A tanulmány komoly empirikus anyag tükrében elemzi a fiatalok politikai orientációjának, értékrendjének alakulását a rendszerváltozás utáni Magyarországon, illetve keresi a választ arra a kérdésre, mivel magyarázható a jobboldalnak a hazai fiatalok körében élvezett népszerűsége. A szerzők azt vizsgálják, mennyiben figyelhetők meg Magyarországon a poszt-indusztriális társadalmakra jellemző trendek és értékorientációk, és mennyiben alakítja ezeket (továbbra is) az államszocialista múlt, illetve az arról kialakított hegemón narratívák. A pártszimpátia a fiatalok körében nem feltétlenül jelent értékelkötelezettséget; a parlamentáris baloldal ebben a rétegben javíthatja pozícióit, amennyiben megfogalmaz egy, a modern társadalom kihívásaira (globalizáció, nemzeti identitás, munkaerő-piaci problémák) konkrét válaszokat adó alternatívát.

Előzetes megjegyzések

 

A hazai fiatalok politikai preferenciáinak számbavétele kapcsán komoly elméleti problémával kell szembenéznünk: értékválasztásaikat ugyanis olyan párhuzamos folyamatok alakítják, amelyek lehetetlenné teszik a nyugati társadalomtudományok által kidolgozott megközelítésmódok és kutatási módszerek egyszerű átvételét. Kelet-Európában ugyanis nem alkalmazható az a lineáris modell, amelynek keretében a kérdéskört tárgyalni szokás. Pontosabban: az első ránézésre meggyőzőnek tűnő “formai” hasonlóságok ellenére régiónkban egészen más tartalmú folyamatoknak lehetünk tanúi 1989 óta, mint a nyugati társadalmakban a nyolcvanas–kilencvenes évektől napjainkig.

A változásokkal kapcsolatban az oly divatos megközelítés azt állítja: “Európa »köztes« régiója két nagy és hagyományos civilizáció: Nyugat és Kelet között éli meg a maga történelmi sorsát, küszködik kedvezőtlen adottságaival, keresi önmagát és helyét a nemzetek, a régiók között, és ennek következtében politikai és szellemi arculatára bizonyos »kettősség« nyomja rá a bélyegét. A térség szüntelenül Nyugat felé igyekszik, a nyugat-európai nemzetek korábban virtuális és most már valóságos közösségéhez szeretne tartozni, mégis nehezen tud szabadulni azoktól a kötődéseitől, amelyek egy keleti jellegű civilizáció keretében jelölik ki a helyét.”¹ De nyugati integrációnk az új világpolitikai helyzetben mégiscsak idő kérdése. Valójában azonban a két régió különbsége legalább ennyire magyarázható a félperifériális–centrum viszonyból származó eltérő problémákból, a történelmi értelemben vett megkésettségből vagy a globalizáció tendenciáiból – s akkor máris bonyolultabb a “végkifejlet” megjóslása. Hiszen bár nálunk is megfigyelhető a hagyományos ideológiai értékek eróziója és egészen újak megjelenése, ez a “létező szocializmusból” a posztkommunista korszakba történő átmenet keretei között megy végbe, s nem egy erős középosztállyal, jelentéktelen under­classzal és tradicionális civil kurázsival megáldott régióban.² Mindennek köszönhetően a magyar fiatalok politikai értékválasztásai és magához a politikumhoz való viszonyai – véleményünk szerint – máshogyan képződnek, mint nyugati társaiké.

Állításunkat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a fiatalok drasztikusan újszerű értékorientációit nem elsősorban a “posztmodern” értékek (környezetvédelem, liberalizmus stb.) radikális előtérbe kerülése, hanem a jobboldali értékfogalmak iránti megdöbbentő mértékű elkötelezettség jellemzi. Vagyis a nagy kérdés jelenleg az, hogy egy alapvetően jobboldali ifjúsággal állunk szemben, vagy a hazai ifjúság ezekben az értékfogalmakban és a hozzájuk kapcsolható-kapcsolódó jelentéstartalmakban talál “anyagot” saját újszerű értékképző mechanizmusaihoz? Jelen írásunk első részében kísérletet teszünk arra, hogy bemutassuk, hogyan alakulnak ki azon tartalmak, melyekkel a magyar fiatalok azonosítják a politikai értékfogalmakat, míg tanulmányunk második felében empirikus adatok alapján ismertetjük, hogy miben különböznek az ő értékválasztásaik a társadalom egészének értékválasztásaitól, valamint hogy az egyes pártok mögött milyen értékorientációval bíró ifjúsági csoportok állnak.³

 

A politika új szituációja

 

A nyolcvanas évektől kezdve a nyugati társadalmakban olyan változások zajlottak le, amelyek a politika számára is egészen új kihívásokat jelentettek. A mainstream politika elitcsoportjai ennek következtében azóta egy, a korábbitól gyökeresen eltérő társadalmi-politikai szituáció feltételezésére alapozzák világnézetüket, és ezt nem kis részben a hetvenes évek ifjúsági mozgalmai kényszerítették ki.⁴ A változás értelmezési keretét többek közt Ulrich Beck jelölte ki A kockázattársadalom című munkájában, amely szakítást jelentett a munkásosztályt a vadkapitalizmus reformjával felemelő jóléti politika vízióival: “A nyugati, magasan fejlett, jóléti társadalmakban kettős folyamat megy végbe. A mindennapi kenyérért folyó harc már nem mindent beárnyékoló, kardinális probléma. Ezzel párhuzamosan terjed el a megközelítés, hogy a növekedést mellékhatások tisztátalanná teszik.” A kilencvenes évektől ez az elgondolás kiegészül a mindenhol jelentkező bizonytalanság ideológiájával.⁵

Az átalakulássorozatnak nyilvánvaló generációs következményei is voltak, hiszen azok a középosztálybeli fiatalok, akik ebben a klímában szocializálódtak, joggal alapozhatták gondolkodásmódjukat egy olyan világnézetre, amelyből egyszer s mindenkorra kiesik a veszély, a szegénység, a szenvedés, a megnyomorodott élet érzete. A “szabadság gyermekei”⁶ e status quo fenntartásában nem kívántak-kívánnak tevékenyen részt venni, miközben áldásait állampolgári jognak tekintik. Ezzel magyarázható, hogy a legújabb társadalmi mozgalmak meghirdetik a baloldal–jobboldal felosztás érvényvesztésének tézisét (amely az ipari társadalom gazdasági szűkösségén alapult), s a politikától egészen másfajta, új feladatok teljesítését remélik. Az új igények megjelenése Beck szerint két fázisban ment végbe, a hetvenes–nyolcvanas években “a belső növekedés hosszú távú hatásai váltak a kulcskérdésekké. A megkeresett pénz biztosnak látszott, a mellékhatások (környezetszennyezés, individualizmus)… amelyeket a hivatalos rend háttérbe szorított, megjelentek a különböző tiltakozó mozgalmaknak köszönhetően”. A fiatalok “önszerveződése” a szabadság és jólét jelszavai helyett az öngondoskodás jelszava mentén történt, s ez a politika új formáit hívta életre. A hivatásos politikától pedig a fejlődésükhöz elengedhetetlen klíma biztosítását követelte. A második szakasz a kilencvenes években kezdődik, amikor is nemcsak a jog, a munka, a politika és az üzlet veszti el kiszámíthatóságát, de az élet egésze bizonytalanná válik azáltal, hogy felszámolódnak az egyén létének szociális, identitásbeli és materiális alapjai. Ezek kétségbeesett “pótlása” égető feladattá válik, de a saját életükben “fanokká” váló középosztálybeli fiatalok számára nem jelent különösebb nehézséget elmúlt húsz esztendejük eredményeinek átfordítása. A nyugati társadalmakban ezek hatására létrejön egy “lebegő politikai rendszer”, amelynek a régi típusú konfliktusokat rutin jelleggel kell elsimítania, az új bajok megoldását pedig nem (csak) tőle várja a társadalom. Csak 2001. szeptember 11. után derült ki, hogy milyen ellentmondásokhoz vezethet, ha a politika is szerepet vállal ennek a “biztonságigénynek” a kielégítésében.

A rendszerváltással Magyarországon egy látszólag hasonló szituáció jött létre, a lebegő politikai rendszert azonban nem a társadalmi változások kényszerítették ki, hanem a politikai elitek hozták létre. A politikai elitek az átmenet során ugyanis abból a feltételezésből indultak ki, hogy az alapvető társadalmi problémák megoldása pusztán technológiai és nem politikai dilemma. A folyamatban kezdettől fogva létkérdés volt, hogy ezen problémák (magas munkanélküliség, alacsony életszínvonal stb.) az átmenet szükségszerű következményeiként tűnjenek fel, s így ezek nevében az új társadalmi-politikai rendszer ne legyen megkérdőjelezhető.

A politika hazai lebegő rendszere csak részben egyezik meg a nyugati fejleményekkel: mindkettő a hagyományos problémák zárójelbe tételére épít. Csakhogy míg nyugaton a politika új formája – legalábbis a fiatalok megszólítását célzó része – új témák (környezetvédelem, multikulturalizmus stb.) kapcsán jelenik meg, addig hazánkban az ideológiai, kulturális, morális konfliktusok szintje válik a politika tárgyává. A politikai elitek azt sugallják, hogy ezen természetű alternatívák megfelelő választása esetén minden lényegi kérdés eldől. A gazdasági szerkezetváltás, az euroatlanti integráció és a polgári demokrácia intézményeinek kiépítése a szakértők asztalára tartozik, de hogy ezen belül hova kerülnek a hangsúlyok, és milyen Magyarország épül a romokon, az a “politikai” szembenállások tétje. (Antall–Kupa, Horn–Bokros, Gyurcsány–Kóka tandemje mutatja ezt a szereposztást.) Politikai értékrendek csatájáról van szó, amelyek mitikus, világmagyarázó, a rendszerváltás folyamatát értelmező keretben lépnek színre, s a politikai értékkategóriák “tradicionális” tartalma mellett a második értéktartományt képezik.

A társadalomkép e sajátos kelet-európai átalakulása borzasztóan csábító a politika iránt fogékony, az iskolapadban ülő vagy abból épphogy kikerült fiatalok számára, hiszen ők történelmi és társadalmi tapasztalatok híján könnyen elhihetik, hogy a politikai világképek ezen valósága, az általuk felvetett problémák megoldása a társadalom valós problémáit is kezelni képes. A népi–urbánus, a polgári–posztkommunista, a nemzeti–nemzetietlen ellentétpárok számtalan fiatalt állítottak a politikai szekértáborok mögé annak ellenére, hogy nekik vajmi kevés közük van ezek eredeti céljaihoz, sértettségéhez, ideológiájához és kulturális törekvéseihez.⁷

Természetesen a “fiatalok” politikaérzékelése igen különböző gondolkodási, tudás- és értékmintázatokra épül. Az a fiatal, akinek családjában – akár a Kádár-rendszer politikájának következtében, akár más okokból – megszakadt a politikai történetmesélés (a politikai szférával kapcsolatos kommunikatív emlékezet) folyamata, vagy eleve nem is volt ilyen (és most rendszerváltás utáni “osztálytudattal” nosztalgiázik a hetvenes–nyolcvanas évek családi aranykorán), egészen másképp közelít példának okáért a Fideszhez, mint az a társa, akinek családja a létező szocializmus alatt keresztény értékeket vállalt fel, és ezt többé-kevésbé reflektált módon tette.

Az előbbiek, ha a Fideszhez csatlakoznak, akkor egy számukra felkínált alternatív mitológiát, világmagyarázatot, narratívát választanak, az utóbbiak a pártokat mint hagyományos politikai értéktartalmak hordozóit látják és választják. A rendszerváltást követő politika tehát nemcsak a társadalom és a politika valóságának kettéválasztására tett kísérletként jelenik meg, hanem a politikai tartalmak “hagyományos” és “posztmodern” értelmezésének párhuzamosságát is kínálja.

 

 

A politikai tevékenység átalakulása

 

A politika ezzel párhuzamosan egy minőségi változáson is keresztülment a fejlett nyugati társadalmakban. A premodern világra jellemző konfrontatív politika (amelyet a birodalmak közötti elkerülhetetlen háború jellemzett és amelyet az osztályharcok korai szószólói is elkerülhetetlennek véltek) az intézményrendszeren belül zajló versengő, a hatalomért és forrásokért vívott demokratikus, modern politikává változott. Hogy azután a posztmodern társadalomkép nevében megjelenhessen a “posztmodern politika” jelszava, amely arra épült, hogy a “történelem vége” állapotba jutott nyugati típusú demokráciákon belül a pártharcok és érdekharcok egyszerű társasjátékká szelídülnek. Amely célja immár nem véresen komoly elosztási-ideológiai kérdések rendezése, hanem csupán a választói szimpátiákra alapozott szavazatok elnyerése: lovagi torna helyett valóságshow.

Ennek politikai feltétele persze az volt, hogy a nyugati társadalmak a status quo fenntartását sajátos módon valósítják meg: a társadalmi bajokat, konfliktusokat és válságokat bizonyos kedvezményezett társadalmi csoportok és rétegek hermetikusan elzárt világán kívülre igyekeztek exportálni. Jean Baudrillard ezt a jelenséget a modern kapitalizmus általános jellemvonásaként mutatja be: “nem következik be valóságos katasztrófa, mert a virtuális katasztrófa korában élünk. Amikor valamilyen baj túlontúl terhessé válik, egyszerűen kitaszítják az űrbe, Föld körüli pályára állítják”⁸ . Nem meglepő, hogy ennek a tendenciának két központi pillére a középosztály, azon belül pedig a középosztályhoz tartozó ifjúság lett. A társasjátékká változtatott politika egészen új azonosulási lehetőségeket biztosít a fiatalok számára. A technikai fejlődés lehetővé tette a politika félperces spotokban való fogyasztását, így lesz jellemzővé annak perszonalizációja, bulvárosodása, mítosszá válása. A politikai értékkategóriák “címkékké”, összefüggés nélküli mellérendelt tartalmak hívószavává váltak. A nyugati társadalmakban az ifjúság széles rétegeinek azonosulása az újfajta politikával előfeltételezte az ifjúság atomizálódását az új egyéni élettechnológiák előtérbe kerülésével, depolitizálódását a fogyasztói társadalom keretei közt és újraszocializálódását a szórakoztató – audiovizuális – informatikai ipar által. Ahogyan a társadalomból kiszorítják, exportálják a társadalmit, úgy szorítják ki a politikából a politikait, a fiatalokból a fiatalosságot. De a politika és a politizálás új korszaka éppen erre az állapotra építi legfontosabb illúzióit.

Nyilvánvaló, hogy idehaza (és Kelet-Európában) a politikai tevékenység átalakulásának is egészen más kottát kellett követnie. Ahogy Zygmunt Bauman is rámutat: Kelet-Európában a kommunizmus bukásában több más tényező mellett a fogyasztói várakozás is igen meghatározó szerepet játszott, igencsak gyengítette a rendszer legitimációját. A kései Kádár-rendszer politikája következtében ez a tényező a legerőteljesebben talán éppen a fogyasztói individualizmusra leginkább nyitott Magyarországon jelenhetett meg, ennélfogva itt vajmi kevés esélye volt a polgári öntudat tömeges megjelenésének, ami adott körülmények között együtt járt a politikumtól való teljes elfordulással.⁹ Az akkori politikai hatalom persze pontosan ezt is akarta. Ilyen előfeltételek mellett a rendszerváltás után lényegében lehetetlennek bizonyult – nyugati mintára – a széles, az új politika számára mennyiségileg és minőségileg megfelelő középosztálynak a kiépítése, amelyen a politikacsinálás új gyakorlata nyugodhatott volna. Az “eredeti” antalli politika bukásából (a nemzeti közép kudarcából)¹⁰ nyilvánvalóvá vált, hogy míg nyugaton a középosztály és politikai elit szövetsége működőképes, addig nálunk a politikai elit csak egy “virtuális” középosztállyal szövetkezhet.

Az orbáni polgárság, a virtuális középosztály, arról ismerszik meg, hogy valójában nem középosztály, a politikai azonosulás számukra a középosztályhoz tartozás álmát kínálja. Az orbáni polgárok többsége így nem burzsoá, mert nincs mit veszítenie, és nem citoyen, mert híján van a civil erényeknek, elkötelezettségnek (a “polgári kör” és a nemzeti petíció, nemzeti konzultáció nem civil társadalom). Ellenben a “polgár” egy olyan címke, amely a hamis azonosulás látszatát kelti: én, a választó ugyanazokban hiszek, ugyanúgy mesélem el a politika történéseit, ugyanúgy ítélem meg a napirenden szereplő ügyeket, ugyanúgy élem meg a világot, mint ők, a politikusok; nem védik meg privilégiumaimat, ilyenek nincsenek is, de ez a politikától nem is lenne elvárható. Nálunk tehát a politikai tevékenység átalakulása nem egy erős középosztály számára kínálta a társadalmi problémák “kívülre tolásának” lehetőségét, hanem az elitek számára.

 

Az új évezred ifjúsága

 

A fiatalság politikai orientációinak, értékválasztásainak negyedik mozzanatának megértéséhez egy pillantást kell vessünk az ifjúság jellemző élethelyzetére keleten és nyugaton. Fel kell tennünk a kérdést, hogy létezik-e a fiatalok részéről egy olyan speciális viszonyulás a politikához, amely csak rájuk jellemző politikai értékeket termel. Állításunk szerint a nyugati társadalmak ifjúsága életformájával hoz egészen újat a politika területére, nálunk a nyugati társadalmakban megszokott kampányeszközöket felvonultató politika csupa régi és ódon dolgot hangszerel át számára – saját “posztmodern” problémái megoldására.

A centrumországok ifjúságának élethelyzete az elmúlt néhány évtizedben gyökeresen megváltozott. A bevett utak helyett egyéni életstratégiák váltak uralkodóvá, a családalapítás ideje kitolódott, az önálló élet feltételeinek megteremtése többé-kevésbé elveszítette jelentőségét. A szülein élősködő harmincas “fiatal” nem kivétel többé, hanem szabály, ahogy azt jó néhány kurrens mozifilm is jól tükrözi.¹¹

Mint említettük, a (középosztálybeli) fiatalok fő hajtóereje mára már nem a megfelelő mennyiségű pénz megkeresése, a felnőtt társadalomba való betagozódás, abban egy megfelelő pozíció kiharcolása. A jóléti társadalom (illetve ezen keresztül a szülők) biztosítják az alapvető egzisztencia megszerzését, megtartását, akkor is, ha a “szabadság gyermekei” csak alkalmilag látogatnak el a felnőttek világába, alkalmilag vállalnak munkát. A fiatalok számára így a megfelelő, kortársaik által legitimált élet elérése válik hajtóerővé – az élménykeresés, az izgalmas, flexibilis, semmire sem kötelező élet lesz az elérendő cél. Ahogy az értékrendszer átalakult, az érdeklődés középpontjába az élet megélése és átélése kerül. Az “Éld meg az életed!”, “Légy önmagad!” parancsának nyomására állandósuló cselekvési dinamika fejlődik ki, szerveződik meg a rohamosan terjeszkedő élménypiac keretében, befolyásolja a közösségi élményszerzési mintákat, s a szociális (politikai) környezetet élményközösségként határozza meg. Gerhard Schultze két évtizede ekképpen fogalmazta meg az új korszak emberének (a fogyasztói, jóléti társadalom gyermekeinek) dilemmáját: “Az unalomtól való félelemhez az a félelem társul, hogy lemaradhatunk valamiről. A kínálat köre igen nagy ugyan, az élmények fogyasztásában azonban szükségképp van némi meghatározottság. Nem lehet, hogy a másik tévéműsor jobb ennél? Talán a másik diszkóban forróbb a hangulat, mint most ebben itt! Egy másik ember nem tudna többet nyújtani nekem, mint akivel összeálltam? Ha már választottunk, ez mindig azt is jelenti, hogy lemondtunk más lehetőségekről. Az élmények kapcsán elmulasztott nyereséggel azonban nem lehet kalkulálni. Ha pillanatnyilag nem unatkozunk is, elképzelhető, hogy ugyanakkor lemaradunk valamiről. A fogyasztás lemondást is jelent.”¹²

 

A politika ahhoz, hogy megszólíthassa a megváltozott társadalmi helyzetben, értékrendszerben felnőtt ifjúságot, igen nehéz problémával szembesül. Ahogy Philip Gould, a brit miniszterelnök stratégiai tanácsadója is írja: “Világos, hogy új kampányolási korszakba lépünk, egy olyanba, ahol a kommunikáció régi, fentről lentre haladó, egyirányú módszerei nem működnek többé. Fel kell ezt váltani egy új lentről felfele irányuló, helyi, interaktív kampányformával, ahol az élőszó központi jelentőségű lesz. (…) Az emberek többé nem lehetnek a politika passzív figyelői, és a politikai pártok nem hagyhatják többé, hogy ez megtörténjen.”¹³ Ahhoz, hogy az új terepen a politika helyt tudjon állni, alkalmazkodnia kell az emberek megváltozott életszemléletéhez. A nyugati társadalmak ifjúsága – leg­alábbis a kurrens szociológiai szakirodalom szerint – saját léthelyzetének megfelelőjét pillantja meg a politikai elit által kínált ideológiákban, így azok hordozójává válik, a politika újszerű elvárásaikhoz igazodik.

Nálunk azonban erős középosztály hiányában ez a folyamat nem vagy nem így tudott lejátszódni. Magyarországon a politika (az ehhez való kapcsolódás) maga válik az ifjúság problémáinak megoldásává, példának okáért nem a politika igazodik a fiatalság élményteli világához, hanem sok esetben maga a politika alakítja ki az élménystruktúrákat. Hogy a különbséget lássuk, elegendő, ha csupán arra utalunk, hogy míg nyugaton az ifjúság új politikai formák létrehozásával vívja ki magának a figyelmet, és találja meg a megfelelő élményközösséget (alternatív és környezetvédő mozgalmak stb.), addig idehaza éppen a hagyományos politikai pártok számára jelent újabb bázist és törzsközönséget. A polgári körökben aktív, Fidesz-rendezvényeken tapsoló, Orbánért rajongó tinédzser vagy egyetemista középosztálybeli szülőkkel a háta mögött a jelen Magyarországának jellemző alakja. Számára a politika éppen azt ígéri, ami saját életéből – amúgy – kimarad. Így találja meg az idősek kulturnacionalizmusában a lelki-érzelmi mélységet, az Erdély giccskultuszban a tartalmas életet-életcélt, a magyar zászló lobogtatásában az összetartozás-érzést, a másként gondolkodókban az ellenségképet.

Ha a dolgok felszínére koncentrálunk, azt láthatjuk, hogy egy igen hasonló folyamat játszódik le hazánkban, mint nyugaton, némi fáziseltolódással: a középosztálybeli fiatalság jórészt nyugati társainak két évtizeddel korábbi értékrendszerét mutatja, életstratégiáját követi. Azt is meg kell látnunk, hogy ugyan megjelennek a nyugati fiatalokkal “szinkronban” lévő csoportok, emellett egy igen jelentős réteg marad, amely számára a hagyományos problémák a problémák, akik nem a posztadoleszcenciával járó bizonytalanságérzettel, hanem a felnőtt életben való elinduláshoz szükséges egzisztencia megteremtéséért küzdenek.

 

Magyar társadalom, magyar fiatalok

 

A hazai társadalom egészének politikai orientációinak vizsgálata visszaigazolja azon kutatási eredményeket, melyek szerint a választópolgárok között igen magas a “bizonytalanok” és az “elutasítók” aránya. A Szonda Ipsos MeH Omnibusz felmérése visszaigazolta a közvélemény-kutatások azon általános tapasztalatát, hogy a magyar pártrendszer meglehetősen “beállt”, a két vezető párt osztozik a szavazók negyedén-negyedén, míg a négyévenkénti választási hadjárat a többiek megnyeréséért zajlik. A hazai politikai erőknek kettős feladattal kell megbirkózniuk: egyrészről saját, értékorientációik szerint is elkötelezett törzsszavazóikat meg kell tartaniuk és ki kell szolgálniuk, másrészről azonban egy tőlük teljesen eltérő értékrendszerrel és politikához való viszonyulással rendelkező szavazóréteget is meg kell szólítaniuk. Ahhoz, hogy sikeresek lehessenek, a pártoknak össze kell tudniuk egyeztetni a “hagyományos” politikai értékkategóriákat és az erre kevéssé fogékony választóknak szánt üzeneteket és cselekedeteket.

Az összeegyeztetés a magyar társadalom meglehetősen apolitikus közegében nem is tűnik teljesíthetetlen feladatnak: vizsgálataink is jól mutatják, hogy a “semlegesek” csoportja (1. ábra, 4. oszlop) egyetlen politikai érték iránt sem mutat ab ovo elutasító magatartást, vagyis az ezek iránti szimpátiák és ellenszenvek nagyrészt véletlenszerűek. Egyedül a radikalizmus és az alternatív baloldaliság elutasítása jellemző rájuk (nem véletlenül volt oly sikeres körükben a szocialisták negatív kampánya Kövér László “köteles” beszéde kapcsán). Enyhe támogatás mutatható ki a “környezetvédő” (30 pont) és a “mérsékelt” (19 pont) politikai stílusjegyek és témák iránt. A Centrum Párt választási szereplése mutatja, hogy egy olyan helyzetben, ahol a nagypártok kommunikációjában a zöld értékek nem igazán jelennek meg, egy “szimpatikus, környezetvédő témákat is felvállaló” középpárt sikereket érhetne el.

A pártok törzsközönsége kapcsán néhány, sokak számára feltehetőleg meglepő eredményre is bukkanhatunk. A szocialisták bázisát jelentő szavazórétegek közül az egyik csoportosulás vezető értékeiként a szocialista és a baloldali mellett megjelenik a nemzeti érték is (1. ábra, 2. oszlop). Ennek magyarázata nyilvánvalóan az államszocializmus időszakában is létező nemzetfogalom máig tartó népszerűsége, a nacionalizmus nélküli erős nemzettudat tovább élése figyelhető meg. A himnusz alatt vigyázzban álló, az olimpikonokat megkönnyező, kicsinységünk tudatával élő és “nagy eredményeinket” ennek fényében néző “apolitikus” gondolkodásmód jellemző lehet egy olyan csoportra, amely az idősek között csaknem háromszor annyi támogatót tudhat maga mögött, mint a fiatalok körében (2. ábra). Ameddig a jobboldal-ellenesség megkérdőjelezhetetlen ebben a csoportban, valószínűleg kitartanak a nagyobbik kormánypárt körében, még ha “balról” folyamatos kihívóval is kell számolnia a szocialistáknak. Nyilvánvaló, hogy a Thürmer Gyula vezette Munkáspárt “nemzeti” és “nosztalgikus” politizálási stílusa valódi választói igény felmérésén alapul, csakhogy az erre fogékony rétegek nagyban kötődnek az MSZP-hez. A liberális irányba elmozduló szocialisták “rémképe” rájuk nem hathat, mert a “liberális” címkét nem vetik egyértelműen el, a “radikalizmust” viszont igen.

A másik markáns választói csoport, a “liberális baloldali” réteg (1. ábra, 3. oszlop) esetében meglepő módon nem figyelhetők meg generációs torzulások (2. ábra). Az erős liberális elkötelezettség a “konzervatív” és “vallásos” értékek tudatos elutasításával párosul, őket a “nemzeti érzésű baloldali” rétegekkel elsősorban (és szinte kizárólagosan) a jobboldallal szembeni erős állásfoglalások közössége hozza össze. A szocialisták politikájának láthatóan ez a kulcsa: ameddig fenn tudják tartani Orbán Viktor “veszélyességének” hitét saját szavazóbázisukban (amelyet Antall, Csurka és Boros veszélyességének hite előzött meg), addig lehetséges azt feltétel nélkül egyben tartani.

Ha a jobboldal törzsválasztóit vizsgáljuk, egy másik megoldhatatlannak látszó politikai feladványra találhatunk, amelyet a Fidesz eleddig jól kezelt, mindazonáltal ha a továbbiakban nem jól “egyensúlyoz”, hosszú távon könnyen “rámehet”. Azt tapasztalhatjuk ugyanis, hogy a jobboldal bázisa két markánsan elkülönülő csoportra oszlik, s ezek nagyjából egyenlő arányban vannak jelen (1. ábra, 5. és 6. oszlop). A “liberális jobboldali” csoport számára a hivatalos “polgári” és “jobboldali” jelszavak mellett fontos a liberális orientáció is, vallásellenesek, és nem támogatják a konzervatív értékeket. Ellenben a “konzervatív” csoport nézetei és elkötelezettségei sokkalta markánsabbak, az erős nemzeti érzés, a baloldal- és szocializmusellenesség jellemző rájuk. A különböző értékpárokra adott válaszaikból kiderül, hogy sokkalta konfrontatívabb nézetekkel bírnak, mint a “liberális jobboldali” szavazóréteg, amely inkább “értékpozitív”, vagyis a szabadság, az új Magyarország és a “polgári-nyugatos életvitel” megvalósulását reméli a jobboldal vezető erejétől. A Fidesznek kétségkívül nem könnyű ezt a két igényt egyszerre kiszolgálnia, miközben a “bizonytalan szavazók” igényeinek is meg kell felelnie. Nagy kérdés, hogy a balliberális értelmiség rémálma, vagyis a kétosztatú politikai szféra jobboldali vezető erejének még inkább jobbra tolódása, egy korszerűtlen, a mai világ kihívásainak megfelelni nem tudó és nem akaró ideológia megerősödése mennyiben reális. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a fiatalok körében a “liberális jobboldal” értékcsoport támogatottsága kétszer akkora, mint az idősebbek esetében, miközben a legidősebb korcsoportban (a hatvan év felettieknél!) a “konzervatív-jobboldali” orientációk támogatottsága háromszoros. Ugyan a köztes generációknál “döntetlenre” áll a meccs, de tendenciájában mindenképpen a konzervatív-jobboldali értékek tartalékainak “kimerülése” prognosztizálható (2. ábra).

Akár a szocialista, akár a fideszes törzsszavazókat tekintjük, egy általános problémának lehetünk tanúi: az egyes értékorientációs csoportokon belül a fiatalok részarányai hatalmas különbségeket mutatnak. Ezen különbségeket nézetünk szerint az magyarázhatja, hogy az új nemzedékek egészen más módon képzik politikai értékeiket, mint a korábbiak. A hazai fiatalok politikai értékorientációi kapcsán azt feltételezzük, hogy az értéktartalmak sajátos módon való egymás mellé épülésének lehetünk tanúi. Az értéktartalmak “mozaikszerű” kiépülésének jelensége nyilvánvalóan számtalan szempontból magyarázható. Ezek közül a legfontosabb, hogy a rendszerváltás előtti időszak a mai 18–29 évesek számára gyakorta a “távoli múlt” csupán: a rendszerváltás utáni nemzedék az átmenet időszakában még gyerek volt. Ennek kettős következménye van: egyrészről a “tradicionális” politikai tartalmak

(1) csak másodkézből érintik meg, s ennek köszönhetően új típusú értékekre is szükségük van. Másrészről az eltelt időszak értelmezése, a perspektívák és esélyek intellektuális feldolgozásához szükségük van segítségre, s ezeket a politika mítoszaiban és eredetmagyarázataiban könnyedén fel is lelhetik.

(2) Ahogyan nyilvánvalóan hatnak rájuk a mindennapi politika eseményei olyanformán, hogy azok ideológiai címkéi részévé válnak értékkategóriáiknak.

(3) Végezetül az egyetemi oktatás eltömegesedésével, a munkaerőpiac relatív lezártságával és a családi elvárások átalakulásával számukra is olyan élethelyzetek jönnek létre, amelyek lehetővé és szükségessé teszik számukra, hogy a politikai értékeiket “posztmodernizált” tartalmakkal is kiegészítsék.

(4) Ezen négyféle értéktartalom az orientációk lényegi különbözőségét szüli, amelyek egyszerre tünetei a társadalom átmenetiségének, torzulásai-mellékhatásai az átalakulásnak (a politikai klíma jobboldaliságának), de egy újszerű politika lehetőségének első bizonyítékai is egyben.

Nyilvánvalóan ezzel is magyarázható, hogy a politikai kategóriák megítélésben egyértelműen beszélhetünk “fiatalos” és “öreges” értékekről. Mivel azonban nem ismerjük, hogy pontosan milyen tartalmak kapcsolódnak az egyes kifejezésekhez, csak megtippelni lehetne, hogy miért részesítenek előnyben a fiatalok egyes kategóriákat és miért vetnek el másokat. A “konzervatív” és a “vallásos” érték elutasításában még mindig a generációs érvek lehetnek legmeggyőzőbbek, ahogyan a “szocialista” kifejezés nosztalgikus tartalma is igazolható volna az idősebb generációknál. Igen érdekesek a fiatalok “sláger-jelszavai”: a polgári és liberális kifejezések magas pontszámai az életfilozófiává változtatható értéktartalmakkal való azonosulás erősségére utalhatnak. Ezt támasztja alá, hogy az iskolázottabb rétegekben ezen kifejezések renoméja sokkal nagyobb, ráadásul a “liberális” kifejezés urbánus környezetben különösen népszerű. A “környezetvédő” a modern világ olyan kulcsszava, amelyre a fiatalok nyilvánvalóan jobban figyelnek, mint az idősebbek – közülük is különösen a magasabb végzettségűek. Ami azonban ezekből az aggregált adatokból nem mutatható ki, az az, hogy miért utasítják el jobban a baloldali és miért támogatják inkább (főleg ilyen mértékben) a “jobboldali” kategóriát.

 

A Fidesz és a fiatalok

 

Közismert tény, hogy Fidesz-MPP szavazóbázisa máig erősen generációs jellegzetességet mutat. A párt az első szabad választásokon még egyértelműen a fiatal nemzedék képviselőjeként lépett fel (199X-ig a pártba való belépés feltétele a 35 év alatti életkor volt), az urnához járuló fiatalok (18 és 35 év közötti szavazók) 29%-a támogatta őket, nyolc évvel később – egy jóval kevesebb releváns pártot felvonultató választáson – pedig támogatottsága 49%-ra ugrott. A 2002-es választások idejére a magyar társadalom magas protesztszavazásra való hajlandósága mellett ez az arány nem változott (!), a fiatalok fele kívánta akkor a polgári pártot kormányon látni.¹⁴ Felmerül a kérdés, hogy hogyan sikerült a Fidesznek megőriznie a fiatalok körében való ily mértékű támogatottságát, miközben a pártelit maga már nem ebbe a generációba tartozik, a mai 18 évesek már nyilvánvalóan nem generációjuk képviselőjét látják Orbán Viktorban.

A Szonda Ipsos MeH Omnibusz felméréséből nemcsak az látszik jól, hogy a párt törzsszavazóinak százalékos aránya messze túltesz legnagyobb riválisáén a 30 év alatti korcsoportban, de az is, hogy a Fidesz az ingadozó, bizonytalan, bal–jobb skálán magát semlegesként definiáló szavazókat is sokkal sikeresebben szólítja meg, mint ellenfele.

Ha a párt törzsszavazóit egy a fentebb alkalmazottnál finomabb bontásban vizsgáljuk (lásd 3. ábra), kitűnik, hogy több markánsan eltérő értékorientációval, gondolkodásmóddal, világképpel, motivációval bíró csoport alkotja a Fidesz törzsszavazói gárdáját (nem pusztán a nyugatos-polgári-liberális világszemlélethez való viszonyulás működik törésvonalként közöttük).

A “radikális liberális jobboldaliak” (3. ábra, 5. oszlop) esetében a jobboldaliság a domináns elem. A csoport érdekes jellegzetessége, hogy az összes többi törzsszavazói klasztertől (3. ábra; 3., 5., 8., 10., 12., 13., 14. és 15. oszlop) eltérően a radikális értéktartalom náluk pozitív értéket hordoz, ugyanakkor a mérsékeltség negatív megítélés alá esik (szintén nem jellemző módon). Valószínűsíthető, hogy olyan politikailag aktív fiatalok tartoznak ide, akik számára a Fidesz politikájának győzelemre segítése egyet jelent a régi rendszer és utódai elleni harc sikeres megvívásával (emlékezzünk csak, hogy Orbán Viktor beszédeiben milyen gyakran jelenik-jelent meg a múlt és jövő erőinek szembeállítása!). A párt öndefiníciójában szereplő értékeket vegyítik a “radikális rendszerváltás” programjának értéktartalmaival; az általunk baloldali gyűjtőkategóriába sorolt értékek negatív besorolása mellett pedig a konzervativizmus és a vallásos nézetek is a negatív tartományba szorulnak, míg a nemzeti érzés, a polgáriság, a liberális és környezetvédő címke inkább pozitív értékelést kap. A Fidesz számukra “modernizációs alternatíva”, amely egy liberális, polgári, erős Magyarországot ígér.

Az “erősen jobboldali” klaszter (3. ábra, 8. oszlop) gyakorlatilag minden jobboldali gyűjtőkategóriába sorolható értéket támogat – a mérsékeltség és a környezetvédelem mellett –, de a liberalizmus és az összes mai magyar baloldalhoz kötődő érték (többnyire igen erősen) negatív megítélést kap. E csoport tagjai azok, akiknek értékorientációját jól láthatóan a nagypolitika által sugalltak határozzák meg: értékorientációjuk leképezi a politikai pártok önbesorolását. Őket szintén az államszocializmus és az utódpárt, nem pedig a “modern” baloldal ellenségének tekinthetjük. Mindkét csoport politikailag aktív – igen kicsi a nem szavazók aránya –, más pártra szavazók csak elvétve találhatók meg tagjaik között.

Az “erősen jobboldali” csoport tagjaihoz hasonlóan a “jobboldali” klaszter tagjai is (3. ábra, 14. oszlop) minden bal (igen erősen) és középértéket (környezetvédelem kivételével) elutasít, ám esetükben a konzervativizmus és a vallásos nézetek is a negatív tartományba szorulnak. Számukra a jobboldal–baloldal viszonykategóriát jelent, vagyis egyfajta proteszt magatartást: úgy gyűlölik a baloldalt, hogy a jobboldal értékeivel sem azonosulnának.

A “vallásos polgári” klaszter (3. ábra, 13. oszlop) számára a konzervativizmus kivételével az összes jobb és középérték pozitív megítélésű, igen erősen negatív elbírálást csak a szocialista érték kap. A vallásos klaszter számára az MSZP nemigen tud mit mondani, illetve feltételezhető, hogy sokuk számára a vallásosság egy olyan családtörténettel jár, amelyben a rendszerváltás előtti időszak erős világnézeti elnyomással, a család bizonyos tagjainak emiatt beszűkült lehetőségeivel, esetlegesen életpályája kisiklásával járt. Az e klaszterba tartozó fiatalok többsége valószínűsíthetően mint a régi rendszer elutasítóira, az utódpárttal nem szövetkezőkre tekint a polgári párt politikusaira, és a polgári pártban egy olyan politikai aktort lát, amely megfelelő helyen kezeli a vallásosság, illetve az egyházak szerepét a társadalom életében. Ez nem meglepő, gondoljunk csak például a Fidesz azon 2002-es tervére, amely szerint a közoktatásba egy kötelezően választandó világnézeti nevelést kívánt volna beemelni. A fentebb említett három csoportban a MIÉP támogatottsága is 3% feletti.

A “polgári jobboldali” klasztere (3. ábra, 10. oszlop) minden baloldalhoz köthető értéket igen erősen elutasít, de elutasítja a konzervativizmust, a vallásos nézeteket és az erős nemzeti érzést is. Csoportjukban a jobboldali gyűjtőkategóriába sorolt értékek közül a polgári domináns, emellett a jobboldaliság és a középértékek esnek pozitív elbírálás alá. Bár körükben meghatározó a Fidesz támogatottsága, viszonylag magas a politika iránt érdektelenséget mutatók aránya is. Ez azt bizonyíthatja, hogy ebben a csoportban a politikával szembeni elvárások gyengébbek. Ezen fiatalok saját tevékenységük “garanciáját”, visszaigazolását látják a Fideszben: ők egy szabad ország sikeres polgárai, akik számára a posztkommunista és az őskonzervatív attitűdök kulturálisan egyaránt taszítók.

Úgy tűnik, a Fidesz jelenlegi sikere elsősorban annak köszönhető, hogy képes többszólamú politikát folytatni, egészen különböző értékeket valló csoportokat azonosulásra késztetni. Amellett, hogy a párt egy erős, belső ellentmondásoktól nem szabdalt szervezet képét mutatja, a médiában gyakorta szereplő reprezentánsai más-más csoportokhoz, más-más nyelveken tudnak szólni. A már említett Kövér-féle “köteles” beszéd példának okáért remekül képes volt a MIÉP közeli fiatalokat megszólítani, a mérsékelt jobboldali, “középen álló”, de Fidesz felé hajló szavazók túlnyomó többsége pedig nem pártolt el ennek következtében, hiszen Pokorni Zoltánt tekintették a Fidesz-álláspont hiteles képviselőjének az adott ügyben. A pártban remekül megfér egymás mellett a polgári, nyugati konzervatív értékrenddel azonosuló irányzat és az erős nemzeti érzéssel, antiliberalizmussal jellemezhető vonulat is. Ennek a “többszólamú” politikának lényege: a politikai értéktartalmak egybecsúsztatása, vagyis a tradicionális tartalmak, a rendszerváltás-értelmezések, a politikai címkék és az életfilozófiai elemek flexibilis kezelése és pillanatonként változó mondanivalójú és súlyú hozzákapcsolása a politikai értékfogalmakhoz. A “polgár” egyik pillanatban jövedelmi középosztályt jelent, másszor antikommunistát, harmadszor tisztességet, esetleg összekovácsoló kultúrát és élményeket. Ezek nyilvánvalóan sokszor kizárják egymást, egészen más nagyságú embercsoportot takarna – de a “villanófény”-politikában mindez folyamatosságnak hat.

 

Az MSZP és a baloldali ifjúság

 

A szocialistáknak máig sem sikerült megoldaniuk egyik legnagyobb problémájukat: a fiatalok körében “törzsválasztóik” aránya továbbra is fele a Fidesz törzsközönségének. Jelen vizsgálatunk egyértelműen bebizonyította, hogy az MSZP számára a legnagyobb feladat, hogy ezt a hendikepet ledolgozza. A szocialisták bázisának két markáns csoportját különíthetjük el: a “tradicionális szocialisták” (3. ábra, 3. oszlop) és a “hivatalos szocialisták” (3. ábra, 15. oszlop) orientációs csoportját. Azt állíthatjuk, hogy egyetlenegy másik mezőben sem mutatható ki a párt megkérdőjelezhetetlen dominanciája, a biztos politikai értékekkel rendelkező fiatalok körében már most is “maximumra vannak járatva”, ami azt jelenti, hogy az inkább liberális vagy radikálisabban baloldali fiatalok közül is sokat ők tudhatnak maguk mögött, ellenben ezen a téren nincsenek tartalékaik. Nem azt kívánjuk ezzel állítani, hogy az MSZP a fiatalok körében 10–15 százalékos eredménynél többet semmiképpen sem érhet el, de azt igen, hogy további szavazóit csak a “bizonytalanok” csoportjaiból (3. ábra, 1., 2., 4. és 11. oszlop) merítheti, ahol a politikai értékorientációknak sokkalta kisebb a szerepük.

A “tradicionális szocialisták” klaszterének tagjai ötvözik szüleik generációjának és a hivatalos szocialista politikának az elemeit. Valójában olyasfajta folyamatnak lehetünk tanúi, hogy a kulturálisan átörökített minták hatása alatt találják szimpatikusnak az MSZP-t, de értéktartalmaikba fokozatosan beépülnek a mindennapi politika eseményei, történései, hatásai is. A “szocialista” és a “nemzeti” szavak relatív vonzereje náluk is megmarad, de a szülőkhöz képest erősebb a “liberális” értékek vonzereje. Jóval erősebb a bal–jobb skála hatása, amely egyértelműen arra utal, hogy a mindennapi politika szemben álló oldalai közül a balliberálishoz tartozás identitásuk fontos részét képezi. Kevéssé tekintik a politikát életformának, életfilozófiák forrásának, valójában az ilyen tartalmú értékek hidegen hagyják őket. Ők a “panelprolik” gyermekei, akiket a jobboldali politikusok a leginkább nem szívelhetnek: kulturálisan kötődnek a “posztkommunista” Magyarországhoz, amelyet az igazinak tekintenek, politikailag a jobboldaliblokk-ellenesség motiválja őket, a hagyományos politikai tartalmak és a címkék, vélemények, szimpátiák és ellenszenvek mozgatják őket.

Ezzel szemben a “hivatalos szocialisták” csoportja számára a szocialista, a liberális, a baloldali hívószavak elsősorban viszonykategóriát fejeznek ki, s ezzel szemben markánsan megjelenik ellentétpárjuk elutasítása. Hevesen elutasítják azokat a kategóriákat, amelyekre a jobboldal politikája épül, amelyeket egyáltalán kapcsolatba hozhatunk ezekkel. Politikai aktivitásukat jelzi, hogy csak szocialista szavazók találhatók soraikban, és a választástól való távolmaradásukat prognosztizálók aránya is alacsonynak számít. Harciasságukat mutatja az értékek közötti markáns különbségtétel és az a tény, hogy a “radikális” kategóriát relatíve felpontozták.

A szocialistákkal kapcsolatban gyakorta felvetik azt a kérdést, hogy a “baloldali” fiatalokat mennyire tudják sikeresen integrálni. Jelen vizsgálatunkban ez a probléma kissé sarkított formában jelentkezik: hogyan lehetséges az, hogy a statisztikailag mérhető csoportokon belül nem találunk ilyeneket, egyszerűen nem léteznek a “baloldaliságot”, az “alternatív baloldalt”, a “radikalizmust” együttesen támogató s a magyar jobboldal, valamint a liberálisok értékeit elutasítók csoportja ebben a korosztályban? A válasz nyilvánvalóan összetett a kérdésre, azonban a legfontosabb csomópontok kitapinthatók. A “szocialista” szó újradefiniálása lehetetlen mindaddig, ameddig a magyar belpolitikában az államszocializmushoz való viszony és egy konkrét politikai párt megítélése kapcsolódik hozzá, nem pedig a jelen társadalommal szembeni alternatívák keresése. Az “alternatív baloldali” kifejezés nem funkcionálhat mindaddig, ameddig számtalan fiatal értetlenül áll előtte (itt volt legnagyobb a válaszok megtagadása), ameddig nem egy szubkulturális életforma mindenki által ismert világa kapcsolódik hozzá. A “radikalizmus” szinonimája pedig az értelmetlen erőszak marad mindaddig, ameddig bizonyos társadalmi rétegek tiltakozása nem minősülhet “jogosnak” erkölcsi értelemben, ameddig nincsenek autonóm társadalmi mozgalmak. A “liberalizmus” erőteljes elutasítása addig nem lehet a fiatalok egyetlen csoportjának sem sajátja, ameddig a baloldal–jobboldal ellentétpár nem a neoliberalizmus–jóléti állam, hanem a nemzeti–nemzetietlen vagy a fasiszta–antifasiszta szembenállás “jó” oldalát hivatott ideológiailag leírni. Biztosra vehető, hogy ameddig ezen kategóriákat a baloldali pártok nem tudják részben vagy egészben újradefiniálni vagy legalábbis egy erős, vonzó alternatív narratívát létrehozni róluk, addig nem számíthatnak “ideáltipikus” baloldali fiatal csoport megjelenésére. (A probléma éppen így érinti a jelenlegi bal–jobb szembenállást elfogadó MSZP-t is – nem véletlenül fektet erre kiemelt figyelmet Gyurcsány Ferenc és csapata.¹⁵ )

 

Liberálisok: a két nagy párt árnyékában

 

A “két nagy párt” árnyékában a liberális értékeket egyértelműen támogató csoportok sajátos helyzetbe kerültek. Ha a helyzetet egyetlen mondatban akarnánk megfogalmazni, azt mondhatnánk, hogy az önmagát egyértelműen liberálisként meghatározó pártnak vannak ugyan liberális fiataljai, a liberális ifjúságnak azonban nincsen liberális pártja. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy vannak olyan fiatalok, akik a szabadelvű értékek iránt elkötelezettek, de a liberalizmus nem képes meghatározó törésvonalat képezni, egyetlen olyan jelentős klaszter sincsen, amely egyértelműen az SZDSZ-t támogatná.¹⁶

A jelentősebb SZDSZ-szavazóbázist felvonultató három klaszterből kettőben megfigyelhető, hogy a csoport tagjai a baloldali–jobboldali felosztáshoz semlegesen viszonyulnak, ami a két nagy párt iránti ellenszenvükkel párosul. Mindazonáltal akár a “zöld-liberális” (3. ábra, 7. oszlop), akár a “nyugatos” (3. ábra, 1. oszlop) csoportot nézzük, azt láthatjuk, hogy a konzervatív, vallásos, polgári hívószavakkal ugyan nem szimpatizálnak, de az SZDSZ mellett mégis elsősorban a Fideszre szavaznak, s a szocialisták támogatottsága körükben elenyésző. A két csoport esetében ennek valószínűleg különböző magyarázata lehet. A “nyugatos-liberális” csoport esetében és a “zöld-liberális” fiatalok esetében is magas a pártválasztási bizonytalanság, csakhogy ennek oka előbbiek esetében az, hogy nem találnak olyan pártot, amely elvárásaikat kiszolgálná, utóbbiak esetében pedig minden párt túlontúl részese az annyira gyűlölt bal–jobb szembenállásnak. Ez a különbség minden bizonnyal megmutatkozik politikai magatartásukban is. Ha a hazai belpolitika eseményeit figyeljük, azt láthatjuk, hogy előbbiek “passzív” módon reagálnak az őket érő politikai üzenetekre, s az “antikonzervatív”, “klerikalizmusellenes”, “emberi jogi”, “nyugatias” és “neoliberális” üzenetekre kedvezően reagálnak, utóbbiak ellenben “aktív” módon vesznek részt a politikai küzdelmekben, s a zöld-alternatív mozgalmi csírák környékén sokukat meg is találjuk. (Nem utolsósorban a Védegylet körül szerveződő új politikai párt bázisában.) Ez a helyzet nyilvánvalóan megoldhatatlan helyzet elé állítja a szabad demokratákat, hiszen szavazóiknak még a fiatalok körében is csak harmada kerül ki e két markánsan “liberális” csoportból, miközben a társadalom egészében a tiszta, harmadik utas liberalizmusnak még ennyire sincsen önálló bázisa. Így az SZDSZ kénytelen-kelletlen olyan orientációs csoportokból próbál magának szavazókat hasítani, amelyek tagjai amúgy nem “elkötelezett” liberálisok (sokkalta inkább az MSZP törzsközönségének számítanak, vagy bizonytalanok) – ezek a próbálkozások azonban elidegeníthetik a “nyugatias” és a “zöld-liberális” gondolkodású szavazópolgárokat.

Ez a tendencia még inkább megfigyelhető a fiatalok harmadik markáns liberális csoportjánál: a “mérsékelt liberális jobboldaliak” (3. ábra, 12. oszlop) jelentős erőt képviselnek, gyakorlatilag maximális választási részvétellel és szinte százszázalékos Fidesz-támogatással jellemezhető a nevezett klaszter. Ez a csoport elutasítja a konzervativizmust, nem különösebben szimpatizál a vallásossággal, a “polgári”, “nemzeti” gondolkodásban azonban az “antikommunizmus” megjelenési formáját látja. Radikálisan elutasít mindent, ami a baloldalra jellemző. S ezzel együtt az SZDSZ-t is, amely szerinte a másik térfélen helyezkedik el. Mindez azt mutatja, hogy a rendszerváltás utáni nemzedékben már semmi nyoma nem maradt az SZDSZ hajdani harcos antikommunizmusának (gondoljunk csak vissza az 1990-es és 1994-es kampányra!), ezt a gondolkodásmódot nem társítják a liberális párthoz. Ez a csoport amúgy is “mérsékeltnek” vallja magát, ami azt jelenti, hogy nem a rendszerváltás radikális és valódi “folytatását” követeli. Éppen ez a Fidesz fiatalokra gyakorolt hatásának egyik kulcsmozzanata. Az “antikommunizmus” ezen liberális indíttatású megjelenési formája nagy mozgósítóerővel bír a mai fiatalok között is, hiszen a saját forradalom, a nemes politikai cél, a morális tisztaság érzésében való egymásra találás a posztmodern politikai értéktartalmakat építi a rendszerváltás folyamatát értelmező és a mai politika szereplőit címkéző értéktartalmak mellé – ráadásul a liberalizmus (a Fidesz szótárában szabadelvűség) konkurens értelmezését nyújtja.

 

Bizonytalanok és elutasítók

 

Talán nincs meglepő abban, hogy a legnagyobb csoportot a fiatalok körében is a választásokkor a mérleg nyelvének szerepét betöltő “bizonytalanok” tábora alkotja, a 18–29 évesek 35–40 százaléka sorolható ide.

Legnagyobb létszámban az úgynevezett “értéksemlegesek” (3. ábra, 2. oszlop) vannak jelen. Ők nemcsak a politikai értékek iránt közömbösek (véletlenszerűek a válaszaik és tendenciákat sem mutatnak fel), hanem a pártpreferenciáik is bizonytalanságot mutatnak. Közel felük nem menne el szavazni, azonban mégis kialakíthatók náluk pártkötődések, csak éppen nem a politikai értékek mentén. A politika számukra a szimpátiákról szól, s valószínűleg kimutatható lenne, hogy a Fidesz népszerűsége fiatalos stílusú kampánykommunikációjuknak, a mindig megújuló kampányeszközeiknek, a közvetlen kommunikáció és a média iránti jobb érzéküknek köszönhető.

A “bizonytalanok” három kisebb csoportot is képeznek: az “ingadozók” (3. ábra, 11. oszlop) politikai értékorientációjára az “öreges” értékek elvetése (vallás, konzervativizmus), de a pozitívnak tételezett értékek véletlenszerű felvállalása jellemző. A nemzeti, a baloldali, a környezetvédő és a polgári szavak itt jól megférnek egymás mellett, van értékpreferenciájuk, de valószínűleg nem ez dönt pártválasztásaikban. Az általuk kedvelt pártok között egyenlő arányban szerepel a Fidesz és az MSZP, de szinte valamennyi szervezet kap szavazatokat.

Az “azonosulók” (3. ábra, 4. oszlop) csoportjába tartozók relatíve valamennyi értéket felpontozták, a környezetvédő a maximális pontszámhoz kerül közel. Az értékpozitív azonosulásra való hajlandóságukat mutatja, hogy miközben a “polgári” és “nemzeti” értékek iránt is elkötelezettek, a jobboldal–baloldal, valamint a liberális–konzervatív–szocialista fogalmak hidegen hagyják őket. Ez feltehetőleg azt jelenti, hogy számukra a politika nemcsak a szimpátiák világa, de olyan üzeneteket keresnek, amelyekkel saját életükben is azonosulni tudnak. “Magyarnak” és “polgárnak” lenni akkor is lehet, ha eközben saját életük a társadalom egésze szempontjából a középosztály konszolidált és “átlagos” életvitelét jelenti. A “mérsékelt” politikai stílus kiemelése is ezt jelentheti esetükben. Mivel az általuk keresett értéktartalmakat jelenleg a Fidesz politikájában vélik felfedezni, ezért ha egyáltalán elmennek szavazni, akkor leginkább ezt a pártot választják.

Végezetül a “radikális elutasítók” (3. ábra, 9., 6. oszlop) csoportjába a proteszt szavazó fiatalok tartoznak, akik a jelenlegi kormány–ellenzék felállás miatt logikusan a szocialistákat utálják jobban. Minden politikai érték iránt ellenségesen viszonyulnak, esetleg csak a “környezetvédő” és a “mérsékelt” kategóriák elfogadására hajlandóak.

A “bizonytalanok” táborát a bal–jobb skálán való önbesorolásuk, valamint a liberalizmus és az erős nemzeti érzés iránti viszonyulásuk szerint is vizsgálhatjuk. Ekkor kitűnik, hogy a bal–jobb skála az elsődlegesen meghatározó, akik számára ebben a preferenciák az előbbi javára billennek, azok a szocialisták szavazói, a semlegesek és a jobboldaliak a Fideszt támogatják (4. ábra). Még érdekesebb képet kapunk, ha azokat nézzük, akik ebben a szembenállásban “bizonytalanok” (5. ábra), számukra ugyanis a nemzeti és a liberális értékek konkurenciájává egyszerűsödik a feladvány: akik “liberálisnak” vallják magukat, és a nemzeti érzés távol áll tőlük, azok a szocialistákkal szimpatizálnak inkább, minden más esetben a Fidesz népszerűsége a nagyobb. Azt láthatjuk, hogy a fiatalok a bal–jobb, nemzeti–nemzetietlen, liberális–nem liberális értékpárok bármelyikében bizonytalannak mutatkoznak, valószínűsíthető, hogy inkább a Fideszt választják.

 

Összegzés

 

Mint a fentiekben már hangsúlyoztuk, úgy véljük, hogy a fiatalokat a “tradicionális” politikai tartalmak

(1) csak kevéssé, illetve másodkézből érintik meg, s ennek köszönhetően új típusú értékekre is szükségük van.

Másrészről a rendszerváltás előtti és utáni időszak értelmezése, a perspektívák és esélyek intellektuális feldolgozása számukra – különösképpen történelmi ismeretbázis hiányában – olyan feladat, melynek elvégzését csak a pártok által kínált mítoszok és eredetmagyarázatok segítségével képesek elvégezni (2).

A mindennapi politikai események természetes módon szintén befolyásolják gondolkodásukat, olyan módon, hogy azok ideológiai címkéi részévé válnak értékkategóriáiknak (3).

Végezetül – a középosztályban legalábbis – a felsőoktatás eltömegesedésével, a munkaerőpiac relatív zártságával, valamint a családi elvárások átalakulásával olyan élethelyzetek alakulnak ki, amelyek lehetővé és szükségessé teszik az ifjúság számára, hogy politikai értékeiket “posztmodernizált” tartalmakkal is kiegészítsék (4).

 

A Fidesz rendkívüli sikere a fiatalság körében véleményünk szerint a már említett kommunikációs fölényben keresendő, abban, hogy ellenfeleinél jobban képes élni infokommunikációs eszközökkel, jobban képes a fiatalok kommunikációs csatornáit, nyelvezetét stílusát integrálni politikájába. Egyes kutatások szerint¹⁷ a fiatalok gyakorta úgy szavaznak a Fideszre, hogy nem értenek egyet annak tartalmi-politikai elképzeléseivel (lásd drogtörvény, hadkötelezettség) – ennek oka pedig a szókimondó stílus kedvelésében, a mismásolás, asztal alatti kompromisszumok elutasításában rejlik. Vonzó lehet számukra továbbá, hogy a Fidesz a szocialistákkal szemben jól kommunikált, stabil jövőképpel (és a szocialistáknál dicsőbb, több büszkeségre okot adó, pozitív identitást jobban alátámasztó nemzeti múltról alkotott képpel¹⁸ ) rendelkezik.

A milyen országban szeretnénk élni kérdésre adott válaszát a Fideszen kívül egyedül az SZDSZ kommunikálja hangsúlyosan, ám a már említett szavazatvesztéstől való félelem szimpatizánsaikat elriaszthatja. Kiélezett küzdelemben fontosabb lehet a fiataloknak, hogy milyen országban nem szeretnének élni, mint az, hogy milyenben szeretnének, így a Fidesz jövőképével nem szimpatizálók az ennek megvalósulását legnagyobb eséllyel megakadályozni képes pártra, az MSZP-re szavaznak. ¹⁹

Az MSZP sikertelensége, úgy tűnik, többek között arra vezethető vissza, hogy egyrészről a tradicionális politikai tartalmakat nem tudja, vagy nem tudja olyan hatékonysággal kínálni-kommunikálni, mint jobboldali ellenfele, másrészről a fiatalság számára elengedhetetlenül fontos mítosz létrehozásában sem jeleskedik. Az ifjúság élethelyzetéből fakadó igényekre nem képes megfelelő választ adni: nem nyújt közösségi élményeket, biztonságot egy instabil és kiszámíthatatlan világban.

A parlamentáris baloldal sikere Magyarországon az elkövetkező években azon áll vagy bukik, hogy képes-e azon fiatalokat megszólítani, akiknek nincs biztos pártpolitikai elkötelezettségük, nem mennek el szavazni, illetve ha mégis, akkor nem értékrendjük, hanem szimpátiájuk okán a Fideszre voksolnak. Ehhez múlhatatlanul szükséges egy koherens és pozitív politikai mítosz kiépítése és egy kiszámítható, stabil értékrend kialakítása, amely konkrét válaszokat ad a modern világ problémáira (globalizáció, nemzeti identitás, munkaerő-piaci problémák). Ehhez azonban az kell, hogy a baloldal felismerje, a régi, fentről-lentre irányuló kommunikáció nem képes megszólítani az ifjúságot, jóval közösségibb, interaktívabb napi politikára van szükség.

 

 

 

Irodalom

 

Baudrillard, Jean (1997): A rossz transzparenciája: esszé a szélsőséges jelenségekről, BAE Tartóshullám, Intermedia, Balassi Kiadó, Bp.

Bauman, Zygmunt (1992): Intimations of Postmodernity, Routledge, London.

Beck Ulrich (2003): Democracy without enemies, Polity Press, Cambridge.

Beck, Ulrich (2003): A kockázat-társadalom: út egy másik modernitásba, Századvég Kiadó, Bp.

Boggs, Carl (1992): The socialist tradition: from crisis to decline, Routledge and Kegan Paul, New York−London.

Faragó Péter (2005): Tudás és nemtudás az ifjúság körében in: Tamás Pál–Tibori Timea (szerk.): Ifjúságpolitikák, Bp.

Gábor Kálmán (szerk.) (2004): Ifjúsági korszakváltás: ifjúság az új évezredben. Konferencia, 2002. december 18., Belvedere Meridionale, Szeged

Gazsó Ferenc (2003): Pártpreferenciák generációs metszetben. In Bőhm Antal−Gazsó Ferenc−Stumpf István−Szoboszlai György (szerk.): Parlamenti választások 2002. MTA PTI-Századvég, Bp., 2003.

Gazsó Ferenc (2004): Fiatalok az újkapitalizmusban, Napvilág, Bp.

Giddens Anthony: Renewal. vol 1.1, http://www.progressive-governance. Beyond Leftism, in: Progressive Politics − The Challenge of net/php/article.php?sid=4&aid=38

Gould Philip (2005): New Electorate, New Strategy, in: Progressive Politics – The Challenge of Renewal. vol 1.1, http://www.progressive-governance.net/php/article.php?sid=4&aid=51

Karácsony Gergely (2001): Értékek és választások, Educatio, 3. sz.

Kiss Viktor (2005): A hunédzser – a huszonévesek világa és a mai kapitalizmus trendjei, Egyenlítő, december.

Palmer, Jerry (2003): Smoke and mirror. In: Media, Culture and Society 24 (3).

Pomogáts Béla (2001): Közép-Európa: Kelet és Nyugat, Kisebbségkutatás, 1. sz.

Schulze, Georg (2000): Élménytársadalom. A jelenkor kultúrszociológiája, Szociológiai Figyelő, 1–2. sz., 135–158.

Wallace, Claire (1998): Youth in society: the construction and deconstruction of youth in East and West Europe. Macmillan & Co., Basingstoke

 

Jegyzetek

 

¹ Pomogáts Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat. Kisebbségkutatás, 2000. 1. szám

² Wallace, Claire 1998.

³ Köszönettel tartozunk Kabai Imrének a tanulmányunk megírásához szükséges adatelemzésekért.

⁴ Boggs, Carl 1992.

⁵ Beck, Ulrich 2003, 27. p.

⁶ Beck nevezi őket így egy későbbi könyvében. Beck, Ulrich 1998, 14. p.

⁷ A magyar fiatalok történelmi, politikai, társadalmi ismereteiről l. még Faragó 2005, 105. o.

⁸ Baudrillard, Jean 1997, 28. p.

⁹ Bauman 1992.

¹⁰ Az antalli politika erős konzervatív eleme volt, hogy egy nemzeti középosztály politikai szövetségére kívánta alapozni saját hatalomgyakorlását. Egy erős kisvállalkozói réteg és egy kulturális-ideológiai értelemben vett “polgári” bázis egymásra találása biztosította volna a jobboldali erők kormányon maradását – a valódi társadalmi problémákkal és az “alsó” rétegekkel szemben is. A mai szemmel nézve komikus Friczi, a vállalkozó szellem, jól ismeri az új lehetőségeket, miközben a falon a régi családi képet nézi.

¹¹ Kiss Viktor 2005.

¹² Schulcze 2000, 155–156. p.

¹³ Philip Gould: New Electorate, New Strategy in Progressive Politics. Vol 1. (fordítás tőlem – R. O.)

¹⁴ Gazsó 2003.

¹⁵ Emellett a baloldali pártok számára kihívásként jelenik meg a nemzeti identitás egyre inkább előtérbe kerülő fogalma. Nyugaton ez a probléma a bevándorlás kapcsán kerül elő és állítja komoly dilemma elé a szociáldemokrata pártokat (l. Giddens: “Renewal. vol 1.1 Beyond Leftism”), nálunk természetesen más kontextusban kerül elő, a rendszerváltás után újra tematizálódhatott a környező országok magyar kisebbségeinek kérdésköre. Az MSZP erre, úgy tűnik, mindeddig nem tudott megfelelőképpen reagálni.

¹⁶ Természetesen arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az olyan értékorientációval bíró csoportok esetében, ahol az értékek jellege pont annyira vezethetné a fiatalokat éppúgy az SZDSZ, mint az MSZP felé, a liberális pártnak azért van olyannyira nehéz dolga, mert ha még “szimpatikusabbnak” is találná őket a fiatal szavazó, a jobboldal elutasítása és a szavazat “elvesztegetésétől” való félelme miatt inkább a nagyobbik jelenlegi kormánypártra voksol.

¹⁷ Karácsony Gergely, 2001.

¹⁸ Tamás–Tímár (szerk.): Ifjúságpolitikák. Szakértő beszélgetés. Faragó Péter megjegyzése.

¹⁹ Az ellenszavazás politikai kampányokban játszott szerepéről l. bővebben Palmer, Jerry 2003.

Az államszocializmussal foglalkozó, másfél évig tartó vitát szerkesztőségünk két tagjának írásával zárjuk le. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy felhagynánk a téma tárgyalásával, de az elméleti kérdések tisztázásának, az érvek ütköztetésének ezt a fordulóját befejezettnek tekintjük.

E lapszámunk két nagyobb terjedelmű összeállításával ismételten kitekintünk az európai, illetőleg a globális színtérre, a korábbiaktól eltérő kérdésekre keresve a választ. Az Európai Unióval kapcsolatos nézetek, vélemények sorát adjuk közre a szociális fórummozgalomhoz és az alkotmányos szerződéshez kapcsolódva; jelezve, hogy a baloldalon belül is sokféle megközelítés létezik. A globális folyamatok elemzéséhez ezúttal a jog oldaláról közelítő tanulmányok közzétételével igyekszünk segítséget nyújtani olvasóinknak.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Tanay Marcell, Alpár Róbert, Benyik Mátyás : Reflexiók a 3. Európai Szociális Fórumról (London, 2004. október 15-18.)
2. Szigeti Péter : Előre az Európai Unió IV., szociális pillére felé
3. Vastagh Pál : Az európai alkotmányról – magyar szemmel
4. Lóránt Károly : Az európai alkotmány
5. Vincze Hajnalka : Az Alkotmányos Szerződés biztonság- és védelempolitikai újításai
6. Gerald Epstein : A központi bankok hatalma
7. Eric Toussaint : A Világbank és az IMF a diktatúrák szolgálatában
8. Farkas Péter : Egy nagyon tiszteséges vitairat a fejlődő országokért
9. Tütő László : Gazdagok és szegények I.
10. John Lea : A bűnözés mint uralom
11. Sonja Buckel : Autonómia és erőszak
12. Simon Paulenz : Igazságtalan igazságosság
13. Ursula Flossmann, Bernd Piringer : A jog szabad játéka
14. Konok Péter : Egy lezárhatatlan vita margójára
15. Krausz Tamás : Megjegyzések a szocializmusvita jelenlegi állásáról
16. Deák Barna : A szovjet tapasztalat baloldali kritikájához
17. Védegylet Oktatáspolitikai Műhely : Az iskola bukásra áll?

Ronald Reagan halálát követően számos nekrológ látott napvilágot a hazai sajtóban. Ezek vizsgálata alapján kirajzolódik a jelenkori Reagan-mítosz, összefüggésben az Egyesült Államok és a mai Kelet-Közép-Európa sajátos viszonyával.

Elfogultság és objektivitás a gyászban

 

Egy-két kivételtől eltekintve a magyar sajtó a túláradó szeretet és tisztelet jegyében vett búcsút Ronald Reagantől, aki 2004 júniusában halt meg, életének 94. évében. Az egykori elnök már a nekrológok¹ címeiben is megdicsőült. A Népszabadságban “Reagan szabadsága” (Révész Sándor), a Magyar Nemzetben “A final good-bye, Mr. President” (Lovas István) volt a búcsúztató írás címe. Legmesszebb a Hetek ment el, ahol egy nagy lapon két cím is olvasható volt: “Aki legyőzte a Gonosz Birodalmát”, valamint “Újkori Mózes”. Ugyanez a hangütés jellemezte az Élet és Irodalmat, ahol Hahner Péter nekrológjának címében Reagan mint “egy kedves kaliforniai” szerepelt.²

A fent említett írások éppen a gyász figyelemfelkeltő hatása miatt nagy jelentőséggel bírhatnak a tekintetben, hogy a szélesebb közvélemény mit tud és mit gondol az elhunytról. Hogy tehát a későbbiekben kinek mi jut majd eszébe Reagan elnöki tevékenységéből és általában a nyolcvanas évek Amerikájáról, azt nagymértékben befolyásolják az elmúlt hetekben megjelent nekrológok. Ez azonban egy elfogódott és elfogult műfaj, amivel persze maguk a szerzők általában nem törődnek, nem néznek szembe. Ebből a szempontból a fenti sorban kivételt képezett a piacvezető Népszabadság rovatvezetője és publicistája.

Természetesen Révész Sándor osztja a többségi véleményt, miszerint Reagan személyiségének és elnöki politikájának – legalábbis számunkra – legfontosabb eleme a Gonosz legyőzése, és ez alapján az egykori republikánus politikusból már-már emberfeletti hőst formál. Cikkének kétharmada ezt a karaktert mutatja be, építi fel. Az elfogulatlanság és objektivitás látszatát keltve, írása végén néhány negatívumra is rámutat. “A Reagan-doktrínának volt három hiányossága, és a neokonzervatív változat valamennyit megőrizte. 1. Nem nézett szembe az Egyesült Államok belső demokráciájának hiányosságaival s azokkal a normákkal, amelyeket a demokratikus világ többségével szemben nem fogad el (halálbüntetés, Nemzetközi Bíróság, hadijog stb.). 2. A szegénységgel szembeni föllépésben nem hajtott végre ugyanolyan fordulatot, mint a zsarnoksággal szembeni föllépésben. 3. Úgy támogatott a nagyobbnak tűnő gonosszal szemben kisebbnek tűnő gonoszokat (Reagan például magát Szaddámot), hogy a támogatásnak nem voltak a diktatúra leépítése felé mutató politikai feltételei.”

Révész hárompontos bírálatából az első tulajdonképpen nem releváns, a másik kettő viszont olyan eufemizmus, amely sejteti: a szerzőnek van fogalma a Reagan-éra sötét oldaláról, de – mint valami gyógyszer esetében – kellemetlen mellékhatásnak igyekszik beállítani azt, ami valójában a történet lényege. Révész első “kritikai” pontja azért nem releváns, mert Reagan “a demokratikus világ többségével szemben” nem várt el többet demokráciából és emberi jogokból, mint ami az Egyesült Államokat jellemezte. Az Egyesült Államok belső “demokráciájának” (talán mondjuk így: társadalmi és államrendjének) hiányosságaival való szembenézés eleve fel sem merülhetett, hiszen Reagan és a korszak vezető ideológusai (politológusai) számára az amerikai politikai rendszer per definitionem maga a demokrácia volt. A kifinomultabb weberiánus szerzők, mint pl. Arend Lijphart is a demokrácia egyenértékű modelljeit vizsgálták a fejlett világban, és ezek egyike – kétszáz éves alkotmányának köszönhetően a rangidős – volt az amerikai.

A második és a harmadik kritikai pontoknál Révész eufemizmusa tévedésekkel keveredik. Reagan igenis végrehajtott fordulatot a szegénységgel összefüggő kormányzati politikákban, csak éppen nem a javítás szándékával, hanem oly módon, hogy az állami támogatás megvonása a reménytelenségre és az elszegényedésre ítélt olyan rétegeket, amelyek addig – a harmincas, illetve a hatvanas évek szociális reformjainak köszönhetően – számíthattak legalább valamiféle minimális anyagi biztonságra. A “kisebbnek tűnő gonoszok”, vagyis a Washington támogatását élvező diktatúrák ügyében is történt változás; Reagan dicséretére legyen mondva, a pozitív irányban. Egy idő után ugyanis Reagannek látnia kellett, hogy a vazallusainak számító zsarnokok (Pinochet, Galtieri, Marcos, Mobutu stb.) helyzete hosszú távon nem lehet stabil. E felismerésből származott az ellenőrzött demokratizálás politikája, a “békés átmenet”, amely lényegében az uralmi forma látványos megváltozását jelentette, miközben a tartalomnak csak szerény mértékben kellett módosulnia³ . Révész ezt éppen hogy Reagan és kormányának pozitívumai között említhetné, csakhogy ez esetben el kellene ismernie, hogy ezek a brutális rezsimek korábban függelmi viszonyban, helyenként üzleti alárendeltségben álltak Washingtonnal – természetesen Reagan tudtával és egyetértésével.

 

Színészet és politika

 

Ronald Reagan az ötvenes években lett közéleti szereplő, a hollywoodi színészek érdekképviseletének vezetőjeként. A hírhedt McCarthy-féle boszorkányüldözések idején nyíltan nem vádolta be “kommunistagyanús” kollégáit, viszont mára kiderült: az FBI informátorainak listáján szerepelt⁴ . Később hosszú éveken át a General Electric politikai szóvivőjeként működött, majd pedig – előadásainak sikerét látva – mögé állt az egész kaliforniai tőke. Így lett előbb kormányzó, majd elnökjelölt s végül elnök.

A filmszínészi előélet Reagan politikusi jellegzetességének és teljesítményének meghatározó eleme volt. “Reagan kormányzóként és elnökként tovább élte azt a szerepet, amelyet több mint ötven filmjében korábban már eljátszott: ő volt a tipikus hős, aki a reménytelen helyzet ellenére sem adja fel. Az Egyesült Államoknak pedig pont ilyen hősre volt szüksége” – olvashatjuk a Hetekben Lukács Andrástól. Hiba lenne ugyanakkor azt gondolni, hogy a reagani kormányzás programja vagy a külpolitikában definiálható “Reagan-doktrína” közvetlenül az elnök jelleméből vagy az általa filmen és a politikában megformált hőskarakterből származott volna.

Reagan elnöki programja szorosan összefüggött az őt támogató üzleti csoportok érdekeivel. Az ötödik sebességbe kapcsolt antikommunista hisztéria szükséges volt ahhoz, hogy politikailag igazolni lehessen a hadiipari komplexum állami megrendeléseinek évi tíz százaléknál gyorsabb növekedését. Amikor azonban Reagan látta (kénytelen volt látni), hogy ez az eszeveszett fegyverkezési hajsza milyen kolosszális pénzügyi problémákhoz vezet, megpróbált korrigálni, maga állt az újabb enyhülési forduló élére. Az irányváltásra az Irán–kontra ügy adta meg az alkalmat⁵ ; az 1986 végén tetőző botrány következményeként Reagan megszabadulhatott a keményvonalas Caspar Weinberger hadügyminisztertől és olyan neokonzervatív figuráktól, mint például Richard Perle. A fordulatra állítólag felesége is ösztönözte: Nancy sem akarta, hogy Ronnie kizárólag az agresszív, militarista elnök jelmezében kerüljön be az amerikai történelem képeskönyvébe.⁶

Reagan színész-elnöki teljesítményét dicséri, hogy az utókor – vagy legalábbis a gyász idején a nyilvánosság előtt megszólalók többsége – elsősorban nem tartalmi, hanem formai tényezők alapján tekint rá vissza. Mindenki tudhatja már: ő volt a nagy kommunikátor. A nyilvános beszédben óriási rutinja volt, könnyen eljutott a szívekig és a lelkekig, bármilyen előadást tudott fűszerezni anekdotákkal, az amerikaiak számára ismert történetek, jelenetek, bölcsességek felidézésével. Egy ilyen nagypapát bárki elfogadna; mindaddig, amíg nem tudja: megnyerő modorát Reagan sokszor a figyelem elterelésére vagy egyenesen a közönség félrevezetésére használta. Reagant nem igazán érdekelte, hogy mekkora valóságtartalommal bír az, amit mond. Amikor erre valaki rámutatott, zseniális fordulatokkal tudott kifarolni a kellemetlen helyzetből. Ennek csúcsteljesítményét nyújtotta, amikor az “Irán–kontra” botrányban hazugságon kapták. Azt állította ugyanis, hogy nem volt tudomása a piszkos ügyletekről, miközben a vizsgálat ennek ellenkezőjét derítette ki. Az elnök a tévékamerák előtt üzent a népnek, körülbelül így: “Amikor azt állítottam, hogy nem volt közöm ezekhez az ügyekhez, szívem szerint az igazságot mondtam. A tények sajnos azt mutatják, hogy a dolgok másképpen állnak.”

Nagy kérdés, hogy az “Irán–kontra” ügy miatt Reagant miért nem helyezték vád alá és próbálták meg elmozdítani hivatalából, mint ahogy az másfél évtizeddel korábban egy másik republikánus elnökkel, Richard Nixonnal történt. Vétke súlyosabb volt Nixonénál, és messze közveszélyesebb volt annál, ami miatt Bill Clintont próbálták meg leváltani. Valószínű, hogy 1987-ben még túl közel volt a Watergate-ügy, és Amerikát járatta volna le az impeachment megismétlése. Másrészt viszont Reagant személyében nem tartották annyira veszélyesnek a törvényhozók, mint a korábbi kaliforniai elnököt. Nixon más eset volt: kissé megszállott, kissé paranoiás, s mivel ismerte a hatalmi technikák csínját-bínját, beláthatatlan következményekkel járt volna, ha megússza a Watergate-botrányt. Az idős Reagan távolról sem volt ennyire önjáró; Shultz külügyminiszter és a két Baker (a pénzügyminiszter és az elnöki kabinetfőnök) kézben tartotta a kormányzat ügyeit, miközben az elnök nagyokat szunyókált vagy lovagolt. Amerika vesztett volna többet, ha egy újabb elnöke távozik megszégyenülve. Ugyanakkor Reagan munkatársaival nem volt ennyire kegyes a sors: nem volt az amerikai történelemben még egy adminisztráció, amelynek ilyen sok tisztségviselője kényszerült távozásra különféle hivatali visszaélések miatt.⁷

 

Idealizmus és pragmatizmus a külpolitikában

 

A Hetek Lukács Andrása és a Népszabadság számára publikáló Gere Ádám írásaiban egyaránt hangsúlyt kap az elhunyt politikus idealizmusa.⁸ “Reagan politikája – ahogyan beszédei is – világos és lényegre törő volt, ami elsősorban személyes hitének és világnézetének volt köszönhető” – írja Lukács. Gere cikkéből a rovatvezető által nagy betűkkel kiemelt szövegrészlet ugyanezt hirdeti: “Olyan idealista volt, akinek sikerült eszméit valóra váltania. Az ideák számítanak. Ez volt a hidegháború cinikus politizálásával ellenkező reagani forradalom jelszava.” Reagan azonban inkább csak eljátszotta az idealistát. Hatalmas fordulatokat volt képes végrehajtani mind a pénzügy-, mind a külpolitikában, amelyekre persze jórészt a saját maga által kreált kudarcok és zsákutcák miatt volt szükség.

Az eszmékhez, értékekhez, ideákhoz való következetes ragaszkodást már csak azért is nehéz Reagan személyével összefüggésbe hozni, mert tudvalevő, hogy egy F. D. Rooseveltre kitartóan szavazó demokrata ifjúból lett ő a későbbiekben a jobboldal bajnoka. Elnöki politikájának lényegi mozzanata a New Deal hagyományával való szakítás; annak a társadalompolitikának vetett véget tehát, amelyről korábban azt állította, hogy a nagy depresszió idején az ő családját is megmentette. “Bár Reagan, az ember aligha volt lélektelen, Reagan, a politikus elárulta azokat a szociális programokat és a szakszervezeti mozgalmakat, amelyekben egykor oly elkötelezetten hitt” – írta egy rá emlékező, őt majd negyven évvel ezelőtt többször is meginterjúvoló kaliforniai újságíró.⁹

A hazai nekrológokban visszatérően megjelent az a motívum, miszerint Reagan szakított a Nixon–Kissinger-féle enyhülési politikával, magyarul elutasította az elnyomó szovjet rendszerrel kialakított partneri viszonyt, az iránta tanúsított toleranciát. Nos, ez a vélekedés nem helytálló, mert az enyhülési politikával már Reagan elődje, Jimmy Carter is szakított. A hetvenes évtized végének demokrata elnöke mellett Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó alakította ki az offenzív külpolitikát. A világ diktátorait – legyen szó akár az argentin tábornokokról vagy az iráni mullahokról – nem kis mértékben zavarta, hogy Carter és kormánya állandóan az emberi jogokkal zaklatja őket. Reagan ebből a szempontból nem jelentett veszélyt; ennek köszönhető, hogy beiktatása után rögtön kiszabadulhattak a Teheránban fogva tartott amerikai állampolgárok. Amikor kitört a falklandi válság (a brutális argentin junta tengerészei elfoglalták a brit koronához tartozó szigetcsoportot), Reagan csak hosszas hezitálás után biztosította támogatásáról Margaret Thatchert. Jusson eszünkbe az is: Reagan idején a Fehér Ház kis kedvence volt Nicolae Ceauşescu, a magyargyűlölő romániai pártfőtitkár, pusztán azért, mert kisebb-nagyobb kérdésekben szembefordult Moszkvával. Ceauşescu pozitív megítélése akkor érte el csúcspontját, amikor Románia a Moszkva által szervezett bojkottal dacolva részt vett az 1984-es Los Angeles-i olimpiai játékokon. “Reagan ösztönösen utálta a kommunista bűnösöket” – írja Lovas. Ha ez esetleg így is volt, személyes érzelmeit háttérbe szorította, amikor módja nyílott megkülönböztetett bánásmódban részesíteni Romániát.

Reagan enyhén szólva nem volt válogatós a tekintetben, hogy kikkel fogjon össze a szovjetek és más főgonoszok ellen. Neki köszönhetjük a tömeggyilkos Szaddám Huszeint és a fanatikus Oszama bin Ladent is. Mulatságos volt nézni, ahogyan az elmúlt egy-két évben komolynak látszó nyomozások folytak annak felderítésére, hogy vajon volt-e kapcsolat Szaddám és Oszama között. Hogy együttműködés nem volt, az egészen biztos; valamiféle indirekt és áttételes kapcsolatot persze ki lehet mutatni, ha valaki nagyon ragaszkodik ahhoz. Sokkal fontosabb azonban, hogy ezt a két személyt külön-külön fűzték szoros szálak az amerikai kormányhoz, amely mindkettőjük számára erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott; felszerelte és kiképezte őket. Ennek az amerikai kormánynak a feje volt Ronald Reagan, aki pontosan tudta, hol milyen zsarnokok és halálbrigádok működnek washingtoni támogatással. Hogy mennyiben volt a szabadság barátja, az látható például abból is, hogy megvétózta azokat a kongresszusi határozatokat, amelyek szankcióval sújtották volna a dél-afrikai apartheid rezsimet.

Amennyiben persze – részben éppen a fentiekből kifolyólag – elismerjük Reagan és politikája szerepét a szovjet zóna destabilizálásában, ennek módozatait is érdemes konkretizálni. Reagan ugyanis nemcsak a hadiipart turbósította, hanem a titkosszolgálatot is. A CIA minden addigi műveleténél nagyobb akciókba kezdett Lengyelországban és Afganisztánban. A lengyel Szolidaritás szakszervezet illegalitásba szorult aktivistái közvetlenül az AFL-CIO szakszervezeti szövetségtől kapták a segélyt (pénzben és eszközökben), valójában azonban a földalatti csatornákat a hírszerzés működtette. Amikor tehát mostanában azt halljuk, hogy Reagan hálát érdemel a rendszerváltás elősegítéséért, akkor nem szabad megfeledkezni a kivitelezés főszereplőjéről, a CIA-ról sem.

 

Reagan és a hidegháború vége

 

Révész Sándor a reagani külpolitikát hosszabb távú történelmi perspektívában szemléli. Értelmezésében a Reagan-doktrína “nem kötődik a neokonzervatív fölfogáshoz, de még a republikánushoz sem. Előzménye a demokrata párti Truman containment politikája és az ugyancsak demokrata Kennedy kemény karibi politikája; ellentéte a republikánus Nixon–Ford–Kissinger-vonal”. Ennek a korszakolásnak – mely az 1969–1976 (–1980?) közötti időszakot egyfajta kitérőként jelöli meg – nemcsak az a gyengéje, hogy hiányzik belőle Eisenhower, Johnson és Carter besorolása. Az angolul nem feltétlenül tudó olvasót Révész nem tájékoztatja arról, hogy a containment szó jelentése feltartóztatás. Ez lényegében annyit jelentett, hogy nem engedni a Szovjetunió, ill. a szovjet érdekszféra további terjeszkedését (azon túl, ami 1947–49-re kialakult). Ennek aligha lehet folytatása a Reagan-doktrína, amennyiben Révész ez utóbbit a szovjet érdekszféra és a szovjet rendszer felszámolásaként, lerombolásaként, felgöngyölítéseként jellemzi. A doktrína szintjén ezt nem Trumanra vagy Kennedyre lehet visszavezetni, hanem az Eisenhower-kormány 1953–61 közötti külügyminiszterére, John Foster Dullesre, aki valóban a visszaszorítás (roll back) jelszavát hirdette meg. Más kérdés, hogy a gyakorlatban nem sokat tett az ügy érdekében. Még kevesebbet tett Kennedy, akinek – Révész szerint “kemény” – karibi és általában véve latin-amerikai politikájának legfontosabb új eleme a fejlesztési segélyek meghirdetése volt. Kubával kapcsolatban – az újságíró célzása nyilván erre utal – JFK éppen hogy letett arról, hogy Fidel Castro rendszerét erőszakkal megdöntsék.¹⁰

Mindezeket a történelmi tényeket félretéve Révésznek valami miatt fontos, hogy Ronald Reagan külpolitikáját a hidegháborús időszak demokrata elnökeire vezesse vissza. Ennek egy magyarázata lehet: összezavarni a demokratákkal inkább szimpatizáló baloldaliakat, elvárni tőlük a pozitív viszonyulást Reagan irányában, általában pedig azt a látszatot kelteni, mintha a politikai orientáció és hovatartozás kevésbé volna meghatározó tényezője a külpolitika alakításának, mint a jellem vagy az erkölcsi tartás.

Összezavarodás ellen érdemes olyan komoly történészekhez fordulni, mint például Eric Hobsbawm, aki magyarul is hozzáférhető könyvében (A szélsőségek kora) behatóan foglalkozik azzal a kérdéssel, amelyet a hazai publicisták Reagan halála után nekrológjaik középpontjába állítottak. Kiderülhet, hogy ezek az eszmefuttatások tulajdonképpen a másfél évtizeddel ezelőtti ad hoc elemzések felmelegített változásai csupán. Hobsbawm így fogalmaz:

 

“Mivel a Szovjetunió összeomlása gyakorlatilag egybeesett a Reagan-korszak végével, az amerikai publicisták természetesen azt állították, hogy ez a Szovjetuniót megtörő és leromboló harcos amerikai kormánynak köszönhető. (…) Nem kell komolyan vennünk ezt az 1980-as évekből származó keresztes lovagi verziót. Semmi jele annak, hogy az amerikai kormány számított volna a Szovjetunió közeli összeomlására, vagy hogy bármiképpen is felkészült volna a bekövetkeztére. Azt természetesen szerette volna, ha a szovjet gazdaságot állandó nyomás alatt tudja tartani, de saját titkosszolgálata (tévesen) úgy informálta, hogy a szovjet gazdaság jó állapotban van, s képes továbbra is a fegyverkezési verseny folytatására. Az 1980-as évek elején a Szovjetunióról még mindig azt gondolták (szintén tévesen), hogy továbbra is magabiztos globális offenzívában van. Maga Reagan elnök, függetlenül a beszédeit írók frázisaitól s attól is, mi minden fordult meg nem éppen kristálytiszta elméjében, ténylegesen hitt a Szovjetunió és az USA együttélésében, s ezt nem a kölcsönös nukleáris terror elrettentő egyensúlyában gondolta el. Arról ábrándozott, hogy a világ teljesen megszabadul a nukleáris fegyverektől. S ez volt az álma a Szovjetunió Kommunista Pártja új főtitkárának, Mihail Gorbacsovnak is.”¹¹

 

Később Hobsbawm felteszi az alapvető kérdést és megadja a választ is. “Vajon a hidegháború lezárulása idézte elő a szovjet rendszer bukását? A két jelenség történetileg különbözik egymástól, bár nyilvánvalóan össze is kapcsolódott.” A hidegháború kezdettől fogva egyenlőtlen felek küzdelme volt, a szocializmust azonban mégsem a kapitalizmussal való konfrontáció ásta alá. “Ezt inkább két tényező együttes hatása idézte elő: saját egyre nyilvánvalóbb és súlyosabb gazdasági defektusai egyfelől, másfelől a sokkal dinamikusabb, fejlettebb és meghatározóbb kapitalista világgazdaságnak a szocialista gazdaságokra gyakorolt egyre fokozódó nyomása. (…) A vasfüggöny mögé zárva még a gazdaságtalan és gyengülő központi irányítású tervgazdaság is életképes volt – talán lassan megroppan, de rövid távon semmiképpen sem omlik össze. A szocializmust az tette sebezhetővé, hogy az 1960-as évektől állandó kölcsönkapcsolatban állt a kapitalista világgazdasággal. Az 1970-es években a szocialista vezetők úgy döntöttek, hogy kihasználják a világpiac adta új előnyöket (az olajárakat, a könnyű kölcsönöket stb.) ahelyett, hogy gazdasági rendszerük megreformálásának nehéz kérdésével foglalkoztak volna, gyakorlatilag saját sírjukat kezdték ásni (…). A hidegháború paradoxona volt, hogy végül nem a konfrontáció győzte le és terítette a földre a Szovjetuniót, hanem a détente.”¹²

Az efféle paradoxonokra való nyitottság azonban mind Révésztől, mind Lovastól távol áll, de legalábbis a nekrológba nem szüremkedik be. Egészen hasonló szellemiségű és kicsengésű írásaik között a különbség talán csak annyi, hogy Lovas ezt az alkalmat is kihasználja arra, hogy személy szerint is támadja Kovács Lászlót és Medgyessy Pétert a politikusok, Avar Jánost és Bolgár Györgyöt pedig az újságírók közül.

Hobsbawmhoz hasonlóan értékeli a reagani politikát Jonathan Steele, a The Guardian egykori moszkvai, jelenlegi bagdadi tudósítója. “Reagan csillagháborús projektje nem juttatta csődbe és a reformok útjára a Szovjetuniót, ahogy azt rajongói állítják. Ismétlődő állásfoglalásokban csakúgy, mint költségvetési döntéseiben Gorbacsov világossá tette, hogy Moszkva nem zavartatja magát egy kétséges fegyverrendszertől, amely nem adja Washington kezébe az »első csapás képességét« még legalább tizenöt évig, ha egyáltalán. A Szovjetunió belső okoknál fogva omlott be, nem utolsósorban azon hibák következtében, amelyekkel Gorbacsov a saját reformjai által kiváltott ellentmondásos folyamatokra reagált. Reagan mindössze egy szemtanú volt, aki kevéssé fogta fel, mi is zajlik. Azzal, hogy második ciklusában utat adott az enyhülésnek, 180 fokos fordulatot hajtott végre, amit az európai békeaktivisták milliói már korábban követeltek. A hidegháború végét az enyhülés tette lehetővé, és Reagan elvakult antikommunizmusa nélkül legalább négy évvel korábban bekövetkezhetett volna” – írja a veterán külpolitikai újságíró, aki Reagan eredeti szovjet politikáját összességében hisztérikusnak és kontraproduktívnak látja.¹³

 

Reagan gazdasági öröksége

 

A külpolitikánál is több zavar jellemzi Reagan gazdaságpolitikájának megítélését. Itt a ködösítés élharcosa Gere Ádám, aki hosszabb ideje a Hayek Társaság elnöki minőségében tevékenykedik Magyarországon. Gere szerint “a kínálati oldalra épülő gazdaságpolitika” (supply side economics, gyakoribb magyar fordításban: kínálati gazdaságtan) a Reagan-korszakban kipróbált doktrína lett, és egyik legnagyobb híve nem más, mint Bill Clinton. Rejtély, hogy Gere ezt honnan veszi, illetőleg honnan veszi a bátorságot, hogy ezen a téren is visszaéljen az olvasó esetleges tájékozatlanságával. Az olvasó szerencséje, hogy éppen 2004 júniusában jelent meg magyarul is – két kötetben, összesen 4980 forintos áron – Bill Clinton önéletrajza (Életem), amelyben Gere állítását maga az érintett cáfolja meg az alábbi megfogalmazásban:

 

“A deficit az úgynevezett kínálati közgazdasági elmélet elkerülhetetlen eredménye volt. Ennek lényege az, hogy minél jobban csökkentjük az adókat, a gazdaság annál jobban nő, és a növekedés az alacsonyabb kulcsok mellett nagyobb adóbevételt eredményez, mint amilyet korábban a magasabb adókulcsokkal. Ez természetesen nem működött, és a deficit az 1980-as évek fellendülő időszakában robbanásszerűen nőtt. Bár a kínálati elmélet számtanilag hibás, közgazdaságtanilag aljas, a republikánusok kitartottak mellette egyrészt az adókkal szembeni ideológiai averziójuk miatt, másrészt mert rövid távon jó politika volt. A »költs többet, adózz kevesebbet« jelszava jól hangzott, és jó érzés lehetett mondogatni is, csak éppen gödörbe taszította országunkat, és beárnyékolta gyermekeink jövőjét.”¹⁴

 

Az ún. kínálati gazdaságtan Arthur Laffer közgazdász munkássága nyomán valóban a reagani gazdaságpolitika egyik sarokköve lett; ez képezte a nagy (főként a felsőbb jövedelmi rétegeket érintő) adócsökkenések tudományos alátámasztását. A tézis szerint a magasabb jövedelműeknek nyújtott adókedvezmény az egész gazdaságot hozza lendületbe, így az általános prosperitáson, a foglalkoztatás bővülésén keresztül végül a szegényebbekhez is eljut, nekik is előnyös. Leszivárog, lecsorog a jólét, angol kifejezéssel: trickle-down. Ha volt valami, amitől a gazdaságpolitika terén Bill Clinton az 1992-es kampányban elhatárolta és aztán kormányzása idején is távol tartotta magát, az a trickle-down economics volt, amelynek téziseit tapasztalati úton cáfolta a Reagan-korszakban lezajlott jövedelmi differenciálódás.¹⁵

Gere Ádám talán nem, de Hahner Péter mindenképpen tudja Reaganről: “a leggazdagabb amerikaiak még gazdagabbak lettek elnöksége idején, a legszegényebbek pedig még szegényebbek”. Ennek jelentőségét viszont könnyen csökkenthetjük, ha odaírjuk a mondat elé: “egyes szakértők szerint”, illetve kiegészítjük azzal: “a történészek nyilván még sokáig fognak vitatkozni azon, hogy e folyamatban mekkora szerepet játszott a Reagan-kormányzat tevékenysége”. Biztos is, hogy fognak vitatkozni, hiszen ismerünk elfogult történészeket, akik nem is igyekeznek megvizsgálni a szóban forgó kormányzat gazdaság- és szociálpolitikáját és intézkedéseit összefüggésbe hozni az időszak társadalmi folyamataival.

Igényesebb szerzőknek legalábbis feltűnne, hogy a nyolcvanas évek amerikai gazdaság- és társadalompolitikája meglehetősen lehangoló tájképet hagyott maga után. Reagan nyolcéves országlása alatt hatalmasodott el az amerikai társadalmat sújtó két rettenetes probléma: az AIDS és a kemény drog. Az elnök politikájának mindkettőhöz köze volt. Reagant a kezdet kezdetén felvilágosították az ismeretlen, ámde pusztító AIDS-betegség terjedéséről. Ő azonban ezt a problémát a szőnyeg alá söpörte, mondván: a kór valószínűleg Isten büntetése a homoszexuálisoknak. Legalább százezres nagyságrendben lehetett volna csökkenteni az áldozatok számát, ha az elnök időben nyújt támogatást a kutatásnak és az ismeretterjesztésnek. A kábítószerválság elhatalmasodásához azzal járult hozzá, hogy gazdaságpolitikája aláásta a szegény rétegek foglalkoztatását és segélyezését. Mindkét hatás tükröződik abban, hogy a republikánusok azóta se bírnak 10–15 százaléknál nagyobb támogatást szerezni a fekete lakosság körében.

Gere cikkének gazdaságra vonatkozó szakasza egyébként is hemzseg a pontatlan, megtévesztő vagy kifejezetten buta megfogalmazásoktól. Használja például a “carteri stagfláció” kifejezést, holott a stagfláció (az infláció és a munkanélküliség egyidejű növekedése) a nixoni időszakot jellemezte, maga a kifejezés is akkor keletkezett. Carter kormányzása idején a gazdaság már dinamizálódott, amit az 1979-től bevezetett szigorú monetáris politika akasztott meg. Gere olyképpen dicséri a monetarizmust, hogy annak kárát Carternak, érdemeit Reagannek tudja be. A Reagan idején megindult “páratlan gazdasági növekedés” említésekor elfelejt szólni arról, hogy Reagan a háború utáni időszak legmélyebb recessziójával kezdett, és a gyors növekedés 1982 után azért vált lehetségessé, mert az általa “kiszámítható” jelzővel illetett, roppant szigorú monetáris politikát fellazították, egyidejűleg pedig szigorították a költségvetési politikát – még adóemelés is történt. Ez Gere világképébe nem illeszkedik, nem is szól róla, holott Reagan érdemeként lehetne elkönyvelni, hogy amikor a deficit – részben a megalapozatlan adócsökkentések következtében – óriásira kezdett nőni, akkor két adóemelést is végrehajtott. Ezek az 1981-es adócsökkentés miatt elvesztett források egyharmadát hozták vissza az állam számára. Fontos azonban látni, hogy ezúttal az alacsonyabb jövedelműek terhei nőttek; végeredményben tehát a Reagan-korszak csak a magas jövedelmű amerikaiak számára eredményezett nettó adócsökkenést.¹⁶ Hahner Péter tudni véli, hogy a reagani politika következményeként megsokasodott pénzügyi problémák nem is voltak olyan súlyosak: “utódainak sikerült megszabadulni az államadósságtól”. Legelőször is: nem az államadósságot, hanem a deficitet építették le, és nem általában az utódok, hanem konkrétan Bill Clinton. Ahhoz pedig, hogy Clinton a deficitet el tudja tüntetni (egy rövid időre), szakítani kellett a reagani gazdaságpolitikával: fogyókúrára kellett szorítani a hadiipart, és emelni kellett az adókat és bővíteni a foglalkoztatást. Ezek természetesen olyan részletek, amelyek Hahner figyelmét szisztematikusan elkerülik.¹⁷

Reagan gazdaságpolitikáját kezdetben az elnökaspiránsként vele versengő George Bush hasonlította a vudu mágiához (woo-doo economics), és ez a megítélés azóta, a következmények ismeretében csak megerősödött a szakmai berkekben. Az pedig egyenesen abszurd, hogy Gere még Kína és India gazdasági sikereit is a reagani korszakváltás érdemeként tünteti fel (“több százmillió embert mozdított ki a szegénységből”). Amihez Reagannek az ún. harmadik világban ténylegesen köze volt, az éppen hogy Gere állításának és sugalmazásának ellentéte. Az IMF és a Világbank¹⁸ tevékenységét 1981–82-ben az eladósodott országok pénzügyi helyzetének kezelése felé irányították, mégpedig azzal a küldetéssel, hogy a nagy (főként észak-amerikai) kereskedelmi bankok kintlevőségeit az utolsó centig próbálják meg behajtani, tekintet nélkül a szociális, gazdasági és politikai következményekre. Ami ezután jött, azt Latin-Amerikában “elveszett évtized”-nek nevezik. Fekete-Afrika ugyanezen időszakban vált fehér folttá a gazdasági fejlődés világtérképén. A pénzügyi kizsigerelés következményei pedig nem egyszerűen az állami kiadások lefaragásában és ennek nyomán a szociális problémák súlyosbodásában ragadhatók meg, hanem sok esetben polgárháborús helyzetek kialakulásában, egész állami struktúrák összeomlásában.

 

Felszabadulás és köztérnévadás

 

Révész Sándor, az egykori “demokratikus ellenzék” szellemi hagyományának ápolója Kelet-Európa felszabadítóját tiszteli Ronald Reaganben. Furcsa ez azért, mert 1989-ben és még jó ideig azután ez az irányzat váltig tagadta, hogy a régióban lejátszódott politikai fordulatnak köze lenne az amerikai nyomásgyakorláshoz. Az 1989-es fordulatot nem lehetett volna (hitelesen) forradalomként ünnepelni, ha az elemzés fókuszába nem a civil társadalom öntudatra ébredése, hanem Reagan erőteljes fellépése és Gorbacsov visszavonulása kerül. Úgy tűnik, ez a beállítás mára megváltozott. Reagan felszabadítóvá avatása leértékeli mindazokat a helyi erőket (másképp gondolkodókat, aktív ellenállókat stb.), akiknek korábban a rendszerváltozást “köszönhettük”. Lehet ez egyfajta lélektani folytonosság azzal az időszakkal, amikor a Szovjetunió képében volt felszabadítónk, és ez aktuálisan a gyámság hivatkozási alapjául is szolgált. Egyeseknél a gyám iránti lelki igény vezethet oda, hogy az aktuális gyámban egyszersmind felszabadítót lássunk, de lehet persze szó arról is, hogy az aktuális gyám a maga pozíciójának megerősítése végett alakítja ki magáról a felszabadító imázsát is.

A felszabadítás a Hetek tudósítója számára is vezérmotívum. Márer György New Yorkból azt írja Reaganről: “ő volt az újkori Mózes, aki kivezette mind az orosz népet, mind Kelet-Európát abból az elnyomásból, amely gátat vetett a fejlődésnek, és veszélyeztette a világbékét”. Ezen előjáték után nem lehetett már meglepődni azon, hogy egy Budapesten élő amerikai üzletember javasolta: fővárosunkban nevezzenek el teret a nemrég elhunyt Ronald Reaganről. A kezdeményező személy nem akárki: Stephen A. O’Connor, a Budapest Business Journal (BBJ) kiadója és vezérigazgatója, aki tizenkét éve él Magyarországon. Szerinte nemzetünk ezzel is kifejezhetné háláját azért, amit a néhai színész-politikus a hidegháború befejezéséért, illetve térségünk felszabadításáért tett.

O’Connor úr javaslatának jogi természetű problémájára a neves sajtólevelező, Del Medico Imre hívta fel a figyelmet. Az amerikai üzletember (és a kezdeményezést helyeslő magyar barátai) figyelmét elkerülte, hogy Budapesten egy fővárosi rendelet értelmében személyről csak legkorábban huszonöt évvel halála után lehet utcát elnevezni. “Negyedszázad után többnyire kiderül, hogy méltó-e valaki az utcanévre.”

Az üzletemberi javaslat egyébként konkrét javaslatokat is tartalmazott: a Roosevelt vagy a Szabadság teret javasolta elsősorban átnevezésre. Ezek politikai üzenete egyértelmű. A jobboldali és a liberális történelemszemlélet szerint Roosevelt a hibás Jaltáért, a vasfüggönyért, Európa kettéosztásáért, a negyvenéves szovjetizálásért. Reagan felszámolta ezt a szomorú örökséget, ez indokolná a korszellemet követő névcserét. Másrészt Reagan a szabadságot hozta; ez a másik nagy tér átnevezhetőségét indokolja (ráadásul ott található az USA budapesti nagykövetsége is). Del Medico mindezek miatt annak ellenére ellenzi a gyors keresztelőt, hogy Reagant nagy elnöknek tartja. A jogi ellenvetésen túl azonban mindkét konkrét javaslat problémás, hiszen – szerinte – Roosevelt is nagy elnök volt, a Szabadság tér pedig az 1849-es vértanúságra emlékeztet nevével, és ezt talán mégsem volna szerencsés felülírni 1989-cel (már amennyiben egyáltalán Reagan ez utóbbi “hősének” tekinthető).

Valószínű azonban, hogy a városvezetés huszonöt év múlva is zavarban lesz, ha O’Connor úr vagy más ismét előáll a javaslattal. Könnyen lehetséges, hogy egy ahhoz hasonló helyzet alakulna ki, mint amilyen a 2004-es “Teleki-ügy” volt. A szoborállítás kezdeményezői az elveihez ragaszkodó mártír miniszterelnöknek akartak tiszteletet adni, míg az ellenzők az egykori arisztokrata politikus nyíltan vállalt antiszemitizmusát és a zsidótörvények meghozatalában, végeredményben tehát a holokauszt előkészítésében játszott szerepét kifogásolták.

Budapesten nem sok amerikai politikusnak van utcája, tere vagy szobra.¹⁹ Általában nem sok a külföldi név az utcatáblákon. Ha ezt lemaradásnak tekintjük, és egyben célunk az Egyesült Államokban megtestesülő szabadságeszmény hirdetése, úgy érdemes régebbi, konszenzusos személyeket felidézni. Benjamin Franklin, a tudósként is elismert “alapító atya”, Thomas Jefferson, a Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezője vagy Abraham Lincoln, a rabszolgák felszabadítója (és mellesleg a Republikánus Párt alapítója) ilyennek tekinthető. Ronald Reagan nem az.

 

 

 

Felhasznált cikkek

 

D. A.: Budapest, Reagan tér? (Népszabadság, június 25.)

Del Medico Imre: Térnevek az idő rostáján (Népszabadság, július 2.)

Gere Ádám: Az ideák számítanak. Búcsú Ronald Reagantől (Népszabadság, június 14.)

Hahner Péter: Búcsú egy kedves kaliforniaitól (Élet és Irodalom, 2004. június 11.)

Lovas István: A final good-bye, Mr. President (Magyar Nemzet, 2004. június 12.)

Lukács András: Aki legyőzte a Gonosz Birodalmát (Hetek, 2004. június 11.)

Márer György: Újkori Mózes (Hetek, 2004. június 11.)

Révész Sándor: Reagan szabadsága (Népszabadság, 2004. június 7.)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Az itt tárgyalt megemlékezések vonalvezetésétől elüt Avar János cikke (“Rea­gan főszerepe”, Magyar Hírlap, 2004. június 7.), amelyet érdemeire való tekintettel itt nem tárgyalunk. A szerzővel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy az 1980-as években írt könyve (Az elnök szerepében Ronald Reagan, Budapest: Magvető Kiadó, 1988) alapján a hazai reaganológia úttörőjének és legtekintélyesebb képviselőjének tekintjük.

² Hahner Pétertől, aki történész, elvárható lett volna, hogy legalább a szövegben megemlítse: az elhunyt elnök csak a színészpályának köszönhetően lett kaliforniai, az onnan több ezer kilométer távolságra, a keleti és a nyugati partvidék között félúton található Illinois államban született és nőtt fel. (A születési adatokat l. Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei, Budapest: Maecenas, 1998. 305. o.)

³ L. bővebben Jochen Hippler: A demokratizálás mint uralmi forma, Eszmélet 29. sz.

⁴ Forrás: Hahner Péter i. m. 306. o.

⁵ L. erről Sidney Blumenthal: The u-turn that saved the Gipper: After Iran-contra, Reagan ditched the right and embraced Gorbachev, The Guardian, 2004. június 10.

⁶ Reaganné szerepét a külpolitikai fordulatban (abban, hogy Reagan gyakorlatilag az enyhülés politikája felé vette az irányt) kiemeli például Hugh Brogan brit történész, l. “Ronald Reagan”, The Guardian, 2004. június 7.

⁷ Néhány név a hosszú sorból: Oliver North, John Poindexter, Richard Secord, Casper Weinberger, Elliott Abrams, Robert C. McFarlane, Michael Deaver, E. Bob Wallach, James Watt, Alan D. Fiers, Clair George, Duane R. Clarridge, Anne Gorscuh Burford, Rita Lavelle, Richard Allen, Richard Beggs, Guy Flake, Louis Glutfrida, Edwin Gray, Max Hugel, Carlos Campbell, John Fedders, Arthur Hayes, J. Lynn Helms, Marjory Mecklenburg, Robert Nimmo, J. William Petro, Thomas C. Reed, Emanuel Savas, Charles Wick. Ld. William Rivers Pitt: Planet Reagan, www.truthout.org , június 7.

⁸ Megjegyzendő, hogy Reagan búcsúztatásának időszakában, tehát 2004 nyarán egyes publicisták (itthon például Gömöri Endre) George W. Busht jellemezték az amerikai politikában ritkaságszámba menő idealista politikusként, ami ugyanúgy féligazság, mint Reagan esetében.

⁹ Robert Scheer: “A Nice Guy’s Nasty Policies”, Los Angeles Times, 2004. június 8.

¹⁰ A Warren-bizottság jelentésében kételkedők (vagyis akik nem hiszik, hogy Lee Harvey Oswald magányos merénylőként végzett az elnökkel) között nem kevesen vannak, akik szerint a Kuba ügyében elrendelt visszavonulónak Kennedy elnök halálához is köze lehetett, ti. a maffia nem vette jó néven az elnök puhányságát, megfutamodását.

¹¹ Eric J. Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid 20. század története 1914–1991, Budapest: Pannonica Kiadó 1998. 240. o.

¹² L. Hobsbawm i. m. 241–242. o.

¹³ L. Jonathan Steele: “He lied and cheated in the name of anti-communism: From Iraq, Reagan didn’t look so freedom-loving”, The Guardian, 2004. június 11.

¹⁴ Bill Clinton: Életem (2. kötet), Budapest: Ulpius-ház, 2004. 16. o.

¹⁵ A Reagan-korszak az amerikai középosztály zsugorodásának gyorsulását hozta. Azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyeknek jövedelme a medián­jövedelem 75 és 125 százaléka közé esik, 1967 óta csökkenőben volt. Ez a folyamat vált dinamikusabbá a nyolcvanas években, és a középkategóriából kilépő családok inkább lefelé, mint fölfelé hagyták el ezt a zónát. L. erről James W. Loewen: Lies My Teachers Told Me: Everything Your American History Textbook Got Wrong, New York: Touchstone, 1995. (203. o.).

¹⁶ A Kongresszus költségvetési hivatalának adatai szerint 1980-ban egy kétgyermekes, közepes jövedelmű család jövedelmének 8,2 százalékát fizette be jövedelemadó formájában és 9,5 százalékát béradóként (lényegében ez a társadalombiztosítási hozzájárulás). Nyolc évvel később a jövedelemadó-hányad már csak 6,6 százalék volt, a béradóhányad viszont 11,8 százalék, a kettő együtt tehát növekedést mutatott. L. bővebben: Paul Krugman: “The Great Taxer”, The New York Times, 2004. június 8.

¹⁷ Megjegyzendő, hogy hat évvel korábban megjelent könyvében Hahner pontosabban és szigorúbban fogalmazott. Eszerint Reagan elnöksége alatt “az Egyesült Államok jelentős sikereket könyvelhetett el, és a történészeknek még nem sikerült pontosan feltárni, mennyiben tulajdonítható ez Reagan politikájának, és mennyiben volt ő puszta haszonélvezője egy kedvezőbbre fordult gazdasági és nemzetközi helyzetnek. Annyi azonban bizonyos, hogy több államadósságot halmozott fel, mint valamennyi elődje összesen, s ennek még nem lehet előre látni valamennyi következményét” (Hahner i. m. 310. o.).

¹⁸ A Washingtonban székelő Nemzetközi Valutaalap és Világbank vezetésének személyi összetétele gyakorlatilag a néhány saroknyi távolságra levő Fehér Házban dől el, mivel az Egyesült Államok rendelkezik a legnagyobb részesedéssel a két intézmény alaptőkéjében. Ezáltal politikájukra is meghatározó befolyással bír, elsősorban a pénzügyminiszter illetékes helyettesén keresztül.

¹⁹ Frekventált emlékhelynek tekinthető a Lánchíd pesti hídfőjénél elterülő Roosevelt tér és a városligeti Washington-szobor.

Andor László vezeti be a Brit külügyminiszter lemondó beszédét.

Egy lemondás története

Robin Cook tiltakozása az iraki háború ellen

 

A 2003-as iraki háborúban és annak előkészítésében Nagy-Britannia, illetőleg annak kormányfője, Tony Blair volt az Egyesült Államok legfontosabb szövetségese. Mivel azonban a háború legalitását és legitimitását kezdettől fogva kétségek övezték, Blair ezzel a szövetséggel kormányfői és pártvezéri korszakának legnagyobb kockázatát vállalta. E kockázatok egyik drámai tetőpontja volt a Munkáspárt parlamenti frakciójában bekövetkezett lázadás az invázió megindítása előtti napokban, valamint a párt egyik legtekintélyesebb politikusának, Robin Cooknak a kormánytagságról való lemondása.

A háborút megelőző év folyamán a Munkáspárt hosszú időn át egységet mutatott; a kritikus hangok csak a parlamenten kívülről, illetőleg az Alsóház hátsó soraiból hallatszottak. Tudható volt azonban, hogy a kormány sem teljesen egységes; nem lehetett az. Voltak mindig, akik feltétel nélkül követték Blairt a párt irányvonalát kiigazító vagy néha teljesen figyelmen kívül hagyó akcióiban, de mindig voltak olyanok is, akik megpróbáltak korrigálni, ellensúlyt képezni. Minden korábbi megpróbáltatásnál nagyobb kihívás volt azonban a pártegységre nézve az iraki háború. Egyik életrajzírója, Peter Stothard szerint Tony Blair soha nem távolodott még el ennyire régi, munkáspárti gyökereitől; és soha nem törődött ennyire kevéssé ezzel, mint Irak ügyében.

Kivételt képezett ez a kérdés a Blair és Peter Mandelson által meghonosított politikaformálási eljárás alól is. Évek óta gyakorlattá vált, hogy a párt irányvonalát, tervezett intézkedéseit ún. fókuszcsoportokban tesztelik a nyilvánosságra hozatal előtt. Ezúttal ilyesmi nem jöhetett szóba, hiszen kiderült volna a tervezett háború népszerűtlensége, ami a megszokott mechanizmus alapján a külpolitika módosítását kényszerítette volna ki.

A töréspontig feszített ellentétek kialakulásának jele volt, amikor Lord (George) Robertson, a NATO főtitkára (Blair korábbi védelmi minisztere) bejelentette, hogy az év végén át kívánja adni posztját valaki másnak. Robertson elhatározása mögött több ok állhatott: a NATO-n belüli ellentétek elmélyülése és a szervezet jelentőségének csökkenése, az Európa és Amerika közötti szakadék áthidalhatatlanságának belátása, valamint a Munkáspárton – amelynek a főtitkár korábban huszonegy éven át parlamenti képviselője volt – belüli viták elmérgesedése.

Miután egyértelművé vált, hogy London ENSZ-felhatalmazás nélkül indít háborút Washington oldalán, a kabinet bomlását már nem lehetett megállítani. Robin Cook, aki március 17-én elsőként távozott Blair kormányából a nemzetközi jogba ütköző háború elindítása miatt, nem egyszerűen egyike volt a minisztereknek. Több év óta ő volt az Európai Szocialisták Pártjának elnöke, és ebből következően politikai lépéseit nemcsak a brit helyzettel, hanem a szélesebb európai baloldal érdekeivel és nézeteivel is összhangban kellett alakítania.

Amikor John Smith elhunyt, Cook is a vezérségre esélyes politikusnak számított. Sokan gondolták úgy: az összes jelölt közül Cook a legnagyobb tudású, ám ellene szól, hogy kevésbé fotogén, mint akár Blair, akár Gordon Brown. Cook talán az egyetlen külügyminiszter, akinek célja, sőt jelszava az “etikus külpolitika” volt. Ezzel kapcsolódni kívánt a Munkáspártban korábban folytatott vitákhoz, amelyek azt kutatták, játszhat-e társadalmilag progresszív szerepet Nagy-Britannia a világban a baloldal hatalomra kerülése esetén. Az etikus külpolitikába bőven belefért a Clinton-féle amerikai vezetéssel való szoros együttműködés és az 1999-es balkáni beavatkozás támogatása.

Cook demonstratív lemondása 2003. március 17-én azt is illusztrálja, hogy a brit közvélemény jelentős része másképp ítéli meg a Koszovo érdekében folytatott légiháborút és az iraki hadjáratot. Természetesen vannak, akik mindkettőt támogatják, és vannak, akik mindkettőt ellenzik. Jól láthatóan van azonban egy igen széles réteg – és ezt fémjelzi maga Cook is –, amely a balkáni akciót humanitárius okoknál fogva támogatandónak tartotta, az irakit azonban ugyanilyen megfontolásból utasítja el. A Balkánra tekintve 1999 tavaszán azt látták, hogy a katonai erő alkalmazása véget vethet egy etnikai gyökerű konfliktusnak; 2003-ban azt, hogy az iraki kaland kontinentális léptékű destabilizációhoz és végső soron a civilizációk háborújához vezethet. Látják azt, amivel Robin Cook lemondását indokolta: ebben a háborúban a brit kormányt nem támogatja sem az ország közvéleménye, sem azok a szervezetek, amelyeknek Nagy-Britannia tagja (EU, NATO, ENSZ Biztonsági Tanácsa).

A parlamenti beszéd mellett a távozó miniszter levélben is megindokolta lemondását Tony Blair kormányfőnek. Ebben az alábbiakat írta:

“A kabinetben néhány hét óta őszintén beszéltem aggodalmamról amiatt, hogy multilaterális támogatás hiányában indítunk katonai akciót. (…) Elvi síkon azt hiszem, hogy hiba széles nemzetközi támogatás nélkül katonai akciót indítani. Gyakorlati megközelítésben azt gondolom, Nagy-Britannia érdekeivel ellentétes, hogy precedenst teremtsünk az unilaterális katonai akcióra. (…) Az Európai Szocialisták Pártjának elnökeként – amely pártnak a Munkáspárt tagja – zavaró számomra, hogy az Európai Unión belül egyetlen testvérpártunk sem támogatja pozíciónkat…”

Blair válaszlevelet írt a lemondó miniszternek, amelyben – egyebek mellett – ez állt:

“Meg akarom köszönni Önnek két kabinetposztján nyújtott teljesítményét, ami kétségkívül folytatódni fog annak érdekében, hogy Nagy-Britannia és az Európai Unió közötti kapcsolatok javuljanak. Amikor a jelenlegi válságon túl leszünk, ennek különös jelentősége lesz majd. (…) Lemondását illetően azt mondhatom: mindig is arra törekedtem, hogy a válságot az Egyesült Nemzetek keretei között oldjuk meg, ahogy azt a levelében is elismeri. De mindig egyértelmű voltam a tekintetben is, hogy az ENSZ azért van, hogy megoldja a dolgokat, nem pedig azért, hogy a megoldást megkerülje. (…) A kormány hű marad az 1441-es határozathoz. Mások – Irak folytatódó engedetlensége ellenére – hátat fordítanak neki.”

Cook egyébként messze nem a legkeményebb bírálatot gyakorolta a baloldalon a háborús politikával szemben. Rendszeresen és kíméletlenül nyilatkozott Peter Kilfoyle korábbi védelmi államtitkár. A Munkáspárton belüli kritika extrém megnyilvánulása volt, amikor Tam Dalyell képviselő úgy fogalmazott: Blairt háborús bűnösként a hágai nemzetközi büntetőbíróság elé kell majd állítani. Ha ezt a megfogalmazást egyedinek is tekintjük, a párton belül nem lebecsülendő ellenállás alakult ki, és a kormány politikája a Munkáspárt százéves történetének két legjelentősebb parlamenti lázadását váltotta ki a frakcióban. Ennek ellenére, amikor március 18-án az Alsóházban a kormány a képviselők hozzájárulását kérte, hogy “minden szükséges eszköz”-t felhasználhasson Irak leszereléséhez, elegendő munkáspárti képviselő szavazott igennel ahhoz, hogy a kormányfő személye körül ne alakulhasson ki azonnali bizalmi válság. Érdekes módon erre maga Cook is vigyázott: drámai hangú beszédét nem a parlamenti vitában, hanem csak a szavazás előesté­jén mondta el, így az nem idézhetett elő pártszakadást. Ugyanakkor a lemondóbeszéd súlyát növelte, hogy a felszólaló Cook mellett két korábbi kabinetminiszter, Frank Dobson és Chris Smith ült, akik maguk is többször beszéltek nyilvánosan a háborús politika ellen.

A március 18-án rendezett alsóházi szavazáson összesen 217 képviselő szavazott a háború ellen, a kormányétól eltérő tartalmú határozatot kezdeményezve. Ebből 139 volt munkáspárti; a liberális demokraták teljes létszámban a kormány ellen szavaztak, és a konzervatívok sem álltak ki egyöntetűen a háború mellett. A háborúellenes tömb egy olyan kiegészítést támogatott volna, amely szerint a háborús ok “még nem bizonyított” (not yet established). A kormány javaslatát ezután, amely a katonai beavatkozásnak utat adott, 412 képviselő támogatta 149 ellenében – ezúttal 83 munkáspárti képviselő szavazott a kormány ellen. A többségi támogatás elnyeréséhez szükség volt a frakcióvezetés kemény fellépésére és a Downing Street kommunikációs csapatának aktív szerepvállalására is.

A kormány nem azért volt bajban a parlamenti szavazás előestéjén, mert leszavazástól kellett volna tartania. Idejekorán egyértelmű volt ugyanis, hogy a konzervatív képviselők támogatni fogják a kormányt. Blair számára erkölcsi vereséget jelentett volna, ha a párton belüli lázadás eléri azt a szintet, amelynél már a konzervatívok szavazatától függ a kormány akaratának érvényesülése. Ez ugyan nem következett be, de Blair és a kormány számára komoly figyelmeztetésnek számított, hogy a döntő szavazásnál minden harmadik képviselő a kormányéval ellentétes álláspontra helyezkedett.

Robin Cook mellett a nemzetközi fejlesztési miniszter, Clare Short volt a Blair-kabinet “gyenge láncszeme”. Az előzetes elemzések általában első helyen említették őt mint a háború esetén lemondó minisztert. Short egy interjúban március elején a felelőtlen (extraordinarily reckless) jelzővel illette a kormányfőt. Mindennek ellenére Short nem mondott le a háború kitörésekor, amit hosszú újságcikkben próbált megindokolni. Támogatói csalódottak voltak, ugyanakkor Blair is tudhatta, hogy nem számíthat többé a szókimondó miniszter asszonyra, akinek a kormányból való távozása csak idő kérdése volt. Ez májusban meg is történt, de korántsem keltett akkora hatást, mint márciusban tehette volna, amikor a két miniszter egyidejű lemondása igen súlyos helyzetbe hozta volna a kormányfőt. Blair tehát bizonyos értelemben Short önmérsékletének (vagy gyávaságának) köszönhette, hogy hivatalában maradt. Később viszont nyilván ő maga távolította volna el a lázongó minisztert, ha az nem mondott volna le önként.

Egy hónappal a háború (ti. a főbb hadműveletek lezárulása) után Blair azt állította: kész lett volna lemondani, ha netán a pártbeli lázadás miatt a háború elindításához az ellenzék szavazataira kényszerül támaszkodni. Az ellenzék ez esetben csak a Konzervatív Pártot jelentette, hiszen a liberális demokraták a munkáspárti lázadókhoz hasonlóan a háború ellen foglaltak állást. A konzervatívok mint minden más esetben, ezúttal is támogatták Washington háborúját, és meg is szavazták azt. Blair – amennyiben hitelt lehet adni utólagos bejelentésének – azért maradt hivatalában, mert még éppen annyi munkáspárti szavazta meg az indítványt, amennyi a konzervatívok nélkül is elegendő lett volna. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy számos ismert konzervatív személyiség – a párt ún. Európa-barát szárnya – a háború ellen foglalt állást, így pl. Kenneth Clarke volt pénzügyminiszter vagy Michael Heseltine volt miniszterelnök-helyettes.

2003 szeptemberében – a Kelly-ügy, illetőleg a fegyverszakértő halála nyomán a kormány és a BBC között kirobbant vita háttérzaja mellett – Tony Blair megkapta az első pofont a választóktól, amikor szeptemberben időközi választást tartottak egy londoni körzetben. Brent East időtlen idők óta a Munkáspárt erős bástyája volt; a baloldali jelöltek itt mindig megkapták legalább a szavazatok felét. Az elmúlt két választáson a konzervatívok 20 százalék körül muzsikáltak, a liberális demokraták pedig ennél is gyengébben. Ezúttal a mandátumot (a leadott szavazatok 39 százalékával) egy liberális demokrata jelölt szerezte meg, aki 29 évével az Alsóház legfiatalabb tagja lett. A liberális demokraták ezzel 54-re növelték parlamenti képviselőik számát, és ezzel a legjobb eredményt tudták felmutatni 1929 óta.

Az ősz elején a boltokba került Robin Cook könyve (Point of Departure) is. Ebben a volt kabinetminiszter nemcsak az iraki háborúval foglalkozott, hanem ez a téma tette ki a szöveg négyötödét. Naplószerűen mondta el az iraki háborúhoz vezető út londoni színének történéseit, és – egyebek mellett – az derült ki belőle, hogy Blair az invázió előtti hónapokban egészen világosan látta, hogy Szaddám Huszein nem rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel.

2004 júliusában jelent meg az ún. Butler-jelentés, amelyben öt tapasztalt köztisztviselő és politikus foglalta össze az iraki háború és a tömegpusztító fegyverek összefüggéseit, végeredményben a háború legalitását és legitimitását tesztelve. Ez a jelentés erős kritikával illette a titkosszolgálatok és a politika kapcsolatrendszerét, a titkosszolgálati információk és a public relations összefonódását, ám személy szerint senkit nem tett felelőssé a közvélemény megtévesztéséért és végeredményben azért, hogy a brit kormány és a parlament hamis információk alapján vitte háborúba az országot.

A Butler-jelentés nyilvánosságra hozatalának napján rendezett vitában Cook a parlament hátsó soraiból intézett kérdést a kormányfőhöz azt tudakolva, hogy ha Irak fenyegetést jelenthetett, de nem jelentett azonnali fenyegetést, akkor miért nem hagyhatták, hogy az ENSZ ellenőrei Hans Blix vezetésével elvégezzék azt, amire felkérték őket. Válaszában Blair annyit mondott: az ellenőrök munkáját kizárólag egy katonai fellépést kilátásba helyező ultimátum nyomatékosíthatta (egy második ENSZ-határozat formájában). Mivel azonban ezt Franciaország eleve elutasította, a további huzavonának nem volt értelme, és kénytelenek voltak megindítani az inváziót.

Jogi értelemben tehát Blairt minden hivatalos jelentés tisztának találta, ez azonban nem oldotta fel azt a bizalmi válságot, amely a háború miatt a köztisztviselők, a politikusok és főként a választók körében kialakult. A Butler-jelentés után a britek majd 60 százaléka gondolta úgy, hogy Blair hazudott annak érdekében, hogy háborúba vigye országát. Nagy-Britannia muszlim lakossága körében a Munkáspárt támogatottsága a 2001-es 75 százalékról 2004-re 38 százalékra esett. Robin Cook ekkor úgy döntött, hogy kampánykörutat kezd az ország mecsetjeiben, hogy meggyőzze a muszlim közösséget arról, hogy a 2005-ben várható választásokon a történtek ellenére a Munkáspártot támogassák. Inayat Bunglawala, Nagy-Britannia Muszlim Tanácsának szóvivője kinyilatkoztatta, hogy nagyon örülnek a volt külügyminiszter látogatásainak; nagy hatást tett rájuk az a beszéd, amelyet a parlamentben elmondott lemondásakor, az invázió kezdete előtt néhány nappal.

Mindezek miatt tekinthetjük fontos dokumentumnak annak a politikusnak a lemondóbeszédét, aki mindvégig a legalitás és a legitimitás oldalán igyekezett állni. Karrierjének, magas miniszteri fizetésének feláldozásával megőrizte saját politikusi hitelét, és talán megmentett valamit a Munkáspárt megtépázott tekintélyéből is.

 

***

 

A lemondóbeszéd

 

Mr. Robin Cook (Livingston): “Húsz év óta ez az első alkalom, hogy a hátsó sorokból szólok a Tisztelt Házhoz. Be kell vallanom, el is felejtettem már, hogy mennyivel jobb a látvány innen föntről.

Az elmúlt húsz évből egyik sem volt olyan élvezetes és hálás, mint a legutóbbi kettő, amikor abban a hatalmas kiváltságban volt részem, hogy házelnökként szolgálhattam a Tisztelt Házat. Mindezt még élvezetesebbé tette, hogy alkalmam volt önnel együtt dolgozni, elnök úr. Házelnökként gyakran kellett cáfolnom olyan vádakat, amelyek szerint egyes bejelentéseket sajtóinterjúk előztek volna meg. A mostani alkalommal teljes bizonyossággal mondhatom, hogy semmiféle sajtóinterjúra nem került sor a bejelentés előtt. Úgy döntöttem, hogy először a Házhoz szólok arról, miért nem tudok támogatni egy háborút, amely nélkülözi a nemzetközi megegyezést és a hazai támogatottságot.

A jelenlegi miniszterelnök pályafutásom alatt a Munkáspárt legsikeresebb vezetője. Remélem, hogy továbbra is pártunk vezetője marad, és remélem azt is, hogy sikeres marad. Nem rokonszenvezek azokkal – és nem is fogom támogatni őket –, akik ezt a válságot arra akarják felhasználni, hogy elmozdítsák őt.

Elismerésemet nyilvánítom azon hősies erőfeszítések iránt, amelyekkel a miniszterelnök egy második határozatot próbált biztosítani. Nem hiszem, hogy bárki jobb munkát végezhetett volna, mint a külügyminiszter úr, annak érdekében, hogy a Biztonsági Tanács egy második határozatot hozzon. Most, hogy ezek a törekvések kudarcot vallottak, nem tehetünk úgy, mintha egy második határozat megszerzésének nem volna jelentősége. Franciaországot az elmúlt napokban a bírálatok özöne érte. Nem csak Franciaország akarja egyedül, hogy több idő legyen a vizsgálatokra. Németország több időt akar a vizsgálatokra, és Oroszország is több időt akar a vizsgálatokra. Soha nem fordult még elő, hogy ennyire távol legyünk a határozathoz minimálisan összegyűjtendő szavazatok megszerzésétől. Megtévesztjük magunkat, ha azt gondoljuk, hogy a nemzetközi ellenkezés kizárólag Chirac elnöknek köszönhető. A valóság az, hogy Nagy-Britanniát ma egy olyan háborúba való belépésre kérik, amelyről nincs egyetértés egyetlen olyan testületben sem, amelyben vezető rangú résztvevők vagyunk. Sem a NATO-ban, sem az Európai Unióban, sem pedig – ahogy most kiderült – a Biztonsági Tanácsban. Komoly visszalépés az, hogy ilyen diplomáciai gyengeség állapotába jutottunk. Egy évvel ezelőtt mi és az Egyesült Államok egy terrorizmus elleni koalíció részesei voltunk, amely szélesebb és sokszínűbb volt, mint amit valaha is lehetségesnek gondoltam. A történelem meg fog döbbenni azokon az elhibázott diplomáciai számításokon, amelyek ilyen gyorsan vezettek e nagy erejű koalíció szétzilálódásához. Az Egyesült Államok megengedheti magának, hogy egyedül elinduljon, Nagy-Britannia azonban nem szuperhatalom. A mi érdekeinket nem egyoldalú akciókkal lehet a legjobban megvédeni, hanem sokoldalú megállapodásokkal és egy olyan világrenddel, amelyet szabályok kormányoznak. Ma mégis azt látjuk: a számunkra legfontosabb nemzetközi együttműködések meggyengültek: az Európai Unió megosztott, a Biztonsági Tanács pedig holtponton van. Ezek súlyos áldozatai egy olyan háborúnak, amelynek első lövései még csak ezután fognak eldördülni. Hallottam bizonyos párhuzamokat, amelyeket a jelen helyzetben indított katonai akció és az általunk Koszovóban végrehajtott katonai akció között vonnak. A Koszovóban végrehajtott katonai akció sokoldalú támogatása azonban nem volt kétséges. Támogatta a NATO és támogatta az Európai Unió; támogatta a hét szomszédos ország mindegyike a régióban. Franciaország és Németország aktív szövetségeseink voltak. Pontosan azért, mert a mai esetben ezen támogatások egyike sem áll rendelkezésre, különösen fontos lett volna, hogy egyetértés szülessen a Biztonsági Tanácsban a nemzetközi egyezség felmutatásának utolsó reményeként. A koszovói beavatkozás jogi alapja az volt, hogy a kényszerítő humanitárius válság azonnali beavatkozást igényelt. Ezúttal a támogatás megszerzését az nehezíti számunkra, hogy sem a nemzetközi közösség, sem a brit közvélemény nincs meggyőződve arról, hogy sürgős és kényszerítő oka van az iraki katonai akciónak. A háború küszöbének mindig magasnak kell lennie. Egyikünk sem tudja megjósolni az Irak elkövetkező bombázásával járó civil áldozatok számát. Az amerikai figyelmeztetésekből, amelyek egy »sokkoló és megfélemlítő« légitámadást helyeztek kilátásba, arra következtethetünk, hogy a valószínű áldozatok száma meg fogja haladni az ezres nagyságrendet. Biztos vagyok abban, hogy a brit katonák professzionális és bátor magatartást tanúsítanak majd. Remélem, hogy mindannyian vissza is jönnek. Remélem, hogy Szaddám – akár most is – elhagyja Bagdadot, és elkerüli a háborút. Hamis érvelés azonban azt mondani, hogy csak azok támogatják csapatainkat, akik a háborút is támogatják. Teljesen legitim dolog támogatni a csapatainkat, miközben alternatívát keresünk a konfliktusnak, amely csapatainkat kockázatnak teszi ki. Az sem méltányos, ha azzal vádolnak bennünket, akik több időt akarunk a vizsgálatoknak, hogy nincs alternatív stratégiánk. Mint külügyminiszter négy éven át egyik felelőse voltam a Nyugat feltartóztatási stratégiájának. Az elmúlt évtizedben ez a stratégia több fegyvert semmisített meg, mint az Öböl-háború. Felszámolta Irak nukleárisfegyver-programját, és megállította Szaddám közép- és nagy hatótávolságú rakétaprogramját. Irak katonai ereje ma kevesebb mint fele annak, ami a legutóbbi Öböl-háború idején volt. Paradox módon éppen azért lehet egyáltalán megfontolni az inváziót, mert Irak katonai ereje ilyen gyenge. A konfliktus egyes támogatói azt állítják, hogy Szaddám hadereje olyan gyenge, olyan demoralizált és olyan rosszul felszerelt, hogy a háború néhány nap alatt véget is fog érni. Nem lehet azonban egyidejűleg arra építeni a katonai stratégiánkat, hogy Szaddám gyenge, és ugyanakkor azzal az állítással igazolni a megelőző akciót, hogy fenyegetést jelent. Irak valószínűleg nem rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel a kifejezés hagyományos értelmében véve, azaz olyan működőképes eszközzel, amellyel támadást lehet intézni egy stratégiai célpontnak megválasztott város ellen. Valószínűleg rendelkezik még biológiai mérgekkel és harctéri vegyi eszközökkel, de azok 1980 óta a birtokában voltak, amikor az Egyesült Államok vállalatai Szaddámnak antrax hatóanyagokat adtak el, az akkori brit kormány pedig támogatta a vegyi és a hadianyag-termelést. Miért olyan sürgős most, hogy katonai akciót indítsunk annak a katonai kapacitásnak a lefegyverzésére, amely húsz éve ott van, és amelynek a felépítésében mi segédkeztünk? Miért szükséges háborúhoz folyamodni ezen a héten, amikor Szaddám fegyverkezési törekvéseit korlátozza az ENSZ-ellenőrök jelenléte? Alig néhány héttel ezelőtt Hans Blix azt mondta a Biztonsági Tanácsnak, hogy a hátralevő legfontosabb leszerelési feladatok néhány hónap alatt végrehajthatók. Hallottam olyan véleményt, miszerint Iraknak nem hónapjai, hanem tizenkét éve volt arra, hogy megvalósítsa a leszerelést, és hogy a türelmünk elfogyott. Izraelnek ugyanakkor már harminc éve volt arra, hogy végrehajtsa a 242-es számú határozatot a megszállt területek kiürítéséről. Izrael esetében azonban a végrehajtás megtagadása nem vált ki hasonló türelmetlenséget. Üdvözlöm a miniszterelnök úr erős személyes elkötelezettségét a közel-keleti béke iránt, de Nagy-Britannia pozitív szerepe a Közel-Keleten nem tudja orvosolni az igazságtalanság érzetét, amely az egész mozlim világot jellemzi amiatt, hogy egyfajta szabály érvényesítését látják az Egyesült Államok szövetségesei esetében és egy másfajta szabályét a többiek számára. Hitelképességünket sem javítja az a látszat, amely szerint washingtoni partnereink kevésbé érdekeltek a leszerelésben, mint az iraki rezsimváltásban. Ez ad magyarázatot arra, hogy a vizsgálatok előmenetelének bizonyítékai Washingtonban nem elégedettséget váltanak ki, hanem megrökönyödést; ez ugyanis gyengíti a háború melletti érvelést. A legutóbbi hetekben kénytelen voltam azon a feltevésen gondolkodni, hogy ha Floridában néhány csellengő szavazat a másik irányba billenti el a mérleget, és Al Gore-t választják elnökké, akkor most nem kellene brit csapatok kiküldésével foglalkoznunk. Minél hosszabb ideig szolgáltam itt, annál jobban tisztelem a brit emberek jó érzését és kollektív bölcsességét. Azt gondolom, Irak ügyében a britek körében uralkodó hangulat megalapozott. Nem vonják kétségbe, hogy Szaddám egy kegyetlen diktátor, de nincsenek meggyőződve arról, hogy egyértelmű és azonnali veszélyt jelent Nagy-Britannia számára. Azt akarják, hogy a vizsgálatok kapjanak esélyt, és gyanítják, hogy egy olyan amerikai kormány taszítja őket túl gyors ütemben a konfliktusba, amelynek ezen a téren különleges szempontjai vannak. Mindezek fölött pedig az zavarja őket, hogy Nagy-Britannia megint kockázatos helyzetbe kerül egy széles nemzetközi koalíciót nélkülöző katonai kaland miatt, amely sok hagyományos szövetségesünk ellenérzésébe ütközik. A jelenlegi válság kezdetétől fogva – mint a Ház elnöke – kitartottam amellett, hogy legyen jogunk szavazni arról, hogy Nagy-Britannia részt vállaljon-e ebben a háborúban. Időközben a kommentátorok kedvenc témája lett, hogy ez a Ház már nem foglal el központi szerepet a brit politikában. Semmi sem tudna erre jobb cáfolatot adni, mint az, ha a Ház megállítaná csapataink elkötelezését egy olyan háborúban, amely mögött sem nemzetközi megállapodás, sem hazai támogatás nem áll. Holnap este csatlakozni kívánok azokhoz, akik az azonnali katonai akció ellen szavaznak. Ebből az okból – és csakis ebből az okból – és nehéz szívvel mondok le a kormányban viselt tagságomról.” [Taps.]

 

2003. március 17.

(Fordította és a bevezetőt írta: Andor László)

A szerző az európai integrációval szembeni amerikai félelmek és az USA külpolitikájának kapcsolatát elemezve arra mutat rá, hogy az amerikai törekvések szinte minden szempontból zsákutcába jutottak. Európa viszont az egyetemes geopolitika nagy kérdőjeleként akár egy sokszínűbb világ kialakításának alternatíváját is jelentheti.

1945 óta az Egyesült Államok külpolitikájának elsődleges célja volt, hogy Nyugat-Európát geopolitikai, stratégiai forrásainak alárendelt, azokba szervesen integrált elemként kezelje. A II. világháború utáni időszakban ezt könnyen meg tudta valósítani, hiszen a háborúban kivérzett az európai gazdaság, s ugyanakkor az európai lakosság, de még inkább az európai politikai és gazdasági elit erősen tartott a kommunista befolyástól – amit a szovjet katonai hatalom, illetve a nyugat-európai kommunista pártokat alkotó tömegek súlya jelenített meg. Az Egyesült Államok az európai újjáépítést a Marshall-tervvel gazdaságilag, az Észak-atlanti Szervezet létrehozásával pedig katonailag segítette.

Az európai intézmények megszerveződése ezen körülmények közepette ment végbe. Az erőfeszítések először csak hat államra terjedtek ki – Franciaországra, Nyugat-Németországra, Olaszországra és a három Benelux államra –, és a gazdasági kapcsolatokra korlátozódtak. Ezzel egyidejűleg óvatos lépések történtek az európai katonai struktúrák megteremtése érdekében, amelyek nem jártak sikerrel. Ezeket a kísérleteket elsődlegesen az európai kereszténydemokrata pártok, illetve a szociáldemokraták támogatták. Ugyanakkor ezen országok kommunista pártjai határozottan elutasították e törekvéseket, mert a hidegháború részének tekintették. Az USA szempontjából az európai szervezetek kialakítása kívánatosnak tűnt, mivel ezek egyfelől erősítették az európai gazdaságokat (s ezáltal szélesebb piacot jelentettek az amerikai export és befektetések számára), másfelől pedig csillapították a német újrafegyverkezés és a németek NATO-tagsága miatti francia félelmeket.

Az 1960-as évekre azonban a fenti képlet két eleme is kezdett megváltozni az USA szempontjából. Először is, Nyugat-Európa túlságosan is megerősödött. Az Egyesült Államoknak egyre inkább gazdasági vetélytársa lett, vagyis a világgazdaságban veszélyes potenciális ellenféllé vált. Másfelől, Franciaországban ismét hatalomra került Charles de Gaulle, aki az európai szervezetek politikai autonómiáját szorgalmazta, azaz nem akarta, hogy Nyugat-Európa az USA geopolitikai-stratégiai szempontjainak alárendelt szerepet játsszon. S ettől kezdve az Egyesült Államoknak az európai egység iránt érzett lelkesedése feltűnően alábbhagyott. Ugyanakkor az USA politikailag nem volt abban a helyzetben, hogy megváltozott érzelmeinek nyíltan is hangot adjon. A helyzet tovább változott. A nyugat-európai kommunista pártok a választásokon egyre kevesebb sikerrel szerepeltek. Politikájuk pedig fokozatosan új irányt vett, amelyet akkoriban eurokommunizmusnak neveztek. Ennek egyik következménye volt az európai struktúrákhoz való viszonyuk megváltozása: ezeket óvatosan támogatni kezdték, de legalábbis megtűrték.

Ez volt az a korszak, amikor az Egyesült Államok elvesztette a vietnami háborút, ami az USA geopolitikai pozícióját jelentősen rontotta. Ez a politikai-katonai kudarc, amelyet tovább súlyosbított Nyugat-Európa és Japán komoly gazdasági versenytársként való fellépése, egyben megingatta az USA-nak a világrendszerben elért vitathatatlannak látszó hegemóniáját, s lassú hanyatlásnak indult. Mindez megkövetelte, hogy az Egyesült Államok külpolitikájában a korábbi egyszerű, leplezetlen dominanciát új stratégia váltsa fel. Ez Nixon hatalomra kerülésével kezdődött el; a Szovjetunióval megindult az enyhülés politikája, de ennél is fontosabb volt Nixon pekingi látogatása és a kínai–amerikai viszony megváltozása. Nixon kezdeményezte az általam “puha multilateralizmus”-nak nevezett politikát, amelyet aztán Reaganen át Clintonig, sőt George H. W. Bushig minden amerikai elnök követett.

Európával kapcsolatban pedig az lett a legdöntőbb amerikai szempont, hogy hogyan lehetne lelassítani az akkoriban egyre erősödő európai politikai autonómia folyamatát. Ennek érdekében az USA geopolitikai “együttműködést” (értsd, bizonyos mértékű politikai konzultációt) ajánlott fel Nyugat-Európának két fronton is – a Szovjetunióval szemben folytatódó hidegháború és az Észak–Dél közötti politikai-gazdasági küzdelem kérdésében. Ezt a kompromisszumot számtalan intézmény tekintette alapelvnek – többek között a Trilaterális Bizottság, a G–7-ek találkozói, a davosi Világgazdasági Fórum. A hidegháborús politikai program végül a helsinki egyezményben csúcsosodott ki. Az Észak–Dél problematika eredményezte a nukleáris fegyverzetcsökkentést, a washingtoni konszenzust (a neoliberalizmus javára a fejlesztési elvvel szemben), illetve a Világkereskedelmi Szervezet létrehozását.

Azt mondhatjuk, hogy az 1970-es, 1980-as évek kiigazított amerikai külpolitikája részleges sikert eredményezett. Bár tovább erősödött Európa politikai autonómiája – elég csak a német Ostpolitikra vagy a Szovjetuniót és Nyugat-Európát összekötő gázvezetékre utalni –, Európa nagyjában-egészében nem függetlenedett az amerikai geopolitikától. Különösen is hatékonyan tudta az Egyesült Államok elhárítani az önálló európai hadsereg létrehozására irányuló meg-megújuló követelést. A gyakorlatban – bár ezt nem mondta ki – az Egyesült Államok ellenszenvvel viseltetett az európai egységgel szemben.

Az USA politikája az Észak–Dél kérdésében még sikeresebbnek tűnt. A harmadik világ országai engedelmesen végrehajtották az IMF strukturális változásokat előíró politikáját, mi több, még Kelet-Európa szocialista országai is beálltak a sorba. A hatalomra jutott nemzeti felszabadító mozgalmakkal és a szocialista tömb kommunista rezsimjeivel szemben érzett tömeges kiábrándulás még a maradék ellenállásnak is élét vette, és a baloldalon világszerte morózus pesszimizmust szült. És persze a végső “győzelem” a Szovjetunió összeomlása volt.

Ám ez a “győzelem” cseppet sem szolgálta az USA külpolitikai érdekeit általában, de legkevésbé Nyugat-Európában. Hiszen ezzel érvényét vesztette az utolsó jelentős érv is amellett, miért kell Nyugat-Európának belenyugodnia abba, hogy az USA világszerte a geopolitikai “vezető szerepé”-ben tetszeleg. Szaddám Huszein megragadta az alkalmat, és nyíltan kesztyűt dobott az Egyesült Államoknak, amit semmiképp sem tehetett volna meg a korábbi hidegháborús korszakban. Az öbölháború épp a végső szakítás előtt egy pillanattal fegyverszünettel ért véget, amelyet – mint azt az elkövetkező évtized igazolta – az Egyesült Államok egyre kevésbé tudott elfogadni. Ugyanakkor Clinton továbbra is a “puha multilateralizmus” nixoni elvét követte a Balkánon, a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában, és a nyugat-európaiak még mindig vonakodtak nyíltan szakítani az Egyesült Államokkal a jelentősebb kérdésekben.

Időközben az USA – hogy Nyugat-Európa támogatását megőrizze – erőteljesen szorgalmazta az immár nem kommunista keleti és közép-európai államok csatlakozását az európai intézményekhez (és a NATO-hoz), mert úgy érezte, ezek az újonnan integrált államok készséggel megerősítik, illetve megszilárdítják az Egyesült Államokkal való európai kapcsolatokat, s ezáltal ellensúlyozni tudják majd a Nyugat-Európában felerősödött különválási törekvéseket.

S ekkor léptek színre George W. Bush és héjái. Szerintük a Nixontól Clintonig irányadó külpolitikai vonal túlságosan gyenge és alapvetően felelős az USA hanyatló világhatalmának kialakulásában. Különösen is lenézően viszonyultak az ENSZ szervezeteihez, és hangsúlyt fektettek arra, hogy az európai törekvések a politikai autonómiára korlátozódjanak. Úgy ítélték meg, hogy ennek eléréséhez a legjobb eszköz, ha hatalmukat egyoldalúan és katonailag kirívóan erőszakos módon érvényre juttatják. Kiszemelt célpontjuk, amit az 1990-es években mindvégig hangoztattak, Irak volt három ok miatt is: az öbölháború az USA-t “megalázó” helyzetbe hozta azzal, hogy Szaddám Huszein megőrizte hatalmát; Irak kitűnő lehetséges helyszín az USA közel-keleti bázisai számára; Irak katonailag könnyű célpont volt különösen azért, mert nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel.

A héják úgy vélték, hogy Irak lerohanása megmutathatja a világnak az USA kétségtelen katonai fölényét, s ennek révén háromféle hatást eredményez: megfélemlíti a nyugat-európaiakat (illetve a kelet-ázsiaiakat), és véget vet mindenféle politikai autonómiatörekvésnek. Egyúttal meghunyászkodásra késztet minden nukleáris hatalmat, és arra készteti őket, hogy a nukleáris fegyverek birtoklásának még a gondolatától is elriadjanak. Egyidejűleg megfélemlíti az összes közel-keleti államot, és ezzel arra kényszeríti őket, hogy minden öntudatos geopolitikai törekvésüket feladják, s ezzel egyidejűleg elfogadják az izraeli–palesztin konfliktus megoldásának Izrael és az USA által diktált feltételeit.

Ez a politika teljes csődöt eredményezett. A látszólag könnyű prédáról, Irakról kiderült, hogy nem is olyan könnyű ellenfél. Mára világossá vált, hogy az amerikai megszállás ellenállást keltett és egyre kiterjedtebb felkelést indított, aminek a legkisebb következménye az lesz, hogy olyan iraki kormány alakul meg, ami nem lesz egészen az USA ízlésének megfelelő, a legsúlyosabb következménye pedig az amerikai csapatok teljes kivonása lehet, amint azt már Vietnamban is láttuk. Európa kettészakításának terve – az ún. “régi Európa” és az “új Európa” szembeállítása – pedig csak időleges sikert eredményezett. De a spanyol választások ezt is megtörték, és Európa 1945 óta első ízben közel áll geopolitikai autonómiája megszerzéséhez. A nukleáris fegyverek elterjedésének folyamata nem lassult. Sőt inkább felgyorsult. A közel-keleti államok pedig (Líbia kivételével, bár ez a politika csak átmeneti) nemhogy közeledtek volna, hanem éppenséggel eltávolodtak az Egyesült Államoktól. Izrael és Palesztina viszonya totális zsákutcába jutott, míg aztán egyszer úgy robban majd, hogy nem lehet kordában tartani.

A héják szűk látókörű, macsópolitikája megbukott, és ennek a vonalnak a támogatottsága még az Egyesült Államokban, a konzervatív republikánusok körében is jelentősen meggyengült. Na de mi lehet ennek az alternatívája? Amit ehelyett a mérsékelt republikánusok, illetve a centrista demokraták John F. Kerryvel az élen kínálni tudnak, az a nixoni–clintoni évek “puha multilateralizmusához” való visszatérés. Kérdés, vajon működik-e még ez. Bizony, az igenlő válasz nagyon kétséges. Szinte egészen biztos, hogy a következő évtizedben a nukleáris fegyverkezés szirénhangjai minimum egy tucat államot elcsábítanak majd, és akkor nyolc helyett huszonöt nukleáris hatalommal kell számolnunk az eljövendő negyedszázadban. Ez viszont fékezi majd az USA katonai hatalmát. Szinte elképzelhetetlen viszont, hogy a közel-keleti fejlemények az amerikai politika által óhajtott irányban alakuljanak. Különösen érvényes ez az izraeli–palesztin viszonyra.

És mi vár Európára? Pillanatnyilag az egyetemes geopolitika nagy kérdőjele éppen Európa. Még a “atlanti politikának” leginkább elkötelezett európaiak is megriadtak az amerikai kormánytól, sőt egy “multilaterális” USA-tól is tartanak. Továbbra is kétséges, sikerül-e komoly európai alkotmányt kidolgozni – különösen azóta, hogy elég egyetlen társországban is elutasító népszavazási eredmény ahhoz, hogy bármely közös egyezményt megtorpedózzanak. Az európai baloldal még mindig nem heverte ki az 1945 utáni vereség okozta szkepszist az európai egységet illetően, és ezért nem is tud teljes szívvel részt venni az európai újjáépítésben. Leginkább az északi országokra és Francia­országra érvényes ez, de hasonlóan gondolkodó csoportok szinte mindenhol akadnak.

A sokszínűbb világ kialakításának első és elemi építőköve az erős, autonóm Európa. Olyan, független Európa, amely hajlandó dolgozni a világgazdaság alapvető átformálásáért, amivel végre kezdetét veheti Észak és Dél szakadatlan polarizálódásának visszafordítása, s ezzel a világban még jelentősebb változások indulhatnak meg. Mindkettő abszolút lehetséges. De egyik sem bizonyos.

 

(Fordította: Baráth Katalin)