A Szovjetunió összeomlását követően sokak számára úgy tűnt, hogy a szocialista kalkulációs vita egyértelműen eldőlt a piac javára. A világpiacon a közelmúltban megfigyelhető egyensúlyzavarok mindazonáltal újra felvetik a kérdést, vajon nem volna-e kívánatos a gazdaság tudatos szabályozásának valamely formája. Elgondolásunk szerint a modern számítástechnika egyre növekvő térhódítása -összekapcsolva a ricardói-marxi munkaértékek használatával – új lehetőségeket nyit meg a gazdasági tervezés előtt.

A Szovjetunió összeomlását követően sokak számára úgy tűnt, hogy a szocialista kalkulációs vitának lényegében vége van, az egyértelműen eldőlt a piac javára. A világpiacon a közelmúltban megfigyelhető egyensúlyzavarok mindazonáltal újra felvetik a kérdést, vajon nem volna-e kívánatos a gazdaság tudatos szabályozásának valamely formája. A mi elgondolásunk szerint a modern számítástechnika egyre növekvő térhódítása – összekapcsolva a ricardói-marxi munkaértékek használatával – új lehetőségeket nyit meg a gazdasági tervezés előtt.

1. Bevezetés

A Szovjetunió összeomlása az 1980-as évek végén a legtöbb megfigyelőt arra a súlyos következtetésre vezette – amelyet alátámasztottak az osztrák közgazdasági iskola (Hayek, Mises) elméleti érvei is -, hogy a kapitalizmusnak és a piacgazdaságnak nincs életképes alternatívája. Ha így fogjuk fel a dolgokat, akkor a szocialista tervezést csak utópikus álomnak láthatjuk. Nem csak arról van szó, hogy az utóbbi időben a szocialisták csak nagyon ritkán próbálták védelmezni a tervezést; tulajdonképpen nem is igen volt érdemi vita a gazdasági tervezésről. Hogy az osztrák iskolának a racionális tervezés lehetetlenségét kimutatni kívánó érvei milyen uralkodó szerephez jutottak a kérdésről folyó mai vitákban, azt jól mutatja Joseph Stiglitz Whither Socialism című munkája (1994). Stiglitz kritikus álláspontot foglal el a szocialista gazdasággal szemben, de kritikája majdnem teljes egészében a piaci szocializmus ellen irányul. Ami a központilag tervezett gazdaságot illeti, ezzel kapcsolatban csupán annyit mond, hogy "Hayek kritikája a marxi szocializmus-elgondolást illetően helyes volt, amikor rámutatott arra, hogy egy központi gazdaságirányító hatóság sohasem rendelkezhetne a hatékony tervezéshez szükséges információkkal" (Stiglitz, 1994, p. 9.). Válasza tipikus: még azok a közgazdászok is, akik nem hódolnak be teljesen Hayek nézeteinek a szabad piac előnyeire vonatkozóan, általában úgy hiszik, hogy a központi tervezéssel kapcsolatban az osztrák iskola által megfogalmazott kritika végérvényesen eldöntötte a kérdést – természetesen a piac javára. Reményeink szerint meg tudjuk mutatni ebben a cikkben, hogy ezt talán mégsem kell készpénznek venni.

2. Javaslataink vázlata

Mindenekelőtt azokat az általános feltételeket rögzítjük, amelyek a központi gazdasági tervezés egy hatékony rendszerének működéséhez elengedhetetlenek, félretéve egyelőre azt a kérdést, vajon ezek a feltételek megteremthetőek-e bármilyen, valóban megvalósítható rendszerben. A gazdaságot egyfajta input-output sémába állítva, a hatékony központi tervezés a következő alapkövetelményeket támasztja:

1. A végső output-ok vonatkozásában kijelölt termelési célok együttes elérését lehetővé tevő (időről-időre felülvizsgált) szisztéma, amely magában foglalja mind a fogyasztók preferenciáit, mind az egyes termelési alternatívák relatív költségeire vonatkozó információkat (azt a kérdést, hogy ez utóbbit hogyan lehet mérni, egyelőre nyitva hagyjuk).
2. Valamilyen módszer, amellyel ki tudjuk kalkulálni, hogy a végső outputok bármilyen tetszőleges együttesének megtermeléséből mi következik az összes többi termékek termelésére vonatkozóan. Ebben a stádiumban rendelkezésünkre kell állnia valamilyen eszköznek arra is, hogy ellenőrizzük: megvalósíthatóak-e az így előálló termelési célok, s ennek során a tervezésnek, mielőtt az így kijelölt termelési célokat a termelőegységekhez továbbítja, figyelembe kell vennie a munkaerő-kínálat és a termelési eszközök meglévő készletei által szabott korlátokat is.

Ezeknek az alapkövetelményeknek a biztosítása involvál bizonyos előfeltételeket, nevezetesen egy adekvát szisztémát a gazdaságra vonatkozó, a gazdaság egész területén szétszórt információk összegyűjtésére és kezelésére, valamint a termelési árak mérésének egy racionális technikáját. Emlékeztetnünk kell azonban a Nove (1977. és 1983.) által hangsúlyozott tényre is: a hatékony központi tervezéshez elengedhetetlen, hogy a tervezők képesek legyenek a fenti kalkulációkat a legapróbb részletekig, az elemekig lebontva véghezvinni. Ha a vállalatok között nincsenek horizontális piaci kapcsolatok, akkor vállalati szinten a menedzsment "nem ismerheti a társadalom igényeit, hacsak a központ nem informálja" (Nove, 1977: 86). Ezért, ha a központ képtelen egy megfelelően részletes tervet kidolgozni a vállalatok számára, akkor annak, hogy a terv nemzetgazdasági szinten biztosítja az egyensúlyt, nincs sok haszna. Ebben az esetben még az összes érintett jó szándéka sem garantálja, hogy a vállalatok szintjén meghozott specifikus output-döntések megfelelően fognak a rendszerbe illeszkedni. Ezt az általános igazságot erősíti meg Yun a szovjet tervezésről írott munkájában (1988: 55), megállapítva: az 1980-as évek közepétől kezdődően a Goszplan legfeljebb 2000 termékfajtát illetően volt képes kijelölni, hogy optimálisan mennyit kell belőlük a gazdaságnak előállítania. Ha figyelembe vesszük a Gosznab és az egyes ipari minisztériumok számításait is, akkor ez ugyan körülbelül 200 ezer terméket jelent, de ez még mindig messze elmarad attól a 24 millió féle terméktől, amelyet a szovjet gazdaság az adott időszakban előállított. Ez pedig azt jelentette, hogy a vállalatok ugyan teljesíteni tudták azokat a tervcélokat, amelyeket a központi gazdaságirányítói szervek direktívái egyértelműen kijelöltek, ugyanakkor nem tudtak eleget tenni azoknak a közvetlen igényeknek, amelyeket termékeik specifikus felhasználói támasztottak.

A mi gondolatmenetünk a következő álláspontot fogja védelmezni: egyetértünk azzal, hogy "egy alapvetően nem-piaci jellegű gazdasági modell esetében a központnak kell meghatároznia, hogy mik a szükséges teendők" (Nove, 1977: 86), és elfogadjuk Yun értékelését, amely szerint a szovjet Goszplan ennek a követelménynek nem tudott megfelelni, ugyanakkor vitatjuk Nove állítását, hogy "a központ ezt mikroszinten, az egyes termékekre lebontva, nem tudja megtenni" (ibid.).

Javaslataink lényege nagyon egyszerűen megfogalmazható, mindazonáltal kérjük az olvasót, tartsa észben, hogy a szükséges finomításokra, kidolgozásokra itt most nincs terünk (nagy terjedelemben elvégeztük ezt a "Cockshott and Cottrell, 1993a"-ban ).

2.1. A munkaidő mint az össztársadalmi költségszámítás és az ár mérőeszköze

A források elosztása a termelőtevékenység különböző szférái között a szocializmusban elgondolásunk szerint egyfajta, a társadalom munkaerejével kalkuláló költségszámítás formájában menne végbe. Egyidejűleg elfogadjuk a hatékony gazdálkodás alapvető kritériumaként azt, hogy a társadalom munkáját úgy kell megszervezni, hogy az adott termelési célokat a lehető legkevesebb munkaidő mellett érjük el, vagyis minimalizáljuk a társadalom összmunkaidejét. Egyetértünk Misesszel (1935: 116), hogy a szocialista gazdaságban a racionális költségszámítás megkövetel "egy objektív, általánosan alkalmazható mércét, amely lehetővé tenné a gazdasági kalkulációt az olyan gazdaságban, ahol sem a pénz, sem a csere nem létezik. Márpedig, ilyen lehetséges mérceként egyedül a munkaidő állna rendelkezésre." Viszont elutasítjuk, amit Mises ezután mond, hogy tudniillik végső soron a munkaidő sem lehet alkalmas erre a szerepre. Misesnek a munkaidő-kalkulációval szembeni érveit – egy másik publikációnkban (Cottrell and Cockshott, 1993a) – úgy értelmeztük, mint amelyek alapvetően két állításra redukálhatóak, nevezetesen, hogy a munkaidővel való kalkuláció szükségképpen a nem-újratermelhető természetes erőforrások alulértékeléséhez vezet, valamint hogy ha nincs munkaerőpiac, akkor a szocialista tervezők nem tudják semmilyen módon figyelembe venni azt a különbséget, amely a szakképzett és a szakképzetlen munka értéke között van. Az erre a két érvre adott válaszunkat itt most csak röviden foglalhatjuk össze. Ha a marginális munkaidőt használjuk az ár mértékeként, akkor ezzel számításba tudjuk venni, hogy a természetből egyre nehezebben lehet kinyerni a nem-reprodukálható erőforrásokat. Ezenfelül, a tervezők dönthetnének arról, hogy erőforrásokat biztosítanak a nem-újratermelhető természetes erőforrások lehetséges alternatíváinak – a kőolaj helyett a napenergia felhasználása például – kutatására. Ráadásul semmi okunk azt hinni, hogy bármilyen valóságos piacgazdaság optimális megoldást kínálna erre a problémára. Ami a munkaerő nem-homogén jellegét illeti, a szakképzett munkaerő értékét ugyanazon alapelvek szerint mérhetjük, mint bármilyen más termékét, ugyanis ezt az értéket a létrehozásához szükséges idő (a képzési idő) alapján állapíthatjuk meg.

2.2. A zsetonos elosztási rendszer

Marxtól, a Gothai program kritikájából (Marx, 1974) vettük át a "zsetonos" munkabér-fizetés ötletét és azt az elgondolást, hogy a fogyasztók a munka-hozzájárulásukkal egyenlő munkatartalommal bíró javakat vételezhetnek a társadalmi készletekből (miután ebből a társadalmi fogyasztási alapból levonják azokat az "adókat", amelyekből fedezik az olyan közösségi célokat, mint a termelőeszközök felhalmozása, közjavak és közfeladatok, a munkaképtelenek támogatása). Egy alapvetően egyenlőségelvű bérezési rendszerrel számolunk; de ha az egyenlőségelvtől bizonyos mértékben mégis elmozdul a rendszer (vagyis bizonyos munkafajtákért több, másokért kevesebb fizetés jár az óránként egy zsetonnál), a makroökonómiai egyensúly fenntartása akkor is megköveteli, hogy az összes kibocsátott zsetonok mennyisége egyensúlyban legyen a társadalomban elvégzett munka összmennyiségével. Azt gondoljuk továbbá, hogy a legalkalmasabb adózási szisztéma egy ilyen típusú gazdaságban az egyszerű fejadó lenne – ami, hogy így fejezzük ki magunkat, a szocialista társadalom mindenki számára egyenlő "tagsági díja" volna. Ez az adó (voltaképpen a társadalom nem-dolgozó tagjainak való tiszta jövedelemtranszferálás, hiszen az adókat az ő támogatásukra használnák fel) a folyó zseton kibocsátásból a nem dolgozó polgárok ellátására éppen elégséges mennyiséget kellene hogy elvonja, hogy a fogyasztóknál elegendő rendelkezésükre álló zseton maradjon a fogyasztási javak beszerzésére.

2.3. Demokratikus döntések az erőforrások elosztásának fő kérdéseiben

Azokról az átfogó felhasználási lehetőségekről (további termelési eszközök felhasználása, kollektív fogyasztás, személyes fogyasztás), amelyek között a társadalom erőforrásait el lehet osztani, a szocialista társadalom demokratikus módon dönthet. Ez különböző formákat ölthet: történhetik például megfelelő időközökben közvetlen népszavazással a specifikus kiadási kategóriák esetében (arról például, hogy növeljék vagy csökkentsék, esetleg az adott szinten tartsák az egészségügyi rendszer finanszírozására szánt társadalmi munka arányát), szavazással több gazdasági tervről, amelyek más-más módon gondolják el a gazdaság egyensúlyát, vagy úgy, hogy a polgárok választásokon szavaznak a tervezési prioritások tekintetében eltérő álláspontokat képviselő pártokra.

2.4. Algoritmus a fogyasztási javakra

Az ennek a problémának a megoldására adott javaslatunkat a "Lange plusz Sztrumilin" formulával írhatjuk le. Langétől átvettük a "trial and error" módszer egy módosított variánsát, melynek révén a fogyasztási javak piaci árai szabják meg a társadalmi munkának a különböző fogyasztási javak termelése közötti elosztását; Sztrumilintől pedig azt az elgondolást, hogy a szocialista gazdaságban, amikor a gazdaság egyensúlyban van, a termelés minden egyes ágában azonos kell, hogy legyen a létrejövő használati érték és a ráfordított társadalmi munkaidő aránya. Elgondolásunk lényege a következő: a terv megköveteli a végső fogyasztási javak bizonyos specifikus vektorának a termelését, ezek a javak pedig leírhatóak a bennük megtestesülő társadalmilag szükséges munkaidő-mennyiséggel. Ha a tervezett kínálat és a fogyasztási igények az egyes javak iránt éppen úgy esnek egybe, hogy a javak árai ekkor megfelelnek munkaértéküknek, a rendszer már egyensúlyban van. Egy dinamikus gazdaságban ez mindazonáltal valószínűtlen. Ha a kínálat és a kereslet nem azonos, a fogyasztási javakkal foglalkozó piaci hatóságra hárul a feladat, hogy a rövidtávú egyensúly közelítőleges elérése érdekében az árakat kiigazítsa, vagyis hogy emelje az árakat a hiánycikkek, illetve csökkentse a túlkínálatot mutató árucikkek esetében. A mechanizmus következő lépéseként a tervezők megvizsgálják a piactisztító ár és a munkaérték közötti arányokat a különböző fogyasztási javak esetében. (Fontos megjegyezni, hogy mindkét mennyiséget munkaórákkal mérjük; munkatartalom lesz az egyik, zseton a másik.) Ahogyan Sztrumilinnál is, ezeknek az arányoknak a hosszú távú egyensúlyban egyenlőeknek kell lenniük (és egyenlőeknek az egységgel is). A fogyasztási javaknak a következő periódusra megfogalmazott tervében ennek megfelelően az outputok növelésére lesz szükség az átlag fölötti ár/érték aránnyal bíró, míg csökkentésükre az átlagos alatti arányokkal bíró javak esetében.

Minden egyes periódusban a tervet egyensúlyba kell hozni, akár az input-output módszerek használatával, akár valamilyen alternatív egyensúlyozó algoritmussal. Ez azt jelenti, hogy előzetesen ki kell kalkulálni azokat az aggregált outputokat, amelyek a végső outputok célfüggvényének a megtermeléséhez szükségesek. Lange (1938) rendszere a mi elgondolásunktól eltér ebben a vonatkozásban, hogy nála maga a terv koherenciája, nem csupán optimalizálása hárul a "trial and error" mechanizmusára. Sémánk ugyanakkor nem jár a fogyasztói kereslet ex ante tökéletes anticipálásának ex ante követelményével; a kiigazítás ebben a vonatkozásban egy ismétléses eljárás feladata lesz, amely a valós, történeti időben folyik le.

Az általunk javasolt elgondolás szembekerül Nove (1983) ellenvetésével, tudniillik, hogy a munkaértékek nem jelenthetik a tervezés kiindulópontját még akkor sem, ha történetesen a termelési költségek megfelelő mérésére alkalmasak lennének is. Nove mondandójának lényege, hogy a munkatartalom önmagában semmit sem mond nekünk a különböző javak használati értékéről. Ez természetesen igaz, de csak annyit jelent, hogy a fogyasztók igényeinek felméréséhez egy másik, a munkaidőtől független értékmérőre van szükségünk; márpedig a zsetonokban kifejezett ár, mely a tervezett kínálatot és fogyasztói keresletet egy első megközelítésben kiegyensúlyozza, éppen egy ilyen lehetséges értékmérő. Ugyancsak a zseton jelentheti a választ Mises azon észrevételeire is, amelyeket azzal kapcsolatban tett, hogy a gazdaság hatékony tervezése azért sem lehetséges, mert – hacsak nem egy statikus gazdaságot tételezünk fel – a számbaveendő tényezők állandóan változnak (1951: 196ff). Az általa vizsgált változó tényezők egyike a fogyasztói kereslet változása, melynek kapcsán ezt írja: "ha a gazdasági kalkuláció és vele együtt a termelési költségeknek akárcsak megközelítő megállapítása is lehetséges volna, akkor minden egyes állampolgár számára, a neki megadott teljes fogyasztási kereten belül, megengedhető volna, hogy igényeit tetszése szerint alakítsa…", csakhogy – folytatja – "mivel a szocializmus viszonyai között ilyen kalkuláció nem lehetséges, minden ilyen, a kereslettel összefüggő kérdést szükségképpen az állam hatáskörében kell meghagynunk". (Vagyis az állam kell hogy szabályozza, ki, miből, mennyit fogyaszthat.) Nos, a mi javaslatunk pontosan a fogyasztóra hagyja a választást.

3. A gazdasági kalkuláció megvalósíthatósága

3.1. A munkaértékek kalkulációja

Fenti indítványaink azon az előfeltevésen alapulnak, hogy a gazdaság minden egyes termékét illetően ki lehet számítani a benne megtestesülő munkamennyiséget. A probléma elvi szinten megoldható, hiszen van n számú munka értékünk, valamint a hozzájuk tartozó lineáris termelési függvények egy n elemű halmaza. A probléma tehát nem elvi, hanem nagyságrendi. Amikor a termékek száma már milliókra rúg, a szóban forgó kalkuláció nem triviális feladat lesz.

De a probléma egyértelműen a számítástechnika lehetőségein belülre kerül. Problematikus követelményként a memória marad, de ez a jelenleg rendelkezésre álló gépek teljesítményét nem haladja meg. Következtetésünk tehát, hogy a munkaértékek kiszámítása minden további nélkül megvalósítható.

3.2. A források elosztása

Ha feltesszük, hogy a tervezők konkretizálják a végső tervcélokat képező termékek halmazát, továbbá a rendelkezésre álló technológiákat és a termelőeszközök meglévő készleteit is, akkor felmerül a kérdés: mekkora nehézséget jelent az egy teljesíthető tervhez szükséges számítások elvégzése? (Megvalósítható terven olyan tervet értünk, amely legalábbis a rendelkezésre álló erőforrások alapján előállítható outputokat rögzíti.) Még egy lépéssel továbbmenve, el tudjuk-e vajon dönteni, hogy a betervezett termékcsomag az adott erőforrások mellett megtermelhető-e egyáltalában?

E probléma klasszikus megközelítése a gazdasági tervezés irodalmában a lineáris programok használatát feltételezi, ez pedig – egy több millió termékfajtát előállító modern gazdaság esetében – meglehetősen komoly, teljesíthetetlennek tűnő követelményeket támaszt a számítógépekkel szemben. Másrészt viszont, ha követelményeinken hajlandóak vagyunk némiképp lazítani, és az optimális megoldás helyett megelégszünk egy "nagyjából jóval", akkor segítségül hívhatunk egy ahhoz hasonló egyszerűsítési eljárást, mint amelyet a munkaértékek kiszámításával kapcsolatban már leírtunk. Egy lehetséges megközelítés az volna, hogy a célul kitűzött outputok listájából kiindulva visszamenőleg meghatározzuk az ennek megfelelő, ezek megtermeléséhez szükséges összes termékek listáját. Ha az összes termékek vektora adva van, a munkára és a különböző fajta rögzített termelési eszközökre vonatkozó általános követelmények átfogó mérőszámai közvetlenül meghatározhatóak. Ha ez utóbbi követelmények teljesíthetőek, akkor rendben van a dolog; ha viszont nem, akkor a tervezők egyes tételeket kiszelektálnak a végső outputok listájából, és újrakezdik az eljárást.

3.3. Az alacsony komplexitású terv-egyensúly

Egy tetszetősebb alternatív technika az, amelyet Cockshott (1990) javasol, s amelynek alapgondolatát a neuronális hálózatokkal foglalkozó tudományos irodalomból vette.

Szimulált gazdasági modellünk a források egy önkényesen meghatározott kezdeti elosztásával számol. A valóságos tervezés során a forrásoknak az iparágak között ténylegesen meglévő elosztásából kellene kiindulni.

Algoritmusunk akkor a következőképpen alakul:

1. Minden egyes iparág számára határozzuk meg azt az output szintet, mely az aktuális forráselosztás mellett lehetséges.
2. Határozzuk meg minden egyes iparág esetében, melyik az az input készlet, amely az adott iparágban a termelés rátájának limitáló faktorát jelenti.
3. A kapott lineáris termelési függvény alapján ezután minden egyes iparág vonatkozásában meghatározhatjuk, hogy a többi inputokból, külön-külön mekkorára van szüksége egy aktuális output fenntartására. Ezeket a készleteket egyensúlyi készleteknek nevezzük. Ha az egyensúlyi készleteket már ismerjük, elvesszük ezeket a kiindulásnál juttatott készletekből, és a megmaradó készleteket logikus módon egy, a gazdaság egészének számára rendelkezésre álló tartalékban helyezzük el.
4. Számítsuk ki a gazdaság egészére kiterjedően a javak mindegyike esetében a nettó termelést, hogy megkapjuk ezáltal minden egyes iparág harmóniáját.
5. Számítsuk ki az egész gazdaságra érvényes közép harmóniát.
6. Rendezzük az iparágakat harmóniájuk sorrendjében.
7. A legkisebb harmóniájútól kiindulva minden egyes iparág esetében:
   a. Amennyiben a globális alapban elégséges készletek állnak rendelkezésre, utaljunk ki a javak mindegyikéből elegendő mennyiséget az iparágnak, hogy termelését egy olyan szintre hozza, melyen harmóniája az egész gazdaság középszintű harmóniájával egyenlő lenne.
   b. Amennyiben nincs elegendő készlet, utaljunk ki annyit, amennyi rendelkezésre áll.
8. Az eddig elvégzett lépések vagy növelték, vagy megőrizték az egyes termékek harmóniáját. Következő lépésünk a források újraelosztása lesz, a legmagasabb harmóniájú iparágaktól azokat az alacsony harmóniájúakhoz utalva, melyeknél a harmónia függvény deriváltja az adott input vonatkozásában magas lesz. Ez a következőképpen tehető meg:
   a. Kiszámítva minden egyes termék vonatkozásában azon iparágak összes harmónia-függvénye parciális deriváltjainak középértékét, melyeknek inputjaként megjelenik.
   b. Elegendő mennyiségű készletet elvéve a felső tizedrészben elhelyezkedő iparágaktól, hogy outputjuk a harmónia középértékére csökkenjen; végül
   c. Az így keletkező készleteket az össztársadalmi alapba utalva.
9. Ismételjük a 2. és 8. lépéseket, míg a rendszer egészére érvényes harmonikus megfigyelhető növekedés egy bizonyos, előre adott konstansnál kisebb nem lesz.

A fenti algoritmus a megvalósítható tervek lehetséges mozgásterét kutatja, azzal a céllal, hogy a megvalósítható és célkitűzésként megjelölt outputok között a megfelelés fokát maximalizálhassa. A kereső algoritmus természetéből adódik, hogy inkább egy lokális maximum, semmint a globális megtalálására alkalmas; ez az az ár, amit a számítások elvégezhetőségéért fizetnünk kell. Az azonban, hogy a kapott megoldás nem az optimális terv, hanem csupán egy megvalósítható, nem nevezhető komoly problémának, ha a tervezést a piaccal vetjük össze, hiszen semmilyen piaci szabályozás sem képes az optimális termelési struktúrát megvalósítani.

4. Értékelés

A valóságos árképzés a tényleges kapitalista gazdaságokban valószínűleg olyan eredményeket produkál, amelyek a szocialista tervezésnek az egyszerű-munkaidő minimalizálást alkalmazó mechanizmusával összehasonlítva kevésbé hatékonyak. Hogy jobban megvilágítsuk, mire gondolunk, hasznos lehet a következő egyszerű példa. Tételezzük fel, hogy van két árokásási módszerünk: az egyik technika egyenlő mennyiségű közvetlen munkát és a termelő eszközökben megtestesült munkaidőt használ, a másik megtakarít a munkaerőn, de további felszerelések hozzáadása árán. A vállalkozó alkalmazhat 2 légfúrós embert az árokásásra, de akár egy embert is egy földmozgató gép munkába állítása mellett.

A munkaidőn alapuló értékmérés szerint az új módszer a réginél hatékonyabb lesz; megspórol a társadalomnak 25 munkaórát. A pénzben kifejezett költségek azonban, valószínűleg, más eredményt mutatnak. A pénzbeli számítások alapján a régi technika olcsóbb. Ez azért lehet így, mert a vállalkozó részben fizeti a munkásai által ráfordított munkát, míg a gépekben megtestesült munka egész költségét kifizeti. A munkaidő-minimalizálás szempontjából nézve, a polgári kalkuláció társadalmilag irracionális, jóllehet profitábilis. A közvetlen munkát megtakarító módszerek a társadalmi (eredményességi) kritériumot kielégítik, ugyanakkor kudarcot vallhatnak a kapitalista profitabilitás kritérium alapján. Az utóbbi szempontot képviselő Samuelson-Weizsäcker-féle érvelésben azonban egy megtévesztő manőver rejlik: a gazdasági növekedés valós rátájával egyenlő leértékelt ráta használatát úgy tünteti fel, mintha ez a burzsoá kalkuláció standard módszere volna. De persze a tényleges burzsoá profitráta általában jóval meghaladja a valós növekedés rátáját. Az összes profit egy tekintélyes – talán nagyobbik – része a felsőbb osztályok extravagáns életstílusának biztosítására fordítódik, és semmivel nem járul hozzá a gazdaság növekedéséhez.

Irodalom

Cockshott, W. P. 1990. ‘Application of artificial intelligence techniques to economic planning', Future Computer Systems, vol. 2, no. 4, pp. 429-43.

Cockshott, W. P. and Cottrell, A. 1993. Towards a New Socialism, Nottingham: Spokesman Books.

Cockshott, W. P. and Cottrell, A. 1997. ‘Labour time versus alternative value bases: a research note', Cambridge Journal of Economics, vol. 21, no. 4, pp. 545-9.

Cockshott, W. P. and Cottrell, A. 1998. ‘Does Marx Need to Transform?', in Bellofiore, R. (ed.), Marxian Economics: A Reppraisal, vol. 2, Basingstoke: Macmillan, pp. 70-85.

Cockshott, W. P., Cottrell, A. and Michaelson, G. 1995. ‘Testing Marx: some new results from UK data', Capital and Class , 55, Spring, pp. 103-29.

Cottrell, A. and Cockshott, W. P. 1993a. ‘Calculation, complexity and planning: the socialist calculation debate once again', Review of Political Economy, vol. 5, pp. 73-112.

Cottrell, A. and Cockshott, W. P. 1993b. ‘Socialist planning after the collapse of the Soviet Union', Revue Européene des Sciences Sociales , vol. 31, pp. 167-185.

Dongarra, J, H. Meuer, H. and Strohmaier, E. 1997. ‘TOP500 Report 1996', Supercomputer, no. 1.

Farjoun, E. and Machover, M. 1983. Laws of Chaos , London: Verso.

Freeman, A. 1998. ‘The transformation of prices into values: comment on the chapters by Simon Mohun and Anwar M. Shaikh', in Bellofiore, R. (ed.), Marxian Economics: A Reppraisal, vol. 2, Basingstoke: Macmillan, pp. 270-275.

Freeman, A. and Carchedi, G. (eds) 1996. Marx and Non-Equilibrium Economics, Cheltenham: Edward Elgar.

Lange, O. 1938. ‘On the economic theory of socialism', in Lippincott, B. (ed.), On the Economic Theory of Socialism, New York: McGraw-Hill.

Lange, O. 1967. ‘The computer and the market', in Feinstein, C. (ed.), Socialism, Capitalism and Economic Growth: Essays Presented to Maurice Dobb, Cambridge: Cambridge University Press.

Marx, K. 1972. Capital, Volume 3, London: Lawrence and Wishart.

Marx, K. 1974. ‘Critique of the Gotha Programme', in Fernbach, D. (ed.), Karl Marx: The First International and After (Political Writings, Volume 3), Harmondsworth: Penguin/New Left Review.

Marx, K. 1976. Capital, Volume 1, Harmondsworth: Penguin/New Left Review.

Mises, L. von 1935. ‘Economic calculation in the socialist commonwealth', in Hayek, F. A., (ed.) Collectivist Economic Planning, London: Routledge & Kegan Paul.

Mises, L. von 1951. Socialism, New Haven: Yale University Press.

Nove, A. 1977. The Soviet Economic System, London: George Allen and Unwin.

Nove, A. 1983. The Economics of Feasible Socialism, London: George Allen and Unwin.

Ochoa, E. M. 1989. ‘Values, prices, and wage-profit curves in the US economy', Cambridge Journal of Economics , vol. 13, no. 3, September, pp. 413-29.

Petrovic, P. 1987. ‘The deviation of production prices from labour values: some methodology and empirical evidence', Cambridge Journal of Economics , vol. 11, no. 3, September, pp. 197-210.

Samuelson, P. and von Weiszäcker, C. 1972. ‘A new labour theory of value for rational planning through the use of the bourgeois profit rate', in The collected scientific papers of Paul A. Samuelson, Vol. 3, Cambridge, Mass.: MIT Press.

Shaikh, A. 1984. ‘The transformation from Marx to Sraffa', in A. Freeman and E. Mandel (eds) Ricardo, Marx, Sraffa , London: Verso, pp. 43-84.

Smolensky, P. 1986. ‘Information Processing in dynamical systems: foundations of harmony theory', in Rumelhart, D. (ed.), Parallel Distributed Processing, vol. 1, Cambridge, MA: MIT Press.

Steedman, I. 1997. Marx After Sraffa, London: New Left Books.

Stiglitz, J. E. 1994. Whither Socialism? Cambridge, MA: The MIT Press.

Strumilin, S. G. 1977. ‘K teorii tsenoobrazovaniya v usloviyakh sotsializma', in Akademiya Nauk USSR, editors, Aktual'niye problemy ekonomicheskoy nauki v trudakh S. G. Strumilina, Moscow: Nauka.

Valle Baeza, A. 1994. ‘Correspondence between labor values and prices: a new approach', Review of Radical Political Economics , vol. 26, no. 2, pp. 57-66.

Varga, R. S. 1962. Matrix Iterative Analysis, Englewood Cliffs, NJ: Prentice Hall.

Yun, O. 1988. Improvement of Soviet Economic Planning, Moscow: Progress Publishers.

(Fordította: Szalai Miklós)

A nyugati sajtót az 1990-es évek végétől elárasztották az "orosz maffia" bűntetteiről, illetve az orosz bürokrácia felső vezetésének korrupciós ügyeiről szóló cikkek. Nem mintha a nyugati kommentárok túloznának. Feltűnő azonban, hogy a nyugati sajtó az oroszországi korrupciót csak a rubel összeomlása és az 1998-as gazdasági krízis kezdete után fedezte fel. Ezeket a beszámolókat a nyugati szakértők és a moszkvai tudósítók jól ismerték, de a bennük foglalt anyagokat korábban tendenciózusnak és hitelt nem érdemlőnek nyilvánítva elutasították.

A nyugati sajtó az oroszországi korrupciót az 1990-es évek végén fedezte fel. A nyugati olvasót elárasztották a minden esetben a régi politikai rendőrségből, a KGB-ből eredeztetett "orosz maffia" bűntetteiről, illetve az orosz bürokrácia felső vezetését érintő megvesztegetésekről, sikkasztásokról és külföldre való illegális pénzátutalásokról szóló cikkek. A legkirívóbb eset a Bank of New York-nál kezelt orosz számlákkal kapcsolatos, a sajtó által "Russia-gate"-nek keresztelt botrány volt. Az orosz elnök, Borisz Jelcin családja és közeli munkatársai voltak érintettek a nyugatra történt illegális pénzátutalások ügyében. Később, a Russia-gate forrpontján, Pavel Borogyint, a Kreml korábbi kabinetfőnökét az Egyesült Államokban le is tartóztatták az ellene Svájcban emelt vádak miatt. Az orosz ügyészség azonban egyértelműen vonakodott a svájci és amerikai partnerekkel való együttműködéstől, s az ügy feledésbe merült.

Az 1998-99-es skandallumok nem csak az orosz vezetésben jelen lévő korrupció méreteire derítettek fényt. Feltárták a nyugati sajtó mélységes előítéleteit és átideologizált természetét, valamint az Oroszországgal kapcsolatban álló sok nyugati politikus inkompetenciáját is. Nem mintha a nyugati kommentárok eltúlozták volna az oroszországi korrupció mértékét. Bármely orosz állampolgár, aki valamilyen módon kapcsolatba kerül az üzleti élet világával, vagy a közigazgatás hivatali gépezetével, pusztán saját tapasztalatai alapján tud annyi esetet idézni, mint a Bank of New York-ról vagy a Borogyin-ügyről tudósítók összesen. Figyelemre méltó azonban, hogy a nyugati sajtó az oroszországi korrupciót csak a rubel összeomlása és az 1998-as gazdasági krízis kezdete után fedezte fel. A nyugati újságírók által hivatkozott tények java részét az orosz ellenzéki sajtó már 3-4 évvel korábban, bizonyos esetekben már 1993-94-ben közzétette. Ezeket a beszámolókat a nyugati szakértők és a moszkvai tudósítók jól ismerték, de a bennük foglalt anyagokat tendenciózusnak és hitelt nem érdemlőnek nyilvánítva elutasították.

A gördülékenység, mellyel ezt a hatalmas mennyiségű "tényanyagot" feltárták, és az amerikai, illetve a nyugat-európai olvasók számára közzétették, pontosan annak köszönhető, hogy ezeket az anyagokat nem kellett kinyomozni. A felszínen voltak, és a legtöbb esetben senki nem palástolta őket. Mindössze a nyugati megfigyelők politikai állásfoglalásának megváltozására volt szükség.

Oroszország nyugati szemmel: az optimizustól a pesszimizmusig

1998-ig a privatizációt, az árak liberalizációját és más liberális reformokat a tudósítók, a nyugaton uralkodó neoliberális ideológia jegyében, az Oroszországot a prosperitás útján elindító kétségbevonhatatlan sikernek tekintették. Az egyetlen látható probléma a továbbra is a kommunista módszereket preferáló "konzervatív erők" ellenállása volt. Csupán néhány író, többek között Stephen Cohen, Janin Wedel és Peter Reddaway¹ gondolta úgy, hogy szembe kell szállni az efféle interpretációkkal. Az ő hangjukat azonban a nagy kórus elnyomta. Valójában a neoliberális kurzussal szembehelyezkedő emberek többsége korábban semmilyen formában nem támogatta a kommunista rezsimet, az 1990-es évek neoliberálisainak többsége viszont azelőtt kommunista funkcionárius volt.

A reformokkal szembeni ellenállást 1993-ban fegyveres erőkkel törték meg, miközben a nyugati vezetők semmi, a demokrácia alapelveibe ütközőt nem láttak a képviseleti testületek (regionális szinttől kiinduló) feloszlatásában, az alkotmány hatályon kívül helyezésében, a Parlament lövetésében, de még az 1993 őszén bevezetett előzetes cenzúra intézményében sem.

Miután a "reformokkal szembeni ellenállást" megtörték, sokan Oroszországnak gyors áttörésére számítottak a jövőbe. Az 1994 és 1998 közti időszak azonban precedens nélküli pénzügyi csőddel és totális gazdasági, társadalmi, illetve politikai krízissel zárult, amiből egy "konzervatív", a gazdaság keynesi megközelítését alkalmazó csapat vezette ki az országot. Pontosan ebben az időszakban kezdtek az orosz szakértők – akiknek a jóslatai katasztrofálisan tévesnek bizonyultak – magyarázatokat adni arra, hogy a követett irányvonal miért vezetett zsákutcába. Ha a szakértők kijelentik, hogy ez az irány már a kezdet kezdetén, akár csak részben is hibás volt, önmagukat diszkreditálják. Következésképpen a legnépszerűbb elmélet szerint az oroszországi reformok működésének gátja a korrupció volt. Ugyanakkor a reformerek a korrupciót kizárólag a régi szovjet rend folyományaként vagy sajátságos hibák eredményeként interpretálták. A korrupció "szovjet maradványként" való magyarázata tulajdonképpen a konzervatív ellenállás mítoszának új szinten való felidézését jelentette. Korábban a szovjet adminisztárciót azzal vádolták, hogy vonakodik "belépni a piacra"; most azzal vádolták őket, hogy rossz módszerrel léptek piacra, majd azzal, hogy lerombolták azt.

Az ilyen cikkek szerzői szándékosan figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy e botrányok jelentős része, ha nem a legtöbb, a progresszív nyugati értékeket hordozó "fiatal reformerek" csoportjának tagjait érintették. Ugyancsak nem vettek tudomást arról, legalábbis az elemzésekben nem említették, hogy az orosz korrupciós botrányokba nyugati szakértők, üzleti vállalkozók és egész vállalatok is belekeveredtek. Történt mindez annak ellenére, hogy a Svájci Főügyészség az 1990-es évek végén személyek és szervezetek egész sorát idézte be.

Privatizáció és korrupció

Ha meg akarjuk érteni, hogy az események valójában hogyan fejlődtek, alapvetően fontos visszatérnünk az 1989 és 1991 közötti helyzethez, amikor Oroszország, illetve Közép- és Kelet-Európa országai kidolgozták a neoliberális reformok stratégiáját. Az első megdöbbentő tény az, hogy a posztkommunista országok rezsimjeinek ezirányú törekvése nem egyszerűen a piaci mechanizmusok implantációjára és a magángazdasági szektor engedélyezésére, hanem az állami tulajdon széleskörű (Oroszország esetében majdnem totális) privatizációjára is irányult. 1990-ben úgy kalkuláltak, hogy a Szovjetunió köztársaságaiban az állami vagyon iránti fizetőképes kereslet nem haladja meg értékének 1 százalékát. Bizonyos, hogy e tanulmányok szerzői a felhalmozott "árnyéktőkéhez" képest túl alacsony összegeket állapítottak meg. De ha többszörös fizetőképes keresletet feltételezünk, a kép akkor sem változik meg radikálisan. A nagyobb külföldi beruházásokhoz fűzött remények sem voltak reálisabbak.

Minél extenzívebb lett a privatizáció, annál kevesebb remény volt az állami vagyon előnyös értékesítésére. A kilencvenes évek elején az állami vagyon kiárusítása minden régióban napirenden volt. A dezintegrálódó és privatizáló Szovjetunió mellett, amely gyenge hatékonysága ellenére a világ második legnagyobb gazdaságát képviselte, tömeges privatizációk történtek Kelet-Európában, Afrikában, Latin-Amerikában, jónéhány ázsiai országban, sőt, még Nyugaton is. Vagyis az eladásra kínált javak értéke nem csak a belső piacon haladta meg többszörösen a fizetőképes keresletet, hanem a világpiacon is. Adjuk ehhez még hozzá a kilencvenes évek eleji világgazdasági recessziót, s nyilvánvalóvá válik, hogy 1991-92-ben már eleve lehetetlen volt egy piaci alapú sikeres privatizáció. Eszerint a felgyorsított privatizáción keresztül történő piacra lépés céljának deklarálása magában rejtett egy feloldatlan ellentmondást. A privatizáció nem a piaci viszonyok fejlődéséhez, hanem egy egyre szélesesebb körű bürokratikus redisztribúcióhoz vezetett.

Mivel a vállalatokat nem tudta megfelelő áron értékesíteni, a hatalmon lévő adminisztráció kénytelen volt a "politikai kapitalizmus" útját választani, tulajdont juttatva partnereinek és klientúrájának. Egészen más kérdés, hogy ez az irányvonal tökéletesen megfelelt a kormányzó elitnek. Az elitnek (nómenklatúrának) a "politikai kapitalizmushoz" való vonzódása segít magyarázatot adni arra a könnyedségre, amellyel az adminisztráció apparátusának nagy része, még legfőbb ideológusai is, áttértek a "marxizmus-leninizmusról" a neoliberalizmusra. Ahogy azt Szelényi Iván, a közismert szociológus és szerzőtársai megállapítják, "az 1989 előtt nómenklatúra pozícióban volt emberek politikai tőkéjük magángazdasági vagyonra váltása által meg tudták őrizni hatalmukat és privilégiumaikat egészen a posztkommunista átmenet végéig".²

A privatizációs reform, amely társadalmi tartalmát tekintve konzervatív, sőt reakciós volt, Szelényi szavaival "nagy bankrablássá" fajult.³

Mindeközben a "politikai kapitalizmus" szükségszerűen teret engedett saját játékszabályainak. "A ´politikai kapitalizmus´ rendszere, árnyékgazdaságával együtt, krónikusan instabil" – írja Georgij Derlugyan szociológus.

"Rendkívüli mértékben függ a személyes kapcsolatoktól, informális megállapodásoktól és bürokratikus intrikáktól, s a posztszovjet körülmények között alkotó alapelemévé vált a bűnözői erőszak és a tömegdemonstrációk mobilizálása:"⁴

Ebben a helyzetben ugyancsak strukturális tényező a korrupció. A reform legjózanabb ideológusai nemcsak hogy tudták ezt, de lépéseket is tettek annak érdekében, hogy a korrupció legitim és társadalmilag elfogadott viselkedési formává váljon. A '90-es évek elején Moszkva polgármestere, Gavrilij Popov, cikksorozatot jelentetett meg, amelyet a korrupció teoretikus igazolásának szentelt. Popov nézete szerint a legalitás és moralitás általánosan elfogadott normái nem alkalmazhatók egy "abnormális" szovjet-típusú társadalomból egy "normális" kapitalista társadalomba való átmenet idején. Következésképpen a csalást, a megvesztegetést és sikkasztást társadalmilag hasznos tevékenységeknek kell tekinteni, amennyiben végül a privát vállalkozások fejlődésének kívánatos céljához vezetnek. A "civilizált" viselkedési normák csakis a kapitalizmus végső diadala után, egy új vállalkozói generáció színre lépésével győzedelmeskedhetnek.

Függetlenül attól, hogy az ember morális értelemben hogyan tekint az efféle teóriákra, azok módszertani hibákat rejtenek. A korrupció strukturális jelenséggé válik, s a kapcsolatok fennálló rendszerén, a kialakult kötelékeken és a habituális normákon keresztül reprodukálja önmagát.

Természetesen a korrupció konkrét formái az idők folyamán megváltoztak. Az 1990-es években a moszkvai lapok tele voltak olyan hirdetésekkel, amelyekben egyes cégek a hivatalos döntéshozatal felé közvetítő szolgáltatást ajánlottak (más szavakkal, a kormányzati funkcionáriusok megvesztegetésében brókerként működtek közre). Azokban az években e cégek igen hasznosak voltak, mivel klienseik nem mindig tudták, hogy céljaik elérése érdekében kit és mennyivel kell lefizetniük. Az évtized végére az efféle hirdetések eltűntek, de ez nem azt jelenti, hogy kevesebb lett a megveszetegetés. Pusztán arról van szó, hogy a rendszer kialakult és stabilizálódott.

Az 1990-es években a korrupció az elit számára tulajdonképpen életformává, a döntéshozatalban pedig a legfőbb racionális alappá vált. Az adminisztráció embereinek személyes kötődései és személyes érdekei kizárólagos kritériumként funkcionáltak. A baj nem az, hogy a döntéshozók rendkívül amorálisak voltak, hanem hogy a rendszer teljességgel képtelen volt más szempontok kidolgozására. A rendelkezések szerinti működésre irányuló bármely kísérlet gyorsan a rendszer bénulásához vezetett, mint azt Viktor Polivanov esete is bizonyítja. Polivanovot 1995-ben nevezték ki a Goszkomimusesztvo, a privatizációért felelős állami szervezet élére. Polivanov próbálkozásai, hogy a privatizációba bizonyos hatékonysági szempontokat is bevezessen, rohamosan az egész rendszer lebénulásához vezettek, megállították a privatizációs folyamatot, s Polivanovot hamarosan menesztették is.

Az 1990-es évek privatizációinak átfogó eredményeként a vállalatok túlnyomó többsége piaci értékének nem több mint 1,5 százalékáért kelt el. Csak három orosz vállalatért fizettek többet, mint amennyibe a moszkvai Fehér Ház körül 1993-ban emelt kerítés került.

A "felülről jövő" korrupció a privatizációs folyamat direkt folytatása, az "alulról jövő" korrupció a kormány adópolitikájának szülötte. A privatizációval a kormány lemondott a cári idők óta legjelentősebb állami bevételi forrásokról, vagyis az állami vállalatokról és a kereskedelmi monopóliumokról. Az inflációtól való félelem ugyanakkor arra kényszerítette a vezetést, hogy ezeket a költségvetési kieséseket magas adókkal próbálja pótolni. Az adóterhek radikális növekedése következtében a kis- és középvállalatok jelentős része veszteséges lett, lényegében a nagy üzletek világa sem volt jövedelmező, s a magas fizetések hátrányosan érintették az azt kézhez kapókat.

A sajtó ezt az emelést "kormányzati svindlinek" keresztelte el. Eredményeként a vagyon adóhatóságok előli elrejtése valóságos népbetegséggé vált, olyan gyakorlattá, amelyben lényegében minden, havi 100 dollár feletti jövedelemmel rendelkező állampolgár részt vett. Ebben a helyzetben a teljesen legálisan működő vállakozások nagy számban "vonultak árnyékba". Miként azt a történész Roj Medvegyev megjegyzi: a liberalizáció ideológusai azt ígérték, hogy amint megkezdődnek a reformok, az "árnyékgazdaság" aránya drámaian vissza fog esni. A gyakorlatban ennek pontosan az ellenkezője történt:

"Az újonnan alakult kereskedelmi struktúrák és vállalatok nagy számban vonultak át az árnyékgazdaságba, mert egyszerűen képtelenek voltak talpon maradani a túlzott mértékű adók és az állam, valamint a bürokrácia egyéb uzsorái közepette."⁵

Ugyanakkor a vállalkozások "fényben" maradási képessége nagyban függött a tulajdonosoknak a hivatali apparátus kulcsfiguráival fenntartott kapcsolataitól. Tőlük lehetett viszonylag legálisan adómentességi időszakokat és előnyös szerződéseket remélni. A kedvezményezettek között voltak a legnagyobb oroszországi vállalatok, akárcsak a sportklubok vagy az afganisztáni háború veteránjai által alapított félbűnözői szervezetek. Ugyancsak a támogatottak közt volt az orosz ortodox egyház, mely az efféle egyezségeknek köszönhetően az ország legnagyobb alkoholtartalmú ital és dohányáru importőre lett.

A kiválasztott kevesek által élvezett előnyökért a többség fizetett további adóterhek formájában. Kétféle könyvelés vezetése normális könyvelési gyakorlattá vált. Az állam a pénzügyieken kívül minden egyéb szabályozási mechanizmust elutasított, s szembe került a társadalommal, amely semmilyen módon nem reagált a pénzügyi stimulációkon vagy szankciókon keresztül történő rendezési erőfeszítésekre.

Sok nyugati és orosz szakértő próbálja a "nem megfelelő jogalkotással" és a bírói kar gyengeségével magyarázni a korrupció térnyerését. Oroszországban a független bíróságok hiánya nyilvánvaló tény, de a "nem megfelelő jogalkotásra" hivatkozó érvelések kevéssé tekinthetők önmagukban és önmagukról meggyőzőnek. Ha a törvény minőségét meghatározó kritérium az, hogy összhangban legyen az elfogadott nyugati gyakorlattal, akkor az oroszországi törvénykezés legalább annyira jó, mint bármely közép- és kelet-európai országé. "Az egyik legkárosabb reformista mítosz" – ahogy a közgazdász Mihail Deljagin írja – "az, hogy egy jogállamot magának a jogalkotásnak a terén elért eredményeivel jellemzik, és nem a gazdasági és társadalmi élet rendbetételével. Ebből következik számos, a valósággal hadilábon álló törvénykezési elem alkalmazása, s ez oda vezet, hogy törvénysértés nélkül lehetetlen vállalkozást menedzselni. A gazdasági viselkedés informális normái és a hivatalosan propagáltak közti divergenciák közhellyé váltak. A törvények széndéknyilatkozatként való értelmezése ugyanilyen általános, akárcsak a törvénybe vetett általános bizalom hiánya."⁶

Ebben a helyzetben a legjobb nyugati modellek mintájára készült törvények nemcsak hogy nem tudták megoldani a korrupció problémáját, hanem tovább súlyosbították azt, mivel a hivatalosan proklamált követelmények és a való élet normái közti szakadék növekedett. Minél jobbak voltak a törvények a liberális közvélemény szempontjából, annál rosszabbul funkcionáltak. A korrupciós gyakorlat lényegében betöltötte a jogalkotás és az élet közti űrt, lehetővé téve azok paralell létezését.

Ugyanakkor voltak a "mindennapi élet normáinak" kontrollját igénylő emberek is. A kényszerekre alapozó államapparátusnak a törvények szerint folyó élet megszervezésére való képtelensége vezetett a kényszeralapú privatizációhoz, az informális normákra épülő privát struktúrák általi erőszak alkalmazásához, valamint a kliensi és bűnözői "megegyezések" létrejöttéhez.

Ez, és nem a mitikus "nem megfelelő jogalkotás" vagy a "szovjet örökség" ad magyarázatot a kilencvenes évek túlburjánzó szervezett bűnözésére. A szovjet elnyomó szervek volt alkalmazottai jelentős számban álltak a bűnözők soraiba, de csak azért, mert a társadalomban effektív igény mutatkozott a bűnözői csoportok működésére, miközben az állami erőszakszervezetek létszámát leépítették. Akkor, amikor a jövedelmeket változatlanul eltitkolták, s mindennaposak voltak az "árnyéküzletek", konfliktus esetén értelmetlen volt bírósághoz fordulni. A bűnöző lett a piac kezelőorvosa, miközben a maffia volt immár az a struktúra, amely biztosította az üzleti élet szabályozását, és azt, hogy a vállalkozók egymással való kapcsolataikban betartsanak bizonyos normákat. A bérgyilkos átvette az ügyész helyét.

"A liberalizáció paradoxona most az" – írta a közismert közgazdász, Szergej Glazjev -, "hogy az államnak mint a gazdaság legfőbb kontroller szereplőjének visszaszorítása nem piaci önszerveződéshez és versenyhez vezetett, hanem ahhoz, hogy ezt a funkciót a szervezett bűnözés vette át. Az állam helyett most a jól szervezett maffia diktálja a piaci magatartás játékszabályait. Ezekben a szabályokban az önkényesség uralkodik. A bírósággal ellentétben, mely a törvények és szabályozások precíz rendelkezései alapján jár el, a bűnözők vitás ügyeinek elintézési szabályait a legerősebb határozza meg, s ezek könnyen változhatnak meg attól függően, hogy ki tartja kezében a valódi hatalmat. Korábban a sértett fél az államhoz fordult, most azonban bűnözői csoportokhoz folyamodik."⁷

Ugyanakkor nagyon sokan egyre inkább meggyőződtek arról, hogy a bűnözők nem csak hatékonyabban és gyorsabban, de az államnál igazságosabban és kevésbé részrehajlóan oldják meg a problémákat. Szükségtelen mondani, hogy az utóbbi nézet téves volt, de a '90-es években, például a kisvállalkozások fejlesztése iránt a maffia sokkal nagyobb érdeklődést mutatott, mint a kormány.

A bűnözői csoportok konszolidációja, az üzleti élettel való kapcsolataik és a tisztesség látszatának felöltésére irányuló törekvéseik szükségszerűen vezettek a maffia és a bürokrácia közti kapcsolatok kialakításához. Az etnikai és lokális kötelékeknek fontos szerepük volt. Ha a hatalom kriminalizálódásáról beszélünk, azt is el kell mondani, hogy az ellentétes folyamat is jelentős volt – az állami struktúrák hatáskörükbe vonták a maffiaszervezeteket, elismertséget és a folyamatok fölötti kontrollt biztosítva számukra. A közismert politológus, Alekszandr Taraszov megjegyzi, hogy amíg az új tulajdonosok kezdetben többnyire a szovjet pártállami apparátus emberei közül kerültek ki, addig a privatizáció során az alvilág az új elit egyfajta "kádergyárává" változott: "Az alvilág és a hivatali szféra összefonódása (vagyis a tipikus maffiastruktúrák kialakulása) e két csoport új uralkodóosztállyá emelkedésére alapozva jelent meg."

A gazdasági élet kulcspozícióit végül a "bürokratikus burzsoázia" kaparintotta a kezébe. Mint ahogy azt Taraszov megjegyzi, 1994 óta "a bürokrácia fokozatos, de szisztematikus előretörése tapasztalható, a többi réteg kárára (beleértve a második legnagyobb csoportot, a bűnözőket is)".⁸ A legparadoxabb jelenség az, hogy a bürokrácia szerepének és számarányának növekedését nemcsak hogy nem kísérte a piaci viszonyokba való állami beavatkozás erősödése, hanem ellenkezőleg, a szabadpiaci elveknek a hivatalos elméletben és gyakorlatban jelentkező diadalmenete adta e folyamat hátterét. Az, hogy az állam elutasította a direkt beavatkozást és a gazdasági folyamatok szabályozását, együtt járt ugyanezen bürokraták nyílt dominanciájával, immár kulcsszerepű résztulajdonosként és magántulajdonosként való fellépésükkel. A helyzet megváltoztatására irányuló javaslatokat és az "érdekek konfliktusára" való hivatkozásokat az állam kategorikusan visszautasította arra hivatkozva, hogy az állami hivatalnokok eltiltása a gazdasági életben való részvételtől merénylet lenne a gazdasági szabadság ellen, felérne az állami beavatkozással és regulációval, amiből már eleve semmi jó nem származhat.

Miközben a korrupciós és maffia tevékenységek az ország általános gazdasági és társadalmi életének alapelemeivé váltak, a társadalom és a társadalom különböző alterületeinek adminisztrációjában lényegi alkotórésszé vált a bűnözői és "árnyék"-folyamatokon alapuló igazgatás. A bűnözői szervezetek a sokféle, a szervezett bűnözők bandáiból létrejött biztonsági szolgálatok, a szervezett bűnözők (köz)tulajdonának legalizálását lehetővé tévő jótékonysági alapítványok, valamint a megvesztegetést jogszerű lobbizási tevékenységgé alakító politikai adományok óriási rendszerének formájában legalizálódtak.

A "politikai kapitalizmus" normái

A gazdaságban gyökeret vert korrupciós gyakorlat szükségszerűen terjedt át a politika szférájába. A "politikai kapitalizmus" rendszerében a vállalkozók pozíciói a hatóságoktól való kapcsolataiktól függenek, a hivatalnokoké pedig attól, hogy mennyire képesek üzlettársaikat védeni és támogatni. Vagyis a hatalomért folyó harcot a verseny egy formájának tekintik. A választási csalások mind helyi, mind szövetségi szinten általános gyakorlattá váltak. A sajtó ezt finoman az "adminisztratív források" felhasználásának nevezi.

A választási csalás széles körben elterjedt formája a "holt lelkek" szavazásba való bevonása – mind a ténylegesen elhunyt szavazók, mind a szavazás vége előtt öt perccel még nem szavazottak esetében. Ennek eredménye az, hogy a világ többi részével ellentétben az orosz választások mérlege masszív szavazói aktivitást mutat a szavazófülkék zárása előtti öt perces időszakban.⁹ A választási csalásokról rendszeresen hírt adott a Novaja Gazeta, a Nyezaviszimaja Gazeta és a Moscow Times, ám ezek közül a hatóságok egyet sem vittek bíróság elé. Ugyanakkor a bíróságok nem voltak hajlandó tárgyalni a hatóságokat választási csalással gyanúsító állampolgári beadványokat.¹⁰

Óriási összegek fordítódtak azonban a különféle gazdasági és adminisztratív klánok propaganda-apparátusának létrehozására. Az összes jelentősebb oligarchikus struktúra létrehozta saját újságjait és ha lehetséges volt, televíziós csatornáit is. Az olaj- és gázkirályok (Jukosz, Lukoil, Gazprom) és a bankok (Oneksim, illetve MOST-Bank) óriási médiaorgánumokhoz jutottak. Borisz Berezovszkij és Vlagyimir Guszinszkij, a közismert oligarchák befolyása nem csak a Kreml vezető figuráival való kapcsolataikból, de médiabirodalmaik hatalmából is ered. A tartományi vezetők a regionális TV stúdiókat és újságokat vonták saját ellenőrzésük alá.

Gyakorlatilag minden politikus és vállalkozó múltjában előfordult illegális tevékenység, s mindannyiuk esetében fennáll a leleplezés veszélye. A sajtó így szelektíven tud közzétenni kompromittáló anyagokat ("kompromat") egyik vagy másik szembenálló félről. Ha egy újság "saját" politikusait és oligarcháit ilyen támadás éri, igazságtalanság áldozataiként lehet őket feltüntetni; ha mindenki pontosan ugyanolyan magatartást tanúsított, miért csak egy bizonyos személyen kérik azt számon?

Hatalmas, időnként az oktatásba és a szociális fejlesztésbe invesztált összegeket meghaladó pénzeket fordítottak efféle lejárató kampányokra, amelyek a "fekete PR" elnevezést kapták. Nem túl meglepő, hogy az újságírói szféra, a publikált leleplezések okán, maga is kivételesen korrupt. Újságírók lefizetése bizonyos anyagok közlésére vagy éppen közzé nem tételére az 1990-es években olyan általános gyakorlattá vált, hogy 1999-ben a közismert liberális hetilap, az Argumenti i fakti, még nyilvánosságra is hozta a kliensei számára kínált szolgáltatások árlistáját. Mivel az újságírók nem közhivatalnokok, efféle díjazásuk jogilag nem minősül megvesztegetésnek, s nem ad jogalapot bűnvádi eljárás indítására.¹¹ Ami a dolog morális oldalát illeti, a posztszovjet elit által elfogadott viselkedési normák szerint nem elítélendők az effajta cselekedeteket. A politikai, gazdasági és médiaelit "alól" jövő morális kritikákat ezek a körök elutasítják, mondván, az az elit anglicizált zsargonja által "luzery"-nek tituláltak impotens irigykedése.

Az új évszázad kezdetére jelentősen visszaesett a propaganda és a "fekete PR" iránti igény. A 2001-es helyhatósági választások megmutatták, hogy a szavazókért való kampányolásnál lényegesen egyszerűbb lefizetni a választási adminisztrációt. A választók körében mutatott aktivitás folyamatos hanyatlásával a választások kimenetele egyre kevésbé függött a szavazóktól, s egyre inkább a szavazat-számlálással megbízott hivatalnokoktól. A Novaja Gazetában Oleg Lurje, a prominens újságíró közzétette a 2001-es választásokon a Moszkvai Duma esetében érvényes árak listáját. Egy jelölt garantált megválasztása körülbelül egymillió dollárba került.

Vlagyimir Putyin "törvényes diktatúrája"

Az új évszázad az orosz társadalomban is lényegi változásokat hozott. Paradox módon a rubel 1998-as csődje jótékony hatással volt az ország gazdaságára, versenyképesebbé téve az orosz ipart mind külföldön, mind pedig a hazai piacon. Emellett emelkedni kezdett az olaj és a gáz világpiaci ára. A gazdaság növekedésnek indult.

Mivel az említett folyamat elsősorban a korábban beszüntetett termelés újraindításából fakadt, a növekedés beindulásához minimális tőkebefektetésre volt csak szükség. Ez az orosz elitben egyfajta stabilitásérzést generált, s felmerült egy tartósabb szabályozási rendszer megalkotásának igénye. A gazdasági pangásból a növekedésbe való átmenet egybeesett a Kreml vezetőváltásával. Vlagyimir Putyin, aki az idősödő Borisz Jelcin elnök utóda lett, "törvényes diktatúrát" ígért a társadalomnak. Figyelemreméltó azonban, hogy ezek a kijelentések nem keltettek pánikot a közhivatali világban. Putyin tervei között soha nem szerepelt a korrupció gyökeres kiirtása vagy okainak felszámolása. Mindössze egy intézkedéscsomagról volt szó, amely egyrészt legalizálja az "árnyéktevékenységeket", másrészt megbünteti azokat, akik "túl messzire mentek", vagyis az oligarchiák és a bürokrácia azon tagjait, akik felelőtlen tetteikkel megsértették a spontán módon kialakult játékszabályokat. A korábban illegálisan külföldre vitt tőkék Oroszországba való visszatérésére kényszerítő intézkedések történtek. Ugyanakkor lényegesen megkönnyítették az országból való pénzkivitelt az állampolgárok számára (s megszigorították a szabályokat a külföldiek és a külföldön élő oroszok esetében). Az Oroszországba folyó olajbevételek által lehetővé vált drámai adócsökkentések voltak hivatottak megoldani az alacsonyabb szintű korrupció problémáját. A legfelsőbb szinten a tulajdonok újraelosztása kezdődött el; a tulajdonokat a Kremlhez nem lojális oligarchák felől az új adminisztrációhoz közel álló vállalkozók felé vándoroltatták. Ez a redisztribúció szigorúan a "politikai kapitalizmus" szabályainak megfelelően zajlott le. Berezovszkij és Guszinszkij bűnvádi eljárások áldozatai lettek, míg korábbi partnereik, Alekszandr Volosin és Roman Abramovics, akik átálltak az új csapatba, tovább növelték befolyásukat. A szenzációs bűnvádi eseteket végleg dűlőre vitték vagy ejtették, jelezve a Kreml-béli elit változó erőviszonyait. Ugyanakkor Putyin első két hivatali éve alatt egyetlen nagyobb korrupciós ügy sem került bíróság elé.

Putyin adóreformjai nem hozták meg a kívánt eredményt, mivel az olajárak, pontosan a reformok 2001-es életbelépésével egy időben, esni kezdtek. Röviden, az orosz költségvetés ismét ugyanazokkal a problémákkal találta magát szembe, mint a kilencvenes évek elején. A kormány ezt a bevételkiesést a lakhatási és közszolgáltatási támogatások eltörlésével próbálta pótolni, áthárítva a fizetési terhet a lakosság legelesettebb rétegére. Ez az adó-, illetve a lakhatási és közszolgáltatási reformokat rendkívül népszerűtlenné tette. Ugyanakkor a kormány tökéletesen képtelen volt felszámolni a vállalkozások kétféle könyvelési gyakorlatát, minthogy ez túlságosan mély gyökereket vert, s a korábbiakhoz hasonlóan, a jövedelmek eltitkolásából származó előnyök meghaladták a kockázatot.

Elmondható, hogy 2001 elejére minden remény, hogy a Putyin-adminisztráció által tett lépések elősegítik a korrupció problémájának megoldását, szertefoszlott. Mivel ez a probléma rendszerjellegű, kizárólag a rendszer természetét megváltoztató reformok oldhatják azt meg, ideértve a privatizált vagyon legalább egy részének az államhoz való visszatérését (a bevételek legfőbb forrása), és ezzel egyidejűleg a politikai rendszer és a kormányzó apparátus radikális reformját és demokratizálását. A gond az, hogy ezek a reformok ellentétesek a mai orosz elitek érdekeivel. Ezért a "politikai kapitalizmus" meghaladásának problémája csakis forradalmi módszerekkel oldható meg. Amíg ez lehetővé nem válik, a korrupció az orosz társadalmi rendszer természetét determináló legfőbb jelenségek egyike marad.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Jegyzetek

1 Lsd. S. Cohen. Failed Crusade: America and the Tragedy of Post-Communist Russia. New York and London, W. W. Norton and Co., 2000; J. Wedel. Collision and Collusion: The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe, 1989-1999. London, Macmillan Press, 1998; P. Reddaway and D. Glinski. The Tragedy of Russia's Reforms: Market Bolshevism against Democracy. Washington DC, US Institute of Peace Press, 2001.

2 G. Eyal, I. Szelenyi and A. Townsley. Making Capitalism without Capitalists: Formation and Elit Struggles in Post-Communist Central Europe. London, Verso, 1998, p. 117.

3 Ibid., p. 116.

4 D. E. Furman (ed.). Csecsnya i Rosszija: Obscsesztva i Goszudarsztva. Moszkva, Politinform-Talburi, 1999, p. 216.

5 R. A. Medvegyev. Kapitalizm v Rossziji? Moszkva, Prava Cseloveka, 1998, p. 196.

6 M. G. Deljavin. Ideologija Vozrozsgyenija. Moszkva, Forum, 2000, p. 164.

7 S. Glazjev. Ekonomika i Polityika: Epizodi Borbi. Moszkva, Gnozisz, 1994, p. 87.

8 A. Taraszov. Provokacija: Postskriptum iz 1994-go. Moszkva, Feniksz, 1994, p. 87.

9 A választási csalásokról szóló első tanulmányokat 1994-ben publikálta A. Minkin (Moszkovszkij Komszomoletsz, 1994. jan. 11.); A. Szobjanyin (Vecsernyaja Moszkva, 1994. máj. 27.), és A. Taraszov (op. cit.). Érdekes, hogy az első két szerző támogatta a kormány általános politikáját.

10 2000-ben egy a választási csalásokról szóló részletes analízist publikált Jevgenyija Boriszova is a www.themoscowtimes.com web-oldalon.

11 A tömegtájékoztatásban jelen lévő korrupció elemzését l. I. Zaszurszkij. Mass-Media Vtoroj Reszpubliki. Moszkva, MGU, 1999.

Az elmúlt év tökéletes képet adott arról, hogy a globális események hogyan kerülnek skatulyákba és kapnak egyenlőtlen figyelmet. Ez az egyenlőtlenség önmagában is szembetűnő. Elárul valamit a hatalomról, s arról, hogy a tudáshierarchia csúcsain miképpen próbálják fenntartani a világ megosztottságát.

Az elmúlt két hónap tökéletes képet adott arról, hogy a globális események hogyan kerülnek skatulyákba és kapnak egyenlőtlen figyelmet. Ez az egyenlőtlenség önmagában is szembetűnő. Elárul valamit a hatalomról, s arról, hogy a tudáshierarchia csúcsain miképpen próbálják fenntartani a világ megosztottságát. Nagy-Britanniában például a The Times augusztus 25. és szeptember 5. között mindössze egyszer vette címlapjára vezető cikként a Föld Csúcs-ot, s ez alkalommal is túlharsogták azt a David Beckham második fiának születéséről szóló hírek. Ez időszak alatt a lap körülbelül 250 inch-hasábnyi (ez csupán egy durva fejszámolás eredménye) szöveget közölt a Csúcsról, beleértve két szerkesztői cikket, jónéhány, a zimbabwei problémákról szóló vegyes híradást és egy a johannesburgi találkozót meglátogató gyerekekről sztorizó írást. Bizonyos szempontból 250 inch-hasáb elég sok. A képeket is beleértve egy napilap egy oldalának fele-kétharmada naponta. Más szempontból viszont kevesebb a kívánatosnál. Ugyanebben az időszakban a The Times címlapjain, szerkesztői cikkeiben és a kommentárokban sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a Bush-adminisztráció Irakkal kapcsolatos álláspontja. A Föld Csúcs észrevétlenül a háttérbe szorult, akárcsak az elektronikus médiában. Van, aki talán azzal érvel, hogy ennek oka: a Föld Csúcson semmi rendkívüli nem történt, lényegében kudarc volt. Ugyanakkor azonban az adott időszakban semmi rendkívüli nem történt Irakkal kapcsolatban sem – ráadásul abban a két hétben, az elmúlt évtized embargóihoz képest, semmi rendkívüli nem történt magában Irakban sem. Egy cinikus itt föltehetné a kérdést: miért? A Föld Csúccsal kapcsolatban egy felelősségteljes média (s ez semmiképpen nem a The Times-ra, sokkal inkább a világ egyes fővárosaiban iparágként működő, saját irányítását a politikai sajtóhivatalnokoktól átvenni készülő médiára vonatkozik) a hírek hiányának hátterében rejlő információkat kellene kutassa. Amint nyilvánvalóvá vált, hogy néhány küldött degradáló programmal érkezett, egy felelős médiának e programok mélyreható elemzésébe kellett volna fognia. Arra kellett volna választ keresnie, kinek a számára siker a kudarc, s hogy ez valójában mit jelent. Ez a különbség a tényfeltáró és a felszínes, feledhető 'amint-látják' újságírás között. Amennyiben bolygónk túléléséről van szó, a régi mondás, miszerint a jó hír az, ha nincs hír, mindkét fajta média esetében nyilvánvalóan hamis.

A tudáshierarchia csúcsai és a megosztott világ

Mélyebbre ásva, mit mond számunkra a háború sürgetéséért, illetve a mindenki számára elérhető prosperitásért való érvelés prioritásainak szétválasztása? Azt, hogy a globalizáció összes illúziója és tartalma egy régebbi illúziót, nevezetesen a magas és az alacsonyabb szintű politika közti szakadék illúzióját tartja fenn. A hasadék hierarchikus, a magas politika, a diplomáciai machinációk, a szuperhatalmak és szövetségeseik kardcsörtetése fontosabb, mint az alacsonyabb szintű politika, a kereskedelem, a gazdaság, a pénzügy stb. világa. E hierarchikus megosztottságnak két aspektusa van.

1. A magasabb és alacsonyabb szintű politika szimultán hasonlósága és különbözősége: racionalitás, választás és szavak.

Mind a magasabb, mind az alacsonyabb szintű politikát olyan területként szokás jellemezni, ahol egy szimpla racionalitás világos politikai képet eredményez. A magasszintű politikát a 'politikai realizmusnak' nevezett teóriával szokás definiálni. A nemzetek "természeti állapotban" vagy anarchiában egzisztálnak, mely híján van a harmonikus rend fenntartásához szükséges átfogó erőnek. Folyamatosan fennáll a mindenki háborúja mindenki ellen lehetősége, amit kizárólag a nemzetek relatív katonai ereje által meghatározott és diktált hatalmi egyensúly tart kordában. Minden nemzet résztvevője a lépések és ellenlépések túlélő játékának. A tetteket az önérdek diktálja. Az alacsonyabb szintű politika ugyanakkor az instrumentális racionalitás és a szűkös forrásokért való versengés világa az anyagi biztonság és az egyre nagyobb fogyasztás jegyében. Ezt nevezzük neoliberalizmusnak. Amit mind a magas, mind az alacsonyabb szintű politika jellemzésében figyelmen kívül hagynak, az az, hogy a játékszabályok emberi szabályok, megkonstruáltak, választást kívánnak – versenyezz és vállald a konfliktust vagy kommunikálj, kötelezd el magad és képviselj valamit. Nem esik szó arról, hogy képesek vagyunk új életmódok bevezetésére. Talán vészjóslóan hangzik, de fajként való túlélésünket csakis úgy biztosíthatjuk, hogy túllépünk a választás lehetőségét a nagy és kis politikában egyaránt figyelmen kívül hagyó efféle érveléseken. Ez nem azt jelenti, hogy ez a folyamat könnyű; egyszerűen csak azt, hogy a folyamatot nem ösztönzi és segíti, ha elhallgatjuk, hogy igenis van más lehetőség, más mód a béke és háború, a szegénység és gazdagság közepette is.

Ez elvezet minket a magas- és alacsonyabb szintű politika szimultán különbözőségeihez. A kettő diplomáciává és gazdasággá való szétválasztása lehetőséget ad a politikusoknak, hogy fenntartsák a látszatot, miszerint ami a szavaikban ezen a két területen ellentmondásos, az ugyanakkor nem képmutató. George W. Bush képes azt mondani Szaddám Huszein-ről, hogy "Megdermeszti a világot"; hogy "Szaddám Huszein viselkedése aláássa az Egyesült Nemzetek tekintélyét"; hogy "Nem hagyhatjuk, hogy a világ legaljasabb vezetői a világ legaljasabb fegyvereivel zsarolják a világot". Tony Blair képes azt mondani, hogy "Az Irak által való fenyegetettség valós és példa nélküli". Feladatunk itt most nem Szaddám Huszein védelme, hanem hogy leleplezzük a politika és a gazdaság szétválasztásával fenntartott mellébeszélést és kettős mércét, melyeknek egy a veleje: a globális intézmények és a valódi konszenzuskeresés iránti megvetés. Bush és Blair állhatatosan ássák alá a demokrácia és a globális civil társadalom jövőjét egy a terrorista szervezetekétől meglehetősen különböző módon, de nem kevésbé hatásosan. Tetőtől talpig megrendítik a világot. Ennek része a politika és a gazdaság szétválasztása, az el nem ismert képmutatás, mely figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy sokak számára a világ legaljasabb fegyvere a "speciális érdekek" által kezelt vagyon, melyeknek egyetlen valódi jogcíme a specialitásra az alapvető érdektelenség a világ többi részének sorsa iránt. A politika és a gazdaság különválasztása állandósítja a média prioritások problémáját. A szegények aggodalomra adnak okot, ha fegyver van a kezükben, de hanyagolhatóak, ha csupán vágyaik vannak.

2. Magas- és alacsony szintű politika: fogadalmak, ígéretek és tények

A hatalomnak a magas és alacsonyabb szintű politika elkülönítésében elért sikerének egyik legfontosabb következménye, hogy rejtve maradnak a világ belső kapcsolatrendszerei. Amerika például két harcot vív: egy nemzetközi harcot a terrorizmus ellen, s egy belső harcot az elhízás ellen. Ezek egymástól tökéletesen függetlennek tűnhetnek. Nemrégiben azonban az Egyesült Államok Külügyminisztériuma egy kétnapos konferenciát szervezett saját diplomatái részére, amelynek munkacíme így szólt: Miért gyűlölnek minket? Amikor efféle kérdésekbe ütközünk, a két említett dolog közti kapcsolat kissé világosabbá válik. A gyűlölet azonban önmagában nem vezet sehova, elidegeníti Amerikát. Amerika nem a Bush-kormány – még csak abban sem lehetünk biztosak, hogy a szavazó amerikaiak többsége valóban megválasztotta Busht. Amerika heterogén, és Amerikának is megvannak a saját legkülönfélébb áldozatai – szeptember 11-e áldozatai, az Enron áldozatai, az elfelejtett 40%, akik a szegénységi küszöbön vagy akörül élnek. A gyűlölet fűti a harcos mentalitást, ami egy még konformistább Amerikát eredményez, pontosan azt, amitől félünk. Egy olyan Amerikának ad tápot, amely visszavonul a hatalmas autóvásárlási biztonsági hálóba, a sz…unk a fejetekre hangulatával. Nem ez a világ többi részének legfőbb érdeke.

Visszatérve a belső kapcsolatokra, a Föld Csúcson és az Irakkal kapcsolatban mostanában történtek rávilágítanak arra, hogy a magas- és alacsony szintű politikában hogyan változtak meg bizonyos dolgok úgy, hogy végül ugyanazok maradjanak. Amennyiben a szeptember 11-eihez hasonló katasztrófából a jó lehetősége származhat, arról kizárólag az Amerika iránt az egész világon keletkezett szimpátiával és jóakarattal kapcsolatban lehet szó. Ez a szimpátia és jóakarat lehetőséget adott a globális civil társadalmon belüli híd felépítésére. Úgy tűnik, Bush a politikai realizmushoz és a neoliberalizmushoz való makacs ragaszkodásával elpazarolta ezt a lehetőséget. Az amerikai unilateralizmus hibái, mint azt a Föld Csúcs és ugyanakkor az ENSZ példáján láthatjuk, ha lehet, még hangsúlyosabbá válnak. Ha valaki kizárólag a saját feltételei szerint kíván együttműködni, az semmiképpen nem együttműködés. Tökéletesen illeszkedik azonban a politikai realizmus és a neoliberalizmus önérdekű eszmerendszerébe. Ezen önérdekű gondolatrendszerben nem csak a magas és alacsony politika válik külön, hanem a nemzetek túlélése is – mindegyikük kicsinyke atommá vagy hajóvá lesz, dulakodnak a területért naivan elfeledkezve arról, hogy a mozgásukkal létrehozott hullámok mindannyiukat elnyelik. Ennek az önérdekű gondolatvilágnak krónikus betegsége a rövidtávúság. A haszonáldozat költség (opportunity cost) és az externáliák neoliberális koncepciója jól illusztrálja ezt. A határhaszon költség egy bizonyos döntéssel feláldozott egyéb dolog értékére utal. Amerika mint a világ legnagyobb vásárlója számára a fenntartható energia, a fenntarható növekedés stb. haszonáldozat alacsonyabb, így nagyobb rész jut a többieknek. S ez elvezet minket az externáliák koncepciójához. Ez a teória a költségek elszámolásáról szól. A légszennyezés az a költség, amely nincs benne az autó árában. A szegénység, a testi romlás, a rabszolgamunka stb. azok a költségek, amelyeket az árucikkek, mint például a kávé és a kakaó, alacsony árai nem tartalmaznak. A haszonáldozat és az externáliák elméletének logikája rövid távú. És rövid távon ezek a gondok általában valaki másnak a gondjai. Ez a logika a status quo-ra és a dolgok részvétlen továbbvitelére irányul. Az iparosodott világban mindenütt azoknak a nagy üzleti lobbistáknak a bűnrészesévé teszi a vásárlót, akik mérget csöpögtettek a johannesburgi küldöttek fülébe. Ez a rövidtávú gondolkodás az oka annak, hogy a 'zöld tudatosság' inkább utal a dollár színére mint az elsivatagosodás miatti aggodalomra. Ebből a rövidtávú perspektívából lehet csak értelme a Föld Csúcs látványosságának. Az egyetlen kiindulópont, amelyből érthető, hogyan kezdhetjük a munkát az alábbi sürgető célokkal:

• A születéskori halálozás visszaszorítása 66%-kal évi 3,6 millióra.
• A napi 1 dollárból élők számának csökkentése 50%-kal, kb. 600 millióra.
• Az alultápláltak számának 50%-os csökkentése, 400 millióra.
• Fenntartható energiaellátás az azt nélkülöző 2,5 milliárd, illetve tiszta víz a nélkülöző 1,1 milliárd ember számára.
• Mezőgazdasági piacok megnyitása.

S a vége: a folyamatos sikertelenségek elismerésének sorozata ("a riói Föld Csúcson magunk elé tűzött célokat nem értük el), ordítóan evidens kijelentések megerősítése ("egyetértünk abban, hogy a víz alapvetően fontos az élethez"), s fogadalmak, amelyek nem kötelezik az aláírókat sem konkrét időpontok betartására (energiához való hozzáférés), sem konkrét számokat nem tartalmaznak (a harmadik világ adósságának könnyítése). A rövidtávúság logikája ad egyedül értelmet egy durván 33 millió fontos költségvetésű Föld Csúcs megrendezésének, amelynek fő eredménye, úgy tűnik, az volt, hogy sikerült degradálni a korábbi ígéreteket. Látható, hogy az önérdek nyelve minden szemantikai határon túllép. A politikai realizmus és a neoliberalizmus logikájában az opportunizmus uralkodik. Az ígéret többé már nem egy teljesítendő vállalás.

Ússzunk az árral vagy fulladjunk meg?

Újfajta gondolkodásmódra van szükségünk, amely megérti, hogy a racionalitás a felelősségről és a választásról szól, hogy az önérdek mindenki érdeke, hogy a magas és alacsony szintű politika közti határ hamis, hogy a függőség kölcsönös s hogy összekapcsolódásunk valóságos. Csak így válhat gondolkodásunk rövid távúból hosszú távúvá. Csak így leszünk képesek annak őszinte felismerésére, hogy egy politikai gazdaság az emberi jogok gazdasága, s hogy a kereskedelmi tárgyalásoknak és a kereskedelmi rendszernek részét képezik az emberi jogok is. Tehát úszunk vagy süllyedünk? Jelen pillanatban a legjobb tanács: tartsuk vissza a lélegzetet.

(Fordította: Farkas Gabriella)

A globalizált gazdaság és a társadalmi igazságosság közti egyre mélyebb szakadék miatt a kirekesztés napjaink kulcskérdésévé vált. A téma egyik legnépszerűbb brit kommentátora vázolja fel a világhelyzet összefüggéseit és a tennivalókat.

George Bernard Shaw, a Fabianus Társaság egy korai tagja mondta azt, hogy az embertelenség lényegét nem az embertársaink iránti gyűlölet, hanem az érdektelenség jelenti. E szavak mögött fellelhető napjaink legfőbb problémája: a kirekesztés. Vannak döntések, amelyeket meg kell hoznunk, ha meg akarjuk oldani ezt a problémát. Új világrendre van szükségünk, egy olyan rendre, amely a társadalmi igazságosság, egyenlőség és befogadás alapvető elveire épül.

Miért éppen a kirekesztést tartjuk kulcskérdésnek? Mert egyre mélyebb a szakadék egyrészt a globális gazdaság, másrészt a társadalmi igazságosság között. A huszonegyedik század egyre inkább a gazdagok és szegények, a gettók és a mellettük elzárt közösségek, a rendkívüli szegénység és a hihetetlen gazdagság világa lesz. Olyan világ ez, amelyben Michael Eisner, a Disney elnöke évi 576 millió dollárt keres – ugyanannyit, mint a Seychelles szigetek teljes GDP-je. Ebben a világban néhányan olyan jogokat élveznek, amelyek másoknak soha nem adatnak meg; ahol bizonyos emberek beleszólhatnak az események folyásába, de nagyon sokaknak egyáltalán nincs erre lehetőségük. Ezt a szélsőséges világot mindinkább három fajta kirekesztéssel jellemezhetjük: a politikai, a gazdasági és a társadalmi kirekesztéssel.

Politikai kirekesztésről beszélünk, ha a nagytőke és a politika összefog, hogy eltiporja az állampolgárok jogait. Bush elnök környezetvédelmi politikája például egyértelműen inkább azon amerikai energiavállalatok érdekeit tartja szem előtt, amelyek támogatták az elnök kampányát, mintsem hogy az átlagember érdekeit szolgálja. A mára már hitelét vesztett Enron energiavállalat volt elnöke, Kenneth Lay még egy szűk listát is összeállított azok nevével, akik elfoglalhatnák az amerikai energiapiacokat szabályozó bizottság megüresedett republikánus helyeit.

Egy másik példa a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organisation /WTO/), amelyet a szabad kereskedelem védelmében hoztak létre, és amely újra és újra beavatkozott és megakadályozta, hogy a kormányok bojkottot vagy vámokat alkalmazzanak olyan cégekkel szemben, amelyek szerintük nem etikusan vagy környezeti szempontból problémásan viselkedtek. Amikor például az Európai Unió megpróbálta betiltani a marhahúsból származó szintetikus hormonokat azon erős gyanú alapján, hogy (többek között) rákot okozhatnak, megakadályozta ebben egy olyan WTO szabályozás, amely a Monsanto, az amerikai Marhatenyésztők Országos Szövetsége, az amerikai Tejtermék Exportőrök Tanácsa és a Tejtermelők Országos Szövetsége érdekeit tartotta szem előtt.

Ez azt jelenti, hogy a kormányok már nem védik a közösségi érdekeket, hanem beágyazódtak a speciális kormányzati érdekekbe.

Másodsorban ott a gazdasági kirekesztés. A világ majdnem összes fejlődő országában a napi egy dollárnál kevesebből élők száma az utóbbi húsz évben nemhogy csökkent volna, hanem emelkedett. A világjövedelem disztribúciójának nyolc fokmérőjéből hét növekvő egyenlőtlenséget mutat az utóbbi két évtizedet tekintve. A világjövedelem négyötöde a világ népességének egyötödénél összpontosul. A legkevésbé fejlett országok (amelyek régóta adósságvisszafizetési problémákkal küszködnek) számára nyújtott külföldi segélyek mértéke zuhanóban van. A rediszribúciót lebontani igyekvő, liberalizált piacot hirdető politikák egész társadalmi csoportokat elsüllyesztenek, főleg a sebezhetőeket és a szegény rétegeket. James Wolfensohnt, a Világbank elnökét idézve "a globalizáció nem működik az emberek szinjén". Akkor milyen szinten működik?

Harmadsorban beszélhetünk társadalmi kirekesztésről: olyan világ, amelyben magát a társadalom természetét is egyre inkább a nagyvállalatok és piaci követelmények formálják és határozzák meg. Akár délen történik az, hogy mondjuk a nagy bányavállalatok kiszorítják a helybéli közösségeket, akár a brazil dohánymunkásokról van szó, akiket betiltott rovarirtószerekkel fertőznek, egyik csoportnak sincs lehetősége kártérítést, vagy akár a munkafeltételek javítását követelni.

Az oktatást és a tudományos kutatást még a fejlett világban is egyre növekvő mértékben a magánszektor szolgáltatja. A Channel One hálózat 12 ezer amerikai iskolát támogat anyagilag és lát el cserébe azért, hogy reklámjait közvetlenül az osztálytermekbe sugározhassa. A tudományos kutatást mindinkább magánvállalatok támogatják. Kiderült, hogy Amerikában a szacharin elsőrendű kutatóját – eredményei nagyban megalapozták az amerikai kormány döntését a szacharin törléséről a rákot okozó vegyi anyagok listájáról – részben a Sweet and Low szacharin termékek gyártói támogatták. Mike Cameront, egy 19 éves diákot, aki a Georgia állambeli Evansi GreenBriar gimnázium hivatalos Coca-Cola napján Pepsi logójú pólóban jelent meg, azonnal menesztették. És a nottinghami Egyetem Vállalati Szociális Felelősség Központját a British American Tobacco finanszírozza.

A kirekesztés ügye ezreket egyesített, akik Seattle-ben, Nizzában, Washingtonban, Prágában, Göteborgban és Genovában tüntettek, köztük egy 91 éves nő is, aki a nagytőke pénzügyi műveletei ellen tüntetve átgyalogolta az Egyesült Államokat; és Ted Turner, a CNN alapítója, aki így nyilatkozott nekem: "Imádom a tüntetést – menjünk". A kirekesztés miatt érzett aggodalom vette rá Mary-t, a Manchesteri Egyetem titkárnőjét, hogy részt vegyen a prágai tüntetésen, mert ahogy ő fogalmaz, "valahogy ki akarta fejezni a környezet, a gyermekmunka és hasonló dolgok iránt érzett törődését". A kirekesztés egyesíti José Bovét, a francia gazdát, aki szétvert egy MacDonald's építkezést – s a tárgyalásakor 40 ezer ember gyülekezett az épület előtt – Joseph Stiglitz-cel, a korábbi Világbank-elnökkel, aki azért mondott le, mert arra a véleményre jutott, hogy a szervezet hivatalos politikája nemhogy javított volna de súlyosbított a szegénységen. Néhány hónappal ezelőtt Joseph Stiglitz megkapta a közgazdasági Nobel-díjat.

A kirekesztésről folytatott párbeszédet elsőrendű célunknak kell tekintenünk, nem valami hosszútávú célnak. Ez a terv azonnali fellépést követel. Tisztában kell lennünk vele, nem az abszolút erőforrások szűkössége gátolta meg eddig, hogy beszéljünk erről a problémáról: a morális imperatívusz, a felelősség és a politikai akarat volt az. Ha azt akarjuk, hogy a globalizáció mindanyiunk számára működjön, ha sikeresen akarjuk kezelni a kirekesztés ügyét, akkor egy új napirendet kell felkarolnunk. A korábbi napirend sikertelen.

De a realitást tudomásul kell vennünk, mielőtt továbbléphetnénk. Az új napirend, legalábbis most, az Egyesült Államok nélkül kell győzedelmeskedjen. Mert a világ legnagyobb ipari játékosa egyáltalán nem hajlandó résztvenni ebben a vitában.

A kirekesztés problémáját magában az Egyesült Államokban is elhanyagolják. Amerika ma a legegyenlőtlenebb ország a fejlett világban. 45 millió amerikai él egészségügyi biztosítás nélkül. És a legalsó rétegek bérei olyannyira alacsonyak, hogy az ország alacsony munkanélküliségi rátája ellenére munkások milliói és minden ötödik amerikai gyerek ma szegénységben él. Bush elnöksége alatt ez valójában csak súlyosbodott. A konzervativizmus olyan fajtájának születését kísérhettük figyelemmel, amely messze nem bizonyult "megértőnek" s azon politikák kiterjesztésének lehettünk tanúi, amelyek a vállalati Amerika érdekeit helyezik előtérbe: az 1,35 trillió dollárnyi adócsökkentés, ami a gazdagoknak és a nagytőkének kezdvez a szegények kárára; a környezetvédelmi szabályozások fokozatos csökkentése; a Nemzeti Sarki Állatvilág Óvóhelyének (Arctic National Wildlife Refuge) kutatási célra javasolt megnyitása; az üzleti tevékenységek deregulációja, különösképp az olajipart illetően, és így tovább.

Ráadásul Bush elnöksége alatt a kirekesztés bármely aspektusát érintő bármiféle nemzetközi együttműködés vagy multilaterális erőfeszítés hiábavaló. Amióta elnöki hivatalba lépett, Bush visszaminősítette vagy felszabdalta a humanitárius beavatkozásokat, kilépett az éghajlatváltozást érintő kyotói protokollból, nem volt hajlandó aláírni azt a szerződéstervezetet, amely az 1972-es Biológiai Fegyverek Konvenciójában foglaltakat újította volna fel, elutasította a Kézi Lőfegyverek Megállapodásának ratifikálását az amerikai fegyvergyártók érdekei miatt, és röviden elutasította a Nagy-Britannia által a világnak javasolt Marshall Tervet.

Amerika kitart unilateralizmusa mellett, még a World Trade Centert ért támadás után is, és eltökélten védi a vállalati Amerika érdekeit. Tom DeLay, a képviselőházi republikánusok vezetője például – ideológiai megfontolásból – azt nyilatkozta szeptember 11-e után a légitársasági lobbistáknak, hogy támogatniuk kell a republikánus álláspontot, miszerint a reptéri biztonságot nem kell federalizálni ideológiai alapokon. Ez bennünket jelképez Nagy-Britanniában, akik szükségesnek tartják az új világrendet. Nemzetként együttműködünk-e európai szomszédainkkal és másokkal, akik hasonlóan vélekednek (Brazília, Dél-Afrika, Chile) egy többoldalú napirend kidolgozása érdekében, amely a kirekesztés, az igazságtalanság és a környezeti pusztulás kérdéseivel foglalkozik és a közállam fogalmának védelmét célozza? Vagy módosítjuk törekvéseinket és csökkentjük tevékenységünket csak azért, hogy Bush elnökkel "fej fej mellett" haladjunk?

A mai amerikai politikai formációnak, a kirekesztés politikájának való behódolás morálisan rossz döntés lenne. Emellett a brit kormány szeptember 11. utáni Janus-arcú politikája, amely egyrészt síkra száll az Egyesült Államok mellett, másrészt síkra száll a multilateralizmus, a társadalmi igazságosság és a kozmopolitanizmus elve mellett, nem tartható fenn.

Nekünk Nagy-Britanniában igazi lehetőségünk van most, a kormányfő jelenlegi globális államfői helyzetéből adódóan, hogy irányítsuk az új világrend megvalósítását. Újra meghatározhatnánk a játékszabályokat, még ha Amerika nem is csatlakozik, abban a reményben, hogy utólag nem lesz más lehetősége, mint hogy ezt tegye. Mindannyiunk érdekében remélem, hogy megragadjuk ezt a lehetőséget.

De ha ki akarjuk alakítani az új világrendet, amely igazságos, elvi alapon álló és méltányos lesz, egy olyan rendet, amely helyrehozná a rendszer globális egyenlőtlenségeit, hogy a legjobban szolgálja a globális érdekeket, át kell lépnünk a politikusok által kedvelt retorikából egy olyan valóságba, ahol tettek születnek. Elfogadhatatlan, hogy három hónappal a kormányfő munkáspárti konferencián elmondott beszéde után, melyben Afrikáról mint "a világ lelkiismeretén lévő sebhelyről" nyilatkozott és azt mondta, hogy biztosítani kell "az igazságot és a jólétet a szegények és a kisemmizettek számára", a kormány 40 millió font értékű katonai légiközlekedés-ellenőrző berendezések értékesítését hagyta jóvá Tanzánia számára, amely pénz ily módon elköltve visszahúzza az országot az adósságba, miközben ugyanezt az összeget az égető szűkösségben lévő egészségügyre és oktatásra lehett volna költeni. A szavak feddhetetlenségét a tettek feddhetetlenségével kellene kiegészíteni. A különleges érdekeket nem kellene előnyben részesíteni.

De hogy lehet úgy átformálni a globalizációt, hogy mindannyiunk érdekében működjön? Hogyan kellene kinéznie az új napirendnek? Négy lényeges elv szolgál alapul ehhez: a befogadás, a társadalmi és a gazdasági összekapcsolása újra, a globalizáció és egy kézenfekvő redisztribúciós rendszer összekapcsolása, és az eltökéltség amellett, hogy az igazságszolgáltatást mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni.

Négy lépést azonnal meg kellene tenni. Először is, létre kell hoznunk egy független nemzetközi bizottságot, amely a gazdasági globalizáció hatását vizsgálná az emberi fejlődésre, a társadalmi tőkére és különösképp a szegényekre nézve.

A bizottság átlátható és nyitott lenne, északi és déli képviselők egyaránt tagjai lennének csakúgy, mint gazdagok és szegények, kudarcot vallott és sikeres közösségek tagjai, a civil szférát képviselők és köztisztséget vállalók.

Olyan kérdésekkel foglalkozna, mint például: a gazdasági növekedés környezetre gyakorolt hatásának költségei, milyen árat fizetünk azért, hogy megengedjük a nagytőkének a levegőnk és táplálékunk minőségének befolyásolását; a szabadkereskedelmi rezsim és a strukturális igazodási politikák hatása a fejlődésre illetve a társadalom peremére szorítottakra és a leginkább rászorultakra.

A gazdasági globalizáció kritikája, amely az utcáról és az aktivista közösségek részéről fogalmazódott meg Seattle óta, az utóbbi 27 hónapban ilyen kérdéseket vet föl, és többé már nem lehet ezeket elutasítani vagy figyelmen kívül hagyni.

Másodszor: egy Szociális Világszervezetet (World Social Organisation) kell létrehoznunk. Ez a szervezet a WTO dominanciájának ellensúlyozása érdekében működne s olyan szabályokat és előírásokat állapítana meg, amelyek újraformálnák a piaci mechanizmusokat az emberi jogok, a munkaszabványok és a környezet hosszútávú védelmének érdekében.

Még Renato Ruggiero, a WTO korábbi vezérigazgatója is egy Környezetvédelmi Világszervezet (World Environment Organisation) létrehozását sürgette, amely párhuzamosan működne a WTO mellett. Lionel Jospin szerint "a globalizációra adandó válaszként több világméretű szabályozásra van szükség". És Guy Verhofstadt az EU elnökeként, globálisan kötelező megállapodásokat sürgetett az etikai ügyek kezelése érdekében.

Valósággá kell tennünk ezeket a törvényeket és szabályozásokat. A Szociális Világszervezet a munka, a szociális, a környezetvédelmi, a jóléti és az emberjogi törvénykönyveket kapcsolná össze. És a WTO-hoz hasonlóan éles fogakkal, valamint ugyanolyan hatékony végrehajtóerővel rendelkezne.

S ha a WTO és a Szociális Világszervezet összeomlana, ami kétségkívül megtörténhet, akkor mindkettőt egy új döntési mechanizmusnak kellene alávetnünk, amely összekapcsolná a különböző érdekeket a közjó lehető leghatékonyabb szolgálata érdekében.

De az Északnak vigyáznia kell, nehogy protekcionizmusként használja fel ezt az új szervezetet. A fejlett világnak támogatnia kell a fejlődő országokat, hogy állni tudják a jobb globális színvonal költségeit. Ebben a szellemben az Új Afrika Kezdeményezés elvben jól példázza ezt a fajta hozzáállást. Ennek keretén belül az afrikai kormányok kötelezettséget vállalnak a jobb kormányzati rendszerek kialakítására és az emberi jogok védelmére, a kereskedelmi korlátok eltörléséért és célzottabb északi támogatásokért cserében. De sokkal messzebb kell mennünk.

És ebből következik a harmadik pont. A társadalmi szférát a gazdaságival újra összekötni. Ez a folyamat szükséges, bár soha nem lesz elégséges. Még mindig meg kell oldanunk a leginkább kirekesztettek és peremre szorítottak helyzetének javítását. A legkevesebb, amit tehetünk az, hogy elengedjük az adósságokat és visszafordítjuk a tőkekiáramlást délről észak felé. Jelentősen meg kell emelnünk a külföldi segélyek mértékét, ami 1990 óta 45 százalékkal esett vissza reálértékben a legelmaradottabb országokat tekintve, és újra kell gondolnunk a folyósítás módját is. El kell törölnünk az összes kereskedelmi korlátozást a fejlődő országok felől érkező mezőgazdasági és textilipari termékekkel szemben – a fejlődő országok naponta majnem 2 milliárd dollárnyit vesztenek a méltánytalan kereskedelmi szabályozások miatt. őszintén szólva a WTO dohai értekezletén vállalt elkötelezettség a mezőgazdasági támogatások kérdéséről való tárgyalások megkezdése mellett nem elégséges.

De ezen felül az új célok eléréséhez új pénzre van szükségünk. A világnak új, globális adóhatóságra van szüksége, az ENSZ rendszeréhez kapcsolódva. A hatóság közvetett adókat vethetne ki, például a szennyezésre és az energiafelhasználásra, amit aztán környezetvédelemre lehetne fordítani. Közvetlen adókat lehetne kiróni a multinacionális vállalatokra a globális környezeti, munka- és emberjogi normák fejlesztésének támogatására.

Negyedsorban és végül, olyan mechanizmusokra van szükségünk, amelyek az emberek segítségére vannak az igazságtalanság elleni küzdelmükben, az intézmények szélesebb politikai újraépítésének részeként. Minden egyes emberre, akárhol él is, ki kell terjeszteni azokat a jogokat, amelyeket mi Északon természetesnek veszünk. A munkásoknak és a közösségeknek mindenhol meg kell legyen a lehetőségük, hogy védjék alapvető jogaikat, mint amilyen a munkahelyi minimális egészségügyi és biztonsági színvonal, a minimálbér, a megfelelő kompenzációhoz való jog kisajátítás esetén. A multinacionális vállalatoknak nem szabad megengedni, hogy csorbítsák ezeket a jogokat.

Egy olyan világban, ahol az emberek számára az igazságosság nem hozzáférhető, az elégedetlenség tovább burjánzik. Biztosítanunk kell, hogy a vállalati igazságtalanságok elkövetőit felelősségre vonják, bárhol is vannak, és hogy áldozataik kárpótlást kapnak, akárkik is ők.

Hosszú távon ez a vállalatok helyi és nemzetközi szabályozásának erősítéséről szól, és a Világszociális Szervezet fontos szerepet kap majd ebben. Rövid távon két világos kezdeményezés indítható el.

Először is, az északi kormányoknak törvényhozó reformokhoz kell folyamodniuk, melyek biztosítják majd, hogy az anyavállalatokat felelősségre lehessen vonni a leányvállalataik tetteiért, bármelyik országban működnek is. Másodsorban, a világ bármely táján élő munkások és közösségek számára hozzáférhetővé kell tenni a jogsegélyt.

Ez a négy lépés csak a kezdete a globalizációt újraformálni próbáló napirendnek, egy új világrend kezdete. Nem csak ezt a négy lépést tehetjük meg, de ezek által hozzákezdhetünk a globális gazdaság és a társadalmi igazságosság újraegyesítéséhez.

Létezhet egy jobb világ. A nagyobb egyenlőség, igazságosság és a valódi demokrácia világa. Nincs más lehetőségünk, mint hogy megpróbáljuk biztosítani ezt. Mert biztos, hogy ez a megosztott, igazságtalansággal, egyenlőtlenséggel és erőaszimmetriával teli világ tarthatatlan. A szeptember 11-ei események világosan megmutatták, hogy nem élünk és nem is élhetünk elzártságban. Kérlelhetetlenül össze vagyunk kötve, globális állampolgárokként állunk egymás mellett. Egész embercsoportok kirekesztését megengedni veszedelmes. Nem lehet, hogy csupán a terrorizmus és a kereskedelem olyan kérdés, amelyben a világ egyetért. Globális koalíciót kell létesítenünk, hogy a kirekesztés problémájával is foglalkozzunk.

***

A cikk a 2002 februárjában a London School of Economics-on a Fabiánus Társaság által megrendezett "A New Order?" című Újévi Konferencián elhangzott beszéd szerkesztett változata.

(Fordította Farkas Gabriella)

A liberális globalizációt ellenző mozgalmak általában szolidaritásukat fejezik ki a palesztin néppel. Pusztán a szolidaritással azonban még nem kerülhető meg a saját alapvetéseit és céljait érintő politikai vita. Az izraeli-palesztin konfliktus túl sok vitát és félreértést szít ahhoz, hogy megkerülhessük ezt a feladatot, mely tágabb értelemben minden demokratát érint, s melynek célja választ találni a legfontosabb kérdésekre.

A liberális globalizációt ellenző mozgalmak Franciaországban s szélesebb körben, Európában, illetve a világ más tájain is (így az Egyesült Államokban és Brazíliában) hónapok óta szolidaritásukat fejezik ki a palesztin néppel. Ez eleinte majdnem spontán módon nyilvánult meg: Ciszjordániába és Gázába "nemzetközi megfigyelők" érkeztek, hogy megóvják a palesztin polgári lakosságot, s számukra nemzetközi védelmet próbáljanak meg kieszközölni. A szolidaritás a palesztin parasztok és értelmiségiek érdekében indított különböző megmozdulásokban is megnyilvánult. Magától értetődő volt, hogy egy olyan mozgalom, amely az emberek jövőhöz való jogaiért száll síkra, kiáll a megszállás alatt élő palesztinok ügye mellett.

Másfelől Ariel Saron kormányának a palesztinok ellen vezetett hadjárata teljes mértékben beleillik abba a "korlátlan háborúba", amelyet Bush elnök indított útjára a "terrorizmussal" szemben. Várható volt, hogy a liberális globalizációval szemben álló mozgalom, amely a szociális mozgalmak 2002-es porto-alegrei felhívásában is erőteljesen elítélte az amerikai politikát, a palesztinok mellé áll.

Csupán a szolidaritás kinyilvánításával azonban nem spórolható meg a saját alapelveit és céljait tisztázó politikai vita. Az izraeli-palesztin konfliktus túl sok vitát és félreértést szít ahhoz, hogy megkerülhessük e feladatot, amely tágabb értelemben minden demokratikusan gondolkodó embert érint, s amelynek célja választ találni a következő két kérdésre:

• Miféle alapon vagyunk szolidárisak a palesztin néppel és annak küzdelmével?
• Melyek egy igazságos és tartós megoldás alapelvei?

A válasz bonyolultabb, mintsem gondolnánk. Induljunk ki egy aktuális példából. A CNN interjút készít Ariel Saron egyik tanácsadójával. A beszélgetés közben az újságíró említést tesz a "megszállt területekről", mire az izraeli megbízott félbeszakítja és kifejti, hogy Judea és Szamária nem megszállt területek, mert ezeket Isten a zsidóknak adta, miként a Bibliában olvasható. Ez a fajta érvelés tulajdonképpen koherens álláspontot tükröz Palesztinával kapcsolatban: ha elfogadjuk, hogy a Biblia a "választott népnek" tett ígéretet tartalmaz, akkor a palesztinok "jogait" érintő egyetlen érv sem lehet helytálló. Ezzel párhuzamosan viszont létrejött egy iszlám érvrendszer is, amely szerint Palesztina az i. sz. VII. század óta muzulmán föld, s mint ilyen, nem lehet semmiféle alku tárgya.

Az effajta vallásos tézisekre gyakran nacionalista érvelés is rakódik. Minthogy a "zsidó nép" már több ezer éve létezik, s mindig is arra vágyott, hogy visszatérjen az "Ígéret földjére", Palesztinára vonatkozó követelései megkérdőjelezhetetlenek. Ugyanakkor néhány PFSZ-vezető a legkomolyabban állítja, hogy a palesztinok a filiszteusok leszármazottai, illetve hogy az első palesztin maga Krisztus volt stb. Ez a típusú gondolkodás az egyik fél jogát magasabb rendűnek tartja, mint a másikét, s "alapja" a "történelmi elsőbbségre" hivatkozás. De ha Palesztina-Izrael esetében elfogadnánk ezt a logikát, akkor más kérdésekben hogyan szállhatnánk vele szembe?

Vegyük például Jugoszláviát. A szerbek teljesen koherens érvek alapján követelik maguknak Koszovót, népük évszázados történelmi bölcsőjét; a horvátoknak és az albánoknak is ezeregy "történelmi" bizonyítékuk van ilyen vagy olyan területek birtoklására. Kinél az igazság? Nyilván nem régészeti ásatások fogják eldönteni a terület felosztását. Hisz' nem a többé-kevésbé mitikus történelmi érvelés a lényeges, hanem a jelen valósága. Igen, Koszovó valóban Szerbia bölcsője volt, ám ma 90%-ban albánok lakják. Ha elfogadjuk, hogy bárki öt vagy tíz évszázaddal korábbi jelenléttel érveljen nemzeti követelések mellett, akkor Bordeaux-t és környékét vissza kellene adni az angoloknak, Korzikát meg a genovaiaknak, vagyis Olaszországnak. Pandora-szelencét nyitnánk fel, s akkor még csak Európáról beszéltünk. Ám ma már szerencsére senki, vagy majdnem senki nem kíván ilyesmit.

Ráadásul ez a fajta vita és érvelés végső soron odavezet, hogy bizonyos követeléseket teljesen szubjektív nézőpontok nevében helyezünk mások elé. Ezzel pedig a tökéletes relativizmus terepére tévedünk, ahol "az én jogaim eleve előrébb valók, mint a tieid" típusú meggyőződés uralkodik. Így a konfliktusokban mindenki személyes szimpátiája szerint azonosítja önmagát, s a mellé a nép mellé áll, amely morálisan "nyilván" értékesebb, mint a szomszédja.

De akkor mégis hogyan ismerjük ki magunkat az ellentmondó követelések között, amelyek Palesztinában több mint egy évszázada fordítják szembe egymással az arabokat és a zsidókat? Az biztos nem segít, ha azon kezdünk el vitatkozni, létezett-e háromezer évvel ezelőtt zsidó állam Palesztina területén, vagy, hogy a filiszteusok tényleg a palesztinok ősei-e, vagy sem. Az egyetlen lehetséges irányjelző a nemzetközi jog, ugyanaz, amelyre a liberális globalizációt ellenző mozgalmak a bolygót pusztító más konfliktusok és háborúk kapcsán is hivatkoznak, s amelyet a különböző nemzetközi egyezményekben (az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában, a negyedik Genfi Egyezményben stb.) lefektetett elvek működtetnek. Ilyen elv a népek önrendelkezéshez, békéhez és biztonsághoz való joga, az erőszakos területi hódítások elítélése, a humanitárius háború joga, a megszállás alatt élő népek és a menekültek jogai, a lakhely szabad megválasztásának joga stb. Ezek az elvek az ENSZ Közgyűlésének s főként Biztonsági Tanácsának határozataiban öltenek testet. Tudjuk, hogy ezek a döntések korántsem egy tökéletes világban születnek, hogy nem mentesek hiányosságoktól, s hogy mindig adott erőviszonyokat tükröznek – a nagyhatalmakéit. De nincs más iránytűnk. Mert ahogyan egy jogászprofesszor magyarázza a diákjainak Manès Sperber Et le Buisson devint cendre [És a Csipkebokor hamuvá vált] című nagyszerű regényfolyamában: "Megtanítottam az önök nemzedékének, hogy felismerjék a jogban a hatalom tisztátalan gyökerét, amely létrehozta, de azt is megmutattam, hogy a hatalom a pokolra jut, mihelyt lerombolja a jogot, amelyen alapul".

Mit is mondanak tulajdonképpen az ENSZ Palesztinára és Izraelre vonatkozó határozatai? Elismerik, hogy jelenleg a történelmi Palesztina területén két nép él, az egyik a palesztin, a másik az izraeli zsidó, s hogy mindkettőjüknek joga van a független államhoz. Ezt tartalmazza az ENSZ Közgyűlésének 1947. november 29-én kelt határozata, amelyet Palesztina felosztása határozatának is szokás nevezni, mivel ez tartalmazza az akkoriban brit felügyelet alatt álló terület két államra történő szétválasztásának javaslatát. A Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) 1988-ban – azzal, hogy proklamálta a palesztin állam megteremtését – csatlakozott ehhez a határozathoz. 1993-ban pedig az izraeli kormány, az oslói egyezmény aláírásával, ha csupán áttételesen is, de szintén elfogadta a felosztás elvét, amelyre legutóbb, 2002. március 13-án, az ENSZ BT 1397. számú határozata emlékeztetett. A határozat értelmében az ENSZ csatlakozik ahhoz a "nézethez, amely a térséget két állam területének tekinti, ahol Izrael és Palesztina elismert, stabil határok közt létezhet". Ez az álláspont a nemzetközi közösség igen széles konszenzusát jelzi.

Mindazonáltal árnyalnunk kell ezt a látszólagos "szimmetriát". Először is, az izraeli nép már több mint ötven éve saját államában él a mandátumos Palesztina 78%-án, míg a palesztinok számára ez továbbra sem adatik meg, s vagy kényszerű száműzetésben, vagy izraeli megszállás alatt élnek. A megszállás most már több mint harmincöt éve tart, az ENSZ számtalan határozata ellenére, amelyek mind holt betűk maradtak. A nemzetközi jog semmibevétele egyébként hozzájárul – elsősorban az arab-muzulmán világban – a nemzetközi joggal kapcsolatos összes nyugati kijelentés diszkreditálásához. Másrészt a jelenlegi helyzet egy alapvető és új keletű igazságtalanságból született: a palesztinokat 1948-50-ben a zsidó milícia, azután az izraeli hadsereg elüldözte otthonaikból. Bár a palesztinok ezt az 1950-es évek óta sérelmezik, Izraelben, illetve Nyugaton sokáig tagadták, vagy elhallgatták. Az izraeli "új történészeknek" köszönhetően azonban, az elüldözés mára tagadhatatlan tény lett. Olyan korban és közösségben élünk Európában, ahol gyakran hivatkoznak az "emlékezés kötelességére". Nem szabad hát szelektívnek lennünk! A palesztinok ellen elkövetett igazságtalanság, sok más – elsősorban a gyarmatosítás idején elkövetett – igazságtalansághoz hasonlóan, jóvátételt és beismerést követel. Ezt a morális oldalt nem szabad elfelejtenünk, hiszen az izraeli-palesztin megbékélés serkentője lehet.

Fontos elutasítanunk a "hamis szimmetriát", amely egyazon érem két oldala gyanánt mutatja be az izraelieket és a palesztinokat, avagy a "két tábor szélsőségeseit". Ez a szemlélet néha tiszta érzésekből, a két állam egymás mellett élésén alapuló béke lehetőségébe vetett őszinte reményből táplálkozik. Ám elfedi a két nép helyzete közti disszimmetriát csakúgy, mint a harmincöt éve tartó megszállás okozta szenvedéseket. A Gázában és Ciszjordániában élő palesztinok több mint kétharmada egy idegen hadsereg jelenlétében nőtt fel; mindannyiukat megalázták, százezreket közülük bebörtönöztek, ezreket megkínoztak. Mások meghaltak, megsebesültek vagy egy életre nyomorékok lettek. Minden szolidaritás alapja a megszállók és a megszállás alatt élők közötti alapvető különbség elismerése. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell figyelembe venni az izraeliek aggodalmait és szenvedéseit. Bár ebben a szembenállásban ők vannak az erő oldalán, ugyanúgy állandó félelemben élnek.

Már csak azért is, mert a konfliktusra hatalmas súllyal nehezedik az európai zsidóság kiirtásának emlékezete. Az álláspontokra izzó vassal süt bélyeget az emberiség történelmének egyik legirtózatosabb bűne. Az európai zsidóság elpusztítása a nácik és szövetségeseik által, az akkori nagyhatalmak erőtlensége a barbárság megállítására bűntudatot alakított ki a nyugati közvéleményben, s egyfajta részrehajlást azok javára, akik a zsidó emlékezet és történelem örököseinek tekintik önmagukat. E mártíromság kedvezően hatott a szavazásra az ENSZ Közgyűlésében, amikor 1947. november 29-én döntés született Palesztina felosztásáról, s ezzel Izrael állam létrehozásáról. A bűnnek azonban a palesztinok fizették meg az árát, jóllehet nem ők követték el, s érte semmiféle felelősség nem terheli őket.

Miféle megoldás létezhet a palesztin kérdésre?

Láttuk tehát: nemzetközi konszenzus áll fenn az izraeli-palesztin, illetve az izraeli-arab konfliktus megoldásával kapcsolatban: létre kell hozni egy palesztin államot az Izrael által 1967-ben elfoglalt területeken (Ciszjordániában, Gázában és Kelet-Jeruzsálemben); stabil, elismert határokat kell biztosítani Izraelnek; végül Izraelnek és arab szomszédainak békében kell élniük egymás mellett. Ám amint belemegyünk a részletekbe, azonnal kiütköznek a nehézségek. A liberális globalizációt ellenző mozgalom természetesen nem alakító részvevője a béketárgyalásoknak, s nem foglalhat állást sem az egyik, sem a másik fél helyzetének részleteit illetően. Mégis ki kell alakítania álláspontját a jelenleg zajló vitákban, méghozzá az alábbi két elvet szem előtt tartva:

• a nemzetközi jog tiszteletben tartása, amely szerint Ciszjordánia, Gáza, és Kelet-Jeruzsálem megszállt területeknek tekintendők;
• a világról és az erőviszonyokról való reális – azaz nem vágyálmaink alapján kialakított – kép (erre a menekültek problémája kapcsán még visszatérek).

A 2000. júliusi, Camp David-i csúcstalálkozó kudarcát követő hónapokban lezajlott arab-izraeli tárgyalások eredményeiből, illetve a 2002. márciusi, bejruti arab csúcsértekezleten előterjesztett béketervezetből kell kiindulnunk. A palesztin-izraeli békét illetően a javaslatok két dokumentumban konkretizálódtak: a 2000 decemberében Clinton, amerikai elnök által megfogalmazott irányelvekben, illetve a 2001. januári, tábai tárgyalások eredményeit tartalmazó összegzésben, amelyet Miguel Angel Moratinos, az Európai Unió közel-keleti megbízottja fogalmazott meg. Ezek a dokumentumok mutatják, hogy igenis létezik reális, az izraeli és a palesztin közvélemény számára egyaránt elfogadható megállapodás.

Egy ilyen, a három legkényesebb kérdéskört (határok, Jeruzsálem, menekültek) érintő egyezség fő vonalaiban a következőket tartalmazza (a tárgyalásokon más, kevesebb nehézséget jelentő kérdéseket is érintettek, így a biztonság problémáját – ahol mindkét fél részéről jelentős előrelépések történtek -, illetve a vízhasználat kérdését):

Határok

A Clinton-féle dokumentum kilátásba helyezte Ciszjordánia 94-96%-ának visszaszolgáltatását (ebből 1-3% palesztin területekért cserébe átengedett izraeli terület lenne); a tábai tárgyalásokon pedig az utolsó izraeli ajánlat 94% volt, plusz 3%-nyi izraeli terület. A palesztinok a maguk részéről továbbra is a teljes Ciszjordániának megfelelő 100%-ot követelték, ugyanakkor hajlandóak voltak bizonyos területcserére, lehetővé téve ezzel Izrael számára a zsidó telepek jelentős részének "átmentését". A palesztinok álláspontja támogatandó; követelésük – a történelmi Palesztina területének 22% – valóban a minimumot jelenti. Ennél kisebb terület a leendő palesztin állam politikai és gazdasági életképességének megkérdőjelezésével lenne egyenértékű.

Jeruzsálem

A két fél elfogadta Clinton elnök irányelveit: Kelet-Jeruzsálem zsidó negyedeit Izrael annektálná, az arab negyedek pedig a palesztin állam fővárosát képeznék. Ebben a kérdésben is a palesztinok tették meg a szükséges engedményeket, hiszen a nemzetközi jog szerint Kelet-Jeruzsálem egésze megszállt övezetnek minősül. A szent helyek különösen kényes ügyében is előrelépés történt: a palesztinok elfogadták az óváros zsidó negyede, illetve a Siratófal feletti izraeli szuverenitást, viszont a Mecsetek tere feletti fennhatóságot maguknak követelték. A szent helyekkel kapcsolatban egyéb megoldások is felmerültek, köztük a nemzetközi ellenőrzés gondolata.

Menekültek

Ez a legösszetettebb és a legérzékenyebb probléma. Ne feledjük, hogy közel 4 millió ember sorsáról van szó, nem pusztán politikai problémáról (akkor sem, ha a menekültek ügye hatással van Libanon, Szíria és Jordánia jövőjére is). A tábai tárgyalásokon valódi előrelépések történtek. Az igazságügyi miniszter, Josszi Bejlin által szerkesztett dokumentum elismeri, hogy "a palesztin menekültek ügye az izraeli-palesztin kapcsolatok szempontjából meghatározó. Átfogó és igazságos megoldása nélkül nem lehetséges tartós és erkölcsileg kikezdhetetlen béke. Izrael állam ünnepélyesen sajnálatát fejezi ki a palesztin menekültek tragédiája, veszteségei és szenvedései miatt, és kijelenti, hogy aktív partner kíván lenni az immár ötvenhárom éve tartó, rettenetes időszak lezárásában." Izrael ezzel első ízben vállalta fel a felelősség egy részét a menekültprobléma kialakulásában. "Jóllehet a megalakuló Izrael állam elfogadta az ENSZ Közgyűlésének 1947. novemberi, 181. számú határozatát [amely Palesztina két államra, egy zsidó és egy arab államra való felosztására tett javaslatot], az 1948-49 között lezajlott háborúba és vérontásba sodródott, amely mindkét oldalon áldozatokat követelt és szenvedést okozott, beleértve a menekültté vált palesztin polgári lakosság kisemmizését és elűzését."

"A palesztin menekültek problémájának igazságos, az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. számú határozatával összhangban álló rendezése vezethet el az ENSZ Közgyűlés 194-es határozatának megvalósulásához." Mint ismeretes, e határozat szerint, amelyet az ENSZ Közgyűlése 1948. december 11-én fogadott el, "a menekültek számára lehetővé kell tenni, hogy ha kívánják, a lehető legrövidebb időn belül visszatérhessenek otthonaikba, és békében élhessenek szomszédaikkal; azoknak pedig, akik nem kívánnak visszatelepülni, javaikért, továbbá minden elpusztult, károsodott értékükért jóvátételt kell fizetni."

Tábában az izraeli delegáció tehát két olyan lényeges elvet tett magáévá, amelyet a Camp David-i csúcson a palesztinok már felvetettek, Ehud Barak azonban akkor elutasított: elismerték az 1948 és 1950 közötti igazságtalanságot a palesztinokkal szemben, illetve elfogadták a 194. számú határozatot mint a rendezés alapját.

Ezeknek az elveknek az alapján azután konkrét megoldások kerültek kidolgozásra. A menekültek előtt ötféle lehetőség állna: visszatérni Izraelbe; visszaköltözni azokra az izraeli területekre, amelyeket Izrael Palesztinának átenged; visszatérni a palesztin államba; végleg letelepedni jelenlegi tartózkodási helyükön (Jordánia, Szíria stb.); kivándorolni más országokba (több állam, köztük Kanada jelezte, hogy kész nagyobb palesztin menekültcsoport befogadására). Bár a palesztin vezetők mindvégig kitartottak a menekültek szabad választási lehetősége mellett, ismételten kinyilvánították, hogy nem kívánják megkérdőjelezni Izrael zsidó jellegét, amelyet 1988-ban a Palesztin Nemzeti Tanács Palesztina függetlenségéről kibocsátott nyilatkozatában is elismertek. Így Tábában a palesztin fél elfogadta, hogy a menekültek visszatelepülésével kapcsolatban a végső döntés az izraeliek kezében legyen. Izrael negyvenezer menekült visszatérésébe egyezett bele, amire a palesztinok azt válaszolták, hogy százezer főnél kisebb létszám nem jelent előrelépést.

A palesztinok közül sokan elutasítják ezt a javaslatot, s feltétel nélküli visszatérési jogot követelnek. Hosszasan vitatkozhatnánk ennek az álláspontnak a jogos vagy jogtalan voltáról, a 194. számú határozat értelmezéséről. Ám enélkül is jól látható, hogy sem az izraeli közvélemény, sem jelenlegi állapotában a nemzetközi közösség nem kész támogatni ezt az opciót. Egyesek az ötven év múlva, vagy esetleg még később bekövetkező változásokra hivatkoznak. De ezen az alapon ugyanígy gondolhatjuk azt is, hogy addigra semmi sem marad Palesztinából. A tábai tárgyalásokon nagy vonalakban felvázolt megoldás kompromisszumot jelenthetne a nemzetközi jog követelményei, illetve a tényleges erőviszonyok között ("erőn" az izraeli-amerikai szövetséget értjük). Minden más, e realitáson kívül eső érvelés – egyes arab nacionalistáké vagy iszlám fundamentalista csoportoké, amelyek Izrael állam megszüntetéséről elmélkednek, még ha ez nem is jelentené feltétlenül a zsidók "hazaküldését" – a történelem messianisztikus szemléletéhez tartozik. Másrészt fontos azt is hangsúlyozni, hogy a palesztinokat ért igazságtalanság nem tehető jóvá egy újabbal – ezúttal az izraeliek rovására.

Az értelmiségiek bizonyos része egységes államban, honpolgárok államában vagy egy kétnemzetiségű államban gondolkodik. Ezzel szeretnének túllépni a nacionalista és identitárius szakadékokon. E nézet hasznos és szenvedélyes vitákat vált ki, amelyekben a liberális globalizációt ellenző mozgalom minden tagjának részt lehet, s részt is kell vennie. Politikai cselekvési programnak azonban nyilvánvalóan nem tekinthető. Ráadásul az elmúlt hónapokban a két nép közti szakadék tovább mélyült, s így a zsidók és arabok együttélése egyetlen, közös államban rövid és középtávon is tökéletesen valószerűtlennek tűnik.

Antiszemitizmus és palesztin szolidaritás

2000 szeptembere, a második intifáda kezdete óta a palesztinokkal való szolidaritás a világ minden részére kiterjedt, de leginkább Európára. E szolidaritás egy sor támadást váltott ki, amelyek egyenlőségjelet tettek az izraeli kormány bírálata és az antiszemitizmus, illetve anticionizmus és antiszemitizmus közé. Az effajta zsarolás nyilvánvalóan elfogadhatatlan; sértő azokra nézve, akik fellépnek Ariel Saron politikája ellen, és sértő minden izraeli békepárti személyre nézve is, akik igen nehéz körülmények között harcolnak a palesztinok jogaiért. Az efféle beszéd a vita elfojtását célozza, s megengedhetetlen módon zsarolja az újságírókat és a médiát.

Miután ezt leszögeztük, azokat is el kell ítélnünk, akik azért csatlakoznak a palesztin szolidaritáshoz, hogy antiszemita jelszavakat és analíziseket terjesszenek. Az ilyesmit feltétel nélkül el kell utasítanunk. Egyrészt azért, mert a rasszizmus minden formája elítélendő – ez a globalizációkritikai mozgalmaknak is egyik alapelve -, másrészt pedig azért, mert az antiszemiták Saron politikájának legjobb szövetségesei. Saron arra használja fel őket, hogy a világ zsidóságát és a nyugati közvélemény egy részét az izraeli kormány oldalára állítsa.

Az antiszemitizmust két áramlat hordozza:

• Az európai szélsőjobb. Ez megoszlik azok között, akik inkább zsidó-, mint arabgyűlölők, illetve akik inkább arabellenesek, mint antiszemiták. De léteznek olyan szélsőjobboldali tendenciák is, amelyek a palesztinokkal vállalt hamis szolidaritáson keresztül próbálják érvényre juttatni nézeteiket, nevezetesen a zsidók második világháború alatti genocídiumának kétségbevonását.
• Bizonyos arab vagy muzulmán áramlatok. A kezdeti "háborús rasszizmus" – ugyanaz, ami a XX. század első felében a németek és a franciák között is fennállt, amikor a szembenálló felek minden hibát és bűnt egymásnak tulajdonítottak – mára átalakult. E mozgalmak egyrészt judeofób téziseket dolgoznak ki – olykor a Korán tendenciózus olvasatára alapozva -, másrészt magukévá teszik az európai szélsőjobb okfejtéseit a zsidók "aránytalan" jelenlétéről, a zsidó népirtás, úgymond, kitalált vagy "eltúlzott" beállításáról stb.

A második intifáda kezdete óta megszaporodtak a zsidó kultikus helyekkel, vallási szimbólumokat viselő zsidó személyekkel szembeni támadások (de ugyanígy a mecseteket és vallási jeleket viselő muzulmán férfiakat és nőket érő atrocitások is, csak ezekre kevesebb figyelem jut). Az agresszív események félelmi reakciókat váltottak ki egyes zsidó közösségekből. Ezeket az akciókat szigorúan el kell ítélni. Ahogyan tette ezt Franciaországban több tucat arab vagy arab származású értelmiségi, akik felemelték szavukat a támadások ellen, és Palesztina franciaországi főmegbízottja, Leila Sahid nyomán "a palesztinok elleni bűntettnek" minősítették a zsinagógák és zsidó üzletek elleni merényleteket. "Legértékesebb támogatóink és harcostársaink azok az izraeliek és zsidók – fogalmaztak a nyilatkozat aláírói -, akik a palesztinok oldalán küzdenek a megszállás, az elnyomás, a gyarmatosítás ellen, s két egyenrangú, független állam, az izraeli és a palesztin állam békés egymás mellett élését szorgalmazzák. Sokuk családjának sorsára a holokauszt nyomta rá tragikus bélyegét. A mi dolgunk, hogy tisztelegjünk előttük, s hogy melléjük álljunk, amikor az egyetemes emberi jogok és a szabadság védelmében képesek szembefordulni a törzsi szellemiséggel". (Le Monde, 2002. április 10.)

Ezek a támadások mindazonáltal nem az 1930-as évek Európájának antiszemita hangulatát tükrözik, hiszen ma egyetlen nagy politikai párt sem adja ilyesmihez a nevét; a zsidók a társadalmi, gazdasági vagy politikai élet bármely posztjára eljuthatnak, s minden eddiginél intenzívebben integrálódnak a francia – és valamennyi európai – társadalomba, ahol az antiszemita előítéletek meglehetősen szűk határok közé vannak szorítva. Az említett merényletek egy szélesebb áramlatban helyezhetők el: az Európában főként a bevándorlókat, a muzulmánokat és az arabokat sújtó idegengyűlölet és rasszizmus hullámában. Éppen ezért "globális", nem kizárólag egyetlen közösségre összpontosító megoldást igényelnek. A rasszizmus és az antiszemitizmus elleni harc közös ügyünk, nem lehet kiváltsága egyetlen közösségnek sem. 2002 áprilisában a Franciaországi Zsidó Intézmények Képviselőtanácsa (CRIF) mégis jobbnak látta a franciaországi zsidóságot – csakis őket – az antiszemitizmus ellen, illetve az Izraellel való szolidaritás érdekében mozgósítani, s emiatt visszautasította az Emberi Jogok Ligájának javaslatát egy közös, a rasszizmus minden fajtájával szembeni, egységes demonstráció megtartására.

Az antiszemita áramlatok megjelenhetnek nyíltan vagy rejtőzködve. Megkísérelhetnek egyes jelszavakat felhasználni; Izrael államot mint valamilyen eleve elvetemült, ördögi képződményt tüntethetik fel. Vegyünk néhány példát! Az "Izrael állam = náci állam" jelszó ostoba és veszélyes szlogen. Ami a náci államot más diktatúráktól megkülönbözteti, az a zsidókérdés "végső megoldása", vagyis az európai zsidóság szervezett, ipari léptékű fizikai megsemmisítése; mármost a palesztinokkal kapcsolatban még hasonlót sem lehet Izraelnek tulajdonítani. Éppen eleget lehet beszélni az izraeli kormány megszálló és gyarmatosító politikájáról ahhoz, hogy ne kelljen abszurd párhuzamokba bocsátkozni, amelyek azokat is diszkreditálják, akik mondják. Ha már mindenképp párhuzamot keresünk, Izrael palesztin stratégiája, több szempontból is, inkább Franciaország algériai gyarmatosító politikájára emlékeztet.

Izrael és a dél-afrikai apartheid rendszer összevetése megint csak vitatható. Először is azért, mert az izraeli demokrácia sokkal valóságosabb az izraeli zsidók számára, mint amilyen a dél-afrikai volt a fehéreknek. Azután s főképp: Izrael, Dél-Afrikával ellentétben, meg tud lenni "gyarmatosított" lakossága nélkül is. Ez persze nem változtat azon, hogy a megszállt területeken létrehozott "két fokozatú" rezsim – a telepesek és a palesztinok között – valóban egy apartheid rendszerre hasonlít, ahogy azt a B'Celem, az izraeli emberi jogi szervezet megállapította; miként azon sem, hogy Izraelben a palesztinokat másodrendű állampolgárokként kezelik.

A cionizmus és a zsidó nép

A cionizmus kérdését szenvedélyesen s gyakran rendkívül leegyszerűsítve közelítik meg. Pedig a kérdés összetett, és aligha redukálható a "cionizmus = rasszizmus" típusú képletekre. A cionizmus politikai mozgalom, amely Európában született a XIX. század végén. A kontinensen akkoriban fölerősödő "nemzeti ébredés" nagy hullámába illeszthető. Államot kívánt biztosítani a zsidó népnek, elsősorban az autoriter politikai rendszerek által elnyomott kelet-európai és oroszországi zsidóságnak. Mint minden nacionalizmus, a cionizmus is sok különböző irányzatot foglal magába, a szélsőjobbtól a szélsőbalig, s némi megvetéssel tekint a Másikra. Mint a nacionalizmusok általában, követeléseit és választásait igazolandó, a cionizmus is kialakította a maga mitikus történetét. A mozgalom kezdeteitől 1948-ig két kérdés került előtérbe:

• Egyetlen népet alkotnak-e a zsidók? Vissza kívánnak-e térni Palesztinába?
• Jogszerű-e a Palesztinára formált zsidó igény? Hogyan viszonyul egymáshoz e jogszerűség és az arabok jelenléte a térségben?

Meg kell jegyeznünk, hogy annak idején számos zsidó szervezet visszautasította a palesztinai kivándorlást (például a szocialista Bund), s hogy Izrael állam megalapításáig a cionisták jelentős kisebbségben voltak a zsidók körében. Amikor szabadon dönthettek, a zsidók többsége mindig inkább az Egyesült Államokat vagy Európát részesítette előnyben Izraellel szemben. Így voltak ezzel az egykori Szovjetunióban élő zsidók is, mindaddig, amíg az Egyesült Államok kapui be nem záródtak előttük. Ám bármilyen érdekes is ez a vita, már régen túlhaladott. Még ha azt gondoljuk is, hogy nincs "zsidó nép", vagy hogy a zsidóság palesztinai jelenléte gyarmatosítás eredménye, Izrael akkor is létezik, társadalma eleven és dinamikus, amelyet a nemzetközi közösség és az ENSZ elismer. Vélekedhetünk úgy, hogy a cionista vállalkozás nagyrészt gyarmati vállalkozás volt, tehát igazságtalan, sőt törvénytelen, s ugyanakkor elfogadhatjuk a "kész tényeket". A történelem más példái, az Egyesült Államoktól Kanadán át Ausztráliáig ezt igazolják. A gyarmatosítók megtelepedése ezeken a területeken gyakran az őslakosok elüldözését, sőt kiirtását eredményezte, ma már mégsem kérdőjelezi meg senki ezeknek az államoknak a létjogosultságát (ugyanakkor felléphetünk, ahogyan Ausztrália és Kanada esetében történt, az őslakosokon esett igazságtalanságok beismeréséért.)

Másfelől, s ezt el kell ismerni, az izraeli nép túlnyomó többsége magáénak vallja a cionizmust, függetlenül a terminus meghatározásától. A választóvonal ebben az országban azok között húzódik, akik elfogadják egy független Palesztin állam létét, illetve akik elutasítják ennek lehetőségét. Mindkét táborban vannak cionisták. Összefoglalva, nem hisszük, hogy a liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak állást kellene foglalniuk a cionizmus-anticionizmus vitában. Ez ideológia vita, s ugyanakkor megosztó tényező, amely a lényegi célt tekintve káros. E cél pedig nem más, mint véleménytöbbséget állítani egy Izrael mellett létező, független palesztin állam létrehozása érdekében.

Ellenállás, terrorizmus, fegyveres harc

A második intifáda kezdete óta megszaporodott támadások, a World Trade Center és a Pentagon ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett merényletek szélsőségesen konfúz és mellébeszélő vitát gerjesztettek a terrorizmusról és az erőszakról. Fontos hát tisztáznunk e fogalmakat.

Először is, bármily furcsának tűnhet, sem a nemzetközi közösség, sem a nemzetközi jog soha nem tudta definiálni, hogy mi is a "terrorizmus". Tudjuk, olyan gumifogalomról van szó, amelyet mindig az ellenfél diszkreditálására használnak. Ellenfeleik terrorizmussal vádolták 1945 és 1948 között a cionista mozgalmat, 1954-1962-ben az algériai Nemzeti Felszabadítási Frontot, valamint az Afrikai Nemzeti Kongresszust (Nelson Mandelát is ezen a címen börtönözte be az apartheid rezsim).

Izrael-Palesztinában a palesztinok többsége legitimnek tartja a megszállás elleni fegyveres küzdelem minden formáját, beleértve a civilek elleni támadásokat is, arra hivatkozva, hogy idegen megszállás ellen harcolnak. Az izraeli hadsereg akcióit viszont terroristának minősítik. Az izraeli kormányzat ezzel szemben minden palesztin cselekményt – köztük olyanokat is, amelyek katonák ellen irányulnak – terrorizmusnak nevez.

A nemzetközi jog jogosnak és törvényesnek ismeri el az idegen megszállással szembeni ellenállást, beleértve a fegyveres ellenállást is, abban az esetben, ha nem lehetséges más módon érvényt szerezni a követeléseknek. Ebből a szempontból nem kétséges, hogy a palesztinoknak joguk van harcukban erőszakot alkalmazni. A "jogukban áll" azonban nem azt jelenti, hogy "kötelességük" is. Minden felszabadítási mozgalomnak el kell gondolkodnia választott módszereinek árán és hatékonyságán.

A történelemből is levonhatjuk a tanulságot. Algériától Angolán át Vietnamig törvényesen fogtak fegyvert az idegen elnyomás ellen. De harminc vagy negyven évvel később, az események mérlegelésekor azt látjuk, hogy a szóban forgó társadalmak igen drágán megfizettek a fegyveres harcért – elsősorban a gyarmatosító hatalom által alkalmazott "felperzselt föld" politikájának következményei miatt -, még ha, ismétlem, akkor nyilvánvalóan nem is volt más választásuk. Mert a szabadságharcok mindenütt a politika militarizálódásához, a katonai szférának való alárendelődéséhez vezettek. Mao szerint "a politika parancsol a fegyvereknek", a valóságban azonban gyakran ennek az ellenkezője érvényesült. Amikor 1954-ben Algériában a Nemzeti Felszabadítási Front kirobbantotta a felkelést a francia megszállás ellen, a hegemóniája útjában álló minden "akadályt" elsöpört: likvidálta soraiban a "disszidenseket". A fegyveres harc nevében a politikai vita a lehető legegyszerűbb kérdésre szűkült: "Vitathatja-e a katona a parancsot?" "Kételkedhet-e egy tiszt a feljebbvalóiban a csata idején?" E viselkedési formák azután jóval a győzelem után is fennmaradtak, s nagymértékben magyarázzák ezen országok nehézségeit a függetlenség után. Erről – vagyis az ellenállási mozgalmak militarizálásának kockázatairól – Marcos alparancsnok egy igen figyelemreméltó észrevételt tett. Abból a megállapításból indult ki, hogy azoknak a mozgalmaknak a többsége, amelyek erőszakkal jutottak hatalomra, a hatalmat azután az erőszakon keresztül gyakorolják, s továbbra is semmibe veszik a személyiségi jogokat. Akárhogyan is, az ellenállás, és bizonyos esetekben az erőszak törvényes jellege nem jogosít föl egyes egyetemes érvényű törvények áthágására.

Lehetséges-e fegyveres ellenállás az izraeli katonákkal szemben? Vajon ez-e a megszállás elleni harc legjobb formája? Nos, ezt a palesztinoknak kell eldönteniük. Nyilván nem eleve elítélendő a fegyveres ellenállás, amennyiben tiszteletben tartja a háború törvényeit és a Genfi Egyezményt. Bármit is gondoljunk a Hezbollahról, törvényes harcot vezetett Dél-Libanonban a libanoni területek egy részét megszálló izraeli katonákkal szemben. Ez morális szempontból nem volt kikezdhető: minek a nevében ítélhette volna el bárki a libanoni területen tartózkodó izraeli katonák elleni akciókat? Ráadásul hatékonynak is bizonyult, amint azt az izraeli kormány döntése mutatta: Izrael kivonult Libanonból.

Ezt figyelembe véve, ha a választás mégis a fegyveres ellenállásra esik, amely elméletileg jogos, a szabadságharc akkor sem tekinthet el a "háborús jog" betartásától. A humanitárius jogokat tiszteletben kell tartania egy konfliktus minden szereplőjének, még annak is, amelyik igaz ügyért harcol. 2002 júliusában az Amnesty International emlékeztetett rá: "A jelentésünkben megállapított gyilkosságok igazolására a palesztin fegyveres csoportok által leggyakrabban hangoztatott érv, hogy a nemzetközi jog nem tartalmaz semmiféle megszorítást a megszálló hatalommal szembeni ellenállásban működő mozgalom módszereire vonatkozóan. E kijelentésekkel ellentétben, egyetlen elismert nemzetközi jogi norma sem szentesíti a civilek elleni merényleteket, akár valamely katonai megszállás elleni harc, akár bármely más keretek között valósulnak is meg." Sőt, az Amnesty International ezeket a merényleteket "emberiség elleni bűncselekménynek" minősíti. Ismeretes, hogy ugyanez a dokumentum az izraeli hadsereg akcióit a megszállt területeken jogsértőeknek nevezi, mert "súlyosan sértik a negyedik Genfi Egyezményt, s ezért háborús bűnnek minősülnek. A kormány politikájának részeként, módszeresen és nagy számban elkövetett cselekmények a nemzetközi jog szerint az emberiség elleni bűncselekménynek minősített kategóriába tartoznak."

Azoknak az eszményeknek a nevében, amelyekért harcolunk, el kell fogadnunk az Amnesty álláspontját, miszerint "a humanitárius nemzetközi jog egyik alapvető tétele az, hogy az ellenséges felek minden körülmények között kötelesek különbséget tenni civilek és katonák között csakúgy, mint polgári javak és katonai célpontok között."

Kérdés: vajon feladata-e a liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak a palesztin akciók bírálata, egy rettenetes körülmények közt élő nép "kioktatása"? Erre a kényes kérdésre nincs egyszavas válasz. Felidézhetjük, hogy mi történt a hetvenes évek elején, amidőn a bekerített és szorongatott palesztin ellenállás megsokszorozta a repülőgép-eltérítéseket és a külföldi izraeli célpontok elleni merényleteket. Ebben az időszakban az ellenállással szimpatizáló európai baloldalnak sikerült megértetnie – elsősorban a Fatahhal -, hogy ezek a "külföldi akciók" ártanak a védelmezett ügynek.

Az izraeli civilek ellen elkövetett merényletek nem csak morális problémát jelentenek, hanem politikait is. 2001. februári megválasztása óta Ariel Saron ezeket a merényleteket beépítette kül- és belpolitikai stratégiájába, amely több tényezőre épül: az oslói megállapodás – a szerinte "Izraelt valaha ért legnagyobb katasztrófa" – elutasítására, a Palesztin Hatóság fokozatos szétverésére, valamint az ún. "hosszú távra szóló, ideiglenes megoldásra", ami a megszállás más formában való fenntartását jelenti. Szavazói, sőt a nemzetközi közvélemény egy része előtt is felmentették Saront e merényletek a palesztinokkal való érdemi tárgyalások alól.

Az izraeli-palesztin viszonyban semmiféle politikai rendezés nem lehetséges mindaddig, amíg az izraeli "belső frontot" nem sikerült megtörni. Ez nehéz, de korántsem lehetetlen feladat, amit a közvélemény-kutatások is igazolnak: az izraeliek többsége elfogadja egy Izrael mellett létező palesztin állam gondolatát. Ugyanakkor meg kell értenünk a palesztinok – valamennyi palesztin irányzat – mélységes szkepticizmusát is: most tulajdonképpen azt kérjük tőlük, amit ők az első intifáda alatt már megtettek: a fegyveres harc mellőzését. Tíz évvel az első intifáda lezárása után helyzetük szörnyűbb, mint valaha.

Másrészt a két fél által elkövetett bűnök kizárólag "erkölcsi" elítélése nem elegendő az izraeli-palesztin viszállyal kapcsolatos helyes álláspont kialakításához. Nem tehetünk egyenlőségjelet a felek közé csupán azért, mert mindketten megsértik az emberi jogokat, két okból sem. Először is azért, mert egy állam – egy magát demokratikusnak valló állam – által elkövetett jogsértések mindig szigorúbb megítélés alá kell essenek, mint azok, amelyeket nem állami csoportok követnek el, annál is inkább, mert a palesztin csoportok közül egyesek a Palesztin Hatóság ellenében cselekszenek. Másodszor, az egyenlő elbírálás politikai okokból sem indokolt: a palesztinok harca "igazságos háború", azaz törvényes ellenállás a törvénytelen megszállással szemben, míg az izraeli kormányzat egy törvénytelen megszállást kíván fenntartani. Vegyünk egy példát: a második világháború alatt a szövetségesek nyilvánvalóan elkövettek háborús és emberiség elleni bűnöket – például Drezdában vagy Hirosimában. Mégis: igaz ügyért harcoltak, a nácizmus ellen. Az antifasiszta szövetség és a fasiszta tengely nem említhető egy lapon. Hasonló módon, Algériában, a függetlenségi háború idején, a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) és a francia haderő egyaránt elkövetett háborús, sőt, emberiségellenes bűnöket. Ezzel együtt az FLN függetlenségi harca tökéletesen legitim volt. A párhuzam tehát ebben az esetben is elfogadhatatlan.

Egy utolsó gondolat mindezzel kapcsolatban. A két fél szenvedései mély szakadékot vájtak, amelynek betemetéséhez időre van szükség. Ahogyan Edward Said, a neves palesztin-amerikai értelmiségi javasolta: valamiféle "Igazság és Megbékélés" bizottság felállítására lenne szükség ahhoz, hogy megvonhassuk az elmúlt ötven esztendő történéseinek minél pontosabb mérlegét. A liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak részük lehetne e feladat elvégzésében.

Számukra most az elsődleges feladat, hogy nemzetközi védelmet követeljenek a palesztin lakosságnak, olyan védelmet, amelyet jelenleg pusztán a nemzetközi, civil missziók nyújtanak. Európát pedig rá kell venniük arra, hogy kötelezze el magát ezen az úton, s hogy az Európai Unió és Izrael között meglévő együttműködési megállapodást használja fel a nyomásgyakorlás eszközeként.

Továbbra is hangsúlyoznunk kell, hogy csakis politikai módszerekkel állítható le az öldöklés. Ezt vallották 2001 júliusában elismerésre méltó bátorsággal mindkét tábor nagy számú kiválóságai: köztük több palesztin miniszter (Jasszer Abed Rabbó, Nabil Amar, Hisam Abdul Razzek), illetve értelmiségi (Hanan Asrávi, Szári Nuszeibeh, Szálim Tamari), csakúgy, mint Josszi Bejlin, a Barak-kabinet igazságügyi minisztere, s több izraeli író (köztük Ámosz Oz, A. B. Jehosua és Dávid Grosszman).

"Mi, izraeliek és palesztinok, e népeink számára páratlanul nehéz helyzetben, együtt emeljük föl szavunkat a vérfürdő és a megszállás megszüntetéséért, a tárgyalások sürgős újrakezdéséért és a békefolyamat újraindításáért. […] Mindennek ellenére hiszünk a velünk szembenállók emberségében és abban, hogy olyan partnerünk van, akivel majd békében élhetünk. Hisszük, hogy a népeink közötti konfliktus tárgyalásokkal megoldható. […] Az előrelépés érdekében el kell fogadni a nemzetközi törvényességet és érvényesíteni kell az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. és 338. számú határozatát, amelyek az 1967-es határokon belül kínálnak megoldást, miszerint két állam él egymás mellett, Izrael és Palesztina, fővárosa pedig mindkettőnek Jeruzsálem. Minden függőben lévő problémára létezik igazságos és tartós megoldás, amely nem sérti sem az izraeli, sem a palesztin állam szuverenitását, azt a szuverenitást, amelyet állampolgáraink testesítenek meg, s amelyet a két nép, a palesztin és az izraeli nép saját állam iránti vágya fejez ki."

(Megjelent az ATTAC honlapján: http://attac.org , Courriel d'Information 367. sz., 2002. október 1. Fordította: Mihályi Patrícia)