A híres dzsessz zongorista elmondja, hogyan nem találkozott Malcolm X-szel.

A 60-as évek első felében a John Coltrane Quartett olyan dalokat alkotott, melyeket a valaha létezett legizgalmasabb és legújítóbb jazz zenék közé sorolunk. McCoy Tyner 1965-ben hagyta el a Coltrane Quartet-et, hogy saját együttest alapítson. Továbbra is a legkülönbözőbb stílusokkal kísérletezik. Az elmúlt tíz évben három szólóalbumot rögzített, és együttese, a Latin Jazz All Stars évek óta a legjobb jazz tánczenét produkálja. Az utóbbi néhány hónapban McCoy Európában turnézott. Időt szakított arra, hogy elbeszélgessen Martin Smith-szel a jazzről és a rasszizmusról.

Meséljen arról, hogy milyen szerepet játszik a latin jazz zenéjében!

A világ minden tájáról származó mindenfajta zenét szeretek. Úgy gondolom, minden zenében van valami általános érvényű, de ha a világ olyan részeiről származó zenét hallgat az ember, ahova feketéket hurcoltak, mindig hasonló ritmusokat fog hallani. Mindegyiküknek megvan a saját különleges helyi hangzásvilága, de határozott kapcsolat van közöttük. Már régóta játszom latin zenét. Ez szinte elkerülhetetlen, ha az ember egy olyan városban él, mint New York, amely a kultúrák hatalmas olvasztótégelye. Remek dolog, hogy különböző kultúrák különböző népei egy helyre kerülnek. Ettől maradnak a dolgok frissek. Ez az, ami életben tartja a dolgokat.

És végre a nagy kubai zenészek is kezdik megkapni a nekik járó tiszteletet.

Nagyon szeretem a Buena Vista Social Clubot. Negyven évig el volt rejtve a zenéjük a világ elől. ők Kuba igazi hangjai. A zene, amit játszanak, az afrikai, európai és a dél-amerikai kultúrák találkozásának eredménye. Ez egy olyan pont, ahol a három kontinens összeér.

És milyen szerepet játszik a jazzben a blues?

A blues eredete az afrikai zenébe, a rabszolgaságig nyúlik vissza, de nem kizárólag szomorú zenét jelent: megszólal benne a remény és a szabadság hangja is. Az a blues, melyet jazz-zenészek alkottak, Afrikának köszönhető, de valójában afro-amerikai zene. Én Amerikára helyezném a hangsúlyt, mert a mi zenénk a feketék amerikai élményeihez kötődik. A jazzben benne van a gospel, a munkadalok, hallod benne Duke-ot [Duke Ellington], Birdöt [Charlie Parker] és a jazz többi ősapját. Hallhatod benne, hogy milyen fejlődésen mentek keresztül a feketék az idők során.

Mivel a társadalom alsóbbrendűnek tartja a feketéket, minden fekete, aki valami gyönyörűt alkot és művészi teljesítményt nyújt, ezekkel az előítéletekkel szemben veszi fel a harcot. Éppen ezért a jazz természetéből adódóan a rasszizmus és az elnyomás minden formája ellen van.

Mit gondol, hogyan formálta a rasszizmus élménye a jazzt?

A feketék helyzete miatt – jogfosztottság, fajgyűlölet és szegénység – a zene egyike volt a kevés önkifejezési módnak. Például Bird zseni volt, de a dolgok akkori állása miatt nem tudta kiaknázni tehetségét. Egy éjjel beszélgetésbe merült két tudóssal a természet dialektikájáról. Csak ő két órán keresztül beszélt. A vita végén az egyik tudós megkérdezte Birdöt, hogy melyik egyetemre járt. Bird csak nevettet – még az általános iskolát sem fejezte be soha!

Azt hallottam, hogy ott volt Malcom X egyik beszédén. Igaz ez?

1964-ben történt, nem sokkal meggyilkolása előtt. Fontos ember volt. Sok olyan dolgot mondott, aminek el kellett hangoznia. De nem én vagyok az egyetlen jazz-zenész, aki látta. John Coltrane is elment egy beszédére. Malcomot élettapasztalatai formálták. Ahogy a jazznek, neki is a gettó volt a bölcsője. Szegény családból származott, börtönbe került és áttért az iszlám vallásra. ő lett a nép hangja. Sok rosszat mondtak már Malcomról, de azt hiszem, a Spike Lee-film és Alex Haley életrajzi műve segített megmutatni a másik arcát is.

Nem szoktam politizálni – a zene az én politikám. De sok társadalom- és önsegélyező projectben vettem részt. Miután elhagytam Coltrane zenekarát, egy államilag támogatott programban vettem részt, és zongorázni tanítottam hátrányos helyzetű srácokat Bronxban.

Meséljen az Alabama című dalról, amelyet 1963-ban vettek fel John Coltrane-nel.

Martin Luther King a polgárjogi mozgalmat szervezte délen. John ezt a dalt a birminghami templombombázásra – melyben négy fiatal lány halt meg – írta válaszul. A zenében, amit John komponált, Martin Luther King gyászbeszédének szavai csengtek vissza. Elvin dobpergése az egyre erősödő polgárjogi mozgalmat szimbolizálta. John Coltrane-nel fantasztikus élmény volt együtt zenélni. Még most is szoktam játszani az egyik számát fellépéseimen.

Mit gondol, mekkora befolyásra fog szert tenni Amerikában Ralph Nader, a Zöld Párt képviselője és a fogyasztók jogainak védelmezője?

Azt hiszem, nagyszerű, hogy még egyáltalán versenyben van. Ellenfelei mind nagyhatalmú emberek, de én tisztelem őt. Szükségünk van olyan emberekre, mint ő. Rettentő sokat tett az emberek megsegítéséért. Nagyszerű, hogy Ralph nyilatkozatokat tehet és indulhat a választásokon. Ez a rendszer legnagyobb próbája.

Milyen más politikai események hatottak Önre mostanában?

Nagyon megrázott Amadou Diallo meggyilkolása. Fegyvertelen fekete férfi volt, akit 41 lövéssel ölt meg a New York-i rendőrség. Elborzaszt a gondolat, hogy ilyen dolgok történhetnek New Yorkban. Végtére is ez nem Texas vagy Alabama! Giuliani polgármester úr a rendőrök védelmére kelt. Azok a rendőrök azt hitték, hogy következmények nélkül azt csinálnak, amit akarnak. Ez nagyon nincs így jól. Én nem azt mondom, hogy minden, amit Giuliani tesz, rossz. Csak nem jut eszembe egy dolog sem, ami jó lett volna.

Ön szerint ki a XX. század legnagyobb jazz-zenésze?

Kétség kívül Duke Ellington. Sajnos nem volt részem abban a megtiszteltetésben, hogy játsszam vele. Annak ellenére, hogy a családtagjai közül többeket ismertem, sosem sikerült átverekednem magam a testőrein, hogy találkozhassak vele. John készített egy közös lemezt Duke Ellingtonnal. Mivel tudta, hogy mennyire szeretem, hívott, hogy jöjjek el a felvételekre. Sajnos lerobbant a kocsim. Így aztán sosem találkoztam vele. Duke nevéhez fűződik a nagy jazz standardok jó része – termékeny dalszerző volt. ő volt a jazz óriása.

A szerző, aki a konzervatív Daily Telegraph zenekritikusa, ebben a kötetben gyakorlatilag kiteregeti a zenészvilág és a koncertipar szennyesét, ezért a könyvből Angliában rövid idő alatt bestseller lett. A történetek nem légből kapottak: a kötetet kiegészítő függelékben (Finálé) bőséges információkat találunk a legnagyobb lemezcégekről, ügynökségekről, művészekről és fellépti díjaikról. A könyv nem egyszerűen a zenetörténet sajátos szemléletű regénye; az elemzésben fontos szerepet kapnak olyan kategóriák, mint az érték és az árak viszonya, a középosztály kulturális szükségletei, sőt a gazdasági ciklusok hatása a kulturális szektorra. Emiatt a Művészek és menedzserek a komolyzene politikai gazdaságtanához írott bevezetésnek is tekinthető.

Lebrecht a komolyzene ezredvégi hanyatlását drámainak mutatja be. Elemzése szerint e folyamatban sok minden közrejátszik: a szórakoztató elektronika csábítása, a rossz közbiztonság (ami miatt az emberek kevésbé szeretnek este koncertre járni) és természetesen a videoklipek által formált közízlés. Az Angliában 1996-ban megjelent könyv eredeti címe (When the Music Stops… Managers, Maestros and the Corporate Murder of Classi­cal Music) sokkal keményebben mutat rá a hanyatlás legfőbb okára, az pedig nem más, mint a nagyvállalati uralom alá került zeneüzlet.

"A komolyzene nem függetleníthető a társadalmi tényezőktől és a nagytőke igényeitől. Amikor csökkentették a közszolgálati státusokat, a zenekarokban nemkívánatossá váltak a tartós munkaszerződések. Ha a hollywoodi filmipar tüsszentett, a komolyzene tüdőgyulladást kapott. A forgalmi részesedés minden egyes százalékpontja, amit az ügyvédek Michael Jackson Sony-szerződésébe belegyömöszöltek – a CD-k eladási árának 42 %-át kapta; hétszer többet, mint a művészek többsége – tovább csökkentette a kiadó befektetéseit a lassabban fogyó komolyzenébe. Ha Jacksonnak kevésbé volt keletje, Beethoven elsüllyedt. A szórakoztató zenétől való növekvő függés volt a komolyzene válságának egyik fő előidézője." (13. o.) Addig azonban, míg a zene művészei ilyen fokon váltak kiszolgáltatottá más kulturális, gazdasági és politikai erőknek, hosszú évszázadoknak kellett eltelniük.

Lebrecht értelmezésében a komolyzene képviselői (alkotók és előadók) csak egy viszonylag rövid történelmi időszakban tekinthették magukat polgárnak, vagyis szociálisan függetlennek és gazdaságilag önállónak. Ez az az időszak volt, amikor a művészek már kiszabadultak az egyházi és feudális alárendeltségből, viszont még nem váltak függővé az üzleti alapon megszervezett ügynökségektől. Bach, Handel, Haydn és Beethoven volt az, aki többé-kevésbé szabadon gazdálkodhatott a maga tehetségével, a múlt század közepétől azonban megváltozott a világ.

Paganini és Liszt korában fedezték fel az előadóművészek, hogy sokkal nagyobb jövedelemre tehetnek szert az útjukat egyengető menedzserek, és az általuk kifejtett marketing munka segítségével. Onnantól kezdve pedig nem telt el sok idő addig, hogy a művészek ki is szolgáltatták magukat gazdasági igazgatóiknak. Kezdetét vette a sztárolás, ami eszköz volt a honoráriumok és jegyárak felsrófolásához. Az üzleti szellem azonban akkor fejlődött tökélyre, amikor az Egyesült Államok vette át a vezető szerepet ezen a téren is, valamikor a XIX. század vége felé. "Európa megkedveltette Amerikával a komolyzenét, és az viszonzásul megmutatta, hogyan kell vele kereskedni." (95. o.)

Ahhoz, hogy ne Amerika legyen a világ zenei nagyhatalma (is) a XX. században, az kellett volna, hogy a két potenciális rivális, Oroszország és Németország sorsa másképp alakuljon – sugallja Lebrecht. Mivel az 1917-es orosz forradalom a zeneszerzőket is kisajátította, olyan művészek szedték a sátorfájukat, mint Rahma­nyinov, Sztravinszkij és Prokofjev. Miután pedig megtörtént a náci hatalomátvétel Németországban, és a német kiadók menesztették zsidó zeneszerzőiket és szerkesztőiket, még nagyobb volt a kirajzás. Az általános zsidótlanítás összefonódott az atonalista, avantgardista, liberális és szocialista beállítottságú szerzők elleni kampánnyal. A "tisztogatás" áldozata lett Hindemith, Korngold, Weill, Eisler, Schönberg, Krenek és mások. Mint tudjuk, a menekülési hullám magával ragadta Bartók Bélát is.

Hogy az emigrációs kényszeren túl az orosz és a náci forradalom hatása összevethető-e, az e kötetből nem derül ki, hiszen ez a téma csak egy mellékszál Lebrecht rekviemjében. Kísérletet tett viszont e kérdés tisztázására egy magyar zeneszociológus, Tokaji András. Könyvének megjelenését a Huszadik Század Intézet támogatta, s ezt tudva nem csodálkozhatunk azon, hogy ebben az elemzésben a "külön-külön véletlenszerűnek is mondható hasonlóságok a totalitarizmus egyetlen, nagy freskójává állnak össze." Ezt a tendenciát csak erősíti, hogy a mű legfontosabb társadalomelméleti támaszául Karl Joachim Friedrich és Zbigniew Brzezinski Totalitare Diktatur című könyve szolgál (1957-ből!). Ami tehát a könyvben feldolgozott tényanyagot és annak fogalmi kereteit illeti, a mű akár az ötvenes évek Amerikájában is megszülethetett volna.

Ehhez képest rögtön a Bevezetésben kellemes meglepetésben van részünk, amikor is a szerző kilenc pontban különbséget tesz a sztálinista és a nemzeti szocialista rendszerek között. Csak sajnálni lehet, hogy ez a distinkció nem szervesül az elemzésben, nincs megtermékenyítő hatása, sőt, mintha éppen ezt próbálná a továbbiakban cáfolni a könyv maga. Amin nem csodálkozhatunk, hiszen a szerző jól láthatóan idegenként mozog a politika és a társadalomtudományok világában (lásd például az olyan megfogalmazásokat, mint hogy "a nemzetiszocialisták nyíltan meghirdették a marxizmus reformját /19. o./, vagy akár az Állam és forradalom szellemiségének teljes figyelmen kívül hagyását Lenin gondolatainak körvonalazásánál /55. o./).

Tokaji komparatív zenetörténeti írása mégsem teljesen érdektelen, hiszen (először) megvizsgálja a zene szerepét Hitler és Sztálin propaganda rendszerében, majd pedig (másodszor) sorra veszi azokat a műfajokat és témákat, amelyek mind a hitleri (goebbelsi), mind a sztálini (lunacsarszkiji) korszakban megfigyelhetők voltak, és így magától értetődően párhuzamba is állíthatók. Ebből a szempontból a kötet informatív, tanulságokkal is szolgál. A baj – ahogy azt már megszoktuk – nem a szavakkal és mondatokkal, hanem a kontextussal, az interpretációval, a kerettel van.

A sztálinizmus és a harmadik birodalom releváns összehasonlítása csak úgy végezhető el, ha az elemzés tekintettel van egyrészt az előzményekre és a dolgok utóéletére, másrészt pedig más kortárs rendszerekre, nemzetekre és régiókra. Ilyesminek Tokaji könyvében nyomát sem leljük. Ennek a műnek mindenképpen meg kellett volna mutatnia például, hogy milyen kulturális áramlatok kapcsolták össze Berlint és Moszkvát már a húszas években, vagyis jóval a sztálinizmus és a nácizmus teljes győzelme előtt. Tokaji elegendőnek találja, hogy a két totalitárius rendszer eredetét a történelem Rousseau-Marx-Lenin/Mussolini-féle degenerációjára vezesse vissza, és így nem kell beszélnie ipari forradalmakról, gazdasági válságokról és militarizmusról, amelyek pedig a XX. század első felét a világrendszer egészében meghatározták, méghozzá markáns kulturális következményekkel egyetemben. Nem kell foglalkoznia autonóm művészi törekvésekkel, amelyek a maguk módján érvényesülni tudtak, vagy küzdöttek a kereteiket megszabó politikai közeggel a harmincas-negyvenes évek Közép- és Kelet-Európájában.

Tokaji koncepciójában a rendszer mindent és mindenkit ural, előzmények és következmények nélkül. Így kerülhet egy platformra például Kodály Zoltán is Zsdanovval (61. o.), ami a (pre-)koncepció talán legabszurdabb elemének tekinthető az itt felvonultatottak közül. A szerző túlzottan is a határozatokra, ideológiákra, állásfoglalásokra és parancsokra koncentrál; azt mondhatjuk: éppen a szociológia hiányzik belőle. A megidézett gondolatok reprezentatívak lehetnek a döntések tekintetében, de nem azok a vizsgált rendszerek tényleges zenekultúrája szempontjából. Nem szerepel például a könyvben Dunajevszkij neve, aki pedig a sztálinista korszak ünnepelt művésze volt, és nem foglalkozik a szerző azzal a kérdéssel, hogy miért lett az operett a Rákosi-rendszer egyik legtámogatottabb műfaja. Tíz évvel az államszocializmus bukása után pedig szólni kellett volna arról is, hogy a rendszer fejlődésével, vagy pontosabban: a világtörténelmi feltételek változásával összhangban Magyarországon is háttérbe szorultak a könyv által jellemzett kultúrpolitikai elvek és jelenségek, és jött a Röpülj, páva!, a Ki mit tud?, és eljutottunk oda, hogy a nyolcvanas években már-már a rockoperák bizonyultak a legjobb kulturális hordozóeszköznek a kádári-aczéli politikai törekvések népszerűsítése számára.

Tokaji András nem is próbálkozik meg azzal, hogy vizsgálja, milyen tendenciákat indukált a nácizmus a komolyzene főáramában, és hogyan éltették tovább ezek a meggyökeresedett tendenciák a nácizmus szellemét az 1945 utáni évtizedekben. Egy ilyen megközelítés a totalitarizmus-elméletek hirdetőitől igen távol áll, nem idegen azonban Norman Lebrechttől, aki érzékletesen és hitelesen tárja elénk a strukturális folytonosság problematikáját, méghozzá a Karajan-jelenség bemutatásán keresztül.

Herbert von Karajan volt az a művész a XX. században, akit nemcsak hogy nem gyűrtek maguk alá a nagy kiadók és menedzsment cégek, hanem épp ellenkezőleg: ő volt az, aki – a karmesteri pálca kezeléséhez hasonlóan – mesterien értett ahhoz is, hogyan csikarjon ki mindig nagyobb fellépti díjakat az őt támogató állami és privát szponzorokból. Történt mindez annak ellenére, hogy Karajan 1933-ban belépett Hitler pártjába, és a Führer rendszerének ünnepelt karmestere lett. A háború után, és néhány bizonytalan év elteltével Karajan újra a csúcson volt: 1956-ban (egy évvel azután, hogy a szovjet hadsereg elhagyta Ausztriát) kinevezték a Salzburgi Ünnepi Játékok élére. A stílus, a társadalmi közeg és az üzleti stratégia egységet alkotott: a klasszikus repertoárt szenvedélymentes, félromantikus szellemben uniformizáló Karajan "lefölözte a német gazdasági csoda krémjét, a Ruhr-vidéki konjunktúra potrohos újgazdagjait, akiknek meg se kottyant ezer márka egy pár jegyért, és még egyszer ugyanennyi egy koncert utáni vacsoráért." (362. o.)

Karajan valóságos birodalmat épített fel, amelyet diktátorként irányított. "A közpénzekből finanszírozott próbái egyben kereskedelmi célú lemezfelvételek voltak, az osztrák adófizetők pénze egyenesen az ő adómentes svájci és liechtensteini bankszámlájára vándorolt. (…) Karajan elérte, hogy a zenei üzlet a lemezpiac értéktőzsdéjének tekintette a fesztiváljait. (…) A zenekritikusok a fesztivál költségén lubickoltak a luxusban, és dicshimnuszokat zengtek. Ami Salzburgban történt, az csak kitűnő lehetett – hiszen olyan sokba került. A Karajan-féle Rózsalovag-ban színezüstből volt a rózsa, a Don Giovanni-ban a pezsgőária végén valódi kristálypoharat vágtak a földhöz, még a próbákon is." (363-362. o.)

A diktátor 1989 nyarán bekövetkezett halála után elkezdődött Salzburg eredeti, 1920-ban kialakított szellemiségének helyreállítása, a szégyenteljes múlt azonban tovább kísértett. A 74. fesztivál ideje alatt boszniai menekültek jelentek meg a városban. "Salzburg nem tudott enyhíteni Szarajevó kínjain – írja Lebrecht. – Ellenkezőleg, részben felelősséggel tartozott érte. A Mozarteum lépcsőjén a NATO főtitkárába botlottam, aki mély beszélgetésbe merült egy ismert fegyvergyártóval. Mozart, amennyire hallottam, nem került szóba. Az üzletek, amelyek Boszniában tovább dörögtették a fegyvereket, két szimfónia között, Salzburgban köttettek." (374. o.)

Karajan alternatívát jelent az amerikai nagyvállalati modellel szemben, de nem demokratikus alternatívát. ő az emberfölötti ember, de a modell nem másolható: Karajan csak egy van. Az amerikai modell azonban univerzális: a menedzser a főnök, a művész pedig a beosztott alvállalkozó. A zenei üzletben a piacgazdaság szabályai ugyanúgy érvényesek, mint az autógyártásban vagy az élelmiszeriparban. Érvényes a monopolizációra való hajlam is, egészen odáig, hogy az ötvenes években – az FBI többéves nyomozását követően – trösztellenes eljárást is folytatnak a legnagyobb zeneipari cég, a Columbia ellen. Ennek ellenére persze a CAMI megmaradt a piac vezető szereplőjének: "igazi nagyáruház" volt, amelyben A-tól Z-ig minden megtalálható – mondta róla Sheldon Gold, Isaac Stern, Itzak Perlman és mások régi vágású ügynöke.

A XX. században a zenei üzletben ugyanúgy kialakul az állami beavatkozás, mint a gazdaság más szektoraiban. A század középső harmadában a szórakoztatóiparhoz hasonlóan a politika is összeméri a sportot és a komolyzenét atekintetben, hogy melyik szolgálja jobban az érdekeit. A rádió aranykorában még a zene vezetett, s a lapok szerkesztőségeiben is ugyanannyi zenekritikus volt, mint sportújságíró. A televíziózás elterjedésével azonban eldőlt, hogy a komolyzene veszít, ami a művészeket és menedzsereiket még inkább az állami és nagyvállalati mecenatúra kegyeitől tette függővé.

Az ezredfordulóhoz közeledve az érlelődő válságra egy további réteg rakódott: az újabb technikai forradalom egyszerre bizonyult áldásnak és átoknak. Az információs forradalom zenére gyakorolt hatását az orosz és a náci forradalmakkal egy lapon említi Lebrecht. "A nyugati világ dicsőséges zenekultúrája szolgálatkész adatbázissá egyszerűsödött." (35. o.) A korábbiakhoz képest kevésbé lett szükség a friss felvételekre, hiszen bármikor leemelhető a polcról a teljes klasszikus repertoár a leghíresebb karmesterek és szólisták előadásában. Ez persze önmagában még nem a vég: "…ha az információs forradalom egyre táguló láthatárát kémlelve biztosra vehető valami, akkor az az, hogy a komolyzene nyilvános előadása ilyen vagy olyan formában, nagy- vagy kis méretekben fennmarad. Ugyanilyen biztos azonban, hogy a zene esetenkénti, koncerttermi és operai megszólaltatása belátható időn belül elveszti azt a központi és fontos helyet, amelyet az elmúlt két és fél évszázadban a városok életében betöltött." (7. o.)

A szerző kifejti, hogy a komolyzene dolgai igazából "a tőzsde 1987. októberi, Fekete Hétfőként emlegetett összeomlása óta álltak fejtetőre. Csökkentek a jegyeladások, megcsappantak a lemezbevételek, jelentős előadóművészek adták fel a függetlenségüket, elapadtak az állami és cégtámogatások, s hangszeres szólisták, akikre azelőtt szólókarrier várt volna, olyan zenekaroknál kuncsorognak állásért, melyeket magukat is a megszűnés fenyeget." (22. o.) A krachot követő években az Egyesült Államokban és a világ többi részein is drámai módon szűkült össze a zenei élet anyagi és intézményi bázisa. "A közönség és a támogatások elapadása Európa-szerte több városi és rádiózenekart küldött padlóra. Az operaházak musicaleket és rockshow-kat fogadtak be, a lemezipar pedig közel állt a végkimerüléshez." (586. o.)

Látható tehát, hogy Lebrecht nem "a művész jó, a menedzser rossz" szereposztást alkalmazza, még akkor sem, ha a valódi áldozat többnyire a zenekedvelő polgár és a gazdasági érdekeltségeknek kiszolgáltatott muzsikus. Az elemzés a rendszerre, az objektív mechanizmusokra koncentrál. Ugyanakkor a szerző nem fatalista, nem tekinti ellenállhatatlannak a nemzetközileg is összefonódó piaci trendeket. Az ellenállás pozitív példájaként említi például a virtuóz hegedűs Nigel Kennedy-t, aki számtalan újítással igen sokat tett azért, hogy – Kodály Zoltánt idézve – valóban mindenkié lehessen a zene. Hasonló szellemben ír Isaac Sternről, a legnagyobb tehetségkutató hegedűművészről, aki megmentette a pusztítástól a vállalkozó tulajdonos által lebontásra ítélt Carnegie Hallt.

A könyv elgondolkodtató azok számára, akik úgy gondolják: létezhet piacgazdaság piaci társadalom nélkül. A mai komolyzenében például – írja Lebrecht – a szólókarrier fő kelléke nem más, mint a versenyszellem. "Gladiátorképzővé váltak a zeneakadémiák: inkább harc-, mint előadó-művészetre készítették fel a növendékeiket. Miközben arra tanították őket, hogy természetes kifejezőerő helyett hatásos megoldásokkal kápráztassák el a zsűrit, játékukból eltűnt az élvezet. A győztesek nem művészi invenciójukkal, hanem bravúros előadásmódjukkal szerezték meg az első helyet, és ebben a felfogásban kezdtek koncertezni. Mit érezhet a közönség, ha az előadó elnyomja az érzelmeit? Valószínűleg a közönség reakciója kevésbé volt fontos a karrieristák és karrieregyengetők számára, mint annak a pár nagyfőnöknek és cégtulajdonosnak a véleménye, akik a megnyilvánulási lehetőségeket a kezükben tartották." (579. o.)

Az elfajulás "a komolyzene Coca-Colásításával" teljesedik ki. Semmiképp sem hízelgő Anne-Sophie Mutterra nézve, hogy "a német zene Steffi Grafjaként" emlegetik, vagy hogy Luciano Pavarottiról – a Corriere cella Sera-ra hivatkozva – azt írja Lebrecht: "Madonna szintjére süllyedt". A három tenor jellegű rendezvényekben érdekelt személyektől, illetve az ilyesmi kedvelőitől gyakran hallani, hogy a stadionokban adott szuperkoncerteket nem szabad kifogásolni, hiszen azok csak népszerűsítik a komolyzenét, új híveket szereznek neki. Ez egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Aki szabadtéri egyvelegeket hallgat a három tenortól, soha nem fog végighallgatni egy Mahler-szimfóniát vagy egy Bartók-hegedűversenyt. A haknizó sztároknak kifizetett illetmények pedig éppen hogy a teljes értékű repertoárt kínáló zenekarok finanszírozási esélyeit rontják.

Valójában a komolyzene nem veheti fel a versenyt a popzenével. "A poptól eltérően a komolyzene nem ontja az egymással felcserélhető sztárokat. A popzene gépfegyverként működik; minden hónapban új tárat ereszt a lemezboltokba és az éterbe, majd gyors, ismétlődő sorozatot ad le a legjobban bevált töltetből. Egyetlen telitalálatból ötven baklövés költsége térül meg, bőségesen. A komolyzenében olyan nagyok az előállítási költségek, és olyan kicsi a haszonrés, hogy havonta néhány lemeznél többet egyetlen lemezcég sem tud kiadni – innen a közönség által jól ismert nevekhez és magas díjazásukhoz való határtalan ragaszkodás." (379. o.)

A diagnózis tehát egyértelmű: a komolyzenét a koncert- és lemezipari koncentráció, valamint a világsztárok és a nekik fizetett horribilis sztárgázsik veszélyeztetik. A terápia: korlátozni a kifizethető honoráriumok nagyságát, és támogatni a kisebb, minőségorientált vállalkozásokat. Lebrecht olyan megoldást ajánl, amelynek gyökerei a száz évvel ezelőtti trösztellenes gazdaságpolitikáig nyúlnak vissza. Ez egészítendő ki progresszív, minőségorientált, demokratikus kultúrpolitikával. "Ha megszűnik a haszonelvű sztárolás és helyreáll a józan gazdasági szemlélet, megvan rá a remény, hogy újra lehet alapozni a komolyzene jövőjét." (14. o.) Csak remélni tudjuk, hogy Lebrecht figyelmeztetései és ajánlásai meghallgatásra találnak a zenei hagyományaira oly büszke magyar kulturális életben is.

Norman Lebrecht (2000) Művészek és menedzserek, avagy rekviem a komolyzenéért. Budapest, Európa Könyvkiadó

Tokaji András (2000) Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban, Budapest, Balassi Kiadó

A rasszizmus és az idegengyűlölet a kilencvenes évek egyik új tendenciájának tűnik Nyugat-Európában. Sok EU-tagországban látványosan megerősödtek az idegengyűlölő, rasszista politikusok, mozgalmak és pártok. Reflektorfénybe került a vélt vagy valós bevándorló, aki fenyegeti az uniós országokban elért jóléti színvonalat.

Hogy miért erősödött fel az idegenellenes trend? Egyrészt azért, mert a felbomló keleti blokk irányából az EU-országok szakértői nagyarányú bevándorlást anticipáltak és erre számítanak az EU-hoz várhatóan csatlakozó országok felől is. Másrészt az EU egységes határőrizeti rendszerének kialakítása az előbbi tényezőtől függetlenül is felhevítette a migráció körüli indulatokat, rendszeresen szóhoz juttatva a különféle idegengyűlölő irányzatokat.

Egy ilyen időszakban különösen nehéz a tisztánlátás, hiszen a köznapi dialógusokban összekeverednek a migrációval összefüggő különféle félelmek, feltételezések és a valóságos tapasztalatok. Ezért tekinthetjük különösen hasznosnak Teresa Hayter új könyvét, amely a fejlett országok által alkalmazott bevándorlási korlátozásokról szól. Tulajdonképpen egy ezek megszüntetését követelő, súlyos tárgyi bizonyítékokat felvonultató röpirattal van dolgunk. A szerző nemcsak közgazdasági és társadalompolitikai szakíró, hanem az antirasszista kampányok egyik vezető aktivistája évtizedek óta, aki maga is részt vett a legjelentősebb menekültközpont, Campsfield bezárását követelő kampányokban.

A könyvben Hayter nyomon követi a bevándorlási korlátozások szigorításának folyamatát, kezdve onnan, hogy azokat egyáltalán bevezették Nagy-Britanniában és más országokban. Az elemzés középpontjában a második világháború utáni korszak bevándorlási korlátai állnak, különösképpen azok, amelyek a volt gyarmati országokból és a Kelet-Európából eredő bevándorlást voltak hivatva megfékezni. Hayter bemutatja e korlátozások hatásait a menekültek helyzetére, és kitér azokra a kezdeményezésekre, amelyek által az európai országok igyekeztek összehangolni határellenőrzési gyakorlatukat az utóbbi évtizedekben, az “Európa-erőd” építése során.

Hayter arról igyekszik meggyőzni olvasóit – valószínűleg sikeresen –, hogy a bevándorlási korlátozások mind nagyobb szenvedést okoznak a bevándorlóknak, sőt, általában az emberi jogok megsértésével járnak, hozzájárulnak a rasszizmus legitimálásához, mi több, maguk is rasszisták. E nem túl meglepő téziseken túlmenően azonban kevésbé evidens következtetésekhez jutunk el. A szerző azt állítja, hogy a migráció nem fenyegeti a munkahelyeket és a munkakörülményeket, sem pedig az európai jóléti államot. Épp ellenkezőleg, annak lehetőségét hordozza, hogy az egész világon javulhasson az emberek életszínvonala. Ennek belátásához tudni kell például azt, hogy a korlátozások pénzügyi és humán költsége igen nagy, számszerű (mennyiségi) hatásuk azonban a feltételezettnél jóval kisebb.

Érveinek alátámasztására Hayter döntően a kilencvenes évek első felének Angliájából hoz fel tényeket, adatokat. Ez az empirikus anyag betekintést nyújt a fogvatartás, az eseti elbírálás körülményeibe, szól a kedvezmények megtagadásáról. Összehasonlítja a brit kormányok politikáit a kontinentális Európa gyakorlatával. Amint az sejthető, a történetből kiderül, hogy a munkáspárti politikusok – más területekhez hasonlóan – a bevándorló-ellenességben is igyekeznek felvenni a versenyt a konzervatívokkal.

Teresa Hayter következtetése és politikai programja radikálisnak mondható: azt kezdeményezi, hogy az államok az emberek szabad mozgását ismerjék el univerzális emberi jogként. Ez idáig ugyanis a témával összefüggő jognyilatkozatok a szabad vándorlás jogát csak a lakóhely elhagyásának szabadságaként értelmezték, de nem engedték és nem követelték meg a szabad lakóhelyválasztás jogát, amennyiben a választott hely nem a költözni vágyó polgár hazájában van. A deklarált jog csak akkor válik valóssá – mondja Hayter –, ha kiterjed a letelepedésre, a lakóhely megválasztására is, országhatárra való tekintet nélkül.

Hogyan jut el Hayter ehhez a radikális, és valóban meghökkentően hangzó programhoz? Először is számba veszi mindazokat a visszásságokat, amelyek a jelenlegi gyakorlattal járnak. Részletesen szól arról, hogy a bevándorlás erős korlátozása sorozatban szüli a rasszista megnyilvánulásokat, a fehér- és színesbőrű határátlépők közötti megkülönböztetést, az utóbbiakkal szembeni módszeresen megalázó eljárások sokaságát. Megmutatja azt is, hogy sok esetben a brutális eljárásokra nem azért kerül sor, mert konkrétan annak elszenvedője követett el valami törvénybe ütközőt, hanem azért, hogy másokat elrettentsenek, eltántorítsanak a bevándorlás szándékától. Ez pedig elfogadhatatlan.

Ami pedig a bevándorlási politika ideológiai burkát illeti, Hayter keményen bírálja a képmutató megnyilvánulásokat. A nemzeti kultúrára és hasonló tényezőkre való hivatkozások ugyanis döntően a kiváltságok védelmezését szolgálják. A bevándorlók elleni diszkriminációban, az embertelen életkörülmények elől menekülők megalázásában sokszor azok az államok járnak élen, amelyeket többnyire egykori bevándorlók leszármazottjai lakják. Igen gyakran már egy generációnyi különbség is elég ahhoz, hogy a helybenlakás hiánya elég indok legyen a hátrányos megkülönböztetésre és a kirekesztésre.

Vajon nem indulna-e meg valamiféle kezelhetetlen népvándorlás, ha tényleg megnyílnának a határok? Hayter szerint a félelmek túlzottak: számos példát láttunk már arra, amikor adott bevándorlási kvótákat nem tudtak kitölteni különböző országokban. A vándorlás igénye tehát nem egyszerűen abból fakad, hogy valahová lehet menni, hanem inkább abból, hogy a megindulási zónában válnak tarthatatlanná a viszonyok.

A tisztánlátást nagyban megnehezíti, hogy a liberális ideológia, annak közgazdasági kliséi áthatják a köznapi politikai beszédet. Magától értetődőnek gondolják sokan, hogy az úgynevezett “négy szabadság” (az áruk, szolgáltatások, pénz és munkaerő szabad áramlása) természetes igénye az embereknek, s így mindezek biztosítását alapvető emberi jogként is kell kezelni. E kategóriákban azonban egészen különböző dolgok mosódnak össze. Amit a munkaerő szabad áramlásának neveznek, az rendszerint kényszerű áramlás, hiszen abból fakad, hogy a migránsok nem tudnak boldogulni addigi lakóhelyükön, kilátástalannak látják egzisztenciájukat még annak környékén is.

A határok tényleges megnyitása, a bevándorlási korlátozások embertelen gyakorlatának felszámolása szükségképpen egy másfajta fejlődési modellt kényszerítene ki a világgazdaság perifériáin, amelyhez természetesen másfajta kapcsolatrendszerre lenne szükség a centrum és a kevésbé fejlett régiók között.

Teresa Hayter: Open Borders: The Case Against Immigration Controls. London: Pluto Press, 2000.

U2

Bono, a U2 együttes tagja régi jeles támogatója a Jubileum 2000 nevű nemzetközi civil szervezetnek. Körbeutazta a világot a szervezet által folytatott kampány elősegítése érdekében, mióta nyilvánosan is bejelentette támogatását 1999 januárjában. Ezrekhez csatlakozott az 1999 júniusában, Kölnben tartott G7 csúcstalálkozó alkalmával kialakított élőláncban, továbbá személyes látogatásokat tett, hogy fejlődő országok adósságainak elengedéséről tárgyaljon Clinton elnökkel és Tony Blair miniszterelnökkel. Ez év júniusában e-maileket küldött szét, melyekben felhívta rajongóit, hogy e-mailezzenek közvetlenül a G7 vezetőinek, és szólítsák fel őket cselekvésre Okinawában.

Bono nemrég azt nyilatkozta a rádióhallgatóknak, hogy a "Beautiful Day" című új kislemezét a Jubileum 2000-ben végzett munkája inspirálta. A Rádió 1-nek interjút adván a kislemezről, amely az 1997-ben megjelent "Pop" című album után most következő új U2 albumban szerepel, a banda énekese a következőket mondta: "Tűz van ebben a zenében – boldoggá tesz, hogy kihoztam valamit a jubileumos emberekkel való munkámból – és a jogos düh, nevezzük annak, amiből nagyszerű rock and roll-t lehetett csinálni."

Majd így folytatta: "Benne van a levegőben, hogy valami történik, és ez szerintem ebből fakad." A U2 rajongói láthatják őt és zenekarát felvétel közben a U2 honlapján: www.u2.com – amely egyelőre nem igazán forgalmas. A honlapon található egyik kijelentésben a zenekar a következőket mondja: "A következő hetekben, az információs társadalomnak köszönhetően, a rajongók világszerte láthatják, hogy végzi el a U2 az utolsó simításokat az új albumán."

Bono hozzáteszi: "Bárki letöltheti vagy feltárcsázhat egy zeneszámot, de van abban valami varázslat, hogy három zenész és egy diszlexiás összejön és játszik egy szobában."

Radiohead

Thom Yorke, a Radiohead tagja zenekara honlapját használja arra, hogy nyilvánosságra hozza legkeserűbb támadását a nyugati politikusok ellen, akik képtelenek megoldani a Harmadik Világ adósságának kérdését.

A G8 vezetők (a világ leghatalmasabb országainak vezetői) a 2000. július 23-án Okinawában tartott csúcsértekezleten visszatáncoltak az adósság elengedésétől. Ellenük intézett támadásában Yorke dühöngött: "Hogy fogsz tudni aludni…? Mit fogsz mondani a gyerekeidnek?"

Éles kirohanást intézett azon döntésük ellen is, miszerint az adósságcsökkentésnél fontosabb a Harmadik Világ technológiai felzárkóztatása. Honlapján egy égő laptop látható a következő szavakkal: "Ez semmit nem ér, míg el nem engeded az adósságot." A kép egy a Jubileum 2000 aktivisták által az okinawai csúcson szervezett tüntetésről származik.

Yorke felháborodott üzenete a kép alatt a következő: "Nem tudod megenni a ^*** web-et. Ez a szabad piac egy gyilkos. Csak magadat okolhatod, és te tudod ezt. Milyen jövőt vársz? Gondolod, hogy elsétálhatsz tiszta kézzel, fehér kesztyűben? Gondolod, hogy megszűnik a baj? Hogy fogsz tudni aludni? Mikor a dolgok rosszra fordulnak, hogy fogod kimagyarázni magad? Mit mondasz a gyerekeidnek?"

Yorke az egyik legélesebb hangú a zenei csillagok között abban az erőfeszítésben, hogy a nyugati vezetők oldják meg az adósságválságot. Gyakran rámutatott, hogy bár sok adósságot fizettek vissza, a magas kamatlábak akadályozzák a világ néhány legszegényebb országát a fejlődésben.

E hó elején csatlakozott a U2-tag Bono-hoz, Ewan McGregorhoz, Ali G-hez és több más hírességhez. Együttesen felhívást intéztek a lakossághoz, hogy küldjenek e-maileket a vezetőknek, melyekben kérik őket, hogy a G8 csúcstalálkozón ne csak a retorika szintjén, hanem ténylegesen is tegyenek valamit az adósság eltörlése érdekében.

Insurge

Sok olyan zenekar van, amelyek radikálisak és dühösek a korai albumukban, aztán elpuhulnak. Az Insurge nem tartozik közéjük, még az új albumuk címe (Globalizáció) is összhangban van azzal, hogy ők igenis folytatják és még mindig dühösek.

"Mi elutasítottuk "zenének és politikának ezt a fajta nem összekeverését" – mondta Chris Dubrow, a zenekar énekese a Green Left Weekly című lapnak egy nappal azután, hogy a Sydney-i Excelsior szállodában lezajlott lemezük bemutatója. "Egyébként is csak duma az egész. A mainstream nagyon is politikai, azt közli, hogy az élet csak a fogyasztásról szól. Tenni akartunk valamit ez ellen."

Az új album határozottan jó. Hadakozó és szenvedélyes, darabokra szaggatja az intézményeket, akármilyen formában jelennek is meg: az olimpiát ("Sydney 2000 Toxic Sludge"), a fosszilis tüzelőanyagokat ("Talk of the Sun"), a "szabad kereskedelmet" ("Winners"), a politikusokat ("Power") és a közgazdászokat ("Economist King").

"A globalizáció témájára egy-két éve álltunk rá, amikor a fogalom még nem volt olyan közismert" – mondja Dubrow. "De utána következtek a Seattle-i és washingtoni tüntetések és az egész világ elkezdett beszélni róla. Mi azt akartuk mondani, hogy a globalizáció, a technológiai és telekommunikációs forradalom kikerülte a harmadik világot, az egész csak CNN-hatás volt. A média kikerülte az igazi témákat, és amit mi kapunk, az a hollywood-i verzió."

Nyilvánvaló, hogy a zenekar foglalkozik a Harmadik Világ sorsával: az album egyik legfeltűnőbb kislemezében található a következő: "Szóval úgy gondolod, hogy 300 dollárt ér egy élet a Harmadik Világban/ meg fogunk téged alázni, széttaposunk/ Boldog Születésnapot Union Carbide".

Dubrow szerint szándékosan foglalkoznak ilyen ügyekkel. "A széles értelemben vett baloldal érdeklődése helyi és országos témákra összpontosul. Amit mi mondunk, az az, hogy a globális rendszert kell tekinteni. A legkirívóbb bűntettek a harmadik világban vannak: Nyugat-Pápuában, a Fülöp-szigeteken, bányatársaságok és hasonlók körében."

Nyilvánvaló az elhivatottságuk az aktivisták bátorítására. Az albumon megtalálható például a himnusz a direkt környezetvédelmi cselekvéshez, "Lock On" ("kapcsolj rá, az akaratod erős / kapcsolj rá, nem lehet nem megtenni/kapcsolj rá, olyan jól szórakozunk/kapcsolj rá"). Az érdem nemcsak a zenei kollaboránsoké és a barátoké, de Noam Chomsky-é, a Reclaim the Streets-é és "a srácé, aki mindenhova felírja, hogy 'fogd be és vásárolj'". Az album megtalálható öt tőkeellenes aktivista csoport honlapja is.

Dubrow azt mondja, hogy az új album feltöltötte energiával a zenekart. A Globalizáció, az első album, amit a zenekar három éve készített, egy nem várt csoda. "Mind úgy gondoltuk, hogy az ötletek majd csak összejönnek, de nem. Eredetiek és progresszívek akartunk lenni, viszont nem tudtunk igazán nekünk tetsző dolgokat írni".

Néhány újabb tag, a dalszerzés új, közös megközelítése és egy kis politikai inspiráció-többlet, úgy tűnik, megtette a hatását. A hangnem kemény, hangos és gyors, de van benne egy kis innovatív keverés és programozás, ami modern és csiszolt hangzást ad. Sean Burnett és Daryl Sims, a két ütőhangszeres, jól játszanak együtt, kitűnő hatást produkálnak.

(Fordította: Orbán Gábor)

Magától értetődő, hogy a külső eladósodás, illetőleg az ennek nyomán egy-egy eladósodott országra kényszerített megszorító gazdaságpolitika ártalmas az érintett ország gazdaságára és társadalmára nézve. Különösen akkor van ez így, ha kevésbé fejlett, a világgazdaság perifériáján elhelyezkedő országról van szó. Kevésbé nyilvánvaló, hogy az elmaradott országok adósságválsága visszahat a világrendszer centrumára. Ezeket a visszacsatolásokat tárta fel a Susan George vezette kutatócsoport az amszterdami Transznacionális Intézet égisze alatt. Az adósságválság negatív visszacsatolásaiból hat tényező emelhető ki.

1. Környezetkárosítás. Az eladósodott, exportorientációra kényszerített fejlődő országok gyakran kénytelenek természeti kincseiket olcsón kiárusítani a világpiacon. Ezek között sok ország esetében szerepel a fa. Az erdőirtást azonban – Brazíliában és másutt – elsősorban az gyorsítja fel, hogy az élelmiszert más módon beszerezni képtelen (vásárlóerővel a megszorítások miatt nem rendelkező) lakosság ily módon próbál termőföldhöz jutni, ahol önellátó módon termelheti meg a létszükségleteit kielégítő javakat. Mindezek a folyamatok aláássák a Föld oxigénháztartását, erősítik az ún. üvegházhatást.

2. Kábítószer-kereskedelem. Nem véletlen egybeesés, hogy Peruban, Kolumbiában és Bolíviában a nyolcvanas években, vagyis az adósságválság évtizedében futott fel a kábítószer-termelés. A pénzügyileg ingatag és kiszolgáltatott országok számára gyakorlatilag nem maradt legális megoldás az adósságtörlesztés és az állami kiadások fedezésére, ezért az illegálisnak tekintett kábítószer-üzlet felé fordultak – kiszolgálva az Egyesült Államok és Nyugat-Európa illegális keresletét. A nyolcvanas évek végén az Egyesült Államok "háborút" indított a latin-amerikai kábítószer-üzlet ellen, ám ez hiábavalónak bizonyult, hiszen nem érintette az alapvető problémát: az Andok országainak gazdasági és pénzügyi helyzetét.

3. Adóteher. Az északi országok adófizetői a kezdetektől fogva finanszírozták a hitelező nagybankok biztonsági tartalékait, még akkor is, ha ennek nem mindig voltak tudatában. Az Egyesült Államok, Japán és Nyugat-Európa adófizetőinek az 1982 utáni tíz év során kb. 50 milliárd dollárjukba került a magánbankok közvetlen támogatása, több mint 30 milliárd dollárba az IMF és a Világbank feltőkésítése, és évi 8-10 milliárd dollárba a tőkemenekítésből fakadó veszteségek fedezése. Eközben a magánbankok így vagy úgy mégis behajtották az adósságszolgálat nagy részét, vagyis az adófizetők támogatására végső soron nem lett volna szükség.

4. Piac- és munkahelyvesztés. Az importvisszafogásra kényszerített, vagy kifejezetten fizetőképtelenné vált fejlődő országok adósságválsága közvetve a kereslet csökkenését okozta az OECD-országok gazdaságai számára. Az exporttöbblet elérésére és fenntartására ösztönzött fejlődő gazdaságok visszafogták vásárlásaikat a számukra megdrágult fejlett világban, hozzájárulva ezzel az ipari munkahelyek millióinak megszűnéséhez. Eközben kénytelenek voltak keresletet támasztani például a különféle pénzügyi szolgáltatások iránt, amelyek keretében különféle tanácsadó cégek a privatizáció módozataiba avatták be őket.

5. Bevándorlás. A nyolcvanas évek adósságválsága csak súlyosbította azt a migrációs nyomást, amelyet az általános fejlesztési politika kudarca okozott. A megelőző időszakban (az ötvenes-hatvanas években) a falusi emberek nagy számban vándoroltak a városokba a fejlődő, újonnan iparosodó országokban. Ezeket az iparokat értékelte le és részben számolta fel az adósságválság "kezelésére" kidolgozott restriktív politika. Mivel az OECD-országokból érkező élelmiszer-dömping leküzdhetetlen versenyt támaszt a helyi agrá­riummal szemben, az képtelen felvenni a városokban fölöslegessé váló munkaerőt, amely ily módon a fejlettebb – akár illegális munkával kecsegtető – Észak-Amerikába és Nyugat-Európába igyekszik vándorolni.

6. Konfliktusok és háborúk. A háborúk elkerülhetetlenül eladósodással járnak, ám az ok-okozati viszony fennáll fordított irányban is. A XX. század legutolsó időszakának számos háborúja vezethető vissza olyan konfliktusokra, amelyeket az eladósodás, illetve annak kezelhetetlensége gerjesztett. Az adósságválság, valamint a velejáró fizetési nehézségek gyakran sodorták hazárd és agresszív kalandokba az egyes országok vezetőit, akik nemritkán erőszakkal fojtották el a megszorító politika elleni tiltakozó mozgalmakat. Az eladósodás így az egyik fő forrása volt a korszak polgárháborús konfliktusainak, illetőleg a nemzetközi terrorizmusnak is. Végső soron az ilyen konfliktusok nemcsak a közvetlenül érintett társadalmakra nézve tragikusak; a stabilitás helyreállítása rendszerint költségeket ró a világrendszer domináns országaira, azok adófizetőire is.