A gyerekmunka problémáját nem lehet megoldani akkor, ha elválasztjuk a gyerekmunka "speciális" kérdését az általában vett kizsákmányolástól. Ezzel a felelősséget arra a világrendszerre hárítjuk, amely a kizsákmányolás ezen és más szélsőséges módjait túlságosan gyakorivá tesz.

Június 16-án Clinton elnök a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organization – ILO) genfi ülésén kijelentette, hogy “el kell törölnünk a föld színéről a kizsákmányoló gyermekmunka legkegyetlenebb formáit. A globális gazdaságnak végre emberi arcot kell kapnia, és a dolgozó embereknek részesülniük kell annak sikerében.”

Két nappal később az ILO véglegesítette a “gyerekmunka legrosszabb formáiról” szóló új egyezményt, azt, amellyel kapcsolatban az amerikai elnök ígéretet tett, hogy segíti kongresszusi elfogadását. Az egyezménynek nem a világszerte 250 millió főt számláló gyerekmunkás a tárgya (a 15 évnél fiatalabbak), hanem “a [gyerek] rabszolgaság minden formája, kikényszerített vagy kötelező munka, adósságszolgálat és embertelen körülmények között végzett munka”, gyerek prostitúció és gyerekek alkalmazása a kábítószer-kereskedelemben.

Clinton szerényebb célokat kitűző kijelentése a gyerekmunkának csak a “legrosszabb formáiról” úgy hangzik, mintha kódolva közölné, az Egyesült Államok nem ellenzi magát a gyakorlatot, csak annak az ILO-egyezményben szereplő “legrosszabb fajtáit”. Nem tesz ígéretet a gyerekmunka eltörlésére, csak a helyzet javítására.

Azonban az egyáltalán nem biztos, hogy az Egyesült Államok kormányának politikája, egészét tekintve, még ennyit is elérne. Júniusban Clinton aláírt egy rendeletet, amely megtiltja, hogy az amerikai kormány olyan árut vásároljon, amelyet a “legrosszabb fajta” gyerekmunkával készítettek. Mexikó és a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organization – WTO) tagjai azonban kivételt képeznek.

Vagy vegyük Banglades példáját, ahol a munkaerő 20%-a (kb. 6,5 millió munkás) gyerek. 1994-ben a Bangladesi Ruhagyártók és Exportőrök Egyesülete az amerikai nyomásra beleegyezett, hogy gyáraiban eltörli a gyerekmunkát. A nyomás fokozódott, miután az NBC Dateline című műsorában bemutatta a rabszolgaság modern fajtáit Dél-Ázsiában, beleértve a gyerekmunkát is. Ezután fiatal gyerekek ezrei hagyták el az üzemeket, de nem volt semmilyen szociális háló, amely segített volna rajtuk. Az amerikai kormány ekkor nyomást gyakorolt a bangladesi ruhaipari egyesületre, hogy vonja vissza döntését. 1995. júliusában az egyesület és az Egyesült Államok aláírtak egy jegyzőkönyvet, amelyben a munkáltatók beleegyeznek, hogy megtartják a gyerekmunkásokat és iskolákat hoznak nekik létre, de nem foglalkoztatják őket többé. Időközben az Egyesült Államok és a Nemzetközi Valutaalap (IMF), amely a kormányoknak nyújtott rövid távú hiteleket ellenőrzi, rákényszerítette a bangladesi kormányt, hogy csökkentse egészségügyi és oktatási kiadásait.

Lehet, hogy az Egyesült Államok hivatalosan ellenzi a gyerekmunkát, de azzal, hogy takarékossági intézkedéseket sürget (különösen az alapvető szükségletek kielégítése területén, amely az új globális gazdaság kulcsfontosságú terepe), csak még biztosabban a műhelyekhez és a földekhez köti a gyerekeket. És azzal, hogy néhány gyereket kiemelnek “megmentésük” érdekében, az Egyesült Államok és a gyerekmunka ellenzői implicit módon azt állítják, hogy a gyerekek szüleinek reménytelen szegénysége elfogadható.

A szabályozás szándékairól

A gyerekmunkával szembeni különleges viszolygást a történelem során a viktoriánus Angliában ellene indított kampányok táplálták. Az angol gyerekek nagy számban dolgoztak a gyárakban, míg indiai gyerekek az angol tulajdonú bombay-i bányákban dolgoztak. Az állami intézkedések jó eszköznek bizonyultak arra, hogy megakadályozzák – ahogy Karl Marx írta – “a gyerekek vérének tőkévé kovácsolását”. A gyerekek kimentése a gyárakból elsősorban nem a liberális érzékenység megerősödésére vallott – érvelnek olyan tudósok, mint például Douglas Galbi –, hanem arról van szó, hogy a kemény, de képzetlen munka helyett a képzett felnőtt munkaerő iránti technológiai szükséglet nőtt meg. Ez a változás teremtette meg a feltételeket a gyerekmunkával szembeni állami intézkedések számára. Az Egyesült Államokban a szövetségi szabályozásra csak az 1929–1933-as gazdasági világválság idején került sor, a mezőgazdasági munkával kapcsolatban azonban kivételt tettek, és ez mind a mai napig fennáll.

Kevés helyen engedik meg manapság, hogy a gyerekek (tömegesen) gyárakban dolgozzanak. A gyerekmunka elterjedt azonban a mezőgazdaságban és a kézműves iparban. A földek és a műhelyek monoton feladataihoz fiatal kezekre továbbra is szükség lehet, és van is, mivel kevés technikai ügyesség kell a gyümölcsök szüreteléséhez, vagy a szőnyegszövéshez. Indiában, ahol 11 millió gyerek dolgozik, egyre több fiatal lányt alkalmaznak a mezőgazdasági termelésben az Összindiai Demokratikus Nők Szervezete szerint, mint ahogy egyre több gyerek dolgozik a ruhaiparban is. Az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumának nemrégiben napvilágot látott jelentése szerint gyerekek készítenek petárdákat Peruban, Mexikóban és a Fülöp-szigeteken. Mexikóban gyerekek dolgoznak ruha- és cipőgyárakban. Nepálban, Indiában és Pakisztánban gyerekek csomózzák a szőnyegeket.

Indiában és más dél-ázsiai országokban gyerekek tízmilliói dolgoznak a többnyire export-orientált ágazatokban (szőnyegek, gyémántok, üvegáruk, lábbelik) és a turizmust kísérő szolgáltatásokban (beleértve a szexipart), amelyek a helyi elit birtokában vannak. Munkájuk tehát olyan szektorokat támogat, amelyek a globális gazdasághoz kötődnek, azaz nem valami régi, agrárius szerkezet maradványai. Ez modern üzleti gyakorlat, különösen az IMF feltételeit teljesíteni kívánó országok között, hogy visszanyesik az állami programokat.

Indiában a gyerekmunka formálisan tilos, bizonyos ágazatokban azonban a gyakorlat elterjedt. Az indiai kormány felhagyott az állami szerepvállalással, így az üzleti érdekek befolyásolják a megmaradt kormányzati tevékenységet (vagy semmittevést).

A kormányok elvesztették azt a kevés függetlenségüket is, amellyel valaha kordába szoríthatták a tőke profit iránti törekvéseit. Amikor az indiai gazdaságpolitika az IMF irányítása alá került 1991-ben, a kormány drasztikusan csökkentette a szociális kiadásokat, különösen az élelmiszer-, egészségügyi és oktatási támogatásokat, és mindent megtett az export növelése érdekében. Mindkét intézkedés lendületet adott a gyerekmunka terjedésének. Természetesen az IMF nem hozott létre munkahelyeket gyerekeknek, de gazdasági intézkedései súlyosbították a helyzetet: növelték a gyerekmunkások számát a stratégiai fontosságú export ágazatokban.

Külföldi adósságai finanszírozása érdekében sok ázsiai kormány, köztük India, Banglades és Thaiföld, a nemzetközi pénzügyi rendszer és az IMF parancsára a gazdaságot mindenáron az export szolgálatába állította. Így devizára tettek szert, amellyel visszafizethették adósságaikat a leggazdagabb országoknak. Ezek az export ágazatok feneketlen étvágyat mutatnak az olcsó munkaerő iránt és a legtöbb esetben a gyerekek robotjára támaszkodnak.

Bármennyire is aktívan törekedtek a nem-kormányzati szervezetek (non-governmental organisation – NGO) a közvélemény figyelmét felhívni a gyerekmunkára, úgy tűnik, hogy sokan kerülik az IMF-fel és az Amerika által támogatott szerkezeti kiigazítási politikával való konfrontációt. Néhányan közülük, például a Free the Children, felismerik az adósság problémáját, erőfeszítéseik azonban az egyes vállalatok megváltoztatására és a nemzetközi jogra irányulnak. Akik úgy követelik a gyerekmunka gyakorlatának megszüntetését, hogy nem ismerik el azt a központi szerepet, amelyet az IMF és a nemzetközi adósság-rendszer érdekeinek más érvényesítői játszanak a világ népessége túlnyomó többségének gazdasági helyzetét illetően, nos, ezek rosszhiszeműen cselekednek.

1997-ben a Világbank (az IMF testvérszervezete, amely hosszú távú hiteleket nyújt a fejlődő országoknak) számára világossá vált, hogy pénzt kölcsönzött az indiai selyemiparnak, ahol sok gyerek dolgozik. A következő évben a Bank alkalmazott egy hivatalnokot annak érdekében, hogy ne olyan vállalkozásoknak adjon kölcsönt, amelyek gyerekeket dolgoztatnak. Bár ez az esemény jó sajtóvisszhangot váltott ki, ennek az egyetlen hivatalnoknak a kinevezése csak egy jelzésértékű gesztus egy olyan intézmény részéről, amelynek általános költségvetés-csökkentési igényei tönkreteszik az oktatási rendszert és más szociális szolgáltatásokat a gyerekmunka által sújtott területeken.

Oktatást, ne bombákat

Az oktatás jótékony hatásai a gyerekek, családjaik és a szegény országok számára összemérhetetlenek azzal a kevéske jövedelemmel, amelyet a gyerekek munkájáért kap a család, illetve azzal a torz gazdasági növekedéssel, amellyel a gyerekmunka járul hozzá a nemzeti számlák gyarapodásához. Az amerikai Munkaügyi Minisztérium, az NGO-k és a baloldal mind egyetért abban, hogy a kormányok által valóban érvényre juttatott kötelező oktatás erőteljes eszköze a gyerekmunka megszüntetésének.

A Sophie Labenne által a belgiumi Universti de Namur-on folytatott kutatás azt mutatja, hogy az indiai gyerekmunka nem járul hozzá jelentős összeggel a családi vagyonhoz. Ellenkezőleg, a legtöbb család azért küldi gyerekeit dolgozni, hogy maximalizálja a családi bevételeket, nem pedig a túlélés érdekében van erre szükség. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a család fizetni tudna a gyerek taníttatásáért. Más kutatók azt találták, hogy a gyerekmunkások szüleinek többsége azt szeretné, tanuljanak a gyerekei, de úgy gondolják, hogy az állami oktatás már meghaladja lehetőségeiket. Sok helyen tandíjat kell fizetni és nincsenek ingyen a könyvek, az egyenruha, az ebéd és az utazás sem.

A tanulás hatásait övező széles egyetértés ellenére kevés állam vállalja, hogy törvénybe iktatja a kötelező oktatást vagy érvényt szerez az erről szóló törvénynek. Indiában sincs ilyen törvény. Míg a könyvekről szóló törvény létezik, az országok nem képesek biztosítani azt a támogatást, amely lehetővé tenné az alapfokú oktatást a szegény családoknak, s ez ellen az Egyesült Államok és az IMF semmit sem tett. Míg az IMF újra és újra nyomást gyakorol a szegény országokra, hogy csökkentsék szociális kiadásaikat, keveset tesz a fegyvervásárlási kiadások csökkentése érdekében. Pakisztán, India, illetve Fekete Afrika és Latin-Amerika nagy része devizatartalékaiból hihetetlen összegeket költ fegyverekre. Pakisztán például hatszor annyit költ fegyverekre, mint alapfokú oktatásra. India kétszer annyit. Ez nem meglepő, ha meggondoljuk, hogy ki szállítja ezeket a fegyvereket – az Egyesül Államok önmagában a fegyverpiac több mint 50 %-át ellenőrzi a Stockholm Peace Research Institute adatai szerint.

A gyerekek követelik az oktatást

Ezzel szemben az indiai kommunisták, szakszervezetek és NGO-k, akik nem adósai külföldi hitelezőknek, sokkal közvetlenebbül támadják a neoliberalizmust azzal, hogy követelik az oktatást és még mást is. A Campaign against Child Labour (Gyerekmunka Elleni Kampány) által Chennaiban, 1994 decemberében tartott konferencián több mint ezer gyerekmunkás vett részt. A fiatalok követelték, hogy az oktatás “a lakhelyünkhöz közel” legyen, emellett ingyen könyveket és egyenruhát, “érdekes” oktatást, a szüleik számára (akik adósságokkal küszködnek) munkát, és testvéreik számára napközbeni gondoskodást követeltek. Addig is, amíg reményeik szerint jogokhoz jutnak a munkahelyeiken, valamiféle szakszervezeti szerveződést igényelnek mint áthidaló megoldást. A konferencia nem tárgyalta a szakszervezeti szerveződést részleteiben, hiszen hogyan tudnának 7–10 éves gyerekek független szakszervezetet létrehozni, amely ellenállna a munkáltatók fegyveres erejének?! Egy ilyen stratégia nemsok reményre ad okot. Valóban, csak maroknyi ilyen gyerek-szakszervezet létezik. Ugyanakkor, ez azt is mutatja, hogy a fiatal emberek csak kevéssé képesek strukturáltan gondolkodni és nem támaszkodnak olyan figyelemfelkeltő eseményekre, amelyek inkább a lelkiismeretünkön könnyítenek, mintsem azokat a problémákat kezelnék, amelyek a gyerekmunkához vezetnek.

Az 1994-es chennai-i dokumentum ezzel a követeléssel zárult: “az idősebbeknek, a tanároknak és a kormánynak tenniük kell valamit azért, hogy megakadályozzák, hogy dolgozzunk, és azért, hogy iskolába küldjenek bennünket.” A dokumentum a gyerekmunka eltörlését és a kötelező oktatásról szóló törvény létrehozását állítja a középpontba. Ahogy Vasuki, az Összindiai Demokratikus Nők Szervezetének képviselője elmondta: “ez egy mélyen gyökerező probléma, és egyszerre sok szempontból kell kezelni”.

Még az Egyesült Államok sem mentes a problémától. Itt gyerekek százezrei dolgoznak a farmer szülők mellett, 63%-uk soha nem teljesíti a minimálisan előírt iskolalátogatási időt. Az amerikai kormánynak időközben ratifikálnia kell az ILO 138. számú egyezményét, amely megtiltja a munkát a kötelező iskolai évek alatt, vagy ha a gyerekek 14 illetve 15 évesnél fiatalabbak.

A Fülöp-szigeteken látható a paarlang bayanok (közösségi iskolák) fejlődése, amelyek írni, olvasni tanítják a szemétdombon guberáló gyerekeket. Peruban a Gente del Maqana ingyen étkezéseket biztosít, amelyek fejében a gyerekeknek az iskolájukba kell járniuk. Májusban a Norvégiai Aranyművesek Egyesülete és a Norvégiai Szakszervezetek Szövetsége 150, az indiai gyémántiparban dolgozó gyerek számára nyitott osztálytermeket, emellett egy szerény havi illetményt ad a szülőknek, hogy a gyerekek odajárhassanak.

Ez csak néhány azon technikák közül, amelyekkel a fiatalok számára biztosítják az oktatást. Néhány szervezet, köztük az Összindiai Demokratikus Nők Szervezete, csalódott az ilyen átmeneti megoldásban, és figyelmüket arra fordítják, hogy a szülők és a gyerekek szervezetbe tömörítésével védjék meg a jóléti államot a nemzetközi adósság- és zűrzavar rendszerével szemben, amely fenntartja a gyerekmunka intézményét. Úgy tűnik, hogy ez a küzdelem lesz a jövő útja.

A gyerekmunka visszataszító; új módszereket kell kigondolni eltörlése érdekében. Ugyanakkor az a tendencia, hogy a gyerekek nehézségeire koncentrálunk, láthatóan azzal a feltevéssel él, hogy a felnőttek kizsákmányolása normális. Azt halljuk, hogy gyerekek élnek szegénységben, és arra kérnek, hogy érezzük ezt át, a felnőttek szegénysége viszont rendben van! Ezzel hallgatólagosan megadjuk magunkat a “személyes felelősség” dogmájának – a gyerekeknek nincs választásuk, de a felnőtteknek igen.

Valójában növekszik a mindenféle szélsőséges módon kizsákmányolt munkások száma a szabadkereskedelem korában. Csupán felszíni különbségek vannak a maquiladora munka, a kiszipolyozó üzemi munka, a börtönmunka, a kihelyezett munka és a gyerekmunka között. Az olcsó munkának ezen formái teszik lehetővé a legtöbb harmadik világbeli ország számára exportáruk termelését az olcsó árakat igénylő európai-amerikai piacra (pl. Wal-Mart etc.).

A gyerekmunka problémájának megoldására az vezethet, ha visszautasítjuk a gyerekmunka “speciális” kérdésének elválasztását az általában vett kizsákmányolástól. Ezzel a felelősséget nem a gyerekek kizsákmányolásának rendellenességére hárítjuk, hanem arra a világrendszerre, amely a kizsákmányolás ezen és más szélsőséges módjait túlságosan gyakorivá teszi. Ebben a mentőcsónak etikájú korban a politikusok hűvös számítással döntik el, hogy kiket mentsenek meg és kiket áldozzanak fel. Előnyös lenne számukra, ha kijelenthetnék, hogy a gyerekeket meg fogják menteni (míg másokat feláldoznak). Ugyanakkor a probléma ma nem annyira az, hogy kit kell azonnal megmenteni, sokkal inkább az, hogy szégyenletesen kevés a csónak, amelyet egyáltalán elküldenek a mentésre.

Források:

1. Those That Be in Bondage: Child Labor and IMF Strategy in India. Forum of Indian Leftists (1. vitairat, 1996. ősz)

2. By the Sweat and Toil of Children. U. S. Department of Labor. 1999.

3. Pharis Harvey: Ending Abusive Child Labor: Global Strategies for a Global Problem. International Labor Rights Fund. 1999. június.

4. Douglas A. Galbi: Child Labor and the Division of Labor in the Early English Cotton Mills. Journal of Population Economics. 10. évf. 4. szám, 1997.

A gyermekszegénység és a gyermekes családok jövedelmi egyenlőtlenségei az utóbbi évtizedekben folyamatosan növekednek, néhány úgynevezett fejlett nyugati országban is. Napjainkban azonban az a veszély fenyeget, hogy a szociális ellátórendszerre irányuló – gazdasági kényszerekkel magyarázott – restrikciós politika következtében a 21. század eleje az egyenlőtlenségek jelentős növekedésének időszakává válhat. A tanulmány ezeket a trendeket a kelet-európai országok példáján, sok adattal megtámogatva mutatja be.

Szociálpolitikai válaszok a volt államszocialista országokban.¹

“A gyermeki jogok elutasításának legperverzebb formája a szegénység, mert a szegénység teszi lehetetlenné az alapvető jogok közé tartozó szükségletek kielégítését.” (Tereza Albenez, UNICEF szakértő)

1. A gyermekek helyzete

Ami a legkiszolgáltatottabb csoportokkal történik, a társadalom tükre. A gyermekek nem tudnak dönteni a saját sorsukról. Mások, a felnőttek, a felnőtt világ intézményei teszik ezt, és a változtatás eszközeivel sem a gyermekek rendelkeznek.

A gyermekek életszínvonala és jóléte az európai országokban a második világháború óta eltelt időszakban ugyan jelentősen javult, de a gyermekes családok támogatásának rendszere közel sem volt olyan hatékony, mint például az időskorhoz kapcsolódó ellátásoké. A gyermekszegénység és a gyermekes családok jövedelmi egyenlőtlenségei az utóbbi évtizedekben folyamatosan növekednek, néhány úgynevezett fejlett nyugati országban is. Napjainkban azonban az a veszély fenyeget, hogy a szociális ellátórendszerre irányuló – gazdasági kényszerekkel magyarázott – restrikciós politika következtében a XXI. század eleje az egyenlőtlenségek jelentős növekedésének időszakává válhat. (Cornia – Danziger 1997)

Az UNICEF 2000 nyarán közreadott kiadványa alapján az OECD országokban jelentős különbségek tapasztalhatóak a gyermekekre vonatkozó szegénységi rátákban: 3 és 25% között mozog a relatív szegénységben² élő gyermekek aránya. A jelentés által gazdagnak minősített országokban összességében minden hatodik, tehát megközelítőleg 47 millió gyermek él szegénységben. Svédországban, Norvégiában, Finnországban, Dániában, Belgiumban és Luxemburgban a legkedvezőbb a gyermekek helyzete. Ezekben az országokban nem csupán a gazdasági teljesítmény jó, a társadalmi egyenlőtlenségek szintje is elfogadható és a szociális kiadások GNP-hez viszonyított aránya is magas. A legtetemesebb szegénységi ráták (20% felett) Nagy-Britanniát, Olaszországot, az USA-t és Mexikót jellemzik. A jelentés készítői szerint az egyszülős családokban élő gyermekek veszélyeztetettsége átlagosan négyszerese a kétszülős családokban nevelkedőkének, valamint szoros összefüggés van a gyermekszegénység és a rendszeres munkával nem rendelkező, illetve az alacsony (az átlagjövedelem kétharmadánál kevesebb) munkabérért foglalkoztatott felnőtt családtagok száma között.

A huszonkilenc ország között szerepel Magyarország, Csehország és Lengyelország is. A gyermekek szegénységi rátái ezekben az országokban az UNICEF adatai alapján jelentősen különböznek. Csehország az OECD országok között is igen kedvező helyet foglal el (5,9%), Magyarország a középmezőnyben található (10,3%), Lengyelországban a legkedvezőtlenebb a helyzet (15,4%). Az USA 1997-es hivatalos szegénységi küszöbét alapul vevő számítások szerint az abszolút szegénység³ gyermekek közötti gyakoriságát tekintve, a 80%-ot meghaladó szegénységi rátákkal ez a három ország jelentősen elmarad a többi OECD országtól, ahol ez a mutató 1,2 (Luxemburg) és 42,8 (Spanyolország) között mozog. Ennek ellenére a jelentés készítői úgy értékelik, hogy ezek a poszt-államszocialista országok az elmúlt években a szociálpolitika eszközrendszerének segítségével meg tudták akadályozni a gyermekszegénység nagyobb mértékű növekedését. Másutt, például Oroszországban vagy Ukrajnában az átmenet veszteségeit a széthulló szociális ellátórendszer nem tudta enyhíteni. (UNICEF 2000) Ám az elmúlt tíz évben a szegénységi ráták növekedése a visegrádi országokban is “jóval meredekebb, mint a hagyományos OECD átlag” (Föster – Tóth 1999: 16).

Az UNICEF egy korábbi, 1996-os felmérése szerint a legrosszabb helyzetben a korábbi Szovjetunió tagállamaiban vannak a gyermekek, majd Bulgária és Románia következik. Viszonylag jobb a helyzet Csehországban, Magyarországon és Szlovéniában. Az egyes közép- és kelet-európai országok jövedelmi adatai azonban azt is mutatják, hogy a gyermekes családoknak és a gyermekeknek a népességen belüli arányukhoz képest többszörösen nagyobb az esélyük az elszegényedésre, mint a társadalom más rétegeinek. A szegénység növekedésének legfontosabb háttértényezői a foglalkoztatottak számának csökkenése, a munkanélküliség növekedése, a tartós munkanélküliség megjelenése, a jelentős infláció, a szociális transzferek értékvesztése és a reáljövedelmek csökkenése. A családtámogatásokra fordított kiadások a GDP-hez viszonyítva minden volt államszocialista országban éppen abban az időszakban csökkentek, amikor a szociális biztonság elemei megrendültek. Ma több gyermek él szegénységben, mint 1989-ben, még a jobb helyzetű országokban is. (UNICEF 1996)

Az átmenet első éveiben – elsősorban a GDP, a reálbérek és a reáljövedelmek jelentős csökkenése következtében – erősen növekedett a szegénység, később a szegénységi ráták többé-kevésbé stabilizálódtak. A második hullámot – az árliberalizáció, a privatizáció és a bérek differenciálódása következtében – az egyenlőtlenségek növekedése és a szegénység mélyülése jelentette. A legnagyobb egyenlőtlenségek Oroszországot és Ukrajnát jellemzik (1. táblázat), de növekedésük minden országban megfigyelhető.

1. táblázat	Jövedelmi egyenlőtlenségek (1997)
	Alsó kvintilis részesedése a jövedelmekből	Felső kvintilis részesedése a jövedelmekből
Bulgária	8,3	39,3
Oroszország	4,2	52,8
Ukrajna	4,3	52,2
Litvánia	8,1	42,1
Lettország	8,3	37,0
Románia	8,9	37,3
Szlovákia	11,9	31,4
Csehország	10,5	37,4
Lengyelország	9,3	36,6
Magyarország	9,7	38,1
Szlovénia	9,3	38,6
Forrás: 1999 World Development Indicators CD-ROM, World Bank

Minden volt államszocialista országban igaz: a szegénység által érintett csoportok között első helyen a gyermekek találhatóak, s minél fiatalabb a gyermek, annál erősebb a szegénység kockázata. A szegénység gyakoribb és gyorsabban terjed a gyermekek, mint általában a felnőttek, illetve az idősek körében. Természetesen nem független mindez a családok helyzetétől, hiszen a sokgyermekes családokban az egy főre jutó jövedelem általában alacsony, a kisgyermekek szülei pedig általában pályakezdő, alacsony jövedelmű fiatalok.

A szegénység nem egyszerűen az alapvető szükségletek kielégítéséhez elengedhetetlenül szükséges források hiánya. “Szegénység az is, ha emberek-embercsoportok nem érik el a társadalomban elfogadottnak ítélt életszínvonalat, életminőséget, ezért kizáratnak megszokott, hétköznapi tevékenységekből, megfosztatnak a teljes társadalmi részvétel lehetőségétől. A szegénység nem csupán jövedelemhiány. Jogfosztottság, hatalomnélküliség, kitaszítottság, az emberi méltóság elvesztése.” (Tausz – Czike 1996) A gyermekek a szegénység e tágabb értelmében is speciális helyzetben vannak, nincs idejük “jobb időkre” várni. A gyermekkori nélkülözés és depriváció következményei egész életpályájukat meghatározhatják. A gyermekszegénység egész társadalomra ható negatív externáliái a pszichológiai-, pedagógiai- és szociológiai szakirodalomból jól ismertek. A rossz egészségi állapot, a gyenge iskolai teljesítmény, a tanulási-, magatartási- és beilleszkedési zavarok, az iskolai lemorzsolódás a későbbi társadalmi beilleszkedés szempontjából kedvezőtlen előjelek.

2. Családtámogatások

“A rendszerváltás gazdasági hatásai az első pillanattól jelentkeztek. Hatásuk a mai napig érezhető, és leginkább a gyermekek – a társadalom legsérülékenyebb tagjai által. Bár vannak már jelei a gazdasági növekedésnek, a régió gazdasági ’tortája’ jóval kisebb, mint 1989-ben volt. Ennek elosztása kevésbé egyenlő, mint volt, és – ami még ennél is rosszabb jel – a gyermekeknek jutó szeletet a folyamatos fogyatkozás veszélyezteti.” (UNICEF 1999: 3)

Természetesen a családtámogatások (családi pótlék, szülési és gyermeknevelési ellátások, adókedvezmények) önmagukban nem elégséges eszközei az egyenlőtlenségek csökkentésének. Bár a jövedelemtranszferek fontos szerepet tölthetnek be az életszínvonal alakulásában, de a meghatározó a piaci jövedelem. A munkajövedelmek csökkenése, illetve hiánya esetén azonban a családtámogatásoknak meghatározó feladatuk lehet az abszolút szegénység kialakulásának, illetve az egyenlőtlenségek növekedésének megelőzésében. Ezzel magyarázható az UNICEF ajánlása, amely szerint az átmenet veszteségeinek mérsékléséhez a jövedelmek csökkenésének időszakában az átlagjövedelmekhez viszonyítottan magasabb arányú szociális transzferek, így családtámogatások szükségesek. A családi pótlék, mint tradicionálisan legmeghatározóbb családtámogatási eszköz esetében az ajánlás az átlagjövedelem 20%-át jelöli meg, szemben a stabil gazdasági helyzetben megfelelőnek ítélt 10%-os szinttel. (UNICEF, 1996)

A rendszerváltás, a társadalmi-gazdasági átalakulás több szinten vetette fel a szociálpolitika reformjának szükségességét. Az öröklött rendszer jelentős hiányosságokkal működött, a rendszerváltással párhuzamosan új szociális problémák alakultak ki, a gazdasági szerkezet és a munkaerőpiaci helyzet megváltozott. A jóléti alrendszer általános krízise, a jóléti vegyesgazdaság kialakításának szükségessége, a 80-as évek végén, 90-es évek elején rohamosan növekvő munkanélküliség, a csökkenő reáljövedelmek, az ártámogatások megszűnése, az egészségügyi és oktatási ellátások részleges piacosítása, valamint a szociális biztonság garantálásában jelentős szerepet játszó univerzális vagy demogrant típusú ellátások és a segélyezési rendszer fejletlensége mindenképpen szükségessé tette a szociálpolitika struktúrájának, irányítási rendszerének, munkamegosztásának, eszközrendszerének átalakítását. A rendszerváltás kezdetekor nem volt kétséges, hogy ebben a folyamatban az emberek szociális biztonsága sokkal sérülékenyebb lesz, mint előzőleg. Megszűnik a munkahely és a jövedelem biztonsága, új alkalmazkodási stratégiákat kell találni és tanulni, az érdekérvényesítés új formáit kell gyakorolni. A jóléti rendszer újjáalakításával párhuzamosan a szociális háló szükségleteknek megfelelő kialakítása a veszteségek csökkentése érdekében, alapvető jelentőséggel bír és primátusa van. Nyilvánvaló, ezt a folyamatot nem segítette, hogy ugyanez az időszak Nyugat-Európában a jóléti állam nyújtotta szociális biztonság újraértelmezésének időszaka⁴ , jelentős és kevésbé jelentős megszorításokkal, visszalépésekkel, a neoliberalizmus értékrendszerének előretörésével. Az sem elhanyagolható, hogy a gazdasági átalakulásban meghatározó szerepet játszó úgynevezett nemzetek fölötti szervezetek (Világbank, Nemzetközi Valuta Alap) hatékonyan tudtak nyomást gyakorolni az érintett országokra és ez az egyes ellátások szintjén is érvényesült.

A nyolcvanas évek végéig a volt államszocialista országokban a családtámogatások jelentős része a társadalombiztosításhoz kötődött és a munkaérdem alapelvére épült, tehát az részesült ezekben az ellátásokban, aki a munka világába való elvárt beilleszkedés révén jogosultságot szerzett rá. A 80-as évek végén – a foglalkoztatottság arányainak a nők körében is bekövetkezett növekedése miatt is – kvázi demograntként működtek az egyes ellátások. Ez a nem szociális jogokon alapuló, de mégis létező biztonság rendült meg a rendszerváltást követő években. Egyfelől az ellátórendszernek új kihívásoknak kellett megfelelnie (munkanélküliség, hajléktalanság, szegénység stb.), s ez mélyreható változásokat okozott az ellátások struktúrájában és az egyes ellátások kiadásaiban. Másfelől egyértelműen megfogalmazódott a szociális kiadások csökkentésének, az ellátórendszer reformjának igénye. Mindez értékrendbeli változással is társult, amely szerint az államszocialista időszak a kollektív felelősség hangsúlyozásával “elkényelmesítette” az embereket, “rászoktatta” őket arra, hogy az államtól, a párttól, a szakszervezettől, a vállalattól várják problémáik megoldását. Egyre erőteljesebb lett az egyéni felelősség hangsúlyozása, legalábbis a hivatalos retorikában. Ám az időszak elején a társadalom tagjai – a kutatási eredmények szerint – a közösségi felelősségvállalást számos kockázat tekintetében továbbra is meghatározónak tartották.

Az elmúlt tíz év szociálpolitikai történései több nézőpontból vizsgálhatóak. Témánk szempontjából a két leglényegesebb kérdés: hogyan reagáltak a volt államszocialista országok a szegénység gyermekek körében tapasztalható erőteljes növekedésére, illetve a XXI. század elejére kialakult ellátórendszerek alapján milyen irányba mutatnak az utolsó évtized reformjai?

Jelentős ellentmondásként értékelhető, hogy a szociális ellátórendszer reformja, az ellátások struktúrájának átalakítása előbb kezdődött meg, mint ahogy ezt a foglalkoztatási és kereseti viszonyok változása indokolta volna. Az időszak elején jelentősen csökkent a foglalkoztatás, esett a keresetek reálértéke, liberalizálták az árakat és fokozatosan megszűntek az ártámogatások, nőtt az infláció. Mindezek társadalmi következményeit egy olyan ellátórendszer próbálta kezelni, amely jogosultsági feltételeiben nem igazodott megfelelően ehhez a folyamathoz, és értékében néhány országban radikálisan, másutt folyamatosan erodálódott. A különböző erősségű “sokk-terápiák” során a biztonság két alapvető pillére szűnt meg: a teljes foglalkoztatottság és az ártámogatások. A harmadik pillér – a szociális ellátások – mértéke pedig drasztikusan csökkent. Mindezt az egyre hangsúlyosabb segélyezés próbálta kiegyensúlyozni egy olyan időszakban, amikor a jövedelemigazoláshoz kötődő ellátásokra való jogosultság megállapítása igen sok problémát vetett fel (fekete és szürke gazdaság), a segélyezési adminisztrációban való gyakorlatlanság jelentősen megnehezítette az önkormányzatok ilyen irányú tevékenységét. Mindez gyökeresen eltér attól a felfogástól, amely szerint a gazdasági átalakulás során, a jövedelmek csökkenése idején a szociális ellátásoknak az átlagjövedelmekhez képest magasabb szinten kell biztosítaniuk a jövedelempótlást vagy kiegészítést, mint stabil gazdasági körülmények közepette.

A családtámogatási rendszerek általános, nem csupán a közép-kelet-európai országokban jelentkező problémája, hogy eszközeik a második világháború előtt, alapvetően más társadalmi körülmények között alakultak ki. Olyan időszakban jöttek létre, amikor az átlag család két szülőből: egy dolgozó apából és a gyermekeket otthon nevelő anyából állt. Ekkor magasabb volt az egy családban nevelkedő gyermekek száma, a fiatalok viszonylag hamar munkába álltak, korábban kötöttek házasságot, az első gyermek megszületése is az anya 20-as éveinek elejére esett, gyakoribb volt a többgenerációs családok együttélése. A nők kevésbé vállaltak munkát, nem volt társadalmilag elfogadott életcél a szakmai karrier a nők esetében. Ehhez a helyzethez jól illeszkedett a szülés idejére és az azt követő időszakra kiterjedő egészségügyi és pénzügyi ellátás, a gyermek iskolaköteles koráig biztosított családi pótlék. A folyamatosan belépő új ellátások – gyermeknevelési szabadságok, adókedvezmény, lakáskedvezmények – megpróbáltak reagálni a társadalmi, demográfiai, kulturális változásokra, de az ellátórendszer által alkalmazott eszközök nem módosultak jelentősen.

A rendszerváltás időszakában a családi ellátásokkal kapcsolatban kibontakozó vita során két álláspont fogalmazódott meg.

Az egyik felfogás szerint a széleskörű családpolitikai ellátások a tervgazdaság természetes velejárói voltak (viszonylag alacsony és egyenlő bérek, jelentős társadalmi juttatások) és a piacgazdaságra való áttérés megkérdőjelezi ezek létjogosultságát. A piacgazdaságra történő átmenet szükségszerűen a családi pótlék bérekhez viszonyított arányának csökkenésével jár.

A másik nézet szerint a nyugat-európai gyakorlat azt igazolja, hogy a családpolitikai ellátások kiterjedtsége alapvetően értékválasztás és politikai döntések függvénye, nincs összefüggésben a gazdasági működés jellegzetességeivel. Az alacsony szintű ellátások nem a piacgazdaság természetes velejárói. Következésképpen az ellátások szinten tartása nem mond ellent a piacgazdaságra való áttérésnek. A gazdasági visszaesés viszont érveket szolgáltat arra, hogy a juttatásokat a leginkább rászorulók körére koncentrálják, így próbálva javítani az ellátások célzottságát, hatásosságát és hatékonyságát. (Jarvis – Micklewright 1994, Barr 1995)

Nem véletlen, hogy a családtámogatásokkal kapcsolatos javaslatok elsősorban a családi pótlék típusú ellátásokra irányultak, hiszen ezek alkották a kiadások meghatározó részét.

A kilencvenes évek végére ezeknek az ellátásoknak a színvonalában megszűntek a rendszerváltás idején jellemző jelentős eltérések országonként, a folyamatos elértéktelenedés fokozottan érintette a magasabb szintről induló családi pótlékokat. (2. táblázat)

2. táblázat	A családi pótlék az átlagbér százalékában
Ország	1989	1992	1995	A 90-es évek végén
Bulgária	12,8	10,7	5,8	4,9 (1997)
Csehország	10,4	11,7	9,9	8,8 (1997)
Lengyelország	2,6	6,7	3,6	2,5 (1998)
Lettország	na	23,9	10,9	3,8 (1999)
Magyarország	20,5	18,1	12,6	5,9 (2000)
Románia	10,5	5,8	3,6	3,9 (2000)
Szlovákia	10,5	12,2	11,5	6,4 (1999)
Forrás: Cornia 1994:15, UNICEF 1997: 143 alapján, Kangas 1999, valamint saját számítások *árkompenzációval együtt

Az országok közötti különbségek csökkentek, és a viszonylag alacsony színvonal vált jellemzővé,aminek következtében a nyolcvanas évek végén még nagyvonalúnak minősített családi pótlék ellátások szintje ma már elmarad az EU országok többségétől. (3. táblázat) Az elértéktelenedés folyamatos és a színvonal jelentősen elmarad attól a szinttől, amely a gazdasági átalakulás időszakában hatékony jövedelemtranszfereket lenne képes biztosítani az érintett csoportok számára.

3. táblázat	A családi pótlék színvonala az EU tagállamaiban 1997-ben __________________________
Ország	Kétgyerekes kétszülős családban az egy gyermekre jutó családi pótlék a bruttó átlagbér %-ban
Ausztria	9,8
Belgium	11,0
Dánia	8,3
Egyesült Királyság	6,6
Finnország	11,0
Franciaország	14,4
Görögország	0,3
Hollandia	7,5
Luxemburg	11,0
Németország	9,6
Olaszország	10,1
Portugália	7,0
Spanyolország	3,8
Svédország	7,5
Forrás: O’Donoghue – Sutherland 1998, Kangas 1999

A családi pótlék elértéktelenedése elsősorban az alacsonyabb jövedelmű, a többgyermekes és a megfelelő munkajövedelem nélküli családokat sújtotta. Más tényezők mellett ez is hozzájárult a szegénységi ráta többgyermekes családok körében tapasztalt növekedéséhez.

Az értékállóság biztosítása a vizsgált országok többségében jelenleg sem megoldott. A több országban az időszak végén is jelentős infláció mellett az értékmegőrzés változatos technikáit alkalmazzák. A leggyakoribb forma az ellátások politikai döntésekhez kötött emelése. Az automatikus indexálás csak Csehországban valósult meg (a juttatások alapjául szolgáló megélhetési minimum, vagyis az adminisztratív szegénységi küszöb értéke nő, ha a fogyasztói árindex emelkedése meghaladja az 5%-ot). Az értékállóságot tovább csökkenti, hogy több országban az adminisztrációs és a gazdasági nehézségek miatt késedelmesek a kifizetések (Romániában a munkaadók/munkahelyek küzdenek fizetési nehézségekkel, Lettországban, Oroszországban, Ukrajnában általános gazdasági-pénzügyi problémák vezetnek ide.)

A családi pótlékra és az egyéb pénzbeli ellátásokra vonatkozó javaslatok többsége a célzottság javítását, az alacsony jövedelmű családokra koncentrálását is tartalmazta. Mivel az ellátások célzottságának és hatásosságának növelésén kívül a kiadások visszaszorításának szükségessége is követelményként fogalmazódott meg, végül az ellátórendszer változtatásai nem jártak együtt az alacsony jövedelmi helyzetű családok támogatásának jelentős növekedésével.

A kiadások GDP-hez viszonyított mérséklése csökkenő gazdasági teljesítmény és jelentős szintű infláció időszakában az ellátások reálértékének csökkentését eredményezte. (Csáki – Orosz 1995:41-42)

Összességében, míg a szociális kiadások GDP-hez viszonyított aránya a 90-es évek elején nőtt, a családtámogatásokra fordított kiadások reálértéke és az országok többségében a GDP-hez viszonyított aránya is csökkent.

A nyolcvanas évek végére kialakult differenciálatlan és fejletlen segélyezési rendszer alkalmatlan volt a problémák kezelésére. Ezért a szociálpolitikai reformok alapvető feladataként jelölték meg a segélyezési rendszer átalakítását, eszközeinek bővítését, jelentőségének fokozását. A leszakadó rétegek fokozott támogatását nyilvánították a fő célnak a segélyezés típusú juttatások azon jellegzetességére hivatkozva, hogy a segélyek a legjobban célzottak és ily módon biztosítható a legrászorultabb családok ellátása. A segélyezés jellegzetességei a családtámogatási rendszeren belül is megjelentek a hagyományosan társadalombiztosítási ellátásként működő juttatások jogosultsági feltételeinek változásával (például Csehországban és Szlovákiában, valamint Magyarországon 1996 és 1998 között).

Az adatok azt mutatják, hogy a problémára – szegénység – eltérő módon és ütemben reagáltak az egyes országok, és a kialakult rendszer még nem tekinthető stabilnak. Egyes országokban viszonylag gyorsan, a kilencvenes évek elején megszülettek a szociális segélyezést egységes keretbe foglaló törvények (Szlovénia, Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Magyarország), máshol ezek csak a kilencvenes évek végén jelentek meg (Bulgária). A gyermekes családok segélyezése az országok többségében a segélyezés általános rendszerén belül történik, csak Magyarországon és Csehországban külön ellátási forma. A segélyezés finanszírozása az országok többségében a központi költségvetés és a helyi önkormányzat között megosztott, Romániában teljes mértékben a helyi források függvénye, Lengyelországban, Szlovéniában és Csehországban viszont független a helyi forrásoktól és így kiküszöböli a többi országra jellemző regionális eltéréseket. Magyarországon vegyes rendszer valósult meg.

A segélyezési rendszer átalakítására vonatkozó adatok alapján két csoport látszik elkülönülni. Csehországban, Szlovákiában és Szlovéniában a segélyezési rendszer életkor és családszerkezet által differenciált szinten, meghatározott jövedelem alatt garantált jövedelmet biztosít a háztartások számára. A különbség elsősorban abban jelentkezik, hogy míg Csehországban a megélhetési minimum összege indexált, addig a másik két országban annak szintje politikai döntések függvényében alakul.

A többi ország segélyezési rendszere változatlanul elsősorban az egyénekre koncentrál és – bár egyes országok (például Bulgária, Litvánia) szociális törvényei ezt már célként deklarálják, forráshiányok és adminisztrációs nehézségek miatt – nem biztosít garantált jövedelmet.

A segélyek alacsony szintje, valamint a források szűkössége miatt a segélyezés nem biztosít valódi támogatást, nem teszi lehetővé a jövedelmek érdemi kiegészítését. Az átmenet országainak többségében a szegénység ellen úgy folyik küzdelem, hogy a rendszernek nem célja valamennyi állampolgár jövedelmének a szegénységi küszöbre emelése. Az alacsony egy főre jutó jövedelem szükséges, de nem elégséges feltétel a jogosultság megszerzéséhez, és a juttatások mértéke nem garantálja a jövedelem létminimum szintjére való emelését.

Összességében a segélyezés hangsúlyosabbá vált a szociális támogatások rendszerében, növekedett a szerepe a szegény háztartások jövedelmi struktúrájában, de jelenleg sem játszik lényeges szerepet a szegénység csökkentésében, illetve a szegénységből való kiemelkedés folyamatában.

A segélyezési programok sikertelenségei költségvetési és adminisztratív nehézségekkel egyaránt magyarázhatóak. A központi szabályozás helyi végrehajtásának ellenőrzési mechanizmusai nem megfelelőek, a monitorozás hiányzik, a helyi források szűkösek, az ellátások alacsony színvonalúak, több országban is igen bonyolult a támogatás odaítélésének procedúrája. Mindez megkérdőjelezi a jelenleg működő ellátások hatékonyságát.

3. A családtámogatások reformja öt országban

A politikai rendszerváltást minden volt államszocialista országban mély gazdasági válság kísérte. A visegrádi országokban és Szlovéniában azonban az elmúlt tíz évet nem jellemezték jelentős hullámzások, a növekedést követő jelentős visszaesések, a kilencvenes évek közepétől nem jelentkezett hiperinfláció, összességében kedvezőbben alakultak a gazdasági mutatók, mint a térség más országaiban.

A családtámogatások változásainak szempontjából ezek az országok közel sem egységesek. Az örökség sem volt azonos. A rendszerváltás idején leginkább a magyar és a csehszlovák rendszer mutatott hasonlóságokat, hiszen mindkét országban differenciált, jelentős gyermeknevelési ellátásokkal is rendelkező, magas színvonalú és a segélyezés jellegzetességeit nem mutató ellátórendszer működött. Lengyelországban a differenciált szerkezetű családtámogatások elsősorban a rosszabb anyagi helyzetű családokra irányultak, viszonylag alacsony színvonalon. Jugoszláviát és azon belül Szlovéniát az ellátások viszonylag alacsony és területileg valamint településtípusonként jelentősen eltérő színvonala, az alacsony GDP felhasználás és a rászorultság szempontjának érvényesítése, továbbá a gyermeknevelési ellátások fejletlensége jellemezte.

Csehország és Szlovákia még együtt kezdte az erőteljesen célzott, segélytípusú ellátásokkal operáló rendszer kialakulása felé mutató reformokat, Csehországban nagyobb garanciákkal. A családtámogatásokra fordított kiadások belső szerkezete mindkét országban jelentősen megváltozott az elmúlt évek során. Csehországban az 1998-as kiadások nagyságrendje a családtámogatások összességét tekintve nominálértéken az 1990-es szint kétszeresének felelt meg, de a családi pótlékra fordított kiadások csak kis mértékben növekedtek, jelentősen emelkedtek viszont a gyermeknevelési és a segélyezési kiadások.

Szlovákiában a segélyezési rendszer reformja kapott elsődlegességet. A szlovák Szociális, Munkaügyi és Családügyi Minisztérium megállapítása szerint a rendszerváltás előtti szociális ellátásokat a mindenki számára biztosított, differenciálatlan szociális biztonság jellemezte, melyből teljes mértékben hiányoztak a költség-haszon elemzések. Az átalakulási folyamatban ennek megjelenítésén túl az államtól való szociális függőség leépítése, az eszközök és források pluralitása, a szociális segélyezés személyközelivé és professzionálissá tétele a cél. Mindezek révén – többek között – fokozni kívánják az érintettek aktív részvételét szociális helyzetük javításában, hangsúlyozzák az egyéni felelősséget.⁵

Szlovéniában a volt Jugoszlávián belül kiemelkedőek voltak a családtámogatás keretében nyújtott ellátások, de lényegesen kevésbé kiterjedtek, eszközeikben szegényesebbek és alacsonyabb színvonalúak, mint a többi közép-európai államszocialista országban. Így az elsődleges feladat a családtámogatások eszközrendszerének kialakítása volt. Az ellátórendszer 90-es évekbeli története nem tekinthető teljes mértékben konzisztensnek. Az időszak elején több új ellátást vezettek be, de megtartották az alapvető ellátások szelektív, segélyezési jellegét. A 90-es évek közepén ezeket univerzális ellátások váltották fel, aminek következtében ugrásszerűen nőtt az igénybevételi arányszám. A 90-es évek végén ismételten egy több szempont alapján differenciált (jövedelem és gyerekszám) jövedelemigazoláshoz kötött családi pótlék típusú ellátás került bevezetésre. Szlovénia kevésbé határozottan, mint Csehország és Szlovákia, de ugyanazt az utat követi, elsősorban az alacsony jövedelmű családok támogatására és az egyéb ismérvek (családszerkezet) alapján veszélyeztetett családokra koncentrálja az ellátásokat.

Magyarországon – Csehországhoz és Szlovákiához viszonyítva – sokkal kevésbé tapasztalható hosszú távú építkezés. Az időszak elején a tradicionális családi szerepeket erősítő új támogatási formák jelentek meg (várandósági pótlék, gyet). Az időszak közepén a költségvetési megtakarítások és az alacsony jövedelmű családok helyzetének javítása szempontjából egyaránt sikertelen változtatás lépett életbe, melynek során az ellátások segélyezési jellege erősödött. Az utolsó években (1998 óta) a reformok iránya teljesen megváltozott. Deklaráltan a középosztályt célzó, a rossz anyagi helyzetű csoportokat reziduálisan kezelő programcsomag kialakítása kezdődött el, amelyhez hasonló megoldások sem a vizsgált országokban, sem az OECD tagállamokban nem lelhetők fel.

Az 1989-es rendszerváltást követő magyar kormányok egy vonásukban biztosan megegyeztek. Azt vallották és vallják, hogy a gazdaság teljesítőképességének fokozása csak a jóléti ellátások szintjének csökkentése árán érhető el. Abban sem tértek alapvetően el az elmúlt tíz év magyar kormányai, hogy a gazdasági válságból való kilábalás terheinek eloszlását hogyan képzelték el. A gazdasági növekedés elérésében hasznosítható paraméterekkel bíró állampolgárokra kevesebb teher nehezedett, míg a szükségleteik kielégítését döntően a jóléti rendszerekre alapozó emberek számottevő hátrányokat szenvedtek. E felfogás szükségszerű velejárójaként bizonyos társadalmi csoportok marginalizálódása és a társadalomból történő kizáródása következett be. E szűklátókörű felfogás azt sem észleli, most dől el, hogy az ország csupán a globális gazdaságba kíván-e integrálódni a következő években, vagy a klasszikus európai szociális modellt is elfogadja.

 

4. táblázat A családtámogatások (családi pótlék, szülési és gyermeknevelési ellátások, segélyezés, adókedvezmények) főbb jellegzetességei a 90-es évek végén
	Cseho.	Lengyelo.	Magyaro.	Szlovákia	Szlovénia
1. a családi pótlék gyerekszám szerinti progresszivítása	N	I	I	N	I
2. a családi pótlékon kívüli támogatások gyerekszám szerinti differenciálása	N	I	I	N	N
3. a családi pótlék differenciálása a gyerekek életkora szerint	I	N	N	I	N
4. erőteljesen célzott családi pótlék (jövedelem vagy más ismérvek alapján)	I	I	N	I	I
5. több jövedelemsáv alkalmazása a családi pótlék megállapításakor	I	N	N	I	N
6. egyedülálló szülők jelentősen magasabb színvonalú ellátása (hosszabb időtartamú szabadságok, magasabb családi pótlék)	I	N	R	R	R
7. normatív, szabadfelhasználású segélyek	I	I	R	R	I
8. jelentős időtartamú gyermeknevelési szabadságok (3 vagy több év)	I	I	I	I	N
9. demogrant típusú ellátások	R	N	N	R	R
10. adókedvezmények	I6	N	I	I	I7
11. stabil, kalkulálható ellátórendszer	I	R	R	R	R
12. a meghatározó ellátások indexálása	I	R	N	R	R
I = igen, N = nem, R = részben

Lengyelországban a rendszerváltás első éveiben a szociális kiadások jelentősen növekedtek. Ez a növekedés egyrészt az új ellátási típusok bevezetéséből (munkanélküli ellátások, segélyezési rendszer reformja), másrészt viszont az ellátások színvonalának jelentős emeléséből adódott. A 90-es évek elején többek között a családi pótlék értéke is jelentősen (több mint 80%-kal) emelkedett. 1992 után azonban az ellátások színvonalának meghatározásában új számítási módokat vezettek be, és ezek következtében azok értéke csökkent. Az első évek szociálpolitikai reformjai később lelassultak és a mai állapot nem tér el lényegesen a 80-as évek végi helyzettől, az ellátások eszközrendszerüket és színvonalukat tekintve elmaradnak a másik négy országra jellemző szinttől.

A családtámogatások szegénységcsökkentő motivációja valószínűsíthető a demográfiai ismérvek vagy jövedelem alapján erőteljesen célzott és a jövedelmi szintek szerint differenciált családi pótlék, az egyszülős családokat kiemelten – hosszabb időtartamú szabadságok, az ellátások alapszintjét jelentősen meghaladó támogatások – kezelő ellátórendszerek, és a segélyezés keretében a normatív és szabad felhasználású ellátástípusok alkalmazása esetén. A 4. táblázat adatai arra utalnak, hogy ebből a szempontból lényeges különbségek vannak az öt ország között. Csehország, Szlovénia és Szlovákia ellátórendszerét nagymértékben, a lengyel és a magyar ellátórendszert csak kismértékben jellemzi ezek érvényesülése.

Nincsenek olyan adataink, amelyek alapján a gyermekszegénység alakulását mind az öt országban vizsgálhatnánk. Föster és Tóth (1999) Csehországra, Lengyelországra és Magyarországra irányuló elemzései alapján azonban látható, hogy ezekben az országokban a sokgyermekes⁸ és az egyszülős családokban élő gyermekek szegénységi rátái és szegénységi kockázata növekedett a legmeredekebben az elmúlt tíz évben. Az OECD és más országok helyzetére vonatkozó adatok alapján valószínűsíthető, hogy ez a tendencia Szlovákiában és Szlovéniában is megfigyelhető. Ezzel párhuzamosan a nyolcvanas évek végén még a gyerekszám emelkedésével progresszívan emelkedő családi pótlék rendszerek jelenleg már sokkal kevésbé differenciáltak, több országban az ellátás mértékének megállapításánál a családban nevelkedő gyermekek számát nem is veszik figyelembe. Ennek hátterében valószínűleg a népesedéspolitikai jelleg megszüntetésére irányuló törekvés áll, pedig a családi pótlék progresszivitása nem feltétlenül pronatalista célokat szolgál. A szegénység csökkentésének, megelőzésének eszköze is lehet, amennyiben nem a valahányadik gyerek megszületését “jutalmazza” magasabb családi pótlékkal, hanem a család gyerekszámmal növekvő terheit ismeri el, és a különböző gyerekszámú családokban eltérő, de a családon belüli gyermekekre nézve egységes ellátást állapít meg.

Új elem a nyolcvanas évekhez képest a gyermek életkorát figyelembe vevő differenciálás, az életkorral növekvő ellátás. Ez egyrészt a gyermeket nevelő család fokozódó terheit veszi figyelembe, másrészt azt a törekvést tükrözi, hogy a családtámogatások egyre inkább az egész gyermek- és fiatalkort célozzák meg és ne csupán az első életévekre koncentrálódjanak az ellátások. A támogatási rendszer egészét azonban éppen a fordított tendencia, a születés körüli ellátások intenzív fejlesztése és a legáltalánosabb, tehát a legtöbb vagy minden gyermek által igénybe vehető, szabad felhasználású jövedelemtranszferek színvonalának és ellátásokon belüli arányának csökkenése jellemzi. A gyermeknevelési szabadságok jelentős reformja a munkaerőpiaci folyamatokon túl Lengyelország és Szlovénia esetében az ellátások korábbi fejletlenségével, Magyarországon pedig a deklarált népesedéspolitikai célkitűzések megvalósításának szándékával is magyarázható. A családi pótlék típusú ellátások értékvesztése pedig még azokban az országokban – Szlovénia, Csehország – is drasztikus mértékű, ahol a deklarált célkitűzések a gyermekszegénység megelőzésének eszközeként minősítik ezeket az ellátásokat.

A segélyezés – alacsony színvonalon és kevés hatékonysággal – ma már mind az öt ország családtámogatási rendszerében megjelenik. Itt érhető tetten leginkább, hogy ezeknek az országoknak a kormányai úgy vélik, nem lehet kikecmeregni a gazdasági hatékonyság és a társadalmi igazságosság között feszülő ellentmondás szorításából. A viszonylag korszerűen kialakított segélyezési rendszerekben is folyamatosak a visszalépések, megszorítások. Csehországban a kezdeti jövedelemigazoláshoz képest egyre inkább vizsgálják a család “érdemességét”, Szlovákiában az “önhibából” szegények csak az ellátás 50%-ra jogosultak, Magyarországon az eleinte normatív rendszeres gyermekvédelmi támogatásra⁹ való jogosultság megállapításához ma már környezettanulmány, illetve a család vagyoni helyzetének felmérése is társul.

Új elem a családtámogatás rendszerében az adórendszeren keresztül érvényesített juttatás. Bár ez az ellátás Csehországban és Szlovákiában is megjelenik, jelentőségét és értékét tekintve Magyarországon a leghangsúlyosabb. Ezt az eszközt, bár az utóbbi évtized során egyre csökkenő mértékben, az EU országokban is alkalmazzák. Jelentős különbség azonban, hogy a vizsgált országokban az adókedvezményt csak a megfelelő színvonalú jövedelemmel rendelkezők tudják igénybe venni, s így a gyermekes családok jelentős része nem vagy csak részben részesül e támogatási formából.

A szabályozás folyamatos módosulása, az alapvető jellegzetességek változása arra utal, hogy a családtámogatások rendszere az érintett országokban még nem stabil. Az ellátórendszer változásainak jellegzetességei azt mutatják, hogy a folyamatokat az országok többségében nem egy részletesen kidolgozott koncepció, hanem sokkal inkább a politikai érdekek, a gazdasági változások és a külső kényszerek befolyásolják. Úgy tűnik, még nem született meg a gyermekek és a gyermeket nevelők támogatására vonatkozó társadalmi konszenzus.

A stabil ellátórendszer hiánya a gyermekes családok autonómiájának csökkenéséhez vezet, növeli a gyermeket nevelők és a gyermekek kiszolgáltatottságát. A kedvezőtlen munkaerőpiaci folyamatok mellett az ellátások elértéktelenedése, az indexálás hiánya, egyes országokban az ellátások folyósításának bizonytalansága, a jogok érvényesítésének problémái, a segélytípusú ellátások jelentőségének növekedése, a családtámogatásokon keresztüli kontroll-funkciók erősödése, az ellátások adminisztrációjában bekövetkezett decentralizálás, a szubszidiaritás térnyerése jelentősen korlátozza a gyermekes családok szociális biztonságának garanciáit. Értékváltást is tükröző tendenciára utal, hogy az ellátások folyamatosan veszítenek normatív jellegükből. Így nem remélhető, hogy a gazdasági és munkaerőpiaci helyzet esetleges stabilizálódása után jelentősen erősödnének a szociális jogosultságok.

A 90-es évek során bekövetkezett változások arra utalnak, hogy az elmúlt évszázad során fokozatosan kiterjedő állami szerepvállalás folyamatosan csökken, így a gyermekek jóléte ismét egyre inkább a szülők munkaerőpiaci helyzetének és a család demográfiai jellemzőinek (családszerkezet és gyerekszám) függvényévé válik, s a jóléti ellátások szerepe csökken. Ez a tendencia fokozottan érinti a munkaerőpiacról részben vagy teljesen kiszoruló, a szociális transzferektől erősen függő családokat. A szociális, egészségügyi és oktatási szolgáltatások esetében is ezeket a csoportokat érintik leghátrányosabban a piacosítási tendenciák, az ingyenes szolgáltatások körének szűkülése. A rendszerváltás óta kirajzolódó szociálpolitikai megoldások fő veszélye az, hogy egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe hozzák az érdemesség és érdemtelenség fokozatos megjelenítésével a népesség leszakadó részét és a minderről mit sem tehető gyermekeket is.

Irodalom:

Barr, N. (szerk.) (1995): Munkaerőpiac és szociálpolitika Közép- és Kelet-Európában. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest

Cornia, G. A.–Danziger, S. (eds.): Child Poverty, The Labor Market and the Welfare State in the Industrialized Countries, 1945 – 1995, Oxford University Press, 1997

Csáki Gy.–Orosz É. (1995): Az államháztartás reformja: csak az elosztás? Esély, 1995. 3. 26-43.

Darvas Á.–Tausz K.: A gyermekszegénység Magyarországon az évezred végén. In: Iványi Erika–Solymosi Zsuzsa (szerk.): Gyermekszegénység Magyarországon, az évezred végén. Írások Huszár Tibor 70. születésnapjára. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet. Budapest 2000.

Gyorsjelentés a gyermekszegénységről Magyarországon és Romániában (írta és szerkesztette: Darvas Á. és Tausz K.) Szociális Szakmai Szövetség, Budapest, 2000

Förster, M.F.–Tóth, I. Gy.(1999): Családi támogatások és gyermekszegénység a kilencvenes években Csehországban, Magyarországon és Lengyelországban. TÁRKI Társadalompolitikai Tanulmányok 16., TÁRKI, Budapest, 1999

Jarvis, S. J.–Micklewright, J. (1994): A családi pótlék célzottsága és célzása Magyarországon. Esély, 2.

Kangas, O. (1999): Social policies in Settled and Transitional Countries. LIS Working Paper No. 196, March 1999

O’Donoghue, C.–Sutherland, H. (1998): Accounting for the Family: The Treatment of Marriage and Children in European Income Tax systems. Innocenti Occasional Papers, Economic and Social Policy Series, EPS 65, Unicef, Florence – Italy

Tausz K.–Czike K.: Gyorsjelentés a szegénységről. Szociális Szakmai Szövetség, Budapest, 1996

UNICEF (1997): Children at Risk in Central and eastern Europe: Perils and Promises. UNICEF International Child Development Centre, Florence, Italy, Economies in Transition Studies. Regional Monitoring Report, No. 4

UNICEF (1999): After the Fall. The human impact of ten years of transition. UNICEF International Child Development Centre, Florence, Italy

UNICEF (2000): A League Table of Child Poverty in Rich Nations, UNICEF Innocenti Research Centre, Florence, Italy

Jegyzetek

¹ Jelen tanulmány elsősorban a szerzők elmúlt években folytatott és részben megjelent munkáira támaszkodik: Gyorsjelentés a gyermekszegénységről Magyarországon és Romániában (Szociális Szakmai Szövetség, Budapest, 2000; Darvas Ágnes: Utak vagy tévutak? Családtámogatások Közép-Kelet-Európában a rendszerváltás óta (PhD disszertáció, kézirat); Darvas Ágnes–Tausz Katalin: A gyermekszegénység Magyarországon az évezred végén. I.: Iványi Erika–Solymosi Zsuzsa (szerk.): Gyermekszegénység Magyarországon, az évezred végén. Írások Huszár Tibor 70. születésnapjára. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet. Budapest 2000.

² Az adott ország szegénységi küszöbe, azaz a medián jövedelmek 50%-a alatti egy főre jutó jövedelem.

³ Az USA 1997-es hivatalos szegénységi küszöbét alkalmazták mérőszámként.

⁴ Amiben nem az egyetlen, de mindenképpen fontos tényező volt az ún. létező szocializmus válsága.

⁵ Social Policy in Slovak Republic 1999: 92

⁶ A családi pótlék összegénél kisebb, gyermekszámtól független, gyermekenként egységes összeg (a gyermek fogyatékossága esetén ennek kétszerese), valamint a házastárs alacsony jövedelme esetén érvényesíthető adókedvezmény

⁷ Adóalapkedvezmény: az első gyerek után magasabb kedvezmény (10%), utána 5-5% gyermekenként, valamint speciális kedvezmény fogyatékos eltartott után.

⁸ Kivéve Magyarországot, ahol már a kilencvenes évek végén is igen magas volt a többgyermekes családok szegénységi kockázata.

⁹ 2001-től kiegészítő családi pótlék.

 

A XXI. század elejére – állítja a gyermekekről kiadott 2000. évi világjelentés – a gyerekek és az asszonyok lettek azok, akik a legnagyobb százalékban élnek szegénységben, közülük ölnek meg legtöbbet a fegyveres konfliktusok során (csak az 1990-es években több mint 2 milló gyermeket, míg a sebesült gyermekek száma 5 milló fölötti volt), valamint ők a legvédtelenebbek a fertőzésekkel és az AIDS-nel szemben. Jogaikat lábbal tapossák. Még mindig naponta több, mint 30 ezer gyerek hal meg gyógyítható betegségekben, havonta 250 ezer gyerek és fiatalember fertőződik meg HIV vírussal, és csupán 1999-ben 31 millió ember vált menekültté. Csak becslésekbe bocsátkozhatunk azon gyerekek számát illetően, akik az adósszolgaság, kényszermunka, kábítószerkereskedelem és prostitúció kiszolgáltatottjai. Bár a gyerekek többsége iskolás, 130 millióan mégsem járnak iskolába. Afrikának a Szaharától délre fekvő területein az első osztályt megkezdett gyerekek 66%-a fejezi be az általános iskolát, Dél-Ázsiában 59%-a, Latin-Amerikában pedig 74%-a. A legkevésbé fejlett országokban ez a ráta 54%. A beiskolázott lányok részaránya (Latin-Amerikát és az ipari országokat leszámítva) mindenütt lényegesen alacsonyabb a fiúkénál.

Ma több gyerek él szegénységben, mint tíz évvel ezelőtt. Az öt évesnél fiatalabb gyermekek éves halálozási rátája az ipari országokban 0,9%, a fejlődő országokban 10,1%, Kelet-Európa volt államszocialista országaiban 3,6% és Afrikának a Szaharától délre fekvő területein 17,7%. A Dél-Ázsiában élő öt éves kor alatti gyermekek 64%-a alultáplált. Afrikának a Szaharától délre fekvő területein ez 31%, Kelet-Ázsiában a csendes-óceáni területekkel együtt 23%, Latin-Amerikában pedig 11%. Egyes országokban ez a ráta még magasabb, így Indiában például 69%.

Mindemellett minden társadalomban megtalálható a családon belüli csendes erőszak, és az erőszakban felnőtt gyerekek erőszakos felnőttekké válnak.

A mai társadalmak meggyilkolják és leigázzák, elnyomják és kihasználják, kizsákmányolják és megalázzák a gyermekeket. A múlt és a jelen társadalmai egyaránt jól megítélhetőek abból, miként bánnak legsérülékenyebb tagjaikkal.

Utcagyerekek

Los Angelestől São Paulón és Bukaresten keresztül Maniláig a világvárosok utcáin gyermekek milliói küzdenek szinte háborús körülmények között az életben maradásért. A pisztoly, a kés, valamint a rendőrség és a katonaság ellen vagy akár az egymás ellen folytatott harcok könyörtelen mindennapjaik velejárói. Az Egyesült Államokban az erőszakoskodó, gyakran kábítószeres környezetben tevékenykedő bandák egyre fiatalabb gyermekeket szívnak vonzáskörükbe. Némely latin-amerikai város üzletemberei szolgálaton kívüli rendőröket és biztonsági embereket, sőt hivatásos gyilkosokat fizetnek meg azért, hogy utcagyerekeket likvidáljanak.

A városokba gazdasági okokból menekülő milliók csak növelik ezen gyermekek számát, akik napjaikat koldulással vagy szélvédőmosással töltik, és szenvedéseiken vegyi oldószerek vagy cipészenyv belélegzésével enyhítenek.

Egyedül a Fülöp-szigeteki fővárosban, Manilában több mint kétmillió gyermek él létminimum alatti szociális nyomorban. Az utcagyerekek száma itt 1995-ben több mint százezerrel nőtt, s számuk azóta is évről évre gyarapszik.

Gyermekek milliói szenvednek a közszolgáltatások összeomlása miatt. A gazdasági válságok és szerkezeti átalakítások okozta kényszerek következtében a fejlődő országok kormányainak jelentős része kényszerült arra, hogy megrövidítse az egészségügyre és oktatásra fordított kiadásait, valamint az élelmiszertámogatásokat.

Gyermekmunka

Amennyiben gyermekeket a koruknak megfelelő fizikai és pszichikai teljesítőképességüket meghaladó terhelésnek teszünk ki, és ezáltal nem elősegítjük fejlődésüket, hanem hátráltatjuk azt, gyermekmunkáról beszélünk. A gyermekmunka általában meghosszabbított (napi 15 órát is meghaladó) munkaidővel, valamint igen alacsony (olykor napi 1 márka alatti) bérezéssel párosul. A gyermekmunka legborzalmasabb formái a rabszolgaság és a prostitúció.

Az International Labour Office becslései (1996) szerint gyermekmunkában mintegy 250 millió – öt és tizennégy év közötti – gyermek érintett (1981: 75 millió; 1988: 200 millió). Közülük 50–60 millióan dolgoznak testi épségüket veszélyeztetve ill. életveszélyes körülmények között. Ázsiában 153 millió gyermek dolgozik, Afrikában 80 millió, Latin-Amerikában 17,5 millió. A gyermekek többsége az informális szektorban robotol, ahol a munkaadó rendszerint kijátssza a munkavédelmi előírásokat és a védelmet nyújtó biztosítást.

Gyermekmunka az angol szénbányákban

„A szén- és vasbányákban négy-, öt-, hétéves gyermekek is dolgoznak, […] de a legtöbben nyolcévesnél idősebbek. Ezeket a gyerekeket arra használják fel, hogy a lefejtett anyagot a fejtés helyéről a lóvasúthoz vagy a főaknához szállítsák, és hogy a bánya különböző részeit elválasztó ventillációs ajtókat a munkások és a rakományok átbocsátásánál kinyissák és becsukják. Ezekre az ajtókra többnyire a legkisebb gyermekek vigyáznak, akiknek ilymódon napi tizenkét órán át sötétben, egyedül, szűk, többnyire nedves folyosón kell ülniük, és még csak annyi munkájuk sincs, hogy megóvná őket a semmittevés butító, elállatiasító unalmától. A szén és a vasérc szállítása viszont igen kemény munka, mert az anyagot meglehetősen nagy, kerék nélküli teknőkben, a tárnák göröngyös talaján csúsztatva kell elhordani, hol nedves agyagon vagy vízen keresztül, hol meredek lejtőkön és járatokon, melyek olykor annyira szűkek, hogy a munkásoknak négykézláb kell mászniok. Ezért erre a megerőltető munkára nagyobb gyermekeket és serdülő lányokat alkalmaznak. […]

A szenet és a vasércet hordó gyerekek és fiatalok általában arról panaszkodnak, hogy igen fáradtak. Ilyen általános és teljes kimerültség még azokban az ipari vállalatokban sem észlelhető, amelyekben a legkíméletlenebbül hajszolják a munkásokat. […] Igen gyakran előfordul, hogy a gyerekek, mihelyt hazaérnek, a tűzhely előtt leroskadnak a kőpadlóra és nyomban elalszanak, anélkül, hogy egy falatot is ettek volna. A szülőknek kell az alvó gyerekeket megmosdatniuk és ágyba fektetniük, sőt, gyakran megesik az is, hogy a munkából hazatérő gyerekek útközben összeesnek a fáradtságtól, szüleik késő éjjel keresésükre indulnak, és ott találják őket az úton – álomba merülve. Úgy látszik, általános jelenség, hogy ezek a gyerekek ágyban töltik a vasárnap nagy részét, hogy a hét nehéz munkáját némiképpen kipihenjék; csak kevesen járnak templomba és iskolába, s ezek is – mint tanítóik panaszolják – minden tudásvágyuk ellenére nagyon álmosak és eltompultak. […] Az ilyen túlfeszített munka közvetlen következménye az, hogy a munkások minden életereje izomzatuk egyoldalú fejlődésében emésztődik fel; a teherhordásnál és tolásnál főleg a kar-, láb-, hát-, váll- és mellizmok feszülnek, s ezért ezek az izmok rendkívül erősen fejlettek, a test többi része viszont táplálék hiányában elsatnyul. Elsősorban a növésben maradnak el.”

Friedrich Engels: A munkásosztály helyzete Angliában [1845].

(Karl Marx és Fiedrich Engels művei 2. kötet, Budapest, 1958)

Gyermekprostitúció

Ázsiai tudósok egy csoportja 1990-ben hívta föl első ízben a figyelmet a gyermekprostitúció ijesztő mértékű növekedésére. Ennek oka a “kereslet” oldaláról nézve mindenekelőtt a szexturizmusban érhető tetten. A gyermekvédelemmel foglalkozó szervezetek becslései szerint Brazíliában 500 ezer gyermek él szexuális rabszolgaságban, Indiában 450 ezer, Thaiföldön a 800 ezret is elérheti a számuk, amely Sri Lankában 15–20 ezerre tehető. Ehhez vehetjük még Kenyát és Kelet-Európa egykori államszocialista országait. Ám New Yorkban és Párizsban, de még Hamburgban is egyre több gyermek prostituálódik, egyes felmérések szerint csak New York-ban mintegy 30 ezer, míg Párizsban feltehetően 10–15 ezer fiatalkorú prostituált él. Óvatos (pl. EU-bizottsági) becslések szerint világszerte 2 millióra tehető a prostituált gyermekek száma, amely évről évre növekszik.

A férfituristák 70-80%-a vásárol magának nőt a jellemzően szexturizmusból élő országokból, a szexturisták 5-10%-a veszi igénybe gyermekek szolgáltatásait. (A férfiakkal összevetve az ipari országokból származó nők igen alacsony, ám növekvő számban részesei a déli országok szexüzleti életének.)

A World Tourist Organisation szerint egyedül Thaiföldre évente 2,5 millió üzletfél utazik, számuk évente gyarapszik. A kenyai szexturistákat legalább 350 ezerre becsülik, a Fülöp-szigeteken jó félmillióval számolnak.

Az egykori “államszocialista” országok is egyre hírhedtebbé válnak a rohamosan terjedő szexuális gyermekrabszolgaság miatt. Leginkább a teljesen nyomorba süllyedt Romániában váltak az utcagyerekek jutányos tömegcikké, őket bárki nehézség nélkül beszerezheti magának a bukaresti Északi Pályaudvaron, a szegények legszegényebbjeinek gyülekezőhelyén.

Corina Atanasi, a “Gyermekek megmentői” nevű szervezet szociáis munkása szerint “a külföldiek vagy egyenesen a pályaudvarról szedik föl a gyermekeket, vagy olyan nagyobb fiúkhoz fordulnak, akik a pályaudvari gyerekekkel együtt nőttek fel. Ezek aztán beszereznek nekik két, három vagy négy gyereket. Vannak, akik az egészen kicsiket (hat-, nyolcéveseket) kedvelik, mások a tizenhárom-, tizennégyéveseket. A korhatár egyre csökken.” Sok utcagyerek nemibeteg, néhányuk aids-es, másoknak gonorrhoeája, szifilisze vagy más nemibetegsége van. A legtöbb állami kórház megtagad tőlük mindennemű kezelést, így a szociális munkások utcai ápolására szorulnak. Ám az utcai élet veszélyes. Mindennapos a gyermekek megerőszakolása. Az aurolac (enyv, amelynek a kipárolgása kábulatba ejt, kikapcsolja az akaratot és megtámadja az agyat valamint a tüdőt) és az éhség együttesen fokozzák az agressziót. Az utcagyerekek állandó veszélyben élnek, folytonos fizikai bántalmazásnak vannak kitéve, és fiatalkorú stricik kiszolgáltatottjaivá válnak, akik prostitúcióra kényszerítik őket. De éhségből is rákényszerülnek, hogy eladják magukat.

Eladott csecsemők – Latin-Amerika példáján

Főleg észak-amerikai házaspárok – de kisebb mértékben európaiak is – adoptálnak egyre növekvő számban gyermekeket Dél-Amerika legtöbb országából (leszámítva Argentínát, Uruguayt és Venezuelát). Közép-Amerika kisebb államait és a karib-tengeri szigeteket viszont ritkábban keresik föl az effajta célokkal érkező turisták.

A klasszikus “származási országok” – Kolumbia, Peru, Bolívia, Chile és Ecuador – mellett évek óta Brazília is egyre inkább az érdeklődés homlokterébe kerül. Bár Brazília hivatalosan nem közvetít gyermekeket örökbefogadás céljából olyan külföldiek részére, akik nem éltek ott legalább három évet, mégis Nyugat-Európában és Észak-Amerikában gyors ütemben szaporodik a brazil gyermekek száma anélkül, hogy az adoptív szülőknek csak az egyike is néhány napnál vagy hétnél hosszabban tartózkodott volna az országban. Hogy miképpen történik általában az ilyen adoptáció, azt szárazon írja le az egyik német tartományi rendőrség távirata:

1983. XI. 9-én feljelentés érkezett a ludwigsburgi ügyészségre Jochen W., szül.1944. VI. 1., mérnök, és Gabriele W., szül. 1947. XI. 23., középiskolai tanár – mindketten …-i lakosok – ellen közvetett okirathamisítás, hamis okirat használata valamint csalás vádjával. Mindketten beismerték, hogy egy ismerősükön keresztül, akinek a férje Brazíliában dolgozik, szert tettek egy csecsemőre, akit az anyja állítólag elajándékozott. W-né a brazil anyakönyvi hivatal előtt a gyermek vér szerinti anyjának adta ki magát. Két tanú igazolta a szülést, akiket bevezettek a születési anyakönyvbe. A gyermek minden nehézség nélkül kiutazhatott “szüleivel”. A W. házaspár a nyugat-berlini I. sz. anyakönyvi hivatalban a Brazíliában kiállított születési anyakönyvi kivonat bemutatása mellett kérte az anyakönyvbe történő bejegyzést.

Az efféle üzelmek általában csak a véletlen folytán kerülnek napfényre. Mégis, a Német Szövetségi Köztársaság tartományi rendőrségeihez intézett körkérdés kimutatta, hogy szinte valamennyi rendőrség nyomozott már hasonló ügyekben. A szülők Németországba történő visszatérésük utáni ténykedésének hasonlósága és a tartalmilag azonos magyarázatok arra utalnak, hogy a gyerekek szervezett közvetítőhálózaton keresztül jutnak Európába, s az ügyfeleknek az egész vállalkozás alatt pontos viselkedési útmutatók szerint kell eljárniuk.

A brazil gyermekek iránti növekvő kereslet egyik oka az a tény, hogy közülük többeknek világos a bőrük, mi több, szőke a hajuk. Ezek esetében sokkal kevésbé merül föl a gyanú külhoni születésüket illetően, mint mondjuk a sötét bőrű indián származású gyermekeknél, akiket legtöbbször örökbefogadásra kínálnak a dél-amerikai államokban.

Az ecuadori fővárosban, Quitóban első alkalommal 1981-ben lepleztek le gyermekkereskedelmi hálózatot, amelyet egy olasz nő működtetett helybéli orvosokkal, ápolónőkkel és szociális munkásokkal szövetkezve. Összekötőjük egy észak-olaszországi ügyvéd volt, aki innen közvetítette ki a gyerekeket. Csak mikor két általuk értékesített ecuadori gyereket nevelőszüleik bántalmaztak és erre fölfigyelt az olasz gyámhatóság, akkor lepleződött le a hálózat. A gyermekek nagy részét egyenesen az üzletben részt vállaló kórházak szülészetéről rabolták el és vitték hamis papírokkal Európába.

Piachódítás avagy a gyermekek világának piacosítása

Manapság a marketing tevékenység jelentős része a gyermekeket veszi célba. A gyermekeknek van saját pénzük, s azt a maguk szükségletei és kívánalmai szerint el is költik. A gyermekek – és ezt a szülők jól tudják – piacbővítő tényezők, minthogy befolyással bírnak a háztartások vásárlási döntéseire. S a befolyás, amelyet a gyermekek szüleik bevásárlásaira gyakorolnak, jelentős. Végül pedig a gyerek a jövő piaca: egyszer majd ő veszi meg saját magának a termékeket és szolgáltatásokat. E hatalmas potenciálra való tekintettel, melyet a gyermekek képviselnek, a marketing szakemberek milliókat áldoznak a gyerekekkel történő marketing kommunikáció minden fajtájára.

Ennek során régóta nem egyszerűen csak a gyermekeket megcélzó TV-, folyóirat-, újság- és rádióreklámokról van szó. Sok esetben a gyermekeknek szánt TV-programok és újságok létrejöttének egyetlen célja van: a reklámügyfeleknek szánt piac megteremtése. Egyre gyakrabban használt marketing stratégia a “gyermek-klubok” alapítása. Ezek a klubok eladók, gyártók, médiumok és legújabban a bankvilág kreációi. Néhány jól ismert példa: Disney-klub, Barbie-klub, Nintendo-klub. A legtöbb gyermek-klub végső célja egy adatbank megteremtése: egy olyan címlista összeállítása, amelynek segítségével létrehozható az úgynevezett “kapcsolat-marketing”. A gyerekeknek a klubok a valahova tartozás érzetét nyújtják. Ezen kívül a klubok a felnőtt világot másolják: ahogy a szüleik, a gyermekek is rendszeresen kézhez kapnak folyóiratokat, postai küldeményeket és gyakran tagsági kártyát is. A klub-folyóiratok alapjában véve reklámfüzetek, amelyekben a vállalatok saját termékeiket reklámozzák.

A gyermekeket célba vevő marketing stratégiának további csoportját képezik az eladási rátát növelő különböző tevékenységek. Szokványossá vált például, hogy gyermekfolyóiratok, zabpehelyféleségek vagy burgonyaszirmok mellé ingyenes nyalánkságokat ill. olyan mütyürkéket adnak, amelyek valamilyen sorozat részei, s ez további vásárlásra ösztönöz. Az üzletemberek “sikerként” tudósítanak arról, hogy ezzel a módszerrel egyes termékek esetében 25%-os bevételnövekedést értek el. A karakterfigura-tervezés segítségével a marketing szakemberek ügyesen használják ki a fantáziafigurák gyerekekre gyakorolt hatását. A trükk: a gyermekek vonzódásának kihasználása egy-egy kedvelt adás, figura vagy film iránt. A cél: az eladás.

Hogy a gyerekek folyóirat-reklámok olvasásával töltsék idejüket, arra az egyik módszer, hogy ezeket játék-, rejtvény-, tanácsadó rovat- vagy comic-formába öntik. A hirdetéseknek ez a formája a gyermekeknek szánt kiadványokban egyre szokványosabbá válik. Ausztriában például egy comic-füzet képregényében fontos szerephez jut a Nesquick-kakaó, Olaszországban pedig a Topolino– (Micky egér) képregények leplezetlenül közölnek információkat egy-egy videojátékról és hitelkártyáról.

Az utóbbi években a marketing szakemberek felfedezték az iskolát is, mint a reklámozás kiváló színterét. A reklámüzenetek különböző csomagolásban jutnak be az iskola falai közé. Az egyik legelterjedtebb jelenség az oktatási és továbbtanulási brosúrákba kevert szponzori hirdetés. Ezek a brosúrák gyakran tartalmaznak bonokat, piacspecifikus recepteket vagy mintákat és ajándékokat.

Számos országban közvetítők kikapcsolásával maguk a vállalkozók küldenek reklámanyagot a gyerekeknek. Ez leginkább a bankokra jellemző; ily módon informálják a címzetteket, miként tehetnek szert saját hitelkártyára. Másutt játék-, gyermekruha-, folyóirat- és könyvkatalógusokat postáznak a gyermekek címére.

A marketing szakemberek egyre inkább fölfedezik az internetet is, hogy azon keresztül vegyenek fel közvetlen és közeli kapcsolatot a gyerekekkel. Igen bonyolult elektronikus interaktív-környezeteket teremtenek, s ennek segítségével láncolják le a gyermekek figyelmét.

Mindezek következményeképpen a reklám mindenütt jelenvalóvá lett: a gyermekek úton-útfélen belebotlanak: TV-ben, folyóiratokban, sportegyesületekben, gyerekszobájukban, játék közben, reggeli közben, az iskolába vezető úton, de még magában az iskolában is. A gyerekek gyakran észre sem veszik, hogy reklámok céltáblájává lettek, oly tökéletessé vált integrációjuk ebbe a mindent elöntő média-özönvízbe, és immár szinte lehetetlen kivonniuk magukat e kereskedelmi nyomás alól. A gyermekek – egy nemrég megjelent tanulmány szerint – “a legnaivabbak minden fogyasztó közül. ők birtokolják a legkevesebbet és ők akarják a legtöbbet. Ebből következően őket a legkönnyebb megszerezni.”

Mit kell tennünk, hogy hagyjunk éhen halni 15 millió gyereket?

Maradjon nyugodtan ülve, az ujját se mozdítsa.

Egy óra hosszat. Ha akar, számoljon magában.

1.700-ig.

Ugyanis 1.700 gyerek hal meg óránként.

Hogy ez így menjen tovább, ahhoz semmit nem kell tennünk.

Mi több, segítség nélkül a helyzet még rosszabb lesz.

(Plakát. Amnesty International)

Források:

The State of the World’s Children 2000, UNICEF szerk., Genf 2000

Rolf P. Bach: Gekaufte Kinder, Babyhandel mit der Dritten Welt, Rowohlt 1986

Kinder und Werbung, Consumentenbond szerk., Beuc 1993

Kinder haben Rechte, Amnesty International Österreich szerk., 1994

Zur Situation der Kinder in der Welt 1996; UNICEF szerk., Fischer Taschenbuch Verlag 1995

Klaus Lukas: Missbrauchte Kinder, Die Globalisierung der Perversion, Orac 1999

(Fordította: Kerényi Gábor)

Sugata Mitra és Vivek Rana, egy vezető indiai számítógépes oktatásfejlesztő cég munkatársai 1999 közepén különös kísérletbe kezdtek. Mivel székházukat egyetlen fal választotta el Új-Delhi számos nyomornegyedének egyikétől, a fal túloldalára egy számítógépes kioszkot állítottak, élő Internet-kapcsolattal, billentyűzet nélkül. Vajon mit fognak csinálni az angolul nem beszélő, elsöprő többségükben írástudatlan gyerekek? A szakemberek szándékosan nem adtak semmilyen információt a gép köré sereglő 6-12 éves kölyköknek, a kérdésekre legfeljebb annyit válaszoltak, hogy ez egy érdekes gép, próbálják ki – majd elmentek.

Az ismeretlen géppel magukra hagyott gyerekek néhány óra alatt megtanulták az egér használatát. A következő két-három napban egyenként végigpróbálták az összes menüpontot, majd elkezdtek érdekes oldalakat látogatni (amelyeket következetesen “csatornának” neveztek egymás között, mintha tévéznének). Egyetlen éjszaka alatt beállították és működésbe hozták a képernyőn az órát. Kicserélték a bejelentkező képernyőt. Teljesen egyedi és saját szótárat alkottak a használathoz. Megnézték a horoszkópjukat a naidunia.com-on, az észak-indiai hindi újság honlapján. Megtanultak rajzolni, saját foldereket létrehozni. A tíz nap múlva visszatérő tudósok nem akartak hinni a szemüknek: a gyerekek az egér használatával szövegeket alkottak, olyan funkció (az ún. Character map) felhasználásával, amelyről még a szakember sem tudott. Diadalmasan sajátították el mindenfajta pedagógusi beavatkozás nélkül a géphasználat alapkészségeit, valahogy úgy, ahogyan horgászni tanulnak.

A szülők, akik kezdetben szkeptikusak voltak (ha nem ad enni a gép, akkor mire jó?) a kísérlet végén már ragaszkodtak hozzá, hogy a kioszk ott maradjon, mert felismerték és megérezték, hogy gyerekeiknek ez jó. Hamarosan tanáruk is akadt, egy véletlenül a kioszkhoz keveredő másodéves egyetemista fiú személyében, aki számítógépes ismereteit India “nyílt egyetemén”, az IGNOU-ban szerezte, és akitől – mint a dologhoz az egész nyomortelepen egyedüliként “értő” nagy tekintélyű embertől – mindent meg lehetett kérdezni. A kísérlet kezdetétől számított egy hónap múlva a gyerekek már mindent tudtak, amit egy alapfokú számítógépes kurzus résztvevői, sőt, annál sokkal többet.

A kísérlet pedagógiai tapasztalatait Mitra és kollégái a MIE (Minimally Invasive Education, Legcsekélyebb Beavatkozással végzett Oktatás) programjában összegezték. A kormány felfigyelt a dologra, és hároméves program keretében további hat kioszk felállítását támogatja Delhi legszegényebb negyedeiben, darabonként öt-öt géppel. Hasonlóképpen támogatja egyedi tartalmak elkészítését és felvitelét, amelyek helyi közösségi információkat, fontos egészségügyi tanácsokat, oktatási programokat tartalmaznak. Mód nyílik e-mail-küldésre és rövid (közérdekű tájékoztató) videofilmek megtekintésére.

Evvel egyidőben Mamar Mukhopadhyay és csoportja egy nyugat-bengáliai falucska, Udang iskolájában fogtak kísérletbe. Néhány számítógépet raktak le a falu iskolájában, és minimális segítséget nyújtva a tanuláshoz, magukra hagyták a gyerekeket és a tanárokat a gépekkel. Amikor azok az új-delhi utcagyerekekhez hasonlóan saját erőből megtanulták a használatot, immár az ő segítségükkel lehetett adatbázisokat készíteni (és később felhasználni) a helyi információforrásokról és az egészségügy különböző kérdéseiről.

Abban az Indiában, ahol az iskolák nagy százalékában nincs tanár, ahol számtalan helyen nincs iskolaépület, reális jövőképnek tűnik a MIE-program. A következtetések levonásával várni kell ugyan, de már az is nagy előrelépésnek számít, hogy egy szabadtéri, a trópusi körülményeknek ellenálló kioszk és számítógép prototípusát sikerült kifejleszteni.

Kambodzsa elszigetelt, határmenti tartományában, Preah Viharban amerikai segítséggel három falusi iskola jutott nap-energiával üzemeltetett számítógéphez és műholdas Internet-kapcsolathoz. A program egyszerre pedagógiai kísérlet és a “rendszer” tesztje is – vajon alkalmas-e arra, hogy tömegesen kezdjék használni az iskolákban?

Mielőtt a legégetőbb kérdéseket feltennénk, nézzünk még meg néhány hasonló példát. Kanadai segítséggel indult Internet-program a latin-amerikai utcagyerekek életkilátásainak javítására. Az Equadorban és Kolumbiában felállított “tele-központok” arra adtak módot a használatot észrevétlen gyorsasággal megtanuló gyerekeknek, hogy kicseréljék személyes tapasztalataikat és ezen keresztül megtalálják a megoldásokat saját problémáikra is (elsősorban a tanuláshoz és az alternatív jövedelemszerzéshez segítő információk révén). A gyerekek saját kiadványaikat, újságjaikat szerkesztik, és a kísérlet sikerén felbuzdulva a szervező alapítványok a latin-amerikai és karibi térség számos más országára is szeretnék kiterjeszteni a programot.

Az indiai és a latin-amerikai utcagyerekek számára megnyíló Internetes lehetőségekről magán az Interneten keresztül lehetett sokat és sokszor hallani – nem véletlen hát, hogy a különösen kegyetlen körülmények között felnövő, állandó zaklatásoknak kitett zambiai gyerekek esetében is hasonló megoldásokat keresnek a helyi segítő szervezetek, a Young Women Christian Association (YWCA) és a Children in Distress (CINDI).

Az ENSZ partner-programja Banglades, Benin, India, Kamerun és Vietnam kisiskolásait köti össze az Internet segítségével 16 ország 420 vállalkozó iskolájának nebulóival, akik kéthetes látogatások során, afféle utazó Internetes diák-nagykövetekként segítik az ismerkedést a hálózattal, a Web lehetőségeivel. A kapcsolat ezt követően áthelyeződik az e-mailekre.

Internet-képes számítógépek eljuttatását szervezi a harmadik világ országaiba a számtalan jótékonysági szervezetet tömörítő Children’s Partnership program. A kanadai NetCorps program majdnem ezer fiatal kanadait röpít fél évre a világ különböző pontjaira, hogy ott létrehozzák az Internetes infrastruktúrát, vagy tanfolyamokkal segítsék a legszegényebbeket.

Vajon jelentenek-e bármit ezek a példák? Kínálhat-e tömeges életesély-javulást a számítógép és az Internet a legfejletlenebb, legszegényebb országok fiataljai számára? Ahol az éves átlagjövedelmet egyetlen számítógép ára is meghaladja? Ahol sok helyen nincs áram, ami a gépet táplálja. Ahol a telekommunikáció elemi formái is hiányoznak. Ahol még a népegészségügyi kérdések vannak napirenden, ahol az éhség elleni küzdelem köré épülnek a mindannapok. Csökkenthető-e az az – immár a digitális világra épülő – szakadék, amely elválasztja egymástól a gazdagot és a szegényt?

Megfelelő gazdasági-társadalmi elemzések, adatsorok és trend-előrejelzések híján egyelőre túlnyomórészt érzelmi vagy ideológiai alapon születnek válaszok. Az ismertté vált kísérleti tapasztalatok alapján viszont óvatosan megfogalmazhatónak tűnik egy-két alapelv, amelyek birtokában néhány szemléleti fogódzó is kínálkozik a majdani vizsgálatokhoz.

1. A digitális írástudás (computer literacy) elsajátítása ill. elsajátíthatósága kizárólag hozzáférés kérdése.
2. A gyermekek (még az írástudatlanok is) gyakorlatilag a felnőttek segítsége nélkül képesek megtanulni alapvető funkciók használatát.
3. Amennyiben a hálózati elérés biztosított, egyetlen lépcsőben válhat hálózati polgár (Netizen) a gyermekekből.
4. A számítógép öröm- és élményszerzés forrása lehet a gyermekek számára, amely a kilátástalanság körülményei között értelmes és hasznos tevékenységet biztosít.
5. Még az elemi számítógépes készségek és jártasságok is nagyban megnövelik a fiatal korosztály munkaerőpiaci esélyeit.
6. Mivel a géphasználat fortélyait a világot felfedező gyermek természetes ösztönével, előítéletektől és félelmektől mentesen, szinte észrevétlenül sajátítják el, a mindezt külsődlegesként, “tanulásként”, kényszerként megélő felnőtt társadalommal szemben a gyermekek által megtestesített generációs lehetőség jelenti a legnagyobb esélyt a digitális szakadék leküzdésére.
7. A túlnépesedett fejlődő országok számára reális perspektíva az általuk alig fenntartható alapfokú oktatási rendszerek mellé (ritkábban helyére) a közösségi hozzáférésre épülő és számítógépre alapozott öntevékeny tanulás formáinak elterjesztése.

S ha mindezek után azt gondoljuk, hogy az alacsony jövedelmű és a tudásfogyasztás csatornáiból ellátottsági, kulturális vagy földrajzi okok miatt kizárt gyerekek problémája kizárólag a legfejletlenebb országokat érinti, nagyot tévedünk. Az informatika szuperhatalmának tekintett, 50% feletti Internet-penetrációt felmutató Egyesült Államokban, ahol a latin háztartások több, mint 30%-a, a fekete háztartások több, mint 20%-a van már online-on, jelentések sora foglalkozik a gyermekeket veszélyeztető új keletű társadalmi szakadékkal. (Csak két példa 2000-ből: The power of the Internet for Learning. Moving from promise to practice. Report of the Web-based Education Commission to the President and the Congress of United States. 2000 márciusában jelentette meg a The Children’s Partnership /TCP/ azt a nagy tanulmányát /Online Content for Low-Income and Underserved Americans: The Digital Divide’s New Frontier www.childrens partnership.org/, amelyben a hozzáférés lehetőségének biztosítása mellett a hasznos tartalmak kifejlesztésére helyezik a hangsúlyt.) A “digitális szakadék amerikai módra” témakört azonban mégsem száraz adatsorokkal, hanem egy, az indiaira némiképp emlékeztető, de azt persze amerikai környezetbe helyező esettel mutatjuk be.

A nyugat-virginiai Wetzel megye kistelepüléseinek rosszul ellátott iskolákba járó gyermekei a városok véráramától elvágva, a külvilággal való információs kapcsolatot egyedül az elavult könyvtártól remélhetik – evvel azonban rögtön hátrányba kerülnek kedvezőbb körülmények között felnövő kortársaikhoz képest. A NETSchools program E-rate alprogramjának segítségével az iskolákból lokális hálózatokat szerveztek, valamennyi tanár és diák laptopot kapott, s ezek infravörös portjaival a tantermeken kívül a könyvtárban, de akár a büfében is Internet-kapcsolatot létesíthettek.

A kísérlet hatodik hónapjában a diákok 80%-a naponta létesített Internet-kapcsolatot. A diákok közül 144-en értek el átlag feletti eredményt valamennyi tárgyban a Stanford Achievment test alapján. A tanulás mellett a kertészeti szaktanácsoktól kezdve a Webes vakációtervezésig a hálózat a mindennapi tevékenységvilág részévé vált. A probléma ma már az, hogy a diákok otthon nem tudják használni a gépüket Internetezésre.

Az “infravörös porttal rendelkező laptop minden gyereknek” természetesen egészen más világról üzen, mint az “egyetlen számítógépes kioszk egy egész nyomornegyednek”. (És persze hasonló akciókat Bajorországtól Izlandon át Ausztráliáig nagyon sok helyen ismerünk.) A programok mögött azonban mégiscsak ugyanaz a szándék munkál: a lehetőségekhez képest esélyt biztosítani arra, hogy generációsan csökkenjen a digitális szakadék.

Az összeesküvés-elmélet mint a mindennapi gondolkodás alkotórésze erős történelmi gyökerekkel rendelkezik. Oroszországban igen különböző formákban jelentkezett a rasszista verzióktól a sztálinista változatig. A sztálini politikacsinálás és politikai gondolkodás magába építette az "összeesküvést" mint módszert. A cikk vizsgálja ennek historizáló szerkezetét a párttörténet és a perek korabeli hivatalos felfogása alapján. A sztálinista hagyomány és a különböző összeesküvés-elméletek tovább élnek a mai nemzedékek gondolkodásában a kelet-európai rendszerváltást magyarázó elméletekként. Az új rendszer ideológusai ezt a hagyományt ma többnyire antisztálinista és antikommunista zászló alatt folytatják.

Az összeesküvés, a titkosság, a konspiráció alighanem egyidős a hierarchizált társadalomban élő emberiség történetével, amennyiben ez a történet bizonyos szempontból nem más, mint magán- és csoportérdekek szüntelen és rejtett összeütközése. A modern polgári társadalom létrejötte előtt, a mai világrendszer kialakulásának folyamatában, sok évszázada léteznek azok a jelenségek (háborúk, gyarmatosítás), intézmények (/titkos/rendőrség, hadsereg, börtön, kormány stb.), bürokratikus struktúrák (pártok, bankok, közhivatalok, adószedők és adócsalók stb.), amelyek működése világszerte nap mint nap újratermelik a “titkosságot”, a kisebb-nagyobb összeesküvéseket. Tehát a történelem kétségtelenül felfogható úgy is, mint sok “kis”, egymást kioltó vagy bonyolultan összekapcsolódó, illetve széthulló, egymással kapcsolatban nem álló összeesküvések története. Mindez evidencia, hiszen valamilyen formában résztvevői vagyunk ezeknek az “összeesküvő” struktúráknak, melyek integráns részei életünknek a termelési folyamattól a hatalommenedzselés folyamatáig, a munkahelyi elbocsátásoktól a sztrájkmozgalmakig, a bűnözéstől a bűn üldözéséig, s ezen összeesküvések csak viszonylag ritkán öltenek véres formát.

Az “összeesküvés-elmélet” (jobb idézőjelben használni a kifejezést, hiszen tudományos értelemben általában nincsen szó semmiféle komoly elméletről, hanem csak puszta ideológiáról, érdekracionalizálásról) akkor csap át a bizonyíthatatlan és merőben tudománytalan fantáziálásba, obskurus “ideologizálásba”, amikor az egymást kioltó és közömbösítő összeesküvéseket – valamely politikai célból – világméretű vagy regionális összeesküvésekké gyúrják, mintha a történelem valamiképpen teleologikus folyamat volna, melyet az összeesküvések hajtanak előre. Szinte minden társadalmi csoportot kisebb-nagyobb mértékben jellemez az összeesküvés-mentalitás, amely szervesen integrálódott a politikai létezés szférájába. Ez a mentalitás egy társadalmi betegség, a homo politicus betegsége. A történelmi tapasztalatok alátámasztják S. Moscovici megfigyelését: az összeesküvés-elmélet a tömegek mozgósításának eszköze. S ez az elmélet azért is hatékony eszköz, mert maguk az összeesküvések ritkán voltak olyan vehemensek és veszélyesek a társadalom többsége számára, mint időnként a felforgatás-ellenesség (vö. Chip Berlett). Az összeesküvés-elméletek részben éppen erre a felforgatás-ellenességre is reakciók (Lakatos L.).¹

Leginkább a történésznek kell tudnia, hogy egy valódi összeesküvés története sohasem írható meg egészen, hiszen nem maradnak fenn egyértelmű dokumentumok, vagyis általában nehezen vagy egyáltalán nem dokumentálhatók (a kivétel csak a szabályt erősíti). Ez a rejtélyesség tehát szintén oka az összeesküvés-elméletek népszerűségének. Ezen elmélet hívei a történelmet olyan mélységes mesebeli barlangnak tekintik, amelynek félhomályában minden titokban történik, s a dolgok kifürkészése is csak rendkívüli nehézségek árán lehetséges. Ezért az összeesküvés-elméletben csakis hinni lehet. A történelem “tiszta” politikává egyszerűsödik. Hiszen abban a pillanatban, amikor feltételezzük, hogy a történelemnek más, determináns síkjai (társadalomtörténet, gazdaságtörténet, ideológiatörténet stb.) is vannak, az összeesküvés mint olyan relativizálódik, demiurgosz szerepe megszűnik, s ezzel elveszíti azt az ideológiai funkciót, amelyet szerzői neki szánnak.

Lenin és az összeesküvés mint sajátosan orosz jelenség

Úgy vélem, Oroszországban az összeesküvés-elméleteknek különös objektív háttere volt: a félperifériás kapitalizmus orosz formája, amelyet a maga korában az “orosz történelmi fejlődés sajátosságai”² fogalmával írtak le az orosz történészek. “Véres” Miklós cár Oroszországában nemcsak a rendszerellenes pártok, hanem még a liberális pártok, csoportosulások is a konspiráció gyermekeinek tekinthetők, a liberalizmus is a külföldi emigráció keretei között tette meg az első lépéseket a párttá szerveződés útján.³ A forradalmi pártok, a rendszerellenes mozgalmak és terrorista csoportok (eszerek, szociáldemokraták /mensevikek, bolsevikok, frakción kívüliek/ anarchisták stb. vagy éppenséggel a rendszert védelmező szélsőjobboldali radikalizmus, a feketeszázak) szinte születésüktől kezdve bizonyos értelemben maguk is hasonlatossá váltak a titkosrendőrség, a hírhedt ohrana szigorú konspirációra épülő szervezetiségéhez. A konspiráció a rendszerellenes mozgalmak fennmaradásának döntő előfeltétele volt, amelyet tehát nem a narodnyikok vagy az orosz jakobinusok, még kevésbé Plehanov vagy Lenin találtak ki. Maga a rendszer “tanította meg” a forradalmárokat szervezeteik létrehozására, működtetésére.

Az ohrana, a cári titkosrendőrség az orosz “párttörténetekben” egészen kivételes szerepet játszott, úgy is fogalmazhatnánk, hogy sajátságos módon a titkosrendőrség története és a pártok története összefonódott. Gondoljunk például olyan személyekre, mint Jevno Azef (aki mint titkosügynök az eszer terrorcsoport főnökévé avanzsált, miközben elemésztett sok forradalmárt, de magas állami tisztségviselőt is), vagy ott van az 1905-ös forradalmat elindító tüntetés vezéralakja, Gapon pópa, aki szintén mindkét irányban “dolgozott”, vagy éppenséggel Robert Malinovszkij, aki az ohrana ügynökeként vált Lenin egyik közeli munkatársává, a bolsevik Központi Bizottság tagjává és bolsevik duma-képviselővé.⁴ Az összeesküvés-elméleteket mégsem a rendszerellenes baloldali mozgalmak, illetve teoretikusaik “találták ki”. A baloldali mozgalmak általában érzékelték, hogy az összeesküvés-teóriák politikai síkon sem hoznak hasznot, amennyiben végső soron kiüresítik, leszerelik a rendszerellenes tömegmozgalmakat. Lenin ezt “családi” tapasztalatai alapján is feldolgozta, hiszen, mint közismert, testvérbátyját a cár elleni merényletben való részvételéért végezték ki. Tehát az összeesküvés mint praxis nem tűri a tömegmozgalmi formákat, amelyek pedig a századelőn a szociáldemokrácia lényegét alkották. Még az illegalitás körülményei között is tömegmozgalomként határozta meg magát az oroszországi szociáldemokrácia.⁵ Nem véletlen, hogy az első modern és befolyásos összeesküvés-elmélet, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei az orosz szélsőjobboldal bibliája lett.⁶ Az orosz szociáldemokraták “bibliájaként” egy tudományos eszmerendszer szolgált, Marx Tőkéje, amely ellentétben az összeesküvés-elméletekkel, valóban az egyetemes tőkerendszer “megdöntését” foglalta magában, mint társadalmi-politikai végkonklúziót. Lenin tulajdonképpen itt vette fel a gondolkodás fonalát, s a rendszer megdöntésének előfeltételét az élcsapat párt létrehozásában határozta meg, méghozzá egy olyan országban, ahol nemhogy a pártok nem létezhettek, 1905-ig legális volt a testi fenyítés.

Lenin eredeti újítása egy centralizált és avantgardista forradalmi “káderpárt” létrehozása volt, amely nem egyszerűen az orosz jakobinus hagyományt reprodukálta, hanem egy bürokratikus és “modernizálódó” önkényuralmi rendőrállam feltételrendszeréhez alkalmazta a szociáldemokrácia és a marxizmus nyugati tapasztalatait. Még a legelfogultabb antileninista irodalom sem nagyon állítja, hogy a cári rendszer alkotmányos úton megdönthető lett volna. Lenin pártelmélete éppen ennek a ténynek a hatása alatt fogta föl a pártot olyan eszközként, amely alkalmas lehet a hatalom forradalmi úton történő megragadására (eredendően nem kisajátítására)⁷. Leninnek még a Mi a teendő című korai (1902) munkájában sem úgy merül föl a konspiráció, az “összeesküvés”, mint valamiféle végcél, hanem egy alárendelt mozzanat abban a folyamatban, amelynek végső soron “el kell vezetnie” a (világ)forradalomhoz. Leninnél az “összeesküvés”, vagyis az illegális párt konspirációs tevékenysége és a hatalom megragadásának koncepciója soha sem helyettesítette a történelemmagyarázatot vagy a gazdasági problémák elemzését. Vagyis a konspiráció történeti-politikai és nem elméleti szükségszerűség volt.

Lenin politikai elemzésének másutt volt a gyenge pontja: nevezetesen a polgári állam működésének differenciálatlan leírásában, ami később különösen Gramsci elemzésének fényében tűnik elő.⁸ De ez a “hiba” maga is rendszerspecifikus, amennyiben – mint közismert – Oroszországban “minden a bürokratikus állam, semmi a civil társadalom”. Ez nem azt jelenti, hogy Lenin ne tulajdonított volna alapvető jelentőséget a politika szférájának, de működési törvényszerűségeit nemigen elemezte. őt mindenekelőtt az érdekelte, hogyan tudna a társadalom megszabadulni a föléje tornyosuló politikai hatalomtól (önkényuralmi vagy parlamentáris-elitista formáitól),⁹ ami elkerülhetetlenül magában foglalta a politikai hatalom megragadásának aktusát is. Ez azon a feltételezésen alapult, hogy a hatalom új “proletár birtokosai” szabadon rátérnek, rátérhetnek az önigazgatás útjára. Mai szemmel nézve nyilvánvaló, hogy Lenin és a bolsevikok alábecsülték a hagyományos politika “mozgástörvényeinek” jelentőségét, amennyiben a forradalmi politikát a tömegcselekvés gyakorlatilag egyetlen lehetséges területeként fogták fel. Ez a steril álláspont később megbosszulta magát. Míg Lenin 1917 szeptemberében az állam elleni forradalomból indult ki, az októberi forradalom másnapján már azt a kérdést tette fel: megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat? A “tömegek ellenőrzése”, amit Lenin a forradalmi rendszer talán legfontosabb vonásaként aposztrofált, a bolsevik pártban sem realizálódott, sőt, továbbra is mindent áthatott a titkosság,¹⁰ a régi konspirációs “szokásjog”. Az összeesküvés mint a politikacsinálás eszköze ilyen feltételrendszerben kedvező táptalajra talál. A politika a polgárháború éveiben – ha másképpen is, mint régen – ismét “politikai” hierarchiába szervezte a társadalmat, sőt, a polgárháború elmélyítette a katonai konspiráció egész hagyományát. A konspiráció, nemcsak szimbolikus értelemben, romantikus lelki szükségletté vált: titkos küldetés, aranyvonat, szökés, partizán rajtaütés, fehérek és vörösök minden eszközt magában foglaló harca, katonai felderítés és elhárítás, rendkívüli állapot, éhínség és kényszerbeszolgáltatás, megtorlás és terror. Címszavak, amelyek irodalmi ábrázolásokban, művészi formában is kifejeződtek, elegendő, ha példaképpen a fiatal Babelra vagy Solohovra, Szerafimovicsra vagy Platonovra gondolunk.

A hadikommunizmus “hősi korszakában”, a Lenin-korszakban ez a tőkeviszony kizárására irányuló “politikai” újrahierarchizálódás egy átmeneti lépcsőfokként értelmeződött, amely a szocializmus előfeltételeit volt hivatva létrehozni. Sztálinnál később ez a “hierarchia” a szocializmus végső céljává szublimálódott. Ugyanakkor nemzetközi méretekben a 20-as évek első felében nemcsak a kommunista pártok és a Komintern szervezeteinek kiépülése folyt sok országban az illegalitásra jellemző konspirációs eszközökkel, hanem konkrét katonai akciók is, mint például a híres-hírhedt fegyveres felkelés Hamburgban 1923 novemberében. A forradalom exportjának gondolata és törekvése gyakorlatilag fennmaradt az egész periódusban, mint az önmagába fordult “birodalmi” eszme tagadása. A világforradalomról való lemondás sokáig egyfajta árulásként értelmeződött. A proletárforradalom előkészítése azonban egyre nagyobb nehézségekbe ütközött mind Európában, mind Ázsiában, ami az alkalmazott titkos-konspirációs eszközök egyre “kifinomultabb” és egyre önállósultabb alkalmazását eredményezte. Az ezzel kapcsolatos konspirációs tevékenység mind az SZKP-ban, mind a kommunista pártokban, szervezetekben általában megszilárdította a konspirációs és katonai jellegű sajátosságokat, amelyek a Sztálin-korszakban ijesztő eszközökké váltak Sztálin és általában a végrehajtó hatalom kezében.¹¹ A konspiráció rutinná vált. Bárhogyan vélekedjünk is mindennek történeti okairól, minden várakozás ellenére, beleértve Lenin várakozását is, a “szocializmus egy országban” praxis hosszú ideig életképes alternatívának bizonyult. Benne a titkosság, a konspiráció elemi szabállyá vált, amit a hatalom és nyomában a lakosság jelentékeny része a túlélés politikai és lelki feltételének tekintett, hiszen úgy vélték, hogy mind a külső ellenség, mind a belső ellenség az új állam elpusztítására törekszik. Ez nem Lenin vagy Trockij, nem Sztálin vagy Buharin meggyőződése volt csupán, hanem a szovjethatalmat támogató igen jelentős létszámú populációé. Persze arról a kérdésről, hogy ki is a belső ellenség, már megoszlottak a vélemények (kulákok, kapitalisták, kereskedők, zsidók, idegenek, bürokraták stb.)… A 30-as években a titkosság, a konspiráció, az összeesküvés jól leírható módon új funkcióba emelkedett: a korlátlan és önmaga ellen forduló apparátus-uralom fontos eszközévé vált.

Az összeesküvés a sztálini gyakorlatban

Sztálin hamar felismerte, hogy csak személyi diktatúra (amit a “proletár demokrácia” egy meghatározott fokával, a “proletariátus diktatúrájával” azonosított, és ezt szentül hitte is) alkalmas arra, hogy ellenfeleit féken tartsa, mivel nem tudja azokat a hivatalos szovjet jog normális eszközeivel eliminálni.¹² Állítólag már 1922-ben titkos telefonlehallgató volt a szobájában. Tíz évvel később már az is ellenségnek számított potenciálisan, aki Sztálin személyes bizalmát nem élvezte. Jól ismert oka van annak, hogy Sztálin a hatalom sok képviselőjének, sőt, a társadalom jelentős csoportjainak szemében magával az új rendszerrel volt azonos a 30-as években. Ha Sztálin azonos a Szovjetunióval, akkor a vele szembeni “bizalmatlanság” csak úgy volt “jogilag” felfogható, mint összeesküvésre való “hajlam” vagy hajlandóság. Végül is a náci Németország felemelkedése, majd a háborús veszély körülményei között mindenfajta politikai ellenzék gyanúba keveredett, hogy esetleg a külső ellenség szolgálatában áll, vagy legalábbis objektíve annak a malmára hajtja a vizet. Sztálint hatalmának önfenntartási logikája olyan hévvel sodorta magával, hogy állandóan attól szenvedett, nem látja pontosan hatalmának és befolyásának korlátait. Tevékenységében szinte minden területen óriási szerepe volt az improvizációnak, annak az objektív állapotnak, hogy semmi sem haladt a tervek szerint. Ezzel függ össze, hogy Sztálintól kezdve szinte mindenkinek meg kellett magyaráznia saját hibáit, tévedéseit, a meghirdetett célok és a mindennapi élet nyers valósága között feszülő rendkívüli ellentéteket. A rohanó kollektivizálás majd iparosítás az állandósuló káosszal fenyegetett. A lakosság “rendpárti” többsége, a forradalmi harcokban “megfáradt” része maga is permanensen követelte a rendet, a stabilitást, a bűnösök megbüntetését stb.¹³ Meg kellett magyarázni a kollektivizálás ismert következményeit, az 1932–33-as ukrajnai éhínséget, a termelési folyamat során – éppen a munkaerő felkészületlensége következtében is – gyakori baleseteket, a tervteljesítés elmaradását stb. Mindez bűnbakok nélkül természetesen nem mehetett. A legkisebb lopás is hamarosan tudatos kártevéssé “stilizálódott”.¹⁴ A jelzett problémák tudatában Sztálin gondolkodásában a vezető vagy tekintélyes értelmiségiek és az egykori kommunista ellenzékiek körében még mindig létező kritikai hangok (amelyekről mindig tudomása volt) az ellenségeskedés, a “rosszindulat” nyilvánvaló jegyeinek tűntek. “Zavarják a szovjet munkát.” E “rosszindulatú” és “ellenséges”, az új problémákat “nem értő” emberek kritikái, személyes találkozói mint “ügyek” hamarosan összekapcsolódtak, gyakorlatilag “összeesküvésekké” álltak össze. E gépezet működésének illusztrálására a nagy szovjet író, Iszaak Babel sorsa tragikusan alkalmas, mert magában rejtette mindazokat az “objektív” tényezőket, amelyekből “logikusan” fakadt egy kiterjedt “összeesküvés” a 30-as években. S mennyi ilyen volt. Iszaak Babel, A lovashadsereg című elbeszélés-ciklus halhatatlan szerzője, Bugyonnij egykori vöröskatonája már a 20-as években, noha párton kívüli volt, olyan értelmiségi csoportokkal is kapcsolatban állt, amelyek a pártelit vezető csoportosulásaihoz tartoztak, s azok frakciós küzdelmeiben is részt vettek. Babel, mint sok író és literátor, már a 20-as évek elejétől kapcsolatban állt A. Voronszkij jeles irodalomkritikussal, aki történetesen a Trockij vezette baloldali ellenzék ismert képviselője volt. Babel a 20-as évek közepén gyakran megfordult Voronszkij lakásán, ahol találkozhatott akár Trockijjal is. Ugyanakkor Babel itt kapcsolatba került olyan ún. útitárs írókkal, mint Vszevolod Ivanov vagy Borisz Pilnyak, Szejfulina, Leonov és mások. E találkozókon elhangzottak éles támadások Sztálinnal szemben is, sőt, megfogalmazódtak írásban is kemény bírálatok, ám Babel sohasem ragadtatta magát olyan merészségre, mint Mandelstam, aki megírta híres Sztálin-ellenes versét. A 20-as évek végén és a 30-as években Babel gyakran találkozott a vörös kozákok közül kikerült neves katonai parancsnokokkal, mint Primakov, Kuzmicsev, Ohotnyikov és mások. A még a polgárháború időszakára visszanyúló barátság keveredett persze politikai szimpátiákkal és közös politikai ellenszenvekkel is. Voronszkij és más antisztálinista ellenzékiek letartóztatása után Babel “elhamarkodottan” azok ártatlanságáról beszélt különféle társaságokban. Olesával, Katajevvel vagy a híres zsidó színésszel, Mihoelsszel való beszélgetésekben egyfajta “nemzedékváltásról” elmélkedett, amelynek során “a legjobbakat tartóztatják le”. Külföldön Boris Suvarin-nal és Viktor Serge-zsel beszélgetett a moszkvai perek jellegéről, hangsúlyozván, hogy a munkástömegek számára “meggyőzőeknek” tűnnek a perek, míg értelmiségi körökben értetlenség és ellenszenv kíséri azokat. Nem csoda hát, ha Babel is hamarosan a letartóztatottak kenyerét ette, s osztotta azok végső sorsát is.¹⁵ Sztálin ekkor már – Ehrenburg kifejezésével élve – “mítikus félistenként” lebegett a szovjet társadalom fölött, s nem meglepő, ismerve a rendszer működését, ha az őt érintő személyes támadásokat egyre inkább egy kiterjedt összeesküvés részeként értelmezte (ő is).¹⁶ A repressziók egyik fő szervezője, V. Molotov még a 70-es években is úgy ítélte meg, hogy ezeket az értelmiségieket meg kellett félemlíteni. Közöttük Koroljovot, a későbbi űrhajó-konstruktőrt vagy az ugyancsak világhírűvé vált Tupoljevet, a TU repülőgépek megalkotóját. “Igen, ők mind ültek – mondta Molotov F. Csujov író kérdésére válaszolva. – Sok feleslegeset összefecsegtek. És ismerőseik köre is olyan, ahogyan azt várhattuk… Nem támogattak bennünket… Ugyanez a Tupoljev veszélyes ellenséggé is válhatott volna. Jelentős kapcsolatai voltak a velünk szemben ellenséges értelmiséggel. A Tupoljevek – a maga idejében nagyon komoly kérdést jelentettek számunkra. Bizonyos ideig ellenfeleink voltak, s még időre volt szükség, hogy közeledjenek a szovjethatalomhoz. Tupoljev az értelmiség azon kategóriájából való, amelyik nagyon kell a szovjet államnak, de ezek lélekben ellene voltak, és a személyes kapcsolatok vonalán is veszélyes, bomlasztó munkát folytattak, ha pedig nem folytattak, akkor ezzel lélegeztek…”¹⁷

Minden politikai okból letartóztatott egyénnek általában szembe kellett néznie az összeesküvés vádjával vagy legalábbis ennek lehetőségével. A letartóztatottak megmentése reményében a rokonok, barátok még a hivatalos vád megfogalmazása előtt kezdték bizonygatni, hogy szó sincsen a “fő bűnről”, az “összeesküvőkről” és “összeesküvésről”. Ki ne tudná, hogy ez a vád fogalmazódott meg Tuhacsevszkij és a hasonló formátumú katonai-politikai vezetők megsemmisítésekor. De a “bizalmatlanság” bárkivel szemben felmerülhetett, akire “bejelentés” érkezett. Jellemző eset például, hogy amikor Anna Ahmatova férjét és fiát 1935 őszén letartóztatták, a költőnő Sztálinnak írt levelében kezeskedett azért, hogy a férje és a fia “nem összeesküvő”.¹⁸ Ennek az atmoszférának ritka forrása, irodalmi megjelenése a Solohov–Sztálin levelezés (és viszony), amelyből kiderül, hogy Solohov maga is csak Sztálin beavatkozásának köszönhette, hogy kimaradt egy ilyen “összeesküvésből”. Amikor viszont lelepleződött, hogy az “összeesküvést” kiagyalók közönséges bűnözők, maguk lettek “összeesküvők”.¹⁹ S az ismert értelemben azok is voltak. Sok letartóztatott gondolhatta, hogy tényleg vannak összeesküvések, hiszen másképpen hogyan is magyarázhatták volna azt a tényt, hogy éppen ők kerültek börtönbe vagy munkatáborba. “Ha Sztálin tudná…”

Az összeesküvő légkört szinte klasszikus formában illusztrálja, hogy ugyanez a sors elérte az elkövetett bűnökért alapjában felelős belügyi népbiztost, Jezsovot is, aki 1938. november 23-án fordult a Politikai Bizottsághoz egy beadvánnyal, amely lemondását és önkritikáját tartalmazta. Érdemes e sokat megvilágító dokumentum témánk szempontjából fontos részét idézni: “A nyomozási munka szintén óriási hiányosságoktól szenved. A fő probléma itt az, hogy a nyomozást a legfőbb letartóztatottak ügyében sok esetben az NKVD még le nem leplezett összeesküvői folytatták, akiknek ily módon sikerült az ügyeket általában teljesen visszájára fordítani, elkonspirálni a kezdet kezdetén, és ami mindennél fontosabb – sikerült elrejteni az összeesküvésben résztvevő társaikat, akik a cseka kötelékeiben dolgoztak.

Az NKVD-ben a leginkább elhanyagolt részleget a káderek képezték. Ahelyett, hogy számba vettem volna, hogy az összeesküvőknek az NKVD-ből és a velük kapcsolatban álló külföldi felderítőknek tíz év alatt minimum sikerült beszervezni nemcsak a cseka felső rétegét, de a középső láncszemet is, sőt, gyakran a lent dolgozó munkatársakat is, én azzal nyugtattam magam, hogy szétzúztam a felső réteget és a közbülső láncszem leginkább kompromittálódott munkatársait. Ahogyan ez most kiderül, sokan az újonnan kiemeltek közül szintén kémeknek és összeesküvőknek bizonyulnak.”²⁰ Másnap a Politikai Bizottság Jezsov felmentési kérelmét elfogadta, de többi tisztségét, a KB titkári funkcióját is megőrizte, hogy azután 1939-ben letartóztassák és 1940-ben kivégezzék.

Az összeesküvés tehát nem egyszerűen mánia volt, hanem magyarázó elv, “beszédmód”, amely a hatalom, vagyis a személyi diktatúra önvédelmi reflexeként értékelhető. Mindez (ál)tudományos formában is megjelent. 1938 szeptemberében látott napvilágot a hírhedt párttörténet, a Kratkij kursz (Rövid tanfolyam),²¹ amelyet ma már a bölcsészhallgatók sem igen ismernek, pedig az 50-es évek végéig, a 60-as évek elejéiig sok országban tízmilliók számára alapvető tankönyvnek számított. Legalább annyi nyelvre lefordították, mint a Bibliát, s egy időben alighanem a Biblia után a legtöbbet idézett mű volt. A könyv Magyarországon is megért több kiadást.

Az összeesküvés a Kratkij kursz fényében

A Szovjetunió Kommunista Pártjának (Össz-szövetségi Kommunista /bolsevik/ Párt) története hol nyílt, hol rejtőzködő ellenséges frakciók aknamunkájaként ábrázolódott. Az “aknamunka” a párt mindenkori központi vezetősége ellen irányult, amelyet előbb Lenin Sztálinnal, majd az előbbi halála (1924) után már csak Sztálin reprezentált. Sztálin harca e könyv lapjain úgy elevenedik meg, mintha ő egy állandóan létező ötödik hadoszlop elleni küzdelem vezére lett volna. A mű keletkezéstörténeti vizsgálatából kiderül, hogy Sztálinnak kifejezetten érdekében állt a párt múltbéli frakcióharcainak “összeesküvéstörténeti”²² megközelítése (ami mellesleg ellentétben állt vulgármarxista történelemmagyarázatával), mert – amint fentebb jeleztük – a könyvben a személyi diktatúra konkrét logikája testesült meg: a diktátor hatalmának ideológiai konzerválása. Mindezzel összefüggésben nem szabad elfelejteni, hogy a könyv a repressziók csúcspontján, 1937–38-ban született, amikor – mint fentebb érzékeltetni próbáltuk – a letartóztatottakkal szemben mindig megfogalmazódott az “összeesküvés” gyanúja vagy egyenesen vádja, hiszen bárki gyanakodhatott bárkire. Maguk a letartóztatások gyakran éppen a Sztálinnal (vagy a rendszerrel, ami “ugyanaz”) szembeni ideológiai vagy politikai fenntartásokkal függtek össze. A Sztálin iránti személyes odaadás, a hűség – amit nem lehet elégszer aláhúzni – a rendszer fenntartásának alapvető dimenziójához tartozott, s ez érvényes volt konkrétan e mű esetében is. A Kratkij kursznak ezt az ideológiai funkciót kellett megtestesítenie össznemzeti és egyetemes méretekben “örök időkre”.

Nem véletlen hát, hogy Sztálin a Kratkij kurszra mint alapvető tankönyvre nagyon odafigyelt. Meg kellett feleljen a tankönyv a maga korának… Egyfelől személyesen hagyta jóvá a tekintélyes szerkesztőbizottság névsorát és mindvégig figyelemmel kísérte a munkát, másfelől maga is szerkesztői megjegyzéseket tett, amelyeket nem illett és nem is volt érdemes figyelmen kívül hagyni.²³ A történészeket még korábban, a 30-as évek elején határozatokban megfegyelmezték.²⁴

Sztálinnál aligha ismerte valaki jobban az oroszországi történeti-politikai feltételeket, ő szinte sohasem hagyta el hazáját, a konspiráció, a hazai illegális pártmunka egyik legfontosabb alakjává nőtte ki magát 1917-re. Ez a tapasztalat, vagyis hogy odaadó emberek kislétszámú, de jól szervezett, csoportja “bármilyen” feladatot megoldhat, feltételezte az ellenkező következtetést is: ugyanilyen “kevés ember” tönkre is teheti a “szocializmus ügyét”. Vagyis egyfelől megfogalmazódott a “káderek minden” jelszava és ennek az ellenkezője, a “nép ellensége”, aki természetesen ott húzta meg magát, ahol senki sem gondolta, az üzemekben, a párt és állami apparátusokban. Hiába épült fel a szocializmus az 1936-ban elfogadott alkotmány szerint, a külföldről támogatott – összeesküvéseket szövögető – belső ellenség fennmaradt mind helyi, mind össz-szovjet szinten.

S valóban, a Kratkij kursz, a Rövid tanfolyam 1938-ban mindenekelőtt a moszkvai perek történeti igazolásául szolgált. A harmadik moszkvai per végkonklúziójaként 1938 márciusában végezték ki a Lenin által a párt kedvencének nevezett Nyikolaj Buharint, aki a 20-as évek végéig Sztálin hűséges szövetségese volt. Innen nézve igazán egyértelmű a kép: az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, majd 1903-tól a bolsevik párt története a beépített ellenséggel folytatott harc történetévé egyszerűsödött. Minderről sok mindent mond a könyv XI. fejezete, amelynek negyedik pontja ezt a címet viseli: “A buharinisták elfajulása politikai kétkulacsosokká. A trockista kétkulacsosok elfajulása gyilkosok és kémek fehérgárdista bandájává. Sz. M. Kirov elvtárs galád meggyilkolása. A párt intézkedései a bolsevikok éberségének fokozására.”²⁵ A történelem “frakciótörténeti” oldala tökéletesen eltorzult formában abszolutizálódott, és fantasztikus formákat öltött, akárcsak egy kihallgatási jegyzőkönyv. A sztálini párttörténetben formai szempontból természetesen mindig voltak tények, amelyek a valósággal való összekapcsoltság látszatát keltették: két-három frakció 1917 előtt (is) szinte minden időben kimutatható, mely frakciók valóban egymással és a “központtal” nagy harcban álltak, csak éppenséggel 1929 előtt sohasem akarták ezek a frakciók egymást kiirtani. Ez Sztálin újítása volt. A harcok tartalma természetesen számtalan módon értelmezhető, hiszen kinek is jutott volna eszébe a 30-as években, hogy levéltári források alapján is megközelíthető és ellenőrizhető az SZKP története. Természetesen a bolsevik párton belüli frakcióharcok a 30-as években megfogalmazott nagy “összeesküvések” Sztálin által kialakított “tervének” megfelelően értelmeződtek.²⁶

Tehát az a sztálini terv, hogy a moszkvai pereken meg kell semmisíteni a belső ellenség vezérkarát, mint egyfajta ötödik hadoszlopot, amely többségében Sztálin régi harcostársaiból, vagyis a régi bolsevikokból állt, történelmi levezetést igényelt. A terv abból indult ki, hogy olyan összeesküvést bizonyítson, amelyet a résztvevők vallomásaira lehetett építeni! A valószerűség látszata mindennél fontosabb volt, de csak a látszata. Nem véletlen, hogy a fő vádlott mindegyik perben ugyanaz a személy, aki nincsen jelen: mindig Trockij van a háttérben, még ha nem is mindig nevezik meg őt. A könyvben Trockij a főszereplő. Trockijt a “párttörténetben” örökösen valamiféle befurakodottként ábrázolják. Mintha 1917 előtt mindig egy önálló irányzatot képviselt volna, mint Lenin, Martov vagy Plehanov. Trockij valójában nem volt se mensevik, se bolsevik, hanem egy “megbékítő”-egyesítő frakciót hozott létre, a frakción kívüliek frakcióját, amely állandóan egyesíteni akarta a különböző irányzatokat. Ám 1917 után minden másképpen alakult. Trockij autentikus bolsevikként Lenin mögött a forradalom és a polgárháború második embere, mindenfajta viták és nézeteltérések ellenére Lenin hűséges követője egészen a Népbiztosok Tanácsa elnökének haláláig. (A sztálini párttörténetben persze csak látszólag alakulnak a dolgok másképpen, Trockij jó összeesküvőként “megtévesztette” az embereket.)

Maga Trockij is messze túldimenzionálta annak a jelentőségét, hogy ő a Dewey-bizottság előtt és másutt, főként a Bulletyeny Oppozicii-ban leleplezte a moszkvai perek koncepcióinak abszurditását, a valóságtól való teljes elrugaszkodását²⁷: “Sztálin politikai kancelláriájában a feladat az volt, hogy létrehozzák egy álösszeesküvés sémáját, amely mentes a durva ellentmondásoktól, de ez elvben megoldhatatlan – annál is inkább, mert olyan emberek “összeesküvéséről” van szó, akiket ismer az egész világ, és bonyolult politikai és személyes kapcsolatokkal rendelkeznek.”²⁸

Trockij (és nyomában sok más szerző) nem tette fel azt a kérdést, vajon miért hiszik el az emberek igen nagy számban a Szovjetunióban és határain kívül is ezeket a “koncepciókat”? Valójában éppen Trockijról nem volt nehéz elhitetni a 10-es és 20-as évek rendkívül éles és a mindennapi ember számára szinte átláthatatlanul bonyolult frakcióharcai alapján, hogy ő a “fő bűnös” (gondoljunk főleg az emigrációs évek torzsalkodásaira). ő a bolsevikok között egy “idegen”, “befurakodott elem”, “juduska” – piciny antiszemita utalással, amitől olyan embereknek is megtetszhetett a “koncepció”, akik néhány előítélettől eltekintve a politikáról nemigen nyilvánítottak véleményt. ő csak azért lehetett a Vörös Hadsereg szervezője, hadügyi népbiztos, mert elhitette Leninnel és a többi vezetővel, hogy bolsevikká vált, pedig mindig valamilyen pártellenes összeesküvő csoport fő alakja volt, s mint ilyen a szocializmus és a Szovjetunió fő ellensége is. Minderről Trockij mindenkori vitái (pártegység kérdései, breszti béke, a szakszervezeti kérdés stb.) tanúskodtak történelmi dokumentumokként. Ne feledjük, számos, az 1917 előtti emigráns vitákból származó Trockij-szöveget – melyek Lenint is igen éles hangon bírálták – maga Sztálin, illetve hívei publikáltak még a 20-as években.²⁹

Nem abszurd ez a kép, csak 1927–1929-ben lejátszódott egy speciális rendszerváltás³⁰ (a személyi diktatúra politikai feltételei létrejöttek), amely átértékelte a dolgokat. Itt van példának okáért a 30-as évek pereinek főügyésze, Andrej Januarjevics Visinszkij, aki 1917 júliusában többek között azzal foglalatoskodott, hogy mint az Ideiglenes Kormány képviselője, aláírta Lenin elfogatási parancsát. S bár Lenint nem sikerült letartóztatni, magára a kísérletre a 20-as években még emlékeztek. A sztálini rendszerváltás után, a 30-as években a 17-ben letartóztatott Trockijt, a forradalom második emberét főbűnössé lehetett kinevezni akár Visinszkij által is. Igen hasonlóan alakult Lenin politikai tanítványainak, Kamenyevnek és Zinovjevnek az élettörténete is, akik szintén főszerepet kaptak a moszkvai perek egyikében.

Trockijjal ellentétben, ők 1917-ben bizonyultak “sztrájktörőknek”, amikor – szintén közismert – az október 10-i KB-ülésen az októberi fegyveres felkelés ellen szavaztak, amit természetesen Lenin is felrótt nekik. A valódi nézeteltérések politikai és elméleti-módszertani összefüggései fokozatosan elhalványultak, és a nézetkülönbségek mögött egy “összeesküvés” körvonalai rajzolódtak ki, mely összeesküvés alapvető célja Sztálin és más vezetők likvidálása után a Szovjetunió felosztása és általában a szocializmus megdöntése lett volna (persze mindez a náci fasizmus támogatásával).

Mind a Kratkij kursz, mind a perek konkrét története azt mutatja, hogy kezdettől egy összeesküvéstörténeti elképzelésről volt szó³¹. A Sztálin és a szovjet vezetés elleni összeesküvéshez a közvetlen politikai kiindulópontot, az apropót a Sztálin utáni második ember, a leningrádi párttitkár, Sz. M. Kirov meggyilkolása (1934) kínálta. Ez a konkrét és valóban hallatlan bűneset³²– egy “jó” sajtópropagandával – meggyőzhette a közvéleményt az összeesküvés valódi létezéséről. Összefüggés “keletkezett” Kamenyevnek és Zinovjevnek a Kirov elleni merényletben megkomponált szerepe és a fegyveres felkelés elleni 1917. októberi szavazatuk, “árulásuk” között.³³

A történeti módszer is világos. A forradalom és a polgárháború, általában a szovjethatalom története elemezhető egyfelől úgy, mint a néptömegek spontán és tudatos mozgalmainak eredménye. Másfelől viszont a történelem összeesküvések történeteként is vizsgálható, hiszen gondoljunk Kornyilov monarchista tábornok puccskísérletére 1917 augusztusában, a fegyveres felkelés előkészítésére, majd az ellenforradalmi tábornoki szervezkedésekre és más valódi összeesküvési történetekre, vagy legalábbis az összeesküvési momentumok jelenlétére. Végül is egyetlen forradalom, még a legspontánabb forradalmi kitörés sem nélkülözheti a fegyveres (ön)védelem (vagy támadás) aktusait, ami már önmagában is feltételezi a titkosság, a konspiráció gyakorlati alkalmazását. A két – itt szándékkal leegyszerűsített – összefüggés (a társadalomtörténeti és az eseménytörténeti) vizsgálatának szétválasztása az a lényegi momentum a Kratkij kurszban, ami a kitűzött politikai cél módszertani előfeltételeként szolgált.

Ennek megfelelően a politikai célok között szerepelt a korábbi periódus, a 20-as évek szovjet történetírásának denunciálása is ugyanebben az összeesküvéstörténeti beszédmódban. A 20-as évek történetírói ugyanis még sokszínű, éles vitákkal tarkított szellemi életet inspiráltak. A szovjet történettudomány alapítója, egyébként Sztálin iránt lojális ember, az 1932-ben elhunyt M. N. Pokrovszkij (Lunacsarszkij kulturális népbiztos helyettese) éppen a Kratkij kursz periódusában, természetesen saját tanítványainak közreműködésével post mortem úgyszólván fasiszta összeesküvővé minősült át. Sőt, legjobb tanítványa, A. Pankratova az egész Pokrovszkij-iskolát “besorolta” “a fasizmus trockista-buharinista zsoldosainak” táborába.³⁴

A Kratkij kursz aktualitása: az összeesküvés mint történelem a legitimációs ideológia szolgálatában

Kiderült: a fent ábrázolt eljárással a Kratkij kursz nagyon is modern koncepciót alapozott meg, modellteremtő erővel rendelkezett. A tények tanúsága szerint jól megfelel ez bizonyos mai posztmodern és konzervatív szerzők számára, akik úgy vélekednek, hogy az orosz és a szovjet történelemben minden fontos esemény és folyamat lényegében csak a hatalom összeesküvési történeteivel (sztorijaival) magyarázható. Mi több, a Szovjetunió történetét egyfajta “bűntörténetté” formálták át.³⁵ E könyvben az összeesküvés-elmélet szabályai szerint testesült meg a bolsevik párt története. Hiába hunyt ki a sztálinista rendszer a maga ideológiai sémáival, szemléleti maradványai az antikommunista történeti irodalomban is – persze ellenkező előjellel – ismét felbukkantak-felbukkannak. A hivatalos konzervatív antikommunizmus magának a sztálini irányítású kommunista pártnak a történetét azóta is e logika mentén írja meg: magának a pártnak, a forradalomnak a története úgyszólván kriminalizálódott, egy újszerű összeesküvés-történetté stilizálódott, összeesküvés a demokrácia ellen.³⁶

A szovjet történelem kriminalizálása végképp megteremti azt a szellemi közeget, amelyben az összeesküvés – stílszerűen fogalmazva – a történelem motorjává, vagy még stílszerűbben, mozdonyává transzformálódik. A századfordulón az összeesküvés-elméletek inkább a szélsőjobboldal politikai és “tudományos” hinterlandjához tartoztak, ma már a liberális historiográfia keretei között is meggyökeresedtek. Ez az (összeesküvés)történeti szemlélet a Szovjetunió történetével kapcsolatosan azáltal is elmélyült, hogy sem a szakemberek, sem a politikusok nem látták előre a Szovjetunió, illetve az államszocializmus rendszerének összeomlását. Ha nem volt ésszerű, előrelátó magyarázat, most is készen áll – a politikai álláspontoktól szinte függetlenül – az összeesküvés elmélete a jól ismert ideológiai funkciókkal.

A váratlan történelmi fordulat, a rendszerváltás tíz esztendeje tízmilliók számára kész katasztrófa volt, ezért az új hatalom is – ha nem is teljesen a régi módon – kivonta a történelem feldolgozását a “népi pesszimizmus” valamint a régi szovjet kommunista értékrend keretei közül, és nekilátott egy újfajta legitimációs ideológia kidolgozásának a történetírás felhasználásával. Ezzel tulajdonképpen “lelkileg” meg is alapozták a hamarosan feltámadt “népi nosztalgiát” a régi rendszer iránt. (Legalább saját történetüket ne vegye el tőlük az új hatalom, azt legalább ők maguk, az emberek hadd “privatizálják”.) A korábbi történelem-magyarázat részben összeroppant magával a rendszerrel együtt, ám az űrt egyelőre nem tölthette be valamiféle új historiográfia (idő kell rá). Ezért a szovjet történelem és a hagyományos szovjet hazafiság “elrablása”, a szovjet hőstörténet elvétele, a tömegpszichológia terén egyik napról a másikra utat nyitott az obskurantizmus, a világvége-várás, egy újfajta “finalizmus”, Véres (II.) Miklós cár szentté avatása előtt. A cár, aki ráadásul mélyen hitt a Cion bölcseinek jegyzőkönyvében, azaz a zsidó világösszeesküvés hülyeségében, jól illeszkedik az “orosz demokrácia” giccses világába, amennyiben még egy új hőstörténet, egy új mártírológia kiindulópontját is képezheti.³⁷ Ez a modern, államilag szervezett “finalizmus” a történelem új célját a demokrácia, a piacgazdaság azonnali (mondjuk 500 nap alatti) megvalósításában határozta meg, amely úgyszólván a “történelem végének” deklaráltatott. Ez az új végcél mérhetetlen média-erővel számtalan csatornán át, de pluralisztikus stílusban ömlött és ömlik a rádióból és a tévéből, az újságokból és a folyóiratokból.

Az új orosz állam médiavalósága – éppen az új rendszer legitimitását erősítendő – visszatért a történelem leleplező szemléletéhez, amelynek centrumában megint ott találjuk az összeesküvés-teóriát. És micsoda gazdagságban! Az új gondolkodás magját a szovjet történelem, a “kommunizmus” fentebb említett kriminalizálása képezte, amely a történelmet a Cseka–GPU–KGB működésének struktúraformái, valós és valótlan “összeesküvései” alapján fogta fel és mutatta be filmen és színházban, írásban és szóban. Ezek a “bűnös” szervezetek (függetlenül valóságos súlyuktól és eltérő jellegüktől) kerültek be a történelem epicentrumába, mintha ők mozgatnák az eseményeket. Vagyis megint eltűntek a “néptömegek”, pedig a 70-es–80-as évek szovjet történetírása a szűkös források ellenére jelentős társadalomtörténeti műveket is létrehozott. Ám a történetírás ismét funkciót váltott, ha lehet, a korábbiaknál is erősebben politizálódott. Sőt, strukturális értelemben a sztálini megközelítéssel mutat rokonságot az a jelenség, hogy az új rendszer (jelcinscsina) “hibáiért” (a társadalmi integráció összeomlásáért, a gyors elszegényedésért, a bűnözés és a prostitúció felvirágzásáért, a háborúkért, az állami tulajdon magán-kisajátításáért stb.) gyorsan megtalálták a bűnbakokat a történelemben és a jelenkorban (ami majdnem ugyanazt jelenti). Fontos különbség: most nincsen feltétlenül szükség a vétkesek megsemmisítésére, a tét csupán egyfajta virtuális leleplezés, egyfajta agymosás az új gondolkodás térhódításának elősegítése érdekében. Sztálin az 1990-es években válik a legfőbb “összeesküvővé”. Csak tömeggyilkos arculata létezik, noha – mint közismert – nem utolsó rangú diplomata és katonai vezető lett belőle, ha hinni lehet olyan kortársainak, mint Chuchill vagy Zsukov marsall. Historikusnak látszó vagy akként reklámozott személyek úgy állítják be a dolgot, hogy Sztálin már a 30-as évek elején együttműködött Hitlerrel – sőt, a régi hitlerista propagandának megfelelően ma már úgy illik ábrázolni a szovjet főtitkárt, hogy egyenesen ő akarta megtámadni a náci Németországot és nem megfordítva, Hitler hovatovább csak preventív háborút folytatott.³⁸ Akárcsak Sztálin idején, az üzenet ugyanaz: nem az új rendszer a rossz, hanem azok a bűnösök, akik a múltban, a történelemben a dolgokat elrontották, s napjainkban is akadékoskodnak, “feleslegesen fecsegnek”, ahogy Molotov mondta. Itt, Kelet-Európában a történelemnek ez az összeesküvő-leleplező szemlélete éppen akkor vált uralkodóvá ismét, csaknem “észrevétlenül”, amikor már tulajdonképpen nem volt mit leleplezni. Hiszen a peresztrojka és a glasznoszty úgyszólván alig szólt másról a 80-as években, mint az “igazságok” kimondásáról, hogy a hruscsovi olvadásról a XX. kongresszust követően most ne is beszéljünk. Ma már ez az egész leleplezés nem szól egyébről, mint az új szellemi atmoszféra meg-megújuló konzerválásáról, az “új” médiatechnikák és manipulációs mechanizmusok kiépüléséről és az “önfeledt”, giccses szórakoztatásról. Óriási üzlet ez, sokan megélnek belőle.

Akár a sztálini korszakról, akár napjainkról legyen szó, könnyen belátható: a leleplezést mindig bűnbakképzés, az összeesküvések keresése kíséri. Napjainkban is politikai-pszichológiai kérdéssé vált, hogy kikből építik fel az új bűnbakokat a történelemben (és a jelenben). A teljesség igénye nélkül néhány fontos, de jól ismert “bűnöző csoportot” sorolunk föl, amelyek felelőssé tehetők az orosz nép elleni különböző összeesküvések szervezéséért: zsidó-szabadkőművesek, zsidó-kommunista-plutokrata banktőke, vörös-barna összeesküvés, hazátlan kommunista-szocialista bitangok, külföldi zsoldban álló és idegeneket szolgáló ügynökök, főleg amerikaiak által pénzelt egykori KGB ügynökök vagy éppenséggel az egykori kommunista nomenklatúra, amely titokban a régi rendszert akarja visszaállítani stb.³⁹ Természetesen Lenin és Sztálin, másfelől Gorbacsov és Jelcin egyaránt szerepelnek a “listán”. A szovjet történelem kriminalizálása ilyen módon tükröződik vissza a tömegpszichológiában (már azokban, akik a politika és a történelem iránt egyáltalán érdeklődnek). Még a Szovjetunió összeomlása is bekerült az összeesküvés-elméleti magyarázatokba, pedig ha valami, akkor a Szovjetunió felbomlása egy abszolút nyilvános folyamat részeként a szemünk előtt zajlott éveken át.⁴⁰

Az természetes, hogy maga Sztálin bukkan föl leggyakrabban ebben a hollywoodias panoptikumban, néhol pozitív alakként, mint aki az idegenekkel szemben megvédte a “birodalmat”, gyakrabban negatív figuraként, aki vagy idegen ügynökként, legtöbbször a zsidók ügynökeként az orosz népre kényszerítette a kommunizmus igáját és ezzel aláásta a birodalom organikus fejlődését, vagy mint zsidófaló jelenik meg.⁴¹ Egyébként Sztálin antiszemitizmusában a II. világháború után nyilvánvalóan kifejeződött az összeesküvés-elméletekbe vetett már valóban paranoiás hite, ámbár a politikai döntésekben még ekkor is igyekezett elkonspirálni ezt a beteges hajlamát.⁴²

Ebben az egész folyamatban az új rendszer legitimációs teljesítménye, hogy – persze nem hagyományok nélkül – sikeresen felkeltette azt a médiapiaci igényt, hogy a történelmet összeesküvéstörténetté, a nagy emberek mitológiájává formálják át, ami kétségtelenül a leginkább “televideosítható”. Az oral history fellendülése is elválaszthatatlan ettől az igénytől, a nagy emberek kvázi titkokat hagynak az utókorra. Minden megelevenedik mint látvány, mint elképzelés. A történelem maga is látvánnyá, puszta reprezentációvá változik.⁴³

Miközben Oroszországban virágjába borult, úgymond, a demokrácia az 1991. augusztusi “konzervatív kommunista” operettpuccs után, hamarosan megkezdődött a peresztrojka nyomán alig kisarjadt parlamentarizmus gyors felszámolása is. A Szovjetunió felbomlását jegyző Borisz Nyikolajevics Jelcin – túllépve a híres francia történész, Furet fantáziáján, aki az I. világháborút specifikálta “demokratikus világháborúként”⁴⁴, 1993. október 4-én végrehajtott egy “demokratikus puccsot”, amelyből azonban a szétvert parlament képviselői és védői kerültek ki “puccsistákként”.⁴⁵ (Miként Sztálin a régi kommunistákból csinált “hitehagyott” embereket, Jelcin részben korábbi híveiből formálta meg a puccsista szervezőket.) A jelcini puccsból, amely a moszkvai “Fehér Ház”, vagyis az akkori parlament felgyújtásával és több száz ember legyilkolásával végződött, a CNN két felvonásos melodrámát készített helyszíni közvetítés formájában. Erről az aktusról jegyezte meg akkoriban egyik kommentárjában a Jelcin-rendszer oldalán álló ismert moszkvai újság, hogy még a CNN tudósítója is többször elismételte az október 4-i véres események közvetítésekor, hogy olyan látszat keletkezhet, mintha Amerika irányítaná az eseményeket Moszkvában. Az amerikai szerepvállalással kapcsolatban a Nyezaviszimaja gazeta c. újság még 1993. szeptember 29-i számában utalt arra, hogy a szögesdróttal és állig felfegyverzett rendőri erőkkel körbevett “Fehér Házba”,⁴⁶ amelybe még a mentőket sem engedték be, 28-án kivételt téve “déltől kezdték beengedni az amerikai újságírókat az USA követségével való egyeztetés alapján, ami nyilvánvalóan a Jelcin-ellenes ellenzék ama érvelését erősítette egy újabb bizonyítékkal, hogy ezt a rezsimet az amerikai adminisztráció tartja el.”⁴⁷

Miközben a puccs sikeresen lezajlott, és a “megpuccsoltak” gonosz puccsistákká⁴⁸ stilizálódtak, a kremlinológusok egész hada szerte a világon, így Magyarországon is, Clinton elnök nyomán a demokrácia nagy diadaláról tudósított a győztesek euforisztikus hangulatában. Igazán szép volt.⁴⁹ Eközben a három tábor (a “nyugatos liberálisok”, a nacionál-patrióták és a baloldal) mindegyike előadta a maga összeesküvés-elméletét. A liberálisok a “vörös-barna összeesküvés” (értsd: “kommunista-fasiszta összefogás”) bornírt ostobaságával álltak elő, a nacionál-patrióták szokás szerint a cionista-amerikai-zsidó-szabadkőműves összeesküvésre gyanakodtak, míg a baloldal az IMF kezét látta az ügyek alakulásában, amennyiben az utolsó szovjet parlament – egyebek mellett – nem volt hajlandó megszavazni a Nemzetközi Valutatalap által támogatott költségvetést, ami az oroszországi elnöki hatalom teljes lejáratódásával fenyegetett a “világ” előtt.⁵⁰

Természetesen a historiográfiai pontosság értelmében azóta sem derült fény az 1993. októberi összeesküvés valódi mozgatóira, és valószínűleg ebben a kérdésben is majd a mindenkori politikai hatalom tesz igazságot. Ám az új rendszer Kratkij kurszát Jelcin visszavonulása következtében már nem sikerült elkészíteni. Ami azonban késik, nem múlik: az “orosz demokrácia” is leteszi a maga intelligens névjegyét a világ képzeletbeli asztalára. De addigra már a Jelcint mennybe emelők hada nem a demokrácia, hanem az új tekintélyuralmi rendszer jellegzetességeiről fog elmélkedni, régen elfelejtve, hogy a demokrácia sírásója az a Jelcin volt, akinek fényében sütkéreztek.

Jegyzetek

¹ Ezeket az írásokat a Lakatos László által szerkesztett “Összeesküvés-elméletek” c. kéziratos kötet tartalmazza: Chip Berlett: Összeesküvéstan, Serge Moscovici: Az idegen kéz, Lakatos László: Miért hisznek az emberek az összeesküvés-elméletekben?

² E problémakörről és általában a századelő történészi vitáiról ld. magyar nyelven.: Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Bp., Akadémiai, 1989. A bolsevikok, miként a mensevikek, nem mutattak semmiféle érdeklődést a történelem összeesküvés-elméleti magyarázatai iránt.

³ Egy nem régen elhunyt kiváló magyar történész e témájú könyvére hívom fel az olvasó figyelmét: Menyhárt Lajos: Az orosz társadalmi-politikai gondolkodás a századfordulón (1895–1906). Bp., 1980.

⁴ Vö. R. Malinovszkij és V. I. Lenin viszonyáról nem régen publikáltak olyan dokumentumokat, amelyek Lenin Malinovszkij iránti erős szimpátiáját tanúsítják. V. I. Lenin. Nyeizvesztnie dokumenti 1991–1922. Moszkva, Roszszpen, 1999. 125–135., 190–192., 195–196. o.

⁵ Lenin a politikai szervezetet, illetve annak célját, a forradalom győzelmét biztosító fegyveres felkelés megszervezését egy széles társadalmi tömegmozgalom eszközének tekintette, amely mozgalom végcélja “a szocialista önigazgatás” létrehozása. A felkelés maga is “mozgalomszervező” lehetőség: “az összes elégedetlen – az önkényuralommal elégedetlen – rétegekkel való kapcsolat, ami oly fontos a felkelés szempontjából… hiszen lényegében a felkelés sem egyéb, mint az egész nép legerélyesebb, legegyöntetűbb és legcélszerűbb ‘válasza’ a kormánynak.” Lenin: Mi a teendő? Ma-Le klasszikusainak kiskönyvtársa 11, Bp., 1968. Kossuth, 257–258.o.

⁶ Egy újabb magyar nyelvű történeti feldolgozás kitűnő tájékoztatást nyújt a “jegyzőkönyv” keletkezéstörténetéről. Ld.: Bebesi György: A feketeszázak. Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 1999. 69–85.o.

⁷ L. erről részletesebben: Tütő L.–Krausz T.: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 6-7.sz.

⁸ Itt szándékosan nem Max Webert említem, hiszen Lenin nem mérhető Weberen, amennyiben a lenini szellemi-politikai örökség célja – Weberrel szöges ellentétben – éppen a polgári állam és a polgári parlamentarizmus meghaladása, megdöntése volt, miképpen később Gramscié is. Az a könnyedség azonban, ahogyan Oroszországban a politikai hatalom “megdönthető” volt, nem a polgári állam problémájának differenciált megközelítése irányába vitte a gondolkodást (és persze a cselekvést).

⁹ Lenin egyébként sok bolsevik szerzővel szemben az önkényuralmi állam nagyfokú önállóságát és a parlamentarizmus előnyeit ecsetelte. Azokat az elméleteket, amelyek az önkényuralmi államot közvetlenül a nemesség eszközének tekintették, politikailag is káros elméletnek nevezték, mert nem voltak figyelemmel sem a bürokratikus hagyományok erejére, sem a monarchia “polgári irányú” elmozdulására a század elején. Vö. Pártviták… id.m. 52–77.o.

¹⁰ A Szovjetunió összeomlása után egy korábban vezető állású pártapparatcsik a bukás alapvető okát – némi túlzással – a titkosság mint eszköz és mint öncél fennmaradásában és permanens reprodukálódásában határozta meg: Leon Onyikov: KPSZSZ: anatomija raszpada. Moszkva, “Reszpublika”, 1996. Ám a titkosságnak ez a “monomániája” nem a Lenin-korszak közvetlen továbbélése, hanem egészében egy újfajta jelenség, amely gyökereit jórészt a sztálini időkből eredezteti. Jellemző momentum, hogy 1928-ig bármely párttag párttagkönyvét felmutatva bemehetett a KB épületébe, amely már akkor is a Sztaraja ploscsagyon állt.

¹¹ Hatalmas tömegű dokumentumanyag szabadult fel e témakörben is a rendszerváltás után, amelyek gazdagon illusztrálják az itt elmondottakat: Komintern i igyeja mirovoj revoljucii. Moszkva, Nauka, 1999. L. mindenekelőtt 404–538.o.

¹² Nem térhetünk ki arra, s nem is feladatunk, hogy vázoljuk a sztálini rendszert. Annak működésével részletesebben foglalkoztam: A sztálini rendszer kialakulásának okairól és jellegéről. Történelemtanári Füzetek, VIII. 1995.

¹³ Erről a jelenségegyüttesről érdekesen számol be V. Buldakov: A Gulag-jelenség. Eszmélet, 45. sz. (2000. tavasz) 122–139.o.

¹⁴ Hogy Sztálinnak “miért volt szüksége a ’kártevésre’”, V. Rogovin kimerítően tárgyalja: 1937. Moszkva, 1996. 244–254.o.

¹⁵ Vö. V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 242–244.o.

¹⁶ Persze nem könnyű megérteni ezt a problémát, ha az ember Sztálinból akarja magyarázni a történelmet és nem megfordítva.

¹⁷ Idézi G. M. Ivanova: GULAG v sziszteme totalitarnogo goszudarsztva. Moszkva, MONF, 1997. 131–132. o.

¹⁸ Vö.: Jev. Gromov: Sztálin: vlaszty i iszkoussztvo. Moszkva, “Reszpublika”, 1998. 281. o.

¹⁹ Piszatyel i vozsgy. Perepiszka M. A. Solohova sz I. V. Sztalinim 1931–1950 godi. Iz licsnogo arhiva I.V. Sztalina. Moszkva, 1997.

²⁰ Sztalinszkoe Politbüro v 30-ie godi. Szbornyik dokumentov. Moszkva, (Szerk.: O. Hlevnyuk és mások) AIRO-XX, 1995. 168–169.o.

²¹ L. erről: Krausz T.: A “Rövid tanfolyam” és a történelem. Világosság, 1989. 3. sz. 174–179. o.

²² A források tükrében a bolsevik párt frakcióharcainak 1917 előtti története nagyon bonyolult, és teljesen alkalmatlan mindenféle “összeesküvéstörténeti” koncepció igazolására. S bár ma már igen jelentős a bolsevik emigrációs viták és frakciós ellentétek historiográfiai feldolgozása, én egy magyar kutató igen érdemes munkásságára hívnám fel a figyelmet. L. Donáth Péter: Elmélet és gyakorlat. A “baloldaliság” korai történetéhez: Gorkij–Lunacsarszkij–Bogdanov 1907–1910. Bp., 1990. (Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei /IX./, 1990. 389 o., uő.: Történelem dokumentumközelben (A.V. Lunacsarszkij 1917-ben). A Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei, Bp., 1990. VII. 121–178. o.

²³ L. erről id. c. Világosság uo. Jellemző történet, melyet sok évvel ezelőtt két – azóta már elhunyt – kiváló szovjet történésztől, Viktor Millertől és Turok-Popovtól hallottam: Sztálin meglepődve tapasztalta, amikor bemutatták neki a szerkesztőbizottság tagjait, hogy a legfiatalabbat, az akkoriban még a húszas éveit taposó, későbbi akadémikust, Iszak Iszakijevics Mincet nem ismerte. Föltette a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen tekintélyes mű szerkesztőbizottsági tagjainak egyike nem rendelkezik semmilyen tudományos és hivatali előmenetellel. Nos, ezt követően Minc karrierje rendkívüli sebességgel ívelt felfelé, aminek később lett alapja: terjedelmes könyveket írt a forradalom és a szovjethatalom “diadalmas meneteléséről”.

²⁴ Ezt az összefüggést is egy népszerű kifejtéshez méltatlan részletességgel fejtettem ki a Pártviták és történettudomány c. id. munkában.

²⁵ Az SzK(b)P rövid története. Bp., Szikra, 1951. 319–326. o.

²⁶ Mindez oly mértékig volt benne a 30-as évek atmoszférájában, a nagyhatalmak közötti érdekellentétekben a náci Németország felemelkedését követően, sőt, a háború után is, hogy az összeesküvés a történelemmagyarázat “hivatalos” útjának tűnt. Érdemes itt két egészen eltérő, bár ismert dokumentumra felhívni a figyelmet: az USA moszkvai nagykövete a sztálini Szovjetunióban elfogadta a Sztálin és a Szovjetunió elleni összeesküvés nagy tervét, az ötödik hadoszlop működését, l. Joseph E. Davies: Mission to Moscow. Pocket Books Inc., New York, 1943. Másrészt M. Sayers – A. Kahn: A nagy összeesküvés. Bp., Szikra, 1947 (1949) A mai kor embere igazán némi empátiával viseltethet a 30-as évek naivitása, hiszékenysége iránt. Korunk “naivitásaira” később térnék ki.

²⁷ Trockijnak a perekkel foglalkozó írásaiból magyarul is olvasható egy válogatás: A száműzött Trockij. Bp., Libri, 1989. (Szerk.: K. T.) 127–142. o.

²⁸ V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 374. o.

²⁹ O Trockom i trockizme. Moszkva, 1925. Lenin o trockizme. Moszkva, 1924.

³⁰ Több helyen és részletesen is kifejtettem a sztálini rendszerváltás történetét, ezúttal a helyhiány miatt is eltekintek tőle.

³¹ Trockij már 1938-ban felhívta a figyelmet arra, hogy a publikált vádbeszédek az “összeesküvések” és a “tervezett terrorista akciók” konkrét feltételeit, eseményeit igen eltérő módon adták elő, de az első perctől az utolsóig az “összeállítók”, természetesen mindenekelőtt Sztálin, kitartottak az összeesküvés mint koncepció mellett. Erre építették föl az összes vallomást. Vö. L. Trockij: Mikor jött létre és mikor működött az egyesített központ? In: A száműzött Trockij. Id.m. 131–138. o.

³² Az a valószínűsíthető tény, hogy egy bomlott agyú kivénhedt diák követte el a gyilkosságot, nem volt igazán népszerű tézis. Egy ilyen gyilkos kevéssé volt alkalmas arra, hogy nyilvánosan bevádolja a régi bolsevikokat, mivel képtelen volt arra, hogy következetes és kitartó vallomást tegyen. Később, a 70-es évektől, nem szólva a peresztrojka periódusáról, nem kerültek elő források, melyek alátámasztották volna Sztálin közvetlen részvételét a gyilkosságban. Ma is teljes homály fedi az “összeesküvés” hátterét.

³³ Érdekes momentum, hogy a Kratkij kursz periódusában a Sztálin egyik “kedvenc” történészének számító Jemeljan Jaroszlavszkij még 1928-ban tulajdonképpen Sztálint is megbírálta, amikor tankönyvében arra emlékeztetett, hogy azon a KB ülésen, amelyen felvetették Kamenyev és Zinovjev kizárását a KB-ból, Sztálin az ellenszavazók közé tartozott. L. erről Világosság, id. c. 1989. 3.sz. 176. o.

³⁴ Vö.: A. Pankratova: Razvitie isztoricseszkih vzgljadov M. N. Pokrovszkogo. In: Protyiv isztoricseszkoj koncepcii M. N. Pokrovszkogo. Szb. Sztatyej, 1939. I. köt. 5–7. o.

³⁵ A Kratkij kursz hatása tulajdonképpen még ma is érződik számos történész gondolkodásában; a szovjet disszidens történetírás közvetítésével került a rendszerváltást követő historiográfiába. Ilyen “eredeti” munka volt Heller-Nyekrics Szovjetunió története, Utopja u vlasztyi, amely magyarul két nagy kötetben 1996-ban jelent meg az Osirisnél. A két kötetről megjelent kritikai recenziót l.: Filippov Szergej: Orosz történelem hollywoodi feldolgozásban, és Krausz Tamás: Egy új Szovjetunió-történet, amely régi. L. Fons, IV. évfolyam, 1997. no. 3. sz. 357–394. o.

³⁶ L. például a magyarul is megjelent R. Pipes: Az orosz forradalom története, Bp. 1999. Megjegyezzük, hogy a mai Magyarországon még Pipesen is túlmegy a hivatalos, minisztérium által jóváhagyott és kedvezményezett középiskolai történelem tankönyv, amelyet a IV. gimnazistáknak írtak. Eszerint 1917 októberében forradalom sem volt, hanem csupán összeesküvők egy csoportjának puccsa zajlott Péterváron és természetesen egész Oroszországban. Ma itt tartunk.

³⁷ A cári család kivégzésének és magának a dinasztia történetének óriási irodalma van mind Oroszországban, mind Nyugaton, filmek, tv-feldolgozások tömegei szórakoztatják a nézőket a cári család szenvedéseivel és lemészárlásával. Sokakat már nem is érdekel az egész, megvan az igény egy újabb sztori “piacosítása” számára.

³⁸ A kiinduló “történeti” munka egy új vitához a történettudományon kívül született. Egy “műkedvelő” szerző vetette fel ismét Hitler és Goebbels propagandájának közismert tézisét, hogy a náci Németország “preventív háborúra” kényszerült. E koncepció felmelegítése V. Szuvorov (valójában Rezun), a Szovjet Hadsereg vezérkari főnöksége katonai felderítésének (GRU) egyik Angliába szökött munkatársa nevéhez fűződik: V. Szuvorov: Ledokol. Kto nacsal vtoruju mirovuju vojnu?, Gyeny–M.: Kogda nacsalasz Vtoraja mirovaja vojna? Moszkva, TKO “ASZT”, 1994. A kritikai tudományos irodalomból l.: V. A. Nyevezsin: Szindrom nasztupatyelnoj vojni. Moszkva, AIRO-XX., 1997. Erősebben érvényesít kritikai szempontokat G. Gorogyeckij: Mif “ledokola”. Moszkva, Progressz-Akagyemija, 1995., uő.: Sztalin i napagyenyie Germanii na Szovetszkij Szojuz. Moszkva, Roszszpen, 1999. Ezeknek a dokumentumokkal alá nem támasztott nézeteknek már akadnak magyarországi apostolai is a különböző rádió és televízió műsorokban, napilapokban stb.; mindenekelőtt Kun Béla unokája, a 80-as években a nagyapai örökséget még vehemensen védelmező és ápoló Kun Miklós és Ungvári Krisztián képviselik ezt az álláspontot.

³⁹ L. e koncepciókról komolyan Ju. I. Igrickij: Obscsesztvennaja transzformacija v SZSZSZR i Rosszii poszle 1985 g: vzgljadi i koncepcii. Moszkva, INION, 1998.

⁴⁰ E folyamat nyilvánosságáról részletesebben írtam az Eszmélet 33. számában, melyben dokumentáltam, hogy maguk a szovjet vezetők és államhatalmi intézmények nyilvánosan kérték fel a nyugati nagyhatalmakat a beavatkozásra, ami tükröződött például a Jelcin–Soros levelezésben. (Soros Gy.: A lehetetlen megkísértése. A kelet-európai forradalmak és a Soros Alapítvány, Budapest, 1991. 117–121. o.) Mindenesetre az intellektuális lezüllés egy sajátos formája, amikor baloldaliak komoly ábrázattal a Szovjetunió és az államszocializmus végét valamiféle összeesküvés eredményeként szemlélik.

⁴¹ Szélsőségességében tipikus példa, hogy a Gereben Ágnes és Kun Miklós szerzőpár, egyébként egyetemi alkalmazásban álló média-közszereplők halálos komolysággal Sztálinból egyenesen Hitlert faragnak, egyéb zaftos történetek között azt állítván, hogy – durván fogalmazva – ő is kiirtotta volna a zsidókat, a koncepció a koncentrációs táborokhoz már megvolt, csak nem maradt rá ideje. A történelemből piaci fogyasztásra alkalmas összeesküvő-sztorikat produkálnak nap mint nap minden mennyiségben. Rémtörténetek készülnek, s e boszorkánykonyhában éppenséggel mindenfajta fűszerre szükség van, kivéve természetesen a tudomány hagyományos eljárásmódjait.

⁴² Ennek kifejtésére itt nincsen mód, önálló fejezetet szenteltem a kérdésnek a Sztálin c. (Budapest, Útmutató kiadó, 1996.) életrajzi vázlatban, l. a “Sztálin és az antiszemitizmus” fejezetet.

⁴³ Vagyis lényegében itt nem szubjektív problémáról van szó, hanem a látványról mint a modern polgári társadalom alapvető viszonyáról, amelyet Ernest Guy Debord már a 60-as években feltárt: A látvány társadalma. Magyarul l. egy összefoglaló részét in: Eszmélet 37. sz. A történelem maga is látvánnyá változik, mint Debord írja, “mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá változik”, amit úgy kell tekintenünk, “mint aktualizált Weltanschauung-ot, egy objektív erővé átalakult világnézetet, amely anyagi valósággá lett átfordítva”. “A látvány – tőke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy az már elképzeléssé válik.” 161–169. o.

⁴⁴ L. Francois Furet: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Bp., 1999.

⁴⁵ Az események friss nyomán a Magyar Ruszisztikai Intézet kis tanulmánykötetet adott ki a hazai ruszisták tollából: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, IX., Bp., 1993. és l.: 93. Moszkva. Hronyika tekuscsih szobitij. Vek XX i mir, Moszkva, 1993.

⁴⁶ Mint a “puccs”, vagyis az október 4-ét megelőző események szemtanúja állítom, hogy az elnöki hatalom részéről az egész “story” a puccsról egy nagyon szimpla figyelemelterelés volt. Az elnöki hatalomkoncentráció megteremtéséhez volt szükség egy elfogadható apropóra. A tüntető tömegek mindenfajta puccs véghezvitelére alkalmatlanok voltak: esélyük sem volt komoly fegyverzethez hozzájutni, “vezéreiket körbezárták” egy betonépítménybe mindenfajta kommunikáció lehetősége nélkül, maga a néhány ezres tömeg életkori összetételénél fogva sem volt alkalmas az állig felfegyverzett katonákkal szembeni harcra, s a televíziós toronyhoz való masírozásuk is a hatalom által biztosított akció volt, hiszen egyetlen akadályba nem ütköztek. Nem véletlen, hogy a CNN sem igen tudott más “kommunista keményvonalasokat” mutatni a világ számára, mint azokat a nagyon idős, néha már megrokkant néniket, akik kisebb-nagyobb Sztálin-képekkel baktattak a téren körbe-körbe.

⁴⁷ Vö. Krausz T. A jelcinizmus. In: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 1993. 87.o.

⁴⁸ A “puccsisták” vezérei, ha az olvasó még emlékszik neveikre, Haszbulatov és Ruckoj, az “afganisztáni hősök”, maguk is Jelcin első számú hívei közé tartoztak az 1991-es rendszerváltás periódusában.

⁴⁹ Mindez azért érdemel szót, mert miközben önfeledten folyt a vérfürdő “demokratikussá” való átformálása, éppen a parlamentarizmus felszámolása zajlott le, s jött létre hamarosan a Duma, amely még önálló törvényhozói jogkörrel sem rendelkezik az Elnökkel szemben.

⁵⁰ L. az idézett kiadványt: Jelcin és a jelcinizmus.