Az eddigi legnagyobb szabású szocialista kísérlet megbukott, de az azt világra hívó kihívás nem vesztette el érvényességét. Sőt, ma, az újkapitalizmus korában a kihívást hordozó társadalmi problémák reflektálásának "kísértése" minden korábbinál erősebbé vált.

Szigeti Péter alapvetően fontos tanulmányt tett közzé. Írása a hazai baloldali teoretikusok körében az első komoly kísérlet az államszocializmus viszonyainak távlatos elemzésére. Kritikai írásomban először a tanulmány feltétlen erényeit emelném ki.

Az első és legfontosabb pozitív hozadék a sztálinizmussal, az államszocializmus diktatórikus hagyományával való kemény szembenézés és szembehelyezkedés. Szigeti igen fontos állítása, hogy az államszocializmus bukásának egyik legfontosabb tényezője az azt folyamatosan végigkísérő demokráciahiány volt. Ehhez kapcsolódóan a baloldali teoretikusok között elsőként fogalmazza meg: ha a társadalom magáénak érzi az államszocializmus rendszerét és ezen belül közösséginek az adott rendszer tulajdonviszonyait, akkor a rendszerváltozásnak nevezett folyamattal nyíltan szembeszegült volna – nem hagyta volna magántulajdonná alakítani azt a vagyont, amely fölött ő rendelkezik és amelynek hasznát ő élvezi. Ezzel szemben mindnyájan tapasztalhattuk, hogy a nyugati fogyasztói társadalom bűvöletében (1987. november 7-én például Magyarország nyugati részének útjain komoly forgalmi akadályokat okozott, hogy az emberek az ünnepségek látogatása helyett tömegesen utaztak ki Bécsbe hűtőládákat vásárolni), a társadalom alapvetően pozitív várakozással tekintett a rendszerváltás elé, nem fogalmazott meg kételyeket a privatizációval szemben sem – az egész folyamatot a tévékészülékek előtt ülve kísérte nyomon.

További kiemelendő pozitívuma a tanulmánynak az államszocializmus különböző típusainak határozott elkülönítése, az egymástól eltérő modellek felvázolása.

Kritikai megjegyzéseimet jórészt saját álláspontom kifejtése során fogalmazom meg.

A félperiféria-szocializmus tulajdonviszonyai és hatalmi szerkezete

Tételem az, hogy az államszocializmusnak nevezett társadalmi formáció valójában nem volt más, mint az államkapitalizmus és az államszocializmus között elhelyezkedő társadalmi berendezkedés, amelyet valójában helyesebb, pontosabb lenne félperiféria-szocializmusnak nevezni. Tekintsük először ezen rendszer tulajdonviszonyait.

Szigeti Péter, ha nem is határozott egyértelműséggel, de több helyen azt a tételt fogalmazza meg, hogy a "demokratikus deficit" ellenére az adott rendszerben a tulajdon valójában mégis csak társadalmi, közösségi volt. Álláspontom ezzel szögesen ellentétes. Csaknem húsz éves (magyarországi, de a szovjet blokk egészére kitekintő) empirikus tapasztalataim, valamint az alapvetően baloldali indíttatású demokratikus ellenzék és a hozzá kapcsolódó reformközgazdászok elemzései ennek az ellenkezőjéről győztek meg. (Kár, hogy Szigeti tanulmányából e gazdag irodalom "nyomai" szinte teljesen hiányoznak.)

Már az 1970-es évek elejétől – tehát az államszocializmus klasszikus, posztszocialista korszakában vagyunk – azt tapasztalhattuk, hogy a társadalminak nevezett tulajdon felett rendelkezési jogot gyakorló pártállami-állampárti vezetők (a felső pártvezetésből összetevődő uralkodó rend és a technokrácia) a társadalométól határozottan elkülönülő érdekekkel bírnak – olyannyira, hogy a hozzájuk az 1960-as évek nagy vállalatösszevonási hulláma révén "csatlakozó" (és [bár] velük ellentmondásos, konfliktusos viszonyban lévő) nagyvállalati menedzserekkel karöltve nemcsak a rendelkezési jogokat, hanem az üzemeltetési jogokat is koncentrálják (egészen az apró, operatív döntésekig), sőt, a társadalminak nevezett tulajdon hasznából is az átlagosnál jóval nagyobb mértékben részesednek (Szalai, 1989). Már 1991-ben megfogalmaztam azt a tételemet, mely szerint az államszocializmus kifejlett szakaszának hatalmi szerkezete Max Weber fogalomalkotása alapján osztályvonásokkal rendelkező rendnek tekinthető. Az államszocializmus hatalmi szerkezetéről kimutattam, hogy tagjait egyfelől közös ethosz, értékrendszer, magatartás és az informális különalkuk integrálta közösségiség jellemzi, amit a párt ethosza és bürokráciája hoz létre és termel újra. Másfelől azonban e hatalmi szerkezethez tartozó gazdasági hatalmi centrumoknak – a nagyvállalatoknak, pontosabban azok vezetőinek – pozíciója a politikai mellett gazdasági tényezőkkel is magyarázható, összefüggésben azzal, hogy e centrumok teljesítményét, kivívott státusát egy gyengén működő piaci mechanizmus is visszajelzi és megerősíti. Eme hatalmi szerkezet ugyanakkor nem csupán weberi, de marxi értelemben is mutat osztályvonásokat: a hatalmon lévő rend – ahogyan a hatalmi szerkezetet elneveztem – kollektíve birtokolja a szinte teljes tulajdonjogokat. Ez a tulajdonviszony diffúz és pillanatnyi, állandó küzdelmet indukál, amelynek célja minél több jog megszerzése és minél több felelősség el-, illetve áthárítása (Szalai, 1989, 1991, 2001).

Mindazonáltal a tulajdonjogok adott koncentrálása, koncentrálódása kizsákmányolási viszony forrása (azon kritériumok alapján, melyek szerint magam a kizsákmányolást értelmezem [lásd Szalai 2001]). Már csak azért is, mert a hatalmon lévő renddel szemben – részben az informális, atomizált érdekérvényesítés dominanciájából következően, részben azért, mert nagyjából az 1970-es évek elejétől megkezdődik a "munka" oldalon helyet foglaló társadalmi szereplők erős differenciálódása – nem szerveződik meg más osztály vagy rend. Ezért van, ezért lehet az, hogy a "tőke" és a "munka" viszonyát a tőke javára és a munka rovására mutatkozó kiegyenlítetlenség, súlyos egyensúlyhiány jellemzi.

***

A hatalmi szerkezet vázolt vonásai egy államkapitalista, pontosabban állam- és nagyvállalat-kapitalista rendszert írnak le. (A létezett szocializmus államkapitalista rendszerként történő jellemzésének komoly irodalmi előzményei vannak [lásd elsősorban Cliff, 1974], a nagyvállalati vezetők kiemelt hatalmi szerepének tételezése azonban saját kutatásaim terméke.) Ugyanakkor a konkrét rendszer keretein belül több szocialisztikus folyamat is végbemegy. Az egyik a nagyjából az 1980-as évek elejéig tartó nagy arányú társadalmi mobilitás. A másik, ezzel összefüggésben, széles társadalmi rétegek jelentős kulturális felemelkedése. Végül e folyamatok eredményeként egy, legalábbis a magyar társadalomfejlődésben egyedülálló, felemás "középosztály" megszületése, kicsiny, de elérhető, bizton kalkulálható célokkal (házgyári lakás, kis faház a folyó partján, Trabant). Ezek azok a társadalmi fejlemények, amelyek szocialista színekkel árnyalják a vizsgált rendszert. (És amelyek miatt a létezett szocializmus komoly kihívást jelent az egész kapitalista világ számára. Enélkül a kihívás nélkül valószínűleg nem is születhettek volna meg a második világháború utáni európai jóléti államok – ez a hatás a létezett szocializmus talán legjelentősebb pozitív hozadéka.)

Fel kell hívni ugyanakkor a figyelmet arra, hogy a vázolt szocialisztikus vonások döntően nem a hatalmon lévő rend nép iránti elkötelezettségéből, vagy kötelességteljesítéséből fakadnak. És nem fakadnak a nép demokratikusan kivívott szociális, pláne tulajdonjogaiból sem. Sokkal inkább arról van szó, hogy a hatalmon lévő rend hiányzó politikai legitimitását az életszínvonal folyamatos emelkedésével kompenzálja – ezzel kell kompenzálnia. (Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az életszínvonal folyamatos növelése – ameddig tart – nem más, mint az értéktöbblet egy részének a társadalom számára történő átengedése a politikai stabilitás fenntarthatóságának érdekében. Kissé sarkítva: a hallgatás ára.) A rendszer kifulladásának – amire nemsokára visszatérek – éppen az az egyik döntő tényezője, hogy nagyjából az 1970-es évek végére a folyamatos életszínvonal-emelkedés gazdasági lehetőségei az egész régióban elapadnak (Bauer, 1982).

Másrészt a "középosztály" megnevezése során nem véletlenül használtam a "felemás" jelzőt. Bár Szigeti szerint az államszocializmus – legalábbis "foltokban" – közösségi társadalom, valójában azonban a közösségeknek csak igen korlátozott, "sajátos" funkciókat biztosít. A hatalom csakis azon közösségek létezését engedélyezi, amelyek engedelmes nyájként viselkednek: semmilyen szempontból és semmilyen szinten nem kérdőjelezik meg a fennálló rendszer – vagy akár csak a közvetlen felettesek – legitimitását, cserébe passzívan elfogadják a felülről adagolt juttatásokat. (Közösségiségünk így az akol közösségisége.) Emellett léteznek még a felülről létrehozott, egyéneiket erősen korlátozó, kontrolláló közösségek. Még gyakoribb, jellemzőbb azonban az, amire már utaltam: az egyéni, atomizált, informális alku, vagyis az a tömegesen tapasztalható társadalmi jelenség, hogy minden egyén elsősorban a saját közvetlen felettesével igyekszik megkötni a maga különegyezségét. Ebből a megközelítésből az "államszocializmus" szakaszváltása is levezethető. Az "államszocializmus" első, diktatórikus korszakát – Magyarországon az 1956-os forradalom után – azért válthatja fel a "puha diktatúra", mert megköttetnek a fent említett alkuk: a munkavállalók, állampolgárok lemondanak politikai szabadságjogaik gyakorlásáról, kezdetben azért, hogy a központ által kiutalt juttatásokból részesülhessenek, majd egyre inkább azért, hogy háboríthatatlanul visszavonulhassanak az országonként eltérő kiterjedésű második gazdaságba, második társadalomba.

Nem túl erős állítás, hogy az "államszocializmus" passzivitásra, szolgalelkűségre és sunyiságra szocializál – és mindennek mind a mai napig isszuk a levét. Egyetlen nyugati és keleti tranzitológus sem feltételezte az 1990-es évek elején azt, ami bekövetkezett: a posztszocialista társadalmak lakossága gyakorlatilag szó nélkül tűrte az "eredeti tőkeátcsoportosítás" jelentette hatalmas jövedelem-átcsoportosítást és az ezzel járó iszonyatos társadalmi terheket: az addig ismeretlen és szinte minden családot érintő munkanélküliséget, a halálozási ráta erős megugrását (Szamuely, 1995) és még sorolhatnánk.

A társadalmi integráció kérdése

Szigeti Péter tétele szerint a létezett szocializmusban nem a piac, hanem a párt integrálja a társadalmat. Ez az állítás túlzó leegyszerűsítés, emellett nem ad magyarázatot a rendszer válságba kerülésére sem.

Egyrészt az elvi integrátor szerepét a párt nem egyedül, hanem a rendszer kibontakozásának előrehaladtával egyre inkább szakértelmesedő technokráciával közösen tölti be. Az elvi integrátor a létezett szocializmus klasszikus, posztsztálini korszakában nem más, mint a hatalmi szereplők e két csoportjából összetevődő állampárt és pártállam. (Ezek együttese – a nagyvállalati menedzserekkel kiegészülve – alkotja azt a hatalmi szerkezetet, amelyet korábban hatalmon lévő rendnek neveztem.) Másrészt – legalábbis ami Magyarországot illeti – az integrátori funkció hatékony betöltésének a klasszikus korszakban komoly akadálya, hogy az állampárt és pártállam együttese nem (pontosabban nem tisztán) hierarchikus működésű. Az állampárton és pártállamon belül egymástól eltérő érdekekkel rendelkező, egymással harcot vívó és áttekinthetetlen – igen gyakran valójában horizontális – hatalmi viszonyban lévő szervezeti egységek és (vagy) informális szereplőcsoportok különülnek el. A lényeg: a hatalmi szerkezet viszonyai átláthatatlanok, változékonyak, központjuk valójában lokalizálhatatlan (Antal, 1985; Szalai, 1989; Csanádi, 1995).

A Szigetiéhez hasonló logika alapján az 1980-as évek közepén Hankiss Elemér (1984) és Bihari Mihály (1985) arra a következtetésre jutnak, hogy bár a létező szocializmusban a társadalmi részérdekek nyílt kifejeződésére nincs mód, a hatalom intézményei működésük során képesek ezen érdekek felismerésére és "bekalkulálására". Ezt látens pluralizmusnak és (vagy) érdekbeszámításos mechanizmusnak nevezték.

Mint arra már részben utaltam, empirikus kutatásaim eredményei alapján az érdekintegráció kérdését ennél jóval bonyolultabbnak látom. Az állampárt és pártállam működését konkrétan elemezve megfogalmazható az az állítás, mely szerint ezen intézmények csatornáin keresztül döntően rövid távú érdekek által vezérelt, a hatalmi és társadalmi szereplők – elsősorban a nagyvállalati menedzserek – által gazdasági és politikai eszközökkel kikényszerített, valamint szelektív (egyes hatalmi és társadalmi csoportokat tartósan előtérbe helyező) érdekbeszámítás történik. És ami témánk szempontjából a leglényegesebb: a kikényszerített érdekbeszámításnak nem is kell feltétlenül tudatosnak lennie. Vagyis tapasztalataim szerint számos esetben a részérdekek érvényre juttatása nem tudatos elhatározás eredménye, és utólag sem feltétlenül "ismerődik fel". Miután a különböző társadalmi csoportok, részben az állampárt-pártállam vázolt működésű intézményein belül, és atomizált, dekoncentrált össznyomások útján, részben az övékénél általánosabb érdekek álruháját öltve fejtik ki erejüket, hiányzik az elemi feltétele annak, hogy az állampárt-pártállam már viszonylag kis közvetlen kényszerítettség esetén képes legyen – sőt, sokszor egyáltalán képes legyen – az adott részérdek felismerésére és bekalkulálására valamint arra, hogy a gyengébben ható részérdekek előtérbe helyezésével kontrollálni tudja a túl erős nyomáscsoportokat.

Véleményem szerint ezért a létezett szocializmusban működő érdekintegrációs mechanizmus nem érdekbeszámításos, hanem alapvetően érdekbeszámítódásos mechanizmus, melyben az állampárt-pártállam csak egyes, illetve csak az egyes társadalmi csoportokhoz képes esetenként tudatosan viszonyulni, de a rendszer érdekviszonyainak egészéhez nem. Vagyis a rendszer nemcsak alulról kontrollálhatatlan, de felülről is átláthatatlan.

Nem közvetlenül, de áttételesen érinti az érdekintegráció kérdését a létezett szocialista gazdaságok szerkezetének az a fontos vonása, amelyet Jánossy Ferenc (1969) kvázi-autarknak, kvázi-fejlettnek nevez. Ennek lényege, hogy az 1950-es évek elejétől a szovjet vezetés és nyomában a "birodalom"-hoz tartozó országok uralkodó rendje a kelet-európai kicsi, alapvetően nyersanyagszegény országokban is autark, önellátást szolgáló gazdaságpolitikát erőltet. Ennek döntő motívuma a nehézipar minden országban történő fejlesztése, mégpedig a hadiipar gyorsított ütemű kiépítése céljából (hidegháború). Másik, szintén fontos tényezője a szovjet vezetés azon törekvése, hogy a kelet-európai térségben megakadályozza egy tőle legalábbis viszonylagos függetlenséget élvező, külön integrációs gyűrű kialakulását. A szovjet vezetésnek az a hatalmi érdeke, hogy Kelet-Európa országai egyoldalú függésben legyenek nyersanyagszállításaitól, és gazdaságszerkezetük kialakításánál lehetőségük se legyen, és ne is kényszerüljenek fejlesztési céljaikat egyfajta tudatos munkamegosztás jegyében összehangolni. Ennek következtében a kelet-európai országok gazdaságai – miközben az 1950-es évektől kezdődően makrostruktúrájukban egy-egy nagy, fejlett, nyersanyaggazdag, ezért önellátásra képes gazdaság szerkezetét írják le – egyrészt tökéletesen kiszolgáltatottá válnak a világgazdaságnak – kezdetben elsősorban a szovjet gazdaságnak, majd egyre inkább a nyugatinak is -, így alapvető nyitottságuk függőségként jelenik meg. Másrészt az extenzív iparosítás első, rövid korszakának lezárultával, az intenzív szakaszba lépve nyilvánvalóvá válik, hogy az adott, az érintett országok adottságaitól idegen gazdaságszerkezet nem biztosítja a tartós növekedéssel járó, hatékony újratermelést. Ez a kvázi-autarkia, kvázi-fejlettség lényege és következménye. (Ehhez teszi hozzá Berend T. Iván [2003] a gazdasági elzárkózás másik fontos következményének megfogalmazását: a nyugat technikai-technológiai innovációs folyamataitól való elszigeteltséget és ennek a tartós és hatékony növekedés feltételeire gyakorolt kedvezőtlen hatását.) Miként részbeni következménye még a már említett túlcentralizált nagyvállalati szerkezet is – a korszak óriásvállalatának mintáját a nehézipar adja.

Visszatérve az érdekbeszámítódásos társadalmi-gazdasági mechanizmusra, az addig működik viszonylag zökkenőmentesen, viszonylag jól kalkulálható magatartási szabályok, alkumechanizmusok alapján, ameddig a gazdaság a viszonylagos expanzió állapotában – döntően az extenzív gazdaságfejlesztési szakaszban – van. Ez a feltétele ugyanis annak, hogy a domináns pozícióban lévő, összességükben az átlagosnál kevésbé hatékony nagyvállalatok – és "keretük", a nehézipar – javára úgy történhessen erőforrás-átcsoportosítás, hogy azok létfeltételei se inogjanak meg alapjaiban, akiktől elvonnak – legyen honnan elvonni. Az újraelosztásnak ez a rendszere azonban szükségszerűen gyengíti a gazdaság működésének hatásfokát (Bauer, 1982; Szalai, 1989), ezért egy idő után csak úgy lehet mindenkinek eleget tenni, ha túlelosztás következik be. Ez viszont csak külső eladósodásból finanszírozható. (Azokban az országokban, amelyekben az uralkodó rend ezt elutasítja – látványosan Romániában -, vagy akár csak inkább kevesebb, mint több sikerrel hárítani igyekszik, szükségképpen erősödik a politikai represszió: az életszínvonal folyamatos emeléséhez kapcsolódó általános igényeket és az "alulreprezentált" részérdekeket csak a politikai diktatúra eszközeivel lehet elfojtani. Ugyanakkor például Lengyelországban a Szolidaritás mozgalom leverése után egyszerre "alkalmazzák" az eladósodás és a politikai represszió "módszerét". A Szovjetunió mint "birodalomközpont" és hatalmas, nyersanyaggazdag ország problémája részben más, egyedi természetű, bár a hatalom természete és mozgása [túlburjánzó és dezintegrált hatalmi központ/ok], nagyvállalati túlsúly és nem hatékony újraelosztás] szempontjából mutat a leírtakhoz hasonlóságot – erre később még visszatérek. Miként a jugoszláv problematikához is.) Az adott rendszerben az expanzió tehát szükségképpen külső eladósodásához, sőt, annak kumulálódásához, ezen keresztül előbb-utóbb a korábbi erőviszonyok és magatartási normák felborulásához vezet. E folyamat látványos kezdete Magyarországon az 1970-es évek végére tehető, konkrétan az 1978-as gazdaságpolitikai fordulathoz köthető.

Az adott rendszer válsága hazánkban az 1984-1985-ös gazdaságélénkítési kísérlet drámai kudarca után válik nyílttá, nyilvánvalóvá – az ezt követő két évben az ország adósságállománya megduplázódik. Az élénkítési kísérlet előzménye, hogy az 1978-as gazdaságpolitikai fordulat óta követett restrikciós gazdaságpolitika évei után ismét erősödik, majd teret nyer egyfelől a felső pártvezetés – az uralkodó rend – dinamizálási igénye (melyet a romló életszínvonal miatti társadalmi elégedetlenséget tükröző lakossági hangulatjelentések erősen inspirálnak), másfelől erősebbé válik a gazdálkodóegységek – elsősorban a nagyvállalatok – vezetőinek az állampártra-pártállamra gyakorolt nyomása is az expanzió ismételt beindításáért. Az 1980-as évek közepétől már akkora túlelosztás következik be, mely az általa keltett politikai-gazdasági feszültségeken keresztül – más, később ismertetendő tényezőkkel összefonódva – előbb a rendszert összetartó, eredendően sem erős integráló erők gyengüléséhez, majd a rendszer széteséséhez vezet.

A túlelosztás mennyiségi paramétereinél fontosabb azonban, hogy ekkorra a rendszer kimeríti változási, alkalmazkodási lehetőségeit. Kutatásaim szerint a hatalmon lévő rend korábban úgy reagált a gazdasági növekedés külső korlátjának jelentkezésére, hogy "átrendezte" az önmagán belüli erőviszonyokat, módosítva ezzel a gazdasági mechanizmus működési módját. Ilyen időszakokban elsősorban az állampárt-pártállam és a nagyvállalati szféra viszonya változott meg, mégpedig radikálisan. Míg a külső egyensúlyi helyzet 1978-as jelentős romlása – több áttételen keresztül – a nagyvállalati vezetők expanziós törekvéseinek az állampárt-pártállam részéről történő visszaszorítását, addig az 1982-es hitelválság éppen ellenkezőleg, a nagyvállalati érdekek ismételt előtérbe kerülését, sőt az állampárttal-pártállammal szembeni dominanciáját eredményezte. Ez a libikóka az 1985-öt követő válság időszakában már nem lendül át, inkább az 1983-1985-ös időszakban érvényesülő tendenciák erősödése, tehát a nagyvállalati érdekérvényesítési lehetőségek további növekedése tapasztalható. Ez pedig nem más, mint a hatalmon lévő renden és a gazdasági rendszeren belüli változási, változtatási lehetőségek kimerülésének, lezárulásának egyik fontos jele (Szalai, 1989, 1991).

Az állampárt-pártállam "integrálta" gazdasági-társadalmi rendszer – és vele a szovjet birodalom – tehát szükségképpen szétesik. Tömören megfogalmazva egyfelől azért, mert az állampárt-pártállam saját működőképességének javítása érdekében olyan marionettfigurákat hív életre, amelyek azután önálló érdekcentrumként kezdenek funkcionálni, és igényeikkel szétfeszítik a rendszer kereteit, lehetőségeit (nagyvállalatok), másfelől, ezzel összefüggésben – de általánosabban fogalmazva – azért, mert szinte már a kemény politikai diktatúra első kis lazításától és az árukategóriák első említésétől kezdve az "integrátor" képtelenné válik az erős és elkülönült gazdasági és hatalmi érdekek letörésére, vagy puszta kontrollálására, kordában tartására is. Számos korabeli társadalomkutatóval szemben (Szigeti Péter ezen a ponton bevallottan bizonytalan) úgy vélem (és hasonlóan gondolkodtam erről már az 1970-es évek elejétől), hogy egy társadalomban valószínűleg nem lehet árukategóriákat akár csak tervezési célokra is alkalmazni, felhasználni a piaci mechanizmus életre keltése nélkül. (Később még lesz róla szó, hogy ez nem is lenne kívánatos.) A létezett szocializmusban a piaci mechanizmus – legalábbis elemeiben – igenis jelen van (Szalai, 1989), de mivel létezését, működését a "fent lévők" jó ideig tagadják vagy legalábbis nem ismerik el teljes jelentőségében (és a "demokratikus deficit" következtében a társadalmi ellenőrzés intézményei sem működnek), végül is kontrollálatlan, ellenőrizhetetlen kerülőutakon tör utat magának. És a rendszer "hivatalos" logikájával együtt magát a rendszert is szétfeszíti. Hozzáteszem (de még később visszatérek rá), a fel és el nem ismert, s ezért kontrollálhatatlan piaci mechanizmus nagy valószínűség szerint bármilyen más rendszert is szétrobbantana.

Válság és felbomlás a világkapitalizmus szorításában

A létezett szocializmus felbomlást eredményező belső feszültségeit, ellentmondásait azonban nem magyarázhatjuk pusztán e rendszer önmagában vett, immanens sajátosságaival. Kudarcának döntő oka, hogy ez a magát szocialistának valló rendszer alapvető működési módjában nem tér el – és nem is térhet el – a világkapitalizmus logikájától. (A létező szocializmus országainak kereskedniük kell a "világkapitalizmus" országaival, sőt, az első, diktatórikus, sztálini korszak felszámolása többek között éppen kulturális nyitást is jelent – kell jelentenie – a "táboron" kívüli országok irányába.)Mi több, amiben eltér attól, az – néhány korábban említett progresszív mozzanatot kivéve – súlyos torzulásokhoz vezet. Árnyaltabb megfogalmazásban: mivel a szocialista kísérletre a világkapitalizmus félperifériáján és (ezért) gyenge demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban kerül sor, az így "megvalósult" rendszer csak jóval gyengébb társadalmi teljesítményt nyújthat, mint a kihívására született jóléti kapitalizmusok. Alapvetően ez az összefüggés az, amely miatt a létezett szocializmust korábban félperiféria-szocializmusnak neveztem.

Az előző részben felsorakoztatott belső okok mellett (pontosabban, részben e belső okokban "megjelenve"), a félperifériás jellegből származó kiszolgáltatottság az alapvető oka annak, hogy a létezett szocializmus sztálini időszakát követő klasszikus korszak szinte már kezdetétől nem más, mint a rendszer felbomlásának időszaka.

A konkrét mechanizmusokat, ezen belül a társadalmi szereplők mozgását illetően ez az alábbiakat jelenti – most még elsősorban a magyar "esetre" koncentrálva.

Az országnak az 1970-es évek közepétől erősödő eladósodása, adósságspirálba kerülése a reformgondolkodásban a piacközpontú, monetarista ág megszületését és térnyerését katalizálja, annak ellenére, hogy – mint erre egy az 1980-as évek második felében született tanulmányomban felhívtam a figyelmet – ugyanezen időszaktól kezdve nemcsak a gazdasági, hanem az általános társadalmi válság jelei is egyre érzékelhetőbbek. Ezt a felemás autonómia válságaként definiáltam, amelynek lényege: a lassú, evolutív úton gyarapodó szabadságjogok nem érvényesíthetőek egyenletesen az egyének különböző életszféráiban, és ez a körülmény súlyos identitási zavarokhoz vezet. "A társadalmi válság jelenségeinek felszaporodása azonban nem ütközik a gazdasági válságéhoz hasonló külső korlátba. A válság olyan jelei, mint az alkoholizmus, az öngyilkosság terjedése, a válások számának szaporodása, a munkaképes korú meghaltak arányának növekedése stb., egy esetleges fizetésképtelenséggel és annak következményeivel szemben nem vagy legalábbis nem közvetlenül legitimációs tényezők" (Szalai,1988).

További fontos tendencia, hogy az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek elejétől – miként arra Kis János 1982-ben felhívja a figyelmet – a Szovjetunió gazdasági ereje – ezen belül fegyverkezési "képessége" – folyamatosan gyengül, mely körülmény erősíti egyfelől a Szovjetunión belüli piachívő reformerek alkupozícióját, másfelől bővíti a "birodalom" részét képező kelet-európai országok gazdasági és politikai mozgásterét (Kis, 1982). Mindezzel párhuzamosan a rendszeren belüli lassú reformok, ezek révén a külpiaci nyitás és nyomukban a felemás autonómia magatartásmintáinak terjedése következtében a társadalom széles rétegei körében egyre növekszik a nyugati fogyasztói modell vonzereje. Mindennek pedig az a következménye, hogy a gazdasági egyensúlyteremtés követelményét reprezentáló, a további piaci és külgazdasági nyitást szorgalmazó, valamint a nyugati fogyasztói modell elérését célként meghirdető hazai ellenelitcsoportok – elsősorban a késő-kádári technokrácia (vagyis a hatalom sáncain belül felnövekvő új, nyugatos nemzedék) – erősödhetnek meg.

Ugyanakkor az adott ellenelitek megszületése és tevékenysége – mint arra már erősen utaltam – korántsem autonóm, vagyis pusztán nemzetállami kereteken belül értelmezhető folyamat, hanem – különösen az 1980-as évek elejétől – döntően az ún. nemzetközi pénzügyi-gazdasági szuperstruktúra elvárásainak és nyomásának a következménye. (A nemzetközi pénzügyi-gazdasági szuperstruktúra a gazdasági hatalom világrészeken és nemzetállamokon átnyúló terjeszkedésének – a globalizációnak – szülötte, alanyai a világ legnagyobb pénzügyi centrumai, a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a rendiesen is egymáshoz kapcsolódó nagy, multinacionális világcégek.)

E "szuperstruktúra" szerepe a világban az 1960-as évek végétől, az 1970-es évek elejétől erősödik. (Mert ekkortól a jóléti kapitalizmus béklyóit önmagáról levetni kívánó nemzetközi nagytőke nyomására átfogó neoliberális fordulat veszi kezdetét. "A nemzetközi osztályharc fokozódik.") A "szuperstruktúra" erősödése (melynek korabeli magyarországi hatásait Andor László [2003] mutatja be igen árnyaltan) – az előbb felsorolt tényezőkkel szorosan összefonódva – igen nagy szerepet játszik abban, hogy Magyarországon az 1980-as évek elejétől éppen a késő-kádári technokrácia és szövetségesei, a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség képes társadalmi ellenelitként megszerveződni. Hatásmechanizmusa ennek az, hogy a rendszer számos válságjele közül nem véletlenül éppen az adósságválságot kellett korábban külső korlátnak neveznünk: a felsorolt válságjelek körében döntően az adósságválság az a betegséggóc, amely a "szuperstruktúra" figyelmét (annak természetéből adódóan) felkelti – eme adósságválságot pedig elsősorban a késő-kádári technokrácia tematizálja. Bár a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség számára nem az adósságválság kezelése, hanem a politikai viszonyok demokratizálása jelenti a fő célt, abban az 1980-as évek közepére döntőnek bizonyuló tételben, hogy az adósságválság leküzdésének alapvető feltétele a teljes nyugati nyitás és a piaci viszonyok korlátlan kiterjesztése, a késő-kádári technokráciákhoz csatlakoznak.

Mint arra Földes György (é. n.) és Krausz Tamás (2003) is felhívja a figyelmet, az 1980-as évek válságának időszakában a szellemi életben jelen vannak a szocializmus demokratikus megreformálásának igényével fellépő értelmiségiek és társadalompolitikusok is. (Ezen az irányzaton belül fogalmazzák meg téziseiket a neokeynesianus-kaleckiánus közgazdászok – Hock Róbert, Radnóti Éva, Szegő Andrea, Wiener György, Lóránt Károly -, akik a gazdasági kihívásra adott válaszként a belső piac felé fordulást szorgalmazzák és elvégzik az "adósságcsapda" elemzését – világrendszeri szinten. [Emellett az Észak-Dél problémát belefoglalják a centrum-periféria viszonyba, és a világgazdasági erőviszonyok oldaláról közelítve, a fejlett országok és a nemzetközi-pénzügyi szervezetek válságsúlyosító-generáló szerepére hívják fel a figyelmet.] Elemzésük üzenete: nem érdemes a centrum felé igyekezni, mert az nem fogadja be a jelentkezőt; nem szabad a piaci mechanizmust és főleg nem a magántulajdon válságkezelő képességét fetisizálni, hiszen az államot nem lehet kiiktatni a szerkezetváltásból, a modernizációból.)

Hogy a demokratikus szocializmus értelmiségi hívei nem tudnak hatékony társadalmi erők katalizátora lenni, annak alapvetően két oka van. Egyrészt a "szuperstruktúra" – és a hatalmi szerkezeten belüli hazai "kiválasztottja", a késő-kádári technokrácia – természetszerűen nem támogatja, nem támogathatja törekvéseiket. Másrészt ezen értelmiségiek – szemben a demokratikus ellenzékkel – nem válnak le a hatalmon lévő rendről, nem vállalják nyíltan az e renddel való konfrontációt. Ezért nem (ezért sem) tudnak maguk mögé széles társadalmi erőket felsorakoztatni.

***

Figyelmünket immár a szovjet birodalom összeomlására és ennek tényezőire – ezen belül a "szuperstruktúra" szerepére – koncentrálva, az alábbiakat állapíthatjuk meg.

Az 1980-as évek elejétől két párhuzamos, de egymással összefonódó folyamatnak lehetünk tanúi. Egyfelől a szovjet vezetés számára nyilvánvalóvá válik, hogy képtelen egyszerre, egyidőben három – döntően a "szuperstruktúra" által kihívásként megfogalmazott – "feladatnak" eleget tenni: egyrészt mentőövet nyújtani a részben az adósságválság miatt egyre mélyebb válságba került kelet-közép-európai országoknak, és ezzel elkerülni ezek politikai "erózióját", másrészt helytállni az erősödő fegyverkezési versenyben, harmadrészt fenntartani a belső életszínvonalat, politikai stabilitást és az ország invesztíciós képességét.

A kelet-közép-európai országok "oldaláról" nézve Köves András (2003) megfogalmazásában ez a következőképpen "érzékelődik": "A Szovjetunióval való kereskedés csökkenő statikus előnyeivel fokozódó dinamikus hátrányok párosultak, s minél inkább igyekezett a hazai gazdaságpolitika és a szovjet piacra orientált nagy számú vállalat vezetése a statikus előnyök érdekében fenntartani vagy erősíteni a kialakult struktúrát, annál szorítóbbak lettek a gondok, súlyosabbak a dinamikus hátrányok. A szovjet gazdaság válsága már nyilvánvalóvá vált, a szovjet szállító- és fizetőképesség hanyatlott."

Emellett – pontosabban ezzel szoros összefüggésben – a kelet-közép-európai országok közül elsősorban Lengyelországban (ahol a munkásosztály fellázad a saját hatalma ellen), másodsorban Magyarországon (ahol erősen aktivizálódnak a társadalmi ellenelitek [Szalai, 1991]) igen éles társadalmi-politikai feszültségek bontakoznak ki.

A felsorolt tényezők egymásba fonódó összhatására az 1980-as évek közepétől kezdődően "a szovjet vezetés a lovak közé dobja a gyeplőt" (Tardos Márton kifejezése), és az 1980-as évek végére a térség egészében – beleértve a "birodalomközpontot" is – földcsuszamlásszerű politikai változások indulnak be: a helyi ellenelitek fellépésének "közvetítésével" megkezdődnek a politikai rendszerváltások, melyeket nem sokkal később gazdasági rendszerváltások megindulása követ. E nagyjából tíz évig tartó folyamat elsődleges haszonélvezői pedig – az adott társadalmakon belül – alapvetően nem mások, mint a késő-államszocialista technokrácia és gazdasági elit (Granville, 2000; Krausz, 2003; Hanley-Matìjù-Vlachová-Krejèi, 1998).

Itt és most csupán röviden tudok utalni a jugoszláv "esetre": bár Jugoszlávia nem volt közvetlenül a szovjet birodalom része és az ottani önigazgatói kísérlet a szocializmus egy sajátos, erősen demokratikus ihletésű alternatíváját mutatja fel, a keretei között megvalósuló "modell" válsága és nyílt bukása időben nagyjából egybeesik a szovjet birodalom válságával és szétesésével. (Már csak a "szocialista táboron" belüli általános térvesztés, válsághangulat következtében is.) Az önigazgatói kísérlet – mely sok éven át, többek között a magyar reformerek pozitív reményeinek egyik fő bázisa, forrása volt – válságba kerülésének döntő oka – a világkapitalista keretek "hatása" és a "szuperstruktúra" adósságválság teremtette nyomása mellett – Juhász József (2001) kutatásai szerint az egypártrendszer teremtette bürokratikus béklyókban és ezzel összefüggésben a dolgozók valódi tulajdonosi érdekeltsége megteremtésének "elmulasztásában" rejlik.

Mindazonáltal Kína, Kuba, Észak-Korea és Vietnam mind a mai napig "tartja magát". Ennek döntő tényezői megítélésem szerint ezen országok korábbi sajátos történelmi fejlődésében, "induló" gazdasági adottságaiban, legelsősorban pedig "egypártjuk" uralkodó rendjének igen kemény politikai diktatúrájában rejlik. (E tényezők taglalásába és e még létező "szocializmusok" jellemzésébe azonban most nem tudok belemenni.)

A szociokulturális örökség – és szerkezeti hatásai

Annak a ténynek, hogy a létezett szocializmus nem volt, nem lehetett sem "közösségi társadalom", sem "demokratikus szocializmus", és ezzel összefüggésben már igen korán érzékennyé vált a "szuperstruktúra" elvárásaira, a szerkezetiek mellett történelmileg adott, szociokulturális tényezőkben megragadható okai is vannak.

Egyrészt a közösségi, demokratikus magatartásnak a térségben – így Magyarországon – nincsenek számottevő történelmi hagyományai, sőt, az adott történelmi hagyományok pontosan ellentétes szociokulturális hatásokban közvetítődnek. Mint arra Tamás Gáspár Miklós (2001) a magyar társadalom hagyományait elemezve rámutat, országunk népének közösségi, demokratikus nekibuzdulásait, forradalmait mindig leverték, kollektíven képviselt autonómiatörekvéseinek sikeres érvényesítésére soha nem nyílott lehetősége. Ennek következményeként az esetenként mégis csak létrejövő közösségei – mint arról már szó volt – csupán korlátozott funkciójú "akol-közösségek" vagy felülről az egyénekre erőltetett, azokat gúzsba kötő kényszer-közösségek lehetnek. Legfőbb szociokulturális örökségünk mindazonáltal az egyéni, informális, atomizált érdekérvényesítés magatartásmintáinak dominanciája – és az azzal összefüggő szervilizmus.

Mely szervilizmus másrészt a társadalmat vezető elitek folyamatosan átöröklődő magatartásmintájának leglényegibb vonása is. Bibó István (1948) ezt jellemezve a következőképpen ír az elitek személyiségtípusain belüli, történelmileg folyamatos és végzetes szakadásról: "Közösségi vezetéshez és irányításhoz, mint általában minden alkotáshoz két dolog szükséges: a ténylegesen keresztülvihető dolgokat szem előtt tartó gyakorlati realizmus és a feladatok belső törvényeit jól ismerő lényeglátás. Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségesen gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenek felett, és ennek érdekében hajlandók abban az értelemben »realisták« lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-odatologatásában merül ki. A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek vagy szűkebb, kisebb közösségekbe vonulnak, vagy mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba, sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejűleg a különcök és az ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják."

A Bibó által hamisnak, hazugnak nevezett konstrukció lényege: az autonómia látszatának fenntartási kényszere a tökéletes kiszolgáltatottság körülményei között. Ez vezet a társadalmat "irányító" elitek szerepeinek (és [de] általában is a társadalmi szerepek) töréséhez, hasadásához. Ami korántsem csupán magyar jelenség. Térségünkben legárnyaltabban, legplasztikusabban az irodalom – Dosztojevszkij, Csehov, Turgenyev, Kafka, Musil, Kundera, Kertész, Grotonski művei – ábrázolja.

A vázolt szociokulturális örökség volt az, amelyben egyfelől kifejezésre jutott, másfelől történelmileg folyamatosan megerősítést nyert a magyar társadalom – és a térség többi félperifériája – szerkezeti fejlődésének döntő sajátossága: e társadalmak számára soha nem nyílott lehetőség és nem volt idő arra, hogy domináns gazdasági és társadalomszervezési formáikat egy szerves fejlődés nyomán, a társadalom méhéből elinduló folyamatok vajúdják ki. Ezért az uralkodó gazdasági és társadalomszervezési formákat – ezen országok kényszeresen alkalmazkodó, hamis realista elitjeinek közreműködésével – döntően mindig felülről és kívülről ható hatalmi hatások hozták létre (lásd elsősorban Erdei [1976] és Szűcs [1983]). Paradox módon azonban ez is sajátos szervesség: a szervetlen fejlődés "szervessége". És pontosan ez a szervetlen szervesség jellemzi a létezett szocializmusok kialakulását, szerkezetét – Magyarországon sem az 1945 után létrejött üzemi tanácsok, sem az 1956-os forradalomban megszülető munkástanácsok nem tudnak tartósan fennmaradni, gyökeret ereszteni (vagy a hatalmi struktúrába integrálódnak, vagy erőszakkal felszámolják őket), az ezekben megjelenő spontán demokratikus törekvésekkel szemben a gazdaság és a társadalom szerkezete a centrum uralkodó modelljéhez (és a szovjet modellhez) hasonlóan nehézipari és nagyvállalati jellegű -, s ez játszik majd döntő szerepet bukásában. Nem véletlen, hogy az "államszocializmusból" az újkapitalizmusba az érintett társadalmakat döntően nem spontán, alulról jövő társadalmi mozgások, hanem alapvetően a jelentős személyi folytonosságot mutató elitek "lendítik át", amelyek e folyamat során és eredményeként korábbi államszocialista kötöttségeiket (az "esetek" nagyobbik részében és [vagy] előbb-utóbb) a nemzetközi nagytőkétől – a "szuperstruktúrától" – való függéssel váltják fel.

A létezett szocializmus viszonyait formáló szociokulturális örökség fontos része a félfeudális attitűdök és magatartásminták egészen sajátos továbbélése is, erős összefüggésben az előbb vázolt gondolatmenettel. Ennek taglalásába azonban itt és most nem tudok belemenni.

Egypártrendszer – és átmeneti társadalom?

Szigeti Péter szerint "minden átmeneti társadalomban a köztulajdon dominanciájú rendszer túlsúlya csak akkor volt biztosítható, ha de facto egypártrendszerű hatalomgyakorlás állt fenn… Az egypártrendszer volt a köztulajdon biztosítéka." (14. o.)

A tanulmány korábbi részében bizonyítani igyekeztem, hogy a létezett szocializmus tulajdonviszonyait nem a köztulajdon jellemzi. Az azonban megfelel a valóságnak, hogy a félperiféria-szocializmust – a felsorakoztatott okok miatt – csak egypártrendszerrel lehet – amíg lehet – fenntartani. Ugyanakkor úgy vélem, hogy az egypártrendszer természetéből adódóan csakis diktatorikus és (vagy) autoriter hatalmi viszony kifejezője és megerősítése lehet – ahogyan azt a létezett szocializmus története egyértelműen bizonyítja. Ezért nem hiszem, hogy a Szigeti által javasolt "dialektikus demokrácia" – vagyis egy megreformált egypártrendszer – a demokratikusan működtetett köztulajdon problematikájának releváns megoldása lehetne. Ha a társadalomnak csak egy többlépcsős, bonyolult és csupán az egy hatalmi csúccsal rendelkező döntési mechanizmus közvetítésével van lehetősége érdekeinek és akaratának érvényesítésére, akkor – bármilyen szerteágazó biztosítékokat építenek is be a rendszerbe – a diktatorikus és (vagy) autoriter hatalmi berendezkedés előre "borítékolható". Mert szükségszerű, hogy a csúcs (csúcsok) előbb-utóbb önálló "érdekcentrumként" kezd(enek) funkcionálni – ezért van szükség arra, hogy a társadalom "alternatív csúcsok" között választhasson, vagyis a csúcsok közvetlenül is "cserélhetőek" legyenek. Ez pedig már a többpártrendszer. (Amit például az 1956-os munkástanácsok kiválóan összeegyeztethetőnek tartottak üzemeik önigazgatásával.)

Ismerem persze a többpártrendszerű parlamenti demokrácia súlyos belső problémáit, és – mint írásaimból is kitűnik (elsősorban Szalai, 2003) – nagyon is tudatában vagyok annak, hogy eme szisztéma a jelen globalizálódó világában súlyos válságba került, súlyos "demokratikus deficittel" küszködik. De csak mint a nemzetállamhoz kapcsolt rendszer. Meggyőződésem, hogy a nemzetközi globalizációkritikai mozgalmak egyik fő jelszavát – a globális kihívásra globális választ kell adni, ezen belül a nemzetközi nagytőkét és logikáját globális intézményeken keresztül kell (lehet csak) kontrollálni és (vagy) visszaszorítani – döntően a többpártrendszerű parlamenti demokrácia szisztémája szerint felépülő nemzetközi intézmények életre hívásával és működtetésével lehet csak megvalósítani. (Ami egyáltalán nem csökkenti a lokalitás és a közvetlen demokrácia intézményeinek fontosságát.)

Ami a létezett szocializmus átmeneti társadalomként történő aposztrofálását illeti, abban megint csak sajátos módon értek egyet Szigeti Péterrel. A létezett szocializmus valóban átmeneti társadalom – de nem a "fejlett szocializmus" vagy a kommunizmus, hanem az újkapitalizmus irányába. Történelmi funkciója, hogy szétrombolja a talált félfeudális alapviszonyokat (amire a történelmi adottságok miatt a polgári-demokratikus viszonyok valószínűleg nem lettek volna alkalmasak) és létrehozza a világkapitalizmus rendszerébe való félperifériás bekapcsolódás – pontosabban újraintegrálódás – társadalomszerkezeti és kulturális feltételeit. (Megszülje egyfelől az ipari munkásságot, másfelől a betagozódást levezénylő, végrehajtó elitcsoportokat, és ezzel párhuzamosan atomizálja, depolitizálja a társadalmat.) Az út a következő: félfeudális, félperiférikus kapitalizmus ŕ félperiféria-szocializmus ŕ félperiférikus újkapitalizmus. Vagyis a létezett szocializmus tulajdonképpen annak feltételeit hozta, hozhatta csak létre, hogy – a két világháború közötti időszakhoz viszonyítva – induló pozícióinkat megőrizhessük.

Bár a létező szocializmusnak több fajta modellje létezett, azok összrendszerének "fejlődésén" belül – mint egész eddigi gondolatmenetemből is kitűnik -, utólag visszatekintve sem igen látok a megvalósulttól jelentősen eltérő utakat, lehetőségeket. Az e szocializmusból kialakuló újkapitalizmusnak ezzel szemben megítélésem szerint már voltak valódi alternatívái. Sietek hozzátenni: csakis a kapitalizmus "világlogikáján" belül. Egy az utóbbitól gyökeresen eltérő felépítésű rendszert – hasonlóképpen a létezett szocializmus hajnalához – csak kemény politikai diktatúrával (és egy tökéletes bezárkózást biztosító külpolitikával) lehetett volna létrehozni és működtetni.

Ám lehetett volna más kapitalizmust is "csinálni". Egyfelől a térségben – így hazánkban is -, ha csak nyomokban is, de voltak alulról induló kezdeményezések, törekvések arra vonatkozóan, hogy a privatizáció során a munkavállalók legalább egy része részesedhessen a lebontásra ítélt államinak nevezett tulajdonból. Ami által megvalósulhattak volna – legalább az angolszász országokban létező szinten – a dolgozói önigazgatás elemi formái (Szalai, 1994). Már csak azért is, mert – szemben a neoliberális közgazdászok előzetes feltevéseivel – a szórványosan mégiscsak megvalósuló és működő dolgozói tulajdon – legalábbis Magyarországon – semmivel sem kevésbé működik hatékonyan, mint a klasszikus magántulajdon vagy állami tulajdon. (Boda-Neumann, 2002). Ezek az "önigazgatói csírák", kezdemények a kapitalista dominanciájú környezetben is nap mint nap bizonyítják életképességüket. Másfelől elkerülhető és elkerülendő lett volna az a mai helyzet, hogy a létezett szocializmus országaiban a magas "globalizációs szint" és a magas feldolgozóipari arányok valójában a világpiacon bármikor, bárhol máshol előállítható, összeszerelő jellegű tevékenységet takarnak (Pitti, 2002; Szalai, 2003). Elveszni hagyva ezzel a térség igen képzett és kulturált, ugyanakkor viszonylag olcsó munkaerőbázisához kapcsolódó komparatív előnyét. (Ma már ez a komparatív előnyünk nagyjából a múlté.)

A fent leírt mulasztások, csapdák elkerülésének alapvetően három, egymással összefüggő feltétele lett volna. Egyfelől a létezett szocializmusokon belül megszületett fontos társadalmi ellenelit-csoportoknak, a demokratikus ellenzékeknek az 1980-as évek második felében – de legkésőbb a politikai rendszerváltozások idején – jól körülhatárolt víziókat kellett volna tudniuk felvázolni arról, hogy valójában milyen típusú, milyen társadalmi és gazdasági szerkezetű "szociális piacgazdaság" felé is kell kormányozni az országok szekerét. (És nem csak általában beszélni a "szociális piacgazdaságról".) Ez akkor lett volna lehetséges, ha a volt demokratikus ellenzékiek – legkésőbb a politikai rendszerváltások kritikus egy-két évében – (híven korábbi eszmei hagyományaikhoz) egy alapvetően szociáldemokrata identitás "kidolgozása", kialakítása irányába fejlődnek tovább. Nem így történt. A demokratikus ellenzékiek többsége igen rövid idő alatt kibújt a baloldali köpenyből – ezen belül tökéletesen feladta önigazgatói elképzeléseit is – és a liberalizmus felé indulván sokan közülük egyenesen a neoliberalizmusnál, konzervatív liberalizmusnál kötöttek ki (Szalai, 1995).

Másfelől a demokratikus szocializmus korábban említett értelmiségi híveinek – már legalább az 1980-as évek közepétől, de legkésőbb a politikai rendszerváltás idején – nyíltan vállalniuk kellett volna a hatalmon lévő renddel való konfrontációt, és az arról való nyílt, egyértelmű leválást. Ekkor morális lehetőségük lett volna (és csak ekkor lett volna) a politikai rendszerváltás idején a "munkásosztály" mozgósítására. Nem a létezett szocializmus "vívmányait" kellett volna görcsösen védelmezniük (bár ezek közül többnek pozitív jelentőségét korábban magam is elismertem), hanem nyilvános stratégiát kellett volna kidolgozniuk arra vonatkozóan, hogy az új, kapitalista rendszerben a "munkásosztály" miként lesz képes nemcsak megvédeni önmagát, de határozottan érvényesíteni is érdekeit.

Ez sem így történt. Pedig a volt demokratikus ellenzékiek és demokratikus szocializmus hívők együttesen már elég erős ellensúlyt képezhettek volna a késő-államszocialista technokráciákkal (és más, régi-új gazdasági elitekkel) szemben. Bár minden körülmény amellett szól, hogy e hatalmi szereplők tökéletes semlegesítése reménytelen (és szükségtelen) vállalkozás lett volna, kontrollálásuk, kordában tartásuk lehetősége nem volt eleve kizárt. A kontrollhiány a késő államszocialista technokráciák erős hatalmi túlsúlyát eredményezte, ezek az elitek pedig (a gazdasági elit más csoportjaival együtt) nem csupán a dolgozói tulajdon legalább valamivel szélesebb kiterjedését akadályozták meg, de neoliberális áhítatukban tökéletesen alkalmatlannak bizonyultak bármiféle társadalom- és gazdaságszerkezetre vonatkozó koherens jövőkép és ahhoz kapcsolódó gazdaságpolitikai koncepció kidolgozására is. Mi több, minden komoly társadalmi erőt korlátozni igyekeztek, amely erre törekedett (utóbb előállítva ezzel a szélsőjobboldal tematizálási előnyét, és ezen keresztül kiváltva térnyerését is).

A felsorolt tényezőknek az adottól eltérő alakulása esetén a térségünkben "létező kapitalizmusnak" – mely a kapitalizmusok összes hátrányát egyesíti azok valóban létező előnyei nélkül (Szalai, 2001, 2003) – tehát lett volna alternatívája. Egy szervesebb, az egyének és csoportok alkalmazkodási és megújulási készségéhez jobban igazodó (valószínűleg a megvalósultnál hosszabb) átalakulási folyamat is végbemehetett volna – ennek révén egy talán kiegyensúlyozottabb, kevesebb egyenlőtlenséget és igazságtalanságot hordozó társadalmi szerkezetet hozva létre, vajúdva ki.

Az üzenet

Bár az eddigi legnagyobb szabású szocialista kísérlet megbukott – a belőle végül is kiágazó utak tekintetében is -, az azt világra hívó kihívás nem vesztette el érvényességét. Sőt, ma, az újkapitalizmus korában a kihívást hordozó társadalmi problémák reflektálásának "kísértése" minden korábbinál erősebbé vált. A kihívás lényege, hogy vajon biztosítható-e a szabadság-egyenlőség-testvériség értékeinek belsőleg harmonikus megvalósulása, megvalósítása a termelési eszközök és más javak adott – és erősödő tendenciájú – koncentrációja mellett.

A kihívásra adott válasz megfogalmazásának akár csak kísérlete sem lehetséges ma már a létezett szocializmus és az azt megalapozó, mozgató ideológiák, attitűdök és magatartások belső problémáinak, tévedéseinek, sőt bűneinek összegzése és kimondása nélkül.

A tanulságokat (talán szubjektivitástól sem mentesen) a következőkben összegezném: Nincsenek különleges emberek ("mi kommunisták különös emberek vagyunk"), akiknek joguk lenne valamely íróasztal mellett kitalált társadalmi modellt ráerőltetni más emberekre – senkit sem lehet akarata ellenére boldogítani. Nincsenek különleges emberek, akiket nem kell másoknak ellenőrizniük, (mert) az ellenőrizetlen hatalom szükségképpen túlburjánzik és "visszaél". A tökéletes társadalom eszméje illúzió, mégpedig veszélyes illúzió: a tökéletes társadalom gondolata az a rántotta, amelyért akárhány tojást érdemes feltörni (Berlin, 1996). Az egy elvre, egy értékre épülő társadalmak szükségképpen diktatúrákhoz vezetnek, mert a többi elv, érték érvényesülését csak erőszakkal lehet korlátozni. Ezek azonban utat törnek maguknak, és előbb-utóbb szétfeszítik a társadalmat. Ez vonatkozik a piacra, a piaci értékekre is – mindig lesznek szűkösen rendelkezésre álló javak, amelyeket csak a piac tud hatékonyan elosztani. A piac tökéletes kiiktathatósága – bármely jövőbeni igazságosabb társadalomban is – így szintén csupán illúzió. Ezért (is) szintén illúzió a konfliktusmentes társadalom eszméje is – a különböző társadalmi erők és értékek között állandó küzdelem folyik (kell folynia), mert azok csak így kerülhetnek hosszabb távon egyensúlyba. Végleges "megoldások" nincsenek, és nem is lenne jó, ha lennének. A tökéletes egyenlőség és szolidaritás állapota soha nem érhető el, mert az ember csupán "mérsékelten altruista lény" (Rawls, 1997; Kis, 1998) – az egyenlőség és szolidaritás értékei (is) csak közelíthetőek. Szabad egyéneket tömörítő, önként létrehozott és vállalt mikroközösségek láncolata nélkül a közösségit akár csak megközelítő társadalom gondolata örök illúzió marad. Csakis az alulról táplálkozó, szerves fejlődés eredményei maradandóak, (mert) a társadalmi körülmények radikális megváltozása esetén is kötik az embereket az öröklött szociokulturális minták, amelyek csak igen lassan változnak, változtathatók.

Legalábbis számomra ezeket az üzeneteket tartalmazza a palackposta. De e tanulmányból egy sort sem tudtam volna leírni, ha nem hinnék egy a jelenleginél igazságosabb, kevesebb egyenlőtlenséget hordozó, szolidárisabb és (mindezekért) szabadabb társadalomban – a szocializmusban. Itt és most nincs módom ehhez kapcsolódó gondolataimat a maguk teljességében kifejteni – sokat írtam erről máshol (elsősorban Szalai, 2003). Röviden csak az alábbi kérdéseket vetném fel.

Az ökológiai válság miatt (is) a már alapvetőnek (és egyben követendőnek) tekinthető változás útját abban látom – gondolataim fő vonalát tekintve egyetértésben Kapitány Ágnessel és Kapitány Gáborral (1995) -, hogy a társadalmak életében egy szerves fejlődés folyamán előtérbe kerülnek a szellemi és érzelmi értékek. Erre már vannak biztató jelek – többek között erről szólnak a globalizációkritikai mozgalmak, pontosabban azok fiatalságának indítékai, motivációi. A tudás és az érzelem ugyanis olyan "áruk", amelyek hosszabb távon nem kisajátíthatóak és piacosíthatóak – átadás közben nem kopnak, hanem gyarapszanak, pontosabban éppen hogy kisajátításuk és piacosításuk az a mechanizmus, az a folyamat, amely koptatja, elhamvasztja őket. A tudás és az érzelem-"áru" előtérbe kerülése ezért reményeim szerint a kisajátítási folyamatok és a ma működő piaci mechanizmusok erős korlátozásának (pontosabban korlátok közé szorításának és/vagy jelentős módosulásának) irányába fog hatni.

Ehhez kapcsolódóan két kérdés merül fel. Egyrészt e szerves folyamatok elég erősek lesznek-e, és az "uralkodó elitek" – szokásuknak megfelelően – nem fogják-e azok hozadékát az általuk "kínált" fogyasztói "kultúra" részévé "varázsolni". Másrészt a tudás és az érzelem "emberei" hosszabb távon fel fogják-e vállalni azok érdekeinek, szempontjainak a megszólaltatását, képviseletét, akik ezekkel a "javakkal" nem, vagy csak korlátozottan rendelkeznek, ezért (is) gyengék érdekérvényesítő képességeik.

Számomra ezek a jövő – és hangsúlyozottan a jövő – nagy kérdései. Amelyeket mindazonáltal folyamatosan napirenden kell tartani. A rövidebb, belátható távot tekintve azonban figyelmünket a kapitalizmus két modellje, az angolszász-neoliberális és az európai-jóléti modellek küzdelme felé kell fordítanunk. (Érdemes olvasni ezzel kapcsolatosan Howard [2002], Maull [2002] és Owen [2003] írásait.) Már csak azért is, mert ha az európai jóléti rendszer e harcban tartós vereséget szenved – vagy feladja vívmányait a neoliberális "logikával" folytatott versenyben -, akkor az nem csupán rövid távon fogja tovább erősíteni az egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat (a világban, térségünkben és így hazánkban is), de távolabbi kilátásainkat, a szocializmus ügyét is kedvezőtlenül befolyásolhatja. Az már egy következő tanulmány tárgya lenne, hogy milyen feladatai vannak ehhez kapcsolódóan a baloldali mozgalmaknak.

Irodalomjegyzék

Andor László (2003): A láthatatlan kéz, avagy: miért kevésbé rossz Magyarországon az IMF reputációja, mint külföldön? In: Egyenlítő, I. évfolyam, 2. szám, 2003. június 50-54.

Antal László (1985): Gazdaságirányítási és pénzügyi rendszerünk a reform útján. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Bauer Tamás (1982): A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok. In: Mozgó Világ 9. sz. 3-25.

Berend T. Iván (2003): Kompország az EU-kikötő előtt. In: Népszabadság, április 5. 21.

Berlin, Isaiah (1996): Az emberiség göcsörtös fája. Fejezetek az eszmék történetéből. (Szerk.: Henry Hardy). Európa Könyvkiadó, Budapest.

Bibó István (1948): Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Bibó István Válogatott Tanulmányok, 1945-1949. Magvető könyvkiadó, Budapest, 1986. 569-620.

Bihari Mihály (1985): Politikai rendszer és szocialista demokrácia. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Tudományos Szocializmus Tanszék.

Boda Dorottya-Neumann László (2002): A munkavállalói tulajdon visszaszorulása Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 2. sz. 143-157.

Cliff, Tony (1974): State Capitalism in Russia. London

Csanádi Mária (1995): Honnan tovább? A pártállam és az átalakulás. T-Twins Kiadó, MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest.

Erdei Ferenc (1976): A magyar társadalom a két világháború között. I-II. In: Valóság 4-5. sz., 23-53., és 36-58.

Földes György (é. n.): Az eladósodás politikatörténete (1957-1986). Politikatörténeti Intézet, Budapest.

Granville, Johanna (2000): The Metamorphosis of the Russian "kleptocracy" and the Global Exension of Russian Organized Crime. In: Contemporary Politics, Vol. 8. No. 4. 343-349.

Hankiss Elemér (1984): Második társadalom? In: Valóság 11. sz., 29-45.

Hanley, Eric-Matìjù, Petr-Vlachová, Klára – Krejèi, Jindřich (1998): The Making of Post-Communist Elites in Eastern-Europe. Working Paper of Research Project "Social Trends" 4/1988. In: http://archiv.soc.cas.cz/stwp/98-4.doc

Howard, Dick (2002): The Last Agenda After September 11. An American Wiev. 4. 68-83.

Jánossy Ferenc (1969): Gazdaságunk mai ellentmondásainak eredete és felszámolásuk útja. In: Közgazdasági Szemle, 7-8. sz. 115-132.

Juhász József (2001): A jugoszláv önigazgatási modell. In: Múltunk, 2-3 sz. (Tanulmányok a szocializmus történetéről c. tematikus szám.) 276-293.

Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor (1995): A szellemi termelési módról. In: Eszmélet, 28. sz., 147-161.

Kis János (1982): Gondolatok a közeljövőről. In: Beszélő 3. sz. Összkiadás, Budapest, 115-124.

Kis János (1998): Az igazságosság elmélete: John Rawls magyarul. In: Világosság, 39. évf. 8-9. sz. 36-66.

Köves András (2003): A KGST-kereskedelemtől az uniós csatlakozásig. (A kereskedelmi reorientáció néhány főbb kérdése a rendszerváltó országokban, különös tekintettel Magyarországra). Közgazdasági Szemle, megjelenés alatt.

Krausz Tamás (2003): Lenintől Putyinig. La Ventana Kiadó, Budapest.

Maull, Hanns W. (2002): Containing Entropy Rebuilding the State: Challenges to International Order in Age of Globalization. In: Internationale Politik und Gesellschaft. International Politics and Society, 2. 9-28.

Owen, John M. (2003): Why American Hegemony is Here to Stay. In: Internationale Politik und Gesellschaft. International Politics and Society, 1. 71-86.

Pitti Zoltán (2002): Európai felzárkózás és/vagy versenyképességünk javítása. (Előadás az MKT 2002. november 19-i rendezvényén.)

Rawls, John (1997): Az igazságosság elmélete. Osiris Kiadó, Budapest.

Szalai Erzsébet (1988): Gazdasági és társadalmi válság. Azonosságok, eltérések, alternatívák. In: Szereppróba. Századvég Kiadó, Budapest, 35-65.

Szalai Erzsébet (1989): Gazdasági mechanizmus, reformtörekvések és nagyvállalati érdekek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Szalai Erzsébet (1991): A hatalom metamorfózisa? In: Szereppróba, Századvég Kiadó, 166-198.

Szalai Erzsébet (1994): A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok, 1989–1993. T-Twins Kiadó, Budapest.

Szalai Erzsébet (1995): Feljegyzések a cethal gyomrából. In: Az elitek átváltozása. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1996; Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1998, 76-91. 89-113.

Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula Kiadó, Budapest.

Szalai Erzsébet (2003): Baloldal – új kihívások előtt. Aula Kiadó, Budapest.

Szamuely László (1995): A közép- és kelet-európai átalakulás társadalmi költségei. KOPINT-DATORG, Budapest.

Szűcs Jenő (1983): Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető Kiadó, Budapest.

Tamás Gáspár Miklós (2001): Új kelet-európai baloldal. Eszmélet, 50. sz. 30-53.

Emanuel Todd: Après l'Empire: Essai sur la décomposition du système américain, (A Birodalom után: Esszé az amerikai rendszer felbomlásáról) Gallimard, Paris 2002

Mindenfelé csak az Egyesült Államok végtelen uralmáról hallani, gazdasági túlerejéről, fegyvertechnikai egyedülállóságáról és kiapadhatatlan nyersanyagairól. Egy szabadon választott esti tévézés folyamán ezt a megállapítást jó tucatszor is hallhatja az ember, gyakran háromszor, négyszer egymás után pár perc alatt. Az Egyesült Államok állítólagos teljhatalmának cáfolata volt az iraki háború előjátéka az ENSZ Biztonsági Tanácsában: az USA és Nagy-Britannia egyedül maradt. Mexikó, Chile és Németország nemet mondott, felhorkantak még olyan politikai és gazdasági törpék is, mint Angola s végezetül maga Törökország is megtagadta az engedelmességet. És a küzdelem az ENSZ-ben nagy elánnal folytatódik. Két kérdést vetnek fel az események: 1. Az Egyesült Államok tényleg oly hatalmas-e? 2. Szüksége van-e a világnak egyáltalán erre a hatalomra?

Emanuel Todd, francia népességkutató és történész, aki egy 1976-os elemzésében megjósolta a Szovjetunió bukását, mindkét kérdést kategorikus nemmel válaszolja meg legújabb könyvében, melynek címe: A Birodalom után. Esszé az amerikai rendszer felbomlásáról. A művet eddig tizenegy nyelvre fordították le, és heves vitát provokált világszerte (ilyen fórumot például a svájci hetilap, a WOZ honlapján lehet találni).

Az Egyesült Államok globális gyengesége

A könyv nem egyedi gondolatot vet fel, része azon gondolkodók műveinek, akik az Egyesült Államok fejlődésében inkább a hanyatlást látják, mint a felemelkedést. Itt csak a közelmúlt néhány markáns véleményét idézzük fel:

Immanuel Wallerstein, a Yale Egyetem világhírű történésze hosszú elemzést publikált a Foreign Policy című folyóiratban A sas lezuhant – The Eagle Has Crash Landed – címen. A tanulmány központi kérdése: "Megtanul-e az Egyesült Államok nyugodtan elszürkülni, vagy a konzervatívok ellenállása miatt a lassú hanyatlás helyett gyors és veszélyes (az egész világra veszélyes) zuhanásba kezd?"

Anatol Lieven, a Carnegie Alapítvány munkatársa az amerikai imperializmus problémáit járta körül, ami meglátása szerint vagy túl drága vagy működésképtelen.

Charles Kupchan, a Georgetown Egyetem professzora a "Nyugat" végéről gondolkodott el, amelynek következtében megindult Európa és Amerika elhidegülése, ez a folyamat pedig beláthatatlan következményekkel járhat az Egyesült Államok számára.

Martin Walker, a World Policy Institute munkatársa Amerika virtuális birodalmáról beszél, amely Coca Cola és Microsoft termékekből épül fel, és óva int egy reális birodalom kiépítésétől, mivel az ugyanolyan sebezhető lenne, mint minden birodalom, amelyik a történelem során már elbukott.

Michael Hardt a nemzetközi elithez fordul intelmével: az amerikai imperializmus senkinek sem áll érdekében, mivel az is csak az ősi és állandóan kudarcot valló hibrid ábrándot kergeti, mint minden más imperializmus, miszerint a saját képére tudja formálni az egész világot.

Todd az Egyesült Államok harcias nemzetközi fellépését Amerika igyekezetével magyarázza, hogy elrejtse saját gyengeségét, és nélkülözhetetlennek állítsa be magát. A világnak azonban valójában nincs szüksége egy amerikai világbirodalomra, még a terrorizmus elleni harcban sem. Utóbbi önmagától is megoldódik majd- véli Todd.

A demokrácia globális győzelme

Todd meglátása szerint a világ alapvetően jó irányba halad. Hatalmas kulturális fejlődésen ment keresztül az emberiség, ami még a legszegényebb országokat is elérte, és főleg ott ért el sikereket az írástudatlanság felszámolásában és a születésszabályozás bevezetésében. Amilyen ütemben csökken a világon az analfabéták száma, úgy csökken a népességszaporulat is.

A két folyamat együttesen kulturális forradalmat gerjeszt, ami kiszakítja az embereket hagyományos környezetükből, és egy átmeneti válságba taszítja őket tele tanácstalansággal és fájdalommal, de lendülettel és reménnyel is. Ez a válság nem sokban különbözik attól, amit Európa 2-300 éve egyszer már átélt. A mostani átmeneti válság, amely az iszlám világban kiváltotta a terrorizmust, ugyanúgy, mint az európai történelemben, egy demokratizálódási folyamattal zárul majd le, jöjjön el az bármilyen formában. A terrorizmus múló jelenség, amely a közeli jövőben magától eltűnik, minden külső beavatkozás nélkül. A világ megállíthatatlanul halad a demokrácia és liberalizmus felé. Todd tézisével Francis Fukuyama száraz és spekulatív elméletéhez ad demográfiai tartalmat.

A demokratizálódás folyamata az Egyesült Államok számára komoly veszélyekkel jár: feleslegessé válik ugyanis rendfenntartó szerepe a világon.

A hightech-fölény elvesztése

Todd tézise szerint ezt a szerepvesztést egy további visszaesés egészíti ki: az Egyesült Államok gazdaságilag egyre gyengébb helyzetben találja magát. Állítását Todd a már számtalanszor megvitatott hatalmas amerikai külkereskedelmi deficit tényével magyarázza. Ez a deficit a német baloldali gondolkodók elsőszámú érve annak igazlására, hogy a kapitalizmus végleges bukása előtt áll a világ, Todd azonban egy új megvilágításból és elvi szinten értelmezi a jelenséget.

A külkereskedelmi mérlegben mutatkozó deficit megértéséhez az alábbiakban néhány grafikát, gazdasági adatot és kiegészítő gondolatokat teszünk közzé, amelyeket ugyan Todd könyvében nem lehet megtalálni, de megkönnyítik a francia történész érveléseinek bemutatását.

A németországi bérkiadások enyhe kilengésekkel 1993 óta folyamatosan csökkenek, ami az állandóan növekvő produktivitás és a stagnáló bérek következménye. Ennek eredménye a német export felvirágzása és a vásárlóerő csökkenése. Az amerikai bérkiadások azonban azonos időintervallumban növekedtek, így termékeik nem versenyképesek a világpiacon.

A folyamat következménye, hogy az Egyesült Államokban az ipari árucikkgyártás növekedése messze elmarad az olyan ágazatok fejlődésétől, mint a kereskedelem, a szolgáltatás és a pénzügyi szektor.

Ezzel azonos mértékben nő a külkereskedelmi deficit, ami a múlt évben elérte az évi 500 milliárd dolláros csillagászati összeget.

Ezeket az adatokat a hétköznapi tapasztalatok is alátámasztják: a computer tajvani, a munkagépek Németországból, a robotok Japánból származnak.

Egyedül a processzorok (CPU) szűk szegmensén őrzi még az Egyesült Államok a monopóliumát, és még a Microsoft is tartja magát az operációs rendszerek s az irodai software-ek piacán, ha a Linux és társai már szorongatják is. Különben Amerika csak a régi időkből megmaradt járulékokért küzd: szerzői jogokért és szabadalmakért. Az amerikai kapitalizmus úton van a járulék-kapitalizmus felé. Az Egyesült Államok külföldre telepítette termelését, de ezzel elvesztette techológiai fölényét is.

Az Egyesült Államok természetesen nem adta fel harc nélkül egyedülálló fölényét a hightech-szektorban. Mindent megtett, amit csak lehetett: titoktartási szerződésekkel, exportkorlátozásokkal, ipari kémkedésekkel. Egyik sem járt sikerrel. Ennek oka a tisztán gazdasági faktorok mellett valószínűleg kulturális eredetű.

A "gazdaság" a mi meggyőződésünk szerint sem pusztán ontológiai jelenség, amelyet csak saját rendszerén belül lehet megfogni – ez legjobb esetben is csak egy használható szempont elenyésző tanulsággal. A valódi gazdaságot csak a vele összefonódó és egyenrangú faktorokkal lehet értelmezni, mint a politikai, mentális és demográfiai szempontok.

A szoftverfejlesztés példáján lehet ezt a legjobban bemutatni. Az amerikai felfogásban – talán a kaliforniai kivételével – a szoftver, mint minden más szellemi termék, csak olyan áru, mint a többi, arra kárhoztatva, hogy kereskedelmi cikk formájában pénzt hozzon előállítójának, lehetőleg rengeteg pénzt. A hagyományos európai és ázsiai felfogás szerint egy szellemi termék, mint a szoftver is, az emberiség közös tulajdona. Ez a felfogások között dúló háború az egyik oldalon a tulajdon-egoista gondolkodással, a másikon az egyetemesség és együttműködés elvével, meggyőződésünk szerint a definícióból adódóan csakis a kooperatív szemlélet győzelmével zárulhat.

Az új technológiák, vagyis a tudásalapú technológiák számára szükség van az egyetemes és együttműködő szemléletre. Nincs vállalat vagy ország, amelyik ezt a tudást monopolizálhatná. A modern technológia területén minden unilateralizmus kudarcra van ítélve. Az Egyesült Államok esetében a kísérlet már megtörtént. Mivel ez ellentmond a neoliberális ideológiának, az egoizmus és kirekesztés hatalmába vetet hitnek, nem lehet ennek a felfogásnak nagy jövője.

Az amerikai részvény-szárnyalás

Az Egyesült Államok elvesztette technológiai fölényét majdnem minden területen. Todd könyvében a Galileo európai szatellit-navigációs-rendszert és az Airbus sikereit hozza fel példaként.

Amerika a legkisebb erőfeszítés útját választotta. Kihasználta, hogy az Egyesült Államok maradt az utolsó világhatalom és a dollár voltaképpen a globális fizetőeszköz, s az erős dollár politikájára épített. Ez ugyan gyengítette az amerikai ipari termelést és ösztönözte az importot, amely a növekvő külkereskedelmi deficitet okozta, de a dollár természetes védett kikötővé vált, egy globális befektetési valutává. Az Egyesült Államok a külkereskedelmi hiányt sikeresen finanszírozta a tőkeimporton keresztül, ami a részvények emelkedését hozta, tovább növelve ezáltal a tőkebehozatalt, hogy a részvények még magasabbra emelkedjenek. Ez egy tíz éven át tartó tőzsdei emelkedéshez vezetett, ami 1999 végén megszakadt. Az index azóta "oldalazva" halad, de egyértelműen lefelé.

Az Egyesült Államok nem árukat exportál, hanem részvényeket. Ez a kivitel az 1991-es 35 milliárd dollárról 502 milliárdra emelkedett 2001-ben. Egy részvény megvásárlása azonban csak a legritkább esetekben fed valós befektetést egy vállalatba. A részvényvásárlás a legtöbb esetben "használt tárgyak" kereskedése, melynek során a részvényt az előző tulajdonosától vásárolják meg. Az eladó a bevételből utána bármit vehet kedvére: pulykasültet, vörösbort vagy egy új Porschét. Ennek egy történelmileg egyedülálló helyzet az eredménye: az Egyesült Államok a keynesiánus teória alapján a globális fogyasztás csúcsán áll, dolgoztatja az egész világot és hatalmas fogyasztói igényét más országok elitjének nyereségéből finanszírozza. Ez a pénz közhelyszerűen hiányzik a többi országból, míg ott a kereslet össze nem zuhan. Ez a halmozódó defláció minden pillanatban egy akut deflációs válság-spirált indíthat be.

Todd ezt a jelenséget mint a keynesiánus gazdaságpolitika globális példáját mutatja be: a globális kamattőkét felszívja az Egyesült Államok, és fogyasztássá formálja át. Az amerikai eladósodás ilyetén bemutatása számunkra igen figyelemreméltó. Megválaszol ugyanis néhány megoldhatatlan kérdést:

Miért állnak az Egyesült Államokon kívül a világ vezető ipari országai mind egy deflációs válság szélén?

Miért vall kudarcot minden, az amerikai gazdaságpolitikából tanulni kívánó kísérlet?

Miért nem létezik más keynesiánus gazdaságpolitika Európában?

Miért nem tud látszólag szabadulni Németország a megállíthatatlan hanyatlástól?

Az Egyesült Államok helyzete hasonlít a Római Birodaloméra. Róma is az egész akkoriban ismert világ termékeit fogyasztotta, míg maga nem állított elő semmilyen terméket. Van azonban egy különbség: a leigázott népek, elitjük és alattvalóik egyaránt nagyon jól tudták, milyen adót kötelesek Rómának fizetni. Napjainkban azonban a populista gazdasági magazinok azt a naiv hitet táplálják, hogy a Wall Streetre áramló pénzt termelő részvényekbe fektetik. Ezt a hitet, véleményünk szerint, különböző más mítoszok tovább erősítik.

A posztindusztriális társadalom mítosza

Az amerikai gazdasági csodáról szóló mítoszokat könnyű egyetlen sémában összefoglalni: Mi még nem jutottunk el erre a szintre. Az Egyesült Államok egyedülálló helyzetét történelmi fejlődés mintájává stilizálják, például az amerikai ipar lesüllyedéséből és a szolgáltatói szektor felfúvódásából egy új történelmi korszakot vélnek kiolvasni, és rögtön kitalálnak hozzá egy új társadalmi berendezkedést: a posztindusztriális társadalmat.

A technikai szerkezetváltozás valóban a Ford-féle ipari berendezkedés végét jelenti. Egyszóval nem az ipartól való teljes elfordulást, hanem az ipar újraszervezését. Ennek védjegyei a kutatás, fejlesztés és termelés szorosan együttműködő struktúrája, melyet kis és alakítható egységekbe szerveznek.

A Ford-típusú ipar megszűnése munkavállalók hatalmas tömegét taszította a munkanélküliségbe. Hogy az új termelési struktúrák létre tudnak-e hozni azonos mennyiségű munkahelyet, még a jövő kérdése, az azonban bizonyos, hogy a képzettségi követelmény jelentős változáson megy majd át. Képzetlen kisegítő-munkaerőre aligha lesz igény.

Az önállósult tőkeáramlások azonban elferdítik a képet, és a valós gazdasági fejlődéssel ellentétesen mozognak.

Az Új Gazdaság (New Economy) válsága bizonyos kétségeket támasztott az amerikai gazdaság jövőjével kapcsolatban. Az Enron-botrány, leleplezve az amerikai tulajdon-egoizmus viszonyát az új technológiákhoz, bemutatta az amerikai csoda sebezhetőségét a hűbéres államok elitjének.

Az amerikai paranoia

Az elmúlt 15 év fejlődése Todd számára nem más, mint a teljes amerikai gazdasági függés kialakulása. Ki vannak szolgáltatva az áruimportnak, nem csak az olaj esetében, ez minden termékre vonatkozik, és ki vannak szolgáltatva a tőkeimportnak. Egész eddigi történelmükben gazdaságilag önellátóak voltak. A második világháború után alakult ki az a hatalom, amely ebből az önellátásból táplálkozott, illetve a kapitalista nemzetek számára felépített Szovjetunió elleni védőbástya szerepéből. Erősek voltak, és szükség volt rájuk. A Szovjetunió bukásával megszűnt védelmi szerepük és ezzel autarkiájuk.

A kényelmes út, amelyet az Egyesült Államok a Szovjetunió bukása után választott, egy ellentmondásos helyzethez vezetett. A termelés áthelyezése a perifériára szemben áll azzal a szándékkal, hogy a perifériát ellenőrizni tudja a hatalmi központ.

A periféria technikai szaktudással gazdagodik, és ezzel hatalomra tesz szert, másik oldalról a globális tőke centruma veszít elsőbbségéből. Az euro bevezetésével megszűnik a dollár monopóliuma, és ezzel valószínűleg a látszólag végtelen tőkeimport is. Európa kiszabadul az ellenőrzés alól, Oroszország újra megerősödik, Kína megállíthatatlanul gazdasági nagyhatalommá válik, Japán pedig legyűrhetetlen.

Mindezek az átalakulások az Egyesült Államokat egy mélyen paranoid válságba sodorják. Amerika válasza a kétségbeesett és hibrid vágy az imperialista érdekérvényesítés világméretű megvalósítására.

Belpolitikailag először a demokrácia sérül, nő a diszkrimináció, mint például a feketék és latinok kirekesztése. Ez a belpolitikai rasszizmus egybeesik a világ feletti imperialista uralom vágyával. A palesztinok izraeli diszkriminációja így válik példaértékűvé. (Érdekes módon a ZEIT 2003. március 27-i recenziója, amely a központi érvelést még csak megközelítően sem képes visszaadni, Todd e kritikus megjegyzésében látja meg a szerző mint Amerika- és Izrael-ellenes gondolkodó elítélésének lehetőségét.)

Az Egyesült Államok valós ereje azonban nem elegendő, hogy kiépítse a globális imperializmust. Ez a gyengeség és paranoid hatalom utáni vágy készteti Amerikát a felsőbbrendűség teátrális szimulálására, a teátrális mikro-militarizmusra. Az Egyesült Államoknak nincs imperialista stratégiája, mindössze káoszt tud kelteni mindenütt, ahol a lehetőség adott erre, hogy utána megkerülhetetlen rendteremtőnek állíthassa be magát. Véleményünk szerint, az Egyesült Államok stratégiája mindig is arra épült, hogy az ellenfél legyengítésével biztosítsa saját erejét. Ez a stratégia azonban valós hatalmat követel meg. Amilyen sebességgel ez az erő apad, úgy válik e stratégia irracionálissá.

Az Egyesült Államok teátrális mikro-militarizmusa szövetségbe kényszeríti az eurázsiai hatalmakat.

Mindezek előrelátható következménye egy multipoláris világrend lesz, amelybe az Egyesült Államok is kénytelen betagolódni. A regionális gazdasági centrumok újra kifejlesztenek egy keynesiánus politikát, a demokráciát előmozdító gazdasági protekcionizmussal egyetemben. Az ENSZ a jövőben sokkal fontosabb szerepet játszik majd.

Ezzel azonban tarthatatlanná válik a globális Wall Street-i keynesiánus gazdaság. Az Egyesült Államok kénytelen lesz újraorientálódni, és újra kivenni a részét a termelésből. Todd számára ez nem elvi probléma, bár becslései szerint az amerikai életszínvonal 15-20%-ot esik majd vissza, ha megpróbálják kiegyenlíteni az ország külkereskedelmi mérlegét, hiszen ezzel elmaradna a tőkeimport. Az amerikai alkalmazkodóképesség azonban ezt a feladatot is meg fogja tudni oldani. Mi úgy gondoljuk, ezen a ponton lehetünk szkeptikusabbak is. Az Egyesült Államokban azért létezik egy igen militáns és fegyveres rasszizmus.

Az Egyesült Államok még őrzi globális légifölényét, még a fejekben is, de a szárazföldön már teljesen más a helyzet. A teátrális fellépés és hangoztatott magabiztosság, illetve a tényleges hatalom között tátongó űr fatálisan emlékeztet a Szovjetunió utolsó éveire. A "transzatlanti barátság" imamalma felébreszti emlékünkben a "Szovjetunióhoz kötődő megbonthatatlan barátság" állandó ismétlését. A hasonlóság egészen a szóhasználat apró részleteiig tart. Todd párhuzamot lát az Egyesült Államok gazdasági mutatóiban is, amelyek szerinte napjainkra épp annyira megbízhatóak, mint a késői SZU tervgazdaságának adatai.

Egy alternatív látásmód: az elit neoliberális diktatúrája

A zürichi székhelyű WOZ vitát indított Todd könyvéről. Az első hozzászóló Oliver Fahrni volt A vár felhúzza a csapóhidat című vitaindítójával. Fahrni alaptézise: nem elsősorban az Egyesült Államokról van szó, hanem a globalizált elit polgárháborújáról az emberiség többi része ellen.

A globalizáció valóban szociális földrengés: a tőke jelentős része függetlenedett a társadalomtól, vagyis az emberiség pont azon politikai szervezetétől emancipálódott, amely a tőkét részben létrehozta. 1985 és 1995 között több transzatlanti vegyesvállalat jött létre, mint az azt megelőző kétszáz évben. Ma ezek a cégek a világ termelésének ötven százalékát gazdálkodják ki. Olyan gazdaság jött létre, amely minden politikai befolyástól függetlenítette magát.

A Wolfowitz és Kristol köré szerveződő jobboldali forradalmárok úgy gondolják, a világ előtt álló alternatíva: vagy szakítanak a piacgazdasággal (amit nem akarnak), vagy helyi háborúba sodorja a világot a növekvő szociális különbség, és az erőszak terjedése. Utóbbi miatt van szerintük szükség a fegyverkezésre. A vár felhúzza a csapóhidat. A kapuval elzárt közösségek (Gated Communities) adják az elit eljövendő életformáját. Amerika nem területi terjeszkedésre vágyik. Imperializmus-elképzelése már nem amerikai – pusztán egy próbálkozás, hogy felajánlja magát a globalizált elitnek mint az erőszak monopolistája. Hogy ez a terv sikerülhessen, ellenségeket kell kreálnia, véli Fahrni.

Mi kételkedünk ebben az okfejtésben. A piacgazdaság valóban azonos a globalizmussal? Hogyan lehetne a piacgazdaság strukturális keresletproblémáit megoldani keynesiánus megoldások nélkül, vagyis anélkül, hogy a kamattőke fogyasztói keresetté válna? Ez Todd elméletének erős oldala, Oliver Fahrni azonban sajnos nem foglalkozik ezzel az okfejtéssel. Az elit diktatúrája nem segíthet megoldani ezt az elvi problémát.

Működhet-e egy Ford-féle felfogás utáni gazdaság mint az elit diktatúrája? Léteznek-e együttműködő struktúrák egy neoliberáis helyzetben? Technológiailag Németország és Japán áll az élen, két olyan ország, amely elkötelezte magát a neoliberalizmus mellett. A kapuval elzárt közösségek az Egyesült Államokban és Dél-Amerika egyes országaiban léteznek, vagyis olyan államokban, amelyek gazdasága leszálló ágban vagy romokban van.

(Fordította: Gergely Márton)

E számunkban két olyan témát tűzünk napirendre, amelyekkel valószínűleg hosszabb ideig foglalkozunk majd. Az egyik az amerikai társadalom és politika elemzése. Az iraki háború felértékelte a biztonságpolitikai elemzőket, valamint az arab-iszlám világ, illetve általában a Közel-Kelet szakértőit. Legalább ennyire fontos azonban, hogy az Egyesült Államokkal kapcsolatos ismereteinket felfrissítsük, s a napi sajtó felszínes tudósításainak kontrolljaként tulajdonképpen újratanuljuk Amerikát. A másik téma az államszocializmus, annak társadalomelméleti összefüggés-rendszere. Kérdés, eljött-e az idő arra, hogy erről akár történelem-filozófiai mélységekig hatolva gondolkodjunk újra, de immár kilépve a korábbi sémák és ellensémák világából. Szigeti Péter – lapunk hagyományai alapján szokatlanul hosszúnak mondható – tanulmánya vitaindító is egyben, amelyhez a következő számokban hozzászólásokat szeretnénk közölni.

Tartalomjegyzék

1. Andor László, Farkas Péter, Csáki György : A globalizáció és fenyegetései (A világgazdaság és a gazdaságelméletek zavarai)
2. Alan Johnson : Kulturális hidegháború: Faust, a dudás és a dallam
3. Szigeti Péter : Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok
4. Borisz Kagarlickij : Mi maradt a szovjet kultúrából?
5. Jeffrey C. Goldfarb : Hogyan legyünk „intelligensen” Amerika-ellenesek?
6. Richard de Zoysa, Otto Newman : Globalizáció és Hollywood
7. Edward W. Said : Másként látni Amerikát
8. Emir Sader : A latin-amerikai baloldal sorsdöntő éve
9. Krausz Tamás : Az Irak elleni háború értelme és jelentései – hat tételben
10. Trencsényi László : Van-e a közoktatásban baloldali alternatíva?
11. Pirityi Sándor : Megsemmisítés és megsemmisülés, terrorizmus és önfeláldozás, elrettentés és biztonság a hidegháború után
12. I. Magyar Szociális Fórum : Az I. Magyar Szociális Fórum Zárónyilatkozata
13. Buzogány Áron : A Birodalom nem vág vissza
14. John Lea : Szocializmus vagy barbárság?
15. Christoph Stein, Ulrich Berger : Operett-imperializmus

Az Eszmélet Baráti Körben lezajlott beszélgetés szerkesztett változatában Farkas Péter ismerteti azonos című könyvének (Aula Kiadó, Budapest, 2002) téziseit, melyekre Andor László és Csáki György válaszol.

Farkas Péter: A globalizációval foglalkozó szakirodalom bőséges, de szűkös a baloldali nézőpontú elemzés. Ennek oka az, hogy a hagyományos politikai baloldal nagy része a ma már konzervatív társadalmi-gazdasági filozófia, a liberalizmus bűvkörébe került. Súlyos ára lehet, ha a szocialista-szociáldemokrata baloldal nem ocsúdik fel időben, nem vállalja saját történelmi szerepét és lehetőségeit, s a kezelhetetlen helyzeteket a jobboldal illetve a szélsőjobboldal használja ki saját céljaira. Szerencsére a Szociális Világmozgalom képében új baloldali kapitalizmus-kritikai mozgalom születetett és erősödik világszerte.

Könyvemben tehát vállaltan baloldali nézőpontból vizsgálom a globalizációt és a már széles körben felismert, ellentmondásos hatásait. Mégpedig vállalva a ma divatos értékelméletekkel szemben a munkaérték-megközelítést.

A könyv három fejezetéből az első a globalizáció fogalmával, hatásmechanizmusaival, következményeivel foglalkozik. Szerintem a globalizáció alapjában véve gazdasági meghatározottságú fogalom, amelyet tendenciaszerűen a társadalmi, politikai, kulturális folyamatok és hatások is követnek. Tulajdonképpen az emberiség egész fejlődéstörténete is értelmezhető globalizációként – amiről ma globalizációs korszakként beszélünk, az tulajdonképpen a folyamat kiteljesedése. A kapitalizmus egyfajta új korszaka (részleges formaváltozása), amelyben a transznacionális társaságok soha nem látott nagy konglomerátumokban egyesülnek, a tőkekoncentráció és centralizáció minőségileg új szintje jön létre. Ezen óriásmonopóliumok tevékenységüket immár világméretekben optimalizálják. E korszakot már nem egyszerűen az ún. termelési tényezők (áruk, tőke, munkaerő) országok és térségek közötti áramlása jellemzi, hanem a gazdasági viszonyok (tulajdon, termelés, pénzügyi folyamatok) új minőségi szintet jelentő nemzetköziesedése, egységesülése. E korszakban soha nem látott tőke-túlfelhalmozás valósul meg, melynek a pénzügyi luftballon az egyik konkrét megnyilvánulása. Mindezen folyamatoknak a liberalizáció és a mögötte álló neoliberális gazdaságfilozófia biztosít mozgásformát.

A múlt század hetvenes éveitől számítható transznacionális kapitalizmus korszaka a profitrátának a technikai fejlődéssel és a piaci versennyel összefüggő időszakos süllyedő tendenciája ellensúlyozását és az USA világgazdasági szerepének megerősítését szolgálta. (Ez utóbbi eredményeit az USA most érvényesíti politikailag az Irak elleni neo-imperialista háborújával.)

A könyvben szerepelnek a világgazdasági globalizációt érzékeltető statisztikák is: a kereskedelem, az ipari termelés és az ipari export, a nemzetközi pénzügyi áramlások történeti mutatószámai, az adósságválság s az országokon belüli és az országok-országcsoportok közötti jövedelmi különbségek növekedése, a hierarchikus világrend és mindezek elemzése is. Továbbá a szakirodalomban talán elsőként, pontokba szedve foglaltam össze azokat a folyamatokat, törvényszerűségeket, amelyek a fokozódó egyenlőtlenségek ("jövedelem-lecsapolások") és feszültségek hatótényezői a világgazdaságban. Főbb területei: a közvetlen és a közvetett tulajdonnal összefüggő jövedelmek, a monopoljáradékok, az értéktörvény érvényesülése a helyi és a nemzetközi piacon (azaz a cserében), a pénzügyi globalizáció, a felhalmozási és a struktúra-fejlesztési külső hatások.

A könyv második fejezete azt mutatja be, hogy a világgazdaság a globalizáció korszakában olyan makro-egyensúlyi zavarokkal küzd, amelyek nagyobbak, mint minden korábbi időszakban. A világgazdaság és egyes térségei általános növekedési ütemei és megtakarítási-beruházási rátái csökkentek az utóbbi évtizedekben. A nemzetközi kereskedelmi és fizetési mérlegek egyensúlyi zavarai elmélyültek, az egész világ az USA túlfelhasználását-túlfogyasztását finanszírozta. Az ipari és szolgáltató kapacitások szerkezeti válsága és a fizetőképes kereslet elmaradása folytán hatalmas kapacitásfelesleg és egyes ágazatokban jelentős ipari túltermelés keletkezett. A pénzügyi luftballon felfúvódása, repedései, a pénzügyi spekuláció egyes térségek gazdasági válságát, a világ tőzsdéinek megingását okozta.

A világgazdaság feszültségei a hetvenes évek óta azért halmozódtak, azért kulminálódnak a jelenlegi világgazdasági válságban, mert a kapitalizmus új működési módokkal, eszközökkel tovább görgette azokat. Ilyen volt 1. maga a tőkepiaci globalizáció; 2. az egyébként kiselejtezésre ítélt technikai-termelési eszközök áttelepítése az olcsó bérű országokba, 3. ugyanakkor a fejlett országokban a technikai megújulás – ciklustól független – permanenssé válása; 4. a termelés anyag- és energiaigényességének csökkentése; 5. a vállalati összeolvadások és felvásárlások (koncentráció); 6. az államok, vállalatok és a lakosság fejlett országokban, különösen az Egyesült Államokban jellemző eladósodása; 7. a liberális jelszavak ellenére az állami beavatkozást jelentő, keresletet ösztönző keynesi gazdaságpolitika alkalmazása; 8. új "fogyasztói piacok" megteremtése, illetve meghódítása (elsősorban Délkelet-Ázsiában és a volt európai szocialista országokban).

A második fejezet egyébként sorra veszi a kilencvenes évek jelentősebb regionális és világméretű recesszióit, a jelenlegi általános válság jellemzőit, és megpróbálja felvázolni a perspektívákat is. A véleményem az, hogy rövid- és középtávon a kilábalás, különösen a hadikiadások növekedése árán, talán biztosítható, de az a világgazdasági aránytalanságok és feszültségek újabb halmozódásával járna együtt. E tekintetben Immanuel Wallersteinre hivatkozom, aki szerint a kapitalizmus az ezredforduló táján az utolsó mintegy ötven éves ún. Kondratyev-ciklusba került, ugyanis minden társadalom eljut odáig, hogy saját eszközeivel már nem tudja kezelni feszültségeit.

A gazdaságelméletek fél évszázados áttekintését adja a harmadik fejezet. Pontosabban azt összegzi, hogy milyen nézetek, iskolák voltak az állam és a piac szerepéről, és hogy mennyire hatottak a gazdaságpolitikai gyakorlatra. A végkövetkeztetés szerint, a hetvenes évekre a keynesi tanokról bebizonyosodott, hogy a nemzetgazdaságok és a világgazdaság változó feltételei között már nem alkalmasak a korábbi viszonylag egyenletes gazdasági növekedés és viszonylagos egyensúly fenntartására. A kilencvenes évek eleji nagy depresszió nyomán a neoliberális-monetarista kísérletről is kiderült, hogy nem tud tartós stabilitást és prosperitást nyújtani. A gazdaságelméletek zavarba kerültek, a főbb iskolák engedményeket tettek egymásnak. Mindennek gyakorlati leképezését a "policy mix" alkalmazása jelentette a fejlett országokban – még ha erről nem is beszéltek szívesen. Nem, mert az elmaradott és a félperifériás országokban, valamint a nemzetközi gazdasági tárgyalásokon továbbra is az erőseknek kedvező liberális elveket erőltették.

A kötet végén az elmaradott országokra kidolgozott fejlődéselméletekről is szó esik. Elemzésem és véleményem szerint az elmaradott országok felemelkedését, iparosítását szolgáló fejlődéselméletek legfeljebb a kezdetekben hatottak a függetlenségüket elnyert fejlődő országokban, az idő múlásával, különösen a globalizációs-liberalizációs korszakban egyre kevésbé. (Az újonnan iparosodó országok éppen piacvédő politikával és nemzetközi politikai támogatással váltak kivételezetté.) Egyetértek Björn Hettnével, a fejlődéselméletek egyik kiváló ismerőjével-feldolgozójával, hogy a fejlődéselméletek által felvetett problémák létezőek, de a jelenlegi világrendben nincs "politikai relevanciájuk". Nem annyira a fejlődéselméletekkel volt baj, inkább a nemzetközi gazdaság hierarchikus, torzító és kizsákmányoló kényszermechanizmusaival. Azzal hogy az egyébként elkerülhetetlen világgazdasági globalizáció jelenlegi rendjében a multinacionális tőke szűk profitérdekei érvényesülnek, s mindent, ami ezt akadályozhatja – így a perifériák felemelkedését, az ezt szolgáló védekezőbb állami gazdaságpolitikát – félresöpör.

Andor László: Az utóbbi években tucatnyi könyv jelent meg a hazai boltokban a globalizációról, és ezek nagy része valamilyen formában a címében is jelezte, hogy kritikusan viszonyul a vizsgált jelenséghez. Ebbe a sorba lépett be Farkas Péter könyve, amelyről első látásra, a könyv kézbevételekor nem is látszik, hogy pontosan miben fog mást mondani, mint a korábbi hasonló munkák. Véleményem szerint ennek oka az, hogy Farkas Péter könyvének szerkesztése elrejti, hogy valójában miről is szól a könyv, hogy ténylegesen mire keres választ a szerző a műben. A három rész közül az első a világgazdaság globalizálódását írja le, a második a globalizált világgazdaság jelenkori feszültségeit, a harmadik pedig a világgazdasági elméletek fejlődését foglalja össze. Miért csalóka ez a sorrend? Elsősorban azért, mert az első két rész a közelmúltról és a jelenkorról szól, a harmadikban azonban a bemutatott elméletek döntő többsége az ötvenes-hatvanas évekből származik, s a kilencvenes évekből alig akad egy-két említett szerző.

Farkas Péter nem titkoltan Szentes Tamás és Kollár Zoltán elmélettörténeti munkáira támaszkodik, és ezeken érdemben nem is lép túl. Ebből is érezhető az a hiány, amely az elmúlt húsz év világgazdasági eszmetörténetének nélkülözéséből fakad Magyarországon. Emiatt talán nem nevezhető rossznak, hogy az elmélettörténeti rész a kötet végére került, tulajdonképpen egy nagyra nőtt függelékként. Másrészt azonban az elmélettörténeti rész első helyre sorolása nyilvánvalóvá tette volna, hogy Farkas Pétert ugyanaz foglalkoztatja, ami az általa idézett svéd Björn Hettnét. Kettejük kérdése így szól: vajon relevánsak-e a fejlődéselméletek az ún. globalizáció után is? Hettne válasza igenlő, és senki nem lepődhet meg azon, hogy ezzel Farkas egyetért, ha már egyszer olvasta az előző két fejezetet.

Az elmélettörténeti szálak kibontatlanságából fakad, hogy Farkas ugyan felvázolja az ún. neoklasszikus ellenforradalommal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, de nem szól azokról a szerzőkről (McKinnon, Krueger, Lal, Little, Bauer, Dornbusch stb.), akik ezt a fordulatot kifejezetten a fejlődéstanulmányok terén, a korábban széles körben elismert keynesiánus és újbaloldali irányzatokkal szemben véghezvitték. Ezek megismertetése a hazai szakmai közvéleménnyel azért is rendkívül fontos lenne, hogy lássuk: a kilencvenes évek globalizáció-ideológusai a rendszerelemzés és a gazdaságpolitika tekintetében nem sok újat mondtak, inkább csak megfejelték a korábban már összegyűjtött neoliberális receptúrát a szükségszerűség és az alternatívanélküliség téziseivel (hivatkozva az ún. információs forradalomra és az etatista szocializmusmodell összeomlására).

Annak ellenére, hogy Farkas Péter nem teszi explicitté a könyvében, milyen konkrét eszmetörténeti előzmények után és kontextusban írta művét, az első két részben mesteri elemzését mutatja be a világgazdaság fejleményeinek. Az első részben gyakorlatilag megadja a maga globalizációértelmezését, a másodikban pedig bemutatja a mai világgazdaság válságmechanizmusait. A definíciós problémán, amely a hasonló témájú könyvek egyik legsúlyosabb kérdése, Farkas hamar túljut. A globalizációt mint transznacionális monopolkapitalizmust határozza meg, amely nem az égből pottyant, hanem konkrét történelmi előzményei vannak (ti. a kapitalizmus korábbi fejlődési szakaszai). Innentől fogva a globalizáció szó használata tulajdonképpen fölöslegessé is válik, hiszen semmi olyan többlet nem kapcsolódik hozzá, amely a transznacionális monopolkapitalizmus kifejezésből ne lenne érthető. Egyetlen ok, ami miatt mégis elfogadhatjuk használatát, az, hogy jóval rövidebb, mint a precízebb formula. Ezzel a szemlélettel Farkas explicite ugyan nem, de implicite közel kerül Immanuel Wallersteinhez, aki szerint a globalizáció szó nem fed valóságos tartalmat, pusztán csak olyan fázisát jelenti a világkapitalizmus fejlődésének, amelyben a nemzetközi nyitottságot, a liberalizációt pártoló erők vannak offenzívában, és ennek megfelelően fogalmazzák meg ideológiájukat.

A válság elemzése a Farkas által művelt "baloldali globalizációkritika" egyik fő motívuma, és ez talán a legfontosabb mozzanat, amely alapján megközelítése szembeállítható a különféle liberális világrendszer-felfogásokkal; ezeket tekintjük főáramnak, illetőleg globalizáció-apológiának. Utóbbiakban a válságok csekély szerepet játszanak, és akkor sem a globális rendszer jellemzőiként jelennek meg.

A globalizáció apologétái implicite két fontos állításra támaszkodnak. Az egyik: minden válság elmúlik. A másik: a válságok után a növekedés mindig folytatódik. Következtetés: a rendszer jól működik, és ha netán valaki a maga helyzetét nem tartja kielégítőnek (méltányosnak stb.), nem a rendszerben, hanem az illető egyénben (vagy egyének csoportjában) kell keresni a hibát.

A globalizációra vonatkozó elméleti-ideológiai irányzatokat az Eszmélet egy korábbi (55-ös) számában elemeztük. Ezek a megközelítések nemcsak a kritikus jellegük intenzitása vagy radikalizmusa szempontjából állíthatók sorrendbe. Azt is mondhatjuk, a különböző irányzatok eltérő mélységben látják át a világgazdaság szerkezetét. Az imént jellemzett liberális felfogás képviselői (a "globalizátorok") leginkább csak a felszínt ragadják meg. Ennél mélyebb áttekintésre ad alkalmat a keynesi gyökerű "pénzügyi strukturalizmus", amely a közelmúltban az ún. valutaválságokat elemezte, ezeken keresztül mutatva be a világgazdaság szisztematikus egyensúlytalanságait. Még mélyebb és komplexebb elemzést a történeti szociológiai ihletettségű fejlődéskutatás ad, ahol az előbb említetteken túlmenően a teljes gazdasági-társadalmi kontextus vizsgálatára nyílik lehetőség. Itt szembesül egy komoly dilemmával minden közgazdász szerző, hiszen ezen a szinten csak politikai, társadalmi és történeti gazdaságtan lehetséges (à la Polányi, Wallerstein, Cox stb.), amit azonban még a nyitottabb szellemiségű szakkönyvkiadók sem könnyen fogadnak be.

Maga Farkas Péter megáll a közgazdasági és a társadalmi struktúrák határán, vagyis könyvét megtartja szigorúan a közgazdaság-tudomány szűkre szabott diszciplínájában. Ezáltal szükségképpen korlátozottan tudja csak teljesíteni a címben vállalt feladatot, vagyis bemutatni a globalizáció fenyegetéseit, hiszen azok jelentős része nem a szűken értelmezett gazdaság szférájában ragadható meg, hanem éppen a gazdasági rend szociális, morális, politikai és ökológiai következményeként, nem is beszélve a háborúkról. Ezekre a dimenziókra utalásokat tesz a szerző, ennek ellenére a szöveg – az önként vállalt diszciplináris korlátok miatt – elmarad attól, amit a cím ígér.

A könyv drámai tetőpontja a második rész vége (142-195. o.), amelyben Farkas Péter a mai válság mélységeit mutatja meg kellő szakszerűséggel. A válság görgetésének koncepciója valószínűleg az az újdonsága a könyvnek, amely a leginkább kuriózumnak számít, vagyis amelynek hasonlóan részletes és igényes kifejtésével másutt nem találkozunk a hazai szakirodalomban. (A válság táplálta globalizáció fogalmával találkozhattunk Lányi Kamilla írásaiban, ám azok nélkülözték azt a megfigyelést, miszerint az 1990-es évek pénzügyi válságai láncolatot alkotnak, sőt folytatását jelentik a megelőző évtized globális adósságválságának.)

A bemutatott szerkezeti és működési válság Farkas értelmezésében (logikusan) globális kezelést feltételez. Itt olyan szerzőkre támaszkodik, mint Stuart Holland vagy Soros György, akik az elmúlt évtized során az adósságválságból, majd a valutaválságból progresszív reformok szükségességére következtettek, és ezekről nagy terjedelemben értekeztek is. A mérsékelt, ámde következetes reformerekre való hivatkozások láttán feltehetjük a kérdést: igaz-e, hogy mindannyian keynesiánusok vagyunk? Valóban kialakult-e egyfajta konszenzus atekintetben, hogy aki a globalizáció (baloldali) kritikusának – tehát nem az egységesülő világgazdaság nacionalista ellenzékének – tekinti magát, annak nincs más választása, mint a keynesi alapokra helyezkedve, szolid állami szerepvállalást és nemzetközi szabályozást kezdeményezni?

Úgy látom, hogy a keynesi elmélet valóban egy széles platformot jelöl ki, de sok vele kapcsolatban a közkézen forgó félreértés, és ezek között van olyan is, amely felbukkan ebben a könyvben is. Megítélésem szerint például nem helytálló az a – lényegében Szentes Tamástól átvett – megállapítás, miszerint Keynes a maga munkásságát csak válságkezelő programként definiálta (236. o.), ugyanis a húszas évek kezdetétől fogva állást foglalt a nemzetközi pénzügyi reform mellett (vagyis az aranystandard ellen). Ez pedig nem egyszerűen egy, a nemzeti gazdaságpolitikáktól elszigetelt szférára vonatkozott, hanem éppen abból az igényből táplálkozott, hogy megteremtse az autonóm monetáris politika folytatásának külső feltételeit. Mégpedig függetlenül attól, hogy az egyes nemzetgazdaságok éppen a konjunktúra mely szakaszában találhatók (mellesleg az anticiklikus gazdaságpolitika Keynesnél ugyanúgy feladatokat ró a kormányokra a ciklus tetején, mint az alján). Keynes felfogásából tehát nem egyszerűen egy recessziók idején alkalmazható élénkítő recept következik, hanem egy megreformált kapitalizmusmodell, amelyben a külső és belső reform (nemzetközi intézményrendszer és nemzeti gazdaságpolitika) szorosan összefügg. Ezt érdemes lenne tudatosítani a szélesebb közvéleményben is.

Keyneshez kapcsolódva még egy dilemmát fel kell vetnünk. Kérdés ugyanis, hogy valóban megállíthatatlan folyamat-e a globalizáció (l. a könyv hátsó borítóját), amennyiben annak egyik meghatározó elemeként tekintünk a szabad tőkeáramlásra. A kapitalizmus globalizálódásának statisztikai megragadása fontos, de évszázados perspektívában valójában ciklikus mozgást mutat. Érdemes lenne megvizsgálni a szakirodalomnak azt a szálát, amely az 1930-as és 40-es évek változásait éppen hogy a korabeli globalizáció megfékezéseként, és gyakorlatilag visszafordításaként értelmezik. Ennek ugyanis nemcsak terminológiai következményei lehetnek.

Még egy szempontból érdemes méltatni Farkas Péter erőfeszítéseit. Ez a terület nem más, mint az elmélet és az empíria összekapcsolása. Ezek ugyanis többnyire elválnak egymástól a mai magyar közgazdaság-tudományi életben. Az elméletre szakosodott közgazdászokat találunk az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetében és néhány egyetemi tanszéken, más kutatóintézetek pedig inkább az elméletről leválasztott empirikus tanulmányokat űzik. Ilyenek a Kopint-Datorg, a GKI Gazdaságkutató Rt. vagy az MTA Világgazdasági Kutatóintézete. Farkas Péter munkahelye ez utóbbi, amiből azt sejtjük, hogy elsősorban nem a munkahelyi inspiráció hatására foglalkozik olyan elméleti kutatásokkal, amelyekre könyve épül. Mindenképpen érdemes azonban jelezni, hogy minőségileg más, vagyis sokkal érdekesebb, és ezért szélesebb körben hasznosítható elemzés születik akkor, ha a szerző képes a tapasztalatok sorba rendezésével összhangban elméleti téziseket megfogalmazni és nyomon követni.

Hogy egy zavaró tényezőt is említsünk: az alaposabb olvasó észreveheti, hogy hellyel-közzel névelírásokat talál (úgymint: "Ludvig" – 201. o.; "Stiglicz" – 137. o.; "Huffschmidt" – 184. o.; "Gorrz" – 219. o.). Ezek a második kiadásban nyilván javíthatók lesznek.

Csáki György: Farkas Péterrel vagy húsz éve vitatkozunk egymással a világgazdaság dolgairól. Én a pályámat huszonöt évvel ezelőtt mint fejlődéskutató kezdtem. Amikor aztán rájöttem, hogy Magyarországon ez az égadta világon senkit nem érdekel, akkor váltottam. Bár a huszonhetedik tanévemet tanítom – ezt tekintem hivatásomnak -, időnként kicsit hűtlenkedtem. Dolgoztam hét évig a GKI Gazdaságkutató Rt.-ben, ahol konjunktúraelemzésekkel és -előrejelzésekkel foglalkoztunk, s én a világgazdasági részeket csináltam egy kollégámmal. Akkor megtanultam: egy válságot nem lehet előre jelezni – legfeljebb ideológiai alapon.

Kiemeltem a könyvből öt kérdéskört, amelyekről beszélni szeretnék.

Az első a globalizáció. Hogyan definiáljuk a globalizációt? Andor Laci nemrégiben egy írásában rendkívül szellemesen vezeti le (annyira szellemesen, hogy mindjárt el is loptam, s megörökítettem a Kritikában), hogy a definíció tulajdonképpen előrevetíti, "mit is kell tenni" a globalizációval (én nem mondom, hogy vele szemben, ezt Farkas Péter mondja). Nos szerintem Farkas Péter nem definiálja pontosan a globalizációt, s ez nagy hiba. Egyetértek a történeti megközelítéssel – ennek sok jó példája van a szakirodalomban is. Például Balogh Andrásnak van egy csodálatosan frivol okfejtése arról, hogy a középkor volt a globalizáció igazi aranykora, mert azon a területen, ahol érvényesült, ott tényleg minden teljesen egységes volt: a jog a kánonjogon alapult, az értelmiség mindenütt latinul beszélt, ha valaki az egyik egyetemről átment egy másikra, ugyanott folytathatta a stúdiumait, a pénz is azonos volt, azzal a kis különbséggel, hogy melyik uralkodó arcképét verték az érme egyik oldalára stb.

A globalizáció lényegét azonban mégiscsak meg kellene határoznunk. Farkas Péternek abban igaza van, s itt a marxista hagyományt követi, hogy történelmi fejlődésről van szó, amely igen-igen hosszú, s abban is igaza van, hogy amióta egyáltalán kapitalizmusról beszélünk, "nemzeti" és "nemzetközi" mindig szorosan összekapcsolódott, s az "ínyencek" nem is igen választják szét, hogy mi volt előbb, a nemzetgazdaság vagy a világgazdaság – a kettő ugyanis együtt született. Ebben tehát igaza van, de azért mégis el kellene határolnunk, hogy mi a globalizáció – nemcsak mint korszak, hanem mint újfajta minőség is. Nos úgy vélem, Farkas Péter nem talál egy kellően szerencsés definíciót. A 32. oldalon azt írja: "a kapitalista gazdálkodásnak a tőke által vezérelt világméretű kiteljesedése, a világgazdaság egységbe szerveződése, nem egyszerűen a termelési tényezők (áruk, tőke, munkaerő)…" Az "áru" nem tudom, hogyan jön ide, miért termelési tényező az áru. Ez nyilván elírás. Tehát nem csupán ezeknek "országok, térségek közötti áramlása, hanem a gazdasági viszonyok, a tulajdon, a termelés és a pénzügyi folyamatok megerősödő nemzetköziesedése, egységesülése…" Sok pontatlanság van ebben, de nem akarok kötözködni… Mi értelme van azt mondani, hogy "a kapitalista gazdálkodásnak a tőke által vezérelt világméretű kiteljesedése"? A kapitalista gazdálkodást mi vezérli, ha nem a tőke? De nem ez a fő baj. Sokféleképpen lehet definiálni a globalizációt. Szerintem két dolog biztos – bár ettől még nem állt össze a definíció. Egyrészt hogy a transznacionális társaságok és a nemzetközi pénz- és tőkepiacok a globalizáció hordozói, a másik meg, hogy a globalizációt meg kell különböztetni a nemzetköziesedéstől. Ez nagyon lényeges kérdés, mert a nemzetköziesedés nemzetgazdaságok közötti kapcsolatelmélyülést jelent. A globalizációnak viszont éppen az a meghatározója, hogy túllép a nemzetgazdasági kereteken azáltal, hogy a transznacionális vállalatok a hordozói. Azt már csak félve teszem hozzá, hogy ha a te definíciód szerint fogjuk fel a globalizációt, akkor megkérdezem tőled, hogy szerinted az 1917 előtti és az 1990 utáni kapitalizmus között van-e különbség.

Farkas Péter: Van.

Csáki György: Ezt gondolom én is. Azután – éppenséggel a közös ősünk meg a közös gyökereink miatt is – a TNC-k és a pénzügyi szféra közötti összefonódást is nehéz lenne kihagyni. Mert imperializmus nélkül nincs globalizáció – mondom ebben a körben, félve használva a lenini terminus technicust…

A definíció után, a 33. oldalon Péter azt kérdezi, hogy "mi kényszerítette a kapitalizmust erre a részleges megújulásra a hetvenes évektől?" Most ezt "balról" bírálnám, mert szerintem a hetvenes és a nyolcvanas években még nem volt megújulás, ez egy zűrzavaros korszak volt, a huszadik századi kapitalizmus egyik legrosszabb időszaka. A kilencvenes évtizedben van inkább csak megújulás. (A nyolcvanas évek végén éppenséggel még mind a ketten azt hittük, hogy a nemzetközi adósságválságból nincs semmilyen kiút.)

Ott folytatja a 33. oldalon, hogy "most is elsősorban, mint korábban, mindenekelőtt a technikai fejlődés…" El kell azon gondolkodni, hogy van egy társadalmi formáció, amely válságról válságra bukdácsol, de azért részlegesen mindig megújul, mert folyamatos benne a technikai fejlődés. Itt is azt mondom, hogy pontosan körül kell határolni a fogalmat, kategóriát. Igazad van, hogy történetileg fogod föl, igazad van, hogy nem egy ma született dolognak véled a globalizációt, de időben is körül kell határolni. Mi volt az a technikai fejlődés, amely részlegesen segítette megújulni a kapitalizmust? Ez nem ugyanaz, mint a XIX. században. Akkor is volt egyfajta globalizáció; a történet a monopolizációval kezdődött.

Itt tennék egy kitérőt – ebben az esetben nem az egyet nem értés kedvéért. Van egy nagyon érdekes probléma a közgazdaságtanban, amikor történeti összehasonlításokat tesznek. Tudniillik a kapitalizmus aranykora – minden félreértés ellenére – a második világháború utáni negyedszázad volt, az 1974-76-os válságig. Ennek két vagy inkább három oka van: az egyik, hogy a második világháború után a gazdasági békét megteremtő fejlett tőkés országok tanultak az első világháború hibáiból, és egy kiegyenlített és kiegyensúlyozott újjáépítést tettek lehetővé. A másik két dolog a keynesiánus gazdaságpolitikák érvényesülése és sikere, illetve a jóléti állam kibontakozása. Ha 1950-től vesszük – mert statisztikailag ekkortól lehet jó idősorokat csinálni, addig a háborús újjáépítés vagy helyreállítás tartott -, de ha '45-től számoljuk, akkor még inkább, a fejlett országokban 4,5%-os volt az átlagos gazdasági növekedés, s egy óriási korszakváltás ment végbe. Ha 4,5%-os az éves átlagos gazdasági növekedés, ez azt jelenti, hogy a GDP tizenhat évente megduplázódik. Ez meg azt jelenti, hogy egy generáció alatt megnégyszereződött a GDP a fejlett országokban, és ezzel egyidejűleg, Amerikát leszámítva (egy kicsit ott is, de ott ez már megkezdődött a két világháború között), ez egy olyan tömegfogyasztási korszaka a kapitalizmusnak, ami páratlan volt. A kapitalizmus gyakorlatilag leküzdötte a tömeges szegénységet, ez teljesen egyértelmű. Teljes foglalkoztatás közeli helyzetben olyan fogyasztásbővülést hozott – és ebben minden benne volt: a jólét, a biztonság, a fizetett szabadság, a nyugdíj stb. -, hogy ilyen azelőtt soha nem volt. Péter rosszul tudja, ne higgyenek neki: az első világháborút megelőző negyvennégy évben, 1870-től 1914-ig az USA-ban volt 2,5%-os a GDP éves átlagos növekedési üteme, ez volt akkor a világ leggyorsabban fejlődő országa. A világgazdaságra 2% alatti szám adódik. Ez is mutatja, hogy milyen óriási dinamikával fejlődött a világgazdaság a második világháború után. Miért mondom ezt el? Két okból. Egyrészt azért, mert botránkoztattam már meg rendes, jobboldali magyar polgárokat azzal, hogy elmagyaráztam nekik: a Kádár-rendszert azért szeretik a magyarok, mert a Kádár-rendszerben is ilyen növekedési ütem volt, megnégyszereződött a jövedelem, s erre is hozok példákat. Nyugat-Európában a kocsit meg a tartós fogyasztási cikkeket. De Magyarországról is tudok példákat hozni: nem vályoglakás, vízvezeték… Ezt nem lehet elfelejteni. De senki ne hasonlítson soha semmilyen növekedési ütemet a második világháború utánihoz, mert az egyszer volt a világgazdaságban. Soha azelőtt nem volt ilyen. A XIX. századi angol kapitalizmus másfél százalékos éves gazdasági növekedéssel volt a világ ipari műhelye, kereskedelmi központja meg legnagyobb befektetője. Ilyen átmeneti, kegyelmi időszakokban lehet ennél lényegesen gyorsabb növekedés. A világgazdaság növekedésének természetes üteme nem a 4,5-5, hanem a 2,5%. Különben megjegyzem, hogy a kilencvenes évtizedben például Amerikában magasabb volt a növekedési ütem még az 1950-74 közöttinél is, de ez egy speciális eset volt.

Még egy dolog nagyon fontos: hogy miért lett vége ennek a rendszernek. Itt sem értek egyet Farkas Péterrel, vagy én másképpen fognám meg ezt a dolgot. Szerintem, a Bretton-Woods-i rendszer az eltérő ütemű inflációk miatt dőlt össze. Rögzített árfolyamrendszer nem tartható fönn akkor, ha számottevően eltérő a vezető országok inflációs rátája. Gondolják meg, hogy az Európai Gazdasági Közösségen belül Olaszországban tartósan két számjegyű volt az infláció, Németországban meg tartósan másfél százalék. A németek az első világháború utáni hiperinfláció miatt nagyon allergiásak az inflációra, már 3-4%-tól nagyon idegesek. Az olaszok meg derűsen, kedélyesen el voltak a tíz-tizenkettővel is. De mi volt ennek az inflációnak az oka? Ennek alapvetően a keynesiánus gazdaságpolitika volt az oka, a keresletvezérelt gazdaságpolitika. A keynesiánus rendszer definíciószerűen inflációs hajlamú. Ezzel az a nagy baj, hogy az infláció nem forradalmasítja a tömegeket; Magyarországon sem értik meg az emberek, hogy az inflációban mennyit veszítenek. A Bokros-csomag tényleg elvett 26 milliárdot a magyar egészségügyből, de az infláció 70 milliárdot vett el, ám az egészségügyi dolgozók szakszervezete ezt nem tartotta számon, mert az ilyesmi nem olyan "egyértelmű". A vállalkozók, a befektetők nagyon nem szeretik az inflációt, mert bizonytalan a beruházás megtérülése. Piacgazdaságban, a tőkén alapuló gazdaságban nagyon nehezen lehet tolerálni az inflációt.

Most néhány szót a válságról. Farkas Péter könnyen dobálózik a válság szóval. Le kellene írnia, hogy mit nevez válságnak. Mert egészen elképesztő dolgokat is leír, hogy tíz recesszió volt az USA-ban 1945 óta, meg állandóan válságok vannak, meg a világ most, az ezredfordulón is… Ugyanakkor a globális világgazdaság – írja Farkas Péter – "a globalizáció formájában, annak sokoldalú összetevőivel együtt megfelelő mozgásformát talált saját továbbfejlődéséhez. Ezzel azonban – teszi hozzá – nem oldotta meg a történelem fejlődésével együtt járó ellentmondásokat, csak továbbgörgette azokat. Továbbra is jelen van a gazdasági fejlődés ciklikussága, nem tűntek el a válságok, nem szüntette meg a bővülő termelés és a piaci kereslet közötti ellentmondást, nem szűnt meg a technikai fejlődéssel is együtt járó nyomás a gazdaságosságra." Itt az a probléma, hogy valahogyan azért a szövegben a kapitalizmus mindig mozgásformát talál magának a túlélésre. Tehát egyelőre, kedves Krausz professzor, még semmi sem volt a kapitalizmus után. Ez itt a nagy probléma. El kell tudni dönteni, mi az, hogy válság. El kell tudni dönteni, hogy mikor beszélünk világgazdasági válságról. Lehet-e egy válság a globalizáció körülményei között regionális, tehát földrajzilag korlátozott? Korlátozódhat-e ágazatokra? Hogyan különböztetjük meg a válságot a recessziótól stb. Én nem a teljesen technikai jellegű amerikai definíciót akarom használni. Az amerikaiak azt mondják, hogy recesszió akkor van, ha a GDP két egymást követő negyedévben kisebb, mint az előző negyedévben. Ezt sehol a világon máshol nem használják, csakis Amerikában, a világban mindenütt az előző év azonos negyedévéhez viszonyítják a GDP nagyságát. Ezért aztán az USA-ban sokkal gyakrabban van recesszió, mint a világban bárhol másutt. Nem akarom megbotránkoztatni azokat, akik még esznek, de elmondom, hogy Magyarországon, az amerikai számítás szerint, recesszió volt 2001-ben, mert két egymást követő negyedévben kisebb volt a GDP, mint az előzőben.

Nem tekinthetünk el az amerikai gazdaság félelmetes flexibilitásától, csaknem "korlátlan" alkalmazkodóképességétől, kiemelkedő innovativitásától. Ennek egyik eleme valószínűleg a rugalmas munkaerőpiac, ami egy európai ember számára tolerálhatatlan, gusztustalan dolog. Ha csökken a rendelési állomány a detroiti autógyárban, akkor elbocsátanak néhány száz embert, s ha nő a rendelés, visszaveszik őket – az USA-ban ez a szokás. Az állam nem vesz részt az oktatásban stb. De azért ez a dolog működik, szemben egy csomó derék európai dologgal, ami nem működik. Szóval, nem hiszem, hogy Farkas Péternek igaza lenne abban, hogy az amerikai gazdaság egyensúlyi problémái ma nehezebbek, mint a második világháború után bármikor. Nem volt tíz recesszió, legfeljebb növekedéslassulások voltak. Tíz éves a ciklus, Péter, nem volt minden ötödik évben növekedéslassulás sem. Semmi okunk nincs azt hinni, hogy ma nehezebbek a világgazdaság problémái, mint 1974-ben vagy '79-ben voltak. A kilábalás nem szokott lassú lenni. A recesszió előtt is meg után is az átlagosnál gyorsabb növekedési periódusok következnek. Ha a válságból nincs kilábalás – összedől minden, ez egy elméletileg elképzelhető szcenárió. De ha a válságból lesz kilábalás, az nem lesz lassú.

De megint felteszem a kérdést: kinek jó az, ha az USA-ban másfél százalékon stabilizálódik a gazdasági növekedés? Kinek, melyik fejlődő országnak, melyik közepesen fejlett országnak, melyik átalakuló gazdaságnak jó? Szóval én abszolút tanácstalan vagyok abban a tekintetben, hogy milyen alternatívái lesznek itt a kapitalizmusnak a jövőben…

1988-ban publikáltam egy cikket, aminek az volt a címe, hogy "A nemzetközi gazdaságpolitikai együttműködés szükségessége és lehetetlensége". Ebben az írásban a Reagan és a Thatcher gazdaságpolitikája közötti különbségre meg ellentmondásra akartam fölhívni a figyelmet, és arra, hogy a liberális felfogás a világgazdaság problémáit nem oldja meg. Ez az én problémám. Azzal egyetértünk, hogy valamiféle együttműködés szükséges. Ez a global governance, a globális kormányzás. Soros György azt mondja, hogy a gazdaság globális, kellene hozzá egy globális társadalom. Ezzel a global governance-szal tíz éve tele van a szaksajtó. De mi tudja kikényszeríteni ezt a transznacionális társaságokból? Farkas Péter azt mondja, hogy nem lehet vállalati keretek között megvalósítani. De kizárólag nemzetgazdasági keretek között sem lehet. A nemzetközi szervezeteket kik irányítják?

Krausz Tamás: A nagyhatalmak és a multik.

Csáki György: Hát, igen. Na most akkor az a két csoport, amelyik önmagában nem képes erre, az meg blokkolja a nemzetközi szervezeteket, ahol pedig nem lakosságarányosak a szavazatok.

Szigeti Péter: Nem nincs irányítva, hanem éppen hogy irányítva van.

Csáki György: Nem tudom, a dolog lényege az, hogy ebbe az irányba kell valamit keresni, csakhogy én ebben teljesen szkeptikus vagyok.

Farkas Péter használ egy olyan kifejezést, hogy létezik egyfajta "lopakodó keynesizmus". Nyugodtan lehetne ezt bátrabban mondani: sohasem szűnt meg a valóságban a keynesizmus – csak az ideológiában. Van egy amerikai mondás, hogy "Tedd, amit csinálok, ne, amit mondok." Akik szeretik követni az amerikai gazdaságpolitikai irányelveket, ha ezt az amerikai aranyigazságot nem ismerik, nagyon eltévednek.

Azt gondolom, hogy ez a globalizált világ valóban keresi a globalizált "felépítményt", aminek a megtalálása nem lesz nagyon egyszerű dolog, mert amit alternatívának gondoltunk sokan, sokáig, nem hiszem, hogy az előttünk álló néhány évtizedben valódi alternatívát jelentene. Lehet, hogy többek között éppen azért, mert el kellene gondolkodni azon, hogy van egy kapitalizmus, amely állandóan fejleszti a technikát meg a technológiát.

Krausz Tamás: Mindig ilyen volt…

Csáki György: Hát igen. De nem tudod ezt legyőzni egy olyan társadalmi formációval, amely ennek az ellenkezőjét csinálja. Én nem tudom, merre lehet ezekből a problémákból kilábalni. Mindenesetre irigylem Farkas Péter optimizmusát, aki hisz ezekben az alternatívákban. Meglátjuk… Illetve szerintem, nem fogjuk meglátni…

Farkas Péter: Minkét bírálóm kritikusan szólt a globalizáció-értelmezésemről. Andor László szerint túlságosan leszűkítettem a gazdasági tartalmára, ugyanakkor helyesli, hogy a kapitalizmus történeti korszakaként, transznacionális kapitalizmusként határozom meg. Csáki Gyuri meg egyenesen azt mondja, hogy nem szolgálok definícióval. Könyvem 32-36. oldalán megtalálható a saját globalizáció-felfogásom. Többek között az, hogy a kapitalizmus transznacionális-liberális korszaka egy, a profitráta süllyedő tendenciáját kifejező "csomópont-válságra" adott válasz volt. A kapitalizmus – nem először – részleges formaváltozáson ment keresztül. Mint a második fejezetben részletesebben is kifejtem, mozgásformát talált saját ellentmondásainak továbbgörgetésére, sőt halmozására. S e tekintetben – Csáki ezt a gondolatot az imént idézte – a gazdasági viszonyok – elsőrendűen a tulajdon és a termelés – korábbi korszakokhoz képest minőségi változást hozó nemzetköziesedésének (globalizálódásának) mértéke és az ezt lehetővé tevő neoliberális ideológia játssza a főszerepet. A folyamat fő hordozói pedig – ez is szerepel a 33. oldalon, bár Csáki hiányolta – a transznacionális társaságok és a pénzügyi globalizáció.

Igaza van Andor Lászlónak abban, hogy a globalizációt viszonylag szűken – szerintem gyökereire és lényegére koncentrálva – értelmezem, de ez a felfogás szerintem magába foglalja a gazdasági viszonyokból adódó társadalmi struktúrákat. (Persze, ha erőm lenne, ennél is sokkal szélesebben foglalkoznék a gazdasági viszonyok nemzetköziesedéséből adódó társadalmi, világpolitikai, szociológiai, kulturális, környezeti és egyéb következményekkel, hiszen sokféle megközelítés indokolt.) Szerintem a könyvemben ott lüktetnek a társadalmi viszonyok, az országokon belüli és országok közötti társadalmi hierarchiák: a történeti megközelítésben, a kapitalizmus korszakainak bemutatásában, a rohamosan növekvő társadalmi és nemzetközi egyenlőtlenségek statisztikailag is alátámasztott elemzésében, a liberalizmus társadalmi következményeinek, a globalizáció veszteseinek és a globalizációkritikai mozgalmak ismertetésében, továbbá a legegyértelműbben az egyenlőtlenségeket szülő törvényszerűségek (kizsákmányolási mechanizmusok) marxista gyökerű elemzése során. Alapjában Andor is tudja, hogy milyen eszmei alapok felől vizsgálódom. Ez irányú kérdése költői, amelyet meg sem kellene válaszolni. Valóban, többnyire csak más kifejezésekkel helyettesítve beszélek társadalmi osztályokról – másutt is puhítottam a terminológiát. Ez talán részben gyengeség, de inkább a mai korunkból adódó tudatos taktika. Azt hiszem, az alapgondolatokat így az olvasók nagyobb köre tudja befogadni, mint a hagyományos, bár szerintem érvényes terminus technikusokkal.

Bevallom, a globalizáció kifejezés használata is helyettesítő gumifogalom. Igaza van Lacinak, amikor azt állítja, hogy a transznacionális kapitalizmus terminológiájának bevezetésével a globalizáció kifejezés lényegében értelmét veszti. Használata innentől kezdve részemről üzleti (könyveladás) és szakmai marketing kérdése… De hiszem, hogy a terminológiai rugalmasság nem vezetett számottevő engedményekhez a törvényszerűségek feltárásában és a következtetésekben.

Vagy mégis? Andor László és Csáki György is úgy értelmezi, hogy a kapitalizmus jelenlegi feszültségeinek megoldására egy globális keynesi modellt ajánlok. Valóban, elég nagy terjedelemben foglalkozom azzal, hogy a kapitalizmus saját keretei között esetleg egy ilyen irányú átalakulás formájában juthat tovább jelenlegi válságszakaszán. Ugyanakkor érzékeltetem a globálkeynesizmus előtt tornyosuló akadályokat: "Valójában ennek megvalósítása – legalábbis egyelőre – szinte áthághatatlan akadályokba ütközik. A kapitalizmusra jellemző szegmentált érdekviszonyok nem teszik lehetővé alkalmazását. A jelenlegi helyzetben nagyobb a valószínűsége annak, hogy a világgazdaság ellentmondásai és az ezzel járó társadalmi ellentmondások nagy krízisben oldódnak fel… Napirendre kerülhet a baloldali, közösségi és szociális értékeket következetesebben érvényesítő, a kapitalizmuson túlmutató modell?" (185. o.) Úgy látszik, hogy a terjedelmi és terminológiai taktikázásom még értő olvasóim, kritikusaim előtt is elfedték, vagy tompították legfontosabb üzenetemet.

Én nem mondanám, hogy "semmi sem volt a kapitalizmus után". Még a tőlem távol álló "modernizációs elmélet" szerint is (a termelékenységben és sok másban) felzárkózó modell volt az európai szocialista országok kísérlete – legalábbis a XX. század hetvenes éveiig. És Kína? Nem is szólva az egyének – korántsem kiteljesedett – gazdasági felszabadításáról, a munkanélküliség – nem ellentmondásoktól mentes – megszüntetéséről. A történelem valóban ciklikusan fejlődik! Franciaország már az ötödik köztársaságnál "tart". Ilyen értelemben igaza van Andornak, hogy a globalizáció előrehaladása is ciklikus lehet. A technikai haladás azonban hosszú távon kikényszeríti az egyre nagyobb termelőegységeket, a tőke, a termelés koncentrálódását, a folyamatok (egyelőre óriásvállalatokon belüli és a közöttük kialakuló együttműködésen alapuló) tervezését. A hosszú távú tendencia tehát a globalizáció, a világfolyamatok egységesülése – akármilyen is legyen annak társadalmi formája. A folyamat kibontakozása persze nem egyenletes. Elfogadom Andor Laci utalását arra, hogy most a globalizáció előrehaladásának feltehetően lassúbb korszaka következik.

Teljesen igaza van Lacinak abban is, hogy a kilencvenes évek szakirodalmát hiányosan dolgoztam fel – bár elismeri, hogy a főbb tendenciákat sikerült megragadnom. Magam nem vagyok elmélettörténész, elsősorban másodlagos, szintetizáló forrásokból dolgoztam. Nem volt időm és lehetőségem elég eredeti művet átnézni. Ebből következik, hogy éppen a legfrissebb irodalom maradt háttérben. Ez hiányosság, igyekszem pótolni.

Ha már a jogosnak tartott kritikai észrevételeknél tartok, megemlítem, hogy a válság szót tényleg túl általánosan használom, ahol kellene, ott sem különül el mindig a recessziótól, a gazdasági lanyhulástól. Mentségemre legyen mondva, hogy én a válság szót két értelemben is használtam a művemben. Leggyakrabban nem egyszerűen a gazdasági visszaesést fejezem ki ezzel a szóval, hanem a tőkehozam csökkenésében, a szerkezeti és arányossági feszültségek növekedésében kifejeződő, a gazdasági növekedésben nem mindig azonnal megnyilvánuló, halmozódó folyamatot. Ami a II. világháború utáni tíz amerikai recessziót illeti, valóban értelmezési kérdés, hogy hányat számolunk. Én mindenesetre ezt, akárcsak a világgazdaság korábbi korszakainál is lassúbb növekedésének tényét a globalizációs korszakban, az IMF legfrissebb kiadványaiból idéztem.

Csáki nem hiszi, hogy az USA egyensúlyi problémái nagyobbak lennének, mint a II. világháború óta bármikor. A statisztika azonban a kemény valóságot tükrözi. Mikor volt az Egyesült Államoknak a GDP 5%-át megközelítő kereskedelmi és fizetésimérleg-hiánya? Mikor volt az állam, a vállalatok és a lakosság úgy eladósodva, mint manapság? Mikor volt ilyen "túlfogyasztás"? Miért magasabb lényegesen – még a jelenlegi recesszió után is – a tőzsdei papírok (fedezetlen) nyilvántartott értéke, mint a '29-33-as Nagy Válság előtt? Mikor voltak az amerikai gazdaságban olyan jelentős "felesleges" termelő és szolgáltató kapacitások, mint manapság?

Köszönöm az észrevételeket, különösen Andor László szavait a válság görgetésének koncepciójáról.

A F. S. Saunders könyve apropóján írt cikk a CIA és a kulturális hidegháború kapcsolatát elemzi, rámutatva arra, hogy a baloldal értékorientációs válságának kialakulásában nem csupán immanens ellentmondások játszottak szerepet. A szerző kitér azokra az ellentmondásokra is, amelyek különösen a sztálinizmus és a kortársi baloldal viszonyát jellemezték.

***

A hidegháború a progresszív politikát felőrölte, mert a baloldal jó része csatlakozott a tudat egyik vagy másik fausti paktumához. A két "baloldal" arra az álláspontra helyezkedett, hogy "az idők" vagy "a helyzet" megkövetelik ideiglenes – intellektuális és gyakorlati – alárendelődésüket az oroszországi vagy az amerikai állami hatalomnak. Az eredmény az lett, hogy megszűntek baloldalinak lenni. Mindkettő, miként Goethe Faustja, elvesztette lelkét. Mindkettő rájött, hogy az állami hatalom, miként Mefisztó, nagyon jó üzletet kötött: "…Az ördög egoista lény / s másnak, csak úgy Isten nevében, / tudjuk, nem használ, nem segél." (Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása)

Az első baloldal jóval túlterjedt a tagkönyvvel rendelkező kommunisták körén. William Phillips szavaival élve, ők lettek a "tudatalatti sztálinisták". Azáltal, hogy az antisztálinizmust fellegekben járónak, sőt, ami rosszabb, "ténylegesen imperializmus-pártinak" tekintette, ez a baloldal széttépte az ész, a szocializmus, a szabadság és a demokrácia közti kötelékeket, s helyükre a hatalomimádatot, a "kevésbé-aljasságot" és a szofizmust tette. Miközben képtelen volt rávenni magát, hogy szembeszálljon a "saját táborában" jelen lévő széleskörű rabszolgamunkával és a politikai gyilkosságokkal, dühkitörésekre volt hajlamos a Rosenberg házaspár sorsa vagy amiatt a tény miatt, hogy a Kulturális Szabadság Kongresszusa (Congress of Cultural Freedom, CFC) pénzének egy részét a CIA-tól kapta. A Monthly Review szerkesztője, Paul Sweezy például így írt: "A Szovjet-Oroszországra jellemző szabadság-korlátozások [kínvallatás, tömeges justizmord, rabszolgamunka-táborok – AJ] sokkal kevésbé szimptómái annak az időnek, mint a szabadság egyesült államokbeli krízise."¹ Ez a baloldal – melynek sorait az újbaloldal maoistái is szaporították – nem tűnt el. Mentális szokásai (különösen a "táborizmus", vagyis az a veszélyes elképzelés, hogy "az ellenségem ellensége a barátom"), érzékenysége (hatalomimádat, álrealizmus, karosszéki militarizmus), s szegénység sújtotta elképzelése arról, hogy mi a szocializmus (Sweezy szellemes definíciója szerint a szocializmus "egy olyan rendszer, amely nem engedélyezi a magántulajdont") meglehetősen sértetlen, és mostanában új formákat ölt. Az Interneten található olyan lelkendezés, mely szerint Milosevics a Balkán Castrója.

A második hidegháborús "baloldal", mely jóval túlmutatott a Kulturális Szabadság Kongresszusához hasonló csoportokon, egy szociáldemokrata és liberális baloldal volt, amely "a Nyugattal" mint a sztálinizmus elleni védőbástyával kötött fausti paktumot. Néhányan kezdetben még ékesszólóan beszéltek igazságról és szépségről, mint például Sidney Hook, aki végül Ronald Reagantől vette át a Becsületrendet, elismerésül azért, hogy szabadságharcosoknak ábrázolta a tömeggyilkos nicaraguai kontrákat.

Frances Saunders könyve, a Ki fizette a dudást? A CIA és a kulturális hidegháború (Who Paid the Piper? The CIA and the Cultural Cold War), a legteljesebb számadás a CIA-nak ebben a liberális és szociáldemokrata baloldalban a hidegháború idején történt térhódításáról, annak pénzeléséről és manipulációjáról. Az alaptörténet közismert. A CIA felismerte, hogy a pszichológiai vagy politikai hadviselés ugyanolyan fontos, mint a katonai ütőképesség. C. D. Jackson, Eisenhower elnök különleges tanácsadója kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy ezt a felismerést rá tudták tukmálni az amerikai politikai elitre. Edward Barrett külügyminiszter azt mondta: "egy rendkívül ötletes, jól finanszírozott és szabatos kampány ugyanolyan nélkülözhetetlen, mint a légierő." 1952. április 4-én, George Kennan sürgetésére, Truman már felállította a Pszichológiai Stratégiai Bizottságot (Psychological Strategy Board, PSB). A PSB D-33/2-es operatív jelentését titkosították, mindazonáltal köztudott, hogy bőkezűen finanszírozott, világméretű "politikai hadviselést" tartott szükségesnek Oroszország ellen. A pszichológiai hadviselés költségvetését, amely 1950-ben 34 millió dollárt tett ki, megnégyszerezték. Saunders elmélete szerint, a PSB-D33/2 szerzője James Burnham volt, amit a jelentésnek a The Machiavellians (A machiavellisták) című Burnham-könyvvel való hasonlatosságaira alapoz. Még meggyőzőbb példaként említhetnénk Burnham 1947-ben írott, The Struggle for the World (Harc a világért) című könyvét. A CIA célja egy szellemi és kulturális háború finanszírozása volt annak érdekében, hogy létrehozzon egy, Saunders szavaival "nyugat-európai hídfőállást, ahonnan a kommunista eszmék terjedése megállítható."

Miután ezt az irányvonalat meghatározták, a CIA hamar rájött, hogy a sztálinizmus elleni efféle harc megvívásához szükséges gyakorlati tudással és tömegbázissal Európában kizárólag a CIA által NCL-nek (non-Communist Left) titulált nem kommunista baloldal rendelkezik. Michael Warner, a CIA történeti stábjának dolgozó történész szerint az NCL "adta a következő két évtizedben az elméleti alapot a CIA politikai műveleteihez".

A CIA titokban támogatta a Kulturális Szabadság Kongresszusának (CCF) megalapítását 1950-ben. A CCF összekötötte az ex-kommunistákat, ex-trockistákat, szociáldemokratákat és liberális művészeket, írókat és értelmiségieket. Jól pénzelt nemzeti szekciók alakultak sok európai és nem európai országban. A CCF, látszólag a kulturális szabadság és a szellemi megnyilvánulás bármiféle állami korlátozása ellen lépve fel, a kommunizmusra zúdított össztüzet. Az NSC-68 jelzésű Nemzetbiztonsági Direktíva jóváhagyásával, az új CIA részleg, a Nemzetközi Szervezetek Részlege (International Organizations Division, IOD) ügynököket (név szerint Michael Josselsont és Lawrence de Neufville-t) foglalkoztatott a CCF központjában, Tom Braden, az IOD vezetője elszántan küzdött a részleg felállításáért. "Jobban érdekeltek a kommunisták által tűz alá vett eszmék, mint Guatemala megregulázása". Hogy helyzeti előnyét fenntartsa, Braden a következő instrukciókat adta az IOD ügynököknek: "A pénzt korlátozzák a magánszervezetek által hitelt érdemlően elkölthető összegre; tartsák titokban az amerikai érdekeltség mértékét; védjék a szervezet integritását azáltal, hogy nem várják el a hivatalos amerikai politika minden aspektusának támogatását".

Miként Saunders rámutat, "a Kulturális Szabadság nem volt olcsó mulatság". Valójában "a következő tizenhét évben a CIA-nak több tíz millió dollárt kellett a CCF-be és egyéb kapcsolódó programokba pumpálnia. E kötelezettsége révén a CIA lényegében az Amerikai Kulturális Minisztérium szerepét játszotta." Allen Dulles ötlete volt, hogy e támogatások zömét, a kellő távolság megtartásával, "filantróp alapítványok, üzleti testületek és egyéb intézmények, szervezetek konzorciumán" keresztül szervezzék meg, akik "a CIA-val kéz a kézben dolgoznak a látszat megteremtésén." Dulles 1950-ben annak a Nemzeti Bizottság egy Szabad Európáért (National Committee for a Free Europe) nevű szervezetnek a munkatársaként került a CIA-hoz, melynek forráskutató csoportjában dolgozott egy fiatal színész, Ronald Reagan is. Amikor 1954-ben a friss elveket és ügynököket magával hozó, a kulturális hadviselést megerősítő Cord Meyer került Tom Braden helyére, a CIA szerepe tovább nőtt. A CIA-nak a CCF-ben játszott szerepére az 1964-es Patman-féle feltárás, a The New York Times 1966-os nyomozása és a nevezetes 1967-es Ramparts leleplezés derített fényt.

Saunders könyvének öt komoly erőssége van. Először is, nem használja a CCF vétkeit a sztálinizmus bűneinek mentegetésére. A "szabadságnak" bármilyen fonák értelmezése vitte is rá a CCF értelmiségijeit a CIA pénzének elfogadására, Saunders világosan látja, hogy "a Szovjetunióban valóban nem volt szó semmiféle szabadságról, azokat az írókat és értelmiségieket, akiket nem küldtek a gulágra, az állami érdekek szolgálatának igájába hajtották". Csípősen jegyzi meg, hogy "a Rosenbergék védelmére alakult kommunista támogatottságú lobbyk egyike sem hozta nyilvánosságra azt a tényt, hogy ugyanazon a napon, amikor Franciaországban megalakult a Rosenberg Védelmi Bizottság, Prágában kivégezték a Cseh Kommunista Párt 11 korábbi vezetőjét."

Másrészt a könyv nagyon hatásos kutatói erőfeszítés. Bár korábbi kutatásokra épít, a szerző sok kulcsszereplővel saját interjút is készített, újabb dokumentumokat tárt fel, "bebújt jó néhány archívum poros zugaiba". Az előadásmód gyors tempójú és könnyen olvasható (bár némelykor úgy érezheti az ember, mintha egy 500 oldalas folyóiratcikket olvasna). S a szerzőnek van humora, tudatában van a történet abszurditásainak, mint például annak, hogy Arthur Koestler a Francia Kommunista Pártnak köszönhette meggazdagodását, mivel a párt az antikommunista Sötétség Délben minden egyes példányát fölvásárolta, ezáltal adva lehetőséget az újabb és újabb utánnyomásra.

Saunders jó néhány CIA-műveletet tár fel részletesen. Remekül mutatja be a CIA hollywoodi akcióját, a "Harcos Szabadságot" ('Militant Liberty'). Megismerjük Carleton Alsopot, a CIA-ügynököt, aki a Paramount-nál arról győzködte a rendezőket, hogy a filmekben "jól öltözött négereket" mutassanak. Ez része volt a CIA "Hollywood-receptjének", mely arról szólt, hogy a filmek hogyan közvetítsék a világ felé egy szabad, egyenlő és demokratikus Amerika képét. A CIA finanszírozta Orwell antisztálinista regénye, az Állatfarm animációs változatát, a mű végét azonban, kihagyva a harmadik utas üzenetet, átdolgozták, s ezzel kiforgatták Orwell saját mondandóját. Szintén részletesen dokumentálja a CIA-ügynök Sol Stein törekvéseit az 1984 című Orwell-műnek az amerikai ideológia igényei szerint történő megmásítására.

Saunders feltérképezi a CIA-nak az Európai Ifjúság (European Youth) kampány és azon európai politikai klikkek – például a Gaitskill körüli brit "revizionisták" – finanszírozásában betöltött szerepét, amelyek illetve akik egyre inkább egy egyesített, a demokratikus kapitalista Amerikához kötődő Európa eszméje felé mozdultak el. Jay Lovestone-nak ebben az európai műveletben betöltött központi szerepe teljesen világossá válik, miként az is, hogy a Brit Fabiánus Társaság folyóiratát, a Venture-t a CIA pénzelte, illetve, hogy Denis Healy információt szolgáltatott a Munkáspárt tagjairól és a szakszervezeti tagokról a Brit Külügyminisztérium hírszerző részlegének. Amikor az 1964-es általános választásokon a Munkáspárt legyőzte a konzervatívokat, Michael Josselson, a CCF-nél működő CIA-ügynök ezt írta Daniel Bellnek: "Mindannyiunk örömére szolgál, hogy oly sok barátunk van az új kormányban".

Harmadrészt, a könyv véget vet annak az elképzelésnek, hogy a CCF vezetésének tagjai nem tudtak a CIA CCF-ben betöltött szerepéről. Ez tulajdonképpen amúgy sem meglepő. Sidney Hook 1987-es memoárjában beismerte, hogy a CCF-ben azok, akik erről nem tudtak, "nem akartak róla tudni". Érdekesebb, hogy Saunders elgondolkodtató fejtegetést ad elő a CIA-nak az NCL-kapcsolat 1960-as évek végi, tudatos felszámolásában betöltött szerepéről. Tom Braden, aki a CIA-nál 1954-ig a CCF-ért felelős legmagasabb rangú vezető volt, 1967 májusában írt egy cikket a Saturday Evening Post-ba ["I'm Glad the CIA is Immoral" (Örülök, hogy a CIA erkölcstelen)], mely nevek, helyszínek és dátumok említésével adott bizonyságot a CIA-CCF kapcsolatokról. Josselsonnak vége volt. Saunders elképzelése szerint Braden, bár látszólag nyugdíjazták, még mindig a CIA-nak dolgozott, talán éppen Lyndon Johnson elnöknek. Elmélete szerint a CIA nemcsak azért számolta fel a nem-kommunista baloldallal fenntartott kapcsolatait, mert a Ramparts lerántotta róla a leplet, hanem azért is, mert az NCL – a vietnami háború hatására – egyre kiszámíthatatlanabbnak bizonyult. 1967-ben James Burnham írt egy cikket a The National Review-ba, melyet Saunders hosszan idéz. Úgy gondolja, hogy Burnham ismerte a CCF-től Braden és a CIA segítségével való megválás tervét, esetleg annak szerzője volt, vagy kitalálta a mögöttes gondolatot. Burnham így írt:

"Ezen tevékenységek zömét a CIA a ‘nem-kommunista baloldal' perspektívájában dolgozta ki. A CIA az NCL-t megbízható antikommunista erőnek tekintette, [de] ez a politikai elképzelés hibás volt. Az NCL nem megbízható. A kritikus események nyomása alatt az NCL fellazult. Ebben az országban és másokban sokan fordultak egy Amerika-ellenes pozíció irányába, s majdnem az egész NCL finomított a kommunizmussal és a kommunista országokkal kapcsolatos álláspontján. A szervezeti összeomlás tehát a politikai hiba következménye. A politikai hiba az a doktrína, mely szerint a kommunizmus elleni globális harcot az NCL-re kell építeni – s ezt a doktrínát a CIA Allan Dulles-nak köszönheti. Kuba, a Dominikai Köztársaság és mindenekelőtt Vietnam döntő próba elé állította az NCL-doktrínát és annak gyakorlatát. A CIA által az NCL-recept alapján támogatott szervezetek és egyének nagy része most aláássa a nemzet biztonságát."

Saunders idézi Jack Thompsont, aki a CCF-nek juttatandó CIA-támogatások csatornájaként használt Fairfield Alapítvány leghosszabb ideig regnáló ügyvezető igazgatója volt. "Él bennem egy képzelt forgatókönyv: Johnson elnök ül az íróasztalánál az Ovális irodában, éppen néhány folyóiratot fut át. Meglátja az Encounter egy példányát. Azt mondja: 'Hé, mi ez?' S valaki így felel: 'Ez az Ön újságja, elnök Úr'. Johnson azt mondja: 'Az én újságom? Ezek az emberek helytelennek tartják az én háborúmat, és az én újságomba írnak?' Hát erről van szó."

Saunders könyvének negyedik erőssége az, hogy bepillantást enged a korai CIA és CCF világszemléletébe és fogékonyságába. Úgy tűnik, mindkettő a "mi vagyunk az egyedüli legények a gáton" jellegű önképpel rendelkezett: "Mi kevesek, mi boldog kevesek, mi, a testvérek csapata", a kultúra és a civilizáció utolsó védőbástyái a barbárokkal és filiszteusokkal szemben. Ez nem egyszerű kémtörténet volt. Sokan voltak, különösen a CIA korai időszakában, szinte elioti, modernista módon, sőt intellektuálisan fogékonyak. Ez az elitizmus tartotta össze a CIA-CCF-kapcsolat többé vagy kevésbé szellemdús figuráit, James Jesus Angletontól Irving Kristolon keresztül Lionel Trillingig. Saunders egy keresztes hadjáratot folytató politikus és egy túlfizetett henyélő keverékeként festi le a CCF-et. A CCF korai időszakának lelkesedése Diana Josselson szerint "a Kennedy-kormány első száz napjához volt hasonlatos… Felvillanyozó volt. Az ember érezte, hogy minden eseménnyel, történjék az bárhol, kapcsolatban áll. A dolgok születőben voltak, mindez életteli volt… olyan, mint a Francia Forradalom vagy az Oxford Mozgalom. Igen, ilyen érzés volt."

De ez a bőkezűség, emlékeztet Saunders, a nyugati értelmiségiek jó részét "arany köldökzsinórral" kötötte a CIA-hoz. A szerző elkalauzolja olvasóját az észak-olaszországi Bellagio-ban lévő Villa Sarbelloni-ba, mely "informális pihenőházként állt a Kongresszus illusztrisabb tagjainak rendelkezésére, egyfajta tiszti kaszinóként, ahol a Kulturkampf frontharcosai feltölthették energiatartalékaikat". Az elragadtatott Hannah Arendt (aki megjárt egy náci internáló tábort is) azt írta barátnőjének, Mary McCarthy-nak, hogy "Az embernek olyan érzése van, mintha egy kis Versailles-ban lakna. A személyzet, beleértve a kertészeket is, 53 főt tesz ki. A személyzetet egy, a 'principassa' idejéből hátramaradt, a tizenötödik századi Firenzében élt kiváló úriember ábrázatával és modorával rendelkező főkomornyik felügyeli". A CCF fő fejeseit Londonban a Connaught-ban, Rómában az Inghilterrában, s ha Irving Brownt látogatták meg Párizsban, a Hotel Baltimore királyi lakosztályában szállásolták el. Íme a CIA által fizetett szabadságharc.

Ötödrészt a könyv bemutatja, hogy a "Nyugat" mellett letett voks kikezdte a politikai és szellemi függetlenséget. A sztalinofóbia jelensége nem "túlzott antisztálinizmust" jelent. Nem lehet valaki inkább "túlságosan Sztálin-ellenes", mint "túlságosan náciellenes". A sztalinofóbia a politikai orientáció elvesztését jelenti, mert az egyén fejében a sztálinizmus bűnei minden máson túlnőnek, legelőször is a kapitalizmus és az imperializmus bűnein. A sztalinofóbia természetéről Saunders Phillip Rahv-ot idézi, aki arra figyelmeztetett, hogy "a Sztálin-ellenesség szinte szakmai kiindulóponttá vált. Mára már annyi mindent jelent, hogy kizár lényegében minden más megfontolást és eszmét, s mindez azt eredményezi, hogy az antisztálinizmust olyan valamivé akarják formálni, amivé sohasem válhat: nem kevesebbé, mint általános életszemléletté, sőt, történelemfilozófiává". A sztalinofóbia-érzést Mary McCarthy ragadta meg, amikor 1952 márciusában néhány CCF-es tagtársának gondolkodásbeli megrögzöttségeiről írt Hannah Arendt-nek:

"Rettegésben élnek attól, hogy újraéled a harmincas évekre jellemző helyzet, amikor a szimpatizánsok voltak pozícióban az oktatásban, a kiadói tevékenységben, a színházi életben stb., amikor a sztálinizmus volt a mézeskalács házikó, s ezek az emberek kiszorultak belőle. Ténylegesen traumatizálta őket a sztálinizmus harmincas évekbeli rövid apoteózisa… Álmaikban ez az időszak újra és újra felbukkan; ‘valóságosabb' a jelennél. Így aztán kevéssé érzékelik a rosszabbodó jelenlegi helyzetet, inkompetensnek tartják, és lebecsülik McCarthy szenátort."

1969-es, The Cultural Cold War: A Short History of the Congress for Cultural Freedom (A kulturális hidegháború: A Kulturális Szabadság Kongresszusának rövid története) című tanulmányában Christopher Lasch azt írta, hogy a "Nyugat" félistenné magasztalásával lecsendesítették a Nyugatot uralók kriticizmusát. Az ezt követő csöndben morajlás kezdődött, mely aztán ünnepi lármává erősödött. Lasch-nek igaza volt abban, hogy az Encounter magazin "nagy vonalakban, de még a részletekben is következetesen támogatta az amerikai politikát". Amikor 1958-ban Dwight Macdonald az Encounterhez benyújtott egy cikket, melynek az élcelődő "America! America!" címet adta, s amely az akkor az értelmiségiek körében népszerűségnek örvendő, az USA-ról folytatott ünneplő hangnemű vita kritikája volt, megtagadták a közlést. Melvin Lasky eredeti álma egy a CIA által támogatott, "félelemtől mentes, önkritikus hangvételű" folyóiratról, mely "élő példája a demokratikus tudat működésének", egyszerűen nevetséges volt. A fausti paktumok nem így köttetnek. Goethe nagyon világosan kimondatta Mefisztóval a Faust által elfogadandó egyezség lényegét: "Én téged, itt, hiven szolgálni foglak, / csak egyet ints, ugrom, tüsténkedem. / S ha útjaink, túl, újra összefutnak,/ te ugyanígy szolgálsz nekem!" Macdonald akként kommentálta az ügyet, hogy az Encounter szerkesztői úgy vélték: "cikkem publikálása megzavarhatja a [Kulturális Szabadság] Kongresszusának az azt támogató amerikai alapítványokhoz fűződő viszonyát". Macdonald cikkének visszadobása cáfolja Sidney Hook állítását, miszerint "a Kongresszus semmit nem tett vagy mulasztott el megtenni, pusztán azért, mert részben amerikai forrásokból támogatták". Még nyilvánvalóbb azonban, hogy ha a CCF az Egyesült Államokban is elkötelezettje lett volna a civil szabadságjogoknak, akkor már a kezdetektől élesen támadta volna a McCarthy-kurzust.² Valójában, miként azt Saunders az apró részletek sokaságán keresztül bemutatja, "a Kulturális Szabadság Amerikai Kongresszusa (ACCF), akárcsak az Encounter, arra törekedett, hogy elhárítsa, vagy legalább minimalizálja a McCarthy-éra kultúrájára leselkedő veszélyeket".

Lasch-nek abban is igaza volt, hogy a "Nyugat" mellett voksolás egy idő után azoknak az öncenzúrájához vezetett, akik "oly tökéletesen magukévá tették a hivatalos álláspontot, hogy többé már tudatában sem voltak annak, hogyan szolgálják írásaik az amerikai világhatalom racionalizálását". Lasch ezt az öncenzúrát az értelmiség változó társadalmi funkciójához és státusához kötötte. A leviatán államnak minden eddiginél több értelmiségire volt szüksége, így közülük kevesebben panaszkodtak. "Csoportként az értelmiség félhivatali státusra tett szert, ami szakmai felelősséget ruházott rá az oktatás gépezetében és a kultúra ügyeiben általában. Ebben a szektorban – az iskolákban, egyetemeken, a színház világában, a koncerttermekben és a politikai-irodalmi folyóiratoknál – mind autonómiára, mind bőséges anyagiakra szert tettek, mivel szolgáltatásaik társadalmi értéke nyilvánvalóvá vált a kormányzat, a vállalatok és az alapítványok számára." Saunders idézi a Time magazint: "Az ellenállás lovagja megnyitotta az utat a melléállás lovagja előtt". Az "igazságot a hatalom szemébe mondó" értelmiségtől távol álló Lionel Trilling a Partisan Review-ban a következőképpen foglalta össze az új kapcsolat lényegét: "Az értelmiség a történelemben eleddig talán sohasem volt mértékben fonódott össze a hatalommal". Saunders CCF elleni legfőbb vádja éppen az, hogy "az értelmiségi útkeresés természetes folyamatait" eltorzította ez az államhoz fűződő újfajta kapcsolat.

Mégis, mindezen erősségek ellenére a Saunders által vázolt keret – a dallamot a felbérelt zenésznek, a CCF-nek diktáló CIA – túlságosan szűk. A CCF-es értelmiségiek által a huszadik század ezen extrém időszakában hozott döntések alapvetően politikai és ideológiai jellege elsikkad a "titkos ügynökökről" és "anyagi érdekeltségekről" szóló történetek között. Nagy árat kell fizetni a CCF történetének konspirációs sztoriként való megírásáért.

CIA-Wurlitzer?

A CCF nem groteszk és nevetséges emberekből állt, akik a CIA-tól kapott élelmet tömködték magukba, és fellengzősen a "szabadságról" beszéltek, miközben a háttérben "összekötőik" kezelték jutalomba kapott "érdekeltségeiket". A CIA nem rendelte a dallamot, s még csak a "dudásokat" sem fizette. Saunders elfogadja a CCF-ről a CIA által adott narcisztikus jellemzést, mely szerint a CCF a CIA által tetszés szerint lejátszható "wurlitzer" volt. De ez semmivel sem jobb, mint a "Moszkva aranya" cím alatt elmesélni a kommunista pártok korrupciójának történetét.³ A CCF tragédiájának mélyebb megértéséhez – s egy valódi megértés lenne a záloga annak, hogy a tragédia ne ismétlődhessen meg – először is a tagok motivációinak empatikus megértésére lenne szükség, megragadva annak a történelmi pillanatnak a komplexitását, melyben oly sok értelmiségi "választotta a Nyugatot", másrészt pedig be kellene mutatni azon antisztálinisták alternatíváját, akik az amerikai imperializmussal szemben is fenntartották hasonlóképpen éles kritikájukat.

Azt a bizonyos pillanatot három katasztrófa jelezte. Az egyik volt a sztálinista hadseregek végigzúdulása Európán és Ázsián, s a totalitarianizmus szörnyű terhe, ahol csak győztek. A politikailag tudatos "harmadik utasok", akik nem akarták a "Nyugatot" választani, többnyire elhitették magukkal, hogy ez valamiféle előrelépést jelent. Más szavakkal, legtöbbjük átadta magát "az illúzióvesztés önző elutasításának", ahogy azt Julian Symons nevezte. A második katasztrófát Orwell a szimpatizánsok "széleskörű intellektuális és morális kegyvesztettségeként" aposztrofálta. Ez volt az a világ, amikor a "szocialisták" ódákat írtak Sztálinhoz (Neruda) és Sztálin-portrékat festettek (Picasso). Ez volt az a világ, melyben a francia orvosok 1953-ban megerősítették Sztálin zagyválkodásait a (zsidó) "orvosok összeesküvéséről" Oroszországban. Más szóval, ez egy intenzív politikai harc időszaka volt, melyet a sztálinisták megnyerni látszottak, s amelyben a baloldal nem kis része lealjasodott.⁴ A harmadik s egyben legszörnyűbb katasztrófa az Európában feltünedező, mind Moszkvával, mind Washingtonnal szemben álló, s a munkásosztály által vezetett harmadik utas demokratikus szocializmus jövőjébe vetett remények összeomlása volt.

Emlékirataiban Irving Howe, a CCF elszánt kritikusa megkísérelte olvasója számára újrateremteni a huszadik század ama rendkívüli pillanatát, amikor ő maga elhagyta a harmadik utas tábort, s "a Nyugatot választotta":

"A világ félelme valódi volt. Indokolt félelem volt… Ahol Sztálin győzött, a szabadságnak nyoma veszett. Ezért volt szükséges az európai polgári demokratikus államok ellenállásának megerősítése, mivel ezek léteztek abban a pillanatban, s nem lehetett valamiféle feltételezett jövőbeli tökélyre várni. Ennek szellemében támogatni kellett a Marshall-tervet (…), a lehetőségek szerint segíteni kellett az antikommunista, liberális erőket (…) Kényelmetlen (…), de azt hiszem, korrekt politika volt. Az, hogy a kommunisták Franciaországban és Olaszországban soha nem kerültek közel a hatalomátvételhez, semmiképpen nem bizonyítja azt, hogy túlértékeltük volna a veszélyt: úgy fogalmaznék, bizonyítéka annak, mennyire fontos volt akadályokat gördíteni az útjukba. És valódi akadályokat – hatalmat, pénzt, politikát – s nem pusztán értelmiségi folyóiratokban megjelenő cikkeket."

Sidney Hook ehhez a következőket tette hozzá:

"Meggyőződésünk volt hogy, ha nem is de jure, de de facto immár defenzív háborút viselünk a kommunizmus ellen – a háború valóságosan tombolt Koreában -, s attól féltünk, hogy lángjai kicsapnak, és beborítják Nyugat-Európát. Napi kapcsolatban álltunk emigráns értelmiségiek egy csoportjával, s az ő üldöztetéseik szívszorító történetei nemcsak mélyen hatottak ránk, de egyfajta bűntudatot is generáltak bennünk. Igen, volt bizonyos csalás abban, hogy nem hoztuk nyilvánosságra azt, amit tudtunk vagy gyanítottunk [a CIA anyagi támogatásáról – AJ]. Háborúban még a legbecsületesebbek is elfogadnak ennél nagyobb csalásokat is. (…) Az a meggyőződésünk, hogy hamarosan minden valószínűség szerint belekeveredünk egy európai háborúba, melyet a Vörös Hadsereg előrenyomulása, vagy a francia, illetve az olasz Kommunista Pártnak a hatalom átvételére irányuló kísérlete fog kirobbantani, érthetővé tette a finanszírozással kapcsolatos kényelmetlen érzéseink háttérbe szorítását."⁵

Ahogy ezeket a visszaemlékezéseket olvasom, egy, a Mefisztó-Nyugattal kötött tragikus fausti egyezség körvonalai rajzolódnak ki. Nem a megvásárolt és kifizetett, CIA-dallamot játszó "dudásokról" szólnak.

"Hidegháborús retorika?"

A könyv egy másik problematikus aspektusa, hogy ha talán nem is tudatosan, de néhány helyen kokettál bizonyos mentális reflexekkel és gondolkodásmódokkal, melyek a régi oroszbarát baloldal sajátjai voltak, s amelyek még ma is veszélyeztetik a baloldal szellemi egészségét.

A sztálinizmus nem csak a kínzásokon, gyilkosságokon és a Gulágon keresztül őrölte föl a baloldalt mint független erőt, hanem azáltal is, hogy szellemi reflexiókat erőszakolt rá, amelyek romba döntötték független gondolkodásra való képességét. Mihelyst a kedvenc "tábor" – egyik vagy másik hatalom – konklúziói megszülettek, az igazságtól és igazságosságtól megtartották az egy lépés távolságot, bizalmatlanul és eszköznek tekintve közelítették meg azokat. Az eképpen kiművelt baloldaliak megrögzött öncsalókká s a baloldali kultúra szennyezőivé váltak. Sartre zsarnokság iránti, a bevezetőben idézett apológiája példa erre. A baloldal jó részének a szolidaritásra adott szégyenletes reakciója egy másik példa. Miért magasztalta sok szocialista Pablo Nerudát (az Óda Sztálinhoz szerzőjét), miközben – talán a "hidegháborús retorika" vádjától való félelmében – semmit nem szólt Oszip Mandelstamról (a nagy költőről, aki a Gulágon pusztult el, amiért egyik versében így írt: "Csótány bajsza sandít / Csizmaszára villan")? Nem felelősek-e ezek a "szocialisták" Mandelstam sorsáért? És hány Oszip Mandelstam létezett?

Nekünk kell szembe nézünk ezekkel a kérdésekkel, bármily fájdalmasak is. Nekünk kell a mélyben felkutatnunk azt, hogy – elméletünkben és gyakorlatunkban, etikánkban, a szocializmusról alkotott koncepciónkban – mi az, ami lehetővé tette a totalitárius hatalomhoz való végzetes idomulást. A mi mélyreható demokratikus szocialista számvetésünk nélkül ezt az űrt a párizsi Centre National de la Recherche Scientifique által kiadott 800 oldalas A Kommunizmus Fekete Könyve tölti be, mely folytonos bűnvonalat rajzol Marxtól egészen Pol Potig.

Az 1940-es és 50-es években "a Nyugatot választott" szocialista és szociáldemokrata értelmiségiek leegyszerűsítő ex cathedra elítélése megakadályoz minket abban, hogy kritikusan magunkévá tegyük mindazt, ami örökségükből értékes maradt. Ezen örökség egyes elemei hozzájárulhatnak a szocializmus mai és korábbi lényege körül kialakult elméleti és normatív zűrzavar kitisztulásához. Ez a keveredés megelőzte a sztálinizmust, s arra a tényre vezethető vissza, hogy a szocializmus mindig is két teljesen eltérő dolgot jelentett: egy előre tervezett társadalmi modell elitjének autoriter uralmát egyfelől – mely szükségképpen antidemokratikus, antiliberális és stagnálásra kárhoztatott – s a társadalom széleskörű demokratikus, "az elsöprő többség által az elsöprő többség érdekében való" kontrollját másfelől. Ez "a szocializmus két lelke". De a sztálinizmus a szocializmus jelentése körüli krónikus történelmi zavart akut, totális és majdnem végzetes válsággá tette. A "szocialisták" nagy része világszerte azzá lett, aminek a liberálisok mondták őket: autoriterekké.

A szabadság és a demokrácia visszahozatala a szocializmus alkotóelemei közé – ami szükséges feltétele a szocializmus mint politikai terv jövőbeni életképességének – hosszú folyamat lesz. Nem segíti az a szellemi reflex, amelyet Saunders könyve akaratlanul is megerősíthet: a félelem, hogy segítséget nyújtunk "az" ellenségnek. Ez megakadályoz bennünket az igazság kimondásában. Például Saunders rutinszerűen hidegháborús retorikának bélyegzi Alfred Barr kijelentését, mely szerint: "A modern művész nonkomformitása és szabadságszeretete egy monolitikus egyeduralmi rendszerben nem tolerálható, s a modern művészet a diktátor propagandája számára nem használható". De amit Barr mondott, az igaz. Ennek a mentális reflexnek másik példája a Saunders által idézett Jason Epstein nézete, miszerint "Jön Vietnam, és (…) az antisztálinizmus hozzászokik saját agressziónk igazolásához. Ezek az emberek most igazi kutyaszorítóba kerülnek. Most aztán nesze nekik: meg kell védeniük Vietnamot, hiszen az antikommunista oldalon sorakoztak fel". Meg kell értenünk, hogy ez az érvelés milyen veszélyes volt a baloldal számára. "Logikája" (melyet Mary McCarthy példája, hogy csak őt említsük, megcáfol) az, hogy antisztálinizmus = antikommunizmus = a vietnami háború támogatása. Ez az érvelés a baloldalt az egyik vagy másik államhatalom körüli pályán keringő szatelit szerepére kárhoztatja.

Saunders könyve akaratlanul is egybecseng ezzel a szellemi reflexióval, mivel a dudás/dallam séma azt sugallja, hogy az Oroszországgal való aktív szembehelyezkedés jelentette a CIA-csekkfüzethez és a neokonzervativizmushoz vezető előszobát. Például Saunders azt írja, hogy Malcolm Muggeridge a Moszkvai tél című, a Szovjetunióról 1933-ban írt, őszinte számvetése "jelezte MI6-os ügynökké való politikai átformálódásának kezdetét". Saunders szándéka ellenére ez a kijelentés értelmezhető úgy is, hogy maga az Oroszországról szóló harcos szókimondás ténye vezette őt az MI6, a brit kémszervezet karjaiba. Azt gondolom, hogy ma ez nem mindegy, mivel a szellemi reflex él és virul, s éppen olyan veszélyes, mint volt. Hányan nem tudtak a vérengző szerb szubimperializmus kapcsán szembenézni az igazsággal, vagy ellene szegülni, mert legfőbb megfontolásuk a "ne támogassuk a NATO-t!" jelszó volt. Hányan váltak a NATO ténylegesen kritikus támogatóivá, hányan tagadták meg a Szerbia bombázása elleni fellépést, mivel elsődleges gondolatuk a "ne támogassuk Milosevicset!" szlogen volt?

Saunders ezt a "táborista" mentalitást tudattalanul is megbocsájtja. Például elismerően idézi fel Deutscher George Orwell (az üldözési mánia freudi szublimációja) iránti hideg megvetését, miközben valójában annak józan felismerésére lenne szükség, hogy Deutscher – akit a baloldal még mindig szinte univerzálisan magasztal – olyan ember volt, aki szemben állt minden kelet-európai népfelkeléssel, s azt állította, hogy "a sztálini éra végén Kelet-Európa (Magyarország, Lengyelország és Kelet-Németország) a burzsoá restauráció határán találta magát; s csakis a szovjet fegyveres erők (vagy azok fenyegetése) akadályozta meg annak beteljesülését".

Egy másik példa az, ahogyan Saunders a nevezetes 1948-as, az oroszok által támogatott és a szimpatizánsok által megszervezett Waldorf Astoria-beli "békekonferenciát" kezeli. Egy kis ad hoc csoport, az Amerikaiak a Szellemi Szabadságért (Americans for Intellectual Freedom), a még mindig fiatalos Sidney Hook vezetésével, felbomlasztotta a Waldorf konferenciát azáltal, hogy az üléseken újra és újra felvetették az emberi jogok sztálinista megsértésének kérdését, rámutattak a szponzorok és a résztvevő szimpatizánsok képmutatására, s kijelentették, hogy az esemény valódi célja a szovjet államot támogató hadviselés. Saunders mégis (emocionálisan) próbál minket a konferencia szervezőinek és támogatóinak, például Arthur Millernek, az oldalára állítani. Gúnyos megjegyzéseket tesz a Hook-csoportra, s viselkedésüket "visszataszítónak" találja, amiért kínos helyzetbe hozták az orosz vendégeket. Szépen csengtek Arthur Miller faux naif szavai: "A konferencia egy jó tradíció folytatására tett erőfeszítés volt". Ám miféle jó tradícióra gondolhat? Az értelmiség hatalomimádatára? Az illúzióvesztéssel való szembesülés önző elutasítására? "Uncle Joe" apologetikájára?

Ha sorra vesszük, hogy ténylegesen milyen eszmecserék folytak a Waldorf-konferencián, egyre különösebbé válik az a gondolat, hogy szimpátiánkat a szervezőknek kellene fenntartanunk, s meg kellene vetnünk azokat, akik igyekeztek provokálni őket. (…) Egy tipikus eszmecsere a következőképpen folyt le: a "Tervezési és Építési Bizottság" ülésén feláll egy AIF-szimpatizáns, s határozat meghozatalát javasolja, mely felszólítaná Oroszországot a tisztogatások tizennyolc építész áldozatának rehabilitálására. Az elnök ezt mint nem konstruktív indítványt, elveti, és továbbmegy. Egy olyan baloldal, amely a fenti eszmecserére való visszatekintéskor nehéznek találja az állásfoglalást, nem érdemel XXI. századi jövőt.

Az antisztálinizmus nem a fellegekben járt

Saunders könyvének tehát lehet az az olvasata, hogy elveti az amerikai kormányzat patronálásától és politikai pályájától független antisztálinizmus lehetőségét. Ez a "harmadik utas" tradíció azonban létezett.⁶ Washingtont nem támogató módokon is folyt a sztálinizmus ellen politikai hadviselés. 1946-ban Orwell javaslatot tett egy új, nemzetközi demokratikus Emberi Jogok Ligájának (League for the Rights of Man) létrehozására az emberi jogok és a szellemi szabadság védelme érdekében. Egy másik példa a Dwight Macdonald által vezetett Europe-America Groups nemes bukása. Ide tartozik az Amerikai Dolgozók Pártja (U.S. Workers Party) – mely a "Sem Washington, sem Moszkva, csakis a független szocializmus harmadik útja" jelszót választotta – és a Rassemblement Democratique Revolutionnaire-be (RDR – Forradalmi Demokratikus Tömörülés) szerveződött francia antisztálinisták közötti együttműködés. Ezt az utat képviselte a David Rousset által szervezett Nemzetközi diktatúra- és háborúellenes nap (International Day Against Dictatorship and War) is. Még a CCF 1950-ben, Berlinben történt megalakulásakor is voltak olyanok, akik azt hangoztatták, hogy a politikai harc elsődlegesen a társadalmi igazságosságért, a prosperitásért és talán egy európai föderációért való küzdelmet jelenti. Ezek az erők, változó következetességgel és mesterkéltséggel, hajlottak a kétfrontos harcban való gondolkodására. Az EAG, az RDR, a Politics és a Horizon összeomlása, valamint a forradalmi szocialista harmadik utas hangok európai és amerikai marginalizálódása tette könnyebbé a CIA számára, hogy beférkőzzön a nem-kommunista baloldal soraiba, azt "a Moszkva elleni politikai hadviselés washingtoni verziójának" igájába hajtsa, "működését áthelyezze Párizsba, megbuktassa Laskyt, behozza Josselsont, és fokozatosan növelje a CIA-befolyást".⁷

Jenki tökfejek?

Saunders azt állítja, hogy "az absztrakt expresszionizmus és a kulturális hidegháború között valódi, mély kapcsolat" volt. Habár a kapcsolat tagadhatatlan, ebben az aspektusban a túl szűk "dudás/dallam" keret ismét csak alkalmatlan a történet tragédiájának és pátoszának megragadására.

A tények közismertek. Az absztrakt expresszionisták ellen az Amerikai Kongresszusban George Dondero vezetésével intézett nyárspolgári támadás ellenére, a CIA felismerte azt a lehetőséget, mely az absztrakciónak mint a sztálinista konformitással éles ellentétben álló nyugati szabadság megtestesülésének hidegháborús eszközként való manipulációjában rejlett. A CIA – az Amerikai Kongresszus megkerülésével – a Modern Művészetek Múzeumával (MoMA) működött együtt az absztrakt expresszionisták támogatása és európai vándorkiállítások finanszírozása érdekében. Még Eisenhower elnök is, aki gyaníthatóan nem volt Still, Rothko, Newman vagy Pollock lelkes híve, a "szabadság pilléreként" aposztrofálta a MoMA-t és annak modern művészeti programját.

Saunders szerint annak, hogy a MoMA az absztrakt expresszionizmust támogatta, politikai, s nem esztétikai okai voltak. Az absztrakt expresszionizmust Saunders annak hidegháborús kontextusára redukálja. Így ír Jackson Pollock-ról: "Spriccelt, véletlenszerű vonalbogaival, melyek a vásznon és azon túl, a széleken kanyarognak, úgy tűnt, mintha [Pollock] Amerika újrafelfedezésével, és a ‘Magányos Hang Nagy Amerikai Mítoszának' felélesztésével foglalatoskodna". Saunders az 1952-ben a Masses and Mainstream magazinban "Dollárok, Tökfejek és Halál" ("Dollars, Doddles and Death") címmel az absztrakt expresszionisták ellen intézett visszataszító nyárspolgári támadást "hátborzongatóan profetikusnak" találja. Ez tökéletes párhuzamban áll Serge Guilbaut "művészetkritikájával", aki a Hogyan lopta el New York a modern művészet ideáját (How New York Stole the Idea of Modern Art) szerzője. (…) Ez a könyv az absztrakt expresszionizmust durván az amerikai külpolitika eszközévé redukálta. (Guilbaut természetesen támogatta a sztálinista szocialista-realista André Fougeront, a hithű zsdanovistát, aki Picassót a Sztálin-portréról hiányzó hódolat miatt támadta.) Saunders Pollock "spriccelt, véletlenszerű vonalbogain" való gúnyolódása a "Jenki tökfejek" című fejezetben jelenik meg. Mélyreható elemzésként tárja elénk Ad Reinhardt sértegetését, miszerint Pollock pusztán egy "henye bazári bohóc", s azt sejteti, hogy az absztrakt expresszionizmus a közvélemény gigantikus megtévesztése. Jason Epsteinnek köszönhetően megtudjuk, hogy "ez az anyag szemét". (…)

Mindez politikai, esztétikai és histográfiai problémákat egyaránt hordoz. Először is, miért olyan nehéz belátni, hogy az absztrakt expresszionizmus valóban a "Nyugat" nagyobb kulturális szabadságának bizonyítéka volt? Vegyük az 1948-as évet. Oroszországban Zsdanov, Sztálin kulturális rendőrfőnöke, egybegyűjtötte a zeneszerzőket és kritikusokat, s kihirdette kulturális rendeleteit és tilalmait. Erre Sosztakovics, akit a Kilencedik Szimfónia miatt kritikák értek, bocsánatkérésként, annak rendje és módja szerint komponált egy darabot Sztálin erdészeti tervének dicsőítésére.⁸ Ugyanebben az évben Clyfford Still megfestette az 1948-D-t, Philip Guston a The Tormentorst, Barnett Newman a Onement 1-t, Robert Motherwell csodálatos sorozatán, a Spanish Elegiesen dolgozott, és Jackson Pollock megfestette mestermunkáját, a Number 1A-t. Az emberi művészi kifejező erő és kreativitás rendkívüli pillanata volt ez. Ez az, amit a CIA észrevett! Ez az, amiért használni tudták!

Saunders mindezt "véletlenszerűnek", "spriccelésnek", "tökfejeknek" és "CIA-pénznek minősíti. Hál' istennek, az "egy ötéves is meg tudná csinálni"-klisétől megkímél minket. Az ilyen nyárspolgári gondolkodással fertőzöttek legjobb ellenszere az lenne, ha öt percre odaállítanák őket Pollock mestermunkája, a Lavender Mist elé. Azok a vonalak nem véletlenszerűek. Attól tartok, a Saunders számvetésében megjelenő gyanakvás annak a jele, hogy tökéletesen képtelen elképzelni, hogy az Egyesült Államok (a föld összes országa közül!) képes lehetett kitermelni a huszadik század derekának legnagyszerűbb művészeti mozgalmát.

Az absztrakt expresszionizmus tragédiája abban rejlett, hogy ez az esztétikai törekvés az adott történelmi pillanatban politikailag időszerűtlen volt, és véleményem szerint ebben az aspektusban található a CCF értelmiségével való igazi párhuzam. A néhai Peter Fuller szerint – s figyeljünk a korábbiakban idézett – Howe és Hook – emlékiratok visszhangjára – "az átélt borzalmas történelmi pillanattal kapcsolatos személyes tapasztalataikról való tanúságtétel kényszere" vezette őket. Ebben rejlik az absztrakt expresszionista művészek és a CCF-értelmiségiek közti valódi kapcsolat. Először is abban a késztetésben, hogy az individuális személyiség és szabadság mellett foglaljanak állást a tirannosz és a konformitás korában. Ez a késztetés szivárgott át a "hivatalos" kultúrába az állami támogatás, a presztízs, a jólét és a siker halálos ölelésén keresztül. Nem tudtak függetlenek maradni. Másodszor is, egyiküknek sem volt kapcsolata egy olyan társadalmi közeggel vagy politikai programmal, amely következetesen a szabadság mellé állt volna, s képes lett volna életben tartani az állami támogatás ilyen vagy olyan formájától független művészeti vagy értelmiségi mozgalmat. Miután képtelenek voltak rátalálni a spirituálisan csődöt mondott fogyasztói kapitalizmus, illetve a totalitárius "szocializmus" alternatívájára, mindkét vonal visszavonult: a művészek az "ősibe", "időtlenbe", "mitikusba" és az "én" privát gyakorlásába, illetve az alkoholba (nem pedig "Amerika újrafelfedezésébe", ahogy Saunders állítja), az értelmiség pedig egy olyan "szabadság"-fogalomba, amely vakká tette a vállalati hatalom szabadság-ellenességével, az amerikai imperializmussal és a mccarthyizmussal szemben. A hatalommal kötött kölcsönös fausti paktumuk – melynek elméleti keretét az absztrakt expresszionisták esetében Clement Greenberg, a CCF esetében Hook és mások adták – idővel egyfajta "art officiel"-be, illetve "házi értelmiségi" létbe való hanyatláshoz és szimpla modorossághoz vezetett.

Mindez sokkal bonyolultabb, mint egy dallamot játszó dudás képe. Valójában az, amit David Anfam mondott – dühös válaszként Guilbaut-nak arra a megjegyzésére, hogy New York "ellopta" a modern művészetet, és a hidegháború fegyverévé tette -, kritikája lehetne Saunders ama elképzelésének, hogy a CIA az értelmiséget wurlitzerként játszotta ki a sztálinizmus ellen. Rámutatva Guilbaut tézisének "kérlelhetetlen korlátoltságára", Anfam azt kérdezte, hogy "vajon maga Marx mit hozott volna ki ezekből a lezárt horizontokból, ahol a rosszhiszeműség az éleselméjűség álarca mögé bújik. A művészet először kódolt titkosírássá válik, mert kevés komoly figyelmet kap. Miután így elhomályosult, vonásai már csak az eredeti hidegháborús atmoszférát és annak politikai stratégiáit tükrözik."⁹

"Kezdd el új értelemmel"

Kritikámat Goethe Faustjával – egy félistennel kötött baljós egyezséggel – kezdtem, s ezzel is szeretném befejezni. 1976-ban Phyllis Jacobson a New Politics-ben kritikát jelentetett meg Lillian Hellmannek a McCarthy-kurzusról Scoundrel Time (Gaz idők) címmel írt könyvéről, melyben figyelmeztetett azokra a baloldal számára végzetes következményekre, amelyekkel szembesülnie kell, ha egyik vagy másik félistent választja:

"Lillian Hellmannek reakciós sztálinista ellenfeleivel több közös tulajdonsága van, mintsem gondolná. Irving Kristol, Sidney Hook és barátaik egy Hellman szívének kedves politikai gyakorlatot folytatnak. Miután a ‘Nyugat' mellé álltak, hangosan és elszántan védelmezik a sztálinizmus áldozatait, alig-alig ejtve szót az amerikai imperializmus és annak csatlós államai által üldözöttekről. Nem ‘léptek színre', hogy megvédjék a Smith-törvényt vagy a McCarthy-áldozatokat. Mostanában sem hallunk tőlük semmit a CIA és az FBI által zaklatottakról. Lillian Hellman, miután a ‘Sztálin-kommunizmus' mellé állt, egyszer sem lépett színre a sztálinizmus áldozatainak védelme és támogatása érdekében. Ellenkezőleg, sztálinista buzgalmában támadta őket. Csakis a nyugati imperializmus áldozatait védte és támogatta. Mindketten azt a vulgáris politikát gyakorolták, melyet az 'ellenségem ellensége a barátom' elve vezérel. Táborlakóként tükörképei egymásnak."¹⁰

Valóban. S a Faustot olvashatjuk morálmeseként, amely a magabiztosság fontosságáról és a félistenekbe vetett bizalom veszélyeiről szól. A Goethe által megírt Lelkek Kórusa arra inti Faustot, vesse el az Ördöggel kötendő egyezséget. Ekként figyelmeztetik őt: "Jaj! Jaj! / Miattad omolt el / a szép Egész, / ó, durva ököl; / s most pusztul, enyész! / Egy félisten müve ez hát!" De azután olyan szavakkal, amelyeket a mai baloldal szempontjából különösen időszerűnek találok – ahogyan itt állunk a "dolgozók államainak" romjai közepette, miközben szemünk láttára egy nagyszerű globális antikapitalista mozgalom sarjad -, a Lelkek Kórusa Faustot az önállóságon alapuló alternatíva választására ösztökéli: "Elseje / a földi fajnak, / hogy ha te / tudnál nagyobbat, / szivedben építsd újra fel! / Új életre kelj, / és kezdd el/ új értelemmel, / s rá új daloknak / hangja felel!"

Megjelent: New Politics, 8. évf., 3. sz. (új sorozat), 2001. nyár.

Jegyzetek

A cikk apropójául szolgáló könyv:

Frances Stonor Saunders: Who Paid the Piper? The CIA and the Cultural Cold War (Ki fizette a dudást? A CIA és a kulturális hidegháború), London, Granta Books, 1999.

1 Sweezyt Irving Howe idézi Steady Work. Essays in the Politics of Democratic Radicalism, 1953-1966 (Szorgos munka. Esszék a demokratikus radikalizmus politikájáról. 1953-1966) című munkájának "Authoritarians of the Left" ('Tekintélyelvű baloldal') c. fejezetében.

2 "Sidney Hooknak a civil szabadságjogok és a teoretikus szabadság ellen intézett támadásai erőt jelentettek a mccarthyizmus számára, McCarthyt feloldották kötelezettségei alól." "A Kulturális Szabadság Amerikai Kongresszusa mint egész, akárcsak vezető személyiségeinek többsége, a mccarthyizmus apologétái voltak, egyesek inkább, mások kevésbé agresszíven támogatták." – Lásd: Julius Jacobson: "Revising the History of Cold War Liberals" ('A hidegháborús liberálisok történelmének revíziója'), New Politics (New Series) No. 28, 2000.

3 A kongresszus leegyszerűsített megközelítését Saundersnek az a diszpozíciója táplálja, hogy CIA-s forrásait meglehetős kritika nélkül kezeli. Valójában a jelentés megtételekor a CIA-ügynökök abban érdekeltek, hogy felnagyítsák az "érdekeltségek" fölötti befolyásukat és kontrolljukat.

4 Lásd David Caute: The Fellow Travellers (A szimpatizánsok), Quartet Books, London, 1977; Paul Hollander: Political Pilgrims, Travels of Western Intellectuals to the Soviet Union, China and Cuba (Politikai zarándokok. Nyugati értelmiségiek Szovjetunióba, Kínába és Kubába tett utazásai), Harper Colophon Books, New York, 1983; Czeslaw Milosz: The Captive Mind (A rabságban tartott tudat), Penguin, London, 1980.

5 S ez nem csak 1948-as téma. A kegyetlen igazság az, hogy amikor Sidney Hook Christopher Lasch 1969-ben a Kulturális Szabadság Kongresszusáról írt tanulmányát a Szovjetunió valóságos életének tekintetében "tökéletesen tájékozatlannak" minősítette, igaza volt. Efféle tudatlanság játszott közre a "francia marxizmusnak" az 1970-es évek végén bekövetkezett hirtelen összeomlásában, amikor jelentős részét a Gulag szigetcsoport egyszeri elolvasása egyik napról a másikra elsodorta.

6 Alan Johnson: "The Third Camp as History and Living Legacy" (A harmadik utas tábor mint történelem és élő örökség), New Politics (New Series) No. 27, 1999.

7 Lásd S. A. Longstaff: "Dwight Macdonald and the Anti-Stalinist Left" ('Dwight Macdonald és az antisztálinista baloldal'), New Politics (New Series), No. 18, 1995.

8 Leszek Kolakowski: The Main Currents of Marxism Volume III: The Breakdown (A marxizmus harmadik felvonásának fő áramlatai: Az összeomlás), Clarendon Press, Oxford, 1978, p. 123.

9 David Anfam: "Of War, Demons and Negation" (A háborúról, a gonoszról és a tagadásról), Art History, 16. évf. 3. sz., 1993, p. 480.

10 Phyllis Jacobson: "A Time of Assorted Scoundrels" (Válogatott gazságok ideje), New Politics (First Series) XI. évf. 4. sz., 1976, p. 24.