A fenti két könyv magyar nyelvű kiadása indokolja, hogy lapunk – H. Malernak és G. Perault-nak a 37 . számban (1998. tavasz) közölt írásai után – ismét helyet adjon a mai jpbboldali-konzervatív kurzus e két alapművével foglalkozó kritikáknak.

Kezdjük az ismerős litániával, hogy milyen szörnyekkel találtuk szembe magunkat, és hogyan győztük le őket – ez egy olyan rítus, amelynek legalább a gyökereit a valóságban találjuk. Döbbenetes bűneiket a Stéphane Courtois francia tudós és más szerzők által írt, nemrégiben lefordított A kommunizmus fekete könyvében tartják számon, amely mű könyvkritika-írókat rázott meg itt az ezredfordulón. Az általam látott recenziók közül a legkomolyabb a politikai filozófus Alan Ryané, aki egy kiváló elméleti tudós és szociáldemokrata kommentátor. Az írás a New York Times Book Review idei első számában jelent meg (január 2.).

A Fekete Könyv végre "megtöri a hallgatást a kommunizmus szörnyűségeiről" – írja Ryan – "a rengeteg értelmetlen, céltalan és megmagyarázhatatlan szenvedés látványától megnémult emberek hallgatását". A tények, amelyeket a könyv napvilágra hoz, bizonyára meglepetésként érik majd azokat, akiknek valahogy sikerült nem hallaniuk a "kommunizmus szörnyűségeinek" kárhoztatásáról, és részletes tényfeltáró művekről ebben a témába; olyan művekről, amiket már gyerekkorom óta olvasok, éppenséggel az elmúlt 80 év baloldali irodalmában. Nem beszélve az anyagok folyamatos áramlásáról a médiában, folyóiratokban, filmekben; könyvtárak színültig vannak képzelet szülte vagy tudományos könyvekkel – és ezek mind képtelenek arra, hogy a csendet megtörjék. De tegyük ezt most félre.

A Fekete Könyv – írja Ryan – egy "számvevő angyal" stílusában íródott. Egy irgalmatlan "bűnügyi vádirat" 100 millió ember meggyilkolásáért, "egy kolosszális, teljesen megbukott társadalmi, gazdasági és pszichológiai kísérlet halottainak számbavétele". A legfőbb gonosz – amelynek semmilyen vívmánya nincs, ami védhetné – gúnyt űz "a megállapításból, miszerint feltört tojások nélkül nincs rántotta".

Önnön nagyságunk víziója, karöltve ellenségünk ésszel felfoghatatlan szörnyűségével – az "egységes és kegyetlen összeesküvés" (John F. Kennedy), melynek célja "a tisztesség utolsó szilánkját is kiirtani a világból" (Robert McNamara) – kínos részletességgel foglalja össze újra az elmúlt fél évszázad jelképvilágát (valójában jóval messzebb a múltban, bár barátok és ellenségek gyorsan tolódnak el a jelen felé). A nagy mennyiségű nyomtatott anyag és a kereskedelmi média mellett ez világosan kiderül a Nemzetbiztonsági Tanács 68-as számú, 1950-es belső dokumentumából, amelyet széles körben a hidegháború alapító okirataként ismernek, bár ritkán idéznek, talán mert szégyenkeznek a köztiszteletben álló államférfiak Dean Acheson és Paul Nitze őrjöngő és hisztérikus ékesszólása miatt (mintának l. könyvem, Deterring Democracy, chap 1.).

Ez a kép mindig nagyon hasznosnak bizonyult. Ma ismét felhozva, lehetőséget ad arra, hogy kitöröljük a múltban elkövetett "saját" bűneink és a szörnyű atrocitások egész lajstromát. Végül is semmiségnek tűnnek az ellenség legmesszebbmenő gonoszságához viszonyítva. Legyen a bűn bármekkora, szükséges volt, hogy szembe lehessen szegülni a sötétség erőivel, most, hogy már tudjuk, mik voltak ezek. Ezek után a megbánás leghalványabb jele nélkül indulhatunk nemes küldetésünk véghezvitelére, bár ahogy Michael Wines, a New York Times tudósítója emlékeztetett bennünket a koszovói humanitárius diadal utánizzásában, nem szabad figyelmen kívül hagynunk bizonyos "mélyen kijózanító tanulságokat": a mély ideológiai szakadék az idealista Új Világ – mely az embertelenség megszüntetésére törekszik – és a Régi Világ között végzetszerű, véget nem érő konfliktus. Az ellenség a legfőbb gonosz megtestesülése volt, de még barátainknak is sokat kell tenniük, hogy a mi szédítő magasságunkba emelkedjenek. Mindenesetre, mi bátran vonulhatunk előre, "tiszta kézzel és tiszta szívvel", ahogy az egy Istent félő Nemzethez illik. És ami a lényeg, lenéző mosollyal elintézhetjük az összes félnótás okvetetlenkedését az állami-testületi rendszer bűneinek intézményi gyökereivel kapcsolatban; világos, mint a vakablak, hogy az nem homályosíthatja el a kialakult Jó kontra Gonosz felfogást, és semmilyen tanulsággal nem szolgálhat arra nézve, hogy mi fog következni, bármilyen "mélyen kijózanító" legyen is. Ez persze egy nagyon kényelmes álláspont, teljesen nyilvánvaló okokból, amikre itt nem is térünk ki.

Egyes számú bűnjelként, másokhoz hasonlóan Ryan is az 1958-61-es kínai éhínséget választja. Az éhínség áldozatainak számát – írja – 25-40 millióra becsülik, ami tekintélyes részt jelent a 100 millió halottból, amelyet a "számvevő angyalok" a kommunizmus (bármi legyen is az, de azért csak használjuk a szokásos megjelölést) számlájára írnak. A szörnyű esetet teljesen jogosan kárhoztatták és bélyegezték meg az elmúlt években, és teszik ezt most ismét a könyvben. Ezen túlmenően indokoltan írják a kommunizmus számlájára. Ezt a következtetést leghatározottabban a közgazdász Amartya Sen vonja le, akinek a kínai éhínség és a demokratikus India teljesítménye közötti összehasonlító elemzése különös figyelmet kapott, amikor néhány évvel ezelőtt átvette a Nobel-díjat.

Az 1980-as évekből visszatekintve, Sen megállapította, hogy India lakossága nem tapasztalt ilyen mértékű éhínséget. A két ország közötti különbséget India "többszólamú sajtójú és ellenzékkel bíró" politikai rendszerének tulajdonította. Kína totalitárius rendszerében a gondot a dezinformáció okozta, megakadályozva a visszacsatolást; csak nagyon kis politikai nyomásgyakorlás érkezhetett ellenzéki csoportoktól és a tájékozott közvéleménytől (Jean Dreze és Amartya Sen, Hunger and Public Action, 1989; a halottak számát 16,5 és 29,5 millió közé teszik).

A példa drámai módon fogja perbe a totalitárius kommunizmust, pontosan, ahogy Ryan írja. De még mielőtt ennyivel elintéznénk a vádirat ügyét, talán lapozzuk fel Sen India-Kína összehasonlításának második felét, amely valamiért sosem merül fel érvként, annak ellenére, hogy maga Sen igen nagy hangsúlyt helyezett rá. Sen megállapítja, hogy India és Kína sok dologban meglepő azonosságot mutat – beleértve a halottak számát is -, mióta a fejlesztési programok elkezdődtek 50 évvel ezelőtt. "Viszont kevéssé kétséges, hogy morbiditás, mortalitás és várható élettartam tekintetében Kínának elvitathatatlan előnye van Indiával szemben" (és ez az oktatásra és más szociális indikátorokra is igaz). Sen évi közel 4 millióval többre becsüli az Indiában meghaltak számát: "India nyolcévente több hullával tölti meg a raktárt, mint Kína a leggyalázatosabb éveiben", 1958-61 között (Dreze és Sen). Az eredmények mindkét esetben a politikai berendezkedések ideológiai hajlamaival vannak összefüggésben: Kínában viszonylag egyenlően elosztott gyógyszerkészletek, vidéki egészségügyi ellátás és élelmezés – mindez Indiában hiányzik. Ez még 1979 előtt volt, amikor "a kedvezőtlen halálozási trendet [Kínában] sikerült megállítani, és talán vissza is fordítani", hála az az évben bevezetett piaci reformoknak.

Az emlékezetkiesést leküzdve, most alkalmazzuk a Fekete Könyv és kritikusainak módszertanát az egész történetre, és nem csak a tantételszerűen elfogadott felére. Ekkor arra a következtetésre jutunk, hogy India a demokratikus kapitalista "kísérlete" során több halottat termelt, mint a "kolosszális, teljesen megbukott… kísérlet" egész történelme során 1917-től, mindenütt: több mint 100 millió halott csak Indiában, csak 1979-ig, és több tízmillió azóta.

A "demokratikus kapitalista kísérlet" vádirata annál élesebb lesz, ha a kommunizmus bukása utáni hatásokat tekintjük. Hogy csak egy mozzanatot vegyünk: halottak milliói Oroszországban, minthogy követték a Világbank magabiztos receptjét, miszerint "azok az országok, amelyek korán és teljes körűen végrehajtják a liberalizációt, hamarabb elérik a fordulatot [mint azok, amelyek ezt nem teszik meg]. Ezzel elérték, hogy most körülbelül ott tartanak, ahol az első világháború előtt; a Harmadik világhoz hasonló képeket lehet látni Oroszországról. De hát feltört tojások nélkül nincs rántotta, ahogy Sztálin mondta volna. A vádirat még keményebb, ha figyelembe vesszük azokat a nagy kiterjedésű területeket, amelyek még mindig nyugati gyámság alatt vannak, ahonnan valóban "kolosszális" mennyiségű hulla és a "teljesen értelmetlen, céltalan és megmagyarázhatatlan szenvedés" (Ryan) származik. Tovább erősödik a vádirat, ha számba vesszük azokat az országokat, amelyek a nyugati hatalmak és klienseik közvetlen támadásainak voltak kitéve ugyanazokban az években. A lajstromot szükségtelen most feleleveníteni, bár éppolyan ismeretlen a tiszteletreméltó véleményalkotó számára, mint a kommunizmus bűnei lehettek a Fekete Könyv megjelenése előtt.

A Fekete Könyv szerzői, állapítja meg Ryan, nem riadtak vissza a "nagy kérdés" megválaszolásától: "a kommunizmus és a nácizmus relatív erkölcstelenségétől". Bár "a halottak száma a kommunizmus felé dönti a mérleg nyelvét", azért a nácizmus süllyed mélyebb erkölcstelenségbe. A halottak számát illetően egy másik "nagy kérdés" is felmerül, ha sikerül leküzdeni az ideológiailag hasznos emlékezetkiesést.

Az érthetőség kedvéért: nem a saját ítéleteimet hangoztatom, inkább azon elvekből következőeket, amelyeket értékeink előállítására tartunk – vagy amik következnének, ha a doktrinerség szűrőit eltávolíthatnánk az útból.

Idén kész árhullám az öntömjénezés – ezzel kapcsolatban elég csak felidézni Mark Twain megjegyzését a mögöttünk lévő dicsőséges századot megelőző Fülöp-szigeteki népirtó-hadjárat egyik nagy háborús hőséről: "'megtestesült szatíra'; semmilyen szatirikus interpretációja nem érheti el a tökéletességet, mert már 'ő maga a csúcs'". Az utalás a mészárlásban és pusztításban mutatott hatékonyságunkon és öndicsőítő képességünkön kívül nagyságunk egy újabb szempontjára hívja fel a figyelmet, ami bármelyik szatirikust a kétségbeesésbe kergetné, ez pedig hajlandóságunk arra, hogy őszintén szembenézzünk bűneinkkel, ezzel adózva az eszmék virágzó szabadpiacának. Amerika egyik vezető írójának keserű antiimperialista esszéit nem tiltották be, mint teszik ezt totalitárius államokban; szabadon hozzáférhető a nagyközönség számára – mintegy 90 évvel később.

(Fordította: Orbán Gábor)

Stéphane Courtois (szerk.): A kommunizmus fekete könyve: bűntény, terror, megtorlás, Harvard University Press, 1999

Több, mint hinnénk – tartja a történész Walter LaFeber Michael Jordan és az új keletű globális kapitalizmus című, frissen megjelent, karcsú kötetében. A könyv kísérlet a kosárlabda történetének és a vállalati piacteremtés elemzésének ötvözésére, hogy ezáltal illusztrálva lássuk, hogyan árad el a földgolyón az amerikai kultúra annak a két irányú folyamatnak a révén, amely egyidejűleg gazdagítja az amerikai cégeket, és fenyegeti a helyi kultúrákat világszerte.

LaFeber elegendő részletességgel ír a kosárlabdás Michael Jordanról ahhoz, hogy világos legyen: mint szurkoló elismeri a Chicago Bulls visszavonult játékosának sportolói tehetségét. A közölt életrajzi anyag azonban – zömében korábban megjelentetett írások kivonata – nem szolgál sok újdonsággal.

Ügyesebben jár el LaFeber, amikor azt tárja elénk, hogyan segítette Jordan a Nike-ot meg számos más vállalatot, hogy egy halom pénzt kaszálhassanak, s bővíthessék amerikai és külföldi piacaikat. A Nike hozzájárult Jordan figurájának közismertté tételéhez, ezáltal népszerűsége robbanásszerű növekedéséhez. Aztán ezt az arcot arra használta fel, hogy termékeit újabb külföldi piacokon adja el. LaFeber értékelése szerint Jordan elszánt kapitalista, aki politikai kérdésekben nem kíván határozottan állást foglalni, nehogy slágercikk-árusi státusát veszélyeztesse, vagy szakítania kelljen a Nike-kal, mondjuk amiatt, hogy a cég embertelen körülmények között dolgoztat Indonéziában, Kínában és másutt.

LaFeber szemében ennél gonoszabb ördögök a Nike Phil Knight-szerű ügyvezető igazgatói, akik üzleti stratégiájukat a Föld legolcsóbb munkaerejének bérbevételére alapozzák, miközben a Nike "szárnysuhogása" minden nemzetközi sporteseményen végigsöpör.

A szerző rámutat, hogy a Nike minden elemében eleget tesz annak az ötös feltételrendszernek, amelyet a teljesen globalizált multinacionális vállalatok új generációjáról felállított: külföldi munkaerő alkalmazása; a kereskedelem hangsúlyozása a formatervezésben (jelen esetben: cipő) és a szaktudásban, szemben a természeti erőforrások vagy az ipari javak előtérbe állításával; a külföldi fogyasztói piacoktól való függés; jól megfogalmazott és tömeges hirdetés a termék iránti kereslet növelése céljából; végül arra való képesség, hogy (legalább részben) kikerüljék bármely ország kormányának korlátozó felügyeletét.

(Ezzel ellentétben – jegyzi meg LaFeber – a század korábban jellegzetes és még ma is létező multinacionális cégei, amelyek elsősorban amerikai munkásokat foglalkoztattak, és főként ipari javakat állítottak elő, vagy természeti erőforrásokkal kereskedtek, szinte egytől egyig az amerikai piac talaján vertek gyökeret, és létüket inkább fenyegette a belföldi szabályozás, például a trösztellenes törvény.)

LaFebernek a Jordan-jelenségről szóló elemzése, hogy szerinte hogyan lett a sport az amerikai vállalatok egyre növekvő erejének és az amerikai kultúra szimbólumrendszerének országhatárokat ledöntő közvetítő eszköze, egyszerű, mégis alapvető megállapítást tartalmaz: miközben a kosárlabda-játékban sok a tényleges és értékes elem, és abban is, ahogy számos amerikai a sportághoz és annak népszerű játékosaihoz viszonyul, ezek a jó és hiteles vonások összefonódtak a profit hajszolásával, az amerikai vállalatok hatalmi terjeszkedésével, egy olcsó és kiszolgáltatott, óriási munkaerőbázis kizsákmányolásával.

LaFeber szerint nemcsak a fejlődő világ fundamentalista és nacionalista mozgalmai fognak tiltakozni az amerikai kultúra beáramlása ellen, hanem a fejlett világ országai is, ahogy például Franciaország is tesz lépéseket a helyi kultúra védelmében.

Ezzel együtt LaFeber azt sugallja, hogy az amerikai életmóddal szemben megnyilvánuló ellenállás a világon inkább csak szórványos, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a kínai iskolások Jordant tartják "a XX. századi történelem két legkiemelkedõbb alakja egyikének". A szerző azt a jóslatát fogalmazza meg, hogy a napjainkban zajló párviadalt "a kapitalizmus új technológiai formái" és a helyi kultúrák között "végül a kapitalizmus fogja megnyerni… éppen úgy, ahogy ötszáz évvel korábbi, korszerűnek mondható megjelenése óta döntött már le politikai, gazdasági, társadalmi és földrajzi korlátokat".

LaFeber könyve szellemes alapmű az amerikai kultúra és a globális kapitalizmus kölcsönhatásáról. De két apró hibára ki kell térnünk.

Először, míg LaFeber azt sejteti, hogy az amerikai sportok iránti rajongás a világon mindenütt hozzájárulhat a helyi kultúrák elsüllyedéséhez, megfeledkezik arról, hogy a labdarúgásnak, a világ legnépszerűbb sportjának hatalmas kulturális játékterén egyáltalán nem érvényesül az amerikai hegemónia.

Másodszor, LaFeber nem teszi fel az olvasó számára minden bizonnyal legkézenfekvőbb kérdést: Mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik Michael Jordant ugyan imádják, de gyűlölik a globális kapitalizmust? Átkot szórni a sportra mint valami ördögtől való dologra politikai értelemben is veszteséges, és logikailag sem visz előbbre – a sport és a sportcsillagok mindig is vonzóak maradnak, és változatlanul igényt tarthatnak az amerikai lakosság többségének töretlen figyelmére.

Érdemesebb kiindulásként arra az ellentmondásra rámutatni, hogy Amerika milyen lelkes híve a fair play-nek, miközben az amerikai cipőgyárosok embertelen körülmények között és jogtiprás közepette dolgoztatják alkalmazottaikat, ahogy több száz egyetemista is ezt teszi az utóbbi öt év során. A másik annak a ténynek a szűnni nem akaró bírálata lehet, hogy a média-nagyhatalmaknak a sportágak és a sportolók feletti uralma mennyire rombolja magának a sportnak a hitelességét és igaz voltát.

(Fordította: Battyán Katalin)

Walter LaFeber: Michael Jordan and the New Capitalism, W.W. Norton & Co, 1999

A kanadai szociológus szerint az 1998-99-es megvesztegetési botrány után egyfelől, a médiában és a hétköznapi szóbeszédben soha nem látott mértékben érte kritika és cinizmus az olimpiai ipar minden szegmensét, másfelől a támogatók jó része ahelyett, hogy elállt volna az olimpia szellemének és eszményeinek hangoztatásától, ezt nagyobb lelkesedéssel tette, mint korábban bármikor.

Az olimpia szellemiségéről és eszményeiről szóló diskurzus kialakulása – legalább – az újkori olimpiai játékok múlt század végi kezdetéig vezethető vissza, jóllehet Richard Pound, a NOB alelnöke szerint ezen "időtálló" eszmények háromezer éves töretlen múlttal bírnak (Pound, 1999; 2). Érdemes az 1998-99-es megvesztegetési botrány előtti és utáni diskurzusokat összehasonlítani, mivel nem várt irányba történtek változások, ha csak minimálisak is. Egyfelől a médiában és a hétköznapi szóbeszédben soha nem látott mértékben érte kritika és cinizmus az olimpiai ipar minden szegmensét; másfelől a támogatók jó része ahelyett, hogy elállt volna az olimpia szellemének és eszményeinek hangoztatásától, ezt nagyobb lelkesedéssel tette, mint korábban bármikor.

Az Egyesült Államokban és Kanadában az 1996-os atlantai nyári játékok kiszabadították az "olimpia szellemét" a palackból, mint ezt Sandra Levy kanadai atléta, a torontói kétezer-nyolcas jelölőbizottság tagjának szavai is érzékeltetik:

Az olimpiai játékok megtestesítik mindazt, amit mi, amit a világ megvalósítani képes – a nemzetek közötti összetartást. Utópista ábrándnak tűnik, ám aki az olimpiai faluban megtapasztalja ezt az utópiát, valóban hinni kezd ezen álom megvalósulásában… Az "olimpiai család" kifejezés e faluközösséget jelöli – egy nyelvi kísérlet arra, hogy a nemzetközi egység élményét megóvjuk a feledéstől (Levy, 1996).

Levy sugárzó, ha nem idealisztikus szavai éles ellentétben álltak az amerikai kosárlabdacsapat egynéhány tagjának megvető és lekicsinylő megnyilatkozásaival. A dúsgazdag hivatásos sportolók szemmel láthatólag csekély érdeklődést mutattak az olimpiai falu közössége iránt, inkább luxusszállodákban húzták meg magukat.

A média kulcsszerepet játszott az olimpiai szellemről szóló diskurzus megteremtésében. Nemcsak, hogy olimpiai történetek kerültek be a hírek közé, de számos újság- és hírlapkiadó, valamint tévétársaság a nyári játékok meghatározó szponzorává lépett elő. Egy 1996-ban megjelent Newsweek cikk példákkal érzékeltette a különböző médiumok reklámjainak hirtelen előtérbe kerülését:

[Az olimpiai játékok] a bátorság borzongató példáit hagyják örökül számunkra… [valamint] örökké emlékezetes sikereket, felejtenivaló vereségeket, és egy kislány képét, aki mérlegállás közben elesik (az ajkába harap, repül a lófarka, a háttérben a könnyeikkel küzdenek a szülei) – e tökéletesen megörökített transzcendens pillanatot a Valhalla sportrovata tette örökbecsű emlékké (Adler, 1996).

Amikor pár héttel később a tornagyakorlatokra került a sor, a hősies ifjú tornászlány képe, ahogy az várható volt, ténylegesen megjelent milliók tévéképernyőjén, ám sok néző számára az a tudat, hogy Kelly Strugnak kificamodott bokával kell végrehajtania a gyakorlatát, nem egy transzcendens pillanat élményét, hanem az emberi kegyetlenség egy kirívó példáját nyújtotta.

Kanada egyik országos lapjának, a Globe and Mailnek "Az olimpiai játékok jelentősége" címmel 1996-ban megjelent vezércikke hasonlóan lírai húrokat pengetett:

Az olimpiai játékok a sport szabadkereskedelmét valósítják meg – mindenünnen sportolókat hívnak, hogy a nacionalista elkülönülés falait átugorják, a kegyelem és szépség eszméit tökéletes formába öntsék… az emberiséget várják a versengés üstkatlanjába, melynek fénye, hitünk szerint, korunk sötétségét váltja fel. E két hét alatt planétánk minden lakóját megérinti a jóakarat szelleme, és az emberi méltóság érzése tölti el. E napokban az olimpiai játékokkal kapcsolatban nem akarunk rosszra gondolni. (The importance of the Olympics, 1996)

1999-ben, röviddel a botrány után helytállóbb volna az olimpia (véleményem szerint) kritikátlan közfelfogását a PR cégeknek tulajdonítani. Sportmarketinggel foglalkozó szakemberek, többek közt Michael Payne, a NOB marketingigazgatója is, azt tanácsolták a rendező városoknak, hogy "a zűrzavart a reformok katalizátoraként" használják fel. Payne sokatmondóan így folytatta: "Ez nem csupán egy sportesemény… ez egy olyan különleges dolog, amiért lelkesednek az emberek, így kötelességünk azt megoltalmazni" (Payne, idézi Thompson, 1999). Kijelentését alátámasztja, hogy 1999 nyarán, amikoris négy nemzetközi vizsgálat felszínre hozta az Olimpiai Bizottság köreit érintő visszaéléseket, a média, a sportolók és a sportrajongók továbbra is az "olimpia szellemébe" vetett hitüket hangoztatták.

A Toronto Star olimpiai tudósítója, Randy Starkman, hazája kiemelkedő sportemberének, Renn Crichlow-nak példamutató lelkesedését és teljesítményét így kommentálta: "Nézzünk szembe a valósággal! Semmilyen más esemény nem kelti életre úgy a népünkben rejlő spirituszt, mint az olimpiai játékok. A Renn Crichlow-hoz hasonló sportemberek miatt érdemes életben tartani a játékokat" (Starkman, 1999a).

Hasonlóképpen, a Sydney Morning Herald vezércikke a százméteres futás rekordját megdöntő Maurice Greene-t méltatta, akinek teljesítménye "a sport megváltó erejéről tett tanúbizonyságot, és segít túllépni a NOB és az Ausztrál Olimpiai Bizottság elhibázott cselekedetein, s egyúttal a nyári játékaink jövőre esedékes megrendezéséhez is erőt nyújt" (Our Games, 1999; kiemelés tőlem). Vegyük észre, hogy a sport "megváltó erejéről" vallási köntösben beszélni nem ugyanaz, mint liberális álláspontból az olimpiai játékok tekintélyének "helyreállítását" hangsúlyozni! A – jobbára – hajdani olimpikonok visszaemlékezéseihez hasonlítható ez inkább, amelyekben a játékok "varázsáról" avagy kevésbé líraian goosebumps factor-ról lehet hallani.

A megvesztegetési botrány közepén a Salt Lake Tribune hasonló kísérletet tett arra, hogy a közvélemény figyelmét ismét "a tiszta sportolókra" irányítsa. "Az egykori olimpikonunk szerint Salt Lake City valóra válthatja álmát" (Gorrel, 1999) címmel 1999 februárjában megjelent írás John Nyber hivatásos szónokot és egykori úszó olimpikont méltatta, aki – nem véletlenül – Salt Lake Cityben járt ez idő tájt, hogy az új, Feléledt bennem az olimposzi láng című könyvét reklámozza. A hányattatott sorsú olimpiai városoknál jól bevált receptet alkalmazva Nyber arra ösztönözte a Utah állambelieket, hogy a botrányt "az erejük összegyűjtésére" használják fel, és "így próbálják mindenki szívében feléleszteni az olimposzi lángot." Utolsó szóvirágjában egy vallási rítust is felelevenített: "Megadatott nekünk a lehetőség, hogy az olimposziakhoz hasonlóan cselekedjünk – visszanézzünk és így nyugtázzuk diadalunkat: 'legyőztük őket'."

Nyber jóslata szerint a botrány jelenlegi hatása ellenére "az emberek eszében 2000-ben nem ez fog járni". Carl Lewis amerikai atléta hasonlóképpen nyilatkozott: "Amikor a versenyre minden készen áll, a sportolók kimennek a pályára és megteszik a magukét. Csak őrájuk emlékezünk az olimpiákból… nem a szervezőkre vagy bárki másra" (Business as usual, 1999).

"Az emberek felejteni fognak" szlogen kulcsfontosságú szerepet játszott az olimpia támogatóinak azon igyekezetében, hogy elvegyék a botrány élét. A stadionokban és a képernyők előtt ülő nézőket könnyen rászedhető, kritikai érzék nélküli és rendkívül rossz emlékezőképességgel rendelkező, ámde a "tiszta sportoló" és az olimpiai szellem retorikájának könnyen bedőlő együgyű alakokként képzelték el. Antonio Samaranch-nak a NOB 1999. márciusi ülését megnyitó beszéde tökéletesen példázza mindezt:

Az előttünk álló feladat nem más, mint a világ figyelmét a polémikus helyzetről ismét a lényegre irányítani: az olimpiai játékokra és a világ sportolóira. őszintén szólva, a sportolók elvesztek e folyamat során. … E fiatal emberektől kevesek hibás cselekedetei nem vehetik el az álmaik megvalósításának lehetőségét. (Samaranch, 1996; 6)

A hátrányos helyzetű lakosság és a társadalmi igazságosság elkötelezettjei számára komoly következményekkel járt a sportolók olimpiai "álmainak" abszolút elsőbbsége. Az olimpiát kritikával illetni egyet jelentett e fiatal sportolók kemény és odaadó munkájának s a jövőt illető reményeinek semmibevételével. Az olimpiai ipar retorikája hallgatott arról, hogy az Atlanta, Szöul, Toronto vagy Sydney utcáin élő férfiaknak, nőknek és gyermekeknek is lehet saját (otthonról, állásról, biztonságról vagy az önmegvalósításról szóló) álmuk – eltekintve a megszokott ígérettől, miszerint e problémákat egy gazdasági fellendülés segíthetne megoldani (jóllehet az olimpiai jelölő és szervező bizottságok siettek leszögezni, hogy az olimpia nem társadalmi problémák "orvoslására" jött létre.) A "tiszta sportoló" és a "tiszta sport" mítosza elterelte a közvélemény figyelmét a hátrányos helyzetűek álmairól.

A sporttal tudományként foglalkozó körökben is ritkán merült fel problémaként az "olimpiai álom" retorikája. A 80-as és 90-es években a színes bőrű kamaszok sekélyes "gyűrű álmairól" folyt parázs vita. A fekete fiatalok többsége arról ábrándozott, hogy egykor az NBA sztárja lesz, jóllehet ismeretes ennek a rendkívül alacsony statisztikai valószínűsége. Az intézményesült raszszizmus felkarolta és támogatta a színes bőrű fiatalok sporttevékenységeit, miközben a szellemi gyarapodásukra kevesebb figyelmet fordított (pl. Hoberman, 1997). Ezzel ellentétben, habár hasonlóan csekély a statisztikai valószínűsége annak, hogy valakiből olimpikon váljék, kevés kritika érte az "olimpiai álom" diskurzusát, viszont annál több támogatásban részesült.

Régre nyúlik vissza a sporttal és az olimpia szervezésével kapcsolatos tényezők elkülönítésének mitológiája, amely 1999-ben különösen hasznosnak bizonyult az olimpiai ipar túlélése szempontjából. Utah állam szenátorának, Scott Howellnek a kijelentése is ezt példázza: "Közös erővel képesek vagyunk az olimpia szellemét előmozdítani. Nem szabad elfeledkeznünk a játékok lelkét adó sportolókról!" (Howell, idézi Fantin, 1999a). Kanadában Ken Read és Mark Tewksbury, egykori olimpikonok is e szavakat visszhangozták:

A jelen válságos állapotában rendkívüli fontosságú, hogy különbséget tegyünk az olimpiai játékok és a NOB között… Az olimpiai játékoknak – nyárinak és télinek egyaránt – a szívét és a lelkét a sportolók adják, akik továbbra is léteznek, és az ismeretlenség homályában fáradoznak egyazon cél eléréséért. (Read, 1999)

[Az olimpiai eszmékben] erősebben hiszek, mint bármikor. Fordulóponthoz értünk: az olimpiai játékokat visszaadhatjuk a fiataloknak, a sportolóknak. Megmutathatjuk, hogy az olimpia nem száztizennégy NOB tagé. (Tewksbury, idézi Grange, 1999)

Hasonlóképp, a sportolók képviseleti szerve (Olympic Advocates Together Honorably) egyik fő célkitűzéseként egy olyan folyamat beindítását szorgalmazta, amely "szem előtt tartja szervezete minden tagjának érdekét, és elismerteti, hogy az olimpia lelke egy a sportolók lelkével" (OATH, 1999).

Ezen észjárás szerint, az olimpia igaz "szíve" nem más, mint a "tiszta" sportoló és a "tiszta" sport, míg a NOB, a NOC (Nemzeti Olimpiai Bizottságok), az NBC, a Coca Cola, a doppingolás, stb. csak mellékes szennyfoltok. A "tiszta" sportoló és a "tiszta" sport történetietlen és kiragadott fogalmai igencsak megroppantak, mint azt bármely kritikai szociológiai vagy történeti vizsgálódás megállapítaná. Az igazat megvallva, amennyiben a professzionális kosárlabda vagy jégkorong vonatkozásában hoznánk fel kritikai érveinket a "tiszta" sportoló és a "tiszta" játék védelmében, s az NHL-t, a TSN-t vagy a Nike-ot bírálva, fejtegetésünket reménytelenül naivnak és anakronisztikusnak tartanák.

Az olimpikonok nem homogén csoportot alkotnak – amatőrök és hivatásosak, gazdagok és szegények, gyerekek és felnőttek, erkölcsösek és erkölcstelenek. Az olimpiai iparban résztvevő sportolóknak, társadalmi helyzetüktől függően, megvan a lehetőségük arra, hogy ellenálljanak az olimpiai hegemóniának, avagy hozzáidomuljanak ahhoz. A demokratikus országokban élő sportolók ellenállásának egy formája lehet, hogy lemondanak az olimpiai szereplésükről és alternatív nemzetközi versenyeket szerveznek. Mindezek ellenére, a "tiszta" sportolók 1999-es kampánya reformokat és nem egy gyökeres átalakulást sürgetett. A mitikus "aranykorhoz" való visszatérést hangsúlyozták – amikoris az újkori olimpiák még csak a sportról szóltak. E reformok támogatója az OATH volt, a NOB pedig, ahogy az várható volt, gyökeres változások helyett egy fokozatos átalakulást szorgalmazott.

A botrány egész ideje alatt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság PR szakemberei egy olyan diskurzus létrehozásán fáradoztak, amely "a sportolók" homogén csoportját a NOB "rothadt almáival" (Pound alelnök urat idézve) állítja szembe. Az olimpikonok az "igazság letéteményeseiként" jelentek meg: a bölcsesség hangjai voltak ők. A tévéképernyőn és az újságok oldalain egyre az olimpikonokkal megbízásból készített interjúkkal találkozhattunk, míg a NOB tagjai, illetőleg az olimpiai ipar felsőbb körei szinte teljesen kiszorultak a médiából. Az egészben az volt a komikus, hogy nyilvánvalóvá vált, nem elég az olimpián részt venni ahhoz, hogy valakinek megnyerő személyisége legyen vagy etikus a magatartása. A hivatali kötelességmulasztással vádlottak között szép számmal találunk egykori olimpikonokat (Coates, Coles, Geesnink, Haeggman, Henderson, Tallberg és Wallwork), míg mások (Arroyo, N'Diaye, Keita, Kim és Mukora) edzői múlttal bírnak vagy a sportadminisztrációban tevékenykedtek. Samaranch és Pound gyakran hozta fel védekezésül a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak a sportolókkal való szegényes kapcsolatát firtató váddal szemben, hogy 1998-ban, az eltávolítások előtt, a NOB száztíz tagjából harminchárom egykori olimpikon volt.

Tekintettel arra, hogy az általánosan elterjedt nézet szerint az olimpikonok tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, elsikkadt az a körülmény, hogy a "tiszta sportolók" különbözőféleképpen vélekednek a megvesztegetési botrányról. Az Associated Press egy 1999. januári jelentése Mark Spitz és Carl Lewis amerikai sportolók nézeteit adta közre. A két olimpikon állítása szerint a korrupció már jó ideje jelen van az olimpiai helyszínek kiválasztásában, nagyrészt a hibás elbírálási folyamat és a NOB tagok szabályozatlan jogkörének köszönhetően (Business as usual, 1999). A kanadai Tewksbury és Read idealistább szemmel nézi a történteket: személyes csalódásként és az "olimpiai mozgalom" elárulásaként élték meg a NOB tagjainak viselkedését (Read, 1999; Grange, 1999). Mindeközben az ausztrál sportolók egyezményben rögzítették országuk sportolóinak közös értékeit, többek között a doppingszerek és a csalás egyéb formáinak elutasítását, valamint a vesztesekkel való könyörületes bánásmódot (Athletes…, 1999).

Amellett, hogy a sportolók tisztességtelen és rasszista megnyilvánulásait, a "hülye vicceiket" elutasítjuk, tekintettel kell lennünk arra, hogy az olimpikonok, más foglalkozásúakhoz hasonlóan, nem alkotnak homogén csoportot. A nem, társadalmi osztály, etnikai hovatartozás, szexuális orientáció, vallás és nemzetiség nyilvánvaló kategóriái mellett, fontos különbségek vannak az olimpikonok politikai nézeteit, neveltetését, analitikus képességeit és éleslátását illetően is. Röviden, az "olimpikonság" kategóriája nem áll a társadalmi elemzés többi kategóriája felett, s egyúttal az olimpikonok sem per definitionem szakértő elemzői az olimpiának. Továbbá, az olimpiai elemzők egy a radikálisoktól a konzervatívokig terjedő politikai skálán helyezkednek el, és legkevésbé az olimpiai ipar hegemóniájával szembehelyezkedő radikális elemzők hallathatják a hangjukat. (Jó példa erre az egykori jégkorongjátékos olimpikon, Jan Borowy, aki tíz évig volt a "Kenyeret és ne cirkuszt" olimpiaellenes szövetség [Bread Not Circuses Coalition] meghatározó alakja, s akivel interjút is készítettem a kutatásaim során).

A média szelekciós kritériumai nyilvánvalóak voltak, mivel figyelmének oroszlánrésze a "tiszta sportoló" eszményét leginkább megközelítő olimpikonokra összpontosult. Ben Johnson, egykori kanadai olimpikon, azon kevesek egyike, akiket szteroidok használatán kaptak és meg is büntették ezért, szóvá tette, hogy a NOB kettős mércét alkalmaz: a tisztességtelen tagjait felmenti a vádak alól, míg a tisztességtelen sportolókat megbünteti. Johnson, egy fekete sportoló, a helyi, torontói média figyelmét keltette fel valamelyest (Starkman, 1999b), Tewksbury és az OATH viszont a nemzetközi médiának parancsolt figyelmet 1999 januárjában és februárjában. Az OATH legtöbb, bár nem valamennyi alapító tagja fiatal és fehérbőrű; liberális és idealista inkább, semmint radikális és elcsigázott; a reformterveik pedig könnyen emészthetőek voltak az olimpiai retorikán felnőtt fogyasztói generációk számára. Richard Pound azon kevesek egyike volt, akik szót emeltek egy olyan kezdeményezés ellen, amelyet a legtöbben tapssal üdvözöltek. Keveseknek szúrt szemet az, hogy az OATH "új bort régi palackokban" rendelt.

1999 elején azzal a feladattal jött létre a NOB 2000 Bizottság, hogy a szerkezeti reformmal kapcsolatos ajánlásokat tegyen. 1999 júniusában tette közzé a részidős jelentését. Az olimpia eszményeinek, értékeinek, egyediségének, örökségének, jótéteményeinek stb. megszokott sallangjaiban bővelkedő jelentés javaslata szerint "minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a sportolók mögött álló mozgalmat folyamatos (azaz nem forradalmi) változtatásokkal demokratikusabbá tegyük, s egyúttal autonómiáját és függetlenségét is megőrizzük" (IOC 2000 Commission, 1999; 3). Nemcsak a NOB hozzáállását tükrözte a "folytonos, azaz nem forradalmi" kitétel, hanem a sportolók képviseleti szerve, az OATH ugyanez év júniusában "A demokrácia lángjának felélesztése" címmel tartott szimpóziumán kidolgozott küldetésével is egybecsengett. A NOB jelentésével vetekedvén, az OATH is részben a demokratikus intézmények megerősítésével kívánta helyreállítani az olimpiai mozgalom eszméit. Röviden, az 1999-es év első felének számos történése tanúskodik arról, hogy az olimpiai ipar nagyban támaszkodik a tiszta sportoló és a tiszta sport mítoszára. Egy mindenekelőtt gazdasági vállalkozás, azaz nem vallási mozgalom részéről a "reformokhoz" való ilyetén hozzáállás nem elfogadható.

(Fordította: Rövid Márton László)

Elhangzott "A következő évezred olimpiái" címmel a University of New South Wales Centre for Olympic Studies által Sydneyben rendezett konferencián. A tanulmány jelentős része megtalálható – Inside the Olympic Industry: The Politics of Olympic Bids and Preparations, State University of New York Press, 2000.

Irodalom

Adler, J. (1996) It's the Olympic spirit that still moves them. Newsweek (July 22)

Business as usual (1999). Associated Press (January 13)

Fantin, L (1999). Utahns react to Olympic scandal: cynicism, anger. Tribune (January 9)

Gorrell, M. (1999). Olympic alumnus tells SL it can achieve dream. Tribune (February 26)

Grange, M. (1999). IOC report on Games scandal not enough, Tewksbury says. Globe and Mail (Jan. 27)

Hoberman, J. (1997). Darwin's Athletes. New York: Houghton Mifflin.

IOC 2000 Commission (1999). Intermediary Report (June 2)

Levy, S. (1996). Cultural unity through sports. FAME Newsletter 15 (March), 1, 7

OATH (1999). Background: What is OATH?

Our Games (editorial) (1999). SMH (June 18)

Pound, R. (1999). Keynote address to the 1999 Sport Summit, New York. (January 21)

Read, K. (1999). Special to the Calgary Herald. (January 26)

Samaranch, J.A. (1999b). Transcript of Speech to open 108th Session (March 17)

Starkman, R. (1999a). Crichlow speech shows true Olympic spirit. Star (February 7)

Starkman, R. (1999b). Johnson calls for ban. Star (March 9)

The importance of Olympics (editorial) (1996). Globe and Mail (July 29)

Thompson, A. (1999). Dirty deals could spark cleanup. Star (January 31)

Senki sem állt annyira hadilábon a pénzzel, mint éppen A tőke szerzője – mondja Francis Wheen a Marxról írott, fantasztikusan élvezetes életrajzában.

“Jézus Krisztus óta nem született még egy olyan érthetetlen nincstelen – írja Karl Marxról Francis Wheen –, aki az egész világ elismerését kivívta volna.” Persze, hozzátehette volna, hogy Marxot csak szimbolikusan feszítették keresztre. Ennek az olvasmányos életrajznak sikerül a történelmi materializmus megalapítóját emberközelbe hoznia anélkül, hogy trivializálná alakját, s groteszk módon kifigurázott főhősét szellemesen veszi védelmébe.

Ha Marx néhány évvel tovább él – mondja Wheen –, biztos akadtak volna vállalkozó kedvű újságírók, akik kiszimatolták volna, hogy ő maga volt Hasfelmetsző Jack. Tény, hogy már akadt olyan amerikai szerző, aki szerint Marx titkos sátánimádó szekta tagja volt, s ennek egyik bizonyítékát Marx óriási szakállában látta.

A proletárforradalom megálmodója nem volt hibátlan jellem. Féktelen, uralkodni vágyó és intellektuálisan arrogáns személy volt, ugyanakkor azonban Jonathan Swift óta az ellentmondások, az emberi gyengeségek ábrázolásának legnagyobb virtuóza is. Ellenfeleit nemes egyszerûséggel kreténeknek, pojácáknak, sarlatánoknak és kapcabetyároknak nevezte. Lord John Russellt “rosszindulatú, torz kis törpeként” aposztrofálta, egy másik ellenlábasát pedig még durvábban “zsidó négernek” mondta.

Ez a félelmetesen művelt teuton filozófus egyben vagány volt a politikában is, “szadista intellektuális bandita”, aki élvezettel vetette bele magát egy jó hirigbe, és közben az őt ócsárolókat dölyfösen párbajra hívta ki – jóval azután, hogy fizikailag már elvesztette csúcsformáját. Egy arisztokrata nőt vett feleségül, Jenny von Westphalent, s Wheen szavaival “nevetségesen büszke volt arra, hogy az eleganciával, a flanccal házasodott össze”, és egalitariánus elvei ellenére is gondja volt rá, hogy nejének lánykori neve is szerepeljen a névjegyükön. Egyfelől úgy nézett ki, mint a tündérmesék fekete hajú szörnyetege (egész életében a Szerecsen volt a beceneve), másrészt viszont élt benne a született patríciusok fennhéjázása vagy inkább hidegvére.

Marx, a munka hőse sohasem süllyedt le egy teljes állás okozta megaláztatásig, de semmi bűntudatot nem érzett amiatt, hogy egész életében a kapitalista osztályt, egész pontosan annak egyik sokat szenvedett képviselőjét, Engelst – egyébként Marx élete végéig leghűbb segítőtársát – pumpolta. Engels, ez a ragyogó szépfiú, aki az előkelő társaságban flörtölt, közben két ír munkásasszonnyal élt együtt amolyan ménage á trois-ban, tartotta el kollégáját, néha a papája manchesteri cégének széfjéből csenve el egy kis pénzt. Hogy a levelekben küldött pénzt nehogy ellopják, néha kettévágta a bankjegyeket, és két külön borítékban adta fel Marxnak. A hűséges Engels gyakorlatilag teljesen feláldozta saját pályáját Marx jólétének biztosítása érdekében, és néha Marx nevében újságcikkeket írt olyan témákban, amelyeket a maitre egy pillantásra sem méltatott. Amikor Engels fájdalmas levélben beszámolt Marxnak egyik ír szeretője haláláról, arra a nagy humanista a gyengélkedéséről panaszkodó, önsajnálattól csöpögő litániával válaszolt.

Ez a “burzsoá zsidó himpellér”, ahogy Wheen nevezi hősét, valahogy elmulasztott jelen lenni saját apja temetésén, és valószínűleg teherbe ejtette szobalányát. Az ő temetését mindössze tizenegy gyászoló tisztelte meg. Ha életének java részében nélkülöznie kellett, azt részben annak köszönhette, hogy nem volt hajlandó lemondani arról, hogy egy tisztes tőkés életét élje egy kőműves jövedelméből. Még a tőzsdével is próbálkozott egy időben. A szorongatott helyzetben lévő Engelstől kunyorált pénzen csak úgy elröppent családjával egy kis pihenésre Franciaországba. Mint azt A tőkén dolgozva maga megjegyezte, rajta kívül nem volt még egy ember, aki olyan sokat írt a pénzről, miközben olyan kevés jutott neki belőle.

Hitelezők zaklatták, karbunkulusok kínozták, és ez a világrengető géniusz a koldusokéval mérhető nyomorban kaparta össze a létezéshez szükséges pénzt, közben minden szavát lesték a rendőrspiclik, és számtalan Viktória-korabeli betegség gyötörte. Volt epegörcse, kínzó álmatlanságtól szenvedett, de sohasem engedett a testi szenvedéseknek vagy a politikai kompromisszumoknak. Felesége és gyermekei az egyik rémes, zûrzavaros helyzetből vetődtek a másikba, közben pedig Marx azzal a rettenthetetlen bátorsággal, melyről messze földön híres volt, a fenekén támadt fájdalmas furunkulusoktól igyekezett megszabadulni egy késes borotva segítségével. Goromba önkényúr volt, de ugyanakkor nem ismert félelmet, szellemes és szenvedélyes, felülmúlhatatlanul lebilincselő mesélő, lelkesítő tanár, és – mint azt még a rendőrség is kénytelen volt elismerni – kedves és nemes pater familias. Ha soha egyetlen könyvet sem publikált volna, akkor is számon tartanánk a modern kor egyik legjelentősebb újságírójaként; írói stílusa olyan költői tudott lenni, mint amilyen becsmérlő. Igen, Marx literátus ember volt, Heinrich Heine barátja, imádott Shakespeare-t játszani, és politikai látomásai bővelkednek az ironikus, patetikus és paradox szóképekben.

Marx – leginkább fiatal korában – nem a karosszékből prédikálta a baloldaliságot. Mint a Kommunisták Szövetsége egyik lázító tagját kiutasították Franciaországból, és aztán Londonban telepedett le főképpen azért, mert sem Németország, sem Svájc vagy Belgium nem engedte földjére. Épp olyan jól ismerte a száműzetést és a börtönöket, mint a British Museum olvasótermét. De a szüntelen robot közben is megőrizte karneváli auráját: a viccek és a szivar szerelmese volt, akinek egyszer egy gargantuai kocsmázás után a rendőrök elől négykézláb kellett a Tottenham Court Road-on menekülnie. Sok más nagy gondolkodóhoz hasonlóan neki sem volt szerencséje a tanítványaival. Egy időben Marx Nemzetközi Munkásszervezete egyesült a Spiritualisták Nemzeti Szövetségével: az egyesülés ötlete egy nőtől származott, aki korábban kígyóolajjal házalt, és élete végén színlelt misztikus lett. Jóval több ijesztő tanítványa volt, mint amennyien a mi századunkban követték, de Wheen hangsúlyozza, csak egy hülye teheti felelőssé őt a GULAG-ért. Sajnos azonban – folytatja – korunk bővelkedik ilyenekben.

Ez a ragyogóan olvasmányos munka sem nem nimbuszromboló, sem nem szentek élete. Kritikus főhősével szemben, ha az kell, ám alapvetően együttérző, így sikerül a démonizált Marx-figurát teljes embernek mutatnia. Intellektuális szempontból nézve a könyv nem ad sokat: gyanakvó hetykeséggel beszél a “roppantul sokat elméletieskedő” Marxról és Engelsről, úgyhogy aki Marx tanításaira kíváncsi, az felejtse el ezt a könyvet. Igaz persze, hogy éppen elég Marx-interpretáció született már.

Wheen a Marx életéről szerzett alapos tudását egy jó kolumnista tömör és könnyed stílusában vezeti elő, és helyenként tud is olyan szellemes és frappáns lenni, mint írásának főhőse. A könyv bátran vállalja a divatjamúlt jelzőt, miközben élvezetes és elragadó olvasmány.

Francis Wheen: Karl Marx (London: Fourth Estate, 1999) – a recenzió a The Observer c. lap 1999. október 3-i számában jelent meg.

Részlet egy 1999-ben Angliában megjelent Marx életrajzból, amely rövid idő alatt bestsellerré vált a szigetországban. A szerző szerint sokan alaptalanul, előítéletek miatt utasítják el Marx műveinek olvasását, és a legtöbb közkeletű vélekedés Marxról olyan személyektől származik, akik nem jutottak túl A tőke második oldalán.

Harold Wilson angol miniszterelnök 1967-ben, azaz száz évvel Karl Marx A tőke című művének megjelenése után azzal kérkedett, hogy soha nem olvasta ezt a könyvet. “Csak a második oldalig jutottam – tudják, van ott egy majdnem egyoldalas lábjegyzet”. Wilson kitűnően értett a politológiához, a filozófiához és a közgazdaságtanhoz, de úgy vélte, ha e téren nyíltan hangot ad tájékozatlanságának, akkor majd belopja magát a művelt középosztály tagjainak szívébe; ők ugyanis – különösen Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban – mondhatni perverzen büszkék arra, hogy véletlenül sincs semmi közük Marxhoz. Nem csoda hát az esztelen érvelés, amit gyakorta hallani olyanoktól, akik még a második oldalig sem jutottak el: “A tőke csak szemfényvesztés. – De ezt honnan tudja?– Hát elolvasni sem érdemes!”

Ennél kissé kifinomultabb a filozófus Karl Popper ellenvéleménye, aki szerint nem lehet biztosan állítani, hogy Marx szemfényvesztő volt-e, vagy sem, mert a tőkés fejlődésre vonatkozó “vastörvényei” legfeljebb feltétel nélküli történelmi próféciák, olyan homályosak és megalapozatlanok, mint Nostradamus négysorosai. A valódi tudományos hipotézisektől eltérően nem lehet őket sem igazolni, sem pedig – s ez Popper alaptesztje – cáfolni. “A tudományban a jóslatok általában feltételekhez kötöttek” – mondja Popper. “Azt állítják, hogy bizonyos változások (mondjuk, egy kannában lévő víz hőmérsékletének emelkedése) meghatározott egyéb változásokkal járnak (mondjuk, a víz felforr)”.

Könnyű volna Marx gazdasági következtetéseit hasonló kísérletnek alávetni: elegendő lenne végiggondolni, mi történt a gyakorlatban az elmúlt száz évben. Marx azt állította, hogy a kapitalizmus fejlődése periodikus válságokat, egyre növekvő technológiai függőséget és óriási, kvázi-monopolista korporációkat eredményez; ezek a korporációk az egész világot körbefonják undorító csápjaikkal, hogy újabb, kizsákmányolható piacokat találjanak.

De ha ez mégsem történt meg, akkor persze kénytelenek vagyunk azt állítani, hogy az öregfiú marhaságokat beszélt. A nyugati gazdaságok ciklikusan ismétlődő válságai és virágzó periódusai a XX. században, illetve Bill Gatesnek az egész világot behálózó Microsoftja azonban mégsem ezt sugallja. Na persze, mondja az ellentábor, de mi a helyzet Marxnak a proletariátus “fokozatos elszegényedéséről” szóló következtetésével? Elég egy pillantást vetni a mai munkásosztályra: minden munkásnak van kocsija meg műholdvevője – hát így nézne ki egy lerongyolódott osztály?

A közgazdász Paul Samuelson fogalmazta meg, hogy Marx egész munkásságát bátran a sarokba hajíthatjuk, mert a munkások elszegényedése “tényszerűen semmikor nem volt igaz” – és mivel Samuelson tankönyvei adták a brit és az amerikai egyetemi hallgatók alapműveltségét sok évtizeden át, ez a megállapítás kétségtelen bölcsességgé vált. Valójában pedig mítosz, téves interpretációja annak, amit A tőke első kötete 23. fejezetének egyik passzusában Marx megfogalmaz.

“A pauperizmus termelése – írja – benne foglaltatik a viszonylagos túlnépesség termelésében, szükségszerűsége annak, azzal együtt egyik létezési feltétele a tőkés termelésnek és a gazdaság fejlődésének. A tőkés termelés faux frais-ihez [improduktív, de szükséges költségeihez] tartozik, amelyeket azonban a tőke nagyobbrészt a maga válláról a munkásosztály és a kis középosztály vállára tud hárítani”. E szövegrészben Marx nem a proletariátus egészének pauperizálódására utal, hanem csak a társadalom “legalsó üledékére” – a munkanélküliekre, a betegekre, az öregekre, a lerongyolódottakra, az özvegyekre és az árvákra. Ezek a “mellékes költségek”, amelyeket a munkásosztálynak és a kispolgárságnak meg kell fizetnie. Tagadhatja-e bárki, hogy ma is létezik a társadalom alattiak rétege? Egy másik zsidó pária egyszer azt mondta: “A számkivetettek mindig veled vannak”, bár igaz, eddig még egyetlen közgazdász sem állította, hogy Jézus tanításait teljesen hiteltelenítik az örökös nyomorúságról szóló jóslatai.

Marx szegénység-fogalma, akárcsak Krisztusé, legalább annyira volt spirituális, mint gazdasági. Mit nyer az ember azon, ha megnyeri az egész világot, de elveszti saját lelkét? Vagy, ahogyan Marx írta A tőkében, a kapitalizmusnak azok az eszközei, amelyek növelik a termelékenységet, “a munkást részemberré csonkítják, életidejét munkaidővé változtatják, feleségét és gyermekét a tőke Dzsagannáth [Visnu hindu isten neve, a.m. ‘a világ ura’ – a ford.] kerekei alá dobják. A gazdaság felhalmozása az egyik póluson tehát egyúttal a nyomor, munkagyötrelem, rabszolgaság, tudatlanság, eldurvulás és morális lealacsonyodás felhalmozása az ellenpóluson, azaz annak az osztálynak az oldalán, mely saját termékét mint tőkét termeli”.

A tőke nem tudományos hipotézis, sem pedig közgazdasági tanulmány, bár a mellette és ellene érvelő fanatikusok egyaránt kitartottak amellett, hogy így tekintik a művet. A szerző azonban tökéletesen tudatában volt szándékainak: “Bármilyen hiányosságai vannak is, írásaimnak az a legelőnyösebb vonásuk, hogy művészi egészet képeznek” – írta Friedrich Engelsnek.

Egy másik levélben a könyvet “műalkotásnak” nevezi, és “művészi megfontolásokra” hivatkozik, amiért késlekedik a kézirat leadásával. Ha Marx klasszikus értelemben vett közgazdasági szöveget akart volna írni, nem pedig műalkotást, akkor egyértelműen azt csinált volna. Egyébként ezt is megtette: 1865 júniusában két előadást is tartott, melyeket később Érték, ár és profit címmel kiadott; ezek ragyogóan összefoglalják következtetéseit, melyeket egy értelmes gyerek is megért – nincsenek benne bonyolult metaforák, semmi metafizika, nincsenek kitérők vagy filozófiai dagályosságok, nincsenek irodalmi cikornyák.

Vajon akkor A tőke, ami ugyanerről a témáról beszél, miért ennyire eltérő stílusú? Lehet, hogy Marx egyszer csak elvesztette a szókimondás képességét? Nyilvánvalóan nem; ezeket az előadásokat ugyanakkor tartotta, mint amikor A tőke első kötetének befejezésén dolgozott. A magyarázatot az Érték, ár és profit kevés analógiájának egyike adja meg; itt azt a hitét fejti ki, miszerint a profit abból származik, hogy az árucikkeket “valódi” értékükön, nem pedig – ahogyan azt az ember gondolja – többletértéken adják el. “Ez paradoxnak tűnik, a mindennapos tapasztalattal ellentétesnek – írja. – De hát az is paradox, hogy a Föld forog a Nap körül, és hogy a víz két, erősen gyúlékony elemből áll. A tudományos igazság mindig paradox, ha a mindennapos tapasztalatokkal vetjük egybe, melyek a dolgoknak csak a csalóka természetét képesek érzékelni”.

Ez mintegy felhívásnak tetszik, hogy mesterművét tudományos mércével mérjük. De érdemes egy kicsit jobban odafigyelni: “a dolgok csalóka természetével” akar szembeszállni, s ezt a küzdelmet nem lehet a hagyományos műfajok, például a politikai gazdaságtan, antropológia vagy a történelem keretein belül végigvinni. Ahogyan Marx mondja: “Egy árucikk első pillantásra egészen triviális és könnyen érthető dolognak látszik. Elemzése azonban azt mutatja, hogy a valóságban egészen különös valami tele metafizikai finomságokkal és számtalan elméleti árnyalattal”.

A British Museum könyvtárában Marx óriási mennyiségű adatot fedezett fel a kapitalizmus hétköznapjairól: a kormány Kék Könyveit, statisztikai táblázatokat, üzemi felügyelők és tisztiorvosok jelentéseit. De volt még egy másik, sokkal kevésbé figyelemre méltatott forrása is: az irodalmi művek. Amikor a gépesítésnek a munkaerőre gyakorolt hatásait tárgyalja, akkor 1861-es adatokat használ, hogy bemutathassa, a gépesített iparágakban dolgozó munkások száma kisebb, mint a háztartási alkalmazottaké. Hogyan tudnák a tőkések lerázni magukról a felelősséget a technikai fejlődés emberáldozataiért?

Aztán félreteszi a népszavazási adatokat, és a Twist Oliver egyik szereplőjének, Bill Sikesnak a vádlottak padján mondott beszédét idézi: “Tisztelt bíróság, ennek a kereskedelmi ügynöknek kétségtelenül át van vágva a torka – magyarázza Sikes. De ez nem az én hibám, a kés a bűnös. Vajon egy ilyen pillanatnyi kényelmetlenség miatt be kell tiltanunk a kés használatát?”

Több használati értékre és nagyobb haszonra is szert tehetünk A tőkéből, ha fikcióként olvassuk, mondjuk mint viktoriánus melodrámát vagy terjedelmes gótikus regényt, melynek hőseit az általuk teremtett szörny lemészárolta és felfalta (“A tőke, mely minden porcikájában sárral beszennyezve és minden pórusán vért izzadva jön a világra”), vagy például szatirikus utópiának tekintjük, akárcsak Swift nyihaháinak országát, ahol minden távlat ígéretes, egyedül az ember aljas.

Marxnak a kapitalista társadalomról rajzolt víziója – akárcsak Swift könyvében a lovak kvázi-édene – szerint a hamis Paradicsomot az teremti meg, hogy az emberi lényekből társadalmi csökevények, impotens, száműzött jehúk lesznek. Minden bizonyosság eltűnik, írta a Kommunista Kiáltványban, A tőkében pedig azt mutatja meg, hogy minden valóban emberi valami személytelen anyagi erővé merevedik vagy kristályosodik, eközben holt tárgyak rontanak rá az életerőre és az életre. A pénz, ami valaha mindössze az érték kifejezésére szolgált – amolyan lingua franca volt, melyen az egyik árucikk szót értett egy másik árucikkel –, most maga válik értékké. A legegyszerűbben működő világban a csereérték nem létezik: az emberek szükségleteik kielégítésére termelnek – gondoljunk egy borjúlábra, egy vekni kenyérre, egy gyertyára –, majd közvetlenül elcserélik ezeket a javakat, ha igényeiken felül marad nekik belőlük.

De aztán megjelenik a mészáros, a pék és a gyertyakészítő, mind a három gazember. Hogy csábító termékeiket megvehessük, mindannyiunknak bérmunkásokká kell válnunk; ahelyett, hogy munkánkért élnénk, a napi betevőért dolgozunk. És ha akarjuk, ha nem, belebonyolódunk az árucikkek és bérek, az árak és a profit társadalmi összefüggéseibe, és ez olyan fantáziavilág, amelyben semmi sem az, aminek látszik.

Vegyük szemügyre A tőke első kötetének legelső mondatát: “Azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, melyekben tőkés termelési mód uralkodik, mint ‘óriási árugyűjtemény’, az egyes áru pedig mint e gazdagság elemi formája jelenik meg”. Az éber olvasónak rögtön szemébe ötlik egy kifejezés, melyet a szerző többször ismétel: a mondat alanyai “mint” ez vagy az “jelennek meg”. Igaz, nem annyira hatásos ez a felütés, mint a Kommunista Kiáltvány kezdő mondata, de szerepe hasonló: szellemek és kísértetek világába lépünk, és erre Marx újra meg újra figyelmeztet is minket a következő ezer oldalon. “A csereérték ezért véletlen és merőben viszonylagos valaminek látszik.” Fantomszerű, testetlen kísértet, puszta illúzió, látszólagos hasonlóság.

Mondani sem kell, a komédia klasszikus módszeréről, a hősi kiállás és a dicstelen valóság közötti különbség megmutatásáról van itt szó – ha lefejtjük a gáláns lovagról a páncélzatot, akkor látható lesz egy pocakos kis ember alsógatyában. A tőkében olvasható abszurditások (melyekre azok, akik Marxot egy legyintéssel ütődöttnek nyilvánították, oly könnyedén rábukkantak) nem a szerző, hanem a téma őrületéből fakadnak. Ez mondhatni az első fejezettől egyértelmű, amikor Marx vad és egyre szürrealistább meditációba merül egy kabát és 20 jard vászon relatív értékéről: “A kabát, a kabátáru teste ugyan puszta használati érték… A kabát a vászonnal való értékviszonyon belül többet jelent, mint ezen az értékviszonyon kívül, mint ahogy egyik-másik ember sujtásos kabátban többet jelent, mint azon kívül.” A kacagtató párhuzam már jó előre ráirányítja a figyelmünket arra, hogy valójában terjedelmes faviccet olvasunk. És ez egyre nyilvánvalóbb lesz, ahogyan a szöveg folytatódik:

“S noha begombolkozva jelenik meg, a vászon felismerte benne a rokon szép értéklelket. A kabát mégsem képviselhet a vászonnal szemben értéket anélkül, hogy a vászon számára egyúttal az érték kabátformát ne öltsön. Így A egyén nem viszonyulhat B egyénhez mint felséghez anélkül, hogy a felség A számára ugyanakkor ne öltse B testi alakját, és ezért ne változzanak arcvonásai, haja és miegyebe, mindannyiszor változik a haza atyja.” S aztán, mikor az olvasóval már forogni kezd a világ, Marx előrukkol a csattanóval: “így a vászon természeti formájától különböző értékformát kap. Érték volta abban jelenik meg, hogy egyenlő a kabáttal, mint ahogy a kereszténynek a birkatermészete abban jelenik meg, hogy egyenlő isten bárányával.”

Legfeljebb ha az egész oldalt zöld festékkel nyomatja ki, akkor jelezhette volna Marx egyértelműbben, hogy a legképtelenebb képtelenségek birodalmában indultunk látványos, kalandos utazásra. Az olvasónak önkéntelenül az egyik kedvenc könyve, Laurence Sterne Tristram Shandy-jének befejező mondatai jutnak eszébe: “Úrjézus! – vágott közbe anyám. – Voltaképp mi ez az egész história? – Hát bikavadító történet, annyi szent – szólt Yorick. – Soha ilyen cifrát!” Thomas Yoseloff, Sterne életrajzírója szerint az író “szakított a korabeli regényírás hagyományaival: regénye éppúgy lehetett volna esszé, filozófiai fejtegetés, emlékirat vagy a pamfletírók stílusában megfogalmazott szatíra a helyi viszonyokról, mint regény. A könyv laza, szerkezetileg széteső, telve különös és bonyolult furcsaságokkal.”

Gyakorlatilag ez érvényes Marxra és erre az írására is. A Tristram Shandy-hez hasonlóan A tőke is tele van szillogizmusokkal, paradoxonokkal, metafizikai fejtegetésekkel, elméletekkel és hipotézisekkel, homályos magyarázatokkal és bizarr sületlenségekkel. Hogy felfedje a kapitalizmus elmebajos logikáját, Marx szövegét az irónia itatja át, sőt, néha túl is csordul rajta; s ez az irónia valahogy mégis minden olvasónak elkerülte a figyelmét az utóbbi száz évben.

Ritka kivételnek számít az amerikai irodalomkritikus, Edmund Wilson, aki Marxot mint “a Swift óta legjelentősebb szatirikust” üdvözölte. Egészen biztos, hogy a mű több részletére is célzott, de ezek közül az egyik minden bizonnyal A tőke úgynevezett 4. kötetének, Az értéktöbblet elméletek című könyvnek az a bekezdése volt, mely “a termelő munkáról értekezik”:

“A filozófus eszméket termel, a költő költeményeket, a lelkész prédikációkat, a professzor kézikönyveket stb. A bűnöző bűntettet termel. Ha közelebbről szemügyre vesszük ez utóbbi termelési ág összefüggését a társadalom egészével, sok előítélettel szakítunk. A bűnöző nemcsak bűntettet termel, hanem a büntetőjogot is, és ezáltal a professzort is, aki előadásokat tart a büntetőjogról, és azonfelül az elmaradhatatlan kézikönyvet, amelyben ugyanez a professzor előadásait mint ‘árut’ az általános piacra dobja. Ezzel gyarapodik a nemzeti gazdaság, nem is beszélve arról a magánélvezetről, amelyet a kézikönyv kézirata magának a szerzőjének nyújt.

A bűnöző termeli továbbá az egész rendőrséget és büntetőbíróságot, fogdmegeket, bírákat, hóhérokat, esküdteket stb.; és mindezek a különböző iparágak, a társadalmi munkamegosztás megannyi kategóriája kifejleszti az emberi szellem különféle képességeit, új szükségleteket hoz létre és kielégítésük új módjait. A kínvallatás egymaga is a legelmésebb mechanikai találmányokra adott indítékot, és szerszámainak termelésében tisztes kézművesek tömegét foglalkoztatta.”

A fentieket csak Swiftnek azzal a szerény javaslatával állíthatjuk párhuzamba, amikor Írország nyomorának megszüntetése érdekében rá akarja venni az éhező szegényeket, hogy egyék meg fölösleges gyermekeiket. (Nyilván nem meglepő, hogy Marxnak megvolt Swift összes műveinek 14 kötetes kiadása; igazán kedvező áron, négy shilling hat pennyért vette.) Wilson nagyon pontosan észreveszi, hogy Marx elméleti absztrakcióinak – például az árucikkek tánca, a logika bolondos keresztlépései – lényege az irónia; az író az absztrakciók mellé helyezi a nyomor és szenny komor és tényekkel dokumentált, kegyetlen képeit arról, hogyan festenek a kapitalizmus törvényei a gyakorlatban.

De még Wilson is elveszti a fonalat: csak néhány oldallal azután, hogy Marxot Swifttel egyenrangú szatirikus zseninek látja, arról panaszkodik, hogy A tőkében kifejtett elmélet “a dialektikához hasonlóan csak a metafizikus elme kreatúrája, mivel a metafizikus Marx sohasem volt hajlandó alárendelődni a közgazdász Marxnak”.

Pedig a Wilson által olyannyira bírált dialektikus flörtök éppen azok a részletek, melyeket elébb oly nagyra értékelt iróniájukért: mindkét módszer a fejére állítja a látszólagos valóságot, hogy megmutathassa a rejtett igazságot. “Nem lehet majd azzal vádolni e könyvet, hogy nehezen érthető” – mondja a bevezetőben. Persze olyan olvasókat tételezek fel, akik valami újat akarnak tanulni, tehát maguk is gondolkodni akarnak.” Ez pedig meglehetősen nagyratörő feltételezés volt akkor is, most is. Sok álbölcs leszólja A tőkét, mondván, legfeljebb egy lázító vacakság, de vajon közülük hányan próbáltak valaha is túljutni a második oldalon?