Mit keres a fehér ember Afrikában? Mi dolga van arrafelé? A holland Renzo Martens filmje szerint a fehér ember Afrikában leginkább pénzt keres. És – élve a szójátékkal – többnyire sok pénzt.

A történet a volt Belga Kongóban játszódik, de a rendező nézőpont­jából – mint ezt egy interjúban kinyilvánítja – a lényeget tekintve egész Afrika egyazon ország. „Azért vagy itt, hogy fosztogass, rabolj és lopj, mint más fehérek?" – szegezi neki a kérdést egy az emberi jogokat Kongóban vizsgáló újságíró, hadiriporter, aki megpróbálja dokumentálni azt, amit ő szörnyű atrocitásoknak nevez és – ritka kivételként – feltárni a háború mögötti érdekeket.

Sok pénzt keresnek a nyugati bányatársaságok, amelyek aranyat, gyémántot, rezet, koltánt visznek ki az országból. „Egyesek azt gondol­nák – teszi fel a bennszülötteknek az álnaiv kérdést a filmrendező -, hogy mióta ilyen sok aranyatok van, gazdag embereknek kellene lennetek. Hogyhogy nem jön azzal a falu népe, vagy a kongói kormányzat, hogy miért ne bányászhatnánk ki mi az aranyat?" Maguk a felkelők is hason­lóképpen vélekednek. A kormány dolga lenne kitermelni az aranyat, és annak elsősorban a helybelieket kellene szolgálnia. Ehelyett – mondja a felkelők vezetője – a kitermelés hasznából az európaiak, az amerikaiak, a kínaiak veszik ki a részüket. „Olyan ez, mintha mi lennénk a forrás. Mind azért jönnek, hogy hozzájussanak ennek a forrásnak a vizéhez és dúsított nyersanyagot vigyenek haza."

Sok pénzt keresnek a segélyező országok és a segélyszervezetek. A legtöbb ember, amikor a segélyre gondol, úgy képzeli – nyilatkozik egy újságíró, aki riportot készített a szegény országok megsegítéséről -, hogy azt kórházak, iskolák és hasonló intézmények kapják. Pedig az adomá­nyozók az összes segély negyedét vagy felét a technikai személyzetre költik. Néhány ország adományának 70-90 százaléka visszamegy abba az országba, amelyik a segélyt adta. Az egész segélyüzlet lényege: „Az adományozók a saját érdekeiket a segélyezett szegény országok érdekei elé helyezik."

Rengeteg a menekült. Az időjárás elleni védekezésre egy műanyag ponyvát kapnak a menekülttáborokban. A ponyvákon mindig ott van az adományozó Unicef vagy UNHCR (United Nations High Commissioner for Refugees) logója. Ha egy menekült kifeszíti a ponyvát és ezzel rek­lámozza az Unicefet vagy UNHCR-t, akkor nem kell megáznia. Azért van a ponyvákon logó – magyarázza a táborvezető -, hogy láthatók legyenek az adományozók. Ha esetleg nem akarja reklámozni a menekült az adományozót, akkor kénytelen elviselni az időjárás viszontagságait. A logó láthatóvá tételével fizet a ponyva használatáért.

Sok pénzt keresnek a nyugati média Afrikába küldött alkalmazottai. Az AFP tudósítója teljes költségtérítést és fotónként 50 dollárt kap a lapjától, amelynek az anyagot szállítja. „Jelenleg – mondja – olyan sztorik érdeklik őket, amelyekben valami negatívum van. Ez rendszerint egy katasztrófa vagy humanitárius válság, halottak. Ez kereslet és kínálat dolga. A piac törvénye." A hírüzletnek már csak ilyen a természete.

Martens és a helyi fotósok esete szép példája a piac működésének. A rendező – naivitást tettetve – eljátszik egy gondolattal. A fényképészek, akik Európából és Amerikából jönnek, a nyomort fényképezik. Miért ne lehetne haszna a helyi fotósoknak is az országuk helyzetét bemu­tató képekből? Elmagyarázza nekik a fotózás társadalmi természetét. Például egy férfi dolgozik a háza előtt. Ő dolgozik és ez az ő háza. Te kiválasztod a pillanatot és lefényképezed. Ennek eredményeként te vagy a kép tulajdonosa, nem ő. A lefényképezettnek nincs ebben tulajdona. A lefényképezett szituáció nem azé, aki létrehozta, hanem aki megtalálta. (Bizonyos esetekben pedig csak azé lehet, aki intézményektől hozzáfé­rést, a fotózásra való engedélyt tud szerezni.) A képen – az eladhatóság érdekében – valamelyik nemzetközi szervezet logójának is jelen kell lenni. Ha nincs rajta logó, akkor használhatatlan.

Milyen témákról vásárol képeket a nyugati média? Olyan képeket kell csinálni, amelyekből a közönség rögtön megérti, hogy a helyzet súlyos. A háborúban megerőszakolt nőkről, holttestekről, alultáplált gyerekekről. (Fotózáshoz a kisgyerekeket mindig meztelenre vetkőztetik, hogy még sokkolóbb legyen a soványságuk.)

Martens megpróbál segíteni a helyi fotósoknak, az Orvosok Határok Nélkül embere azonban nem engedi őket – akik nem rendelkeznek az ENSZ által kibocsátott sajtókártyával – az általa felügyelt kórházban fényképezni. Érvelése: a külföldi fotós a Libérationtól vagy a New York Times-tól „azért van itt, hogy híreket csináljon, nem pedig pénzt". Az ő munkája a tájékoztatás része.

Egy másik kórházban sikerrel járnak és fotókat készítenek alultáplált, beteg gyerekekről. Ha megcsináljuk a kívánt képet – aggályoskodnak a helyi fényképészek -, akkor nem tudjuk, hogy hol adjuk el. Nincs hozzáfé­résünk a piachoz. A filmben kiderül, hogy aggodalmuk nem alaptalan. Azt mondják, hogy a fotóitok azért nem elég jók, mert nincs sajtókártyátok, nincs internet-hozzáférésetek – közli velük a hírt Martens és összegezi a tapasztalatokat. „Ők, akik itt élnek szegénységben, nem tudnak a ké­pekből hasznot húzni, miközben sokan mások igen."

Sok pénzt keresnek a kereskedelmi ültetvények tulajdonosai. A film egyik főszereplőjének jövedelme abból származik, hogy naphosszat és az év minden napján gazt irt egy bozótvágó késsel. Háromnapi munká­jával fél dollárt keres. A társaság, amely alkalmazza, főleg pálmaolajat és kávét termel, amit azután Európába exportálnak. Mintegy 900 bér­munkást és 5000 szezonális munkát végző napszámost foglalkoztat. A megkötött munkaszerződés szövege szerint az alkalmazási feltételek a munkaerő-szükséglettől függnek, vagyis a szerződés bármikor felbontha­tó, így a bérmunkás elbocsátható. Ez általában azt jelenti, hogy a továb­biakban ugyanazt a munkát kevesebb pénzért, napszámosként végzi el. A napi kvótát úgy határozzák meg, hogy három nap alatt lehet teljesíteni.

Fontos szerepet játszik Kongóban az ENSZ és több más nemzetközi szervezet. Az ENSZ weblapjának (MONUC) mottója egy némiképp aktualizált bibliai idézet: „Áldassanak a béketeremtők, értük kiáltanak Isten gyermekei." Feltűnő, hogy az ENSZ katonái ott állomásoznak, ahol a nyugati bányatársaságok nyersanyag-kitermelése folyik. A társaság embere megadja a magyarázatot. Az ENSZ azért van itt, hogy lecsapjon a felkelőkre. Jelenléte elijeszti a helyi felkelőket, mert az ENSZ hadereje sokkal nagyobb tüzérségi kapacitással rendelkezik, mint a felkelők. Ez a bányászatot biztonságosabbá teszi. A katonai parancsnok is tisztában van az ENSZ feladatával. „A társaság szempontjából az ittlétünk nagyon kedvező. Biztonságot teremtünk."

Ismételten visszatérő téma a gyerekhalál, a gyerektemetés. Egy orvos humanitárius célú felméréséből kiderül, hogy a falusiak gyerekei egészségesebbek, mint azoknak a gyerekei, akik napszámosként vagy bérmunkásként a társaságnak dolgoznak. Itt a gyerekek többsége alultáplált, és magas a gyerekhalandóság. „Ennek az anyának – ma­gyarázza a kórházi orvos – valószínűleg nincs pénze, hogy megmentse a gyerekét. A gyerek meg fog halni." Hasonló témájú jelenet a társaság munkásainak kunyhóinál. Az egyik megszólaló most veszítette el három gyerekét a pénzhiány miatt. „Hogy tudná etetni a gyerekeit, ha havi 4 dollár a jövedelme?" – teszi fel munkatársa a költői kérdést. A filmben főszereplő napszámos munka után maniókalevelet eszik. A gyerekeit is ezzel tudja táplálni. Nekik a főtt egér már csemegének számít. „A falusiak még mindig jobban élnek, mint mi."

Elgondolkodtató, hogy az Orvosok Határok Nélkül nevű szervezet levonult arról a területről, ahol legtöbb az alultáplált gyerek. Elhangzik az értetlenkedés. „Tudomásuk volt minden adatról. Az lenne a normális, hogy ott vannak, ahol a szükség a legnagyobb. Ez a küldetésük." Mégis átmentek oda, ahol a nyersanyagforrások – és az ENSZ erői – vannak.

Ha a fehéreket főleg üzleti megfontolások hozzák Afrikába, akkor mit kereshet itt Martens? Őt is a pénzszerzés vonzotta Kongóba? Mivel tölti itt az idejét?

Egyrészt egy nagy, angol nyelvű „ÉLVEZD A SZEGÉNYSÉGET" feliratú táblát állít fel nemzetközi rendezvényeken az odaérkező fehéreknek.

Nem is hatás nélkül. „Renzo Martens munkája, amely az ő saját művészi akciója, erős megbotránkozást okozott. Ez egy rosszul alkalmazott pro­jekt. Az ENSZ-nek vissza kell vonnia a sajtóakkreditációját" – olvasható az ENSZ weboldalán.

A Kongóba látogató nyugatiak ébresztgetése mellett filmet készít. Fil­met, amely egyszerre keserű és – szándéka szerint – elgondolkodásra ösztönző. Az itteniek életét megmutató képeket az európaiaknak akarja vetíteni. A film felszólítja őket, hogy segítsenek Afrikának hozzájutni a természeti javaikhoz. „Ezt a gondolatot nyilvánossá tesszük a tévénézők vagy a kiállítóhelyeken megfordulók számára. Bizonyára nyitottak lesznek az ötletre, hogy az afrikaiak birtokba akarják venni a saját erőforrásaikat" – fogalmazza meg rezignált iróniával.

Martensnek – állítása szerint – az a feladata Kongóban, hogy rá­ébressze egy összefüggésre a bennszülötteket. Arra akarja tanítani őket, hogyan bánjanak az élettel. Ennek előfeltétele, hogy a fehéreknél uralkodó személytelen – üzleti vagy intézményes – viszonyulás helyett másfajta, személyes kapcsolatot alakítson ki a helyiekkel. Csak akkor érhet el bármit, ha oldódik közöttük a hierarchia és – valamilyen szinten – elfogadják.

Ennek a „pedagógiai" célnak a keretében teszi a film központi témájává a szegénység kérdését.

Mi is valójában a szegénység? Annyi biztos, hogy összetett, többér­telmű jelenség. A szegénységnek számos különböző arca és funkciója mutatkozik.

1. A szegénység: erőforrás az országnak.

A szegénységgel kapcsolatban az egyik gondolatmenet a következő. Az adományozók a szegénység elleni harcra éves szinten hozzáférhe­tővé tettek 1,8 milliárd amerikai dollárt. Ez a fejlesztési segély több pénzt hoz Kongónak, mint a réz, a koltán és a gyémánt együttesen. Ebből az következik, hogy a kongói államnak a szegénység fontos erőforrás. Az állam számára ténylegesen a szegénység a legnagyobb erőforrás.

A szegénység látványa egyeseket pénzbeli támogatásokra, adomá­nyok nyújtására késztet. Vannak, akik az afrikai gyerekekről készült képeket meglátva elszörnyednek és adakoznak segélyre gyűjtő civil szervezetnek, ügynökségeknek. (Az ilyen adományok tényleges felhasz­nálásáról már esett szó.)

2. A szegénység: jövedelemforrás azoknak, akik pénzzé teszik a sze­génység képeit.

Vannak emberek, akik idelátogatnak és fotókat csinálnak a bennszülöt­tekről újságok vagy befektetési projektek számára. Az ő tulajdonuk ezek a szegénységről készített fotók. „Mondhatni, szabadon lefényképezték a szegénységeteket, miközben nektek nincs túl sok hasznotok ebből. Számukra a szegénységetek erőforrás."

Martens megfogalmazása szerint, az alapvető kérdés: kié a szegény­ség? Ha a szegénységet el lehet adni, akkor fontos tudni, hogy ki a főnök, ki a tulajdonosa a szegénységnek. Kié a nyersanyag? Azé, aki megtalálja. Aki előjogot szerez rá és felszínre hozza. Kié a fotó? Aki a témát megtalálja. Illetve aki jogot tud szerezni a téma megörökítésére.

Nos, akkor kié lehet a szegénység? Ki tud belőle hasznot húzni? Annyi biztos, hogy a szegénységnek nem maguk a szegények a tulajdonosai. Nem ők rendelkeznek fölötte, nem az ő javukat szolgálja. Az afrikai sze­génység haszna elsősorban a nyugati világ országaiban, azok lakosainál jelentkezik. Nem is alaptalanul van hasznuk ebből a szegénységből, hiszen azt elsősorban ők termelik: döntően az ő történelmi, illetve folya­matos üzleti tevékenységük eredménye. Végső soron ők rendelkeznek fölötte, ők a tulajdonosai.

A film más összefüggésekben is vizsgálja, további területekre is kiter­jeszti a szegénység problematikáját.

3. A szegénység: ajándék.

A szegénység boldogságforrás azoknak, akik jótékonykodásuk révén nemesebbnek érzik magukat. Továbbá azoknak az embereknek is, akik eljönnek Afrikába a rászorulóknak segélyeket osztani és ennek az élmé­nye „bizonyos értelemben boldoggá teszi őket".

Martens időnként sajátos eljárást alkalmaz. Kijelent valamit, de egyúttal érzékelteti, hogy az nem gondolható komolyan. Vagy az állításának komolyságát egy másik képpel elbizonytalanítja, azonnal vissza is veszi.

Ti is szereplők vagytok, nagyon fontos szereplők ebben a világban -magyarázza a helybelieknek. A világ számára fontos szereplők. Nem pusztán olyan emberek vagytok, akiknek segítségre van szükségük, hanem egyúttal olyanok is, akik a világ többi részét segítik. A szegény­ség olyan, mint egy ajándék, amely elősegíti a mélyebb megértést. Ti ajándékot adtok a világnak.

Ugyanakkor illusztrálja is ezt a „mélyebb megértést". Megmutatja a filmben, hogy a vigyorgó jótékonyságinak „csurog a nyála", amikor – fölényét, magasabbrendűségét demonstrálandó – lefényképezi a se­gélyadományt átvevőket vagy amikor egy ENSZ-katona „Fantasztikus!" felkiáltással – feltehetően a családi albumba szánva – fotózgatja egy élőhalott nyomorúságát.

4. A szegénység: megszüntethetetlen adottság a szegények számára.

„Rossz a sorsunk itt. Rosszabb, mint bármikor. Állatokként használnak minket." Az élet szenvedés – mondja a napszámos, de abban bízik, hogy a sorsa később jobbra fordul. Martens megpróbálja rávezetni, hogy he­lyesebb dolog nem erre a reményre alapozni az életét.

Nincs rádiója, nincs tévékészüléke, nincs kerékpárja, nincs öltönye. A kunyhójában nincs áram és vezetékes víz. Tíz esztendei fizetéséből egy bőrcipőt nem tudott venni. „Ha ezt nem tudtad megszerezni tíz év alatt, akkor nem gondolom, hogy valaha is képes leszel rá."

Mit kezdhetnek az afrikaiak a szegénységükkel? Mit tehetnek ebben a helyzetben? Követik a szegénységük elleni küzdelem hivatalos felfo­gását vagy szembenéznek a számukra adott alternatívával és tudatosan választanak. El kell dönteniük, hogy az életükben mi legyen a fontosabb: a szegénységük vagy a boldogtalanságuk megszüntetésére törekedni.

Nagymonológjában Martens arról beszél a helyieknek, hogy ne a jobb fizetéstől reméljenek elégedettséget, boldogságot. Ha arra vártok, hogy több béretek lesz és így lesztek boldogok, akkor mindig boldogtalanok lesztek. A helyzeteteket majdnem lehetetlen megváltoztatni. Itt nem lesz változás. Európában mi nem akarjuk, hogy a kakaó vagy a kávé vagy a pálmaolaj vagy a koltán drágább legyen. Mindig rosszul fizetett munkátok lesz.

Nem a magasabb fizetésben, hanem máshol kell megtalálni az örö­möket. Ha elfogadjátok azt, amit nem tudtok megváltoztatni, akkor egy kis béke lesz a szívetekben és a fejetekben.

Fel kell ismerni, hogy együtt lehet élni a szenvedéssel. Hogy el lehet viselni a szenvedést. Boldogtalanok akartok lenni egész életetekre a szegénység miatt? A szegénység ellenére kell boldognak lenni. Jobb el­fogadni a számotokra megszüntethetetlen szegénységet, mint – jó fizetés reményével – küzdeni ellene, mert akkor örökre boldogtalanok maradtok.

A filmben az afrikai helyzet többértelműségére helyeződik a hang­súly. A bennszülöttek életét bemutató kiállításon mondja egy iskolázott kongói. „Nézve ezeket a képeket, a hazámra emlékeztetnek, az őseim életformájára. Persze, nekik ez szenvedés. Országunkban az emberek szenvednek. De szeretem az ő nyugodtabb életüket. Ez engem boldoggá tesz." Egyfajta meditatív szándékkal el is hangzik a rendező kérdése: „Ezek az emberek gazdagok vagy szegények?" Mintha azt sugallná, hogy a helyzetük rossz, de amit a bérmunka rendszere hoz nekik, az még rosszabb.

Egy interjúban Martens elmondja, hogy milyen felismerésekre próbál ráéreztetni a film.

1. Egy olyan világban, mint a kongói, a szenvedés, nem egy baleset. Nem olyan, mint egy földrengés, amely hirtelen történik, hanem szerke­zeti okai vannak.

2. Ebből következően a helyzetet nem egyes személyek vagy intéz­mények magatartása okozza, hanem az uralkodó világrend: maga a rendszer. „Ebben a filmben nincs egyetlen szereplő sem, aki felelős az egészért. Nem az ENSZ a felelős mindenért, vagy a fotósok, vagy talán az ültetvény tulajdonosa. Legfeljebb az probléma, hogy ezek az emberek és intézmények túl komolyan veszik a saját kiváltságaikat."

3. A film a jelenségeknél mélyebbre ás, és strukturális szinten keres összefüggéseket. Megpróbálja megtalálni és megérteni „a nagy közös nevezőjét annak, ahogyan ezek a dolgok működnek. A filmben megjele­nik a közös nevező. Látod, hogy az ilyen működés szabály, nem pedig kivétel."

4. Az afrikai helyzetnek nem az egyedi és esetleges erőszak, hanem a rendszerszerű, strukturális erőszak a kiváltó oka. Afrika nem egy másik világ, hanem a mi világunknak egy másik oldala. Ugyanazon a térképen vagyunk. A kizsákmányolás, amely Kongót több száz éve sújtja, nem csak a múlt. Amíg New Yorkban a Whole Foods Marketben több száz­ezer ember megveszi az ültetvényeiről származó csokoládét és issza az ültetvényeiről származó kávét, addig vicces csak a történelemről, a gyarmati múltról beszélni. Azért vicces, mert nem az áll az első helyen. Ne felejtsük el, hogy ez a kizsákmányolás most is létezik. Rendben van, beszéljünk a történelemről, de elsősorban a jelenről beszéljünk.

5. Ilyen körülmények között az együttérzés, a jó szándékú empátia ártalmas is lehet, mert eltereli a figyelmet a lényegről. Az empátia lehe­tővé teszi, hogy számításba se vegyék a strukturális erőszakot, amely a szenvedés alapja. Ha valaki önmagát és a szenvedést ugyanazon a térképen látja, akkor megérti, hogy másra, mélyebb intézkedésekre van szükség, mint jótékony együttérzésre. Megérti, hogy például Kongónak a mi gazdagságunk okozza a szenvedést. Ezért a kongóiak és a többiek irányában el vagyunk adósodva. A szánalom azonban megszünteti az összes igényt erre a strukturális igazságra. Eltereli a figyelmet ezeknek a problémáknak a tényleges gyökeréről.

A hivatalos üzleti média és a legtöbb művészet, a fotó- és a múzeumi művészet a szenvedés megmutatásakor csak kezdeti szikra: kérést intéz a fogyasztóhoz. Ennél többre van szükség. Aki mélyebbre ás, az nem együttérzést, hanem olyasmit kér, ami a saját húsunkba vág.

6. A világot képviselő intézmények (ENSZ, Világbank, Valutaalap) az egyik kezükkel lehetővé teszik, hogy emberek halnak éhen, a másik kezükkel pedig lehetővé teszik, hogy egyesek borzasztóan gazdagok. A kongói munkás kevesebbet keres havonta, mint a nyugati világban az egy órai minimálbér. Az ENSZ kongói alkalmazottja 20 dollárt keres egy hónapban, az európai vagy észak-amerikai alkalmazottja pedig 10 000 dollárt. („Nem vagyok túl jó matematikából, de ez sokkal több.")

Állítólag piacgazdaságban élünk – mondja Martens -, de úgy látom, hogy a kapitalista világban az embereket nem fizetik meg rendesen, csak a tőkét. Ha tisztességes bért fizetnének nekik, akkor talán két vagy három centtel drágább lenne a csokoládé, ami nem egy nagy ügy. De a tulajdonosok vagy a vállalati főnökök inkább a saját zsebükbe teszik ezt a két vagy három centet. Időnként megesik, hogy az üzleti érdekek biztosításáért valamelyik országot megszállják az amerikaiak.

A polgári humanista Martens a filmben nem tud felmutatni tényleges megoldást, történelmi kiutat. Célja a figyelemfelhívás, az elgondolkodtatás.

Végezetül álljon itt a film egyik kommentárja, amely rávilágít a helyzet paradox voltára.

„Miután a rendező kegyetlenül rámutat helyzetének totális kilátástalan­ságára, a kongói munkás egy pillanatra feldühödik, aztán egy pillanatra elgondolkodik, végül erre a konklúzióra jut: vacsorát adtál nekem és a gyerekeimnek, tehát jó ember vagy… Okos kongói, mert az ő szituáció­jában tényleg csak az számít, ki hoz neki rendes vacsorát. De itt is az ő bőrére szórakoznak jóllakott európaiak (én). Nagyon könnyű ezt olcsó moralizálásként leírni, és olcsónak is olcsó, moralizálásnak is biztos moralizálás. Akik szerint ez olcsó moralizálás, azok szerint ez végül is következmények nélküli ábrázolás… Renzo Martens szerint ebből a körből képtelenség kitörni: a szegénység természeti erőforrás, melynek járadékából sokan (politikusok, nemzetközi segélyszervezetek dolgo­zói, Afrika-kutatók, szegénységkutatók, művészek, értelmiségiek, saját filmjének készítői és nézői) részesednek. A kör teljes. A néző legfeljebb azt kívánhatja, bárcsak sose látta volna ezt a filmet, ne került volna be a körbe (pedig ha evett valaha csokoládét, máris – öntudatlan – részese).

Ha beleakadtok, nézzétek meg Renzo Martens következmények nélküli filmjét. Nem moralizál: mutat. Hogy utána pocsékul érzi magát az em­ber, az objektíve irreleváns. Szubjektíve meg lehet dagonyázni a rossz lelkiismeretben. Ha jóllakottak vagyunk, megengedhetjük magunknak."

Az olyan fotografálás, amilyet Skuta Vilmos művel, a XIX. század végén kezdődött, és a múlt század utolsó évtizedeiben kellett volna kilehelnie a lelkét. Ugyanis a „street photography" – magyar tükörfordítása, az „utcai fotó" nem fedi pontosan azt, amiről az irányzatot elnevezték – nem meg­lepő módon az utcai élet spontán pillanatait kívánja megörökíteni. Már­pedig manapság a világ jó részén az utca nem Baudelaire fláneurének kedvelt helye, hanem olyan többnyire veszélyes terep, amelyen a hosszasabb tartózkodás nem ajánlatos. A fényképezés még kevésbé. A fényképész kezéből kitéphetik a kamerát, az utcán az emberek ingerülten védik képmásukat mindenki elől, a törvények pedig okkal, ok nélkül még tovább nehezítik a fotográfus életét.