Szerzőnk Mink András és Szegvári Tamás korábban megjelent recenzióihoz fűz megjegyzéseket.

A Kádárról írt könyvekről a közelmúltban két folyóirat is közölt kritikai megjegyzéseket. Mink András A történelmi Kádár címen jelentette meg írását,¹ Szegvári Tamás pedig Gondolatok az elmúlt évi Kádár életrajzok kapcsán írt cikket e lap hasábjain²

E kritikai írásokhoz kívánok néhány megjegyzést fűzni.

I. Mink András három szerző munkája alapján furcsa, ellentmondásos képet rajzol Kádár Jánosról.³

Az 1956 előtti Kádárról Varga Lászlótól idézi: "Kádár hatalomvágyó, sunyin helyezkedő, céltudatos hízelkedő, alkalmanként, mindenekelőtt a saját perében, gyáva személyiségnek tűnik. Rendre kiderül, hogy hazug természetű, őszintétlen ember volt, akit alig foglalkoztatott más, mint Rákosi és a szűkebb kör utasításának hű és szolgai képviselete, és önnön sérelmeinek orvoslása". (19.o.)

Mint kiderül, ezt a véleményt Varga döntően a Rajk-perben Kádárra kiosztott borzalmas szerepre és a saját perében tanúsított viselkedésére alapozza. Nem sokkal később ugyanezen koncepciós ügyek valóságtartalmáról ezt állapítja meg – teljes ellentmondásban a föntiekkel:

"A koncepciós perben tevékenykedő vizsgáló tiszt… sajátos viszonyban áll azzal a valósággal, amelyet leír. A koncepciós eljárás többszörösen torzult valóságot tükröz".

De ha így van, akkor vajon min alapszik a korábban adott megsemmisítő jellemzés? Hiszen egy olyan senki ember, mint amilyent Varga László állít elénk, hogyan lett volna képes annak a szinte emberfeletti feladatnak az elvégzésére, amelyről Kopátsy könyvében ez áll:

"Kádár politikai művészetét dicséri, hogy a kevesek által támogatott szovjet helytartóból az európai csatlós országok vitathatatlanul a tömegek által leginkább elfogadott vezetője lett".

Megerősödik az olvasóban az a gyanú, hogy Varga Lászlót valamely aktuális politikai cél vezeti. Ezt Mink András is alátámasztja: "Érezhető a szándék, hogy az 1956 után kialakuló és ma is élő Kádár-mítoszra éppen Kádár 1956 előtti mivoltának bemutatásával mérjen döntő csapást".

Mi az, ami Varga Lászlót oly mértékben zavarja? Íme:

"Nem volt a magyar történelemben senki más, aki olyan alacsonyról indulva olyan magasra jutott volna, mint Kádár János. Néhány uralkodót leszámítva, nem volt olyan politikus sem, aki hozzá hasonlóan több mint három évtizedet töltött volna a csúcson, s csak keveseknek adatott meg, hogy – már életükben – egy egész korszak névadói legyenek. Végül: kevés politikusunknak sikerült a kortársainkban olyan hamis képet kialakítania saját magáról, mint Kádár Jánosnak".

Logikusan gondolkodva, a minősítésben szereplő első három megállapítás erősen kétségbe vonja a konklúziót. Vagy valami egész rendkívüli esetre kell gondolnunk, valamiféle mágikus erőre, amely a nép nagy részét és számos nyugati politikust, történészt (mint pl. Henri Kissingert⁴ ) képes volt becsapni, vagy ahogy Varga írja: önmagáról "hamis képet" beléjük szuggerálni.

Kopátsy Sándor is a "félrevezetettek" közé tartozik. Mint a parasztpárt álláspontján álló népi értelmiségi, teljes szívével a forradalom mellett állt. De amikor tudatosan átgondolja a helyzetet, és mint közgazdász számítást végez, ad néhány érvet Varga Lászlónak is megfontolásra:

"1. Boldogok lettünk volna 56 nyarán, ha annyi szabadságot élvezhettünk volna, amennyit a nyolcvanas években elértünk.

2. Az oroszok katonai jelenléte nem jelentett gyarmati alárendeltséget. Ráadásul már nem a Szovjetunió zsákmányolta ki a magyar gazdaságot… Évente mintegy 3 milliárd dollárt kerestünk a köztünk folyó kereskedelemben".

Ír még Kopátsy a lakosság szegényebb felének létbiztonságáról, a jobb közbiztonságról, de természetesen leszögezi: "Mindez nem jelenti azt, hogy az jobb világ volt, mint a jelenlegi. Az a jövő felé sokkal kevesebbet ígérhetett". (86-89.o.)

Ilyen tényekről Mink András semmit nem idéz Kopátsytól, s elsősorban a forradalomhoz és Kádárhoz való pszichológiai hozzáállását elemzi.

Rendkívül érdekes ellentmondás rejlik abban a fejezetben is, melynek címe: "Kádár árulása". E cím alatt mintha egy Kádár iránt elfogult író rejtőzne. Ezeket olvashatjuk ugyanis az árulás tényeiként:

"Kádár nem gyilkos szándékkal érkezett haza Moszkvából… Szolnokra érkezve azonnal bezúzatta az Andics Erzsébeték által kiadott felújított Szabad Népet…, némi huzavona után elérte, hogy Szerov deportálásait leállítsák. Abban bízott, hogy terror nélkül (kiemelés tőlem – S. Gy.) is képes helyreállítani a rendet. Megértő partnereket remélt a munkástanácsokban, bízott az ellenzéki pártok vezetőinek támogatásában s abban is, hogy az értelmiség, belátva a forradalom kilátástalanságát, elfogadja az általa kínált és képviselt kompromisszumot. Remélte, hogy még Nagy Imrével is meg tud egyezni, s hogy az ország megérti: ebben a helyzetben nincs más választás. Nincs forrás, vagy adat, amely arra utalna, hogy Kádár békítő ígéreteit, a büntetlenséget, a Kossuth-címer visszaállítását, március 15-e ünnepnappá tételét eleve porhintésnek szánta volna".

Mi ebben az árulás? – kérdi a naiv olvasó. Mi az, ami Kádár árulási szándékára utalna? Az ugyanis ma már nem magyarázat, hogy sok egyetemet végzett, művelt ember nem értette meg azt a szituációt, amibe kerültünk. "A Szovjetunió nem adhatta fel Magyarországot anélkül, hogy fel ne adta volna önmagát is, a Nyugat pedig nem segíthetett anélkül, hogy ne sodorta volna végzetes veszélybe önmagát is".

Ezután kezdődött el a kétségbeejtő terror, amelyet jórészt az első időkben intézkedő szovjet megbízottak indítottak el. Mink András úgy véli, ezt a periódust nem lett volna szabad vállalnia Kádárnak. Le kellett volna mondania. Tényleges hatalom sajnos nem volt Nagy Imre kormánya kezében. Ezt bizonyította a Köztársaság téri tömeghisztéria, a krétával megjelölt lakások lakóinak letartóztatása, a falvakban elindult személyi elégtételvétel. És ebben a helyzetben kellett volna Kádárnak lemondania? Mibe került volna mindez életben, morális kárban, ha a tisztogatást, vagy mondjuk egyenesen, a terrort Rákosi, vagy közvetlenül Szerov irányította volna? Kádárnak vállalnia kellett szerepét. Ez hazai és nemzetközi kötelezettsége volt. Nem térhetett ki előle.

Kádár egyik kemény bírálója, Fejtő Ferenc⁵ A népi demokráciák története című könyvében megállapítja: "Kádár – ügyes politikával, honfitársainak meghiúsított reményein, realitásérzékükre hivatkozva – egy olyan rendszert épített fel, amely az óvatos és fokozatos liberalizálás eredményeként jóval kevésbé elnyomó, mint amilyen Rákosi és Gerő rendszere volt, és amelyet még hosszú éveken át csak nehezen tudnak elviselni Magyarország csehszlovák és román szomszédai".

De a diktatúra megszűnése után, 1989-ben kialakult elkeseredett harc, hogy ki képviseli az igazi 56-ot, nem arra utal, hogy az emberi jogokat tiszteletben tartó parlamentáris demokrácia valósult volna meg. Ezzel egyszer szembe kell majd néznünk. Természetesen abban az esetben, ha a történelmi igazságot nem egy párt, vagy egy réteg igazságának tekintjük.

Úgy vélem, nincs értelme "mágikus" egybeesésekkel zárni egy ilyen mérleget. Tudniillik, hogy Kádár akkor halt meg, amikor Nagy Imrét eltemették, nyilván a véletlen műve. Helyesebbnek vélem a század egyik valóban pártatlan, kiemelkedő gondolkodójának számvetését idézni (amely ugyancsak szerepel Kopátsy Sándor könyvében):

"Bibó István írta Életút című művében: Örülnünk kell tehát, hogy az államhatalomnak olyan épelméjű és mértéktartó birtokosaival állunk szemben, akik hála Istennek, nem őrült zsarnokok és nagyzási mániások, nem akarják, hogy az egész ország rettegjen tőlük, sőt nem óhajtják saját képüket száz számra látni, vagy magukat ütemesen tapsoltatni sem. Pedig mindenki tudja, hogy ilyen is lehetséges, és ugrásra készen áll, hogy újból eljöjjön. Erénye ennek a rendszernek az is, amit konszolidáció címen szoktak összefoglalni: Egyrészt pozitív eredményként a jog és vagyonbiztonság megnövekedése, a fogyasztási cikkek mind szélesebb körben elérhető választéka, a munkahely változtatás viszonylagos szabadsága, a külföldi utazásoknak, bár egyéni engedélyhez kötött és a hatóság engedélyétől függő, de széles körben megnyitott lehetősége, másrészt a nem tevés oldalán a lakosság életét megterhelő mindennapi zaklató cselekedetek abbahagyása, az önkénytől való általános félelem megszűnése, az államhatalmi szervek körében időnként fellépő összeesküvési hisztéria visszaszorulása, a szellemi életben az ideológiai sémák minden áron való erőltetésének és az ostoba tömjénezés kötelező előírásának az elhagyása. Különösen feltűnővé teszi ezt a fordulatot, hogy ez a rendszer drámai politikai helyzetben, 1956 után jött létre, amikor is a proletárdiktatúra helyreállítása egy igen súlyos megtorlási szakasz során történt, ami után szinte átmenet nélkül jelent meg a konszolidáció". (569.o.)

Egy ilyen állapot a valamirevaló parlamentáris demokráciában még minimális programnak is kevés. Viszont az adott történelmi körülmények között sok ember életét megkönnyítő körülményeket jelentett.

Úgy tűnik, igaza van Benedetto Crocénak, aki így vélekedett a történelemről: "Amit történelemnek mondunk, nem önmagában való, hanem mindig a jelen szemüvegén át, problémáinak tükrében látott múlt". No, de ennyire?

II. Szegvári Tamás látható törekvése, hogy teljes képet adjon olvasmányairól. Szerényen "gondolatokat" ígér a szerző. Érezhető a jó szándék, ez azonban olykor kevésnek tűnik. Kevés idő múlt el Kádár halála óta, még élnek, akik hozzátartozóik elítélése miatt gazembernek tartják, és élnek, akikkel jót tett, akiket a szerény lehetőségekből lakáshoz, autóhoz, hétvégi kerthez, de mindenekelőtt munkához juttatott, azok becsülik. Ez nagyban megnehezíti egy "objektív" kép megközelítését.

Nem véletlen, hogy egy igazi monográfia megírásához idő kell. Példaként említem azt a különbséget, amit az ember a Horthyról eddig írt könyvek között és az amerikai történész, Thomas Sakmayster Admirális fehér lovon című (az USA-ban 1994-ben, Magyarországon 2001-ben kiadott) könyve között érez. Ebben a műben sok ezer dokumentum elemzése, 15 év munkája fekszik, és ez az, ami különlegességét adja.

Nagyon szurkolok Huszár Tibornak, hogy tiszteletre méltó vállalkozása sikerüljön, és megszülessen a nagy monográfia. De nagyon nehéz lesz. Biztató, hogy mindkét kritikában Huszár megállapításai állnak a legbiztosabb lábon. Ezen érződik az elmélyült munka.

Egy kritikai beszámolótól is elvárja az olvasó, hogy a szerző a lényegest elválassza a kevésbé lényegestől. Én teljesen egyetértek Kopátsy Sándorral: "Kádár János igazi története 1956 november 1-jén kezdődik". Ami azelőtt történt, hazai ügy. Ami ezután, az az európai történelem része. 1956. november 1-jén határozta el a Szovjetunió kommunista pártjának elnöksége a magyarországi helytartó kinevezését. A héják – Molotov és társai – Münnich Ferencet kívánták kinevezni. Hruscsov, Mikoján és Tito tanácsára Kádár Jánost helyezi előtérbe. Sokan ma is úgy gondolják, hogy még a XX. században olyan kis országok, mint a miénk, függetlenül a nagyhatalmaktól, maguk dönthettek sorsuk alakításáról.

A szabadságharcot 1849-ben megtorló Ferenc Józsefet ültettük 1867-ben a magyar trónra. Horthyt Clerk antant megbízott választotta ki, és helyezte az ország élére, alapos előzetes információk alapján. Sztálin nemcsak a főtitkári posztra javasolta Rákosit, de a politikai bizottság tagjait is alaposan megvizsgáltatta, és folyamatosan figyelemmel kísértette és lehallgattatta. Azt feltételezni tehát, hogy Rákosin múlott volna, hogy nem maradt élete végéig diktátor, egyszerűen naivság. Sorsáról Moszkvában döntöttek, ugyanúgy, ahogy Kádáréról is. Az is naiv megállapításnak tekinthető, hogy "Mikoján szándékai felől nem lehetünk biztosak", miért jött Budapestre. A Huszár által közölt 1956. júliusi Mikoján-látogatás célja a káderválogatás volt. Megkérdezte a politikai bizottság tagjait, hogy kit állítanának Rákosi helyére, de a legfontosabb megbeszélést Kádárral folytatta. ő ajánlotta Kádárt Hruscsov figyelmébe, aki Titóval is (akkor békült ki vele) ellenőriztette Mikoján javaslatát. Az, hogy Münnich vagy Kádár kerül a legmagasabb posztra, az SZKP vezetésében folyó politikai küzdelem függvénye volt. Münnich-hez azért ragaszkodtak Molotov és társai, mert magas rangú szovjet tiszt volt még, a spanyol polgárháborúban szerzett érdemeiért bíztak benne. Kádár számukra ismeretlen volt. Hruscsov viszont azért állt Kádár mellett, mert tudta, hogy a magyarországi munkásmozgalom mögötte áll, és fontosnak tartotta, hogy a magyar nacionalizmust ezzel is csendesítse.

Szegvári dolgozatát jó szándékú kísérletnek minősíthetjük, de mint fiatal ember, csak olvasta és nem élhette meg a történelemnek ezt a fejezetét. Most függetlenül a Szegvári- és a Mink-dolgozattól, a felelősségről szeretnék felvetni egy gondolatot. Abban mindenki egyetért, hogy a felkelést a Sztálin utasításait túlbuzgóan végrehajtó Rákosi-klikk okozta. De magyar könyvben még nem láttam olyan elemzést, amely az akkori világhelyzetbe helyezve veti fel a további főszereplők felelősségét. A forradalom a lehető legrosszabb időpontban tört ki. A két nagyhatalom közeledésre törekedett. Eisenhower csökkenteni akarta a feszültséget, a hidegháború élességét. Hruscsov mielőbb szeretett volna Amerikában tárgyalni, ezzel is jelezve, hogy igazán szakított a sztálini módszerekkel. A forradalom első hírére Eisenhower biztosította a szovjet vezetést, hogy nem avatkozik be, tiszteletben tartja a jaltai egyezményt. A Szovjetunió szabad kezet kapott, hogyan oldja meg a lengyel és a magyar válságot. Kissinger Diplomácia című könyvében hibásnak és részben – finoman szólva – felelőtlennek minősíti Dulles nevű elődjének az Eisenhowert megkerülő lépéseit. Azt a tényt, hogy az államtól független Szabad Európa Rádió, az elnök elgondolásával ellentétben, a forradalom tüzét szította. Dulles felelőssége bizonyított. A hivatalos Amerika csak október 27-én kérte a Biztonsági Tanács összehívását magyar ügyben, és azt november 4-ére tűzték ki, jelezve ezzel, hogy nem kívánnak az üggyel lényegében foglalkozni. Dulles végig Nagy Imre ellen uszította a szabadságharcosokat, és az utcára hívta a "pesti srácokat" a Berlint elfoglaló Zsukov csapataival szemben. Sajnos a forradalmat irányítók igazi, érdemi tájékoztatást nem kértek Washington szándékairól. Ha ezt megteszik, mód lett volna addig elmenni, ameddig a két nagyhatalom azt helyesli, és megmenteni sok száz ember életét. Ez csak azért jut az ember eszébe, mert látta az amerikai aktivitást és az amerikai-szovjet megbeszéléseket 1989-ben. Ha 1956-ban egy figyelmeztető amerikai telefonhívásra nem volt lehetőség, akkor 1989-ben tulajdonképpen minden lépés az MSZMP Központi Bizottságában, a szerveződő ellenzékben amerikai tanácsra történt.

Ezt a példát is csak azért vetettem fel, hogy érzékeltessem, nehéz dolguk van azoknak, akik a magyar történelemnek erről a szakaszáról objektíven akarnak beszámolni, mert idő kell ahhoz, hogy az első élményeket felváltsa a letisztult legfontosabb tényezők felismerése.

(A szerző 2002 decemberében kiadott önéletrajzi könyvében: Miért lettem Kádár híve, C.E.T. Belvárosi Kiadó, részletesen foglalkozik Kádár János szerepével.)

Jegyzetek

1 Mink András: A történelmi Kádár, BUKSZ 2002 tavaszi szám.

2 Szegvári Tamás: Gondolatok az elmúlt évi Kádár-életrajzok kapcsán. Eszmélet 54. 170-182.

3 Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza. Szabad Tér Kiadó-Kossuth Kiadó, Budapest, 2001., Varga László: Kádár János bírái előtt – Egyszer fent, egyszer lent. Osiris-Budapesti Fővárosi Levéltár 2001., Kopátsy Sándor: Kádár és kora. C.E.T. Belvárosi Kiadó, 2001.

4 Henry Kissinger: Diplomácia. Panem Kft. Budapest ,1998, 546-553.

5 Fejtő Ferenc: A népi demokráciák története. Budapest, Magvető 1991. 111.

Legutóbbi számunkban közöltük Szigeti Péter tanulmányát az államszocialista rendszerről. Ezúttal az első hozzászóló, Szalai Erzsébet írását tesszük közzé, és továbbiakat várunk kollégáinktól, tanácsadóinktól, olvasóinktól. A múlttal egyidőben a jövővel is foglalkozunk: elemzéseink az európai integrációnak a perifériákra gyakorolt hatását, és konkrétan a magyar csatlakozás dilemmáit tárgyalják. Mindezek hátterében pedig választ keresünk arra a kérdésre, hogy vajon az iraki háború következményeként beszélhetünk-e új világrendről.

Tartalomjegyzék

1. Tamás Pál : Retorikai csapdák. Az „új világrend” és a globális szerkezetek
2. Valki László : Az ENSZ és a nemzetközi jog sorsának alakulása
3. Bárdos-Féltoronyi Miklós : Nem hallottam új világrend születéséről 2003 tavaszán
4. Immanuel Wallerstein : Létezik-e még a nyugati világ?
5. Andre Mommen : A világ az iraki háború után
6. Elmar Altvater : A valuták konkurenciájától a valutaháborúig. Mi történik, ha a kőolaj-kereskedelmet a jövőben dollár helyett euróban bonyolítják?
7. Eric J. Hobsbawm : Merre tart az amerikai birodalom?
8. Mészáros István : A militarizmus és a jövendő háborúk
9. Stanley Aronowitz : Osztályhatalom: Az elnapolt utópia
10. Konok Péter : Az Egyesült Államok és az iszlám fundamentalizmus: újabb háborús évszázad?
11. Susan Zimmermann : Európa mint a dezintegratív integráció gyakorlótere Hannes Hofbauer: Keleti bővítés. A keletre törekvéstől a periferiális EU-integrációig című könyvéről
12. Dorothee Bohle : Neoliberális szerkezetváltás és transznacionális tőke az európai integráció elmélyítésében és az EU bővítésében
13. Morva Tamás : Az európai integráció és az Unió keleti bővítése
14. Szalai Erzsébet : A létezett szocializmus – és tanulságai
15. Sándor György : Hozzászólás a Kádár Jánosról szóló könyvek kritikáihoz
16. V. I. Lenin : Lenin Kun Béláról – ami a Lenin-örökségből kimaradt
17. Karácsony Mihály : A hazai szövetkezeti mozgalomról
18. Lévai Katalin, Gazsó Ferenc, Ferge Zsuzsa, Ágh Attila, Csányi Vilmos, Varga Erzsébet : Felelősség, igazságosság, szolidaritás

Az Olvasó az itt közölt két Lenin-dokumentumot nem ismerheti, hiszen csak néhány évvel ezelőtt jelentek meg abban a dokumentum-kötetben, amely a szovjet korszakban elhallgatott Lenin-írásokat, beszédeket tartalmazza.

Az Olvasó az alábbi két Lenin-dokumentumot nem ismerheti, hiszen csak néhány évvel ezelőtt jelentek meg abban a dokumentum-kötetben, amely a szovjet korszakban elhallgatott Lenin-írásokat, beszédeket tartalmazza. (V. I. Lenin. Nyeizvesztnie dokumenti 1891-1922. Moszkva, ROSZSZPEN, 1999.) A 422 dokumentumban kevés a magyar vonatkozású megjegyzés. Ezek közé tartozik a Kun Bélára vonatkozó beszéde és egy Kun Bélának szóló levél. A két dokumentum érdekessége abban áll, hogy éles fényben mutatja meg Lenin viszonyát Kun Béla "balos" beállítódásához. A két dokumentumot nem véletlenül nem közölték a szovjet korszakban. Egyfelől azért, mert Trockijt Lenin itt pozitívan ítélte meg, ami 1991-ig nem volt szokásos a Szovjetunióban. Másfelől azért sem publikálták, mert a Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetőjét, a Tanácsköztársaság külügyi népbiztosát Lenin igen kemény szavakkal bírálta, ami Kun tekintélyét a Kádár-korszakban szokásos megítéléshez képest nagyon rontotta volna.

A dokumentumok igazi érdekessége abban ragadható meg, hogy 1921 nyarán – eltérően a szovjet-lengyel háború periódusától, 1920 tavaszától-nyarától – Lenin radikálisan elvetette a balos-szektás politizálást, amely történelmi tértől és időtől függetlenül Európa-szerte a bolsevik politikai eszköztár és modell alkalmazását erőltette. (Itt jegyezzük meg, hogy Richard Pipes is elkészített e dokumentumokból egy terjedelmes és célzatos válogatást, a történelemhamisítástól sem visszariadva. Ez magyar nyelven is olvasható.)

***

A Kommintern Végrehajtó Bizottsági Ülésén elhagzott beszéd¹

1921. június 17.

Nagyon szerencsésen érkeztem meg, éppen Kun Béla beszéde alatt. Hiszen azért jöttem ide, hogy Kun Béla et. nézeteivel harcba szálljak, mivel teljes bizonyossággal tudom, hogy ha Kun Béla kinyitja a száját, azért teszi, hogy megvédje a baloldaliakat. És tudni szeretném, kit védett meg. Kun Béla et. azt hiszi, hogy a kommunizmus a baloldal megvédése. Téved. Az ilyen hiba ellen teljes komolysággal kell fellépni. Nyíltan meg kell mondani, hogy ha a francia pártban vannak még opportunisták – és én biztos vagyok benne, hogy vannak -, akkor a baloldaliak hibát követnek el, ha Kun B. et. barátjuk és egyes francia elvtársak mintájára akarnak baloldaliak maradni. Kun Béla et. azt feltételezi, hogy csak az opportunisták tévednek. Valójában a baloldaliak is tévednek. Nekem megvan Trockij et. beszédének² gyorsírással lejegyzett szövege. Eszerint a gyorsírásos szöveg szerint Trockij azt mondja, hogy az ilyenféle baloldali elvtársak, ha továbbra is ugyanazon az úton haladnak tovább, megölik Franciaország kommunista mozgalmát és munkásmozgalmát. (Taps.) Ez nekem is mély meggyőződésem. Ezért jöttem ide, hogy tiltakozzam Kun Béla et. beszéde ellen, aki Trockij et. ellen szólalt fel, ahelyett, hogy védelmébe venné – amit meg kellett volna tennie, ha igazi marxista akarna lenni.

A marxizmus az, amikor megmutatják, milyen politikai vonalat kell képviselni ilyen viszonyok között. És amikor Kun Béla et. eljön ide és hidegvérről, fegyelemről és mindarról beszél, amit a l'Humanité-cikkben³ kifejtett ugyanezen cím alatt, akkor kiderül, hogy semmit sem ért és nyilvánvalóan nincs igaza. És akik nem értik, hogy ilyen válságos pillanatban, amikor francia csapatokat küldenek a Ruhr-vidékre, a párt nem léphet fel hasonló jelszavakkal, azok nem marxisták.

Kun Béla et. úgy véli, forradalmárnak lenni annyi, hogy mindenhol és mindig a baloldaliakat kell védelmezni. A forradalom előkészítése Franciaországban, az egyik legnagyobb európai országban nem vihető véghez egyetlen párt által. A szakszervezetek meghódítása a francia kommunisták által – ez az, ami engem leginkább megörvendeztetett. Amikor föllapozok egy-egy francia újságot (őszintén beismerem, hogy ez igen ritkán fordul elő, mivel nincs időm újságolvasásra), akkor leginkább a «ячейка» szó ejt ámulatba. Nekem úgy tűnik, ez a szó nem szerepel egyik szótárban sem, mert ez egy tisztán orosz fogalom, amit mi alkottunk a cárizmus, a mensevikek, az opportunizmus és a polgári demokratikus köztársaság elleni hosszú harcunk során. A mi gyakorlatunk hozta létre az ilyen típusú szervezetet. Ezek a sejtek kollektív módon dolgoznak a parlamenti frakciókban, a szakszervezetekben vagy más szervezetekben, ahol csak létezik mozgalmunk magja. És ha akadnak kommunisták, akik ilyen vagy olyan hibát ejtenek, kisebbet, mint a Kun Béla et. által elkövetett butaság, mi nem veregetjük őket vállon.

Amikor a kommunista párt nagyszerű munkáját nézem, amikor látom a szakszervezetekben vagy más szervezetekben ezeket a sejteket, azt mondom: biztosítva van a forradalom győzelme Franciaországban, hacsak a baloldaliak nem követnek el ostobaságokat. És amikor Kun Béla et.-hoz hasonlóan azt állítják, hogy a hidegvér és a fegyelem nem váltak be, nos ez baloldali szellemű ostobaság. Azért jöttem ide, hogy elmondjam a baloldali elvtársaknak: ha követik ezt a tanácsot, megölik a forradalmat, ahogy ezt Marat tette. És nem védem a francia kommunista pártot, nem azt mondom, hogy ez teljességgel kommunista párt. Nem. Amikor Zalevszkij et. a l'Humanité egy kifejezését idézi és egyenesen azt állítja, hogy a kártérítési követelés igaz ügy, akkor neki természetesen a maga módján teljesen igaza van. De ezt nem engedhetjük meg.

Vegyünk más példát, Marcel Cachin és mások példáját, akik a francia képviselőházban a francia-angol megegyezést szorgalmazzák és azt állítják, hogy ez a béke garanciája. Ez opportunizmus, és az a párt, amely ezt elnézi, nem kommunista párt. Magától értetődik, a mi forradalmunkban nekünk kell rámutatnunk, milyen tényeket kell kiemelni, melyek a megengedhetetlen fellépések, mi az, ami nem kommunista. De fontos, hogy a kritika mindig konkrét legyen. Az opportunizmust meg kell bélyegezni. De a Cachin-beszédben tükröződő igazi pártopportunizmust nem kritizálják. Ahelyett, hogy ezt bírálnák, a kifejezést kritizálják és új tanácsokat osztogatnak. Lássuk csak, mit mondott beszédében Trockij et. (idézi Trockij et. beszédének német nyelvű gyorsírásos szövegét).

Ezért Laporte et.-nak abszolút nem volt igaza, és az ezellen tiltakozó Trockij et.-nak teljesen igaza volt. Lehet, hogy a francia párt eljárása nem egészen volt kommunista, ezt hajlandó vagyok feltételezni. De a jelenlegi helyzetben egy ilyen osotobaság lerombolhatná a franciaországi és angliai kommunista mozgalmat. Az 1919. évi felhívással forradalmat nem lehet csinálni. Trockij et.-nak ezerszer is igaza volt, amikor ezt bizonygatta. Ráadásul itt volt még a luxemburgi elvtárs⁴ , aki a francia párt szemére hányta, hogy az nem szabotálta Luxemburg megszállását. Lám csak! ő azt gondolja, hogy ez földrajzi kérdés, ahogy Kun Béla et. feltételezi. Nem, ez politikai kérdés, és Trockij et.-nak teljességgel igaza volt, amikor ez ellen tiltakozott. Ez nagyon "balos", nagyon forradalmi és a francia mozgalomra nézve nagyon kártékony ostobaság. A kommunizmus győzelmét Franciaországban, Angliában és Németországban csak a baloldali ostobaságok zavarhatják meg. Ha mindenféle túlzás nélkül folytatjuk harcunkat az opportunizmus ellen, bizonyosan győzni fogunk. Nyilvánosan kritizálnunk kell a francia kommunista pártot, meg kell mondanunk, hogy ez nem kommunista párt, hogy a Marcel Cachin által a francia képviselőházban védelmezett és képviselt politika, amikor Franciaország és Anglia szövetségéről van szó a munkástömegek rablók és nem egyszerűen rablók, hanem nagy kaliberű rablók általi kizsákmányolása érdekében – hivatalosan ezt a kifejezést nem használom -, nekünk kötelességünk maximális pontossággal és nyíltsággal rámutatnunk, hogy a Cachin által védelmezett, ilyen vagy olyan Cachin-beszédben kifejtett vagy egyik-másik újságban taglalt politika – nos, ez nem kommunizmus, hanem opportunizmus. A kommunista párt Központi bizottsága ezt a politikát nem helyesli, s remélem, a Komintern kongresszusa sem fogja helyeselni. De ugyanígy nem szabad eltűrnünk a Kun Béla et. által védett ostobaságokat, sem a luxemburgi illetőségű elvtárs által védelmezett ostobaságokat, sem Laporte et. ostobaságait, még ha utóbbi nagyszerűen beszélt is. Tudom, hogy a kommunista ifjúság soraiban vannak valódi forradalmárok. Kritizáljátok az opportunistákat konkrét talajon, mutassatok rá a hivatalos francia kommunizmus hibáira, de magatok ne kövessetek el ostobaságokat. Amikor a tömegek egyre közelebb kerülnek hozzátok, amikor a győzelem felé tartotok, akkor meg kell nyerni a szakszervezeteket. A szakszervezetek többsége nagyszerűen előkészíthető, és ha ezt elérjük, ez óriási győzelem lesz. A polgári demokrácia semmivel sem ér többet, a szakszervezetekben pedig éppen a 2 ½. Internacionáléból való vezérbürokraták vannak túlsúlyban. A szakszervezetekben mindenekelőtt a biztonságos és marxista többséget kell megszerezni. És akkor nem a 19-es felhívás segítségével kezdünk bele a forradalomba, és nem azoknak az ostobaságoknak a segítségével, amikre Kun Béla szakosodott, hanem a baloldaliak opportunizmusa, ostobaságai elleni harc útján. És lehet, hogy ez nem harc lesz, hanem Marcel Cachin francia beszédeitől való óva intés, nyílt harc a tradíciók, az opportunizmus ellen, figyelmeztetés a baloldali ostobaságok ellen. Ezért tartottam kötelességemnek, hogy kiálljak alapjában nem is amellett, amit Trockij et. mondott, és hogy kinyilvánítsam, a Kun Béla által védelembe vett politika nem érdemes arra, hogy bármiféle marxista, bármiféle kommunista elvtárs védelmezett. Az efféle politikai vonallal harcba kell szállni, és remélem, elvtársak, hogy azután, hogy a bizottság, amelyre itt javaslatot tettek (és ez teljesen ésszerű javaslat), azután, hogy ez a bizottság befejezi a francia párt eljárását elemző munkáját olyan eredményre jutunk, ami igazolja gondolatomat.

Levél Kun Bélának⁵

1921. október 27.

Kedves Kun Béla Elvtárs!

Visszaküldöm a kéziratot. Szánalmas munka. Nagyon gyakran voltam kénytelen megjegyzést tenni: "Butaság". Túl rövid? Lehetséges, de nincs időm mindenféle ostobaságokat javítgatni. Lépten-nyomon ostobaság.

Határozottan tiltakoznom kell az ellen, hogy civilizált nyugat-európaiak a félbarbár oroszok módszereit másolják.

Az "egész beszédet"⁶ közölni akarják a közönséggel, de butaságot, zagyvaságot, zűrzavart közölnek. Határozottan elhárítom magamról a felelősséget ezért.

Adják le a beszéd általános tartalmát, ez európai munka lesz, nem pedig ázsiai.

Kommunista üdvözlettel

Lenin

Jegyzetek

1 A sajtóbeszámolót V. I. Leninnek a Komintern Végrehajtó Bizottság bővített ülésén, 1921. június 17-én tartott beszédéről a "Moscou" című lap 1921. június 25-i számában publikálták. A "Moscou" – a Komintern III. kongresszusának lapja. Megjelent Moszkvában Akszelrod T. L. szerkesztésében 1921. május 25-től július 17-ig. 44 számot adtak ki angol, német és francia nyelven.

2 L. D. Trockij 1921. június 16-án késő este lépett fel a Komintern Végrehajtó Bizottságának ülésén. Beszédével V. I. Lenin a német nyelvű gyorsírásos szöveg alapján ismerkedett meg. Az RCHIDNI intézetben fellelhető e gyorsírásos szöveg egy példánya (ld.: fond 495, op.1, d.38, l.122-123).

3 L. a 69. számú dok., 5. megjegyzést.

4 V. I. Lenin E. Reiland felszólalásáról beszél, aki Luxemburg Kommunista Pártjának képviselője volt.

5 Az RCHIDNI intézetben fellelhető Lenin levelének másolata a borítékkal, amelyre Lenin ráírta: "Archívumba" (a Kun Bélához 1921. X. 27-én írott levél másolata) az («Értelmetlenség») és («Módszer») német beszédről (RCHIDNI, f. 2, op. 1, d. 21619, l. 2).

Szerkesztő bizottságunk kérdést juttatott el hazai és külföldi társadalomkutatókhoz. A kérdés így szólt: Új világrend született-e 2003 tavaszán? Kezdeményezésünk célja, hogy felmérjük az iraki háborúnak a nemzetközi viszonyokra (jogra, politikára, gazdaságra, kultúrára) gyakorolt hatását. Szerzőink az alábbi írásokat ajánlották fel közlésre a körkérdés keretében.

Az "új világrend"-retorika felbukkanása háborúk, vagy újabban akár az azokat megelőző, elhúzódó viták után előre programozott. Sokan úgy hiszik, hogy a hidegháborút követő években amerikai copyright-tal forgalmazott koncepcióról van szó. Valójában azonban az "Amerika az új Róma"-ötlet legalább százéves. Már 1903 áprilisában Theodore Roosevelt, az USA akkori elnöke arról beszél, hogy országa gazdasági erejéből, nagyságából és politikai rendszeréből következően Rómához hasonló helyet foglal majd el a XX. században. Az első világháborút követően a másik oldalról észlelték ezt az erőt. A kor német értelmiségi publicisztikájában (Riecker, 2003) megjelenik az országot a saját rendszerébe vonó Pax Americana, vagy Pax Angloamericana gondolata. Friedrich Naumann, a Mitteleuropa-koncepció szerzője, a Weimari Alkotmány egyik szövegezője az "angol-amerikai óriásimperializmusról" ír, amely egy az egész földet átfogó Róma létrehozásával próbálkozik. Friedrich Meinecke, egy ismert történész Versailles-t 1919 augusztusában a pydnai csatához (i.e. 168) hasonlítja, amikor is Róma megsemmisíti a makodon erőket és a görögséget ellenőrzése alá vonja. Mások – volt, aki 1945, mások 1989 után – az amerikaiak megerősödését Róma Karthágó feletti győzelméhez hasonlítják. De később – ugyan más szövegkörnyezetekben – a Róma-metafora előbukkan Toynbee-nál és Kissingernél is. Úgyhogy 1991-ben Bush Senior az Új Világrend meghirdetésével (akkoriban a politikai publicisztika talán 2-3 évig használta ezt a fogalmat) tulajdonképpen kevésbé újított, inkább a hagyományos retorikát fogalmazta valamelyest újra. A mostani vita pedig – egyelőre – itthon és Európában e ‘91-es Öböl-háború utáni szövegek megjelenésének tűnik – utánjátszó mozikban. Az amerikai politikai elit – közvetlen érdekövezeteiben – eddig is rendszeresen és közvetlenül alkalmazott fegyveres erőt – a puccsok megrendelésétől a közvetlen beavatkozásig -, általában nem figyelve a szövetségesek elkötelezettségének mértékére a formális demokrácia intézményei iránt. A 90-es években – a másik oldalon a szovjet geopolitikai fékek elolvadásával – az akciók sugara megnőtt (Spreen, 2003). A tartalmi újdonságot azonban nem lehet letagadni. Ebben a szakaszban valamilyen formális demokrácia exportja részévé válik az amerikai expanziónak. Az ellenfelek kétségtelen autokrata rezsimek. Persze vannak rajtuk kívül is más autokrata formációk, ahol a gazdasági, vagy geopolitikai érdekek védik a rezsimet az amerikai beavatkozástól. S természetesen az erős amerikaiak sem ölelgetik a forró kályhát. Az atomhatalmak hosszabb távon is biztonságban érezhetik magukat az amerikai eredetű erőszakosabb elitváltási próbálkozásoktól. Ily módon kialakul az unilaterális katonai-politikai beavatkozási próbálkozások kettős szintje. Az első szinten a sokat ismételt amerikai globális felelősségvállalás nem érvényes az atomhatalmakra és közvetlen befolyási övezeteikre. A második szinten pedig az amerikai geopolitika regionális képviseletére vállalkozó hatalmi központok – akár autokraták, akár nem – számíthatnak arra, hogy az amerikaiak békén hagyják őket. Nem tudjuk, jelent-e ez valódi védelmet, mint a 60-as években. S az sem világos, mi történik, ha az autokrata szövetségesek nemhogy nem jelentik ki, hogy ők is a demokrácia védői, hanem ellenkezőleg, rendszerüket a nemzetközi porondon jól láthatóan tovább keményítik. Végül, az sem látható, meddig és milyen körülmények között maradnak az ideológiai elemek, a "demokráciaexport" részei ennek a globális geopolitikának.

Mindazonáltal magában a globális rendszer szerkezetében, szerintem, nem beszélhetünk unipolaritásról. Ellenkezőleg, a világ különböző gazdasági, kulturális, ideológiai, oktatási részterületein inkább más és másmilyen, részben egymást átfedő multipolaritásokkal találkozhatunk.

Újabb szerzők ehelyütt többnyire triadizációról beszélnek (pl. Gunaratne, 2002). Louch-Hargittai-Centeno (1999) szerint pedig lényegében a globális függőség három alapmodelljéről lehet beszélni: interdependens globalizációról (vagyis az univerzális modellről), birodalmakról és "civilizációkról" (a cluster-modellről), illetve hegemonikus globalizációról (a hegemonikus modellről). Az univerzális modellben az országok vagy térségek közötti kölcsönösen azonos helyi értékű, elvben megfordítható irányú kapcsolatok a meghatározók. A cluster-modellben a politikai, gazdasági és/vagy kulturális kommunikáció egyre inkább adott zónákon, civilizációs térségeken, országcsoportokon belülre kerül, vagy legalábbis ott összpontosul. Ez megjelenhet pénzáramokban, kereskedelmi kapcsolatokban, párhuzamos kulturális divatokban, a korábbi közös birodalmi gyermekszobákból (árvaotthonokból?) származó emléktöredékekben. A hegemonikus modell nem jelenti feltétlenül – ahogy ezt ma oly sokan hiszik – egyetlen központ uralmát valamennyi kapcsolati relációban. Attól, hogy egy időszakban egyetlen, regionálisnál nagyobb katonai mozgási képességű hatalom létezik, még a kisebb politikai, gazdasági potenciálú térségek számára nem szűnik meg a középhatalmak függőségi-kliensi hálózataiba illeszkedés problémája. A globális nagyhatalom adott pillanatban persze felhasználható, "kijátszható" a helyi erőterektől való relatív függetlenedésre, a regionális hegemón valamilyen ambícióival szemben is. Azonban az "új Európa" atlantista PR-akciója a kontinentális európai hatalmakkal szemben az iraki háború elején, felfogásom szerint, bár ilyen lépésként értelmezhető, végül is – függetlenül a háború kimenetelétől – a közép-európai mozgástér formálása szempontjából most kifejezetten károsnak tűnik. Olyan pillanatban demonstrálta az európai (értelmiségi?) közvéleménynek azt, hogy elképzelhető, az "új fiúk" más, kritikus pillanatokban sem állnak majd mögötte és egy külső versenytárs szempontjait is hajlandóak lesznek "behozni a falakon belülre", amikor ez különösen kellemetlennek, sőt kifejezetten elítélendőnek tűnt. Én még jól emlékszem a kora tavaszi, félmilliós berlini háborúellenes tüntetésen a "régi Európa" táblákra, jelszavakra. És látom a friss elemzésekből, hogy erre a "minipróbatételre" hivatkozva, hogyan fogalmazódnak meg különféle "erősítsük a kipróbált európai magot különböző félig-megbízható újoncokkal szemben!" programok. Végül is úgy tűnt-tűnhetett, hogy egyfajta értékközösség helyett félig végiggondolt stratégiai érdekeink, vagy inkább csak annak retorikája fogságába kerültünk.

Az univerzális modell érvényesülésének valószínűsége mindazonáltal nem igazán nagy. A már idézett Louch et al (1999) a "globalizáció" mértékeként megvizsgálta a nemzetközi távbeszélődíjak 1981-1995 közötti alakulását. Világosan látszik a telefonkapcsolatok hierarchiája és a "gazdag" országok s ezen belül is az amerikai központ szerepének felerősödése. De hasonló összefüggéseket mutat ki Barnett-Salisbury (1996) a nemzetközi telekommunikációs rendszer 1978-1992 közötti kapacitásváltozásaira, vagy Smith-White (1992) a nemzetközi áruforgalomban. Ezekben a "triad" (USA-EU-Kelet-Ázsia-centrikus) szerkezet szinte mindenütt az unilaterális, amerikai központú modelleknél jobban írja le a forgalmat. Bergsen-Sonett (2001) a Global 500 cégeinek regionális megosztását vizsgálva, 29%-ánál ázsiai, 34%-ánál európai és 33%-ánál amerikai hovatartozást identifikált. Még ha tudjuk is, hogy a legnagyobb vállalatok között többségben vannak az amerikaiak, és hogy a multinacionális vállalatoknak "nincs igazán hazájuk", a gazdaságban láthatóan mégsem észlelhető unilateralizmus. Más felfogások a "triad" helyett a G7 országcsoportot tartják igazi központnak a hálózatokban. Straussvogel (1997) a Prigogine-féle disszipatív szerkezetek elméletét a világrendszer-teóriákkal ötvözve a rendszert "nonlineáris kapcsolatok által összerendezett, egymást átfedő, együttműködő és egymással versengő alrendszerek együttesének" látja. Hagil (1999) a kommunikációs technológiákat geopolitikai szempontból vizsgálva, multipolaritást érzékel. Castells (1996) a globális információs gazdaságban is a "triadot" észleli. A példákat oldalakon át sorolhatnám. A válsághelyzeteken és a szűkebben vett katonai rendszereken kívül a maradéktalan amerikaközpontúság – úgy látszik – a "mezopotámiai kaland" ellenére is fikció.

A reálfolyamatok szintjén láthatóan a modern információgazdaság egyfajta "kollektivista" világrendszer alapjaként fogható fel. Ez a nyilvánvaló kiindulópont. A világrendszer fentiek szerint értelmezett alapmodellje alapvetően clusterekbe rendeződött. A verseny és a (részleges) hegemónia e clusterek között és csak kisebb mértékben ezeken belül folyik. Mindegyik ilyen "elsőligás" clusternek megvan a maga (esetleg egynél több) periferikus clustere. A függőség mintái igen sokfélék lehetnek. Az adott meghatározó periferikus függőség legtöbbször nem zárja ki, hogy onnan másmilyen "elsőligás" clusterek felé is kiépüljenek kapcsolatok. Vitatott, hogy a félperiféria számára mi a kifizetődőbb: egyszerre minél több "elsőligással" minél intenzívebb kapcsolatba kerülni, mert így a mozgástér nő és a függőség mégiscsak elviselhetőbbé válik, s nem sokat törődni azzal, hogy azok egymásra miattunk (?) féltékenyek lehetnek. Avagy ellenkezőleg, hasznos lehet minél bizalmibb viszonyba kerülni valamelyik "elsőligással". Ha mi az ő érdekei mentén minél többet magunkra vállalunk (általában a saját félperiferikus régiónkon belül és csak elvétve másik "elsőligással" nyíltan szembefordulva), akkor kiegészítő forrásokhoz juthatunk és esetleg a központi cluster hajlandó lesz specifikus szempontjaink képviseletére mások felfogásával, vagy kulturális mintáival szemben a régióban. Egyes hegemon hatalmak, mint a náci Németország a 30-as évek második felétől kezdve, tudatosan versenyeztették régióbeli csatlósaikat. A kicsiknek évekig nem is volt igazán komoly esélyük a távolmaradásra ebből a versenyből. A szovjet hegemon sokkal ritkábban, sokkal inkább kulisszák mögött és ad hoc kártyaleosztásokat követve gyönyörködött a csatlósok-szövetségesek (?) "agárversenyében". Mindenki külön függött Moszkvától és külön súghatott egy olyan fülbe, amelyről azt hihette, hogy csak neki van hozzáférése. Mindez csupán az utolsó tíz évben kezdett – olyan részterületeken, mint a kutatás-fejlesztés – lassan változni. Az amerikait – nem kiemelt stratégiai övezetekben, s Kelet-Közép-Európa most ilyennek számít – láthatóan nem sokat foglalkoztatja a junior szövetségesek egymáshoz való viszonya. A régió elitjeinek gondolkodásmódját azonban ma is láthatóan a már bemutatott német-orosz függőségi modell determinálja, és az amerikaiakkal szemben is – magától – annak nemzedékeken át begyakorolt viselkedési módjait próbálja meg alkalmazni. Érdekes módon ezzel az amerikaiakat is kondicionálja. ők ugyan maguktól ennek az érzelmi-hangulati kereteire eleinte nem is gondoltak. De végül is milyen kormánytisztviselő csoport ellenkezik, ha valamilyen külföldiek a "nagy fehér főnöknek" szánt nyelvcsapásokkal tisztelik meg?

A cluster-modellben a nagy blokkok jellemzői számítanak (Gunaratne, 2002), a hálózati modellekben azonban inkább az egységek közötti kapcsolatok, viszonyrendszerek lesznek érdekesebbek. S valószínűleg a kétdimenziós központ-periféria típusú kapcsolatok helyén a rendszerben ma inkább n-dimenziós függőségeket találunk. Újabb kutatások (pl. Townsend, 2001; Smith-Timberlake, 2001) bonyolult statisztikai technikákkal igazolják e függőségi terek meglétét. Jelenlétük az USA-ra és a G7 csoporthoz tartozó európai országokra igazoltnak tűnik, Japánra vonatkozóan a mutatók inkább ambivalensek.

Ebben a rendben kiemelkedő szerephez jutnak a "globális városok", a kommunikáció, a légi forgalom, a pénzáramok meghatározó csomópontjai, a tudományos és kulturális termelés, a médiához kötött tömegkultúra előállításának legfőbb színterei. Ezek megléte valamelyik cluster életben maradásának is záloga lehet. Fontos programponttá válik elvesztésük, pontosabban leértékelődésük megakadályozása – akár csak egy következő "szubglobális" osztályba kerülésük kompenzálása is. Különleges problémává válik pótlásuk azokban a régiókban, ahol ilyenek nincsenek (például nálunk Közép-Kelet-Európában). A függést a központok clustereitől – ismét a biztonságpolitikán túl – egyre inkább a globális-szubglobális városrendszerek dependencia-hálói váltják fel.Összefoglalva, az unipolaritás általános, mindent átható erőként való kezelését elhamarkodottnak és felületesnek tartom. Az új világrend számomra legplauzibilisebbnek tűnő értelmezési modelljének itt az n-dimenzionális függőségi terek tűnnek. A vita közvetlen témája felől pedig az alapkérdés az lesz, milyen hatással van az ilyen rendszerekre, ha az egyik dimenzió legalább részben unipolárissá válik? Ha sikerül a feszültséget, sőt a civilizációs szembenállást állandósítani – hiszen a "terrorizmus" elleni küzdelemnek nincsenek sem időbeli, sem térbeli korlátai -, akkor az amerikai katonai "egypólus" felértékelődik, és valamilyen áttételeken keresztül rombolni kezdi a más szférákon belüli multipolaritást is. Ha azonban a globálisként felmutatott feszültségek forrásait sikerül valahogyan elszigetelni, és a katonai erő marginális maradhat, akkor a multipoláris kapcsolatok még ezt a közvetlen hatalmi pólust is kikezdhetik. Felfogásom szerint mind a két folyamat párhuzamosan haladhat, vagy már halad most is. Tehát a katonai eszközökkel alátámasztott ideológiai export egyszerre rombolja a multipoláris függőségeket, és ugyanakkor azok hatására, erodálódik maga is.

Idézett irodalom

Barnett G. A.-Salisbury J. G. T.: "Communication and Globalization – a Longitudinal Analysis of the International Telecommunication Network". Journal of World System Research. Vol.2. 1996. no.16. 5-32. http://jwsr.ucr.edu/archive/vol2/v2_ng.php

Bergsen A. J.-Sonett J.: "The Global 500 – Mapping the World Economy at Century's End". American Behavioural Scientist 2001. vol. 44. 1602-1615.

Castells M.: The Rise of Network Society – the Information Society. Vol. 1. Cambridge, MA, Blackwell, 1996

Gunaratne Shelton A.: "An Evolving Triadic World – A Theoretical Framework for Global Communication Research". Journal of World System Research. Vol. 8. no. 3. Fall 2002. 330-365.  http://jwsr.ucr.edu/archive/vol8/index.php

Hagil P. J.: Global Communication since 1844 – Geopolitics and Technology. Baltimore, The John Hopkins University Press, 1999

Louch H.-Hargittai E.-Centeno M. A.: "Phone Calls and Fax Machines – the Limits to Globalization". The Washington Quarterly vol. 22. no. 1. 1999. 85-100.

Riecker Joachim: "Allein gegen den Rest der Welt? Der Kampf um die neue Weltordnung". Frankfurter Hefte. 2003. 4. 4-8.

Smith D. A. -Timberlake M. F.: "World City Networks and Hierarchies 1977-1997. An Empirical Analysis of Global Air-Travel Links". American Behavioral Scientist. 2001. vol. 42. 1656-1678.

Smith D. A.-White D. R.: "Structure and Dynamics of Global Economy – Network Analysis of International Trade 1965-1980". Social Forces. 1992. vol. 70. 857-893.

Spreen Dierk: "Kriegstheorien im Überblick." Frankfurter Hefte. 2003. 5. 17-20.

Strassvogel D.: "A Systems Perspective on World-Systems Theory". Journal of Geography. 1997. 1. 119-126.

Townsend A. M.: "Network Cities and Global Structure of the Internet". American Behavioural Scientist 2001. vol. 44. 1697-1716.

A baloldali értékek társadalmi beágyazottságát hagyományosan két szervezettípus tevékenysége intézményesítette, illetve napjainkban, megújuló formában intézményesítheti: a szakszervezetek illetve a szövetkezetek. Ezzel az összefoglalóval szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy ráirányítsa az olvasó figyelmét a szövetkezetek hazai beágyazottságára.

A modern társadalmakban a versenyképesség fokozására mindjobban előtérbe kerülnek a társadalmi kapacitás erőforrásai, azaz az állampolgárok erőforrásainak önkéntes összehangolása. A különböző intézményesült szervezeti formák egyike a történelem során kialakult szövetkezeti forma. „A szövetkezetek olyan személyek autonóm társulásai, akik önkéntesen egyesültek abból a célból, hogy közös gazdasági, társadalmi és kulturális céljaikat közös tulajdonuk és demokratikusan irányított vállalkozásuk útján megvalósítsák." A szövetkezetek előtérbe kerülésének egyik oka, hogy a társadalmak fejlődéséért felelősséget vállalók keresik, miként viszonyuljanak az úgynevezett „McWorld" jelenséghez.

A globalizálódó világ pozitív hatásai mellett tapasztalható negatív jelenségek (az egyének atomizálódása, kiszolgáltatottságuk növekedése, a helyi sajátosságok elhanyagolása, az öntevékenység visszaszorulása stb.) csökkentésének a ma ismertek közül a leghatékonyabb formái a szövetkezetek. Ezt ismerték fel a nemzetközi szervezetek és kezdeményezték a kormányoknál a szövetkezések támogatását. (Szövetkeztek Nemzetközi Szövetsége 1995, ENSZ közgyűlés 2001, Nemzetközi Munkaügyi Hivatal 2002, Európai Unió Tanácsa 2002).

A hazai politikai és érték pluralizmus versenyhelyzetet teremt a kü-onböző társadalomfilozófiák, értékhordozó szerveződések és az állampolgárok cselekvésének keretet adó szerveződések között. A baloldali értékek társadalmi beágyazottságát hagyományosan két szervezet típus tevékenysége intézményesítette, illetve napjainkban, megújuló formában intézményesítheti: a szakszervezetek illetve a szövetkezetek. A hazai baloldali intézmények sorsát figyelemmel kísérők viszonylag széles körben feltárták a szakszervezetek múltját, és viszonylagos pontossággal nyomon követik a szakszervezetek tevékenységének jelenét is. Jelen összefoglalóval arra teszek kísérletet, hogy ráirányítsam az olvasó figyelmét a szövetkezetek hazai beágyazottságára. A nemzetközi szövetkezeti mozgalom a szövetkezeteket az alábbiak szerint definiálja:

„A szövetkezetek az önsegély, az egyéni felelősség, a demokrácia, az egyenlőség, az igazságosság és a szolidaritás értékein alapulnak."

Összevetve az értékek jelenlegi, általános érvényesülésére és az önkéntes szövetkezetekben való majdani érvényesülésére vonatkozó adatsorokat, azt állapíthatjuk meg, az emberek bíznak abban, hogy a szövetkezetek előrelépést jelentenek majd ezen értékek terén; feltételezésük szerint valamennyi érték nagyobb szerepet játszik bennük, mint amennyire manapság az Magyarországon általában jellemző. Különösen az összefogás és az együttműködés tekintetében gondolják ezt. A hat kiemelt érték közül az egyenlőség terén számítanak leginkább előrelépésre az önkéntes szövetkezetek révén.