Beszélhetünk-e valamilyen szempontból egységes "Ázsiáról", hogyan módosult a századok folyamán az európai-amerikai kapitalizmus Ázsia-képe, és milyen szerepet kapott mindebben az indiai szubkontinens?

1. Bevezetés

Az Eurázsiát körbeölelő Csendes-óceáni térség gazdasági felemelkedésének egyik legjelentősebb, bár némiképp alulbecsült aspektusaként Ázsia szerepe újraértékelődik a domináns földrajzi térfelfogásokban. Az elmúlt két évtized során India – nem valamiféle szándékosság, hanem a körülmények jószerivel érzékelhetetlen logikája folytán – fokról fokra kiszorult az uralkodó Ázsia-koncepciókból.¹ A szubkontinens alvadt lassúságú gazdasági növekedése – különösen a csendes-óceáni térség ázsiai területeinek éllovasaival összehasonlítva – végül azt eredményezte, hogy Indiát kihagyták az “ázsiai csoda” forrásait és az “ázsiai értékeket” elemző diskurzusokból és vitákból. A relatíve alacsony exportteljesítmény miatt az indiai vállalkozókat a tengerentúlon nem tekintették veszélyes vetélytársaknak, és így a dél-koreai cégfúziók dömpingtaktikáját vagy a Kínában alkalmazott kényszermunkát kárhoztató nyugati politikusok Indiáról szép csendesen megfeledkeztek. Az enyhülés és a Szovjetunió hatalmának eróziója alaposan megkurtította az el nem kötelezett országok mozgásterét, és jelentéktelenné tette azt a szerepet, amelyet az indiai politikusok, mindenekelőtt Dzsaváharlál Nehru, korábban a világpolitika színpadán játszottak. Az 1980-as években és az 1990-es évek elején, mikor a diszkriminatív bevándorlási politikák korábbi enyhítésének következtében robbanásszerűen megnőtt az Észak-Amerikába és Ausztrálázsiába érkező kelet- és délkelet-ázsiaiak száma, szinte kizárólag a kelet-ázsiai bevándorlók kerültek az “ázsiai” migránsokról szóló viták fókuszába. Miközben Ausztrálázsiában, Európában és Észak-Amerikában megszaporodtak a különféle “Asian Studies” programok a kelet-ázsiai államok felemelkedésének hatására, addig az India iránti érdeklődés egyre inkább lankadt – talán csak a régi gyarmatosító hatalom, Nagy-Britannia kivételével. Ám még a Nagy-Britanniához fűződő történelmi és jelenlegi kötelékek sem bizonyultak elég erősnek ahhoz, hogy Indiát ne mellőzzék az 1996 óta évi rendszerességgel megtartott európai–ázsiai csúcstalálkozókról.²

Ez azért is megdöbbentő, mivel “India” hosszú időn keresztül lényegében magát “Ázsiát” jelentette az európaiak szemében. Az ókori görögök – akiknek magát az “Ázsia” nevet is köszönhetjük – úgy vélték, hogy India jelenti a lakott világ legtávolabbi határát (Morris-Suzuki, 1998. 5. o.). Az erdélyi Maximilian még 1523-ban is azt írhatta, hogy “az ismeretlen országok népeit összefoglalóan többnyire indiaiaknak nevezzük”, a XVIII. században élt Raynal abbé pedig “az Arab-tenger és a Perzsa királyság között fekvő minden földet” nagyvonalúan a Kelet-Indiákhoz sorolt (idézi: Lach, 1965. 4. o.). Ez az India-kép – egy, a mai Indiát jórészt lefedő “India Major”, amely a Koromandel-part északi szegélyétől a délkelet-ázsiai félszigetekig terjedő “India Minor” és az Etiópiától Arábiáig elterülő “Meridionális India” közé ékelődik (Le Goff, 1980, 195–196. o.) – körvonalazta a középkori Nyugat földrajzi elképzeléseit, politikai és társadalmi törekvéseit.

“A körülzártnak képzelt Indiai-óceán az álmok olyan tárházát ringatta, amelyben a keresztény Európa nincstelenjeinek kielégítetlen vágyai megszabadulhattak korlátaiktól. A vagyonról szóló álmok szigetekhez kapcsolódtak: a nemesfémek, a ritka fafajták és a fűszerek szigeteiről szóltak… Vagy éppen mitikus népektől, állatoktól és szörnyektől hemzsegő fantasztikus ábrándok voltak – a bőség és a pompa álomképei, amelyeket egy szegény, korlátozott világ szövögetett magának. Egy másfajta életről szóltak ezek az álmok, amely nem ismer tabukat, ahol a keresztény egyház szigorú morális rendje helyett a szabadság uralkodik, és se szeri, se száma az olyan csiklandó elfajzásoknak, mint a bélsárfalás, a kannibalizmus, a meztelenkedés, a poligámia, a szexuális szabadosság és a dorbézolás” (Le Goff, 1988, 140. o.).

E világ valós és vélt ragyogása olyannyira elbűvölte az európaiakat, hogy Jacques Le Goff egyenesen a középkori Nyugat “álomhorizontjának” nevezte Indiát, a mítoszok és legendák lerakatának, ahol egybemosódott a borzadály és az elragadtatás! “Az elszegényedett nyugati keresztény világ – a latinitas penuriosa, ahogyan Alan de Lille nevezte – szemében az Indiai-óceán medencéjét a túláradó gazdagság és pompa töltötte ki” (uo. 169. o.).

Az Ázsia-koncepciók változásai közepette India a továbbiakban is megőrizte központi szerepét. Bár Indiát és Ázsiát tulajdonképpen egynek tekintették, az előbbi mégis valamiképpen megfoghatatlan entitás volt, sokkal inkább földrajzi absztrakció, mintsem konkrét szociopolitikai valóság: amíg a britek nem keresztelték Indiai Császárságra dél-ázsiai gyarmatukat, egyetlen terület vagy állam sem viselte hivatalosan az “India” nevet. A kívülről érkezett megfigyelők látni véltek ugyan valamiféle civilizációs egységet, ám igen valószínűtlen, hogy a tamilok bármilyen közösséget éreztek volna a pastukkal vagy a bengáliak a maratákkal.

Szinonimájához hasonlóan “Ázsia” is földrajzi fogalom volt, és mivel senki sem vindikált civilizációs egységet a japán és az afgán társadalom közé, Ázsia egységének feltételezése analóg az európai egység elképzelésével, amely az európai identitás kiindulópontja:

“…Európa ideája, akárcsak általában véve a Nyugat gondolata, negációként alakult ki, hogy az európai ´mi´ alanyt (amely elvált a szub­regionális Európán belüli alanytól) szembeállíthassa a nem európai ´ők´-kel, és ez utóbbi történelmi perspektívában Ázsiával vált egyenlővé. Modern ´Ázsia´-koncepciónkat nem a tudomány állandósítja, hanem azok a rétegek, amelyeknek érdekükben áll a nyugati civilizáció ideájának fenntartása, és amelyek profitálnak annak szent mítoszaiból: az individualizmusból, a magántulajdonból és a szabadság agresszív védelmezéséből” (March, 1974, 35. o. – kiemelés az eredetiben).

Míg a despotikus Kelet koncepciója központi szerepet játszott az európai alany (ön)meghatározásában, addig egy sinocentrikus világban a civilizációt olyan “egyedülálló és zárt” jelenségnek tekintették, amelyet a barbárságtól “a kínai magaskultúrához tartozás hagyományai” különítenek el. Annak idején Samuel Johnson³ tiltakozott a francia “civilizáció” szó átvétele ellen, mivel azt a “jólneveltség” (civility) szó szinonimájának vélve feleslegesnek tartotta. Vang Gungvu (1991, 145–164. o.) ezzel párhuzamot vonva rámutat, hogy az idegenek javíthatatlan “mássága” helyett a tradicionális Kínában a határvonal a “Han-konfucianizmus” erkölcsi tanításait elfogadók és az azt elvetők között húzódott, még ha ez utóbbiak szintén kínaiak voltak is. Ehhez hasonlóan Wilhelm Halbfass (1988, 187. o.) az ókori görögök “barbár”-képe és a szanszkrit mlekha felfogása közötti különbséget hangsúlyozza: a hellének a barbárok segítségével határozták meg önmagukat; ám a jelentősebb filozófiai koncepciók nem tulajdonítanak olyan “másságot” a mlekháknak, amely “alkalmas lenne valamiféle identitás alátámasztására”:

“A klasszikus hindu gondolkodás különleges gazdagságban termelte ki a vallási és filozófiai alárendeltség, együttműködés, kitaszítás, rangsorolás sémáit és módszereit, a különféle világnézetek együttélésének lehetőségeit. Ám ebben a folyamatban egy olyan, belsőleg differenciált viszonyrendszert, egyfajta immanens gondolati univerzumot fejlesztett ki, amelyben a ´bennszülött´ és az ´idegen´ identitás közötti különbség, a másság a priori szükségtelennek látszik – ez a rendszer önmagában annyira átfogó, hogy nemigen kíván önmagától különböző, önmagán kívül álló dolgokkal foglalkozni – vagyis a ´másokkal´ az ő másságukban.”

A japánok által ismert világot három egység – Tendzsiku (India), Kara (Kína) és Honcsó (Japán) – alkotta; ám a japánok saját országukat nem a középpontba, “hanem az egzotikus és szakrális Tendzsikutól az e világi és szekuláris Honcsóig terjedő földrajzi vonulat végpontjára helyezték” (Morris-Suzuki, 1998, 6. o.).

A fenti példák is megerősítik, hogy az Ázsiát illető “középkori hiedelmek” fennmaradásának hátterében egy felfogásbeli különbséget kell keresnünk: míg az európai gondolkodók két lehetséges formáját látták a civilizációnak – és az európai civilizációt az ázsiaival szemben határozták meg –, addig Eurázsia keleti vidékein a domináns ideológiák csakis a saját hagyományaikban osztozókat voltak hajlandóak civilizáltaknak tekinteni.

India kihagyása a ma meghatározó Ázsia-képekből nem vezethető le pusztán az európai Ázsia-koncepciók történetéből, hiszen, mint azt az “ázsiai értékekről” folyó viták is mutatják, Ázsia továbbra is Európa civilizációs “ellenpólusának” számít. Éppen ezért nem abból indulok ki, hogy a bolygónk más tájain élő emberek egyszerűen átvették egy Európa-központú kapitalizmus földrajzi elképzeléseit, hanem azoknak a világképét veszem górcső alá, akik a világ az európaiak által “Ázsiának” nevezett térségében élnek.

 

2. Egy másfajta látásmód

 

Az első portugál hajósokat, akik 1543-ban hónapokig tartó útjuk után bronzbarnára sülve, az időjárás viszontagságaitól törődötten partra szálltak Japán délnyugati részén, a helybéliek tendzsikundzsinként, “indiai emberekként” üdvözölték – akárcsak korábban a burmaiak és a malájok (Reid, 1994, 275–276. o.; Tolby, 1994, 327– 328. o.). A történelem iróniája, hogy az Eurázsia legkeletibb szegletébe eljutott első ibériaiakat éppúgy “indiaiaknak” nézték, mint ahogy más ibériaiak “indiánokat” (vagyis indiaiakat) véltek felfedezni Amerikában. Ám ennél is komikusabb, hogy Marco Polo egy Jávában látott orrszarvút “különlegesen rusnya unikornisnak” vélt! Egy olyan állattal szembekerülve, amelyről még csak nem is álmodott, rögtön az unikornisra gondolt – mint Umberto Eco (1999, 57–59. o.) rámutat, ez volt Polo kulturális enciklopédiájában az egyetlen négylábú és egyszarvú lény. Ehhez hasonlóan az Eurázsia két végén élő emberek egyként “indiaiakként” azonosították a különös idegeneket, nem csupán azért, mert India – ha nem is földrajzilag, de szimbolikus értelemben – központi helyet foglal el a bikontinentális arénában, hanem azért is, mert India (a brit Indiai Császárság megalakításáig) olyan absztrakció volt, amely nem jelentett semmilyen konkrét politikai entitást.

Az indiaiakat tehát egyöntetűen “idegeneknek” tekintették. Ez arra utal, hogy Ázsia és Európa inkább volt egységes színtere az utazásnak és a kereskedelemnek, mint két elkülönült geokulturális zóna. Ezt igen élénken érzékelteti egy 1402-ben készült különleges koreai térkép (“A történeti országok és fővárosok földjeinek és területeinek térképe”, rövidített nevén a Kangnido).⁴ Az összes fennmaradt kínai és japán világtérképet megelőzve a Kangnidón jól felismerhetőek Afrika, Arábia és Európa körvonalai, ám a dél-ázsiai szubkontinenst a térképrajzoló Kína alá gyömöszölte (Ledyard, 1994, 244–245. o.; Pearson, 1987, 12. o.; Yi, 1984, 81. o.).

A megdöbbentő pontosság és a meghökkentő tudatlanság elegye nem csupán a Kangnido, de általában véve a távoli földekről szóló régi beszámolók jellemzője, és az ismeretek egyenlőtlen földrajzi eloszlására utal.⁵ Az ebből következő látásmód megértéséhez a kínai térképészeti hagyományok szellemében készült part menti hajózási térképek jelenthetik a kulcsot. Ezek a korai kereszténység idején készült térképek valódi fekvésüktől függetlenül horizontálisan, balról jobbra haladva ábrázolták a partokat (Mills, 1953, 151. o.). Jellemző például egy XVIII. századi thaiföldi kézirat Thonburiban készült másolata: bár a cél a Koreától Arábiáig terjedő partvidék leírása lett volna, a partvonalakat mind a térkép alsó részén ábrázolták, míg a tengerek egyöntetűen a lap tetejére kerültek. A Kelet-, Dél- vagy Délkelet-Ázsiában készült térképek egyike sem volt méretarányos, noha a közelebb fekvő, ismertebb területeket pontosabban ábrázolták, mint a távol eső vidékeket, hiszen a térképrajzolók sokkal inkább a legkülönfélébb forrásokra támaszkodtak, mintsem az adott partvonalak valódi felmérésére.⁶ Arra sem törekedtek, hogy a térképeiken ábrázolt területek helyét szélességi és hosszúsági koordinátákkal lássák el (Schwartzberg, 1992, 326. o.; Thongchai Winichakul, 1994, 29–30. o.).

Ezeket a felületes parti térképeket vizsgálva meglepődik az ember, hogy bár a közvetlen parti területeket felmérték, és jelzeteikkel még a távolságokat is megfelelően ábrázolták, ám igen kevés információt adtak a tenger és a szárazföld belsejének kapcsolatairól (Thongchai Winichakul, 1994, 32. o.).⁷ Ez a merev szétválasztás jól illusztrálja, hogy Eurázsia keleti felének két ikerremetéje – az Indiai-félsziget és Dél-Kína – esetében a kereskedelem alárendelt szerepet kapott a mezőgazdasággal szemben, és mindez közvetlenül kapcsolódott az e területeken elterjedt rizstermesztéshez. Az európai feudális urakkal ellentétben az indiai és kínai uralkodók nem voltak rászorulva valamiféle városi patríciusréteg támogatására háborúikban vagy a helyi lázadások elnyomásában – következésképpen semmi okuk sem volt olyan törvényeket hozni, amelyek egy felemelkedő burzsoázia számára hasznosak lehettek volna. Az ebből eredő elszigetelődés különösen erős volt a szubkontinensen, ahol a XVI. században a gudzsarati szultán, Bahadur sah azzal hárította el a portugál gályák zaklatásaira panaszkodó kereskedők küldöttségét, hogy “a tengeri háborúk a kalmárokra tartoznak, a királyi felséget nem érdeklik az efféle ügyek” (Boxer, 1977, 50. o.). Amiként a szubkontinens uralkodói a “világ urának” címére tartottak igényt, úgy a kínai császárok a Középső Birodalomnak nevezték országukat, amely félúton fekszik a Föld és a Mennyek Országa között.

Nem is lehetne ennél egyértelműbben kifejezni egyrészt az univerzális hatalom igénye, másfelől a részleges szuverenitástól a kompakt autonóm hatalmi egységek felé mutató európai fejlődés közötti szakadékot.

A területileg egységes európai államok kialakulásának folyamatával (Lefebvre, 1991, 275–282. o.) szemben a Kínában vagy a szubkontinensen ható univerzalisztikus hatalmi törekvések sokkal inkább ideológiai követeléseken, mintsem az aktuális politikai helyzeten alapultak. A fejedelmi ajándékok és a tisztelgő küldöttségek, a domináns és az alárendelt fejedelmek vagy éppen az egyenrangú uralkodócsaládok közötti szövevényes házassági kapcsolatok sokkal inkább kijelölték az adományozó és az elfogadó státusát, mint ahogy arra az erő és a hatalom lexikális méricskélése képes lett volna. A grandiózus nyelvezetbe burkolt kínai udvari szertartásrendszer igen kifinomult módon irányította a császárral valamilyen kapcsolatba kerülő emberek kapcsolatait, ám soha nem jelentette a kínai dinasztiák valódi területi ambícióit (Wang Gungwu, 1999, 95. o.). “Bár az ideológiai konvencióknak megfelelően minden egyes uralkodó a Föld középpontjának tekintette saját országát – jegyzi meg Thongchai Winichakul (2000, 533. o.) –, ám a régió összes királya tisztában volt saját helyzetével a legkülönfélébb helyzetű királyok tömegének hierarchiájában.”

A tisztelgő küldöttségek csereberéje még nem jelentette egy egyértelmű szuverenitási hierarchia felállítását. Valójában a szubkontinens népei olyannyira elszigetelődtek egymástól, hogy, mint Halbfass (1988, 182. o.) megjegyzi: “Nem ismerünk idegen népekről vagy távoli országokról szóló hindu beszámolókat. Kelet- és Délkelet-Ázsia indiai kulturális ´kolonizációja´, a buddhizmus terjedése egyáltalán nem hagyott nyomot a szanszkrit irodalomban. Még a muzulmánokra is… csupán ritkán találhatunk marginális utalásokat.”⁸

Az “idegen népekről vagy távoli országokról szóló hindu beszámolók” hiánya részben annak is tulajdonítható, hogy India nem képezett törvényes, közigazgatási egységet, és a külföldi utazásokat a kasztelőírások alaposan korlátozták. Sőt, a “hindu beszámolók” hiánya nem jelenti egyben a külországokról szóló mohamedán források hiányát is, hiszen szoros kapcsolatok léteztek a Mogulok és az Ottomán Birodalom vagy a Szaffavidák és a Golkondai Szultanátus között.

Mindazonáltal “India” Buddha szülőhelyeként kitüntetett szerepet kapott a kelet-eurázsiai népek térképzeteiben. Ezt jól illusztrálja az a XVIII. századi észak-thaiföldi térkép, amely meglehetős pontossággal lokalizálja a Lanna-régió és a Hindusztáni-alföld számos városát. Figyelemre méltó azonban, hogy Burmát a térkép figyelmen kívül hagyja, és a Buddhához kapcsolható burmai helységeket Indiába, Lanna közelébe helyezi át, Indiát és Srí Lankát pedig a térkép két átellenes oldalán ábrázolja, hogy evvel is a “helyi buddhizmus univerzális eredetét” igazolja (Thongchai Winichakul, 1994, 27. o.). A japánok minden további nélkül összekeverhették az ibériaiakat az indiaiakkal, jóllehet nem tudunk olyan japánról, aki – pusztán azért, mert a Buddha élete Indiához kötődött – közvetlen tapasztalatokat szerzett volna a szubkontinensről – úgy hírlett, hogy egy jobb sorsra érdemes szerzetes a VIII. században elindult ugyan egy tendzsikui zarándoklatra, ám csupán Vietnamig jutott, ahol felfalta egy tigris (Toby, 1994, 340. o. 5. jegyzet).

Mivel a kínai kartográfiai szokások szerint készült térképek inkább útleírásra, mintsem a Föld felületének bemutatására törekedtek, időnként egyszerűen megmásították a földrajzi tényeket, hogy tetszetősebbnek gondolt geomantikus környezetet ábrázolhassanak (Smith, 1996, 41. o.). Ez számos különböző térfelfogás együttélésére utal. Bár némelyik jelzetekkel is ellátott térkép akár hasznos is lehetett egy-egy hadjárat vagy kereskedelmi út megtervezésénél és kivitelezésénél, az emberek továbbra is geomantikus vagy vallásos elképzeléseik hatására formálták meg a közvetlen láthatárukon túl eső világról alkotott képüket (Thongchai Winichakul, 1994, 33. o.).

Ezek a földrajzi fogalmak azután fokozatosan megváltozni kényszerültek, mikor Vasco da Gama nyomdokvizein az európaiak elözönlötték Kelet- és Dél-Eurázsiát. Metaforikus jelentőségű, hogy mikor a jezsuiták a császár kívánságára feltérképezték Kang-hszi birodalmát, és azt elhelyezték egy világtérképen, tulajdonképpen súlyosan kompromittálták Kína kitüntetett központi helyét a világban, hiszen a Középső Birodalmat ugyanarra a planétára helyezték, ahol az összes többi királyság is feküdt (Palat, 1999a, 6–7. o.). Egy Ming-korabeli tudós, Vei Zsun fel is panaszolta, hogy a jezsuiták térképe “mesés és misztikus” informá­ciókat ad, és Kínát a középpontból kitaszítva “kicsiny és jelentéktelen országként” ábrázolja (Smith, 1998, 72–73. o.). Ám nem sokkal utóbb maguk az európai diplomaták igyekeztek elleplezni annak jelentőségét, hogy Kínát megfosztották dicsőséges státusától. Kénytelenek voltak ugyanis rádöbbenni, hogy “a kínai császár dicsőítésének fáradságos rituáléi – a kilenc leborulás, az önbecsmérlő nyelvezet – a kínaiak szemében a külkapcsolatok elengedhetetlen részét képezik. Elvetették hát saját korábbi kódexeiket a szuverén államok közötti diplomáciai érintkezés formáiról… és így Kína felsőbbrendűségét illetően akaratlanul is a császári udvar hitét támasztották alá” (Spence, 1998, 42. o.).

És bár a jakhszija szó a jezsuiták hatására az “Ázsia” fonetikus átírásaként került a kínai nyelvbe a XVII. században, a XIX. század közepéig nemigen gyökeresedett meg, és az európai kartográfia hatása alatt készült térképek mellett 1584 és 1842 között még a megszokott, hagyományos kínai szemléletet tükröző térképek is közkézen forogtak. Az ópiumháborúk közvetlen hatására Vei Jüan 1844-ben készült tekintélyes világföldrajzi munkája már Ázsiába helyezi Indiát, de az országokat a régi séma szerint továbbra is tengereik szerint rendszerezi. Mikor 1848-ban Hszu Csi-jü kiadta a tengeri utakról szóló Jing-huan csi-lue című munkáját, azzal vádolták, hogy megrontották a barbárok gondolatai, és több mint egy évtizedig semmiféle hivatalt nem viselhetett. A hagyományos földrajzi képzetek csupán azután oszlottak el észrevehetően, hogy az európai földmérők és mérnökök hordái elárasztották a Csing Császárságot, és a Középső Birodalmat visszarángatták a földre, ahol az összes többi ország is találtatott. Jakszhija csupán ekkor válhatott osztályozási kategóriává Kszu Dzsi-ju világföldrajzában, bár a szerző megjegyezte, hogy “Ázsia” csupán a “Turkia Minor” új keletű elnevezése, és így nem sok episztemológiai jelentősége van. A korábban kínaira fordított európai tanulmányok kompilációjának köszönhetően azok eredeti gondolatai a kínai mondattan és a kínai írásjelek hatására finom változásokon mentek keresztül (Drake, 1975; Karl, 1998, 1100–1101. o.; Mills, 1953, 152. o.).

Az ibériaiakkal való találkozás sokkal nagyobb hatással volt a japánokra, mint – néhány kivételtől eltekintve – azok az esetek, amelyek során a japán utazók – a Kínába tartó kereskedők és buddhista szerzetesek vagy a Korea elleni japán támadások katonái – jórészt a tengerentúlon “másokkal” kapcsolatba kerültek. Mielőtt a portugálok Gonara-no-in (uralkodott: 1525–1557) császársága alatt Japán földjére léptek volna, a japán ikonográfiák mindig idegen körülmények között vizsgálták az idegeneket. Éppen ezért képtelenek voltak úgy “felfedezni” a portugálokat, ahogyan a portugálok már évszázadok óta nagy alapossággal készültek az orientális diskurzus elsajátításával a japánok “felfedezésére” (Toby, 1994, 330. o.). Mindazonáltal ez a találkozás alaposan kiszélesítette Japán földrajzi képzeteit – 1592-ben Tojotomi Hidejosi hadúr már arról ábrándozott, hogy Korea és Kína meghódítását követően Indiát is elfoglalja, a Fülöp-szigetekre ácsingózó tervei pedig komoly pánikba ejtették a Manilában berendezkedett spanyolokat (lásd: Kuno, 1967, 314. és 320. o.; Massarella, 1996, 137. o.)!

A XVI. és a XVIII. század között a kínai és az európai földrajzi képzetek hatására igencsak megváltoztatták Japánnak a világról alkotott elképzeléseit. A korábbi Tendzsiku–Kara–Honcsó hármast az egyre idegenebbé váló világ három koncentrikus körével váltották fel. Japán körül helyezkedtek el az “idegen országok” (ikoku), ahol az emberek étkezőpálcikát használtak, és függőlegesen írtak – Kína, Tonking, Korea és Kokinkína. Ezeket a “külső barbárok” (gaji-i) vették körbe, akik kezükkel ettek és vízszintes írást használtak: Bengália, Hollandia, Jáva, Luzon szigete, Sziám és olyan, még egzotikusabb tájak, mint a “Madáremberek országa”, vagy éppen a “Hatlábú, Négyszárnyú Teremtmények Földje”. Bár a tudós-hivatalnok Arai Hakuszeki volt állítólag az első japán szerző, aki az Ázsia szót használta, a tankönyvek még egy évszázad múltán is nagy igyekezettel próbálták olvasóik fejébe verni, hogy a világot öt nagy régióra (taishú) – Afrikára, Ázsiára, Európára, Észak-Amerikára és Dél-Amerikára – kell osztani (Morris-Suzuki, 1996, 83. old; 1998, 6–7. o.).

Ebben az összefüggésben az Eurázsia atlanti partvidéke és indiai-, valamint csendes-óceáni partvidéke között létrejött közvetlen hajózási útvonalak létrejötte három szempontból is igen jelentősnek tekinthető. Először is, mivel az ázsiaiaknak már az ókori Hellász kora óta stabil helyük volt az európai önképben, ezért őket – szemben az amerikai népekkel – zökkenőmentesen el lehetett helyezni az európai intellektuális univerzumban (Massarella, 1996, 142–143. o.). Másodszor, amennyiben az európai betolakodók és az agrárius-kereskedelmi birodalmak⁹ közötti hatalmi egyensúly változatlan maradt, a keleti vidékekről Európába özönlő információk mennyisége és minősége egyaránt alapos változáson ment át a tengeri levegő hatására.¹⁰ Míg a korábbi beszámolók jobbára utazó kalandoroktól és misszionáriusoktól származtak, addig a XVI. század végére és a XVII. században már megjelentek a követek és minden rendű és rangú diplomaták terjedelmes jelentései is. Ezeket többnyire szőrszálhasogató alapossággal vetették papírra, és ahogyan az európaiak egyre több ismeretet halmoztak fel, “India” lassanként megszűnt a “Kelet” szinonimája lenni. Mint Le Goff figyelmeztet minket (1980, 191. o.), a középkori európaiak – szemben a forrásaikat kritikusan szemlélő reneszánsz tudósokkal – mindig “készen álltak meghallgatni és elhinni azt, amit mondtak nekik”. Mindazonáltal a “Kelet” továbbra is nehezen körvonalazható fogalom maradt, amely időnként magában foglalta az iszlám világot is, máskor viszont nem terjedt ki rá. Valentine Chirol még 1924-es The Occident and the Orient (A Nyugat és a Kelet) című könyvében is csupán az arabokat, a törököket és az indiaiakat tekintette “keletinek” (Lewis és Wigen, 1997, 54. o.). Ám az esszéírók és filozófusok Ázsia-koncepcióitól függetlenül a meztelen valóság rákényszerí­tette a diplomatákat, katonákat és kereskedőket, hogy “Ázsiát” ne egy monolitikus szocioföldrajzi entitásnak, hanem a legkülönfélébb társadalmi formációk komplex és szétágazó gyűjteményének tekintsék. Ezt a sokszínűséget frappánsan kifejezi A. K. Ramanudzsan analógiája: “India sokfélesége ahhoz hasonló, amit az egyszeri ír a nadrágról gondol. Ha megkérdezik tőle, hogy a nadrág egyes vagy többes számú szó-e, azt válaszolja: felül egyes, alul többes”¹¹ (idézi: Khilnani, 1999, 6. o.).

Ugyanez a helyzet, mindmáig, Ázsia esetében is. Végül harmadszor, bár az európaiak megjelenése a “déli óceán” langy hullámain hozzájárult ugyan az Ázsián belüli kereskedelem felvirágzásához is – a portugáliai szállítások “csupán a szövet egy szálát jelentették” a kereskedelmi lerakatok rendszerében, mint Charles Boxer (1977, 49. o.) rámutatott –, ám semmi sem utal rá, hogy ez komolyabban megnövelte volna a kelet- és dél-eurázsiai népek érdeklődését egymás társadalmai iránt.

 

3. Egy európai Ázsia

 

A hatalmi egyensúly végül óhatatlanul az európai hatalmak oldalára billent; itt most nem térhetünk ki részletesen azokra a körülményekre, amelyek lehetővé tették a britek elsöprő győzelmét a plasseyi csatában, a Csing-seregek leverését az ópiumháborúkban vagy éppen azt, hogy Perry kapitány “fekete hajói” megnyissák a japán piacokat az amerikaiak előtt. Amint az európai fölény megszilárdult a “Kelet” agrárius-kereskedelmi birodalmai felett, az orientalista diskurzus központ témájává a nyugati dominancia igazolása vált. Ez a hódítások kartográfiájában anyagiasult, ahogyan a térképekre rávezették az idegen országok feletti európai fennhatóságot. A térképek tulajdonképpen a birtoklást szimbolizálták, és azt sugallták, hogy “akik képesek az adott területek ilyen tökéletes ábrázolására, azoknak a felettük való uralomra is joguk van” (McClintock, 1995, 28. o.; lásd még: Edney, 1997; Mills, 1953).

Bár a térképek fehér foltjainak kitöltése – illetve a középkori európai térképek ismeretlen területeit díszítő sárkányok, kerubok és unikornisok földrajzi adatokkal való felváltása – egy kevésbé misztikus Ázsia-képet eredményezett, ám a területet lakó népek továbbra sem igen éreztek bármiféle közösséget egymással. Sőt, a kiterjedt európai hódításoknak és az egymással vetélkedő birodalmi léptékű kereskedőtársaságoknak alávetve még a korábbi, az antikvitás óta létező kapcsolatok is megszakadtak az újonnan kolonizált népek között. Ahogyan az európai hatalmak a délkelet-ázsiai koncon marakodtak, a Holland Kelet-Indiák, Brit Malajzia, Francia Indokína és az Amerikai Fülöp-szigetek – mint J. O. H. Boeke megjegyezte – “egymásnak háttal néztek farkasszemet a világgal” (idézi: Dixon, 1991, 121. o.). Burmából például, amely 1935-ig a Brit Indiai Császársághoz tartozott, nem vezettek utak Thaiföld vagy a maláj államok felé.

Mivel viszonylag kevés európai költözött az ázsiai gyarmatokra, így a gyarmati vállalkozások jórészt – bennszülött vagy egy harmadik országból származó – közvetítők kezébe kerültek. A legtöbb gyarmati sorban élő ázsiai soha életében nem találkozott egyetlen európaival sem; számukra nem volt jelentősége annak a civilizációs hatásnak, amely a városi irodalomban érezhető volt. A gyarmati kizsákmányolás semmiképpen sem enyhített az elnyomás egyéb formáin – persze a koreai és tajvani japán gyarmatosítás más lapra tartozik. Az India függetlenné válását megelőző tizenkét évben, a nacionalista mozgalmak virágkorában egyetlen olyan urdu nyelvű regény sem jelent meg, amelyben “az angol és az indiai civilizációk találkozása olyan elsődleges hangsúlyt kapott volna, mint például Forster A Passage to Indiájában vagy Paul Scott The Raj Quartett című regényében” – mutat rá Aijaz Ahmad (1994). Bár kétségkívül fontos téma volt, de az antikolonializmus sohasem vált e regények központi motívumává, és a könyvek “más dolgokról szóltak: a feudális földbirtokosok barbárságáról, a vallási ´misztikusok´ házaiban tomboló nemi erőszakról és gyilkosságokról, az uzsorások szorításában vergődő parasztokról és szegény kispolgárokról, az iskolás lányok társadalmi és szexuális frusztrációiról és így tovább” (118. o.).

Ahmad mélyrehatoló elemzésében különösen az meglepő ezekben a regényekben, amelyek a mindennapi élet megszokott brutalitásával helyettesítik Kelet és Nyugat nagy szembenállását, hogy semmi jele a helyi, a nemzeti és a nemzetek feletti rétegek közötti feszültségeknek, amelyek pedig oly jellemző témák az európai regény fejlődésében (vö. Moretti, 1998, 53–57. o.). Az urdu regények ragaszkodása a helyi, “jól ismert valósághoz” talán megfelelően illusztrálja a hatalmi struktúrák és előjogok töredezettségét és lokalizáltságát a hatalmas, soknemzetiségű és soknyelvű gyarmatokon, ahol a nemzeti öntudatot csupán a kétnyelvű értelmiségiek ápolgatták, akik komprádor burzsoáziaként, kistisztviselőkként vagy képzett szakemberekként integrálódtak a gyarmati projektbe.

Ezeken a gyarmatokon a kétnyelvű értelmiség képes volt valamiféle “elképzelt közösséggé” konvertálni magát, lévén hogy képviselői egyazon kulturális alapokkal rendelkeztek – ugyanazokon az oktatási és bürokratikus fázisokon mentek keresztül, az egyre inkább szelektáló provinciális, gyarmati és nagyvárosi intézmények neveltjei voltak, ugyanazokat az adminisztratív köröket kellett megtenniük a különféle posztok eléréséért, és ugyanazoknak a fegyelmi kódoknak kellett megfelelniük (Anderson, 1991, 113–140. o.). Ám az anyanyelvi fordítások, kommentárok és magyarázatok komplex rendszerének hiányában és kétnyelvűségükből eredően a “más kultúrákhoz” való viszonyukat az európai nyelvek közvetítették: egy bengáli vagy maláj értelmiségi csupán angolul kaphatott információkat Keraláról, Indonéziáról vagy Japánról. Éppen ezért nem meglepő, hogy a közös ázsiai civilizáció téziseit mindenekelőtt a legerősebb nyugati hatás alatt álló társadalmak – India és Japán – értelmisége szívta magába.¹²

Ám az európai dominancia egyenlőtlen hatásai közepette, mikor a prekoloniális időszak kapcsolatrendszerei is szétzilálódtak, és a gyarmatok, valamint a néhány megmaradt független állam “egymásnak háttal néztek farkasszemet a világgal”, a pánázsianizmus a kétnyelvű elit körében is csak korlátozottan jelentkezett. Még amikor megkülönböztető nemzeti identitást kreálva maguknak afféle ellenelitként kezdték meghatározni magukat, és kénytelenek voltak a gyarmati formációk szerves rasszizmusával konfrontálódni, a nacionalista értelmiségiek akkor is igyekeztek az osztály-, etnikai és nemi problémákat és különbségeket a nemzeti harc szükségleteinek alárendelni. Szun Jat-szen, aki antiimperialistaként tisztán látta a hasonlóságokat a nyugati behatolás formái között Kínában és más országokban, pánázsianizmusát a nemzeti felszabadítás ügyének rendelte alá (lásd: Duara, 1997).

Ám akadt három fontos kivétel. Először is voltak, akik Rabindranath Tagoréhoz hasonlóan mindinkább kiábrándultak az indiai nacionalizmusból, amelyet a költő tisztátalan nyugati importcikknek tekintett. Az őseredeti spiritualitást az európai materializmus fölé helyezve Tagore és számos indiai művész a nyugat feletti kulturális felsőbbrendűség mellett tört lándzsát.

Intellektuálisan ennél sokkal érdekesebb a második kivétel; azokról van szó, akik a régió népeinek közös problémáira egy egyesített antiimperialista harcban véltek választ találni. Ezt az elképzelést legélesebben Pramoedya Ananta Toer fogalmazta meg kiváló könyvében, a Buru Quartetben. A regény egy korai indonéz nacionalista, Tirtoadisuryo életútját követi végig. Az első két kötet – This Earth of Mankind és Child of All Nations (Az emberiség Földje és Az összes nemzet gyermeke) – címében Pramoedya azt hangsúlyozza, hogy “Indonézia földje mindazoké, akik szeretik, nem csupán az útlevelüket lóbáló állampolgároké; és az indonéz nacionalizmus hősies atyja a világ összes országában harcoló felszabadító nacionalizmus örököse volt” (Anderson, 1998, 292. o.; lásd még: Liu, 2000). A kínai értelmiségiek szintén találtak párhuzamokat a kínai nyugati behatolás és más országok nyugati meghódítása között – amit Liang Csi-csao 1901-es esszéje címében szellemesen “Az egyes országok elpusztítására szolgáló új szabályoknak” titulált –, és a tongcong (egy faj) koncepcióján keresztül fejezték ki szolidaritásukat a nyugati imperializmus többi áldozatával. A tongcong nem valamiféle szűk fogalom volt, éppen ellenkezőleg: a filippínók, vietnamiak és koreaiak mellett belefértek a lengyelek, a búrok, a törökök, a kubaiak, az amerikai indiánok és a hawaiiak is (Karl, 1998). Ám a koncepció rettenetesen amorf volt, és olyan homlokegyenest eltérő körülmények között folyó harcokat igyekezett magába olvasztani, hogy Ázsiának ez a radikális interpretációja óhatatlanul marginális maradt.

Ám rövidesen jelentkezett egy harmadik, a fentinél sokkal nagyobb hatású, japán inspirációjú elképzelés. Amíg az európai hatalmak Kína “megnyitásával” voltak elfoglalva, a japán elit arra használta fel a lélegzetvételnyi nyugalmat, hogy válaszként egyfajta ellenorientalizmust dolgozzon ki – ez lett a töjösi (a keleti történelem). A töjö (tulajdonképpen “keleti tengereket” jelent, de általában egyszerűen keletnek fordítják) koncepciója igyekezett Japán eredeteként “visszanyerni” a Keletet, hasonlóan ahhoz, ahogy az európaiak igyekeztek visszailleszteni Egyiptomot és a “Közel-Keletet” saját civilizációs előképeik közé. A töjösi elmozdulást jelentett a centripetális sinocentrikus világképtől a formálisan egyenlő államok olyan rendszere felé, ahol Japán a nyugati technoló­giák adaptációja miatt élvez elsőbbséget. Ebben a felfogásban Kínát inkább civilizációnak, mintsem államnak tekintették, és Naito Konan, a Kio­tói Császári Egyetem történésze amellett kardoskodott, hogy a kínai japán invázió hatására a düledező ősi társadalmi rend új erőre kaphat, ahogyan a korábbi hódító hadjáratok is Kína megifjodását eredményezték. Egy hasonló, a fiúi tiszteletről szóló civilizatórikus metaforában azt fejtegette, hogy Japán és koreai, tajvani, valamint kínai gyarmatai között a viszony nem az elnyomáson, hanem kölcsönösségen alapul. A családi metafora ráadásul még arra is alkalmasnak mutatkozott, hogy magyarázatot adjon e kapcsolatok vertikális és aszimmetrikus formájára (Duus, 1995, 397–423. o.; Koschmann, 1997, 86. o.; Miwa, 1990, 136. o.; Palais, 1995, 409–425. o.; Palat, 1999a, 12– 16. o.; Tanaka, 1995, 12–13., 107–108., 115–116. o.). Ha a XIX. század végi és XX. század eleji töjösi-elképzelések a japán imperializmus ideológiai igazolását szolgálták, akkor ez még ma is visszhangot kelt Kavakacu Heita munkáiban, aki a Mejdzsi-korszak Japánjának ipari eredményeit annak tulajdonítja, hogy az ország “megszökött Ázsiától” (Lee, 1999).¹³ Jelentős az a tény is, hogy miközben a japán orientalizmus célja az volt, hogy az ország érzékelhető alsóbbrendűségét elvetve meglelje új helyét egy eurocentrikus világban, a töjösit azokra a területekre – Kínára, Koreára és Belső-Ázsiára – korlátozták, amelyek nem tartoztak az európai gyarmatbirodalmakhoz. Végül a japán pánázsianizmus elkerülhetetlenül magában foglalta mind az anyaországot, mind pedig azokat a területeket, amelyeket a japán csapatok a második világháborúban elfoglaltak.

Röviden tehát, bár az eurázsiai nagy agrárbirodalmak alárendelődése a kapitalista világgazdaság elvárásainak elmozdulást jelentett – Mary Louise Pratt szép kifejezésével élve – egy “bolygószintű tudatosság” felé, ez az elmozdulás jórészt csupán egy szűk, kétnyelvű elitre korlátozódott. A lokalizálódott hatalmi struktúrák töredezettsége, valamint a kapitalista penetráció egyenlőtlensége folytán a térség kontinentális szintű szemlélete – a tankönyvek minden igyekezete ellenére – nemigen eresztett mély episztemológiai gyökereket a régiót benépesítő emberek között.

 

4. Egy amerikai Kelet

 

Az euro-amerikai hatalmak és Japán befolyási övezeteire szabdalt Ázsia a második világháborúig alig jelentett többet földrajzi fogalomnál. A harcokat követően a globális hegemóniára törekvő Egyesült Államok elvárásai átszabták az Ázsiával kapcsolatos tanulmányok és kutatások paramétereit. A filippínóktól eltekintve az új hegemón hatalomnak nemigen voltak tapasztalatai a világ e részét benépesítő népekről, ezért a politika alakítói nagy multidiszciplináris testületekbe toborozták össze a különböző ázsiai országok tudósait, és egységes, integratív irányvonalakkal látták el őket. Bár a kulturális tradíciók és a szociopolitikai formációk sokfélesége eleve kizárt minden próbálkozást, hogy Ázsiát valamiféle egységes egészként kezeljék, az egyetemeken meginduló kutatási programok olyan alrégiókra összpontosítottak, mint “Dél-Ázsia” vagy Délkelet-Ázsia” – új keletű osztályozásukkal alaposan elködösítve az ott élő népek közötti reális kapcsolatokat (Liu, 2000; Palat, 1996a; 1999a).

Bár a világ újratérképezéséhez kapcsolódva ezek a régiókutatások meglehetősen eltorzították elemzésük alanyainak belső struktúráit – elválasztva például az iszlám Közel-Kelet tanulmányozását a dél- és délkelet-ázsiai iszlám országokétól –, India továbbra is kiemelkedő szerepet kapott az Ázsia-tanulmányokban. Ám ez nem jelentette azt, hogy bármiféle centrális pozíciót kapott volna a régiók meghatározásában. Valójában meglepő, hogy a régiókutatások kialakulása éppen ellentétes irányú az USA regionális integrációt pártoló politikájával, amint ezt a háborút követő újjáépítés eltérő vonásai mutatják Ázsiában és Nyugat-Európában. Az Egyesült Államok két okból támogatta az európai politikai és gazdasági integrációt: egyrészt újra kellett osztani a háború alatt az USA-ban koncentrálódott likvid tőkét, hogy az európai szövetségesek képesek legyenek a dollár- és sterlingövezettel folytatott kereskedelmük finanszírozására; másrészt pedig meg kellett könnyíteni az amerikai transznacionális vállalkozások bejutását a nyugat-európai piacokra. Számos befolyásos európai politikus viszont a minél nagyobb integrációban látta az immár két világégésbe torkolló német nacionalizmus megszelídítésének esélyét is. Ennél is fontosabbnak látszott számukra, hogy egy integrált európai piac nagyobb sikerrel veheti fel a versenyt az amerikai cégekkel a világpiacon. Ezzel együtt a szűkre szabott és elszigetelt – saját technológiai elvárásokkal és szabványokkal terhelt – piacok egyesítése megkönnyítette az amerikai beruházásokat, és így azt a munkásmozgalom is üdvözölte (McCormick, 1989, 53–58. és 73–81. o.; Palat, 1999a, 18–19. o.; van der Wee, 1986, 353–355. o.).

A hidegháború keleti színterein nem jelentkeztek hasonló törekvések. Míg a nyugat-európai újjáépítés célja egy hozzávetőleges paritás kialakítása volt Nagy-Britannia, Franciaország és Németország között, addig Ázsiában – különösen a Kínai Kommunista Párt 1949-es hatalomra kerülése után – az amerikaiak nem találtak megfelelő ellensúlyt az újjáéledő Japán kordában tartására. Koreától Burmáig a nacionalista érzületet táplálva élénken éltek még a brutális japán megszállás emlékei – ez pedig a legkevésbé sem jelentett alkalmas alapot egy kiterjedtebb politikai és gazdasági integrációs folyamathoz. A térség nyomorgó lakossága pedig nemigen jelentett vonzó piaci kilátásokat az amerikai beruházók számára. Következésképpen, miközben az Egyesült Államok katonai és gazdasági segélyekkel tömte szövetségeseit, az Ázsia csendes-óceáni partvidékén fekvő országokkal hegemón hatalomként bilaterális kapcsolatokat alakított ki – szemben az európai színtéren követett multilateralizmussal. Míg a koreai háborúval kapcsolatos amerikai hadikiadások lehetővé tették Japán iparának újjáépítését, és az országot az amerikai export célterületévé változtatták, addig Dél-Korea, Tajvan, India, Indonézia és más, függetlenségüket nemrégiben elnyert államok élénk importhelyettesítő iparosítási programokba kezdtek (lásd: Palat, 1996a).

Az önellátásra törekvő gazdaságerősítő politikáknak köszönhetően a dekolonizált államok továbbra is “egymásnak háttal néztek farkasszemet a világgal”, akárcsak a második világháború előtt. A gazdasági és politikai elitek ideológiai álláspontjuktól függetlenül a nyugatosító modernizálás narratíváit használták, ahogyan azt Milton Singer Indiáról szóló, találó című könyvében, a When a Great Tradition Modernizesban (Amikor egy nagy hagyomány modernizál, 1980) megfogalmazta. A nyugatos modernitásnak e feltétel nélküli elfogadását látva egy elégedetlen nacionalista azon morfondírozott, hogy az indiai alkotmányból sokkal inkább egy angol zenekar kakofón ricsaja, mintsem a szitár fennkölt melódiája hallatszik ki (lásd: Khilnani, 1999, 33. o.). A modernitás felé vezető ösvényeket róva a központi kérdés nem az ázsiai államok civilizációs egységének helyreállítása volt, hanem az, hogy vajon a kapitalizmus vagy a szocializmus alkalmasabb-e a gyors és tartós gazdasági növekedés biztosítására. India és Kína az iparosítás ellentétes modelljei mellett döntöttek; méretük, valamint az a tény, hogy mindkét országot alaposan tanulmányozták már, kiválóan alkalmassá tették őket az összehasonlító elemzésekre (Byres és Nolan, 1976; Moore, 1966).

Ám – nem meglepő – ez a transzhimalájai összehasonlítás inkább kivétel maradt, és az uralkodó tendenciának megfelelően az egyes államok gazdasági növekedésének vonásait sokkal inkább egy idealizált euro-amerikai modellel vetették egybe. Az önellátó gazdaság kialakítására tett kísérletekkel párhuzamosan az igen sokszínű nyelvi környezetben elenyésztek az Ázsia-kutatási programok ígéretei a geokulturális régió átfogó perspektíváiról. Az egykori tudósok – gyakran misszionáriusok vagy gyarmati bürokraták – sokszor egy életen át tanulmányozták a helyi nyelveket és szokásokat, így meglehetős biztonsággal eligazodtak témájukban. Ám a tudás termelése átkerült a nagyvárosok egyetemeire, és így a tudósok többsége sokkal kevésbé volt képes átlátni a nyelvek és értékrendszerek szövevényét (Anderson, 1992). A fordítások és kommentárok rendszerének hiánya egyben azt is jelentette, hogy az ázsiai országokban az összehasonlító tanulmányok apparátusa is igen szegényes volt (Ahmad, 1994, 92. és 262–263. o.).

Mivel a modernitást axiomatikusan a nyugatosítással azonosították, ezért az uralkodó trend képviselői alig várták az euro-amerikai modellel való konvergencia jeleit (Garon, 1994; Ong, 1999, 251. o. 9. jegyzet; Palat, 2000). A társadalmi átalakulás jelenségeinek alapos vizsgálata inkább kivételnek számított az ázsiai országokban, és nem volt képes kiszélesíteni a nomotetikus társadalomtudományok kategóriáit. Bár akadtak részletes tanulmányok, amelyek az elit bürokráciák szerepét vizsgálták az ázsiai “gazdasági csoda” országainak teljesítményében, ám a mainstream közgazdászok Japán, Dél-Korea vagy Tajvan kiemelkedő növekedési mutatóit nagyvonalúan a laissez-faire politikának tulajdonították (Johnson, 1988)!

Mikor azután a csúcsra járatott ázsiai gazdaságok 1997-ben egymás után összeroppantak, a legtöbb gazdasági elemző a kedvezőtlenül magas tőke–részvény arányban látta a válság gyökereit. Ez persze nem ad magyarázatot arra, hogy miként voltak képesek ezek a gazdaságok felvenni a versenyt a technikailag legfejlettebb konkurensekkel is, ha csupán a visszaforgatott profitra és a részvénytőkére alapozták működésüket (lásd: Wade és Veneroso, 1998). De ez már egy másik történet.

Összefoglalva, a második világháborút követő dekolonizáció és a világ földrajzi átértékelése dacára “Ázsia” továbbra is inkább leíró jellegű, térképészeti kategória maradt, mint az elemzés koherens egysége. A terület politikai és gazdasági elitjeit sokkal inkább a nemzetgazdaság kialakításának teendői foglalkoztatták, mint a szupranacionális integráció. A prekoloniális Ázsiához hasonlóan a dekolonializált Ázsiában is többféle földrajzi koncepció vetélkedett egymással: a mindennapi élet földrajzi szemlélete a faluhoz, a közösséghez vagy az adott tartományhoz kötődött; hatott a nemzeti politikák térszemlélete is; míg a legkisebb jelentőség a geokulturális régió térszemléletének jutott.

 

5. Egy konfuciánus kontinens?

 

Ahogyan a hatalmi egyensúly változásai rendre érvénytelenítették a korábbi térszemléleteket, a kelet- és délkelet-ázsiai elitek is új térszemlélet kikovácsolásába fogtak, mikor az USA megszégyenítő vereséget szenvedett hosszadalmas vitenami háborújában, és a Kínai Kommunista Párt hátat fordított a szocializmusnak. Habár a korábbi térszemléletek közül egyik sem tekintette “Ázsiát” koherens egységnek, ám a sajátos értékrendszerekre alapozva a kelet- és délkelet-ázsiai elitek megkíséreltek egy közös ideálrendszert megfogalmazni. Mivel az indiai szubkontinens államait viszonylag kevéssé érintette az USA Ázsiával folytatott háborúja, a megelőző negyedszázad folyamán a többi ázsiai államtól meglehetősen különböző társadalmi és gazdasági vonásokat alakítottak ki. Ebből következően, mikor az eszmélő kelet- és délkelet-ázsiai elitek nekiveselkedtek, hogy új hangot találjanak maguknak a világpolitika színpadán, India egyre inkább Ázsia új imaginárius földrajzának margójára sodródott. Másfelől a Szovjetunió szétesése, Kína elmozdulása a piacgazdaság felé, Vietnam gazdasági átszervezése és belépése az ASEAN-ba, valamint Észak-Korea elszigetelődése betömte a hidegháborús repedéseket, és 1978 óta nemigen foglalkozik senki Kína és India összehasonlításával.

Ahhoz hasonlóan, ahogy korábban a japán elitek a töjösi fogalmával igyekeztek újra meghatározni helyüket a jólét globális hierarchiájában, a Pacifikum ázsiai részén fekvő országok ugrásszerű gazdasági növekedése arra késztette a helyi politikai és üzleti vezetőket, hogy saját tevékenységüket a kapitalizmus narratívájába illesszék (Dirlik, 1995, 237. o.). Míg a nacionalisták korábbi nemzedékei a nyugatos modernitás mögött sorakoztak fel, addig most a helyi elitek egyre növekvő önbizalommal egy ősibb, konfuciánus – vagyis hangsúlyosan nem nyugati – tradícióra hivatkoztak, és avval magyarázták a csillagászati léptékű növekedést. Go Csok Tong miniszterelnök a “kemény munka, a takarékosság és a lemondás” erényeinek tulajdonította a szingapúri sikereket, vagyis azoknak az értékeknek, amelyeket a japán és koreai gazdaság szárnyalása mögött is sejtett. Malajziai kollegája, Mahatir Mohamad pedig egy korábbi japán parlamenti képviselővel, Isihara Sintaróval közösen írott könyvében egyenesen “az ázsiai emberek vérébe ivódott láthatatlan, de közös ázsiaiságról” beszél (idézi: Rahim, 1998, 61–62. o.).

Az 1980-as és 1990-es években, miközben mindenki azt várta, hogy a világgazdaság centruma végképp Ázsia csendes-óceáni partvidékére helyeződik, az őseredetinek tételezett tradíciók enyhíthették a nyugati típusú modernitás normatív kényszerét. A szingapúri kormányfő, Li Kuan Ju egyenesen arról beszélt, hogy “a túlzott demokrácia fegyelmezetlenséghez és felforduláshoz vezet, ami hátrányos a fejlődésre nézve” (idézi: Rahim, 1998, 62. o.). Különös módon Linek, miközben igyekezett párhuzamokat vonni saját Népi Akciópártjának egypárti uralma és a konfucianizmus “jó kormányzatról” szóló doktrínái között, újra fel kellett találnia a konfucianizmust. Mivel a legtöbb angolszász műveltségű kínainak fogalma sem volt az ősi tanokról, így kénytelenek voltak külföldi szakértőket hívni – akik egyetlen kivétellel az Egyesült Államokból érkeztek –, hogy a konfuciánus etikát az iskolai tananyagba illeszthessék (Dirlik, 1995, 239. o.; Ong, 1997, 192. o.; Rahim, 1998, 63. o.). Ugyanakkor Szingapúrban a konfuciánus kultúra újrafelfedezése együtt járt a kínai–maláj kölcsönhatásra kialakult, sajátos nyelvet és vallási szokásokat hordozó peranakankultúra szégyenletes elnyomásával (Dirlik, 1995, 271. o.). A történelem fintoraként tehát a konfuciánus tradíció felélesztése ugyanazokon az utakon haladt, mint korábban a jezsuitizmus, mikor fellépett a konfucianizmus ellen (lásd Jensen, 1997)!

Így persze egyáltalán nem meglepő, hogy az “ázsiai” értékek új védelmezői ugyanazokat a vonásokat magasztalták, amelyeket korábban az orientalisták tulajdonítottak az ázsiaiaknak: a despotikus autoritarianizmust, a patriarchális családi viszonyokat, a hierarchikus társadalmi struktúrákat, az egyén szabadságának agresszív konszenzuson alapuló elnyomását a társadalmi harmónia nevében. Ezeket most úgy tekintették, mint a kapitalizmus elvárásaihoz kiválóan illeszkedő vonásokat, amelyek a legkevésbé sem károsak a kapitalista fejlődés szempontjából.¹⁴ Amennyiben ezek az ahistorikusan felfogott konfuciánus értékek – néha, ha Mahatir Malajziájához hasonlóan a konfuciánus hagyományok körén kívül eső országról volt szó, egyszerűen “ázsiai értékeknek” nevezeték őket – a nyugati dominancia elleni fellépés és közös szolidaritás alapjául szolgáltak, úgy egyben meg is erősítették a nyugati ideológia fölényét, hiszen internalizálták annak orientalista felvetéseit (Dirlik, 1997, 116. és 120. o.).

Jellemző módon, mivel a regionális elitek törekvése az autoritárius struktúrák legitimálására egybecsengett a nyugati elitek etnocentrikus előítéleteivel, így az utóbbiak nem e törekvések történelmietlenségét kritizálták, hanem egy euro-amerikai perspektíva normatív elvárásait kérték rajtuk számon. Ám, mint Lily Rahim (1998, 58. o.) találóan rámutat, az emberi jogok megsértését kritizáló nyugatiak elkendőzik saját kényelmetlen szerepüket – a gyarmati kizsákmányolást, a rabszolgaságot, a nők és az etnikai kisebbségek folyamatos, intézményesített diszkriminációját. A nyugat-európai és észak-amerikai államok még azt a kínai törekvést is megakadályozták, hogy az ENSZ emberjogi kartája szankciókat fogalmazzon meg a faji diszkriminációval szemben és rögzítse az egyes etnikai csoportok egyenlő jogait, ahogyan annak idején elutasították a hasonló japán elképzeléseket az első világháborút lezáró versailles-i szerződések megfogalmazásánál. Azok a folyamatok, amelyek során a regionális elitek jelen formájában internalizálták az orientalista tételeket, legalább Japán és dél-Korea amerikai megszállásáig visszavezethetőek. John Dower Embracing Defeat (Átfogó vereség, 1999) című könyvében felvázolja, hogy az amerikai megszálló erők orientalista elképzelései hogyan kombinálódtak a japán elit módszereivel – ahogyan máshol nevezi, egy “cinkos orientalizmust” hozva létre (lásd: Selden, 1999) – egy, a megszállás előttinél is erőteljesebb állami struktúrát eredményezve. Az Egyesült Államok a hatalom közvetett gyakorlása mellett döntött, és így alaposan megerősítette a japán bürokráciát – különösen az amerikai akcentusú földreformmal és a hadviselés alkotmányos tiltásával, amely megfosztotta minden hatalmától a japán tiszti kaszt szintén a hatalomra ácsingózó képviselőit. Bár az amerikai csapatok nem törekedtek a demokrácia bevezetésére Dél-Koreában, ám nem vonták vissza az észak-koreaiak által bevezetett földreformot sem (Cumings, 1989, 12. o.). A koreai háborút követően az amerikai kormányzat gazdasági és katonai segélyekkel támogatta a Csang Kaj-sek meghódította tajvani államot is (Gold, 1986, 69. o.; Wade, 1990, 82. és 246. o.). Az amerikai beavatkozás – az átpumpált gazdasági és katonai segélyek, a politikai támogatás, valamint az amerikai piacok megnyitása – minden esetben döntő fontosságúnak bizonyult az állam szerepének megerősítésében. A szingapúri Li kormányfő Népi Akciópártja emellett a szigetállamot benépesítő, a maláj etnikum tengerével körülvett kínai többség nyugtalanságát is kihasználva drákói intézkedéseket vezetett be a munkásmozgalommal szemben. A hátország nélkül álló Szingapúr bizonytalan helyzete ismét intervenciós gazdaságpolitikát eredményezett. Evvel szemben az 1969-es etnikai lázongásokat követően Malajzia diszkriminatív intézkedéseket vezetett be a helyi üzleti életben domináns szerepet játszó kínai származású polgáraival szemben; így tulajdonképpen kitúrta jogaiból a hazai burzsoáziát, ám a malájok irányította állam heves importpótló iparosítása során egy új kapitalista osztály lépett színre, amely függő viszonyba került az iparűzési engedélyeket osztogató, vámtarifákat megállapító államapparátustól.

A hidegháború ideológiai zűrzavara közepette ezek az államok döntő fontosságúnak látták a polgárok anyagi jólétének biztosítását, hogy így vessenek gátat a forradalmi szocializmus terjedésének. Amint elérték az önellátó iparosítás szűkre szabott nemzetgazdasági határait, az államapparátusok relatíve jelentős autonómiája lehetővé tette az elit gazdasági bürokráciák számára a nemzetgazdasági szintű stratégiák megfogalmazását, amely a stratégiai szektorok gyors növekedésében realizálódott. Sőt, mivel a japán munkaerő jelentős megdrágulása időben egybeesett a délkelet- és kelet-ázsiai országok gazdasági nyitásával, könnyebbé vált a japán korporációk határon túli expanziója. Mindez megkönnyítette az elit bürokráciák irányította regionális gazdasági stratégiák összehangolását, és így inkább komplementer, mint kompetitív ipari struktúrák alakultak ki, lehetővé téve a szédítően magas növekedési rátákat (lásd: Palat, 1996b; 1999b).

Vizsgálódásunk szempontjából most mindössze három szempontot kell megjegyeznünk. Először is: sem az Egyesült Államok, sem pedig a többi nyugati “ipari demokrácia” nem kritizálta az emberi jogok hiányát ezekben az országokban a hidegháború vége előtt. Másodszor: az 1970-es évek vége előtt egyik ázsiai kormányzat sem tulajdonította gazdasági sikereit valamiféle közös konfuciánus örökségnek. Dél-Koreában, az egyik legöntudatosabban konfuciánus társadalomban Ko Bzsong-ik rámutatott, hogy “a [konfucianizmussal kapcsolatos] tudományos nézetek hirtelen változására nem találunk példát egyetlen más tradicionális társadalom vagy vallás modern értelmezésében sem” (idézi: Dirlik, 1995, 237. o.). Valóban, gyakran megfeledkezünk róla, hogy Dél-Koreában több volt a keresztény, mint a konfuciánus (Jun Sang-In, 1999, 193. o.). A malajziai kormány kínaiellenes diszkriminatív intézkedései – és a szingapúri kormány hasonló lépései a malájokkal szemben – csattanós cáfolatát adták a Mahatir által feltételezett egységes “ázsiaiságnak”! Harmadszor, és ez a legfontosabb: a konfucianzimusnak – vagyis az egyén érdekei és jogai fölé helyezett patriarchális hierarchiának, a kemény munka elismerésének, a hatóságok tiszteletének, az alkalmazottak és az alkalmazók közötti paternalisztikus lojalitásnak – az “ázsiai” értékekkel való azonosítása sokkal inkább megfelelt az új termelési formáknak, ahol kisebb, családi alapú vállalkozások dolgoztak a nagy, multinacionális cégek megrendeléseire, és immár nem integrált üzemóriásokban foglalkoztatták a munkások hadseregeit. Persze a konfuciánus értékek átvételében némi szelekcióra is szükség volt, lévén Konfuciusz tanaiban más, a kapitalizmusba nem installálható tételek mellett szerepelt például “a kereskedelemtől és az iparűzéstől való morális tartózkodás” (Jun Sang-In, 1999, 197. o.).

A japán korporációs gyakorlatot másolva a környező országok politikai és üzleti vezetése szintén előásta a fiúi hűséget, kemény munkát és a közérdek elsődlegességét hirdető konfuciánus értékeket a történelem szemétdombjáról, hogy így vessenek gátat az egyre harciasabb munkásosztály és a mind képzettebb és vagyonosabb középosztály politikai követeléseinek. Az 1970-es évek végére az egyre érettebbé váló ipari proletariátus – különösen Tajvanon és Dél-Koreában – mind hevesebben követelt demokratikus jogokat, így a kollektív szerződéshez való jogot is (lásd: Bello és Rosenfeld, 1990; Deyo, 1989; Koo, 1996). Az anti­kommunista retorika immár nem volt elegendő a munkásmozgalom, illetve általában a több demokráciát követelő mozgalmak féken tartásához, miközben a központilag tervezett gazdaságok maguk is piacorientált reformokba kezdtek. Sokatmondó példa, hogy a kínai kormány éppen 1978-ban, a gazdasági dereguláció felé tett nagy ugrás évében hívott össze első ízben a konfucianizmussal foglalkozó konferenciát (Dirlik, 1995, 240. o.). Ebből a szempontból a konfucianizmus újraélesztése azt szimbolizálta, hogy az uralkodó elitek ideológiai fegyvertárában az antikommunizmust az antiliberalizmus váltotta fel. Figyelemre méltó azonban, hogy az új konfuciánus konszenzus dacára “az uralkodó trend az állam által szabott ideológiáknak való kényszerű megfelelés” maradt (Robison, 1996, 311. o.), és nem sok helye volt az állampolgár és az állam közti párbeszédnek, mint azt Li miniszterelnök demokráciaképe is mutatja.

Mivel a dél-ázsiai államokban nem került sor társadalmi forradalomra, egészen más társadalmi-történeti pályát futottak be. Mielőtt India elnyerte függetlenségét, a leginkább osztálytudatos burzsoáziával dicsekedhetett az összes szegény vagy közepes jövedelmű ország közül, és tulajdonképpen ez az osztály finanszírozta a függetlenségi harcokat (Mukherjee és Mukherjee, 1988). A döbbenetesen alacsony alfabetizmus és a nyomor közepette bevezetett demokratikus szövetségi struktúra azt eredményezte, hogy a politikusok igencsak függővé váltak a választói tömegeket ellenőrzésük alatt tartó rurális mágnásoktól. Az élénk demokratikus hagyományok miatt viszont a munkások és az értelmiségiek száját sem lehetett olyan játszi könnyedséggel befogni, mint Ázsia más országaiban. Mindez azt eredményezte, hogy az indiai állam nem rendelkezett akkora relatív autonómiával, mint a háború utáni Japán vagy Kelet- és Délkelet-Ázsia újonnan dekolonizált országai. A nagymértékű nyomor dacára az indiai belföldi piac mérete és kohéziója lehetővé tette, hogy az importpótló iparosítás szükségletei csupán az 1980-as évek közepén-végén váltak hangsúlyossá, mikor a japán tőke égisze alatti exportalapú növekedés Ázsia csendes-óceáni partvidékén már konszolidálódott. Bár a gyors gazdasági növekedésből fakadó bérnövekedés vonzó hellyé tehette volna Indiát a japán termelőkapacitás egy második expanziós hulláma számára, ám az indiai kapitalizmus gazdaságpolitikája nem mutatott készséget az ázsiai “értékek” familiáris retorikájának befogadására. Ugyanakkor a szerény gazdasági teljesítményeket produkáló Indiát – a virágzó csendes-óceáni gazdaságokkal szemben – a nyugati országok sem tekintették potenciális vetélytársuknak. Nem meglepő tehát, hogy az egykor “Ázsia” szinonimájaként szereplő szubkontinens kiszorult a mai kapitalizmus térképzeteiből.

 

6. Ázsiák sokasága?

 

Jóllehet, a gazdasági fellendülés az állítólagos konfuciánus tradíciók újjáéledését eredményezte, ám mikor a “csoda” az 1997–1998-as nagy összeomlásban véget ért, többé nemigen bizonygatta senki e hagyományok felsőbbrendűségét sem. Kilúgozva, teoretikus páncélzatuktól megfosztva, saját retorikájuk csapdájába esve és a válság brutális erejétől megbénítva a világgazdaság minap még legfényesebb csillagainak – különösen Dél-Koreának – elitjei nem voltak képesek ellenállni a nemzetközi pénzügyi szervezetek direktíváinak, hogy országaik gazdaságát a normatív nyugati pénzügyi és üzleti módszerekhez igazítsák, és a cserébe kapott tőkeinjekciók segítségével óvják meg gyengélkedő gazdaságaikat a további beolvadástól (Palat, 1999b).

A megrokkant gazdasági struktúrák kényszerű átalakítása alapjaiban ásta alá azokat a véleményeket, hogy az elmúlt negyed évszázad gyors gazdasági növekedése mögött valamiféle közös ázsiai értékek álltak. Ahol korábban a kormányzat és a magánvállalkozások kollaborációját a közérdek győzelmének nevezték az egyéni érdekek felett, ott most ugyanezt egyre elkeseredettebben “sógor–koma kapitalizmusként” kárhoztatták, és a válság fő okának azt tartották, hogy a hitelképesség szokásos ellenőrzését megkerülve azok jutottak tőkéhez, akik megfelelő politikai kapcsolatokkal rendelkeztek. Míg annak előtte az “élethosszig tartó alkalmazást” a paternalisztikus kapitalizmus emblémájaként a nyugati tőke–munka ellentét meghaladásaként dicsőítették, addig most azt rótták fel, hogy a kevéssé hatékony hazai ipart támogatja, és akadályokat gördít a szabadpiaci tendenciák érvényesülése elé.

Mindez alaposan megtépázta az “ázsiai” értékek felsőbbrendűségébe vetett hitet. Indiát azonban nem érintették a nemzetközi pénzügyi piacok megrázkódtatásai – valutája nem volt konvertibilis, cégeit nem terhelték hatalmas külföldi adósságok, így viszonylag sértetlenül keveredett ki a kontinens sokkal jobb reputációjú gazdasági rendszereit megrendítő 1997–1998-as válságból –, ezért helyzetét ismét újraértékelték. Az országban dolgozó nagyszámú, Nagy-Britanniában tanult számítástechnikus új perspektívákat kínált: ahogy az USA kelet- és délkelet-ázsiai szövetségesei az amerikai piac olcsó beszállítóiként alapozták meg gyors gazdasági növekedésüket az 1960-as és az 1970-es években, úgy most a “tudásalapú technológiák” forradalma azt a lehetőséget csillantotta meg India előtt, hogy gazdaságának élénkítését az olcsó szoftverek előállítására alapozhatja. Az indiai komputer- és információs technológia még az “indiai” szó jelentését is megváltoztatta a tengerentúlon, ahogyan a “Made in Japan” is új jelentést kapott az 1960-as vagy a “Made in Taiwan” az 1980-as években (Wade, 2001).

Baljóslatúbb jelenség, hogy míg a kelet- és délkelet-ázsiai gyors gazdasági növekedés idején Dél-Ázsia vajmi kevés érdeklődést váltott ki, addig az India és Pakisztán között 1998 májusában kezdődött nukleáris adok-kapok vetélkedés a figyelmet ismét a régióra irányította. Mivel ezek az események késztették az iráni kormányt saját atomfegyver-kísérleteinek megindítására, a biztonságpolitikai megfontolások áttörték a “Közel-Kelet” és “Ázsia” határait. Ezek a szempontok még hangsúlyosabbakká váltak, mikor 2001. szeptember 11-én eltérített repülőgépek csapódtak a World Trade Center ikertornyaiba és a Pentagon épületébe. Ez már az USA új ázsiai háborúját vetítette előre, és ugyanakkor leleplezte a Szovjetunió összeomlásának némely következményét. A közép-ázsiai köztársaságok, Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Türkmenisztán militáns iszlám mozgalmainak megerősödése, kötődésük az afganisztáni tálib rezsimhez vagy a kínai Hszingcsiang tartományban élő mohamedán ujgurok nyugtalansága aláaknázzák azt a politikai leosztást, amelyet annak idején még a cári Oroszország és a Brit Birodalom dolgozott ki, és amely tovább élt a hidegháború éveiben is. A régiókutatások Kínát és a Szovjetuniót monolit entitásokként kezelték, és nem sok figyelmet szenteltek az efféle törésvonalaknak – így azután igen kevés tudós volt képes valóban használható információkat szállítani a politika irányítóinak.

Ezek a különböző folyamatok éppen akkor tették mind illuzórikusabbá egy egységes Ázsia képét, mikor Európa egyre inkább az egység felé haladt, és az EU számos tagállama közös valutát vezetett be. Természetesen, mint már utaltam rá, Ázsia soha nem volt koherens entitás, és az ázsiai gazdasági csodáról vagy az ázsiai értékekről folyó diskurzus egyszerűen figyelmen kívül hagyta – Bruce Koppel (1998) szavaival – “a másik Ázsiát”: azt a másfél milliárd embert, akik a puszta létükért gürcölve nem osztoztak a csendes-óceáni partvidék csodagazdaságai által nyújtott prosperitásban. Az ázsiai csodák egy időre árnyékba borították a “parasztok Ázsiáját” – ám az árnyék eloszlott, és a reflektorfény most ismét a kontinens legnépesebb geokulturális rétegére irányul.

Dióhéjban, Ázsia egységét csakis és kizárólag abból a történelmi és jelenlegi szerepből vezethetjük le, amelyet Európa civilizációs “ellenpontjaként” játszott. Mivel ezt az egységet külső megfigyelők húzták az egymástól homlokegyenest eltérő társadalmakra, ezért az “Ázsia”-kép az elmúlt öt évszázad tágabb társadalmi-történeti változásai közepette kaleidoszkópszerű változásokon ment keresztül. Bár az európaiak földrajzi kategóriaként megteremtették Ázsiát, de a második világháború vége előtt nem történtek kísérletek a kontinens népeinek általános vizsgálatára. A háborút követően az amerikai egyetemeken folyó “régiókutatások” megkíséreltek ugyan egy egységes struktúrát kialakítani, de ez az igyekezet a források, értékrendek és nyelvek sokféleségében megbukott, és a kutatások egyre inkább a nemzeti, sőt még szűkebb kategóriákra korlátozódtak. Ez volt egyben a nemzetállamok “aranykora” is, mikor a gazdasági modernizáció programjai szembeszálltak a fejlődés nyugati elvárásaival. A kontinens csendes-óceáni partvidékének egyre erősödő regionális gazdasági integrációján, a növekvő prosperitáson felbuzdulva a politikusok, tudósok és újságírók a “konfuciánus” értékek felmelegítésével igyekeztek pozícióikat igazolni. Ez “Ázsia” széles körű újraértelmezéséhez vezetett – ebből az Ázsia-képből viszont kiszorultak azok a marginális népek, amelyek csak csekély szerepet kaptak a termelés egyre kiterjedtebb regionális integrációs struktúráiban. Így India, amely egykor Ázsia szinonimája volt, még az évenkénti ázsiai–európai csúcstalálkozókon sem kapott helyet. Az ázsiai “csodagazdaságok” összeomlása és a Szovjetunió romjai alól kibukkanó közép-ázsiai államok felemelkedése pedig végső csapást mért arra az ortodoxiára, amely Ázsiát a csendes-óceáni vidékek gyorsan növekvő gazdaságaival azonosította.

 

 

Hivatkozott irodalom:

 

Ahmad, Aijaz (1991): “Between Orientalism and Historicism: Anthropological Knowledge of India”, Studies in History, VII (New Series), (1), 135–63.

Ahmad, Aijaz (1994): In Theory: Classes, Nations, Literatures, London: Verso.

Amino Yoshihiko (1992): “Deconstructing Japan”, East Asian History, (3, June), 121–42.

Anderson, Benedict (1991): Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, London: Verso.

Anderson, Benedict (1992): “The Changing Ecology of Southeast Asian Studies in the United States, 1950–1990”, in C. Hirschman, C. Keyes, and K. Hutterer (eds.), Southeast Asian Studies in Balance: Reflections from America, Ann Arbor, MI, Association for Asian Studies: 25–40.

Anderson, Benedict (1998): The Spectre of Comparisons: Nationalism, South­east Asia and the World, London: Verso.

Bello, Walden és Stephanie Rosenfeld (1990): Dragons in Distress: Asia’s Miracle Economies in Crisis, Harmondsworth: Penguin.

Boxer, Charles R. (1977): The Portuguese Seaborne Empire, 1415–1825, London: Hutchinson.

Bray, Francesca (1983): “Patterns of Evolution in Rice-Growing Societies”, Jour­nal of Peasant Studies, XI, (1), 3–33.

Byres, Terry J. és Peter Nolan (1976): Inequality: India and China Compared, 1950–1970, Milton Keynes: Open Univ. Press.

Chung-hua Institute for Economic Research (1989): Conference on Confucia­nism and Economic Development in East Asia, Taipei: Chung-hua Institute.

Cumings, Bruce (1989): “The Abortive Abertura: South Korea in the Light of Latin American Experience”, New Left Review, 173, (Jan.– Feb.), 5–32.

Deyo, Frederic C. (1989): Beneath the Miracle: Labor Subordination in the New Asian Industrialism, Berkeley: Univ. of California Press.

Dirks, Nicholas B. (1987): The Hollow Crown: Ethnohistory of an Indian Kingdom, Cambridge: Cambridge Univ. Press.

Dirks, Nicholas B. (1992): “Castes of Mind”, Representations (37, Winter), 56–78.

Dirlik, Arif (1995): “Confucius in the Borderlands: Global Capitalism and the Reinvention of Confucianism”, boundary 2, XXII (3, Fall), 228–73.

Dirlik, Arif (1997): The Postcolonial Aura: Third World Criticism in the Age of Global Capitalism, Boulder, CO: Westview.

Dixon, Chris (1991): South East Asia in the World-Economy, Cambridge: Cam­bridge Univ. Press.

Dower, John W. (1999): Embracing Defeat: Japan in the Wake of World War II, New York: W. W. Norton.

Drake, Fred W. (1975): China Charts the World: Hsu Chi-yu and His Geography of 1848, Cambridge, MA: Harvard Univ. Press.

Duara, Prasenjit (1997): “Transnationalism and the Predicament of Sovereignty: China, 1900–1945”, American Historical Review, CII, (4, October), 1030–1051.

Duus, Peter (1995): The Abacus and the Sword: The Japanese Penetration of Korea, 1895–1910, Berkeley: Univ. of California Press.

Eco, Umberto (1999): Kant and the Platypus: Essays on Language and Cog­nition, New York: Harcourt Brace.

Edney, Mathew H. (1997): Mapping an Empire: The Geographical Construction of British India, 1765–1843, Chicago: Univ. of Chicago.

Garon, Sheldon (1994): “Rethinking Modernization and Modernity in Japanese History: A Focus on State-Society Relations”, Journal of Asian Studies, LIII (2, May), 346–66.

Gold, Thomas B. (1986): State and Society in the Taiwan Miracle, Armonk, NY: M. E. Sharpe.

Halbfass, Wilhelm (1988): India and Europe: An Essay in Understanding, Albany, NY: State Univ. of New York Press.

Hanazaki Kohei (1996): “Ainu Moshir and Yaponesia: Ainu and Okinawan Identities in Contemporary Japan”, in D. Denoon, M. Hudson, G. McCormack, and T. Morris-Suzuki (eds.), Multicultural Japan: Palaeolithic to Postmodern, Cam­bridge, Cambridge Univ. Press: 117–131.

Hay, Stephen N. (1970): Asian Ideas of East and West: Tagore and His Critics in Japan, China, and India, Cambridge, MA: Harvard Univ. Press.

Honig, Emily (1996): “Native Place and the Making of Chinese Ethnicity”, in G. Hershatter, E. Honig, J. N. Lipman and R. Stross (eds.), Remapping China: Fissures in Historical Terrain, Stanford, CA, Stanford Univ. Press: 143–55.

Jensen, Lionel M. (1997): Manufacturing Confucianism: Chinese Tradition and Universal Civilization, Durham, NC: Duke Univ. Press.

Johnson, Chalmers (1988): “Study of Japanese Political Economy: A Crisis in Theory”, in The Japan Foundation (ed.), Japanese Studies in the United States: History and Present Condition, Ann Arbor, MI, Association for Asian Studies: 95–113.

Jun Sang-In (1999): “No (Logical) Place for Asian Values in East Asia’s Economic Development”, Development and Society, XXVIII (2, December), 191–204.

Karl, Rebecca E. (1998): “Creating Asia: China in the World at the Beginning of the Twentieth Century”, American Historical Review, CIII (4, October), 1096–1118.

Khilnani, Sunil (1999): The Idea of India, New Delhi: Penguin.

King, Ambrose Y. C. (1991): “The Transformation of Confucianism in the Post-Confucian Era: The Emergence of Rationalistic Traditionalism in Hong Kong”, in Tu Wei-Ming (ed.), The Triadic Chord: Confucian Ethics, Industrial Asia and Max Weber, Singapore, The Institute of East Asian Philosophies: 203–20.

Koo, Hagen (1996): “Work, Culture and Consciousness of the Korean Working Class”, in E. J. Perry (ed.), Putting Class in Its Place: Worker Identities in East Asia, Berkeley, CA, Univ. of California Press: 53–76.

Koppel, Bruce (1998): “Fixing the Other Asia”, Foreign Affairs, LXXVII (1, Jan./Feb.), 98–110

Koschmann, J. Victor (1997): “Asianism’s Ambivalent Legacy”, in P. J. Katzenstein and T. Shiraishi (eds.), Network Power: Japan and Asia, Ithaca, NY, Cornell Univ. Press: 83–110.

Kuno, Yoshi S. (1967): Japanese Expansion on the Asiatic Continent: A Study in the History of Japan with Special Reference to Her International Relations with China, Korea, and Russia, Port Washington, NY: Kennikat Press.

Lach, Donald F. (1965): Asia in the Making of Europe: I, The Century of Discovery, Chicago: Univ. of Chicago Press.

Le Goff, Jacques (1980): Time, Work and Culture in the Middle Ages, Chicago: Univ. of Chicago Press.

Le Goff, Jacques (1988): Medieval Civilization, 400–1500, London: Basil Blackwell.

Ledyard, Gari (1994): “Cartography in Korea”, in J. B. Harley and D. Woodward (eds.), The History of Cartography: Cartography in the Traditional East and Southeast Asian Societies, Chicago, Univ. of Chicago Press: 235–345.

Lee, John (1999): “Trade and Economy in Preindustrial East Asia, c, 1500-c, 1800: East Asia in the Age of Global Integration”, Journal of Asian Studies, LVIII (1, Feb), 2–26.

Lefebvre, Henri (1991): The Production of Space, Oxford: Blackwell.

Levathes, Louise (1994): When China Ruled the Seas: The Treasure Fleet of the Dragon Throne, 1405–1433, New York: Simon & Schuster.

Lewis, Martin W. and Karen E. Wigen (1997): The Myth of Continents: A Critique of Metageography, Berkeley: Univ. of California Press.

Liu, Hong (2000): “Sino-Southeast Asian Studies: Toward an Alternative Paradigm”, Asian Studies Review, XXV (3, September), 259–83.

March, Andrew L. (1974): The Idea of China: Myth and Theory in Geographic Thought, New York: Praeger.

Massarella, Derek (1996): “Some Reflections on Identity Formation in East Asia in the Sixteenth and Seventeenth Centuries”, in D. Denoon, M. Hudson, M. Gavan, and T. Morris-Suzuki (eds.), Multicultural Japan: Palaeolithic to Postmodern, Cam­bridge, Cambridge Univ. Press: 135–52.

McClintock, Anne (1995): Imperial Leather: Race, Gender and Sexuality in the Colonial Context, New York: Routledge.

McCormick, Thomas J. (1989): America’s Half Century: United States Foreign Policy in the Cold War, Baltimore, MD: Johns Hopkins Univ. Press.

Mills, J. V. (1953): “Chinese Coastal Maps”, Imago Mundi, XI, 151–68.

Mitter, Partha (1994): Art and Nationalism in Colonial India, 1850–1922: Occidental Orientations, Cambridge: Cambridge Univ. Press.

Miwa, Kimitada (1990): “Japanese Policies and Concepts for a Regional Order in Asia, 1938–1940”, in J. W. White, M. Umegaki, and T. R. H. Havens (eds.), The Ambivalence of Nationalism: Modern Japan Between East and West, Latham, MD, Univ. Press of America: 133–56.

Moore, Barrington J. (1966): Social Origins of Democracy and Dictatorship: Lord and Peasant in the Making of the Modern World, Boston: Beacon Press.

Moretti, Franco (1998): Atlas of the European Novel, 1800–1900, London: Verso.

Morris-Suzuki (1996): “A Descent into the Past: The Frontier in the Construction of Japanese History”, in D. Denoon, M. Hudson, G. McCormack, and T. Morris-Suzuki (eds.), Multicultural Japan: Palaeolithic to Postmodern, Cambridge, Cam­bridge Univ. Press: 81–94.

Morris-Suzuki, Tessa (1998): “Invisible Countries: Japan and the Asian Dream”, Asian Studies Review, XXII (1, March), 5–22.

Mukherjee, Aditya és Mridula Mukherjee (1988): “Imperialism and the Growth of Indian Capitalism in the Twentieth Century”, Economic and Political Weekly, XXIII (11, March 12), 531–46.

Ong, Aihwa (1997): “Chinese Modernities: Narratives of Nation and of Capi­talism”, in A. Ong and D. M. Nonini (eds.), Ungrounded Empires: The Cultural Politics of Modern Chinese Transnationalism, New York, Routledge: 171–202.

Ong, Aihwa (1999): Flexible Citizenship: The Cultural Logics of Transnationality, Durham, NC: Duke Univ. Press.

Palais, James B. (1995): “A Search for Korean Uniqueness”, Harvard Journal of Asiatic Studies, LV (2), 409–25.

Palat, Ravi Arvind (1995): “Historical Transformations in Agrarian Systems Based on Wet-Rice Cultivation: Toward an Alternative Model of Social Change”, in P. McMichael (ed.), Food and Agrarian Orders in the World-Economy, Westport, CT, Praeger: 55–77.

Palat, Ravi Arvind (1996a): “Fragmented Visions: Excavating the Future of Area Studies in a Post-American World”, Review, XIX (3, Summer), 269–315.

Palat, Ravi Arvind (1996b): “Pacific Century: Myth or Reality?”, Theory & Society, XXV (3, June), 303–47.

Palat, Ravi Arvind (1999a): “Miracles of the Day Before? The Great Asian Meltdown and the Changing World-Economy”, Development and Society, XXVIII (1, June), 1–47.

Palat, Ravi Arvind (1999b): “Spatial Imaginaries of Capitalism: Dynamics of the Northeast Asian Regional Order”, Asian Perspective, XXIII (2), 5–34.

Palat, Ravi Arvind (2000): “Beyond Orientalism: Decolonizing Asian Studies”, Development and Society, XXIX (2, December), 105–35.

Pearson, Michael N. (1987): The New Cambridge History of India: The Portu­guese in India, Cambridge: Cambridge Univ. Press.

Prasad, Vijay (2000): The Karma of Brown Folk, Minneapolis, MN: Univ. of Minnesota Press.

Rahim, Lily Zubaidah (1998): “In Search of the ‘Asian Way’: Cultural Nationalism in Singapore and Malaysia”, Commonwealth & Comparative Politics, XXXVI (3, Nov), 54–73.

Reid, Anthony J. S. (1994): “Early Southeast Asian Categorizations of Euro­peans”, in S. B. Schwartz (ed.), Implicit Understandings: Observing, Reporting and Reflecting on the Encounters Between Europeans and Other Peoples in the Early Modern Era, Cambridge, Cambridge Univ. Press: 268–94.

Robison, Richard (1996): “The Politics of ‘Asian Values’”, Pacific Review, IX, 309–27.

Schwartzberg, Joseph E. (1992): “Introduction to South Asian Cartography”, in J. B. Harley and D. Woodward (eds.), The History of Cartography: Cartography in the Traditional Islamic and South Asian Societies, Chicago, Univ. of Chicago Press: 295–331.

Schwartzberg, Joseph E. (1994): “Conclusion to Southeast Asian Cartography”, in J. B. Harley and D. Woodward (eds.), The History of Cartography: Cartography in the Traditional East and Southeast Asian Societies, Chicago, Univ. of Chicago Press: 839–842.

Selden, Mark (1999): “Two Emperors and a Democracy (review article)”, Eco­nomic and Political Weekly, XXXIV (50, December 11–17).

Singer, Milton B. (1980): When a Great Tradition Modernizes: An Anthropological Approach to Indian Civilization, New York: Praeger.

Smith, Richard J. (1996): Chinese Maps: Images of ‘All Under Heaven’, Hong Kong: Oxford Univ. Press.

Smith, Richard J. (1998): “Mapping China’s World: Cultural Cartography in Late Imperial Times”, in Wen-hsin Yeh (ed.), Landscape, Culture, and Power in Chinese Society, Berkeley, Univ. of California Press: 52–105.

Spence, Jonathan D. (1998): The Chan’s Great Continent: China in Western Minds, New York: W. W. Norton.

Tanaka, Stefan (1995): Japan’s Orient: Rendering Pasts into History, Berkeley: Univ. of California Press.

Thongchai Winichakul (1994): Siam Mapped: A History of the Geo-Body of a Nation, Honolulu: Univ. of Hawaii Press.

Thongchai Winichakul (2000): “The Quest for ‘Siwilai’: A Geographical Discourse of Civilizational Thinking in Late Nineteenth and Early Twentieth-Century Siam”, Journal of Asian Studies, LIX (3, August), 528–49.

Toby, Ronald P. (1994): “The ’Indianness’ of Iberia and Changing Japanese Iconographies of Other”, in S.B. Schwartz (ed.), Implicit Understandings: Observing, Reporting and Reflecting on the Encounters Between Europeans and Other Peoples in the Early Modern Era, Cambridge, Cambridge Univ. Press: 323–51.

van der Wee, Herman (1986): Prosperity and Upheaval: The World Economy Since 1945–1980, Berkeley: Univ. of California Press.

Wade, Robert (1990): Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization, Princeton: Princeton Univ. Press.

Wade, Robert (2001): “Economic Growth and the The Role of Government: Or How to Stop New Zealand From Falling Out of the OECD”, Catching the Knowledge Wave Conference, Auckland.

Wade, Robert and Veneroso, Frank (1998): “The Asian Financial Crisis: The Unrecognized Risk of the IMF’s Asia Package”, New York: Russell Sage Foundation.

Wang Gungwu (1991): The Chineseness of China: Selected Essays, Hong Kong: Oxford Univ. Press.

Wang Gungwu (1999): China and Southeast Asia: Myths, Threats and Culture, Singapore: Singapore Univ. Press.

Wigen, Karen (1999): “Culture, Power, and Place: The New Landscapes of East Asian Regionalism”, American Historical Review, CIV (4, October).

Yi, Ki-baek (1984): A New History of Korea, Seoul: Ilchokak Publishers.

 

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ A következetes terminológia szükséglete miatt tanulmányomban “India” alatt a három független államot, Bangladest, Indiát és Pakisztánt értem.

² Az Európai-Ázsiai csúcstalálkozó első ízben 1996 márciusában, Bangkokban ülésezett, tíz ázsiai állam – Brunei, Kína, Indonézia, Japán, Dél-Korea, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr, Thaiföld és Vietnam –, az Európai Unió tizenöt tagállama – Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Németország, Görögország, Írország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Portugália, Spanyolország, Svédország és az Egyesült Királyság –, valamint az Európai Bizottság elnökének részvételével.

³ Samuel Johnson (ismertebb nevén dr. Johnson; 1709–1784) angol lexikoníró, polihisztor és kritikus. A ford.

⁴ A térképről részletesebben lásd http://en.wikipedia.org/wiki/Kangnido (a térkép egy 1470-ben készült reprodukciójának képe megtalálható volt a http://www.henny-savenije.demon.nl/Korean_Map.htm címen.)

⁵ Bár az európaiaknak volt némi fogalmuk az indiai vallásokról – Vasco da Gama Kalikutban két, spanyolul, illetve olaszul beszélő tunéziai arabbal találkozott –, ám da Gama társaival mégis betért imádkozni egy hindu templomba, amelyet keresztény templomnak véltek. Az eurázsiai ignoranciát példázza Zseng Hi tengernagy esete is, aki bár hétszer járt már Kalikutban, mégis úgy hitte, hogy India nem csupán a buddhizmusnak, de a kereszténységnek és az iszlámnak is szülőhelye (Levathes, 1994, 170–171. o.; Pearson, 1987, 12. o.).

6 Kínában egészen a XIX. század végéig nem találunk hivatásos térképészeket (Smith, 1998, 58. o.).

⁷ Vang Bi, a III. században élt filozófus szerint “a látvány a felszínre hozza, a szó a nevén nevezi a dolgok értelmét”. Richard Smith (1998, 60. o.) ebből arra következtet, hogy Kínában az írott szó jelentősége nagyobb volt a vizuális látványénál. Ezáltal azonban mintegy megkövesíti a kínai hagyományt, mintha az eltelt évszázadok óta semmiféle változás nem történt volna ebben a tekintetben, amely végül az attitűdöket magukat visszájukra fordította. Márpedig éppen ezt a látszólagos történelmi mozdulatlanságot kell megfejtenünk!

⁸ Mindazonáltal Niccolò de Conti, a XV. századi utazó beszámolója szerint az indiaiak azt fejtegették neki, hogy az “egyszemű” nyugatiak alsóbbrendűek náluk, hiszen nekik két szemük van (Le Goff, 1980, 199. o.).

⁹ Az “agrárius-kereskedelmi birodalom” terminusát Mark Seldennel folytatott személyes beszélgetésemből vettem át.

¹⁰ Az angolban (nem véletlenül) a “sea change” (kb. tengeri változás) kifejezés “jelentős változást” jelent. A ford.

¹¹ Az angol trousers (nadrág) szónak csak többes száma létezik (mivel – úgymond – két szára van). A ford.

¹² 1921-ben a 19,3 millió írástudó indiai közül mintegy 2,4 millió olvasott és írt angolul. Tíz évvel később arányuk az összes írástudóhoz képest 12,5%-ról 14,8%-ra nőtt (Hay, 1970, 247. o.).

¹³ Mejdzsi-korszak alatt Japán 1868 utáni történelmét értjük.

¹⁴ Egyes elemzők úgy próbálták feloldani az ellentmondást aközött, hogy az ázsiai országok nem voltak képesek saját autentikus útjukon eljutni a kapitalizmusig, ám – úgymond – a konfuciánus “értékek” mégis kompatibilisek a kapitalizmussal, hogy kijelentették: bár ezek az értékek nem voltak alkalmasak a kapitalizmus kialakítására, ám remekül használhatóak, miután nyugatról átvették a kapitalista formákat (Chung-hua Institute for Economic Research, 1989; King, 1991).

Hogy Jimmy Carter amerikai exelnök, az 1978-as Camp David-i békemegállapodás házigazdája éppen 2002-ben kapott Nobel-békedíjat, érzékelteti, hogy a világ közvéleményét a palesztin-izraeli konfliktus ma nemcsak hogy érdekli, de abban a világbéke egyik fő akadályát látja. Közel-keleti békefolyamatról ma aligha lehet beszélni. Megoldási javaslatokról mi sem tudunk, de a helyzet bonyolultságának feltárásához most és a későbbi számokban is szeretnénk hozzájárulni. Az 56-os szám több rövid írása foglalkozik a világrendszer gazdasági problémáival. Ezekről elmondható, hogy leginkább csak a különféle csúcstalálkozók – és a velük egyidőben megtartott demonstrációk – idején kerülnek a napilapok címoldalára. Az elemző munka és a tudományos vita azonban a szélcsendesebb periódusokban is folytatódik.

Tartalomjegyzék

1. James Petras : A harmadik út mítosza és valósága
2. Adrian Little : A civil társadalom újragondolása – A radikális politika és a meg nem fizetett tevékenységek elismertetése
3. Wiener György : Osztályhelyzet és választói magatartás II.rész
4. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Szégyenteljes évtized – Tézisek egy vádbeszédhez
5. Allin Cotrell, W. Paul Cockshott : Gazdasági tervezés, számítógépek és munka-értékek
6. Borisz Kagarlickij : „Politikai kapitalizmus” és korrupció Oroszországban
7. Jamie Morgan : Úszunk vagy megfulladunk? A csúcstalálkozó-cinizmus politikai gazdaságtana
8. Noreena Hertz : Kapuk és gettók
9. Alain Gresh : A liberális globalizációt ellenző mozgalmak és a palesztinkérdés
10. Noam Chomsky : Palesztina, Izrael, Amerika (interjú)
11. Roth Endre : Zsidóság és antiszemitizmus
12. Andor László : Dornbusch kontra Stiglitz – A kilencvenes évek világgazdasági folyamatai
13. John Palmer : Kapitalizmus európai módon – Will Hutton: A mi világunk című könyvéről
14. Victor Wallis : A globalizáció alternatívája – Walden Bello: Mérlegen a jövõ. Esszék a globalizációról és az ellenállásról című könyvéről
15. A NATO-val és a militarizmussal szembeni ellenállás aktivista hálózata : A NATO-val szembeni ellenállás Szlovéniában
16. Miren Etxezarreta, John Grahl, Jörg Huffschmid, Jacques Mazier : Európai Közgazdászok Egy Alternatív Európai Gazdaságpolitikáért
17. Ungváry Krisztián : A szerkesztő felelőssége
18. Werth Márk : Egy nemlétező történész egy létező problémáról – Válasz Ungváry Krisztiánnak

A szélsőjobboldal térnyerése és konszolidálódása Nyugat- és Kelet-Európában az elmúlt évtized folyamán a politikai átalakulás egyik fő trendje volt. E számunkban visszapillantunk az idegengyűlölő, antihumanista irányzatok történelmi előzményeire, de kísérletet teszünk arra is, hogy elhelyezzük őket a világrendszer fejlődésének tágabb összefüggéseiben. A modern szélsőjobb által megtestesített törekvések csak a jéghegy csúcsát képezik; a felszín alatt a kirekesztés komplex – gazdasági, politikai, ideológiai – struktúrái bújnak meg. Ezek a viszonyok leképeződnek a mai kelet-nyugati kapcsolatokban, az európai integráció folyamatában is. A modern szélsőjobb irányzatok a neoliberális globalizáció termékei, de progresszív megoldást nem kínálnak az abból fakadó bajokra. A mai, neoliberális világrend gazdasági szempontból legsúlyosabb válságrégiója Latin-Amerika, ahol egyúttal a legmarkánsabb baloldali populista és plebejus demokrata irányzatok is kibontakoztak

Tartalomjegyzék

1. Agárdi Péter : Alkalmi írás a szocializmus állásáról
2. Hegyi Gyula : A szélkerék dala
3. Melegh Attila : Mozgó Kelet – globális térképek és a státustörvény
4. Jean-Yves Camus : A szélsőjobboldal alakváltozásai Nyugat-Európában
5. Bayer József : Jobboldali populizmus és a szélsőjobboldal Kelet-Közép-Európában
6. Jichak Arad : A szovjet zsidók megsemmisítése
7. Samson Madievski : Egy kiállítás története
8. Werth Márk : Az Ungváry jelenség
9. Krausz Tamás : TGM és a baloldali kommunizmus – Tamás Gáspár Miklós: A helyzet c. könyvéről
10. Rigó Anett : „Szigeti Péter vonzásában” – Szigeti Péter: A valóság vonzásában c. könyvéről
11. Bernard Cassen : Egy új nemzetközi társadalmi mozgalom, az ATTAC születése és fejlődése
12. Andor László : Anti-globalizmusok
13. Michael Hardt : Porto Allegre : a mai Bandung?
14. Ignacio Ramonet, Maurice Lemoine : Chavez elrablása és visszatérése
15. Roger Burbach, Hilary Wainwright : Lula az elnökválasztás előtt
16. Horváth Gizella : Tisztelt Georges Németh!

Tisztelt Georges Németh!

Értékes levelét, amelyet az Eszmélet 49. számában közölt recenziómra válaszul írt az 53. számban, nem szeretném válasz nélkül hagyni. Ön a jelzett írásában védelmébe vette Svájc II. világháborús szerepvállalását, s népének kitartására, illetve nehéz helyzetére hívta fel a figyelmet. Hogy a baloldali hagyomány bizonyos elemei, mint a szolidaritás a szenvedő emberekkel, milyen mély gyökérzettel rendelkeznek, azt az Ön levele is szépen példázza.

Ám ugyanakkor sohasem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a nacionalizmusnak Európában – sajnálatosan – nincsen egyetlen olyan virága sem, amelyet kritikátlanul szagolgathatnánk. Ez vonatkozik az Ön szeretett Svájcára is, amely történetének progresszív elemeit eszem ágába sem jutott “bepiszkítani” vagy elfelejteni. Sőt, a svájci baloldal történelmi érdemeit senkinek nem jutna eszébe kétségbe vonni, aki csak egy kicsit is ismeri az európai baloldal történetét. Kis írásomban, amelyet Ön kritikailag szóvá tesz, nem térhettem ki annak a ténynek az értékelésére, hogy a svájci parasztok is csak szalmazsákon aludtak a háború idején, s hogy maga a svájci nép is megszenvedte a világégést. Az a cikk részben arról szólt, hogy a svájci állam, a svájci hatóságok mind a mai napig elmulasztottak szembenézni háborús bűneikkel.

Kedves Németh úr! Talán elkerülte figyelmét a jeles történész, Jean-Francois Bergier által vezetett bizottság munkássága, amely öt éves tevékenységét ez év tavaszán foglalta össze egy jelentésben, leleplezve sok ezer oldalon a svájci hatóságok, a kormány, a bankok és a hatalmi elit jelentős csoportjainak gyalázatos történelmi szerepét. A 600 oldalas “rezümé”, amelynek egészen rövid, kivonatos ismertetését megtalálhatja a Népszabadság 2002. május 3-i számában (7.o. a cikket Szászi Júlia jegyezte), mindenben alátámasztja állításaimat. A jelentés hangsúlyozza, hogy Svájc a háború egész ideje alatt – semlegességi nyilatkozataival ellentétben – mindvégig “diszkrét támogatást nyújtott a náci Németországnak”. Nem hiszem, hogy a véletlen műve volna, hogy a 90-es évek végére a svájci bankok, amelyek igazán nem a nagyvonalúságukról ismertek, megegyeztek a “zsidó vagyonok” visszaszolgáltatásáról (nemcsak “jelentéktelen alvószámlákról” van itt szó). Ez a néhány évtizedes késés gyalázatosságuk mértékét kétségtelenül megnövelte. Ezek a pénzeszközök és vagyonok hozzájárultak a svájci gazdaság háború alatti működéséhez, aminek következményei mellett egy rövid válaszlevél keretei között nem szeretnék elidőzni.

Kedves Németh úr! Felhívnám a figyelmét arra a körülményre is, hogy “a svájci fegyvergyártás 1940 és 1944 között több mint egymilliárd frank értékben exportált hadfelszerelést Németországba”. Ezeket az eszközöket svájci munkások gyártották, felhasználva egyébként zsidó menekült munkások munkaerejét is. A jelentés szerint még harcoltak is a svájci cégek azért, hogy a nagy bizniszben részt vállalhassanak, “a piacon maradás érdekében például az Oerlikon-Bührle hadianyaggyártó cég a háború első három évében többet fizetett ki provízióra és csúszópénzre, mint amennyi bért teljes – 3 ezer fős – munkatársi állománya kapott”. Sajnos a jelentésből az is kiderül, hogy a német elvárásokhoz képest is túlteljesítettek a svájci vállalatok. Természetesen a svájci tőke egyáltalán nem volt ideológiailag náci elkötelezettségű, nem is állítottam ilyet, de kétségtelen, hogy a nácik háborús terveit piaci érdekekből nem keresztezték, hanem támogatták, s ezzel szemben szélesebb népi ellenállásról Svájcban sem tud a történetírás.

Emlékeztetném Önt még arra, hogy recenziómat alátámasztva, az derül ki a jelentésből, hogy a háború alatt a Deutsche Reichsbank aranyszállításainak 77%-a Svájcon keresztül bonyolódott. Végül külön felhívnám az Ön tisztelt figyelmét a svájci menekültpolitika gyalázatosságaira, amelyeket recenziómban nem is hangsúlyoztam eléggé, noha az Ön nemzeti érzelmeit így is “megviselte” írásom. Ne vegye zokon, ha ismét emlékeztetem arra, hogy a menekülő német zsidókat és dokumentumaikat 1938 után megjelölték, és hogy 1942-től le is zárták a zsidók előtt a határokat, s a határokon belül maradt zsidókat is inkább megkülönböztették, üldözték, semmint támogatást nyújtottak volna nekik. Az Ön érve, hogy milyen nehéz volt a svájciaknak is ezen években, nem meggyőző, hiszen más európai népek erre a körülményre még hatványozottabban hivatkozhatnának. A mai menekültprobléma jut eszembe, amikor a centrum-országok által kizsákmányolt és gyakran tönkre tett ázsiai vagy afrikai országok menekültjeit azzal az érveléssel nem engedik be Németországba vagy éppen Svájcba, Angliába vagy Magyarországra, hogy “feleslegesek” az adott piaci feltételek között, vagyis “nem politikai menekültek”. Emlékeztetném arra, hogy a zsidók politikai menekültek voltak akkoriban.

Mi, baloldaliak, akik tudjuk, hogy a nemzeti érzés milyen fontos történelmi hajtóerő, sohasem feledkezünk meg ennek az “érzésnek” a “kétarcúságáról”, s ezért is vagyunk képesek arra, hogy a nemzeti határokon átnövő internacionalista együttműködést erősítsük olyan korokban is, amikor a tőke uralma nem összeszűkülőben, hanem úgy tűnik, kiszélesedőben van, amit az a tény is jelez, hogy újabb háborúk fenyegetik modern világunkat is. S ebben a hadakozásban nemzeti hovatartozástól függetlenül a svájci és a magyar, a zsidó és az amerikai, a német és a svéd, a francia és a brit, a horvát és a szerb, a svéd és az orosz stb. tőke egyaránt részt vesz. Az üzleti haszonról nem nekünk számolnak el… Közös törekvésünk az, hogy megpróbálunk ellenállni a “gonosznak”… A történelmi események pontos értelmezése internacionalista elkötelezettségünk fontos eleme.

Üdvözlettel: Horváth Gizella

 

 

Az írás a "szocializmus állásáról" szóló szubjektív és alkalmi reflexiók szinte naplószerű füzére, 2001-2002 társadalmi-politikai eseményei – midenekelőtt a választási kampány és eredményhirdetés, illetve az új koalíciós kormány első időszakának történései – kapcsán.“S mi várjuk, hogy mikor lesz
látható reszketésű
bennünk az első csillag“

 

(József Attila: Alkalmi vers a szocializmus állásáról /Ignotusnak/ – 1934)

 

József Attila varázsos hangulatú, sejtelmes “vitakölteménye” – amelynek értelmezésére gazdag szakirodalom is idézhető – a rendszerváltozás utáni, közel másfél évtizedben ritkán idézett lírai remek. Hogy egyáltalán József Attila miként él ihlető és értelmező örökségként a szívekben (túl a tudományos és a posztmodern költészettörténeti recepción), vagyis hogy lírája elevenen lüktet-e az olvasókban: önálló olvasás-, illetve irodalomszociológiai tanulmányokban fejthető csak ki. Mindezen túl József Attila egyes szállóigévé lett sorainak mindig is volt s van politico-pszichológiai aurája, atmoszferikus hívószó-szerepe is. Az elmúlt évtized félelmetes és sokaknál gerincroppantó történelmi kihívásai idején talán leginkább a Két hexameter vált “népszerűvé”, sőt emblematikussá: “Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Ehhez képest az Alkalmi vers a szocializmus állásáról alig-alig “szólalt meg”, leginkább csak szemérmes vagy önérzetes baloldali körökben, fórumokon. S ha már, akkor is főleg a költemény fájdalmas rezignációjú szép 4. verse:

 

“Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szívük dobog.”

 

Az alábbi írást nem az Eszméletben megszokott tudományos igényességű és nyelvezetű elméleti-politikai tanulmánynak szánom, hanem a “szocializmus állásáról” szóló szubjektív és alkalmi reflexiók szinte naplószerű füzérének. Ha vélhetőleg a nyilvánosság felé tolakodó önkifejezési kényszer okán is, de talán nem teljesen érdektelenül privát és méltatlanul efemer textusként. Ami a naplószerűséget illeti: olyan reflexiók láncolatát öntöttem nyilvános formába, amelyek 2001–2002 társadalmi-politikai eseményei – mindenekelőtt a baloldal megannyi nemzetközi, nyugat-európai veresége, a hazai választási kampány és eredményhirdetés, illetve az új koalíciós kormány első időszakának történései – kapcsán eredetileg többnyire valóban naplóformában kerültek rögzítésre. A naplójegyzetek esetemben általában persze magánérdekűek és olykor “önterápiás” funkciójúak. “Értelmiségi” reflexiók és kételyek a mindennapok kis és nagy ügyeihez kapcsolódva; könyv- és folyóiratcikk-ismertetések, színházi- és filmélmények, politikai és szakmai rendezvények belső visszhangjai; a felforrósodott politikai légkörből fakadó kisülések és absztrakciók, keserűségek és remények, fogadkozások és dühök egyaránt találhatók bennük. A személyes műfaj természete szerint tehát nem is tartozna mindez a publikumra. Ami ebből talán közérdekű lehet az Eszmélet hasábjain, az az a tény, hogy miként számos esemény, a reflexiók zöme is – így vagy úgy – a tágan értett szocializmus, illetve a baloldal problematikája körül forgott. A “múlt századi” költő verscímének és sorainak kölcsönvétele csak a téma (s nem a jelen írás és szerzője) súlyát szándékozik megemelni.

“Mindössze” három sűrűsödési pontja van a szocializmus, a baloldaliság körül az elmúlt hónapok során a hazai szellemi életben (és így e sorok szerzőjének fejében és jegyzeteiben is) kavargó vitáknak, illetve a mögöttük zajló mozgásoknak: a múlt, a jelen és a jövő. Azt a széles körben jellemző tünetcsoportot persze nem tudom s főleg nem akarom a szellemi élet diskurzusai közé sorolni, amelyik szerint a “szocializmus” veszélyes kórokozó, népirtó ragály, netalán maga az ősbűn, jóllehet a szitokszavak (s főleg e beszédmód és gerjesztői) szintén történelmi, pontosabban történeti-kommunikációs és szociálpszichológiai elemzés tárgyaiul kínálkozhatnak. Intellektuálisan is komolyan veendőnek vélem azonban mindazt, ami – akár a legélesebb elutasítástól ihletve is, de – szakmai igényességgel, tudományos relevanciával, történelmi felelősségérzettel törekszik választ adni a szocializmushoz kötődő politikai, eszmetörténeti, morális, kultúrhistóriai, netalán futurológiai kérdésekre – legyen szó tragédiákról és reményekről, borzalmakról és érték­felhalmozódásokról, realitásokról és távlatokról. S amelyek egyáltalán nem választhatók el az elmúlt két évszázad és a jelen idő világrendszereinek, államainak és etnikumainak, tagolt társadalmainak elementáris dilemmáitól, miként a többi nagy történeti világkép, az immár kétezer éves kereszténység, a humanizmus és felvilágosodás, a nemzeti önelvűség, a liberalizmus és a konzervativizmus ideológiai funkcióitól sem.

 

(Múlt)

 

A szocialista eszme- és politikatörténeti tradícióhoz való viszony elmúlt évekbeli kriminalizálódásáról, a tudománytalan historizálások típusairól éppen elég szó esett már ezeken a hasábokon ahhoz, hogy ne nagyon kelljen ismétlésekbe bocsátkoznom. A fasizmus és a szocializmus totalitariánus egyenlősítése, a “kommunizmus” differenciálatlan megítélése és kíméletlen befeketítése, a Terror Háza-szindróma, a sok-sok más közelmúltbeli történelemhamisítás aligha igényel itt és most emlékezetfrissítést. Az már hosszabb fejtegetést igényelne (de eltekintek tőle), hogy a múlt – s ezen belül a vélt vagy valóságos szocialista múlt – miként vált hazánkban a 2002-es választási kampány negatív “érvkészletévé”, díszletévé vagy rágalomáriájává. Még izgalmasabb lenne megvizsgálni: miként aktualizálta, sőt élezte újra az államszocializmusról s ezen belül a Kádár-korszakról folyó lappangó-nyílt diskurzust a Medgyessy Péter miniszterelnök kémelhárító múltja körül kirobbant, illetve az ún. ügynök-kérdésbe belekódolt vita.

Ennek az utóbbi eszmecserének – némely végletes elfogult politikai hangjától függetlenül – igen is van komoly történelemszemléleti és etikai hozadéka méghozzá olyan, ami szervesen kapcsolódik az elmúlt években megjelent igényes történeti munkákhoz és esszékhez (csak egy töredékükről adhat áttekintést a cikkem végén található bibliográfia). Bár a szaktudományos történetírás nem arra való, hogy napi politikai és etikai következtetéseket vonjunk le belőle, ezek a – persze egymással is olykor vitatkozó, de igényes – munkák mégis nagy mértékben hozzájárulnak egy, a kilencvenes években közkeletűnél hitelesebb államszocializmus-kép szakszerű megalapozásához. Mármost – a hiteles kutatások és viták folytatása mellett – “csak” arra lenne szükség, hogy tanulságaik (mai “gesunkenes Kulturgut”-ként) “le is szivárogjanak” az oktatásba és a közvéleménybe.

Tudniillik a baloldali, a szocialista tradícióval kapcsolatban még a napi politikai indulatoktól távolabb álló kulturális és közművelődési szférára is (hogy az otromba hamisításokról most ne szóljak) – legalábbis – furcsa amnézia jellemző. Egyetlen példát említek. A budapesti Millenáris Kiállítócsarnokban 2001-ben széles közönséget vonzó, felettébb tanulságos művelődéstörténeti kiállítás nyílt meg (Álmok álmodói. Világraszóló magyarok). Arra itt nem térek ki, hogy miféle aktuálpolitikai propagandacélokat szolgált az egész park s hogy miféle botrányosan tisztázatlan tulajdoni, bérleti, finanszírozási és működtetési örökséget hagyott maga után ezzel kapcsolatban (is) a leváltott kormányzat. A kiállítás szemlélete, látványa, hangvétele ugyanis – mindennek ellenére – szakmailag méltó az elemzésre, született is jó néhány. Ám még az igényes kiállítás-kritikákból is kimaradt egy “apró” tény: a modern társadalomtudományokkal és művészeti ágakkal bőségesen (ha nem is mindig arányosan) foglalkozó kiállítás éppen a század első felének világhírűvé lett magyar társadalomtudományi progressziójáról, az ún. második reformnemzedékről, ezen belül a szocialista világnézetűekről látszik megfeledkezni, miközben más világnézetek “kisebb formátumú” egyéniségei jócskán reprezentálva vannak. Ha nem is – mint jobboldali politikusok 1998 és 2002 közötti kirekesztő szellemiségű beszédeiben – “idegenszívűekként”, “nemzetietlenekként” megbélyegezve, de így maradt ki ebből a kiállítás reprezentálta egyetemes horizontú nemzeti örökségből Mannheim Károly és Lukács György, Jászi Oszkár és Fülep Lajos, Hau­ser Arnold és Kunfi Zsigmond, a Polányi-testvérpár és Szabó Ervin. Nem apologetikájukat reklamálom, csupán “létezésükért” emelek szót.

Nem vállalkozom ehelyütt a mai társadalmi és nemzeti múlttudat, a történelmi közismeret mérlegelésére. Azt azonban nem hallgathatom el: az elmúlt másfél évtized “megtette a hatását”, elképesztő tudatlanság jellemzi a nemzeti és egyetemes múlt egésze, ezen belül a baloldal tekintetében is a most érettségizettek jelentős részét. Részletező kifejtés helyett illusztrálja a helyzetet inkább egy anekdotisztikus emlék: arra az egyetemi felvételi tesztkérdésre, hogy “Ki volt Marx Károly?”, 2002 nyarán többen is azt válaszolták: “a kapitalizmus feltalálója”.

 

Természetesen a kutatásoknak szintén sokat kell tenni annak érdekében, hogy friss és meggyőző tudásunk legyen (az új világtörténelmi rálátásból is) a baloldali történelmi kontinuitásokról és diszkontinuitásokról, eszmetörténeti és kulturális örökségről. Az ilyesmivel foglalkozó műhelyek és publikációs fórumok jelentős része azonban ki lett véreztetve az elmúlt években, folyamatosan azt “dokumentálva”, hogy ha a konzervatív, a nemzeti populista és a liberális tradíció létezik is, tehát kutatása több vagy kevesebb társadalmi támogatásra méltó, a baloldalé aligha. Nem mintha az államszocializmus időszakában olyan felhőtlenül szabadon lehetett volna “művelni” és értékelni a tág szocialista értékmezőt és politikai spektrumot olyannyira nem, hogy akkor is létezett egy féllegális baloldali ellenkultúra. Mára azután igen kevesen maradtak (s képződtek ki fiatalokként) olyan írástudó értelmiségiek, akik belsőleg is szenvedélyesen – jóllehet nem tudománytalanul elfogultan –vállalják hivatásukként a szocializmus-kutatást.

Mindez az egész elmúlt másfél évtizedre áll. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy rögzítsük: 1994 és 1998 között, amikor pedig szocialista és szabaddemokrata politikusokból állt a parlamenti többség és a kormány, az uszító “kommunistázás” abbahagyását leszámítva ugyancsak nem volt ösztönzött, még kevésbé anyagi, tudomány-mecenatúrai szempontból támogatott témakör a “baloldali forrásvidék” – hogy egy erdélyi szocialista írástudó, Csehi Gyula három évtizedes szép metaforáját idézzem –, vagy más szóképpel: az “elsüllyedt irodalom” (Pándi Pál 40 évvel ezelőtti könyvcíme nyomán). Még a baloldal mozgalmán belül sem nagyon – ez nem kis mértékben magyarázza a baloldali identitástudat és történelmi önismeret mai, meglehetősen sérülékeny állapotát is.

Ebben a közegben, mondhatni ellenszélben, különösen örvendetes, sőt tiszteletre méltó vállalkozás a Múltunk című folyóirat 2001. 2–3-as tematikus száma (Tanulmányok a szocializmus történetéről). Egy másik, akár más hangsúlyokat is érvényesítő, de szintén baloldali elkötelezettségű orgánumként nem teheti meg az Eszmélet, hogy ne reflektáljon erre az igényes és gazdag összefoglalásra. Volt némi sajtóvisszhangja, szerveződött róla érdekes műhelyvita is, s ha hinni lehet az ezen elhangzottaknak, az összeállításnak lesz folytatása. A teljesítmény, az egyes tanulmányok mérlegelése a konkrét szakkutatások és viták illetékessége, jómagam csak néhány kérdésre szeretnék – mindenekelőtt a figyelemfelhívás igényével – reflektálni.

A folyóiratszám különösen azért felvillanyozó szellemiségű, mert – szakmai megközelítésből, de a jelen idő kihívásait nem elhárítva – szinte szóba kerül minden, a szocializmus kérdéskörével kapcsolatos modell-probléma. Tehát a szűkebben vett eszme- és politikatörténeti mondanivalóba szervesülve olykor hagyományos, olykor viszont meglepően újszerű vagy/és meggyőző válaszokat olvashatunk például arról: mennyiben tudomány és mennyiben ideológia, illetve mennyiben mozgalom s mennyiben teleologikusan vezérelt hatalmi rendszer a szocializmus – történelmileg és azóta. További friss kérdés, hogy a – különböző – szocializmusok kibontakozása hogyan függ össze a centrum és a periféria viszonyával, hogy az “egy országban is győzhet” stratégiája kényszer-e, pragmatizmus-e vagy ideologikus sztálini doktrína, amely utóbbinak a nevében megannyi borzalom történt a fiatal Szovjetunióban.

Egyáltalán: a szocializmus vallásos szerkezetű hit, humanisztikus utópia, eredendően emancipációs társadalmi modell, nagyhatalmi-birodalmi doktrína vagy regionális kötöttségű modernizációs kényszerkísérlet-e? Milyen etatista, milyen “szabad társulás”-elvű gazdasági-önigazgatói és milyen civil társadalmi variációi voltak s vannak a szocializmusoknak? Tovább sorolva az ún. modell-témákat: örvendetesen szó esik a globalizáció és a szocializmus – nemcsak mai és távlati, hanem – történelmi viszonyáról is. Arra természetesen nem akart iskolásan válaszolni ez az összeállítás, hogy a különböző baloldali áramlatok és felfogások (például Marx, Engels, Kautsky, Bernstein, Lenin, Sztálin, a kínai kommunisták, az eurokommunizmus, a jóléti kapitalizmus szociáldemokráciája, a reformkommunizmus, a Lukács György nevéhez köthető “tertium datur”, az alternatív új baloldal stb.) közül kit igazolt s kit nem a történelem. Arra még kevésbé, hogy “mi lett volna ha…” Ám a régi lineáris üdvtörténetet nem újakkal váltja föl, hanem a történelem s benne a baloldal másfél évszázados alternativitását a maga roppant sokszínűségében, az egyetemes és nemzeti folyamatoktól elválaszthatatlan drámaiságában mutatja fel. Senkit sem iktatva ki eleve, de minden törekvésben fölmutatva a progresszív, humánus és ténylegesen emancipatív tényező, illetve a bürokratikus, etatista, diktatorikus faktor mértékét.

Természetesen az egyes tanulmányok, illetve szerzőik között vannak – akár jelentős – véleménykülönbségek, s ez további termékenyítő eszmecseréket is ígér. Magam is tudnék sorolni vitamegjegyzéseket és hiányérzeteket. Aligha szabad a teljességre törekvés igényét támasztani egyetlen folyóiratszám iránt, de magam szívesen olvastam volna (vagy olvasnék a későbbiekben) egy filozófia- és eszmetörténeti igényű elemzést – bár Bayer József bevezetője röviden kitér erre – a korai kereszténység, a humanizmus, a felvilágosodás és a szocializmus gondolatiságának, értékkészletének kontinuus és diszkontinuus tendenciáiról. Arról, amit – a maga költői-publicisztikai tömörségével – József Attila 1936-os Szerkesztői üzenete is megpendít. Hiányolom az ausztromarxizmus – magyar vonatkozásokban különösen gazdag – irányzatának bemutatását, miként a szocializmus kulturális tradíciójának akár csak tömör bemutatását is. Tematikai kívánságok még bőven sorjáztathatók – de ez éppen hogy “dicséri” ezt a különszámot, s további ösztönzést jelent a kutatásokra és az újraértelmezésekre.

Ami a történelemszemléleti sorskérdéseket illeti: kétségtelen tény, hogy az államszocializmusok mély történelmi szükségszerűségekből adódóan – mérhetetlen tragédiákat is okozva – megbuktak, kompromittálva, maguk alá temetve számos eszmét, értéket is. De – miként burkoltan vagy nyíltan, belső vagy kifelé irányuló vitában több tanulmány szerzője is vallja – erre a bukásra szerintem nem használható (főleg történettudományi és társadalomfilozófiai értelemben nem) a “zsákutca” vagy a “hibás genetikai kód” metaforája. A baloldali mozgalmak közül az új évszázad elejére a (persze korántsem monolit egységű) szociáldemokrácia maradt állva; jelenleg ez a világmozgalom kínál szervezett erőként némi esélyt – ha biztosítékot nem is – a globalizáció folyamatos kontrolljára és emancipációs előjelű korrekciójára. Mindez azonban aligha kérdőjelezheti meg a kommunista mozgalom első világháborúval bekövetkezett kiszakadásának s létének történeti “értelmét”, sőt akár – minden bűnnel együtt is – a számos társadalomban kihordott, kivajúdott szociális vívmányait.

Szakmai gondosságra és korrektségre is vall – túl a világszemléleti azonosuláson –, hogy Krausz Tamás a sztálinizmus, illetve az ún. “marxizmus–leninizmus” mint doktrína értelmezése kapcsán idézi Tőkei Ferenc kitűnő elemzéseit, értelmezéseit. Annál furcsább viszont, hogy Székely Gábor – egyébként a szövegek újraolvasásának fesztelenségétől is kreatív – Lenin-tanulmánya megfeledkezni látszik Tőkei Ferencnek a kulturális forradalom eredeti lenini koncepcióját rekonstruáló izgalmas (ha nem is kanonizálható) írásairól, amelyek a Székely Gábor által fölvetett friss értelmezési szempontokat is szélesebb történelmi-társadalmi összefüggésbe helyezték volna. Tudok azonosulni Illés Lászlónak – a szocializmus-kutatás legtekintélyesebb és legszenvedélyesebb hazai irodalmárának – hiteles szkepticizmusával, tiszteletet parancsoló morális és szociális indulatával az újkapitalizmus, a “szoláris elit”, a globalizációs újgyarmatosítás tendenciái és gőgje ellen, de megannyi igazsága ellenére sem tud teljesen meggyőzni a mai viszonyok és távlatok, egyáltalán a mai világkapitalizmus természete, a globalizáció és távlatainak elemzésében.

 

(Jelen)

 

A Múltunk szocializmustörténeti összeállítása s más történeti munkák igen sok értelmezési mezőt nyitnak meg a jelen idő “szocializmusai” vonatkozásában, de természetesen a tudománytalan historizálás és a díszletező – vagy ahogy Gerő András szellemesen fogalmazott: a tradíció helyett muníciót igénylő – aktualizálás kockázata nélkül nem támasztható velük szemben terápiás igény. Erre nincs is szükség.

“Éppen elég” lenne időszerű és alapos válaszokat adni a jelen ama izgalmas kérdésére, hogy vajon a mai világhelyzetben, a magyar valóságban, a sokszínű társadalmi mozgásformák között, az (elvileg minden emancipatórikus értékrend és társadalomkritikai mozgalom iránt fogékony) ifjú generációban s nem utolsósorban a mai kulturális kínálatban és közművelődési mechanizmusban jelen van-e, s ha igen, miként “a” szocializmus. Pontosabban annak egyik-másik értékelve, eszménye, továbbá ezekre hivatkozó pártjellegű vagy civil szervezete. S természetesen az is roppant izgalmas jelen idejű kérdés, hogy mire véljük és miként magyarázzuk az euroatlanti politikai folyamatokat, a baloldali, szociáldemokrata pártok nyugat-, dél- és észak-európai választási vereségeit, a “jobbkanyart” (igaz, Kelet-Európában mintha ellenkező tendencia lenne érzékelhető). Ahogy Nagy N. Péter fogalmaz: “vajon azért veszítenek mindenhol a szocialisták, mert nem voltak eléggé érzékelhetően baloldaliak, hogy csak a kapitalizmus igazgatása kötötte le az erejüket, vagy fordítva: azért veszítenek sorra, mert még mindig túl baloldaliak, miközben a társadalom nem erre tart igényt.”

Mindez és a szocializmus állásáról való tépelődés csak látszólag doktrinális vagy steril kérdés, hiszen valójában mindenütt a társadalmi, kulturális, politikai folyamatok iránya, demokratizmusa, esélyegyenlőség-dimenziója, szolidaritás-faktora a tét, s ennek realizálódásához lehet csupán eszköz az, amit – így vagy úgy – szocializmusnak, baloldaliságnak nevezünk. A szocializmus ugyanis a jelenben és a jövőben sem csak vagy elsősorban “rendszer” (akár tagadva vagy a távoli jövőbe rajzolva is), hanem mindenekelőtt – plurális – mozgalom, értékszemlélet, attitűd. Sőt, reményeim szerint, egyfajta politikai kultúra is.

A jelen és jövő ilyen értelemben vett szocializmusa szintén bőséges tárgya volt e sorok írója közelmúltbeli naplójegyzeteinek, alkalmi reflexióinak. Ebben a dimenzióban persze már több a “napi politika”, illetve jobban elkülönül az, ami távlati célnak, ami stratégiának és ami taktikának nevezhető. Az Eszmélet – műfajából, de megjelenési gyakoriságából adódóan is – általában nem foglalkozik a magyar belpolitika hétköznapjaival azzal sem, amit pártpolitikának nevezünk, legföljebb bizonyos időtávlatból, mint például az ún. Bokros-csomag kapcsán. Annak a dilemmának az intellektuális földolgozása azonban nem csak napi reflexiókra tartozik, hanem mélyebben “szocializmus-ügyi” kötelezettség (tehát ezekre a hasábokra is tartozik!), hogy mi is a hazai szocialista párti kormányidőszakok szocializmusának a természete. (Az ellenzékiség periódusai sem mellékesek.) Míg 1994 és 1998 között a baloldal kormányképes pártja, az MSZP – szocialista létére – kénytelen volt válságkezelő és stabilizációs célból liberális, sőt több vonatkozásban konzervatív gazdaságpolitikát is beleszőni működésébe (ennek történelmi időszerűsége sem ment azonban sok hibát!), 2002-től elvileg esély nyílhat egy már manifeszt baloldali, a szociális kiegyenlítés törekvéseit dominánsabban képviselő politikára. Ezt fejezi ki “A jóléti rendszerváltás programja”, valamint a kormányzás első száz napjára tervezett – s remélhetőleg megvalósuló – intézkedéscsomag is.

A mindennapi politika valamennyi lépése természetesen aligha mérlegelhető efféle ideologikus szempontokkal, s nemcsak az eszmei értéknormákat olykor kiiktató, a baloldali biztosítékokat esetenként kiverő váratlan feszültségnövekedések, a gazdasági egyensúlyi kényszerek vagy a koalíciós együttműködésben természetes kompromisszumok miatt. Az igazi dilemmát az okozza (s ezzel alkalmi olvasmányaim, például Ágh Attila, Csepeli György, Hegyi Gyula, Krausz Tamás, Kiss Viktor, Szalai Erzsébet, Tamás Gáspár Miklós, Vitányi Iván és mások cikkei, vitaírásai bőségesen foglalkoznak), hogy egyáltalában van-e ma tényleges esély némi valódi (nem csupán propagandisztikus) baloldaliságot belecsempészni – a társadalom, a gazdaság, a kultúra roppant feszültségeinek enyhítése és a világgazdasági kihívásokra való reagálás során – az “immanens” teendőkbe?

2001 végén, 2002 elején – a nemzetet durván kettévágó, elvaduló, mediatizált populista kampányban – a végül is győztessé lett pártpolitikai és civil erők nem csak, sőt nem is elsősorban a markánsan szociáldemokrata célokért szálltak síkra, hanem mindenekelőtt a kvázi-diktatórikus jobboldali-szélsőjobboldali veszélyt akarták elhárítani, vagyis a rendszerváltozás (korántsem maradéktalanul kielégítő) demokratikus jogállamiságának a védelmében léptek fel. Az épphogy győztesek programjában a “törvényességet helyreállító” liberális és a szociális szempontokat preferáló baloldali programelemek sajátos koktéllá voltak keverve, ami a “nemzeti közép kormánya” öndefinícióban is testet öltött. Természetesen nem tartom eleve elhibázottnak a programelemeknek ezt a keverését; nem is rosszallóan, csak tényként használom a koktél metaforáját. A történelemből, a XX. századi fasizmusok genéziséből tudjuk: a jogállamiságot, a szabadságjogokat fölszámoló szélsőjobboldal táptalaja többnyire a szociális helyzetében megnyomorított, társadalmi és nemzeti sérelmi demagógiákkal és “rendteremtő”, illetve “baloldali” ígéretekkel manipulálható tömegtársadalom. Tehát a különböző tekintélyelvű hatalmak kísértése vagy uralmi ambíciói, az ős- és újfasizmusok ellen is elsősorban a társadalmi konfliktusok valódi kezelésével van esély eredményesen fellépni. De a két (persze csak logikailag elválasztható) programcsomag, a liberális-demokratikus és a szociális-esélyteremtő stratégia a gyakorlati érvényesítés során – különösen a jelenlegi, túlhevített nemzeti, “összmagyarsági” térben – nem lesz könnyen harmonizálható.

Térjünk azonban vissza a közelmúlt és a jelen idő “szocializmusai”-hoz. Az 1998 óta regnáló jobboldali hatalom nemcsak a “történelmiesített” hazugságokkal és a millenniumi csillogással igyekezett végletes ideológiai választássá dramatizálni 2002 áprilisát, hanem a jövőkép demagóg meghatározásával is. Orbán Viktor 2002. április 9-i (valóban “programadó”) beszéde szerint »a polgári jövő áll szemben a szocialista jövővel«. Az nem zavarta ennek a torz alternatívának a meghirdetőjét, hogy ugyanennek a mozgósításnak egy másik pontján, pár perccel később viszont egyrészről a »nagytőke és a pénztőke«, másrészről a »nemzet és a nép« közé húzzon frontvonalat. Lapozom alkalmi jegyzeteimet: sok szemléző, elemző kimutatta s fejtegeti azóta is, hogy ezt a tűzzel játszó, a félelemre apelláló, a politikai marketing tömegkommunikációs piaci technikáját a szómágia nemzetiesített tömeghisztériájával elegyítő – s azóta sem igazán higgadó, sőt öngerjesztő módon eszkalálódó – stratégiát a politikai, kulturális, média- és pénzhatalomhoz való görcsös ragaszkodás, a vereségbe való bele-nem-nyugvás pánikos rettegését kompenzáló populista gőg motiválja. Még ha a látszat egyfajta ifjúságbarát és igérgetős szociális érzékenységet, népbarátságot sejtet is: az antikapitalista és antiglobalizációs indulatokra való rájátszással összekapcsolt tekintélyelvű és populista “kommunistázás” tanúsága szerint egyáltalán nem szocializmus-ügyről, de nem is a hiteles polgári és nemzeti értékek védelméről van szó.

Annyi ironikusan keserű személyes reflexiót mindazonáltal megengedhetek még magamnak ebben az alkalmi műfajban: sajnos (vagy szerencsére?) nem állt fenn az az alternatíva, amelyet a hatalma vesztét érző miniszterelnök “a polgári és a szocialista jövő” összeütközéseként – mint a világméretű osztályharc egykori víziójának sajátos fideszes megfordítása – belekiabált a tömegbe. S főleg nem úgy, ahogy ő gondolta. Hiszen éppen ellenzéke (a választók által kormányra segített mai többség) képviselte a demokratikus – ha kell: a polgári, azaz a jogállam állampolgáraihoz méltó – jövőt, míg ő a tekintélyelvű államszocialista rendszer agitációs és propagandaüzeneteinek tapsoltató modelljét rehabilitálta s öntötte “modern”, szájbarágó, csápoltató célú rockosított és mediatizált struktúrába. Ez is hozzátartozik az új évszázad kezdetének szocializmus-történetéhez.

De ez még csak a kampány. Ennél sokkal “izgalmasabb” dilemma, hogy – éppen a négyéves Fidesz-kormányzás során gyakorolt politikai módszerek és felhalmozott “eredmények”, illetve mulasztások okán – a szocialista–szabaddemokrata kormánykoalíciónak roppant összetett, korántsem “tisztán” szocialista programot kell realizálnia. Mert ha az első – bár nem feltétlenül a legfontosabb – programhelyen a szociális, a jóléti, az egészségügyi, a kulturális, a regionális egyenlőtlenségek korrekciója, megannyi “baloldali” feladat teljesítése szerepel is, legalább ilyen nyomatékosak a – ha egyáltalán létezik efféle sorrendiség – “második helyen” állók. Vagyis: a törvényesség helyreállítása, a jogállami normák rekonstrukciója, a – legalább az állami – korrupció azonnali felszámolása és a korábbiakért való felelősségre vonások kezdeményezése, a gyűlöletbeszéd kiszorítása – különösen a közszolgálati médiumokból. Nem sorolom tovább: csupa olyan teendő, ami az elemi polgári demokrácia követelményeiből fakad és a szélsőjobboldali restauráció kockázatainak csökkentését szolgálja. Egyfajta antifasiszta és demokratikus minimumot képeznek, de aligha par excellence szocialista csomagot. Méghozzá egy tömeglélektanilag és a koalíciós együttműködés szempontjából egyaránt kényes helyzetben; nem véletlen, hogy “a nemzeti közép” jelszava kiegyensúlyozó, táborszélesítő aurával is szolgál. Ennek is megvan persze a történelmi előképe, ahogy erre egy, a Múltunk különszámáról folytatott eszmecserében Sziklai László utalt: szerinte mind a múlt, mind a jelen idő szocializmusa vonatkozásában az antifasizmust kellene az értelmezések tengelyébe állítani.

Még inkább dilemmatikus a helyzet a harmadikként – persze csak logikailag – elkülöníthető programponttal: Magyarország bevitelével az Európai Unióba, illetve a globalizáció “szigorúbb” intézményi keretei közé. A kihívás nagyságrendjét és kockázatait még alig érzi az ország (beleértve a baloldali közösségeket is). Az alapdilemma az, hogy bár a magyar nemzet, hazánk és a baloldal számára egyaránt – elemi érdek az integráció nem csak a világhatalmi és világgazdasági kényszert tudomásul vevő és “meglovagoló” eszköz – hiszen tulajdonképpen ez hordozza a felemelkedés esélyét, mind az európai gazdasági csatlakozás, mind az információs társadalmakhoz való még szorosabb kapcsolódás számos – már most látható – negatív kísérőjelenséggel, korlátozással, sőt komolyabb veszélyekkel jár. S mégsincs visszaút vagy kibúvó.

A globalizáció körüli izgalmas, tanulságos elméleti, politológiai vitákra ki sem térek. Nem lesz elég (sőt mit sem fog érni) csak úgy általában “harcolni” a globalizáció és a multinacionális vállalatcsoportok vagy a kulturális homogenizáció, a lebutított SMS-köznyelv és a szappanopera-művészet normateremtő volta ellen. Nem lesz elég általában képviselni a civil társadalom, a környezet, az emberi léptékű demokrácia, a megvédendő nemzeti és egyetemes humanista kultúra értékeit. Hónapról hónapra kezdeményezések, intézkedések százaival, illetve azok megakadályozásával, korrekciójával kell realizálni a “baloldali alternatívá”-t: csökkentve, visszaszorítva a negatívumokat, illetve feltárva, kihasználva a globalizációban rejlő pozitív szociális, kulturális lehetőségeket, a nyilvánosság erejét s nem utolsósorban a nemzetközi szolidaritást is. Mindeközben a baloldalnak folyamatosan és egyértelműen el kell hárítania a romantikus antikapitalista, szélsőjobboldali, populista, nacionalista előjelű globalizáció-kritikát, tőkeellenességet is.

Van azonban egy negyedik küldetése is a baloldalnak, illetve a szocialista kormánynak: a nemzeti nyilvánosság, tudomány és művelődés baloldali intézményeinek, civil szervezeteinek, minőségi formáinak s nem utolsósorban önképző és fiatalokat tömörítő mozgalmainak a “felszabadítása”. A parlamenti többségnek a törvényesség keretei között lehetővé kell tennie ezt, és ideológiailag pártatlan, minőségelvű támogatásokkal segítenie is szükséges őket. A szocialista pártnak és közvetlen támogatóinak viszont – minden kreativitást, tehetséget, továbbá szellemi és anyagi erőt koncentrálva – létérdeke és történelmi kötelessége is, hogy ebben a vonatkozásban fordulatot érjen el. Nem saját klientúra kiépítéséről van szó, “csak” legalább ugyanazoknak a feltételeknek a biztosításáról, amelyek a többi nagy szellemi, politikai, kulturális áramlat körei és intézményei számára máris rendelkezésre állnak. A tét nem pusztán a szociáldemokrata politikai áramlat legitimitásának a megerősítése, a hazai baloldal európai és egyetemes horizontjának a kitágítása, illetve e horizont “repatriálása”, hanem a baloldali szellemiségnek a nemzeti közvéleménybe való “visszavétele”, a valódi, termékenyítő pluralizmus, értékverseny elősegítése. Akár a baloldali ellenkultúrák ösztönzésével.

A tágan vett mozgalmi és kulturális baloldaliság, illetve akár a folyamatos baloldali rendszerkritika eleven hálózata nem fenyegeti, nem is fenyegetheti egy mindenkori (mégoly ellentmondásokkal terhelten működő) szocialista kormány legitimitását és cselekvőképességét. Ez persze mindkét “oldalon” múlik. A baloldalon belüli, akár éles viták – okos koordináció keretei között – bizonyosan nem sodorják veszélybe a szocialisták cselekvőképes egységét és a demokratikus erők lényegi összefogását. Hogy nemcsak a fő veszéllyel, a jobboldali populista restaurációval szembeni föllépés kényszere, hanem a baloldaliság közös alapértékei is jó esélyt adnak erre, azt plasztikusan tükrözi a Magyar Szocialista Párt két – egymással gyakran élesen polemizáló – platformjának a 2002. június 29-én nyilvánosságra hozott közös állásfoglalása is (Felhívás a magyarországi demokratikus erőkhöz).

 

(Jövő)

 

Ez a legingoványosabb, egyúttal a legtöbb érzelemmel és a legtöbb kétellyel teli dimenziója a baloldaliak töprengéseinek s természetesen a magam alkalmi jegyzeteinek is. Például hogy egyáltalában lesz-e jövő? Hogy milyen jövőt akarhatunk? Hogy tervezhető, forgatókönyvezhető-e a holnapután egy valódi baloldal számára; hogy – miként Walter Benjamint idézve Sziklai László utalt rá – a jövőkutatás tilalma összeegyeztethető-e valamiféle messianisztikus jövőképpel? Hogy mi teszi, mi minősíti majd a baloldaliságot, a szocialista jelleget évtizedek múlva – hogy távolabbra ne is merészkedjünk? S hogy ez a “szocializmus” hit, utópia avagy morális önerősítés dolga-e?

A szocialista mozgalom, a baloldali értelmiség belső dilemmáját a jövőképpel kapcsolatban Szalai Erzsébet abban látja, hogy “a kapitalizmus megreformálását vagy meghaladását tűzi-e ki célul”. Magam úgy fogalmaznám: “pusztán” reflexív rendszerkritikai mozgalom marad-e a baloldal (ez sem lenne kevés!), avagy egy – ma még persze nem “megtervezhető” – új, a tőkés piacgazdaságot meghaladó formációvá válik; gazdasági, informatikai, kulturális és politikai szempontból egyaránt? Bár nem eleve tudománytalanok az ilyen kérdésekre feleletet adni szándékozó társadalomelméleti válaszok, projektek és gondolatkísérletek, e sorok írója elsősorban szubjektív etikai-érzelmi s nem teoretikus érvekkel tud (ha egyáltalán tud) orientálódni ebben a jövőben. S ahelyett, hogy állítana vagy hitvallana: elsősorban olvas, szövegeket “naplójegyzetel”, véleményeket, olvasmányélményeket ütköztet.

A Múltunk – már többször említett – szocializmus-összeállításában Bayer József így “válaszol” a Szalai Erzsébet által (időben persze később) tematizált kérdésre: “…mint alternatív utópia, mint a kapitalista világ ellentársadalma, a szocializmus mint rendszer megbukott. […] De mint a kapitalizmust árnyékként követő és azt korrigálni, illetve kritikailag meghaladni akaró politikai törekvés, a szocializmus máig sem vesztette el jelentőségét. Különösen igaz ez a felerősödő globalizáció körülményei között, amely a versenykapitalizmusnak az egész földtekére való korlátlan kiterjesztését eredményezi. Ennyiben a szocializmus mint a kapitalizmus kritikája megőrizte érvényét a XXI. századra is. […] A szocializmus mint eszmei irányzat és politikai filozófia legnagyobb érdemét ellenfelei is abban ismerik el, hogy jelentős szerepe volt a történelmi kapitalizmus megreformálásában. Mint emancipatív eszmerendszer – amely a társadalmi egyenlőség, a szabadság és szolidaritás értékeit hangsúlyozza – ezért mindaddig fenn is marad, ameddig létezik a piacgazdaság és a tőkeviszony, valamint az általa teremtett és újratermelődő társadalmi egyenlőtlenségek. A modern árutermelés és piacgazdaság rendszerével radikálisan szemben álló, a kapitalizmus radikális alternatíváját jelentő konkurens társadalmi és gazdasági rendszerként a szocialista álomnak egy harmonikus társadalomról alighanem vége. A jövő társadalma valószínűleg nem lesz sem kapitalista, sem szocialista, hanem – optimista forgatókönyv szerint – valami harmadik, ami a két tendencia harcából bontakozik ki. De addig – szocializmusra szükség van.”

Más nemzetközi és hazai baloldali gondolkodók, például az e folyóirathoz kötődő Kapitány Ágnes és Gábor, Krausz Tamás, Márkus Péter, Tamás Gáspár Miklós, Tütő László “radikálisabb” és “rendszerszerű” szocializmus-képet vallanak vagy anticipálnak. Tőlük sok ponton különböző, de számomra szintén sok jogos meggondolást fölvető és tiszteletet parancsoló az a “jövőtervezés”, amely Vitányi Iván – elsősorban szociológiai és kultúraelméleti ihletettségű – “egyszemélyes” tudományos műhelyében kristályosodott ki. Vitányi felfogása annál is inkább megbecsülésre (s adott esetben kritikára) méltó, mivel jórészt neki (másrészről Krausz Tamásnak és szellemi-politikai körének) köszönhető, hogy a Magyar Szocialista Pártban az erős közegellenállás ellenére – ha nem is széles mozgalmi ösztönzéssel és nyilvánossággal, de – mégis csak elkezdődött és működik valamiféle baloldali programalkotó és értékkutató tevékenység.

Nem foglalkozva a szocialista távlatokat eleve megkérdőjelező, ab ovo elutasító (bár nem feltétlenül szitokszószerűen “kommunistázó” – ez már egy külön kategória) jövőképekkel, naplójegyzeteim rendjét követve egy további, érdekes, közgazdasági megközelítésű szocializmus-, sőt kommunizmus-felfogásból tartok érdemesnek idézni. Marosán György így ír: “A jövő kor történésze több száz év távlatából visszatekintve meg fogja állapítani, hogy az emberiség történelmi jelentőségű átalakulása nagyjából a XX. század elején kezdődött és mondjuk 2300 táján fejeződött be. Míg a XIX. század egyértelműen a kapitalizmus társadalma, a XX. század már az átmeneté. Volt ennek az átalakulásnak egy zsákutcája, a kelet-európai fejlődés, amely 1917-től egészen 1990-ig tartott. Ez megpróbálta lerövidíteni a fejlődést és fejletlen alapon létrehozni az új társadalmat. Ez a kísérlet az emberiség történetében soha nem tapasztalt szenvedést hozott, és törvényszerűen bukott meg. Ám miközben a világ a millenniumon a kommunizmus bukását ünnepelte, az átalakulás egyre gyorsulva folyt tovább.

A legfejlettebb országok, régiók társadalmai ma már inkább jellemezhetők átmeneti társadalmakként, mint a klasszikus kapitalizmus társadalmaiként. A kérdés nem is az, hogy honnan, inkább az, hogy hova fejlődik a társadalom, vagy fejlődik-e egyáltalán. A fejlődést sokan mint történelmietlen, igazolhatatlan megállapítást elutasítják. Mások valamiféle »poszt« jelzővel (pl.: posztindusztriális, posztmodern, posztkapitalista) írják le a jövő társadalmát. Maga a »poszt« jelző mutatja, hogy sokan érzik: valami elmúlt, de nem találják a megfelelő fogalmat arra, ami jön. Egy lehetséges válasz […], hogy a jövő az anyagi gazdagság magas szintjére épülő, a piaci viszonyokat legfeljebb szűk szférákban elfogadó, az alkotó tevékenységet minden ember számára lehetővé tevő és szabad emberi viszonyokat teremtő kommunista társadalomé. A Kommunista Kiáltvány ennek a társadalomnak a mozgalom serdülőkorában született, provokatív, részleteiben tévedésekkel teli, kifejezetten arrogáns üzenete, amely azonban végső soron helyesen írja le az emberi társadalom fejlődésének alapvonalait.

[…] A Marxék által megjövendölt kommunista társadalom az emberiség reális jövőjét jelzi előre. Ez a jövő azonban az elkövetkező nemzedékek egész sora számára hosszú történelmi korszakot ölel fel. Nem lehetséges a társadalom radikális átalakulására törekedni. Kívánatos viszont kisebb és szélesebb közösségekben a szabad emberi viszonyok létrehozásáért küzdeni. Különösen fontos pedig a mindenkori fiatal nemzedék számára az alkotás és az értelmes munka ígéretét felmutatni. A kommunizmust ma felvállalóknak nem városi vagy vidéki gerillamozgalmat kell szervezniük. A szabad emberi viszonyok és az értelmes alkotás lehetőségének megteremtésén kell munkálkodniok saját szűkebb és tágabb környezetükben.”

Nem érzem magam hivatva arra, hogy bővebben reflektáljak erre a jövőképre. Mindazonáltal – csak utalok rá – a bűnös mértékű és “fölösleges” áldozatok, a törvényszerű bukás, a “koraiság” ellenére sem tartom zsákutcának a kelet-európai államszocializmusokat. Másrészt ezt az egyébként rokonszenvesen moralista jövőképet némileg “ökonomista” és “technicista” aurájúnak vélem. Önironikus rezignáltsággal jegyzem meg: “kevesebbel” is beérném, eme “kommunizmus” helyett megelégednék egy hatékonyan működő, szabadságelvű és önigazgató jellegű “demokratikus szocializmussal” is. Főleg, hogy Marosán jövőképéből feltűnően hiányzik a talán legdrámaibb kihívásra adandó válasz, a harmadik világ egész problematikája, megannyi immanens és globalizációs traumájával.

 

(Kultúra)

 

A naplójegyzeteimben nyomon követni igyekezett szocialista világértelmezések sorában a Marosán Györgytől idézetthez képest mintegy “alkalmi ellenpólus” James Petras felfogása. Legutóbbi, e hasábokon publikált – rokonszenves indulattól hevített, sok igazságot is kimondó – közelmúltbeli tanulmánya ugyanis mintha viszont a globalizáció egészét odaadná a kapitalizmusnak. Némi polemikus túlzással: mintha bármilyen plebejus töltésű föllépést, radikális indulatú zöld-mozgalmat, Amerika-ellenes szervezkedést, a multinacionális tőkeszervezetek elleni bármiféle lázadást, gerillaharcot eleve a progresszív baloldaliság glóriájával övezne. Ugyanakkor mintha a világkapitalizmus realitásaiból kiinduló valamennyi, akár csak korrekciós igényű törekvést sommásan a marxista értelmiségiek árulásaként aposztrofálná. Bizonyosan van ilyen is, de – miként erre másokéi mellett az Eszmélet több írása is rámutatott – a 2001. szeptember 11-ével új korszakot nyitó nemzetközi terrorizmus közvetlen genezisére és komplex táptalajára utalva, illetve ezek (akár csak) demokratikus és baloldali megítélése tükrében aligha ilyen kerek a világ.

Egyáltalán: a szocializmust is célzó jövőképek aligha vehetők komolyan a globális viszonyokban, a világrendszerekben gondolkodó távlatok nélkül. Ideértve a mai euroatlanti jövőképeket, akár a Fukuyama-típusú teleologikusan “optimista”, akár a Huntington-féle “pesszimista”, akár a Wallerstein-típusú marxizáló forgatókönyveket, akár a Bourdieu- és a Zygmunt Bauman-féle kritikai szociológiát is. Mindezekben ugyanakkor feltűnően nagy hangsúlyt kap a tágan értett kultúra. Ha másként nem: mint a vallási átitatottságú kultúrák harca. Ezekre a “világ-dimenziójú” felfogásokra utalva még érthetőbb, hogy a szemlézett szocializmus-történeti írásokban miért keveselltem a tág horizontú kulturális megközelítést. Némileg ezt hiányolom a strukturált és koncepciózus hazai baloldali jövőképekkel kapcsolatban is, leszámítva talán Vitányi Ivánét.

Persze, tudom: a nagy strukturális dilemmák és globalizációs konfliktusok továbbra is elsődlegesen gazdasági, szociális természetűek, s bizonyára jó ideig ilyenek is maradnak (éhezés; járványok; környezetpusztulás; vallási és etnikai ideológiákba csomagolt regionális, életmódbeli s főleg tömeges egzisztenciális konfliktusok; tömeges migráció; terrorizmus stb.). Az ökonomista és technicista szellemű modernizációs, illetve antiglobalizációs forgatókönyvekre, a kultúra (jelszavaknál többet jelentő) “ontológiai” funkcionálásának el- és kimaradására azonban mindez aligha mentség.

 

Töredékes és logikai helykijelölő utalások persze vannak a (tágan értett) kultúra és a jövő viszonyára. Már a Múltunk különszámának szakmai vitájában szóba került ez, hadd idézzem csak Andor László felszólalását, aki szerint a szocializmus problematikájában és értékvilágában döntő szerepe van a kultúrának, gyakran – mondja – a világnézeti vagy politikai értelemben nem szocialista művészek életműve is bizonyíték rá. G. Márkus György úgy vélte: a jövőben a politika centrumában a kultúra áll majd, ezért a szocializmusnak, amely óhatatlanul szembekerül a globalizációval, elsősorban a kulturális konfliktusokra kell felkészülni. Lengyel László szerint mi magyarok globális szempontból nézve is igen figyelemre méltóan gazdagítottuk a szocializmus fogalmát. Hogy ez a – mégoly ellentmondásos – örökség a művelődésben mit jelent, arra Földes György utalt: a szocializmus nem egyszerűen az utóbbi kétszáz esztendő eszmetörténeti tradícióinak egyike, több ennél. Sok minden ma is érvényes – érvel Földes – a szocializmus kapitalizmus-kritikájából és “pozitív” teljesítményéből, példaként említi az 1960–70-es éveknek a XX. századi magyar kulturális fejlődésben játszott kiemelkedő szerepét.

Némileg reménykeltő, hogy a nyugat-európai szociáldemokrácia programjaiban, sőt újabban talán a hazai politikai baloldal írott és “hivatalos” jövőképében is centrális szerepet kap a tudástársadalom fejlesztésének stratégiája, az oktatás prioritása és az informatika centrális szerepe, a kulturális esélyegyenlőség programja – illetve mindezek elementáris társadalmi funkciója. (Egyébként az is lehet tudományosan igényes politológiai kutatás és eszmecsere tárgya, hogy milyen programalkotás és programvita-mező jellemzi a hazai és a nemzetközi politikai műhelyeket, köztük a baloldaliakat.)

A jövőkép, a programalkotás aligha “csupán” megszállott vagy lila értelmiségiek intellektuális játéka: minden – önmagát komolyan vevő – társadalmi mozgalom kötelezettsége. Az olyanoké mindenképpen, amelyek a jövőképet, a programalkotást nem kizárólag (vagy elsősorban) az eladható politikai áruk piaci marketingje szerint intézik. A magyar baloldal szervezeteit, különösen a Magyar Szocialista Pártot viszont semmiképpen sem lehet azzal vádolni, hogy túlteng benne a programalkotó szenvedély. Az természetes, hogy az ellenzéki és a kormánypárti politizálás súlypontja egyaránt a napi és a holnapi praktikum, amelyet persze bizonyos szemléletek és értékelvek is motiválnak. A Magyar Szocialista Pártra ez idáig jellemző viszonylagos “program- és elméletellenesség” azonban történelmi gyökerű s – egyebek mellett – a rendszerváltozás utáni legitimációs effektussal és kompenzációs kényszerrel is összefügg. Mindennek ellenére az évszázadfordulóra megszületett a Magyar Szociáldemokrata Charta és a távlati stratégia (bár alig hivatkoznak rá), a 2002-es országgyűlési választásokhoz készített szocialista programot megalapozó szakmai vitaanyagok sorában pedig számos igényes oktatási, informatikai, kulturális koncepció is napvilágot látott.

A Kultúra, média és esélyteremtés című végre ilyen hangütéssel indít: “Először készül olyan baloldali választási és kormányprogram Magyarországon, amelyben a humán infrastruktúra – az oktatással, az egészségüggyel, a szociális ellátással, a kultúrával, az emberi tőkébe való beruházással és a tömegkommunikációs nyilvánossággal kapcsolatos közhatalmi teendők összessége – nem »alárendelt«, nem »reszort jelegű« feladatként szerepel, hanem a jövőt megalapozó stratégia súlypontját alkotja. Az oktatás- és kultúrpolitikai teendők nem a »maradványelv« jegyében fogalmazódnak meg, hanem a politikai program tengelyében. Mindez nem egyszerűen a kultúrpolitika »előbbre sorolását« jelenti, hanem új felfogást képvisel, amelyre az információs társadalom és hazánk sikeres európai integrációjának követelményei is ösztönöznek bennünket. A gazdasági fejlődésnek, az életminőség javításának, az emberek, a családok és közösségek jólétének emelkedését csak a tudásalapú társadalom létrejötte biztosíthatja.”

Ezt az intonációt egyrészt a nemzeti kultúrát és médiát torzító, kisajátító jobboldali kurzuspolitika bírálatára építő szükséges korrekciók részletes kifejtése követi, másrészt – és távlatilag ez a döntőbb – a digitális korszak globalizációs és nemzeti-társadalmi problémáiba ágyazott esélyegyenlőtlenség-csökkentő program. “Magyarország számára a modernizációs felzárkózás legfőbb feltétele felhalmozott szellemi tőkéje. A társadalmi tudás, a kultúra képezi egy forrásszegény országban a legfőbb nemzeti erőforrást. Okulva más országok látványos felemelkedéséből, illetve hanyatlásából, lépést kell tartanunk a tudásalapú társadalom új kihívásaival. A kulturális beruházásoknak és befektetéseknek közismerten a gazdasági fejlődést serkentő, úgynevezett multiplikáló hatása is van. Számunkra mind a felzárkózáshoz, mind pedig a globalizáció ellentmondásos hatásainak a humanizálásához egyedül ez kínál esélyt.

Az MSZP kulturális politikájában is igazodni kíván az ország előtt álló modernizációs, integrációs követelményekhez. Egyidejűleg célul tűzi ki a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését, a leszakadó rétegek felemelését, ami a szolidaritás hagyományos baloldali programja. Ehhez nem elég a korábbi utolérési program, hanem mintegy »elébe menő« stratégiát kell választani. Meg kell akadályozni azt, hogy a modernizációs folyamat haszonélvezője egy viszonylag szűk és zárt réteg legyen, amely a társadalom további polarizálódásával csak újratermeli saját társadalmi helyzetét.”

Mindez persze egyelőre “csak” papír – s az, tudjuk, sok mindent elbír. Hogy ez a programszöveg csupán szerzőinek – köztük e sorok írójának – értelmiségi ábrándja, netalán a mindenkori pártprogramkészítés szokásos verbális önszuggesztiója, a politikai szómágia egy változata marad-e, avagy (ha egyáltalán a “helyes irányt” jelöli) már valóban ebbe az irányba mutatnak az első kormányzati kezdeményezések, azt ma, 2002 nyarán, két hónappal az új kormány hivatalba lépése után még nem lehet eldönteni. Az alkalmi jegyzetek szerzője mindenestre megvallja: világtörténelmi, “szocializmus-ügyi” bizalomelve nem párosul felhőtlen középtávú – hogy úgy mondjam stratégiai – optimizmussal baloldaliság és művelődés intenzív összekapcsolása ügyében. De ennek a (talán csak alkalmi és időleges) szkepticizmusnak a kifejtése, illetve a “korai” kulturális és médiapolitikai döntések kritikája, a művelődési folyamatokat jellemző tények és tendenciák, az ezeket minősítő érvek és ellenérvek mérlegelése már semmiképp sem lehet ennek az írásnak az illetékessége.

 

A baloldali éthosztól elválaszthatatlan a régi szociáldemokrata “trotz alledem”, a csakazértis moralitás. Ez nem csupán az ellenséges közegben, a félreszorított, az elnyomott helyzetben való önérzetes megmaradás és cselekvőképesség pszichikai tartaléka, hanem a saját irányzat hegemóniája idején is előforduló – időleges vagy tartós – vereségek elviselésének az érzelmi fedezete. Mindazonáltal ebben a vonatkozásban is frissen időszerűnek tűnik fel egy régi baloldali “kultúrember”, Kunfi Zsigmond száz évvel ezelőtti pedagógiai, kultúrfilozófiai és világnézeti ars poeticája:

“A kulturális munka értékében való hit, íme a tanári hivatásnak végső posztulátuma; e hit nélkül van kenyérkereső mesterség, van hivatal, de nincsen és nem lehetséges hivatás. Minél nagyobb értéke van a tanár szemében a kultúrának, annál értékesebbnek látja szükségképpen saját hivatását, és viszont, minél nagyobb értéket tulajdonít valamely társadalom a kultúrának, annál jobban meg fogja becsülni a tanárt és munkáját; amint minden tárgy a naptól nyeri világosságát, akképpen nyeri a tanár is a hivatására jutó világosságot a kultúra középponti napjától.

A műveletlen, fejletlen, a kultúra jelentőségét fel nem fogó társadalom semmiképpen sem becsülheti meg a tanár munkáját és hivatását sem. Így az önbecsülés és a társadalom becsülése, amelyben a tanári hivatásnak része van, csak okozata annak a becsülésnek, amely a kultúra osztályrésze. Úgy hogy itt is érvényes: tel valet, tel maitre [amilyen a szolga, olyan a gazda (fr.)]. Ez az elmélkedés azonban nemcsak elméleti jelentőségét mutatja a tanár hivatásának, de gyakorlati útmutatással is szolgál: a tanárnak, a saját hivatását felismerő és megbecsülő tanárnak részt kell vennie a közéletben és mindig azt a törekvést, irányt, pártot kell támogatnia, vagy ha nincs, megteremtenie, amely a kultúra értékéről a leghathatósabban tudja vagy akarja meggyőzni az emberiséget.” (Prolegomenák a tanári hivatáshoz – Temesvár 1904).

A baloldal felé tájékozódó 25 éves Kunfi Zsigmond dacos kiállásba rejtett vallomása a XXI. század elején természetesen aligha tekinthető napiparancsnak vagy általános követelménynek. Ám – főleg a kanti filozófiát elemző, itt nem idézett kontextusával – jóval több ez, mint alkalom diktálta szakmai elfogultság és ars poetica: mély történelmi összefüggésekbe világít be mind az írástudók felelősségét, mind a kultúra és szocializmus viszonyát illetően.

 

“S mi várjuk, hogy mikor lesz / látható reszketésű / bennünk az első csillag” – írta 1934-es alkalmi versében József Attila…

Budapest, 2002. augusztus 7.

 

 

Irodalomjegyzék

 

Az 1990-es évek hazai szocializmus-vitáinak bibliográfiai szemlézéséhez lásd: Agárdi Péter: Kunfi Zsigmond “időszerűtlen” aktualitása. =Eszmélet 51. sz. (2001. ősz) 172. p. Az alábbi bibliográfia csak igen tömör válogatás az új évtized hazai eszmecseréiből, illetve a fenti tanulmányhoz közvetlenül felhasznált szakmai és publicisztikai irodalomból:

 

Ágh Attila: A pokoljárástól a purgatóriumig. =Mozgó Világ 2002. 6. sz. 17–31. p.

Andor László: Nekünk New York kell. =Eszmélet 52. sz. (2001. tél) 138–157. p.

Bauman, Zygmunt: Globalizáció. A társadalmi következmények. [Bp.], Szukits Könyvkiadó, 2002.

Csehi Gyula: A baloldali forrásvidék. [Tanulmányok.] Kolozsvár, 1973.

Csizmadia Ervin: Medgyessy öt éve. =Élet és Irodalom 2002. július 19. 5. és 12. p.

Esterházy Péter: A Bermuda-háromszög. A 21. század nyelvéről. =Élet és Irodalom 2002. jan. 18. sz. 15., 20. p.

Földes György–Inotai András (szerk.): A globalizáció kihívásai és Magyarország. Bp., Napvilág Kiadó, 2002.

Gáll Ernő: A felelősség új határai. [Esszék.] Bp., Napvilág Kiadó, 1999.

Gerő András: Egy polgár naplója. 1999. október vége. =Magyar Hírlap 1999, október 30. 7. p.

Gerő András: Séta a Múzeum-kertben. =Magyar Hírlap 2002. június 24. 7. p.

Gombár Csaba–Hankiss Elemér–Lengyel László–Szilágyi Ákos: A kérdéses civilizáció. Bp., Helikon–Korridor, 2000.

[A globalizációról. Tematikus összeállítás.] =Magyar Tudomány 2002. 6. sz.

György Péter: Világraszóló magyarok – világkiállítás a mai magyaroknak. =2000 c. folyóirat 2002. 3. sz. 70–76. p.

Gyurkó László: A bakancsos forradalom. Bp., Kossuth Kiadó, 2001.

Hankiss Elemér: Proletár reneszánsz. Tanulmányok az európai civilizációról és a magyar társadalomról. Bp., Helikon Kiadó, 1999.

Hegyi Gyula: Tiborc és a szociáldemokrácia. =Népszabadság 2002. április 24. 10. p.

Hegyi Gyula: Egy gyászoló közbeszól. =Népszabadság 2002. július 10. 10. p.

Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 1912–1956. Bp., Szabad Tér Kiadó – Kossuth Kiadó, 2001.

Huszár Tibor (szerk.): Kedves, jó Kádár elvtárs. Válogatás Kádár János levelezéséből 1954–1989. Bp., Osiris Kiadó, 2002.

Illés László: Üzenet Thermopüléből. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok a modernitásról, a szociális gondolatról és a globalizációról. Bp., Argumentum Kiadó, 1999.

Illés László: A globalizáció és a szociáldemokrácia. [Könyvismertetés egy orosz dokumentumkötetről.] Kézirat, megjelenés előtt, Bp., 2002.

Kapitány Gábor: Eszmélet, baloldaliság, huszonegyedik század. =Eszmélet 50. sz. (2001. nyár) 4–29. p.

Katona László: A baloldaliság lehetséges újraértelmezése. =Eszmélet 54. sz. (2002. nyár) 143–149. p.

Kiss Viktor: Idegen lobogó alatt. A magyar demokrácia paradigmaváltása után. =Élet és Irodalom 2002. július 19. 13. p.

Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. Bp., Napvilág Kiadó, 1998.

Krausz Tamás (szerk.): Gulág. Bp., Pannonica Kiadó, 2001.

Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2001-ről. Bp., Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány, 2002. I-II. kötet.

Lázár A. Tibor (szerk.): 4 év tévúton. [Tanulmányok.] Bp., “2002” Társaság, 2002.

Lengyel László: A minthaország. =168 óra 2002. jan. 3. 32–33. p.

Lengyel László: Fortinbras-ügy. Bp., Helikon Kiadó, 2002.

Litván György: Adósságtörlesztés? (A magyar szociáldemokrácia kézikönyve.) =Magyar Tudomány 2000. 4. sz. 508–511. p.

Marosán György: A Kommunista Kiáltvány [1998. nov.] In: Marosán György: Ezredvégi tűnődések. Az új évezred új szabályai és új szereplői. Bp., Villányi úti könyvek, 2000. 169-177. p.

Nagy N. Péter: Jobbkanyarban. =Népszabadság 2002. július 27. 19. és 23. p.

Pándi Pál: Elsüllyedt irodalom? [Tanulmányok.] Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1963.

Pető Iván: Kunfi. =Mozgó Világ 2002. 4. sz. 105–108. p.

Petras, James: Forradalmi politika – ma. =Eszmélet 54. sz. (2002. nyár) 107–134. p.

Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. I. kötet (1896–1953). Bp., 1956-os Intézet, 1996.; II. kötet (1953–1958). Bp., 1956-os Intézet, 1999.

Rainer M. János: Nagy Imre. Bp., Vince Kiadó, 2002.

Rádai Eszter: Két Magyarország. Beszélgetés Litván György történésszel. =Élet és Irodalom 2002. április 26. 7. p.

Rádai Eszter: Mi történt a lelkekben? Beszélgetés Csepeli Györggyel és Vekerdi Tamással. =Mozgó Világ 2002. 6. sz. 3–16. p.

Ripp Zoltán: 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Bp., Korona Kiadó, 2002. 07. 24.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., Osiris Kiadó, 20012.

Romsics Ignác: Demokratikus örökségünk. =Mozgó Világ 2002. 4. sz. 47–51. p.

Szalai Erzsébet: Civil társadalom. Mítosz vagy valóság? =Élet és Irodalom 2002. május 3. 10–11. p.

Szalai Erzsébet: Baloldal – új kihívások előtt. =Népszabadság 2002. július 6. 21. és 25. p.

Szalai Erzsébet: Múlt és jövő újraelosztása. =Magyar Hírlap 2002. július 16. 7. p.

Szilágyi Ákos: Két globalizáció Magyarországon. Nyomok a romokban. =“2000” c. folyóirat 2002. 5. sz. 19–26. p. és 6 sz. 43–56. p.

Szoboszlai György: Trendkívüli fordulók. Andor László és Szigeti Péter interjúja. =Eszmélet 54. sz. (2002. nyár) 4–15. p.

Tamás Gáspár Miklós: Új kelet-európai baloldal (I.). =Eszmélet 50. sz. (2001. nyár) 30–53. p.

Tamás Gáspár Miklós: Éljen május elseje? =Népszabadság 2002. április 30. 24–25. p.

Tamás Gáspár Miklós: A gyászoló család. =Népszabadság 2002. június 22. 35. p.

Tamás Gáspár Miklós: A helyzet. Bp., Élet és Irodalom, 2002.

Tanulmányok a szocializmus történetéből. [Tematikus összeállítás.] =Múltunk 2001. 2–3. sz. [A tartalomból. Tanulmányok:] Bayer József: A szocialista tradíció; Haskó Katalin: Utópista szocialista társadalomelméletek a XIX. század első felében; Tütő László: A civil társadalom szocialista formája Marx elméletében; Hülvely István: A szociáldemokrácia szocializmusértelmezésének változásai a radikalizmustól a modern pragmatizmusig; Székely Gábor: Lenin és a szocializmus; Krausz Tamás: A “sztálini szocializmus”; Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában; Benkes Mihály: Szocializmus Afrikában – afrikai szocializmusok; Juhász József: A jugoszláv önigazgatási modell; Harsányi Iván: Az eurokommunista kísérlet szerepe a szocializmus sorsának alakulásában; Pankovits József: Az olasz kommunisták szocializmusfelfogása; Illés László: Lukács György nézetei a demokratizálódásról – visszatekintve a mából; Havas Péter: A demokratikus szocializmus értelmezése a Szocialista Internacionáléban. [Dokumentum:] A Szocialista Internacionálé [1999. novemberi] párizsi nyilatkozata a globalizáció kihívásairól.

[Tóth Eszter Zsófia] T. E. Zs.: Szocializmus-vita. [A Politikatörténeti Intézet és a Múltunk Alapítvány 2002. február 12-én a fent részletezett Múltunk-folyóiratszám kapcsán rendezett kerekasztal-beszélgetésének ismertetése. A vita résztvevői: Bayer József, Hülvely István, Sziklai László, G. Márkus György, Andor László, Lengyel László, Benkes Mihály, Földes György, Kende Péter, Krausz Tamás, Varga Lajos, Johancsik János, Székely Gábor, Bayer József.] =Múltunk 2002. 1. sz. 284–288. p. Lásd még Hovanyecz László: Picasso és Lennon, a szocialisták. Eszmetörténeti eszmecsere a Politikatörténeti Intézetben. =Népszabadság 2002. február 18. 8. p.

Ungváry Rudolf: Magyar szégyen. =Népszabadság 2002. június 26. 10. p.; A szégyen hiányának kultúrája. =uott 2002. július 3. 9. p.

Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Bp., Osiris Kiadó, 2001.

Varga Lajos (főszerk.): A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Bp., Napvilág Kiadó, 1999.

Vitányi Iván: A szociáldemokrácia jövőképe. (Alapértékek.) Bp., Napvilág Kiadó, 1997.

Vitányi Iván: Mérleg. Itt és most a szociáldemokráciáról. Bp., Kossuth Kiadó, 2000.

Vitányi Iván: 1956-ról baloldali szemmel Gyurkó László könyve ürügyén. =Mozgó Világ 2001. 9. sz. 79–88. p.

 

 

Politikai programdokumentumok:

 

Magyar Szociáldemokrata Charta. Elfogadta az MSZP 1999-es kongresszusa.

Az esélyegyenlőség programja. A Magyar Szocialista Párt távlati programja. Elfogadta az MSZP 2000-es kongresszusa.

Kultúra, média és esélyteremtés. Az MSZP programjának szakmai vitaanyaga. Készítették: Bayer József, Agárdi Péter, Bíró Mária, Kiss Gábor, Schneider Márta, Szajda Szilárd, Vadász János, Varga Kálmán. 2001. november.

Otthont Magyarországból! Az Otthont Magyarországból Összefogás felhívása. Budapest, 2002. január 14.

Jóléti rendszerváltozást. A Magyar Szocialista Párt választási programja. Elfogadta az MSZP 2002. januári kongresszusa.

Felhívás a magyarországi demokratikus erőkhöz. Az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának, a Társulás a Szociáldemokrata Értékekért Platformnak és az MSZP Nőtagozatának közös dokumentuma. Budapest, 2002. június 29.

 

 

A tanulmány szerzőjének a témakörbe vágó újabb, illetve itt felhasznált írásai:

 

Agárdi Péter: Torlódó múlt. József Attila és kortársai. Bp., T-TWINS Kiadó, 1995.

Agárdi Péter: Munkásmozgalom és szocializmus az ezredvégen. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből 2001. évi évkönyve. Bp., Magyar Lajos Alapítvány, 2000. 5–8. p.

Agárdi Péter: Kunfi Zsigmond “időszerűtlen” aktualitása. =Eszmélet 51. sz. (2001. ősz) 162–172. p.

Agárdi Péter: Kunfi Zsigmond. /Magyar Panteon/ Bp., Új Mandátum Kiadó, 2001.

Agárdi Péter: Kultúra és média a magyar ezredfordulón. Tanulmányok. Pécs, PTE TTK FEEFI, 2002.