, csak a gyermekeiért élő, elgyötört édesanyával, még a lélektani háttér is tökéletes a Valahol Európában sikerének megismétléséhez (ahol a főszereplő fiú egy intézetből szökik, a lány családját pedig deportálták).

A Mansfeldnek mint közönségfilmnek mindezek dacára sikerül teljesen megbuknia, és ezért kivételesen nem a szórakoztatóipar színvonaltalan termékein elbutult közönséget, mint inkább a filmet lehet okolni. Itt természetesen fel lehet sorolni a film alapvető hibáit, amit egyébként meg is tettek a kritikusok, például azt, hogy a film a kezdeti izgalmak után tömény unalomba fullad, amiből a malmozás izgalmai és a szovjet elvtárs alig észrevehető magyar akcentusa csak ideig-óráig tudja kizökkenteni a nézőt, aki még nem eléggé járatos az ávósok világában, és ezért például meglepődik azon, amikor Bárányos elvtárs meglepődik azon, hogy őt is lehallgatják, méghozzá egy virágcserepen keresztül. Megjegyzem, én a magam részéről azon lepődtem meg, hogy a két vizsgálótiszt együtt fürdik a vallatószoba és a direkt erre a célra felszerelt vallatólámpa szomszédságában berendezett lakályos fürdőszobában – bár a bíró lábaskája után már érthető, hogy a főhadnagynak sem telik fürdőszobás lakásra.

A film (és a néző) helyzetét tovább rontja, hogy az alaptörténetben olyan sokat ígérő lélektani drámákat sem sikerül a rendezőnek kibontania; az első félóra után Mansfeld társai teljesen eltűnnek a színről, ami annál inkább meglepő, hiszen a film hangsúlyos eleme, hogy a fiú a barátaiért áldozza fel magát. Egyedül viszont ezt a drámát a szegény főhősnek elég nehéz eljátszani. Az anya-fiú kapcsolat lélektani szempontból sokat ígérő fejlődése is teljesen kiaknázatlan marad – nem utolsósorban azért, mert Maia Morgenstern teljesen hiteltelenül alakítja az egyszerű fodrásznő és sokat szenvedett édesanya szerepét. A klasszikus pszichológiai képletben az apa nélkül felnövő fiú életében különösen nagy szerepet kaphatna a felkelők parancsnoka, Szabó bácsi – amikor erről faggatják, Fancsikai Péter maximálisan vissza is adja ennek az érzelmi töltetét, amiből egyébként kiderül, hogy fiatal kora ellenére sokkal több pszichológiai érzéke van, mint Maia Morgensternnek. Szabó bácsira azonban a rendező nem sok időt veszteget, ami annál inkább különös, hiszen valószínűleg lényegesen nagyobb hatást gyakorolt Mansfeld politikai nézeteire (és talán a börtönben tanúsított elszántságára is), mint a szerencsétlen háromgyerekes családapa, alias besúgó, akivel a főhadnagy legalább tíz percen keresztül ordítozik Mansfeld és a közönség okulására.

Ennél komolyabb izgalmakat ígérne, ha a film hitelt érdemlően tudná bemutatni, hogyan lesz a fiúból a börtönben hős, illetve miért nem sikerül vallatóinak az ötletesen alkalmazott kínzásokkal sem megtörniük ezt a magányos, elszigetelt és a különböző szembesítések alkalmával kellőképpen megfélemlített gyereket. Az erős lámpa, amivel a fiú szemébe világítanak, még a szovjet elvtársnak is szemet szúr – bár a filmből nem derül ki, hogy helyteleníti, vagy inkább eltanulni akarja a főhadnagytól az ötletet. Ezen a ponton azonban a forgatókönyv valóban tartogat a néző számára izgalmakat, én ugyanis ma sem értem, hogy ha Mansfeld az első perctől kezdve magára vállal mindent, amit a nyomozóknak rá kellene bizonyítaniuk, akkor miért van szükség arra, hogy másfél órán keresztül kínozzák. Az ötödik pecsét rafinált kínzóinál a cél az áldozatok emberi méltóságának megtörése, itt azonban a kihallgatást vezető főhadnagyból éppen ellenkező reakciót vált ki a kínzás; ha lehet hinni a fürdőszobai jelenetnek, akkor a fiú gyötrelmeit és reménytelen helyzetét látva saját magától is megundorodik.

Természetesen sokféleképpen magyarázható, hogy miért nem sikerül kihoznia a rendezőnek a Mansfeldből azt, ami benne van, ami egyébként azért is sajnálatos, mert a színészek – a már kritizált Maia Morgensternt és Eperjes Károlyt leszámítva, aki körülbelül olyan hitelesen alakítja a kommunista "főelvtárs" szerepét, mint Morgenstern a fodrásznőt – igazán mindent megtesznek, hogy kihozzák az általuk megformált figurákból a maximumot, ami különösen nagy teljesítmény ahhoz képest, hogy milyen közhelyszerűek vagy színtelenek ezek a figurák. Történész szemmel nézve a film bukásának oka éppen a rendezőnek azon igyekezetében keresendő, hogy kibékítse az 1956-hoz kapcsolódó összeegyeztethetetlen mítoszokat. Nem az az érdekes, hogy Mansfeld Péter lopott-e motorbiciklit a gyárból, vagy nem, hanem az, hogy társadalmi háttere semmiképpen nem felel meg az "úri középosztály" ízlésének, amelyhez a rendező szemmel láthatóan mindenképpen alkalmazkodni szeretne.

Így már érthető, hogy miért viselkedik úgy Maia Morgenstern, aki amúgy egyszerű fodrásznő, mint egy száműzött grófnő, illetve miért van szükség arra, hogy az unalomig tompítsák a film elején a banda kisebb-nagyobb stiklijeit (ahol például a legnagyobb vagányság egy meztelen nő stírölése, illetve eseményszámba megy, hogy a pesti srácok megtanulják Blaskitól a "kukoricagóré" szót). Noha azok már a 60-as évek; a Megáll az időben Gothár Péter azért ennél különb pesti vagányságokat is megmutat… A történelem azonban, ahogy Lenin elvtárs is megmondta, az élet tanítómestere. A rendező büntetése, hogy a filmjében minden élet hiányzik – Mansfeld alakja nem azért hiteltelen, mert Fancsikai Péter rosszul játssza a szerepet, hanem azért, mert a jól nevelt, katolikus úrigyerek alakját, akinek a rendező látni szeretné a hősét, egyszerűen nem lehet összeegyeztetni a belevaló pesti vagány srác – Gothár Pierre-jének – felejthetetlen figurájával. Szilágyi Andor Mansfeldjéből így nagyon is feledhető figura lesz, sajnos.

A kibékíthetetlen mítoszok konfliktusa a film egészén végigvonul, és megakadályozza minden, az alaptörténetben még olyan ígéretes emberi dráma kibontakozását. Ezért sikkad el a filmben a kamaszok közösségének az értelmetlen elnyomás elleni lázadása – hiszen a börtönön kívüli világ, amit a film megjelenít, nem megy túl a Gellért fodrászszalonjának egyébként nagyon reprezentatív közönségén – a német vendégen, aki csak Mansfeldné kedvéért jár oda, a régi rendszerből itt maradt grófnőn, aki persze szinte barátnőjeként kezeli a fodrászát, és egy rendkívül utálatos ávósfeleségen, aki pont úgy viselkedik, mint a grófnők a kommunista propagandafilmekben. Ezenkívül felvonul még egy főkommunista, aki viszont a régi grófokra hajaz, amennyiben kifestett szeretőt tart, és autóval furikázik. Ebben az összefüggésben persze értelmet nyer a bíró sokat emlegetett lábaskája, benne a darás tésztával, amit akkora örömmel kanalaz a halálos ítélet kihirdetése előtt – hiszen látható, ugye, honnan jönnek "ezek", még akkor is, ha sikerült felkapaszkodniuk az uborkafára. Az undok ávósfeleség meg leginkább házmesternének van maszkírozva, hogy a társadalmi körkép teljes legyen. Az ugyan nem derül ki egyértelműen a filmből, hogy milyen lenne az ideális világ, de nagyon úgy tűnik, hogy elég lenne a boldogsághoz, ha felakasztanák az összes kommunistát, és a grófnő megint elmehetne Abbáziába nyaralni. Ezzel a retrográd nézettel azonban nehezen lehet forradalmat csinálni. (Azt már csak a puszta gonoszkodás mondatja velem, hogy ha netán visszajött volna a filmben olyan idillikusan ábrázolt grófi világ, kérdéses, hogy az úri közönség mikor engedte volna az asztalához egy fodrász fiát).

A Valahol Európában Pétere több nemzedék hőse tudott lenni, nem csak a film emberi üzenete és Gábor Miklós nagyszerű játéka miatt, hanem azért is, mert Radványi Géza és Balázs Béla jó érzékkel nem kívánták kozmetikázni a fiú csavargó múltját, illetve azt, hogy eleinte esze ágában sem volt felvállalni a gyerekközösség vezetését. Egy esendő hőssel mindig könnyebben azonosul a néző, mint egy piedesztálra emelt szenttel, akinek nincs is hová fejlődnie. A Mansfeldben benne volt ez a lehetőség – hiszen éppen azt kellett volna megmutatni, hogyan csinál egy korántsem szent, mint inkább vagány, az életben és a politikában is inkább hányódó fiúból hőst egy rendszer ostobasága. Persze ahhoz, hogy ez az üzenet átjöjjön, kellett volna a Valahol Európában alkotóinak mélységes humanizmusa, ami a Mansfeldből reménytelenül kimaradt.

Jegyzetek

¹ Eörsi László: Mansfeld Péter és kultusza Népszabadság, 2002. október 22.; id. Mansfeld Péter: A valóság és a mítosz Beszélő, 2002. 12. sz. 46-58.; id. Mansfeld Péter: A megtorlás legfiatalabb áldozata. Rubicon, 2002. 11-12. sz. 30-33.

² Eörsi László azt írja, hogy erre már egy 1989-es cikk is rámutatott (Sz. P.: Mansfeld Péter '56 legfiatalabb áldozata. Sztori, 1989. 7. sz.).

Új számunk az Eszmélet történetében – sajnálatosan – először az "ifjúság" tematikájáról igyekszik képet adni néhány, főként szociológiai összefüggésben. A közölt írásokból mindenekelőtt a magyar fiatalok politikai értékpreferenciájának konzeravatív-liberális meggyökeresedése tűnik szembe. A baloldali ifjúsági szubkultúra radikális baloldali irányzatai, amelyek Magyarországon úgyszólván nem léteznek, Oroszországban a direkt rendőri üldözés és a koncepciós perek célpontjai, amint az A. Taraszov írásából kitűnik.
A társadalmi bázisában, eszmeiségében, stratégiájában és harci formáiban egyaránt megújult baloldal látványos előretörése az elmúlt néhány év Latin-Amerikájában a globalizálódott világrendszer izgalmas, meglehet: olykor túlzott reményeket is keltő fejleménye. Összeállításunk elsősorban a venezuelai "chávezista forradalom" tükrében igyekszik érzékeltetni a kontinens baloldali kísérletezésének irányait.
Az első orosz forradalom 100. évfordulója jó alkalomra arra, hogy újra átgondoljuk az 1905-ös forradalom lenini paradigmáját, azt a kapitalizmuselemzést, amely a forradalom politikai alapvetéseinek elméleti és tudományos feltétele volt.

Tartalomjegyzék

1. Michel Collon : Tíz kérdés a banlieue-kről
2. Kabai Imre : A „posztindusztriális társadalmak” és az ifjúság a modern szociológiában
3. Reich Orsolya, Kiss Viktor : Új politika vagy jobboldali ifjúság? Kísérlet a magyar fiatalok politikai orientációinak magyarázatára
4. Tarnai István : Kabai Imre: Társadalmi rétegződés és életesemények. A magyar fiatalok a posztindusztriális korszakban című könyvéről
5. Bartha Eszter : Szegény gazdagok. A késő Kádár-rendszer képe az ifjúsági irodalomban
6. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : A rendőrségi provokáció legújabbkori történelméből
7. Csoma Lajos : Szkinhed – a közellenség
8. Bernard Duterme : A latin-amerikai baloldal visszatérésének feltételei, formái és első mérlege
9. James Petras : A parasztmozgalmak meghatározó szerepe Latin-Amerikában
10. Julian Brookes, Richard Gott : Hugo Chávez és boliváriánus forradalma
11. America Vera-Zavala : Venezuela: a párhuzamok országa
12. Jonah Gindin : Made in Venezuela: variációk a munkás-önigazgatásra
13. Szigeti Péter : A hatalom filozófusa – az államról
14. Krausz Tamás : 1905 a lenini paradigmában – adalékok. Lenin kapitalizmus-elemzése és a forradalom
15. V. I. Lenin : Előadás az 1905-ös forradalomról
16. Tamás Tibor : Alternatívakeresés az „új elnyomó rendszerekkel” szemben − Az Eszmélet nemzetközi konferenciája a Kossuth Klubban, 2005. október 14-16.

A tanulmány a Bokros-csomag tízéves évfordulójának alkalmából megjelent cikkeket, értékeléseket elemzi. Mint kiderül, ezek túlnyomó részében mindmáig dominál egyrészt a csomaggal szembeni zsigeri ellenszenv, másrészt a mindenáron való önigazolási kényszer és az államtalanítási ideológia. Így aztán többnyire vagy a csomag bűnbakként való kikiáltása, vagy az egy az egyben történő kritikátlan elfogadása, mitizálása figyelhető meg, egyoldalú és időnként önellentmondásos szakmai érvekkel alátámasztva.

Az idei év márciusában "ünnepelte" tízéves születésnapját a Bokros Lajos-Surányi György nevével fémjelzett stabilizációs csomag, köznapi nevén a Bokros-csomag¹ . Tanulmányomban az évforduló sajtóvisszhangját kísérlem meg elemezni, áttekintve a napi sajtótól kezdve a tudományos folyóiratokig terjedő teljes spektrumot.

Mi történt 1995 márciusában?

Mielőtt azonban rátérnénk a cikk tárgyára, elevenítsük fel a Bokros-csomag legfontosabb intézkedéseit:

1. Egyszeri alkalommal, kilenc százalékkal leértékelték a forintot, bevezették a magyar valuta csúszó leértékelését. Induláskor havi 1,9, majd 1995 júliusától havi 1,3 százalékkal értékelték le a forintot, éves szinten hozzávetőlegesen 26-27 százalékkal.
2. Az importra nyolcszázalékos vámpótlékot vetettek ki.
3. Erőteljesen korlátozták a béremelkedést. Az állami vállalatoknál és a költségvetési intézményeknél korlátozták az átlagkereset és a bértömeg növekedését. Zárolták a költségvetési intézmények az évi támogatásának három százalékát.
4. Meghirdették a szociális ellátások szűkítését, bevezették a rászorultság elvét, a családtámogatásokat jövedelemhatárhoz kötötték. Megszűnt vagy átalakult a gyes, a gyed és a várandóssági pótlék intézménye. Díjköteles lett a fogászati ellátás, s bejelentették, hogy a felsőoktatási tandíj egységesen havi kétezer forint lesz. A felsőoktatásban az oktatók létszámát is csökkentették. Az Alkotmánybíróság szűrőjén néhány elképzelés fennakadt, néhányat pedig csak változtatások után lehetett a gyakorlatba átültetni.

Az úgynevezett Bokros-csomagot 1995. március 12-én, vasárnap fogadta el a kormány. A csomag elfogadásától kezdve igen nagy vihart kavart, melyben közrejátszott hirtelen, szinte puccsszerű bejelentése is. Az intézkedéssorozatot azóta is viták kísérik, melyek sokkal inkább politikaiak, mint szakmaiak. Noha nem szabad figyelmen kívül hagyni a szakmai oldalról érkező kritikákat sem, a vitát a mai napig elsősorban a politikai hovatartozás befolyásolja. Ezt jól jelzi az évforduló sajtóvisszhangja is: elsődlegesen szakmai profilú orgánumok, folyóiratok elvétve foglalkoztak a születésnappal.

Évfordulós tematika

A sajtóreakciók közül ki kell emelnünk az évforduló alkalmából rendezett konferenciáról szóló beszámolókat, melyek mindkét gazdasági napilapban, a Világgazdaságban ("Sok a megoldandó probléma", március 7.), illetve a Napi Gazdaságban ("Még mindig vihart kavar a Bokros-csomag", március 6.), a legtöbb politikai napilapban, valamint a hetilapok közül a Heti Válaszban, a Figyelőben jelentek meg. Természetesen közel sem azonos tartalomban, de erről később.

A folyóiratok közül sajnálatos módon csak az Egyenlítő foglalkozik az évfordulóval, mely Andor László elemző írását közli, "Bokros után, szabadon címmel" (Egyenlítő, 2005. 1. szám). Andor egyébként a születésnap "legtermékenyebb" kommentátorának bizonyult, hiszen a Figyelőben és a Népszavában is jelent meg írása ("Az alkotó nem pihen", Figyelő, 2005. március 10-16.; illetve "Bokros hava", Népszava, 2005. március 5.).

Legnagyobb terjedelemben a Figyelő, illetve internetes portálja, a FigyelőNet foglalkozik a témával. A sort a február eleji Bokros-interjú, illetve az azt követő összefoglaló cikk nyitja ("Fordulat kell!", valamint "Stabilizáció 1995-ben – Nem sokk történt", 2005. február 3-9.), folytatja Andor már említett jegyzete, illetve a konferenciáról szóló beszámoló ("Lenyomós érvek" címmel, valamint a konferenciáról még egy cikk az online kiadásban: Szilágyi László: "Történelmi pillanat és Bokros-csomag", 2005. március 5.). Olvasói levélként jelent meg Németh György szociológus-közgazdász cikke az interjúra válaszként április 14-én, a sort pedig Oblath Gábor március 31-i cikke zárja ("Egyensúlyhiányok hosszú évtizede", 2005. március 31.)

Másik gazdasági hetilapunk, a Heti Világgazdaság két, inkább elemző cikket közöl a csomagról ("A csőd a spájzban volt", illetve Farkas Zoltán: "Volt egyszer egy terápia", 2005/09. szám). A jobboldalhoz köthető Heti Válasz gazdasági újságírója, Faggyas Sándor kemény hangú kritikában foglalja össze a már említett konferencián elhangzottakat, kiegészítve Matolcsy György véleményével ("Bokros megint csomagolna", 2005. 11. szám, március 17.). Az inkább baloldali-liberális Élet és Irodalom konkrét cikkel nem jelentkezik, ám az évforduló hetében közli az Antal László, Csillag István, Mihályi Péter szerzőtrió "még egy röpiratát", melyben "bokrosi" reformokat követelnek ("Antikádárizmus, avagy még egy indulatos röpirat az átmenetről", 2005. 09. szám). A szintén inkább a mai kormánykoalícióhoz köthető 168 Órában pedig Mészáros Tamás publikál és ostorozza a jobboldalt ("Köztünk szólva: Kettős beszéd – Bokros Lajos megint egyszer azt üzente, hogy elfogyott a regimentünk", 2005/10. szám).

Mint látható, itt már domborodik a politikai vita, amely még élesebbé válik, amikor a napilapok cikkeit olvassuk. A Magyar Nemzetben két cikket találhat az olvasó a születésnap alkalmából. Az elsőben (Loppert Csaba: "Volt egyszer egy Bokros-csomag", 2005. március 12.) a jobboldalhoz közel álló közgazdászok szólalnak meg, illetve Szerető Szabolcs kemény publicisztikáját olvashatjuk még ("Bokros Lajos mítosza – A balliberális koalíció a felelős a megszorítások katasztrofális következményeiért"). A Népszava közli Andor már említett cikkét (március 4.), ezen túl Kocsi Ilona rövid jegyzetét ("Ingyenebéd", március 5.) és egy egyoldalas összeállítást a születésnapi konferenciáról ("Bokros után tíz évvel újra reformlépésekre van szükség"). A Magyar Hírlap "Csomagküldő, szolgálat" címen közöl szerkesztőségi cikket, valamint a gazdasági rovatban "Tíz év ingyenebédelés" címen összefoglalót ad a már említett konferenciáról (mindkettő március 4-i on-line kiadás). A Népszabadság Hétvége mellékletének címlapján közli a konferencián elhangzott Bokros-előadást "Romlás" címmel (március 12.). Ezenkívül Blahó Miklós cikkei még említésre méltóak (március 5-én), az egyik az Álláspontok rovatban ("Reform, lendület, fásultság" címmel), valamint a konferenciáról írott összefoglalója "Reform-szellem csomag nélkül" címmel.

A két gazdasági napilapban a már említett két konferenciabeszámolón kívül csak a Világgazdaság Páholy rovatából Duronelly Péter jegyzetét emelhetjük ki ("Nekünk válság kell" címen).

A rövid áttekintés után lássuk a konkrétumokat! Előbb az akkori és mai ("polgári") ellenzékhez közelebb álló közgazdászok érvelését mutatjuk be, majd pedig az akkori és mai ("balliberális") kormányoldal nézőpontjából közelítjük meg a stabilizáció problematikáját. Ezt követően szólunk a pénzügyminiszterek évfordulós találkozójáról, illetve annak sajtóvisszhangjáról.

A balliberális koalíció katasztrofális következménye

Szinte mindegyik sajtótermék cikkeiben érzékelhetjük a bevezetésben már említett politikai vitát, természetesen eltérő erősséggel. Ahogy Andor László Egyenlítőben megjelent tanulmányában fogalmaz: a jobboldal jól érezte meg, hogy az MSZP és az SZDSZ is a szükségből erényt kovácsolva a kelleténél is jobban átszellemülve vállalta a stabilizáció következményeit. A jobboldalon a közgazdasági gondolkodástól mentes, ideologikus megközelítés vált uralkodóvá, amit időnként a baloldali közvélemény is átvesz. Ennek a gondolkodásnak a kellő kritikai potenciál hiánya lehet az oka.

A jobboldalhoz közel álló orgánumok reakcióiból mindez a hozzáállás jól követhető. Loppert Csaba a "polgári oldal" közgazdászaival készített interjújából kiderül: Bod Péter Ákos nem a stabilizáció szükségességét vitatja, hanem annak kizárólagosan az Antall-Boross-kormány nyakába varrása ellen tiltakozik, illetve annak szükséges mértékéért az 1994 óta kormányzó koalíciót és az azon belüli hatalmi harcokat, az önkormányzati választások előtti osztogatásokat teszi felelőssé. Ahogy fogalmaz:

"Mivel 1994. év végéig vezettem a Magyar Nemzeti Bankot, hivatalos adatok alapján állíthatom: pénzügyi értelemben rendezett viszonyok között ment végbe a kormányváltás. Az ország hivatalos devizatartalékait, néhány sikeres hosszú távú nemzetközi kötvénykibocsátás révén, még a választások előtt felemeltük: 1994 tavaszán négymilliárd dollár volt az MNB tartaléka, ami az akkori adósságszolgálat mellett kellő biztonságot jelentett. Kétségtelen persze, hogy 1995 tavaszán a helyzet kritikussá vált. Hiszen februárban a nagy nemzetközi hitelminősítő intézetek kilátásba helyezték a magyar államadósság leminősítését, »ha nem történik valami«. Végül ez a »valami« a Bokros-Surányi-kettős hivatalba kerülése, a költségvetési megszorítások életbe léptetése és a jelentős forintleértékelés lett."

Bod rámutat, hogy a megszorításokat elkerülendő, folyamatosan éberen figyelő gazdaságpolitikára van szükség, amely a legkisebb egyensúlytalanság esetén is apró kiigazítást végez. A Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezetője szerint mindezt a Horn Gyula vezette kormány 1994-ben elmulasztotta.

"Szerinte az 1994-ben kormányra került baloldali koalíció belső hatalmi harcai, politikai bizonytalansága, populista politikája miatt megrendült a nemzetközi pénzügyi világ bizalma Magyarország iránt. 1994-ben ugyanis az új kormány nem a szükséges korrekciókkal, hanem rövid távú osztogatással kezdte működését. Költekező pótköltségvetést fogadott el, majd az őszi helyhatósági választás céljainak rendelte alá pénzügypolitikáját, végül pedig – az év végén – belpolitikai csatákba bonyolódott. Volt olyan időszak 1995 elején, amikor egyszerre volt betöltetlen a pénzügyminiszteri, a jegybankelnöki és a privatizációs miniszteri poszt – emlékeztetett Bod Péter Ákos, majd hozzátette: Békesi László akkori pénzügyminiszternek miniszterelnöki ambíciói voltak, és a magyar gazdaság csőd közeli helyzetéről nyilatkozgatott. Ezzel elbizonytalanította a hitelezőket, és a tőke is menekülni kezdett az országból. A kormány felkészületlenül került tehát a hatalomba az 1994. májusi választások után, és csaknem egy év sodródást követően saját hibái miatt kényszerült a stabilizációs intézkedésekre" – idézi Loppert a közgazdát.

Matolcsy György huszonnyolc MIG-29-es katonai repülőgép orosz államadósság fejében való behozatalával magyarázza a kettős deficit kialakulását, amit a Heti Válaszban kiegészít még egy tényezővel, a zöld mezős beruházások korai importigényével, illetve későbbi exportjával. Matolcsy komoly vádakat fogalmaz meg a kormánnyal szemben: "1993-ban az oroszok korábbi adósságuk egy részét huszonnyolc MIG-29-es katonai repülő szállításával egyenlítették ki. Ezt a tételt a »közösségi fogyasztás« során számolták el a mérlegben, és ez jelentősen megemelte az 1993-as év importját. Ennek alapján állították Békesiék, hogy nőtt a lakossági fogyasztás. Tehát közgazdasági hamisítás történt, hiszen a vadászgép behozatala nem tekinthető közösségi fogyasztásnak."

A nyilvánvalóan szélesebb közvélemény által olvasott Magyar Nemzetben azonban elfelejti megemlíteni (vagy az újságírói önkény nem közölte?) a szakmai érveket. Ezeket a Heti Válaszban találhatjuk meg: "A másik tétel a zöld mezős külföldi ipari beruházások »termőre fordulása«, amely az 1992-93-tól meginduló beruházások első fázisában növelte a beruházási célú importot, majd a második szakaszban – már 1994-ben! – növelte az exportot. A külföldi beruházások növekvő beruházási importját figyelmen kívül hagyták akkor, amikor a lakosság megugró fogyasztását hozták fel a megszorítások indokául. A lakosság azonban nem lehetett »bűnös« az egyensúlyi mutatók romlásában, mert 1994-ben az emelkedő reálkeresetek ellenére csökkent a fogyasztás!" Matolcsy szerint "ezeket a tényeket ugyancsak elhallgatják". Tehát a beruházás célú import rontotta a fizetési mérleget, amely már 1994-ben kezdett javulni, emiatt a volt gazdasági miniszter szerint nem kellett volna kiigazítani.

Az ország belső egyensúlytalanságát Matolcsy érdekes módon nem említi meg, noha a fizetési mérlegen kívül a költségvetési egyensúly is kritikus volt a csomag bevezetése előtt.

Németh György szociológus-közgazdász már árnyalja a képet, amikor kiemeli, hogy bizonyos egyensúlyrontó tényezőket (energiaár-emelés) már a Boross-kormány sem hajtott végre, majd a Horn-kormány is halogatta, amelyet ki kellett igazítani. Németh kiemeli, hogy a válságban a várakozásoknak is nagy szerepük volt. [A válság] "kialakulásában szerepet játszott az is, hogy 1994 végén – az Egyesült Államokban végrehajtott kamatemelés nyomán – összeomlott a mexikói peso. Ettől a pénzügyi piacok idegesek lettek, a szaksajtó pedig találgatni kezdte, Mexikó után melyik ország következik. S egyre gyakrabban mutattak Magyarországra. Németh szerint a magyar kormány elleni bizalmatlanságnak nem csupán objektív, hanem szubjektív oka is volt. A Nyugat a hatalomba visszakerült posztkommunista társaságot látott a Horn-kormányban, s ezt igazolta a privatizáció átmeneti leállítása is." Ugyanakkor a pénzügyi válság kezdetét nem 1994-re, hanem csak az 1995. év elejére helyezi.

A jobboldalhoz köthető közgazdászok a csomag hatásainak elemzésében sem értenek egyet "csomagpárti" kollégáikkal. Ahogy a cikkíró fogalmaz: "…a balliberális elit szerint a Bokros-program »rendbe tette az ország pénzügyeit«, stabil és fenntartható növekedési pályára állította a gazdaságot. Nem ritka az olyan politikusi nyilatkozat, amely a Bokros-csomagnak tulajdonítja, hogy az addig stagnáló magyar gazdaság növekedési pályára állt." A polgári oldal szerint a megugró infláció, a zuhanó reálbérek miatt azonban nem beszélhetünk növekedési aranykorról a gazdaságban 1995-öt követően. Ahogy Matolcsy fogalmaz: "1995 márciusa után visszaesett a gazdasági növekedés, meglódult az infláció, a reálbérek zuhantak. […] A Bokros-program a szándékkal ellentétes eredménnyel járt. Visszafogta a növekedést, lefékezte az exportot és növelte az importot. Statisztikai adatokkal bizonyítható, hogy még 1996-ban sem nőtt a kivitel, ellenben az import újból növekedésnek indult. És ennek éppen a Bokros-program drasztikus beavatkozása volt az oka. A vállalkozások hitelkereteit szűkítették, a belföldi piac ugyancsak szűkült. Ez visszafogta a vállalkozói kedvet, miközben drámaian csökkentek az állami beruházások is."

Bod Péter Ákos a foglalkoztatás alacsony és stagnáló szintjét emeli ki, mint ami bizonyítja, hogy a gazdaság egyensúlytalansága nem szűnt meg a megszorítások hatására. Németh György pedig (talán Jánossy Ferenc elméletére támaszkodva) azt hangoztatja, hogy az elkövetkező évek növekedése a csomag nélkül is bekövetkezett volna. A kritika igaz, ugyanakkor be kell látnunk: a megszorítások célja nem is az infláció rövid távú letörése és a lakossági jövedelmek növelése volt, hanem éppen fordítva: ezek feláldozása árán az állam külső és belső gazdasági egyensúlyának javítása, amely, ahogy több reformpárt cikkből, így például Oblath Gábor Figyelőben megjelent írásából is kiderül, sikeres volt. Sajnos, azt pedig már soha nem fogjuk megtudni, vajon a növekedés a csomagnak köszönhető-e. Erre bizonyíték lehet, hogy 1994-ben, mint ahogy a statisztikák kimutatták, megindult a GDP növekedése. A csomag pártolói azonban azt emelik ki: ez a növekedés közgazdaságilag nem volt fenntartható.

Mindössze Cséfalvay Zoltán mutatott rá arra a tényre, amit gyakran vagyunk hajlamosak elfelejteni: a stabilizáció magán hordozta Bokros Lajos jóléti rendszerekről alkotott álláspontját, így a csomag szociális intézkedései messze túlmutatnak a stabilizáción. Ahogy fogalmaz: "érzéstelenítés nélkül lebonyolított operációt" hajtott végre Bokros. Mint ahogy Andor László Egyenlítőben megjelent írásában rámutat: a csomag a jóléti intézkedések alkotmánybírósági megsemmisítése után is "hatott", valójában azokra tehát égető szükség nem lehetett, "egyfajta árukapcsolás történt". Cséfalvay kiemeli: "…a Bokros-csomag egyik legfőbb tanulsága, hogy megszorításokkal nem lehet pótolni a reformokat." Kizárólag megszorításokkal nem lehet megoldani a gazdaság problémáit. Az egyetemi tanár – már gazdaságfilozófiai elveit is kifejtve – hozzáteszi: "…a Bokros-féle piaci fundamentalizmus a gazdasági környezet végletes liberalizálására (például alacsony adók, puha valuta) és az alacsonyan tartott bérekre épül. Ez pedig lefelé húzó spirálhoz vezet, hiszen országok egész sora áll ugrásra készen – itt a közelünkben például Szlovákia -, hogy még olcsóbb bérekkel és még liberálisabb környezettel vonzza magához az exportra termelő külső befektetőket. Ehelyett egyszerre van szükség nagyobb állami szerepvállalásra és ezzel egy időben a piaccal barátibb viszonyt ápoló gazdaságpolitikára."

Cséfalvaynál jóval radikálisabb, már-már szélsőséges és populista hangot üt meg Bogár László, "aki azonosságot vél felfedezni a rendszerváltás utáni új birodalom és a rendszerváltás előtti régi birodalom között. Szerinte a Bokros-csomag szerepe a jövedelmek brutális újraelosztása volt az új – globális – birodalmi elit felé. Bogár rámutatott: a bérek reálértéke két év alatt 17 százalékkal csökkent, míg a tőkejövedelmeké közel 40 százalékkal nőtt. Ennek következtében olyan új, a birodalom peremét jellemző torz társadalomszerkezet jött létre – állította Bogár -, amelynek csúcsán a birodalmi elit áll, az alján pedig a folyamatosan növekvő roncstársadalom".

A szakértők megszólalását Szerető Szabolcs kemény publicisztikája követi. A cikk a következőkben foglalja össze a célját: "…a balliberális véleménydeformáló médiaértelmiség elérkezettnek látta az időt [a csomag hullámainak elülte után – a szerző megjegyzése], hogy hérosszá stilizálja az egykori mumust (az alaphangot anno Tamás Gáspár Miklós adta meg: »Bokros Lajos megmentette a hazát«). A hamis mítoszteremtés leghatásosabb ellenszéruma a szikár tények felsorolása és a nyilvánvaló összefüggések megvilágítása." A cikk, krédójával összhangban, nem kérdőjelezi meg a kiigazítás szükségességét, azonban ismét elutasítja az 1994-ig regnáló jobboldali kormány kizárólagos kárhoztatását. A szerző szerint egyetértés van az egyszeri forintleértékelésben és a vámpótlék bevezetésében, ugyanakkor kárhoztatja az elszabadult inflációt és a csökkenő reálbéreket, elfelejtve azt, hogy az infláció pont a leértékelés és a vámpótlék hatására ugorhatott meg. Szintén megkérdőjelezi a csúszó leértékelés hatásosságát, noha azt az Orbán-kormány is egészen 2001-ig fenntartotta. A költségvetési egyensúly javulását pedig a csomagon kívül a privatizációval magyarázza, noha a privatizációs bevételeket akkoriban nem számolták bele a költségvetési egyenlegbe, ráadásul, ahogy az Oblath statisztikáiból is látszik, az államháztartás elsődleges, tehát adósságszolgálat nélküli (ami a privatizáció hatására valóban csökkent) egyenlege is javulást mutatott. A publicisztika is hangsúlyozza végül a jóléti reformok túlzott elvonását, amelyet egy baloldali szociológus, Szalai Erzsébet gondolatával támaszt alá a szerző: "A március 12-i »rövid távú« gazdasági szükségcsomag (és kilátásba helyezett »folytatása«) történelmi jelentőségű: a társadalom kettészakadásának intézményesítése, egyben a további szakadás döntő jelentőségű állomása. Ferge Zsuzsa számításai világosan bemutatják, hogy a kormány retorikájával ellentétben a tervezett intézkedések az elszegényedéssel fenyegetett rétegeket sújtják. (…) A hosszabb távú hatások közül a legkomolyabb veszélyt a latin-amerikanizálódás folyamatának jelentős felgyorsulása jelenti. (…) A mostani gazdaságpolitika a legkönnyebb ellenállás vonalán mozog, a legkiszolgáltatottabb, védekezésre képtelen társadalmi csoportokra hárítja a válság terheit" (Szalai Erzsébet: Ki eszi meg a tyúkot? Népszabadság, 1995. április 1.).

A cikken végig érződik a már említett zsigeri jobboldali ellenállás a csomaggal szemben, amelyben a szakmai érvek keverednek a populizmussal, gyakran tényeket közöl ugyan, ám az összefüggések gyakran nem világosak. A cél sokkal inkább a hangulatkeltés, amelyet jól mutat a mottó is² .

Összefoglalva kijelenthetjük, hogy a jobboldalhoz köthető sajtó továbbra is Bokros démonizálására törekedik, aminek a során a közgazdasági érvek súlya csekélynek mondható. Figyelemre méltó azonban a jóléti rendszerekhez köthető, inkább baloldali érvelés, amelyet Németh György és Cséfalvay Zoltán képvisel, és amely talán a megszorítások legfájdalmasabb és talán legellentmondásosabb elemére hívják fel a figyelmet.

A jobboldali cikkekből sem marad ki az évforduló alkalmából rendezett konferencia, és így a jelenlegi gazdasági helyzet értékelése.

"A baloldal közvélemény-formálói úgy vélik, az 1998. évi választást megelőző gazdasági növekedés a Bokros-csomag jótékony hatásának volt köszönhető. Más a helyzet a következő, 2002. évi parlamenti választás előtti év esetében. Akkor a Fidesz-kormány »szavazathajhász, populista, belső keresletet élénkítő« politikája okozta a gazdasági növekedést – vélik." Az idézetet Loppert Csaba cikkében olvashatjuk, ahol Békesi László konferencián felvetett, "a Matolcsy György gazdasági minisztersége alatt beindult és »garantáltan csődhöz vezető anticiklikus politika«" kritikájára is választ kaphatunk. "Matolcsy György arra emlékeztetett: nemcsak a polgári kormány, hanem az egész nyugati világ előszeretettel élt és él – az ezredforduló után kifulladó világgazdasági konjunktúra miatt – a korábban, bizonyos feltételek között, már többször bevált anticiklikus gazdaságpolitika eszközrendszerével. Kezdődött Bush elnök adó- és kamatcsökkentési intézkedéseivel és folytatódott a jelentős költségvetési deficitet okozó francia és német gazdasági expanzióval." Azonban nem szabad elfelejtenünk, az amerikai növekedést leginkább a hadiipar lokomotívja húzza, ráadásul az ottani gazdasági egyensúlytalanság jóval kevésbé fenyegető, mint egy magyar, gondoljunk a dollár világgazdaságban betöltött szerepére. A német gazdasági növekedés pedig jelenleg nem ad büszkeségre okot.

A jelenlegi helyzet értékelését Matolcsy a Heti Válaszban adja, mely szerint "nem 2001-től, hanem csak 2002 őszétől haladta meg a reálkeresetek halmozott bővülése a gazdasági növekedés ütemét! Egészen pontosan akkor váltott át a bérkiáramlás a gazdasági teljesítménnyel már nem alátámasztott tartományba, amikor a Medgyessy-kormány teljesítette megalapozatlan választási ígéreteit. 1997 és 2002 ősze között még kisebb mértékben bővültek a reálkeresetek, mint amit a gazdasági növekedés lehetővé tett volna, ezért ezt az időszakot az egészséges, fenntartható növekedés jellemezte. Matolcsy György szerint 2002 őszétől számíthatjuk a magyar gazdaság 2004-re már súlyossá vált egyensúlyi problémáinak és az államháztartás eladósodásának újbóli kialakulását". Az államadósság növekedése valóban csak a 2002-es kormányválság után lódult meg, ennek oka azonban sokkal inkább a könyvelésben keresendő. Az Orbán-kormány ugyanis a Széchenyi-tervhez és autópálya-építéshez szükséges hiteleket az MFB-n és az Autópálya-kezelőn keresztül vette fel, amelyek csak a 2002-es konszolidációt követően váltak explicitté. Figyeljük meg ugyanakkor az ellentmondást Matolcsy szavaiban. Míg egyik oldalról elismeri, hogy deficitnövelő keynesi gazdaságpolitikát folytatott, addig másik oldalról tagadja, hogy az egyensúlytalanságok az ő irányítása alatt kezdődtek.

A mindenható reform

A baloldali, pontosabban a jelenlegi kormánypártokhoz közel álló közgazdászok, és így a sajtó is, a csomag mindenáron való megvédése és igazolási kényszere mellett az 1995-ös és a jelenlegi gazdasági helyzet összehasonlítására, valamint ebből adódóan a napjainkban szükséges megszorítások és reformok igazolására tesz kísérletet az évforduló alkalmából. Ez a törekvés leginkább a Népszava és a 168 Óra cikkeiben érhető tetten. A Népszava egyoldalas összeállítást közöl a csomag évfordulójára rendezett konferenciáról. Szembetűnő, hogy kizárólag kormány közeli közgazdászok reakcióit közli nagy terjedelemben, kivéve Bod Péter Ákost. Mivel a konferencia értékelésére később térek ki, ezért most csak a cikk mellett szereplő keretes írást emelném ki.

Már a bevezető is, mely szerint "a magyar gazdaság a rendszerváltást követő néhány év alatt katasztrofális helyzetbe került" mely az 1995-ös stabilizációig nem változott, szöges ellentétben áll a feljebb leírtakkal. Azonban az eredmények értékelésekor is igen éles különbségeket tapasztalhatunk. "Az intézkedéssorozat hatására megszűnt a finanszírozási válság, megállt a külső és belső egyensúly romlása, az adósságállomány csökkeni kezdett, felgyorsult a privatizáció, nőttek a külföldi befektetések, emelkedtek a versenyszféra beruházásai, hatékonyabbá vált a termelés, javult a gazdaság versenyképessége. A Bokros-csomag eredményeképp az ország nemzetközi megítélése és hitelképessége javult és könnyebben juthatott tőkéhez." Mindez a szerzők szerint az uniós csatlakozás és az OECD-tagság megalapozását is jelenthette. Azt gondolom, minden olvasó láthatja, hogy a cikk egy az egyben igazolni akarja a csomagot, annak negatív hatásairól, a lakosságot érintő terhekről, az infláció növekedéséről nem esik szó. A szociális ellátórendszer megnyirbálása pozitív, kiadáscsökkentő hatásként kerül bemutatásra.

A Népszava ugyanebben a számban közli Kocsi Ilona rövid jegyzetét "Ingyenebéd" címmel. A szerző szerint "Bokros Lajos tegnap (a megjelenést megelőző nap tartották az évfordulós konferenciát – megj. a szerző) a mennybe ment. […] Legalábbis nagy részben." Ennek oka az, hogy mára bebizonyosodott az, amit Bokros már 1995-ben tudott, hogy nincs ingyenebéd. Hiszen "Bokros nevével ma is inkább riogatnak azok a politikusok, akik a jelentősebb gazdasági reformokat el akarják kerülni. Azok, akik az állam mindenhatóságát hirdetik, amely ha akar, jobbra fordíthatja az emberek sorsát." Ebből egyenesen adódik az, hogy az állam eladósodik, a kassza kiürül. Ahogy azt napjainkban is láthatjuk. Elengedhetetlen a reform, melyet a politikusok a választásokig nem akarnak megtenni, a szakértők viszont igen. A választáskor viszont "legyünk résen. Ne higgyük el, hogy az államon múlik a mi boldogulásunk. Ismételjük újra és újra: nincs ingyenebéd". A cikk iskolapéldája az államtalanítás ideológiájának, ahol az állam helyett a reform lesz jólétünk forrása, a mindent megoldó mágikus valami.

Hasonló hangnemben ír a Magyar Hírlap szerkesztőségi cikke, mely szintén inkább a jelennel, mint a múlttal foglalkozik. "Ahhoz ugyanis, hogy néhány év múlva ne rosszabb, hanem sokkal jobb legyen az élet Magyarországon, jobb feltételeket kell teremteni a cégek, a vállalkozók számára. Azért, hogy inkább itt fektessenek be, itt hozzanak létre munkahelyeket. Ehhez csökkenteni kell az adókat. Akkor viszont az állam sem engedheti meg magának, hogy a jelenlegi apparátussal és rezsivel működjön. Akkor nem adhat különböző juttatásokat, illetve nem fizethet szolgáltatásokért azoknak is, akik igazából nem szorulnak rá."

Fontos, és az előbb felvázolt trendbe kevésbé illeszthető cikket közölt a Népszava Andor László tollából. Andor hangsúlyozza, hogy bár a "Bokros és a nevével fémjelzett stabilizációs politika szociális érzéketlenség miatti kritikája távolról sem volt alaptalan" az országnak szembe kellett néznie a rendszerváltás következményeivel, "tisztázni kellett végre, hogy ténylegesen milyen jövedelmi szintre és életnívóra számíthat a lakosság az 1989-ben elindított rendszerváltás által. […] Az Antall-kormány […] a nemzeti jövedelem csökkenését átmenetinek gondolta, és – merő jó szándékból persze – nem akarta engedni, hogy a személyes jövedelmek ugyanolyan gyorsan csökkenjenek, mint az országé. […] Bokros fellépésével a Horn-kormány pontot tett az eladósodási folyamat végére, és megcélozta a »fenntartható gazdasági növekedést«. A valósággal való szembenézés próbára tette a politikai elitet; mindenekelőtt azt az oldalt, amelynek a népszerűtlen feladat jutott." Azon a bizonyos vasárnapi kormányülésen két kormánytag is beadta lemondását. "Az intézkedések listája azt mutatta, hogy a kormány minden lehetséges eszközt (fiskális, monetáris, kereskedelem- és szociálpolitika) alárendelt a pénzügyi egyensúly rövid távú helyreállításának." A csomag hatására, bár az igen nagy társadalmi megrázkódtatással járt, igen komoly eredményeket ért el Magyarország. "A privatizáció nekilendülésének és a stabilizáció melletti elkötelezett kiállásnak köszönhetően az országot és a kormányt övező nemzetközi üzleti és politikai hangulat hamar megváltozott, s az ország külső megítélése egy év leforgása alatt jelentős javulást mutatott. A csomag legfontosabb eredménye mégis a külföldi partnerekhez eljutott üzenet volt: a magyar kormány fontosnak tartja az egyensúlyt és kiszámíthatóságot, tudja, hogyan működik a piacgazdaság, és vállalja, amit ennek érdekében tennie kell, legyen szó akár drasztikus kiigazításról."

A cikk tehát egyszerre sugallja a csomag szükséges voltát, ugyanakkor kiemeli egyes elemeinek problémáit. Ugyanez a gondolkodásmód érhető tetten az Egyenlítőben megjelent írásában, ahol a fent leírtakat részletes történeti bemutató előzi meg. Andor szerint az egyensúlyvesztés a rendszerváltás következményeként fogható fel. "1990 és 1993 között a GDP mintegy 20%-kal csökkent, és sürgetővé vált a növekedés újraindítása. Ennek bekövetkezte azonban súlyos egyensúlyvesztéssel járt együtt: az államháztartás hiánya 1993-94-ben meghaladta az 5%-ot, míg a folyó fizetési mérleg hiánya a 10%-ot közelítette." Mindez és a korábban már említett politikai bizalomvesztés az 1994-es választások után elkerülhetetlenné tett valamiféle stabilizációt. Az első intézkedések, az 1994-es pótköltségvetés és forintleértékelés nem hozott eredményt.

Andor szerint tehát a kiigazítás elkerülhetetlen volt, konkrét módját és tartalmát pedig az aktuális külső körülmények mellett a műtétet végrehajtók szakmai és ideológiai preferenciái határozták meg.Andor az Egyenlítőben kitér a jelenlegi és az 1995-ös gazdasági helyzet hasonlóságaira is. Az ott leírt gondolatok a Figyelő hasábjain írt cikkében is visszaköszönnek. Eszerint napjainkban nem a gazdaság, hanem a pénzügyek rendbetétele állítja kihívás elé a kormányt és a gazdaságpolitikát. Noha mindkét esetben gyakran használt az ikerdeficit fogalma, napjainkban a költségvetés, míg 1994-95-ben a fizetési mérleg jelentette a nagyobb problémát. "Aki tehát a Bokros-csomagot vagy akár csak Bokros Lajos céltudatos könyörtelenségét szerette volna újra látni az elmúlt két évben, ugyanúgy tévesen elemezte a helyzetet, mint azok, akik a bajuszos bankár visszatérésével riogatni próbálták a lakosságot." Noha a 2001-2003-as egyensúlyvesztés Bokrost arra inspirálta, hogy nézeteit az államháztartás reformjáról és a jóléti rendszerek átalakításáról újra publicisztikákban és könyvben is kifejtse, mégis politikájában egy fontos szempontot figyelmen kívül hagyott: "nem adott kellő súlyt a monetáris politikának". Pedig a Bokros-csomagban oroszlánszerepet vállalt Surányi György jegybankelnök, akinek munkája lehetővé tette a GDP-csökkenés nélküli stabilizációt. "Ezért nem volt igaza Bokrosnak 2002 decemberében, amikor – szintén az irodalmi hetilapban – arról értekezett, hogy a nemzeti bankot békén kellene hagyni (magyarul: nem kell kifogásolni a forintot mesterségesen erősítő stratégiáját, és rábírni arra, hogy egy reálisabb forintárfolyam kialakításával segítse a gazdasági versenyképesség és a pénzügyi egyensúly helyreállítását). Ugyanezért furcsa, hogy újabb, minden korábbinál terjedelmesebb dolgozatának terápiával foglalkozó fejezeteiben említést sem tesz a monetáris politika korrekciójának szükségességéről." Andor ezt már az euró bevezetésére való felkészülésnek tulajdonítja (ti. a monetáris politika problémáinak szőnyeg alá söprése megkönnyíti a fiskális konszolidáció szükségességének kihangsúlyozását). Ez a vita azonban már meghaladja ennek az írásnak a kereteit.

De most haladjunk tovább a napilapok sorában. A Népszabadság "10 éve történt" címmel röviden összefoglalja a csomag intézkedéseit, majd a következőképpen zárja megemlékezését.

"Az intézkedések nyomán 1995-ben 12 százalékkal csökkentek a reálbérek, s hét százalékkal esett vissza a lakossági fogyasztás, viszont sem a stabilizáció meghirdetésének évében, sem 1996-ban nem csökkent a nemzeti össztermék, 1997-től pedig a magyar gazdaság egyensúlyi pályán – lassuló infláció, javuló folyó fizetési mérleg és a GDP-hez mérten zsugorodó államadósság mentén – haladt, egyre gyorsabban. Egészen 2001-ig."

Egy másik cikk Blahó Miklós tollából az Álláspontok rovatban olvasható, melyben inkább a gazdaság jelenlegi állapotával foglalkozik a már sokszor emlegetett konferencia, valamint egy másik, adóreformról rendezett tanácskozás alapján. A szerző konklúziója, "hogy bizony a magyar gazdaság jó állapotban van, de a tíz év tanulsága mégis az, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább, változtatni, reformálni kell". A kormánynak ráadásul szembe kell néznie azzal, "hogy a reformlelkesedést reformfásultság váltotta föl". Eszerint, mivel válság jelenleg nincs a magyar gazdaságban, a politikusok nincsenek rászorítva úgy a reformokra, mint 1995-ben.

Ehhez nagyon hasonló gondolatokat fogalmaz meg a Világgazdaság Páholy rovatában Duronelly Péter, "Nekünk válság kell" című cikkében. "Válsághelyzetben a magyar gazdaságpolitika jól teljesített, anélkül viszont azóta meglehetősen öntelt módon, a hirtelen változni képes külső környezetre való tekintet nélkül menedzseli az ország ügyeit. Ez a viselkedésforma minden magyar kormány sajátja, és ez ezúttal sincs másképp. […] Ilyen helyzetben a gazdaságpolitika nem érez magán nyomást, azt is elfelejtette, hogy mit ígért meg másfél éve, amikor átmenetileg 270 forintot kellett adni egy euróért. Akkor hirtelen felsejlett egy válság lehetősége, és az, hogy a választók nem szavaznak még egyszer bizalmat egy olyan kormánynak, amelyik összeomlasztja a nemzeti devizát, hanem visszahívják a hatalomba azt az erőt, amelyből pedig egyszer már elegük volt. Az akkori krízis azonban elmúlt, az pedig, hogy a forintkamatokat alacsony szintre lenyomó befektetői téboly nem tarthat örökké, senkit nem érdekel. De nem baj: ha megint lesz egy Mexikó, megint lesz egy Bokros-csomag." Érdekes módon ez az egyetlen cikk, amely a konferencia-beszámolókon kívül a gazdasági napilapokban megjelent az évforduló kapcsán.

Folytassuk a sort a hetilapokkal! A HVG első cikke "A csőd a spájzban volt" címmel a csomag előzményeinek és intézkedéseinek részletes, számokkal nagyrészt alátámasztott bemutatása. Ebből kiderül, hogy az 1993-94-es helyzet valószínűleg nem csak a huszonnyolc MIG-29-es miatt alakult rosszul. "A pénzügyi tárca [1995. – megj. A szerző] február 13-ai előterjesztése már előrevetítette, hogy a külső és belső egyensúlyhiány következtében a helyzet átfogó kiigazítás nélkül 1995-1996 fordulójára kritikussá válhat. Egyrészt az 1993-as, 3,5 milliárd dolláros fizetésimérleg-hiányt 1994-ben 3,9 milliárdos – a bruttó hazai termék (GDP) 9 százalékára rúgó – deficit követte, a nettó adósság egyetlen év alatt 15 milliárd dollárról 19 milliárdra nőtt. Másrészt az 1995-ös költségvetés előző év decemberi elfogadása óta annak kiadásai az 5-7 százalékponttal magasabb kamatszint miatt 30 milliárd forinttal megugrottak, így a 312 milliárd forintra tervezett hiány tarthatatlanná vált." Másrészt igyekszik bemutatni, hogy az egyes intézkedések hogyan hatottak a stabilizáció irányába. Sajnos hiányzik a jóléti intézkedések hatásainak részletes bemutatása, így nem tudhatjuk meg, vajon szükségesek voltak-e ezek, vagy nem.

A másik cikket Farkas Zoltán jegyzi, és inkább a jelenlegi gazdasági helyzetet állítja a vizsgálat középpontjába. 1995-ben "Bokros azonban túllépett a tűzoltás akut feladatán (lásd A csőd a spájzban volt című írásunkat a 85. oldalon), és olyan reformokat kezdett kidolgozni, amelyek – legalábbis elvileg – tartósan is finanszírozhatóvá tehették volna az államháztartást. Ezek kisebb része később megvalósult – például a nyugdíjreform, az államkincstár felállítása vagy éppen a társadalombiztosítás (tb) visszaállamosítása az önkormányzati irányításból, amit az Orbán-kormány hajtott végre –, többségük azonban hamvába holt. Ebből adódóan az állam finanszírozási feladatai 1995-1996 óta alig mérséklődtek, amit mi sem bizonyít jobban, mint a deficit újratermelődése, valamint a GDP 10 százalékára tehető 2002-es államháztartási hiány lefaragásának s így az állami eladósodás megállításának évekre elnyúló nehézségei." Az idézet jól bemutatja a cikk lényegét, amely ezután sorra veszi az elszalasztott reformokat az egészségügytől az oktatáson át az államapparátusig.

A Figyelőben az azóta elhunyt Eörsi János közöl cikket ("Nem sokk történt") rögtön a Bokros Lajossal készült interjú után. A csomagot a szerző alapvetően pozitívan értékeli. Kiemeli a csomag előtti helyzet tarthatatlanságát, ugyanakkor azt senkire nem hárítja. A csomag erényei között itt is a már korábban említett pozitívumok szerepelnek. A cikk kiemeli, hogy a csomag célja, bár a lakosságot kétségtelenül fájdalmasan érintette, véget vetni a "húzd meg, ereszd meg" politikának, a növekedés megindítása, valamint az egyensúly helyreállítása. És bár ez, a közkiadások reformjának elmaradása miatt, azóta sem sikerült tartósan, a szerző szerint a csomag külön eredménye, hogy "az államháztartási reformról folytatott diskurzus, a reform azóta is időszerű követelése maradt".

A sajtóban és a közgazdászok között is, különösen a liberálisokhoz közelállók között a Bokros-csomag óta is kiemelt szerepet kap, és afféle mindenhatónak tekintett fogalom az államháztartási reform. Az előzőekben idézett cikkekben is rendkívül sok helyen fordul elő a fogalom, noha azt gondolom, jelentése igen homályos. Az államháztartás fogalma olyannyira tág, hogy átfogó egyszeri reformjáról nem beszélhetünk, és mint ilyen, az államháztartási reform nem több egy marketingfogásnál, melynek segítségével a mindenkori kormányzat megszorításait és legfőképpen a Bokros-csomagot indokolhatja.

Pénzügyminiszterek, ha találkoznak

Március elején nagyszabású konferenciát rendezett a Hungarian Busi­ness Leaders Forum és a Nemzetközi Növekedéskutató (ICEG) európai központja a Bokros-csomag meghirdetésének tizedik évfordulója alkalmából. A konferencián részt vettek volt pénzügyminiszterek (Kupa Mihály, László Csaba, Varga Mihály, Draskovics Tibor, Békesi László, természetesen Bokros Lajos), két volt jegybankelnök (Bod Péter Ákos, Surányi György), számos egyéb volt politikus és gazdasági szakember (Jaksity György, Mellár Tamás, Kovács Árpád, Mizsei Kálmán, Szapáry György, Stumpf István).

Az eseményről természetesen mindegyik eddig említett sajtóorgánum beszámol, természetesen más-más módon. Még a konferenciabeszámolók között is érződik a politikai irányvonal. Így például a Magyar Nemzet és a Heti Válasz kiemeli az előző kormány ostorozását, melyre rögtön a konferencián nem jelen lévő Matolcsy György reagált. Érdekes módon nem kerülnek említésre a konferencián részt vett közgazdászok reakciói. Talán azért, mert ők Matolcsynál (és néha egyéb, nem szakmai körben adott nyilatkozataiknál) jóval enyhébben fogalmaztak a konferencián, noha mindegyikük kritikusan foglalt állást. Több beszámoló ezt egyenesen valamilyen közeledés jelének vélte, különösen Varga Mihály hozzászólását, mely egy esetleges önkormányzati reform lehetőségét vetítette elő. Később persze, a nyilvánosság előtt már visszakoztak a Fidesz vezetői.

Ezt a hozzáállást ostorozza Mészáros Tamás a 168 Órában ("Kettős beszéd"). "Varga Mihály és Stumpf István másként beszél abban a szakmai körben, amelynek tagjai előtt jó okuk van moderálniuk magukat – hiszen ha ott demagogizálni kezdenének, visszakézből megkaphatnák a méltányos kioktatást -, és megint másként tévéfellépéseik alkalmával." Mészáros szerint "bizakodásra adhat okot, hogy a hírek szerint például Bod Péter Ákostól Stumpf Istvánig és a már említett Varga Mihályig a magukat konzervatívnak vallók sem próbálták kétségbe vonni az elhangzottak igazságát". Sajnos a többi hírforrás nem látta ennyire egyértelműnek a helyzetet. A következő idézet a FigyelőNet beszámolójából származik: "Varga Mihály szerint el lehetett volna kerülni, hogy az Alkotmánybíróság vessen véget az »alkotmányjogi ámokfutásnak« 1995-ben, épp ezért fontos tanulság, hogy a hasonló döntések előkészítése nagyobb körültekintést és demokratikus megközelítést igényel. Mítosz az is, hogy minden, ami 1995-ben történt, helyes és jó irányba vitte a gazdaságot, azóta viszont minden rossz irányba mutat."

Teljes konszenzus inkább a Medgyessy-kormány rossz megítélésében volt a résztvevők között. Bokros Lajos előadásában (megjelent március 12-én a Népszabadság Hétvége mellékletében "Romlás" címmel) például az Orbán-kormány "antireformjait" és a Medgyessy-kormány hibáit sorolta. Előbbi "legnagyobb történelmi hibája azonban az volt, hogy a piacgazdaság új intézményeit és a társadalmi szolidaritást erősítő szerkezeti reformok folytatása helyett visszatért a Horthy- és a Kádár-rendszer konzervatív, államközpontú, támogatáspárti, a tőkével és a piaccal szemben gyanakvó és a szegényeket megvető gazdaság- és társadalomfilozófiájához". Míg az utóbbi "volt az első demokratikus magyar kormány, amely hivatali idejének már az első felében sem fordított gondot a költségvetés és a folyó fizetési mérleg egyensúlyára. A kormányfő a presztízskérdésnek tekintett nyugdíjreformon kívül sehol sem merte vagy kívánta visszaállítani az 1998 előtti állapotokat".

Surányi György is kritikusan fogalmazott. A FigyelőNet tudósítása szerint "a leghevesebben ugyanakkor a monetáris politikát ostorozta, szerinte a forintárfolyam tönkreteszi a magyar mezőgazdaságot, a dezinfláció pedig a lakosságot. Növekvő bérek és eladósodás mellett ugyanis nem lehet organikusan inflációt csökkenteni, a külső egyensúly romlása túlzott keresletet és elfojtott inflációt takar a gazdaságban, ezért a mai inflációcsökkenés hosszú távú fenntarthatósága megkérdőjelezhető".

A Napi Gazdaság tudósításában szintén az önkormányzati rendszer lehetséges reformjának lehetőségét csillantja fel, ugyanakkor címében jelzi (Még mindig vihart kavar a Bokros-csomag), a más beszámolókban emlegetett teljes egyetértés korántsem jellemző. "A méltatások mellett éles bírálatot is kapott a Bokros-csomag, elsősorban Stumpf István és Mellár Tamás részéről. A volt kancelláriaminiszter Stumpf szerint erőszakosan, társadalmi egyeztetés nélkül, három ember, a miniszterelnök, a pénzügyminiszter és a jegybankelnök akaratából vezették be a stabilizációs intézkedéseket, mely a magyar nemzet testén »olyan sebeket ütött, amelyeket azóta is gyógyít«. Mellár Tamás, a KSH korábbi elnöke pedig a csomag intellektuális és politikai bátorságát elismerve arról szólt, hogy intézkedései egyrészt nem voltak szükségesek, másrészt nem voltak elégségesek." Igen sajnálatos, hogy a tudósításból kimaradt a kritikusok esetleges alternatívajavaslata, amivel egyébként a csomag ellenzői ritkán szolgálnak.

Igen figyelemreméltó előadást tartott Oblath Gábor, melynek rövidített változata a Figyelőben is megjelent március végén. Az előadóról elmondható, hogy abszolút semlegesen szemléli a magyar gazdasági folyamatokat, így a Bokros-csomagot is. Az intézkedéseket alapvetően pozitívan ítéli meg. "A program a makrogazdasági egyensúlyhiányok radikális csökkentésére irányult, s ebben igen eredményesnek bizonyult." Oblath szerint, noha "a stabilizációs csomag retorikája, továbbá egyes konkrét lépésekhez (pl. tandíj bevezetéséhez, az alanyi jogú családi pótlék megszüntetéséhez stb.) kapcsolódó viták sokakban olyan emléket ébreszthetnek, hogy a fiskális megszorítások (a kiemelések ettől kezdve végig Oblathtól származnak) jelentették a program lényegét", ez nem így van.

"A csomag valóságos makrogazdasági hatásai három külgazdasági természetű gazdaságpolitikai lépéshez és egy fontos belföldi feltételhez köthetők." Ezek sorrendben a forint leértékelése, a csúszó leértékelés bevezetése, az importvámpótlék, valamint a belföldi feltétel, a reálbércsökkentés. Oblath szerint ezekkel a lépésekkel "a stabilizációs program egyszerre két szinten hatott. Az egyik szintet a nemzetközi költség-versenyképesség javulása jelentette: a külföldi pénzben kifejezett hazai bérköltségek jelentősen csökkentek. […] A másik – belföldi – szinten egyidejűleg két hatás érvényesült. Egyrészt jelentősen visszaesett a nominális keresetek reálértéke. […] Másrészt a fiskális kiadások reálértéke ugyancsak számottevően zsugorodott. […] Mindez a belföldi jövedelemarányok jelentős átrendeződésével is együtt járt: számottevően emelkedett a vállalati szektor részesedése, a háztartásoké pedig visszaesett".

A fentiekből következik az, hogy a Bokros-csomag nem kizárólag az IMF által képviselt "ortodox" kiigazítást tartalmazott, hanem nominális jövedelmek visszafogásával "heterodox" jellegű volt. "Az eddigiekből kiderül: nem lehet korrekt választ adni arra az utóbb gyakran firtatott kérdésre, hogy a külgazdasági kiigazításnak mekkora része tulajdonítható egyfelől a belföldi jövedelmek "elinflálásának", másfelől a külső versenyképesség javulásának. (Az előbbit kárhoztatni, az utóbbit helyeselni szokás.) […] Ellenben választ lehet adni arra a kérdésre, hogy a kezdeti külgazdasági kiigazításhoz inkább a belföldi felhasználás importigényességének mérséklődése (1995-ben a belföldi felhasználás 3,1%-kal csökkent) vagy pedig a gazdaság exportorientációjának erősödése járult-e hozzá." A számítások mindazonáltal azt igazolják, hogy "az alkalmazkodás döntő része a kivitelben történt, jóllehet a vámpótlék folytán a de facto importárfolyamban az exporténál nagyobb leértékelődés következett be".

Mindennél fontosabb a csomag versenyképességre gyakorolt hatása. "Az ár, illetve költség-versenyképesség kezdeti változásai – az előbb mondottakkal összhangban – azt jelzik, hogy miközben az árversenyképesség javulása rendkívül rövid életűnek bizonyult, a fajlagos bérköltségek alapján mért versenyképességben 1995-től tartós javulás következett be. (A reálárfolyam-index süllyedése a versenyképesség javulását jelzi.) Ezzel összhangban alakult a magyar kivitel külső piaci részesedése, mind a teljes kivitel, mind pedig a gépkivitel tekintetében."

Oblath ezután azt az időszerű kérdést tette fel, vajon a gazdaság mai helyzetében szükséges-e újabb Bokros-csomag alkalmazása. Az előadó válasza: "a mai külső egyensúlyhiány mögött nem elemi versenyképességi gondok, hanem makrogazdasági szerkezeti feszültségek állnak". Noha "a magyar külkereskedelemben súlyosak a szerkezeti gondok […] ám korántsem magától értetődő, hogy ezek makrogazdasági eszközökkel kezelendő/kezelhető problémákat jelentenek". Tehát nem szükséges napjainkban egy újabb Bokros-csomag, ugyanakkor nem is kívánatos, és nem is lehetséges. Nem szükséges, "hiszen ma gyökeresen mások a hazai és a nemzetközi feltételek", nem is kívánatos, mert "bármiféle olyan típusú makrogazdasági stabilizáció, amely az infláció ismételt megugrására épít, kikezdené a dezinfláció eddigi eredményeit", valamint nem is lehetséges, mert "a gazdaságpolitika egykori és mai lehetőségei között valóságos szakadék tátong".

Hogy mit kéne tenni? Azt gondolom, hogy Oblath Gábor válaszában minden fontos kérdés tetten érhető. Egyrészt lassú, óvatos kamatpolitikával gyengíteni lehet kevéssel az árfolyamot. Mivel a lakossági megtakarítások egy ideig még várhatóan nem fognak növekedni, így csökkenteni kell a belső államháztartási deficitet. Ennek eszköze biztosan nem az egyoldalú adócsökkentés. "Ha az állami túlköltekezés szerkezeti okait sikerülne kezelni, akkor mód nyílna arra, hogy mérséklődjenek a munkára rakódó közterhek, ma ugyanis elsősorban ezek húzzák le a hazai vállalatok költség-versenyképességét. […] Végül: a nemzetközi versenyképesség javításának léteznek olyan állami eszközei is, amelyek nem a relatív ár- (illetve költség-) szint csökkentése révén hatnak, hanem azáltal, hogy az állam – folyó kiadásainak terhére – beruház a fizikai és humán-infrastruktúra fejlesztésébe, továbbá javítja a gazdálkodás általános intézményi és szabályozási környezetét, vagyis azon munkálkodik, hogy az államgépezet ellássa a feladatait." Ahogy Oblath fogalmaz: "a versenyképesség javításának ezek a lehetőségei napjainkban még távolról sincsenek kimerítve".

Mindenképpen érdeme a konferenciának, hogy egy asztalhoz ültette le a szemben álló feleket, és szakmai diskurzus kezdődött az immár tízéves megszorításokról. Igen hasznos lenne, ha ez a folyamat folytatódhatna, hiszen mint azt az írás elején már említettem, a Bokros-csomag napjainkban korántsem szakmai, hanem politikai alapon osztja meg az országot. Egy, a nyilvánosság előtt zajló szakmai diskurzus hozzájárulhatna az emberek tisztánlátásához, valamint ahhoz, hogy megszűnjön az a kettőség, amely szerint Bokros Lajos személye az ország egyik fele számára mítosz, másik fele számára pedig démon.

Összegzés

Az előző oldalakon kísérletet tettem arra, hogy bemutassam a Bokros-csomag tízéves évfordulója alkalmából megjelent cikkeket, írásokat. Természetesen terjedelmi korlátok miatt nem térhettem ki az összes megjelent írásra, igyekeztem csak az általam legfontosabbakat kiemelni.

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a jobboldalhoz közel álló sajtó egyértelműen negatív hangvétellel ír a stabilizációról, ami önmagában természetesen nem baj, ugyanakkor sajnálatos, hogy a legérdekesebb és a leginkább szakmai érvek azok, amelyek beszámolóikból kimaradnak.

Ugyanakkor a másik oldal hozzáállása sem a teljes objektivitást hordozza, egy-két cikk kivételével. A hozzászólók kizárólag a pozitívumokkal foglalkoznak, gyakran megfeledkezve arról, mekkora társadalmi megrázkódtatást jelentett a megszorítások életbelépése és milyen nemzetközi összefüggés-rendszerbe ágyazódott mindez. Úgy vélem, az idő múlásával, a közvetlen politikai érintettségtől eltávolodva sor kerülhet a Bokros-csomag mainál szakszerűbb, kevésbé átpolitizált, objektívabb értékelésére is.

Felhasznált irodalom

Andor László (2005): Az alkotó nem pihen. In Figyelő, 2005. március 10-16. 19. o.

Andor László (2005): Bokros hava. In Népszava, 2005. március 5.

Andor László (2005): Bokros után, szabadon. In Egyenlítő, 2005/1. szám, 2-8. o.

Antal László, Csillag István, Mihályi Péter (2005): Antikádárizmus, avagy még egy indulatos röpirat az átmenetről. In Élet és Irodalom, 2005. 09. szám.

Blahó Miklós (2005): Reform, lendület, fásultság. In Népszabadság, 2005. március 5.Blahó Miklós (2005): Reformszellem csomag nélkül. In Népszabadság, 2005. március 5.

Bokros Lajos (2005): Romlás. In Népszabadság – Hétvége, 2005. március 12.

Bokros Lajos (2005): Fordulat kell! Interjú, in Figyelő, 2005. február 3-9., 12. o.

Duronelly Péter (2005): Nekünk válság kell. In Világgazdaság, 2005. március 9.

Eörsi János (2005): Nem sokk történt – stabilizáció 1995-ben. In Figyelő, 2005. február 3-9. 16. o.

Faggyas Sándor (2005): Bokros megint csomagolna. In Heti Válasz, 2005. 11. szám, 2005. 03. 17.

Farkas Zoltán (2005): A Bokros-program tíz év távlatából. In Heti Világgazdaság, 2005. március 2.

Heti Világgazdaság (2005): A csőd a spájzban volt. In Heti Világgazdaság, 2005. március 2.

Kocsi Ilona (2005): Ingyenebéd. In Népszava, 2005. március 5. 7. o.

Lambert Gábor (2005): Lenyomós érvek. In Figyelő, 2005. március 10-16., 20-21. o.

Loppert Csaba (2005): Volt egyszer egy Bokros-csomag. In Magyar Nemzet, 2005. március 12., 4. o.

Magyar Hírlap (2005): Tíz év ingyen ebédelés. In Magyar Hírlap, 2005. március 4.

Magyar Hírlap (2005): Csomagküldő, szolgálat. In Magyar Hírlap, 2005. március 4.

Martin József Péter (2005): Nem késő, bánat. In Figyelő, 2005. március 10-16., 20-21. o.

Mészáros Tamás (2005): Kettős beszéd. In 168 Óra, 2005/10. szám.

Népszabadság (2005): Tíz éve történt. In Népszabadság, 2005. március 5.

Népszava (2005): Bokros után tíz évvel újra reformlépésekre van szükség. In Népszava, 2005. március 5., 9. o.

Oblath Gábor (2005): Egyensúlyhiányok hosszú évtizede. In Figyelő. 2005. március 31.

Sebők Miklós (2005): Még mindig vihart kavar a Bokros-csomag. In Napi Gazdaság, 2005. március 6.

Szerető Szabolcs (2005): Bokros Lajos mítosza – A balliberális koalíció a felelős a megszorítások katasztrofális következményeiért. In Magyar Nemzet, 2005. március 12., 7. o.

Szilágyi László (2005): Történelmi pillanat és Bokros-csomag. 2005. március 5., FigyelőNet http://www.fn.hu/index.php?id=16&cid=94775

Világgazdaság (2005): Sok a megoldandó probléma. In Világgazdaság, 2005. március 7.

Jegyzetek

¹ A csomagról több helyen lehet bővebb összefoglalót olvasni. Például Magyarország politikai évkönyve 1996-os kötetében, illetve az Origó internetes portálon az alábbi címen:
http://www.origo.hu/uzletinegyed/print/uzletinegyed/hirek/hazaihirek/20020418bokroscsomag.html

² Ez kell nekünk meg egy új tatárjárás Az Okos Lajos (…) Éljen soká a kőbaltás miniszter / Büszkén sétálgasson a rommezőn föl-alá / Ami itt állt mind ő verte szét
(Orbán Ottó: Gondolatok a leégett könyvtárban)

Az Európai Unió irányító szerveinek struktúrája és tevékenységi köre igen szerteágazó, és a neoliberalizmus hegemóniája nem minden területen érvényesül egyforma mértékben. Ám a makrogazdasági politikáért és a versenyszabályozásért felelős főigazgatóságok irányvonalát uralja a költségvetési fegyelmet középpontba állító, a tőke közteherviselését és reguláltságát minimalizálni kívánó neoliberális ideológia. Ezt tükrözik az idei bizottsági gazdaságpolitikai irányelvek is, annak ellenére, hogy az elmúlt időszak gazdasági teljesítménye a neoliberális politika kudarcát mutatja.

Neoliberalizmuson azt a hetvenes években erőre kapó és a nyolcvanas évtizedben uralkodóvá váló gazdaság- és társadalomfilozófiát értjük, amely elveti az állam beavatkozását a gazdaságba, és azt hirdeti, hogy a szabad piac minden vagy majdnem minden esetben sikeresebben oldja meg a gazdasági kérdéseket, mint az állam, ezért mindazt az akadályt, ami az üzleti szféra szabad tevékenységét akadályozza, fel kell számolni. A neoliberális gazdaságfilozófia közgazdasági alapja a monetarizmus, amely szerint a gazdaság fő meghatározó tényezője a pénzkínálat, az árak és bérek viszonylag rugalmasan mozognak, a magángazdaság stabil, hacsak az állami beavatkozás el nem torzítja a piacot. A monetarizmus nem a munkanélküliséget, hanem az inflációt tartja a legfőbb problémának, ezért szigorú fiskális és monetáris politika mellett tör lándzsát, ami a gyakorlatban az infláció és a költségvetési hiány leszorítására való törekvést jelenti. E filozófiában a munkanélküliség vagy "természetes", vagy pedig "önkéntes", vagyis abból fakad, hogy adott bérek mellett az emberek nem hajlandók munkát vállalni. E filozófia gyakorlati alkalmazásának úttörője Augusto Pinochet volt Chilében, aki az 1973-as hatalomátvételt követően a monetarista iskola fellegvárából, Chicagóból hívott szakértőket. Másodikként Margaret Thatcher emelte a kormánypolitika rangjára 1979-es választási győzelme után, végül Ronald Reagan következett, aki 1981-től volt két cikluson keresztül az Egyesült Államok elnöke. Mindhárman hívő emberek voltak, Thatcherről mondják, hogy egy alkalommal a brit alsóházban lecsapta az asztalra Fridrich Hayek A szabadság alkotmánya (The Constitution of Liberty) című könyvét, mondván: "ez az, amiben mi hiszünk".

A monetarizmus, illetve az e filozófiára épülő gyakorlati tanácsok a nyolcvanas évek végére egy "washingtoni konszenzus"-nak elnevezett együttesben öltöttek testet, amely alapját képezte a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap fejlődő országok számára előírt politikájának. E konszenzus lényeges elemei, a költségvetési kiadások (különösen a jóléti kiadások) lefaragása, az adók csökkentése, a kereskedelem, a tőkemozgások liberalizálása, az állami vállalatok privatizálása és az üzleti élet kötöttségeinek csökkentése, a dereguláció voltak. E filozófia, illetve gazdaságpolitikai gyakorlat az Európai Gazdasági Közösségben a nyolcvanas évtizedben folyamatosan teret nyert, majd olyan egyezményekben, mint az egységes piacról elfogadott törvény (Single European Act, 1986), majd a maastrichti egyezményben öltött testet, végül ezen egyezményekből maradéktalanul átkerült az európai alkotmány harmadik fejezetébe.

Az Európai Unió gazdaságpolitikája

Miközben elég egyértelmű, hogy az Európai Unió gazdaságpolitikája alapvetően neoliberális jellegű, e filozófia mégsem egyformán érvényesül minden területen, és a Bizottságon belül is különbségek vannak aszerint, hogy az egyes főigazgatóságok milyen területekkel foglalkoznak. Ezért az Unió politikájának megítélésénél első lépésben célszerű legalább nagy vonalakban e politikát áttekinteni.

Csoportosítástól függően az Európai Unió mintegy 30-40 különböző tevékenységet folytat, ebből mintegy húsz foglalkozik gazdaságpolitikával, illetve érinti közvetlenül azt. A gazdaságpolitika kialakítása és végrehajtása alapvetően a Bizottság kezében van, bár a fő irányvonalról az államfőkből, illetve miniszterelnökökből álló Európai Tanács, az egyes részkérdésekben a szakminiszterekből álló Miniszterek Tanácsának valamelyik formációja dönt. (Jelenleg a Miniszterek Tanácsának kilenc formációja van, ezek egyike például a pénzügyminiszterek tanácsa, az ECOFIN.)

A Bizottság ma huszonhat főigazgatóságra (directorate general) oszlik, ezek tulajdonképpen európai minisztériumoknak felelnek meg, itt készítik elő azokat a javaslatokat, amelyek, ha a megfelelő tanács és az Európai Parlament is elfogad, törvényekké válnak és iránymutatást adnak – többek között – a gazdaságpolitika egyes kérdéseiben. A törvények mellett azonban más eszközök is állnak a Bizottság rendelkezésére, hogy gazdaságpolitikai elképzeléseit keresztülvigye, amelyeket nem kell a bonyolult és időrabló parlamenti procedúrán keresztülvinnie, ilyenek például a tanácsi határozatok.Az Unió közösségi politikáinak főbb területei a következők:

Agrárpolitika

Az agrárpolitika alapvető célja egyrészt, hogy a gazdálkodóknak megfelelő életszínvonalat biztosítson, másrészt, hogy a vásárlókat jó minőségű élelmiszerekkel lássa el. Amikor ötven évvel ezelőtt az európai közösséget létrehozó hat ország kialakította közös mezőgazdasági politikáját, a fő cél az volt, hogy az évtizedes élelmiszerhiány után biztosítsák országaik élelmiszerekből történő önellátását. Ennek érdekében a közös mezőgazdasági politika lényege az alapvető mezőgazdasági termékek termelésének támogatása volt. Ez a politika, amely szükséges volt az ötvenes években, a hetvenes évekre hatalmas eladhatatlan hús- és tejterméktöbbletet eredményezett, amelynek tárolása egyre több pénzbe került. Ekkor került előtérbe a közös mezőgazdasági politika megreformálásának gondolata, alapvető változtatásra azonban csak 2003-ban került sor, amikor is a termelés közvetlen támogatása nagyrészt megszűnt, és a farmerek számára történő közvetlen kifizetésekké alakult át. Ez a kifizetés környezetvédelmi, élelmiszerbiztonsági és állategészségügyi feltételekhez és általában a vidék, a természeti táj megőrzéséhez kötődik. A cél tehát az ötven év előttinek töredékére csökkent agrárnépesség megfelelő jövedelmének biztosítása, de egyben a természeti környezet védelme. A közös mezőgazdasági politika ma is az Unió költségvetésének legnagyobb tétele, de míg ötven évvel ezelőtt a költségvetés 70%-át tette ki, ma kevesebb mint a felét, és ebből is egy rész a vidék fejlesztését szolgálja.

Regionális politika

Bár az Európai Unió a világ egyik legfejlettebb térsége az egyes régiók között igen nagy különbségek vannak, mind a jövedelmeket, mind a lehetőségeket tekintve. A tíz új ország belépése e különbségeket jelentősen tovább növelte. Az Unió regionális politikájának célja, hogy ezeket a különbségeket csökkentse, mely célra négy, úgynevezett strukturális alap szolgál, ezek az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap, a mezőgazdasági alapok vidékfejlesztési része és a halászatot támogató alap. A strukturális alapok együttesen az Unió költségvetésének mintegy harminc százalékát teszik ki. Ezt még kiegészíti a költségvetés mintegy 3 százalékát kitevő Kohéziós Alap, amely célja a közlekedési és környezetvédelmi infrastruktúra fejlesztése azokban az országokban, ahol a GDP kisebb, mint az uniós átlag 90%-a. A 2006-ban befejeződő költségvetési periódusban e támogatás zömét Görögország, Portugália, Spanyolország és Írország kapta.

Kutatás

Az Európai Unió költségvetésének mintegy 3 százalékát szánja a tudományos kutatások támogatására. A támogatások fő prioritásait a 2000-2006-os időszakra vonatkoztatva a hatodik kutatási keretprogram határozta meg. Létrehozták az Egyesített Kutatási Központot, amely az Unió hét egységből álló saját kutatói hálózata és feladata elsősorban az, hogy az Unió vezetését megalapozott tudományos információkkal lássa el. Az Unió feltett szándéka, hogy 2010-ig a kutatásokra fordított összegeket reálértékben a jelenlegihez képest 50 százalékkal megemeli, hogy az elérje a GDP 3 százalékát, mely arány megfelel az Egyesült Államok jelenlegi arányának. A kutatásra fordított közös pénzeket, amelyek végső soron az Unió GDP-jének három tízezrelékét teszik ki, elsősorban a tagországokban folyó kutatások összehangolására használják. Az Unió egyik fontos célja e téren egy európai kutatási térség létrehozása, amelyben az egyes kutatóhelyek közötti laza kapcsolatok uniós szintű egységes kutatási programokká alakulnak át.

Oktatás, a fiatalok képzése

Az Unió által finanszírozott oktatási programok minden évben mintegy százezer uniós állampolgárt segítenek abban, hogy az Unió által nyújtott oktatási és szakképzési lehetőségekkel éljenek. A más országokban lehetővé váló tanulás segít a kultúrák közötti jobb megértésben és elősegíti az Unió adta lehetőségek kihasználását. Számos program kapcsolódik ide, amelyet az Unió néhány tízmilliótól egy-kétszáz millió euróig terjedő összeggel támogat. Az ismertebb programok: Leonardo da Vinci, a Socrates, amely számos alprogramra bomlik (Erasmus, Grundtvig, Comenius, Lingua, Minerva stb.).

Vállalati politika

Az európai üzleti világ számára, bár komoly sikereket mondhat magáénak, folyamatos kihívást jelent, hogy versenyképes maradjon a globalizálódó világpiacon és lépést tartson a versenyző országok technológiai fejlődésével. Az Unió nem tesz protekcionista befelé néző intézkedéseket, mert az a felfogása, hogy az iparvédelem csak kitolná az elkerülhetetlen változtatásokat és azok a későbbiekben még költségesebbek és fájdalmasabbak lennének. E politika megkívánja, hogy megfelelő egyensúly legyen az életszínvonal iránti elvárások és a versenyképesség növelése között. A vállalati politikának ennélfogva számos eltérő politikát kell integrált módon alkalmaznia, olyanokat, mint a kereskedelem, a belső piac, a foglalkoztatás és képzés, az információs társadalom, a regionális fejlesztés és az adózás, nem feledkezve meg a környezetvédelemről sem. Az Unió 25 millió kis- és középvállalata alkotja a vállalati szféra zömét, és az Unió erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy e vállalkozások sikeresek legyenek, és hatékonyan tudjanak bekapcsolódni a termelékenységet növelő tudományos kutatási programokba is. A Risk Capital Action Plan (kockázati tőkeprogram) például a kisvállalkozások beindításának egyik eszköze. E mellett a kis- és közepes vállalkozások állami támogatásával szemben az Unió elnézőbb magatartást tanúsít, mint a nagyvállalatok esetében.

A fenti öt terület, amely egy-egy főigazgatósághoz tartozik, azon részei a gazdaságpolitikának (beleértve ebbe a kutatást és a képzést is), ahol a neoliberális befolyás nem vagy csak kevéssé érvényesül, sőt a bürokrácia (az uniós pénzek ellenőrizhető felhasználása érdekében) ugyancsak túlburjánzik. Vannak még hasonló, a közös költségvetésből finanszírozott területek (például a harmadik országoknak nyújtott támogatások és a velük kötött kereskedelmi egyezmények vagy a környezetvédelem), ahol nem a neoliberalizmus az Unió legfőbb mozgató ereje. E területek hangsúlyozása azért fontos, mert rámutat, hogy az uralkodó felfogás ellenére a Bizottságon belül lehet olyan területeket – főigazgatóságokat – találni, ahol a nem neoliberális ihletésű felfogás az uralkodó. A hazai kisvállalkozások fejlesztését szolgáló kormányzati elképzelések például még a jelenlegi Európai Unióban is megértésre számíthatnak. Ennek ismerete segítheti a hazai vállalkozókat támogató gazdaságpolitika kialakítását.

Gazdasági és pénzügyi szabályozás

A fentiekkel szemben állnak azok a főigazgatóságok, amelyek a makroökonómiai politikát alakítják, vagy a belső piaci versenyért felelősek, ahol a neoliberális gazdaságpolitika töretlenül érvényesül, bár kivételek itt is akadhatnak, amit szintén ki lehet használni a hazai gazdasági érdekek védelmében. Az Unió makroökonómiai politikáját leginkább a gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó főigazgatóság (Economic and Financial Affairs Directorate General) tartja a kezében, ez a főigazgatóság felel az egységes pénz bevezetését és működését befolyásoló feltételek megteremtéséért, illetve betartatásáért, és ez dolgozza ki évről évre az úgynevezett általános gazdasági irányelveket (Broad Economic Guidelines), és stabilitási, illetve konvergenciaprogramoknak nevezett beszámolók formájában az egyes tagországokon évente számon kéri azok teljesítését. E beszámolókban az egyes országok arról adnak számot, hogy gazdaságuk mennyiben teljesíti a maastrichti kritériumokat (ha még nem tagjai az euróövezetnek), illetve az eurót bevezetett országokban mennyire felelnek meg a növekedési és stabilitási paktumban előírtaknak. A maastrichti kritériumok a következő előírásokat tartalmazzák:

– A költségvetési hiány nem haladhatja meg a GDP 3%-át, az államadósság pedig a GDP 60%-át.

– Árstabilitásnak kell érvényesülnie olyan módon, hogy a vizsgálatot megelőző évben az adott ország inflációs rátája legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg annak – vagy annak a legfeljebb három – országnak az inflációs rátáját, amely vagy amelyek az árstabilitás tekintetében a legjobbak (fogyasztói árindexek alapján mérve az inflációt).

– Az adott országban az árfolyam-ingadozás az Európai Monetáris Rendszer (EMS) által előírt sávok között (±15%) maradjon a vizsgálatot megelőző legalább két évben, bilaterális árfolyamát pedig nem értékelhetik le az említett időszakban.

– A hosszú lejáratú hitelek átlagos kamatlába nem haladhatja meg 2 százalékpontnál többel a vizsgálatot megelőző egy évben annak – vagy annak a legfeljebb három – tagállamnak a mutatóját, amelyek az árstabilitásban a legjobb eredményt érték el.

A Stabilitási és Növekedési Paktumot a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozásáról intézkedő, 1993-ban hatályba lépett Maastrichti Szerződés kiegészítéseként német kezdeményezésre és erős francia támogatással 1997-ben fogadták el az uniós tagországok. Célja, hogy költségvetési fegyelemre kényszerítse az eurót használó országokat. Az egyezmény alapelve, hogy valamennyi az eurózónához tartozó országnak költségvetési deficitjét 3 százalék alatt kell tartania, és államadóssága nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát. Hamarosan kiderült azonban, hogy e kritériumnak még a német és francia gazdaság sem tud megfelelni, ezért heves viták után sor került a Stabilitási és Növekedési Paktum módosítására. Az Európai Tanács 2005. márciusi brüsszeli értekezletén elfogadott módosítás szerint gazdasági ciklusok negatív szakaszában, illetve ha a deficit a gazdaság szerkezeti javítását szolgáló beruházásokkal van kapcsolatban, a hiány túllépheti a 3 százalékot, de a gazdasági ciklusok felmenő ágában tartalékokat kell képezni, vagyis a 3 százalék alá kell szorítani a költségvetés hiányát. Ha a határokat áthágó országok e korrekciót nem valósítják meg, büntetőintézkedéseket, bírságokat vethetnek ki rájuk. A módosítás tehát az eredeti korlátokat (3, illetve 60 százalék) nem változtatta meg, csak rugalmasabbá tette a mechanizmust. Ha e téren a Bizottság és egy-egy tagállam között vita kerekedik, a végső szót az Európai Bíróság mondja ki általában a Bizottság javára.

A gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó főigazgatóság egyik feladata annak vizsgálata, hogy az egyes tagállamok gazdaságpolitikája mennyire van összhangban az Unió közösen elfogadott céljaival, beleértve a gazdasági, a szociális és a környezetvédelmi célokat is, és hogy korai figyelmeztetést adjon, ha úgy véli, hogy a költségvetési deficit túlzottan magas lesz, vagy a stabilitási és növekedési paktumnak valamely más szabályának betartása kerül veszélybe.

A Bizottságnak (vagyis ez esetben a gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó főigazgatóságnak) két eszköze van az Unió egyes tagországaiban folyó makroökonómiai politikai irányítására, az egyik az általános gazdasági irányelvek (Broad Economic Guidelines – BEPG), a másik pedig a stabilitási és konvergenciaprogram.

Az általános gazdasági irányelvek azokra a közép- és hosszú távú változásokra koncentrálnak, amelyek szükségesek az Unió versenyképességének növeléséhez, az Unió dinamikusabb, tudásalapú gazdasággá való átalakulásához. Az egyes tagállamok minden évben részletes beszámolót készítenek gazdaságpolitikájukról, különösen azokról a lépésekről, amelyek a költségvetés kiegyensúlyozását szolgálják. Az euróövezet országai ezeket az információkat az úgynevezett stabilitási programokban adják meg, míg a többi tagállam konvergenciaprogram formájában. A konvergenciaprogram tartalmaz egy olyan elemet, amelyre a stabilitási programban nincs szükség, és ez arról tudósít, hogy ezen országok mennyire teljesítik az euró bevezetéséhez szükséges kritériumokat.

Az Unió neoliberális gazdaságpolitikája mindenekelőtt az általános gazdaságpolitikai irányelvekben jelenik meg, ezért erre részletesebben kitérünk, de előbb bemutatjuk a neoliberális gazdaságpolitika más területeken való érvényesülését.

Az egységes piac

Az általános makroökonómiai irányelvek kidolgozása és végrehajtásának ellenőrzése mellett a Bizottság talán a második legfontosabb feladata az egységes piac működtetése, amelyért a belső piaci főigazgatóság (Internal Market Directorate General) a felelős. Az egységes piac kialakítása az 1986-ban elfogadott törvénnyel (Single European Act) kezdődött, amely előirányozta, hogy a tagországok között még meglévő, a szabad kereskedelmet akadályozó korlátozásokat 1993-ig lebontják, majd az 1992-ben aláírt Maastrichti Szerződés mindezt kötelező módon rögzítette. Ily módon 1993-ban létrejött az egységes piac, amely a mai Európai Unió alapja. Lényege a négy szabadságjog, az áruk, szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása. Az egységes piac újabb lökést adott a korábban monopóliumokat élvező nemzeti piacok liberalizálásának, ami az állam által nyújtott szolgáltatások (például egészségügy) területén még nem fejeződött be. A jelenleg hevesen vitatott, úgynevezett Bolkestein-direktíva e terület liberalizálását irányozza elő. A belső piaci főigazgatóság figyelemmel kíséri, hogy az egyes országok szabályozása mennyire felel meg az Unió elfogadott elveinek, és ahol eltérést tapasztal, ott sürgeti az uniós szabályok bevezetését.

Versenypolitika

Az Unió (neoliberális) politikájának egy következő fontos területe a versenypolitika, amely a verseny-főigazgatóság (Directorate General for Competition) kezében összpontosul. A versenypolitika kialakításánál az Unió vezetői abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a hatékony verseny mérsékli az árakat, javítja a termékek minőségét és növeli a fogyasztók választási lehetőségeit. A versenypolitikának négy fő területe van: a tröszt- és kartellellenes politika, a vállalategyesülések ellenőrzése, a liberalizáció és az állami támogatások ellenőrzése. Az antitrösztpolitika keretében a Bizottság arra vigyáz, hogy a gazdasági élet szereplői ne állapodjanak meg egymással a piac felosztásáról vagy az alkalmazandó árakról. Az egyesülések ellenőrzése keretében a Bizottság megtilthatja a vállalategyesüléseket, ha az ily módon megnövekedett vállalat piaci dominanciá­ra tenne szert. A liberalizáció keretében mindenekelőtt a szolgáltatások területén (energiaellátás, közlekedés, távközlés) a korábbi monopolhelyzetben lévő állami vállalatok privatizációját és a piac versenytársak előtt való megnyitását szorgalmazta és szorgalmazza a Bizottság.

Az állami támogatás tekintetében a Bizottság részletekbe menően vizsgálja, hogy az egyes tagállamok kormányai milyen módon és mértékben támogatják saját vállalataikat. Nemcsak a közvetlen támogatásokat (kölcsönök, visszteher nélküli juttatások) vizsgálják, de kitérnek az adókedvezményekre, a preferenciális szolgáltatásokra és a hitelezési kockázatot csökkentő hitelgaranciákra is. A Bizottság nem engedi meg, hogy a tagállamok kormányai olyan iparágakat támogassanak, amelyek sohasem állnak meg a saját lábukon, de időleges segítségnyújtást elfogadhatónak tart, ha ezzel egy-egy vállalat vagy iparág a továbbiakban versenyképessé tehető. E kérdésekben végül is az dönt, hogy a szóban forgó segítség érdeke-e az egész Uniónak, és hogy egy privát befektető adna-e pénzt az adott célra.

Adópolitika

Még egy fontos területet célszerű kiemelni az Unió politikái közül, és ez az adópolitika. Bár az adópolitika teljes egészében a tagállamok hatáskörébe tartozik, és ez az elv direkt adók esetében (jövedelemadó, vállalati nyereségadó) nagyrészt érvényesül is, az indirekt adók (hozzáadottérték-adó, fogyasztási adók) esetében azonban az Unió jogot formál arra, hogy az egységes piac zavartalan működése érdekében a tól-ig határokra közös irányelveket alakítson ki. Az Unió a forgalmi és fogyasztási adók egységességét alapvetően fontosnak tartja például olyan termékek esetében, mint az üzemanyag, a cigaretta vagy az italok, mert e téren az országok közötti differenciák könnyen torzíthatják a versenyt. Az Unió azonban elismeri, hogy az egyes tagországok között kulturális különbségek az adóztatásra is kihatnak. A vállalati nyereségadóval kapcsolatban az Uniónak két célja van, az egyik a tőke szabad mozgásának elősegítése, a másik a tagországok közötti káros adóverseny elkerülése.

Az általános gazdaságpolitikai irányelvek

Talán az említett politikák és főigazgatóságok voltak azok, amelyek leginkább formálják az Unió gazdaságpolitikáját, bár számos olyan területen, mint például az energiapolitika, a foglalkoztatáspolitika, a külkereskedelmi politika vagy a környezetvédelmi politika, az Unió neoliberális elkötelezettsége szintén tetten érhető (például a liberalizálásban, a piaci megoldások erőltetésében, amelyre példa a széndioxid-kvótákkal való kereskedelem). A további részletezés helyett azonban célszerűbbnek tartjuk, ha a Bizottság legfrissebb, 2005. áprilisi keltezésű és a 2005-2008-as időszakra vonatkozó gazdaságpolitikai irányelvei alapján mutatjuk be az Unió gazdaságpolitikai felfogását. Az anyag rendkívül hosszú címe is sokatmondó, ezért az irányelvek bemutatását érdemes rögtön a cím elemzésével kezdeni. A cím tehát – értelemszerűen magyarra fordítva – a következő:

"A gazdasági növekedés és foglalkoztatás, 2005-2008. Az elnök közleménye egyetértésben Verheugen elnökhelyettessel és Almunia és Spidla bizottsági tagokkal, amely egyben tartalmazza a Bizottságnak a tagállamok és a közösség gazdaságpolitikájának általános irányelveire vonatkozó javaslatait (az Amszterdami Egyezmény 99. paragrafusa alapján) és egy a tagállamok foglalkoztatáspolitikai irányelveire vonatkozó tanácsi határozat meghozatalára irányuló javaslatot (az Amszterdami Szerződés 128. cikkelye alapján)" (COM[2005] 141 final).

Nos a címből az "elnök" nem más, mint Manuel Barroso, a Bizottság elnöke, helyettese, a német Günter Verheugen volt az előző ciklusban az Unió bővítéséért felelős bizottsági tag, jelenleg elnökhelyettesként a vállalati és iparpolitikát felügyeli. A spanyol Joaqín Almunia a gazdasági és monetáris ügyekért felelős (tehát a makroökonómiai politika legfőbb alakítója), míg a cseh Vladimir Spidla a foglalkoztatás- és szociálpolitikát felügyeli. Az Amszterdami Szerződés 99. pontja arról szól, hogy a tagállamok gazdaságpolitikájuk kialakításánál kötelesek figyelembe venni a Bizottság általános gazdasági irányelveit, és hogy gazdaságpolitikájuknak meg kell felelnie a szabad piaci elveknek, továbbá, hogy a Tanács (ez esetben a pénzügyminiszterek tanácsa, vagyis az ECOFIN) keretében elképzeléseiket koordinálniuk kell a többi tagállammal. Az Amszterdami Szerződés 128. pontja pedig azt mondja ki, hogy az Európai Tanács (itt tehát a miniszterelnökök, illetve államelnökökből álló tanácsról van szó) a Bizottság jelentése alapján minden évben áttekinti az egyes tagországok foglalkoztatási helyzetét. A címből az is kitűnik, hogy a foglalkoztatási irányelvek (és általában a Bizottság gazdaságpolitikát befolyásoló irányelvei) tanácsi határozatok formájában kerülnek szentesítésre, vagyis róluk – általában minősített többséggel – a szakminiszterekből álló tanács dönt, és nem mennek keresztül az Európai Parlamenten.

Nézzük ezután a hivatkozott anyag (a továbbiakban: Irányelvek) javaslatait. Az Irányelvek először is nagyon becsületesen megállapítja, hogy (bár vannak biztató jelek) az Unió az árstabilitást kivéve egyetlenegy területen sem teljesíti az elvárásokat, a növekedés minimális, a munkanélküliség magas, a foglalkoztatási ráta alacsony, a termelékenység növekedése szintén alacsony. A problémák oka a kedvezőtlen külső helyzet (a világgazdasági bizonytalanság, a dot.com buborék kipukkadása, a terroristák, az iraki háború) és az, hogy nem sikerült előrehaladni a lisszaboni tanácsülésen elhatározott úton, amely szerint 2010-ig az Unió a világ legversenyképesebb, tudásalapú gazdasága lesz.

A terápiát az általános gazdaságpolitikai irányelvek (Broad Economic Policy Guidelines) tartalmazzák. Ezek szerint a legfontosabb, hogy a tagországok a gazdasági ciklus egészét tekintve fenntartsák középtávú költségvetési céljaikat (vagyis az előírt 3%-nál nem nagyobb költségvetési deficitet), illetve amely országban ez nem teljesül, ott tegyenek intézkedéseket e cél elérésére. Ahol a fizetési mérleg problémát okoz, ott strukturális reformokat kell végrehajtani a külső versenyképesség növelése érdekében, és a fiskális politikával is hozzá kell járulni ennek eléréséhez (vagyis a költségvetési kiadások csökkentésével mérsékelni kell a költségvetési deficitet). A fenntartható gazdasági fejlődés érdekében, különös tekintettel a lakosság öregedésére, csökkenteni kell az államháztartás adósságát, és meg kell reformálni a nyugdíj- és egészségügyi rendszereket, hogy azok pénzügyileg finanszírozhatók legyenek (ez a gyakorlatban a két szféra privatizációját jelenti). Az erőforrások hatékony elosztása érdekében olyan adószerkezetet kell kialakítani, amely növeli a növekedési potenciált (vagyis csökkenteni kell az adókat). A nominális bérek növekedésének összhangban kell lennie az árstabilitás elvével és a termelékenységnövekedés trendjével. A közös valuta megfelelő funkcionálása érdekében az eurozóna tagországainak különleges figyelmet kell szentelniük a fiskális fegyelemre (vagyis a növekedési és stabilitási paktum betartására), akik még nem érték el az előírt értéket (a legfeljebb 3 százalékot), azoknak évi 0,5 százalékponttal csökkenteniük kell a deficitet.

A Unió növekedési potenciáljának emelését a következőképpen kell elérni. Mindenekelőtt nagy figyelmet kell szentelni a belső piac kiterjesztésére és elmélyítésére. Míg a belső piac jól működik az áruk esetében, a szolgáltatások terén még eléggé szétszabdalt, ez különösen az energia- és szállítási piacra érvényes. Tehát a gazdasági növekedés, a foglalkoztatás növelése és a versenyképesség növelése érdekében a szolgáltatások belső piacát teljes egészében működőképessé kell tenni, miközben fenn kell tartani az európai szociális modellt. Az adózásban meglévő akadályok elhárítása (vagyis az adókulcsok egységesítése) és a munkaerő-mobilitás előtt még meglévő akadályok lebontása szintén jelentősen hozzájárulhat a hatékonyság növekedéséhez. Az európai egységes piac előnyeinek általános elismerése mellett a belső piacra vonatkozó direktívák tagországi átvétele még mindig kiábrándítóan lassú, ezt fel kell gyorsítani. A tudományos és műszaki fejlődés felgyorsítása érdekében a kutatásra és fejlesztésre fordított összegeket 2010-ig a jelenlegi átlagos 2%-ról 3%-ra kell emelni. A tagországoknak be kell számolniuk, hogy e téren mit terveznek.

Növelni kell a munkaképes korúak foglalkoztatási arányát úgy, hogy (2010-ig) a jelenlegi 60%-kal szemben érje el a 70%-ot. A foglalkoztatásban össze kell hangolni a rugalmasságot a biztonsággal, többek között az állandó és ideiglenes munkaszerződések megfelelő arányával. Megfelelő bértárgyalási rendszerek kialakításával biztosítani kell a foglalkoztatásbarát béreket és más munkaerőköltségeket úgy, hogy a bérek alakulása legyen összhangban a termelékenység alakulásával. Hatékony, élethosszig tartó képzési rendszereket kell kiépíteni, ahol a költségek megfelelően oszlanak meg a vállalkozók az állam és az egyének között.

Mint ebből a nyilvánvalóan nem teljes, de a lényeget azért tükröző ismertetésből érzékelhető, az Unió általános gazdaságpolitikai irányelvei teljesen megfelelnek a bevezetőben idézett neoliberális politikának. Annak ellenére, hogy e politika kudarca nyilvánvaló, hiszen – mint ahogy azt az idézett Irányelvek is tartalmazzák – az Unió fejlődése messze elmarad nemcsak a kívánalmaktól, de a potenciális versenytársak fejlődésétől is, míg társadalmi problémái szaporodnak, az Unió vezetésében fel sem merül, hogy esetleg az alkalmazott gazdaságfilozófia a hibás. Ez a felismerés annak ellenére nem történik meg, hogy a neoliberális politika vagy például az euró bevezetésével kapcsolatban várható negatív hatásokat sok ismert közgazdász előre prognosztizálta (többek között az euróval kapcsolatban Milton Friedman, a monetarista gazdaságfilozófia atyja).

Az is figyelemre méltó, hogy az Irányelvek egyáltalán nem foglalkozik az újonnan csatlakozott országok speciális problémáival (igaz, a régi tagországok sajátos problémáival sem), hallgatólagosan azt feltételezik, hogy a felmerülő problémák részben az Irányelvek alkalmazásával, részben a strukturális alapok segítségével megoldhatók. De hogy a strukturális alapokban rendelkezésre álló források és a problémák nagyságrendje között elfogadható arány van-e, e kérdés sem itt, sem máshol (például az egyébként színvonalas 2004-es kohéziós jelentésben – A New Partnership for Cohesion) fel sem merül.

Az Unió neoliberális politikája nemcsak hogy mérsékelte az Unió gazdasági növekedését, de folyamatosan erodálja a második világháború után kialakult európai szociális modellt (például a munkaerőpiac rugalmasabbá tételére való törekvés a gyakorlatban a reálbérek csökkenését, a létbizonytalanság növekedését jelenti), ezért az ellene irányuló ellenállás erősödik, és nemcsak a globalizációellenes tüntetésekben vagy az európai szociális fórumon nyilvánul meg, de számos civil szervezet, közöttük mindenekelőtt az európai szakszervezeti szövetség, az ETUC kritikájában is. Emellett az Unió számos országának közgazdászait tömörítő mozgalmak igyekeznek a neoliberalizmussal versenyző, alternatív gazdaságpolitikákat kidolgozni. Sajnos azonban e mozgalmak mind ez idáig nem erősödtek meg annyira, hogy az Unióban gazdaságpolitikai irányváltást kényszerítsenek ki.

Ugyanakkor még az adott keretek között is számos lehetőség van arra, hogy – különösen az újonnan csatlakozott országok – gazdasági érdekeiket védelmezzék. Már említettük, hogy a kis és közepes vállalatok versenyképességét különleges eszközökkel is lehet támogatni, e téren az állami támogatást nem veszik annyira szigorúan, mint a nagyvállalatok esetében. Emellett a csatlakozási jegyzőkönyv tartalmaz egy olyan passzust, hogy "Legfeljebb 2004. május 1-jét követő harmadik év végéig, amennyiben a gazdaság bármely ágazatában súlyos és tartósnak mutatkozó, illetve egy adott térség gazdasági helyzetének komoly romlásával fenyegető nehézségek merülnek fel, az új tagállam felhatalmazást kérhet arra, hogy a helyzet orvoslása és az érintett ágazatnak a belső piaci gazdasághoz történő hozzáigazítása érdekében védintézkedéseket tegyen" (26. cikk).

E lehetőségek ki nem használása nem az Unió neoliberális politikájára vezethető vissza, hanem arra, hogy a hazai gazdaságpolitika irányítói, talán még az Unió vezetőinél is egyoldalúbban, a neoliberális ideológia elkötelezettjei.