Az elmúlt év tökéletes képet adott arról, hogy a globális események hogyan kerülnek skatulyákba és kapnak egyenlőtlen figyelmet. Ez az egyenlőtlenség önmagában is szembetűnő. Elárul valamit a hatalomról, s arról, hogy a tudáshierarchia csúcsain miképpen próbálják fenntartani a világ megosztottságát.

Az elmúlt két hónap tökéletes képet adott arról, hogy a globális események hogyan kerülnek skatulyákba és kapnak egyenlőtlen figyelmet. Ez az egyenlőtlenség önmagában is szembetűnő. Elárul valamit a hatalomról, s arról, hogy a tudáshierarchia csúcsain miképpen próbálják fenntartani a világ megosztottságát. Nagy-Britanniában például a The Times augusztus 25. és szeptember 5. között mindössze egyszer vette címlapjára vezető cikként a Föld Csúcs-ot, s ez alkalommal is túlharsogták azt a David Beckham második fiának születéséről szóló hírek. Ez időszak alatt a lap körülbelül 250 inch-hasábnyi (ez csupán egy durva fejszámolás eredménye) szöveget közölt a Csúcsról, beleértve két szerkesztői cikket, jónéhány, a zimbabwei problémákról szóló vegyes híradást és egy a johannesburgi találkozót meglátogató gyerekekről sztorizó írást. Bizonyos szempontból 250 inch-hasáb elég sok. A képeket is beleértve egy napilap egy oldalának fele-kétharmada naponta. Más szempontból viszont kevesebb a kívánatosnál. Ugyanebben az időszakban a The Times címlapjain, szerkesztői cikkeiben és a kommentárokban sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a Bush-adminisztráció Irakkal kapcsolatos álláspontja. A Föld Csúcs észrevétlenül a háttérbe szorult, akárcsak az elektronikus médiában. Van, aki talán azzal érvel, hogy ennek oka: a Föld Csúcson semmi rendkívüli nem történt, lényegében kudarc volt. Ugyanakkor azonban az adott időszakban semmi rendkívüli nem történt Irakkal kapcsolatban sem – ráadásul abban a két hétben, az elmúlt évtized embargóihoz képest, semmi rendkívüli nem történt magában Irakban sem. Egy cinikus itt föltehetné a kérdést: miért? A Föld Csúccsal kapcsolatban egy felelősségteljes média (s ez semmiképpen nem a The Times-ra, sokkal inkább a világ egyes fővárosaiban iparágként működő, saját irányítását a politikai sajtóhivatalnokoktól átvenni készülő médiára vonatkozik) a hírek hiányának hátterében rejlő információkat kellene kutassa. Amint nyilvánvalóvá vált, hogy néhány küldött degradáló programmal érkezett, egy felelős médiának e programok mélyreható elemzésébe kellett volna fognia. Arra kellett volna választ keresnie, kinek a számára siker a kudarc, s hogy ez valójában mit jelent. Ez a különbség a tényfeltáró és a felszínes, feledhető 'amint-látják' újságírás között. Amennyiben bolygónk túléléséről van szó, a régi mondás, miszerint a jó hír az, ha nincs hír, mindkét fajta média esetében nyilvánvalóan hamis.

A tudáshierarchia csúcsai és a megosztott világ

 

Mélyebbre ásva, mit mond számunkra a háború sürgetéséért, illetve a mindenki számára elérhető prosperitásért való érvelés prioritásainak szétválasztása? Azt, hogy a globalizáció összes illúziója és tartalma egy régebbi illúziót, nevezetesen a magas és az alacsonyabb szintű politika közti szakadék illúzióját tartja fenn. A hasadék hierarchikus, a magas politika, a diplomáciai machinációk, a szuperhatalmak és szövetségeseik kardcsörtetése fontosabb, mint az alacsonyabb szintű politika, a kereskedelem, a gazdaság, a pénzügy stb. világa. E hierarchikus megosztottságnak két aspektusa van.

 

1. A magasabb és alacsonyabb szintű politika szimultán hasonlósága és különbözősége: racionalitás, választás és szavak.

 

Mind a magasabb, mind az alacsonyabb szintű politikát olyan területként szokás jellemezni, ahol egy szimpla racionalitás világos politikai képet eredményez. A magasszintű politikát a 'politikai realizmusnak' nevezett teóriával szokás definiálni. A nemzetek "természeti állapotban" vagy anarchiában egzisztálnak, mely híján van a harmonikus rend fenntartásához szükséges átfogó erőnek. Folyamatosan fennáll a mindenki háborúja mindenki ellen lehetősége, amit kizárólag a nemzetek relatív katonai ereje által meghatározott és diktált hatalmi egyensúly tart kordában. Minden nemzet résztvevője a lépések és ellenlépések túlélő játékának. A tetteket az önérdek diktálja. Az alacsonyabb szintű politika ugyanakkor az instrumentális racionalitás és a szűkös forrásokért való versengés világa az anyagi biztonság és az egyre nagyobb fogyasztás jegyében. Ezt nevezzük neoliberalizmusnak. Amit mind a magas, mind az alacsonyabb szintű politika jellemzésében figyelmen kívül hagynak, az az, hogy a játékszabályok emberi szabályok, megkonstruáltak, választást kívánnak – versenyezz és vállald a konfliktust vagy kommunikálj, kötelezd el magad és képviselj valamit. Nem esik szó arról, hogy képesek vagyunk új életmódok bevezetésére. Talán vészjóslóan hangzik, de fajként való túlélésünket csakis úgy biztosíthatjuk, hogy túllépünk a választás lehetőségét a nagy és kis politikában egyaránt figyelmen kívül hagyó efféle érveléseken. Ez nem azt jelenti, hogy ez a folyamat könnyű; egyszerűen csak azt, hogy a folyamatot nem ösztönzi és segíti, ha elhallgatjuk, hogy igenis van más lehetőség, más mód a béke és háború, a szegénység és gazdagság közepette is.

Ez elvezet minket a magas- és alacsonyabb szintű politika szimultán különbözőségeihez. A kettő diplomáciává és gazdasággá való szétválasztása lehetőséget ad a politikusoknak, hogy fenntartsák a látszatot, miszerint ami a szavaikban ezen a két területen ellentmondásos, az ugyanakkor nem képmutató. George W. Bush képes azt mondani Szaddám Huszein-ről, hogy "Megdermeszti a világot"; hogy "Szaddám Huszein viselkedése aláássa az Egyesült Nemzetek tekintélyét"; hogy "Nem hagyhatjuk, hogy a világ legaljasabb vezetői a világ legaljasabb fegyvereivel zsarolják a világot". Tony Blair képes azt mondani, hogy "Az Irak által való fenyegetettség valós és példa nélküli". Feladatunk itt most nem Szaddám Huszein védelme, hanem hogy leleplezzük a politika és a gazdaság szétválasztásával fenntartott mellébeszélést és kettős mércét, melyeknek egy a veleje: a globális intézmények és a valódi konszenzuskeresés iránti megvetés. Bush és Blair állhatatosan ássák alá a demokrácia és a globális civil társadalom jövőjét egy a terrorista szervezetekétől meglehetősen különböző módon, de nem kevésbé hatásosan. Tetőtől talpig megrendítik a világot. Ennek része a politika és a gazdaság szétválasztása, az el nem ismert képmutatás, mely figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy sokak számára a világ legaljasabb fegyvere a "speciális érdekek" által kezelt vagyon, melyeknek egyetlen valódi jogcíme a specialitásra az alapvető érdektelenség a világ többi részének sorsa iránt. A politika és a gazdaság különválasztása állandósítja a média prioritások problémáját. A szegények aggodalomra adnak okot, ha fegyver van a kezükben, de hanyagolhatóak, ha csupán vágyaik vannak.

 

2. Magas- és alacsony szintű politika: fogadalmak, ígéretek és tények

 

A hatalomnak a magas és alacsonyabb szintű politika elkülönítésében elért sikerének egyik legfontosabb következménye, hogy rejtve maradnak a világ belső kapcsolatrendszerei. Amerika például két harcot vív: egy nemzetközi harcot a terrorizmus ellen, s egy belső harcot az elhízás ellen. Ezek egymástól tökéletesen függetlennek tűnhetnek. Nemrégiben azonban az Egyesült Államok Külügyminisztériuma egy kétnapos konferenciát szervezett saját diplomatái részére, amelynek munkacíme így szólt: Miért gyűlölnek minket? Amikor efféle kérdésekbe ütközünk, a két említett dolog közti kapcsolat kissé világosabbá válik. A gyűlölet azonban önmagában nem vezet sehova, elidegeníti Amerikát. Amerika nem a Bush-kormány – még csak abban sem lehetünk biztosak, hogy a szavazó amerikaiak többsége valóban megválasztotta Busht. Amerika heterogén, és Amerikának is megvannak a saját legkülönfélébb áldozatai – szeptember 11-e áldozatai, az Enron áldozatai, az elfelejtett 40%, akik a szegénységi küszöbön vagy akörül élnek. A gyűlölet fűti a harcos mentalitást, ami egy még konformistább Amerikát eredményez, pontosan azt, amitől félünk. Egy olyan Amerikának ad tápot, amely visszavonul a hatalmas autóvásárlási biztonsági hálóba, a sz…unk a fejetekre hangulatával. Nem ez a világ többi részének legfőbb érdeke.

Visszatérve a belső kapcsolatokra, a Föld Csúcson és az Irakkal kapcsolatban mostanában történtek rávilágítanak arra, hogy a magas- és alacsony szintű politikában hogyan változtak meg bizonyos dolgok úgy, hogy végül ugyanazok maradjanak. Amennyiben a szeptember 11-eihez hasonló katasztrófából a jó lehetősége származhat, arról kizárólag az Amerika iránt az egész világon keletkezett szimpátiával és jóakarattal kapcsolatban lehet szó. Ez a szimpátia és jóakarat lehetőséget adott a globális civil társadalmon belüli híd felépítésére. Úgy tűnik, Bush a politikai realizmushoz és a neoliberalizmushoz való makacs ragaszkodásával elpazarolta ezt a lehetőséget. Az amerikai unilateralizmus hibái, mint azt a Föld Csúcs és ugyanakkor az ENSZ példáján láthatjuk, ha lehet, még hangsúlyosabbá válnak. Ha valaki kizárólag a saját feltételei szerint kíván együttműködni, az semmiképpen nem együttműködés. Tökéletesen illeszkedik azonban a politikai realizmus és a neoliberalizmus önérdekű eszmerendszerébe. Ezen önérdekű gondolatrendszerben nem csak a magas és alacsony politika válik külön, hanem a nemzetek túlélése is – mindegyikük kicsinyke atommá vagy hajóvá lesz, dulakodnak a területért naivan elfeledkezve arról, hogy a mozgásukkal létrehozott hullámok mindannyiukat elnyelik. Ennek az önérdekű gondolatvilágnak krónikus betegsége a rövidtávúság. A haszonáldozat költség (opportunity cost) és az externáliák neoliberális koncepciója jól illusztrálja ezt. A határhaszon költség egy bizonyos döntéssel feláldozott egyéb dolog értékére utal. Amerika mint a világ legnagyobb vásárlója számára a fenntartható energia, a fenntarható növekedés stb. haszonáldozat alacsonyabb, így nagyobb rész jut a többieknek. S ez elvezet minket az externáliák koncepciójához. Ez a teória a költségek elszámolásáról szól. A légszennyezés az a költség, amely nincs benne az autó árában. A szegénység, a testi romlás, a rabszolgamunka stb. azok a költségek, amelyeket az árucikkek, mint például a kávé és a kakaó, alacsony árai nem tartalmaznak. A haszonáldozat és az externáliák elméletének logikája rövid távú. És rövid távon ezek a gondok általában valaki másnak a gondjai. Ez a logika a status quo-ra és a dolgok részvétlen továbbvitelére irányul. Az iparosodott világban mindenütt azoknak a nagy üzleti lobbistáknak a bűnrészesévé teszi a vásárlót, akik mérget csöpögtettek a johannesburgi küldöttek fülébe. Ez a rövidtávú gondolkodás az oka annak, hogy a 'zöld tudatosság' inkább utal a dollár színére mint az elsivatagosodás miatti aggodalomra. Ebből a rövidtávú perspektívából lehet csak értelme a Föld Csúcs látványosságának. Az egyetlen kiindulópont, amelyből érthető, hogyan kezdhetjük a munkát az alábbi sürgető célokkal:

 

• A születéskori halálozás visszaszorítása 66%-kal évi 3,6 millióra.
• A napi 1 dollárból élők számának csökkentése 50%-kal, kb. 600 millióra.
• Az alultápláltak számának 50%-os csökkentése, 400 millióra.
• Fenntartható energiaellátás az azt nélkülöző 2,5 milliárd, illetve tiszta víz a nélkülöző 1,1 milliárd ember számára.
• Mezőgazdasági piacok megnyitása.

S a vége: a folyamatos sikertelenségek elismerésének sorozata ("a riói Föld Csúcson magunk elé tűzött célokat nem értük el), ordítóan evidens kijelentések megerősítése ("egyetértünk abban, hogy a víz alapvetően fontos az élethez"), s fogadalmak, amelyek nem kötelezik az aláírókat sem konkrét időpontok betartására (energiához való hozzáférés), sem konkrét számokat nem tartalmaznak (a harmadik világ adósságának könnyítése). A rövidtávúság logikája ad egyedül értelmet egy durván 33 millió fontos költségvetésű Föld Csúcs megrendezésének, amelynek fő eredménye, úgy tűnik, az volt, hogy sikerült degradálni a korábbi ígéreteket. Látható, hogy az önérdek nyelve minden szemantikai határon túllép. A politikai realizmus és a neoliberalizmus logikájában az opportunizmus uralkodik. Az ígéret többé már nem egy teljesítendő vállalás.

 

 

Ússzunk az árral vagy fulladjunk meg?

 

Újfajta gondolkodásmódra van szükségünk, amely megérti, hogy a racionalitás a felelősségről és a választásról szól, hogy az önérdek mindenki érdeke, hogy a magas és alacsony szintű politika közti határ hamis, hogy a függőség kölcsönös s hogy összekapcsolódásunk valóságos. Csak így válhat gondolkodásunk rövid távúból hosszú távúvá. Csak így leszünk képesek annak őszinte felismerésére, hogy egy politikai gazdaság az emberi jogok gazdasága, s hogy a kereskedelmi tárgyalásoknak és a kereskedelmi rendszernek részét képezik az emberi jogok is. Tehát úszunk vagy süllyedünk? Jelen pillanatban a legjobb tanács: tartsuk vissza a lélegzetet.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)