Az Országos Latin-Amerikai Filmnapokon (OLAF) 2013. februárban már nemcsak Budapesten, hanem az ország több helyszínén is vetítették a chilei rendező Pablo Larraín No (Nem) című filmjét. A szélesebb né­zőközönséget a magyarhangya csoport¹ szervezésében csak március közepétől megcélzó film azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek a hazai szabadelvű ellenzéki főáram szemléletmódja láttatni szeretné. Írásomban kiemelem a film szerintem fontos részleteit, hogy azok is kö­vetni tudják gondolatmenetem, akik nem látták az alkotást. Mondanivalóm szempontjából az interneten hozzáférhető – inkább sommás – filmismer­tetőkre (melyek nem igazán kritikák) koncentrálok.

Egy kis előzetes

„Augusto Pinochet chilei diktátor hatalmát egy referendum döntötte meg 1988-ban, valamint egy szokatlan kampány, ami máig példaértékűnek számít" – csábítja olvasótáborát a Pesti Est 2013. április 4-i kiadása. „Az országot egy 15 éve berendezkedett diktátor tartja a markában. Emberei ott vannak mindenhol, ahol döntés születik, a kormányzó rezsim nemcsak a médiát, hanem a hatalmi ágak intézményeit is a kezében tartja. Politi­zálni veszélyes, az ellenzéket üldözik, figyelik, lehallgatják. Az országból menekülnek a fiatalok. Nemzetközi nyomásra népszavazást írnak ki, és a demokrácia látszatának fenntartására a hatóság – a kormányoldal mellett – az ellenzék számára is napi 15 percnyi műsoridőt engedélyez, hogy a köztévében kampányoljon. Mi legyen az ellenzék stratégiája? És egyáltalán: miként lehet mozgósítani a politikába belefásult tömegeket? A kampány kreatív igazgatójának a fiatal Renét […] kérik fel, akinek a széttagolt ellenzéki kommunikációból egy egyszerű, de hatásos és győztes üzenetet kell megfogalmaznia" – fogalmaz a magyarhangya egyik aktivistája.² (Mivel a filmben az országból menekülő fiatalokra való utalást én nem láttam, ez a mondat valószínűleg „áthallásból" származik – amit lentebb vizsgálunk.) Majdnem szó szerint a fentiekhez hasonlóan fogalmaz a port.hu³ és a film.hu⁴ műsorajánló oldal is. A Youtube-on a film előzeteséhez kapcsolódva is szinte ugyanezt olvashatjuk.⁵ Érdeklődéssel ülünk be a moziba.

Az alaphelyzet

A nyolcvanas évek végén járunk, ami szó szerint szembetűnő, már ami a filmezés módját illeti, hiszen a rendező tudatosan korhű technikát alkalmaz. (Felkutattak és beüzemeltek néhány megmaradt ódivatú filmkamerát.) Ezért meg sem próbáljuk a mai honi mozis állapoto­kat a „rossz" minőségért okolni! Ezzel a fontos rendezői fogással a dokumentum bevágások, a valós tévékampány jelenetei és a fikció elkü­löníthetetlenekké, a néző számára egyformává válnak a filmben. Nem tudjuk eldönteni, mi a „történelmi" és mi a „művészi" valóság.

Főhősünk, René Saavedra a fejlődő chilei reklámiparban dolgozik, különféle termékek eladását mozdítja elő. Mint megtudjuk, ebben talán ő a legjobb szakember az egész országban. A reklámcégnél fiatalként ő a második ember a vele atyaian bánó idősebb főnöke mögött. A kezdő jelenetben – talán nem véletlenül – a Coca-Colára kísértetiesen emlé­keztető Free üdítőitalt, azaz a „szabadságot" reklámozza. Itt, a cégnél keresi fel őt a No kampányt szervező egyik politikus.

Az általam átfutott kritikákban nem olvastam erre való utalást, de némi keresgélés után főhősünk vezetéknevének választása talán mégsem a véletlen műve. A sakkban ismert a Saavedra-végjáték, ahol a paraszt fel­áldozásával a döntetlennek tűnő helyzet győzelemmé fordítható. Egyéb­ként létezik egy ilyen nevű település Chilében is – módot nyújtva egy egyszerűbb értelmezésnek. Azonban ne feledkezzünk meg a Don Quijote szerzőjének teljes nevéről sem, aki Miguel de Cervantes Saavedra.

Érdemes-e a No kampányban részt venni?

Főhősünk kívülálló szakember, hiszen mexikói emigrációból tért vissza. A film főszerepére valóban „kívülállót", Gael García Bernalt, a mexi­kói sztárszínészt szerződtették. René gördeszkán suhan a santiagói utcákon az autók és járókelők közt, mondhatnánk igazi modern vagy amerikai módon siklik a félperiféria valóságában. A gördeszka mint a nyolcvanas évek végének szó szerint haladó szimbóluma számunkra is ismerős lehet.

A politikust, aki Renét a NO kampány szervezésére kéri fel, főhősünk főnöke kommunistának nevezi, mint mindenkit, aki a rendszer politikai ellensége. Nem veszélytelen vele érintkezésbe lépni, hiszen őt figyelik. René azonban elvállalja a kampányszervező szerepet, igaz hangsúlyo­zottan csak tanácsadóként.

Egyik motivációja a felkérés elfogadására a szakmai kihívás lehet. Sejthetjük és valóban így is lesz, főnöke – az elit elismert reklámszak­embere – a SI (igen) kampányt vezényli. Így harcuk nem politikai, hanem csupán szakmai rivalizálásként is értelmezhető. René ügyes, és amikor ez kiderül (a NO kampány népszerűvé válik), a főnök egyenrangú partnerként bevenné reklámüzletébe őt, hogy semlegesítse az ellenfél kampányát. Miért is? Talán nem politikai meggyőződésből, csak szakmai féltékenységből lép a főnök. Természetesen főhősünk akkor már nem fogadja el ezt az ajánlatot.

A politikai kampány szervezésének mindennapjaiban megjelenik egy másik reklámkampány. Főhősünk és főnöke az újdonságnak számító mik­rohullámú sütőt reklámozzák. Be is szerzik otthonra a csodaszerkezetet. Így merülhet föl kérdésként, hogy a politikáról vagy a mikróról beszélje­nek-e. Azonban ez csak elsőre tűnik ellentétnek, hiszen tulajdonképp két terméket reklámoznak. A politika is áru.

Ahogy a kampány halad előre, úgy növekszik a diktatúra nyomása Renére. A fenyegető telefonhívások, provokatív megfigyelés és lakásbeha­tolás mellett megkapja a „hazaáruló" címkét is – lakásának ablakára írva.

René másik motivációja a NO oldallal kialakult kapcsolatához az egyre intenzívebb kötődés elvált, de legalábbis elköltözött feleségéhez Verónicához és a nővel élő gyermekéhez. A szakmai motívumon felül ez az erkölcsi/érzelmi oldal. Verónica ellenálló aktivista, akit többször megvernek. Vajon René lelkiismeret-furdalást érez az elhagyott nő iránt? Avagy szakértőként az elhagyott nép iránt? Innen nézve érdekes egy jelenet, mikor René Verónica és fia fizikai védelmére kel a NO kampány­záró gyűlését szétverő rendőrtámadás alatt, azonban régi szerelmének új férje/társa elzavarja, mert már ő a nő védelmezője és, ugye, nem lehetnek ketten.

A kampánycsapatban felmerül, hogy racionális alapon érdemes-e a dik­tátor által meghirdetett népszavazáson egyáltalán részt venni. Győzhet­nek-e vagy pedig az egész Pinochet legitimizálására rendezett színjáték. Elfogadják-e a (némi áthallással vezénylő) tábornok játékszabályait? Az az álláspont győz, hogy mindenképp meg kell szólalniuk, kampányolni kell, ha erre lehetőségük van, mivel ez felébreszti a népet. Ami nem hangzik el, hogy legitimálják-e a rendszert akkor is, ha a NO nyer?

Milyen legyen a nyerő kampány?

A NO stáb – René nélkül – már készített egy demo verziót a kampány rek­lámfilmjére, amely bemutatja a diktatúra születésének és fenntartásának véres erőszakját. A képernyő közepére írja a meggyilkoltak, eltűntek és megkínzottak számát. Nem jó – mondja René -, mert ijesztő. A közömbö­seket elriaszthatja a rosszra való emlékezés, az ismét felkeltett félelem, és lehet, hogy a cenzúrán sem megy át. Főhősünk „szakmailag" nyerő kampányt akar, nem erkölcsi leckét. De ez hazugság – mondja egy régi elvtárs, aki feláll és távozik. Bizonyára hazugság, de nyerő!

Valami pozitív és támadhatatlan fogalom kell, ami köré a kampány szerveződik. Ez nem lehet a „demokrácia" hívószava, mivel azt – azaz annak védelmét a marxista terroristákkal és felforgatókkal szemben – már kisajátította a rendszer. (Érdekes hogy a SI kampányban „a marxisták" és nem „a kommunisták" jelennek meg a rossz megszemélyesítőiként.) Mi lehet a legfőbb jó? Hát persze, a Boldogság! Ebből lesz a kampánydal szlogenje: Chile, la alegria ya viene… Chile, a boldogság közeleg. Sok csilingeléssel, mivel az nem köthető egyik zenei stílushoz sem, és így ez sem megosztó. Ezért lesz a logó egy szivárvány, melynek színskálája az összes ellenzéki pártot szimbolizálhatja. Árulás vagy profizmus?

És mennyiben árulás, hiszen a filmben is megszólal a nép egyszerű asszonya – a NO stáb környékén szolgáló házvezetőnő -, aki elmond­ja, hogy az igenre fog szavazni, talán azért, mert van munkája és a fia főiskolára jár.

Amikor a SI tábor válaszként készített reklámfilmjét látjuk, amelyben a NO filmjében szereplő lovasok nemzeti lobogója vörös zászlóvá silányul, a szereplők pedig terroristává alakulnak át az üszkös csatatérré változó kies mezőn, csak mosolygunk: dilettantizmus. A vén tábornokok nem értik a fia­tal szakemberek nyelvét. Így válik a NO kampány pozitív a SI pedig negatív üzenetűvé. Hazai párhuzamként persze rögtön beugrik a „Rosszabbul élünk, mint négy éve" versus „Igen, MSZP" kampány. Vajon melyik nyert?

A NO kampány az erkölcsi/értelmes üzenet nélküliségét a végletekig fokozza, és szimplán csak vicces jelenetekkel is kampányol. Pl. a rek­lámfilmben egy fej nem akar megszólalni többszöri nógatásra sem, de végül is kiölti a nyelvét, amelyen egy felirat szerepel „NO".

Mivel a filmezés technikája miatt a régi tévés spotok és a művészi fikció nem különíthető el, ezért a néző nem lehet biztos abban, hogy mi (volt) a valóság. Ettől még inkább el kell gondolkodnunk azon, hogy meddig mehetünk el az „értelmetlenség" irányába a jó cél érdekében?

Közkeletű hazai értelmezések

A világhálón található filmismertetők többsége nem jut el a kampánystra­tégia erkölcsi, politikai kérdéseinek boncolgatásáig. „A NO arról szól, ho­gyan lett a semmiből nyertes egy elkeseredett próbálkozás," summázza a port.hu. Ez a fajta összegzés teljesen figyelmen kívül hagyja a társadalmi beágyazottságot, nem is beszélve a nemzetközi összefüggésekről. Csak akarni kell a demokráciát és győz. Mint 1988-ban, akarom mondani 1989-ben. Az akarat diadala. Így köszön vissza a rendszerváltás liberális (polgári) értelmezése egészen sűrített formában.

Hasonló alapú értetlenségének ad hangot a Campus Online ismerte­tője:⁶ „Chile lehetőséget kap, hogy véget vessen Pinochet 17 éve tartó uralmának, és ehhez nem kell mást tenniük, mindössze megszavazni. Ez olyan lehetőség, amivel azt gondolnánk, 100%-ban élni fognak az emberek. Ehhez képest mindenki arra voksolt, hogy az igen-nem sza­vazás meg fog bukni," azaz a diktátor győzedelmeskedik. Nahát, hogy lehet az, hogy nem a diktatúra ellen akar mindenki szavazni? Pedig ez annyira magától értetődő lenne!

A szabadelvűséggel szembeni kritikusabb, nemzetibb megközelítést reprezentálja a Filmtekercs online mozimagazin:⁷ „Külföldön forgalmazni egy nemzet történelmének kis részletét bemutató filmet mindig kockáza­tosnak tűnhet, hiszen sosem lehet tudni, mennyire lesz értő, az a bizo­nyos idegen. Egy diktatúra legyőzéséről, a szólásszabadságról, egyete­mes emberi jogokról készült alkotással viszont már sokkal jobbá válnak az esélyek, és pontosan ez az, ami a NO esetében történik." Azaz filmünk azért sikeres, mert a liberalizmus alapelvére épül. Ez valószínűleg nem igazán tetszik a fenti szöveg szerzőjének, de az alapállást ő sem vitatja.

A fiatal szakember szerepével persze szívesen azonosul a fővárosi ifjú értelmiség, akik a szabadság akarásán kívül a profi kampányra össz­pontosítanak. A hazai párhuzamot rögtön megtalálva a magyarhangya aktivizmusba is fordítja ezt a megközelítést: „A magyarhangya szlogenje a filmhez kapcsolódóan: »NO, mert nem mondhatsz mindenre igent!« . A felhívás keretében bárki a kamerába vághatja, grimaszolhatja, or­díthatja, suttoghatja, ahogy jólesik: NO! A felvett, egy-két másodperces NO-kat a no@magyarhangya.hu címre várják a magyarhangyások, hogy a beküldött videókból mash-upot [rendezett keveréket] vághassanak össze," olvashatjuk a Prae.hu általános művészeti portálon.⁸ Bizonyára a „Nem tetszik a rendszer" tüntetésre toborzó kampányvideó sikere lebeg a szemük előtt. Vajon mit kezdenének a „NO a másodperces üzenetekre!" vagy a „NO a kampányvideós demokráciára!", esetleg a „Liftben fingás? NO!" klipekkel? Bár lehet, hogy ez utóbbit beválogatnák…

Nézzük tovább: milyen is a filmbeli győzelem?

A népszavazás eredményére együtt vár a NO stábja, amikor a hivatalos hírcsatorna bejelenti, hogy a SI győzött, amit senki sem akar elhinni. A döbbenet után fordulat áll be a hatalom részéről: a kampányközpontot körülvevő rendőrök hirtelen távoznak, és a híradó jelenti, hogy a junta tagjai találkoznak Pinochettel. A találkozó után az állami televízió bejelenti a NO győzelmét.

A mosaiconline nem érti: „Egyedül a befejezés tűnik egy kissé elkapko­dottnak, ahol az egyik pillanatban még az egyik oldal vezet a szavazatok összeszámlálása során, majd hirtelen a másik fél nyer."⁹ Úgy látszik, elkerülte figyelmét az arra való utalás, hogy bár a diktátor meg akarta hamisítani az eredményt, de a junta az „amerikaiak" igényeinek megfe­lelően jobb belátásra bírta Pinochetet.

A filmbeli szereplők érveiben – és természetesen Chile történetében is – az a fő kérdés, hogy az amerikaiak kinek a pártján állnak. Az ő támogatásukkal büszkélkedik René főnöke, de érezhetjük megingását, amikor aziránt érdeklődik, hogy ki pénzeli a NO táborát. Az amerikaiak az 1980-as alkotmányban is lefektetett átmenet – amely Pinochet elnöki terminusának meghosszabbítását referendumhoz kötötte – felgyorsítá­sára szavaztak.

A filmnek azonban még nincs vége

Sok néző azt várja, legalábbis idehaza, hogy a győzelemmel ér véget a film: Pinochet megbukik. De a záró képsorokban René ismét együtt dol­gozik főnökével. Most egy új szappanopera beharangozásán dolgoznak. Együtt, mint médiaipari szakemberek. Talán már tulajdonostársnak is? Itt kezdhetünk el igazán gondolkodni.

Jól foglalja össze a filmkritikus Árva Márton a Prizma folyóiratban: „A szimpatikus manipulátor továbbra is megvezeti közönségét (legyen szó népszavazásról, szénsavas üdítőitalról vagy a legújabb szappanoperá­ról), a lakosság pedig ugyanazt nézi, és kiszolgáltatottsága változatlan" (Árva 2013). Innen szemlélve a népszavazásnak igazi tétje nincs, a chilei civilek tulajdonképpen statiszták a saját történelmükben. A referendum valójában médiavezérelt politikai élményfogyasztás. A modern politika: szappanopera. A diktatúra már nem eladható, termékújítás következik.

Művészeti alkotásként a film a chilei diktatúrát mintegy háttérként használja, hogy kontrasztjában – a megöltek és megkínzottak nyilvánvaló jelenlétében – élesebben tűnjön ki mondanivalója. Ahogy Árva előbb idézet írásában fogalmaz: „a kvázi utángyártott archívokból felépülő film valódi témája a történelmileg és politikailag hiteles beszéd kérdése."

Tágabb történelmi háttér

Ha a valós történelem felől közelítjük, akkor sok minden kimaradt a filmből. Chilében sokan bírálták a filmet, hogy nem mutatja be a NO kam­pány mögötti tömegmozgalmat, amely akkorra már évek óta erősödőben volt.¹⁰ De ez a film nem dokumentumfilm! Épp ellenkezőleg, művészeti alkotásként fő üzenete, hogy rádöbbenjünk, nézőként nem tudhatjuk mi a hiteles valóság.

De már a korabeli „valóság" is ezzel a technikával operál! A „szer­kesztett" anyagokat tovább „szerkesztik". A filmbeli (kampány)filmről szólva – Verónica szájából – magában a filmben is hallhatjuk: „a másolat másolatának másolata". Vegyük észre ennek üzenetét!

A NO kampány kívülálló reklámguruja kitalált személy, de a valóságban „amerikai tanácsadók segítették a chileieket, hogy felállítsák a fókuszcso­portokat, amelyek jobban fogadták a boldog üzeneteket, mint a Pinochet emberiesség elleni erőszakjára koncentrálókat"¹¹ – írja a The Atlantic. „Az USA – a National Endowment for Democracy kvázi kormányszer­ven, a National Democratic Institute-on és az AFL-CIO szakszervezeten keresztül – 1,6 millió dollárt csatornázott a szavazók regisztrációjába, képzésébe és vélekedésük számítógépes felmérésébe. Amerikai politikai kommunikációs cég készítette a szavazók regisztrációs mozgósításának tervét is, egészen a választókörökig lebontva, és amerikai médiaszak­értők hozták el a Madison Avenue technikáit a tévékampányhoz, akik stratégiai tervezést, képzést és anyagokat is biztosítottak,"¹² mutat rá Emily Achtenberg egy Latin-Amerikával foglalkozó oldalon.

Természetesen a szivárvány színei sem foglalhattak mindenkit maguk­ba. „Persze volt néhány szélsőbalos figura, nos, akiket, bár én nem értek vele egyet, kinyomtak a koalícióból,"¹³ – mondta a valódi No kampány vezetője, Genaro Arriagada a The Atlanticnek.

A nyolcvanas években az elnyomó Pinochet rendszer kezdett ké­nyelmetlenné válni a Reagan-kormányzat számára, amely szerette volna megnyerni a Kongresszust a nicaraguai kontrák támogatására – természetesen a demokrácia előmozdításának nevében (Kornbluch 2003). A kormány e demokráciakampányának hiteleségét növelte a chilei népszavazás sikere.

A népszavazás döntése nem vezetett Pinochet azonnali bukásához. Nem következett be hirtelen „rendszerváltás", az átmenet fokozatos volt. A tábornok a hadsereg főparancsnoka maradt egészen 1998-ig, és távo­zása után – az 1980-as Alkotmány értelmében – élethosszig szenátorrá vált. Vesszőfutása csak ekkor kezdődött el, amikor 1998-ban Londonban letartóztatták emberiesség elleni bűnök vádjával. Jogi csatározások után 2000-ben hazaengedték, ahol 2006-ban halt meg.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a tábornokot támogató SI tábor a szavazatok 44%-át kapta. Ahogy maga a rendező fogalmaz: „mert bár elküldtük Pinochetet, és győzött a »nem«, valami győzött az »igen«-ből is."¹⁴

Mindezek tudatában talán árnyaltabban látjuk, amit Tóth Gergely a Cinematrixban, az Index kulturális mellékletében ír: „Az ellenzék kam­pánya a gyász és a pátosz helyett erejét a kólareklámok és a szappan­operák hangulatából meríti. Persze az elején néhány öreg ellenzéki egy kicsit berzenkedik, hogy hiányzik az erkölcs meg az áldozat. Ráadásul a főszereplő radikális marxista barátnője igazi TGM-ként reklamálja végig a film első felét, hogy egyáltalán, minek legitimálni a rendszert, amikor a választásba előre bele van kódolva a rezsim győzelme"?¹⁵

A filmet látva már rákérdezhetünk, melyik eredmény a rendszer győzel­me? Esetleg maga a médiaeseménnyé vált népszavazás? És egyáltalán melyik rendszeré?

Jegyzetek

¹ Közösségi alapú filmterjesztést végző csoport: www.magyarhangya.hu .

² http://magyarhangya.tumblr.com/page/2.

³ http://port.hu/no/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=138842&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_topic_id=2.

⁴ http://magyar.fllm.hu/fllmhu/premier/no-chile-pinochet-ellenzek.html.

⁵ https://www.youtube.com/watch?v=wFSO95daR9Q.

⁶ http://www.campusonline.hu/fllm/4016-gael-garcia-bernal-reklamfllmet-forgat. html#.UV2KUTdc2AY.

⁷ http://fllmtekercs.hu/kritikak/diktatura-igen-vagy-nem-no.

⁸ http://prae.hu/prae/news.php?aid=18878.

⁹ http://mosaiconline.hu/online/fllmkritika-no/.

¹⁰ http://abcnews.go.com/ABC_Univision/Entertainment/oscar-nominated-fllm-receives-backlash-chile-director-pablo/story?id=18552433#.UWADVEpc2AY.

¹¹ http://www.theatlantic.com/international/archive/2013/03/4-things-the-movie-no-left-out-about-real-life-chile/274491/.

¹² https://nacla.org/blog/2013/3/15/chile%E2%80%99s-%E2%80%9Cno%E2% 80%9D-campaign-what-movie-doesnt-tell-us.

¹³ http://www.theatlantic.com/international/archive/2013/03/4-things-the-movie-no-left-out-about-real-life-chile/274491/.

¹⁴ http://www.sopitas.com/site/187099-entrevista-a-pablo-larrain-director-de-no/; idézi: Árva http://prizmafolyoirat.com/2013/03/01/az-igenlo-tagadas-igerete-pablo-larrain-no/.

¹⁵ http://index.hu/kultur/cinematrix/2013/03/26/demokracia_no_fllm/.

Hivatkozott irodalom

Árva Márton 2013: Az igenlő tagadás ígérete. http://prizmafolyoirat.com/2013/03/01/az-igenlo-tagadas-igerete-pablo-larrain-no/

Kornbluch, Peter 2003: The Pinochet File: A Declassified Dossier on Atrocity and Accountability. A National Security Archive Book, New York, New Press 

 

Mit keres a fehér ember Afrikában? Mi dolga van arrafelé? A holland Renzo Martens filmje szerint a fehér ember Afrikában leginkább pénzt keres. És – élve a szójátékkal – többnyire sok pénzt.

A történet a volt Belga Kongóban játszódik, de a rendező nézőpont­jából – mint ezt egy interjúban kinyilvánítja – a lényeget tekintve egész Afrika egyazon ország. „Azért vagy itt, hogy fosztogass, rabolj és lopj, mint más fehérek?" – szegezi neki a kérdést egy az emberi jogokat Kongóban vizsgáló újságíró, hadiriporter, aki megpróbálja dokumentálni azt, amit ő szörnyű atrocitásoknak nevez és – ritka kivételként – feltárni a háború mögötti érdekeket.

Sok pénzt keresnek a nyugati bányatársaságok, amelyek aranyat, gyémántot, rezet, koltánt visznek ki az országból. „Egyesek azt gondol­nák – teszi fel a bennszülötteknek az álnaiv kérdést a filmrendező -, hogy mióta ilyen sok aranyatok van, gazdag embereknek kellene lennetek. Hogyhogy nem jön azzal a falu népe, vagy a kongói kormányzat, hogy miért ne bányászhatnánk ki mi az aranyat?" Maguk a felkelők is hason­lóképpen vélekednek. A kormány dolga lenne kitermelni az aranyat, és annak elsősorban a helybelieket kellene szolgálnia. Ehelyett – mondja a felkelők vezetője – a kitermelés hasznából az európaiak, az amerikaiak, a kínaiak veszik ki a részüket. „Olyan ez, mintha mi lennénk a forrás. Mind azért jönnek, hogy hozzájussanak ennek a forrásnak a vizéhez és dúsított nyersanyagot vigyenek haza."

Sok pénzt keresnek a segélyező országok és a segélyszervezetek. A legtöbb ember, amikor a segélyre gondol, úgy képzeli – nyilatkozik egy újságíró, aki riportot készített a szegény országok megsegítéséről -, hogy azt kórházak, iskolák és hasonló intézmények kapják. Pedig az adomá­nyozók az összes segély negyedét vagy felét a technikai személyzetre költik. Néhány ország adományának 70-90 százaléka visszamegy abba az országba, amelyik a segélyt adta. Az egész segélyüzlet lényege: „Az adományozók a saját érdekeiket a segélyezett szegény országok érdekei elé helyezik."

Rengeteg a menekült. Az időjárás elleni védekezésre egy műanyag ponyvát kapnak a menekülttáborokban. A ponyvákon mindig ott van az adományozó Unicef vagy UNHCR (United Nations High Commissioner for Refugees) logója. Ha egy menekült kifeszíti a ponyvát és ezzel rek­lámozza az Unicefet vagy UNHCR-t, akkor nem kell megáznia. Azért van a ponyvákon logó – magyarázza a táborvezető -, hogy láthatók legyenek az adományozók. Ha esetleg nem akarja reklámozni a menekült az adományozót, akkor kénytelen elviselni az időjárás viszontagságait. A logó láthatóvá tételével fizet a ponyva használatáért.

Sok pénzt keresnek a nyugati média Afrikába küldött alkalmazottai. Az AFP tudósítója teljes költségtérítést és fotónként 50 dollárt kap a lapjától, amelynek az anyagot szállítja. „Jelenleg – mondja – olyan sztorik érdeklik őket, amelyekben valami negatívum van. Ez rendszerint egy katasztrófa vagy humanitárius válság, halottak. Ez kereslet és kínálat dolga. A piac törvénye." A hírüzletnek már csak ilyen a természete.

Martens és a helyi fotósok esete szép példája a piac működésének. A rendező – naivitást tettetve – eljátszik egy gondolattal. A fényképészek, akik Európából és Amerikából jönnek, a nyomort fényképezik. Miért ne lehetne haszna a helyi fotósoknak is az országuk helyzetét bemu­tató képekből? Elmagyarázza nekik a fotózás társadalmi természetét. Például egy férfi dolgozik a háza előtt. Ő dolgozik és ez az ő háza. Te kiválasztod a pillanatot és lefényképezed. Ennek eredményeként te vagy a kép tulajdonosa, nem ő. A lefényképezettnek nincs ebben tulajdona. A lefényképezett szituáció nem azé, aki létrehozta, hanem aki megtalálta. (Bizonyos esetekben pedig csak azé lehet, aki intézményektől hozzáfé­rést, a fotózásra való engedélyt tud szerezni.) A képen – az eladhatóság érdekében – valamelyik nemzetközi szervezet logójának is jelen kell lenni. Ha nincs rajta logó, akkor használhatatlan.

Milyen témákról vásárol képeket a nyugati média? Olyan képeket kell csinálni, amelyekből a közönség rögtön megérti, hogy a helyzet súlyos. A háborúban megerőszakolt nőkről, holttestekről, alultáplált gyerekekről. (Fotózáshoz a kisgyerekeket mindig meztelenre vetkőztetik, hogy még sokkolóbb legyen a soványságuk.)

Martens megpróbál segíteni a helyi fotósoknak, az Orvosok Határok Nélkül embere azonban nem engedi őket – akik nem rendelkeznek az ENSZ által kibocsátott sajtókártyával – az általa felügyelt kórházban fényképezni. Érvelése: a külföldi fotós a Libérationtól vagy a New York Times-tól „azért van itt, hogy híreket csináljon, nem pedig pénzt". Az ő munkája a tájékoztatás része.

Egy másik kórházban sikerrel járnak és fotókat készítenek alultáplált, beteg gyerekekről. Ha megcsináljuk a kívánt képet – aggályoskodnak a helyi fényképészek -, akkor nem tudjuk, hogy hol adjuk el. Nincs hozzáfé­résünk a piachoz. A filmben kiderül, hogy aggodalmuk nem alaptalan. Azt mondják, hogy a fotóitok azért nem elég jók, mert nincs sajtókártyátok, nincs internet-hozzáférésetek – közli velük a hírt Martens és összegezi a tapasztalatokat. „Ők, akik itt élnek szegénységben, nem tudnak a ké­pekből hasznot húzni, miközben sokan mások igen."

Sok pénzt keresnek a kereskedelmi ültetvények tulajdonosai. A film egyik főszereplőjének jövedelme abból származik, hogy naphosszat és az év minden napján gazt irt egy bozótvágó késsel. Háromnapi munká­jával fél dollárt keres. A társaság, amely alkalmazza, főleg pálmaolajat és kávét termel, amit azután Európába exportálnak. Mintegy 900 bér­munkást és 5000 szezonális munkát végző napszámost foglalkoztat. A megkötött munkaszerződés szövege szerint az alkalmazási feltételek a munkaerő-szükséglettől függnek, vagyis a szerződés bármikor felbontha­tó, így a bérmunkás elbocsátható. Ez általában azt jelenti, hogy a továb­biakban ugyanazt a munkát kevesebb pénzért, napszámosként végzi el. A napi kvótát úgy határozzák meg, hogy három nap alatt lehet teljesíteni.

Fontos szerepet játszik Kongóban az ENSZ és több más nemzetközi szervezet. Az ENSZ weblapjának (MONUC) mottója egy némiképp aktualizált bibliai idézet: „Áldassanak a béketeremtők, értük kiáltanak Isten gyermekei." Feltűnő, hogy az ENSZ katonái ott állomásoznak, ahol a nyugati bányatársaságok nyersanyag-kitermelése folyik. A társaság embere megadja a magyarázatot. Az ENSZ azért van itt, hogy lecsapjon a felkelőkre. Jelenléte elijeszti a helyi felkelőket, mert az ENSZ hadereje sokkal nagyobb tüzérségi kapacitással rendelkezik, mint a felkelők. Ez a bányászatot biztonságosabbá teszi. A katonai parancsnok is tisztában van az ENSZ feladatával. „A társaság szempontjából az ittlétünk nagyon kedvező. Biztonságot teremtünk."

Ismételten visszatérő téma a gyerekhalál, a gyerektemetés. Egy orvos humanitárius célú felméréséből kiderül, hogy a falusiak gyerekei egészségesebbek, mint azoknak a gyerekei, akik napszámosként vagy bérmunkásként a társaságnak dolgoznak. Itt a gyerekek többsége alultáplált, és magas a gyerekhalandóság. „Ennek az anyának – ma­gyarázza a kórházi orvos – valószínűleg nincs pénze, hogy megmentse a gyerekét. A gyerek meg fog halni." Hasonló témájú jelenet a társaság munkásainak kunyhóinál. Az egyik megszólaló most veszítette el három gyerekét a pénzhiány miatt. „Hogy tudná etetni a gyerekeit, ha havi 4 dollár a jövedelme?" – teszi fel munkatársa a költői kérdést. A filmben főszereplő napszámos munka után maniókalevelet eszik. A gyerekeit is ezzel tudja táplálni. Nekik a főtt egér már csemegének számít. „A falusiak még mindig jobban élnek, mint mi."

Elgondolkodtató, hogy az Orvosok Határok Nélkül nevű szervezet levonult arról a területről, ahol legtöbb az alultáplált gyerek. Elhangzik az értetlenkedés. „Tudomásuk volt minden adatról. Az lenne a normális, hogy ott vannak, ahol a szükség a legnagyobb. Ez a küldetésük." Mégis átmentek oda, ahol a nyersanyagforrások – és az ENSZ erői – vannak.

Ha a fehéreket főleg üzleti megfontolások hozzák Afrikába, akkor mit kereshet itt Martens? Őt is a pénzszerzés vonzotta Kongóba? Mivel tölti itt az idejét?

Egyrészt egy nagy, angol nyelvű „ÉLVEZD A SZEGÉNYSÉGET" feliratú táblát állít fel nemzetközi rendezvényeken az odaérkező fehéreknek.

Nem is hatás nélkül. „Renzo Martens munkája, amely az ő saját művészi akciója, erős megbotránkozást okozott. Ez egy rosszul alkalmazott pro­jekt. Az ENSZ-nek vissza kell vonnia a sajtóakkreditációját" – olvasható az ENSZ weboldalán.

A Kongóba látogató nyugatiak ébresztgetése mellett filmet készít. Fil­met, amely egyszerre keserű és – szándéka szerint – elgondolkodásra ösztönző. Az itteniek életét megmutató képeket az európaiaknak akarja vetíteni. A film felszólítja őket, hogy segítsenek Afrikának hozzájutni a természeti javaikhoz. „Ezt a gondolatot nyilvánossá tesszük a tévénézők vagy a kiállítóhelyeken megfordulók számára. Bizonyára nyitottak lesznek az ötletre, hogy az afrikaiak birtokba akarják venni a saját erőforrásaikat" – fogalmazza meg rezignált iróniával.

Martensnek – állítása szerint – az a feladata Kongóban, hogy rá­ébressze egy összefüggésre a bennszülötteket. Arra akarja tanítani őket, hogyan bánjanak az élettel. Ennek előfeltétele, hogy a fehéreknél uralkodó személytelen – üzleti vagy intézményes – viszonyulás helyett másfajta, személyes kapcsolatot alakítson ki a helyiekkel. Csak akkor érhet el bármit, ha oldódik közöttük a hierarchia és – valamilyen szinten – elfogadják.

Ennek a „pedagógiai" célnak a keretében teszi a film központi témájává a szegénység kérdését.

Mi is valójában a szegénység? Annyi biztos, hogy összetett, többér­telmű jelenség. A szegénységnek számos különböző arca és funkciója mutatkozik.

1. A szegénység: erőforrás az országnak.

A szegénységgel kapcsolatban az egyik gondolatmenet a következő. Az adományozók a szegénység elleni harcra éves szinten hozzáférhe­tővé tettek 1,8 milliárd amerikai dollárt. Ez a fejlesztési segély több pénzt hoz Kongónak, mint a réz, a koltán és a gyémánt együttesen. Ebből az következik, hogy a kongói államnak a szegénység fontos erőforrás. Az állam számára ténylegesen a szegénység a legnagyobb erőforrás.

A szegénység látványa egyeseket pénzbeli támogatásokra, adomá­nyok nyújtására késztet. Vannak, akik az afrikai gyerekekről készült képeket meglátva elszörnyednek és adakoznak segélyre gyűjtő civil szervezetnek, ügynökségeknek. (Az ilyen adományok tényleges felhasz­nálásáról már esett szó.)

2. A szegénység: jövedelemforrás azoknak, akik pénzzé teszik a sze­génység képeit.

Vannak emberek, akik idelátogatnak és fotókat csinálnak a bennszülöt­tekről újságok vagy befektetési projektek számára. Az ő tulajdonuk ezek a szegénységről készített fotók. „Mondhatni, szabadon lefényképezték a szegénységeteket, miközben nektek nincs túl sok hasznotok ebből. Számukra a szegénységetek erőforrás."

Martens megfogalmazása szerint, az alapvető kérdés: kié a szegény­ség? Ha a szegénységet el lehet adni, akkor fontos tudni, hogy ki a főnök, ki a tulajdonosa a szegénységnek. Kié a nyersanyag? Azé, aki megtalálja. Aki előjogot szerez rá és felszínre hozza. Kié a fotó? Aki a témát megtalálja. Illetve aki jogot tud szerezni a téma megörökítésére.

Nos, akkor kié lehet a szegénység? Ki tud belőle hasznot húzni? Annyi biztos, hogy a szegénységnek nem maguk a szegények a tulajdonosai. Nem ők rendelkeznek fölötte, nem az ő javukat szolgálja. Az afrikai sze­génység haszna elsősorban a nyugati világ országaiban, azok lakosainál jelentkezik. Nem is alaptalanul van hasznuk ebből a szegénységből, hiszen azt elsősorban ők termelik: döntően az ő történelmi, illetve folya­matos üzleti tevékenységük eredménye. Végső soron ők rendelkeznek fölötte, ők a tulajdonosai.

A film más összefüggésekben is vizsgálja, további területekre is kiter­jeszti a szegénység problematikáját.

3. A szegénység: ajándék.

A szegénység boldogságforrás azoknak, akik jótékonykodásuk révén nemesebbnek érzik magukat. Továbbá azoknak az embereknek is, akik eljönnek Afrikába a rászorulóknak segélyeket osztani és ennek az élmé­nye „bizonyos értelemben boldoggá teszi őket".

Martens időnként sajátos eljárást alkalmaz. Kijelent valamit, de egyúttal érzékelteti, hogy az nem gondolható komolyan. Vagy az állításának komolyságát egy másik képpel elbizonytalanítja, azonnal vissza is veszi.

Ti is szereplők vagytok, nagyon fontos szereplők ebben a világban -magyarázza a helybelieknek. A világ számára fontos szereplők. Nem pusztán olyan emberek vagytok, akiknek segítségre van szükségük, hanem egyúttal olyanok is, akik a világ többi részét segítik. A szegény­ség olyan, mint egy ajándék, amely elősegíti a mélyebb megértést. Ti ajándékot adtok a világnak.

Ugyanakkor illusztrálja is ezt a „mélyebb megértést". Megmutatja a filmben, hogy a vigyorgó jótékonyságinak „csurog a nyála", amikor – fölényét, magasabbrendűségét demonstrálandó – lefényképezi a se­gélyadományt átvevőket vagy amikor egy ENSZ-katona „Fantasztikus!" felkiáltással – feltehetően a családi albumba szánva – fotózgatja egy élőhalott nyomorúságát.

4. A szegénység: megszüntethetetlen adottság a szegények számára.

„Rossz a sorsunk itt. Rosszabb, mint bármikor. Állatokként használnak minket." Az élet szenvedés – mondja a napszámos, de abban bízik, hogy a sorsa később jobbra fordul. Martens megpróbálja rávezetni, hogy he­lyesebb dolog nem erre a reményre alapozni az életét.

Nincs rádiója, nincs tévékészüléke, nincs kerékpárja, nincs öltönye. A kunyhójában nincs áram és vezetékes víz. Tíz esztendei fizetéséből egy bőrcipőt nem tudott venni. „Ha ezt nem tudtad megszerezni tíz év alatt, akkor nem gondolom, hogy valaha is képes leszel rá."

Mit kezdhetnek az afrikaiak a szegénységükkel? Mit tehetnek ebben a helyzetben? Követik a szegénységük elleni küzdelem hivatalos felfo­gását vagy szembenéznek a számukra adott alternatívával és tudatosan választanak. El kell dönteniük, hogy az életükben mi legyen a fontosabb: a szegénységük vagy a boldogtalanságuk megszüntetésére törekedni.

Nagymonológjában Martens arról beszél a helyieknek, hogy ne a jobb fizetéstől reméljenek elégedettséget, boldogságot. Ha arra vártok, hogy több béretek lesz és így lesztek boldogok, akkor mindig boldogtalanok lesztek. A helyzeteteket majdnem lehetetlen megváltoztatni. Itt nem lesz változás. Európában mi nem akarjuk, hogy a kakaó vagy a kávé vagy a pálmaolaj vagy a koltán drágább legyen. Mindig rosszul fizetett munkátok lesz.

Nem a magasabb fizetésben, hanem máshol kell megtalálni az örö­möket. Ha elfogadjátok azt, amit nem tudtok megváltoztatni, akkor egy kis béke lesz a szívetekben és a fejetekben.

Fel kell ismerni, hogy együtt lehet élni a szenvedéssel. Hogy el lehet viselni a szenvedést. Boldogtalanok akartok lenni egész életetekre a szegénység miatt? A szegénység ellenére kell boldognak lenni. Jobb el­fogadni a számotokra megszüntethetetlen szegénységet, mint – jó fizetés reményével – küzdeni ellene, mert akkor örökre boldogtalanok maradtok.

A filmben az afrikai helyzet többértelműségére helyeződik a hang­súly. A bennszülöttek életét bemutató kiállításon mondja egy iskolázott kongói. „Nézve ezeket a képeket, a hazámra emlékeztetnek, az őseim életformájára. Persze, nekik ez szenvedés. Országunkban az emberek szenvednek. De szeretem az ő nyugodtabb életüket. Ez engem boldoggá tesz." Egyfajta meditatív szándékkal el is hangzik a rendező kérdése: „Ezek az emberek gazdagok vagy szegények?" Mintha azt sugallná, hogy a helyzetük rossz, de amit a bérmunka rendszere hoz nekik, az még rosszabb.

Egy interjúban Martens elmondja, hogy milyen felismerésekre próbál ráéreztetni a film.

1. Egy olyan világban, mint a kongói, a szenvedés, nem egy baleset. Nem olyan, mint egy földrengés, amely hirtelen történik, hanem szerke­zeti okai vannak.

2. Ebből következően a helyzetet nem egyes személyek vagy intéz­mények magatartása okozza, hanem az uralkodó világrend: maga a rendszer. „Ebben a filmben nincs egyetlen szereplő sem, aki felelős az egészért. Nem az ENSZ a felelős mindenért, vagy a fotósok, vagy talán az ültetvény tulajdonosa. Legfeljebb az probléma, hogy ezek az emberek és intézmények túl komolyan veszik a saját kiváltságaikat."

3. A film a jelenségeknél mélyebbre ás, és strukturális szinten keres összefüggéseket. Megpróbálja megtalálni és megérteni „a nagy közös nevezőjét annak, ahogyan ezek a dolgok működnek. A filmben megjele­nik a közös nevező. Látod, hogy az ilyen működés szabály, nem pedig kivétel."

4. Az afrikai helyzetnek nem az egyedi és esetleges erőszak, hanem a rendszerszerű, strukturális erőszak a kiváltó oka. Afrika nem egy másik világ, hanem a mi világunknak egy másik oldala. Ugyanazon a térképen vagyunk. A kizsákmányolás, amely Kongót több száz éve sújtja, nem csak a múlt. Amíg New Yorkban a Whole Foods Marketben több száz­ezer ember megveszi az ültetvényeiről származó csokoládét és issza az ültetvényeiről származó kávét, addig vicces csak a történelemről, a gyarmati múltról beszélni. Azért vicces, mert nem az áll az első helyen. Ne felejtsük el, hogy ez a kizsákmányolás most is létezik. Rendben van, beszéljünk a történelemről, de elsősorban a jelenről beszéljünk.

5. Ilyen körülmények között az együttérzés, a jó szándékú empátia ártalmas is lehet, mert eltereli a figyelmet a lényegről. Az empátia lehe­tővé teszi, hogy számításba se vegyék a strukturális erőszakot, amely a szenvedés alapja. Ha valaki önmagát és a szenvedést ugyanazon a térképen látja, akkor megérti, hogy másra, mélyebb intézkedésekre van szükség, mint jótékony együttérzésre. Megérti, hogy például Kongónak a mi gazdagságunk okozza a szenvedést. Ezért a kongóiak és a többiek irányában el vagyunk adósodva. A szánalom azonban megszünteti az összes igényt erre a strukturális igazságra. Eltereli a figyelmet ezeknek a problémáknak a tényleges gyökeréről.

A hivatalos üzleti média és a legtöbb művészet, a fotó- és a múzeumi művészet a szenvedés megmutatásakor csak kezdeti szikra: kérést intéz a fogyasztóhoz. Ennél többre van szükség. Aki mélyebbre ás, az nem együttérzést, hanem olyasmit kér, ami a saját húsunkba vág.

6. A világot képviselő intézmények (ENSZ, Világbank, Valutaalap) az egyik kezükkel lehetővé teszik, hogy emberek halnak éhen, a másik kezükkel pedig lehetővé teszik, hogy egyesek borzasztóan gazdagok. A kongói munkás kevesebbet keres havonta, mint a nyugati világban az egy órai minimálbér. Az ENSZ kongói alkalmazottja 20 dollárt keres egy hónapban, az európai vagy észak-amerikai alkalmazottja pedig 10 000 dollárt. („Nem vagyok túl jó matematikából, de ez sokkal több.")

Állítólag piacgazdaságban élünk – mondja Martens -, de úgy látom, hogy a kapitalista világban az embereket nem fizetik meg rendesen, csak a tőkét. Ha tisztességes bért fizetnének nekik, akkor talán két vagy három centtel drágább lenne a csokoládé, ami nem egy nagy ügy. De a tulajdonosok vagy a vállalati főnökök inkább a saját zsebükbe teszik ezt a két vagy három centet. Időnként megesik, hogy az üzleti érdekek biztosításáért valamelyik országot megszállják az amerikaiak.

A polgári humanista Martens a filmben nem tud felmutatni tényleges megoldást, történelmi kiutat. Célja a figyelemfelhívás, az elgondolkodtatás.

Végezetül álljon itt a film egyik kommentárja, amely rávilágít a helyzet paradox voltára.

„Miután a rendező kegyetlenül rámutat helyzetének totális kilátástalan­ságára, a kongói munkás egy pillanatra feldühödik, aztán egy pillanatra elgondolkodik, végül erre a konklúzióra jut: vacsorát adtál nekem és a gyerekeimnek, tehát jó ember vagy… Okos kongói, mert az ő szituáció­jában tényleg csak az számít, ki hoz neki rendes vacsorát. De itt is az ő bőrére szórakoznak jóllakott európaiak (én). Nagyon könnyű ezt olcsó moralizálásként leírni, és olcsónak is olcsó, moralizálásnak is biztos moralizálás. Akik szerint ez olcsó moralizálás, azok szerint ez végül is következmények nélküli ábrázolás… Renzo Martens szerint ebből a körből képtelenség kitörni: a szegénység természeti erőforrás, melynek járadékából sokan (politikusok, nemzetközi segélyszervezetek dolgo­zói, Afrika-kutatók, szegénységkutatók, művészek, értelmiségiek, saját filmjének készítői és nézői) részesednek. A kör teljes. A néző legfeljebb azt kívánhatja, bárcsak sose látta volna ezt a filmet, ne került volna be a körbe (pedig ha evett valaha csokoládét, máris – öntudatlan – részese).

Ha beleakadtok, nézzétek meg Renzo Martens következmények nélküli filmjét. Nem moralizál: mutat. Hogy utána pocsékul érzi magát az em­ber, az objektíve irreleváns. Szubjektíve meg lehet dagonyázni a rossz lelkiismeretben. Ha jóllakottak vagyunk, megengedhetjük magunknak."