Bár néhányan még mindig sikertörténetként utalnak Mexikóra, mind nagyobb az egyetértés abban, hogy a szabadkereskedelmi kísérlet – mely jóval a NAFTA 1994-es létrejötte előtt kezdődött – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A mexikói Cancúnban szeptember 10-e fullasztó délutánján Lee Kyung Hae, a koreai farmerek vezére felkapaszkodott arra a rendőrbarikádra, amely 10 000 tüntető farmert tartott vissza attól, hogy megzavarják a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) tárgyalásait. Felkapaszkodott, és kést szúrt saját szívébe. Tette a reményvesztett tüntetők számára katalizátornak bizonyult, komoran emlékeztetett arra, hogy a kereskedelem liberalizációja mekkora áldozatot követelt a világ legszegényebb farmereitől. Amikor négy nappal később a tárgyalások megszakadtak, világossá vált, hogy a szabadkereskedelem hajója csúnyán megfeneklett kapitányának képmutató mezőgazdasági politikájának zátonyán.

A tüntetéseken a mexikói farmerek alkották a többséget, és nem csupán azért, mert a találkozó saját földjükön folyt. Az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) szabadkereskedelmi modelljének tapasztalatai alapján volt mit mondaniuk. A liberalizáció a legsúlyosabban azokat a kukorica- és gabonatermelőket érintette, akik helyi vagy regionális piacokra termeltek, mivel az Egyesült Államokból jövő import elviselhetetlen szintre nyomta az árakat. De az exportágazat is megszenvedte az egyezményt, az ipari módszerekkel folyó paradicsomtermelésből származó többlettel szemben a kávé árának erős visszaesése áll – ami pedig Mexikó legfontosabb exportterménye, mind a foglalkoztatást, mind a kibocsátást tekintve.

Mexikó kisgazdái tavaly télen összegyűltek, hogy követeljék kormányuktól a NAFTA mezőgazdaságra vonatkozó rendelkezéseinek újratárgyalását, valamint új vidékpolitika kidolgozását. Eddig ugyan nem sikerült kiharcolniuk a szabadkereskedelem-párti Vicente Fox vezette kormányzattól a NAFTA felülvizsgálatát, tavaly tavasszal azonban sikerült új forrásokat szerezni a vidék fejlesztéséhez. Ígéretet is kaptak az egyezmény kistermelőket érintő hatásainak felméréséről és az ágazatot védő és támogató lépésekről. Meglátjuk, hogy a mozgalomnak sikerül-e elérnie, hogy Fox betartsa ígéreteit – a farmerek ellenállása a neoliberális modellel szemben változatlan.

A mexikói kukorica- és kávétermelő farmerek – az ország legnagyobb belföldi felhasználásra és exportra szánt terményei a 100 millió lakosból közvetlenül 20 milliót tartanak el – tapasztalatainak közelebbi vizsgálata jól mutatja a kereskedelem liberalizációjának veszélyeit. A farmerek válságra adott reakciói és javaslatai használható kiindulási pontot jelenthetnek egy olyan alternatív vidékfejlesztés kialakításához, amely tekintetbe veszi a kereskedelem korlátait, a belföldi élelmiszerforrások jelentőségét és a földművelő termelés értékét.

 

A szabadkereskedelem be nem váltott ígéretei

 

Néhányan ugyan még mindig sikertörténetként utalnak Mexikóra, ám egyre nagyobb az egyetértés abban, hogy a NAFTA 1994-es aláírása előtt megkezdődött szabadkereskedelmi kísérlet nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A kudarc még meglepőbb, ha arra gondolunk, hogy Mexikónak vitathatatlanul sikerült a világ egyik legvédettebb gazdaságát az egyik legnyitottabbá változtatni úgy, hogy még az átalakuláshoz szükséges tőkét is sikerült külföldről odacsábítani. 1985 óta, amikor a mexikói gyors liberalizáció elkezdődött, az export kétszeresére, a külföldi közvetlen tőkebefektetés (FDI) pedig háromszorosára nőtt. A szabadkereskedelem-pártiak ígéretei szerint, ha odafigyelnek az inflációra, Mexikónak már rég le kellett volna aratnia a liberalizáció jutalmát. Nem aratta le: a növekedés lassú, a munkahelyteremtés lomha, a bérek csökkentek, a szegénység növekedett, a környezet állapota leromlott.

Sok szempontból Mexikó megkapta azt, amit a NAFTA ígért: kereskedelmet és beruházásokat, ám ez nem vált sem a teljes mexikói lakosság, sem az ország törékeny környezetének javára. Az sem kétséges, hogy Mexikó vidéki területein volt a legnagyobb a hanyatlás.

A NAFTA 1994-ben lépett életbe, de a “neoliberális” kísérlet Mexikó 1982-es adósságválságát követően a ’80-as évek közepén kezdődött. Tíz év NAFTA és közel húsz év neoliberalizmus eredménye a Világbank és a mexikói kormányzat adatai szerint igen szerény. A gazdasági növekedés lassú volt. 1985 óta Mexikóban többször is előfordult, hogy az éves átlagos reálnövekedés mindössze 1%-ot tett ki, miközben 1960 és 1980 között ez az érték 3,4% volt.

Kevés az új munkahely, sokkal kevesebb, mint a munkavállalási korba érő fiatalok által teremtett kereslet. A gyáriparban, bár azon kevés ágazat közé tartozik, amely jelentős növekedést mutatott a NAFTA életbe lépése óta, elhanyagolható az új munkahelyek nettó száma. Az új állások pedig nem jó állások. A NAFTA alatt hivatalosan bejelentett új állásokban dolgozók közel felének nincsenek a mexikói törvények szerinti kötelező juttatásai (társadalombiztosítás, szabadság stb.). A gazdaságilag aktív népesség egyharmada dolgozik feketén.

A bérek csökkentek, a minimálbér reálértéke 1982 óta 60%-kal csökkent, a NAFTA kezdete óta 23%-kal. A bérek az összes ágazatban ezt a mintát követik. A szegénység viszont nőtt, Mexikó legelismertebb szegénységkutatói szerint a szegény háztartások száma közel 80%-kal növekedett, 1984 óta 59%-ról 80%-ra. A keresetek eloszlásának egyenlőtlensége is tovább növekedett, ezáltal Mexikó a nyugati félteke egyik legegyenlőtlenebb társadalma.

A vidék állapota válságos. A vidéken élő mexikóiak négyötöde szegénységben él, több mint felük pedig szélsőséges szegénységben. A kivándorlás továbbra is magas, noha az amerikai határellenőrzés megerősítése miatt megnövekedett a kockázat.

Az import meghaladja az exportot. Az export növekedésénél is nagyobb mértékű volt az import növekedése, aminek jó részét multinacionális vállalatok cégen belüli kereskedése teszi ki.

A környezet állapota romlik. Mexikói kormányzati becslések szerint 1985 és 1999 között a környezet eróziójának gazdasági költsége az éves GDP 10%-át teszi ki (azaz évi 36 milliárd USD-t). E költségek mellett eltörpül a csupán évi 9,4 milliárd dolláros gazdasági növekedés.

 

A NAFTA és a kukorica

 

A NAFTA-ról szóló tárgyalások idején a mexikói vezetők azt ígérték, hogy a megállapodás segít a vidék modernizációjában: az alacsony hozamú paraszti földeket termelékeny üzleti farmokká alakítva, ahol gyümölcsöket, zöldségeket és más az USA piacára szánt exportterményeket termelnének. Azokat a farmereket, akik nem tudtak modernizálni vagy exportálni, felszívta volna a növekvő, exportra termelő ipari és a szolgáltató szektor. A mexikói kultúra és gazdaság kukoricára való érzékenységére tekintettel – több mint 3 millió farmer termel kukoricát, ami a maquiladora (exportra termelő összeszerelő) ágazatban dolgozók háromszorosát teszi ki – a NAFTA a kukoricára vonatkozó vámok és szigorú importkvóták fokozatos megszüntetésére 15 évet adott. Ez a fokozatos “vámkvóta”-rendszer volt hivatott a fejlettebb és erősen szubvencionált amerikai termelők versenyére való fokozatos átmenet biztosítására.

A farmerek azonban egészen más valósággal szembesültek. Miután a mexikói kormány a tárgyalások során védelmet ígért a kukoricatermelők számára, valójában nyomban megkezdte kijátszásukat. Jóváhagyta a NAFTA-kvótákat meghaladó importot, s nem szedett be vámokat arra hivatkozva, hogy hiány van az alapvető gabonafélékből. Ez a döntés a mezőgazdasági-üzleti szféra növekvő hatalmát tükrözte Mexikóban, aminek érdeke az olcsóbb és alacsonyabb minőségű amerikai kukoricához való hozzáférés volt. Az állattenyésztők olcsó takarmányt akartak, az üdítőital-ágazat olcsó kukoricaalapú édesítőszert, a növekvő feldolgozott-élelmiszer ágazat csökkenteni akarta a liszt költségét.

Az eredmény a kukoricatermelők szabadkereskedelmi sokkterápiája volt. Az amerikai farmerekkel való versenyre való nehéz, hosszú távú felkészülés helyett alig 3 évvel a NAFTA-hoz való csatlakozás után a liberalizált kereskedelem megoldhatatlan problémáival találták szemben magukat. Az import kétszeresére nőtt, a kukorica ára pedig közel 50%-kal csökkent. Ugyanakkor a mexikói kormányzat belekezdett az ártámogatási rendszer leépítésébe, megfelelve a GATT Uruguayi Forduló Mezőgazdasági Megállapodásának (Uruguay Round Agreement on Agriculture – URAA). Noha a CONASUPO-t, a kínálatot és árakat irányító legfőbb gazdasági ügynökséget nem számolták fel 1998-ig, a legtöbb termény ártámogatása 1989-ben mégis megszűnt. A kukorica és a bab mérsékelt támogatása a kilencvenes évek közepéig tartott. A peso válságát és a bankszektor kisegítését követő fiskális nyomás miatt a kormányzat csökkentette a vidéktámogatásokat és a modernizációs programokat is.

A kukorica- és más gabonatermelők erre reagálva mindenképp talpon akartak maradni. Szervezetük, az ANEC (Üzleti Vállalkozások Nemzeti Szervezete) 180 000, legfeljebb 25 holdas birtokkal rendelkező termelőt tömörít, akik terményeiket helyi vagy regionális piacokon értékesítik. Az ANEC elhagyott állami raktárakat vásárolt, saját marketing-infrastruktúrát alakított ki, elősegítette a regionális kereskedelmet és támogatta a fenntartható mezőgazdasági módszereket. Becslések szerint tagjai 10-12%-kal magasabb bevételre tudnak szert tenni, mint amit a szabadkereskedelem lehetővé tett volna.

– Nem fogadjuk el, és nem fogjuk elfogadni, hogy feleslegesek vagyunk, hogy nem vagyunk produktívak és versenyképesek, hogy terhére vagyunk az országnak – mondta egy ANEC-vezető a társaság 2000-ben tartott közgyűlésén. – Ma is termelékenyek vagyunk, és még termelékenyebbek lehetünk a jövőben – de csak akkor, ha a kis- és középparaszti termelők szerepét újraértékeljük. A kisparasztok eredményeinek újraértékelésében az ANEC által elért eredmények ellenére az importáradat még mindig sok termelő megfojtásával fenyeget – a termelői árak nem érik el a termelés költségeinek értékét sem.

 

Az érdeklődés és a befektetés hiánya

 

A farmválság forrása nem egyszerűen az import vagy akár az Egyesült Államok ipari mezőgazdasága és a mexikói hagyományos földművelés közötti egyenlőtlenség. A kukoricamezőkön a különbség szembeötlő – az USA közel négyszer akkora területen több mint háromszor akkora hozamokkal a mexikói termelés tizenegyszeresét termeli. Az amerikai kukorica, amire holdanként legalább háromszor annyi szubvenció jut, mint Mexikóban, nem egészen feleannyiba kerül, mint a hagyományos termelők kukoricája. Emiatt követelték a földművesek a kukorica kihagyását a NAFTA-ból, amit a kormányzat később a 15 éves vámkvótára enyhített, valamint arra a homályos amerikai ígéretre, hogy ott is csökken a mezőgazdasági szubvenció.

A válság központjában azonban a mezőgazdasági árak hosszú távú strukturális csökkenése áll. A Világbank szerint az olajon kívül minden áru reálára átlagosan 50%-ot esett 1980 óta, ez száz éve a legalacsonyabb ár. A globális túltermelést elősegítette a mezőgazdaság gépesítése és a neoliberális imamalom: export, export, export. Számos fejlődő ország számára a Világbank és az IMF iránymutatásai növelték a függőséget néhány árucikktől, ami a Latin-Amerikára a hatvanas-hetvenes években jellemző diverzifikáló stratégiától való elforduláshoz vezetett. A függőség pedig különösen sebezhetővé teszi ezeket az országokat, amikor az árak hirtelen esni kezdenek.

A kistermelők pedig még kiszolgáltatottabbak, ha saját kormányuk elfordul tőlük. Neoliberális eszményeihez és az URAA-ban vállaltakhoz híven a mexikói kormányzat megszüntette a legtöbb olyan ügynökségét, amely a mezőgazdasági termények vételéért és eladásáért volt felelős, hitelt és szakmai segítséget nyújtott, az ártámogatásokat és a szubvenciókat intézte. A költségvetésből a mezőgazdaságra fordított hányad felére csökkent – a kiadásoknak mindössze 4,6%-ára rúg. A farmszubvenciók reálértelemben 56%-ot estek. A mexikói mezőgazdaság országos befektetésekkel való modernizációja a szabadkereskedelem okán ígéret maradt. A NAFTA előtti évek öntözési programja elhalt, az öntözésbe bevont terület az 1991-es 100 000 holdas szintről a NAFTA óta eltelt idő átlagát tekintve évi 17 000 holdra esett vissza. A kormányzati és a magán hitelkihelyezés vidékre 1994 után 75%-kal csökkent, a vidéki csődök pedig a korábbi szint hatszorosára nőttek.

A külföldi befektetés mint a szabadkereskedelem minden fejlődési betegségre előírt csodaszere nem bizonyult lázcsillapítónak. A Mexikóba érkező 128 millió dolláros külföldi direkt tőkebefektetés jelentéktelen 0,2%-a áramlott a mezőgazdaságba 1994 és 2002 között. 94%-át ennek is mindössze három tevékenység tette ki – a sertéstenyésztés, a zöldség-gyümölcs és a virágok –, és közel 90%-a abban a két mexikói államban kötött ki, amelyekben a mezőgazdaság eddig is a legmodernebb volt.

A kormányzat által megrendelt tanulmány szerint a befektetések szintje a mezőgazdasági GDP arányában az 1980-as egészséges 11%-os szintről 1985-re 6%-ra csökkent, majd 3%-ra esett közvetlenül a NAFTA aláírása előtt. A NAFTA érvénybe lépése óta pedig 2% alatt maradt. Amennyiben a mexikói mezőgazdaság modernizálása volt a cél, a liberalizációs projekt egyértelmű kudarc.

 

Exportban a nyereség?

 

A szabadkereskedelem világában szinte természetes, hogy ha nem veszel részt a kereskedésben, akkor a probléma része vagy. A NAFTA-t védők azt mondhatnák, hogy Mexikó nem elég hatékony gabonatermelői egyszerűen versenyképtelenek a torzulásoktól mentes piacon. Mivel a komparatív előny hideg logikája szétválasztja az értékes búzát (esetünkben kukoricát) a versenyképtelen pelyvától, a termelőknek nagyobb termelékenységgel kecsegtető munkát kell találniuk maguknak vagy a földjüknek. A hatékonyság javulásának esélyei alacsonyak a befektetések és hitelek hiányától szenvedő rossz minőségű földeken, így azoknak a termelőknek, akik a mezőgazdaságban akartak maradni, mást kellett termeszteni és exportálni.

Mexikó göröngyös fennsíkjainak kistermelői számára a kávé jó megoldásnak tűnhetett. Eddig is az ország legnagyobb mennyiségben exportált terménye, mindjárt az olaj után. A NAFTA előtt Mexikó a világ negyedik legnagyobb kávétermelő országa volt, az árnyékban növesztett arabicát magasra értékelték a világpiacon. Ráadásul nem kellett tartani amerikai versenytársaktól.

Ennyit a gazdaságelméletről. Mexikó kávétermelői saját szabadkereskedelmi rémálmukat élik meg, aminek nem sok köze van a NAFTA-hoz. 1989-ben az amerikai és a mexikói kormány kilépett a Nemzetközi Kávéegyezményből (ICA), ami a kínálatot szabályozta úgy, hogy az árakat viszonylag stabil és fenntartható szinten tartotta. A megcélzott árintervallum 1,20 és 1,40 dollár között volt fontonként. Az ilyen “piactorzító” tervezeteket ellenezte az OECD (Organization of Economic Coope­ration and Development – Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezete) és a GATT Mezőgazdasági Egyezménye (General Agree­ment on Tariffs and Trade – Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény), a WTO elődje.

Az eredmény kiszámítható pusztítást jelentett a kávé kistermelőinek. Az árak a termelés költségei alá zuhantak (ami körülbelül fontonként 0,60 dollárt jelent Mexikóban), amint a raktárakban felhalmozott kávé elöntötte a piacot, és a termelő országok közti szabadverseny letörte az árakat. Az alacsony árak öt éves időszaka (1989–1994) ideiglenesen véget ért, amikor a Brazíliában – a világ legnagyobb kávétermelő országában – pusztító fagyok 1994-ben és 1997-ben sok kávécserjét pusztítottak el. Mikor azonban Brazília új, magas termékenységű kávéültetvényei visszatértek a piacra, az árak esni kezdtek.

A piacot még inkább túltelítette Vietnam belépése. Vietnam 1990-ben gyakorlatilag nem termelt kávét, 2000-re a második legnagyobb kávétermelővé vált. A Világbank és más fejlesztési ügynökségek kölcsönökkel és más ösztönzőkkel támogatták a vietnami kávétermelést. 2000-re a nyomott árak azonban már az alacsony költséggel termelő vietnamiaknak is alig biztosítottak megélhetést. 2002-re már a legolcsóbb termelők sem voltak képesek fedezni a termelési költségeiket.

A mexikói kávétermelőket különösen érzékenyen érintette az áresés. A világ egyik legjobb kávéját termesztették, de sok versenytársuknál magasabb költséggel. Az ágazatot az árnyas hegyoldali telkeken termelő kisbirtokosok dominálják, termelékenységük alacsonyabb a brazil ökológiailag káros, de magas termelékenységű ültetvényekhez képest. A mexikói kormány pedig neoliberális támadással növelte a szabadkereskedelmi veszteségeket: megszüntette az INMECAFE-t, a mexikói kávéintézetet, ami propagálta és támogatta a 285 ezer termelőtől származó mexikói kávét.

Mexikó egyik legszegényebb kávétermelő államában az Oaxaca Kávétermelői (CEPCO), ami kilenc őslakos csoporthoz tartozó közel 30 000 kistermelőt magában foglaló csoport, a válságra egy sor független kezdeményezéssel reagált, amiknek a célja a “termelők termelési folyamatának megfelelővé tétele” volt. A tagok létrehozták saját hitelszövetkezetüket, mobilizálták a női farmereket, méltányos kereskedelmi (fair-trade) mozgalmuk támogatta kollektívájukban a közvetlen eladásokat az értékesítők és fogyasztók számára. A CEPCO-kampányok arra biztatták a termelőket, hogy hitelesen organikus kávét termesszenek, amivel érzékelhetően magasabb árat érhetett el a szervezethez tartozó 8000 család.

A nemzetközi piaci árak most 0,50 dollár körül mozognak (a termelők pedig általában ennél is jóval kevesebbet kapnak). Az organikus és méltányos-kereskedelmi kávé 1,41 dollárt hoz a termelőknek, ami hatalmas árprémiumot jelent. Viszont ha a méltányos kereskedelmi és organikus piacok növekednek is, még mindig csak 3%át teszik ki a piacnak. A méltányos kereskedelem leglelkesebb támogatói is beismerik azonban, hogy a különleges részpiacok nem lesznek képesek megoldani a nemzetközi túltermelési problémát, ami jóval több termelőt érint, mint amennyit a méltányos kereskedelem vásárlói valaha is fenn tudnának tartani.

A CEPCO organikus termelőitől eltekintve a legtöbb mexikói kávétermelő nehéz helyzetben van. Még a jó minőségű arabicababokért is alacsony árakat fizetnek a nemzetközi vásárlók. A mexikói nemzeti kávétermelő egyesület az elmúlt 3 év alatt a kávétermelés 40%-os csökkenéséről számolt be, az export 55%-kal alacsonyabb, a kávéeladásokból származó bevételek pedig 70%-ot estek. Sok termelő hagyja, hogy a bab a cserjén rohadjon meg, mivel gazdasági szempontból nincs értelme betakarítani. Világosan látszik, hogy ha valaha lesz megoldás a kávétermelők lesújtó helyzetére, amit a szabadkereskedelem okozott, az a szabadkereskedelmi elvek elvetéséből fog következni. Kávétermelő szervezetek nemzetközi egyesülete már kérte a kínálat irányításának visszaállítását és nemzetközi segítséget a legalacsonyabb minőségű kávé piacról való eltávolításához.

 

Mozgósítás a változásra

 

A CEPCO és az ANEC erőfeszítései nem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy visszafordítsák a szabályozatlan globalizáció nyomasztó hatásait, azt, hogy a mexikói kormányzat magára hagyta a kistermelőket. Ez az oka annak, hogy a kávé- és kukoricatermelők csatlakoztak más mezőgazdasági termelők csoportjaihoz, s olyan irányelveket és kereskedelmi megállapodásokat követelnek, amelyek figyelembe veszik és értékelik a kistermelés társadalmi, gazdasági és környezeti hatásait. Követeléseik aligha mondhatók radikálisnak, ami azonban belőlük következik, az bomlasztóan hat a neoliberális modellre. A termelők mozgalma a következőket követeli:

• moratóriumot a NAFTA mezőgazdasági rendelkezéseire, esetleg azok újratárgyalását;
• tűzoltó és hosszú távú mezőgazdasági fejlesztési programokat;
• életképes vidéki hitelintézeteket, amelyek elégséges hitelt kínálnak megfizethető áron;
• kormányzati beruházásokat a vidéki infrastruktúrába és közösségekbe;
• az őslakos közösségek jogainak elismerését.

A 2003 áprilisában elért megegyezés a Fox-kormányzattal egy hosszú háború fontos csatája volt. Hosszú távon a termelők mozgalmai a sokoldalú kormányzati fejlesztési stratégiához való visszatérést követelik, amelyben a kereskedelem és a külföldi befektetés csupán két gazdasági eszköz egy cél érdekében. Nem pedig maga a cél.

Ha a Cancúnban tartott WTO-találkozó jelez valamit, akkor azt, hogy a termelők továbbra is tüskeként állnak majd a könyörtelen liberalizáció testében. Egy nemzetközi mezőgazdasági termelő szövetség, a 100 millónál is több tagot tömörítő Via Campesina, felvetette az ügyet Cancúnban. A mezőgazdaság WTO-ból való eltávolítását követelték, mivel – érvelésük szerint – a mezőgazdasági termékek többek puszta árunál, a vidéki közösségek pedig többek egyszerű munkásoknál. Az “élelmiszer-szuverenitás” új koncepcióját adták elő, miszerint minden országnak joga van szabadon eldönteni, hogy milyen módon látja el lakosságának élelmiszer-szükségleteit – függetlenül a WTO-szabályok kötöttségeitől.

A javasolt Amerikai Szabadkereskedelmi Területről (Free Trade Area of the Americas) szóló tárgyalások kapcsán további összetűzésekre van kilátás. A jelenlegi tervezetek jelentős mezőgazdasági liberalizációt is magukban foglalnak – ami megfelel annak az amerikai ígéretnek, hogy az Amerikai Szabadkereskedelmi Terület lesz a “nyugati félteke NAFTA-ja”. Mielőtt bármit is aláírnának, Latin-Amerika és a Karib-térség népei jól tennék, ha odafigyelnének a mexikói termelők harcára és mondanivalójára.

 

(Fordította: Breuer András)

 

Irodalom

 

Timothy A. Wise, Hilda Salazar and Laura Carlsen: Confronting Globalization: Economic Integration and Popular Resistance in Mexico, Kumarian Press, 2003

Timothy A. Wise: “NAFTA’s Untold Stories: Mexico’s Grassroots Responses to Economic Integration”, Interhemispheric Resource Center, 2003. június 10.

Charis Gresser and Sophia Tickell: “Mugged: Poverty in Your Coffee Cup”, (Oxfam Int’l, 2002

Alejandro Nadal: “The Environmental and Social Impacts of Economic Libera­lization on Corn Production in Mexico”, Oxfam GB és WWF International, 2000. szeptember

Az egy évtizede kezdődött zapatista felkelés egyszerre helyi mozgalom és a globalizáció egyfajta szellemi és gyakorlati alternatívája. A zapatisták folyamatosan keresik azokat az elméleti és gyakorlati megoldásokat, amelyek elősegítik a mozgalom helyi megerősödését. Ez egyúttal szimbolikus támaszt jelent más alternatív mozgalmak számára is.

“Durito szerint: »Az élet olyan, mint egy alma.« Azt is mondja, hogy van, aki zölden, s olyan is, aki éretten vagy éppen rothadtan eszi. Némelyek azt is eldönthetik, hogy az almát milyen alakjában fogyasztják: püré (ezt Durito ki nem állhatja), lé, esetleg szósz formájában, szeletekben kekszek közé téve, vagy amit a gasztronómia éppen diktál. Az indián falvakban kénytelenek rothadt almát enni, a fiataloknak pedig az éretlen zöldeket adják – hadd emésszék. A gyerekeknek tartogatják a legszebbeket, ámbár lehet, hogy ezek meg férgesek vagy a hazugság mérgével fertőzöttek. Elvben a nők is kaphatnak szép almát, ám végül mi jut nekik? Narancs – abból is csupán egyetlen gerezd.

A zapatista, ha almát lát, hajnalban kimegy érte, hogy leszakítsa a fáról, s egy jól célzott csapással kettészeli. Durito szerint a zapatista nem eszik almát anélkül, hogy ne győződne meg róla, zöld, érett vagy rothadt-e. Felnyitja a magházat, óvatosan kiszedi belőle a magokat, felszánt egy darabka földet, s elveti. Könnyeivel és vérével öntözi, figyeli a csemeték növekedését. A fa virágzását és gyümölcseit azonban már nem fogja látni. A magot azért ülteti el, hogy egy napon, amikor ő már nem lesz, valaki egy hajnalon leszakíthasson egy almát a fáról, s szabadon eldönthesse: püré (amit Durito utál), szósz vagy lé alakjában kívánja elfogyasztani.

Ez a zapatisták dilemmája: elvetni a magot, őrködni növekedése felett, míg a többiek azért harcolnak, hogy szabadon eldönthessék, milyen formában szeretnék megenni a leszakított almát. Lám, ez a különbség a zapatisták és az emberek többsége között. Míg mindenki más csupán az almát látja, a zapatista a magot is észreveszi benne, s rögtön az jár a fejében, hogy felszántsa a földet, elvesse, s gondozza a hajtást.

Ettől függetlenül azonban mi, zapatisták is olyanok vagyunk, mint bármely emberfia – mondja Durito –, és kikacsint pilótasapkája alól.”

(Marcos alparancsnok a zapatistákról és az almáról – Varga Csilla fordítása)

 

 

“Harcolunk a munkáért, a földért, a fedélért, a táplálékért, az egészségért, a tanulásért, a függetlenségért, a szabadságért, a demokráciáért, az igazságért és a békéért. Nem szüntetjük be a harcot mindaddig, amíg elégtételt nem kapunk, és létre nem hozzuk országunk szabad és demokratikus kormányát.¹ ” A lacandonei őserdő 1994. január 1-jén Délnyugat-Mexikóban közzétett első kiáltványa egyértelműen fogalmaz. A mondandó határozott és világos megfogalmazása kifejezi az aláíró szervezet, a Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) karakterét. Néhány ezer maja indiánból álló, puskákkal hiányosan felszerelt “hadseregről” van szó, amelynek harcosai arcukat gyakran sállal vagy símaszkkal takarják el; ők kaparintották meg Chiapas állam négy fontos települését azon a napon, amikor életbe lépett az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) Mexikó, az Egyesült Államok és Kanada között.

A hatalmon lévők elképedése a lázadók elszántságával vetekedett. Lehet, hogy a meglepődés csupán színlelt volt, a felkelők vakmerősége azonban valóban öngyilkos jellegűnek tűnt. Bárhogyan is történt, a felkelés híre bejárta a világot, s a “mexikói csoda” elfeledettjeinek szokatlan rebelliója egy csapásra élénk nemzetközi visszhangot váltott ki. Amikor azután katonai erővel visszaszorították őket, hátországuk mélyére, saját falvaikba húzódtak vissza. Mexikóvárosban tömegtüntetésen követelték az ellenségeskedések befejezését, és január 12-én Carlos Salinas de Gertari elnök egyoldalúan tűzszünetet hirdetett ki. Ezt követően kimerítő tárgyalások kezdődtek a szövetségi kormány és az EZLN között.

 

“Negyedóra alatt” megoldható konfliktus?

 

1996. február 16-án a két fél végül aláírta a mai napig egyetlen megállapodást, amelyet San Andrés-i egyezménynek neveznek. Ez a “bennszülött jogokról és kultúráról” szól, s a résztvevők, valamint a kérdésben járatos “külső” tanácsadók és szakértők széles körének szellemi hozzájárulásán alapul, akiket a zapatista küldöttek hívtak meg a tárgyalásokra. Más témakörök – “Demokrácia és igazságosság”, “Fejlődés és jólét” – megvitatását is előirányozták, ám a zapatista lázadók ugyanazon év szeptemberében úgy döntöttek, “felfüggesztik” a párbeszédet. Ennek oka lényegében az volt, hogy a kormány szándékosan halogatta az aláírt megegyezés hatályba léptetését, s katonai zaklatások érték a zapatistákat támogató falvakat és tanyákat…

Hét évvel később – napjainkra – a mexikói politikai színtér némi demokratizálódása ellenére a helyzet alapvetően mit sem változott. Igaz, hogy több mint hetvenévi kormányzás után, 2000 decemberében az Intézményes Forradalmi Pártot (PRI) az állam élén a Nemzeti Cselekvés Pártja (PAN) váltotta fel, s kétségtelen, hogy az újonnan megválasztott elnök, Vicente Fox azzal kérkedett, hogy hatalmában áll “negyedóra alatt” megoldani a chiapasi konfliktust. S végül az is tény, hogy a “zapatisták mexikói menetelésével” (2001. március)² egy időben végül megszavaztak egy alkotmányreformot, amely a San Andrés-i egyezmény folytatását ígérte. Ám mivel a reform eltorzította az 1996-ban az Egyetértés és Rendteremtés Parlamenti Bizottsága (COCOPA) által megszerkesztett szöveget, a lázadók, a mexikói bennszülött mozgalmak és a megfigyelők többsége a realitás újabb semmibevételének tekintette, hogy a tervezet – Gilberto Lopez y Rivas, a COCOPA korábbi elnökének elemzése szerint – “megtagadja az őslakos népektől a jogi személyiséget”. A konfliktus megoldása tapodtat sem haladt előre. A továbbra is felfegyverzett EZLN változatlanul a chiapasi végeken sáncolja el magát.

A zapatizmus mindazonáltal nem korlátozódik a szövetségi kormánnyal való huzakodásra s a megfeneklett tárgyalásokkal kapcsolatos viszontagságokra. Tízesztendős közéleti ténykedése mély nyomot hagyott az emberekben – Mexikó határain messze túl is.

Tettei és állásfoglalásai, de belső fejlődése, a külvilággal folytatott párbeszéde s a változó körülményekhez való alkalmazkodása alapján is mindenki elismeri a mozgalom eredetiségét. A guerrillerók – akiknek közvélemény-formáló hatása fordítottan arányos haditetteikkel – mint a fennálló rend ellenzői nyíltan vállalják mozgalmuk történeti – bennszülött, marxista–guevarista vagy éppen keresztény – gyökereit, ugyanakkor nem elégszenek meg ezzel az örökséggel.

E latin-amerikai fegyveres mozgalom a szükségből kovácsol erényt, azaz nem tör a hatalom meghódítására; sőt azt szeretné, ha a lehető leghamarabb eltűnhetne, minthogy önmagát “abszurditásnak” tekinti. Meglehetősen zavarba ejtő jelenség. Bennszülött felkelés, amely harsány sajtóközleményekkel, kiáltványokkal, szimbolikus akciókkal és békés happeningekkel harcol igazáért. Szóvivőjük a művelt és ironikus Marcos “subcomandante”, akinek bon mot-jai a világhálón terjednek, s aki vitapartnereit rendre elbizonytalanítja. Maja indián hadsereg, “a globalizációval szembeni első szimbolikus mozgalom³”, amely törvényes jogokat követel, Mexikó demokratizálására és a neoliberalizmussal szembeni harcra bátorít. Poszthidegháborús jacquerie, amely eléggé identikus ahhoz, hogy ne híguljon fel, s kellően univerzalisztikus, hogy ne váljék köldöknézővé. Egy olyan regionális társadalmi mozgalom, amely egyszerre indián, mexikói és humanista – anélkül, hogy összetevői szembekerülnének egymással –, s amely kozmopolitizmusát meggyökerezéssel, a területhez kötődését pedig öniróniával oldja. Tagjai demokrata forradalmárok, akik a “civil társadalmat” a politikai kezdeményezés átvételére buzdítják. A felkelés “definiálatlanságáról” beszélnek, amikor mozgalmuk meghatározását követelik tőlük, kételyeiket pedig igazságnak csomagolva tálalják. A globalizációkritika egyik kis, úttörő csoportja ez, amely 1996 óta a világot az “első intergalaktikus találkozóra” hívja “az emberi(es)ségért, a neoliberalizmussal szemben”… A zapatista lázadók még a tekintélyrombolásban is rendhagyók.

A legutóbbi zapatista kezdeményezés az öt Caracol (csiga, spirál⁴ ) létrehozása volt Chiapas lázadó régióiban, 2003 augusztusában, a korábbi Aguascalienték helyett és helyén (La Garrucha, Morelia, Oventic, La Realidad és Roberto Barrios). 1994 óta az ellenállásnak és a párbeszédnek e térségei jelentették a “civil társadalommal” való érintkezés kereteit. A zapatista autonómia megszilárdításában most újabb lépést jelent, hogy a Caracolok tervbe vették a “San Andrés-i egyezmény de facto életbe léptetését a felkelők által ellenőrzött területeken”. A magukat önhatalmúlag “autonóm zapatistának” hirdető több mint harminc közösség 1994 decembere óta helyi kormányzattal – öt “jól kormányzó tanáccsal” – rendelkezik, amelyek feladata az oktatás, az egészségügy, az igazságszolgáltatás és a fejlesztés kérdéseire terjed ki.

 

A mitikus identitások elvetése

 

Az új keletű intézkedés, amelynek értelmében az EZLN és parancsnokainak szerepe ezentúl szigorúan katonai kérdésekre korlátozódik, szintén kettős – egymással összefüggő – célkitűzést takar: határozottabban kézben tartani a zapatista közösségek külső kapcsolatait mind külföldi partnereikkel (a nem kormányzati szervezetekkel, a nemzetközi szolidaritással), mind pedig a nem zapatista őslakosokkal…

A Caracolok stratégiája összhangban van a mozgalom egyedülálló jellegével, amilyenné – a halogatások és csalódások ellenére – az eltelt évek során vált. E stratégia abban bízik, hogy a chiapasi mozgósítás, amely egy autonóm paraszti és bennszülött társadalmi mozgalom méhében bontakozik ki, immár visszafordíthatatlan. A felkelés első napjaitól kezdve – lehetőségeihez képest – arra törekszik, hogy katonai zapatizmusból előbb-utóbb szociális, civil, nyitott és plurális zapatizmussá váljék. Bár a felkelők számára továbbra is a szociális igazságosság a legfontosabb cél, ennek elérése szükségképpen a hatalom felelősségén (mandar obedeciendo: engedelmeskedve parancsolni), a demokrácia újraértékelésén, valamint – szuverén és soknemzetiségű államok kebelében – autonóm, multikulturális térségek létrehozásán kell alapuljon.

E fontos vonás a zapatistákat – csakúgy, mint a földrész többi indián forradalmát – megkülönbözteti egyrészt a korábbi latin-amerikai forradalmároktól – akik kevesebbet törődtek azzal, hogy figyelmet fordítsanak a sokszínűség tiszteletben tartására és az egyenlőség fontosságára –, másrészt napjaink más önazonosság-kereső, szeparatista, görcsösen önmagukba forduló – gyakorta erőszakba vagy homogén, mitikus identitásokba menekülő – mozgalmaitól is.

Chiapason ugyanakkor nyomot hagyott a priista [a PRI-hez tartozó – a ford.] Ernesto Zedillo elnök kormánya (1994–2000) által folytatott felmorzsoló háború. A félkatonai egységek akciói és az “ingadozó” falvaknak biztosított juttatások a közösségek közötti és a közösségeken belüli konfliktusok kiéleződéséhez vezettek. Természetesen nehéz felbecsülni ezek valódi hatását a zapatistákat támogatók eltökéltségére, de a kimerültség jelei kétségtelenül tetten érhetők a lakosság körében, amelynek életkörülményei 1994 óta jelentős mértékben romlottak.

A Caracolokkal kapcsolatos kezdeményezés helyre akarja hozni, amit a felkelés egyes vezetőinek a többi őslakos szervezettel szembeni purista rendíthetetlensége elronthatott. Döntő fontosságú, hogy a szövetségi hatóságok milyen magatartást alakítanak ki a hatalom e párhuzamos struktúráival kapcsolatban. Ez – a nyilatkozatok alapján – jelenleg békülékeny vagy habozó; a térségben azonban változatlanul katonákat látni. Ám egy másik irányzat is kezd fontossá válni, amely a köztulajdon privatizációján keresztül az őslakosság és az állam közti feszültséget az őslakosok és a transznacionális vállalatok konfliktusává kívánja változtatni. A középpontban Chiapas természeti kincsei állnak.⁵

Országos szinten a közvélemény váltakozó rokonszenve az “arcnélküliek szava” iránt – ami egyfajta erkölcsi tekintéllyé alakult át – kétségtelenül ütőkártyát jelent a felkelés számára: ha bárki komolyan pályázik a szövetségi elnöki mandátumra, ajánlatos, ha nem fordul vele szembe. A felkelők demokratikus radikalizmusa azonban inkább csak vonz, mintsem elkötelez. Szociális, pártpolitikai vagy szervezeti megfogalmazásuk rendre kudarcot vallott, amikor az országos politika szintjére próbálták emelni. Marcos parancsnokhelyettes magatartásának – aki a körülményekhez alkalmazkodva osztogat jó és rossz pontokat – ebben nemigen van szerepe. Valószínű, hogy a döntő nehézség inkább abban rejlik, hogy a neoliberális globalizáció egyik kulcsszerepet betöltő országának közszférájába egy olyan elképzelést kellene beilleszteni, amely a politikai kultúra megújítását követeli, aminek kontúrjait ugyanakkor szándékosan megrajzolatlanul hagyja. Közben pedig a “Chiapas-kérdés” kikerült a prioritást élvező országos ügyek közül.

Nemzetközi szinten a zapatizmus sikere alapvetően azon múlik, hogy – egyrészt – mit tesznek vele az európai és észak-amerikai megfigyelők, illetve a “zapatizánsok”, másrészt azon, hogy milyen a fogadtatása szóvivőjük, Marcos alkalmi “kirohanásainak”. Ami az előbbieket illeti, a Szociális Világfórumok alterglobalizációs dinamikája valamelyest megkérdőjelezte Chiapas rendeltetését. A subcomandante tehetségéhez viszont, meghatározó súlyához a zapatizmus politikai meghatározásában/határozatlanságában s következésképp változatlanul élénk nemzetközi visszhangjában játszott szerepéhez továbbra sem férhet kétség. Ám ha eleinte mindenki könnyen megtalálta kedvelt ízeit a zapatista koktélban, a figyelem immár arra irányul, hogy mi az, ami elronthatja, kiforgathatja eredeti mivoltából. Magyarán: a zapatizmusról folytatott harcos, elméleti viták az alterglobalizációs mozgalmakat gyötrő dilemmákat juttatják eszünkbe: miféle plurális identitásra s milyen szervezeti stratégiára lenne szükség – milyen elérendő politikai eredmény érdekében?

 

Újfajta kritikai gondolkodás

 

Bármi történjék is az elkövetkezendő hónapokban, a zapatizmus tízesztendős hozadéka Latin-Amerika jelenében és a kontinens társadalmi harcainak dinamikájában – tekintélyes.

Az álarcot viselő felkelők – Chiapas és Mexikó demokratizálásának katalizátorai, a PRI bukásának előidézői, egy bennszülött-nemzeti, sőt latin-amerikai szintű, határozott, tömeges és demokratikus mozgalom motorjai, egy új, a különbözőségeket tiszteletben tartó univerzalizmus kezdeményezői – “felszólítanak, hogy haladjuk meg a nyugati modernitás által kibékíthetetlennek tartott ellentéteket⁶”: az egyenlőség és a másság közti feszültséget, az egyéni és a közös érdek kölcsönös kizárását… A zapatizmus “az »éneklő holnapok« és a posztmodern kiábrándulás, az identikus türelmetlenség és a kultúrák felbomlása között” “új kritikai gondolkodás meghonosításában”⁷ kíván részt venni.

Tíz évvel az igazságtalanság és a szegénység elleni látványos, 1994. január 1-jei felkelés után a lázadók érdemeinek világméretű elismerése a felkelés méltóságát erősíti, amiből maga is táplálkozik.

 

(Fordította: Lóránt Zsuzsa)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Ya basta! Les insurgés zapatistes racontent un an de révolte, Dagorno, Párizs, 1994.

² Lásd Jacques Blanc, Joani Hocquenghem, Yvon Le Bot és René Solis: La Fragile Armada. La marche des zapatistes, Métailié, Paris. 2001; Caravana de la dignidad indígena, Ediciones L. Jornada, Mexikóváros, 2001.

³ Ignacio Ramonet: Marcos, la dignité rebelle, Galilée, Párizs, 2001.

⁴ “A zapatisták régóta hivatkoznak a csigavonalra, amikor tevékenységüket leírják: a spirál szélesen pásztáz, szüntelenül forog, ám mégsem körbe-körbe halad. Kisiklik a hagyományok ismétlődő gyűrűjéből, széttöri a kereteket, a rutint. Fejlődik, sosem zárt, nincs sem belseje, sem külseje, jön-megy bentről kifelé és kintről befelé, be- és kilélegzik, kisugárzik és beszív, összegyűjt és szétszór.” Joani Hocquenghem: “La stratégie de l’escargot”, http://cspcl.ouvaton.org ,2003.

⁵ Lásd Braulio Moro: “Une recolonisation nommée ’Plan Puebla-Panamá’”, Le Monde diplomatique, 2002. december.

⁶ Jérôme Baschet: L’Étincelle zapatiste. Insurrection indienne et résistance planétaire, Denoël, Párizs, 2002.

⁷ Ugyanott.

Ami Brazíliában történik, annak jelentős geopolitikai és világgazdasági következménye is van. Kérdés, hogy a 2002-ben a baloldali Munkások Pártjának jelöltjeként elnökké választott Luíz Inácio Silva ("Lula") kormánya képes lesz-e politikájának fenntartására a neoliberális erők ellenében?

Brazíliának komoly súlya van a nemzetközi porondon. Hatalmas kiterjedése, magas lélekszámú népessége, a Latin-Amerikában betöltött vezető szerepe, valamint másodvonalbeli államként is megnyilvánuló ereje hozza magával, hogy mindaz, ami Brazíliában történik, annak jelentős geopolitikai és világgazdasági következménye is van. 2002-ben, Brazília történelmében először, egy baloldali pártnak, a Munkások Pártjának (PT) a jelöltje, Luíz Inácio Silva (“Lula”) nyerte meg a választásokat, ami a baloldali erők térnyerését tanúsítja Latin-Amerikában és a déli féltekén általában. Most azonban, mindössze tíz hónap elteltével, a brazil és a külföldi szakírók elemzései igencsak eltérnek egymástól. Ismét előtérbe tolulnak az efféle kérdések, hogy Délen képes-e fenntartani magát egy olyan megválasztott, baloldali kormány, amelynek politikája ellene megy a neoliberális erőknek, vagy hogy állja-e az USA, a Világbank és a nagytőke nyomását?

Lássuk legelőbb is, hogy Lula megválasztásának pillanatában milyenek voltak az erőviszonyok. Lula azzal nyerte meg a választók többségét, hogy más, főképp centrista pártokkal lépett szövetségre. Pártja amúgy kisebbségbe szorult a brazil parlamentben. Brazíliában a társadalmi egyenlőtlenségek nagysága a világrekordot súrolja. A vidéki lakosság zömének nincs semmi földje. Az országot akkoriban azok a szerződések béklyózták, amelyeket az előző rezsim kötött az IMF-fel. Brazília tetemes adósságokat halmozott fel, tényleges tartalékai pedig viszonylag szűkösek voltak. Hat hónappal a megválasztása előtt Lula nyílt fenyegetést kapott, hogy tömegesen állnak majd le a beruházások és elapadnak pénzügyi forrásai is, ha nem lesz képes “megszelídíteni” a világtőkét, vagyis meggyőzni arról, hogy nem hoz olyan intézkedéseket, amelyeket az barátságtalanoknak minősíthetne. Másfelől azonban Lulát a nép lelkesedése juttatta az elnöki székbe, mely lelkesedést részben személyisége, részben a maga és a pártja által képviselt antiliberális program táplált. Lula és a brazilok, különösen a szegények számára a remény erősebbnek bizonyult a félelemnél.

A brazilok politikai érdeklődése három nagy területre összpontosul: a gazdaságpolitikára, az agrárreformra és külpolitikára. Lula kormánya eleve elhatározta, hogy először is a gazdaságpolitika terén tesz lépéseket. Lula már beiktatása előtt biztos garanciákat ígért a nemzetközi tőkének. Sűrűn hangoztatta, hogy Brazília a jövőben különös figyelmet szentel majd az infláció elleni harcnak. A Központi Bank élére Henrique Mireillest, a Boston Bank vezérigazgatóját nevezte ki, nem nézve azt, hogy a választások előtt Mireilles Lula ellenjelöltjét támogatta. Lula gazdasági alakulatának többi tagja is olyan személyek közül került ki, akik politikájukban nem kívánnak szembemenni a nemzetközi tőkével. A kormány a maga igazolására azt hirdeti, hogy egy olyan szerződésről akar tárgyalni az IMF-fel, amely enyhítene az infrastrukturális és társadalmi beruházások megszorításain, mi több, egy általános egyezmény meg is szüntethetné őket egészen.

Az eltelt tíz hónap alatt két nagy horderejű gazdasági intézkedés vont magára különös figyelmet. A brazil kormány megtartotta kötvényei rendkívül magas kamatkulcsát (még ha 26%-ról 22%-ra csökkentette is), és reformot hajtott végre a társadalombiztosítás terén, ami jelentős korlátozásokkal járt együtt az állami nyugdíjrendszerben. Pénzügyileg mindkét intézkedés konzervatív szemléletről tanúskodik, és a baloldali értelmiség keményen bírálta is őket, akárcsak a vállalkozói szektor egy része, mondván, hogy a magas kamatkulcsok lehetetlenné teszik gazdasági szerepük megőrzését a külföldi bankok és a hozzájuk sok szállal kötődő brazil nagyvállalatok mesterkedéseivel szemben. Az említett baloldali értelmiségiek eleve ellenkező állásponton voltak, mert ők a kamatkulcsok radikális csökkentése által kiváltott “sokkhatás”-t tartották volna gyümölcsözőnek. Egyikük, Emir Sader “elszalajtott alkalom”-ról beszél, aminek a közeljövőben igen negatív következményei lesznek.

Az agrárreform terén a kormány már jóval megfontoltabb volt, mint a gazdaságpolitikában. Más szóval, túl sok mindent nem tett. Lula azonban erősen igyekszik, hogy megőrizze a Földnélküliek Mozgalmának (MST) bizalmát, amely történelmileg a PT egyik alappillére azonkívül, hogy váltig élvezi a katolikus egyház jókora szegmensének és a jelentős szakszervezeteket, egyházi és diákszervezeteket maga körül tömörítő Társadalmi Mozgalmak Érdekképviseletének támogatását. Az MST nagyszámú földfoglalást vezérel meg nem művelt területeken (ami a brazil termőterület jókora részét teszi ki). A kormány hivatalos álláspontja az, hogy ő maga vásárolja meg a földeket tulajdonosaiktól, hogy utána átengedje a “földnélkülieknek”. Gond csak ott van, hogy erre a valóságban nincs pénze, gazdaságpolitikája pedig nem teszi lehetővé, hogy belátható időn belül szert tegyen a szükséges összegre. Az MST viszont nem ül ölbe tett kézzel, és folytatja földfoglalásait annak ellenére is, hogy a nagy földbirtokosok nemegyszer fegyveres ellenállásába ütközik, akik az MST-ben olyan veszedelmes mozgalmat látnak, amelyet szerintük fel kellene számolni, de legalábbis megzabolázni. A nagybirtokosok jó része amúgy sem hajlandó rá, hogy eladja földjeit, és arra még kevésbé, hogy ellenszolgáltatás nélkül engedje át másnak.

Nemrégiben az MST kihallgatást kért Lulától, amire június 24-én sor is került, a nagybirtokosok általános felzúdulására. Lula a találkozáson “türelmet” kért az MST vezetőitől, és ismételten hangot adott “történelmi és morális elkötelezettségé”-nek az agrárreform mellett. Az MST egyik vezetője, João Paulo Rodrigues Chaves kijelentette, hogy mindannyian bíznak Lulában, figyelmeztette azonban, hogy 2003 végéig valódi változtatásokat várnak tőle. Kiderül majd, hogy mire lesz képes.

Végül pedig, ami a nemzetközi kapcsolatokat illeti, a baloldal kritikusai azt tartják, hogy Lula ezen a területen tüntette ki magát leginkább, és valóban számos kézzelfogható jelét adta már szándékai komolyságának. Kezdeményező módon nyújtott kezet más dél-amerikai államok vezetőinek, és nemcsak Venezuelában vagy Argentínában, hanem Peruban is, ahová ebben a hónapban látogatott annak az eszmének a jegyében, hogy a MERCOSUR erősödjék, növekedjék és jelentős tényezővé váljék a világ geopolitikai színterén. A MERCOSUR jelenleg nem több, mint egy gazdasági unió embriója, és tagjai közül eleddig csupán négy mérsékelte egymás között a vámtarifáit. Súlya nem több, mint amennyit az Európai Unió nyomott kezdetleges formájában, úgy 30-40 évvel ezelőtt.

A legfőbb kérdés kétségtelenül az, hogy a MERCOSUR miképpen viszonyul az Egyesült Államok által mozgatott Amerika-közi Szabadkereskedelmi Szerződéshez (ALCA). Az Egyesült Államok szemében a MERCOSUR a legjobb esetben is szálka, a legrosszabban pedig ellenség. Az Egyesült Államok olyan szabadkereskedelmi egyezményt akar, amely pénzintézeteinek szabad bejárást enged a latin-amerikai országokba, és garantálja szellemi tulajdona védelmét, a latin-amerikaiak pedig abban érdekeltek, hogy termékeik eljussanak az észak-amerikai piacra. Voltaképpen mindkét fél azt reméli, hogy megtorpedózhatja vagy megkerülheti a másik fő törekvéseit, ezért aztán azon van, hogy a számára kényes kérdések ne kétoldalú tárgyalásokkal dőljenek el, hanem az OMC keretében, amelytől egyik és másik is támogatást remél.

Akárhogy is, az ALCA kapcsán felmerülő ellentétek az Egyesült Államok és Brazília között a viszály almájában öltenek testet. Ha Lula erősen tartja pozícióját, akkor előbb-utóbb azzal találja magát szemben, hogy olyan változásokat idéz elő a világ geopolitikájában, amilyeneket a Bush-kormány nem tűr el egykönnyen. Ha azonban lemond erről, akkor mandátuma lejártával nem sok eredménnyel dicsekedhet majd.

Brazíliában javában folynak a választási manőverek. Általános választások 2004-ben lesznek, az elnökválasztás pedig 2006-ban. A PT már lajstromba vette azokat a pártokat, amelyekkel kész szövetségre lépni, és azokat is, amelyekkel semmilyen körülmények között sem. Lula azt mondja, nem tudja, hogy jelölteti-e magát még egyszer, amit nemigen hisz el neki senki. Jelenleg is kiválóak a mutatói. Karizmatikus személyiségével szemben még nem mutatkozott a látóhatáron méltó ellenfél.

Milyen politikai irányzathoz sorolható Lula kormánya? Hívei azt állítják, hogy középbal kormány (már csak szövetségesei révén is). Ő maga augusztusban azt mondta, hogy nem “baloldali”, soha nem is volt, holott múltbeli nyilatkozatai ezt szembeszökő módon cáfolják, miután arról beszélt, hogy a szocialista perspektívával kecsegtető latin-amerikai baloldalhoz tartozik. Brazíliában több baloldali értelmiségi a kormányt jobboldalinak minősíti, bár azt is elismerik, hogy tőle balra nemigen van számottevő párt.

A szomszédos Argentínában Kirchner elnök olyan politikát folytat, amelyről igen sokan remélik, hogy Lula lesz a megvalósítója, mert Kirchnert erre nem tartják képesnek. Csakhogy Lulát és Kirchnert más-más társadalmi és kulturális “restrikciók” szorongatják. Miképp Raúl Zibechim, a balodali uruguayi újságíró emlékeztetett rá, Argentína középosztálya mind nehezebb anyagi helyzetbe kerül, miközben a brazil középosztály felemelkedőben van.

Vajon Lula képes lesz-e tovább haladni abba az irányba, amelyet a PT jelölt ki történelmileg Brazíliában? Ez nem kis mértékben múlik azon, hogy a MERCOSUR-nak mit sikerül elérnie. Másfelől viszont függ attól is, és ezt ma még kevesen tudják, hogy George Bushnak milyen problémákkal kell később szembenéznie. Ha az Egyesült Államoknak politikai és gazdasági nehézségei támadnak, akkor jelentősen megnő egy olyan kormány mozgástere, mint amilyen Luláé. Mindenesetre 2004-ben jóval világosabb lesz a kép.

 

(A cikk az Iniciativa Socialista 2003. őszi számában jelent meg; fordította Székely Ervin)

Az afrikai katonai puccsok és puccskísérlet okait firtatva a szerző arra a következtetésre jut, hogy az új világrendhez való sikertelen alkalmazkodásban mind a multiknak, mind maguknak az afrikaiaknak megvan a maguk felelőssége.A nemzeti szuverenitás felbomlása

 

Államcsíny Bissau-Guineában (2003. szeptember) és São Tomé és Príncipén (2003. július), puccskísérletek Burkina Fasóban és Mauritániá­ban (2003. október), Libériában lázadás buktatja meg Charles B. Taylor rendszerét (2003. augusztus), politikai zavargások Szenegálban (2003-ban), Elefántcsontpart destabilizálódik (2002. szeptemberétől)… Nyugat-Afrika, úgy tűnik, tartós politikai válságba hanyatlott. És még ha egyes országoknak, mint a Zöld-foki-szigeteknek, Ghanának vagy Malinak egyelőre sikerült is megúszniuk, kérdés, meddig találnak oltalmat a megrázkódtatások elől. Egyszóval: Nyugat-Afrika az általános összeomlás küszöbén áll.

A jelenlegi válságok egészen más jellegűek, mint amelyek a függetlenné válás után sújtották az afrikai államokat. A hidegháború korszakának ideológiai küzdelmét kettős destabilizáció követte, amit egyfelől a gazdasági globalizációba való erőltetett ütemű betagozódás, másfelől az a körülmény idézett elő, hogy ezek az országok híján voltak a rögtönzött demokratizáláshoz szükséges feltételeknek. E két jelenség megkérdőjelezte a születőfélben lévő nemzetépítési programok legitimitását, s emiatt teljes mértékben fiktívvé vált a szóban forgó államok szuverenitása.

Valamilyen “tragikus paradoxon” folytán több, egészen különböző tényező egyszerre fejtette ki destabilizáló hatását: véget ért az afrikai geopolitikai struktúrát meghatározó kelet–nyugati szembenállás; a befektetők nem tudták megfelelő módon kézben tartani a rögtönzött demokratizálást (amit François Mitterrand 1990-es La Baule-i beszéde indított el)¹; az új, neoliberális makrogazdasági környezet (a zabolátlan privatizáció, az inkoherens és drasztikus szerkezetátalakítási programok, a bújtatott szociális tervek, a munkaerő gátlástalan kizsákmányolása, a nevetségesen alacsony nyersanyagárak és a csempészet, az előnytelen kereskedelmi intézkedések stb.²); a nyugati multinacionális cégek és a hatalmas keleti bankok durva beavatkozásai; az adósságcsapda elmélyülése; egyes afrikai államok hegemón törekvései (például Líbia csádi intervenciója és “pánafrikai” aktivitása³); a fekete kontinens számos vezető politikusának zavarba ejtő kulturálatlansága s ennek következményeként az akár csak rövid távú előrelátás hiánya; a kishivatalnokok és az állami felső vezetők megvesztegethetősége; a fegyverkereskedelem stb. Megannyi baj, aminek következtében a már amúgy is törékennyé vált földrész – összeomlott.

Az 1980-as évektől valamennyi makrogazdasági, szociális és egészségügyi mutató romlott, ami felszámolta a középosztályt, s hatalmas társadalmi feszültségeket keltett. Nyugat-Afrika elszegényedett, a bruttó hazai össztermék mindenütt hanyatlott, a befektetők által ígért növekedés elmaradt, sőt 3,5%-ról (1975) 2000-re 2%-ra csökkent⁴. Az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) is “példátlan visszaesést” állapított meg az emberi fejlődés mutatóiban⁵.

A köztisztviselők bérének folyósítása mindenütt nehézségekbe ütközik. Közép-Afrikában 2003 tavaszán François Bozizé tábornok puccsista kormánya egyik első intézkedéseként bejelentette, hogy a tisztviselők fizetését később folyósítja. A munkanélküliség folyamatosan növekszik. A megbetegedések (mint az AIDS, a trópusi betegségek stb.) terjednek és súlyosan kihatnak a lakosság életkilátásaira. A menekültek száma milliókra rúg. A koldusbotra jutott hadseregek állandó fenyegetést jelentenek számos ország kormányzati rendszerére, amit a közép-afrikai puccs, a Burkina Fasó-i államcsíny vagy az elefántcsontparti lázadás is tanúsít.⁶

Valójában csupán az államcsínyek és a külhoni erőkkel vívott háborúkkal összefonódó polgárháborúk “demokratizálódtak”, amelyek ma alig kibogozható, sűrű szövevényeket alkotnak. Kinshasa-Kongót például egyszerre özönlik el szomszédai, s osztják meg külföldi hatalmak által fenntartott, különféle politikai csoportosulások⁷. Mintha Afrikában megszűnt volna mindenféle etikai norma. Mi sem jellemzőbb, mint hogy a “közjónak” még a fogalma is kiveszett a politikai és az intellektuális diskurzusból.

A közakarat helyett és helyén csupán az egyes akaratok általános összeütközése tapasztalható, amelyek mindegyike az etnicitásra – a legkönnyebben manipulálható mozgatóerőre – összpontosít, amint ezt az “elefántcsontpartiság” ideológiája s az elefántcsontparti válság szereplőinek propagandája mutatja.

Ahogy a filozófusok mondják, a szükségszerűség a véletlenek találkozása. Ha így van, az elmúlt mintegy tizenöt esztendő afrikai háborúi és az államcsínyei között politikai és történeti értelemben folytonosság áll fenn. Valójában Monroviától Bissauig, Freetowntól Nouakchottig, Dakartól Niameyig, Casamance-tól Abidjanig egyazon s ráadásul széles körben elterjedt jelenségről van szó. Afrikában (különösen nyugaton) immár nem léteznek politikai értelemben vett független államok. A formálisnak mondott – azaz a hatvanas években kivívott – közjogi, szó szoros értelemben vett függetlenség merő absztrakcióvá vált. Az állampolgárok, a vezetők, a politikai csoportok és a katonák szemében az államhatalom névlegessé változott, aminek vagy alávetik magukat, vagy igyekeznek hasznot húzni belőle.

Egyrészt valamennyi nyugat-afrikai állam léte és működése közvetlenül a szomszédos államok számításaitól függ; példa erre Elefántcsontpart instabilitásának regionális visszahatása (konkrétan az olyan enklávé­országokra, mint Mali és Burkina), a munkások tömeges elvándorolása (például az elefántcsontparti burkinaiaké), az államok beavatkozása egymás politikájába (Bissau-Guineáé a casamance-i válságba, Csádé a közép-afrikai eseményekbe)… Másrészt, a belső jogot – az alkotmányt – ezentúl a nemzetközi jog, vagyis a többi állammal való kapcsolat minősége határozza meg. Márpedig ha e kapcsolat ténylegesen hozzájárulhat is a békés rendezéshez (például Kinshasa-Kongóban, ahol az ENSZ és Dél-Afrika bábáskodott az elért megállapodásnál)⁸, más esetekben negatív, sőt ellenséges megítélés alá kerül.

Az elefántcsontparti helyzet ennek jellegzetes példája. A nemzeti (elnöki) alkotmány valójában ellentmond a 2003. január 24-i linas-marcoussis-i egyezménynek (amely a hatalmat – az elnök rovására s a kormány javára – a lázadó politikai csoportok között osztja meg). Bármennyire jogosak és elkerülhetetlenek is ezek a megállapodások, tulajdonképpen betetőzését jelentik annak a történelmi folyamatnak, amely az 1990-es évektől kezdődően az elnöki hatalom meggyengüléséhez s Félix Houphouët-Boigny rendszerének bukásához vezetett.

Elefántcsontparton azonban nem lehet az elnöki intézményt teljhatalmú primatúrával (miniszterelnökséggel – a ford.) felváltani, mivel az országnak még nincs olyan parlamenti rendszere, amellyel például a zöldfoki-szigetekiek rendelkeznek. Az elefántcsontpartiak számára kevesebbet ér egy bármily kiváló külső közjogi rendszer, mint valamilyen – akár hiányos – belső közjogi szisztéma. Természetesen ezek az ellentmondások magyarázatot adnak Laurent Gbagbo elnök álláspontjának megváltozására (még ha nem is igazolják azt)⁹.

Az afrikai elitek mulasztásai egyébként oda vezettek, hogy a szuverenitás semmivé foszlott. A 2003. tavaszi puccs után megrendezett közép-afrikai nemzeti párbeszédben részt vevő egyik képviselő az alábbi okfejtéssel állhatott elő: “A közép-afrikaiak mindannyian megvesztegethetők és meg is vesztegetik őket. Márpedig a közép-afrikai államnak vissza kell szereznie adóbevételeit. Az állam pénzügyi rendszerének megszervezését és irányítását ezért vissza kell adni az országból eltávozott franciáknak.” Eszerint az állami szuverenitás egyik legalapvetőbb tényezője – az adórendszer s következésképpen a költségvetés – közvetlenül a francia együttműködési miniszter fennhatósága alá kerülne. E vélemény – a maga meglehetős naivitásával – csupán sok afrikai felelős politikus zavarodottságának kiemelkedő példája.

Az elmúlt tizenöt év során a Berlini Konferencián (1885) megrajzolt határok, amelyeket az Afrikai Egységszervezet alapítóiratai is megerősítettek, átjárhatókká és látszólagosakká váltak; valamennyi lázadó mozgalom számára valósággal szitaként működnek. Elefántcsontparton az egymással szemben álló csoportok által toborzott milicisták és zsoldosok kivonták magukat bármiféle ellenőrzés alól, s az ország egyes körzeteit mint maffiák fenyegetik. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg Libériában, ahol a Sierra Leone-i háború veteránjai bekapcsolódtak a 2003 augusztusában megbuktatott Charles Taylor elnök elleni harcokba.

Az afrikai államok súlyos kölcsönös függősége maga is nagyrészt a multinacionális cégek érdekeitől függ. Az utóbbiak – akár európaiak, akár keletiek – meghódították és leigázták az államapparátusokat. De facto eltörölték a gyarmati rendszertől örökölt határokat, s gyökeresen átalakították a földrész államainak jellegét, amelyeket saját függelékeikké, “ellenőrző hatóságaikká” változtattak.

Az “etnikai” konfliktusok gyakran csupán paravánként szolgálnak a helyi hatalmasságok vagy a multinacionális cégek érdekkalkulációihoz. Az utóbbiak a regionális vagy a helyi összeütközéseket a piacok és a koncessziók megszerzésére vagy megtartására használják fel. A civil szervezetek és az ENSZ egyik jelentése leleplezte a faipari cégek szerepét Libéria és Kinshasa-Kongó tönkretételében¹⁰. Az elefántcsontparti sajtó egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy emlékeztesse olvasóit: az ország akkor került válságba, amikor Gbagbo elnök bejelentette, hogy újratárgyalják egyes állami közbeszerzési piaci szektorok elosztását¹¹.

A multinacionális nagyvállalatok – összhangban a gazdasági globali­záció “szabályaival” – szorosan összefonódtak az afrikai közszférával, ami a közjog és magánjog keveredéséhez vezetett. A közügyeket ugyanis nem a közigazgatás egyetemes szabályai szerint, hanem a magánjog alapján intézték. A legtöbb afrikai államfő nem köztársasági elnöknek – tehát az általános érdekek biztosítékának –, hanem egyfajta igazgató tanácsi elnöknek tekinti önmagát. A kőolaj, az arany vagy a gyémánt értékesítésénél, a mezőgazdasági termékek és a természeti források (ásványok, fa) eladásánál lehetőség nyílik a törzsi érdekek, sőt a feudális jellegű kötelékek érvényre juttatására, a nyersanyagok kitermelési szerződéseinek aláírásától (a közvetítői díjtól) egészen a világpiaci értékesítés során keletkező jelentős többletérték elosztásáig.

Ennek szemléletes esete a – mennyei mannának tekintett – kőolajjal való gazdálkodás Gabonban és Angolában. A külföldi befektetők által lebonyolított privatizáció valóságos tékozlásra nyújtott lehetőséget, aminek az államok nem akartak, vagy nem tudtak ellenállni. A szenegáli kormány ezért állandóan újratárgyaltatja az országos elektromos társaság privatizációjának feltételeit. Természetesen a hatalom csúcsain végbemenő osztozkodásnak a fő vesztese – a nép. Ebben az összefüggésben az államcsíny a közhatalom utódlásának normális módozatává válik.

 

Civil újragyarmatosítás

 

A kelet–nyugati szembenállás megszűnése óta a multinacionális vállalatok egyre inkább politikai ellensúly nélkül tevékenykednek Afrikában¹². Az eredetileg a helyi kormányok érdekeihez kötődő cégek egyfajta autonómiát szereztek. Minthogy az államok Afrikában gyengék, a multinacionális nagyvállalatok a szó szoros értelmében külpolitikát folytattak, midőn a saját hasznukra fordították, hogy az afrikai államok – elutasítandó a belügyeikbe való beavatkozást – túlságosan gyorsan szabadultak meg az európai (anya)országoktól. Az Elf kőolajtársaság vezetőinek pere során nyilvánosságra kerültek azok az alkudozások, amelyeket Loik Le Floch-Prigent az angolai lázadók (a Szövetség Angola Teljes Függetlenségéért – UNITA) vezetőjével, Jonas Savimbival folytatott, miközben hivatalosan a hatalmon lévő MPLA (Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom) kormányát támogatta.¹³

Az Addisz-Abebában 2003 februárjában megrendezett Afrikai Szociális Fórumon az egyik brazzaville-kongói küldött ironikusan úgy fogalmazott, hogy hazájában kétfajta törvényesség ütközik egymással: “a demokrácia és a kőolaj legitimitása”. A nemzetközi tőke által irányított “civil újragyarmatosítás” fogalma jól illik e helyzetre, s kellően kidomborítja a közhatalom tekintélyvesztését Afrikában.

Az afrikai kontinensen soha nem volt ennyi “harc” a különféle betegségekkel, soha nem fosztogatták a gazdaságot és a föld mélyét úgy, mint napjainkban. Az elmúlt tizenöt esztendőben jelentős, sőt egyedülálló nagyságú profit felhalmozására került sor. A fejlesztési segélyek csökkentése az afrikai államokat kiszolgáltatottá tette a nagyvállalatok étvágyának. Emiatt a rendszerek destabilizálódásakor az európai államok nemegyszer fáziskéséssel reagálnak az eseményekre, amelyek irányát olykor egyszerűen nem is képesek megérteni. Ezért mindig megkésve próbálják újra kezükbe venni a kezdeményezést – a jól bevált módszer, a nemzeti megbékélés szorgalmazásával.

Abban az átmeneti fázisban, ahol Afrika jelenleg tart, a konfliktusok (ideiglenes) megoldása egyelőre szükségessé teszi az európai államok közvetlen beavatkozását. Az európai fővárosok, illetve – fontos, árulkodó és szemléletes jelképként – ezek külvárosai válnak az afrikai politikai osztályok megbékéltetésének helyszíneivé, megpecsételve egyszersmind ezek egymástól való elidegenedését – amint azt a Párizs melletti Linas-Marcoussis-ban tető alá hozott elefántcsontparti megállapodás is mutatja. Miközben a nyugati és keleti magánügynökök háborúkat ger­jesztenek s államcsínyekhez készítik elő a talajt, a nyugati országokra hárul a feladat, hogy közvetítőkként lépjenek fel a hadban állók között. Van valami elfogadhatatlan komplementaritás ebben a szégyenletes munkamegosztásban.

Összegezve: az afrikai államok egyre sérülékenyebbekké váltak, egyrészt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank, másrészt a multinacionális cégek tevékenysége következtében. A “Françafrique” (Francia-Afrika) – ma ezt jelenti. Léopold Sédar Senghor annak idején persze egészen mást, egy egyenlő partnerek alkotta “Eurafriká”-t (Eurafrique) szeretett volna, amely azonban a korabeli Franciaország részéről süket fülekre talált. Ilyenformán az afrikai államok destabilizációja beilleszkedik az egyenlőtlenségen alapuló világrend logikájába, amely önmagában is diszkreditálja a közügyeket.

Olyan utakra és eszközökre lenne szükség, amelyek révén a destabilizációs kísérletekbe keveredett multinacionális nagyvállalatokat – az állami vezetőkhöz és a hadvezérekhez hasonlóan – nemzetközi büntetőbíróság elé lehetne citálni. Ennek érdekében egy nemzetközi jogi testületet kellene létrehozni, amelyet olyan afrikai bírók alkotnának, akik függetlenek a pénzügyi és gazdasági mechanizmusoktól, s akik az államcsínyeket és lázadásokat pénzelő tőkemozgások nyomkövetésére szakosodtak. Növelni kellene az ellenőrzést az afrikai közbeszerzési piacok öröklése felett is.

Hegel szavaival élve “a történelem mindig a rossz oldal által megy előre”. A mai politikai válságok kétségtelenül először vetik fel a valós igényt Afrika újfajta politikai és gazdasági egységének megteremtésére. Ennek immár nincs szüksége az Afrikai Egységszervezet és az Afrikai Unió talmi csillogására, s nem kell magára öltenie az olyan régi típusú gazdasági egyesülések formai jegyeit sem, mint amilyen a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége (CEDAO) és a Nyugat-Afrikai Gazdasági és Monetáris Unió (UEMOA) vagy éppen az Új Gazdasági Partnerség Afrika Fejlődéséért (NEPAD).

A kontinens valódi (s immár nem kikényszerített) egységének megvalósításához kiindulópontként szolgálhat az afrikai államok történelmi veresége. Mert ezért az öt évszázad óta tartó kudarcért nem kis részben maguk az afrikaiak is felelősek.

 

(Fordította: Lóránt Zsuzsa)

 

 

Jegyzetek

 

¹ 1990-ben a francia-afrikai csúcstalálkozón La Baule-ban François Mitterrand elnök kijelentette: “Franciaország minden tőle telhetőt megtesz, hogy hozzájáruljon a nagyobb szabadság elérése érdekében tett erőfeszítésekhez.”

² Lásd Sanou Mbaye: “L’Afrique noire face aux pièges du libéralisme”, Le Monde diplomatique, 2002. július.

³ Lásd Bruno Callies de Salies: “Spectaculaire retour de la Libye”, Le Monde diplomatique, 2001. január.

⁴ “Les flux de capitaux et la croissance en Afrique”. Az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési konferenciája, Genf, 2000. július.

⁵ Jelentés az emberi fejlődésről, 2003. www.undp.org/hdr2003.

⁶ Lásd Anatole Ayissi: “Ordre politique et désordre militaire en Afrique”, Le Monde diplomatique, 2003. január.

⁷ Lásd Colette Braeckman: Les nouveaux prédateurs. Politiques des puissances en Afrique centrale, Fayard, Párizs, 2002.

⁸ Lásd Jean-Paul Ngoupandé: “L’Afrique sans France, Albin Michel, Párizs, 2003.

⁹ Az elefántcsontparti válságot 2002 szeptemberében kirobbantó két fő fegyveres csoportosulás, az Elefántcsontparti Nemzeti Fegyveres Erők és a “lázadók”, azaz az Új Erők 2003 decemberében – a francia kormány politikai-gazdasági pressziója eredményeként – megállapodtak a kölcsönös és fokozatos lefegyverzésről. A politikai stabilitás megteremtését azonban megkérdőjelezi, hogy Laurent Gbagbo elnök – franciaellenes, nacionalista hangulat szításával – igyekszik kibújni az ország politikai pártjai által 2003. január 24-én a Párizs melletti Linas-Marcoussisban aláírt megállapodás végrehajtása alól, amely a hatalom megosztásáról rendelkezett Gbagbo Elefántcsontparti Népi Frontja, a “lázadókat” képviselő Köztársasági Tömörülés és a korábbi elnök, Henri Konan Bédié pártja, az Elefántcsontparti Demokratikus Párt között. (A ford.)

¹⁰ Lásd Alice Blondel: “Dérive criminelle de l’industrie du bois”, Le Monde diplomatique, 2003. január.

¹¹ Lásd Yves Ekoue Amaizo: “Ce qui paralyse le pouvoir ivorien”, Le Monde diplomatique, 1999. december.

¹² Lásd Frédéric F. Clairmont: “Ces firmes géantes qui se jouent des Etats”, Le Monde diplomatique, 1999. december.

¹³ Lásd Olivier Vallée: “Elf, au service de l’Etat français”, Le Monde diplomatique, 2000. április.

Mintegy negyedévszázada a szociológia és a politikai gazdaságtan mûvelõinek hálás – mivel gyakran visszatérõ – kérdése: létezik-e még munkásosztály? Létezett-e egyáltalán? Felbomlott-e, ha volt, vagy csak Csipkerózsika álmát alussza? A kérdés ma távolról sem teoretikus: napjainkban a "modernizált" politikai baloldal egyre kevésbé mutat affinitást a munkássághoz való kötõdésre, miközben a jobboldal stratégiájának fontos eleme lett a munkásság "megszólítása". A munkásszociológia és osztálypolitika kérdéseivel foglalkozó írások fonala átvezet több kontinensre. A globális körképben ezúttal megkülönböztetett figyelmet kap Mexikó, ahol idén a zapatista felkelés tizedik évfordulójához érkeznek, és ugyanilyen idõtávolból tekintenek vissza az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodásra is. Utóbbira meglehetõsen kritikus szemmel.

Tartalomjegyzék

1. Arundhati Roy : Élvezik-e a pulykák a hálaadást?
2. Hegyi Gyula : A munkásosztály a feledésbe megy?
3. Saskia Sassen : Párizs körútjait is vendégmunkások építették
4. Ana Bazac : Néhány gondolat az államszocializmus vitához
5. Bartha Eszter : Munkások a munkásállam után: a változás etnográfiája egy volt szocialista „mintagyárban”
6. Seumas Milne : Az angliai bányászsztrájk
7. csé : Dr. Murányi Zoltán (1960-2004)
8. Bill Jr. Fletcher : Osztályharcok Mexikóban – David Bacon: A NAFTA gyermekei c. angol nyelvű könyvéről
9. Melegh Attila : Munkások vagy migránsok?
10. Ravi Ahuja : Az indiai munkásmozgalom történetének margójára
11. Scott William Hoefle : Politikai részvétel és közösségi szerveződés Közép-Amazóniában
12. Timothy A. Wise : Mexikó kistermelői a globális gazdaságban
13. Bernard Duterme : A zapatista felkelés tíz éve Chiapasban
14. Immanuel Wallerstein : A Lula korszak
15. Pierre Franklin Tavares : Miért van annyi államcsíny Afrikában?
16. Rémy Herrera : Az amerikai embargó hatásai Kubára
17. Baloldali Értelmiségi Konferencia : Nyilatkozat az EU alkotmánytervezetének szociális tartalmáról
18. Francia Kommunista Párt : Állampolgári charta egy másfajta Európáért