Folyóirat kategória bejegyzései

Az Európát feszítő ellentmondások természete

2013 július 1. sz szilu84

Samir Amin és Michael Aglietta „vitájában" az előbbi reálisabban méri fel az Európai Unión belüli érdekek – és a köztük lévő erőviszonyok – dinamikáját. Amin jól látja, hogy az Európa-projektet csak úgy lehetne megmenteni, ha a kapitalizmust saját logikájával ellentétes működésre lehetne rábírni, ez pedig esélytelen vállalkozás. Ám a termelőerők jelenlegi fejlettsége mellett az egységes piac felbomlása is a vezető transznacionális vállalatok elemi érdekeit sérti, így az egyes országok leválása, az unió szétesése sem reális forgatókönyv. A megoldás a transznacionális tőke Amin által szorgalmazott népi kisajátításának összekapcsolása az európai intézmények átvételével és radikális átépítésével.

Mint azt már sok, a jelen válságával foglalkozó, rendszerszemléletű tudós megírta, korunk a globálissá vált kapitalizmus kaotikus, bifurkáló (kétkimenetes) végperiódusa (Wallerstein 2010), „csomópontválság",¹amelyből egy új társadalmi és világrendszer felé és visszafelé is van út.²

A jövő megjósolásától természetesen mindenki joggal tartózkodik, de a világrendszerek fejlődésében gondolkodóknak és különösen azoknak, akik emellett még a kapitalizmus lényegi működési módját is képesek beazonosítani, nincs kétségük afelől, hogy előbb vagy utóbb – tehát ha máskor nem, akkor a rendszer, egy ki tudja, milyen formájú, ideiglenes restaurációja után – a társadalomnak elkerülhetetlenül egy gyökeresen másfajta létformája következik. Ezt következtetést még a Rosa Luxemburg-féle „barbáros" („amennyiben szerencsénk van") alternatíva³ sem söpri le, sőt még inkább szükségessé teszi a pusztítással fenyegető rendszer leváltását.

E problémát feszegeti Samir Amin és Michael Aglietta (Amin 2013a; Aglietta 2013) is, a mai válságos-kaotikus, bifurkáló világrendszer két elképzelhetőnek vélt kimenetelét jelenítve meg az Európai Unió kapcsán. Amin a világrendszer és az EU felbomlásának, Aglietta viszont megmaradásának esélyét tartja elkerülhetetlennek, és mindketten a saját jövőképük kívánatos/lehetséges forgatókönyvét írják le.

Aglietta arra szavaz, hogy a regionális kormányzás (európai „fiskális unió") révén szüntessék meg az Unión belüli kiáltó és önpusztító fejlettségi különbségeket, míg Amin abból indul ki, hogy ez lehetetlen. Samir Amin Európa válságának megoldására ugyanazt kínálja, mint egy másik írásában általában a globális kapitalizmus válságára: a nemzeti szuverenitás visszaállítását, amely az alfája annak a demokratikus és haladó harcnak, amely a globális monopoltőke nemzetközi jogrendjének uralma ellen kell irányuljon a világon mindenütt (Amin 2013b).

Aglietta okfejtésében a politika játssza a vezető szerepet. A szerző nem használja ki a lehetőséget, amelyet a közös pénzekre vonatkozó gazdaságtörténeti visszatekintése a mélyebb összefüggések feltárására nyújt. Elsőként a kormányok válságkezelésének hibáit, „a kínos politikai kompromisszumokból adódó félintézkedéseket" hozza fel, amelyeknek eredményeképpen úgy nőttek az államadósságok, hogy a magánadósságok nem csökkentek. Szerinte az Uniót „ideológiai konzervativizmusa" akadályozta meg abban, hogy a növekedést bátorító költségvetési intézkedéseket hozzon, az európai jegybank (EKB) jogosítványait erre vonatkozóan erősítse meg. Ezt követi a cikk legértékesebb része, ahol Aglietta gazdaságtörténeti példákkal (az aranystandard és az európai árfolyam-mechanizmus kudarcaival) illusztrálja a merev árfolyamrendszert eredményező egységes valutarendszer strukturális hibáit, a közös monetáris rendszernek az eurózónán belüli fejlettségbeli különbségeket erősítő hatását. A piacgazdasági törvényszerűségek e remek összefoglalója után azonban ismét egy politikai szempont következik, nevezetesen, hogy az euróhoz és az EKB-hoz nem társul politikai szuverenitás, vagyis állam, vagy ha mégis – itt megint egy ellentmondás – akkor az Németország, de az sem kellőképpen, bár ez („ha Berlin felvállalná a jó szándékú vezető szerepét") megoldást jelenthetne. Görögország helyzetét a klientúrán alapuló politikai rendszer, az elégtelen adóbehajtás, a csődközeli helyzetben a pénzpiacok spekulációs viselkedésének adósságot növelő hatása, a Trojka⁴ növekedésellenes megszorító csomagjai okozták vagy súlyosbították. A megoldás Görögország számára az euróövezet elhagyása lenne. Végezetül Aglietta elismétli, hogy az eurózóna jövője „elsősorban Berlinen múlik". Azon a német vezetésen, amely „nem bízik a piacokban", „nagy hangsúlyt helyez a szabályokra és regulációra", és a válságot mások felelőtlenségével magyarázza. Holott – ismeri el önmagának ellentmondva Aglietta – a német bankrendszer is tele van mérgezett papírokkal, és a német gazdaság nem teljesítene ilyen jól egy másfajta, szigorúbban szabályozott vagy kisebb eurózónában.

Bármely konzervatív lapban olvashatunk arról, hogy az eurót költségvetési unióval lehet/kell megmenteni. Aglietta ennél csak néhány hangzatos frázissal megy tovább. Szerinte „az eurónak valódi valutává kell válnia" és evégből „létre kell hozni egy demokratikus felhatalmazással rendelkező költségvetési uniót". A tagországok ellenőrzése alatt lenne a „középtávú" költségvetési politika, amelynek célja a „hosszú távú" növekedés finanszírozása (sic!), a költségvetési politikát pedig az EKB által irányított tág európai kötvénypiac támogatná. Ez jelentené a „gyógyírt […] az euróövezet mélyebben fekvő problémáira", úgymint a növekedés hiánya és a fejlettségi polarizáció.

Aglietta forgatókönyve egyszerűen arra a feltételezésre épül, hogy a közös európai költségvetés a németesen precíz gazdálkodással és a pénzek átcsoportosításával segítheti a gyengébbek felzárkózását. Ezenközben fel sem veti azt a kérdés, hogy kik és mire hatalmaznák fel „demokratikusan" a költségvetési uniót, hogy mire jó, kit szolgál, és mit eredményez a „növekedés".

Samir Amin mindkét, egymást kiegészítő cikkének (Amin 2013a; Amin 2013b) látószöge szélesebb, logikája feszesebb, és a hierarchiák hierarchiája által jellemzett világképbe illeszkedik. Az Unióra koncentráló cikkében (Amin 2013a) a szerző mindenekelőtt az EU-USA összehasonlítást zúzza széjjel, amikor leszögezi, az Európai Unió fejlettségi és függési rendszere inkább hasonlítható az Észak- és Dél-Amerikát is magában foglaló régióra, mint csak az USA-ra.⁵ Másrészt Európa maga is az amerikai hegemónia által vezetett „kollektív imperializmus" (a „Triász"⁶) alávetett, „komprádor" státuszú hatalomgyakorlója a világrendszerben (Amin 2013a, 60). A soknemzetiségű, nagyon különböző múltú, kultúrájú és fejlettségű EU-ban nincs, nem lehet „európai identitás". Az Európai Unió a „kiterjesztett monopolkapitalizmus" modellje, a perifériáknak a „magországok" erős tőkéje alá rendelését szolgálja. A kapitalizmus logikája nem az felzárkózást, hanem az egyenlőtlenségek mélyülését eredményezi. Az euró – mondja Agliettával egybehangzóan – csak tovább erősítette az egyenlőtlen fejlődést. Ezért az euró válsága az Unió válságát jelenti. Az „Európa-projekt" csak úgy menthető meg, ha 1. az államok visszakapják szuverenitásukat és valutájukat, valamint, ha 2. a kapitalizmust rá lehet venni, hogy másként működjön, mint ahogy a tőke logikája diktálja. Vagyis sehogy: az euróövezet és az EU előbb-utóbb szétesik. Ekkor (illetve már most is) teret nyernek a szélsőjobboldali erők, amelyek azonban a kapitalizmusnak nem alternatívái, hanem erősítői. Amin szerint ebből a progresszív, „hiteles… néppárti, népet szolgáló"⁷nacionalizmus térnyerése jelentheti a kiutat. Ugyanis a nemzeti gazdasági szuverenitás visszaszerzése a feltétele annak, hogy megkezdődjön a monopóliumok globális („kiterjesztett") uralmának leépítése, kisajátításuk és közvetlen népi ellenőrzés alá vételük útján. Ehhez elkerülhetetlen az euróval és az Unió jogrendjével való szakítás, hiszen szerte az EU-ban egyidejűleg nem lehetségesek olyan politikai viszonyok, amelyek ezt lehetővé tennék. Az Unió eddigi lépései és tervei is csak a növekedést, a versenyképességet, a financializálást szolgálták, a demokrácia nem érvényesül.⁸ Ugyanakkor Amin elismeri, hogy bár a kiterjesztett monopóliumok rendszere ellen világszerte demokratikus társadalmi erők „lépnek harcba", továbbra sincs „a láthatáron az internacionalizmus újjáélesztésével kecsegtető semmilyen mozgalom", Európában pedig „hiányzik az antiimperialista dimenzió a harc mezejére lépők tudatából".

Mindezek után kérdés, lehetséges-e a kapitalista Európában demokratikus ellenőrzés alá vetett közösségi költségvetést létrehozni. Lehetséges-e úgy átirányítani a kapitalista gazdaságban az állam által begyűjtött jövedelmeket, hogy azok az országok között fejlődéskiegyenlítő hatással bírjanak? Másfelől széteshet-e az Unió szuverén tagországokra, és ha igen, ezek a szuverén államok milyen feltételek esetén látnának hozzá a monopóliumok kisajátításához? Létezhet-e a XXI. század Európájában „progresszív nacionalizmus"?

1. Megoldja-e a közös költségvetés az EU alapvető problémáit?

Az euróövezet valóban felerősítette, de nem létrehozta az Unió divergens tendenciáit.⁹ Azokat ugyanis a tőkelogika szüli (és nem a politikusok hibái), amit Amin, Agliettával ellentétben, helyesen ismer fel. A piaci életben maradás záloga a versenyképesség, amely lényegében nagyobb profitabilitást, ehhez pedig mindig csökkenő egységnyi munkaerőköltséget követel.

A tőke olyan, mint a víz, amely megtalálja a legrövidebb utat vonzáspontja, a föld centruma felé. A tőke is, ha – mint a neoliberális globalizációban – szabadon áramolhat, mindig megtalálja a számára legkedvezőbb megtérülési feltételeket. Például úgy, hogy magasabb inflációjú országokban fektet be alacsony kamatokon felvett hitelből. Vagy úgy, hogy a második vonalú technológiákat kitelepíti alacsonyabb bérű országokba. Ezeket a lehetőségeket a fejlettségbeli különbségek nyújtják számára: a kevésbé fejlett országokban rendszerint az infláció nagyobb, a bérek pedig alacsonyabbak. Csakhogy a tőke odaáramlásával a fejlettségbeli különbségek nemhogy megrögzülnek, de még növekednek is: a beáramló tőke nyomán fellendülő termelés felhajtóerővel bír a bérekre, növeli az inflációt, ami rontja az ország export-versenyképességét, ösztönzi az importot, serkenti az állampolgárok, a vállalatok és az állam eladósodását, egyszóval külső és belső egyensúlyhiányt okoz. Vagyis a periféria a globalizációban hajlamosabb a válságra, mert a tőke ciklikus elértéktelenedése elsősorban a perifériákon jelenik meg. A válságkezelés megszorításai ismét visszafogják a béreket, kisöprik a perifériára telepített, a centruméhoz képest mindig elavult technológiákat, s mindezzel egyrészt megemelik az ott realizálható profitrátát, másrészt utat nyitnak egy újabb termelési ciklus előtt.

A perifériás országokban eleve fejletlenebbek az intézmények, az állam szabálykövető magatartása, az innovációs kapacitások stb., mint a centrumban. Ezért az ilyen országok számára végső soron más út nincs is, mint a fejlett országokból érkező termelési impulzusok (tőke és kereslet) kihasználása. De éppen a perifériák e hiányosságai teszik lehetővé a centrumtőke számára saját termelésének kiterjesztését, a magasabb profitot, amelyet csak részben és csak addig forgat vissza a perifériára, amíg ott a megtérülési lehetőségek kedvezőek. „A szuverenitás szűkülése – írja Csáki György (2013) – nem elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a transznacionális társaságok »rákényszerítenek« bizonyos gazdaságpolitikai lépéseket a tőkefogadó országokra, nemzetgazdaságokra, hanem abban, hogy »nem megfelelő feltételek esetén« a tőkét kivonják az adott országból (vagy/és elmaradnak a további befektetések)." De ha kivonják, megszűnik a periféria fejlődésének hajtóereje, miközben a termelés egy másik periferiális országban fellendül – ahol megismétlődik ugyanez a tánc. Amíg pedig a centrum tőkéjének alkalma van e globális vándorlása, a centrum gazdasága is virágzik.

A tőkének, technológiának, fellendülésnek ez a centrum és periféria közti mozgása valójában nem más, mint a tőkeértékesülési ciklus globalizációs formája.¹⁰ Csakhogy mindez azt jelenti, hogy a centrumtőke értékesülésének, a gyengébb tőkékkel szembeni nagyobb versenyképességének feltétele és egyben eredménye a perifériák léte: a perifériákat a tőke mind történelmileg, mind a jelenben folyamatosan maga teremti. Igaz ez az EU, illetve az eurózóna saját belső perifériájára is.

A széteső piacok nemzetgazdaságokká történő összekapcsolása és a nemzeti valuták megszületése a tőke első lépése volt saját világának megteremtése felé a XVIII-XIX. században. Csakhogy ez az első lépés egyben sírásója is, hiszen a nemzetállamok, amelyek a tőke működéséhez szükséges szabályokat alkotják, a későbbiekben, amikor már a termelőerők a nemzetgazdasági kereteket kinövik, a fejlődés gátjává válnak. A tőke ennek ellenére nem mondhat le a nemzetállamról, a következők miatt.

Egyrészt, a tőke maga is hierarchikus. A kisebb tőkék a nemzeti piacra szorulnak, a legfejlettebb termelőerőket kezükben tartó legnagyobb tőkék kinövik azokat. A kisebb és nagyobb tőkék között is konkurenciaharc dúl, miközben egymástól függenek. A kisebb tőkének is növekednie kell, ha nem teszi, elbukik (ezért olyan nagy a fluktuáció a kis- és középvállalati szférában). A nagytőke értékesülésének feltételei tehát végső soron a kistőke értékesülésének is feltételei, miközben a közvetlen piaci viszonyokban ez éppen ellenkezőleg jelenik meg: a nagytőke konkurenciájával és értékelszívó képességével szemben a kistőke az állam külön politikájára, támogatására szorul.

Másrészt, a nemzeti piacok a globalizációban a termelőerők fejlődésének gátjává válnak, de a termelőerők a tőke formájába rögzültek. Ez azt jelenti, hogy a termelőerők működtetése, fejlődése csak akkor biztosított, ha a tőke értékesülése biztosított. A termelőerők működésének formaváltását éppen az kényszeríti ki, ha a korábbi forma ellentmondásba kerül a termelőerők igényeivel – amikor a kettő közötti történelmileg kiszabott harmónia felborul. E harmónia felbomlását korunkban a tőke létéhez egyaránt tartozó nemzetállam és globális szabadpiac ellentmondása jelzi.

Aglietta javaslata szétválasztja a szétválaszthatatlant, amikor ennek az immanens ellentmondásnak olyan feloldását kínálja, amely a profittermelés elsődlegességének megkérdőjelezése nélkül megszünteti a nemzetállami szuverenitást. A történelem tanulsága szerint azonban ez soha sehol nem ment végbe békésen és tartósan. A tőke alapzata ugyanis a különböző helyeken a különböző adottságokhoz igazodó, de egyaránt a tőke megtérülésének feltételeit biztosító szabályokat alkotófenntartó nemzetállam. A nemzetállamok a minden oldalú elkülönültségre épülő rendszer alkotóelemeiként, a tőkék között folyó konkurenciaharc eszközeiként, egymással is versenyben állnak.

A nemzetállamok feladata tehát ennek a hierarchizált tőkestruktúrának a fenntartása, amely a fejlettség különböző fokain különböző szabályokat és intézményeket követel, illetve hoz létre. Ezért e szabályoknak és intézményeknek az egységesítése valamiféle szupranacionális állam által a globális tőkeértékesülés feltételeit rontaná.

Ám tegyük fel, hogy mégis létrejön Európában egy nemzetállamok feletti egyesülés. Megoldaná-e ez Európa fejlettségi különbségeinek problémáját? Beszéljenek erről a konkrét tapasztalatok!

Az Eurostat adatai alapján az 1990-es évek közepe óta az eurózóna legrégebbi 12 tagországa reál-GDP/fő értékeinek szórása nőtt, és ugyanez mondható el az EU27-re is.¹¹ De nőttek a különbségek az országokon belül is. Az Eurostat megadja a NUTS2 és NUTS3¹² régiók egyes országokon belüli szórását.¹³ Ez a mutató 1995/96 és 2009 között 18 országban nőtt, és csak Németországban, Spanyolországban és Belgiumban figyelhető meg kis mértékű csökkenés, de az első két ország esetében ez is csak 2001, Belgium esetében pedig csak 2005 után (addig a német és spanyol esetben növekedés, a belga esetben stagnálás volt tapasztaltató).¹⁴

Ha a tagadhatatlanul egységes és újraelosztó-felzárkóztató költségvetéssel rendelkező, egymáshoz az átlagos nemzeti fejlettség miatt mégiscsak közelebb álló régiókkal rendelkező országok túlnyomó többségében is nőnek az abszolút különbségek, akkor mitől csökkennének a különböző fejlettségű országok között azok költségvetési uniója következtében?

Van itt továbbá még egy fontos, megvilágítandó összefüggés: még relatív felzárkózás esetén is nőhet, és általában nő is, a két ország (régió) közti abszolút különbség. Ez a helyzet például az EU27 országa esetén. Az elmúlt bő másfél évtizedben a legszegényebb és leggazdagabb ország (Bulgária és Luxemburg) reál-GDP/fő értéke aránylagosan közeledett egymáshoz: 1995-ben a bolgár GDP/fő a luxemburginak 4,6 százalékát tette ki, 2011-ben pedig már 5,7 százalékát. A két GDP/fő közti különbség azonban ugyanezen idő alatt 44 ezer euróról 61,2 ezer euróra nőtt!¹⁵ Vagyis a relatív felzárkózás (tehát az, hogy a kevésbé fejlett terület egy idő után aránylagosan kevésbé maradt el a fejlettebbtől) egyben az abszolút lemaradás növekedésével járt. Ennek magyarázata az a matematikai összefüggés, hogy ha két mennyiség azonos ütemben nő, akkor a köztük lévő különbség is ugyanilyen ütemben nő. A különbség szinten maradásához az kell, hogy a kisebb mennyiség növekedési üteme annyiszorosa legyen a nagyobb mennyiség növekedési ütemének, ahányszorosa a kiinduláskor a nagyobb mennyiség a kisebbnek. Témánkra vonatkoztatva tehát: minél fejletlenebb egy ország (régió) annál inkább meg kell haladnia növekedési ütemének a fejlett ország (régió) növekedési ütemét a felzárkózáshoz. Ez azt is jelenti, hogy minél fejletlenebb egy régió, annál nagyobb összegről kell lemondani a fejlettebbnek ahhoz, hogy segítse a tényleges (abszolút) felzárkózásban (még azonos növekedési ütem mellett is). Ezért az egymáshoz fejlettségben közelebb álló országok (régiók) között a közeledés jóval könnyebb, a felzárkóztatást szolgáló jövedelemtranszfer-igény kisebb, mint az egymástól fejlettségben nagyon távol állók között.¹⁶

Eddig az adatok és a matematikai összegfüggések beszéltek. De vajon miért van ez így, és nem lehetne-e az erősebbek önzetlensége alapján ezentúl mégiscsak felzárkóztatni a lemaradókat? E két kérdésre a válasz egy: a kapitalizmus versenygazdaságának törvényei kizárják a jövedelmek kiegyenlítő hatású visszaosztását általában, és így az EU-ban is.

A közös költségvetésen alapuló felzárkóztatás abban állna, hogy a fejlettebb területek (országok, régiók, vállalkozások) által megtermelt jövedelem, profit egy részét a kisebb jövedelemtermelő-képességgel bíró országok (régiók, vállalatok) számára csoportosítják át. De mivé lenne így a kapitalista termelési mód alapja, hajtóereje, lényege: a verseny? Hogy törekedjék egy vállalat (régió, ország) az alacsonyabb egységköltségre, jobb infrastruktúrára, fejlettebb technológiára stb., ha az ezzel elért pozíciójának jutalmáról (a nyereségről) kisebb-nagyobb részben le kell mondania azoknak a versenytársainak a javára, akiken felülkerekedett? Van-e értelme, és lenne-e indulója annak a futóversenynek, ahol a helyezéseket a végén átlagolják, és minél jobb helyezést ér el valaki, annál többet kell megosztania dicsőségéből (jutalmából) a lemaradókkal?

Ezért a globális tőke számára kedvező európai egyesülés a szabad tényezőallokációt jelenti, a verseny immanens szabályai szerint „jogosan" megérdemelt nagyobb profitból a gyengébb tőkék, országok, társadalmi csoportok számára való „visszaosztást" nem. Lemondana, lemondhatna-e például Németország a maga versenyelőnye által szerzett bevételeinek egy részéről azért, hogy gyengébb versenytársait felfejlessze? Mivé olvadna így versenyelőnye, és egyáltalában mivé lenne a profitérdek alá rendelt növekedés és fejlődés?

Fontos megérteni, hogy itt nem holmi „önzésről" van itt szó. A profitból történnek a fejlesztések – mi másból történhetnének, ha a termelőeszközök magántulajdonban vannak? A jelentős tudományos-technológiai ugrásokhoz jelentős erőforrások kellenek, hiszen ilyenek csak a felhalmozott (anyagi, szellemi) termelőerők bázisán lehetségesek. A kapitalizmusban ez azt jelenti, hogy jelentős összegek kellenek a fejlődéshez (kutatás-fejlesztés, új termék bevezetése, technológia átstrukturálása stb.), amelyeket csak a nagy profitok képesek fedezni. A profitok „újraosztása" esetén ráadásul érdemes lenne a tőkét a kevésbé fejlett régiókban kevésbé fejlett technológiákba fektetni, hiszen úgy is meg lehetne érte kapni a kellő profitot a máshonnan származó profit újraosztásából. A profit (GDP) újraosztásával a fejlettebb régiók adóbevételei is csökkennének, az infrastrukturális, oktatási, egészségügyi stb. fejlesztésekre kevesebb pénz jutna. Vagyis a fejlett régióban megindulna egy „katabolikus" folyamat, így aztán csökkenne az újraosztható profit (GDP) mennyisége is, ami visszahatna a kevésbé fejlett régió felzárkóztatására. A profitok komolyabb kiegyenlítő hatású „újraosztása" tehát a tőkés keretekben folyó fejlődés ellen hatna.

2. Széthullhat-e az Európai Unió?

A fent elmondottak miatt az EU-ban egyszerre van jelen az egységesülés és a széthúzás ereje (ahogy a tőkében a koncentrálódás és a konkurencia törvénye), de úgy, hogy az egységesülésben is a különérdekek (a nagytőke különérdeke) játszanak szerepet. Az EU tehát sem nem fejlődhet szupranacionális állammá (amelynek egy lépcsője a közös költségvetés), sem nem hullhat teljesen szét.

Az EU belső perifériája – vagyis gyengébb tagországai – elmaradottságának, költségvetési egyensúlytalanságának, a rájuk jellemző felelőtlen és korrupt politizálásnak stb. a felszámolása nem önmagáért fontos, hanem azért, hogy egyben lehessen tartani az európai egységes piacot, megőrizni az eurót, a tőke szabad mozgásának és értékesülésének terepét. Ez a méreteiben és mértékeiben globálissá vált tőke elemi szükséglete. A fent elmondottak értelmében azonban a tőke szabad mozgása nem eredményezi, nem eredményezheti ezeknek az egyenlőtlenségeknek a felszámolását, sőt még erősíti is azokat. Ezek felszámolása a kisebb, a nemzetállami keretekben működő tőkék állami segítsége nélkül nem lehetséges (még úgy is csak bajosan, például eladósodás és/vagy a bérek lenyomása árán).

Az eurózónát – és vele az EU-t – belső erők feszítik széjjel, olyan erők, amelyek – mint arra részben Aglietta is utal – az aranystandard- majd a bretton woods-i rendszert és az európai árfolyam-mechanizmust is szétfeszítették. Aminnak igaza van, amikor rávilágít, hogy Európa országai nem egyesülhetnek úgy, mint az USA – egymáshoz történelmileg, kulturálisan, nyelvileg stb. jóval közelebb álló – államai egykoron. Ráadásul, tegyük hozzá, a belső fejlettségi különbségek miatt még az amerikai államok egyesülését is polgárháborúval kellett szentesíteni. Ez az opció természetesen Európa esetében is fennáll, történt is rá több történelmi kísérlet (pl. Napóleon, Hitler), de ezek mind kudarcba fulladtak.

Mind a történelmi tapasztalatok, mind a számszerűsíthető gazdasági folyamatok, mind a verseny logikája arra mutatnak, hogy Európában a nemzeti tőke és a globális tőke sajátos, egymásrautaltsággal terhelt ellentéte, és ennek intézményi megfelelője, a nemzeti és nemzetközi szabályozás ellentéte elérte azt a pontot, amely gúzsba köti a termelőerők fejlődését. A nemzeti létet a termelőerők oldaláról már nem indokolja semmi, el kellene tűnniük, de ezt a verseny logikája, a tőke saját belső hierarchiája nem engedi. A termelés nemzetközi, vagy „szupranacionális" szabályozása pedig tőkés keretek között, tehát ismét a verseny törvényszerűségei miatt, lehetetlen.

Amin csak az egyik felét mondja ki a fent leírt ellentmondásos helyzetnek, amikor azt írja, hogy „így vagy úgy, hirtelen vagy fokozatosan, de az Európa-projektum, kezdve az eruóövezettel, darabokra fog hullani" (Amin 2013a, 60). A helyzet ennél rosszabb, mert sem széthullani nem tud az Unió – a termelőerők fejlettsége, a transznacionális vállalatok érdekei és termelési súlya miatt -, sem pedig továbbfejlődni a teljes integráció felé. Ezt csak egy egészen új termelési mód képes megtenni, amely átvágja a termelőerők globális fejlettsége – mint objektív tényező – és a termelők (az egymással versengő tőkék és kormányaik) elkülönültsége – mint történelmileg szubjektív tényező – közti ellentmondást, az elkülönültség megszüntetésével.

3. Létezhet-e a XXI. században progresszív nacionalizmus?

Korunk fő ellentmondása nem a nemzetközivé vált termelőerők és a nemzetközi intézmények között van, hanem a termelőerők és az azokat gúzsba kötő termelési viszonyok között. A XXI. század termelőerőit, mint azt látjuk a transznacionális vállalatok globális hálózatainak globális termelést uraló szerepén, már nem lehet nemzeti szinten működtetni. A nemzet – a nemzeti piac, a nemzetállam – a tőke attribútuma. Vele együtt él vagy hal.

Ez az összefüggés világítja meg, hogyan juthat Aglietta és Amin ugyanannak a helyzetnek az elemzéséből homlokegyenest ellenkező véleményre, mennyiben van igaza mindkettőnek, és ugyanakkor miben tévednek mindketten.

Aglietta és Amin forgatókönyvei ugyanis sajátosan keverik a tartalmi és formai, a szükségszerű és lehetséges elemeket. Aglietta Európa egységesülését óhajtja, de anélkül, hogy ehhez az osztálytársadalom kiküszöbölésének feltételét állítaná: érzékeli a szükségszerű formát, de nem érti annak összefüggését a tartalommal. Forgatókönyve, ha megvalósulna, a globális tőke Európáját hozná el, nemhogy kiegyenlítve, de éppen kiterjesztve és felerősítve a kapitalizmus lényegéhez tartozó egyenlőtlenségeket: a regionális különbségeket, a kisebb és nagyobb tőkék közti különbségeket, az egyes nemzeti munkásosztályok közti különbségeket és legfőképpen a munka fokozott alávetését a tőkének. Így ez az alternatíva már kimunkálása közben – mint azt magunk is láthatjuk – felerősíti Európában a centrifugális erőket, amelyek az Unió szétesése irányába hatnak.

Amin éppen ellenkezőleg jár el, érti a tartalmat, de azonosítja a formával, amelyet ez alapján elvet: az osztályharcszemlélet alapján a tőke korlátozását követeli, de Európa – sőt az egész világ – nemzetállami kereteinek megerősítésével. „Le kell kapcsolódni" az imperialista monopóliumok rendszeréről, alulról újraépíteni a globalizációt.¹⁷ A feltörekvő országoknak az önerőre támaszkodás és a Dél-Dél együttműködés felé kell fordulniuk. A monopóliumok kisajátítása megköveteli „a nemzeti gazdasági szuverenitás kinyilvánítását . az európai szabályokkal való szembefordulást" (Amin 2013a, 68), „nincs alternatívája az európai intézmények és az euróövezet visszabontásának" (Amin 2013b, 51-53). Csakhogy a termelőerők jelenlegi – globális – méreteinek ez szögesen ellentmond. A nemzeti szuverenitás visszaállítása e roppant termelőerőknek az elkülönültségi viszonyok alapján történő működtetését jelentené, ami objektív képtelenség. Ki „sajátítaná ki", vagy „ellenőrizné" a transznacionális vállalatokat? Melyik nemzet, melyik munkásosztály? Itt tehát Samir Amin is elkövet egy logikai hibát. Egyfelől ugyanis leszögezi, hogy a globális monopóliumok népi ellenőrzés alá vétele az unió jogrendjének keretein belül nem lehetséges, mert „olyan politikai föltételek, amelyek megengednék az ilyen lépéseket, sohasem fognak egyidejűleg létezni mindenütt az Európai Unióban".¹⁸ Másfelől azonban, amikor e kisajátítást a nemzeti keretek között képzeli el, latensen feltételezi, hogy szerte Európában egyszerre jönnek létre olyan politikai viszonyok minden országban, amelyek e kisajátítást lehetővé teszik. Ugyanis, ha ez az egyidejűség nincs, akkor a nemzeti szuverenitás csupán a nemzeti tőkék uralmát biztosítja ott, ahol a fordulat nem következik be, és a globális kapitalizmus összeomlásának egy fázisaként újjáéleszti a nemzeti tőkék közötti imperialista harcot. Ha nem az országok minősített többségében¹⁹ állna elő a társadalmi fordulat, akkor a többi ország tőkéjének összefogásával az alternatív utat választó nemzetek kísérletét gyorsan megbuktatnák. Ma már ehhez talán elegendőek lennének gazdasági eszközök is, de ki lehet-e zárni a fegyveres konfliktus lehetőségét? Ezzel ugyanoda jutnánk, ahol most állunk, csak még nehezebb vagy szörnyűbb körülmények között. A lépéskényszer – a társadalmi létforma megváltoztatásának szükségszerűsége – továbbra is fennállna, és megvalósítása csakis a termelőerőknek megfelelő szinten, globálisan (regionálisan, európai szinten) lenne lehetséges.

De Samir Amin logikai bukfence az ellenkező irányból kiindulva is tetten érhető. Tegyük fel, hogy minden európai országban egyszerre jönnek létre a globális tőke kisajátításának feltételei, és ezt a nemzeti szuverenitás alapján a népi vezetés alatt álló országok elkülönülten hajtják végre. Milyen módon fognak akkor ezek az országok egymáshoz kapcsolódni (maga Amin is elutasítja az autarkiához való visszalépést [Amin 2013b, 51])? Piaci alapon? Hiszen ezzel „visszaállna a régi szemét". Az új társadalmi létforma és a termelőerők mai szintje egyaránt regionálisan (globálisan) tervezett, szolidáris, kooperatív gazdálkodást feltételez. Vagyis nemzetközi összefogást, nemzetközi szabályozást, intézményeket és jogrendet. Önállóságuk alapján tehát semeddig nem jutnának Amin szuverén, a monopóliumokat társadalmi ellenőrzés alá vevő nemzetei. Abban a pillanatban el kellene kezdeniük kiépíteni a saját gazdasági-társadalmi viszonyaikat alapvetően meghatározó, a „szuverenitásukat" csorbító nemzetközi intézményeket, amikor éppen sikerült lebontaniuk azokat.²⁰ E csiki-csuki nemcsak hogy még elméletileg is nehezen elképzelhető, de könnyen belátható, hogy ha gyakorlati formát öltene, roppant időigényes lenne, és rengeteg kárral járna. Ez súlyosan veszélyeztetné az átépítés sikerét, amelyhez pedig napról napra meg kell nyerni a nép többségét, elnyerni aktív támogatását. Egy elhúzódó rendetlenségben – amely valamilyen mértékben minden átépítésnek része – ez a támogatottság gyorsan elolvadna. De ha valaki (mint végső soron maga Amin is) belátja a nemzetközi együttműködés szükségességét, akkor nem kezdheti projektjét annak szöges ellenkezőjével.

Aglietta és Amin forgatókönyvének építőelemeit tehát máshogy kell összerakni: Agliettától átvenni a nemzetközi (itt és most: európai) intézmények megtartásának, erősítésének, a nemzeti szuverenitás lebontásának építőkockáját, Amintól pedig a globális monopóliumok kisajátításának elemét. A hegeli „megszüntetve megőrzés" logikai, történelmi és gyakorlati elve az európai intézmények megragadásának, majd tartalmi és – ehhez igazodva – szerkezeti-formai átépítésének feladatát tűzi Európa népei elé. Minden ettől eltérő kísérlet szükségszerűen olyan kudarchoz vezet, amely ismételten csak ezzel a megoldással orvosolható.

Ez természetesen nemhogy nem jelenti a „nemzeti" politikai téren történő egyidejű, vagy legalább az országok minősített többségében bekövetkező fordulat szükségességének elvetését, sőt egyenesen feltételezi azt, csakhogy nem önmagában, elkülönülten, hanem a nemzetközi porondon való együttes fellépéssel, a nemzetközi intézmények megragadásával együtt.

Az Európa népei előtt álló feladat tehát óriási, és a végrehajtásához szükséges összeszerveződésnek – ahogy azt Amin is hangsúlyozza -nem látszanak jelei még eszmei síkon sem. Ezt majd az a helyzet fogja kikényszeríteni, amely a tőke működésének feltételeként az egységnyi munka árának drasztikus leszorítását eredményezi a fejlettebb országokban is.

Jegyzetek

¹ Rozsnyai Ervin szerint a csomópontválságok a rendszer olyan, formációváltást követelő válságai, amelyek megoldásához gyökeresen át kell alakítani nemcsak a gazdasági szerkezetet, hanem a tulajdonviszonyokat és a felépítményi elemeket (az intézményeket, a politikai formákat, az üzemszervezetet stb.) is megküzdve az elavult társadalmi berendezkedéshez ragaszkodó társadalmi erőkkel (Rozsnyai 2002, 28).

² Lévai Imre például a világrendszer evolúciójáról szóló elméleti összefoglaló művében több szerző által adott forgatókönyvek csoportosításából az „evolutív kontinuitás" és a „revolutív diszkontinuitás" alternatívájához jut (Lévai 2006, 107).

³ Rosa Luxemburg egy évszázaddal ezelőtti figyelmeztetését („szocializmus vagy barbárság") Mészáros István már jóval a globális válság kirobbanása előtt (1999-ben), az imperializmus újabb szakaszáról írva „pontosítja" („barbárság, amennyiben szerencsénk van"), utalván a tőke emberellenes működési logikájából következő nukleáris háború lehetőségére, amit már csak a csótányok élnének túl (Mészáros 2005, 91).

⁴ Az IMF, az Európai Központi Bank és az Európai Bizottság.

⁵ Megjegyezzük, hogy az EU – mint fejlődéskiegyenlítő közös költségvetéssel bíró entitás – mellett az USA-ra történő hivatkozással érvelni amúgy is teljes zavar, hiszen az USA-ban az államok önálló költségvetéssel bírnak, eladósodásuk következményeit maguk viselik a XIX. század közepe óta. A szövetségi kormány kiadásai pedig a legkevésbé sem fejlődéskiegyenlítő jellegűek: az egészségbiztosítást (Medicare és Medicaid), a társadalombiztosítást, a fegyverkezést, valamint, kisebb részben, a minisztériumok és ügynökségek (pl. az Oktatási Minisztérium, Környezetvédelmi Ügynökség) finanszírozását szolgálják. (Lásd bővebben Bájluk-Bráz 2013.)

⁶ Az USA, Európa és Japán.

⁷ Pontosítva a kifejezést, Amin a „népek és dolgozók internacionalizmusát" javasolja, megkülönböztetésül a szélsőjobb irányába mutató, kirekesztő jobboldali nacionalizmustól (Amin 2013a, 67).

⁸ Amin állítását illusztrálja például a következő eset. Amikor 2011 novemberében Jeórjiosz Papandreu, Görögország miniszterelnöke népszavazást akart kiírni a megszorításokról, hatalmas felháborodás fogadta ötletét az EU vezetői között. Papandreunak vissza kellett vonulnia, helyébe ideiglenes koalíciós kormány került az USA-ban tanult, egykori EKB-elnökhelyettes Lukasz Papademosz személyében, aki – 1994-től a görög jegybank élén – kulcsszerepet játszott Görögország eurózónába vezetésében.

⁹ Lásd Bővebben Artner-Róna 2012.

¹⁰ Lásd bővebben Artner 2013.

¹¹ Saját számítás a Eurostat Online, Statistics by theme, Real Gross Domestic Product per capita alapján.

¹² A NUTS (Nomenclature of Territorial Units for Statistics) az Unió regionális felosztásának kódrendszere, a rövidítés után következő szám a szintekre (régiónagyságra) utal. A NUTS3 régiók 150 000 és 800 000 közti, a NUTS2 régiók 800.000 és 3 millió közti, a NUTS1 régiók pedig 3-7 milliós népességszámmal rendelkeznek.

¹³ A regionális GDP/fő értékeknek a nemzeti átlagtól való abszolút eltérései súlyozva a régió lakosságának arányával, és ezek összege a nemzeti GDP/ fő százalékában kifejezve. E mutató növekedése tehát azt mutatja, hogy az országban regionális különbségek általában nőnek.

¹⁴ Olaszországra, Magyarországra és Ausztriára nem állnak rendelkezésre hosszú idősorok, 3 kis országban (Luxemburg, Málta és Ciprus) nincsenek NUTS-régiók. Lengyelország esetében a kezdő év 1999, Spanyolországnál az utolsó év 2007. Forrás: Eurostat Online, Statistics by theme, Real Gross Domestic Product per capita, Gross domestic product (GDP) at current market prices by NUTS 2 regions és Dispersion of regional GDP by NUTS 3 regions (%).

¹⁵ Eurostat Online, Statistics by theme, Real Gross Domestic Product per capita.

¹⁶ Pl. ha két, az egyszerűség kedvéért azonos lakosságszámú ország vagy régió közti fejlettségbeli arány ötszörös (5:1), vagyis a kettejük különbsége a fejletlenebb régió GDP/fő-jének négyszeresét (a fejlettének 80 százalékát) teszi ki, növekedési ütemük pedig azonos, akkor – egyéb feltételek változatlansága esetén – ahhoz, hogy a köztük lévő különbség abszolút értéke változatlan maradjon, az kell, hogy a fejlettebb régió a saját növekedésének abszolút mértékéből 40 százaléknyit (a kevésbé fejlett régió GDP-jének 20 százalékával felérő összeget) odaadjon a kevésbé fejlett régiónak. Ha az induló különbség csak kétszeres, akkor ugyanez az arány a növekményből 25 százalék, de ha tízszeres, akkor 45 százalék. Könnyen belátható, hogy a visszaosztás arányának e határértéke az abszolút különbség megtartásának feltételével 50 százalék. Ha a lakosságszám eltérő, az értékek a természetesen a lakosságszám arányaival korrigálódnak, és adott esetben még ennél is nagyobb áldozatot követelnek a fejlettebb régiótól.

¹⁷ Ennek egyik gyakorlati kísérlete folyik a mexikói Chiapasban a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg vezetésével már lassan 20 éve. (Lásd erről Aguirre Rojas, 2012.)

¹⁸ Amin 2013a, 68.

¹⁹ A minősített többség itt azt jelenti, hogy az adott nagyrégióban (jelen esetben Európában, de igaz ez a globális szintre is) a meglévő, de legalább mozgósítható gazdasági erőben, technológiában (beleértve a haditechnikát is) és népességben együtt erőfölényben kell lenniük az új társadalmi létforma kialakításában elkötelezett erőknek. ²⁰ Amin maga is kimondja saját végkövetkeztetése ellenérvét: „Nem lehet visszalépni a tőkés fejlődés korábbi szakaszába, a tőkés ellenőrzés központosítása előtti szakaszba" (Amin 2013a, 67). Itt figyelmen kívül hagyja, hogy a „központosítás" nem egyszerűen a tőke koncentrálását és centralizálást jelenti, hanem egyben a roppant termelőerők működtetésének szükségszerű formáját is.

Hivatkozott irodalom

Aglietta, Michael 2013: Az európai örvény. Eszmélet, 97. (2013. tavasz), 72-92.

Aguirre Rojas, Carlos Antonio 2012: Engedelmeskedve parancsolni. A mexikói neozapatizmus politikai tanulságai. Eszmélet Kiskönyvtár, Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány

Amin, Samir 2013a: Az európai rendszer programozott összeomlása. Eszmélet, 97. (2013. tavasz), 56-71.

Amin, Samir 2013b: A jelenkori kapitalizmus összeomlása. Eszmélet, 97. (2013. tavasz), 41-56.

Artner Annamária 2013: A perifériás fejlődés anatómiájához – Brazília. Eszmélet, 98. (2013. nyár), 69-90.

Artner Annamária – Róna Péter 2012: Eurosz(k)epszis: az optimális valutaövezet elmélete és az euró gyakorlata. Köz-Gazdaság, VII. évf. 1. (2012. február) 83-102.

Bájluk-Bráz Lehel 2013: Az Amerikai Egyesült Államok szövetségi költségvetésének története. Kutatási Fórum, Debrecen, 2013. január 11. http://www. doktori.econ.unideb.hu/download/pdf/kutatasiforum/2013jan/Bajluk.Braz.Lehel. pdf (Letöltés: 2013. április 30.)

Csáki György: 2013: Globalizáció és gazdasági szuverenitás. Magyar Tudomány, 4. http://www.matud.iif.hu/2013/04/04.htm (Letöltés: 2013. 04. 30.)

Eurostat, Online database, Statistics by theme http://epp.eurostat.ec.europa.eu/ portal/page/portal/statistics/themes (Letöltés: 2013. április 30.)

Lévai Imre 2006: A komplex világrendszer evolúciója. Budapest, Akadémiai Kiadó

Mészáros István 2005: Szocializmus vagy barbárság, mint történelmi alternatíva. Budapest, Napvilág Kiadó

Rozsnyai Ervin 2002: Az imperializmus korszakváltásai. Budapest, Rozsnyai Ervin

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Eszmélet Kiskönyvtár, Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány

Korábbi számok

Önkéntes barbárok, Anatolij Tyunyin viszaemlékezése, akim ötévesen élte meg azt az átkozott háborút

2013 április 1. sz szilu84

„Kinek a parancsát hajtották végre a magyar hóhérok, akik a német-fasiszta zászlók alatt harcolva ütötték-verték az öregeket és gyerekeket? Ki kényszerítette őket ott nálunk, Szkupaja Potudanyban, hogy magukból kikelve pofozzák a kiskorú bátyámat, majd pisztolyt fogjanak rá? Senki! Önkéntes barbárok ezek, a civilizált Európa küldöncei! Saját akaratukból követtek el mindent, nem mások parancsára."

A voronyezsi áttörésről, a II. magyar hadsereg vereségéről a hetvenedik évfordulón különösképpen aktualitást kapott, hogy mi is történt valójában. A „keresztény-nemzeti" kurzuspolitika – neohorthysta szellemiségének megfelelőn – saját legitimációja érdekében heroizálja a Wehrmachttal és az SS-szel szövetségben harcoló magyar honvédséget. S noha a megnyíló oroszországi archívumok dokumentumainak fényében egyre világosabb, hogy a magyar megszálló csapatok „társtettesként" népirtásban bűnösek,* a „hivatalos" – a hatalom szolgálatába szegődött – történetírás tovább őrzi a hét évtizedes elhallgatás hagyományát – most egy új, nacionalista heroizálás érdekében.

Folyóiratunk egy más típusú, ritka dokumentum közlésével emlékezik meg a szörnyű eseményekről. Nem a tömeggyilkosságok, hanem a gyermeki szenvedés mindennapjait idézi meg. A visszaemlékezés egy ötéves orosz kisgyermek személyes tapasztalataira épül, a gyermek szemével láttatja azokat a magyar (és román, szlovák, olasz) katonákat, akik szülőfaluját és annak környékét – a németekkel együtt – hónapokon át megszállva tartották, lakosságát terrorizálták. A szerző által rendelkezésünkre bocsátott, eredeti szöveget némileg rövidítve adjuk közre.

* A népirtás dokumentumai immár magyarul is olvashatók: Krausz Tamás – Varga Éva Mária (szerk.): A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok, 1941-1947. Budapest, L'Harmattan Kiadó, 2013.

A szerkesztőség

I. rész

Rekkenő hőség volt 1942 augusztusában. Nekivadult magyar katonák támadtak rá a Don jobb partján lévő falvakra, és kikergették a tanyájából az összes szerencsétlent, a családomat is, nagyanyámat, anyámat, két bátyámat. Előbb Masztyuginóban tartottak fogva bennünket. Masztyugino álmos nagyközség volt, hosszan elnyúlva a magas partra felkúszó kertekben, alig tíz kilométerre a mi falunktól Sztorozsevoje I.-től (ma már Voronyezs megye Osztrogozsi járásához csatolták). Ami azután történt, elmondhatatlan, ha valaki nem élte át azt a rettenetes poklot.

Bátyám, Alekszej vett a nyakába, ő akkor 12 éves volt, úgy vonultunk a többiekkel. De egyszer csak elnyelt bennünket a menekülők kavargó örvénye – szem elől vesztettük anyánkat, nagyanyánkat. Nem elég a bajuk, még mi is tetézzük. Halálra válva zokogtunk az ijedelemtől. Rémálom volt az éjszaka, amit a táborban töltöttünk félúton Masztyugino felé, a felnőttek szűnni nem akaró zokogását hallva: apjukat, nagyapjukat, testvéreiket végezték ki, kínozták meg előző nap, csak mert kapcsolatot tartottak a partizánokkal.

A katasztrófa előjelei

Amikor a mieink elhagyták a falunkat, Sztorozsevojét, azonnal megjelent a német felderítés. Minden nap körbemotorozták az összes utcát, aztán, mintha mi se történt volna, pihenni tértek.

Még most, évtizedek távlatából se tudom megmagyarázni, hogy tudták megértetni magukat a németekkel az utcabeli fiúk, akik között folyton ott lődörgött a két testvérem is, az átkozott fritzek mindenesetre valahogy rávették a kölyökhadat, hogy fogjanak nekik békát a kolhoz tavában. Így is történt, kisvártatva megjelentek a fiúk hatalmas vödröket cipelve, színültig jókora, kapálódzó jószágokkal. A németek ekkorra tüzet raktak az útfélen, majdnem a házunkkal átellenben. Nem láthattam, hogy készül az ínyencfalat a hosszúlábú varangyokból, amik minduntalan ki akartak ugrálni a keskeny bográcsból, mert nagyanyám egy óvatlan pillanatban tévedhetetlen mozdulattal kiemelt a kíváncsiskodó siserehadból, volt ott gyerek is, felnőtt is, hiába tiltakoztam kézzel-lábbal kétségbeesetten, beparancsolt a házba. Pazarul sikerülhetett a lakoma: a testvéreim ezúttal nem fukarkodtak a részletekkel, hogyan tömték magukba az ételt ezek a kiéhezett mindenevők. Akkor először nézhettük meg őket alaposan ilyen közelről, azelőtt csak az ellenséges pilótákat láttuk messziről, ahogy a doni átkelőt szétbombázták, és romhalmazzá lőtték a vadonatúj iskola emeletes téglaépületét meg a szülőotthont. Egyszóval, ezek a hansok és fritzek (nem is francia gourmandok) pillanatok alatt jó étvággyal elpusztították az utolsó békacombot is a sóbálvánnyá meredt falubéliek szeme láttára, aztán elrobogtak valamerre a motorjaikon, éktelen benzinbűzt hagyva hátra. A finnyásabb szomszédok utálkozva, hányingerrel küszködve fordultak el a bennünket elborító barna pestis e dőzsölésétől, s köptek utánuk mindannyian, mintha összebeszéltek volna. Hozzáteszem, hogy a földijeim se az ínséges háborús években, se a háború utáni szörnyű években nem fanyalodtak volna arra, hogy békát egyenek (ahogy Solohov Feltört ugarjának hősei se tették, amikor békalábat találtak a Scsukar apó főzte kásában). Más a felfogásunk, mások a hagyományaink. Jól mondta valaki: „Ami a németnek jó, az orosznak maga a halál".

Vagy fordítva. Néhány órával a békalakoma után ugyanis váratlanul elérte a vég a német katonákat, amiért azonban a fasiszták a mieinken álltak bosszút. Az történt, hogy amikor az ellenséges katonákkal megrakott, hosszú teherautókonvoj vonult a falu felé az országútról, „megszórta" őket jó párszor három „harmincnégyes", amelyek ott, a kertjeinkbe ásták be magukat, és a német felderítés nem talált rájuk. A sikeres rajtaütés után a tankjaink sértetlenül elvonultak az erdőbe.

A németek azonban kegyetlenül megtorolták az akciót az otthon levő idősebb, a „nyakas" Moszkva alatt megsebesült férfiakon. Az egyik szomszédunkat, csak mert születésétől fogva koromfekete haja volt, „Zsidó! Rohadt zsidó!" felkiáltással ráncigálták ki a földbe vájt bunkerből, és azonnal főbe lőtték. A többiekből kegyetlen kínzással próbáltak vallomást kicsikarni, még ha eszükbe se jutott ellenállást szervezni: ötágú csillagot metszettek ki a hátukból, elevenen lenyúzták róluk a bőrt, és, ha mégse vallottak, megölték őket.

Elgyötörten, kiéhezve, sárosan-piszkosan szállingóztak Masztyugino felé a mieink egyenként vagy csoportokba verődve, próbáltak kikeveredni a gyűrűből, hogy mielőbb megtalálják az utat a Donon túli menedék felé. (Masztyugino különben az Osztrogozsi járás északi faluja, legelső lakói közül kerültek ki a híres voronyezsi lövészek – például Masztyuga Sztyepanov, akit már 1615-ben említ az Őrjárati napló -, akik nemcsak kiváló katonák, hanem jó gazdák, szorgos halászok is voltak.)

Éjszaka volt, s mire reggel lett, tüzérségi lövedékek alá kerül az egész falu: a Don túlpartjáról lőttek a mieink a menetre. Délben, megint csak a mieink, repülőről szórták ránk a bombát. Szörnyű látványt nyújtott az útpadka, ahogy próbáltunk teknősbéka módra átmászni rajta: felpuffadt holttestek, lótetemek, darabjaira hullott járművek, az érett rozs susogása, sebesültek és kimerülten összerogyott katonák fájdalmas hangja, ahogy egy korty vízért, egy falat kenyérért esedeznek. És közben mellettük az őrség dühöng. Pár lépésnyire volt a tanya, amelynek gazdája megszánt bennünket, és az egész pereputtyot befogadta.

Bábeli megszálló sereg

Körülöttünk a megszállók bábeli hangzavara sistergett. Volt itt német, magyar, olasz, román, szlovák, osztrák, finn (a Viking V. harckocsi-hadosztály finn önkéntesei). Voltak köztük fogságba esett vöröskatonák, zsidó hadifoglyok, akiket, mint utóbb megtudtuk, a különlegesen kemény földmunkákra hurcoltak magukkal, ők ásták a mély lövészárkokat és tüzelőállásokat a partmenti hegyek mészkövében.

Az egyik udvarba légvédelmi ágyúval felszerelt harckocsit telepítettek. A német harckocsis egyre csak ott hetvenkedett a szájtáti gyereksereg előtt, hogy tudja lelőni az orosz repülőgépeket. Közben nekilátott, hogy tüzet rakjon a frissen vágott nedves gallyból. Benzint löttyintett rá, a láng belekapott a kezébe, a benzineskanna kiborult, és a tűz átterjedt az ott ülő fiúra. Pillanatok alatt lángba borult a ruhája, úgy rohant el mellettem, mintha lobogó fáklya lenne. A németek utolérték, eloltották a lángot, de a gyerek, akit a szomszédos Arhangelszkoje faluból űztek el a megszállók, olyan súlyos égési sebeket szenvedett, hogy még éjszaka meghalt. A harckocsik mellett állomásozott a felderítő század álcázott teherautókkal, irdatlan sok színes vezeték tekergett körös-körül a fákon meg a földön. Odafutott egyszer a hétéves Natasa, mit sem sejtve, be az autók közé. Odaszólt a német valamit a juhászkutyának, az meg neki a kislánynak, egy pillanat alatt fellökte, és belemart a fenekébe… (Natasa az elszenvedett sokkból sosem tudott kigyógyulni: a háború után elmegyógyintézetbe került, ott érte a halál.)

De ez mind későbbi történet. Egyelőre másfajta képek úsznak előttem: fegyverek, gépkocsi-konvojok, rövidfarkú igáslovak, katonával megrakott teherautó-oszlopok. Képtelenség volt megszokni az állandó, bénító félelmet. Mindannyian gyötrő várakozásban éltünk, majd csak megjönnek a mieink, és akkor hazatérhetünk, még ha minden porrá égett is. Nem volt nyugtunk se éjjel, se nappal. Különösen a sötétség volt ijesztő, amikor Voronyezs felé a távolban tűzvész világította meg az ég alját, innen a szomszédból, Sztorozsevóból meg az égő tanyák utolsó lobbanásait lehetett látni. Volt úgy, hogy a mennybolt a „katyusák" lövedékzáporától izzott, amint a szakadék mélyén elrejtett magyar lóistállót lőtték a sztorozsevói erdő tisztásáról.

„Gyerünk, gyerünk!"

Kissé távolabb húzódott tőlünk a front, mi meg lassan berendezkedtünk a megszállás alatti életre: hol ez volt tilos, hol az. Le kellett aratnunk és beszolgáltatni a németeknek a búzát, a rozsot, miközben a szigorú felügyelet egy pillanatra sem lankadt, s olykor a mieink is lőttek a Don túlpartjáról. Templomba kellett járnunk, keresztet hordani a nyakunkban -a bátyám egyébként rájött, miként lehet német pénzdarabokból művészi kereszteket kalapálni. A németek parancsait a sztároszta közvetítette, akit még Sztorozsevóban jelöltek ki. Nagyon rendes ember volt, ráadásul megmentett egy csomó civilt meg katonát, úgyhogy a mieink végül nem lőtték le, amikor télen visszatértek.

Nekem, az ötéves gyereknek azonban az vésődött az emlékezetembe, hogyan jelent meg reggelenként (és miért nem este?) a házunk előtt a magyar csendőr. A sapkáján nevetséges kakastoll ékeskedett. Minden reggel kivonult a fogadására az egész pereputty, élén a nagyanyámmal (anyánk, Anna Fjodorovna, fiatal volt, ő mindig elrejtőzött). A csendőr kidülledt szemmel mutogatott a botjával, és ordított a bátyáimra: Gyerünk, gyerünk! És elhajtotta minden reggel Vaszilijt és Alekszejt, meg még vagy egy tucatnyi gyereket a kolhozistállóhoz, hogy mossák meg a lábukat a hosszú favályúkban. Máig nem értem, mire fel volt ez az őrült parancs: kinek jutott eszébe, hogy ilyen szertartással „civilizálja" a sok kiéhezett, mezítlábas kölyköt?

Én kimaradtam belőle, még túl kicsi voltam. Egyébként is malária gyötört. De bármennyire is gyenge voltam és rázott a hideg, minden reggel kiültem a küszöbre a napra, és irigykedve figyeltem a testvéreimet. Láttam, ahogy a csendőr az istálló hátuljánál lévő vályúhoz hajtja őket, aztán mindannyian vezényszóra felgyűrik a nadrágjuk szárát, lassan belemártják a kirepedezett, vérző talpukat a vízbe, de azonnal veszik is ki, nem bírják elviselni, ahogy belényilall a fájdalom. Közben kapkodják a fejüket, nehogy lecsapjon rájuk a csendőri fütykös. A „civilizációs" procedúra eredménye egy pillanat alatt semmibe foszlik: a fiúk azonnal bokáig merülnek az útmenti porba tisztára mosott lábukkal. A csendőr torokhangon kiadott vezényszóval véget vet a szertartásnak, s mintha ott se lett volna senki. Másnap reggel minden kezdődik újra.

Civilizáció, európai módra

Az istálló túloldalán, nevezzük díszbejáratnak, másféle kultúrprogram zajlott. Nincs az a könyv, ahol ezt megírták volna, úgyhogy elő kell venni a fantáziát. Az akkurátus és takarékos németek nyilván úgy vélték, hogy nyáron túl nagy fáradság lenne nyilvános vécét építeni, így aztán megparancsolták a foglyoknak, hogy gyalulják le felül a lovak megkötésére való vastag oszlopokat (hogy meg lehessen kapaszkodni bennünk guggolás közben), így állítva elő az alkalmi katonavécéket. Nem túl eredeti megoldás, de legalább tágas. Nem holmi kétlyukas szűk faalkotmány, mint amit az orosz légvédelmiseknek tákolt össze Fedot Jevgrafics (Borisz Vasziljev A hajnalok itt csendesek című regényében). Itt volt bőven hely, igaz, szigorú őrség is. A foglyok ürülékét viszont időről időre földdel hányták be.

De még csak nem is ez a lényeg. Látták volna, amint a katonasereg két párhuzamos sorban rátelepedett a kakasülőre, úgy, hogy majdnem összeért a fejük. Az egyik sor csupasz ülepe az istálló felé meredt, a másiké egyenesen a forgalmas országút felé. A tábori konyhától-e, vagy a sok összezabrált ételtől, netán egyszerűen csak lógni akartak egy kicsit, mindenesetre gyakran és hosszasan üldögéltek a „civilizációjuk" tetején. A németek az újságjaikba temetkeztek, az izgága taljánok végeérhetetlen melódiákat játszottak a szájharmónikájukon, csak a mogorva magyarok meg a dühös finnek fürkészték folyton a környéket, ellentétben a hanyag románokkal, akiket az égvilágon semmi nem érdekelt.

Ötéves korom ellenére, mindenre kíváncsi falusi kölyökként, megvolt a magamhoz való eszem, bár sok mindent nem értettem. De nyitva tartottam a szemem, füleltem, elraktároztam, amit az arra járó öregemberek, feketébe öltözött öregasszonyok locsogtak, bőséggel szórva átkaikat a szégyentelenekre. Azt már jól tudtam, hogy illetlenség nyilvánosan végezni a dolgunkat, ahogy ezek csinálták.

Az ellenség nyilvános vécéje persze engem sokkal jobban foglalkoztatott, mint a felnőtteket. Az elejtett megjegyzésekből azonban kitaláltam, hogy ezúttal nem is a német lelkiismeretesség és takarékosság működött, hanem az, hogy a fritzek minden bokor mögött partizánt sejtettek. Ezért még nagydolgukra is csapatostul mentek, félretéve egymás iránti ellenszenvüket, pedig a németek, magyarok és olaszok éppúgy ki nem állhatták a románokat és szlovákokat, mint fordítva.

Telt múlt az idő. Őszre a megszállók áthajtottak bennünket Masztyuginóból Voronyezs megye egy másik falujába, Szkupaja Potudanyba. Ásványhiány miatt egymás után kezdtek el lötyögni és kipotyogni a tejfogaim. Egykorú társaim közül jónéhányan még a zápfogukat is egy életre elveszítették. Ettől engem anyám még meg tudott menteni, mert hol csellel, hol erőszakkal, de mégiscsak bekente rézgáliccal az ínyemet, hiába ordítottam, mint a fába szorult féreg.

Később Ukolovóba kerültünk, ahol két másik családdal osztottunk meg egy nagy tanyát, amit elhagytak a gazdái is, a németek is. A házigazdák egy hatalmas, még ki se hűlt kemencét hagytak ránk, a németek meg egy rogyásig feldíszített karácsonyfát. Nyilván annyira berezeltek, hogy – a gyereksereg nagy örömére -, még ezt a csodát se érkeztek magukkal vinni.

Hívatlan vendégek – szalmakalucsniban

1943 elején egyre gyakrabban láthattuk, miként fordul ellenkezőjébe a legendás német rend. Szánalmas látványt nyújtottak a németek, magyarok, olaszok, amint a mieink kifüstölték őket a jó meleg fedezékből meg fakunyhókból, ki a fagyra meg a szélbe. Ilyen visszavonulási jeleneteket később nem is láttam, se filmekben, se a sztálingrádi haditudósítások dokumentum-felvételein. Lehet, hogy amit mi láttunk, nem volt olyan grandiózus esemény, de mint látvány, annál inkább megfogott.

Néhány hónappal az előtt, az előző nyáron még úgy tűnt, hogy a hitlerista sereg rettenthetetlen, legyőzhetetlen, megállíthatatlan: napbarnított arcukon kivillant a hófehér fog, a katonazubbony ujja felgyűrve, öblös hangon énekelnek, ahogy halad a végeláthatatlan autókonvoj. Most nem lehetett rájuk ismerni. Magányosan vagy csapatokban hömpölyög a szótlan tömeg Nyugat felé, könnyű köpenyükre sebtében felkapott-rabolt pokrócot, színes pulóvereket kötöztek, egymás tetejére húzták a nadrágokat, a lábukon meg, a vasalt katonacsizmára-bakancsra szalmából font kalucsnit erősítettek. És még valami, amit egyetlen filmhíradó se mutatott: az övükön kék színű, zománcozott, katonai csajkára emlékeztető fűtőalkalmatosság lógott, egérürülékhez hasonló fűtőanyaggal töltve – erőltetett menetben ezzel tudták kezüket-gyomrukat melegen tartani.

Most azonban szó sem lehetett gyors haladásról, alig tudták vonszolni elgémberedett tagjaikat, szuronyos puskájukra támaszkodtak, mintha síbot lenne.

Akkor senki se tudta volna meg, hogy a sztálingrádi csata veszteseit látjuk, ha meg nem jelentek volna éjszakánként az U-2-es gépek Szkupaja Potudany felett, hogy röpcédulán adják hírül: „Kedves testvéreim! Hamarosan végleg felszabadítunk benneteket a német fasiszta iga alól." – olvasta fel a felnőtteknek az egyikről írástudó bátyám ki tudja hányadszor.

A testvéreimet és társaikat, akiket a háború alatt az utca nevelt, erővel se lehetett benn tartani a házban. Szinte vadásztak a lemaradó megszállókra: hátulról rájuk támadtak, elgáncsolták őket, és eldobták vagy elszedték a puskájukat. És míg a katona kikecmeregett a hóbuckából, átkutatták a táskáját, a gázálarc tokját, a zsebét, hol csokoládét, cukrot, hol egy konzervet találtak benne. Az is előfordult, hogy egy vagy több magyar esett be hozzánk a házba a hidegről. Ez alatt a pár hónap alatt az orosz szókincsük nemcsak észrevehetően gyarapodott, de megváltozott a hanglejtésük is. Míg azelőtt követelő hangon hadarták: „Schnell, schnell!" „Tojást, tejet, kenyeret" – most siránkozva gajdolták: „Hitler kaputt! Sztálin harasó! Rusz Iván Harasó!" Most se megy ki a fejemből a csasztuska, amit azelőtt, Szkupaja Potudanyban a megszállók képesek voltak éjjel-nappal nyúzni a patefonjukon:

Ahogy Sztálin húzza,
Tyimosenko ropja.
A két szovjet marha
Minden orosz atyja.

Ennek vége, az átfagyott és tetvektől hemzsegő fritzek zavartan húzódnak egyre közelebb a kemencéhez, beledobálják a bűzlő ingüket, gatyájukat (ezt a makacs bűzt aztán sokáig nem lehet kiszellőztetni). Ehhez foghatót se láttak később se a felnőttek, se a gyerekek.

Az asszonyok megszánták ezeket a szerencsétleneket, én is, mint gyerek, sajnáltam őket. Bezzeg a bátyám, Alekszej: benne még frissen élt a sérelem. Egyszer, még Szkupaja Potudanyban egy magyar katona nyájasan hívta közelebb Alekszejt és a barátját, Ványát – „Komm, komm!", és amikor odaértek elé, ököllel behúzott nekik egyet, és már nyúlt is a pisztolytáskájához. A bátyám hetekig feldagadt képpel járt, és alig forgott a nyelve.

A hívatlan vendégeknek azonban nem volt sokáig maradásuk a meleg kunyhóban, mert ott voltak a nyomukban sítalpaikon a vöröskatonák. A mieink is megváltoztak, de jó irányban: ők is láthatóan belefáradtak a szakadatlan harcba, az ellenség üldözésébe, de most jó volt rá nézni egyenruhájukra, büszke tartásukra, kipirult arcukra, bekecset, vattanadrágot viseltek. Igazi győztesek! Örömünknek nem volt se vége, se hossza.

Halálos ajándék

Évekkel később felháborodva hallgattam, amint a németek, a csehek, a magyarok, és nyomukban az orosz újságírók is, azt firtatták, mennyi olajat-pakurát hagytak maguk mögött a kelet-európai volt szocialista országokban állomásozó honfitársaink az elhagyott szovjet laktanyákban, hogy hemzsegtek a poloskák a tiszti lakásokban. Kedvem lett volna felkiáltani: „Édes uraim! De rövid a memóriájuk! Jöjjenek ide hozzánk, Sztorozsevóba, itt aztán megláthatják és lefilmezhetik, mit hagytak maguk után apáik és nagyapáik! Ott vannak a kertekben, a házak ablaka alatt meg a faluszélen az ártatlan falusiak sírhantjai, akiket csak gyanúsítottak azzal, hogy szimpatizálnak a partizánokkal, aztán ott van a sok száz gyerek és kamasz, akik alatt aknák-lövedékek robbantak fel, még többen vannak, akik megvakultak vagy karjukat-lábukat vesztették el – az önök honfitársai, rokonai közreműködésével!"

[…] Kinek a parancsát hajtották végre a magyar hóhérok, akik a német-fasiszta zászlók alatt harcolva ütötték-verték az öregeket és gyerekeket? Ki kényszerítette ott nálunk, Szkupaja Potudanyban őket, hogy magukból kikelve pofozzák a kiskorú bátyámat, majd pisztolyt fogjanak rá? Senki! Önkéntes barbárok ezek, a civilizált Európa küldöncei! Saját akaratukból követtek el mindent, nem mások parancsára. Felsorolni se lehet akár csak azokat a szörnyűségeket, amiket a mi falunkban követtek el! Felsorolni is képtelenség az összes gaztettet, amiket a magyar megszállók az országban elkövettek 1941-től 1945-ig!

Apánk, Pavel Jefimvics élve és egészségesen tért vissza a Sarkkörön túlról, ahol a finnekkel harcolt. Vaszilij bátyám viszont elvesztette fél szemét, pedig nem járt a fronton, „csak" a barátjával játszott: kipróbálták, hogy lehet puskacsőből puskacsőbe lőni a zsákmányolt fegyverrel. A zenei és rajztehetséggel megáldott, szép szál gyerek egész életében nem találta a helyét testi hibája miatt. Alekszej bátyám óvatosabb és szófogadóbb volt, ő épen maradt. Én az ínséges 1946-os esztendőben sérültem meg. Halat sütöttem a Don partján, félrehúzódva a többiektől. Egyetlen egy, féltenyérnyi halat fogtam a folyóban, azt sütögettem, és már benne is éreztem a számban mennyei ízét. Ekkor azonban, az egyik társam, akit Furéjnak csúfoltunk (Surik volt a neve), gyerekes hülyéskedésből, mit sem törődve a következményekkel, belehajított egy gyalogsági gránáthüvelyt a tűzbe, amiben még volt robbanóanyag. Egy hatalmas szilánk a térdemet sebesítette meg, néhány kisebb pedig eltörte a bal kezem ujjait. Szerencsére és meglepetésemre, a szemem épen maradt.

A sérülést még most, sok év múltán is érzem, különösen ha rossz az idő. 2009 márciusában kérésemre megröntgenezték, kiderült, hogy a törött ujjakban benne maradt néhány szilánk, csak néhány jött ki magától mindjárt a sebesülés után. Évtizedek óta sajog a bal kezem, nem tudom behajlítani rajta az ujjakat, de nem az öregségtől, hisz a jobb kezemen rendben minden ujj.

Volt ennél nagyobb tragédia is a környékünkön. Mifelénk a Pünkösd nagyon nagy ünnep, így aztán a velem egykorú, utcabeli gyerekek elhatározták, hogy tűzijátékot rendeznek erre az alkalomra. Jól belakmároztak (kiéhezett volt mindegyik) az apró, még éretlen zöld almából, és teletömték lövedékkel a fasiszták által hátrahagyott ágyúkat (volt bőven ebből is, abból is minden falusi kertben). A fegyverzárat a németek, természetesen, visszavonulás előtt megsemmisítették. Az ágyú alkatrészeit alaposan megszerelték a gondos gyerekkezek, nehogy a zaj megijessze a szülőket, majd tüzet raktak, köréje ültek, és várták a lövést. Kisvártatva el is dördült a lövés, akkora erővel, hogy mind az öten jó messzire repültek. Kirohantam a robbanás hangjára. A megemésztetlen zöldalma darabok: ez a kép maradt meg legjobban az emlékezetemben, ahogy megláttam a szilánkoktól szétroncsolt testek maradványait.

És hány ilyen kíváncsi gyerek volt, és hány felnőtt, akik ilyen (többnyire az ellenségtől származó) halálos ajándékokra leltek, amelyeket a vízmosás még ma is felszínre hoz a szakadékokban és a lejtőkön. A robbanások nem szűnnek ma sem, legalábbis egészen 1993-ig előfordultak, amikor jártam utoljára Sztorozsevóban. Itt jegyzem meg, hogy a falunkban sem a lakosok, sem a lakóépületek száma nem éri el a háború előtti szintet: nincs munkáskéz, nincs férfikéz – a háború elnyelte legtöbbjüket.

Óriási ára volt…

Nemcsak a védelmi vonal húzódott a mi falunkon keresztül, hanem itt alakították ki a kulcsfontosságú sztorozsevói hídfőállást is, ahonnan a Vörös Hadsereg egységei 1942-43-ban az ellentámadást elindították. Sztorozsevo többször is gazdát cserélt, így a környékbeli mezők, különösen kelet felől, tele voltak kilőtt tankokkal (sajnos, szovjetből volt több). A kertekben ott maradtak a német fegyverek, amelyekből a szovjet tankokat és a támadó katonákat lőtték. A talaj több méter mélyen aknákkal, lövedékekkel és más robbanóanyagokkal volt tele évekig. Most is meg tudnám mutatni az utászoknak, hol volt a kertünkben elásva az akna. Még ma is ott vannak a németek által mindenfelé hátrahagyott gránáttölcsérek, sáncok, fedezékek, végtelenbe nyúló lövészárkok, mészfalba vájt tüzelőállások a doni védelmi vonal felett: még ma sem fedte be őket a föld, nem nőtte be a fű.

Óriási ára volt Sztorozsevo felszabadításának. Nagyon sok honvédő katona elesett itt, a volt Szovjetunió minden részéből, minden nemzetiségéből. Sztorozsevótól délre, hét kilométerre, Szeljavnojéban például Csolponbaj Tulebergyijev, a Szovjetunió Hőse tiszteletére állítottak emlékművet: a kirgiz harcos saját testével takarta el az ellenséges föld-fa erőd lőrését, amelyből a 160-as lövészhadosztály katonáit kezdte lőni az német gépfegyver: „…Augusztus 6-ra virradó éjjel a 11 harcosból álló osztag heves géppuska- és aknatűzben, csónakon átkelt a Don túloldalára, és felkapaszkodott a meredek partfalon a mészkőhegyre. A nyílt terepviszonyok miatt azonban 30 méternél jobban nem tudták megközelíteni az ellenséges tűzfészket. Csolponbaj jelentkezett, hogy végrehajtja az akciót. Sikerült olyan közel kúsznia, hogy csak 4-5 méter választotta el a tüzelőállástól. Amikor a jobb vállán lövést kapott, s a gránátkészlete fogytán volt, testével rávetette magát a lőrésre, és néhány percre elhallgattatta a géppuska-sorozatot. Ez a néhány perc társainak elég volt arra, hogy megsemmisítsék a géppuskaállást, és elfoglalják a stratégiai fontosságú pontot."

Mindez akkortájt történhetett, amikor a megszállók épp ki akartak kergetni bennünket otthonainkból. Csolponbaj önfeláldozó tettéről azonban csak jóval később, az iskolában és az egyetemen szereztem tudomást, amikor Tulenbergyijev földijei Szeljavnojéba látogattak.

Idegenek a házunkban

Rég nincs már az élők között nagyanyám, Marija Sztyepanovna, visz-szaemlékezéseim egyik legfontosabb szereplője. A megszállás első napjaiban kétségbeesett párharcokat vívott a felfegyverzett magyarokkal, akiknek, miután a házunkba betörtek, az első dolguk az volt, hogy rávetették magukat a kemencére, amiben mindig sült vagy főtt valami. Nagyanyám, apró, törékeny asszony, „Majd én, majd én" felkiáltás kíséretében, egy vakmerő mozdulattal félretolta a saját nyelvükön karattyoló, nemkívánatos vendégeket, akik már markoltak is bele a még félig sült kenyérbe és tömték a szájukba, azon melegében. Nagyanyámnak időnként sikerült egy hirtelen stratégiai manőverrel hamut kotornia a fazékra, és ily módon megmentenie az ételt még éhesebb unokáinak. Az idegenek látogatásait utóbb megpróbáltuk nevetéssel elütni, de sose sikerült, az idegfeszültség erősebbnek bizonyult. Büszkék voltunk nagyanyánkra, de szólni nem mertünk.

Egyszer váratlan dolog történt: felfegyverzett fiatal katonák zajos csapata tört be a házunkba, és minden további nélkül letelepedtek a hosszú családi asztal mellé, kikapva a kemencéből nagyanyám frissen sült mézeskalácsát (láljuskának hívták a mi falunkban). A rögtönzött ebéd igen változatos fogásokból állt: parasztoktól zsákmányolt tojás, tej, aludt tej, sült vagy főtt hal, vagy más egyszerű étel. A magyarok, mint minden más európai kultúrnép, falt mindent válogatás nélkül, vedelte hozzá a vizet. Mindehhez rettenetes lárma és zsivaj, amihez mi végképp nem voltunk hozzászokva. Aztán hirtelen csend támadt, mintha láthatatlan karmester intett volna: egy vagy több katona felemeli a lábát, és olyan sorozatot szellent, mintha géppuskából lőtték volna – mire a többiek „homéri" kacajra fakadnak. Így mulatott az idegen sereg az asztalunknál, a ház legszentebb helyén. Nem állítom, hogy a mieink szentek, a falubéli férfiak is követtek el illetlenségeket, de csak részegen vagy betegen…

Egyedül nagyanyám tűrte rezzenetlenül ezt az ocsmányságot. El sem mozdult a lakomázók mellől. Naivan úgy hitte, ha „őrt áll", képes megóvni a családi jószágot. Amikor jóllakott a féktelen horda, telebüdösítve és telefüstölve a házat, otthagytak csapot-papot, még csak búcsút se intve a döbbenten álló házigazdáknak.

Nincs már életben se anyám, se apám, se a testvéreim. Én is betöltöttem már a hetvenet. De emlékezetem felszínre hozza azt a sok borzalmat, amit át kellett élnünk. Apám 1944-ben esett el, London bombázásakor, anyám két évvel a háború vége után halt meg: az utolsó pillanatig várta apámat, reménykedett, hogy visszatér. Sokat sírt, miközben újraolvasta apám leveleit. Odatettük mellé a leveleket a koporsójába – ahogy ő maga kérte.

II. rész

1993-2011

Sztorozsevoje – Voronyezs – Poltava

Miután megjelent néhány részlet gyerekkori háborús emlékeimből, ismerőseim, kollégáim egyszer csak kételkedni kezdtek, mennyire hitelesek a felidézett epizódok: „hogy tudhat egy ötéves kölyök a harckocsi-állásokról, méghozzá „harmincnégyesekről"? – faggattak kitartóan. Pedig egy ötéves már elég sok mindent fel tud fogni. Azon a szörnyű éjszakán otthon már nem voltunk biztonságban. Anyám kézen fogott bennünket, a testvéreimet meg engem, és lementünk éjszakára a közös óvóhelyre. Képtelenség volt elaludni, állandóan lőttek. Ébren töltötte az éjszakát öreg és fiatal. „A mieink lőnek! Biztos, hogy azok!" – magyarázta az ott lévőknek a frontharcos tekintély, Mitrofan Tyunyin (súlyosan megsebesült Moszkva alatt egy repeszszilánktól). Félelemtől bénultan, baljós előér-zettel figyeltük a történteket. Ugyanezt a Mitrofan Tyunyint puskatussal verték ki a magyarok az óvóhelyről a gyerekek szeme láttára, és a fegyvert nekiszegezve hajtották ki a falu szélére – pedig csak mankóval tudott járni -, és a végsőkig elgyengült embereket belekergették a meredek szakadékba. Sosem tudtuk meg, miként sikerült életben maradnia. A felnőttek szerint a megszállók tudatosan választották ki áldozatukat: azonnal lelőtték például, ha valakit zsidónak néztek, mint a napbarnította Lázár apót. Akárhogyan is, 1943 télutója ott, Ukolovóban, kíméletlenül megedzette a leggyengébb gyereket is.

„A mieink, Istenem, itt vannak a mieink!"

Mintha bombariadó lenne, úgy ugrottunk fel mindannyian azon a februári éjszakán, amikor meghallottuk a semmi jóval nem kecsegtető, kitartó kopogást az ajtón. Rohantunk oda, anyám, nagyanyám, meg az egész gyerekhad: csakis a szökésben lévő magyarok lehetnek! Ám ekkor az ajtó mögül ismerős szavak hangzottak fel: „Ne féljetek, nem az ellenség, nyissatok ajtót!" Mindannyian örömujjongásba törtünk ki: „A mieink, Istenem, itt vannak végre!" Ezt hajtogattuk volna a végtelenségig, ha meg nem szólal a rangidős: „Egy kis víz kellene, meg jó lenne pihenni!" Nagyanyám térült-fordult, vízzel kínálta őket, ülőhelyet csinált. A testvéreim, Vászja meg Ljosa, hozták a bögréjüket, de a katonáknak volt miből inniuk. Észrevettek engem is, ahogy mereven bámulom őket. Az egyik szótlanul ölbe vett: a saját gyereke járhatott az eszébe. Vagy azok, akiket a hátországban hagytak, netán a front túloldalán? Egy darab cukrot vett elő, és a markomba nyomta. Nyilván nem tudta mire vélni, miért is nem kapja be ez a csontsovány kölyök a ritka csemegét. Nem éhes, vagy szégyellős? Pedig egészen másról volt szó. Az történt, hogy előző nap az egész család teleette magát főtt pacallal meg belsőséggel: a németek levágták a falubéliektől zabrált tehenet, a húst megtartották maguknak, a belsőségeket meg kidobták a hóba. A felnőttek kimondhatatlanul megörültek az ünnepi eledelnek, nagy lakomát csaptak. Én is jócskán ettem belőle, azazhogy, inkább csak nyeltem a rágós ételt (tejfogam alig maradt, a csontfogak még nem nőttek ki). Messziről áradt belőlem a förtelmes bűz. Ráadásul a bátyáim is egész este csúfoltak: „Na, Pocak – ez volt sokáig a becenevem – , jól teletömted a bendődet! Máskor ne zabálj annyit!" Pedig nem is zabáltam tele magam. Az viszont tény, hogy nem volt maradásom a vendég ölében, gyorsan lemásztam. Még épp időben.

Ki látta a kanalat?

Ekkorra már egyébként is eléggé tartózkodó lettem a katonákkal szemben, a mieinkkel is, az idegenekkel is. Azzal kezdődött, hogy még negyvenkettő májusában megjelent egy reggel a portánkon egy egész csapat vöröskatona. Anyám és nagyanyám szó nélkül asztalhoz ültették őket, kínálták őket azzal, amink volt. Amikor jóllaktak, megköszönték az ételt, és indultak kifelé az udvarra. Persze nekem is épp akkor támadt ehetnékem. Helyet szorítottak az asztalszélen, és elém raktak egy tányér kását. Keresem a kiskanalam, sehol. Nem valami agyonrágott, fából faragott darab volt, hanem igazi fémkanál, apámtól kaptam, mielőtt elindult a frontra. Rákezdtem a bömbölést, mint a fába szorult féreg. Jól bevált módszer, bármikor bármit elértem vele: több figyelmet, jó szót, ajándékot, vagy megbocsátották a csínytevésemet. De most ez sem segített, a kanál nem került elő. Nincs sehol, se az asztalon, se az asztal alatt, se a pad alatt. Nagyanyám kiszalad a katonákhoz. A parancsnok sorba állítja a katonákat, mielőtt még végigszívták volna a cigarettájukat: „Ki látta a kanalat?" A sorban állók kiforgatják a zsebüket, nyúlnak a nyiszlett hátizsákért. Egyszer csak az egyik kiskatona, hol elvörösödve, hol elfehéredve a szégyentől, előhúzza a kapcájából a kincsemet, azzal mentegetve magát, hogy végképp nem volt mivel ennie útközben. Anyám fakanalat ad neki helyette, nekem meg lekever egy nyaklevest.

Sértődötten, szipogva folytatom az evést, majd' lenyelem közben a kanalat is, üres tekintettel nézem a távozó katonákat. Jóval később ébred bennem szégyenérzet és bűntudat, de örökre megmarad. Csakhogy a parasztgyerekek az anyatejjel szívják magukba azt a fogalmat, hogy ami az övék, az az övék: saját kanala meg aztán végképp mindenkinek volt, és ezt mindenki tiszteletbe is tartotta, még a családokon belül se cserélgették. Sőt, ha mégis előfordult, büntetés járt érte, ahogy nálunk is.

A fegyveres

Mielőtt evakuáltak volna bennünket Sztorozsevojéból, gyakran megfordult a házunkban egy különös vendég, egy csehszlovák katona. Mint utóbb kiderült, a cseheknek semmi köze nem volt ehhez, szlovákok harcoltak abban a különös egyenruhában. A szüleim nem is kérdezősködtek különösebben, cseh volt-e vagy szlovák, ők még az oroszokat meg az ukránokat se nagyon különböztették meg, nem is volt erre szükség. Ezt a csehszlovákot viszont sehogy se tudták ellenségként kezelni – nem úgy, mint a magyart vagy a németet -, pedig ez is szuronyos puskával járt. Csakhogy ő már a küszöbről külön köszönt mindenkinek, fülig érő szájjal, nem hagyta ki szerény személyemet se, amint anyám szoknyája mögül kíváncsiskodtam. Csak miután végzett e szinte szertartássá vált üdvözléssel, akkor fordult oda a fő-gazdaasszonyhoz, a nagyanyámhoz. Nagyon érdekelték a kakasokkal hímzett, házilag szőtt vászonkendők. Nagyanyám be is vezette a másik szobába (persze, nekem is ott kellett lábatlankodnom), és egyre csak nézegették-rakosgatták órákon át (legalábbis nekem hosszú időnek tűnt) a családi nagyládában őrzött abroszokat, kendőket, törölközőket, ikonterítőket, kéztörlőket, mintha mindegyiken elvarázsolt paradicsommadarak, állatfigurák és a mifelénk rózsának mondott mályvák lettek volna. Nem értettem, mitől övezi akkora figyelem ezeket az egyszerű figurákat – én nem láttam bennük (akkor!) semmi titokzatosat, a katonának viszont nyilván eszébe idézte távoli otthonát. Nagyanyámat teljesen levette lábáról ezzel a kitüntető érdeklődéssel, csak mondta a magáét gesztikulálva, külön elmagyarázott minden mintát neki. A csehszlovák meg csak hallgatott, elragadtatottan mosolygott, elismerően csettintgetett a nyelvével. A derék Svejk földijének semmi kedve se volt otthagyni a jólelkű orosz öregasszonyt, akinél nyugalomra talált. De lejárt a kimenője, indulnia kellett, kezdődött a hosszas búcsúzkodás. Nagyanyám hálálkodva eltette a pénzt – jól jön a siserehadnak -, amit kapott a „pan"-tól (fogalmam se volt, honnan jutott eszébe hirtelen így szólítani). Nem gondolta, hogy néhány óra múlva az összes vagyonát kénytelen lesz otthagyni ő is, akárcsak a falu többi lakója -, hogy barbár betolakodók kaparintják meg.

Maruszja udvarlója

Még negyvenkettő késő őszén történt, az evakuáció alatt, amikor még Szkupaja Potudanyba voltunk beszállásolva egy nagy tanyába. Törve-zúzva ront be a magyar, és durván káromkodva, hadonászva követeli vissza az ajándékokat: hagymát, lisztet, sót, bőrdarabot (stratégiai fontosságú áru háborús időkben a cipő kibélelésére!) – merthogy ezt mind idehordta alkalmi jegyesének, a háziasszony leányának (mit sem törődve a háború törvényeivel). Nem volt nehéz kitalálni (még nekünk, gyerekeknek se), mivel bosszantotta fel ez a perszóna a gavallérját, mindenesetre amikor a pórul járt udvarló visszakapta az igencsak megfogyatkozott javakat, úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy még a ház is beleremegett. Ez a Maruszja amúgy tényleg alávaló nőszemély volt, finoman fogalmazva. A só ekkoriban elképzelhetetlenül nagy kincs volt, különösen nekünk, betelepítetteknek. Ő meg fogta a sótartót, és minden evés után eldugta a láda alá vagy más rejtekhelyre. Vászja viszont, a testvérem (Lermontovnak csúfolták az iskolában, mert folyton szavalt-verselt volna, akár volt hallgatósága, akár nem) – bár tudta jól, hogy nem szabad a máséhoz nyúlni -, nem bírt magával, és amikor a háziak nem voltak otthon, elcsent egy kicsit a sóból, és visszatette a rejtekhelyre. A két asszony azonban csakhamar rájött, hogy valami nincs rendben, de anyánkkal nem akartak vitába keveredni. Nyilván, még bizonyítékot gyűjtöttek. Én voltam persze az egyedüli szóba jöhető tanú, a leggyengébb láncszem (különben is ritkán mentem ki a házból), ezért Maruszja engem környékezett meg. Mézes-mázos szavakkal puhatolódzott, finom falatokkal próbált lekenyerezni, duruzsolt a fülembe, még mondókákkal is próbált levenni a lábamról. Képtelen voltam ellenállni. Amint a szüleim kitették a lábukat, gondolkodás nélkül feladtam a bátyáimat, mintha nem ők lettek volna, akik mindent megosztottak velem, amit elcsentek, kenyeret, krumplit, sót, ami különösen kellett a csontjaim, fogaim erősödéséhez. Még az se jutott eszembe, mekkora pofonokat kapok majd a nagyoktól a fecsegésemért. A csalódott Imre aztán – így hívták a feldühödött magyart -, akaratlanul is igazságot szolgáltatott Maruszja megleckéztetésével. Imrével amúgy semmi bajunk nem volt, sokszor előfordult, hogy kisüstitől felhevülten, Maruszja főztjétől jóllakottan, kiterítette az asztalon a családi fényképeit, mutogatta a gyerekeit anyámnak is, ha ott volt, és beszélt megállíthatatlanul a maga nyelvén. Néha engem is ölbe vett (a háború őt is elszakította övéitől), csokival kényeztetett, de a fejemet nem simogatta. Nyilván, ez a magyaroknál nem szokás, nem tudom. Mindenesetre, miután nagy dérrel-dúrral odahagyta szíve hölgyét, végleg eltűnt a szemünk elől. De az emlékkép megmaradt róla.

Hosszú út hazafelé

[…] A megszállók egyre tovább hajtották a helyi lakosokat, egyre mélyebbre a hátországban. Mi ott ragadtunk Ukolovóban, ahol szerencsére véget is ért kényszerű vándorlásunk. Utolértek bennünket is a mieink, és felszabadítottak. Azon nyomban sürgés-forgás támadt, nekiláttunk a készülődésnek: „csak minél előbb érnénk már haza" – hajtogattuk egyre. A férfiak, hihetetlen leleménnyel, szekeret ácsoltak, a két nagytestvérem ez elé akarta befogni a tehenünket, Zorkát. Máig nem értem, miért nem vitték el a megszállók ezt a szegény jószágot is, talán így akarták bebiztosítani, hogy életben maradjanak a leendő rabok. Az is igaz, hogy a Zorkára nehezen lehetett volna ráfanyalodni: horpasza lapos, csontsovány, a szőrére rászáradt a mocsok, még a bőrét se tudják használni – egyszóval, bármennyire is imádták a gőzölgő friss tejet a magyarok is, a németek is (sokszor maguk ültek oda a tehén tőgyéhez, telefejni a vödrüket vagy csajkájukat), egyetlen táplálékforrásunkat, Zorkát – nagyanyám legnagyobb örömére – békén hagyták.

Pedig volt mitől tartani. A magyarok, osztrákok, sőt, a maguknak való, csendes finnek is, felgyűrt ingujjal vadászták a libákat, tyúkokat, bárányokat, malacokat, borjakat, amelyek ugyanúgy egy pillanat alatt fedél nélkül maradtak, mint ahogy gazdáik is. Ha egy kutya csaholva próbált volna a jószágok védelmére kelni, a nyugati civilizáció e gőgös képviselői azonnal lelőtték. Mint a mi házőrzőnket, Dámkát is. Pedig igazán békés állat volt, engem is csak akkor kapott el egyszer: túl közel merészkedtem hozzá, amikor épp evett – hiába pöröltek velem a bátyáim, hogy „már megmondtuk százszor, Pocak, ne dugd oda az orrod, ahol nincs semmi keresnivalód".

Ebben a pánikhelyzetben leginkább Jevdokija Tyihonovna találta fel magát (a fiatal kora ellenére már több unokája volt). Remek szervező tehetségnek bizonyult, amúgy is jól fel volt vágva a nyelve: hol itt, hol ott bukkant fel apró termetével, koratavasztól őszig pörölt, ha egy szomszéd a veteményesét akarta megdézsmálni. Most nagyon is kellett, hogy valaki ellentmondást nem tűrő utasításokat adjon: „Mariha, Nyurka (ezt anyáméknak), a kicsiket egyelőre zárjátok be a házba!" „Vászka (ezt a testvéremnek), szaladj az istállóba, fogd be a lovat a szekér elé!" Vászkának hívták az ő unokáját is, kebelbarátom volt, nálam jóval virgoncabb, amúgy is kalandosabb „háborús karrierje" kerekedett. Ugyanolyan magyar gránátszilánk sebesítette meg, mint az én kezemet, csakhogy őt az oldalán érte, és ott is maradt egy lyuk a bordái közt, simán bele lehetett dugni az ujjunkat, csak egy vékony hártya takarta el a tüdejét. Ami a legérdekesebb, később, amikor katonakorba cseperedett, a testvéri szocialista Magyarországon szolgált.

Jevdokija Tyihonovna vezényletével tehát megrakták a szekereket, az aprónépet az anyák, nagytestvérek vették ölbe. Így indult a menet a mellékutcákon át az országút felé, amelyet épp aznap reggel árasztott el a harckocsik fedezetében érkező második német motoros- és gyalogosszázad, akiket az öreg Malovecskina kenyérrel-sóval fogadott. Ez az árulás sokáig nem merült feledésbe, még az unokáján, a velem egykorú Vologyán is rajta volt a szégyenbélyeg… A mi Vászkánk útközben annyira megszerette a gondjaira bízott lovat, Orlikot, hogy egy pillanatra se tágított mellőle. De nem sokáig dédelgethette: itatáskor kinézte magának egy átkozott magyar is, kitépte a kantárt Vászka kezéből, és elszáguldott vele.

A testvéreim

Zorkát, a tehenünket meg tudtuk menteni. A testvéreim még indulás előtt megpróbálták kicsit felhízlalni, „szereztek" neki szénát, adtak neki abrakot, tököt, amit a nagyanyám kapott cserébe az anyám által kötött kesztyűkért, harisnyákért, sőt még a családi ezermester, Vászja által font bocskor is erre a sorsa jutott. Hadd mondjak itt egy pár szót róluk. Teljesen más alkatú gyerekek voltak, ami teljesen eltérően mutatkozott meg a rendkívüli körülmények közt. Alekszej minden reggel, noszogatás nélkül indult alamizsnát gyűjteni. Igazi színészként játszotta a szerepét: megindító történeteket talált ki a családja balsorsáról, ontotta hozzá bőségesen a könnyeit, folyt az orrából a takony (elnézést, de így volt – nem volt túl nagy orra, mégis Csőrös Varjúnak csúfolták, meg voronyezsi szélhámosnak). Késő este tért haza, gazdag zsákmánnyal megrakodva: leginkább egy-egy darab kenyér, kukoricalepény, krumpli volt az adomány, pedig konkurense is volt bőven. Vászjáról már említettem, mennyi mindenhez értett: tudott keresztet kalapálni német aprópénzből, megtanult cipőt javítani, megreparálta a falusi órákat, a kakukkosat is. Már az evakuáció előtt híre kelt, micsoda kemenceépítő mester, ikonmásoló, sőt balalajkajavító. Koldulni viszont csak egyszer volt hajlandó: túlságosan büszke volt ehhez, vagy lelkiismeretfurdalása volt – nem is tudom. Mindenesetre akkor egyszer elindult alamizsnáért, de csak állt egy fa alatt, nem volt képes bemenni idegen házba kéregetni. Nagyanyám és anyám otthon fontak, kötöttek, mindenféle holmival ellátták a háziakat, akikhez be voltunk szállásolva. Csak belőlem nem volt semmi haszon [….]

Zorka, a tehenünk tehát pár nap alatt erőre kapott egy kicsit, hagyta, hogy befogják a szán elé, erre rakták fel a felnőttek az idegenben felszaporodott motyónkat. Oda ültettek közé engemet is, meg a hároméves unokatestvéremet és a még szinte csecsemő húgát, Ányát. Előkerült az másik nagymamám is, Marina Sztyepanovna, jött vele a lánya két gyerekkel, az anyai ágról való rokonok. Apai nagyanyám, Jevdokija Grigorjevna férje az első világháború alatt esett el Nyugat-Ukrajnában, anyai nagyapám pedig még jóval a háború előtt halt meg, a harmincas évek éhínségében. Hát ennyi röviden a családtörténetünk.

Hideg márciusi reggel volt, amikor végre útnak indultunk. Szótlanul mentünk, nem hallatszott gyerekhang, nyafogás se. Mindenki kimerült, legyengült. A felnőttek fel sem mertek lélegezni: mi várhat bennünket odahaza, a megszállóktól letarolt faluban? De mégis az a mi fészkünk – mondogatták. Mivel a főutak zsúfolásig megteltek a nyugat felé vonuló menetoszlopokkal, a helyiek tanácsára, kerülőutakat választottunk. Még óvatosabban haladtunk, mint azon a gyászos őszön idefelé, kényszerű lakhelyünk felé. A tehénkénk minden erejét megfeszítve húzta a terhet, de hát mégse igásló volt. Fizikai és lelki erőnk a végét járta. Kénytelenek voltunk megállni éjszakára az útfélen, elhagyatott, jéghideg kunyhókban.

Nagyanyám volt az, aki biztonságos éjjeli szállás után nézett. Nemcsak a népes családra kellett gondolnia, hanem Zorkára is, a tehénre, hisz pillanat műve, hogy ellopják a háborús éhínségben. Egyszer egy nagyobb tanyába tértünk be, persze, ott lábatlankodtam nagyanyám mellett. A tágas tornácon lapátok, ásók, csákányok sorakoztak katonás rendben. Dermedten álltunk meg a küszöbön. A nyirkos, sötét helyiségben egymás hegyén hátán préselődtek az emeletes priccsek, elgyötört férfiak feküdtek rajtuk, szakadt pokrócokkal takarózva. Egyik-másik nagy nehezen felemelte rongyokba bugyolált fejét, ijedten ránk meredt, de egy szót sem szóltak. Némi tétovázás után, mi is szótlanul kihátráltunk a nagyanyámmal. Később tudtuk csak meg, hogy a rongyos, végletekig kimerült fiatal férfiak munkaszolgálatos zsidók voltak. Ők ásták a végtelen hosszú lövészárkokat a Don meredek jobb-parti oldalán, és nem a magyarok, olaszok, osztrákok, különösen nem a németek. Fél év alatt végezték el ezt az embertelen munkát a hitleristáknak, építették a fűthető fedezékeket, gerendából ácsolt tetővel, földdel álcázva. Ők voltak azok, akik kész lakóházakat vájták a mészkőhegy oldalába (jártam ilyenekben én magam is), amelyek aztán hosszú ideig szolgáltak lőállásként. Jóval később tudtuk meg, hogy a németek a front voronyezsi szakaszára vasútvonalakat is terveztek. Hadifogoly katonák kezdték építeni, akiket az építési terület mellett felhúzott, szedett-vetett barakkokban szállásoltak el, porladó csontjaikat találták csak meg. Így kerülhettek az elhagyatott tanyára a zsidó munkaszolgálatosok is. Senki sem őrizte őket, de szökni se volt erejük. A németek ekkor már csak saját irhájukat mentették, egymás után hagyták hátra a stratégiai objektumokat, hadijárműveket, fegyvereket. A mieinknek se volt módjuk, hogy törődjenek velük, haladniuk kellett előre, nyugat felé. Így maradtak teljesen magukra a sorsukkal, éhesen, agyonfagyva. Mi sem találgattuk titkukat, indultunk tovább, a zsidótémát akkoriban, a háború után, egyébként se hozta szóba senki őszintén és nyíltan.

Már csak néhány kilométer választott el bennünket Masztyuginótól, attól a falutól, amely kitelepítésünk forró nyárvégi napján az első állomáshelyünk volt. Itt hallottuk a hátborzongató történetet. Az egyik közeli faluban, pontosabban a mellette lévő üres térségen tizenegy fiú veszélyes kísérletet eszelt ki (nem volt köztük egy lány se, néhány fiú meg félelmében már előbb hazaszaladt): körbeülték az esti tábortüzet, aminek a közepére egy nagy kaliberű, zsákmányolt lövedéket szúrtak.

Várták a hatást. Be is következett – de a tavaszi ég felé száguldó rakéta helyett az ő ártatlan lelkük röpült a másvilágra. Hatalmas katlan támadt a lövedék helyén, körülötte mindenfelé a felismerhetetlenségig roncsolt testek darabjai. Anyánk, a szokásos intelmek után először sóhajtott fel: „Bárcsak leányt adott volna nekem a jóisten…" Előérzete nem csalt. Csak hát a fiúknak ekkortájt nemigen volt más játékszerük. Volt, hogy az idegen tanyák kemencéjébe a nedves fa alá makaróniszerű, hosszúkás gyutacsot raktak, ami aztán kipattant a tűzhelyről, és őrült sebességgel kerengett a házban, halálra ijesztve a felnőtteket. A fiúk, bármennyi szidalmat is kaptak, nem tudtak felhagyni a mámorító játékkal.

Közben haladtunk lassan hazafelé. A mellékutakat fényesre taposták, sietni mégse tudtunk jobban. Az útfélen olvadásnak indultak a hóbuckák, eldobált holmik bukkantak elő, néhol kiégett tankok, fasiszta keresztekkel, sasokkal, de voltak ott bőven a mieinkből is. Varjúhadak lepték el a csontvázzá csupaszított lótetemeket, meg a Wehrmacht katonák holttestéből rakott máglyát. Csak akkor rebbentek fel, fekete lepelbe borítva az eget, amikor élők közeledtek. Még ijesztőbb volt a kivájt szemek látványa, a farkasok, rókák marta arcok, csuklóig lerágott kezek, meztelen talpak. Utóbb tudtuk meg, hogy jöttek ugyan a katonáink meg a hadifogoly fritzek brigádjai, hogy eltemessék a halottakat, előbb a mieinket, csak utána az idegeneket.

De a testvéreimről akartam beszélni. Vászja peckesen lépegetett Zorka mellett – a sovány tehén kitartóan húzta a sebtében összeeszkábált jármű rakományát -, szinte egyik napról a másikra, útitársaink szeme láttára változott át. Görnyedt testtartása kiegyenesedett, kicsit ki is húzta magát, már nem kapkodta a fejét ide-oda félelmében, hogy honnan hangzik fel, mint a puskalövés, a német parancsszó: „Halt!" Ez volt az, amitől annyira tartott az én tizenhat éves bátyám: hogy elhurcolják Németországba valami gyárba vagy más kényszermunkára, netán szögesdrót mögé kerül, mint annyi rokon, falubeli ismerős. Pedig az evakuáció nyolc hónapja se volt könnyű. Engem csak az mentett meg, hogy kininport kaptam, rézgálic oldattal kenték az ínyemet, hogy ne hulljon ki a fogam, anyám, nagyanyám, a testvéreim a szájuktól vonták meg a kenyeret, a híg levest, a korty tejet a pohár alján. A testvéremet csodáltam ekkoriban leginkább, mekkora hatással volt rá az, hogy akik nemrég még halálos félelmet keltettek benne, most holtan hevernek az út mentén, mozdulatlanul, fegyvertelenül, sokszor ruhátlanul, lábbeli nélkül. A teljesen lerongyolódott környékbeliek nem restellték leszedni a ruhát, cipőt az ellenséges katonák megdermedt holttestéről. A zsákmányolt holmit kifertőtlenítették, többször átmosták hamuból kiáztatott oldatban (mosószer, szappan nem volt), átszabták magukra, és hordták isten nevében. A vasalt magyar bakancsokat még az ötvenes években is hordtuk.

Szörnyű és feledhetetlen utunk harmadik-negyedik napján Vászja egyszer csak fütyörészni kezdett (füttyművészetének nem volt párja a faluban), háború előtti melódiákat, aztán a katonáktól eltanult hazafias dalokat, miközben a nemrég még oly magabiztos németek és magyarok helyett megtépázott vagy teljesen szétroncsolt maradványaik mellett vonultunk. Nem lehetett mosoly nélkül, mégoly halvány, bizonytalan mosoly nélkül hallgatni:

A sok taknyos fricc
Snapszra szomjazott…
Sztálingrád alatt
A Volga felé halad.
„Leszakítom mind,
Enyém lesz a kincs"
„Nem addig van az,
Torkodon akad."
Felel Sztálingrád,
Felel a gránát…"

Sajnos, nem emlékszem szó szerint az akkoriban nagyon kedvelt dalra, de az a néhány foszlány, amelyik megmaradt az emlékezetemben, mindig a bátyám hangján szólal meg. Bármekkora nyomás volt rajtunk, bármennyi csapást rejtettek a napok, órák percek – békeidőben évek kellettek volna hozzá -, mégiscsak túléltünk mindent. És ami a legfontosabb, nem csüggedtünk. Mint a bátyám, akinek még fütyörészni is volt kedve.

Katyusa a tisztáson

Két hétbe telt, mire Sztorozsevojéba értünk. A főutcán „Jemeljan Pugacsov" nevű kiégett harckocsi – a németek rágyújtották a benne levő katonákra. Döbbenetes látvány, amerre csak nézünk. Egyetlen ép kémény nem volt, pedig azelőtt a tűzvészt is kibírták. Mintha földrengés sújtotta volna az egész vidéket. Így találtunk rá a mi portánkra is. A felnőttek szótlanul sírva fakadtak, pedig azt hitték, már az összes könnyük elapadt elveszett társaikat siratva. A hó alól edénydarabok, agyagtörmelék, lerombolt kemence téglája bukkant elő: a magyarok után kő kövön nem maradt. Nagyanyám maga köré gyűjtött bennünket, végigpiszkáltuk az összes romot, hamut. Végül rátaláltunk a verem titkos bejáratára. Vászja egy pillanat alatt bemászott, és a félhomályban kitapogatott egy sértetlen köcsögöt, vaj volt benne. A legínségesebb napokra rakták félre előrelátó szüleim a virágos-mázas agyagedényben. Soha jobbkor nem jöhetett: már nem is tűnt olyan ínségesnek a nap. A vaj még csak nem is keseredett meg a nyolc hónap alatt, nem talált rá a rejtekhelyre a telhetetlen sáskahad. Kicsit derűsebb lélekkel, nevetve adtunk hálát a jóistennek.

De sokat nem időztünk: a romhalmaz, akár a temető, nem sokáig marasztal. Sietnünk kellett. A többi otthontalannal együtt indultunk a Don túloldalára, a balparti falvakba, amelyeket nem foglaltak el és nem romboltak le a németek. Zorkát is megetettük, megitattuk, találtunk egy kutat, amelyik nem omlott be, és ismét befogtuk a türelmes jószágot, hogy útra keljünk Anoskino felé. A legközelebbi átkelő a hegy alatt, a bizonytalan doni jégen keresztül nem volt járható, ezért kerülőutat kellett választanunk Tyitcsiha erdei falun keresztül (egykor a fiatal Aleksze Kolcov énekelte meg a Tanya című romantikus költeményében). Végül a hvorosztanyi pontonhídon átkelve, egy éles balkanyar után értük el Anoskinót.

Az út e szakaszáról is van mit mesélni. Ánya, a legkisebb egész úton nyűgös volt, hol a saját anyja, hol az én anyám vette ölbe. Zsenya meg én egy takaró alatt hevertünk. Csakhogy ez a pufók kölyök nem hagyott békén, teljesen elterpeszkedett, rám mászott, lihegett a nyakamba. Előbb utóbb megelégeltem. Kiszabadítottam magam alóla, és inkább ide-oda nézegettem. Volt is mit látni. A letarolt falu mögött óriási mező húzódott, két kilométerre a szélső házaktól az erdőig, amely 1942-43-ban félig a mieinké volt, félig a németeké. Ma emlékmű áll itt az akkori rettenetes események emlékére, rajta a felirat: „Itt járt 1942. november 29-én G. K. Zsukov marsall, a Szovjetunió Hőse, a Főparancsnok helyettese, az Osztrogozs-rosszosani támadás parancsnoka". A mi falunk, ahol alaposan beásták magukat a magyar katonák, épp az egyre erősödő, támadásba lendülő Vörös Hadsereg útvonalára esett, ezért jött ide, Sztorozsevoje közelébe Zsukov marsall, hogy segítsen a mieinknek kifüstölni a fasiszta hordát a faluból és a meredek mészkőhegyről.

A mező a Don-menti mészkőfaltól jobbra húzódott, amerre csak a szem ellát. A kiváló feketeföld a legkeservesebb és legtöbb áldozatot követelő harcok, halálos ütközetek színhelye volt. Az elesettek vére itatta át, szó szerint, a mieinké, az ellenségé egyaránt. Tönkrement harcjárművek maradványai mindenfelé. Utóbb megtudtuk, hogy a harckocsi-ütközetekben a német és a szovjet tankok sokszor frontálisan mentek egymásnak. Alig távolodtunk el a falunktól, amikor szutykos harckocsizókra és szerelőkre lettünk figyelmesek egy lerobbant 34-es mellett (utóbb megtudtuk, miután kicserélték a hernyótalpat, és megpiszkálták a motort, máris indultak a távolodó front után). Anyai nagybátyám, Dmitrij Fjodorovics mesélte (fegyverkovácsként szolgálta végig a háborút), hogy a fegyverjavító mozgóbrigádok ugyanilyen körülmények közt, tüzérségi tűzben vagy bombázás közepette javították meg a félig kilőtt tankokat, aknavetőket, egyebeket.

Bal kéz felől ellenséges harckocsi. Később, amikor színes drótokra és más használható kincsekre vadásztunk, észrevettük, hogy a parancsnoki kocsinak vélt jármű fenekén hatalmas rozsdás lyuk éktelenkedik, de belül még a fehér festék se pattogzott le, ott volt egy ventilátor, és más, számunkra ismeretlen használati tárgyak. Ilyen luxusholmik a mi tankjainkhoz biztos nem jártak… Jobb kéz felől, úgy ötven méternyire az erdőtől, Klim Vorosilov feliratú harckocsit találtunk, egy robbanás ereje boríthatta fel. Ebből az ötventonnás, hatalmas tankból az egész háború alatt mindössze háromezret gyártottak, hatalmas ereje és felismerhetetlensége miatt a németek csak „fantomnak" nevezték. Testvéreim lehajolva, alulról próbálták kisilabizálni a betűket. Elképesztő erejű robbanás érhette, vagy saját lövedéke robbant be, vagy légitámadás sújtotta, az is lehet, hogy harckocsi-elhárító aknára hajtott rá, senki se tudta, mi történhetett. Hét harckocsizó égett benne, akiket az egészségügyisek emeltek ki – láthatta őket minden falubeli, mielőtt a közös sírba temették volna őket. Nyugodjanak békében.

Az erdei tisztáson, tölgyfa forgácsok közepén kiégett teherautó platóján BM-13-as, katyusának becézett aknavető emelkedett magányosan (a németeket e gyöngéd becenév félelemmel és zavarral töltötte el, de a titkát sosem szerezték meg). A katyusát később elszállították, de még sokáig maradt harcra kész, Sztorozsevoje, Masztyugino és a még távolabbi falvak felé célozva meggörbült irányzékával. Masztyuginóban, a házunk küszöbéről számtalanszor bámultuk éjszakánként a katyusákból kicsapó torkolattűz fényét.

És végre elértünk negyedik lakhelyünkre, közel egy esztendős vándorutunk során.

Fordította: Kiss Ilona

A szerző által az Eszmélet rendelkezésére bocsátott írás. Megjelent: Szlovo Kirgizisztana, 49. sz., 2003, május 9.

Korábbi számok

97. szám | (2013 Tavasz)

2013 április 1. sz szilu84

E számunk tanulmányai néhány új összefüggésben tárják olvasóink elé a szocialista baloldal és a munkásmozgalom vereségének számos tanulságát. Bár a vereség nem csökkentette a kapitalizmus és a tőke világrendszerének belső válságát, ám legyengítette a rendszerrel szemben kialakítható humanista alternatívák erejét. A kérdés európai és világméretű dimenzióinak összekapcsolódását – a feltárt tudományos eredmények tükrében – immár nem lehet figyelmen kívül hagyni. Miközben a polgári gondolkodás évtizedek óta temeti Marxot, Marx visszatérése – régiónkban a visszahátrálás körülményei között – sokféle formában zajlik s egyre nyilvánvalóbb szerte a világon. Eric Hobsbawm halálával a marxista történetírás utolsó enciklopédikus tudású alkotó történésze távozott az élők sorából, életműve azonban még sokáig megvilágító erejű lesz számunkra.

Megemlékezünk továbbá arról is, hogy a magyar történelem II. világháborús katasztrófájának 70. évfordulójára való megemlékezést neohorthysta szellemi atmoszféra lengi körül. Nemzeti önismeretünket mi a magyar megszálló erők háborús bűncselekményeinek felidézésével igyekszünk gazdagítani. Ez is része a világ megváltoztatásának, még ha e folyamat sokkal bonyolultabb is, mint ahogyan ezt a marxisták korábbi generációi képzelték.

Tartalomjegyzék

Korábbi számok

Történelem: a ráció új korszaka

2013 április 1. sz szilu84

Minden dolog azonos a maga történetével – miért éppen a történelem lenne kivétel? A marxista történettudományra is áll ez a Hegel-parafrázis – mutatja fel a szerző írásában. Marx hajdan közismert intenciója, miszerint „a filozófusok eddig csak különbözőképpen értelmezték a világot: a feladat az, hogy megváltoztassuk", érvényes, de az érvényesség nem adottság. A világ megváltozott – a világértés, különösen a világ változásának megértése maga is változik, egyáltalán, a „megértés" mint olyan kétessé válik, szokás is ezt közhelyszerűen emlegetni, azzal a konklúzióval, hogy a világ megváltoztatása illúzió.

A 2012. október 1-jén elhunyt Eric John Hobsbawm történészt Magyarországon igazán jól ismerik, hiszen Ránki György – a hazai marxista történetírás legjelentősebb alakja – Berend T. Ivánnal együtt még a hetvenes években kezdeményezte, hogy Hobsbawm a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja legyen. Legfontosabb művei magyarul is olvashatók.¹ Hobsbawm a maga világtörténelmi látásmódjával, kivételes erudíciójával magával ragadta kis és nagy országok olvasóközönségét évtizedeken keresztül. De Hobsbawm jelentősége messze túlmutat a történetírás szűkebb keretein. Nemcsak történetíró, történettudós volt ő, hanem nagy formátumú gondolkodó, a marxizmus XX. századi történetének egyik jelentős, igen befolyásos alakja is. 95 éves korában bekövetkezett halála alkalom volt arra, hogy munkásságát világméretekben számba vegyék, értékeljék, hiszen művei mára minden jelentős nyelven megjelentek, népszerűek, még Magyarországon is olvassák. A több száz, talán ezer nekrológ között alighanem az egyik legautentikusabb egy magyar szerzőé, a jeles munkásmozgalom-történészé, Jemnitz Jánosé, aki sok éven át személyes kapcsolatban, levelezésben állt E. J. Hobsbawmmal, s aki bizonyos értelemben „rendet tesz” a halála kapcsán Magyarországon is kibontakozott Hobsbawm-recepcióban, amennyiben a marxista, kommunista történész életművét kiemeli az új korszak közhelyes, differenciálatlan antikommunista, antimarxista vagy politikailag zavaros, elfogult megítéléseiből, és ilyen értelemben Hobsbawm munkásságának történeti értékelésére szólít fel. Hobsbawm útválasztásai mindig konkrét történelmi feltételrendszerben értelmezhetők valamennyire is tudományos módon. Életének és gondolkodásának végső soron két összetartó eleme volt: a gyarmatosítással/fasizmussal/ nácizmussal terhelt tőkés rendszer meghaladásának problematikája és a meghaladási kísérletek társadalmi-gazdasági, politikai lehetőségei, történeti feltételei. Hogy ez a kérdésfelvetés és Hobsbawm egész kritikai szellemisége eleve marxi inspirációjú, az nyilvánvaló, ám e gondolatkör történelmi változásai éppen olyan fontosak, mint maga a kiindulópont és szándék. Nem véletlen hát, hogy Hobsbawm haláláról megemlékezve mi egy 2004. novemberi, a Brit Akadémián elmondott beszédét publikáljuk.² Ezzel adósságot is törlesztünk, hiszen a marxista történetírás fejlődéséről, mibenlétéről ma is aktuális módszertani kérdéseket vetett ott fel. Mi sem természetesebb, hogy az Eszmélet – noha jelentős késéssel – közli azt a megnyilvánulását, amely a történész küldetéséről, arról a gyakorlati orientációról szól, amely a történetírást, illetve annak társadalmi-kritikai szerepét a XIX. századtól új perspektívába állította. Ez a (rendszer) kritikai látásmód akadályozta meg, hogy Eric Hobsbawm művei éppen a Szovjetunióban, a „szocializmus hazájában” megjelenhessenek. Alább következő beszéde a marxista történetírás történetének értékeléséhez és lehetséges pozitív perspektívájához nyújt adalékot. Mivel az Eszmélet maga is fóruma a marxista történetírásnak, a rendkívüli hatású marxista történetíró munkásságának népszerűsítését természetes feladatának tekinti. Különösen aktuális ma az a tézise, hogy a racionális történetmagyarázat pozíciójának visszaállításában a marxista historiográfiának növekvő és fontos szerep jut. E törekvés, szándékunk szerint, folyóiratunk lapjain is megnyilatkozik – a hobsbawmi értelemben.

A szerkesztőség

„A filozófusok eddig csak különbözőképpen értelmezték a világot: a feladat az, hogy megváltoztassuk.” A marxista történetírás két, egymással párhuzamos úton fejlődött Marx híres, Tézisek Feuerbachról című írása idézett tézisének két felével összhangban. A legtöbb olyan értelmiségi, a történészeket is beleértve, aki 1880 után lett marxista, azért tette e szemléleti fordulatot, mert a munkás- és szocialista mozgalmakkal karöltve meg akarta változtatni a világot; e mozgalmak pedig, jórészt marxista hatásra, egyre inkább politikai tömegerőkké fejlődtek. Ez az összefüggés a világmegváltó történészeket magától értetődően vezette el bizonyos kutatási területekhez, nevezetesen az átlagemberek vagy dolgozók történetének vizsgálatához. Bár e megközelítés természetesen vonzotta a baloldali gondolkodásúakat, ám eredetileg nem állt specifikus kapcsolatban a marxista interpretációval. És megfordítva, amikor ezek az értelmiségiek 1890-től kezdve feladták társadalmi forradalmár szerepüket, nagy valószínűséggel marxista meggyőződésükkel is leszámoltak.

Az 1917. októberi szovjet forradalom új lendületet adott ennek a szemléletnek. Ne feledjük azonban, hogy a marxizmust a jelentősebb, európai szociáldemokrata pártok formálisan nem adták fel az 1950-es évekig vagy még későbbi időszakig. Ez a ragaszkodás hívta életre a Szovjetunióban és a kommunista hatalmi befolyás alá került országokban a kötelező marxista történetírást. Az antifasiszta korszak felerősítette azt a motivációt, hogy marxistának kell lenni.

Az 1950-es évektől ez az ösztönző erő egyre vesztett hatásából a fejlett országokban – bár a harmadik világban cseppet sem -, noha az egyetemi oktatás kiterjesztése és a diáklázadások jelentős számban produkáltak felsőfokú végzettségű új világmegváltókat az 1960-as években.

Közülük valóban sokan radikális gondolkodásúak lettek, de már nem nevezhetők egyértelműen – vagy egyáltalában – marxistáknak.

E feltámadás csúcspontját az 1970-es években, röviddel az előtt érte el, hogy megkezdődött a marxizmussal szembeni masszív ellenhatás – és döntően ismét politikai okok következtében. Az ellentámadás legerőteljesebb megnyilvánulása abban állt, hogy aláásta a hitet, miszerint az emberi társadalom bizonyos típusú megszervezésének sikerét a történelmi elemzés előre tudja jelezni és elő tudja mozdítani, bár ezt a hitet a liberálisok mind a mai napig nem adták fel. A történelem ekkor vált le a teleológiáról.

A szociáldemokrata vagy társadalmi-forradalmi mozgalmak bizonytalan perspektívái miatt nem tartom valószínűnek, hogy politikai motivációk alapján megismétlődne a marxizmushoz való megtérés. De itt mindenképp el kell kerülnünk a túlzott Nyugat-centrizmust. Ha annak alapján ítélem meg a helyzetet, hogy mekkora kereslet mutatkozik az én történelemkönyveim iránt, akkor meg kell állapítanom, hogy megnőtt az érdeklődés Dél-Koreában és Tajvanban az 1980-as évek óta, Törökországban az 1990-es évek óta, és mostanában mutatkoznak jelei annak, hogy az arab nyelvű világban is élénkül az érdeklődés.

És hogy állunk a „világ értelmezésével”?

Ezen a ponton a történet egy kicsit más ugyan, de vannak a fentiekkel párhuzamos elemek. Itt annak a jelenségnek lehetünk tanúi, amit a történetírásban tapasztalható Ranke-ellenes ³ reakciónak is nevezhetünk, amelynek a marxizmus fontos, ám nem mindig teljesen felismert, azonosított eleme volt. A Ranke-ellenes reakció eredendően kettős mozgalom volt.

Kétségbe vonta egyfelől azt a pozitivista meggyőződést, hogy a valóság objektív struktúrája magában is magyarázza önmagát: csak arra van szükség, hogy a tudomány módszerét alkalmazzuk a valóság vizsgálatára, magyarázzuk meg, miért éppen úgy történtek a dolgok, ahogyan történtek, és fedezzük fel a wie es eigentlich gewesent (ahogyan az valójában volt). A történetírás minden történész számára az objektív realitásban van lehorgonyozva – abban a realitásban, hogy mi is történt a múltban. De a történetírás nem tényekből, hanem problémákból indul ki, és azt kívánja tőlünk, hogy kutassuk ki: az effajta problémák – paradigmák és koncepciók – hogyan és miért formálódnak meg eltérő társadalmi/kulturális környezetben és eltérő történelmi hagyományok között.

Másfelől a Ranke-ellenes mozgalom közelebb akarta hozni a társadalomtudományokhoz a történelmet, és ilyenformán egyfajta generalizáló tudományág részévé tenni, amely képes megmagyarázni az emberi társadalom múltjában végbement átalakulásokat. A történelmet valami olyasminek gondolták, amit Lawrence Stone ⁴ így fogalmazott meg:

„a fontos miért-kérdésekre keres választ”. Ez a „társadalmi fordulat” nem magából a történetírásból eredt, hanem a társadalomtudományokból, amelyek némelyike éppen kialakulóban volt, és amelyek maguk is fejlődő, másképpen fogalmazva, történeti tudományágakként jöttek létre.

Amennyiben Marxot tekinthetjük a tudományszociológia megalapítójának, a marxizmus valóban hozzájárult az első ilyen mozgalomhoz – noha tévesen támadták állítólagos vak objektivizmusáért. Másfelől, a marxista eszme legismertebb hatása, a gazdasági és társadalmi tényezők hangsúlyozása, sosem volt specifikusan marxista jelenség, noha azt nagyban előrelendítette a marxista elemzés. Ez is része volt annak az 1890-es évektől megfigyelhető, általános történetírói mozgalomnak, amely csúcspontját az 1950-es, 1960-as években érte el, az én generációmban működő történészek hasznára, akik abban a nagy szerencsében részesültünk, hogy e tudományág átformálói lehettünk.

Ez a társadalmi-gazdasági vonulat tágabb volt, mint a marxizmus. Olykor marxista szociáldemokratáktól származott a kezdeményezés, hogy gazdaság- és társadalomtörténettel foglalkozó intézményeket és folyóiratokat hozzanak létre (így például a Vierteljahrschrift című folyóiratot 1893-ban). Ám Nagy-Britanniában, Franciaországban és az Egyesült Államokban nem ez volt a helyzet. Ahogy még Németországban sem, ahol a gazdaságtan erősen történeti szemlélete ellenére is meglehetősen távol állt a marxi szemléletmódtól. A gazdaságtörténet csak a XIX. századi harmadik világban – Oroszországban és a Balkánon -, majd a XX. századiban vett elsődlegesen társadalmi-forradalmi orientációt az összes többi „társadalomtudományhoz” hasonlóan, s ennek következtében erősen vonzódott Marhoz.

Marx hatása a történelemre

A legtöbb marxista történész történeti érdeklődését nem annyira az „alap” (a gazdasági infrastruktúra) vizsgálata kötötte le, hanem inkább az alap és a felépítmény viszonyának elemzése. A specifikusan marxista történészek száma mindig is relatíve csekély volt. Marxnak a történelemre gyakorolt legjelentősebb hatása azoknak a történészeknek és társadalomtudósoknak a munkássága révén érvényesült, akik átvették Marx kérdéseit – attól függetlenül, hogy adtak-e e kérdésekre alternatív válaszokat vagy sem. Másfelől pedig a marxista történetírás jócskán előrelépett ahhoz képest, amilyen Karl Kautsky és Georgij Plehanov⁵idején volt; ezt jobbára annak köszönheti, hogy más tudományágak (nevezetesen a társadalomantropológia) és a Marx gondolatainak hatása alatt álló, illetve Marxot kiegészítő gondolkodók, mint például Max Weber⁶munkássága megtermékenyítették.

Nem azért hangsúlyozom e történetírói áramlat általános jellegét, hogy alábecsüljem a benne rejlő eltérő álláspontokat vagy az alkotóelemei közötti különbségeket. A történetírás megújítói mind ugyanazokat a kérdéseket tették fel és ugyanazokat az intellektuális harcokat vívták meg, függetlenül attól, hogy inspirációikat a humán földrajzból, a Durkheim-féle szociológiából ⁷ és a statisztikatudományból merítették-e, mint Franciaországban (az Annales-iskola és E. Labrousse munkássága), vagy a weberi szociológiából, mint a Historische Socialwissenschaft a Német Szövetségi Köztársaságban, vagy a kommunista párt marxista történészeinek munkáiból, akik a történetírás modernizációjának legmeghatározóbb jelentőségű szereplői voltak Nagy-Britanniában, de legalábbis ők voltak e modernizáció legfontosabb folyóiratának alapítói.

Ezek a kutatók akkor is szövetségeseknek tekintették egymást a történetírásban mutatkozó konzervativizmus elleni harcban, ha egymás iránt ellenséges politikai vagy ideológiai álláspontot képviseltek, mint mondjuk Michael Postan ⁸ és brit marxista tanítványai. A haladás e szövetségének klasszikus megtestesülése volt az 1952-ben alapított Past & Present című folyóirat, amely meglehetősen nagy befolyásra tett szert a történészvilágban. Sikerét az adta, hogy az ifjú marxisták, akik alapították, nyomatékosan elutasították az ideológiai kizárólagosság elvét, a másféle ideológiai indíttatású, fiatal modernizáló történészek pedig hajlandónak mutatkoztak arra, hogy melléjük álljanak, mi több, azt is felismerték, hogy nem állnak az együttműködés útjában ideológiai és politikai különbségek. A haladásnak ez az egységfrontja elképesztő hatékonysággal működött a második világháború befejezését követően egészen az 1970-es évekig, illetve a Lawrence Stern által megfogalmazott „a történeti diskurzus természetében bekövetkezett széles spektrumú változásokig”. Ez a folyamat az 1985-ös válságig tartott, amikor a mennyiségi helyébe a minőség tanulmányozása lépett, a makrotörténetet felváltotta a mikrotörténet, a strukturális elemzés helyébe a narratíva, a társadalmi elem helyébe pedig a kulturális elem került.

Azóta a modernizálásért harcoló koalíció védelembe szorult vissza – még az olyan nem marxista komponensek is, mint a gazdaság- és társadalomtörténet.

Az 1970-es évekre a történetírás fősodra ilyenformán átalakult – nem kis mértékben annak hatására, hogy a marxista gondolkodásban megfogalmazódtak a „nagy kérdések”; ezzel kapcsolatban történetesen azt írtam: „Manapság gyakran lehetetlen megmondani, hogy egy adott művet marxista vagy nem marxista szerző írt-e, hacsak a szerző nem fogalmazza meg nyíltan ideológiai álláspontját… Várakozással tekintek azon korszak elé, amikor már senki nem kérdezi meg, hogy egy adott szerző marxista-e vagy sem.” De, mint azt ugyancsak szóvá tettem, nagyon távol voltunk az ilyen utópiától. Éppen ellenkezőleg állt a helyzet. Azóta is egyre nő az igény mindaz iránt, amit csak a marxizmus tud a történetírásba integrálni. Manapság nagyobb ez az igény, mint az korábban hosszú ideig tapasztalható volt. A megnövekedett igény egyrészt abból fakad, hogy a történelmet meg kell védeni azokkal szemben, akik tagadják, hogy képes lenne a világ megértésében segítségünkre lenni, másrészt abból, hogy a tudományok terén jelentkező új fejlemények új problémaköröket tűztek a történetírás napirendjére.

Módszertanilag az a legjelentősebb negatív fejlemény, hogy egy sor akadály épült be a történelemben végbement-végbemenő események és a mi befogadói, értelmezői képességeink közé. Sokan már azt is kétségbe vonják, hogy volna bármilyen valóság, amely objektíve létezik s nem pedig a szemlélő teremtette-e különböző és változó célok érdekében. Az az állítás is megfogalmazódott, hogy soha nem tudunk áthatolni a nyelvi korlátozottság falain, vagyis azon koncepciók korlátain, amelyek az egyetlen lehetséges módját jelentik annak, hogy a világról – beleértve a múltat is – érdemben beszélhessünk.

Ez a vízió értelmetlenné tenné azt a kérdést is, vajon léteznek-e rendszerek és szabályszerűségek a múltban, amelyekről a történészek jelentőségteljes megállapításokat fogalmazhatnak meg. Időközben a kevésbé teoretikus hajlamú történészek azt az álláspontot hangoztatják, hogy a múlt folyamata túlságosan is esetleges ahhoz, hogy általánosítható vagy okszerűen magyarázható lehetne, mivel a történelemben végtelen számú lehetőség adott. Azt is mondhatjuk, hogy bármi megtörténhetett vagy megtörténhetett volna. Ezek a kijelentések implicite mindenféle tudomány ellen hatnak. Nem akarok most foglalkozni azokkal az ennél is triviálisabb kíséretekkel, amelyek célja, hogy visszatérjünk a múltbeli gyakorlathoz: vagyis oda, hogy egyesek megpróbálják visszavezetni a történelmi folyamatot a felső politikai vagy katonai döntéshozók köreihez, az eszmék és „értékek” teljhatalmához, vagy a történelmi vizsgálódást lefokozni a múlt iránt tanúsított empátiára, ami persze fontos, de önmagában elégtelen.

„Az én igazságom éppen annyira érvényes, mint a tied”

A legfőbb, a történetírást közvetlenül politikailag fenyegető veszély manapság az „univerzalizmus-ellenesség” vagy más szóval ez a szemlélet: „a tényektől függetlenül az én igazságom éppen annyira érvényes, mint a tied”. Ez természetesen vonzza a különféle identitáscsoportokkal foglalkozó történetírást, amely számára a történelem központi kérdése nem az, hogy mi történt, hanem az, hogy hogyan érintették a történtek az adott csoport tagjait. Ami az ilyenfajta történelemszemlélet számára fontos, az nem a racionális magyarázat, hanem a „jelentés”, nem az, ami történt, hanem az, hogy az adott csoport tagjai, akik magukat – vallási, etnikai, nemzeti, nemi, életmódbeli vagy egyéb alapon – a csoporthoz nem tartozókkal szemben határozzák meg, hogyan éreznek a történelmi eseményekkel kapcsolatban.

Az identitáscsoport-történelemre a relativizmus csábítása hat. Számtalan okból az utóbbi harminc év az érzelmi alapon eltorzított, óriási tömegű történelmi valótlanságok és mítoszok kiművelésének aranykora volt. Ezek némelyike közveszélyes: gondoljunk csak Indiára a BJP ⁹ időszakában, az Egyesült Államokra, Silvio Berlusconi Olaszországára, nem is beszélve sokféle új nacionalizmusról – akár van mögöttük fundamentalista vallási támogatás, akár nincs.

E folyamat végtelen sok hatásvadász elemet és elhanyagolható eredményt produkált a nacionalisták, a feministák, a homoszexuálisok, a feketék és sok más, a csoporttörténelem peremén létező egységekkel kapcsolatban – ugyanakkor a kultúratudományok terén ösztönzött is néhány elképesztően érdekes, új történelmi fejleményt, így például a „visszaemlékezések újfajta fellendülését eredményezte a modern történettudományban”, ahogyan Jay Winter ¹⁰ e jelenséget leírja, és amelynek a Pierre Nora által kiadott, hét kötetes Les Lieux de Mémoire [Az emlékezet helyei] (Párizs, Edition Gallimard, 1984-1992) jó példája.

Itt az ideje annak, hogy újra szövetséget kössenek azok, akik hinni szeretnének a történelemben mint az emberiség átalakulásának folyamatára irányuló racionális vizsgálódásban, mert akkor felléphetnek azokkal szemben, akik politikai céljaiknak megfelelően szisztematikusan eltorzítják a történelmet, meg azokkal a jóval általánosabban vett relativistákkal és posztmodernistákkal szemben, akik tagadják e racionális vizsgálódás lehetőségét. Mivel a relativisták és posztmodernisták némelyike baloldalinak tekinti magát, ezzel politikailag váratlan módon oszthatja meg a történészeket. Úgy vélem, a marxista megközelítés az ész frontjának rekonstrukciója folyamatában az egyik szükséges komponens, ahogyan az 1950-es és 1960-as években is volt. Valóban, a marxista közreműködés talán még jelentősebb ma, mivel a koalíció többi résztvevői, például a poszt-braudeliánus Annales és a strukturálisfunkcionális társadalomantropológia által ihletett történészek, hátat fordítottak a küzdelemnek. A társadalomantropológiát mint tudományágat különösen is érzékenyen érintette a fejvesztett menekülés a posztmodern szubjektivitás irányába.

Az emberiség evolúciós történelme

Míg a posztmodernisták tagadják a történelmi megértés lehetőségét, a történészek viszont szinte teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy olyan új fejlemények születtek a természettudományokban, amelyek az emberiség evolúciós történetét megkerülhetetlenül újra napirendre tűzték. A természettudományok ezt kétféleképpen érték el.

Először is azzal, hogy az új DNS-elemzés a homo sapiens mint faj fejlődésének a korábbinál tudományosan megalapozottabb kronológiáját teremtette meg, és különösen nagyot lendített annak időrendi tisztázásán, hogy az írásos források megjelenése előtt hogyan terjedt el fajunk eredeti afrikai bölcsőjétől a világ többi részeiben. Ugyanakkor elősegítette az ebből következő fejlemények kronológiájának tisztázását is. Ezzel egyidejűleg megalapozta az emberiség – földrajzi és paleontológiai szempontok szerinti – meghökkentően rövid történetének elméletét, és egyszeriben kihúzta a talajt az újdarwinista ¹¹ szocio-biológia redukcionista magyarázata alól. A kollektív és egyéni emberi életnek az elmúlt tízezer évben, vagy pontosabban a megelőző tíz generáció életében bekövetkezett változásai túlságosan jelentősek ahhoz, hogy a gének adta magyarázaton keresztül is tisztán a darwini fejlődési mechanizmussal magyarázzuk. A változások a kulturális és nem a genetikus mechanizmusok révén járulnak hozzá a szerzett tulajdonságok gyorsuló örökléséhez – azt hiszem, Lamarck ¹² így, az emberi történelem révén áll bosszút Darwinon. És cseppet sem segít, ha biológiai metaforákba öltöztetjük a dolgot – „mémeket”¹³ mondunk „gének” helyett. A kulturális és a biológiai öröklés nem azonos elvek szerint működik.

Egyszóval, a DNS-forradalom az emberi faj evolúciójának specifikus történeti kutatómódszerét igényli. Továbbá a világtörténelemhez is racionális keretet biztosít számunkra; mégpedig olyan keretet kínál a történelemhez, amely a Földet a maga teljességében teszi meg a történelmi kutatások alapegységének, nem pedig a Föld egyik alárendelt területét vagy egy tetszőleges partikuláris környezetét állítja vizsgálatának középpontjába. A történelem a homo sapiens biológiai fejlődésének továbbvitele más eszközökkel.

Másodszor pedig, az új evolúciós biológia leszámol a történelem és a természettudományok közötti kategorikus megkülönböztetéssel, amit már jelentősen meggyengített a természettudományoknak az elmúlt évtizedekben tapasztalt szisztematikus „historizációja”. Luigi Cavalli-Sforza, a DNS-forradalom egyik multidiszciplináris úttörője így ír: „Intellektuális élvezet a tudományágak közötti, sokféle hasonlóságot felfedezni, amelyek egyike-másika hagyományosan a kultúra két, ellentétes oldalához, a természettudományhoz és a társadalomtudományhoz tartozik”. Röviden, e fejlemény áthidalja a hamis vitát arról, vajon a történelem egzakt tudomány-e vagy sem.

Harmadszor, ez a lépés szükségszerűen visszavezet minket az emberiség evolúciójának a régészek és őstörténészek által elfogadott alapvető magyarázatához, aminek lényege, hogy fajunk és a környezet közötti interakciók módszereit, illetve azt tanulmányozzák, ahogyan az ember egyre inkább ellenőrzése alá vonja környezetét. Ez pedig annyit jelent, hogy azokat a kérdéseket kell feltennünk, amelyeket Marx fogalmazott meg. A „termelési módok” (vagy nevezhetjük, ahogy akarjuk), amelyek a termelés technológiájában, a kommunikációban és a társadalomszervezetben – sőt, a haderőben is – bekövetkezett jelentősebb újításokon alapultak, döntő jelentőségűek voltak az emberiség evolúciója szempontjából. Az innovációk – amint azt Marx is hangsúlyozta – sem a múltban nem jöttek létre, sem a jelenben nem születnek maguktól. Az anyagi és kulturális erők, illetve a termelési viszonyok nem választhatók el egymástól. Ezek a készen kapott történelmi szituációkban tevékenykedő emberek produktumai („maguk csinálják történelmüket”), igaz, ezek az emberek persze nem is légüres térben tevékenykednek – még csak nem is a feltételezett racionális számítás légüres terében.

Ugyanakkor a történelem új perspektívái visszavezethetnek bennünket a lényegi, bár a múlt kutatói által tökéletesen soha nem tudatosított feladathoz: a „totális történelemhez”. Nem „a minden dolgok történetéhez”, hanem a történelemhez mint láthatatlan szövethez, amelyben minden emberi cselekedet szála egymáshoz kötődik. Nem a marxisták az egyetlenek, akik magukévá tették ezt a célt (hanem például Fernand Braudel is), de ők voltak legkitartóbb képviselői, ahogyan azt egyikük, Pierre Vilar megjegyezte.¹⁴ Marxhoz hasonlóan ő is elutasította „a történelem különböző részterületei közötti merev felosztást vagy átjárhatatlan elkülönítésüket. Az elemzés, természetesen, mindenféle kutatás lényegi eleme marad, és a történészszakma nem lehet meg specializáció nélkül. Ám a közgazdaságtan önmagában sose fog teljesen számot adni minden gazdasági jelenségről, ahogyan a politikaelmélet sem tud minden politikai jelenséget magyarázni, és a spirituális szféra elmélete sem ad magyarázatot az összes spirituális kérdésre. Minden egyes konkrét esetben a probléma mindezek interakcióján alapszik.”

Azon nagy jelentőségű elméleti problémák sorában, amelyeket e távlatok fölvetnek, különösen fontos az a kérdés, amely visszavezet bennünket az emberi történelem fejlődéstörténetéhez. Ahhoz a konfliktushoz, ami egyfelől a neolitikus kortól a nukleáris korszakig ható, a homo sapiens átalakulásához hozzájáruló erők, másfelől pedig azok között az erők között feszül, amelyek célja az emberi közösségek és a társadalmi környezet változatlan újratermelésének és stabilitásának fenntartása. A történelemben többnyire a változást gátló erők – bár akadnak kivételek – hatástalanították a nyílt végű, bizonytalan kimenetelű változásokat. Ma ez az egyensúly egyértelműen egy irányba billent el. És ez az egyensúlytalanság, aminek megemésztése meghaladhatja az emberiség képességeit, szinte teljes bizonyossággal meghaladja a társadalmi és politikai intézmények ellenőrző képességét. Talán a marxista történészek, akiknek lehetőségük volt reflektálni az emberiség közös, XX. századi vállalkozásainak nem szándékolt és nem akart következményeire, legalább segíteni tudnak nekünk abban, hogy megértsük, hogyan következett be mindez.

Fordította: Baráth Katalin

Eredeti megjelenés: Le Monde diplomatique, 2004. december

Jegyzetek

¹ A brit történész műveinek legszorgalmasabb magyar fordítója Baráth Katalin, aki Hobsbawm öt könyvét tolmácsolta magyarul, historiográfiainak is nevezhető érdemre szert téve ezzel.

A nacionalizmus kétszáz éve. Budapest, Maecenas Kiadó, 1997. [Nations and Nationalism since 1780: Programme, Myth, Reality. Cambridge University Press, 1990];

A szélsőségek kora. A rövid 20. század története. 1914-1991. Budapest, Pannonica Könyvkiadó, 1998. [The Age of Extremes: A History of the World 1914-1991, Vintage, 1994];

A birodalmak kora, 1875-1914. Budapest, Pannonica Könyvkiadó, 2004. [The Age of Empire: 1875-1914, Vintage, 1987];

Mozgalmas évek. Egy huszadik századi életút. Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány, 2008. [Interesting Times: A Twentieth-century Life. New Press, 2002];

Hétköznapi hősök. Ellenállók, lázadók és a dzsessz. Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány, 2009. [Uncommon People: Resistance, Rebellion and Jazz. New Press, 1998].

Eric Hobsbawm magyar nyelven megjelent egyéb művei:

Primitív lázadók. Vázlatok a társadalmi mozgalmak archaikus formáiról a XIX. és a XX. században. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1974. (Ford.: Tandori Dezső) [Primitive Rebels: Studies in Archaic Forms of Social Movement in the 19th and 20th centuries. Manchester University Press, 1959];

A forradalmak kora. 1789-1848. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1964. (Ford.: Litván György) [The Age of Revolution: Europe 1789-1848, Abacus, 1962];

A tőke kora. 1848-1875. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1978. (Ford. Zinner Judit) [The Age of Capital: 1848-1875. Weidenfeld & Nicolson, 1975];

A történelemről, a történetírásról. Budapest, Napvilág Könyvkiadó, 2006. (Ford.: Göbölyös Magdolna és Pálvölgyi Lídia) [On History. Weidenfeld & Nicolson, 1997].

A szerző életművének néhány más fontos darabja:

Labouring Men. Studies in the History of Labour. Weidenfeld and Nicolson, 1964;

Industry and Empire: From 1750 to the Present Day. Pelican, 1968;

Bandits. Weidenfeld and Nicolson, 1969;

The Invention of Tradition. Cambridge University Press, 1983;

Behind the Times: decline and fall of the twentieth-century avant-garde. Thames and Hudson, 1998;

Globalisation, Democracy and Terrorism. Little, Brown, 2007;

How to Change the World: Tales of Marx and Marxism. Little, Brown, 2011.

² A beszéd a British Academy és a Past & Present folyóirat Marxist Historiography: Alive, Dead or Moribund? c. konferenciájának zárszavaként hangzott el 2004. november 13-án. Szerkesztett változata 2004 decemberében jelent meg a Le Monde diplomatique angol, francia és német nyelvű kiadásában.

³ Leopold von Rankét (1795-1886) 1914 előtt a meghatározó, akadémikus történetíró iskola atyjának tekintették; itt az ellene fellépőkről beszélünk.

⁴ Lawrence Stone (1920-1999) az egyik legismertebb és legkiválóbb társadalomtörténész volt, ő a szerzője többek között a következő könyveknek: The Causes of the English Revolution, 1529-1642 (1972); Family, Sex and Marriage in England 1500-1800 (1977).

⁵ A német és az orosz szociáldemokrácia teoretikusai voltak a XX. század elején.

⁶ Német szociológus (1864-1920).

⁷ Emile Durkheim (1858-1917) a modern szociológia egyik megalapítója volt.

⁸ Michael Postan volt a Cambridgei Egyetemen a gazdaságtörténeti tanszék vezetője 1937-től.

⁹ A Bharatija Dzsanata Párt 1999-től 2004 májusáig volt hatalmon.

¹⁰ Az amerikai Yale Egyetem professzora és a XX. századi hadtörténet szakértője, különösen az emlékhelyek tárgykörében van otthon.

¹¹ Charles Darwin (1809-1882) volt az a brit természettudós, aki a természetes kiválasztódás elvén alapuló fajfejlődés elméletét kidolgozta.

¹² Jean-Baptiste Lamarck (1744-1829), francia természettudós, aki elsőként utasította el a fajok állandóságának elméletét, és hitt a szerzett tulajdonságok örökölhetőségében.

¹³ A mémek Richard Dawkins, az egyik vezető újdarwinista szerint az emlékezet alapegységei, melyek a kulturális ismeretátadás és megőrzés állítólagos vektorai a génekhez hasonlóan, amely utóbbiak a genetikai jellemvonások fennmaradásának a vektorai.

¹⁴ Lásd főként: Une histoire en construction : approche marxiste et problématique conjoncturelle, Párizs, Gallimard-Seuil, 1982.

Korábbi számok

Osztály a XXI. században

2013 április 1. sz szilu84

Midőn a mai Magyarországon a munkásosztályról csak radikális baloldali körökben szokás szót ejteni, különösen fontos egy olyan tanulmány, amely olvasmányos áttekintést nyújt a XX. századi munkásosztály, illetve eszmei hagyományai, mozgalmai és forradalmai világtörténeti jelentőségéről, beleértve az ellentmondásos, de sok pozitívumot is rejtő orosz és kínai forradalmakat. A szerző elemzi a munkásmozgalmak vereségének okait, s az eurocentrizmus meghaladásában látja a baloldal jövőjének távlatát egy olyan globális világban, ahol a fogyasztás és az új középosztályosodás már réges-rég átlépte a nemzeti határokat.

Kolozsvár, Erdély 2008 Számos tetszetős jelző van, amelyet a XX. századra aggathatunk, de ha társadalomtörténeti terminológiával akarjuk leírni, akkor egyértelműen a munkásosztály százada volt. A dolgozók, akik nem rendelkeztek tulajdonnal, első ízben ekkor váltak tartósan jelentős politikai tényezővé. Erre az áttörésre reagált XIII. Leó pápa – a világ legrégibb és legnagyobb társadalmi szervezetének vezetője – 1891-es Rerum Novarum kezdetű enciklikájában. A pápa rámutatott, hogy az ipar fejlődésének következménye „a gazdagság felhalmozódása a kisebbség kezében és a többség elszegényedése", ám a korszakra „a munkások fokozódó öntudata és szorosabb szerveződése" is jellemző. (Rerum Novarum 1891) A szakszervezetek globális szinten megvetették lábukat a nagyipar túlnyomó részében, és számos egyéb vállalkozásban is. A munkáspártok jelentős – időnként domináns – választási opcióvá váltak Európában és az európai országok ausztrálázsiai függelékeiben. Az oroszországi októberi forradalom a politikai szerveződés és a társadalmi változás példájaként szolgált Kínában és Vietnamban. Nehru Indiája a posztkolonialista országok nagy részéhez hasonlóan nyíltan elkötelezte magát egy „szocialista jellegű fejlődési modell" mellett. Számos afrikai országban még úgy is „munkáspártok" alakításáról beszéltek, mikor az ott élő proletárokkal legfeljebb egy-két osztálytermet lehetett volna csak megtölteni.

Az eredeti május elsejei események 1886-ban, Chicago utcáin zajlottak, de Havannában és több latin-amerikai országban már 1890-ben megemlékeztek róluk. A szervezett munkásság – bár többnyire alávetett helyzetben tartották – figyelemreméltó erőnek bizonyult mindkét Amerikában. Az Egyesült Államokban a New Deal a felvilágosult liberalizmus és az ipari munkásosztály találkozását hozta, amely utóbbi hősies harcokban szervezte meg magát a nagy válság éveiben. Meglehet, hogy Samuel Gompers neve a New Deal-t megelőző, szűk szakmai szerveződésekkel fonódott össze, ám oly félelmetes hatékonysággal tárgyalt a mozgalma által képviselt szakképzett munkások érdekében, hogy Washingtonban szobrot is emeltek tiszteletére – megelőzve ezzel bármely párizsi, londoni vagy berlini munkásvezetőt.¹

A kisszámú mexikói munkásosztály nem játszott vezető szerepet az ország forradalmában – bár nem volt elhanyagolható sem -, a forradalom után az elit mégis komoly energiákat fektetett abba, hogy a szervezett munkásságot integrálja a hatalmi gépezetbe. A forradalom időszakának első elnöke, Venustiano Carranza úgy kovácsolta társadalmi bázisát, hogy szövetségre lépett Mexikóváros anarchoszindikalista munkásaival (a Casa del Obrero Mundial nevű szervezettel), majd az 1930-as években Lázaro Cárdenas kifejezetten munkáspárti jellegű orientációt adott az új rend struktúráinak. (Davis 2004, 287-301) Ugyanezt nemigen mondhatjuk el a brazíliai Getúlio Vargas „Új Államáról", ám annak legitimitását részben mégis egy sor progresszív munkaügyi törvény adta. Argentínában a munkások mozgósítása – amelyet jellemzően a trockista militánsok vezettek – segítette hatalomra Juan Perónt, és ez garantálta, hogy a szakszervezeti mozgalomnak – de legalábbis a vezetőinek – azóta is komoly szerep jut a perónista mozgalomban. A bolíviai bányászoknak kulcsszerepük volt az 1952-es forradalomban, és amikor az 1980-as években az ónbányászat válságba került, a másutt munkát keresők szervezkedési tapasztalatai fegyelmezett kádereket adtak Evo Moralesnek és a kokatermelők általa vezetett szakszervezetének.

Azonban a munkásosztály központi szerepének talán éppen a független munkásszervezetek legfanatikusabb ellenségei, a fasiszták szentelték a legnagyobb figyelmet az elmúlt században. A korporativizmus elképzelése létfontosságú volt Mussolini Olaszországának: a munka és a tőke egy táborba olvasztása valójában azt jelentette, hogy a munkásságot a tőke és az állam által felügyelt karámba terelték. Hitler mozgalma Német Nemzetiszocialista Munkáspártnak titulálta magát, és a náci Németország volt – a Szovjetunió után, Svédországot megelőzve -, amely hivatalos ünneppé tette május elsejét, mint „A Német Munka Napját". A huszadik század első nyolc évtizede során a munkásosztályt nem lehetett leírni vagy figyelmen kívül hagyni. Ha valaki nem állt az oldalukon, akkor szigorú ellenőrzés alatt kellett tartania a munkásságot.

A munkások nem csupán a baloldali avantgárd művészei számára váltak hősökké és modellekké Brechttől Picassóig, hanem olyan konzervatívabb alkotók számára is, mint a belga szobrász Constantin Meunier, aki számos szobrot alkotott a különféle munkákat végző emberekről, és nagyléptékű szobrát, „A Munka Emlékművét" alkotója halála után a király jelenlétében leplezték le. Németországban az író és hivatalnok Ernst Jünger A munkás címen 1932-ben egy figyelemreméltó esszében jósolta meg a harmadik rend uralmának (Herrschaft) végét, amelyet „a munkás uralma vált fel, a liberális demokráciát a munkás- vagy állami demokrácia". (Jünger 1982, 312)

Bár a munkásosztály évszázada kétségkívül vereséggel és kiábrándulással ért véget, tartós eredményeket is hagyott maga után. Ezek egyike a demokrácia mint univerzális politikai modell, amelynek megsértéséhez különleges felhatalmazásra van szükség. A demokratikus reform legfőbb propagandistája a szociáldemokrata munkásmozgalom volt, amely ebben chartista elődjét követte. 1918 előtt a legtöbb liberális és az összes konzervatív meggyőződéssel vallotta, hogy a demokrácia nem fér össze a magántulajdon védelmével, és szigorúan korlátozni akarták a választójogot és a parlamentek jogait. (Therborn 1973, 103) A globális emberi jogok hitelét megnövelte, amikor a fasizmust legyőzte a kommunisták, a liberálisok, a szociáldemokraták és a konzervatívok – mint például Churchill és de Gaulle – kontinenseken átívelő népfrontja; hogy – bár ez hosszabban elhúzódó folyamat volt – megbuktak az ellenforradalmi katonai diktatúrák; hogy Dél-Afrikában és az Egyesült Államokban megszűnt az intézményesített rasszista megkülönböztetés. A bérmunkások joga a szervezkedésre, a kollektív alkukra szintén a háborút követő konjunktúra fontos eredménye volt. Bár mostanában az Egyesült Államokban és Nagy Britanniában a konzervatív erők fokozatosan erodálják ezeket az eredményeket, ám azok időközben világszerte elterjedtek, megjelentek az egykori afrikai és ázsiai gazdasági érdekszférákban és továbbra is erősek Latin-Amerikában és Európa nagy részén.

A huszadik századot nem érthetjük meg, ha nem fogjuk fel teljesen a két nagy forradalom, az orosz és a kínai jelentőségét, amelyek hatása igen jelentős volt Kelet-Európában, a karibi térségben, Kelet- és Közép-Ázsia jelentős részén is – arról nem beszélve, hogy mekkora hatásuk volt a nyugat-európai munkásmozgalmakra és szociális politikákra. E forradalmak értékelése persze politikailag ellentmondásos, és – tudományos szempontból – némileg korai is. Kétségtelen: brutális elnyomást hoztak, az arrogáns modernizáló kegyetlenség olyan epizódjait, amelyek súlyos szenvedéseket okoztak, így például a Sztálin és Mao uralma idején dühöngő éhínségeket.

Geopolitikai eredményeik is vitathatatlanok – bár ezek baloldali szempontból nemigen tekinthetők teljesítményük pozitív hozadékának. A hanyatló, elmaradott Oroszországból, amely 1905-ben a japánoktól, 1917-ben pedig a németektől szenvedett vereséget, lett a Szovjetunió: az az állam, amely legyőzte Hitlert, és a világ második számú szuperhatalmává fejlesztette magát, és egy időben úgy tűnt, komoly kihívója lehet az Egyesült Államok primátusának is. A kínai forradalom a „Középső Birodalom" másfél évszázadnyi sorvadására és megaláztatására tett pontot, hogy Kínát előbb globális politikai erővé, majd a fejlődés kapitalista útjára lépve a második számú gazdasági világhatalommá tegye.

Ezek a huszadik századi forradalmak legalább négy igen fontos progresszív örökséget hagytak a világra. Először is, az általuk támasztott kihívásnak központi szerepe volt a kapitalista világháborút követő reformokban: a japán, tajvani és dél-koreai földbirtokok redisztribúciójában, a nyugat-európai szociális jogok fejlődésében, illetve a Latin-Amerika számára meghirdetett Szövetség a Haladásért program keretében megvalósított reformokban. Mindezeket a kommunista fenyegetés ösztönözte. Másodszor, egy saját ideológiával rendelkező rivális hatalmi blokk léte komoly szerepet játszott az euró-amerikai rasszizmus és kolonializmus meggyengülésében. Eisenhower nem küldött volna szövetségi csapatokat, hogy Arkansasben kierőszakolja a deszegregációt, ha nem lett volna számára fontos a Moszkvával szemben vívott propagandaháború megnyerése. Két évtizeddel később a kubai csapatok verték vissza az Angola meghódítására törő Dél-Afrikát, és az apartheid rezsimet nem lehetett volna sikeresen elszigetelni a nélkül az árnyék nélkül, amelyet a Szovjetunió vetett a globális politikára.

Harmadszor, bármit mondjunk is vezetőinek kegyetlen önkényuralmáról, a kommunista mozgalom rengeteg önfeláldozó, elszánt militánst nevelt ki a világ minden sarkában. Megrögzött Sztálin- vagy Mao-imádatuk ellenére sokszor ők bizonyultak a szegények és elnyomottak legjobb – ha nem egyetlen – barátjának. Ez az állandó elkötelezettség igényt tarthat minden haladó ember tiszteletére. Végül, bár ennek jelentősége már kérdésesebb, van olyan szervezeti örökség is, amely továbbra is a modern világ egyik tényezője maradt. Noha a két nagy forradalom országa nem az ígéret földje immár, ám még mindig alapvető a szerepük egyfajta geopolitikai sokszínűség megőrzésében (ideértve a posztkommunista Oroszországot is). Az pedig, hogy néhány ország 1989-1991 után is kommunista vezetés alatt maradt, azt eredményezi, hogy a szocialista opció bizonyos mértékig még mindig nyitva maradt. Ha a Népköztársaságban úgy gondolnák, hogy Kína nemzeti érdekeit jobban képviseli a szocialista gazdaság, vagy a kapitalista úton tovább haladva veszélybe kerülhet a társadalmi kohézió, még mindig megvan a hatalmuk és megvannak a forrásaik egy irányváltáshoz.

A kommunista pártoknak és utódaiknak sok országban van még befolyásuk. A kommunizmus látványosan jelen van az indiai politikai színtéren, noha egymással versengő csoportosulásokra oszlik: a maoisták a törzsi területeken folytatnak gerillaháborúkat, míg India Kommunista Pártja (marxisták) még csak most tér magához komoly választási kudarcai után, miután korábban Keralában és Nyugat-Bengáliában már az állami szintű vezető szerepet is megtapasztalta. Jelentős pártok működnek Görögországban, Portugáliában, Japánban, Chilében és a Cseh Köztársaságban. A görög és a portugál kommunisták komoly szerepet játszottak a munkásosztály mozgósításában az euróövezet gazdasági megszorításai ellen, míg az egykori eurokommunisták vezette SYRIZA-koalíció szoros másodikként végzett a 2012 júniusában megtartott görög választásokon. Az európai kommunista hagyományok egyik leginnovatívabb gyümölcse a németországi Die Linke, amelyben reformkommunisták és baloldali szociáldemokraták egyesültek, de van még számos más, említésre méltó posztkommunista formáció is a Svéd Baloldali Párttól a Cipruson hatalomra került AKEL-ig.

Az ANC-vel szövetséges Dél-Afrikai Kommunista Párt része a kormányon lévő tömörülésnek, a brazil kommunisták kisebbik kormánypártként működnek, ahogyan nemrégiben még az indiai kommunisták is ekként működtek. A Pinochet-puccsal kezdődő közel negyven éves szünet után a chilei kommunisták is visszatértek a parlamentbe. A 2011-es Arab Tavasz lehetővé tette, hogy ismét megjelenjenek a kommunista tradícióban gyökerező baloldali csoportosulások, bár ezek az arab országokban még a politikai élet peremén helyezkednek el. Ugyanakkor az indonéziai demokrácia újjászületése nem eredményezte a kommunista párt feléledését, amelyet 1965-ben a század egyik legvéresebb politikai mészárlása során vertek szét – ez a vérengzés arányaiban vélhetőleg felülmúlta az 1937-1938-as sztálini tisztogatásokat is. Másutt a kommunista hagyomány figyelemreméltó sebességgel párolgott el 1989 után, az egykori pártok a konzervatív nacionalizmus felé fordultak – mint Oroszországban és a közép-ázsiai köztársaságokban – vagy jobboldali szociáldemokratákká váltak, mint Lengyelországban vagy Magyarországon. Az olasz kommunisták úgy találták, hogy még a „szociális" szó is túl baloldali az ízlésüknek, s amerikai mintára mindenféle jelző nélkül Demokrata Párttá nevezték át magukat.

A huszadik századi munkásmozgalom reformista szárnya szintén tartósnak bizonyuló örökséget hagyott maga után, amelyből ma a legtöbb európai ország kormánypártjai is táplálkoznak. A szakszervezeti mozgalom valóban globális lefedettséget ért el – ez egy évszázada még nem volt így -, bár Nyugat-Európán kívül csak korlátozottan hatol be a társadalomba; kivételnek számítanak az olyan erős szakszervezetek, mint amilyenek Brazíliában, Argentínában vagy Dél-Afrikában működnek. A szociáldemokrata és munkáspártok fennmaradtak, sőt, gyakran nagyobb választói hátterük van, mint a múlt század elején. Néhány új területet is meghódítottak Latin-Amerikában és Afrika egyes országaiban. Ám a Szocialista Internacionálé gyakorta úgy toborzott új tagokat, hogy mindent feladott, ami alapelveire emlékeztetett, és olyan valószínűtlen progresszívek politikai masinériáit fogadta be soraiba, mint Laurent Gbagbo vagy Hoszni Mubarak.

A modern, balközép szociáldemokrácia bizonyos területeken még mindig a progresszió motorja lehet, ilyen például a nők, a gyermekek vagy a melegek jogainak támogatása. Ám a gazdaságpolitika terén pártjai alapvetően kapituláltak a liberalizmus ilyen vagy olyan válfaja előtt. Eredeti bázisukat, a munkásosztályt a társadalmi változások a margóra szorították és erodálták. A jelenlegi európai válság során a szociáldemokrata pártok teljesítménye a középszerű igyekezettől a teljes zavarodottságig terjedő skálán mozgott. A huszadik századi reformizmus legfontosabb eredménye a jóléti állam – a polgári társadalmi jogok állama – volt. Ez most állandó ostrom alatt áll, és védelme igen gyenge. Romney csapongó kampányának egyik állandó eleme volt az európai stílusú „kiváltságok" kárhoztatása. A brit konzervatívok és a New Labour egyként igyekeztek aláásni a brit jóléti államot az elmúlt évtizedekben, bár még kell néhány kormányzati ciklus ahhoz, hogy az egész erődítményt a földig rombolhassák. A NATO-országokban a jóléti állam kapott néhány komoly pofont, különösen ott, ahol még amúgy is gyenge lábakon állt, ám teljesen nem fogják kiütni. Sőt, politikai alapelvei globális kiterjedést kaptak, visszhangot vertek Kínában és más ázsiai országokban, míg Latin-Amerika nagy részén megerősítették állásaikat. Úgy tűnik, Kína és Indonézia jóval hamarabb fogja bevezetni az általános társadalombiztosítást, mint az Egyesült Államok.

A vereség magyarázata

Látható, hogy a huszadik századnak akadnak tartósnak bizonyult progresszív eredményei is. Ám meg kell értenünk azokat a vereségeket is, amelyeket a baloldal az évszázad végének közeledtével elszenvedett. A domináns euro-amerikai gondolkodásmód nem képes megmagyarázni, hogy miért is bizonyult oly sikeresnek a kapitalista ellenforradalom. Marx megjósolta, hogy a hatalom és a termelési viszonyok közötti összeütközések egyre élesebbek lesznek, lévén az előbbi mindinkább társadalmi jelleget ölt, míg az utóbbi magánjellegű és kapitalista marad. Ez volt a marxi Nagy Dialektika, amely apokaliptikus cirádáitól eltekintve helytállónak bizonyult. A tömegkommunikáció, a közlekedés, az energia és a stratégiai jelentőségű természeti erőforrások a tisztán kapitalista szférából állami tulajdonba vagy közhatalmi ellenőrzés alá kerültek. Az egyes kormányok ideológiai színezete kihatott ugyan e folyamatok formájára, ám tartalmára csak alig. Az oktatásba és a kutatásba fektetett közberuházások a gazdasági versengés alapvető elemei lettek. Ez az Egyesült Államokban a katonai kiadások keretébe illeszkedett, ahol – többek között – olyan eredményeket hozott, mint a GPS vagy az internet.

Az 1970-es évek a huszadik századi munkásmozgalom nagy fellendülését hozták a szakszervezeti militancia terén – ekkor történt, hogy a brit bányászszakszervezet megbuktatta Edward Heath kormányát -, és abban is, hogy a radikális gondolatok behatoltak a mainstream gondolkodásba. A svéd szociáldemokraták bérmunkás alap felállítást javasolták ² , a francia baloldal pártjai pedig meghirdették a Közös Programot, amely gyökeres nacionalizálást és „a kapitalizmussal való szakítást" sürgetett. Kevesen vették észre, hogy ez már a hanyatlást megelőző tetőpont volt. A nemrég elhunyt Eric Hobsbawm – mint 1978-as előadása (The Forward March of Labour Halted? – Megtorpan-e a Munkáspárt menetelése?) mutatta – egy volt e kevesek közül. (Hobsbawm 1978).³ Az új korszakra még rá kellett ütni a politikai pecséteket, azok azonban már nem bizonyultak tartósaknak: Thatcher és Reagan 1979-1980-ban megnyerték a választásokat, 1983-ban a Mitterand-kormány behódolt a neoliberalizmusnak, és a svéd szociáldemokraták is feladták a Meidner-tervet.

A Nagy Dialektikát felfüggesztették, sőt, visszájára fordították. A neoliberalizmus nem egyszerűen ideológiai kérdés volt; ahogy a marxisták előre jelezhették volna, komoly anyagi alapjai voltak. A financializálás – egy sor új fejlesztés, így a tőkeáramlás liberalizálása, a hitelek terjedése, a digitális kereskedelem és a tőke behatolása a társadalombiztosítási és nyugdíjalapokba – a koncentrált magántőkék hatalmas mennyiségét eredményezték, amelyek jócskán túlterjedtek az új pénzügyi kaszinókon. 2011 nyarán az Apple már több likvid tőkével rendelkezett, mint az Egyesült Államok kormányzata. Az elektronikai forradalom lehetővé tette a magáncégek menedzselését a távolból is, új, globális áruforgalmi láncok alakultak ki, felbomlasztva a régi méretgazdaságosság formáit. Ebben a megváltozott környezetben a privatizáció és a piacosítás vette át a nacionalizálás és a reguláció helyét a kormányzati politikák középpontjában.

A Nagy Dialektika mellett beszélhetünk egy Kis Dialektikáról is, amely azt jósolta, hogy a kapitalista fejlődés hatására a munkásosztály megerősödik, és egyre hevesebben száll szembe a tőkével. Ám ez is a visszájára fordult, ahogy a gazdag országok dezindusztrializálódtak. Itt kell rámutatnunk arra a korszakos jelentőségű strukturális átalakulásra, amelynek hatására az ipar súlya csökkent a fejlett kapitalizmusban. E folyamat éppen a munkásmozgalom erejének csúcspontja előtt vette kezdetét. Az ipari termelés ekkor lépett túl Euro-Amerikán. Az új ipari központokban – mindenekelőtt Kelet-Ázsiában – a Kis Dialektika csak kevéssé mutatkozott. Ám ma már megfigyelhetjük hatásait, amelyek először Dél-Koreában váltak láthatóvá az 1980-as években, ma pedig már egész Kínára kiterjednek – bár ott a munkások szerveződése és tiltakozása jobbára még lokális jellegű, s a kínai munkabérek és munkakörülmények jelentős javulásnak indultak. 2002-re Kínának kétszer annyi ipari munkása volt már, mint a G7 államoknak együttvéve. (Banister 2005)

Nemzetek és osztályok

Némileg ironikus, hogy úgy beszélhetünk a huszadik századról, mint amely a munkásosztályhoz kapcsolódik. Míg a munkásosztály harcainak eredményeként a század a nemzeteken belül az osztályok közötti kiegyenlítődés kora volt, ugyanakkor globális léptékben a maximumra nőttek a nemzetek közötti különbségek. A „fejletlenek fejlődése" a tizenkilencedik és a huszadik század folyamán azt jelentette, hogy az emberek közötti egyenlőtlenség mértéke jórészt annak függvénye volt, hogy hol élnek. 2000-re a becslések szerint a háztartások jövedelmi különbségeinek 80 százalékát az határozta meg, hogy melyik országban vannak. (Milanovic 2000, 112) Ám a XXI. században a nemzetek már konvergálnak, míg az osztályok között inkább divergencia figyelhető meg.

Az elmúlt két évtized kedvezőnek mutatkozott a világ szegény országai számára. Ázsia gazdasági motorjai – Kína, India és az ASEAN-tagállamok – az átlagosnál kétszer nagyobb gazdasági növekedést produkáltak. 2001 óta a Szaharától délre fekvő Afrikai országok – amelyek a huszadik században oly tragikusan hátra szorultak – gyorsabban növekedtek a világátlagnál és a „fejlett gazdaságoknál". 2003 óta általában a latin-amerikai országok növekedési mutatói is jobbak voltak a fejlett országokéinál. A posztkommunista Kelet-Európa kivételével a „felemelkedő és fejlődő gazdaságok" az angolszász bankválságot is könnyebben viselték, mint a gazdag államok. Ebben az esetben véleményem szerint olyan történelmi fordulat tanúi lehetünk, amely nem csak a geopolitikára terjed ki, hanem az országok közötti egyenlőtlenségek feltételeire is. A transznacionális egyenlőtlenség általánosan csökkenő tendenciát mutat, bár a gazdagok és a legszegényebbek közötti szakadék továbbra is növekszik. Ám az országokon belüli egyenlőtlenség egészében növekszik – de közel sem egyenletesen, ezért a tények megsértése nélkül nemigen beszélhetünk a „globalizáció" vagy a technológiai változás valamiféle univerzális logikájáról.

Ezzel párhuzamosan az osztály-hovatartozás ismét, sőt, még inkább az egyenlőtlenségek faktora lett. Ez a trend az 1990-es években erősödött meg, amikor Kínában és a posztszovjet országokban párhuzamosan mélyültek el a jövedelemkülönbségek, míg a rurális Indiában visszájára fordult az addig érezhető trend, amely a jövedelmek lassú kiegyenlítődése felé mutatott. Latin-Amerikában Mexikó és Argentína a neoliberalizmus csapásai alatt nyögött. Egy IMF-tanulmány szerint az egyetlen csoport, amely az 1990-es években világszerte képes volt növelni jövedelmi részesedését, a népesség legtehetősebb egyötöde volt, mind a gazdag, mind pedig a szegény országokban. (IMF 2007, 37) A többi négyötöd a vesztesek közé tartozott. A legfontosabb változások a jövedelmi skála csúcsán mentek végbe. 1981-től 2006-ig az Egyesült Államokban a népesség leggazdagabb 1 ezreléke 6 százalékkal növelte részesedését az összjövedelemből; a legfelső egy százalék fennmaradó része pedig négy százalékkal. A legfelső tíz százalék utánuk következő 9 százaléka némileg emelte vagy megtartotta részesedését, míg a népesség kilenctizede vesztett jövedelemarányából. (IHT 2011) A 2008-2009-es válságot követő szerény fellendülés idején a leggazdagabbak megdöbbentő módon az Egyesült Államok népessége összbevételének 93 százalékával rendelkeztek. (IHT 2012)

Ugyanezek a trendek érvényesülnek Kínában és Indiában is, bár a felső 1 százalék részesedése az összjövedelemből ezekben az országokban még jóval alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban: mintegy 10 százalék Indiában és 6 százalék Kínában (adózás előtt). (Atkinson -Piketty, 2010, 46.) Az indiai „csoda" nemigen jelentett bármit is az indiai gyerekek legszegényebb egyötödének, akiknek kétharmada alultáplált volt – 2009-ben csakúgy, mint 1995-ben. A gazdaság gyors növekedése az egykori harmadik világban a XXI. század első évtizedében nemigen befolyásolta a globális éhínséget: az alultáplált emberek száma 2000 és 2007 között 618 millióról 637 millióra nőtt, és az élelmiszerárak tovább növekednek. (UN Report 2011) A skála másik végén a Forbes magazin annak örvendezett 2012 márciusi számában, hogy a dollármilliárdosok osztálya soha nem látott méretűvé növekedett: 1226-an tartoztak ide, köztük 425 amerikai, 95 kínai és 96 orosz, vagyonuk összesen 4,6 billió dollár volt, ami felülmúlta Németország GDP-jét. (Forbes 2012) Nem állíthatjuk, hogy ez a fejlődés elkerülhetetlen lett volna. Latin-Amerika, amely sokáig a világ leginkább egyenlőtlen társadalmainak régiója volt, ellenkező irányú fordulatot tett, és ma az egyetlen olyan terület, ahol az egyenlőtlenségek csökkenő tendenciát mutatnak. (CEPAL 2010; Cornia – Martonaro 2010; UNPD 2010) Ez a katonai rezsimek és civil utódaik neoliberalizmusára adott népszerű válasz, azokra a megszorító politikákra, amelyeket Brazília, Argentína, Venezuela és más országok követtek az elmúlt évtizedekben.

A nemzeti határokon belüli osztályok összehasonlításának másik módja az Emberi fejlettségi index (Human Development Index, HDI), amely magában foglalja a jövedelmet, a születéskor várható élettartamot és az oktatást – ez hősies és igen komplikált számítás, számos vaskos hibalehetőséggel. Mindazonáltal használható benyomást kaphatunk belőle a világon tapasztalható egyenlőtlenségekről. Az Egyesült Államokban élők legszegényebb egyötödének indexe kisebb, mint a bolíviai, indonéziai vagy nicaraguai leggazdagabb egyötödé; alatta marad a brazilok és a peruiak 40 százalékának, és nagyjából egy szinten van a kolumbiai, guatemalai és paraguayi társadalom második legszegényebb ötödével. (Grimm et al. 2010) Az osztályok jelentősége valószínűleg más okoknál fogva is növekszik, mint az országok közötti gazdasági konvergencia. A rasszok és a nemek közötti egyenlőtlenségek, bár távolról sem tűntek le, némileg veszítettek jelentőségükből – ennek fontos etapja volt az apartheid bukása Dél-Afrikában. Ez az ország az intézményesített rasszizmus megszüntetése után napjainkban az osztálypolarizáció egyik legdrámaiabb példáját mutatja. A Világbank közgazdászainak becslése szerint a háztartások közötti globális jövedelmi egyenlőtlenségek Gini-együtthatója az új évszázad kezdetekor 0,65 és 0,7 közé esett. Ám 2005-re csak Johannesburg városát nézve már 0,75 volt az együttható. (Milanovic 2012; UN Habitat 2008) A hibalehetőségeket figyelembe véve is azt látjuk, hogy egyetlen városban annyi egyenlőtlenség halmozódott fel, mint az egész bolygón összesen.

Az osztályok és az osztálykonfliktusok két konfigurációban jelentkeznek a XXI. században, és ezek egyként nem-európaiak, gravitációs pontjaik jócskán délre esnek a NATO-országoktól. Az egyiket vélhetőleg a középosztályok reményei és sérelmei fogják ösztönözni. A másik a munkásosztályban és általában a legkülönfélébb népi osztályokban fog gyökerezni – inkább a plebejusokban, mint a proletárokban. Mindkét konfigurációban két fejlődési pályát feltételezhetünk.

A középosztály százada előtt állunk?

Létezik olyan felfogás, miszerint a XXI. század már most is a globális középosztály századának alakját ölti. A múlt század munkásai kikoptak az emlékezetből; a proletariátus által vezetett projektum, amelynek célja az egyetemes emancipáció volt, átadta helyét a középosztálybeli státuszra való egyetemes törekvésnek. Dilma Roussef, az egykori gerilla, aki Lulát váltotta Brazília elnöki székében, azt mondta, hogy „Brazíliát a középosztály országává" akarja átalakítani. (Leahy 2012)⁴A globális perspektívákat felmérő 2012-es tanulmányában az OECD „a fejlődő középosztályok támogatásának" szükségességéről beszélt, míg a Center of Global Development részéről Nancy Birdsall a „nélkülözhetetlen középosztályt" emlegetve azt állította célként a politikák alakítói elé, hogy a „szegénypárti növekedést" „középosztálypárti növekedéssel" váltsák fel. (OECD 2011, 103; Birdsall 2010)

A társadalmi rétegeknek állítólagos centrális jellegük ellenére számtalan, alaposan eltérő definíciójuk van. Nézzünk most három kísérletet körvonalazásukra: egyik sem perdöntő, de mindhárom elgondolkodtató. A Világbanktól Martin Ravallion a fejlődő országok középosztályát a 2 dolláros és 13 dolláros napi bér közötti sávban helyezi el; az első a Világbank saját számítású szegénységi küszöbe, míg a második az Egyesült Államoké. Alapos növekedést lát e „középosztály" létszámában, amely számításai szerint 1990-ben még csupán egyharmada, 2005-ben már csaknem fele volt a fejlődő országok népességének – ez abszolút értékben 1,2 milliárd fős növekedést jelent. A kínaiaknak csaknem kétharmada, míg a dél-ázsiai és fekete-afrikai országokban élők csupán egynegyede tartozik ide. (Ravallion 2010) Nancy Birdsall, aki a liberális politika szempontjából vizsgálja a középosztályt, magasabbra, a tízdolláros napibérhez teszi a lécet. Világosan megkülönbözteti a középosztályt a gazdagok rétegétől: a középosztálybeli jövedelemnek alatta kell maradnia az adott ország leggazdagabb öt százalékának jutó jövedelemnek. Ebben az értelemben a rurális Kínának egyáltalán nincs említésre méltó középosztálya, és ugyanez áll Indiára, Pakisztánra, Bangladesre és

Nigériára is. Kína városaiban 3 százalék esik e kategóriába, Dél-Afrikában 8 százalék; Brazíliában ez már 19, míg Mexikóban 28 százalékra emelkedik, hogy azután az Egyesült Államokban érje el 91 százalékos csúcsát. (Birdsall 2010 App.)

A nélkülözés kérdésével foglalkozó, kiemelkedő közgazdászok, Abhijit Banerjee és Esther Duflo olyan nézőpontot kínálnak, amelyet egy 13 ország – köztük Tanzánia, Pakisztán és Indonézia – háztartásaira kiterjedő nemzetközi felmérésre alapoznak. Azokra koncentrálnak, akiknek napi bérük 2 és 10 dollár közé esik, s felteszik a kérdést, hogy mi is sorolja őket a középosztályhoz. Leginkább figyelemreméltó az a megállapításuk, miszerint ez a „középosztály" megtakarításaiban vagy fogyasztásában semmivel sem vállalkozóbb jellegű, mint a szegények, akik a 2 dolláros küszöb alá szorulnak. Esetükben sokkal inkább az a legfontosabb megkülönböztető jegy, hogy biztos, fizetett munkájuk van. (Banerjee – Duflo 2007) Ennek alapján azt is mondhatnánk, hogy sokkal inkább egy stabil munkásosztálybeli pozíciójuk van, mintsem egy ködös középosztályhoz tartoznának. A brazil kormány előszeretettel hangsúlyozza a középosztály sérülékenységét, amelyet, úgymond, mindig az a veszély fenyeget, hogy visszacsúszik a szegénységbe, és ezért különleges figyelmet és támogatást igényel. (Paes de Barros et al. 2011) Ázsiában – különösen Kelet-Ázsiában – ugyanez a figyelem már korántsem ilyen evidens.

Kínában a középosztály vagy – réteg már az 1990-es évek óta a szakértők és a média vitáinak középpontjában áll. Ezt megelőzően még beszélni is tilos volt a középosztályról, és vannak, akik még ma is úgy vélik, hogy egyfajta „ideológiai nyomás" hátráltatja annak teljes társadalmi legitimációját. (Zhou 2008, 24) A kínai szakemberek manapság hajlamosak az amerikai sztereotípiák alapján idealizálni a középosztályt, és kerülik a koncepció kritikus értelmezését. Ezt az osztályt tekinti a kínai média saját első számú célközönségének – és ezt a médiát leginkább azok az amerikai minták inspirálják (a Vogue-tól a Business Weekig), amelyek Kínában maguk is széles körben hozzáférhetők. (Jin 2012) Vannak, akik a stabilitás és mértéktartás garanciáját látják a középosztályban az elkövetkező évek során. Néhány figyelmes kommentátor mindazonáltal rámutatott, hogy éppen a növekedő jövedelemkülönbségek jelentik ennek az új középosztálynak az alapjait: Kína ma Ázsia legegyenlőtlenebb országa, ahol a Gini-együttható az 1960-as években mért 0,21-ről napjainkra már 0,46-ra növekedett. (Zhou – Chen 2012, 52) Indiában szintén szembeötlő mértékű volt a középosztály fogyasztásának növekedése a gazdasági liberalizmus felívelésekor, és a fellendülésre való törekvés, amelyet a hindu jobboldal⁵2004-es választási szlogenje, az „India ragyog" is jelzett. Persze Indiában az ideológiai színtér jóval összetettebb és konfliktusosabb volt, mint Kínában. Kritikus hangok is megszólaltak azzal az osztállyal szemben, amely, úgymond, „morálisan irányt vesztett, megrögzött materialista és szociálisan érzéketlen". (Varma 1998, 74) Az „India ragyog" kampány fordítva sült el, és a Kongresszus Párt alapíthatott ismét kormányt.

Fogyasztás vagy demokrácia?

Egy olyan világban, ahol a munkásosztály és a szocializmus moderni-tását elavultnak nyilvánították, a középosztály társadalma a lehetséges jövő szimbólumává emelkedett. Az észak-atlanti térség fejlett országai retrospektíve szinkronizáltak középosztályokat maguknak – holott ez egy olyan amerikai fogalom volt, amely valódi sikert soha nem aratott Európában. Ennek az utópiának a centrumában a korlátlan fogyasztás álma áll, ahol a középosztály veszi birtokba a földeket, autókat, házakat, a fogyasztási javak végtelen sorát vásárolja, s fenntartja a globális turizmust. Míg ez a globalizált fogyasztóiság az ökológiailag tudatos emberek számára valóságos rémálom volt, az üzletembereknek a nyála is kicsordult tőle. A középosztály fogyasztásának az az előnye is megvolt, hogy egyfelől megfelelt a gazdagok privilégiumainak, másrészt a vágyak elérésének megnyugtató horizontját vetítette a népi osztályok elé. Az álomnak viszont volt egy inherensen sötét oldala is: kirekesztő volt. Azoknak, akik nem tartoztak a középosztályhoz – vagy nem voltak gazdagok -, semmiféle megváltást, semmiféle javakat nem kínált. Ők csak „vesztesek" – ahogyan az amerikai Tea Party rikoltozta 2009-ben a televízióban -, „csóringerek" vagy éppen „bugrisok". A fejlett világban a közterek „megtisztítása" is jelzi ezt a rosszindulatú tendenciát, ahogy a szegények hirtelen azt veszik észre, hogy kirekesztették őket a strandokról, a parkokból, az utcákról és a terekről. Ennek különösen provokatív példája volt a fallikus Nemzeti Emlékművel büszkélkedő dzsakartai Függetlenség terének elkordonozása, amelyet afféle exkluzív középosztálybeli vidámparkká alakítottak, megfosztva a szegényeket egyetlen rekreációs terüktől. (van Leeuwen 2011, 192)

A liberális média úgy tekint a felemelkedő középosztályra, mint a demokratikus reform élcsapatára. Ám az ázsiai középosztályról folyó tudományos vitákban már kevésbé tűnik ilyen megkapónak ezen osztály lehetséges politikai szerepe. Az egyik fontos kutatás arra a megállapításra jut, hogy „a középosztály hajlamos »pillanatnyi helyzetének megfelelően« viszonyulni a reformhoz és a demokráciához". (Hsiao 2006, 7) Az indiai politikai osztállyal szembeni elutasítás azt a ritkán tapasztalható politikai jelenséget eredményezte, hogy a magasabb társadalmi helyzetűek körében alacsonyabb volt a választói aktivitás, mint a korábbi „érinthetetlenek" – a dalitok – és a szegények között. A 2004-es választásokon a dalitok 63,3 százaléka adta le voksát, míg a magasabb kasztoknál ez az arány csak 57,7 százalékos volt. (Jaffrelot 2008, 47) A huszadik század szomorú tapasztalataiból a latin-amerikaiak már rájöhettek, hogy semmi inherensen demokratikus nincsen a középosztály(ok)ban, és az oda sorolható emberek aktívan szembeszálltak a demokráciával Argentínában (1955-1982) csakúgy, mint Chilében (1973) és Venezuelában (2002). A középosztályok „pillanatnyi helyzetüknek megfelelően" demokratikusak, vagy éppen demokráciaellenesek.

Van még egy olyan középosztályra vonatkozó forgatókönyv, amelyet Birdsall futólag érint tanulmányában. Eszerint konfrontáció várható a gazdagok és a többiek között, és ebben a középosztály az utóbbiak oldalán fontos szerepet fog játszani. Amint azt a Hong Kong-i tudós, Alvin So megjegyezte, e tézist a kelet-ázsiai események is alátámasztják, hiszen a régióban a középosztálybeli szakembereket gyakran ott találjuk „az állammal szembeni tiltakozás első soraiban" – az IMF vagy az amerikai militarizmus elleni tüntetésekről nem is beszélve. (So 2006, 32) A tömegek és a középosztályok effajta szövetsége az oligarchiával szemben döntő szerepet játszott az 1848-as „népek tavaszában", amely még mindig visszhangot ver a 2011-es felkelésekben a Földközi-tenger mindkét partján. Kairóban, Tuniszban, Barcelonában és Madridban a középkorú, képzett osztályokba tartozó emberek együtt meneteltek a diákokkal és a munkanélküli fiatalokkal. Az első csoportba tartozók nem ritkán a másodikba tartozók szülei voltak – ez olyan, nemzedékek közti szolidaritást mutatott, amelyet az 1968-as radikálisok soha nem tapasztalhattak meg.

Bár semmiféle demokrácia nem teheti függővé magát a középosztálytól, vannak esetek, amikor az autoriter hatalommal szembeni középosztálybeli aktivitás döntőnek bizonyul. A XXI. század eddig legjelentősebb középosztálybeli forradalma kétségkívül az egyiptomi volt, akár méretét, akár regionális hatását nézzük. Persze egyelőre még korai lenne levonni a végső tanulságokat, különösen egy külső szemlélőnek, de néhány megállapítást azért megkockáztathatunk. Bár a forradalmat az országon kívüli események és erők robbantották ki, ám abban semmiféle szerepe nem volt a globális Észak pénzügyi válságának: egy közvetlenül Mubarak bukása előtt készült IMF-jelentés kedvező gazdasági fordulatot jósolt az országnak. A szikrát a tunéziai felkelés adta. A többi észak-afrikai országhoz hasonlóan a felsőoktatás Egyiptomban is alaposan kiterjedt az elmúlt években – ideértve a nők oktatását is, amely fokozatosan erodálta a hivatalos patriarchátust. Mindazonáltal ez az új, tanult középosztály nagyrészt munkanélküli vagy képzettségi szintjük alatt foglalkoztatott diplomásokból áll. (Mason 2012; Castells 2012) Ezt nem nevezhetnénk afféle egyiptomi Bildungbürgertumnak.

Ráadásul a politikai rezsim nem egyszerűen csak korrupt és elnyomó volt, de nem kínált lehetőségeket sem az új diplomások seregének, sem az alulfizetett idősebbeknek. Hazim Kandil hívta fel a figyelmet rá, hogy milyen „pöröly-effektusa" volt annak a neoliberális klikknek, amely a lehetséges utódként feltűnő Gamal Mubarak körül csoportosult. A nasszeri legitimáció maradékait is a privát oligarchák kezére játszották. Maga a rezsim vágta el azokat a kötelékeket, amelyek a középosztályt hozzá fűzték. (Kandil 2012)

Az 1848-as Európához hasonlóan az egyiptomi munkásosztály is részt vállalt a forradalmi folyamatban, de nem vált annak legfontosabb erejévé: a korábbi csatározások – így például a levert 2008-as El Mahalla El

Kubra-i sztrájk – emléke nagyban hozzájárult a tömegek mozgósításához. (Mason 2012, 10) Ám az egyiptomi középosztály forradalma hamar szembesült saját „Brumaire tizennyolcadikájával", vagyis azzal a problémával, hogy szakadék tátongott a városokban tömörülő radikálisok és a számában sokkal jelentősebb, jórészt konzervatív vidéki lakosság között. A választásokon az egyiptomi radikálisok éppúgy vereséget szenvedtek, mint francia elődeik másfélszáz évvel korábban. Mindez nem jelenti azt, hogy a 2011-es forradalom a visszájára fordult volna – nem jobban legalábbis, mint ahogy III. Napóleon győzelme felszámolta 1848 vívmányait. Ám sorsa rámutat arra, hogy milyen gyengeségei vannak a középosztály lázadásainak, még legerősebb és legradikálisabb formájukban is.

Egy-egy limai, nairobi vagy dzsakartai plázában láthatjuk, hogy beköszöntött a globális középosztálybeli fogyasztás korszaka. Ám a liberális tudósok és piaci tanácsadók fogyasztásról szőtt álmai nagy részben még mindig a jövőbe vetített ábrándok csupán. A politikai stabilitásba vetett reményekre az előtérbe kerülő középosztálybeli lázadások cáfoltak rá. E lázadó szellem igen eltérő formákban és ideológiákkal felvértezve nyilvánult meg: az észak-afrikai forradalmakban; Anna Hazare hadjáratában az indiai politikai korrupció ellen; az Egyesült Államok-beli Tea Party-ban; a radikális diákok mozgalmát támogató chilei középosztályban. Egy-egy országon belül is kialakulhattak rivális középosztálybeli mozgalmak – ez történt Thaiföldön, ahol a konzervatív sárgaingeseket a plebejusabb és provinciálisabb vörösingesek hívták ki. Nem lesz különösebb meglepetés, ha újabb felfordulások tanúi lehetünk majd, ahogy a feldühödött középosztály beláthatatlan következményekkel az utcákra tódul.

A munkásosztály lehetőségei

Mintha csak tegnap lett volna, olyan közelinek tűnik az idő, midőn még a munkásosztály látszott a társadalmi fejlődés jövőjének – de mégsem valószínű, hogy ez a szituáció visszatérjen. Az európai és észak-amerikai indusztriális kapitalizmus, amint azt Marx megjósolta, erőt adott fő ellenségének, a munkásmozgalomnak. Ám ez az idő elmúlt. A fejlett gazdaságok leépítik az ipart, munkásosztályuk megosztott, vereséget szenvedett és demoralizálódott. Az ipari stafétát immár Kína, a világ ipari kapacitásának felemelkedő új központja vette át. Ám Kína ipari munkásai jórészt még „emigránsok saját hazájukban" a városi és a vidéki születésűeket elválasztó hukou-rendszer miatt. Mindazonáltal a kínai ipari növekedés Marx számításaival egyezően megerősítette a munkásságot, amint azt a sztrájkok növekvő száma és a bérek emelkedése is jelzi. A javak elosztása feletti társadalmi konfliktus új fordulóját, amely Európából Kelet-Ázsiába került át, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezzel természetesen a kínai hatóságok is tisztában vannak, és munkaügyi törvényekkel igyekeznek megzabolázni a féktelen kapitalizmust. Ebből a szempontból leginkább a 2008-ban hatályba lépett munkaszerződési törvény méltó a figyelemre. Ugyanakkor terjednek a munkásosztály számára felállított helyi „szolgáltatási" és „tanácsadó" központok, amelyek közül sokat külföldi pénzekből működtetnek. Ezek esetenként a hivatalos szakszervezetekkel vagy a helyi pártbizottságokkal is együttműködnek. Ám ennél vélhetőleg jóval gyakoribb, hogy a helyi hatóságok a munkaadókkal szövetkeznek. (Cooke 2011; Cheng – Ngok – Zhuang 2010) Akárhogyan is, az új törvények, a kommunista örökség maradványai és az elektronikus média terjedése nagyobb mozgásteret kínál a munkásosztály autonóm szerveződésének, amely rövid távon nem fogja ugyan megváltoztatni Kína társadalmi rendszerét, de talán kedvezőbb feltételeket biztosít a munkásoknak a fennálló rendszer keretei között. A kétkezi munkások olyan erőt jelentenek, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni a városi Kínában, bár számarányukat nehéz pontosan megállapítani. A legvalószínűbb számítások szerint a regisztrált népesség egyharmadát tehetik ki. (Chunling 2012, 96; Xin 2012, 112) Ám a bejelentett lakóhely nélküli munkások több mint egyharmadát teszik ki a városokban koncentrálódó teljes munkaerőnek, márpedig közülük a legtöbben kétkezi munkások, akik az iparban, az építőiparban vagy az élelmiszerellátás területén dolgoznak. (Shi 2008; OECD 2007) A két csoport együttesen a kínai városi munkásosztály jó felét, kétharmadát teszi ki. Egy erős mozgalom, amely e proletariátus körében alakul ki, hatalmas hatással lehet az egész fejlődő világra, bár ez nem tűnik túl valószínű forgatókönyvnek.

Másutt még valószínűtlenebbek az olyan politikai változások, amelyek élén munkáspártok állnak – legyenek azok akár reformista, akár forradalmi jellegűek. Az indiai ipari munkásság kisebb kínai megfelelőjénél, alig valamivel lépi túl a dolgozók egy hatodát, szemben a kínai egynegyeddel. A családi gazdálkodásnak, az egyéni munkának Indiában még komoly szerepe van. (Therborn 2011, 182) A rendszeres bért kapók között magas, mintegy 38 százalékos a szervezett munkások aránya. (Ferus-Comelo 2007, 479) Ám ezek a munkások tucatnyi országos léptékű szakszervezeti szövetség között oszlanak el, amelyek közül a legerősebbek politikai pártokhoz kapcsolódnak. Az indiai szakszervezetek az 1980-as években voltak erejük teljében, ám mostanában sorozatos vereségeket voltak kénytelenek elkönyvelni India mindkét fő ipari centrumában, a bombayi textiliparban és a kalkuttai jutafeldolgozásban. (Sen 1997, 464) Az indiai szakszervezetek tovább sántikálnak ugyan, ám nem sikerült magukhoz vonzaniuk a dolgozó szegények hatalmas tömegeit.

Indonéziában Szuharto bukása óta megerősödött a szakszervezeti mozgalom, de ezek nagyrészt üzemi szervezetek a hivatalosan elismert szektorban – amely csupán a teljes munkaerő egyharmadát foglalkoztatja -, némi affinitással a fehérgalléros dolgozók, így a banki alkalmazottak iránt. A rendes munkaviszonyban állók törvényes jogait megerősítette a 2003-ban hatályba lépett munkaerő-törvény. Ám a munkásság messze nem a legfontosabb társadalmi tényező, és még a fehérgazdaságban is csupán a munkások mintegy egytizede szervezett. Eddig a munkáspártok alapítására irányuló minden igyekezet kudarcnak bizonyult. (Ford 2007) Május elsejét 2012-ben kilencezer munkás ünnepelte, akiket 16 ezer rendőr vett körbe. Az ázsiai ipari fejlődés egyik úttörője, Dél-Korea sem valószínű, hogy a huszadik századi Európáéhoz mérhető mozgalmat fog kitermelni, bár szakszervezetei nem jelentéktelenek. A hidegháborús katonai rezsimek alatt elképesztő mértékű volt a munkások kizsákmányolása, és ez volt az 1980-as években a demokratikus ellenzék egyik legfontosabb gyűjtőtémája is. A szakszervezeti mozgalom is ekkoriban ért a zenitjére, a dolgozók mintegy ötöde volt szervezett munkás. Azóta viszont a dezindusztrializáció és a szolgáltatási szektor kiterjedése erodálta a szakszervezeteket. (Lee 2011, 28, 55) Az egyik szakszervezeti szövetségnek mindazonáltal sikerült létrehoznia a Demokratikus Munkáspártot, amely bekerült a szöuli parlamentbe is. Amikor 2011 decemberében utoljára Dél-Koreában jártam, nagy várakozások övezték a baloldali és a középbal pártok összeolvadását, ám erre végül nem került sor.

Az 1917-es forradalmat megvívó orosz munkásosztály nagyrészt elvérzett a rákövetkező polgárháborúban, míg a szovjet uralom idején létrejött új munkásságot az 1990-es évek kapitalista restaurációja bénította meg. Az 1989-es és 1991-es sztrájkhullámok hozzájárultak Gorbacsov bukásához, ám a posztszovjet Oroszország még kevesebbet nyújt a munkásoknak, mint a régi rendszer, és az életkilátások folyamatosan romlottak az elkövetkező évtizedben. A kommunista pártnak még mindig van némi választói támogatása, de már sokkal inkább egyfajta begyepesedett nacionalizmust képvisel, mint bármiféle baloldali ideológiát. Oroszországban egyetlen szociáldemokrata szervezetnek sem sikerült gyökeret eresztenie.

A szakszervezeti szövetségnek továbbra is rengeteg tagja van, ám nem sokat tesz a munkások érdekeinek védelmezésére. (Ashwin 2007)

Brazíliában a Sáo Paolo-i ipari munkások által kiépített szakszervezeti mozgalom hasznos politikai eszközt hozott létre a Munkáspárt (PT) megalapításával, amelynek jelöltjét 2002-ben, negyedik nekifutásra, Brazília roppant népszerű elnökévé választották. A PT átformálta az ország társadalmi színterét, nekiveselkedett a kirívó nyomor felszámolásának, kiterjesztette a népoktatást, és számos munkást irányított át a fehérgazdaságba, ahol jogaikat törvények védelmezik.⁶ Ám a párt mindig is a különféle szociális mozgalmak koalíciója volt, elnökei és regionális vezetői csak úgy gyakorolhatták hatalmukat, hogy közben a klientúrák és patronátusok zavaros hálózataira támaszkodtak. Ma, amint arról már szó esett, Dilma Roussef egy „középosztálybeli" Brazíliáról beszél, nem pedig a munkások és alkalmazottak országáról. Ám még mindig Brazíliában találhatók a legjelentősebb baloldali erők a világ legnagyobb államai között, és ez az ország kínálja a társadalmi változás legkedvezőbb lehetőségét.

Dél-Afrika is emelkedőben lévő gazdasági hatalom, olyan erős, jól szervezett munkásmozgalommal, amely része volt az apartheid-rendszer elleni harcot győzelemre vivő koalíciónak. Ám az ANC 1994-es hatalomra jutása óta inkább a fekete gazdasági elitet táplálja; ennek egy kirívó példája az egykori bányászvezető, Cyril Ramaphosa, aki vagyonos üzletemberré avanzsált. A kirívó nyomor jelentősen csökkent ugyan, de az egyenlőtlenség mértéke 2009-ben vélhetően nagyobb volt, mint az apartheidrendszer bukásakor.⁷ A 2012 augusztusában kirobbant nagy bányászsztrájkokat egy új, rivális szakszervezet vezette. A hatalom ezeket először brutális vérontással és az apartheid idejéből származó törvényekkel igyekezett elfojtani. Bármi legyen is e sztrájkhullám kifutása, a munkásosztály hegemóniája Dél-Afrikában is igen távoli eshetőség csupán. Nigériában az ottani szakszervezeti szövetség egy Munkáspárt megalapítása mellett döntött, amelyet az EU és a német Friedrich Ebert Alapítvány támogatásával sikerült tető alá hozni. Ám a párt koraszülöttnek bizonyult: sosem sikerült igazán gyökeret vernie a szakszervezeti tagság között, vezetői pedig hamarosan a patronátusokra alapozódó politikai hagyományok irányába fordultak. (Beckman – Lukman 2010)

A klasszikus értelemben vett munkásmozgalom menetelése ma sehol sem látható a világban, bár számos fronton találhatunk ilyen-olyan előrelépést. A tőke-munka kapcsolat egyre jobban kiterjed, és ez a jövőben is folytatódni fog. Számíthatunk rá, hogy az új ipari világgal szembesülve a munkások meg fogják fogalmazni saját követeléseiket, erőteljesebben szervezik majd meg magukat, és idővel ambiciózusabbak lesznek. Nem tűnik túl valószínűnek egy olyan perspektíva, amit az osztályharcok Kis Dialektikája jósol, de a kapitalizmus expanziója és az egyenlőtlenségek növekedése a munkásosztályt továbbra is a XXI. századi politika napirendjén fogja tartani.

Plebejus kilátások

A vörös zászló Európából Latin-Amerikába emigrált, amely ma a világ egyetlen régiója, ahol a szocializmus napirenden van, és a venezuelai, ecuadori és bolíviai kormányok „XXI. századi szocializmusról" beszélnek. A régió abban is egyedülálló, hogy Argentína és Brazília jelentőségének köszönhetően a centrumtól balra álló kormányok vannak túlsúlyban, s az egyenlőtlenségek mértéke – bár, valljuk be, az Andok csúcsaival vetekedő magasságról indult – csökkenő tendenciát mutat. Morales, Chávez és Correa „szocializmusa" új politikai jelenség, amely hangsúlyozza is függetlenségét a huszadik századi eurázsiai baloldali politikai modellektől, és önmagában is meglehetősen heterogén képet mutat. A társadalom számos rétegének támogatását élvezi: a városi szegényekét (a nyomornegyedek lakóiét, az idénymunkásokét, az utcai árusokét); az indián vagy afrikai származású lakosságét; a középrétegek progresszív gondolkodású elemeiét. Az ipari munkások csak ritkán tartoznak az élcsapatba: míg a bolíviai bányász proletariátus maradékai a kokatermesztők oldalán Morales mögé álltak, a legnagyobb venezuelai szakszervezeti szövetség a 2002-ben elbukott puccskísérletet támogatta. (Lucena 2007) A kontinens déli csücskének középbal kormányai is sokszínű társadalmi bázison alapulnak, ám ott a hagyományos munkásosztály és szakszervezetei nagyobb szerepet játszanak, ami a brazil és az argentin iparosodás magasabb fokát jelzi.

A latin-amerikai progresszív erők ideológiájában számos különféle áramlat figyelhető meg. Chávezt a perui baloldali katonai kormányzatok nacionalizmusa inspirálja, és Fidel Castrót tekinti mentorának, ám kialakította saját demokratikus populizmusát, amelyet jórészt Simón Bolívar (némileg szelektált) örökségére alapoz. Morales kevert etnikai háttérrel rendelkező indián vezető, aki a kokatermesztők szakszervezetében alakította ki sajátos tárgyalási stílusát, és olyan veterán indigenistákkal dolgozik együtt, mint alelnöke, Álvaro Garcia Linera. Az ecuadori Rafael Correa képzett közgazdász, akire nagy hatással volt a felszabadítási teológia, és olyan tehetséges fiatal gondolkodók veszik körül, akiknek nézetei a nacionalista balközéptől a marxizmusig terjednek. Dilma Roussef, Christina Fernández de Kirchner és José Mujica körei a fentiektől némileg jobbra állnak, s szintén meglehetősen eklektikusak. Mexikóban Andrés Manuel López Obrador – aki kétszer kis híján elnök lett (és meglehet, csak választási csalással sikerült ezt megakadályozni) – mozgalma a republikánus megszorításokat szociáldemokrata jellegű reformokkal elegyíti.

Latin-Amerika mindazonáltal aligha jelent olyan modellt, amely a közeljövőben a világ más tájaira is exportálható lenne. De ha lesznek radikális társadalmi változások az eljövendő néhány évben, akkor bizonyos, hogy több közük lesz az e régióban jelenleg végbemenő folyamatokhoz, mint a bérmunkás proletariátus huszadik századi reformista vagy forradalmi tapasztalataihoz, hiszen ez a proletariátus társadalmi aktorként csak igen csekély mértékben van jelen Afrika vagy Ázsia dolgozói között. Bár a növekvő írni-olvasni tudás és az új kommunikációs lehetőségek komoly erőt adnak, a népi osztálymozgalmaknak mégis jelentős akadályokkal kell szembenézniük: az etnikai és vallási megosztottsággal, a különféle munkákat végzők ellentéteivel. Ám csak azoknak a programoknak és szervezeti formáknak van valódi esélyük a plebejus rétegek összehozására, amelyek komolyan számításba veszik ezeket a kihívásokat.

Lokális szinten már most is számos efféle kezdeményezést találhatunk. A bolíviai cocalerók remekül fel tudják használni a munkanélküli bányászok mozgalomépítési tapasztalatait. Az egyik maputói szakszervezet, azzal szembesülve, hogy tagjai kikerülnek a fehérgazdaságból, megszervezte az utcai árusok szövetségét. (Lindell 2010) Ez egyáltalán nem egyedülálló eset: az utcai árusoknak valójában már nemzetközi hálózatuk is van, amelynek központja Dél-Afrikában található. Mexikóvárosban olyan politikai erejük van, amelyet még a polgármester is kénytelen figyelembe venni. A fehérgazdaságon kívül dolgozó indiai nők létrehozták egymás között a kölcsönös segítség struktúráit az olyan városokban, mint Mumbai, Chenai vagy Ahmedabad, valamint az Önállóan Dolgozó Nők Szövetségét, amely országos méretű. (Bhatt 2006) A szakszervezetek gyakran váltak az áremelések vagy az autoriter rezsimek elleni széles körű népi tiltakozás gyűjtőhelyeivé, legutóbb Tunéziában, a Ben Ali elleni forradalom alatt. Itt a fehérgazdaságban dolgozó munkások játszották a vezető szerepet, ám a szakszervezeti követeléseket széles koalíció támogatta, amely messze túlnőtt ezeken a határokon. Erre lehet példa az ázsiai minimálbér-kampány a textiliparban, amely olyan transznacionális kezdeményezés, amely a mumbai World Social Forumról indult el, s támogatták a szakszervezetek, a női szervezetek és a fejlődésért munkálkodó NGO-k is. (Merk 2010) Ebben a kontextusban az osztály inkább egyfajta orientációs iránytűvé válik – a nép, a kizsákmányoltak, elnyomottak, elmaradottak osztályai felé -, semmint „tudatossággal" felvértezett strukturális kategóriává. Még megformálásra várnak azok a társadalmi szövetségek, amelyekre a jövőben a változások alapozhatnak majd, és előzetesen semmiféle csoportra sem lehet valamiféle „vezető szerepet" ruházni. Ám osztályiránytű nélkül még a legkiemelkedőbb társadalmi mozgalmak sem arathatnak győzelmet a modern kapitalizmus egyenlőtlenségei felett.

Ezek szerint tehát négy olyan osztályperspektívát határozhatunk meg az előttünk álló évtizedekre, amelyek egy szociológus szemével nézve is helytállóknak tűnnek: 1. a globalizálódott középosztálybeli fogyasztásét; 2. a középosztály politikai lázadásáét; 3. az ipari munkásság osztályharcát – amely meglehet, új társadalmi kompromisszumokat eredményez – kelet-ázsiai központtal; 4. illetve a népi osztályok heterogén jellegű mobilizálódását. Hogy milyen lesz az új évszázad társadalmi jellege, az még kérdéses, de az osztálynak kétségkívül alapvető szerepe lesz benne.

A baloldal új geopolitikái

Az eurocentrikus indusztriális szocializmus elmúlása messzire érő hullámokat vetett, nem csupán a társadalmi erők felállásának, de azok megszerveződésének terén is. A pártforma – mind a német szociáldemokrácia vagy az olasz kommunisták tömegpártjai, mind a kisebb lenini élcsapat képében – sokat veszített vonzerejéből. Az Európán kívüli szakszervezetek már észlelték az efféle pártok korlátait, és különféle szociális mozgalmakkal és civil szerveződésekkel igyekeznek együttműködni. Ugyanakkor az efféle szervezeti keretek még mindig szükségesek a politikai befolyás megszerzéséhez. A 2001-es argentínai mobilizáció hatása nagyobb volt, mint a spanyol indignadóké egy évtizeddel később, főleg mivel az előbbi egy progresszív politikai mechanizmusra, a perónista mozgalom balszárnyára támaszkodhatott. A kitartóan szervezett Muszlim Testvériség bizonyult az egyiptomi forradalom középtávú győztesének. Nem szabad, hogy túlzottan elszédítsenek minket azok az állítólag hatalmas lehetőségek, amelyek a megszokott politikai csatornákon túl az internetes hálózatokban vannak az emberek mobilizálására.

Mindezt szem előtt tartva kétségtelen, hogy új, erőteljes dinamika bontakozott ki az elmúlt években. Olyan laza, decentralizált hálózatok felemelkedését láttuk, mint az Al-Kaida-franchise, a Tea Party vagy 2011-es baloldali protestmozgalmak. A menedzsment kérdéseivel foglalkozó szeszélyes irodalom nem győzi citálni a különféle vezető nélküli, „tengericsillag-jellegű" mozgalmak példáit.⁸ Az efféle szerveződések „hierarchiamentes" jellege azonban nem magától értetődően demokratikus vagy progresszív, amint azt a fenti példák alapján is láthatjuk. Ám a kollektív vita és a személyes autonómia kétségkívül 1968 örökségének létfontosságú részei, és részei kell, hogy legyenek bármiféle jövőbeni baloldali projektumnak. Ideológiailag az új mozgalmakat az elutasítás és a pragmatizmus egyfajta keveréke jellemzi. Az elutasítás dühe mozgósítja az embereket, bár célpontjai különbözőek lehetnek: az iszlám hit elleni támadásként értékelt aktusok számos arab országban váltottak ki tiltakozásokat; a „vesztesek" hitelterheinek könnyítése és társadalombiztosításuk kiterjesztése kiprovokálta a Tea Party támogatóinak dühét; az Occupy mozgalom a bankmentő akciók és a csökkenő életszínvonal iránti dühből született a korrupt kapitalizmus keretei között. Az elutasítás bátorságot és harciasságot visz e mozgalmakba, megteremti a konfliktusok dinamikáját, míg a pragmatizmus segít elkerülni a dogmatikus vitákat és előmozdítja a taktikai rugalmasságot. Ma még nem látjuk, hogy milyen baloldali perspektívák alakulnak ki az indusztriális szocializmus kora után. De kétségkívül szemben fognak állni az egyenlőtlenségekkel és a birodalmi arroganciával, és síkra szállnak a szabad és teljes létezés emberi joga mellett.

A munkásosztály huszadik százada nagyrészt európai teremtmény volt. Az európai családmodellben gyökerezett, ahol laza volt a kapcsolat a távolabbi rokonsággal, a fiatalok relatíve jelentős autonómiát élveztek, elvárták tőlük, hogy felnőtt korukat elérve saját háztartást alapítsanak, és nem korlátozták őket szakrális kötelezettségek őseik iránt. Mindez megkönnyítette az új gondolatok és társadalmi gyakorlatok gyors terjedését. Európa útja a modernizáció felé egy sajátos társadalmi teret eredményezett: az osztályok közti belső konfliktusok a relatíve homogén nemzetállamok keretei között kaptak teret, miközben a bevett vallások pozícióit meggyengítette, hogy szoros kapcsolatok fűzték őket az ancien régime-ekhez. A kapitalista fejlődés olyan munkásosztályt hívott életre, amely a preindusztriális korszakban már kiterjedt írni-olvasni tudásra és a céhes szervezetek tradícióira is támaszkodhatott. Európa hegemón szerepe következtében azután az osztálypolitika e modellje más kontinensekre is kiterjedt – vitték magukkal az Ausztráliába vagy a két Amerikába kivándorló szegények; végighömpölygött az információ és az oktatás birodalmi csatornarendszerein; és nem utolsósorban terjesztette őket az antiimperialista ellenmodellként fellépő Szovjetunió. Az osztálypolitika e modellje világszerte megvetette a lábát, ám tartalma megváltozott, ahogy kapcsolatba került a nem európai társadalmakkal. A munkásmozgalom Európa ajándéka volt a világnak. Minden kontinensen komoly és innovatív erőket inspirált, Észak-Amerika farmereinek munkáspártjaitól azokig a regényekig, amelyekben Mariátegui teoretizálta a perui indiánkérdést; azoktól a törekvésektől, hogy kikovácsoljanak egy arab vagy afrikai szocializmust, egészen addig, amikor a kommunista pártok a nemzeti függetlenség jelszavával mozgósították a kínai vagy vietnami parasztokat. Ám, amint azt láttuk, ez az örökség nem tűnt el teljesen. De Európa immár nem jelenti többé az emancipáció, a fejlődés és az igazság globális perspektíváját. Ma ezek a víziók már magáról az európai kontinensről is hiányoznak.

A huszadik századi baloldal inspirációja két fő forrásból merített. Az egyik forrás nyugat-európai – mindenekelőtt a forradalmi Franciaország és a marxista munkásmozgalom Németországa. Ez reprezentálta a világ legfejlettebb és legerőteljesebb régiójának jövőjét, amely eszméket és programokat, szervezeti alapelveket és modelleket szolgáltat a változásra. Mindez fontos anyagi természetű segítséget is jelentett: Franciaország tárt karokkal várta a különféle országok radikális száműzöttjeit, s a jól szervezett, fegyelmezett tagdíjfizető tömegeket maga mögött tudó német munkásmozgalom segítette szegényebb külhoni elvtársait (a Friedrich Ebert Alapítvány még mindig ezt teszi). A másik forrás a globális hatalom és a jólét perifériáján található, ahol a forradalmak az európai marxizmus által inspirált politikai áramlatok vezetésével mentek végbe. E centrumok közül az első és a legnagyobb a Szovjetunió volt, amelyet azután Kína és Kuba követett. Mindenütt a hatalom megragadásának és a társadalom átalakításának példáját közvetítették a forradalmárrá lenni akarók számára, hogy a közvetlen pénzügyi támogatásról ne is beszéljünk. Ma Latin-Amerikát, komplex társadalmi leosztásaival és ideológiai ezermesterkedésével leginkább valamiféle világcentrumnak nevezhetnénk – ám erről nem érdemes igazán beszélni. A XXI. század nagy valószínűséggel decentralizált lesz, és különben is, Latin-Amerika vélhetőleg túl kicsiny régió ahhoz, hogy az egész világot beragyogó fáklyát gyújtson – még akkor is, ha a folyamatban lévő társadalmi változásokat teljesen végigviszik. Egy olyan baloldal gyökereinek, amely valódi globális jelentőségre törekszik, Ázsia jobb televényt biztosíthat.

Egy új korszak születésének lehetünk tanúi: az osztály és a nemzet, az ideológia, az identitás és a mobilizáció, valamint az osztály és a globális baloldali politika új kapcsolatrendszerei vannak formálódóban. A hidegháború vége nem békét eredményezett, hanem csupán újabb háborúk ördögi körét. A nyugati kapitalizmus győzelmét nem egyetemes prosperitás követte, hanem az egekbe szökő egyenlőtlenség és az ismétlődő gazdasági válságok: a kelet-ázsiai, oroszországi, argentin, és legújabban az euro-amerikai földindulások. Azok a problémák, amelyek hagyományosan a baloldal ellenérzéseinek középpontjában álltak – a kapitalista kizsákmányolás és imperializmus, az etnikai- és gender-jellegű hierarchikus elnyomás -, újratermelődtek az új évszázadban is.

Egy dologban biztosak lehetünk: a harc folyatódni fog. De vajon ki üti majd rá pecsétjét – az új középosztály vagy a plebejus tömegek?

Fordította: Konok Péter

Eredeti megjelenés: New Left Review, 78. sz., 2012. november-december.

Jegyzetek

¹ Gompersét ebben csupán az ír szakszervezeti vezető, Jim Larkin szobra előzte meg – megérdemelten -, amely Dublin főútján, az O'Connell Streeten áll, ahol az 1913-as elbocsátások miatt kirobbant híres harcokat vezette a munkások és a rendőrség között.

² Ez volt az ún. Meidner-terv. (A ford.)

³ Az igazat megvallva, akkoriban jómagam is kételkedve fogadtam véleményét a The Prospects of Labour and the Transformation of Advanced Capitalism című tanulmányomban (Therborn 1984).

⁴ Politikai mentora már korábban is beszélt a középosztály felemelkedése iránti elkötelezettségéről, amikor 2006-ban újra indult az elnöki székért: „Brazília ma az új középosztály felemelkedésének lehet tanúja. Ha megválasztanak, erre a csoportra különös figyelmet fogok fordítani." (Bourne 2010)

⁵ A Baratija Dzsanata Párt. (A ford.)

⁶ A fehérgazdaságban dolgozó munkások aránya a 2002-es 45 százalékról 2008-ra 50 százalékra nőtt. (Berg 2011,128)

⁷ Az Economist az 1993-ban mért 0,59-es Gini együtthatóhoz képest 2009-ben 0,63-at számított ki, bár kétségkívül számolni kell olyan módszertani problémákkal, amelyek megnehezítik a közvetlen összehasonlítást. (Economist, 2012. október 20.)

⁸ Ettől a kísértéstől még Manuel Castell fontos és időszerű munkáját, a Networks of Outrage and Hope című tanulmányt sem mondhatjuk teljesen mentesnek.

Felhasznált irodalom

Ashwin, Sarah 2007: Russian Trade Unions: Stuck in Soviet-style Subordination? in: Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford Atkinson, A. B. – Piketty, T. 2010 (szerk.): Top Incomes: A Global Perspective. Oxford

Banerjee, Abhijit – Duflo, Esther 2007: What is Middle Class about the Middle Classes around the World? MIT Department of Economics Working Paper, 7-29.

Banister, Judith 2005: Manufacturing employment in China. Monthly Labor Review, július

Barros de, Ricardo Paes et al 2011: A nova classe média brasileira: desafios que representa para a formulação de políticas públicas. Brasilia

Beckman, Björn – Lukman, Salihu 2010: The failure of Nigeria's Labour Party'. in: Beckman et al. (szerk.): Trade Unions and Party Politics. Cape Town

Bhatt, Ela 2006: We Are Poor but So Many. Oxford

Birdsall, Nancy 2010 App: The (Indispensable) Middle Class in Developing Countries. Appendix: Tables 3, 4, 7.

Birdsall, Nancy 2010: The (Indispensable) Middle Class in Developing Countries. Center for Global Development Working Paper 207. Washington

Bourne, Richard 2010: Lula of Brazil. London

Castells, Manuel 2012: Networks of Outrage and Hope. Cambridge CEPAL 2010: La hora de la igualdad, Santiago

Cheng Joseph Y. S. – Ngok, Kinglun – Zhuang Wenjia 2010: The Survival and Development Space for China's NGOs: Informal Politics and Its Uncertainty. Asian Survey, 50. 6.

Chunling, Li 2012: Profile of China's Middle Class. in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes

Cooke, Fang Lee 2011: The Enactment of Three New Labour Laws in China: Unintended Consequences and the Emergence of "New Actors" in Employment Relations. in: Sangheon Lee és Deirdre McCann (szerk.): Regulating for Decent Work. Basingstoke

Cornia, Giovanni Andrea – Martorano, Bruno 2010: Policies for reducing income inequality: Latin America during the last decade. UNICEF Working Paper. New York

Davis Diane 2004: Discipline and Development. Cambridge Economist 2012: Economist, október 20.

Ferus-Comelo, Anibel 2007: Unions in India at Critical Crossroads. in Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford

Foley, Elizabeth Price 2012: The Tea Party: Three Principles. Cambridge Forbes 2012: Forbes, március 7.

Ford, Michele 2007: Indonesia's New Unions'. in Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford

Grimm, M. et al. 2010: Inequality in Human Development: An Empirical Assessment of 32 Countries. Social Indicators Research, 97. 2. Hobsbawm Eric 1978: The Forward March of Labour Halted? Marxism Today, szeptember

Hsiao, Hsin-Huang 2006: Prioritizing the Middle Classes: Research in Asia-Pacific. in: Hsiao (szerk.): The Changing Faces of the Middle Classes in Asia-Pacific. Taipei, Center for Asia-Pacific Area Studies

IHT 2011: Oligarchy, American style. International Herald Tribune, október 27.

IHT 2012: Wealth disparity a drag on economic growth. International Herald Tribune, október 17.

IMF 2007: International Monetary Fund World Economic Outlook 2007, New York Jaffrelot, Christophe 2008: The Indian middle class and the functioning of the world's largest democracy. in: Jaffrelot et al. (szerk.): Patterns of Middle Class Consumption in China and India, New Delhi, Sage Publications Pvt. Ltd.

Jin, He 2012: The Transformation and Power of "Middle Class" Language in Chinese Media Publications. in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes

Jünger Ernst 1982 (1932): Der Arbeiter, Herrschaft und Gestalt. Stuttgart

Kandil, Hazem 2012: Why Did the Egyptian Middle Class March to Tahrir Square? Mediterranean Politics, július

Leahy, Joe 2012: FT interview: Dilma Rousseff. Financial Times, október 3.

Lee, Yoonkyung 2011: Militants or Partisans: Labour Unions and Democratic Politics in: Korea and Taiwan. Stanford

Leeuwen van, Lizzy 2011: Lost in Mall. Leiden

Lindell, Ilda 2010: Informal work and transnational organizing. in: Andreas Bieler és Ingemar Lindberg (szerk.): Global Restructuring. Labour and the Challenges for Transnational Solidarity. London

Lucena, Héctor 2007: Trade Unionism in Venezuela: The Current Situation. in Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford

Mason, Paul 2012: Why It's Kicking Off Everywhere. London and New York

Merk, Jeroen 2010: Cross-border wage struggles in the global garment industry. in: Andreas Bieler és Ingemar Lindberg (szerk.): Global Restructuring. Labour and the Challenges for Transnational Solidarity. London

Milanovic, Branko 2011: The Haves and the Have-Nots. New York

Milanovic, Branko 2012: Global Inequality Recalculated and Updated. Journal of Economic Inequality, 10. 1.

OECD 2007: Employment Outlook 2007, Párizs

OECD 2011: Perspectives of Global Development 2012. Párizs Ravallion, Martin 2010: The Developing World's Bulging (but Vulnerable) Middle Class. World Development, 38. 4.

Rerum Novarum 1891: A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia honlapján: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=125 (Letöltés: 2013. február 10.)

Sen, Sukomal 1997: Working Class of India. Calcutta

Shi Li 2008: Rural Migrant Workers in China: Scenario, Challenges and Public Policy. ILO Policy Integration and Statistics Department Working Paper. 89. Geneva

So, Alvin 2006: Historical Formation, Transformation and the Future Trajectory of Middle Classes in Asia. in Hsiao (szerk.): The Changing Faces of the Middle Classes in Asia-Pacific. Taipei

Therborn, Göran 1973: The Rule of Capital and the Rise of Democracy. New Left Review I/103, május-június

Therborn, Göran 1984: The Prospects of Labour and the Transformation of Advanced Capitalism. New Left Review I/145, május-június

Therborn, Göran 2011: The World. Cambridge

UN 2011: The Millennium Development Goals Report

UN Habitat 2008: The State of the World's Cities. London

UNDP 2010: Regional Human Development Report for Latin America and the Caribbean. New York

Varma, Pawan 1998: The Great Indian Middle Class. New Delhi

Xin, Liu 2012: Urban Chinese Class Structure and the Direction of the Middle Class in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes

Zhou, Xiaohong 2008: Chinese Middle Class: Reality or Illusion? in Christophe Jaffrelot – Peter van der Veer, (szerk.): Patterns of Middle Class Consumption in China and India. New Delhi

Zhou, Xiaohong – Chen, Qin 2012: Globalization, Social Transformation and Construction of the Chinese Middle Classes. in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes

Tartalomjegyzék

Társadalomkritikai és kulturális folyóirat // A quarterly journal for social critique and culture