A globalizáció gazdasági és társadalmi hatásainak egyik legnevesebb kutatója nyilatkozik a munkaerő-áramlás és a kulturális, vallási különbözőség kapcsolatáról, a kis országoknak a globális munkamegosztásban betölthető szerepéről, illetve a "tömegpusztító fegyverként" működő spekulációs célú tőkemozgásról.

A holland származású Saskia Sassen a globalizáció gazdasági hatásainak egyik legnevesebb kutatója. Tanított várostervezést New Yorkban a Columbia Egyetemen, és kutatta az állam változó szerepét a latin-amerikai országokban. Jelenleg a Chicagói Egyetem jogi fakultásán tanít szociológiát, és állandó előadója a London School of Economicsnak is. Magyarul megjelent könyve: Elveszett kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában, Helikon Kiadó, 2000. A szerkesztőség kérdéseit 2004 januárjában Andor László és Sebők Miklós tette fel Saskia Sassennek.

 

*

 

AL–SM: Munkája során sokat foglalkozott a bevándorlás kérdésével, Guests and aliens (Vendégek és idegenek) címmel könyvet is írt Nyugat-Európa bevándorlás történetéről. Hogyan látja a jelenlegi nyugat-európai bevándorlási helyzetet, tekintettel arra, hogy az EU bővítésével megindulhat egy kettős folyamat: a legmagasabban képzett (pl. orvosok) és a legalacsonyabban képzett emberek is elindulhatnak Európa keleti feléből a nyugatiba?

 

SS: Ezt a könyvet felkérésre írtam. A bevándorlásról, menekültekről, menedékjogkérőkről és arról, hogy mit jelentenek Európa számára. Elsőre azt mondtam, hogy nem tudom megírni. Bár igaz, hogy holland vagyok, de nem élek itt. Erre a kiadónál azt válaszolták, hogy felkértek egy francia kutatót, aki viszont azt mondta, hogy megírja, de nem ír a német helyzetről. Ez is azt mutatta, hogy az európai kutatók egyszerűen nem akarnak beleavatkozni egymás ügyeibe. Van egy ilyen területi dimenziója a dolognak. Így a kiadó azt mondta nekem, hogy egy olyan emberre van szükségük, mint én, egy olyan európaira, aki nem itt él. Én ekkor kikötöttem, hogy csak úgy leszek képes ezt megírni, ha van egy kiinduló feltevésem, amely megoldást jelenthet rejtélyekre, amelyekkel szemben álltam.

Az egyik dolog, ami érdekelt – és itt nem foglalkoztam a kontinensről elköltözött európaiakkal, csak az Európán belüli migrációval –, hogy milyen jellemzői vannak az európai belső migráció történetírásának. Tehát nem maga a történelem, hanem a történetírás érdekelt, egy olyan dolog, amely általában a történelem félárnyékában húzódik meg. Az, hogy mi ragadta meg az európai történészek képzeletét leginkább a témában. Nyilvánvalóan a munkaerő áramlásának hosszú története van Európában, ami fontos szerepet játszott az adott országok, társadalmak építésében. A munkaerő-áramlás ezen következménye azonban valahol messze, takarásban van a közvélemény elől. És senki nem veszi figyelembe, nem viszonyul hozzá, eltekintve természetesen a történészektől. Amikor több nyelven is megjelent a könyvem, fiatalemberek írtak leveleket – szinte láttam magam előtt, ahogy sírtak, amikor írták –, hogy mennyire nem voltak tisztában azzal, mennyire egymásra vannak utalva az európaiak. Mennyire szükség volt a külföldiekre.

Rám a politikai gazdaságtani gondolkodásmód jellemző, kiindulópon­tokra volt szükségem a kutatáshoz. Így egyfajta tényfeltáró újságíróvá, magándetektívvé kellett válnom, hogy megoldást találjak az engem foglalkoztató rejtélyekre. Egyrészt, amikor a migráns nem messziről jött, egy tág értelmezésben véve hasonló kultúrkörben nőtt fel, hasonló a vallása, gyakran egészen hasonló nyelvet beszél, mint a helyiek, mégis hogyan lesz belőle kívülálló, a helyiek által megkülönböztetett. Manapság Kelet-Németország szolgálhat jó példaként erre a helyzetre, arra, hogyan lesznek a keletnémetek etnikai alapon megkülönböztetve.

 

AL–SM: Hasonlónak látja a helyzetet, mint a sokat emlegetett észak­olasz, dél-olasz esetben?

 

SS: Nehéz kérdés. Mivel Németországot is csak viszonylag későn, 1871-ben egyesítették, előtte Poroszország volt, és kisebb államok, ezért meghatározó volt a széttagoltság érzete. Az ilyen típusú elkülönülés, másság újratermelődik. Egy általános szinten tehát azt mondanám, hogy hasonlít a két eset, de mivel nem foglalkoztam mélyebben a témával, ezért nem mennék bele a részletekbe. A jelen időbe visszatérve azt látjuk, hogy a korábbinál nagyobbak a kulturális különbözőségek, lásd muszlimok, oroszok stb., nagyobb a vallási diverzitás. Ezek a különbözőségek azonban könnyen lehet, hogy annyira nem nagyok, mint gondolnánk. Inkább az európai történeti tudatban van benne a kívülálló fogalma (és ez más földrészekre is jellemző lehet). Az az érzésem tehát, hogy sokkal mélyebben fekvő dolgokról van szó, mint a kultúrák, vallások különbözőségéről, ez utóbbiak felelőssé tétele a problémákért abba az illúzióba ringat minket, hogy megtaláltuk a végső választ.

Természetesen valódi probléma, hogy hogyan tudnak együtt élni katolikusok és muszlimok. Mutatja ezt a Spanyolországban nagyon régóta létező muszlim közösség esete is. Úgy látom tehát, hogy ahogy a történelemről gondolkodunk, ahogy megkonstruáljuk a történelmünket, abban mélyen benne van a körön belüliek és a kívülállók megkülönböztetése.

Ha tudjuk, hogy az arab világban hogyan működik a rokonság intézménye, akkor azt látjuk, hogy Európára valamilyen más közösségfogalom jellemző. Nehezíti a tisztánlátást, hogy minden országnak megvan a maga diskurzusa a befogadás nehézségeiről.

Európa történetére visszatekintve azt láthatjuk, hogy van a folyamatoknak egy alapvető dinamikája. Ha az adott történeti időszakban van gazdasági növekedés, legyen szó a flamand takácsokról vagy a svédekről, akik királyságot akarnak, és ezért palotákat építenek, a németeknél a vasútfejlesztésről, a svájciaknál az alagútépítésről, a franciáknál a szőlőtelepítésről, akkor mindegyik esetben szükség volt a külföldről érkező munkaerőre. Egyetlen esetben sem volt ez másképp.

Így épültek társadalmaink. Ugye nem gondolják, hogy Párizsban az Haussmann Boulevard-ot franciák építették? Németek voltak, és belgák.

Visszatérve tehát az eredeti kérdésre. Ha úgy írja le a helyzetet, hogy a kevésbé jó állásokat kapják meg a bevándorlók, akkor az így is van, kétségtelenül megfigyelhető egy ilyen folyamat. Bármikor, amikor fegyelmezett, nehéz fizikai munka elvégzésére alkalmas munkaerőre vagy olyan emberekre van szükség, akik hajlandók 6 hónapot feláldozni az életükből, hogy dolgozhassanak mondjuk egy alagútépítésen (és sokan voltak ilyenek, és sokan közülük bele is haltak), akkor jó okkal gondolhatjuk, hogy külföldről kell hozni munkásokat. Az érintett csoportok pedig változnak. Ha az írek már elértek arra a szintre, hogy ne kelljen mindent elvállalniuk, akkor jönnek a görögök és így tovább.

 

AL–SM: Az megállapítható, hogy ez a folyamat ma nagyságrendekkel több embert érint, mint korábban?

 

SS: Igen. És ebben nagy szerepe van az infrastruktúrának, az egyik kedvenc részterületemnek a globalizáció-kutatásban. A globalizáció infrastruktúrája alatt nemcsak a közlekedést értem, hanem mondjuk a vízumrendszert is. Ebben a rendszerben a “sefteseknek” (traffickers) fontos szerep jut. Az ebben az értelemben vett regionális kereskedelmi hálózatok mára globálisakká váltak.

Amikor a munkaerő-áramlás kapcsán a globalizációról beszélünk, akkor taxisofőröktől a bérgyilkosokig, bűnbandákig mindenre gondolnunk kell.

 

AL–SM: Egy esszégyűjteménye, amely 1999-ben jelent meg, a Globalization, and its discontents (A globalizáció és visszásságai) címet viselte. Később Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász is megjelentetett hasonló címen egy könyvet. Nem tartja furcsának az egybeesést?

 

SS: Tudják, nincsen szerzői jogvédelem a címekre. Ráadásul, amikor már megvolt a kötet címe, felfedeztem, hogy korábban már volt egy harmadik kötet is, amelyet Roger Burbach írt (Globalization and its discontents: the rise of postmodern socialisms címmel jelent meg 1997-ben – a szerk.). Mondtam a kiadónak, hogy változtassuk meg a könyvem címét, de ők már nem akarták. Így hát a gyűjteményem első oldalán utaltunk rá, hogy már van ilyen címen könyv, megjegyezvén, hogy az sokkal jobb, mint a jelen kiadvány. Burbach nemsokára aztán írt egy levelet, amelyben közölte, hogy sokkal több példány fogyott az ő könyvéből is, miután az enyém megjelent (nevet). Ami a Stiglitz-könyvet illeti: a helyzet különösen pikáns, mivel a terjesztőnk is ugyanaz a cég.

 

AL–SM: Szintén a globalizációról, annak is pénzügyi vonatkozásairól írt a Foreign Affairsbe egy cikket, amelyben úgy vélte, hogy a globális pénzügyi piacoknak két központja van: New York és London. Milyen szerepet játszhatnak a Magyarországhoz hasonló kis országok, illetve az olyan kisebb tőzsdék, mint a budapesti, ebben a globális munkamegosztásban?

 

SS: Ahogy a globalizáció folyamata előrehalad és kiterjed, úgy válnak a globális pénzügyi piacok részévé újabb pénzügyi központok is – ez történt cikkem 1999-es megírása óta is. Egyre több és több ilyen pénzügyi központ kapcsolódott tehát be ebbe a vérkeringésbe. Ma azt mondanám, hogy 40 ilyen globális jelentőségű város van, közülük is kiemelkedik öt: New York, London, Tokió, Frankfurt és Párizs. Mindezekből egy komplex építmény áll össze. A második szinten vannak az európai jelentőségű központok, mint Amszterdam, Zürich, egy bizonyos tekintetben Milánó, Stockholm, illetve hasonló szerepet tölt be Sydney vagy Torontó is. Van egy harmadik vonal, São Paulo, Sanghaj, Mexikóváros is ide tartozik. Budapest 1999-ben valószínűleg még ebbe a kategóriába sem fért volna bele. Lezajlott ugyanakkor egy érdekes vita – lehet, hogy itt Magyarországon erről nem is szereztek tudomást –, amelyben azt kutatták, hogy a térségben Bécs, Berlin vagy Budapest lesz-e a vezető regionális-transznacionális üzleti és pénzügyi központ. Sokan fogadtak Bécsre, de a 90-es évek elejére Budapest már fontosabb volt, mint Bécs. Természetesen nem az egész városról van szó, hanem egy nagyon speciális szempontrendszerről. A külföldi cégek, köztük az amerikaiak, ekkor, ha el akarták érni a közép-európai piacot (és itt nem csak Magyarországról van szó), három választásuk volt: az imént említett három város. Nos, ezek a cégek Budapestet választották, és érdekes, hogy miért nem Bécset. Néhány évvel korábban ugyanis a bécsiek visszautasították a világkiállítás megrendezését (amit ezután az eredeti rendező partner Magyarország az 1994-es kormányváltásig egyedül is fenntartott – a szerk.). Mindezek következtében Bécset elkönyvelték mint túl “bécsies” várost. Budapest pedig kiemelkedett mint sok fontos globális cég ugródeszkája, amelyről elérhették a közép-európai, ún. feltörekvő piacokat. Az, hogy Magyarországon – és erről önök biztosan többet tudnak – végbement a pénzügyi piacok deregulációja, jól elérhető volt, Budapest pedig amúgy is pénzügyi központ volt, lehetővé tette, hogy bekapcsolódjon a globális pénzügyi vérkeringésbe.

Visszatérve tehát a kérdésre, a válaszom az, hogy a globális pénzügyi rendszernek városok hálózatára van szüksége. A cégek, a piac nem egyetlen nagy központot akar. Minél jobban megfelelnek egy város adottságai a kor színvonalának, minél inkább megvan a szükséges infrastruktúra, annál jobb az esélye: a sokat magasztalt Budapest, kedves belvárosával, üzleti-hivatali negyedével, a megfelelő infrastruktúrával és képzett munkaerővel beilleszkedett ebbe a komplex szerkezetbe. Amikor Argentína, ahol a korrupt Menez elnök hivatali időszaka alatt a 90-es években kialakították azokat a nagyvilági városrészeket a gyönyörű irodaépületekkel, ahol minden a kor színvonalán volt, szóval amikor ez az ország fizetésképtelenné válik, az olyan, mintha egy zsíros földterület megműveletlenül maradna. Látom magam előtt a nemzetközi befektetői közösséget, ahogy kis tigrisek módjára ugrásra készen ül, hogy amint arra megérett a helyzet, egyből visszatelepüljön a városba. A tőke mindig ugrásra kész. Budapest tehát mindenképpen számít, elsősorban az említett regionális értelemben. A globális pénzügyi rendszernek városok hálózatára van szüksége, és Budapest hozzátartozik ezek egyikéhez.

 

AL–SM: Budapesten megtartott előadásában¹ a nemzetközi pénzügyek kapcsán a spekulációs célból mozgó tőkét mint tömegpusztító fegyvereket jellemezte. Nem bírálják önt ezért a véleményéért?

 

SS: Valóban létezik ez a pusztító hatás. Ugyanakkor szükségünk van a nemzetközi pénzmozgásokból származó forrásokra, sokszor akár hitelfelvétel céljából is. Nem költhetnénk el másként semmire x+1 összeget, miközben csak x felett rendelkezünk, függetlenül attól, hogy biciklit, autót vagy egy fél országot vásárolunk.

 

AL–SM: A kérdés valójában arra az elmúlt, dominánssá vált ideoló­giai hullámra kívánt utalni, amely szerint a tőke szabad áramlása jelenti a fejlődés zálogát és így tovább…

 

SS: Nos, úgy vélem, hogy a pénzügyek egy nagyobb gépezetnek képezik a részét. Ennek a gépezetnek pedig az állami feladatok magánszférának való átadása az egyik legfontosabb jellemzője. A privatizációnak, deregulációnak köszönhetően a külföldiek bejöhetnek az országba és vásárolhatnak, legyen szó Argentínáról vagy Mexikóról, vagy más országokról. A pénzrendszer hosszú múltra tekint vissza. De kifejezetten a jelenlegi helyzetről szólva, ma a pénzügyi tranzakciók olyan környezetben zajlanak le, amelyre két dolog jellemző: egyrészt van a “minden eladó” szituáció. Mexikóban, Argentínában 15 évvel ezelőtt még nagyon sok mindenre tekintettek úgy, hogy nem eladó. Másrészt ami jellemző a nemzetközi pénzügyekre, az egy képesség. Nem csak arról van szó, hogy menedzsel, erőforrásokat oszt el. Az 1980-as évek óta – ami pénzügyi szempontból az innováció nagy korszaka volt – mindent képes pénzügyi eszközzé alakítani.

Legyen szó az én magánkölcsönömről, az ön kölcsönéről, egy épületről vagy hídról, ma mindezek pénzügyi instrumentumokat jelentenek. Minden értékes dolog értelmezhetővé válik a pénzügyi piacok számára is, és bekerül a körforgásba. Ha ebben a szövegkörnyezetben egyszerűen csak megállapítjuk, hogy jelenleg 70 vagy még több országban jutott el a liberalizáció egy olyan szintre, hogy a külföldi befektetők szinte bármit megvehetnek, amit akarnak, és ha ehhez hozzávesszük a pénzügyi szereplők imént említett képességét, akkor megkapjuk a jelenlegi rendszert. Ha a befektetők megvettek egy épületet, az építmény ugyan ott marad, de értékpapír formájában kivihetik az országból. Honnan tudhatnánk tehát meg, hogy valójában ki az, aki az adott épület üzemeltetésével létrehozott értéktöbblet hasznát élvezi? Nem tudhatjuk. De az több mint valószínű, hogy nem a helyben lakó emberek lesznek azok.

Mindig szeretek számokat is említeni, hogy legyen összehasonlítási alapunk: az egész világra kiterjedő külkereskedelem hatalmas összegre, 9 ezer milliárd dollárra rúg. Hasonlóképpen a közvetlen külföldi tőkebefektetések szintén komoly tételt jelentenek a maguk 7 ezer milliárd dollárjával. Ugyanakkor a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) adatai szerint 2003 novemberében 223 ezer milliárd dollárt tett ki a tőzsdén forgalmazott pénzügyi derivatívák értéke.² Azt gondolom, érzékelhető, hogy nem ugyanarról a nagyságrendről van szó. És már a 9 ezer milliárd dollár sem az a pénz volt, amiből én majd holnap kimegyek a taximmal a repülőtérre.

Tehát a pénzt, pénzügyeket én mint egy funkcionális képességet fogom fel. Ha mondjuk, korszerű repülőgépeket építünk, akkor legalább 8 hónapig nem látjuk viszont a befektetett pénzünket. Ha autót, például egy Jaguárt, ez az idő legalább hat hónap. A pénzügyi piacokon ez az idő egy percre rövidülhet. Egyébként a nehézipar (mint például a repülőgépgyártás) jelentős mértékben hozzájárult a pénzügyi szolgáltatások fejlődéséhez. A Volkswagen-csoport ugyanakkor ma már sokkal nagyobb bevételt ér el pénzügyi szolgáltatások nyújtásával, mint a gépjárműgyártással.

 

AL–SM: A cancúni WTO-tárgyalások kudarcát látva ön hogyan látja, képes lehet-e ez a pénzügyi szféra a világgazdaságban meglévő határok és a szabad kereskedelmet gátoló akadályok lebontására?

 

SS: Nem hiszem. Bár a pénzügyi piacoknak létezik ez a képessége, ők sem mindenhatóak. Amúgy a világgazdaság kifejezés egy általános fogalom, amely sok-sok igen specializált területet takar. A pénzügyi piacok ezen képessége alkalmas a földrajzi keretek kitágítására. Volt idő, amikor úgy véltük, hogy az épületek például nem likvid eszközök. Most likvid pénzügyi instrumentumok. Régen az adósságot negatív pénzként fogták fel. Ma ez másként van. Ma úgy tekintünk rá, hogy egy nagyon nagy adósságállomány, az sokkal jobb, mint egy kisebb. Ez a pénzügyi szféra. A globális gazdasági rendszer azonban ennél sokrétűbb, jelentős mezőgazdasági kereskedelemmel stb. Nem hiszem hát, hogy ebben a komplex világgazdasági rendszerben a pénzügyi folyamatok mindenhatóak lennének. A gazdaság nem egyenlő a pénzügyekkel. Nagyon fontosnak tartom ezt a különbségtételt.

 

AL–SM: Így a beszélgetés vége felé közeledve…

 

SS: Kérdezzenek valamit az USA-ról is (nevet).

 

AL–SM: Rendben. A legutóbbi hírek szerint George Bush amerikai elnök változtatásokra készül bevándorlási politikáján.³ Milyen meglátásai vannak, tekintsük-e ezt már az elnökválasztási kampány részének?

 

SS: Egy teljes mértékben haszonelvű megközelítéssel állunk szemben, abban az értelemben, hogy Bushnak szüksége van a kisebbségek, a feketék, a spanyol ajkúak szavazataira. Ez utóbbiak esetében érdekes egybeesés, hogy a republikánus szavazótáborhoz hasonlóan vallásosak is, hisznek a házasságban stb. A másik dolog, hogy a mostani szavazópolgárok, körön belül lévők közül sokan korábban körön kívüliek, kirekesztettek voltak. Függetlenül attól, ki van hatalomban, az USA-ban az amnesztiát általában a társadalomban élő kirekesztettek (így az illegális bevándorlók) formális elismerésének eszközeként használják. Egy példa, hogy értsék, mire gondolok. A feketék állampolgárok voltak, de harcolniuk kellett a szavazójogért. Hirtelen – most itt a történelemkönyvek modorában elmesélve – egy szép napon az amerikai kongresszus úgy döntött, hogy megadja nekik a szavazójogot. Hasonlóképpen történt ez a nőkkel. A kirekesztettek léte és cselekedeteik – esetünkben pl. a tüntetések – befolyásolták a rájuk vonatkozó jogi szabályozást. Az ő fellépésük tehát fontos tényező volt abban, hogyan zajlott le a formális, jogi értelemben vett beilleszkedés. Ugyanez történt a polgári forradalmaknál. Az uralkodó egy Istenhez hasonlatos személyiség volt, szemben az átlagpolgárral vagy közemberrel. Ha így közelítünk a témához, azt mondhatjuk, hogy ők is körön kívüliek voltak.

A mostani és a korábbi amnesztiák esetében is a bevándorlónak először valahogy illegálisan át kellett lépnie a határt, ezután munkát kellett találnia. Utána jöhetett a legalizálás. Az intézkedés ráadásul komoly tömegeket érint, esetünkben ez 6 millió embert jelent. Az elnök tehát úgy dönt, rendben, legyen amnesztia. Nem tudjuk, hogy csak a választások vagy más okok miatt, de az USA-ban gyakran van amnesztia.

Ami engem érdekel ebben a helyzetben, az az, ahogy a törvény megsértése határozza meg a tartalmát egy új jogi szabályozásnak. Az összefüggések természetesen nem ennyire direktek, a legalizálás után még eltart néhány évig, amíg szavazójogot is kapnak az érintettek. Ezzel ellentétes irányba mutató további szempont lehet, hogy az állampolgársággal már rendelkező kisebbségiek gyakran nem szeretik az újonnan jötteket. Amint azt a német zsidók esete mutatja az orosz és lengyel zsidókkal, a németek mindent megtettek azért, hogy a keletiek minél előbb elhagyják a hamburgi kikötőt, és az USA-ba hajózzanak. Megszokott dolog ez a történelemben.

 

Jegyzetek

¹ A Miniszterelnöki Hivatal konferenciája a haladó kormányzásról, 2004. január 28–29. – A szerk.

² És ez már 9 százalékos csökkenést jelentett a három hónappal korábbi adathoz képest. Pontos számok az alábbi lapon találhatóak: http://www.bis.org/publ/qtrpdf/r_qt0312d.pdf – a szerk.

³ Megnyílnának ti. a határok az amerikai állampolgárok által be nem töltött álláshelyekre pályázó külföldiek előtt, l. http://www.whitehouse.gov/news/releases/2004/01/20040107-3.html .

Romániában még várat magára a sztálinizmussal való baloldali szembenézés. A szerző a sztálinizmust a kapitalizmus egy izotópjának tekinti, és saját álláspontja mellett betekintést enged az ottani diskurzusokba is.

Kedves Barátaim!

Elküldöm, reményeim szerint megfelelően tömör formában, nézeteimet a sztálinizmusról.¹ Hálás vagyok a Eszmélet szerkesztőinek, hogy lehetőséget biztosítottak számomra a sztálinizmus jelenségének átgondolására. (Ez mellesleg jól jellemzi az ideológiai szinteket is: Magyarországon már lehetséges vitát folytatni a sztálinizmusról; Romániában az egyetlen hivatalosan is jóváhagyott vitapont az 1989. decemberi forradalom és a “hazafiatlan” coup d’État közötti ellentét. A diskurzusok tárgya a tömegek szerepe, a spontaneitás, ám nem esik szó – sem önmagában, sem az előbbiek mellett – az (egykori) sztálinista bürokrácia különféle csoportosulásainak helyzetéről és nézeteiről. A forradalom népi jellegét osztálykarakterének elkendőzésére használják.)

Az Eszmélet erőssége baloldali reflexiójának köszönhető; annak, hogy elutasítják a “történelem végét” hirdető kalmárideológia fegyelmezett elfogadását. (Egyértelmű, hogy ez az apologetikus gondolat egy zárt társadalom irányába mutat.) A jelenkori történelem egyetlen, mégoly keserű tapasztalata sem igazolhatja a baloldali típusú társadalmi reflexió elvetését: nem csupán a társadalmilag meghatározott emberi szenvedés iránti érzékenységről van itt szó, nem csupán a szabadság és a társadalmi egyenlőség (a világon mindenkire kiterjedő) együttesének előtérbe helyezéséről, hanem az osztályuralom és a kizsákmányolás történeti jellegének, vagyis annak a felismeréséről, hogy ezek a kategóriák nem örökkévalóak és “természetesek”. A baloldaliság felvállalása erőfeszítést jelent az osztályuralom felszámolásának folyamata mögött húzódó történelmi feltételek megértésére.

Alapvető fontosságú az olyan csoportok léte, amelyek kedvező miliőt teremtenek az önkritikai reflexiók számára. Az Eszmélet körül kialakult kör erősebb a mi Nucleus Marx csoportunknál, amelynek magam is tagja vagyok, de úgy gondolom, érdemes lenne kezdeményező szerepet játszanunk egy kelet-európai és balkáni önkritikus baloldali hálózat létrehozásában. A 2004-es év az első világháború kitörésének kilencvenedik évfordulója: remek lenne dialógust kezdeni például Švejk országának reprezentánsaival. Persze nem csak velük. 1914 a világgazdaság egy prosperitási periódusára következett: a Kondratyev-ciklus “A” trendjének felelt meg. Napjainkban, a termelőerők egy magasabb szintjén, de ugyanezt a korszakot éljük. Mik tehát a perspektívák: béke?, háború?, társadalmi átalakulás?

Levelem két részből áll: az első a sztálinizmus néhány aspektusát járja körül; a második néhány módszertani kérdést vizsgál; közben pedig a romániai Nucleus Marx csoportról is esik szó (a romániai baloldaliság helyzetét firtató kérdéseitekre reagálva).

 

I. A sztálinizmus

 

Az általatok küldött írások² igen fontosak. A létező szocializmusról folytatott vita – ez a terminus teljesen megfelelő, hiszen az 1989 előtti társadalmat ugyan szocializmusnak szokás nevezni, a kritikai értelmiség (persze nem a jobboldal apologétái) mégis “létező szocializmusról” beszélt és beszél, rámutatva hogy az egykori rendszer nem tekinthető valódi szocializmusnak – nem csupán a mögöttünk hagyott történelem, hanem az előttünk álló események megértésének is sine qua nonja. Tehát: mi is volt a létező szocializmus lényege, és amennyiben valóban szocializmus volt, akkor miként győzhetjük meg az embereket arról, hogy az elkövetett hibák nem fognak megismétlődni?

Ezért a továbbiakban a létező szocializmust technikai okokból sommásan sztálinizmusnak³ nevezem, még ha ez félreértésekre ad is lehetőséget: a sztálinizmus egyszerre jelenti a lenini forradalmakat követően kialakuló gazdasági-társadalmi rendszert (GTR) és az e rendszerhez kötődő politikai rezsimet (PR).

Ugyanakkor meg is különböztetem a GTR-t a PR-től. A GTR a termelési mód (a termelőerők és a termelési eszközök), valamint a legitimizáló/domináns értékek összege.⁴ A PR az irányítás módja, a vezetők és vezetettek közötti kapcsolatrendszer meghatározója – példának okáért képesek-e az utóbbiak az uralkodó elitek kontrollálására, vagy sem; kihat a vezetés struktúráira – vajon a hatalom néhány személy kezében koncentrálódik-e, vagy egy szélesebb körű uralkodó elit között oszlik meg? Minden GTR-hez különböző PR-ek kapcsolódhatnak (demokratikusak és diktatórikusak).

A jobboldali, antikommunista ideológiák egyenlőségjelet tesznek a GTR és a PR közé, hogy a sztálinizmus GTR-ét ignorálva azt pusztán egy specifikus PR-képletnek tekinthessék: “kommunizmus = diktatúra…”

A GTR-t és a PR-t azonosnak tekintve éppen a sztálinista PR-ek célját ködösítjük el: ezek, mint arra némely baloldali ideológus előszeretettel rámutat, a fejlődés érdekében létrehozott diktatúrák voltak, sok esetben autoriter PR-ek, amelyek szükségesek voltak a sztálinizmust bevezető periferiális országok gyors modernizálásához. De milyenek voltak a konkrét termelési viszonyok ezekben a PR-ekben?

Nem elég rámutatni, ahogyan például a trockisták teszik, hogy a sztálinizmus átmeneti korszak volt, amelynek jellemzője a tulajdon szocializálása stb. stb. (Mit jelent a “szocializálás”? A klasszikus, fragmentált [kapitalista] tulajdonnak az állam kezében való egyesítését, vagyis a tőke feletti relatív társadalmi kontrollt a közjólét érdekében [amely számos országra jellemző volt] csupán a szó korlátozott értelmében tekinthetjük szocializációnak.⁵ Szélesebb értelemben a szocializáció a termelőeszközök magántulajdonának világméretű átalakítása társadalmi tulajdonná. Társadalmi tulajdonnak a világ teljes népességének kontrollját tekintem a világ összes termelőeszköze és forrása felett, amely nem szűkös magánérdekeket szolgál, hanem a társadalom minden egyes mai és jövőbeni tagjának érdekeit tartja szem előtt. Így a társadalmi tulajdon – amely nem kizsákmányoló kapcsolatokra épül és ilyeneket generál – magában foglalja a fragmentált, természeténél fogva kompetitív, nemzeti magántulajdon meghaladását, amely egyének, monopóliumok vagy éppen államok kezében összpontosul. De a magántulajdon meghaladása egyben a termelőerők azon szintjének túllépését is szükségessé teszi, amely a munkaerő kényszerén alapulva a magántulajdont szükségessé teszi.)

Nyilvánvaló, hogy a sztálinizmus történelmi specifikumának felfogásához az első lépés a termelőerők alacsony szintjének megértése a lenini forradalmak és a sztálinizmus korszakában: nem csupán a sztálinista rendszerek periferiális helyzete, hanem inkább az első és egyetlen világméretű ipari forradalom adott helyzete miatt. (Hiszen, mint tudjuk, a kommunizmus vagy éppen a szocializmus létrehozására – a két posztkapitalista, kommunista jellegű GTR közötti [A gothai program kritikájában kifejtett] különbségeket itt figyelmen kívül hagyhatjuk – csupán [mint Marx az 1844-es Gazdasági-filozófiai kéziratokban, A német ideológiában és másutt kifejtette] világméretekben, és első lépésben a legfejlettebb országokban kerülhet sor.)

A termelőerők alacsony szintje szükségessé tette a munkaerő rákényszerítését a termelés fokozására (és a mind olcsóbb áruk előállítására). A munkaerő kényszerítésének szükségletével együtt járt (vagy abban kifejeződött) a munka “technikai” megosztása – amely az első ipari forradalom idején, mint arra Marx A tőkében rámutatott, már egyértelművé vált a munkafolyamat hivatásos és nem hivatásos tisztjei, illetve közkatonái között. A munka politikai megoszlása – az irányítók és irányítottak között – pontosan leképezte/leképezi ezt a technikai megoszlást. A politikai megoszlásnak addig nem lehet véget vetni, amíg a technikai megoszlás objektíve el nem tűnik (a technikai fejlődés logikájából következően).

Ennélfogva az a kifogás, amely a kommunizmust (ahogyan azt A gothai program kritikája meghatározza) kéri számon a sztálinizmuson, érvényét veszíti. A kommunizmusra való átmenet, mint Marx bebizonyította, csupán a fejlett országokban lehetséges, ugyanakkor csakis globális átmenet lehet: nem hogy a kommunizmus, de még a szocializmus sem lehetséges a kapitalista óceán apró szigetein.

Abban a marxista csoportban, ahol dolgozom, részt vesz egy uruguayi nyelvész, aki trockista volt, sőt ma is az; így van némi rálátásunk a trockista miliőkre és érvrendszerekre. Ezekben a sztálinizmus átmeneti jellege és a – burzsoá tulajdon lerombolásának talaján kialakuló szocialista tulajdonforma, vagyis a domináns és alapvető kizsákmányoló osztály, a burzsoázia felszámolása a legfontosabb szempontok. (Ám véleményünk szerint Trockij maga nemigen figyelt fel a forradalmat követő átmeneti korszak államkapitalista jellegére, sem pedig Marx és Engels észrevételeire A német ideológiában, ahol a termelőerők alacsony szintjén kialakuló nem kommunista társadalomról írnak.) Csoportunk végül nem fogadta el a trockista érvelést.

A sztálinista tulajdon éppen azért nem volt szocialista, mert a termelés eszközeit nem szocialista módon használták: a termelőerők alacsony, az első ipari forradalomra jellemző szinten álltak, és gyors fejlesztésükre volt szükség – ennek alapja pedig a hirtelen felhalmozás, amelyhez a bérmunkát mind nagyobb és nagyobb mérvű termelésre kellett rákényszeríteni. A felhalmozás legfontosabb céljai társadalmi jellegűek voltak – így az életszínvonal emelése –, de nem kizárólagosan. A gazdasági célkitűzéseket meghatározó politikai bürokrácia nem csupán a társadalmi prioritásokat tartotta szem előtt, hanem politikai hatalmi helyzetéből következően saját privilégiumait is védelmezte.

A felhalmozás a munka termékének, vagyis végső soron a tőkének a maximalizálását jelenti és gerjeszti tovább. És bár a csereviszonyok nem csupán a lehető legnagyobb nyereség elérését célozták, hanem a munkások, illetve általánosságban a korábbi elnyomott rétegek javát is – akiket (Trockij szavaival) “belevetettek a kultúrába”, lakótelepeket építettek számukra, kiépítették a közegészségügyet és a szabadidő struktúráit – ám e viszonyok alapvető eleme mégis a felhalmozás volt.

Szűkebb értelemben a kizsákmányolás a munkaerő által megtermelt értéktöbblet minden ellenszolgáltatástól mentes kisajátítását jelenti; tágabb értelemben pedig azt, hogy a munkaerő, vagyis tulajdonképpen a társadalom egésze nem gyakorolhat ellenőrzést a termelőeszközök és általában véve az emberi lét forrásai felett. Ezért a kizsákmányolást csupán a termelőeszközök világméretű és teljes szocializálása szüntetheti meg.

A kizsákmányolás magában foglalja és egyben generálja a magántulajdont. A magántulajdon – amely az állam, vagyis a politikai, pártállami bürokrácia kezében összpontosult – a sztálinizmusban a termelőerők alacsony szintje miatt maradhatott fenn.

A tőke:

• a kizsákmányoláson (és nem a világ népességének a világgazdaság felett gyakorolt ellenőrzésén) alapuló csere;
• és a termelőerők adott szintjének megfelelő felhalmozás, vagyis magában foglalja
• a nyereséges ellátás és a fizetőképes kereslet kapcsolatrendszerét;
• a munkaerő által termelt érték – amelyet a klasszikus kapitalizmusban profitnak nevezünk – maximalizálását.

Ezért a tőke a termelőerők adott szintjének megfelelő történelmi viszonyrendszer.

A kapitalizmus szükségszerű volt, és – mint Marx bebizonyította – fejlődést jelentett a feudális viszonyokkal szemben. De vajon a sztálinizmusban valóban kapitalista jellegű viszonyok voltak jelen? Természetesen igen, éppen a felhalmozás szükségletéből stb. eredően. Ezért csoportunk, ha a sztálinizmusról van szó, többé nem teszi a tőke és a munka szavakat idézőjelek közé (lásd Szalai).

A sztálinizmus a kapitalista viszonyok kényszerének keretei között, illetve azok időszakában létezett. A sztálinizmus (egyfajta) kapitalizmus volt, vagy legalábbis beilleszkedett a kapitalizmus történelmi holdudvarába.

De vajon milyen típusú kapitalizmus volt, és milyen társadalmi struktúrát hordozott?

A sztálinista tőke az állam kezében összpontosult. Az állam – természetesen “a nép nevében” – volt a tőke birtokosa. A sztálinista állami tulajdon időben egybeesett a nyugati államkapitalizmussal, mivel ott az első világháborút követően a monopolista magánkapitalizmus ellentmondásait időlegesen a piaci viszonyokba való állami beavatkozással igyekeztek orvosolni.

Kiindulópontunk nem a hagyományos, klasszikus társadalmi struktúrákra összpontosít (“ha nincs burzsoázia, akkor nem beszélhetünk kapitalizmusról sem”⁶ ), hanem a tőkére, amelynek tulajdonosai különféle történelmi entitások lehetnek. (Akárcsak napjaink nyílt kapitalizmusában, ahol a különféle nyugdíj- és befektetési alapokat is ott találjuk a legnagyobb tőketulajdonosok között. A nyugdíjalapokon vagy a munkavállalói részvénykonstrukciókon keresztül a munkaerő önmagát zsákmányolja ki, hiszen a kizsákmányolás meghaladásának még nincsenek meg az objektív és szubjektív feltételei. A tőke immár kollektívvá vált, és mindaddig az is marad⁷, amíg a termelőeszközök feletti világméretű ellenőrzés is kollektívvá nem válik.)

Így a sztálinizmus társadalmi struktúrája megfelelt egy osztályelnyomáson alapuló GTR-nek, amely a munkaerő kizsákmányolásához szükséges: a kizsákmányolt osztályt az első ipari forradalom sztálini proletariátusa képviselte, míg vele szemben a pártállam politikai bürokráciája állt; e két társadalmi aktor viszonyai nem csupán a gyors felhalmozást és fejlődést határozták meg a sztálinista országokban, de a szociális jogok világméretű fejlődésére is alapvető hatást gyakoroltak a huszadik század második felének első évtizedeiben.

A sztálinizmus értékelésének bizonytalanságához a piac megértésének bizonytalanságai is hozzájárulnak. De mi is valójában a kapitalista piac? Az árucsere, az értéktörvény⁸ terméke, a nyereséges ellátás és a fizetőképes kereslet. Kijelenthetjük-e, mint Szigeti Péter teszi, hogy a sztálinizmus alapvetően nem a kapitalista piac feltételei alapján szerveződött, sőt még a tőkés világpiacot sem vette figyelembe? Szalai Erzsébetnek igaza van, mikor rámutat, hogy a sztálinizmus nem használhatta az árutermelés fogalmait anélkül, hogy a piacgazdaságot mint olyat fejlesztette volna.⁹ Sem a sztálinizmus társadalmi céljai – amelyekben a források elosztását, például a makrogazdaság tervezésében a politikai mechanizmusok irányították, de az uralkodó elit egyes tagjai között érvényesültek a “szubjektív” do ut des-kapcsolatok is –, sem pedig a bürok­rácia privilégiumai nem szüntethették meg a sztálinizmus kapitalista piacgazdasági jellegét. Sokkal célszerűbb ezeket a vonásokat¹⁰ a sztálinizmus összeomlásában is szerepet játszó új, tansznacionális piaccal (amely a leginkább megfelelt és megfelel a jelenlegi ipari forradalom – gondoljunk az információs technológiákra – elvárásainak) együtt vizsgálni.

A termelési mód szempontjából a sztálinizmus államkapitalizmus volt. De minek tekinthető a szlogenek, illetve a legitimizáló értékek formája tekintetében? Ebből és csupán ebből a szemszögből a sztálinizmus szocializmus volt.¹¹ De mint tudjuk, sokkal fontosabb, hogy mi van a szlogenek mögött. Röviden: a szocialista jellegű legitimizációs értékek nem ellensúlyozhatták a GTR kapitalista vonásait, a tőke erősítésének szükségletét.

Ezért a sztálinizmus a kapitalizmus egy izotópjának tekinthető, amely a kapitalizmus történetének része. Ez az izotóp magában foglalja:

• a sztálinizmus nemzeti jellegét – a tőke és a munkaerő közötti kapcsolatok túlnyomórészt nemzeti kereteit – a világkapitalizmus óceánjában¹² ;
• a (kapitalista) termelési mód és a legitimizációs értékek formája¹³ közötti ellentmondást;
• a legitimizációs értékek szocialista/kommunista formájának és az ideológia sztálinista tartalmának¹⁴ együttesét;
• egy helyettes burzsoázia kialakulását az osztályegyeduralomra¹⁵ jutó (párt/állami) bürokráciából;
• az állam közvetítésével biztosított de jure népi tulajdon és az állami tulajdon felett de facto uralkodó politikai bürokrácia közötti ellentmondást;
• azt, hogy a politikai bürokrácia de facto gazdasági ereje annak politikai/vezetői/hatalmi szerepéből eredt, nem úgy, mint a nyílt kapitalizmusban, ahol a burzsoázia éppen gazdasági erejéből következően tesz szert politikai hatalomra.

Ezért egyetértek Wiener Györggyel abban, hogy a jövőbeni posztkapitalista rendszer nem a sztálinista modell szerint fog megszerveződni, és a sztálinizmus nem a kapitalizmus alternatíváját jelentette a huszadik században, hanem a kapitalizmus győzelmét egy olyan korszakban, mikor a tőke és a munkaerő közötti kapcsolatrendszer nemzeti alapon szerveződött. Ez a periféria némely országában az általános életszínvonal növekedésében realizálódott.¹⁶ Amikor a tőke–munka kapcsolatok transznacionális jellege kezdett hangsúlyosabbá válni, ennek a korszaknak bealkonyult. Éppen ezért nem gondolom, hogy a “desztálinizálás” a kemény vonalas sztálinizmus (mint PR) felszámolását jelentette volna; az utána következő egyik nacionalista vagy reformista irányzat sem volt képes a rendszer összeomlását meg nem történtté tenni, amely azért volt ab initio sztálinista, mert más nem lehetett. Vagyis (GTR-ként) nem is lehetett desztálinizáció tárgya a sztálinizmus idején.

Fel kell tárnunk a sztálinizmus kapitalista jellegét, hogy megérthessük: a kommunista posztkapitalizmus nem a múlt emléke, hanem még előttünk álló lehetőség. Ezeknek a problémáknak a megértésével – amelyek nélkül nem lehetséges a mai transznacionális kapitalizmus bírálata – a sztálinizmus történelemmé válik, és a még ma is létező sztálinizmus elméletévé redukálódik. Innentől a mai baloldali teoretikusok a világkapitalizmus jelenlegi nyílt formáira¹⁷ koncentrálhatnak, a mai geopolitikai helyzetre, az elöregedett baloldal megváltoztatásának szükségességére irányíthatják figyelmüket. Most az a legfontosabb kérdés, hogy milyen feladatok állnak a baloldal előtt.¹⁸

A GTR-rel kapcsolatos problémák relatív elvetése¹⁹ – végső soron a sztálinizmus nem csupán politikai jelenségekből állt – azt az elképzelést sugallta és sugallja, hogy a sztálinista diktatúra, illetve a PR volt minden gonoszság ősoka²⁰; nem egy kiváló baloldali gondolkodó is így véli, holott mindnyájan látják, hogy a sztálinizmus fennállása alatt is változásokon ment keresztül. Néhányan, így maga Trockij²¹ is, úgy vélték, hogy a sztálinizmus demokratizálásával visszaállítható a valódi, 1917-es szocializmus, hiszen a demokratikus nyomás eszközeivel a munkások győzelmet arathatnak az uralkodó bürokrácia felett. (Amennyiben ez nem történik meg, folytatta Trockij, a bürokráciának a munkások feletti győzelme a kapitalizmus restaurációjába fog torkollni – helyesebb lenne azt mondani, hogy a nyílt kapitalizmus egy új történelmi periódusának kezdetét jelenti.²²) Ám a különféle társadalmi rétegek közti erőviszonyok politikai kifejeződésének gazdasági alapjai vannak.

Tulajdonképpen magát a demokratikus deficitet sem érthetjük meg a specifikus osztályviszonyok²³ figyelembevétele nélkül: mi a demokrácia?, kompromisszum? és miféle kompromisszum? elfogadható… de ez mit jelent? Csupán az osztályviszonyokból vezethetjük le a hatalmi politikát, amely a sztálinizmus és általában véve minden kizsákmányoláson alapuló valahai és mostani társadalom sajátja. Ebből a szempontból vizsgálva semmi meglepőt nem találhatunk a demokratikus deficitben. Még ha figyelmen kívül hagyjuk is Marx leírását a politikai kommunizmusról (Gazdasági-filozófiai kéziratok), nemigen állíthatjuk, hogy a sztálinizmus (akár átmeneti) szocialista jellegű GTR lett volna. A kommunizmus egyenlő a demokráciával, és ha ez nem így van, akkor az nem azért van, mert a kommunizmus szükségszerűen diktatúrát jelent, hanem mert az objektív (és persze a szubjektív) feltételek még nem érettek a kommunizmusra, a kapitalizmus megdöntésére irányuló kísérlet még csupán a “primitív kommunizmus” szintjéig jutott. Lázadó sziget a kapitalizmus óceánjában, amely néhány elmaradott perifériára korlátozódik; a helyzet a centrumországokban ugyanis – részben éppen a centrum–periféria struktúra számukra előnyös vonzatai miatt – még nem érett a forradalomra. Az ilyen “kommunizmusban” pedig óhatatlanul tovább él az elnyomás-alávetés hatalmi politikája.

Még inkább segíthet a problémák tisztázásában a legitimációs deficit vizsgálata²⁴. A legitimáció deficitje – persze az alsóbb osztályok szempontjából – úgy növekedett, ahogyan a sztálinista intézkedések egyre kevésbé voltak képesek az életszínvonal emelésére, legalábbis a nyugathoz viszonyítva. Vagyis a dolgozó osztályok nem a szocialista értékeket – sőt még csak nem is a politikai demokráciát²⁵ – tartották szem előtt, hanem a gazdasági teljesítményeket.

A társadalmi struktúra és eredet természetesen döntő szerepet játszott. Mint Wiener György rámutatott, a magyarországi életforma kispolgári eredete, sőt hozzátenném, egy általánosabb, visszafogott kispolgári mentalitás jelentős szerepet játszott benne, hogy az emberek határozottabban egy nyílt kapitalizmusra való áttérés mellé álltak. Romániában, bár a legtöbb paraszti gyökerű munkásra szintén ez a kispolgári mentalitás volt jellemző, az elsődleges iparosítással járó urbanizáció és a “kultúrába taszítás” (Trockij) hatásai azt a véleményt erősítették meg, hogy a korábbi sztálinista bürokrácia új hatalma még mindig jobb, mintha az egykori bojárok és kapitalisták térnének vissza. Ezért 1989. december 22. és 25. között az első spontán jelszó a “Demokrácia, Szabadság, Tisztesség” hármasa lett – az emberek hittek abban, hogy Iliescu az emberarcú szocializmus garanciája –, és csupán később, a terrorista elhajlások, illetve az Iliescu követői, valamint a korábbi liberálisok és a konzervatív parasztpárt közötti ellentét volt képes az embereket az “új” bürokrácia jármába hajtani, amely lépésről lépésre csendben alávetette őket a nyílt kapitalizmus rendszerének. Sem a nyílt kapitalizmussal kapcsolatos illúziók reklámozása, sem pedig a nyugati munkalehetőségekkel kapcsolatos remények nem tudták lerombolni az emberekben a korábbi “szocialista” illúzióikat: ezek az illúziók azonban átalakultak. Ennek tulajdonítható, hogy a Nagy-Románia Párt – amelynek szélsőjobboldali populizmusa ma a “szocialista” illúziók átformálásának egyetlen támogatott fóruma – még mindig az ország második politikai ereje. Az emberek 1989-ben Ceausescut, és nem a kommunizmust abcúgolták, abban hittek, hogy a legfelsőbb vezető – a “személyi kultusz” – volt minden baj forrása, és a demokratizálás elvezethet az “emberarcú szocializmusba”. Ám ez a történelmi korszak lezárult.

Fontos kérdés a sztálinizmus – mint GTR és mint PR – megítélése²⁶ a szocialista/kommunista jellegű értékek mint döntő és megfellebbezhetetlen érvek szempontjából. Igen ám, de ezek az értékek – mint pl. az egyenlőség – történelmileg meghatározottak. Ha konkrét történelmi társadalmakat akarunk ahistorikus kaptafákra húzni, akkor csupán egy liberális, idealista eredményre juthatunk. A sztálinizmus nem azért volt rossz, mert nem valósította meg az egyenlőség ideálját – történelmileg meghatározott társadalom volt (amely nem is felelhetett meg egy szocialista jellegű következetes egyenlőségnek). Ha figyelembe vesszük, hogy a társadalmi egyenlőség – és természetesen nem az egyenlőség mint olyan – nem az emberi szükségletekből lepárolt absztrakt vágyálom, hanem a termelőerők és a civilizáció egy adott szintjén konkrét politikai cél, többé nincs okunk rá, hogy a sztálinizmusra efféle standardokat – betű szerint értett politikai szlogeneket – próbáljunk erőltetni; a politikai célkitűzések konkrét tartalmát az adott, konkrét körülmények keretében kell vizsgálnunk. Egy társadalom, így a sztálinizmus is, konfliktusokat hordoz: ezek végső soron a magántulajdon, a termelőerők és a köztük lévő viszonyok konkrét történelmi valóságán alapulnak. Nem vezet sehová, ha a sztálinizmust az egyenlőség megvalósításnak terén elért fiaskójáért vádoljuk. Sőt igyekeznünk kell megérteni, hogy mi tette lehetővé az emberek számára, hogy mégis elérjenek valamit; miért társult a sztálinizmushoz egy tragikus (korlátozott, partikuláris, ellentmondásos) heroizmus. Az elvárások, standardok, értékek önmaguk is részei az emberek történelmi környezetének. És ma, mikor azt látjuk, hogy miként számolják fel a korábbi jóléti eredményeket a növekvő termelékenység és a “posztindusztriális forradalom” keretei között, elgondolkodhatunk rajta, hogy amennyiben a szociális egyenlőség a társadalom minden tagjának a legjobb lehetőségeket hivatott biztosítani kreativitásuk kifejezésére, akkor vajon a “kapitalizmus” valóban jobb-e, mint a sztálinizmus volt?

A sztálinizmust nem érthetjük meg a hozzá vezető forradalom elemzése nélkül. Milyen típusú is volt ez a forradalom? Ha a tömegeket feltüzelő jelszavakat nézzük, szocialista forradalomról beszélhetünk. Vagy egy modernizációs forradalomra került sor, amely az objektív és szubjektív feltételeket volt hivatott megteremteni egy lehetséges és vágyott világméretű kommunista társadalom számára? E dilemmák miatt nem szocialistának, hanem leninistának nevezem ezt a forradalmat. Lenin teóriája szerint az államkapitalizmus a politikai hatalom megragadását követően az első racionális cél – hiszen Oroszországban sem a tömegek társadalmi tudata, sem pedig a termelőerők adott szintje nem teszi lehetővé a szocializmust, még akkor sem, ha az európai (német) forradalom bekövetkezne. Ennek alapján egyet kell értenem azokkal, akik – mint Wiener György – a “szocialista” forradalmat modernizációs forradalomként szemlélik (amelynek ideje egyszer s mindenkorra lejárt). A sztálinizmus a leninista forradalomhoz kötődött, így a mai transznacionális kapitalizmus jövőbeni társadalmi átalakulása vélhetőleg más formákat ölt majd. A forradalom nem egy dogma, és a rá vonatkozó történelmi koncepciók sem lehetnek azok.

 

II. Néhány gondolat a sztálinizmus vizsgálatának metodológiai kérdéseiről

 

Lényeges, hogy milyen logika szerint közelítjük meg a sztálinizmust. A Nucleus Marx csoportban például eleinte (1994 és 1996 között) arra törekedtünk, hogy a létező szocializmus “jó és rossz oldalait” egyaránt figyelembe vegyük. Egyikünk sem tagadta a valódi politikai atomizálódást és az egyenlőtlenségeket, majd később a politikai bürokrácia privilegizált helyzetét. Ugyanakkor nem hagyhattuk figyelmen kívül a széles néptömegek specifikus jólétét – a modernizáció folyamatában – vagy éppen a korai évek tömeges mobilizációját, mikor sokan meggyőződéssel vallották a szocialista jellegű alapelvek felsőbbrendűségét. Ebben az időszakban ellentmondásos helyzetbe kerültünk: egyrészt védelmeznünk kellett a szocialista/kommunista értékeket – hiszen éppen ezek egyesítettek minket egy baloldali vitakörben –, másrészt viszont képtelenek voltunk következetes marxistákként gondolkodni, vagyis különbséget tenni a szocialista jellegű legitimizációs értékek és a valódi termelési mód között. Így a szocialista/kommunista értékek védelmezése átmenetileg a megértés gátjává változott. Ám – Szigetihez, Szalaihoz és Wienerhez hasonlóan²⁷ – gyanakvással fogadtuk azt az érvet, hogy 1989-ben a szocializmus, illetve a kommunizmus bukott volna el. Vajon a kommunista értékek valóban alkalmatlannak bizonyultak, és az osztályelnyomás örökkévaló és természetes állapot lenne?²⁸ Vagy inkább a valóságot kell szem előtt tartanunk és az értékek valódi tartalmát firtatnunk?

Akkoriban a kör néhány tagja – mondhatjuk, a “kemény mag” – egyre jobban eltávolodott a “balosoktól”; ez utóbbiak ignorálták a politikai bürokrácia kiváltságait vagy éppen az iparosításban érdekelt munkások privilegizált helyzetét a parasztsággal szemben, és úgy vélték, hogy a létező szocializmussal szembeni bármiféle kritika egyben a szocialista értékek megtagadását is jelenti. A “dialektikusok” (magam is közéjük tartoztam) persze rámutattak, hogy a szocializmus kellemetlen aspektusainak kritikátlan megbocsátása csupán olajat önt a jobboldali ideológiák tüzére.

Ám a “balosok” egyre messzebbre mentek: számukra hovatovább az egyetlen progresszív történelmi modellé a létező szocializmus vált (figyelmen kívül hagyták Marx véleményét a kapitalizmus történelmi szükségességéről), és “szocializmus” alatt csakis a “napfényes oldalt” értették, különösen az 1989 előtti általános életszínvonalat; párhuzamot vontak a jobb életkörülmények és a politikai bürokrácia helyzete között, végül pedig a “nemzeti kommunizmusnál” kötöttek ki – vagyis többé nem kapcsolódtak a kommunista értékekhez, a sztálinizmus problémáiért az “idegeneket” (így a Kommunista Párt vezetésében ülő zsidókat) és a Szovjetuniót tették felelőssé, míg a jó dolgokat a nemzeti irányvonalat követő vezetőknek tulajdonították. Nem meglepő, hogy nemsokára elhagyták a csoportot – néhányan a Nagy-Románia Párthoz csatlakoztak, mások “a hatalmon lévő szociáldemokráciáról leváló baloldali pártokba” léptek be, néhányan pedig nyíltan lepaktáltak a szélsőjobbal.

Így a Nucleus Marx csoport fejlődésében a kapitalizmus és az antikapitalista harc megértése szempontjából a nacionalizmus kritikája vízválasztót jelentett. 1996-ban kapcsolatba kerültünk néhány trockistával, és a kialakuló dialógus megerősítette véleményünket: a “szocializmus egy országban”, a korszakra jellemző immanens nacionalista tendenciák (lásd a “szocialista hazafiságot”), a nemzeti keretekre osztott antikapitalista harc egy olyan rendszert jeleztek – és egy olyan rendszer következményei voltak –, amelyet nem igazán nevezhetünk a kommunizmus első lépcsőfokának.²⁹

Akkoriban sok energiát pazaroltunk a nacionalista balosokkal folytatott vitákra, és rámutattunk, hogy a globalizációval szembesülve az ideális társadalmi modell nem a nemzeti autokrácia – legyen az “szocializmus” vagy éppen “kapitalizmus egy országban” –, hanem éppen ellenkezőleg, a társadalmi viszonyok (elsőként éppen a kapitalista viszonyok) és antikapitalista proletárharc transznacionalizálása. Az internacionalizmus immár nem jelentheti a különféle nemzeti harcok összekapcsolását – amelyek mindegyike a saját tőketulajdonosai és egyben más, a kapitalista verseny következményeitől sújtott proletárok ellen fordul. Ez a forma az első ipari forradalom korszakának felelt meg, mikor a tőketulajdonosok és a munkaerő között nemzeti jellegű kapcsolatok voltak. A Kommunista Párt kiáltványának híres jelszava, Marx és Engels korai társadalomelméletének e zseniális summázata éppen a világproletariátus nem hierarchikus hálózatára vonatkozott és vonatkozik: ez a világméretű proletárosztály.

Azokban az években igyekeztünk kimutatni az úgynevezett baloldali pártok hamis baloldaliságát, kusza, nacionalista ideológiáik elmaradottságát és politikai szerepüket. 2000 óta arra fókuszáljuk figyelmünket, hogy a jelenlegi transznacionális kapitalizmus történelmi szerepe egy lehetséges szocialista jellegű posztkapitalista társadalom objektív feltételeinek megteremtése, és a baloldalnak ezt kell hangsúlyoznia, egyben pedig következetes harcot folytatnia az emberek jogaiért, és felvázolnia egy internacionalista/transznacionális proletármozgalom – vagyis a kommunizmus szubjektív feltételeinek – körvonalait.

2000 óta elsősorban a sztálinizmust a kapitalizmus izotópjaként felfogó teória finomításán dolgozunk.

Az 1989 óta eltelt idő alatt igyekezetünk megérteni:

• a történetiséget mint olyat, különösen pedig a baloldal konkrét történelmi jellegét; bár sokat köszönhetünk a trockistáknak, a baloldal történelmi válságának összefüggéseiben, mégis kritizálnunk kellett a trockiji elképzeléseket;
• a termelőerők meghatározottságát.

Ebben az értelemben Szigeti Péter véleményéhez kapcsolódva, aki szerint a nyugati baloldaliaknak nehézségeik vannak a létező szocializmus megértésében, kijelenthetjük, hogy ezek a nehézségek talán abból erednek, hogy következetlenül “alkalmazzák” Marx és Engels társadalomelméletének fentebb érintett kulcselemeit. Ez különösen a szociáldemokrata jellegű sztálinizmuskritikára igaz.

A mi csoportunk sztálinizmuskritikája is a “szocializmus” nyilvánvaló aspektusaiból, a nem demokratikus PR-ből és a nyugati társadalmakhoz mérten gyengébb gazdasági fejlődésből indult ki. Ez utóbbi tekintetben rájöttünk, hogy a kapitalista rendszert egészében kell vizsgálni, beleértve a centrum–periféria kapcsolatokat. Így világossá vált annak a teóriának a gyengesége, amely kapitalizmus alatt csupán a nyugati, kirakatnak tekintett rendszert érti. Ez a szisztematikus közelítés lehetővé tette, hogy túllépjünk azon a jobboldali elképzelésen, amely egyenlőségjelet tesz a kapitalista jellegű GTR és a demokratikus PR közé: elég egy pillantást vetni a modern történelemre, hogy lássuk, a dolgok nem így működnek.

Az egyértelmű aspektusok vizsgálata után olyan ideológiákat elemeztünk, amelyek a felépítményből – a vezetés, illetve a PR formáiból – kiindulva figyelmen kívül hagyják a konkrét termelőerőket. Marx nézetei szerint a termelőerők magas szintje teremtheti meg egy szocialista jellegű posztkapitalista rendszer objektív feltételeit; a leninista forradalmak előtt a termelőerők ehhez nem voltak elég fejlettek – bár a posztkapitalizmus nem is került napirendre.

Még azok is, akik figyelmüket az államapparátusra fokuszálva a felépítményből indulnak ki, óhatatlanul szembesülnek a magántulajdon létezésével a “szocializmusban”. A tőketulajdonos szerepét itt az állam játszotta el. Mi is a PR-ből indultunk ki, ám végül a GTR-nél kötöttünk ki. A politika – melynek központi fogalma a hatalom – a valódi eseményeket és kapcsolatokat a saját nyelvére “fordítja”. Ezért tisztában kell lennünk vele, hogy mit is fejez ki a politika az adott pillanatban. A létező szocializmus modellje és annak terjedése végső soron a termelőerők szintjének következménye volt. Az állami monopóliumok kialakulása mögött nem sátáni kommunista elképzeléseket kell keresnünk, hanem az adott történelmi korszaknak megfelelő államkapitalista berendezkedést.

A kapitalizmus korszakairól vitázva egy újabb jelentős dolog ragadta meg a figyelmünket. A huszadik században a kapitalizmust még nem érte el a rendszerszintű válság. Ám egy GTR – jelen esetben a kapitalizmus – csupán rendszerszintű válságba kerülve képes megteremteni önnön meghaladásának objektív feltételeit. Így a kapitalizmus transznacionális korszakát megelőzően – amely bizonyos értelemben egyben a rendszerszintű válság korszaka is – a kapitalizmus átalakítása két utat követhet:

• a rendszeren belüli (annak lebontását nem célzó) szociáldemokrata nyomást a centrumországokban, illetve
• a rendszerrel szembeni forradalmi utat a periféria országaiban (azonban, lévén hogy a kapitalizmus lerombolásának objektív feltételei még nem adottak, ezért ez utóbbi is a rendszer keretein belül marad).

A létező szocializmus így a még nemzeti alapon működő kapitalizmus konkrét geopolitikai viszonyainak terméke: a még nem transznacionális kapitalizmus különböző válságperiódusaiban elviselhetetlenné váló centrum–periféria kapcsolatok eredménye.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy a kommunizmus szubjektív feltételeinek megteremtése fontos, még mielőtt az objektív feltételek teljesen kialakulnának. Enélkül tovább sodródnánk egy egyre barbárabb társadalom felé. A történelmi válság csak úgy haladható meg, ha a baloldal megteremti a világ proletariátusának tömeges öntudatát (für sich – az “önmagáért való” osztályt, ahogy Marx és Engels rámutatott), a proletárok következetes és hatékony együttműködésének szervezetét.

Egyetértek mindazokkal – így magyarországi vitapartnereimmel is –, akik kritizálták a statikus sztálinizmus-, illetve szocializmusképeket. Romániában a szociáldemokraták sokat átvettek a jobboldal vízióiból, akik az 1950-es és 1960-as kemény éveket veszik a “szocializmus modelljének”.³⁰ Számukra a szocializmus nem más, mint a börtönök, a kínzások és az elnyomó hatóságok, a régi értelmiség egyes tagjainak kizárása az alkotómunkából (amely a sztálinista proletkult elavultságát mutatta) – a “kulturális sivatag” e látomása azonban egyáltalán nem igaz.

A sztálinizmus megértésének útvesztőiben bolyongva és a (marxista jellegű) társadalomelmélet fejlődéséről vitatkozva úgy láttuk, hogy különös figyelmet kell fordítanunk a szociális struktúrára: a második világháborút követő évtizedekben azért nem kerülhetett sor a marxizmus újjáéledésére, mert még nem léteztek a mai ipari forradalomra jellemző osztályok – az éppen megszülető új proletariátus³¹ –, amelyek képesek lettek volna (mert szükségük van rá) a marxizmus “újrafelfedezésére”.³² És miért van ez így? A sztálinizmus olyan rétegeket termelt ki, amelyek kívül estek a modern marxizmus társadalmi kategóriáin, hiszen célja – a periferiális országok első ipari forradalma – a sztálinista modell szerint integrált munkásokat igényelt.

A transznacionális tőke felsőbbrendű a nemzeti tőkéhez képest³³, legyen az akár sztálinista (államkapitalista) jellegű (makrotervezés). Vagyis nem csupán arról van szó – mint számos kritikus rámutatott –, hogy a PR nem volt képes megújulni az új ipari forradalom elvárásainak megfelelően, de ez az új ipari forradalom magában foglalja a transznacionalizációt, és erre csupán a nyílt kapitalizmus eszközkészletével nyílik lehetőség. A transznacionális tőke nagyobb lépés a kommunizmus felé, mint a sztálinizmus volt. A transznacionális tőke – az 1980-as években kezdődő – korszaka elsöpörte a nemzeti tőke korát, ahogyan majd a mai transznacionális tőkét elsöprik a világszocializmus/kommunizmus objektív feltételei, amelyek ugyanúgy a tőke logikájából fakadnak.

Úgy vélem, nem utasíthatjuk el a sztálinizmust a kapitalizmus történelmi horizontjára helyező érveket csupán azért, mert jobboldaliak – mint Kautsky –, disszidensek – mint Gyilasz –, vagy éppen trockisták – mint Cliff – fogalmazták meg őket. És ráadásul, mivel minden mindennel összefügg, ha a sztálinizmust szocialista jellegű társadalomnak tartjuk, akkor az 1989-es romániai forradalmat a régi rend visszaállítására törekvő ellenforradalomnak kellene tekintenünk. Ám ez csupán a sztálinizmus által hangoztatott szocialista értékek szempontjából lenne igaz. 1989 a kapitalizmus korszakváltásának szempontjából sem volt ellenforradalmi: a kapitalizmus transznacionális fázisa fejlettebb az államkapitalizmusnál. Objektíve a sztálinizmus csupán egy rövid időre és csupán a szociális ráfordítások tekintetében múlta felül a kapitalizmust. De persze Minerva baglya csupán akkor kap szárnyra, ha egy rendszer vagy korszak már nem képes problémáira megoldást találni…³⁴

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Nem foglalkozom itt a szociálpszichológia olyan alapvető problémáival, mint az alárendelődéssel kapcsolatos viselkedési formák – lásd alább Szalai munkáját –, a nyílt kapitalizmusra jellemző elidegenedés és atomizálódás, vagy a sztálinizmusnak a politikai jogokkal kapcsolatos elképzelései, netán a disszidensek fokozódó vonzalma a nyílt, nyugati kapitalizmus irányában – ismét Szalaira utalnék. Jelen írásomban csupán a gazdasági berendezkedésre – a termelőerők determinizmusára koncentrálok.

² Szigeti Péter: Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok. Eszmélet 58. sz.; Szalai Erzsébet: A létezett szocializmus és tanulságai. Eszmélet 59. sz.; Wiener György: Hozzászólás az államszocializmus-vitához. Eszmélet 60. sz.

³ Számomra a sztálinizmus nem (csupán) a Sztálin életében fennállott politikai rezsimet – a legkeményebb éveket – jelenti, sőt a sztálinista politikai rendszert nem tekintem egy permanens Gulágnak. Moshe Lewinnek kétségkívül igaza volt, mikor rámutatott (Le siècle soviétique, Paris, Fayard, 2002), hogy ez a kiindulópont – az egész jelenség “sztálinizálása”, monolit, a történelmen kívül helyezett felfogása – éppen a sztálinizmus megértésére hatott bénítóan. Ám Lewin csupán politikai rezsimként elemezte a sztálinizmust: így a sztálinizmus nem volt szocializmus, hiszen a szocializmus fejlett politikai demokráciát jelent, ahol a tulajdon az egész társadalom és nem egy bürokrácia kezében van; de nem volt kapitalizmus sem, hiszen az állami tulajdon jellemezte; így a sztálinizmusnak a despotizmus egy formájának, egyfajta bürokratikus abszolutizmusnak kellett lennie (amely képes volt a változásra, mint azt Lewin “a sztálinizmus oroszországi és a maoizmus kínai lerombolásával” példázza). Így, bár bírálta a fasizmus és kommunizmus közé párhuzamot vonó “totalitarianizmus” “ideológiai lényegét”, Lewin mégsem volt képes túllépni a szokványos liberális gondolkodáson, és nem kívánta megvizsgálni a sztálinista termelési módot – lásd G. Almond megállapítását (Civic culture…): a sztálinizmus fennállásának nagy részében oligarchikusnak mutatkozott: egyszerre volt modernizáló és totalitárius.

⁴ Már itt rá kell mutatnom – ahogyan Szalai is tette – a – szocialista eredetű – disztributív értékek és a gazdasági hatékonyság között feszülő ellentmondásra. Láthattuk, hogy végül a gazdasági hatékonyság maga alá gyűrte a szocialista típusú értékeket. (Tény, hogy a nyílt kapitalizmus jóléti államai is csak egyes centrumországokban és egy kivételes történelmi korszakban alakulhattak ki, mikor az első ipari forradalom fejlődési maximumát a második világháború pusztításai követték, és a Szovjetunió győzelme egyes szocialista értékek átvétele felé hatott. Manapság pedig éppen a korábban elért szociális vívmányok felszámolásának lehetünk tanúi.) De vajon mindez szükségszerűen azt jelenti, hogy a szocialista értékek irreálisak, és mindörökre vereségre lennének kárhoztatva? Egyáltalán nem. Éppen a – kapitalizmus logikája által kikényszerített – gazdasági hatékonyság az, amely a) a fejlett technikára és magas szintű tudásra alapozva olyan tömegű árut termel, hogy az lehetővé teszi a szocialista jellegű disztributív értékek érvényesülését; és b) igazolja, hogy a (hatékony gazdaság által gerjesztett) munkanélküliség valódi megoldása nem a hamis munkahelyek (így az egyre növekvő bürokratikus apparátusok) létrehozása, hanem kreatív, valóban szükséges munkahelyek teremtése.

⁵ Albert Einstein is felfigyelt rá (Why Socialism? Monthly Review, 1949. május 1., Monthly Review Press, 2000, magyarul: Eszmélet 47. sz.), hogy “egy tervezett gazdaság még nem szocializmus. A tervgazdaság éppúgy társulhat az egyének teljes rabszolgasorba taszításával is”. Majd így folytatta: “A szocializmus eléréséhez néhány különösen bonyolult szociopolitikai problémát kell megoldani: miként lehetséges elérni, hogy a politikai és gazdasági hatalom kiterjedt centralizációja közepette a bürokrácia ne válhasson mindenhatóvá és meghatározóvá? Hogyan lehetséges megvédeni az egyéni jogokat és így demokratikus ellensúlyt biztosítani a bürokrácia hatalmával szemben? Átmeneti korunkban alapvető fontosságú tisztán látni a szocializmus céljait és problémáit. (…) a jelen körülmények között az e témákról folytatott nyílt vita tabuszámba megy.” “A szocializmus valódi célja – mutatott rá Einstein Thorstein Veblen szavait használva –, hogy túllépjen az emberi fejlődés ragadozó korszakán.” A probléma még ma is ugyanez.

⁶ Nem egy trockista erre a meghökkentő érvre hivatkozik. Magam és a csoport is fontosnak tartjuk a trockistákkal folytatott párbeszédet, mivel szomorú, hogy ilyen intelligens, magukat a munkások ügyének szentelő emberek (akik ráadásul valódi internacionalisták), egyes kérdésekben ilyen dogmatikusak lehetnek. A trockizmus felülmúlta a sztálinista ideológiát – most már minden azon múlik, hogy milyen mértékben képes az önkritikára.

⁷ Ez nem csupán az egyes burzsoák együttműködését jelent, hanem a proletárok önkizsákmányolását is. Gondoljunk csak a munkavállalói részvényekre vagy a munkások kollektív részvénybirtoklására a befektetési és nyugdíjalapokban. A proletárok mindaddig maguk is kapitalisták maradnak, amíg el nem pusztítják a kapitalista viszonyokat. A tőkéhez való viszonyuk mindazonáltal két síkon is antagonisztikus: egyrészt a nyílt tőkebirtokosokkal szemben – bérharcok stb. –, másrészt pedig a tőkével mint olyannal szemben. Az első, szembetűnőbb aspektus nem vezetett, és nem is vezethet a kapitalizmus eltörléséhez. Ehhez arra van szükség, hogy összekapcsolódjon a második aspektussal. Hiszen hogyan harcolhatnának a proletárok a tőke ellen, ha nem csupán munkások/kizsákmányoltak, hanem egyben kizsákmányolók és részvénytulajdonosok is?

⁸ Az értéktörvény az első ipari forradalom viszonyaihoz illeszkedett. Manapság egyre inkább elavulttá válik – erre néhány közgazdász mellett William Dixon is rámutatott, és hangsúlyozta a kapitalista piac elavultságát. Lásd: An examination of the changes within capitalism as a response to the developement of the antagonistic classes. http://www.hrc.wmin.ac.uk/guest/radial/RC-VALUE.HTM . és O. Giarini–W. R. Stahel: The Limits of Certainity. Facing Risks in the New Service Economy. Dodrecht, 1989. Mindazonáltal a piac állandó kihívást jelent a történelmi determinizmus következetes megértése szempontjából.

⁹ Ez már a kezdetektől látható: Lenin, NEP stb.

¹⁰ Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a csúcsbürokrácia milyen kevéssé volt képes ellenőrzése alá vonni a teljes sztálinista piacot.

¹¹ Vajon valóban csak szlogenekről lett volna szó, és Lenin a kezdetektől tisztában volt vele, hogy szó sincs a szocializmus építéséről; tudta volna, hogy a szocialista jelszavak csupán azt szolgálják, hogy elködösítsék a munkások előtt harcuk célját? Vajon a kommunista vezetők és általában a kommunizmus e feltétételezett “dupla gondolkodása” alkalmas eszköze egy használható sztálinizmuskritikának? A legkevésbé sem. Lenin és a kommunisták hittek abban, hogy a háború utáni viszonyok Németországban és más helyeken is forradalmakhoz vezetnek, és így nem az orosz forradalomra marad a szocializmus azonnali felépítésének feladata, és számíthat a világforradalom fejlettebb támogatására stb. 1923 után azonban világossá vált, hogy ezek a várakozások nem igazolódnak.

De nem is ez a legfontosabb szempont. Mint tudjuk, a felhasznált szlogenek mást jelentettek a parasztok – a lakosság többsége – és mást a munkások számára. A parasztok a (kis)polgári demokratikus folyamat végigvitelét akarták: békét és földet. A munkások azt várták, hogy a modernizáció eszközei által egy modernizálódó országban életszínvonaluk jelentős mértékben emelkedni fog. Természetesen senki sem törődött a szükségszerű (és szükségtelen) áldozatokkal, de ki is gondolna ilyesmire egy hasonló forradalmi pillanatban? Csupán a föld nacionalizálása – amely a híres dekrétumban a parasztság “örökös földhasználati jogaként” fogalmazódott meg –, valamint a gyárak nacionalizálása… vagyis az adott, konkrét uralkodó osztályok megszüntetése az elnyomott osztályok szeme láttára tette lehetővé, hogy ez utóbbiak a lenini forradalom társadalmi erejévé váljanak. Lenin és a kommunisták őszintén beszéltek: az első szlogeneket és célokat – béke és föld – hamarosan (és most tekintsünk el a polgárháború kikényszerítette speciális céloktól) a modernizáció jelszavai követték: “kommunizmus = villamosítás + szovjethatalom”. Más szavakkal: a dolgozók demokráciája és modernizáció (iparosítás…). Egy elmaradott, háború sújtotta országban a modernizálás kemény munkát jelentett, nem igazán a demokrácia, sokkal inkább a munkaerőre nehezedő nyomás fokozását. Mindazonáltal az emberek többsége a szociális jogok kiterjesztéseként fogta fel a demokráciát, és ezek a jogok a modernizálás eredményeivel arányosan, fokozatosan fejlődtek a sztálinizmus alatt: az 1930-as években a korábbi évtizedhez képest vagy éppen az 1950-es években a háború utáni újjáépítés nehéz éveihez viszonyítva. (Ezekben az időszakokban minimálisra csökkent a munkahelyi hiányzások vagy a munkahely változtatások száma, l.: a Michel Dreyfus, Bruno Groppo, Claudion-Sergio Ingerflom és mások szerkesztette Le siècle des communismes (2000) c. könyv 177. old. Így a demokrácia, illetve általában véve az értékek konkrét jelentését figyelembe kell venni. Vajon vádolhatjuk-e képmutatással a kommunizmust (és ebből a szempontból a sztálinizmust), mikor társadalmi elképzelései kemény osztályellenállásba ütköztek – beleértve ebbe a külső világkapitalizmus harcát a szocialista típusú értékek ellen, még ha azt a sztálinista diktatúrával szembeni küzdelem mezébe öltöztették is?

¹² Marx nem tévedett: a kapitalizmus nem haladható meg “egyetlen ország” keretei között, csupán világméretekben, és éppen ezért először szükségszerűen a fejlett országokban.

¹³ Csupán a formák, vagyis a jelek és a szimbólumok voltak szocialisták/kommunisták; a jelentésük sztálinista volt.

¹⁴ A szocialista jellegű legitimizációs értékek segítettek elkendőzni a sztálinizmus kapitalista jellegét.

¹⁵ Ebből a szempontból a jól ismert vicc: “pedig milyen jó volt az elmélet a gyakorlathoz képest…!” a társadalmi teória formájának és tartalmának sztálinista egyensúlyára épül; csupán a forma volt “jó”, illetve “szocialista”, míg a sztálinista realitás a megvalósítás problémáira figyelmeztetett (és nem a szocialista/kommunista elmélet alapvetően hibás voltára, ahogyan azt az antikommunisták feltételezik).

¹⁶ “A létező szocializmusnak volt a legerőteljesebb szociális politikája.” L.: Le siècle des communismes, 309. old. (1983-ban például Magyarország többet fordított szociális célokra, mint Svédország.)

¹⁷ Mint arra Szalai Erzsébet is rámutatott, a neoliberlaizmus egyre inkább képtelen egy működőképes világgazdasági jövőkép megalkotására.

¹⁸ Lásd Szalai Erzsébet írásában is.

¹⁹ A GTR problémáit a politikai problémák szintjére redukáló liberális álláspont baloldali átvétele lényegében a baloldali társadalomelmélet elmaradottságának eredménye, amely az egész huszadik századra (tulajdonképpen Marx halála óta) jellemző. A baloldal történelmi válságát az is mutatja, hogy nem hajlandó tudomásul venni a technika és a gazdaság meghatározó szerepét.

²⁰ Mint Szalai Erzsébet is rámutatott, senkit sem lehet erőszakkal boldoggá tenni. Egy másik, idekapcsolódó kifejezés a Le siècle des communismes c. kötetből: “ellenforradalom a forradalomban”. Ez a kifinomultan liberális mű sem lép túl a sztálinizmus (a különbségek és a változások miatt többes számú “kommunizmusok”) pusztán politikai szemléletén.

²¹ Trockij a korábbi munkásállam eltorzulásáról beszélve elemzését a felépítmény vizsgálatával folytatja. Ebben (és csakis ebben) az értelemben Trockij Bakunyin örökségét, az állam anarchista elutasítását folytatta. Trockij azonban nyilvánvalóan tovább is tekintett: ő az osztálystruktúrát és az osztályok közötti viszonyt is figyelembe vette. Ám mégsem látta át domináns osztály létének történelmi szükségszerűségét – nem fogadta el, hogy a sztálinista bürokrácia domináns, hatalmon lévő osztály; ő csupán a privilégiumokat, a bürokrácia elfajulását ostorozta. A domináns osztály szükségszerűségének belátása kiküszöbölheti Trockij gondolkodásának néhány következetlenségét: ha megértjük, hogy a sztálinizmusban szükséges egy domináns osztály, illetve az antagonisztikus osztályok léte, akkor Trockij konklúzióin túllépve a sztálinizmust nem a szubjektív lehetőségekből (az egymással küzdő politikai személyiségekből) fogjuk levezetni, és azt is beláthatjuk, hogy a sztálinizmus nem egy modell, amit – akár a kezdetektől, akár folyamatában – valami másra lehetett volna felcserélni.

A felépítmény-központú szemléletet képviselte Hruscsov is, aki 1962-ben bejelentette, hogy két évtized leforgása alatt meg fogják valósítani a “teljes kommunizmust”. Elméletileg ez az állam, a társadalmi megosztás, a kizsákmányolás megszüntetését indukálta volna. De megvalósítható-e a kommunizmus a világkapitalizmus óceánjának szigetein, a centrum–periféria kapcsolatok tengerében? Megvalósítható-e a periféria, illetve a félperiféria országaiban, a termelőerők akkori szintjén, a világméretű transznacionális alapok nélkül?

Nézzük csak ismét a sztálinizmus felépítmény-központú trockista felfogását, amely szerint az 1920-as évek Szovjetuniójában egy nemzeti-opportunista bürokrácia bitorolta el a hatalmat, és az októberi forradalom eltorzulása végül 1989-hez, a kapitalizmus restaurációjához vezetett. Trockij sztálinizmuskritikájának erősségei – az internacionalizmus és az önálló osztályharc gondolata – mellett figyelembe kell vennünk az ortodox trockista kritika történelmi gyengeségeit is. Ezeket a gyengeségeket valójában még néhány trockista is belátta: lásd Tony Cliffnek Shachtmannel és Mandellel szembeni érveit a State Capitalism in Russia c. könyvében. Az utóbbiak számára a sztálinizmus kapitalista lényegéről beszélni egyenlő azzal, hogy a kapitalizmusnak még hosszú jövőt jósolunk. A téma néhány említésre méltó feldolgozása: Joseph Green kritikája a munkásállam-elméletről: Competition among Soviet enterprises and ministries, and the collapse of the Soviet Union, Communist Voice, 19. sz., 1998. http://www.flash.net/~comvoice/19cDaum.html . Egy trockista szempontú analízis a sztálinizmus kapitalista alapjairól: W. B. Bland: The Restoration of Capitalism in the Soviet Union (Wembley, 1980). http://website.lineone.net~comleague/book/ussrindex.html. A neotrockista diskurzus (kapitalizmus = piac, míg a sztálinizmusban nincs piac) kritikájához: Martin Thomas: The USSR and the non-linear capitalism , Workers’ Liberty, 59. sz.. Michael Keren (A Theory of the Stalinist Economy) nem baloldali ideológus, de jól bemutatja a sztálinista “gazdasági zsarnokság” kapitalista természetét (“nem lehetünk biztosak benne, hogy egy alternatív rendszer magasabb értéktöbbletet biztosított volna” – írja, de nem fejti ki, hogy miért); így egy olyan PR-t vázol fel, amely autokratikus érdekeket képvisel. Ugyanakkor hozzátenném, hogy az autokraták nem csupán saját érdekeiket képviselték, de a bürokratákét, sőt a proletárokét is; az életszínvonal emelésének záloga ugyanis az ő esetükben is a gyorsított modernizáció volt. Az, hogy ez a modernizáció mekkora áldozatokat és kínokat követelt tőlük, nem bizonyítja a sztálinizmus mint kommunizmus ördögi gonoszságát. Ne felejtsük el, hogy a nyugati típusú modernizáció is rengeteg szenvedéssel járt a dolgozó rétegek számára.

²² Mint ismeretes, Trockij számára a sztálinizmus nem kapitalizmus volt, hanem a kommunizmus felé vezető átmeneti időszak. Ez az érvelés átvette a A gothai program kritikájában használt különbségtételt a szocializmus – a Gazdasági-filozófiai kéziratok terminológiájában a politikai kommunizmus – és a teljes kommunizmus között. Trockij úgy vélte, hogy ha az állami szektor proletárjelleget kapna, akkor a bürokrácia nem válhatna újfajta burzsoáziává.

²³ Mint Szigeti Péter és Wiener György is rámutatott: az egypártrendszer megfelelt a kizárólagos állami tulajdonnak, míg a többpártrendszer bevezetése egybeesett az állami tulajdon felbomlásával, a nyílt (fragmentált) magántulajdon megjelenésével (vagyis ez a lépés a legkevésbé sem jelentette azt, hogy a demokratizálódó “létező szocializmus” a valódi szocializmus irányába fejlődne tovább). Lásd még: Mark Kramer: Evidence on Soviet decision-making and the 1956 Polish and Hungarian crises. CWHIP Bulletin 8/9 winter 1996.

²⁴ Wiener György remek észrevétele szerint a sztálinizmust nem lehet demokratizálni, ezért legitimitását sem lehet erősíteni.

²⁵ Lengyelországban az emberek akkor fordultak dühödten a “kommunista” rendszer ellen, mikor a kormány az 1970-es évek végén nyugati adósságainak visszafizetése érdekében csökkentette az életszínvonalukat. Magyarország “legvidámabb barakk” státusa véleményem szerint nem csupán az intelligens propagandának volt köszönhető, hanem annak is, hogy a kormány az emberek szükségleteit kielégítendő nem riadt vissza az adósságok növelésétől. Ezt a szempontot is figyelembe kell vennünk az 1989-es év, vagyis a nyílt kapitalizmusra való áttérés vizsgálatakor. Az emberek időlegesen meg voltak győződve róla, hogy az átmenet “nem volt túl nehéz”, és “a demokratizálódás előrehaladtával minden jobb lesz” majd. (Wiener György rámutatott, hogy a magyar rendszer 1989-es összeomlásának egyik oka éppen az 1980-as évek egyre gyűlő adósságainak tulajdonítható. Romániában a bukás egyik tényezője viszont pontosan az adósságok visszafizetésére irányuló törekvés volt. Az adósságállomány növekedése általában a gazdasági növekedés lelassulásának, így a tőkehiánynak is fő oka. A sztálinizmus vége így egyben a további fejlődés irányát is kijelölte: transznacionalizáció és a szociális költségek lefaragása, a jóléti állam vége.) Természetesen nem kívánom ezt az összetett jelenséget csupán gazdasági okokkal magyarázni, a meghatározottságok ennél sokkal többoldalúak voltak.

²⁶ Miért nem alakult ki már a kezdet kezdetén egy nagyobb (tömeges) ellenállás a sztálinizmussal szemben? A kutatók számos okra rámutattak: elnyomás, az egyes konkrét problémákkal szembeni tiltakozás nyitva hagyott szelepei, a jutalmak rendszere, a nyugati munkások helyzetét feketére festő propaganda; mindazon­által véleményem szerint nem hagyhatjuk figyelmen kívül a modernizáció – mindenki előtt ismeretes – célkitűzéseit és azt a szintet, ahol Oroszország azelőtt állt. Mindezek együttesen egy relatív legitimációs bázist biztosítottak a sztálinista politikának: a hitet abban, hogy a dolgok idővel jobbra fordulnak. Természetesen nem feledkezhetünk meg a polgárháborút, majd a második világháborút követő újjáépítésekről sem.

²⁷ Ők mindhárman kiválóan bebizonyították, hogy ennek az érvnek a kétségbevonása – hiszen a szocializmus/kommunizmus mint olyan nem is létezett – nem a sztálinizmust erősíti, hanem a liberális-konzervatív komplexum elméleti gyengeségét illusztrálja.

²⁸ Ez meglehetősen idealista kérdésnek tűnhet, az elvi szempontok túlhangsúlyozásának. Ez bizonyos szempontból igaz is: humanizmusunk utasíttatja el velünk a humanista alapelvek elvetését. Ugyanakkor nem maradtunk meg az elvi szinten, pontosabban az elvek formai szintjén.

²⁹ Ekkoriban még dogmatikusan elfogadtuk A gothai program kritikájában kifejtett fokozatokban: első lépcsőfok: a szocializmus, magától értetődően egyetlen országban, majd utána – a valódi kommunizmus. Csupán 1997 és 2000 között kapcsoltuk össze ezeket az elképzeléseket a Gazdasági-filozófiai kéziratok vonatkozó megjegyzéseivel, amelyek kifejtik, hogy az első szakasznak nem lehetnek valódi szocialista jellemzői – hiszen az primitív (politikai) kommunizmus (más szavakkal egy szocialista típusú posztkapitalizmus kialakítására való törekvés). Ha ez így van, akkor az első fázis lényege nem lehet szocialista, és csupán a kapitalista viszonyok – jóllehet szocializáló – mimézisére törekedhet.

³⁰ Ugyanakkor a sztálinisták és a dogmatikus baloldaliak nagyvonalúan elsiklanak a “szocializmus” eme “sötét lapjai” mellett.

³¹ Éppen ezért az USA-ban például a republikánusok nyerték meg a helyi választásokat, ami azt mutatja, hogy az amerikai kispolgárság és nagyburzsoázia immár nem képes társadalmi pozícióit és hatalmát az eddigi demokratikus eszközökkel biztosítani, miközben egy következetes baloldal megjelenése még a jövő zenéje.

³² Az emberek csupán akkor értik meg visszamenőlegesen is, hogy mi történt, és mi történhet a jövőben, ha – mint Marx és Engels rámutatott – az állapotok odáig jutnak, hogy már nem javíthatóak a rendszer keretein belül.

³³ A sztálinizmus – tekintsük akár kapitalizmusnak, akár szocializmusnak – etatista társadalom volt. Az egyén érdekeit az állami érdeknek rendelték alá. Ez beleillett a kapitalizmus 1789 utáni általános vonulatába. Napjainkban, a transznacionális tőke korában egyre inkább tendencia az egyént és az államot egyenlőnek tekinteni. Ennek okait és aspektusait itt nincs hely megvitatni. Elég rámutatni, hogy bár az uralkodó osztályok is csatlakoznak e tendenciához, az mégis elsősorban a demokratikus harcok fegyvertárába tartozik.

³⁴ A dialógusnak folytatódnia kell magyar barátaimmal: rengeteg általuk érintett témára nem tudtam itt reagálni.

A tanulmány a rendszerváltozás kritikai munkásnarratíváit elemzi, rámutatva, hogy a "létező kapitalizmus" kritikája nem vezetett el a kapitalizmus mint társadalmi rendszer elutasításához. A munkások "konzisztensen inkonzisztens" nézetei azon ellentmondások kifejeződései, ahogyan az "átmenetet" tapasztalják.

I. Bevezetés

 

A jelen kutatás témája annak bemutatása, hogyan értelmezik a rendszerváltást és a posztszocialista változásokat egy volt szocialista “mintagyár” munkásai. A gyárban lezajló “transzformáció” – puszta számokkal mérve – radikális volt, noha posztszocialista szemmel korántsem meglepő: a közel 20 ezres létszám kevesebb mint negyedére csökkent, és ez a trend a jövőben is folytatódni látszik. A dolgozat megkísérli a posztszocialista változásokat azoknak az embereknek a szemszögéből elemezni, akik keresztülmentek ezen az élményen.

A témaválasztást egyebek mellett az motiválta, hogy a munkáskutatás a hazai transzformációs szakirodalom meglehetősen elhanyagolt területei közé tartozik. Miközben tekintélyes szakirodalom áll rendelkezésre a régi és új elitekről, a rendszerváltás utáni munkásokkal egyetlen komoly munka sem foglalkozik. Az a tény nem meglepő, hogy a hegemón transzformációs diskurzust az értelmiség egy szűk csoportja generálja; itt azonban kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy ez a hegemón diskurzus egyedül az értelmiség posztszocialista narratíváira korlátozódik, és figyelmen kívül hagyja más társadalmi csoportok tapasztalatát. A marginalizált perspektívák (újra)felfedezése a transzformációs diskurzus kiszélesítésével várhatóan segít megszüntetni ezt a diszkrepanciát, és közelebb visz bennünket a posztszocialista változások megértéséhez.

E helyütt nem célom kitérni a transzformációkutatás elméleti problémáira; mindössze egy hiányosságra szeretném felhívni a figyelmet. A posztszocialista változás nagy paradigmái, miközben az állam és gazdaság makrostruktúráira fókuszálnak, kevés teret engednek a mindennapi élet mikrovilágában lejátszódó változásoknak, amelyeket Róna-Tas (1997) “kis transzformációknak” hívott. Az 1989–91 utáni Kelet-Európában nemcsak a tranzitológusok, hanem nagyon sok hétköznapi ember is osztotta azt az optimista gondolatot, hogy a rekapitalizálódással a volt államszocialista országok mintegy predesztinálva vannak arra, hogy felzárkózzanak a fejlett nyugati államokhoz. Sokan hittek abban, hogy a nyugati intézmények átvételével “korrigálható” a gazdasági elmaradottság, amelyet a posztszocialista Kelet-Európában szokás kizárólag a kommunista rendszernek tulajdonítani, és a rendszerváltás egyre növekvő jólétnek és modernitásnak nyit utat.

Ennek a “forgatókönyvnek” a kudarca megkérdőjelezte az egész tranzitológiai paradigmát, és lehetőséget adott arra, hogy más perspektívák is kialakuljanak. Ezek az új elméletek sem adnak azonban választ arra a kérdésre, hogyan próbálnak meg hétköznapi emberek megérteni egy olyan helyzetet, amelyben a “kis transzformációk” tapasztalata folyamatosan ellentmond a “modernitás várakozásainak” (Ferguson, 1999). Ahogyan Ferguson helyesen rámutat, a modernitás mítosza soha nem pusztán egy akadémiai mítosz volt, hanem olyan kategóriákat és premisszákat produkált, amelyek továbbra is formálják az emberek tapasztalatát és életük értelmezését, jóval azután, hogy a modernizációs paradigma hitelét vesztette a tudományos világban. Kutatásom célja annak bemutatása, hogy a munkások által tapasztalt “kis transzformációk” hogyan segítik elő ezeknek a kategóriáknak a redefiniálását, illetve hogyan alakulnak át a posztszocialista változás egy kritikus olvasatává.

A marginalizált perspektívák feltárásához, illetve a munkások posztszocializmus-értelmezésének rekonstruálásához az etnográfiát választottam mint az adatgyűjtés legígéretesebb eszközét. Az elsődleges adatok tizenhat “aktív” interjúból tevődtek össze, amelyeket az egy hónapos terepmunka alatt készítettem a munkásokkal (Holstein and Gubrium, 2002). Mivel a kutatás súlypontja a változás élményére esett, az összes narrátort a 40 év feletti korosztályból választottam, hogy valamennyiüknek legyen tapasztalata a gyár szocialista korszakából. A másodlagos adatok a gyári, illetve a városi levéltárakban található sajtóanyagok voltak, közöttük a gyári újság példányai, illetve a gyár vezetőivel készített interjúk.

Két lényegi következtetés vonható le a narratívák elemzése alapján. Az első az, hogy a “kis transzformációk” tapasztalata a posztszocialista változás kritikus olvasatát eredményezi. Az összes narratívában előforduló fő témák a gyár hanyatlása, a kollektíva szétesése, a munkanélküliségtől való félelem és a csökkenő életszínvonal. A “hanyatlásnak ezt a négy aspektusát” nemcsak a leghosszabb ideig tárgyalták a narrátorok, hanem a legnagyobb hangsúllyal is említették. Mivel láthatóan ezek voltak a munkások életében történt legnagyobb változások, az elemzésben is kiemelkedő szerepet kapnak.

Ami az első aspektust illeti, a dolgozat megpróbálja megmutatni, hogy a munkások tudatosan konstruálnak egy “ellendiskurzust” szemben az új menedzserek sikerpropagandájával. A munkások nemcsak a változásokban való csalódottságukat fejezik ki, hanem redefiniálják a “hivatalos” kategóriákat, hogy kialakítsák a posztszocialista változás egy alternatív olvasatát. Amit ők látnak és tapasztalnak, az a kevés munka és a gyár szétesése, amelyet szembeszegeznek a sikeres átstrukturálás hivatalos olvasatával. Ebben a vonatkozásban a dolgozat amellett érvel, hogy ezek a narratívák a munkások közötti kritikus diskurzus termékei.

A hanyatlás második aspektusa a kollektíva szétesése. A narratívák tükrében a munkások intenzív kommunális életet éltek, amelyet mindannyian a veszteség érzetével idéztek fel. A kollektíva szétesését a narrátorok egységesen a gyár hanyatlásának tulajdonították. Mindannyian panaszkodtak arról, hogy állandó nyomás alatt élnek a folytatódó elbocsátások miatt, és ez a feszültség megmérgezi a munkahelyi atmoszférát. A munkások tipikusan a “nyugodt” és a “feszült” antonimákat használták, hogy megkülönböztessék a régi és új társadalmi hálózatot.

A munka hiánya jelentette a fő feszültségforrást valamennyi narrátor számára. Ez már a hanyatlás harmadik aspektusa. Mindegyik munkás arról számolt be, hogy a helyzet a gyárban nagyon bizonytalan, és állandó félelemben élnek az elbocsátások miatt. Ebből a szempontból azok, akik közel voltak a nyugdíjkorhatárhoz, relatíve szerencsésnek érezték magukat, mert nem kellene új munkahely után nézniük. Az 57 év alatti munkásokat azonban nagyon is foglalkoztatta a kérdés, mi lesz velük, ha elveszítik munkahelyüket a gyárban. Valamennyien úgy látták, hogy szakképzettségük és koruk miatt kedvezőtlen helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Érdemes azonban rámutatni, hogy a férfiak általában optimistábban látták az újraelhelyezkedés esélyeit, mint a nők, ami valószínűleg tükrözi a genderdiszkriminációt a munkaerőpiacon.

A hanyatlás negyedik aspektusa az anyagi biztonság elveszítése. A kutatásban részt vevő munkások túlnyomó része úgy ítélte meg, hogy sokkal rosszabbul él most, mint a múltban. Hogy kijöjjenek a fizetésből, a legtöbbjüknek le kellett mondani az olyan “luxusról”, mint az utazás, étterembe járás vagy az autó fenntartása. Különösen rossz anyagi helyzetbe kerültek az egyedülálló háztartásban élők; ők számoltak be a legradikálisabb életszínvonal-csökkenésről a kutatásban.

A második lényegi következtetés az, hogy a fenti negatív élmények igen kevés hatást gyakoroltak a kapitalizmus önmagában való megítélésére, amelyről a narrátorok egybehangzóan azt állították, hogy “sokkal jobb” a munkásoknak, mint a “létező szocializmus”. A munkások szemmel láthatóan a “Nyugattal”, és ezért az anyagi jóléttel és haladással, azonosították a kapitalizmust. A “kis transzformációk” tapasztalata és a “modernitás várakozásai” közötti ellentmondást azzal az érvvel oldották fel, hogy “valami elromlott” a kapitalizmus magyar meghonosításával.

A kérdést, hogy “mi romlott el” a kapitalizmussal, két szinten tárgyalják ezek a narratívák. Gyári szinten az érvek két fő típusával találkozunk. Az első változat szerint a gyár hanyatlása a rossz vezetésnek tulajdonítható. Ezt a meglátást támogatták az egybehangzóan negatív vélemények az új menedzserekről, akiket a munkások inkompetensnek láttak, és közömbösnek a gyár jövője iránt.¹ A városhoz való kötődés hiánya is gyakori kritikára adott okot (“azok a pestiek”). A munkások tipikusan úgy látták, hogy az új menedzsmentet nem érdekli a gyár és a kollektíva fennmaradása, hanem csak a “milliók”, amit a gyárban megkeresnek. Különösen igazságtalannak látták az óriási bérkülönbségeket a menedzserek és munkások között a gyár nyilvánvaló gazdasági gondjai fényében. A narrátorok gyakran explicite is összehasonlították a gyár karizmatikus államszocialista vezetőjét, aki “mindig hozott munkát a gyárba”, a mostani menedzserekkel, akiket “már réges-rég páros lábbal rúgott volna ki innen”.

A második típusú érvelés tudatos tervezésnek tulajdonítja a gyár hanyatlását. Voltak olyan narrátorok, akik azt mondták, hogy a “pestiek” szándékosan teszik tönkre a termelést, hogy a tulajdonosok eladhassák a gyár értékes ingatlanait. Azok a hírek, hogy a gyár központi fekvésű telephelyét egy izraeli befektető társaság vásárolná meg, összeesküvés-elméletek és rasszista érvek fabrikálásához vezettek a munkások körében. Néhány narrátor “kapcsolatot” látott az új vezérigazgató és az izraeli társaság között.

A nemzeti gazdaság szintjén a legtöbb narrátor a multinacionális vállalatokat okolta a magyar ipar tönkretételéért. Többen úgy látták, hogy a multik csak azért vásárolták fel a magyar gyárakat, hogy később bezárják őket, kiiktatva a potenciális vetélytársakat. A multinacionális vállalatok terjeszkedéséről vallott vélemények azonban nem voltak túl konzisztensek. Sok narrátor azt állította, hogy új munkahelyeket teremtettek, ami nagy előny a munkások számára. Mindazonáltal általános volt a félelem, hogy a multik bármelyik percben “odébbállhatnak”, maguk mögött hagyva egy iparilag tönkretett országot és munkanélküliek tömegeit. A munkások általában tipikusan a kormánytól várnának segítséget, hogy közbeavatkozzon, és megvédje a magyar ipar érdekeit.

Ezeket az eredményeket bajosan lehetne bármely transzformációs paradigmába beilleszteni. Ellenkezőleg, a munkások kapitalizmusról vallott nézeteit a leginkább úgy összegezhetjük, hogy “konzisztensen inkonzisztensek”. Ezeket a következetlenségeket azonban semmiképpen nem érdemes azzal magyarázni, hogy a munkások nem képesek konzisztens képet kialakítani a gyáron túli világról. Közelebb járunk az igazsághoz, ha a változás ellentmondásainak kifejeződését látjuk a narratívákban, ami pontosan tükrözi azt a módot, ahogyan a munkások az “átmenetet” tapasztalják.

 

Az adatok

 

Az elsődleges adatok tizenhat narratív interjúból álltak, amelyeket a munkásokkal készítettem az egy hónapos terepmunka alatt. A delikvensek összegyűjtéséhez a hólabdamódszert választottam. A szakszervezeti vezetők (nem merem használni a lejáratott “bizalmi” kifejezést) különösen sokat segítettek az interjúalanyok megtalálásában. Az interjúban részt vevő három nyugdíjassal a gyár nyugdíjasklubjában találkoztam, amelyet még a régi, “szocialista” vezérigazgató alapított. Néha a szerencse segített: az egyik résztvevővel például a buszon találkoztam. Az a tény, hogy több interjúra a munkahelyen került sor, valószínűleg elősegítette a munkások közreműködését.

Világos, hogy a kvalitatív metodológia egészen más problémákat jelent a reprezentativitás számára, mint a kvantitatív kutatás. Mivel az etnográfiai módszert használom, a kutatásom nem kíván “reprezentatív” lenni, ami egyébként is igen problémás fogalom a kvalitatív metodológiában (Hammersley and Atkinson, 1983; Burgess, 1984; Denzin and Lincoln, 1998). Mindazonáltal volt két kritérium, amit tekintetbe vettem az interjúalanyok kiválasztásánál. Egyenlő számú férfi és nő narrátort választottam ki, és törekedtem arra, hogy az “aktív” és “nyugdíjas” munkások számaránya nagyjából közelítsen az országos adatokhoz. A tizenhat alanyból három volt nyugdíjas (egy férfi és két nő), és egyikük egy évnél rövidebb időn belül eléri a nyugdíjkorhatárt (egy férfi).

Silverman (1993) “interjútársadalomnak” nevezte korunkat, utalva a technika elterjedt használatára tudásunk generálásában. A témának valóban óriási szakirodalma alakult ki az elmúlt két évtizedben (hogy csak néhányat említsünk, Douglas, 1985; McCracken, 1988; Reinharz, 1992; Finch, 1993; Rubin, 1995; Fontana and Fry, 1998; Wengraf, 2001; Holstein and Gubrium, 2002). A terepmunka alatt az “aktív” interjúkat használtam, amelyek a legmegfelelőbb eszköznek tűntek a kutatás céljára (Holstein and Gubrium, 2002). Miközben a konvencionális nézet szerint szigorúan ellenőrizni kell az interakciót, az “aktív” interjúk elismerten is kollaboratívnak számítanak. Ezért, mondja Holstein és Gubrium (2002), ahelyett hogy megpróbál megfelelni a “standardizált” interjúk módszertani restrikcióinak, a kutatónak fel kell vállalnia a kérdező aktív szerepét és tudását, és építenie kell a kérdező és a narrátor közös “adattermelő” munkájára.

Az interjúk 80–120 percig tartottak, és mindegyiket magnón rögzítettem. Minden résztvevőnek megígértem az anonimitást; a közzétett elemzésben a keresztnevek is fiktívek. Az első kérdések általános jellegűek voltak, hogy a narrátor elmondhassa, miket látott a legfontosabb változásoknak az elmúlt több mint egy évtized folyamán. Ezeket a kérdéseket utána a narrátor által felvetett témák vonatkozásában konkretizáltam. Általában mindegyik narrátort megkértem, hogy mondja meg, mi a véleménye a változásokról (amit a legtöbben meg is tettek, minden bátorítás nélkül).

Fontos rámutatni, hogy a genderkülönbség igen jelentősnek bizonyult az interjúk strukturálásában. Míg a férfiak nyilvánvaló érdeklődéssel hozták fel és vitatták meg politikai-gazdasági nézeteiket, a nők által konstruált narratívák elsősorban a családra és a háztartásra fókuszáltak. Mivel a kutatás nem célozta a genderszerepek konstrukciójának vizsgálatát, nem kívánok spekulatív fejtegetésekbe bocsátkozni a különbség magyarázatáról. Mindenképpen szeretném azonban felhívni a figyelmet a kérdésre, amely további elemzés tárgya lehet.

 

A kutatás korlátai

 

Nem kívánok e helyütt belemenni a kvantitatív versus kvalitatív módszerekről folytatott vitába, amelynek igen tekintélyes a szakirodalma (lásd ehhez pl. Hammersley and Atkinson, 1983; Denzin and Lincoln, 1998; Weinberg, 2002). Ahogy megjegyeztem, a kutatás nem kívánt reprezentatív lenni; a fenti két kritériumot leszámítva véletlenszerűen választottam ki a narrátorokat. Kétféle módon is megpróbáltam azonban növelni az általánosíthatóságot. Az egyik a térbeli “eloszlás”: a narrátorok mind különböző egységekben és egymástól földrajzilag is távol dolgoztak, mivel két különböző telephelyen folytattam az interjúkat. A másik stratégia az interjúk száma, amelynek segítségével várhatóan kiszűrhető a “nagyon extrém” megnyilvánulás. Az a tény, hogy a véletlenszerűen kiválasztott alanyok sok szempontból egybehangzó beszámolót adnak, mindenestre elegendően indokolja az általánosítást.

Természetesen világos, hogy a választott specifikus korcsoport határokat szab a generalizálásnak. A kutatás mindegyik résztvevője 45 év feletti ember. Mindannyian azt mondták, hogy koruk és elavult szakképzettségük miatt hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Gyakran explicite is összehasonlították magukat a gyerekeikkel, akik jórészt multinacionális vállalatoknál dolgoztak. Valószínű, hogy ezek a fiatal munkások egészen másképp látják a posztszocialista változást, mint a szüleik. Ugyanígy “kimaradtak” az interjúkból azok a munkások, akiket a gyár már régebben elbocsátott (és akik a túlnyomó többséget képviselnék). Őket csak a hólabdamódszer segítségével tudtam volna megtalálni; ezt azonban már nem engedte meg a szűk időkeret.

Az általánosítás másik korlátja maga az egykori szocialista mintagyár, amely nemcsak a megyében, hanem országos viszonylatban is sikertörténetnek számított. A gyár a 70-es évektől kezdve az Egyesült Államokba is exportált, és komoly médiafigyelmet kapott. Az ott dolgozó munkások nemcsak anyagilag, hanem társadalmi presztízst tekintve is kedvezőbb helyzetben voltak, mint az országos átlag. Ezért valószínű, hogy az ott dolgozók radikálisabban tapasztalták meg a gyár hanyatlását, mint az “átlagos” szocialista üzemek munkásai.

 

II. Analízis

 

Az analízis problémái

 

Az analízis diszkussziója az Altheide és Johnson (1998) által kialakított kritériumok szerint történik, amelyeket az értelmezési érvényesség értékelésére állítottak fel a kvalitatív kutatásban. A kutatók öt dimenziót különböztettek meg, amely problémás kérdést jelent az interpretáció számára. Ezek a megfigyelt dolog és a kulturális és történelmi kontextusok közötti összefüggés; a megfigyelt, a megfigyelő és a helyszín közötti kapcsolat; a perspektíva problémája; az olvasó szerepe a végső termékben; és az ábrázolási és retorikai stílus. Az alábbiakban megpróbálom ezeket a dimenziókat az elemzésem struktúrája és prezentációja szempontjából kifejteni.

Ami az első dimenziót illeti, a munkások által tapasztalt változások szélesebb kontextusának megteremtését célozta a transzformációs paradigmákat tárgyaló elméleti bevezető. Ahogyan fentebb érveltem, a gyár privatizációja, a menedzsment lecserélése és a tömeges elbocsátások a munkások hétköznapi “mikrovilágának” olyan változásai, amelyeket a globális tőkemozgás hoz létre és strukturál. A kutatás vonatkoztatási kerete ebből a szempontból nem a nemzetállam, hanem a változásokat generáló globális környezet.

A második dimenzióval kapcsolatban elismerem, hogy az idioszinkráziát nem lehet teljesen kiküszöbölni. Voltak narrátorok, akikkel könnyebben ment a beszélgetés, mint a többiekkel; voltak esetek, amikor rögtön megtaláltam a “helyes” kérdéseket, míg másokkal sokkal több időbe került eljutni azokhoz a témákhoz, amelyeket relevánsnak éreztek a rendszerváltás vonatkozásában. Nyilvánvalóan a narrátoroknak is megvoltak rólam a maguk konstrukciói. Az olyan megjegyzések, mint pl. “ezt írja meg, ez az igazság”, azt mutatják, hogy kapcsolatot láttak bennem valamiféle “hivatalos” személyhez. Meg kell azonban mondani, hogy az emberek általában sokkal készségesebben vettek részt a kutatásban, mint amire számítottam. Talán ez is jelzésértékű lehet arra nézve, hogy mennyit foglalkozik velük a hatalom.

 

A hanyatlás narratívái

 

Az alábbi rész részletesen elemzi a “hanyatlás négy aspektusát”, amelyek központi elemei voltak a narrátorok posztszocializmus-narratíváinak: a gyár hanyatlását, a kollektíva szétesését, az elbocsátástól való félelmet és a csökkenő életszínvonalat. Ezek voltak a narratívák kulcstémái, amelyeket a beszélők nemcsak a leghosszabb ideig tárgyaltak, hanem a legnagyobb hangsúlyt is adták nekik. Az alábbiakban megpróbálom megmutatni, hogyan alakul át a “kis transzformációk” élménye az “átmenet” kritikai olvasatává.

 

A gyár hanyatlása

 

A narrátorok egyértelműen úgy értelmezik a gyár utolsó tizenhárom évét, mint a hanyatlás és dezintegráció történetét. A “tündöklő múltat” szembeállítják a gyár mai körülményeivel és a jövőbe vetett hit hiányával. Az államszocialista időszakkal összehasonlítva a legtöbb munkás szerint a munka hiánya jelenti a legnagyobb változást és a panaszok leggyakoribbi forrását a narratívákban. A narrátorok gátlás nélkül beszéltek a megrendelések hiányáról; világosan kifejezték, hogy ez a gyár által tapasztalt gazdasági problémák gyökere. A spontán kommentárokból kiderül, hogy a munka hiánya gyakori beszédtéma a munkások körében.

 

“Nincs munka, az az igazság, akárhány embert megkérdezhet, de megmondom, ugyanezt mondja mindenki. Nincs munka, az emberek csak állnak és beszélgetnek, szidják a rendszert és az új menedzsereket.”

(Ferenc, 59)

 

“Nincs munka, nincs megrendelés, tudom, hogy nem kéne megmondanom, de ez az igazság, mindenki tudja, akárkit megkérdezhet, a dolgozókat, úgy értem, nem a menedzsereket. Az egyetlen profit, amit csinálnak, hogy eladják az egész gyárat.”

(Lujza, 48)

 

A gyár mostani állapotának kritikáját a munkások explicite is összehasonlították a “tündöklő múlt” emlékeivel. A legtöbb narrátor megemlítette, hogy régebben “dicsőség” volt a gyárban dolgozni, amit nemcsak anyagilag honoráltak jobban, hanem a városban is presztízst jelentett. A kutatásban részt vevő munkások több mint felének a házastársa is a gyárban dolgozott; és többen tettek említést arról, hogy a családban több generációnak is ez volt a munkahelye. Ezeknek az emlékeknek a fényében még kevésbé volt “tündöklő” a jelen.

 

“Miért jöttem a …gyárba? Hát, a férjem, apám, húgom, apósom, anyósom, sógorom, mindenki itt dolgozott. Nem, az anyukám nem, ő otthon volt. De különben az egész család. Akkor dicsőség volt a …gyárban dolgozni. Emlékszem, olyan büszke voltam, amikor az apám először behozott ide, hogy én a …gyárban dolgozom. Most (lemondóan nevet), hát most itt vagyok. Ha elküldenek, igazán nem tudom, mit csináljak.”

 

(Lívia, 50)

 

A narratíva világosan megmutatja, hogy nemcsak az anyagi biztonság veszett el, hanem “valami több” is a gyárban dolgozó munkások önbecsülésének vonatkozásában. Az államszocialista időszakban megszokott volt, hogy az emberek egész életüket egy munkahelyen töltik, ami elősegítette a munkásoknak a gyárral való azonosulását. Nagyon valószínű, hogy a gyárban dolgozó családtagok, ami nem csak Lívia esetére jellemző, elősegítették a munkahelyhez való személyesebb kapcsolat kialakulását. Több beszélő is elmondta, hogy nemcsak az anyagi biztonságot vesztették el, hanem a gyárban végzett munka “dicsőségét” is, ami szerves része volt énképüknek. A személyes veszteség világosan kifejeződik Tamás narratívájában, aki explicite összefüggésbe hozza a munka hiányát a régi presztízs elvesztésével:

“Mindig volt munkánk. Benne voltunk az ország öt legnagyobb ipari vállalatában. Már mondtam, hogy minden harmadik nap több vagon hagyta el a gyárat. Egy egész világrendszert láttunk el a termékeinkkel. Hol dolgozol? A …gyárban? Mindenki ismerte a …gyárat az országban. Mindenki ismerte az igazgatóját. Hogy magyarázzam meg? A japán is büszke, ha a Hondánál dolgozik. Érti, amit mondok? Ad az embernek valamit. Fontos vagyok, érdekes cégnél dolgozom, lesz munkám holnap is. Most? Megmondom őszintén, én már nem bízom a …gyárban. Nem bízom ebben a menedzsmentben. Ezer embert elbocsátottak. Nem kell ezen semmit magyarázni.”

(Tamás, 57)

 

A kutatásban részt vevő munkások világossá tették, hogy ez az olvasat radikálisan különbözik az új menedzsment és a gyárújság képviselte “hivatalos” diskurzustól. A narrátorok nemcsak kigúnyolták a fejlődés és haladás “hivatalos” reprezentációját, hanem tudatosan is létrehoztak egy kritikai diskurzust, amelyben szembeállították a munkások perspektíváját a menedzserek sikerpropagandájával. Minden beszélő lemondással vegyes iróniával emlegette az új menedzserek azon törekvését, hogy “jobb jövőképet” dolgozzanak ki a gyár számára. A munkások tipikusan úgy használták a “píár” kifejezést, mintha az egyenértékű lenne a régi marxista propagandával, amelyet hasonlóképpen “hazugságként” emlegettek. Az új “jövőképet” gyakran állították szembe a saját hitük elvesztésével a gyár jövőjében. Ebből a szempontból a következő három narratíva a munkások által konstruált kritikai diskurzus termékének tekinthető.

 

“Nem látom a jövőt a gyárban, az a legnagyobb szomorúságom. Régen folyamatosan fejlődött a …gyár. Nem tudom, tudja-e, hány ember dolgozott itt. Biztos vagyok benne, hogy több mint húszezer. Most mennyi lehet? 4000? 5000? Inkább hátramegyünk, mint előre. És az az igazság, nem látom itt a holnapot. Nincs munka. Amíg nem látom, hogy az asztalom tele van munkával, amit másnap meg kell csinálni, addig én nem látom a holnapot. Addig én úgy érzem, hogy bejövök a munkába, és ha nincs munka, azt mondják holnap, hogy viszlát, nem adunk több munkát. Nincs biztonság. Ez az, amit érzek. És ez az, amit megtapasztalok.”

(Sándor, 48)

 

“Minden más volt itt régen, nem volt olyan ilyen bizonytalanság, mint ma. A …gyár egy biztos hely volt, a szomszédok irigyeltek, hogy könnyű neked, te a …gyárban dolgozol, jól keresel, mindig lesz munkád. Most mindenki azt mondja, hogy ennek a gyárnak nincs jövője. Nagyon jó lenne, ha minden úgy lenne, ahogy a gyárújságban írják. De nem úgy van. Nálunk ebben a hónapban kétszer leállították a termelést. Mit jelent ez? Hogy olyan jó a jövőképünk? Nem tudom, kinek van itt jövője, de nekünk nincs. Mert nem látod a változásokat [mondják]. Dehogyisnem látom. Az a baj, hogy látom.”

(Edit, 46)

 

“Nincs munka, nem vettek vasat, az ember ideges, mert dolgozni akar, és nincsen munka, számolja a perceket, mert így számolják a produktivitást, hogy a francba, még csak 300 perc és 480-nak kell lennie. Nem számít bele a fizetésbe, de megkérdezik, hogy miért csináltál kevesebbet, hát, főnök, azért, mert nem volt munka. És az emberek unják ezt. Elegük van, az az igazság. Itt mindenki végzett valami iskolát, majdnem mindenkinek megvan az érettségije. Nem vagyunk olyan tanulatlanok. És nem értjük, miért van ez így. Minden …gyárnak van munkája, csak mi vagyunk a kivételek?”

(Judit, 53)

 

Két következtetés vonható le a fenti narratívák alapján. Az egyik a biztonság elvesztésének kifejezése, amelyet minden narrátor a gyárban lezajlott “átmenettel” hoz összefüggésbe. A “régen” kifejezés gyakori használata világossá teszi, hogy ez a dimenzió nagyon fontos a posztszocialista változásértelmezésük szempontjából. A gyár “folyamatos fejlődését” és az “irigy szomszédokat” szembeállítják a mai viszonyokkal, amelyeket legjobban a munka hiánya jellemez. A narrátorok világosan kifejezik, hogy ez bizonytalan jövőt jelent a munkások számára. Ahogyan Edit kijelenti, “Nem tudom, kinek van itt jövője, de nekünk nincs.”

A másik megfigyelés, hogy a narrátorok tudatosan alkalmazzák és újraértelmezik a “píár” elemeit, hogy kialakítsanak egy saját kritikai diskurzust. A munkások tudatában vannak annak, hogy amíg nincsen munka a gyárban, addig nincs fejlődés, és határozottan elutasítják a “hivatalos” optimista “píárt”. Az új menedzserek “jövőképe” például a kritikai diskurzus egy eleme lesz Sándor narratívájában: “Amíg nem látom, hogy az asztalom tele van munkával, amit másnap meg kell csinálni, addig én nem látom a holnapot.” Edit explicite is a menedzserekkel polemizálva fogalmazza meg kritikáját: “Mert nem látod a változásokat [mondják]. Dehogyisnem látom. Az a baj, hogy látom.” A kritikai diskurzust az a meggyőződés is támogatja, hogy a munkások nem olyan “ostobák”, hogy ne lássák meg a valóságot a “píár” mögött. Ahogyan Judit fogalmaz: “Itt mindenki végzett valami iskolát, majdnem mindenkinek megvan az érettségije. Nem vagyunk olyan tanulatlanok.” A “hivatalos” diskurzus elemeinek átvételével és átértelmezésével a narrátorok megmutatják, hogy tudatosan vesznek részt egy kritikai diskurzus kialakításában.

 

A közösség szétesése

 

A narratívák tükrében a gyár “régen” híres volt összetartó kollektívájáról. A narrátorok egyetértettek abban, hogy a család után a munkahely volt a társas tevékenységek legfontosabb színhelye. A munkahelyi kapcsolatokat elősegítette a volt szocialista vezérigazgató munkáspolitikája: a legtöbb narrátor a gyár által szponzorált szakmunkásképző iskolába járt, és a szakmai gyakorlatot is ott végezte. Az együtt töltött évek elősegítették az emberek integrációját. Sok beszélő explicite is azt mondta, hogy “együtt nőtt fel” a kollektívával.

 

“Itt az emberek mind ismerték egymást, a 122-esből jöttünk [az iskola száma], mi voltunk az első szakmunkástanulók, amikor felépült az új csarnok a repülőtéren, mikor is, 25, 26 évvel ezelőtt? Igen, így volt, együtt költöztünk ide a gyárral [később]. Mindenki Jóskának hívja itt a főnököt. Ő is velünk kezdett, mi itt mind egyszerre kezdtünk.”

(Lujza, 48)

 

A narrátorok egybehangzóan állították, hogy a munkahelyen kívül is aktívan vettek részt a közösség életében. Noha sok ilyen tevékenység ideológiai mozgalmakhoz kapcsolódott, mint a szocialista brigádok, a kommunista szombat, a társadalmi munka vagy a majális, a munkásoknak ezek elsősorban és leginkább a társas kapcsolatok színhelyét jelentették, amelyeket a veszteség érzésével idéztek fel. Érdemes rámutatni, hogy miközben a munkásokra nem tett nagy hatást az ideológiai nevelés, fontosnak tekintették, hogy ezek a tevékenységek erősítették az emberek közötti szolidaritást.

 

“Régen teljesen más volt a közösség, például voltak a szocialista brigádok, ma könnyű azt mondani, hogy propaganda meg kommunista baromság, de azt hiszem, hogy ma nem lehetne ilyesmit szervezni, én nem vagyok nosztalgikus, igazán nem, mert azok se voltak olyan jó idők, de valahogy más volt, mások voltak az emberek közötti kapcsolatok, ma meg senki nem törődik a másikkal, más kor, más stílus, mindenki azt mondja, de azért régen sem volt rossz, fiatalok voltunk, sokat jártunk szórakozni, nem volt az olyan rossz, ahogy ma mondják. Mentünk étterembe, borozni, aztán volt szalonnasütés, jártunk sokat könyvtárba, akkor volt még olyan, hogy eminens könyvtári tag [nevet], hát voltam én is eminens könyvtári tag, ma is nagyon szeretek olvasni, én írtam mindig a brigádnaplót, meg jártunk előadásokra, terveztük a szocializmust [nevet], nem volt az olyan rossz, mentünk kirándulni a brigáddal, moziba [később], régen teljesen más volt a közösség, jó, volt egy csomó marxizmus, de nem vettük azt olyan komolyan, minket sem lehetett olyan könnyen beetetni.”

(Teréz, 49)

 

“Nagyon jó volt a közösség a …gyárban. Régen voltak közös kirándulások, közös bálok, a családok összejártak, együtt ünnepeltük a majálist, na jó, vittük a zászlót, de vittük a gyerekeket is, megittunk két-három sört, beszélgettünk, a gyerekek játszottak, pihentünk [később], a brigádunk volt társadalmi munkán iskolákban meg óvodákban, emlékszem, egyszer csináltunk egy nyomoréknak tolószéket, nem, nem hiszem, hogy azok olyan rossz idők voltak, az emberek segítőkészebbek voltak, egészen másképp álltak hozzá az élethez.”

(Zsolt, 52)

 

Mindkét narrátor világosan kifejezi a különbséget a régi és új társadalmi hálózat között. “Régen teljesen más volt a közösség.” Miközben Teréz elismeri, hogy “azok se voltak olyan jó idők”, narratívája azt sugallja, hogy az aktív társas élet valamennyire kompenzált a rendszer szürkeségéért. A narrátor egyértelműen elválasztja azt, amit ő fontosnak tekint a “csomó marxizmustól”, amivel nem lehetett őt “beetetni”. Láthatóan fontos számára az a különbség, hogy “mások voltak az emberek közötti kapcsolatok”, ami alatt nyilvánvalóan azt érti, hogy az emberek több időt töltöttek közösségi tevékenységgel. Ezt a következtetést a szocialista brigádok társas aspektusának hangsúlyozása is támogatja: “Mentünk étterembe, borozni, aztán volt szalonnasütés, jártunk sokat könyvtárba, akkor volt még olyan, hogy eminens könyvtári tag.” Érdemes rámutatni, hogy a beszélő láthatóan büszke arra, hogy ő is ezek egyike volt, amiből kiderül, hogy a szocialista brigádok “nevelési” célkitűzéseinek nem minden aspektusát tekintette “beetetésnek”. Zsolt hasonlóan megkülönbözteti a számára fontos dolgokat az ideológiától, amelyet nem tekint fontosnak: “na jó, vittük a zászlót, de vittük a gyerekeket is, megittunk két-három sört, beszélgettünk, a gyerekek játszottak, pihentünk”. Terézhez hasonlóan Zsolt is úgy találja, hogy az emberek a múltban másképpen viszonyultak egymáshoz. A különbségek közé tartozik a nagyobb szolidaritás: “az emberek segítőkészebbek voltak”. Ahogyan Zsolt később részletesen kifejti, számára a szolidaritás csökkenése a rendszerváltás egyik legsúlyosabb társadalmi és emberi tapasztalata.

A múlt pozitív emlékeit a narrátorok egybehangzóan szembeállították a változás közösségromboló hatásával a gyári kollektívában. Mindegyik narrrátor panaszkodott arról, hogy nincsenek fiatalok a gyárban. Mindenesetre hozzátették, hogy “nagyon is megértik” a fiatalokat, hogy nem jönnek el dolgozni ilyen “nevetséges” fizetésért. Általában minden munkás úgy látta, hogy a multinacionális vállalatok a városban sokkal jobb fizetéseket és vonzóbb perspektívákat ígérnek a fiataloknak, mint az ő munkahelyük; sokan explicite is kijelentették, hogy nem is engednék a gyerekeiket ilyen “lepusztult” gyárban dolgozni.

A beszélők egyetértettek abban, hogy a gyár hanyatlása “verte szét” a kollektívát. Azt mondták, hogy a jobb munkások közül sokan önként mentek el jobban fizetett állásokba; sokukat pedig az “átszervezés” periódusában elbocsátották, vagy előnyugdíjazták. Mindegyik narrátor azt mondta, hogy a munka hiánya és az elbocsátásokról szóló pletykák nagyon “feszült” hangulatot teremtettek a munkahelyen. A munkások tipikusan a “nyugodt” és “feszült” antonimákat használták, hogy érzékeltessék a régi és új atmoszféra közötti különbséget.

 

“Semmi nem maradt meg a kollektívából. Lehetetlenné tették a fennmaradásunkat. A fiatalokat anyagilag, az öregeket meg ezekkel az ide-oda dobálásokkal és átszervezésekkel. Teljesen szétesett a régi kollektíva. Régen szerettem munkába menni, volt egy jó csapat, fiatalok, érdeklődők, jó lett volna kiképezni őket, de nem, lehetetlenné teszik őket ezekkel a fizetésekkel. 30-40 ezer egy hónapra? Hát hogy tudnak erre megnősülni, családot alapítani? Inkább elmennek az Audiba. És jól teszik [később], a szakmai érdeklődésem? Semmi, engem ez az egész már egyáltalán nem érdekel. Régebben szívesen mentem dolgozni a …gyárba. Ma örülök, ha eljöhetek.”

(Béla, 49)

 

“Nagyon kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Régen nyugodtak voltunk, volt munkánk. Most mindenki feszült, az emberek nem beszélnek egymással, vagy rögtön elkezdenek kiabálni. Hallottuk, hogy a műhelyből ötven dolgozót elbocsátanak. És akkor mindenki azon gondolkozik, hogy vajon rajta van-e a listán. És nagyon feszültek vagyunk, mindenki ideges [később], látja, a férjem is itt dolgozik. Régen optimista volt, azt mondta, mindenki tud munkát találni, ha akar. Ma már nem mondja ezt.”

(Mária, 54)

 

A fenti két narrátorhoz hasonlóan a többi beszélő is azt mondta, hogy a gyár “átszervezése” és az “átmenet” tönkretette a kollektívát. A romló körülmények aláássák az emberek munkakedvét. “Régebben szívesen mentem dolgozni a …gyárba. Ma örülök, ha eljöhetek.” Érdemes rámutatni, hogy a motivációhiány a narratívák egyik közös aspektusa. A legtöbb beszélő egyetértett abban, hogy “sokkal kevesebb kedvvel” jön be dolgozni, mint régebben. Mária narratívája “tipikusnak” tekinthető abból a szempontból, hogy mindegyik munkás “állandó feszültségről” számolt be a folytatódó elbocsátások miatt, amelyek megmérgezték a munkahelyi atmoszférát. Ebből a szempontból a “feszültség” volt a rendszerváltással kapcsolatban leggyakoribban emlegetett kifejezés.

A feszültség másik két forrását az elbocsátások mellett a munkanélküliségtől való félelem és az életszínvonal csökkenése jelentette. A “hanyatlás e két utolsó aspektusát” tárgyalják a következő részek.

 

A munkanélküliségtől való félelem

 

A fentiek fényében nem meglepő, hogy az “aktív” munkások az elbocsátást nagyon reális és közvetlen veszélynek érezték az életükben. Egyiküknek sem volt azonban konkrét elképzelése arról, mihez kezdene, ha elvesztené munkáját a gyárban. Míg szemmel láthatóan “nagyon is sokat” foglalkoztak a gondolattal, egyikük sem talált még megnyugtató megoldást. A munkások egyetértettek azzal, hogy a biztonság elvesztése volt a legfájdalmasabb változás, amihez hozzá kellett szokniuk. Miközben mindannyian panaszkodtak a hétköznapi élet “feszültségeiről”, különböző véleménnyel voltak az újraelhelyezkedés esélyeiről. Az első választóvonal a nyugdíjhoz közeliek (57 felett) és az “aktív” korcsoport (57 alatt) között húzódott; a második az “aktív” férfiak és nők között.

A nyugdíjhoz közel állókat általában nem foglalkoztatta nagyon az újraelhelyezkedés gondolata. Megegyeztek abban, hogy nehezebb lesz az életük, és talán valami részmunkát kell vállalniuk mint pl. takarító vagy portás, de általában nem is próbálnának meg főállású munkahelyet keresni. Azt mondták, hogy a végkielégítés és a munkanélküli-segély elég lenne addig, amíg elkezdik kapni a nyugdíjat. Mindhárom narrátor ebben a korcsoportban állandó egészségügyi problémákról panaszkodott. Egyikük explicite is azt mondta, hogy őt többet nem érdekli “ez az egész”.

 

“Nincs hova mennem, mert hova vennének fel, na jó, valamit biztos találnék, de a legrosszabb esetben is csak három év, így le se sz…m az egészet, egy év rokkantsági, egy év munkanélküli-segély, aztán vége. Úgyhogy engem ez az egész nem érdekel. Ha fiatalabb lennék, egészségesebb, már réges-rég elmentem volna. Ne kérdezze, hogy hova, mert nem néztem szét.”

(Péter, 57)

 

A megkérdezett három nyugdíjas közül a nők részmunkaidőben dolgoztak, mert “nagy szükségük” volt az extra jövedelemre (mindketten egyedül éltek). Dóra (67) a nyugdíjasklub büféjében dolgozott, Hajnalka (63) pedig portás volt egy iskolában. Mindketten azt mondták, hogy ebben a korban “nehéz” állást találni. Hajnalkának például fél évet kellett várnia, amíg a munkaügyi központ felajánlotta neki a portásállást. Dóra egy barátnője révén kapta meg az állást. A férfi nyugdíjas rokkantsági pótlékot kapott.

Az “aktív” korúakat láthatóan sokkal inkább foglalkoztatták az újraelhelyezkedés esélyei. Markáns különbséget mutattak azonban a férfi–női narratívák. Míg a férfiak általában azon a véleményen voltak, hogy tudnak találni valamit, ha máshol nem, az informális szektorban, a nők sokkal rosszabbul ítélték meg saját esélyeiket. A legtöbbjük azt mondta, hogy örömmel maradna otthon, ha a család anyagi lehetőségei megengednék a jövedelem kiesését. Sok női narratívában a munkanélküliségtől való félelem a posztszocialista változás legerősebb aspektusa.

 

“Hogy mihez kezdek, ha kirúgnak? Ne aggódjon, nyugodtan megkérdezheti, nagyon sokat gondolkodtam én ezen. Nem tudom. Sírok. Milyen kilátásaim vannak? A baj az, hogy semmilyen. Csak ez az egy szakmám van, ez az egy iskolám. Nem tudom elképzelni, mihez kezdek. 49 éves leszek. Nem, tényleg nem tudom elképzelni, mi lesz velem. Szeretnék nyugdíjas lenni [nevet]. Ez a korcsoport és ez a végzettség – nagyon, nagyon rossz. Azt hiszem, a kormánynak támogatni kéne ezt a csoportot, ezt a társadalmi osztályt. Az az igazság, hogy van egy osztály, ami megöregedett, elnyűtt, elfáradt, nagymamák… akivel beszélek, mindenki panaszkodik.”

(Teréz, 49)

 

“Változások? Már mondtam. Nekünk a félelem, hogy elveszítjük az állásunkat. Nekünk ez a legfontosabb dolog, mind nagyon félünk tőle. Mert nem keresünk itt valami hű de sokat, nem szégyen az, megmondom, 54 ezret keresünk egy műszakban. De ha ez megmaradna [gondolkodik], igen, azt hiszem, az a legnagyobb változás, hogy félünk, hogy elveszítjük a munkánkat. Ez a legnagyobb baj nekünk, még tíz évem van a nyugdíjig, ha elmehetnék 55 évesen, nem panaszkodnék, de tíz év az nagyon sok, hogy bírjuk ki addig? Régen nyugodtak voltunk, volt munkánk, most félünk, végül is mi vagyunk a legrosszabb helyzetben, nem? Mert senki nem akarja alkalmazni ezt a korcsoportot, 50 év felett. Senki. Félünk, hogy nem találunk munkát [később]. Hát én visszamennék oda, amit már sokszor elmondtam magának. Szeretném, ha megmaradna a munkám. Szeretném, ha egészséges lennék, és megmaradna a munkám. Ez minden, amit szeretnék.”

(Lívia, 50)

 

Mindkét narrátor azt mondja, hogy a hozzájuk hasonló helyzetű nők halmozottan hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon a koruk, szakmájuk és a nemük miatt. Nem áll szándékukban szépíteni a gyárbeli helyzetüket: “nem keresünk itt valami hű de sokat”. A gyári munka elvesztése azonban még ezt a minimális anyagi biztonságot is veszélyezteti. A narratívákból világosan kiderül, hogy mindkét beszélő szerint bizonytalanok az újraelhelyezkedés esélyei. Ezen kumulatív hátrányok miatt látja Teréz “társadalmi osztálynak” a hozzá hasonló korú és foglalkozású nőket, akik nagyon is rászorulnának a kormány támogatására.

A férfiak általában optimistábbak. A legtöbb “aktív” férfi úgy ítélte meg, hogy találnának valamit, mert “ebben a városban mindenki talál munkát, aki igazán akar dolgozni”.

 

“Sokszor gondolkodtam én már ezen. Biztos, hogy nem lennék munkanélküli. Talán nem a szakmámban. De biztos, hogy találnék valamit. Én a múltban megteremtettem egy anyagi biztonságot. És mindenáron meg akarom tartani. Ki kérdezi manapság, hogy mit csinálsz a megélhetésért? Legfeljebb elvállalok akármilyen munkát.”

(Sándor, 48)

 

Mivel egyetlen beszélőnek sem volt tapasztalata a munkakereséssel, nem kell túl elsietett következtetésekre jutni a fenti narratívák alapján. A nők egyértelműen úgy látták, hogy nemük miatt (is) hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Érdemes azonban rámutatni egy másik fontos különbségre a férfiak és nők között. Ahogy a narratívákból kiderült, a férfiak kiterjedtebb hálózattal rendelkeztek, amire számíthattak a munkakeresésnél; legtöbbjük megemlítette, hogy részt vesz valamilyen mértékben az informális gazdaságban. A nők lehetőségei azonban csak a munkaügyi hivatalra korlátozódtak, ami sokkal kétségesebb eredményeket ígért. A nők korlátozott mértékű részvétele az informális hálózatokban lehet az egyik magyarázata pesszimistább “jövőképüknek”.

 

Az életszínvonal csökkenése

 

Az anyagi helyzet változása szempontjából három csoportot lehet megkülönböztetni. Az első – és legkisebb – csoport azokat az embereket foglalja magában, akik úgy látják, hogy a reálbérek csökkenését ellensúlyozni tudják az informális gazdaságban végzett extra munkával (2 elbeszélő).

 

“Délután 2-kor befejezem a munkát, aztán megyek dolgozni Ivánba egy maszek autószerelőhöz. És a fiaim is dolgoznak, négy kereső van a családban. Így ugyanolyan szinten élünk, mint azelőtt.”

(László, 51)

 

Később azonban László hozzátette, hogy azt várta volna, az anyagi helyzete jobb lesz, hiszen a fiai elkezdtek dolgozni, és nem szorulnak az ő támogatására. Így a “régi szint tartását” valójában hanyatlásnak is fel lehet fogni.

Lujzáék láthatóan családi stratégiákat használtak fel, hogy bekapcsolódjanak az informális gazdaságba:

 

“Miután elbocsátották a férjemet, nem hagytam neki időt arra, hogy elkeseredjen. Volt egy kis spórolt pénzünk meg a végkielégítés, mindent összeszedtünk, és nyitott egy autójavító műhelyt. Most dolgozik, néha besegítek neki a könyvelésben. Én nem panaszkodom. Nem lett jobb, nem lett rosszabb. Tartani tudjuk ugyanazt a színvonalat.”

(Lujza, 48)

 

A narratívából világosan kiderül, hogy a műhely megnyitását a kényszerűség és nem a vállalkozó szellem inspirálta. A feleség részvétele az üzletben megmutatja, hogy családi stratégiáról van szó, hogy spóroljanak a munkaerőn. Érdemes rámutatni, hogy a fenti esetben a feleség volt az, aki meggyőzte a férjet, hogy legyen vállalkozó. Míg Lujza nem árulta el, mennyi hasznot hoz havonta a műhely, valószínű, hogy a családi vállalkozásból származó (és, ahogy egy spontán kommentárból kiderült, némileg “adócsalt”) jövedelem teszi lehetővé a színvonal megtartását a családnak.

A második csoport azokból az emberekből áll, akik “komoly hanyatlásról” számoltak be, de felette voltak a létminimumnak (12 narrátor). Két közös sajátosság volt a csoport tagjainak életkörülményeiben. Olyan háztartásban éltek, ahol a házastárs is keresett, vagy (2 esetben) nyugdíjas volt, és 3 kivétellel dolgozó gyermekeik voltak, akik nem szorultak támogatásra. A háztartási kiadások csökkenése sem kompenzálta azonban a reálbérek csökkenését. A legtöbb narrátor azt mondta, hogy egyre nehezebben tudnak kijönni a fizetésből, annak ellenére, hogy lemondtak az olyan “luxusról”, mint utazás, étterembe járás vagy színházlátogatás. Míg a munkások gyakran szembeállították a szocialista időszak áruhiányát a fogyasztási javak mai kínálatával, rögtön utána hozzátették: “most minden van, de ki tudja megfizetni?”. Általános panasz volt, hogy nőttek a megélhetési költségek, és “nem tudunk semmit megtakarítani”. A beszélők egyetértettek abban, hogy a bérből és fizetésből élő ember “sokkal rosszabb” helyzetben van most, mint a régi rendszerben.

 

“Régen sokkal jobb ételeket tudtam venni, sokkal több pénzt tudtam költeni bevásárlásra. Mindent meg tudtam venni az akkori színvonalon. Most nem tudok félretenni, nem járok nyaralni, nem öltözködöm úgy, mint régen. Régebben volt autóm. Most busszal járok. Ebben a hónapban megspóroltam a bérletet, mert a gyár bezárt két hétre, inkább gyalog jöttem be dolgozni. Nem akarom, hogy sajnáljon [elmosolyodik], nem, én sokkal jobban éltem régen.”

(Tamás, 57)

 

“Sokkal nehezebb ma a megélhetés, mint régen. Nagyon drága a rezsi. Csak a gázszámla volt 30 ezer múlt hónapban. Nem tudom, hogy jött ez ki, de be kell fizetni. Fizetéstől fizetésig élünk. Minden hónapban imádkozom, hogy nehogy valami váratlan dolog történjen. Ha a férjem lebetegszik, igazán nem tudom, mit csináljunk, hogy fizessük ki a számlákat.”

(Lívia, 50)

 

Tamás láthatóan az anyagi hanyatlást összefüggésbe hozza a társadalmi degradációval. A középosztály külső jegyeinek elvesztését a narrátor szemében státusvesztést (is) jelent: “Most nem tudok félretenni, nem járok nyaralni, nem öltözködöm úgy, mint régen.” A történet, hogy inkább gyalog jár a munkahelyére, hogy spóroljon a buszköltségen, Tamás számára a társadalmi hanyatlás egyik aspektusa: “Nem akarom, hogy sajnáljon.” Lívia narratívájában a rezsi kifizetésének növekvő problémája és a felhalmozás lehetőségének hiánya mutatja a romló anyagi helyzetet. “Ha a férjem lebetegszik, igazán nem tudom, mit csináljunk, hogy fizessük ki a számlákat.” A Lívia által felsorolt gondok annyiban “közösek”, hogy minden narrátor panaszkodott a nagy rezsire, amit egyre nehezebben tudnak kifizetni, és a “tartalékok” hiányára. Sokuk nem volt biztos abban, hogy ki tudna fizetni “váratlan” költségeket. Nem véletlen, hogy az egészség első helyen volt a kívánságok között.

Azoknak a narrátoroknak, akiknek iskolás gyermekeik voltak, különösen nagy gondot jelentett anyagi lehetőségeik csökkenése. Az egyik legfájdalmasabb változás számukra az egyre drágább oktatás.

 

“Mondok egy furcsa dolgot. Azt hiszem, szabadabb voltam akkor, mint ma. Volt lakásom, autóm, biztos állásom, balatoni nyaralás, horgászás, nem jelentett gondot az, hogy bepakoljam a családot a kocsiba és lemenjünk Tatára a hétvégére. Vagy elmenni kempingezni. És nem tudom többet megengedni magamnak. Milyen szabadság az, ahol nem tudom elvinni a családomat egy közös nyaralásra? És dolgozom, van rendes állásom, nem iszok. Nem cigarettázom. Régebben kéthetente mentünk le Tatára, van ott egy tó, ott szoktam horgászni. És ma ezt nem engedhetem meg magamnak. Tavaly 40 ezret fizettünk ki a lányomnak könyvekre meg szótárakra. És még csak elsőéves. És akkor leülök, számolok, miből fizetjük majd az egyetemet? Mert nagyon jó tanuló, úgyhogy azt nem hagyom, hogy ne tanuljon tovább. De ahogy ma állunk, hát nem vagyok benne biztos, hogy fizetni tudom neki az egyetemet.”

(Béla, 49)

 

“Ezt sajnálom a legjobban, hogy olyan sok mindenből kimaradnak [a gyerekek], mert nem tudjuk megfizetni. Most sokkal nagyobbak a lehetőségek, mint amikor mi voltunk fiatalok, de nem mindenkinek. Én nem tudom kifizetni az angol nyári tábort a gyerekeimnek vagy a külföldi sítúrákat. És a könyvek, minden annyira drága. Régen nem voltak ilyen különbségek, az ember nem érezte magát kisebbnek a többieknél. A fiam osztálytársai, hát, a legtöbbnek a szülei menedzserek, bankárok, értelmiségiek. Én nem tudok velük lépést tartani. Az én fiam csak úgy tud nyáron táborba menni, ha előtte dolgozik. Amikor kimegyünk elé, mindig mondom a férjemnek, hátul állj meg, hogy ne kelljen a gyereknek szégyenkezni, hogy milyen tragacsba száll ki meg be.”

(Edit, 46)

 

Láthatóan mindkét narrátor számára fontos problémát jelent, hogy korlátozott lehetőségeik vannak arra, hogy megfelelő hátteret biztosítsanak gyermekeik számára. Ez különösen nyomasztó a növekvő egyenlőtlenségek fényében: “A fiam osztálytársai, hát, a legtöbbnek a szülei menedzserek, bankárok, értelmiségiek. Én nem tudok velük lépést tartani. Az én fiam csak úgy tud nyáron táborba menni, ha előtte dolgozik.” Az, hogy a narratívákban szereplő gyerekek “nagyon jó” tanulók, növeli a szülők bűntudatát amiatt, hogy nem tudják nekik ugyanazokat a lehetőségeket biztosítani, mint a gazdagabb szülők. Az államszocialista időkhöz képest ez egy olyan különbség, amellyel mind a szülőknek, mind a gyerekeknek meg kell tanulnia együtt élni.

A harmadik csoportba tartozó 4 narrátor gyakorlatilag a létminimum alatt vagy éppen a küszöbön él. Valamennyien egyedülálló háztartásban élnek, vagy rokkantsági nyugdíjat kapnak. Ide tartozott a férfi nyugdíjas, egy elvált, dolgozó férfi és két özvegy dolgozó nő. Meg kell említeni, hogy a mintában levő két nyugdíjas nő is idekerült volna, ha nincs a félállásból származó extra jövedelem. A narratívák fényében ezek az emberek szenvedték el az életszínvonal “legradikálisabb” csökkenését. Elegendő idézni egyetlen narratívából, amely a posztszocialista változás egy különösen szomorú dokumentuma.

 

“Maga azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan magyarázza ezeket a dolgokat, én meg azzal, hogy élek majd a jövőben. Szeptemberben nyugdíjba megyek. Számolok, az étel nem lesz olcsóbb, inkább drágább, igaz? Most kapom meg a papírt, hogy emelték a tv-előfizetést, most 2460 Ft. Ebben benne volt a Discovery meg a Spectrum, azokat nagyon szeretem. De most számolok, idáig fizettem 1680-at, és most majdnem 600 lenne a különbség. Hát inkább megváltoztattam az előfizetést. Most nem jön be ez a két csatorna. De mit csináljak? Van egy kocsim, 15 éves, de ez az egyetlen dolog, ami felvidít, lemegyek, megnézegetem, megsimogatom, lemosom, megjavítom, volt, hogy egy hétig bablevesen éltem, hogy megvegyem bele az alkatrészt. Mindenkinek kell valami, ami örömet okoz neki, nem? De most, ahogy számolok, nem hiszem, hogy fenn tudom tartani az autómat.”

(Ferenc, 59)

 

Mi “romlott el” a kapitalizmussal?

 

A kutatás másik eredménye az, hogy a változás negatív tapasztalatai, amelyek a “hanyatlás narratíváivá” alakultak át, nem fordították szembe a munkásokat a kapitalizmussal. Éppen ellenkezőleg, ebben a vonatkozásban a beszélők igencsak vonakodtak attól, hogy feladják a “mo­dernitás várakozásait”. Egybehangzóan állítom, hogy a kapitalizmus “sokkal jobb” a munkásoknak, mint a “létező” szocializmus. A kapitalizmust a beszélők egyértelműen a “Nyugattal” és ezért az anyagi jóléttel és fejlődéssel azonosították. A munkások általában úgy látták, hogy a kapitalista országok gyorsabban fejlődnek, és jobb életszínvonalat biztosítanak az embereknek, mint a szocialisták. Tipikus érv volt, hogy a kommunista rezsimek szükségszerűen omlottak össze, mert nem voltak többé fejlődőképesek. Ezek az eredmények azt mutatják, hogy a munkások kapitalizmusképét továbbra is meghatározza a modernitás mítosza.

A “modernitás várakozásai” és a “kis transzformációk” tapasztalata közötti ellentmondást a beszélők azzal az érvvel oldották fel, hogy valami “elromlott” a kapitalizmus visszaállításánál. A narrátorok a kapitalizmust láthatóan úgy értették, mint olyan rendszert, amelyet inkább visszaállítanak, mint “magától” kialakul. Ebből a szempontból gyakran emlegetett példa volt Ausztria, ahol “visszaállították” a kapitalizmust, és amely “láthatjuk, hogy hova fejlődött”. A beszélők azt mondták, hogy Magyarország “nem rosszabb, mint Ausztria”, és a magyar munkaerő képzettsége nem marad alatta a nyugatinak. Ezért csak a “külső körülményeken” múlott, hogy Magyarország nem ért el hasonló fejlettségi szintet.

A kérdést, hogy mi “romlott el” a kapitalizmussal, két szinten tárgyalták a narrátorok: a gyár és a nemzeti gazdaság szintjén. Az érvek két közös sajátosságát lehet megfigyelni ezen a két szinten. Az első az, hogy sokan tudatos szándékot vagy tervezést gyanítanak a kudarc mögött. Ez különösen fogékonnyá tette a munkásokat összeesküvés-elméletek fabrikálására, ami a gyári szinten rasszista érveket is eredményezett. A nemzeti gazdaság szintjén a munkások tipikusan a multinacionális vállalatokat okolták a potenciális riválisok szisztematikus kiküszöböléséért.

A másik közös jellemző a gyár és a magyar ipar egésze között megrajzolt gyakori analógia. Sok narrátor azt mondta, hogy a gyárukat az új tulajdonosok szándékosan tették tönkre, hogy megszabaduljanak a versenytársaktól. Ez az érv a nemzeti gazdaság szintjén a multinacionális vállalatok éles kritikájává alakult, amelyek bejövetele a beszélők szerint nagyon káros hatással volt a magyar ipar egészére. Mindenképpen rá kell azonban mutatni, hogy a multinacionális vállalatokkal kapcsolatban “konzisztensen inkonzisztens” nézeteket hangoztattak a beszélők. Sokan úgy látták, hogy új munkahelyeket teremtettek, ami javította a munkások helyzetét. Közös félelem volt azonban, hogy a “multik” bármikor összepakolhatnak és elmehetnek keletebbre (Románia, Ukrajna, Oroszország), ahol olcsóbb a munkaerő. A munkások tipikusan a kormánytól várnák, hogy beavatkozzon, megrendszabályozza a multikat, és megvédje a magyar ipar érdekeit. A munkások láthatóan a nemzetállam keretei között képzelték el a “normatív kapitalizmust”.

 

“Ellenség belül”

 

A munka hiánya és a folyamatos elbocsátások nemcsak a gyár történetének kritikai olvasatát eredményezték, hanem radikálisan “kifordították” a hivatalos diskurzust. “Alulról nézve” elsősorban és leginkább az új menedzsment volt az oka a gyár gazdasági problémáinak.

Ezzel kapcsolatban az érvek két típusával találkozunk. Az első verzió szerint az új menedzserek inkompetensek, és nem érdekli őket a gyár jóléte. A munkások láthatóan olyan “klikket” láttak bennük, akiket senki nem ellenőriz. Ezért megtehetik, hogy “nem dolgoznak”, csak hazaviszik a “milliókat.” (A legtöbb munkás megemlítette, hogy a vezérigazgató havonta 16 milliót keres – egy információ, amelynek nem mondták meg a forrását.) A nagy fizetési különbségek a menedzserek és a munkások között különösen a gyár gazdasági gondjainak fényében tűntek igazságtalannak. A munkások nem értették, hogy tud egy “szegény” gyár ilyen óriási összegeket kifizetni. Sokan azt mondták, hogy ez is hozzájárult a gyár hanyatlásához.

A legendás szocialista vezérigazgatóra való visszaemlékezés láthatóan felerősítette a kritikákat az új menedzsmenttel szemben. Miközben a munkások elismerték, hogy a régi vezérigazgató politikai kapcsolatokat is felhasznált, hogy munkát hozzon a gyárba, rámutattak, hogy külföldön is nyitott piacokat, mert “utánament” a munkának. A régi vezérigazgatót azért is dicsérték, mert szigorúan ellenőrizte a vállalati vezetők munkáját, és nem tűrte a lazaságot. A beszélők tipikusan hozzátették, hogy a mai menedzsmentet “páros lábbal rúgta volna ki” a gyárból. Gyakran állították szembe a régi vezér alatti rendet és fegyelmet az új vezetéssel azonosított “káosszal és széteséssel”.

 

“Kevés a fegyelem, kevés a munka, mindenki tudja, másképp van, mint régen, amikor voltak a nagy megrendelések. Mert nekik az nem megoldás, hogy elmennek és munkát keresnek, nem, hanem inkább kirúgják az embereket, bár inkább a menedzsereket kéne kirúgniuk, mert azok kevesebbet csinálnak, mint mi. Azt mondja az új igazgató, nem tudok munkát adni, nincs munka. Azt mondja, nem az ő dolga, hogy munkát találjon. Hát akkor, kérdezem én, kinek a dolga, ha nem az övé? Miért kap 16 milliót egy hónapban? Mert ennyit kap. És nem tud nekünk megadni 5000 forint fizetésemelést. Mert az nem megoldás, hogy azt mondja, nem tudok munkát adni. Elhiszem, de hogy lehet, hogy régen meg volt munka? Ez a legnagyobb problémám, azért mondom. Nem akarok visszamenni Z. [a volt igazgató] idejére, de énnekem az a véleményem, hogy én itt nőttem fel, ebben a környezetben, ebben a gyárban, és rendes munkahelyen akarok dolgozni, rendes környezetben, és én úgy látom, hogy azok a vezetők rengeteget tettek ezért a környezetért, ezért az országért. Mert ez a város csak hálás lehet az olyan embereknek, mint Z, ez az én véleményem.”

(Tamás, 57)

 

A narrátor láthatóan nem tesz különbséget a szocialista igazgató és az új menedzsment feladata között. “Mert az nem megoldás, hogy azt mondja, nem tudok munkát adni. Elhiszem, de hogy lehet, hogy régen meg volt munka?”

Tamás nyilvánvalóan nem a csökkenő kereslettel, hanem a menedzserek inkompetenciájával hozza összefüggésbe a munka hiányát, akik “nem dolgoznak meg” a pénzükért. A beszélő explicite is szembeállítja az új menedzserek közönyét a szocialista vezérigazgató idejével, akinek “csak hálás lehet” a város. Több narratívában megfigyelhető a lokálpatriotizmus: többen kritizálták, hogy az új menedzserek nem kötődnek a városhoz, és nem is érdekli őket a környezet fejlesztése. A munkások tipikusan csak a “pestiekként” emlegették őket, akik közönyösek a helyi kollektíva iránt. A helyi viszonyokban való járatlanságuk több gúnyolódásra adott okot:

 

“Halljuk, hogy egy nap a pesti igazgató kitalálja, hogy angolul beszél egy értekezleten. Az itteni vezetők fele nem ért angolul. Ott ülnek, bólogatnak, és fogalmuk sincs, hogy miről beszél. Hát most mondja meg, kell nekünk egy ilyen igazgató?”

(Sándor, 48)

 

A második típusú érvelés szerint a gyár hanyatlása tudatos tervezés eredménye. Több beszélő is úgy gondolta, hogy a “pestiek” csak azért jöttek, hogy leépítsék a termelést, mert a tulajdonosok el akarják adni a gyár értékes ingatlanait és kivenni a pénzüket a gyárból. A hírek, hogy egy izraeli befektető cég venné meg a gyár központi fekvésű telephe­lyét, további összeesküvés-elméletekre adtak okot.

 

“A zsidó tőke tette tönkre ezt az országot, az itt az általános vélemény. És én egyetértek a kollégákkal, mert nekem is ez a tapasztalatom. Megmondom, én nem vagyok antiszemita, nekem nincs bajom a zsidókkal, de kezdenek meggyőzni engem. Megírta az újság, hogy valami luxusnegyedet akarnak itt építeni, hát most gondoljon azokra a munkásokra, akik itt dolgoztak egész életükben, az ő munkájukból épült fel ez a gyár, azért kaptunk olyan kevés fizetést, és most eladják egy izraeli cégnek. Amikor az emberek ezt meghallották, hát rögtön elkezdődött a zsidózás. Azt mondják, az új igazgató is az. Én nem tudom, de sokan azt mondják.”

(László, 51)

 

A narratíva világosan követi az összeesküvés-elméletek logikáját. Azt az általános kijelentést, hogy “a zsidó tőke tette tönkre ezt az országot”, a narrátor saját tapasztalatával “igazolja”: “kezdenek meggyőzni engem”. A kapitalizmus baloldali kritikája (“az ő munkájukból épült fel ez a gyár”) a szélsőjobboldali retorikából jól ismert érveléssé, a “kizsákmányoló” tőkének a “zsidó” tőkével való azonosításává torzul. A “kapcsolat” keresése az igazgató és az izraeli cég között nyilvánvalóvá teszi a rasszista érvelést.

Noha Lászlón kívül csak a férfi nyugdíjas fejtett ki nyíltan rasszista nézeteket, a spontán megjegyzésekből úgy tűnt, hogy az izraeli befektető céggel kapcsolatos hírek felerősítették az antiszemita megnyilvánulásokat. Érdemes rámutatni, hogy miközben a munkások kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy feladják a normatív kapitalizmusképet, sokuk láthatóan fogékonnyá vált az antikapitalista retorikára, ha az a “tőkéseket” a zsidókkal azonosította.

 

“Ellenség kívül”

 

Nemzeti szinten a munkások egyhangúan a multinacionális vállalatokat okolták a magyar ipar tönkretételéért. Ebből a szempontból a beszélők kiterjesztették az érveket, hogy mi “romlott el” az ő gyárukban, hogy az egész ország gazdasági helyzetét magyarázzák. A legtöbb narrátor úgy gondolta, hogy a “multik” közös stratégiája volt a versenytársak kiküszöbölése. A gyár “szándékos lezüllesztését” a munkások úgy értelmezték, mint a magyar ipar tönkretételére irányuló nagyszabású stratégia egy elemét.

Ennek ellenére érdekes módon a legtöbben úgy vélték, hogy a multinacionális vállalatok fejlődést jelentek az országnak. A narrátorok azonban általában hozzátették, hogy ennek a fejlődésnek az anyagi és technológiai alapja nem magyar, és így az ország nagyon ki van szolgáltatva a “külső hatalmaknak”. A fejlődés “helyes” útját nyilvánvalóan nemzeti keretek között képzelték el a beszélők.

 

“A rendszerváltásig saját magunktól fejlődtünk. Most a multik rengeteget fejlesztenek. De mi lesz, ha egy nap elhatározzák és odébbállnak? Mit hagynak itt nekünk? Az üres csarnokot? Mihez kezdjünk vele? A rendszerváltásig amit fejlődtünk, azt saját erőből értük el. Ami fejlesztés azóta van, azt mind a multik csinálják. És ha elmennek, az egész ország összeomlik.”

(Péter, 57)

 

A narrátor egyértelműen a “nemzeti kapitalizmusra” vonatkoztatva konstruálja meg a “fejlődés” és “fejlesztés” koncepcióit. A szocialista rendszert elsősorban és leginkább úgy értelmezi, mint modernizáló rezsimet. A szocializmus alatti lassabb fejlődést a beszélő szembeállítja az új perspektívákkal. “Ami fejlesztés azóta van, azt mind a multik csinálják.” A narrátor szerint azonban ez “látszatfejlődés”, mert központja kívül esik a nemzeti határokon. “És ha elmennek, az egész ország összeomlik.” Ebből a szempontból a multik által elért fejlődés úgy értelmeződik, mint “külsődleges”, és ezért megbízhatatlan hatások eredménye.

Miközben a legtöbb narrátor “bizonytalannak” látja a fejlődés új perspektíváit, káros hatásaik nagyon is “valóságosak”. A beszélők tipikusan úgy látják, hogy a multik bejövetele a magyar piacra “egyenlőtlen” versenyt teremtett a magyarok és külföldiek között. Így került “külföldiek” kezébe a nemzeti vagyon.

 

“Az volt a rendszerváltás, hogy mindent eladtak. És kiknek? Nem magyar embereknek. Külföldieknek. És nekik az a legfontosabb, hogy minél hamarabb kiszedjék a profitot.”

(Béla, 49)

 

A nemzeti vagyon kiárusításának vonatkozásában a munkások analógiát láttak a saját gyáruk esete és a nemzetgazdaság között. Azt mondták, hogy a “külföldi” tulajdonosok szándékosan züllesztik le a termelést, hogy megszabaduljanak a konkurenciától. A deindusztrializációt ezért úgy értelmezték, mint tudatos tervezés eredményét.

A “külföldi” tulajdonosok nemcsak kiküszöbölték a potenciális versenytársakat, hanem olyan privilégiumokat élveztek, amelyeket a beszélők különösen “tisztességtelennek” éreztek. A legfontosabb volt az adókedvezmény. Sok munkás, mint például Tamás, explicite is összehasonlította a saját gyárukat egy multival, hogy megmutassa, mennyivel jobb helyzetben van a fejlesztés szempontjából az utóbbi, mivel nem fizet adót.

 

“Azt hiszem, ezért gyűrűzik be ez a válság Magyarországra, mert nekünk is előrébb kellene lépnünk. Nekünk is fejleszteni kellene, invesztálni, új gépeket venni, és ezt nem bírjuk, mert meg vagyunk adóztatva. És a külföldi vállalatok, azok mind versenyképesek, mert nem fizetnek adót. Vegyük például az Audit, könnyű neki fejleszteni, ameddig nem fizet adót [később]. Én ott látom a problémát, hogy a kormány feltartja a kezét és megengedi, hogy mindent eladjanak. És az eredmény az, hogy minden csődbe megy. Mert én annak nem örülök, hogy az Audi virágzik. Mert ugyanúgy virágzik, mint Szombathelyen, amit megvett az Opel, hogy letelik az öt év, aztán amikor adót kellene fizetni, mit csinál? Fogja magát és elmegy. És most valahol Lengyelországban szerelik össze a kocsikat.”

(Tamás, 57)

 

Az észlelt egyenlőtlenségek, a növekvő függőség és a bizonytalan jövő láthatóan megsebezte a nemzeti érzelmeket. Míg a beszélők egyetértettek abban, hogy a környéken a multik adják a legjobb fizetést, tipikusan hozzátették, hogy ez még mindig “sokkal kevesebb”, mint amit a nyugati munkásnak fizetnének. Az “olcsó munkaerővel” való azonosítás láthatóan fogékonnyá tette a munkásokat a nacionalista retorikára.

 

“A világgazdaság már megmondta, hogy a magyar munkaerő túl drága, már nem tudnak olyan nagy üzletet csinálni. Függetlenül attól, hogy egy hetedét fizetik annak, mint Ingolstadtban. Én nem vagyok nacionalista, de azt hiszem, hogy a Csurkának nagyon is igaza van ebben a dologban. Nem kéne úgy lenni, mint a németeknél, hogy Németország mindenekfelett, de a magyar embereknek is tisztelni kellene az országukat. Mert nem vesznek minket semmibe, az az igazság. Nincsen semmi tiszteletünk.”

(Sándor, 48)

 

Az észrevétel, hogy a fejlődés megjósolhatatlan “külső” erők függvénye, erősen etatista érveket eredményezett. A legtöbb munkás azt mondta, hogy a kormány túl sok engedményt tesz a globális tőkének. A munkások tipikusan a kormánytól várnák, hogy beavatkozzon és ellenőrzés alá vonja legalább a gazdaság egy részét.

 

“Meg lehet nézni minden vállalatot, teljesen tönkreteszik őket, ha az állam nem lép közbe, mert az a cél itt, hogy tönkretegyék ezt a gyárat, ami virágzó vállalkozás volt valamikor, az a cél, hogy tönkretegyék, hogy ne legyen verseny. Én nagyon jól átlátom ezeket a dolgokat, egy másik példa a textilgyár, a konkurencia felvásárolta, azóta nem is volt semmi fejlesztés. Vagy ott van a Richards, mind komoly, nemzetközileg ismert cég, és mind csődbe megy. Ezt nem értem én ebben a rendszerváltásban, hogy miért nem avatkoznak közbe, mert jó, ne támogassák a veszteséges cégeket, de amiben lát az állam és az ország fantáziát, azt miért nem támogatják? Mert nekünk a saját érdekeinket kell néznünk, nem a külföldiek érdekeit.”

(Zsolt, 52)

 

Összegezve, a munkások a gyár hanyatlását a nemzeti gazdaság kontextusában értelmezik. Következésképpen a krízis lehetséges megoldását nem a globális gazdasági környezet megváltozásában, hanem a nemzeti gazdaság keretei között keresik. Ezzel a gondolatmenettel összhangban a munkások a multikat úgy fogják fel, mint megbízhatatlan, idegen és potenciálisan veszélyes elemeket a nemzetgazdaság “testében”. Ezért a narrátorok kiegyensúlyozó szerepet szánnának egy kapitalista államnak, amely “garantálná” a társadalmi igazságosságot és a gazdasági prosperitást.

 

Konklúzió

 

Az egykori szocialista mintagyárban egy drámai gazdasági, társadalmi és pszichológiai változás hétköznapi mikrovilágának lehettünk szemtanúi. A munkások nemcsak az életszínvonal (általában radikális) csökkenését tapasztalták, hanem meg kellett tanulniuk együtt élni a munkanélküliség örökös fenyegetésével és a gyári kollektíva szétesésével. A gyár hanyatlása nagymértékben befolyásolta a narrátorok önértékelését: valamennyien a rendszerváltás fájdalmas tapasztalatai között említették a mintagyár presztízsének elvesztését. A “kis transzformációk” ezen tapasztalatai nemcsak a “tranzitológia” hivatalos kategóriáit vonták kétségbe, hanem a “létező” kapitalizmus kritikai olvasatát eredményezték a munkások körében.

A hanyatlás szemléletes narratívái azonban nem kérdőjelezték meg önmagában a kapitalista rendet. A narrátorok tipikusan úgy emlegették a fejlett kapitalista országokat, mint követendő példákat. A kapitalizmus normatív felfogása mutatja a “modernitás várakozásainak” tovább élését, amelyek változatlanul befolyásolják a munkások posztszocializmus-képét. A tapasztalat és a várakozás közötti ellentmondást az az érv oldja fel, hogy valami “elromlott” a kapitalizmussal. A kapitalista változás “kon­zisztensen inkonzisztens” narratívái így alakulnak át az “ellenség” keresésébe, amely meghiúsította az “osztrák példa” követését. Gyári szinten ezek láthatóan az új tulajdonosok és menedzserek; nemzeti szinten pedig a multinacionális vállalatok. A “létező” kapitalizmus kritikája így végül összeesküvés-elméletek fabrikálásába és az erős állam ideológiájának támogatásába fordul át.

A kapitalizmusról vallott “konzisztensen inkonzisztens” nézetek azt sugallják, hogy a munkások változásolvasata egyetlen nagy transzformációs paradigmába sem illeszthető bele. Ezeket a “konzisztens inkonzisztenciákat” azonban hiba lenne azzal magyarázni, hogy a munkások nem képesek konceptualizálni a posztszocialista változást. Noha az új perspektívák kritizálják a tranzitológiai elméletet, helyette hasonlóan teleologikus téziseket állítanak fel, legyen az akár a kontinuitás mintázata, akár a periferiális fejlődés, ami a transzformációt determinálja. A kutatás “inkonzisztens” eredményei tehát valóban felajánlják a posztszocialista változás egy alternatív olvasatát.

 

Jegyzet

¹ A gyárat 1997-ben privatizálták, és 2000-re a régi menedzsment nagy része kicserélődött (a gyár egykori, legendás hírű vezérigazgatóját 1990-ben nyugdíjazták).

Az új jobboldal európai előretörésében, a szerző szerint, közrejátszik a tradicionális fasizmus hátrahagyása, a programatikus radikalizmus és a szélsőjobboldali populizmus, amely a társadalom politikai intézményrendszerének megváltozására, a jóléti rendszer és a multikulturalizmus ellen irányul.

Az „új jobboldal” az Európai Unió fejlett demokráciáiban¹

 

Az 1980-as évek óta mind több, nagy hagyományokkal rendelkező nyugati demokrácia volt kénytelen olyan jobboldali mozgalmak és pártok megerősödésével szembesülni, amelyek retorikájukban és politikai céljaikban komoly kihívást jelentettek a háború után kialakult politikai konszenzusra és a bevett politikai pártokra nézve. Persze a jobboldali mozgalmak és pártok nem új jelenségek a fejlett nyugati demokráciákban. Nyugat-Európa a jobboldali mozgolódás számos “hullámának” lehetett tanúja a háborút követő időszakban. A legemlékezetesebb példák közül megemlíthetjük a francia poujadista mozgalmat az 1950-es évek végén; a német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) megerősödését az 1960-as évek második felében; vagy éppen az olaszországi neofasiszta Olasz Szociális Mozgalom (MSI) népszerűségének növekedését az 1970-es évek elején. Ugyanakkor ezek közül egyik sem bizonyult tartósnak. A poujadisták szinte éppoly hirtelen tűntek el, mint ahogy megjelentek; az NPD 1969 után hamar elveszítette legtöbb szimpatizánsát; de még az MSI sem volt képes megfékezni választóinak lendületes lemorzsolódását az 1970-es évek végén és a következő évtized elején.

A jobboldal háború utáni lanyha választási eredményeit látva meghökkentőnek tűnik a jobboldali pártok manapság tapasztalható előretörése a nyugati demokráciákban. Ám a jelenlegi jobboldali mobilizáció három dologban is különbözik a korábbiaktól: először is, a különféle jobboldali pártok és mozgalmak számos nyugati demokráciában lényegében egyazon időben érték el sikereiket; másodszor, sikerült nyomatékosan hallatni a hangjukat egy egész sor, alapvető szociokulturális és szociopolitikai kérdésekről szóló politikai diskurzusban; harmadszor, minden korábbinál sikeresebbek voltak a fontos politikai posztok és pozíciók megszerzésében.

Napjainkban egy új jobboldali politika kialakulásának lehetünk tanúi, ami mögött a jobboldali politikai pártok egy új típusa áll. E pártok közül a legsikeresebbek a tradicionális fasizmus kellemetlen ballasztjának nagy részét hátrahagyva egy olyan rugalmas, problémaközpontú politikai stratégiára nyergeltek át, amely elképzeléseit a verbális radikalizmust és a szimbolikus politizálást a legmodernebb politikai marketing módszereivel kombinálva igyekszik a választópolgárokba injekciózni. A gyakran egy-egy karizmatikus, a sajtótájékoztatókon, a tévés show-műsorokban és híveik körében egyaránt biztosan mozgó figura által vezetett jobboldali pártok az új, vállalkozói alapú politizálás legkiválóbb példái.

Az 1980-as és 1990-es években tapasztalható jobboldali fellendülés egész sor fontos kérdést vet fel a nyugati demokráciákban. Először is azt, hogy miben különböznek ezek az új pártok és mozgalmak más, főként a konzervatív jellegű, jobbközép pártoktól. Ez a különbség olyan éles, hogy már-már külön politikai családokról beszélhetünk. És másodszor: mi magyarázza az új jobboldal párhuzamos, nemzetközi sikereit az 1980-as és az 1990-es években?

 

Jobboldali radikális populizmus

 

A nyugat-európai (és más) jobboldali pártok és mozgalmak előretöréséről szóló legtöbb mai diskurzus a neofasizmus, a jobboldali extremizmus vagy éppen a szélsőjobboldaliság kaptafájára igyekszik húzni ezeket a szervezeteket és irányzatokat. Ennek a szemléletnek megvan az az előnye, hogy történelmi kontextusba helyezi a mai jobboldalt, ugyanakkor egész sor lényegbevágó szempontból erősen kérdésesnek tekinthető.

A szélsőséges jobboldaliság egy valóban használható, az összes bevett demokráciában alkalmazható definíciója szükségképpen néhány alapvető kritériumra korlátozódik. Ám még egy ilyen leszűkített meghatározásnak is mindenképpen magában kell foglalnia két vonást: a demokratikus játékszabályok, az egyéni szabadság, a politikai közösség minden tagjára vonatkozó személyes és jogegyenlőség teljes elutasítását és ezek felváltását egy olyan autoriter rendszerrel, amelyben a jogok valamilyen faji, nemzeti vagy vallási hovatartozás függvényei; valamint a bel- és külpolitikai politikai célok elérésének eszközeként az erőszak elfogadását vagy éppen kifejezett propagálását.

Egyik jelentős nyugat-európai jobboldali párt és mozgalom sem felel meg teljesen a szélsőjobboldaliság e kritériumainak. Mindazonáltal látnunk kell, hogy ezek a pártok és mozgalmak egytől egyig vonzzák a szélsőjobboldali elemeket, és legtöbbjükben találhatunk többé-kevésbé befolyásos szélsőjobboldali frakciókat. Afelől sem lehetnek kétségeink, hogy támogatóik egy jelentős része is szélsőjobboldali tendenciákat követ, sőt az sem tagadható, hogy számos jobboldali párt és mozgalom stratégiáját a verbális radikalizmusra alapozza. Mindazonáltal kérdéses, hogy vajon ezek a szlogenek valóban hitelesen tükrözik-e az egyes pártok politikai pozícióit, vagy csupán a pártkatonák és a keményvonalas támogatók mozgósítására szolgálnak a posztmodern politikai aréna elvárásainak megfelelően, ahol az összes párt “a szimbolikus politizáláshoz és a látványos problémákhoz” folyamodik választói támogatásának maximalizálása, a “koalíciós egyezkedésekben elérendő hatalmi pozíció” biztosítása és a minél nagyobb anyagi támogatás elnyerése érdekében.

A mai jobboldali pártok és mozgalmak többnyire biztos, ami biztos alapon sűrűn hangoztatják a képviseleti demokrácia és az alkotmányos rend iránti elkötelezettségüket. Ha nem is feltétlenül meggyőződésből, de pragmatikus okokból egyre inkább igyekeznek megszabadulni a túl szélsőségesnek tűnő ideológiák ballasztjától. Erre jó okuk van: a bevett és elfogadható politikai diskurzus határait áthágó pártoktól gyorsan elfordult a közvélemény rokonszenve, és ez érezhető volt a választási fiaskókban és a parlamentekben is.

Mindez azt sugallja, hogy a szélsőjobboldaliság – még inkább a neofasizmus – kategóriája nemigen alkalmas a nyugati demokráciákban manapság fellépő jobboldal leírására. E pártok közös jellemzője sokkal inkább egyfajta programatikus radikalizmus és populista vonzerő. Ebből a nézőpontból a jobboldali pártok és mozgalmak a radikális jobboldali populizmus egy új hullámába illeszkednek, amely az elmúlt néhány évben árasztotta el a legfejlettebb nyugati demokráciákat.

A megállapodott jobbközép pártoktól eltérően a legtöbb új jobboldali párt és mozgalom a társadalmi, gazdasági és kulturális status quo radikális megváltoztatását hirdeti. Ez pedig mindenekelőtt a háborút követően kialakult politikai berendezkedést, az úgynevezett társadalmi-demokratikus konszenzust támadja. A modern jobboldal az egyes országok specifikus problémái mellett leginkább a jóléti államra és a multikulturális társadalomra irányít össztüzet.

Második vonásként a populizmust említhetjük, amely az új jobboldalt a többi párttól és mozgalomtól megkülönbözteti. A fasizmushoz vagy a szélsőjobboldalisághoz hasonlóan a populizmust is igen nehéz meghatározni. Akárcsak a szélsőjobboldaliság esetében, itt is célszerűnek látszik olyan kulcspontokat és jellemzőket keresni, amelyek elhatárolják a populizmust napjaink más “izmusaitól”. A populizmust nagy általánosságban az érvelés egy struktúrájaként, politikai stílusként és stratégiaként, valamint ideológiaként határozhatjuk meg. A populista érvrendszer az egyszerű emberek józanságába vetett hit hangsúlyozásán alapul; a populista politikus azt állítja, hogy a legösszetettebb problémákra is léteznek egyszerű megoldások; és rámutat, hogy az egyszerű emberek – minden morális felsőbbrendűségük és velük született bölcsességük ellenére – nem hallathatják hangjukat. A populista stratégia pillérei az egyszerű emberek elnyomott véleménye, követelései és érzései mellett való – úgymond – kiállás fitogtatása, valamint a világos ellenségképek kijelölése. Végül pedig a populista ideológia alapeleme egy erőteljes termelői ethosz, amely a társadalmi értékeket az egyéni erőfeszítésekből, a közösség üdvére végzett egyéni termelői tevékenységből eredezteti; jellemző rá a fennálló társadalmi-gazdasági és szociopolitikai rendszer hasonlóan erőteljes elutasítása, mivel az a többség érdekei helyett csupán a kiválasztott kevesek javát szolgálja; valamint egy olyan “valódi” demokrácia és egyenlőség hangsúlyozott követelése, amely az alapvető érdekek harmóniájának hitén nyugszik.

Az 1980-as és 1990-es évek új populizmusának talán egyik legfontosabb sajátsága, hogy a jobboldali pártok és mozgalmak politikai stratégiájukat milyen nagy mértékben alapozták a népharag mobilizálására. Az efféle hadjáratok legfontosabb célpontjaivá a bevett politikai pártok, a “politikusok osztálya”, a bevándorlók, a menekültek és – kisebb mértékben – az adott országon belüli nemzeti kisebbségek váltak. Ezek mellett az aktuális lista országról országra különbözik: Belgium flamandok lakta területein a vallonok, Észak-Itáliában a dél-olaszok stb.

A klasszikus fasizmussal és a háború utáni időszak jobboldalával szemben a mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak túlnyomó része hajlik a szabadpiaci gazdálkodás és a kapitalista rendszer támogatására. A radikális jobboldal többségének neoliberális programja mögött egy olyan termelői és vállalkozói ethoszt találunk, amely a vállalkozásba, az egyéni kezdeményezésbe és iparkodásba vetett szilárd hiten alapul. Ennek az ethosznak a fókuszában a kis- és középvállalkozások dicsőítése áll, amelyeket a nyugati demokráciákban a jövőbeni gazdaság és jólét lehetséges kulcsszereplőinek tartanak, különösen ha pénzügyileg és technológiailag lehetőséget kapnak, hogy hatásosan megfelelhessenek a kialakuló globális piac támasztotta kihívásoknak.

A mai radikális jobboldal a tüzet elsősorban a pénzügyi politikát ellenőrző politikai osztályra és adminisztratív bürokráciára, másodsorban pedig azokra az egyre növekvő számú társadalmi rétegekre irányítja, amelyek szociális jogokként részesedést követelnek a közös kasszából. Ennek eredménye egy olyan ideológiai konstrukció, amelynek társadalomképében a termelő, adófizető többség áll szemben a munkájának gyümölcseit leszakító politikusok, bürokraták és kiszolgálóik kisebbségével.

Ennek az érvelésnek a fényében nem túl meglepő, hogy a legsikeresebb jobboldali pártok és mozgalmak némelyike a jelentős mértékű adócsökkentések, az iparnak és a mezőgazdaságnak nyújtott támogatások megszüntetésének követelése köré szerveződött, és kiáll az egyes szektorokra költött közpénzek komoly csökkentése, valamint a széles körű privatizáció mellett. Ugyanezen okból a radikális jobboldal – az általa feltételezett valódi egyenlőség nevében – fellép a különféle kisebbségek támogatását szolgáló programok ellen is. A mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak magukat a népi követelések és a valódi demokrácia egyedül őszinte képviselőinek tartják. A valódi demokrácia felé tett első lépésként a képviseleti demokrácia hiányosságainak ellensúlyozására sokuk a különféle népszavazásokat és referendumokat propagálja. Minden követelések és javaslatok hátterében az állam szerepének radikális korlátozása áll, hogy ezáltal megfoszthassák a bevett politikai pártokat és a politikai osztályt hatalmi erőforrásaiktól.

Mivel a legtöbb országban növekvő aggodalom övezi a globális verseny élesedését, némelyik radikális jobboldali párt manapság a “gazdasági nacionalizmus” retorikájával igyekszik a nyugtalanságot saját aklába terelni. A gazdasági nacionalizmus új célpontokat kínál az elégedetleneknek: a nemzetközi bankárokat és a pénzpiac szereplőit, a “gyökértelen tőkét” és a transznacionális korporációkat, valamint – Nyugat-Európa esetében – a Brüsszelben székelő uniós bürokráciát. A nemzeti szuverenitásra leselkedő új veszélyeket semlegesítendő mind több radikális jobboldali populista párt lép fel a protekcionista intézkedések és a nemzetközi pénzpiacok szabályozásának igényével.

A mai radikális jobboldali populizmus azonban elsősorban kétségkívül a bevándorlókra összpontosítja támadásait. A bevándorlás “ideális” ürügyet teremt a radikális jobboldali mobilizáció számára, hiszen számos remek támadási felületet kínál. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, ahová mind több munkát és biztosabb megélhetést kereső, viszonylag szegény bevándorló érkezik, a jövevényeket többnyire azzal vádolják, hogy elveszik a munkalehetőségeket a helyi dolgozók elől, leszorítják a béreket, és kimerítik a szociális struktúrákat. Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon, ahová egyre több gazdag és sikeres ázsiai bevándorló érkezik, azért kárhoztatják őket, hogy felhajtják az ingatlanárakat, és a fogadó országok gazdasági függetlenségét veszélyeztetik. És mivel Nyugat-Európába a legtöbben a fejlődő, nem nyugati jellegű országokból érkeznek, őbennük egyre inkább a kulturális örökséget és az európai identitást fenyegető veszélyt látják.

A radikális jobboldal az elmúlt évtized során igen hamar képes volt kiaknázni a bevándorlás gerjesztette nacionalista érzelmeket. A bevándorlás, a menekültek befogadásának korlátozása vagy éppen teljes megszüntetése központi szerepet kap lényegében az összes radikális jobboldali populista párt politikai programjaiban és kiáltványaiban. Ez a gazdasági nacionalizmus retorikájával kombinálva különösen hatékony elegyet képez.

 

A radikális jobboldali populizmus és a strukturális változások

 

Az elmúlt néhány év egyik legjelentősebb politikai jelensége a radikális jobboldali populista pártok gyors előretörése és drámai mértékű térnyerése. Számos, politikai kultúrájában, intézményrendszerében és választási rendszerében eltérő demokráciában lehettünk ennek tanúi, ezért a jelenséget a nemzeti kereteken felülemelkedve kell vizsgálnunk.

A nyugat-európai jobboldali populista mobilizáció története azt mutatja, hogy ezek a “válságmozgalmak” szorosan kötődnek a jelentősebb társadalmi zavarokhoz. Mint Everett Ladd rámutatott, a XIX. századi amerikai populizmus akkor lépett fel, amikor a rurális és mezőgazdasági jellegű Amerika átadta helyét egy urbánus, iparosodott társadalomnak, és “a jeffersoni Amerika egyszer s mindenkorra elenyészett”. Ehhez hasonló körülmények között ment végbe az 1920-as években a német nemzetiszocializmus vagy harminc évvel később a francia poujadizmus megerősödése: mindkettőre akkor került sor, mikor a rurális népességre egyre erőteljesebb gazdasági és pénzügyi nyomás nehezedett. Mindezek a mozgalmak legalábbis részben éppen annak köszönhették sikereiket, hogy a gyors társadalmi-gazdasági változások közepette a tradicionális társadalom védelmezésének programjával léptek fel.

A különféle radikális jobboldali populista pártoknak és mozgalmaknak az 1980-as évektől kezdődő előretörését nemigen tekinthetjük véletlen jelenségnek. A mögöttünk álló két évtized során a fejlett ipari társadalmak kénytelenek voltak a háborút követő, a dinamikus gazdasági növekedésre, a bőség gyors felhalmozódására alapuló, addig példátlan mértékű anyagi létbiztonságot eredményező társadalmi-politikai modell válságával szembesülni. A korábbi trend megfordult, és az 1970-es évek közepétől a termelés már szembetűnően csökkent. Ugyanakkor Nyugat-Európában stagnáltak a reáljövedelmek, és a gazdagok és szegények közötti szakadék mélyülni kezdett. A legfontosabb azonban, hogy a háborút követő korszak büszkeségének számító teljes foglalkoztatottságot a tömeges munkanélküliség váltotta fel, méghozzá olyan mértékben, amilyenre a két háború közötti nagy gazdasági válság óta nem akadt példa.

A legtöbb elemző egyetért abban, hogy az 1970-es évek gazdasági válsága a globális gazdaság egy átalakulási ciklusának kezdetét jelzi. Észak-Amerika, Nyugat-Európa és a csendes-óceáni térség technológiailag fejlett gazdaságaiban mindez a munkások olyan csoportjainak a drámai ellehetetlenüléséhez vezetett, amelyek a háborút követő gazdasági modell kulcsszektorainak számítottak: a képzetlen és alig képzett munkások, egyes szakmunkások és az alsóbb szintű menedzsmentben dolgozók egyaránt kétségbeejtő helyzetbe kerültek.

Ezek a csoportok nem túl mozgékony humán tőkéjükkel, a változó körülményekhez való csekély alkalmazkodóképességükkel a “modernizáció veszteseinek” jellegzetes képviselőivé váltak.

A háború utáni “szervezett kapitalizmust” az individualizált kapitalizmus rendszere váltotta fel, amely fokozta a létbizonytalanságot és a szociális problémákat. Ennek megfelelően lényegében az összes nyugati demokráciában drámai mértékben növekedett a nyugtalanság és a jövővel szembeni pesszimizmus. Megerősödött az a félelem, hogy a háború utáni kapitalizmus “aranykorát” jellemző viszonylagos anyagi biztonság a “kiszámíthatatlan prosperitás” új korszakának adja át a helyét.

A bizonytalanság hangulatának egyik legfontosabb jele a hagyományos pártokba, a politikusokba és általában véve az egész politikai processzusba vetett bizalom nagymértékű és hangsúlyos megrendülése. Ennek számos oka van: a politikai pártok és kormányzatok növekvő tehetetlensége a feltornyosuló gazdasági problémákkal szemben, a növekvő munkanélküliség és az egyes társadalmi rétegek jövedelme között tátongó mind nagyobb szakadék. A politikával szembeni harag főként azokban az országokban – például Franciaországban – válik általánossá, ahol az egymást váltó kormányok a megszorító intézkedések dacára is képtelenek voltak érezhetően csökkenteni a munkanélküliséget, az égbekiáltó jövedelemkülönbségeket és az ezekből következő társadalmi problémákat.

A nyugati demokráciákat az elmúlt néhány évben megrázó politikai botrányok és korrupciós ügyek mögött végső soron egy alapvető okot találhatunk. Ezek az események alaposan hozzájárultak ahhoz, hogy a közvélemény közönyös megvetéssel viszonyul a politikusokhoz. Természetesen a nyugati demokráciáktól soha nem volt idegen bizonyos mértékű politikai korrupció. Ám a múltban ezt többnyire eltűrték vagy nem vettek róla tudomást, legalábbis addig, ameddig a politikai pártok és a politikusok elvégezték feladataikat, és mindenki esélyt kapott a részesedésre a rendszer kínálta lehetőségekből. Ma azonban a politikai osztály láthatóan képtelen megbirkózni a legfőbb társadalmi problémákkal, és ezért a közhangulat is megváltozott.

A radikális populista jobboldal sikerei tehát jórészt azokat a pszichológiai feszültségeket tükrözik, amelyeket a jelentős gazdasági és társadalmi strukturális változásokkal járó bizonytalanság gerjesztett. Számíthatunk rá, hogy ez a bizonytalanság azok körében lesz a leghangsúlyosabb, akik a strukturális átalakulások közepette a legtöbbet veszíthetik, vagy akik a legkevésbé képesek az új körülményekhez alkalmazkodni, és ezért a leginkább hajalmosak sötéten látni jövőjüket: a kékgalléros munkások, a betanított munkát végzők vagy éppen az oktatási rendszer alsóbb szintjein megrekedő fiatalok. A radikális jobboldali populizmus az ő köreikben terjed a leginkább.

Mindent egybevetve, a mai radikális jobboldali populizmus sikerei a gazdaságilag fejlett nyugati demokráciákban nagyrészt azon “alsóbb osztályok” pszichológiai válságának tulajdoníthatóak, amelyek kemény munkájukkal és igyekezetükkel a háborút követő újjáépítés, az általános jólét és a jóléti állam sarokköveinek számítottak. A globális gazdaság mélyreható átalakulása, a gyors technológiai változás, a tengerentúli verseny kihívásai és a globális információs társadalom kialakulása a fejlett nyugati társadalmakban szorongásnak, félelmeknek és haragnak adtak táptalajt. A hagyományos pártokból és a politikából való kiábrándulás légkörében a radikális jobboldali populizmus rengeteg lehetőséget talál az elégedetlenség alternatív politikájának hangoztatására. Számos tanulmány igazolja, hogy leginkább az alacsonyan képzett “népi osztályok” hajlamosak az “idegenekkel” szembeni negatív érzésekre vagy a széles körű politikai korrupcióval kapcsolatos nézetek elfogadására. Ugyanakkor ők ragaszkodnak leginkább a hagyományos munkaetikához is, ezért könnyen megragadja őket a mai jobboldali populizmus termelői, piacorientált retorikája.

A strukturális változás kedvező körülményeket teremtett a jobboldali populista mobilizációhoz. Ám az ezt kiaknázni szándékozó politikai pártoknak és mozgalmaknak többre van szükségük néhány hangzatos szólamnál és figyelemfelkeltő pártnévnél. A siker egyik legfontosabb feltétele a pártszervezet kiépítése. A legsikeresebb radikális jobboldali populista pártok élén olyan karizmatikus figurákat találunk, akik képesek megszabni szervezeteik politikai és programatikus irányvonalát. Emellett a legtöbb párt erősen centralizált szervezeti struktúrát mutat, ahol a döntések a pártaktivisták meglehetősen szűk körű felső rétegében születnek, és onnan jutnak le a párt bázisát alkotó tömegek közé. Így a radikális jobboldali populista pártok alternatívát jelentenek mind a hagyományos “mindent bele” pártok bürokratizált struktúráival, mind pedig a modernebb ideológiai “keretpártok” (így a zöldek vagy a liberter baloldal szervezeteinek) laza szervezettségével szemben. A karizmatikus vezetés és a kötött pártszervezet lehetővé teszi, hogy ezek a szervezetek gyorsan, különösebb belső viták nélkül reagálhassanak választóik véleményének változásaira, és kihasználhassák az újonnan adódó politikai lehetőségeket. Ennek megfelelően bármikor képesek változtatni ideológiai direktíváikon (pl. a szabadkereskedelem helyett a protekcionizmus támogatójául szegődni), félresöpörni a korábban kulcsfontosságúnak titulált problémákat (mondjuk a bevándorlást), vagy éppen áthelyezni a hangsúlyokat programjaikban (pl. a gazdasági liberalizmusról a bevándorlásra). Másfelől viszont a radikális jobboldali populista pártok sikere a többi jelentős pártnál sokkal nagyobb mértékben azon nyugszik, hogy vezetőik mennyire karizmatikusak, elszántak, és egyáltalán: hogy mennyire képesek megkapaszkodni a politikai életben. Mint számos példa mutatja, ez komoly bizonytalansági tényező lehet.

A jobboldali populizmus kihívásának a hagyományos politikai pártok és az EU politikai rendszere csupán akkor tud megfelelni, ha figyelembe veszi azokat az összefüggéseket, amelyeket fentebb vázlatosan felsoroltunk.

* * *

Stefan Immerfall összefoglaló gondolatai

A neopopulista pártok jellemző választója fiatal, felsőfokú képzettséggel nem rendelkező férfi, aki kékgalléros munkát végez a magánszektorban, és városi környezetben él. Ez persze durva általánosítás, de pontos, amennyire az lehetséges. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a neopopulista pártok munkáspártok lennének. A kékgalléros munkások nincsenek jelentős túlsúlyban. E pártok támogatói között minden társadalmi réteg képviselői megtalálhatók, még ha a kékgallérosok arányával szemben a magasabb státusú alkalmazottak száma alacsonyabb is.

A neopopulisták potenciális szavazóinak elégedetlensége a hagyományos pártokkal szemben a munkáspártokra is kiterjedni látszik. A szociáldemokrata pártokat és a szakszervezeteket a „kebelbeliek" érdekeit védelmező szervezeteknek tekintik, amelyek a támogatott szektorokban dolgozó, képzettebb, relatíve jobban boldoguló munkások és alkalmazottak javára munkálkodnak. Így a munkáspártokat is abba a politikai-bürokratikus osztályba sorolják, amely többet vesz ki a társadalmi termelésből, mint amennyivel ahhoz hozzájárul. A gazdasági átalakulás okozta marginalizálódás hatásaival szembeni védőbástyák helyett a jóléti államot és a „régi vágású" munkáspolitizálást az érvényesülés útjait lezáró akadályoknak tartják.

Az új „populista kapitalizmus" (Le Pen) védelmezése lehetővé teszi a neopopulisták számára, hogy mind a gazdasági deregulációjától munkahelyeket remélő marginalizálódott munkások, mind pedig a magas adókkal és a személyes érvényesülésük útjában álló szociális szabályozással elégedetlen jómódú középosztály figyelmét felkeltsék. A mostanában meg-figyelhető választási eredmények alátámasztják ezt a feltételezést. Franciaországban Le Pen a munkásosztály politikai perspektíváinak domináns képviselőjeként erősödött meg. Hasonló volt a helyzet Ausztriában, ahol 1995-ben a kékgalléros munkások több mint egyharmada a Szabadságpárt támogatta. Bár a munkásszavazók összességét tekintve az FPÖ a második helyre szorult a szociáldemokratákkal szemben, az FPÖ összes szavazóinak azonban 35 százaléka volt kékgalléros munkás, míg ugyanez az arány az SPÖ esetében csupán 24 százalékosnak bizonyult. Még az Északi Liga is aránytalanul nagyszámú munkásszavazót tudhatott magáénak Észak-Olaszország legiparosodottabb területein. Ezenkívül valamennyi jobboldali párt – valószínűtlen koalíció! – számos szavazót nyert meg a kisvállalkozók és az üzletemberek körében.

Politikai gyakorlat, személyes és társadalmi erőforrások híján a társadalom marginalizálódott szektorai önmaguktól képtelenek politikai kommunikációt kezdeményezni. Sokan úgy érzik, hogy a szakszervezetek, az egyházak és a civil társadalom más alapintézményei magukra hagyták őket, és a bűnözéstől sújtott külvárosokba száműzve nélkülözni kénytelenek a gazdasági fejlődés gyümölcseit. Le Pen szavazóiról kimutatták, hogy az átlagnál kisebb mértékben integrálódnak családi, baráti, lakóhelyi struktúrákba, a szakszervezetekbe, szövetségekbe vagy egyéb társadalmi szerveződésekbe. Az is bebizonyosodott, hogy a társadalmi elszigeteltség érzése gerjesztőleg hat az etnikai alapú nacionalizmusra, és például Hollandiában megnöveli a hajlandóságot a Holland Centrumpárt vagy a Centrumdemokraták iránt. Kimutatták, hogy Németországban a republikánus szavazóknak kevesebb barátjuk van, és társadalmilag elszigeteltebbnek érzik magukat, mint a többi párt támogatói.

A neopopulista pártok támogatói egyként meg vannak győződve róla, hogy a privilegizált emberek és pártok elfeledkeztek róluk, hogy érdekeiket a média és az értelmiség semmibe veszi, hogy a kulturális intézményrendszer ignorálja, vagy éppen nevetségessé teszi őket. Úgy érzik, hogy kemény munkájuk gyümölcseit elrabolják tőlük, az általuk fizetett magas adókat eltékozolják, megbízható termékeiket a külföldi konkurencia mocsarába fojtják, és nélkülözniük kell, miközben munkáltatóik rekordméretű profitokat vágnak zsebre. Mivel a politikai elit és a bürokrácia nem képviseli az érdekeiket, ezért a kormány, a bürokrácia és az adók ellen fordulnak. A harag közös még ha okai eltérőek is. E törékeny koalíció egybetartásának legfőbb eszköze a populista hangvétel.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzet

 

¹ A fenti tanulmány a Hans-Georg Betz és Stefan Immerfall által szerkesztett The New Politics of the Right. Neo-Populist Parties and Movements in Established Democracies (Macmillan Press, Houndmills etc. 1998) c. könyv Hans-Georg Betz által írt bevezetőjének rövidített és szerkesztett változata. A csillagokkal elválasztott második szakasz szövegeit ugyanezen kötet zárszavából válogattuk, szerzőjük Stefan Immerfall (a szerk.)

 

A cikk leleplezi az EU monarchikus szellemiségű elitista alkotóelemeit, melyek éppen nem a demokrácia, a szabadság és az egyenlőség hirdetett értékrendjét követték/követik. A "négy szabadság" integrációján nyugvó egységes belső piac nem készült fel a "Kelet" visszatérésére; az EU szelektív, cseppet sem liberális viszonyt alakított ki a csatlakozni szándékozókhoz.

Egy birodalom születése^*

 

A német–francia egyezmény

 

Az alapítóatyák sora hosszú. A brit miniszterelnököt, Winston Churchillt – bár ellenzéki pozícióban –, valamint a francia külügyminisztert, Robert Schumannt az EU kialakulásáról szólva a legtöbb tankönyv alapítóként tiszteli. Akik 1945-ben valamiféle történelmi tabula rasát látnak – ahogy azt korunk történelemkutatásának uralkodó szemlélete is sugallja –, azoknak számos esemény áll rendelkezésére, hogy abból származtassák e közös (nyugat-)európai vállalkozás eredetét. Ezek közé tartozik egyebek közt Churchill 1946. szeptember 19-én elhangzott “zürichi beszéde”, amelyben egy “Európa Tanács” létrehozására szólít fel, vagy Schumann 1950. május 9-ei nyilatkozata, amely egy német–francia szén- és acéltermelési egyezmény kezdetének tekinthető. Az utóbbiból kinövő Montánuniót 1951. április 18-án Párizsban alapították “Európai Szén- és Acélközösség” néven, és a szerződés 1952 nyarán emelkedett jogerőre. Azóta létezik a nagy nyugat-európai konszernek érdekeit szolgáló gazdasági unió, amely – a Marshall-terv első, hitelintenzív szakaszához kapcsolódva – kezdetben két fontos területre, a bányászatra és a kohászatra korlátozódott.

A Montánunió keretein belül létrehoztak egy közös német–francia felügyeleti hatóságot, amely egy szupranacionális piac fölött őrködött. E piachoz aztán később Olaszország, Belgium, Luxemburg és Hollandia is csatlakozott. A hatóság azonnali hatállyal megtiltott minden olyan intézkedést, amelyet a szabad verseny ideológiája, a gazdasági liberalizmus diszkriminációnak tekint. Az 1951. április 18-án kelt szerződés
4. cikkelye szerint “összeegyeztethetetlen a közös szén- és acélpiaccal, következésképpen megszüntetendő és tilos: minden behozatali és kiviteli vám, ill. az ugyanilyen célt szolgáló más elvonások, az áruforgalom mennyiségi korlátozása, (…) az államok által nyújtott támogatások vagy segélyek (…)”. És így tovább, amíg megvalósul az állítólag szabad piac, ahol a nagyobb szereplők rendszerint tönkreteszik a kisebbeket. Konrad Adenauer és Robert Schumann ezzel meghatározta Európa háború utáni integrációjának jellegét. Eszerint az egyes államok korlátozzák saját politikai befolyásukat, sőt bizonyos helyzetekből kitiltják saját magukat. Helyüket pedig fokozatosan elfoglalta egyfajta államok felettiség, amit a legnagyobb gazdasági lobbyk szorgalmaztak.

A nyugat-európai kormányzó elit azonban nemcsak hogy az európai integráció kezdeteitől fogva elkötelezte magát a legerősebb tőkés csoportoknak, ráadásul részben ősrégi osztályhagyományok rabja is volt. Elég futó pillantást vetnünk a tagországok 1945 utáni társadalmi berendezkedésére. Már a Montánunió első hat aláírója közül is csupán három volt köztársaság, és ez így is maradt egészen az “Egységes Európai Okmány” 1987-es, immár tizenkettek általi aláírásáig. Királyi fenségek és kegyelmességek a XX. század második felében még befolyásos alakítói voltak Nyugat-Európa sorsának – részben a Coudenhove-Kalergi gróf vezette, alapvetően monarchista beállítottságú Páneurópa Mozgalmon keresztül, részben pedig a nem köztársasági államformájú országoknak a különböző testületekben történő formális képviselete által. Az 1951 óta minden okmányban és nyilatkozatban felbukkanó elkötelezettség a demokrácia, a szabadság és az egyenlőség értékei mellett még arra sem futotta, hogy olyan, állítólag igen haladó szellemű nemzetek, mint a holland, a luxemburgi, a belga, a dán, a spanyol vagy a brit, végre leszámoljanak saját monarchikus hagyományaikkal, és oda száműzzék uralkodóikat, ahová valók – a történelembe. A Montánunió, az Európai Közösség vagy az Európai Unió, amelyek egyre erőszakosabban követelték a piacgazdasági modellt mint minden létezés alapját, sohasem említették még csak a köztársasági eszmét sem mint olyan európai értéket, amely az integráció szükséges feltétele volna. Ilyen körülmények közt szinte gúnyolódásnak hat, amikor 1987-ben az “Egységes Európai Okmányban” nagyhercegek és királyok deklarálják: “Határozott, közös fellépés a demokráciáért a tagországok alkotmányaiban és törvényeiben, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Európai Konvencióban, illetve az Európai Szociális Chartában elismert alapvető jogokra, különösképpen a szabadság, az egyenlőség és a társadalmi igazságosság elvére támaszkodva.”¹ Ahol még csak egy res publicát sem sikerült megvalósítani, ott aligha lehet őszintén népuralmat emlegetni. Ennek megfelelően az 1945 utáni Európát mindig is a gazdasági (és a katonai) integráció jellemezte.

Az 1957-es Római Szerződéssel a Montánunió Európai Gazdasági Közösséggé (EGK) avanzsált. A jólét békét és szabadságot hoz, ígérte az új “Európa” programjának propagandisztikus ízű összefoglalása. Az EGK-szerződés 2. paragrafusa ennek megfelelően “elkötelezi magát a Közösség gazdasági életének harmonikus fejlődése mellett”.² E tiszteletre méltó cél gyakorlati megvalósítása persze nem jár sikerrel, hiszen – mint már a Montánunió idejében is – a törekvések középpontjában a gazdasági liberalizáció és a társadalmi folyamatok politikai befolyásolásának visszafogása áll. “A vámok és az áruk behozatalát és kivitelét érintő mennyiségi korlátozások leépítése”³ lehetetlenné teszi a helyi termelők regionális vagy nemzeti szintű védelmét a legtőkeerősebb nemzetközi versenytársakkal szemben. “A személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgását korlátozó akadályok lebontása”⁴ a gyenge piaci szereplőket a pálya szélére, a munkaerőpiac esetében pedig külföldre kényszeríti. Olaszország csatlakozását az EGK-szerződéshez alighanem nagymértékben ösztönözte az az érv, hogy 1957-től kezdve ily módon exportálhatta munkaerő-piaci problémáit. Ettől fogva jelennek meg Németországban a – kezdetben kizárólag Dél-Olaszországból származó – “vendégmunkások”. A tőkés munkaerőpiac racionalitásának engedelmeskedő migráció alapját a II. világháborút követő időszakban a Római Szerződés képezi. “A közös mezőgazdasági politika bevezetése”⁵ pedig amellett, hogy idejében lezárta a nyugat-európai agrárpiacot az afrikai, ázsiai és latin-amerikai “zöld forradalmak” előtt, erre még töméntelen pénzt is elpazarolt. Tizenkét évvel később, pontosan a Római Szerződésben rögzítettek szerint az EGK cselekvőképes volt; 1970. január 1-jétől a vállalkozásoknak semmiféle vámmal nem kellett számolniuk az EGK térségén belül.

Az EGK az Egységes Európai Okmány 1987. július 1-jei érvénybe lépéséig két hullámban további országokkal bővült. Először (1973-ban) Nagy-Britannia, Írország és Dánia⁶, azután pedig a dél-európai országok, azaz Görögország (1981-ben), később Spanyolország és Portugália (1986-ban) csatlakozott a Közösséghez. Brüsszel már ekkor egy “Európai Unió” létrehozásán munkálkodott; az Egységes Európai Okmány tartalmazta az Európai Politikai Együttműködésről szóló Szerződést, valamint a Montániunió és az EGK szerződéseinek számos módosítását. Ezek egytől egyig arra irányultak, hogy 1992-ig “lépésről lépésre megvalósulhasson egy egységes belső piac. Az egységes belső piac olyan térséget jelöl, amelyet nem tagolnak belső határok, és amelyben biztosított az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása”.⁷ Az 1992. február 7-én kelt Maastrichti Szerződés pedig a “gazdasági- és valutaunió” rögzítésével biztosította, hogy immár a (közösségi – a ford.) gazdaság- és monetáris politika eszközeivel segítsék elő a “négy szabadságként” közismertté vált integrációt.

 

Az Európai Megállapodások

 

Az Egységes Európai Okmány lefektetése és a Maastrichti Szerződés között nagyot változott a világ. Közép-Kelet-Európa országaiban (elsősorban Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában) a Szovjetunió gazdasági és politikai összeomlását követően olyan elitek kerültek hatalomra, amelyek kiemelt céljuknak tekintették az – ahogyan ők nevezték – “visszatérést Európába”. Hogy aztán az egyes közép-kelet-európai országok és/vagy kultúrák melyik Európáról szakadtak le, azt inkább már nem részletezték, hiszen akkor hivatalosan követendő példának kellett volna nyilvánítani a második világháború időszakát, a ’30-as évek nacionalista diktatúráit vagy a Habsburgok kettős monarchiáját. A radikális antikommunizmus képviselőit azonban ez a történelmietlen szemlélet egy csöppet sem zavarta. Csakhogy a megszólított “Európa” (az idő tájt éppen mint születőben lévő Unió) nem volt felkészülve a Kelet eme “visszatérésére”. A bővítést az EU elmélyítésének kell megelőznie, hangzott a jelszó Maastricht előtt; és számos, elsősorban francia vélemény óvott attól, hogy Közép-Kelet-Európa nacionalista és liberális elitjeinek segélykiáltásai miatt veszélybe sodorják az egységes belső piac megvalósítását.

Így aztán Brüsszelben viszonylag gyorsan kialakították a közép-kelet-európai integrációs tapogatódzásokkal szembeni egységes álláspontot. Saját piacuk gazdasági és monetáris politikai bebiztosítása elsődleges prioritást élvezett, emellett nagyon gyorsan létrehoztak egy katonai-rendőri kordont Kelet-Európával szemben, végül hozzákezdtek, hogy a semmiből előteremtsenek egy egész intervenciós hadsereget, mielőtt bővítési tárgyalásokba bocsátkoznának.

Gazdasági téren ez azt jelentette, hogy lezárták az uniós piacokat az olcsó importtermékek behatolása előtt. Másrészt pedig megindult az áruk és a tőke offenzív exportja Kelet felé, részint a potenciális versenytársak megsemmisítése, részint a gyors profitszerzés céljával. Az előbbi befektetések igen gyakran a buy-and-sell-out mintájára végződtek, mivel a vállalatokat sokszor csak azért vették meg, hogy aztán bezárják őket, és termékeiket kivonják a piacról. Ami az agrárgazdaságot illeti, sok ezer tonna és hektoliter élelmiszer és más fogyasztási cikk áramlott Nyugatról Keletre. Előállításuk és exportjuk brüsszeli szubvencionálása lehetővé tette, hogy a közép-kelet-európai termelőket kiszorítsák saját piacaikról. Az 1990-es évek elején az Európai Unióból származó tej és sertéshús ára alacsonyabb volt, mint pl. a lengyel gazdák által megtermelt termékek önköltsége. Ezek a viszonyok a helyi termelési és értékesítési lehetőségek megsemmisülését eredményezték.

Brüsszel tényleges politikája liberális hitvallásának tökéletes ellentéte volt. Miközben pl. Lengyelországot vagy Csehszlovákiát arra kényszerítette, hogy az EU mezőgazdasági termékeit beengedjék az országba, Brüsszel megvédte magát a közép-kelet-európai agrártermékek importjától. E politika eszközéül az ún. Európai Megállapodások szolgáltak, amelyek 1991 (Lengyelország és Magyarország) és 1996 (Szlovénia) között mind a tíz közép-kelet-európai tagjelölt állammal megköttettek – egy olyan időszakban tehát, amikor a termelés általános visszaesése rendkívül mély gazdasági válságot idézett elő az egykori KGST országaiban. E társulási megállapodásoknak is nevezett szerződések – akárcsak később az összes csatlakozási tárgyalás – bilaterális alapon jöttek létre, és utóbb az egyes parlamentek öntötték őket törvényi formába. Az acquis communautaire e korai formája az országtól függően 1994 és 1998 közt emelkedett jogerőre.

Az Európai Megállapodások lényegi eleme volt az Európai Unió protekcionizmusa, amely éppen azokat az uniós ágazatokat oltalmazta, amelyeknek volt félnivalójuk Közép-kelet-Erópa egyetlen versenyképes költségtényezőjétől – az olcsó munkaerőtől. Éppen abban a történelmi pillanatban tehát, amikor zajlott az egykori KGST országainak átalakulása a tőkés racionalitás elvei szerint működő piacgazdaságokká, a közép-kelet-európai termelők legreménytelibb piaca elzárkózott e gazdaságok termékei elől. Ez az elzárkózás pontosan arra a szűk évtizedre szólt, amelyre a nagy nyugat-európai bankoknak és konszerneknek szükségük volt, hogy a közép-kelet-európai gazdasági és termelési struktúra kulcsfontosságú szegmenseit megszerezzék, illetve hogy azoktól megszabaduljanak. Ilyen terület volt például a szlovák textilipar. Ebben az érett, alacsony kutatásfejlesztési ráfordítást igénylő ágazatban az EU a Pozsonnyal kötött 1993-as Európai Megállapodásban hétéves átmeneti időt kötött ki magának, amíg megvalósulhat a szlovák textiltermékek vámmentes behozatala az Unió országaiba. A vámtarifákat évente a kiindulási szint egy-két hetedével csökkentették.⁸

A mezőgazdasági termékek tekintetében Brüsszel teljes körű védelmet biztosított az EU-piacok számára. A különböző Európa Egyezményekben protekcionista stílusban, szikár megfogalmazásban a következő olvasható: “A mezőgazdasági termékek vonatkozásában fennálló költségszínvonal-különbségeket szem előtt tartva (…) az Egyezmény nem akadályozza meg:

• a mellékletben felsorolt áruk esetében egy mezőgazdasági vámkomponens kiszabását;
• belföldi intézkedések alkalmazását azon árkülönbségek kiegyenlítésére, amelyek az agrárpolitikából adódnak;
• a kivitelt érintő intézkedések alkalmazását.”⁹

 

Az Európa Egyezmények jóvoltából tehát sikerült távol tartani a közép-kelet-európai mezőgazdasági termékeket az EU piacától. Bár ez a politika a GATT-tal (General Agreement on Tariffs and Trade) is ellentétes, Közép-Kelet-Európa egyetlen országa sem merészelte feljelenteni Brüsszelt az eljárás miatt. 1991 áprilisában (az Európa Egyezményekről folyó tárgyalások kezdetén) a későbbi tagjelölt országok egyike-másika még mérlegelte, hogy feláll a tárgyalóasztaltól – amint az akkoriban illetékes biztos, Frans Andriessen a Miniszterek Tanácsának jelentette.¹⁰ Ezek ellenállását azonban gyorsan letörték az Európai Unióba való későbbi, átfogó integrációt kilátásba helyező, merész ígéretek. Állítólag az egyik ilyen vita kapcsán még id. George Bush is felajánlotta a támogatását Közép-kelet-Európa gazdaságilag sarokba szorított újkapitalistáinak. Csakhogy az idő tájt senki sem akart felvállalni egy ilyen konfliktust.

Ennyi maradt tehát az álomból: Közép-kelet-Európa “visszatérése Európába” a gyakorlatban nem más, mint egy fél földrész periferizálódása. (Ami egyébként tökéletes egységben van a történelmi előzményekkel.) A folyamatot gazdaságilag az Európa Egyezmények alapozták meg, amennyiben Kelet-Európát importkorlátozásokkal sújtották, közben pedig a Nyugat nagy termelői – gyakran szupranacionális exportszubvenciók segítségével – meghódították a keleti piacot.

Világgazdasági szinten a befektetési lehetőségek és piacok után kutató nyugat-európai konszernek keleti terjeszkedésével, valamint Kelet-Európának mint perifériának az Európai Unió struktúráiba való bevonásával sikerült megerősíteni Európa regionális tömbjét az Egyesült Államokkal szemben. Nem utolsó sorban az USA gazdasági (és katonai?) konkurenciája, az amerikai konszerneknek az 1991-es Öböl-háborút követően újra megélénkülő tőkefelhalmozása volt az, ami az Európai Uniót – a gazdasági expanzió értelmében vett – válaszra kényszerítette. Az, hogy a keleti piacok megnyitása az Európai Unió politikai értelemben vett kibővítését is maga után vonja, középtávon tovább javítja az EU pozícióját a világméretű konkurenciaharcban.

 

Maastrichttól Koppenhágáig, 1992–1993

 

“E szerződéssel a (…) szerződő felek egymás közt létrehoznak egy Európai Uniót, a továbbiakban »Uniót«.” Így áll “Az Európai Unióról szóló Szerződés” (közismertebb nevén a Maastrichti Szerződés) I. paragrafusának A. Bekezdésében. E szöveg által, amelyet a hollandiai kisvárosban 1992. február 7-én valamennyi – akkoriban 12 – tagállam aláírt, a Tizenkettek Közösségéből egy gazdasági, pénz- és külpolitikai értelemben is egységes képződmény jött létre. Maastricht megváltoztatta Európa jellegét. Brüsszel immár végérvényesen a politikai hatalom központja lesz. A piacok kiszélesítésére és egységesítésére törekvő nagy európai konszernek szolgálatában a népszavazás vagy hasonló demokratikus aktus által nem korlátozott EU-bizottság olyan jogosítványokat halmoz fel, amelyek messze meghaladják az egyes tagországok kormányaiét. A következő években a legkülönbözőbb nemzeti normák ezreinek összehangolására kerül sor, amik valamennyi ágazatot érintenek egytől egyig, csak hogy e gazdasági és monetáris unió az Európa-szerte tevékeny konszernek számára megkönnyítse a termelés műszaki racionalizálását, a költségcsökkentést és a profit maximalizálását.

A Maastrichti Szerződés ratifikálásával, amely hosszas tétovázás után csak 1993 májusában sikerült, egy csapásra az Európai Tanács és a Brüsszeli Nagytérség biztosainak kezébe került a költségvetési és a monetáris politika, a gazdaság-, a kül- és belpolitika, az agrárpolitika és persze a közlekedés, a kutatás és fejlesztés, az oktatás és a jogrendszer. A tagországok döntései 1992-től áttelepültek a belga, vagyis az uniós fővárosba.

Azóta az ún. maastrichti kritériumok erősen meghatározzák az uniós állampolgárok életét. Ezek rögzítik ugyanis, hogy milyen költségvetési és gazdaságpolitikai mozgástere marad az egyes nemzeti kormányoknak: a korábbinál értelemszerűen szűkebb. A megengedhető infláció legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg a legalacsonyabb pénzromlást felmutató három tagország inflációs rátáját. A hosszú lejáratú kamatoknál ehhez hasonló fölső korlát érvényesül. A legtöbb EU-tagország szempontjából időközben ez a néhány, az ecu – a későbbi euro – bevezetése érdekében meghozott intézkedés is fölöslegessé vált, hiszen a közös valuta stabilitásán immár az Európai Központi Bank őrködik.

Az egyes tagországok éves államháztartási hiánya nem haladhatja meg a bruttó hazai termékük (vagyis a GDP) 3%-át, ahol azonban a nagyobb tagországok olyan elszámolási trükköket is megengedhetnek maguknak, amelyek a kisebbek számára változatlanul tilosak. A maastrichti kritériumok megszabják az államadósság megengedett mértékét is: e tekintetben a tagországoknak le kell nyelniük a GDP 60%-át jelentő felső határt. Ezek a monetarizmus szellemét tükröző előírások az egyes tagországok pénzügyminisztereit egy kívülről diktált restriktív költségvetési politika végrehajtóinak szerepébe kényszerítik. A költségvetési restrikció szerepe pedig abban áll, hogy garantálja a biztonságos befektetési környezetet a Nagytérségben. A fentiek logikus következménye, hogy nem marad pénz a szociálpolitikára, a lakásügyre, az egészségügyre vagy a nyugdíjakra. Mi több: a nemzetállam mint lehetséges társadalomszabályozó intézmény lassacskán elveszti egész létjogosultságát. Az olyan közösségi intézmények, mint az állam, a szövetségi államok vagy az önkormányzatok a Maastrichti Szerződést követően már csak az Európai Bizottság neoliberális szellemű ellenőrzése mellett vehetnek fel hiteleket: technikai értelemben ez a legmesszebb menő befolyás, amit eddig Brüsszel az Európai Unió tagországaira gyakorolt.

Az Európai Unióban zajló és tisztán a gazdasági racionalitás által diktált homogenizációs folyamatokkal szemben heves ellenállás bontakozott ki az egyes tagállamokban. Az ellenállás megtörésére be kellett vetni a propaganda teljes eszköztárát. A Maastrichti Szerződéssel szembeni elégedetlenség Dániában nyilvánult meg a leghatározottabban, ahol 1992. június 2-án a többség népszavazás keretében utasította el a szerződés ratifikálását. Csak egy esztendő múltán és számos brüsszeli figyelmesség hatására sikerült megismételt népszavazás keretében egy halk “igen”-t kicsikarni Koppenhágában. Franciaországban is megkérdezték a népet, és az Európai Unió ott is csak egy leheletvékony többségnek köszönhette a létét. Németországban – a protestáns etikának megfelelően – a Maastrichti Szerződés ügye a Szövetségi Alkotmánybíróság elé került, a beadvány szerint ugyanis a szerződés “megkérdőjelezi a német alkotmány identitását”. A fekete taláros urak a beadványt elutasították, a sokszor követelt népszavazásra pedig nem került sor. A brit Konzervatív Pártban ugyancsak belső vita folyt róla, hogy vajon elfogadható-e a Maastrichti Szerződésben rögzített beavatkozás a londoni politikába, és ez lelassította a szerződés ratifikálását. Csak azokból az országokból nem hallatszott tiltakozás, amelyek az agrárpolitika és a strukturális alapok kedvezményezettjeiként egyébként is a brüsszeli infúziós tűn csüggenek.

Miután a gazdasági és monetáris unió eldöntött ügy volt, vagyis miután az új szuperhatalom szerkezete legalábbis gazdaságilag körvonalazódott, a Bizottság immár arra is koncentrálhatott, hogy ajánlatot tegyen Közép-Kelet-Európa új elitjeinek. Az Európai Tanács Koppenhágai Konferenciája 1993 júliusában lefektette a csatlakozási feltételeket, még mielőtt egyetlen csatlakozási kérelmet benyújtottak volna. “A tagság feltételeként a tagjelöltnek rendelkeznie kell egy bizonyos intézményi stabilitással, amely garantálja a demokratikus és jogállami berendezkedést, az emberi jogok védelmét, a kisebbségek tiszteletben tartását; a tagság megköveteli továbbá egy működőképes piacgazdaság létét, valamint azt a képességet, hogy a csatlakozó gazdaság el tudja viselni az unión belüli verseny nyomását és az itteni piaci erőket; az egyes tagjelölteknek ezenkívül eleget kell tenniük a tagsággal együtt járó kötelezettségeknek, és sajátjukká kell tenniük a politikai, a gazdasági és a monetáris unió célkitűzéseit.”¹¹ Ezek az 1993-ban, Koppenhágában meghatározott csatlakozási feltételek képezték a négy évvel később benyújtott “Agenda 2000” c. dokumentum alapjait. Demokrácia, piacgazdaság és az Európai Unió joganyagának átvétele: ezek voltak a “koppenhágai kritériumok” jelszavai.

A Tanács és a Bizottság értelmezésében a demokráciának természetesen semmi köze nincs a népuralomhoz. Az “intézményi stabilitás, amely garantálja a demokratikus berendezkedést” sokkal inkább egy olyan média- és pártrendszert jelent, amely stabilan a legerősebb európai tőkéscsoportok kezében van, és elkötelezett a kapitalista felhalmozási rezsim mellett – ahogyan az a második, a gazdasági természetű csatlakozási feltételben nyíltabban kifejezésre jut. Ezért aztán azok a közép-kelet-európai pártok és államelnökök, amelyek (akik) bár a lakosság többsége által, demokratikus úton kerültek megválasztásra, ám ilyen-olyan fenntartásaikat hangoztatják a gazdaság területén kizárólagos létjogosultságúnak tekintendő “piaci erőkkel” vagy “a verseny nyomásával” kapcsolatban, 1993 után a brüsszeli definíció szerint értelemszerűen antidemokratikusnak számítottak, és számítanak még ma is. A román Ion Iliescu, a szlovák Vladimír Mečiar vagy a jugoszláv Slobodan Milošević maga mögött tudta ugyan a lakosság nagy részét, és a Nyugatról jövő óriási nyomás ellenére is többször megerősíttetett hivatalában, a koppenhágai kritériumok értelmében mégsem rendelkezett demokratikus legitimitással. Aki a szociálpolitikát a befektetések szabadsága elé helyezte (Iliescu), az energiát a Ruhrgas helyett a Gazpromtól importálta (Mečiar), vagy a számára előírt sokkterápiát kicselezve pénzt nyomott, meg katonákat és tanárokat fizetett, ahelyett hogy szélnek eresztette volna őket (Milošević), annak nem jutott hely a saját maguk által kinevezett demokráciák értékközösségében. Ezért – és nem az emberi vagy kisebbségi jogok állítólagos megsértéséért – bélyegezték 1993-ban Szlovákiát, Romániát vagy Jugoszláviát “nem demokratikusnak”.

A második koppenhágai kritérium a “működőképes piacgazdaság”, amelynek – a történelem iróniája – tudnia kell “elviselni az unión belüli verseny nyomását és az uniós piaci erőket”. Ami magyarul annyit tesz, hogy a politika igazgathatja a piaci erőket; a piac folyamataiba való beavatkozás azonban már szentségtörést képez, ami a tárgyalásokból való kizárást vonja maga után. Ahol – mint a közép-kelet-európai országokban – éppen a társadalmi berendezkedés összeomlása volt napirenden, ott ez a feltétel roppant helyénvalónak hatott. Hiszen egy olyan időszakban, amelyet az ipar leépülése, a magas munkanélküliség, a reáljövedelmek csökkenése, valamint a társadalombiztosítási rendszerek (az egészség- és nyugdíjbiztosítás) szétesése jellemez, éppen hogy politikai beavatkozásra volna szükség, hogy a társadalom brutalizálódását legalábbis korlátok közt lehessen tartani. A remélt európai integráció bűvöletében élő közép-kelet-európai eliteknek azonban az ellenkezőjét kellett tenniük, ha meg akartak felelni az EU feltételrendszerének. Mivel nem volt hazai tőke, ami elviselhette volna a nyugat-európai konkurencia nyomását, a hazai burzsoázia létrehozására gondolni sem lehetett. A nyugati felvásárlásoknak esetleg a helybeli maffia tudott itt-ott némi tőkét ellenszegezni, de hamarosan ők is inkább kiegyeztek a nagy tőkefelhalmozási példaképekkel.

Ami pedig a jogharmonizációt mint a harmadik koppenhágai kritériumot illeti, nos, ez az Európai Unió egyetlen valódi ajánlata a közép-kelet-európai helyi elitek számára. A később röviden csak acquis communautaire néven futó uniós joganyag átvétele ugyanis számtalan poszt és posztocska létrehozását teszi lehetővé. Itt a tőkeszegény tiszttartókra, sőt fiaikra és leányaikra is van kereslet, itt privát gyümölcsöket hozhat az “európaizálás”. Minisztériumok, bizottságok, segélyszervezetek és mindenfelé nyugati képzések csábítanak, meg az esély, hogy utána esetleg kint lehet maradni, vagy hazatérve valami jól jövedelmező tiszttartói álláshoz lehet jutni.

Eltekintve attól, hogy az összes oktatás, szeminárium és szimpózium a nyugat-európai oldalon is óriási személyzetet mozgat meg: az 1970-es és 1980-as évek során fölös mennyiségben kibocsátott társadalomtudományi és jogi értelmiség harmadik-negyedik garnitúrája tudja, hogy sokat köszönhet Brüsszelnek. Ennek megvan az a kellemes mellékhatása is, hogy az európai birodalmi projekt elismertsége éppen az értelmiség köreiben növekvő.

1994 márciusa után aztán megindultak Brüsszelbe a csatlakozási kérelmek. A sort Magyarország (1994. március 31.) és Lengyelország (1994. április 5.) nyitotta. A leghosszabb ideig a Cseh Köztársaság (1996. január 17.), valamint Szlovénia (1996. június 10.) töprengett, amin nincs mit csodálkozni, ugyanis történelmi okoknál fogva még leginkább itt sikerült létrehozni valami helyi burzsoáziafélét, amelynek van veszítenivalója is az EU-csatlakozással.

 

1997: Amszterdam és Luxemburg közt

 

1997 júliusában az Európai Bizottság új pénzügyi tervet nyújtott be a 2000–2006-os időszakra.¹² Első ízben itt kalkuláltak valamiféle keretösszeget a közép-kelet-európai országok csatlakozásával járó költségekre, és dolgoztak ki erre vonatkozó programokat. Az “Agenda 2000” cím egyrészt egy uniós reformkoncepciót takar, tekintettel a valószínűleg 5-6 új tagország csatlakozására, másrészt pedig egy stratégiát, amely a tagjelöltek közelítését szolgálja a Koppenhágában elfogadott kritériumokhoz. Ami a konkrétumokat illeti: a terv költségmegtakarítást jelentett az agrárium területén és áremelkedést a bővítés érdekében felmerülő strukturális intézkedések következtében. 1996-ban az Európai Unió teljes költségvetésének még 49%-át fordították a mezőgazdasági termékek termelési és exporttámogatásainak kifizetésére. Az “Agenda 2000” a következő évekre csökkentette ezeket a kiadásokat, és egyidejűleg megemelte a strukturális kiadásokat, amelyek – persze tüzetes vizsgálatot követően – immár a csatlakozni kívánó országoknak is rendelkezésére állnak. A legnagyobb nettó befizetőként – 1997-ben még mindig Bonn fizette a tagországok befizetéseinek szűk 29%-át – Németország értelemszerűen a közép-kelet-európai integrációs segélyek takarékos változatát részesítette előnyben.

A bővítéssel kapcsolatos intézkedések finanszírozásának legfontosabb eszközeként azonnali hatállyal kiterjesztették valamennyi tagjelöltre a “Phare”-programot. Ez az eredetileg a lengyel és a magyar rendszerváltáshoz fűződő programok¹³ támogatására kijelölt pénzügyi alap később megnyílt minden közép-kelet-európai átalakuló ország előtt. A kései 1990-es években “Phare”-pénzek felhasználásával vezetők ezreit képezték ki, akik egyfelől piacgazdasági, másfelől pedig adminisztratív vonatkozásban teszik visszafordíthatatlanná a közép-kelet-európai átalakulást. A “Phare” kinyilvánított célkitűzései közt szerepel az állami vállalatok átalakítása, a magángazdaság támogatása, valamint egy polgári, a magántulajdon védelmére épülő törvényhozás megvalósítása. A megfelelő igénylési nyomtatványokon “demokratikus intézmények létrehozásáról”, “a közigazgatás kiépítéséről”, “cégirányítási rendszerek kialakításáról”, “a magánszektor szakembereinek képzéséről” vagy “az EU-normák átvételéről” lehet olvasni. Az Európai Bizottság már 1998-ban és 1999-ben több mint 1200 nyugati szakértőt¹⁴ küldött a csatlakozó országokba, hogy ott a polgári jogról és a tőkés rendről gondoskodjanak. Kiküldetésük legfontosabb célja a német “Treuhand”-hoz hasonló privatizációs ügynökségek felépítése, továbbá a külföldi működőtőke-befektetések támogatása volt. 2000 óta (egészen 2006-ig) évente 1,5 milliárd euró kerül a “Phare”-kalapba, hogy az meg tudjon felelni a fönt idézett feladatoknak. Az Európai Unión belüli regionális támogatásokkal összevetve – amelyekre ugyanebben az időben a strukturális és a kohéziós alapokon keresztül szűk 30 milliárd eurót vernek el – ez nem sok ugyan, mégis a “Phare”-források célzott felhasználása hatékony segítséget jelent egy tőkés felhalmozási rezsim felállításához (illetve helyreállításához). Hogy a “Phare”-források nem is elhanyagolható mértékben éppen a legnagyobb nyugat-európai konszernek javát szolgálták – a Volkswagen pl. támogatásban részesült csehországi beruházásának logisztikai támogatására vagy a Fiat ugyanilyen célra Lengyelországban¹⁵ –, már nem is meglepő.

Az “Agenda 2000” a Phare-forrásokat még két további, a csatlakozást elősegítő programmal egészítette ki, közkeletű rövidítéseik “Ispa”, illetve “Sapard”. Ezek főként infrastrukturális beruházások (pl. útépítés) finanszírozásával, illetve a mezőgazdasági struktúrák EU-igényeknek megfelelő átalakításával foglalkoznak.

Amivel Amszterdamban még nem sikerült dűlőre jutni, az az ún. intézményi reform volt. Ezalatt a konszenzussal hozott döntések elvének aláásása értendő, amely elvet már a 60-as évek közepe óta követnek. Az EU vezetőinek meggyőződése szerint még az Unió bővítése előtt szükséges, hogy a gyakorlatilag minden egyes tagállamot megillető vétójogot eltöröljék. A brüsszeli elit azonban nem volt megelégedve az Amszterdami Csúcsértekezlet ez irányú eredményeivel. Ahogy azt Jacques Santer, az Európai Bizottság elnöke, 1998. július 2-án Bécsben kifejezte: “Ne csapjuk be magunkat: egy 20, 25 vagy esetleg még ennél is több tagországból álló Uniót nem kormányozhatunk ugyanazokkal az intézményekkel, amelyek egy hat- vagy esetleg még akár tizenkét tagú közösség esetében megfelelőek voltak. Anélkül, hogy a politikailag érzékeny területeken is bevezetnénk a többségi döntéseket, az EU véleményem szerint már nem működhet tovább.”¹⁶ Ebben a tekintetben csak 2000 telén, Nizzában változtak az EU játékszabályai, de az ez irányú törekvések meg messze nem tekinthetők lezártaknak.

Az Európai Unió Luxemburgi Csúcsértekezlete 1997. december 14-én aztán áldását adta rá, hogy a Bizottság javaslatai szerint megkezdődjenek a csatlakozási tárgyalások a közép-kelet-európai jelöltekkel. Lengyelországot, Csehországot, Magyarországot, Szlovéniát, Észtországot (és Ciprust) hivatalosan 1998. március 1-jén hívták meg a tárgyalásokra. A Tizenötök mindenesetre már ezt megelőzően, 1997-ben Amszterdamban döntöttek a közös katonai és belpolitika kialakításáról, amibe a háború folytatására alkalmas intervenciós erők létrehozása éppúgy beletartozott, mint a schengeni rendszer kiszélesítése. Még az első közép-kelet-európai tagállamok felvétele előtt fel kell fegyverezni 60 000, állandóan bevetésre kész katonát, hogy a társadalmi és nemzeti jellegű nyugtalanságok esetén, amelyeket a bővítést követően nem lehet kizárni, “békefenntartó intézkedéseket” lehessen hozni. Európának ez a “petersbergi feladatokként” ismertté vált militarizálása a távolabbi jövőben azzal is fenyegethet, hogy az EU és az USA közötti konfliktusok rendezése a csatamezőre terelődik.

Ezzel párhuzamosan a már eddig is restriktív menedék- és migrációs politika további szigorításával óriási nyomás nehezedett a csatlakozni kívánó országokra, hogy tegyenek elszigetelő intézkedéseket korábbi szövetségeseikkel szemben, még mielőtt sor kerülne a csatlakozásra való alkalmasságuk megállapítására. Ennek megfelelően Németország pl. saját munkásaival segítette a kivitelezést, amikor határőrizeti létesítmények épültek Csehország és Szlovákia, Lengyelország és Fehér­oroszország, valamint Magyarország és Ukrajna között. Az egyes közép-kelet-európai országoktól az oly kívánatos nyugati integráció megköveteli a régi közép-kelet-európai szomszédsági kapcsolatok megszakítását. Amszterdamban ez a törekvés már bekerült az uniós jogba, jó okkal még azt megelőzően, hogy párbeszédet kezdtek volna róla a tagjelöltekkel.

 

5 plusz 1 meg 5 plusz 1

 

Pontosan 80 évvel azután, hogy az osztrák–magyar kettős monarchia széthullott az első világháború ágyútüzében, Magyarország, Csehország, Lengyelország, Észtország és Szlovénia (és görög Ciprus) újpolgári államainak külügyminiszterei megjelentek a brüsszeli biztosok előtt, hogy megkezdjék a uniós csatlakozási tárgyalásokat. 1998. november 10-én, majdnem egy évvel a Luxemburgi Csúcsértekezlet után, az öt (plusz egy) jelölt külön-külön szertartások keretében ott ült az EU Tanácsának akkori elnökével, Wolfgang Schüssel osztrák külügyminiszterrel szemben. Martonyi János magyar külügyminiszter nem felejtett el ebből az alkalomból megemlékezni a madjarok állítólag örökös “európai” szerepéről, akik a Kárpátoknál állnak a római kereszténység végváraként, hogy kelet felé biztosítsák annak védelmét.

1999 decemberében a helsinki EU-csúcsértekezlet a csatlakozási tárgyalások felvételéről döntött további öt (plusz egy) jelölt esetében: 2000 januárjától immár Litvánia, Lettország, Szlovákia, Bulgária, Románia (és Málta) is belevethette magát az EU-bővítés legjobb helyeinek megszerzéséért folyó versenyfutásba. Szlovákia esetében ennek egyik lényeges feltétele volt Vladimír Mečiar pártjának kikerülése a hatalomból, ami időközben bekövetkezett. Mečiar hangsúlyozottan önálló gazdaságpolitikája eddig ugyanis megnehezítette, hogy Szlovákia megnyíljon a nyugati konszernek érdekei előtt.

A mostantól már tizenkét tagjelölt közül – és ezt nem árt újra hangsúlyozni, hogy ne tévesszük szem elől az EU-bővítés “oszd meg és uralkodj” természetét – hat ország az 1990-es évek területi feldarabolódási folyamataiból jött létre, egy pedig eleve azzal küszködött, hogy területisége nemzetközileg nem is rögzített (Ciprus). A politikailag és – Amszterdam óta már – katonailag is nagyhatalomként fellépő Európai Unió az egyes közép-kelet-európai országokkal tárgyalva tehát nemcsak hogy tapasztalatlan, gyorsan cserélődő új elitekkel állt szemben. Az olyan országokban, mint Szlovénia, Csehország, Szlovákia, Lettország, Észtország és Litvánia, a felnőtt lakosság az iskoláit végezve egyáltalán semmit nem tanult arról az államiságról, amely most felvételét kérte egy szupraállami (nemzetállamok fölötti) képződménybe. A tárgyalások politikai, társadalmi és területi feltételei értelemszerűen rosszak voltak a csatlakozni kívánó országok számára – ezért aztán tárgyalások nem is folytak. Az EU joganyagának (acquis communautaire) átvételéért folyó versenyfutás szigorúan formalizált felvételi eljárásként zajlott. Az egyes követelések fölötti vitának itt nem volt helye.

Amikor Brüsszel 1999 elején bevezette a közös pénzt – először még mint számlapénzt, 2002-től azonban már mint bankjegyet és érmét is –, ezzel újabb korlátot emelt a tagjelöltekkel szemben. Az euró övezetbe való esetleges belépés érdekében az 1990-es években végrehajtott sokkterápiák után ezeknek az országoknak most a tartós monetarizmusra kellett berendezkedniük. Az olyan országok, mint Lengyelország, Csehország, Magyarország vagy Szlovákia, csak így válhatnak képessé arra, hogy az euró bevezetésének előfeltételeként egy későbbi időpontban majd teljesíteni tudják a maastrichti kritériumokat. A transzformációs válság így szinte észrevétlenül alakult át integrációs válságba.

Az ezzel járó esetleges szerkezeti, gazdasági és társadalmi problémákról az EU-ban egyetlen fórumon sem folytak viták. A 2000. decemberi Nizzai Csúcsértekezlet ehelyett az EU Tanácsában érvényes vétójog elsorvasztásáról folyó vitákra koncentrált. Az egyhangú döntések elve 1966 óta¹⁷ képezte az EGK fejlődésének alapját. Bevezetése nem utolsó sorban francia nyomásra történt, miután Franciaország aggályosnak tekintette Németország katonai betagozódását egy később megbukott Európai Védelmi Közösségbe (EVK). Nos, miután 1989-ben közvetett módon kiderült, hogy Németország nem is olyan egyértelmű vesztese a II. világháborúnak, mint ahogy azt 1945 után feltételezték, az egykori háborús ellenféltől való (francia) félelem akadályozta a hatalmi viszonyokban való tisztánlátást. Az erőviszonyok pedig a KGST összeomlásával egyértelműen Németország javára tolódtak el, hiszen ez volt az egyetlen ország Európában, amelynek sikerült megnövelnie a saját területét 1945 után.

Ezzel párhuzamosan az EU nagyurainak dönteniük kellett arról a kérdésről, mi legyen az uniós tanácsdemokráciával az egyes közép-kelet-európai országok esetleges csatlakozását követően. Az 1966 óta széles körben elterjedt vétórendszer a bővítés perspektívájában már túl kockázatosnak tűnt, mert azzal fenyegetett, hogy teret ad a közép-kelet-európai érdekek brüsszeli megnyilvánulásának. Erre azonban az Európai Unió nem volt felkészülve. Már az első új belépések előtt egyértelmű viszonyokat kellett tehát teremteni, amik nem tudják blokkolni a nagy szereplők által meghozott döntéseket. Az Európai Unió új rendjét a tervek szerint a Nizzai Szerződésnek kellett szabályoznia.

Első nekifutásra aztán mégse sikerült egészen a dolog. Először is nem sikerült az egyes országok vétójogát teljes mértékben eltörölni. A kultúra, az adóügyek, a víz- és energiagazdálkodás, valamint a környezetvédelmi kérdések tekintetében változatlanul érvényes maradt az egyhangú döntések elve, miközben a régi EU-szerződés 70 rendelkezéséből 30 tekintetében a jövőben a döntéshez elégséges lesz a minősített többség.¹⁸ Aztán naphosszat vitatkoztak a Nizzai Csúcsértekezleten – amely egyébként először szembesült a globalizácó ellenzőinek heves tiltakozásával – a szavazatok jövőbeli súlyozásáról a Tanácson és a Parlamenten belül, hogy az hogy fessen ennyi és ennyi új állam csatlakozása után. Itt aztán elemükben érezték magukat a tanácsos urak. A végeredmény: a posztoknál német többség érvényesül majd, és roppant mennyiségű francia, brit és olasz bürokratára is szükség lesz. De a tagjelöltek sem távoztak üres kézzel: a csatlakozási tárgyalások lezárulta után Lengyelország, Csehország, Magyarország stb. hazai fronton kiszolgált politikusait – egyelőre persze csak fiktív – irodák és titkárnők várják majd Brüsszelben.

A nizzai fejezet végén azonban roppant kínosan hatott az ír lakosság vonakodása, hogy jóváhagyja az EU döntési fórumainak nehezen kialkudott új adminisztratív rendjét. Dublinban 2001 júniusában el kellett ismerni, hogy a nép ez esetben nem úgy szerette volna, ahogy a politikusok döntöttek. Úgyhogy e miatt a kis malőr miatt – akárcsak a Maastricht kontra Dánia esetben – 2002 októberében meg kellett ismételni a demokráciát. Ezúttal sikerrel.

A német és a francia tőke képviselőinek egyébként is enyhén hátborzongató volt az egész vita a Tanácson és a Parlamenten belüli szavazatok jövendőbeli súlyozásáról meg a biztosok kinevezéséről. Ezért robbantotta ki a német külügyminiszter, Joseph Fischer és a francia politikai elit az ún. alkotmányvitát, amely után az Európai Unióban előbb-utóbb úgyis számolni kell egy újraalapítással. Fischer volt az, aki először 2000 végén beszélt az Európai Unió “tudatos újraalapítási aktusának” víziójáról. Ezzel egyidejűleg figyelembe lehetne venni az egyes régi és új tagországok eltérő integrációs sebességét és egyfajta mag-EU köré peremterületeket létesíteni, amelyek működésére más törvények volnának érvényesek. A gazdasági központok ezzel egyfajta úttörő szerepet játszanának, amelyet a perifériák támogatnak. Az efféle, már nyíltan és bevallottan szelektív integrációs ajánlatok további vitája átkerült egy új, nem hivatalos fórum, a “Konvent” illetékességi körébe. Ez 2002. február 28-án, a levitézlett egykori francia elnök, Valéry Giscard d’Estaing vezetése alatt vette fel a munkát.

 

A “közösségi vívmányok”

 

“Közösségi vívmányokon” (acquis communautaire) csaknem 80 000 oldalt kitevő 20 000 jogi akta értendő, amelyeket – 31 fejezetre (miszerint chapter) lebontva – minden tagjelölt ország megkap. Brüsszel 1998 második felében kezdte meg e joganyag áttekintését (miszerint screening), amelyet szőröstül-bőröstül minden jövőbeli tagállamnak át kell vennie.

Technikailag ez a screening a következőképpen zajlik: valamennyi tagjelölt létrehozza saját bürokráciáját, amely bedolgozza magát a 31 fejezet témakomplexumaiba, amelyeket Brüsszel mint a későbbi Unió jogi alapjait 1957 óta felhalmozott.¹⁹ Az EU Bizottsága a maga részéről szakértőket nevez ki, akik az egyes fejezetekre vonatkozó összegzéseket előadják az egyes tagjelölteknek. A tárgyalási nyelv az angol, a konzultációk menetét Phare-pénzekből dokumentálják, majd lefordítják a különböző közép-kelet-európai nyelvekre. Rendszeres időközönként táblázatok készülnek, amelyek a 12 tagjelöltnek az egyes fejezetek tekintetében elért eredményeit ábrázolják. A 12 újonc “regattamodellnek” nevezett versenyfutását a félévente újra meghirdetett legjobb startpozícióért már a felvételi tárgyalásokat megelőzően megnyitotta az Európai Bizottság. Az “Agenda 2000”-ben ez áll: “A csatlakozni szándékozó országokban megfigyelhető legfontosabb trendek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Magyarország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság – amennyiben fokozzák jelenlegi erőfeszítéseiket – középtávon képesek lehetnek az acquis zömének átvételére és az acquis érvényre juttatásához szükséges közigazgatási szerkezet kiépítésére. Ezzel szemben Szlovákia, Észtország, Lettország, Litvánia és Szlovénia csak abban az esetben lehetnek erre képesek, ha erőfeszítéseiket nagymértékben és tartósan fokozzák.”²⁰

Azóta a rendszeresen publikált regattajegyzőkönyvekben, ahogyan a valóságos vitorlásversenyeken is, sűrűn változtak a győztesek. Az EU perifériájának meghatározó helyéért a már említett három favorit mellett Szlovénia és Szlovákia is elkönyvelhetett egy-egy jó részeredményt, míg Lengyelország – és időnként Csehország is – vissza-visszaesett. Az uniós tagságnak ez a sportversennyé torzult felfogása azt mutatja, hogy milyen mechanisztikus módon tekintenek a brüsszeli bürokraták és a közép-kelet-európai új elitek az integráció folyamatára. Párhavonta mérleget vonnak. Az az ország, ahol az acquis communautaire előírásainak átvétele nem működik elég gyorsan és zökkenőmentesen, visszaesik a legjobb helyekért (vélelmezések szerint Németország napos oldalán…) folyó versenyben. Bulgáriával és Romániával 2001 végéig a 31 fejezetnek még a felét sem sikerült lezárni, uniós felvételük ezzel elsőként került le a napirendről.

Az uniós joganyag átvételéről folytatott megbeszélések bilaterális jellege következtében óriási nyomás nehezedik a csatlakozni kívánó államokra, amelyek küldöttei mindig egyedül néznek farkasszemet az egész brüsszeli apparátussal. Aki az előírásokat nem teljesíti vagy nem teljesítheti olyan engedelmesen, mint az adott fejezet esetében leggyorsabb jelölt, az visszaesik a screening-eljárásban. Az egyes közép-kelet-európai államok közt folyó konkurenciaharc biztosítja Brüsszel számára, hogy ne legyenek elvi viták az olyan nehéz fejezetek tárgyalásakor, mint a “mezőgazdaság”, a “szabad tőkeáramlás”, a “szabad költözködés joga” (a személyek szabad mozgása) vagy a “versenypolitika”. Mindig akad olyan csatlakozni kívánó kormányzat, amely hajlandó elárulni a tagjelöltek egy lehetséges közös, esetleg kritikus állásfoglalását és rögtön “igen”-t mondani a joganyag átvételére.

A tíz közép-kelet-európai jelentkező (továbbá Ciprus és Málta) felvételének kiemelt feltételei az 1993-ban Koppenhágában megfogalmazott kritériumok: “intézményi stabilitás”, “működőképes piacgazdaság” és a kötelezettség, hogy “sajátjukká kell tenniük az Unió (…) politikai céljait”. A már az 1957-es Római Szerződésben is megemlített “négy szabadság”, vagyis az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a személyek szabad mozgása nem véletlenül áll az acquis communautaire 31 fejezetének élén. Az akadálytalan tőkefelhalmozás elvén alapuló integrációk e jelképei az Európai Unió tartóoszlopainak számítanak. Hogy megvalósuljon az összhang a brüsszeli “vívmányokkal”, a tagjelölteket arra kötelezik, hogy saját országaikban előmozdítsák a lehetőleg minden iparágra és a szolgáltatási szektor egészére kiterjedő privatizációt, hogy a közigazgatást átalakítsák a szabad vállalkozói osztály igényeire szabott szolgáltatássá, hogy a jogot és a belügyet – az ő esetükben a külföldi befektetők érdekei által meghatározott – polgári uralom tartópilléreivé tegyék, hogy a társadalombiztosítást és a nyugdíjrendszert megnyissák a tőkepiac előtt, valamint hogy takarékoskodjanak minden állami társadalompolitikai alrendszeren, az egészségügytől kezdve a lakásügyön keresztül egészen az oktatásügyig, illetve kínálják fel ezeket a piac számára.

Végezetül még utalni kell rá, hogy az egész felvételi folyamat során semmiféle tárgyalásra nem került sor az EU Bizottságával az egyik és az egyes tagjelölt országokkal a másik oldalon, holott az acquis communautaire-ről folyó megbeszéléseket mind a média, mind a politikusok ilyenként ábrázolták. A közép-kelet-európai országok feladata csakis és kizárólag az volt, hogy átvegyék a jogi előírások és a kapitalista normák teljes gyűjteményét, az EU szakértőinek pedig nem volt más dolguk, mint hogy ellenőrizzék ezeknek az intézkedéseknek a megvalósulását. Tárgyalásról egyáltalán nem volt szó. Egyedül bizonyos átmeneti idők képezték vita tárgyát, amíg megvalósulhat az egyik vagy másik “szabadság”, illetve az egyik vagy másik fejezet átvétele. És még itt is megfigyelhető volt, hogy az Európai Unió – például a személyek vagy a szolgáltatások szabad mozgása tekintetében – gyakran hosszabb átmeneti időket alkudott ki magának, mint a tagjelöltek.

Hogy egyáltalán nem folytak tárgyalások, azt többek között egy francia parlamenti jelentés is mutatja, amely 1998-ban készült az assemblée nationale tagjainak megnyugtatására. Abban ez áll: “Nem hagyományos tárgyalásokról van szó (ti. a bővítési megbeszélések esetében; HH), amelynek során eltérő érdekek közt egy kompromisszum kerül kialakításra, hanem csatlakozási tárgyalásokról, ahol az egyik fél (értsd: a tagjelöltek; HH) a másik fél (vagyis az EU; HH) segítségével és annak ellenőrzése alatt megvalósít egy adott célkitűzést.”²¹ Ugyanígy látta a helyzetet az Európai Parlament alelnöke, Klaus Hänsch, amikor a “tárgyalási” folyamatról írt: “Nem a munkavállalók szabad mozgásának elvéről folyik a tárgyalás, hanem azokról a határidőkről, amelyek elteltével ennek az elvnek érvényesülnie kell. Nem arról az elvről folyik a tárgyalás, hogy a belföldiek és a külföldiek egyenjogúak a földtulajdonszerzés tekintetében, hanem az elv megvalósításának módjáról és határidőiről.”²²

Az EU-joganyag évekig elhúzódó átvételi procedúrájának az is lényeges funkciója volt, hogy a 12 tagjelöltet folyamatosan a versenyelv hatása alatt tartsa. A tagjelöltek egyrészt egymás ellen küzdöttek, ami az acquis communautaire egyes fejezeteiről folytatott megbeszéléseket illeti, másrészt viszont valamennyien egyfajta közös sorban állásra kényszerültek, ahol folyton bizonyítékokkal kellett szolgálniuk integrációs elkötelezettségüket illetőleg. Ezek a bizonyítékok pedig igen gyakran felértek a brüsszeli “közösségi vívmányok” előtti megalázkodással. Arra kezdettől fogva egyetlen kormány sem kapott garanciát, hogy mindezért cserébe majd számot tarthat a perifériás integrációra. Ezzel szemben Brüsszel gyakran beleavatkozott a tagjelöltek belügyeibe, és állandóan intelmeket engedett meg magának, ha pl. valamelyik közép-kelet-európai ország választások előtt állt. A lengyel Parasztpárt, a szlovák HZDS-LS, Csehország és Morvaország Kommunista Pártja, a magyar és a román jobboldal… az EU nagyurai mindentől óva intettek, ami a befektetésbarát tőke által megszokott liberális-szociáldemokrata-konzervatív pártspektrumon kívül esik. Rendszerint a választópolgárokat fenyegették meg: ne sodorják veszélybe az integrációt azzal, hogy fontos pozíciókba juttatnak Brüsszel által nem ellenőrzött pártokat és pártvezetőket. Az acquis egyes fejezeteit felhasználva Brüsszelből könnyedén lehetett – ebben az értelemben – külpolitikát folytatni.

 

Koppenhága, 2002

 

2002 telén Dániában az Európai Unió Tanácsa és Bizottsága döntést hozott arról, hogy nyolc közép-kelet-európai államot (valamint Máltát és Ciprust) meghív az integrációs projektbe. Az utókor úgy tekinthet majd 2002. december 12-ére és 13-ára, mint a megnövekedett Európa születésnapjára. Románia és Bulgária a 2007-es évvel vigasztalódhatott. Ciprus rendezetlen területiségét tudomásul vették, a probléma megoldását pedig elnapolták.

“A mai nap példátlan történelmi esemény tanúja, amennyiben a folyamat az Észtországgal, Lettországgal, Litvániával, Máltával, Lengyelországgal, Szlovákiával, a Cseh Köztársasággal, Magyarországgal és Ciprussal folytatott csatlakozási tárgyalások lezárásával a befejezéséhez ért. Az Unió örül, hogy ezeket az államokat 2004. május 1-jével felveheti tagjainak sorába.”²³

Az Európai Tanács így vezette be “végső következtetéseit” Koppenhágában, hogy aztán a továbbiakban kitérjen saját dicséretére, majd “Európa népeinek közös elszántságát” ünnepelje. E népek most elérték, hogy “találkozzanak egy Unióban, amely kontinensünkön a béke, a demokrácia, a stabilitás és a jólét hajtóerejévé lett”. Roppant kínosak az olyan ünnepi beszédek, amelyekben a békéről, a demokráciáról, a stabilitásról és a jólétről szóló közhelyekkel helyettesítik a négy szabadságot, amelyek kedvéért megvalósult a brüsszeli befolyási övezet kiszélesítése. Európa az itt előcitált négy tiszteletre méltó cél közül egyikhez sem került közelebb az elmúlt évtizedben. És nem is szól semmi amellett, hogy a nyolc közép-kelet-európai ország felvétele a közös piacba a kontinenst biztonságosabbá, békésebbé, demokratikusabbá vagy szociálisan igazságosabbá tenné. Ellenkezőleg: az Európai Unió elszívó hatása destabilizáló következményekkel járt a peremvidékeken, egyrészt területi, másrészt társadalmi feszültségeket előidézve.

Visszatért Európába a háború mint a politika egyik lehetséges eszköze. Ma az Európai Unió és az Egyesült Államok katonái állomásoznak Bosznia-Hercegovinában, Koszovóban, Macedóniában. A NATO keleti kibővítése helyzetbe hozza az amerikai, a német és a brit hadsereget. A megnövekedett Európa peremvidékein fennmaradnak a területi bizonytalanságok: Ciprus, Moldávia, ill. a Dnyeszteren túli terület, valamint az egykori Jugoszlávia hat tagköztársaságából három mind határproblémákkal küzd. És bár Európának e 80-as évekhez képest veszélyes helyzetéről állandóan tudósít a média, az Európai Tanács és a Bizottság ennek az ellenkezőjét állítja. A Tanács elnöke, Anders Fogh Rasmussen 2002 decemberében az Európai Parlament előtt arra az állításra ragadtatta magát, hogy “a Koppenhágában hozott határozatokkal lezárulhat az európai történelem egyik legsötétebb és legvéresebb fejezete. Lezárunk egy évszázadot, amelyben háborús pusztítások és konfliktusok kísértettek. Búcsút veszünk a Jaltai Konferencia és a hidegháború Európájától”.²⁴ A történelmi tapasztalatot ilyen propagandisztikus erőszakkal saját ellentétébe fordítják. Aki ezt a beszédet az elmúlt évtizedek európai valóságáról mit sem tudva elolvasná, arra a következtetésre jutna, hogy az 1945. februári Jaltai Konferenciával “háborús pusztítás” zúdult Európára, amelynek csak a KGST és a Varsói Szerződés összeomlása, különösen pedig a 2002-es koppenhágai EU-csúcsértekezlet után sikerült végre véget vetni. A “béke, demokrácia, stabilitás és jólét” csak abban a világban tér vissza kontinensünkre, ahol az EU-országok katonái a Balkánon, Afganisztánban meg hamarosan egy sor más országban és régióban állomásoznak szerte a világon. Azok az ünnepélyes mondatok, amelyek az EU bővítését béke- és jóléti akció színében tüntetik fel, merev képletek, amelyek leginkább hittételekhez hasonlítanak, és amelyek nem képezhetik sem az ellenfelekkel folytatott párbeszéd, sem a látható és érezhető valósággal való összevetés tárgyát.

A jaltai rendszer bukásának ünneplésével nem a második világháború legyőzését üdvözlik haladásként, hanem – fesztelenül és elég nyíltan – éppen e legyőzetés végét. Ezzel közvetve kapcsolódnak a bővítés problémaköréhez – ahogyan az a Wehrmacht által folytatott háború alatt és e háború révén megvalósult. Most azonban Németország egykori háborús ellenfelei, Anglia és Franciaország is a keleti bővítés támogatói. Az egykori német szövetségesek, Magyarország, Szlovákia és Románia, ugyanúgy tetszéssel adóznak a közelmúltbeli terjeszkedésnek, mint azok az országok és kormányok, amelyeket az 1940-es évek elején megszállt a Wehrmacht: Csehország, Lengyelország és Szlovénia.

Persze az EU apparátusának soraiból mindenki kikérné magának az iménti érvet, ám a háborús vereség legyőzésének öröme árulkodik a szellemről, amelyben az új Európa – rövidesen egy 60 000 fős gyorshaderővel felfegyverezve – megszületett. “Hazatérnek az elrabolt gyermekek”, állt 2002. december 16-án a félhivatalos osztrák Wiener Zeitung szalagcímében. Véleményük szerint tehát – és ezzel a lap sem a médiában, sem a politikában nem áll egyedül – az új tagjelöltek lakossága és régiói a Jaltai Konferenciát és a háború 1945-ös befejeződését követően Moszkva által eltéríttettek, de a koppenhágai EU-csúcs sorsukat most visszahelyezte jog szerinti szüleik kezébe. Az interpretáció ilyen mértékű őszintesége arról tanúskodik, hogy Európa imperialistái nyugtalanító magabiztossággal mérlegelik érveiket.

2002. december 13. és péntek volt, amikor a hideg dán fővárosban az EU keleti bővítését kimunkáló 65 politikus – államfők, miniszterelnökök és külügyminiszterek – a “családi fényképen” (ahogy a sajtó nevezi) belemosolygott a kamerákba. A következő hónapok során Ciprus kivételével valamennyi jelölt országban csatlakozási népszavazásokra került sor, amelyek mindenütt az EU-tagság igenlésével zárultak. Litvánia kivételével, ahol a választásra jogosultaknak mintegy 64%-a járult az urnák elé, sehol sem tapasztalhattunk csatlakozási eufóriát. 2003. április 12-én a magyar választópolgároknak még a fele sem élt demokratikus jogaival; a rendszerváltás e végső, sorsdöntő napján 64%-uk otthon maradt. Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban és Szlovéniában egyaránt 60% alatt maradt a választási részvétel. A felfokozott hangulat, hogy új (társadalmi és politikai) korszak kezdődik, teljességgel hiányzott. A közép-kelet-európai emberek többsége – a média és a politikusok megfelelő instrukcióit követve – elfogadta a látszólag elkerülhetetlent.

Az egyes országok politikai elitjeinek mozgástere 2004. május 1-jével végérvényesen leszűkül, a brüsszeli törvények ugyanis a nemzeti törvényhozás fölött állnak. Egyes közép-kelet-európai államok fokozott közeledése a katonai téren egyre határozottabban egyeduralomra törő Egyesült Államokhoz – ahogyan az az USA Irak elleni támadása következtében máris megfigyelhető – a felszínen növekvő külpolitikai lehetőségeket sugallhat. És valóban, a német vezetésű Európai Unió, illetve az USA-vezette NATO között fennálló strukturális ellentétek némi politikai lélegzetvételhez juttathatják Kelet-Európát. Azonban sem az EU-tagsággal járó gazdasági kényszerek, sem a költséges felfegyverkezés követelménye nemigen alkalmasak rá, hogy a közeljövőben megnöveljék az Európai Unió keleti tagországainak politikai mozgásterét.

 

(Fordította: Bellon Erika)

 

 

Jegyzetek

 

* A tanulmány a szerző Osterweiterung. Vom Drang nach Osten zur Peripheren EU-Integration című könyve (Wien, 2003) egyik fejezetének szerkesztett változata.

¹ Vö. Verträge zur Gründung der Europäischen Gemeinschaften. Brüsszel–Luxemburg, 1987, 527. o.

² Uo. 125. o.

³ Uo. az EGK-szerződés 3. paragrafusa, 125. o.

⁴ Uo.

⁵ Uo.

⁶ 1985. február 1-jén Grönland kilépett az Európai Közösségből. Ez volt idáig az egyetlen ilyen eset.

⁷ Vö. Verträge zur Gründung der Europäischen Gemeinschaften. Brüsszel–Luxemburg, 1987 (Egységes Európai Okmány). 544. o.

⁸ Vö. Bundesgesetzblatt 1994, II. rész, 3205. o. Németország, (in: http://www.jura.uni-sb.de/BGBI/)

⁹ Vö. uo., 3406. o. Németország, (in: http://www.jura.uni-sb.de/BGBI/)

¹⁰ Peter Gowan: “Die EU und die ungewisse Zukunft des Ostens”, in: Ost-West-Gegeniformationen, 2001/1. Graz 2001, 4. o.

¹¹ Az idézet forrása Európai Bizottság (szerk.): “Agenda 2000: Egy erősebb és kibővített Európai Unió”, in: Bulletin der Europäischen Union, 5/97. melléklet. Luxemburg 1997, 43. o.

¹² Időközben az EU tagországainak száma Ausztria, Svédország és Finnország 1995-ös csatlakozásával 15-re nőtt. Norvégiában az állampolgárok többsége népszavazás keretében elutasította a csatlakozást.

¹³ A “Phare” rövidítés jelentése: “Pologne, Hongrie: Assistance à la Re­st­ructu­ration Economique”.

¹⁴ Vö. Kurier, 1998. május 15.

¹⁵ Vö. Dorothee Bohle: “EU-Integration und Osterweiterung”: Egy új európai rendetlenség körvonalai, in: Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie, szerkesztette Hans-Jürgen Bieling és Jochen Steinthilber. Münster 2000, 310. o.

¹⁶ Jacques Santer Bécsben, az osztrák gyáriparosok egyesülete előtt elhangzott beszéde, 1998. július 2. (“Die Europäische Union auf das nächste Jahrhundert vorbereiten: Herausforderung für die österreichische Präsidentschaft”)

¹⁷ Az 1957-es Római Szerződés még csak minősített többségi döntést említ, a gyors döntéshozatalt elősegítendő.

¹⁸ A minősített többséghez elérendő küszöb a Tanács esetében – legföljebb 27 tagországot figyelembe véve – a szavazatok 73,4%-a.

¹⁹ Az egyes fejezetek címei (az élen a lényeggel): Az áruk szabad mozgása (1), A szabad költözködés joga (2), A szolgáltatások szabad mozgása (3), A tőke szabad mozgása (4), A társasági jog (5), A versenypolitika (6), A mezőgazdaság (7), A halászat (8), A közlekedési politika (9), Az adók (10), A gazdasági és monetáris unió (11), A statisztika (12), A szociális és a foglalkoztatási politika (13), Az energiapolitika (14), Iparpolitika (15), A kis- és közepes vállalkozások (16), A tudomány és a kutatás (17), Az általános és a szakképzés (18), Telekommunikáció és információtechnológia (19), A kultúra és az audiovizuális média (20), Regionális politika (21), Környezetvédelem (22), Fogyasztó- és egészségvédelem (23), Jog és belügy (24), Vámunió (25), Külkapcsolatok (26), Közös kül- és biztonságpolitika (27), Pénzügyi ellenőrzés (28), Államháztartás (29), Intézményi kérdések (30), Egyéb (31)

²⁰ Az EU Bizottsága, idézi Markus Warasin: Die Osterweiterung der Europäi­schen Union. Chancen, Risiken, Interessen. Bozen 2000, 103. o.

²¹ Assemblée nationale 1998, idézi Dorothee Bohle: “EU-Integration und Osterweiterung”: Egy új európai rendetlenség körvonalai, in: Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie, szerkesztette Hans-Jürgen Bieling és Jochen Steinthilber. Münster 2000, 310. o.

²² Klaus Hänsch: “Der Weg zur Osterweiterung der EU”, in: Europa braucht den Osten, szerkesztette Peter Kreyenberg. Stuttgart 1998. 28. o.

²³ Európai Tanács: A vezetés végső következtetései. Koppenhága, 2002. december 12–13.

²⁴ Rasmussen az Európai Parlamenthez címzett üzenetében, a Koppenhágai Csúcsértekezletet követően. Az idézet forrása: Enlargement Weekly, 2002. december 20. (vö. http://europa.eu.int/comm/enlargement/index_en.html)