Folyóirat kategória bejegyzései

Korábbi számok

Egy MEGA-hit?

Nyolc év szünet után, 1998 végén újra feltámadt poraiból a történelem egyik legambíciózusabb kiadói vállalkozása: Marx és Engels műveinek 1975-ben megkezdett kiadása. Ezzel párhuzamosan egy új tanulmánysorozat, a MEGA-Studien is napvilágot látott.
A MEGA újjászületése és a MEGA-Studien

Nyolc év szünet után, 1998 végén újra feltámadt poraiból a történelem egyik legambiciózusabb kiadói vállalkozása. Bemutatták ugyanis a Marx-Engels összes Művei (Marx-Engels Gesamtausgabe, röviden MEGA2) sorozat IV. szakaszának 3. kötetét. Az összesen 122 kötetesre tervezett sorozat négy szakasza a következő: I. könyvek, cikkek, vázlatok; II. A tőke és előmunkálatai; III. levelezés; IV. kivonatok és jegyzetek.

A MEGA2 kiadása hosszas előkészítő munkálatok után 1975-ben kezdődött meg az NDK-ban. Az akkoriban még 170 kötetesre tervezett sorozatból végül 47 jelenhetett meg, az utolsó röviddel az államszocializmus bukása után. 1990-ben a nagyszabású vállalkozásnak – “Karl Marx és Friedrich Engels valamennyi írásának történelmi-kritikai kiadása” – kicsit karcsúsított formában való folytatására hozták létre a politikailag független, Amsterdamban működő Nemzetközi Marx-Engels Alapítványt (Internationale Marx-Engels Stiftung, IMES). Az IMES tudományos tanácsának tagjai között szép számmal találhatók nagy nevek, amelyek a tudományos (és politikai) megközelítések széles skáláját képviselik, mint például Immanuel Wallerstein és Gareth Stedman Jones, Jürgen Kocka és Eric Hobsbawm, Tőkei Ferenc és Iring Fetcher. Az alapítvány nemzetközi hálózatként működik, amelynek munkájában részt vesz több német és orosz intézet, valamint a neves amszterdami Nemzetközi Társadalomtörténeti Intézet, amely a marxi hagyaték jelentős részét őrzi. Mindezek mellett több országban különböző munkacsoportok is tevékenykednek.

A minap megjelent 48. kötet Karl Marx 1844 és 1847 között született jegyzeteit tartalmazza, továbbá nyolc, kivonatokat tartalmazó füzetet, amelyeket Marx ugyanebben az időben szerteágazó tudományos olvasmányairól készített. Ezt egy részletes bevezető egészíti ki, amely szerkesztési kérdésekkel foglalkozik, emellett kitér például a Marx által kijegyzetelt írások történelmi-tudományos elhelyezésére, arra, hogyan értékelte ezeket annak idején maga a mester, továbbá hogy milyen viták folytak Marx és különböző kortársai között e művekkel kapcsolatban.

Az, hogy a MEGA2 kiadásáért immár az IMES viseli a felelősséget, kétségkívül fontos lépés volt a Marx és Engels műveinek kiadását sokáig beárnyékoló, dogmatikus pártmarxizmussal való szakítás irányában. A marxi életmű kiadása mindig is erősen átpolitizált, pártpolitikai harcokkal övezett és igen összetett ügy volt. Már A tőke Marx halála (1883) után kevéssel megjelent második és harmadik kötete is máig tartó viták tárgya lett. Mint ismeretes, ezek a kötetek Marx vázlatnak, illetve nyersváltozatoknak szánt kéziratain alapulnak, amelyeket Engels rendezett, átdolgozott, majd 1885-ben, illetve 1894-ben kiadott. Más fontos művek eleve csak évtizedek múlva jelenhettek meg, így például A német ideológia (1925) vagy a Gazdasági-filozófiai kéziratok (1932).

Az összkiadásra tett első kísérlet, amelyet David Rjazanov kezdeményezett a Szovjetunióban az 1920-as években (MEGA1), és amely élvezte az akkori Német Szociáldemokrata Párt és a Porosz Levéltári Hivatal támogatását, Hitler hatalomra jutása és a Szovjetunió fokozódó sztálinizálódása következtében zátonyra futott. Rjazanov maga is a sztálini terror áldozata lett. Az évtizedekkel később az NDK-ban kiadott MEGA2 bizonyos szempontból már közeledett azokhoz a követelményekhez, amelyek egy történelmi-kritikai összkiadással szemben támaszthatók. A klasszikus szövegek prezentációja itt már tükrözi azt a törekvést, hogy a marxi és engelsi munkásságot annak történelmi keletkezési folyamatában mutassa be. A kommentáló lábjegyzetekből, a tárgymutató fogalomkészletéből, a bevezetőkből stb. viszont még árad a megkérdőjelezetlen marxista-leninista dogmatizmus.

Ezzel szemben a MEGA2-nek immár az IMES által kiadott folytatását – amelynek az 1993-ban elfogadott publikációs irányelvek szolgálnak alapul – egészen más szerepfelfogás és lényegesen tágabb mozgástér jellemzi. Ezenkívül a tulajdonképpeni MEGA2 mellett 1994-ben létrehozták az IMES évente kétszer megjelenő sorozatát, a MEGA-Studien-t (MEGA-tanulmányok). Ebben egyebek között a MEGA-kiadással és a kiadói tevékenységgel kapcsolatos, meglehetősen alapos kritika is helyet kap. A sorozat lapjain folyó viták egyike például a marxi és az engelsi szemlélet azonos vagy eltérő volta körül forog. A megújult MEGA2-kiadás egyik radikális bírálata szerint “az új MEGA kritikus-antidogmatikus jellege azon a döntésen áll vagy bukik, hogy a szerkesztők rábízzák-e magukat az engelsi szövegértelmezésre, vagy azt [a marxi szándékok] félreértés[e]ként éppenséggel leleplezni kívánják”. (Backhaus/Reichelt, MEGA-Studien, 1994/2, 102.) Amennyiben megkérdőjeleződik az elméleti összhang “a marxizmus alapító atyái” között, úgy valóban problematikussá válna a MEGA egész vállalkozása.

A MEGA-Studien lapjain persze nem csak ebben a kérdésben ütköznek meg a vélemények. Számos más problémáról is folyik a nyílt és érdekes vita. Emellett helyett találnak itt a marxizmus átfogóbb vagy részletkérdéseivel foglalkozó kutatási beszámolók, valamint olyan írások, amelyek közvetlenül a MEGA-kiadás problémáival, eredményeivel és melléktermékeivel foglalkoznak. így olvashatunk “a Neue Rheinische Zeitung alapításának történetét érintő új dokumentumokról és tényekről”, “A német ideológia kéziratai fennmaradásának történetéről”, vagy megtudhatjuk, hogy fest “Friedrich Engels és a »zsidókérdés« új megvilágításban” (MEGA–Studien, 1997/2, 1998/2, 1998/1). A képet a legkülönfélébb nyelveken megjelent új történelmi és elméleti munkákról írt recenziók egészítik ki. Ezek azonban nemcsak Marxról, Engelsről vagy a marxizmusról szólnak, hanem egy igen széles, a marxizmussal foglalkozók számára a legtágabb értelemben véve érdekes témahorizontot ölelnek fel.

Bárhogy viszonyul is az olvasó a MEGA2-nek a pluralizmus égisze alatt történő folytatásához vagy a marxi és társadalomkritikai filozófia, a társadalomelmélet és a történetírás nagy és kis kérdéseihez: a MEGA2 és főképpen a MEGA-Studien eleven vitafórumot, és az ösztönző gondolatok széles tárházát jelenti. Csak nem szabad visszariadnunk a “marxologizálás” sajátos légkörétől, amely részben még mindig jellemzi az egész vállalkozást, és amely legalábbis az olvasó- és kutatóközönség fiatalabb generációitól már bizonyára többnyire idegen.

A MEGA2 sorozat a Berliner Akademie Verlag gondozásában jelenik meg, a MEGA-Studien füzetei pedig megrendelhetők a következő címen: IMES, Cruquiusweg 31, NL-1019 AT Amsterdam.

Korábbi számok

Az Eszmélet első tíz éve

Az Eszmélet által képviselt baloldaliság a rendszerváltás előtti évtizedek kultúrpolitikájában a társadalomtudományi viták perifériáján megtűrt, de önálló megnyilatkozási fórumhoz nem engedett irányzatok közé tartozott. Ez a sztálini és poszt-sztálini rendszerekkel és ideológiákkal szembeni, következetesen kritikus alapállásunkkal volt magyarázható. Ugyanakkor lapunk – az 1988-90-es időszakban született sajtótermékek döntő többségétől eltérően – mindvégig kritikus maradt azzal a társadalmi rendszerrel szemben, amely a berlini fal leomlása következtében térségünkben is kialakult, és kisebb-nagyobb irányváltások után megszilárdulni látszik.

Ez a kettős kritikai magatartás egyfajta harmadikutasságnak is tartható, ami nem véletlen, hiszen az antisztálinista szocializmust Magyarországon legmarkánsabban és elméletileg is igényesen megfogalmazó Lukács György maga is vállalta valamiféle harmadik út gondolatát (“tertium datur!”) a – húsz év késéssel megjelentetett – Demokratisierung heute und morgen (A demokratizálás jelene és jövője, 1988) című művében. Lapunk ezen indíttatásán, szellemiségén sem az új domináns ideológiák (liberalizmus, konzervativizmus), sem az új keletű intellektuális divatirányzatok (posztmodern, populizmus) hatása alatt nem változtattunk. Az első tíz évben folyóiratunk lapjain közreadott írások és viták is mutatják, hogy a kilencvenes évek hazai és globális trendjei jól jellemezhetők a marxi hagyományra támaszkodva, s e munkához támaszt nyújtanak olyan elméleti rendszerek, mint Lukács Györgyé, Polányi Károlyé, Ernest Mandelé vagy Immanuel Wallersteiné. Meggyőződésünk, hogy aki meg akarja érteni a jelenkori kapitalizmusra jellemző konfliktusokat és elidegenedést, a kizsákmányolás régi és új, nemzeteken belüli és nemzetközi formáit, nem kerülheti meg a felsorolt nevekhez kapcsolódó iskolákat, és Magyarországon nem kerülheti meg az Eszméletet sem.

A kritikai elemzés, amelynek folyóiratunk első tíz évét szenteltük, a gyakorlati politizálásban is utat kíván mutatni olvasóinknak. Rendszerezett formában fejtettük ki az ellenállhatatlannak látszó neoliberalizmussal, valamint a konzervativizmus legkülönbözőbb megnyilvánulásaival szembeni érveket. A gyakorlati alternatívát keresők figyelmét felhívtuk a baloldal évszázados és elidegeníthetetlen örökségére: a társadalmi önigazgatás és önszerveződés programjára, a szolidaritás elemi igényére és történelmileg változó intézményeire. Igyekeztünk hozzájárulni ahhoz, hogy olvasóink a hagyományosnak tekintett témákon (tulajdonviszonyok, szociális egyenlőtlenségek, rasszizmus stb.) túl naprakészek legyenek olyan területeken is, mint a nemek közötti társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek problémaköre, az információs társadalom és a globalizáció trendjeinek értékelése, vagy akár a versenysportok politikai beágyazódása.

A viták azonban nemcsak a baloldal és a jobboldal között folynak, hanem a tágan értelmezett baloldalon belül is. Emiatt beszélnünk kell a baloldallal történelmileg összekapcsolódó elméleti és gyakorlati zsákutcákról is. Ilyen mindenekelőtt az etatizmus, amely mind a sztálinista, mind a szociáldemokrata hagyományban megjelent. Ilyen továbbá az utolérő fejlődés programja, amely intellektuális síkon a nemzeti emancipáció gondolatához kapcsolódott, a gyakorlatban azonban – a sztálinista ideológusok ügyködésének eredményeként, pragmatikus megfontolások ideológiai síkra emelése következtében – egy torz politikai gyakorlat igazolásául szolgált. A baloldali érzületű emberek körében megfigyelhető, újabb keletű zsákutca a szocializmusnak a liberalizmusban való feloldása, ami egyes exkommunistáknál a blairi ihletésű harmadikutasságban, a még korábban paradigmát váltóknál pedig a liberális pártokban való politizálásban öltött testet. Nem kevésbé improduktív az a fajta konzervatív baloldaliság, amely – elsősorban személyes nosztalgiákra, vélt vagy valós múltbeli sikerekre támaszkodva – a populizmus különböző válfajaival társulva próbál politikai programot kovácsolni meghaladott elméleti tételekből és legalább annyira ellentmondásos gyakorlati megoldásokból.

Az Eszmélet alapítói és szerkesztői nem rendelkeznek kész válaszokkal a kor elméleti és gyakorlati kihívásaira. Ha rendelkeznének, talán nem is lenne szükség a folyóiratra. úgy gondoljuk, hogy – az első tíz évhez hasonlóan – olyan baloldali folyóiratra van szükség, amely vitafórum a hazai baloldali értelmiségiek és aktivisták számára, egyszersmind közvetítő szerepet játszik a hazai és a nemzetközi baloldal műhelyei között. Az elmúlt években egyes lapszámaink felét, esetenként kétharmadát is azok a cikkfordítások tették ki, amelyeket eredetileg külföldi kollégáink, barátaink írtak a hazai olvasókat is érdeklő témákban. Ugyanakkor szerkesztőségünk tagjai, valamint angol nyelvű kiadványai eljuttatták a külföldi érdeklődőkhöz a hazai baloldali szerzők és fórumok elemzéseit. Az Eszmélet a következő évtizedben is az útkeresés folyóirata lesz, szerzőinkkel és olvasóinkkal egyetértésben követve az első tíz évben választott irányt.

A szerkesztők

 

Egy szórólap 1990-ből

“Az Eszmélet

…egyike a manapság egyre csökkenő számú társadalomelméleti folyóiratoknak,

Az Eszmélet

…elzárkózik minden durva, demagóg és szélsőséges hangtól, sosem vesz részt személyeskedő politikai vitákban,

Az Eszmélet

…kritikai alapállást foglal el minden hatalmi egyenlőtlenséggel és előjoggal szemben, származzék az gazdasági hatalomból, vagy bürokratikus hierarchiából,

Az Eszmélet

…fellép a társadalmi diszkrimináció, az előítéletek és a kulturális egyenlőtlenségek minden fajtája ellen,

Az Eszmélet

…pártoktól független lap: fórumot kíván nyújtani a baloldaliság és a humánum legkülönfélébb irányzatainak,

Az Eszmélet

…a holnapi baloldal lapja.”

Korábbi számok

Szex és politika Amerikában

Az 1998-as év az Egyesült Államokban Monica Lewinsky jegyében telt el. A Bill Clintont ismerők számára ez nem volt váratlan fejlemény Az elnök vád alá helyezéséig elmenő tortúra azonban módot ad az amerikai politíka és a szexualitás viszonyának elemzésére."Kié a szaxofon a szexfotón, és ki az, aki rajta fex(ik)?" (KFT: A botrány.)

 

 

"Társadalmunk jelképei között ott a beszélő nemi szerv jelképe is. A nemi szervé, amelyet rajtakapnak, amelyhez kérdéseket intéznek, és amely – a kényszer szorításában, illetve tulajdon beszédszükségletének hatására – hosszan és kimerítően válaszol." (Foucault, 1996. 79.) Ezt Michel Foucault, az Amerikában letelepedett francia filozófus írta a hetvenes évek közepén, mit sem sejtve arról, hogy az akkori elnöki botrány (Watergate) komédiaként egyszer megismétlődik majd, mégpedig éppen az ő korabeli kutatási témája: a szexualitás körül. Márpedig most ez a helyzet; a gyanútlan szemlélődő számára tényleg úgy tűnhet, hogy az amerikai politika egyetlen téma körül forog, és ez a szex. Az amerikai elnöki politika nyílt szexualizálása azonban nem a Lewinsky-botránnyal kezdődött – amely az elnök és egy gyakornok közötti furcsa kapcsolat még furcsább felderítéséről szólt -, hanem Bill Clinton 1992-es fellépésével, és igazából már elnökké választása előtt.

Elnökök és nőügyek

Clinton 1992-ig az USA egyik legkisebb s – ha szabad ezt mondani – legkevésbé jelentős államának kormányzója volt. Országos ismertségre az elnökválasztási kampánnyal egy időben tett szert, s az amerikaiak ezzel egy időben tudomást szereztek az arkansasi demokrata politikus állítólagos és valóságos nőügyeiről is. Oly sok volt a jelentkező a tízhónapos kampányidőszak alatt, hogy már csak a "nem zörög a haraszt" téziséből kiindulva is sejteni lehetett, hogy az elnök nem szigorúan monogám természetű. Érdekes módon Bill Clinton és felesége, Hillary nem tagadták kategorikusan a korábbi házasságtörés tényét; egy televíziós műsorban inkább arról próbálták meggyőzni a nézőket, hogy az ilyen dolgok csak kettőjükre tartoznak, s ha Hillary nem bizalmatlan férjével szemben, akkor a választópolgároknak sincs erre okuk. E taktika bevált: a lappangó szexbotrányt sikerült háttérbe szorítani, más fontos társadalmi ügyek mögé. Ám egy-egy sztori még évekig beárnyékolta Clinton elnökségét: ilyen a Paula Jones-féle per, amely egy állítólagos zaklatási esetből indult ki, s amely végül is elvezetett a Lewinsky-ügyhöz is.

Bill Clinton előtt az elnöki szex – és általában az elnök magánélete – messze nem bírt ekkora jelentőséggel. Az ország első számú politikusa, aki egy személyben állam- és kormányfő, megválasztása után egyfajta burokba került: tisztelet és tapintat övezte, még akkor is, ha ez nem mindig volt könnyű. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy Franklin D. Roosevelt elnök, aki egyébként előszeretettel vette körül magát újságírókkal, mindvégig el tudta titkolni választói előtt, hogy mindkét lábára béna. A laptudósítóknak nem tiltotta meg senki, hogy az elnök testi fogyatékosságát közhírré tegyék, mégsem írtak róla, mert egy hallgatólagos megállapodás tárgya volt, hogy ez nem politikai téma, hangoztatása fölösleges aggodalmat keltene. Hasonlóképp titokban maradt, hogy Roosevelt korai "félrelépése" miatt Eleanor kilátásba helyezte a válást, ami az akkori normák szerint a politikai karrier végét jelenthette volna. Az elnök és felesége közötti politikai együttműködés elfedte a két személy magánéletének különútjait.

A maga korában nem került a nyilvánosság elé John F. Kennedy elnök élvhajhász magatartása sem. Erről csak jóval később és fokozatosan váltak publikussá az egyébként kétségbe vonhatatlan tények, annak ellenére, hogy Arthur Schlesinger, a Kennedy családhoz közel álló politológus még ma is mindent megtesz JFK becsületének védelmében. Nincs szüksége ilyesmire Lyndon Johnsonnak, akiből nem lett kultuszfigura, és az amerikaiak az ő egyébként is kétséges jellemével összhangban állónak tartják, ami szexuális falánkságáról tudható.

Clinton esetében – a korábbi gyakorlattal szemben – oly sokszor esett szó a vélt vagy valóságos nőügyekről, hogy azok már-már senkit sem érdekelnek. Annál is inkább, mert köztudomású volt, hogy Clinton PR-stábja maga is építeni igyekezett az elnök testi adottságaira. Clinton meg-megölelte híveit, az egyszerű embereket, s ezzel a bizalom, a bensőségesség érzetét erősítette. Fellépései előtt nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a megcélzott közönségnek megfelelő lesz-e az elnök hajviselete. Amikor a Lewinsky-ügyről az első hírmorzsák megjelentek a sajtóban, és a Fehér Ház napi programjává vált a megalapozatlan híresztelések cáfolata, akadtak olyanok is, akik azt gyanították, hogy az újabb washingtoni botrányt az elnök környezetében csak azért robbantották ki, hogy eltereljék a figyelmet a pápa kubai látogatásáról.

Clinton közvetlensége paradox módon egyfajta antipolitikus magatartásból származott; megpróbálta elhitetni, hogy az egyszerű nép és a washingtoni politikusok közötti távolság áthidalható. Példaképe e tekintetben az a Franklin Roosevelt volt, aki a harmincas évek válsága közepette, a rádió adta új lehetőséget kihasználva közvetlenül fordult az emberekhez, s az éter hullámait felhasználva szinte családtagként tudta elfogadtatni magát. A másik példakép, John Kennedy volt az, aki először használta igen tudatosan a televíziót. Clinton pedig további lépést tett a valódi személyes kontaktus megteremtése felé. Ez azonban nem egyszerűen az ő személyes újítása, hanem generációs sajátosság; azé a nemzedéké, amely három évtizeddel ezelőtt szocializálódott, a korábbi fagyos politikai légkörrel szakító kulturális közegben.

Jog kontra hagyomány

A hatvanas évek társadalmi mozgalmai fellázadtak a háború utáni másfél évtized bezártsága, korlátoltsága ellen, és teljesen új magatartásformákat hoztak. A szabadság új dimenziói nyíltak meg: ha nem is legálisan, de szabadon lehetett hozzájutni különféle narkotikumokhoz. Az ifjúság elutasította a szexualitás korábbi korlátait; sok helyen működtek kommunák is Amerikában. Új kultúra született: a brit, valamint fekete és fehér amerikai tradíciókat is ötvöző rockzene.

Ez az új kultúra azonban nem volt politikamentes; nem a közügyek elől menekült a magánszférába. Épp ellenkezőleg; át akarta formálni a politika világát is az egyén közvetlen környezetétől (lakóhely, munkahely, iskola) az államszervezeten keresztül a világhatalom szerkezetéig. Aki a hatvanas években lázadó volt, az nemcsak más zenei vagy szexuális ízlés jegyében tette ezt; elítélte az Egyesült Államok politikai berendezkedését és nemzetközi szerepét, mindenekelőtt a vietnami háborút, amelynek során amerikai fiatalok százezrei áldozták fel magukat egy számukra értelmetlen célért.

Az új generáció lázadó volt ugyan, de nem jutott el addig, hogy új rendet teremtsen a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. A vietnami háború miatt konfliktusba került azzal a liberális1 politikai tömbbel, amellyel korábban az emberi jogok mind teljesebb érvényesítése érdekében küzdött. A progresszív koalíció szétesett, ellenzékét pedig az a Richard Nixon vezette győzelemre, aki húsz évvel korábban a Joseph McCarthy-féle boszorkányüldözésekben való részvételével vált országos ismertségű politikussá. Állítása szerint Nixon "a csendes többséget" képviselte – azokat, akik nem akarnak felfordulást, lázongást; mai kifejezéssel élve: akik nem keverik össze a szabadságot a szabadossággal. A hatvanas évek mozgalmainak számos progresszív kezdeményezése zátonyra futott, falakba ütközött. A konzervatív hullám Ronald Reagan elnöksége idején (1981 és 1989 között) tetőzött, amikor a nagykorúság alsó határát 21 évre emelték (kiterjesztve a kiskorúakat sújtó különféle korlátozásokat), és az állami politika hosszú időn át tabuként kezelte még az AIDS robbanásszerű terjedését is. ("Hatalom és szexualitás között nem is lehetséges más viszony, csakis negatív jellegű: visszautasítás, kirekesztés, eltaszítás, korlátozás, elhallgatás vagy elkendőzés" – írja Foucault.

A bigottság utóvédharca, amely Nixon, Reagan és Bush idejében egyformán fontos szerepet játszott az amerikai nagypolitikában, egyre nyíltabb konfrontációt eredményezett a nemiség kérdései körül; olyannyira, hogy egyes filozófusok és politológusok körében a nemek, a szexuális beállítottság és más hasonló tulajdonságok által meghatározott "identitás" ma már sokkal fontosabb meghatározója a politikai folyamatnak, mint a korábban elsődlegesnek tekintett osztályhelyzet. E tézis mellett szól, hogy mióta a szexualitás, a nemek közötti viszony az amerikai politika nyílt témájává vált – és mint ilyen jelentősen felértékelődött, – a szembenálló oldalak hatalmas tömegtüntetéseket tudnak szervezni a vitatott ügyek mellett és ellen. A terhességmegszakítás jogáért küzdők (pro-choice) ugyanúgy százezreket tudnak megmozgatni egy-egy demonstrációra, mint a magzat élethez való jogát védelmezők (pro-life). Az utóbbi években került reflektorfénybe az ígéretüket megtartók mozgalma (promise keepers), amely konzervatív felfogású férfiakat tömörít – bőrszínre, életkorra való tekintet nélkül. Ennek résztvevői leginkább házastársi hűségüket nyilvánítják ki – feminista bírálóik szerint azonban inkább a férfiak hagyományos családfői pozíciójának megerősítéséért küzdenek.

A felsorolt, nagyon is különböző problémákat az kapcsolja össze, hogy mind érintik a nemekhez és a szexualitáshoz kapcsolódó hagyományos hierarchiákat. Arra keresik a választ, hogy vajon a közéletben és a családban a férfiak magasabb státuszt foglalnak-e el, mint a nők, és hogy a társadalom negatívan értékeli-e a monogám heteroszexuális kapcsolattól eltérő minták szerint élő embereket (bi- és homoszexuálisok, bi- és poligámok, geronto- és pedofilok, örömlányok stb.), akiknek a "többségtől" eltérő magatartása éppen a megbélyegzés és tiltás miatt válik titkolandóvá, és válhat egy idő után valóban bűnös tevékenység forrásává.

Bill Clinton minden tekintetben a hatvanas évek politikai nemzedékéhez tartozik. Ez az 1992-es elnökválasztási hadjáratban is kiderült, amikor a Bush-pártiak megpróbálták felhasználni ellene, hogy ifjúkorában kipróbálta a marihuanát, hogy kapcsolatait kihasználva elkerülte a vietnami behívót, sőt valószínűleg részt vett egy háborúellenes tüntetésen is. Clinton egyik programpontja az volt, hogy legalizálja a homoszexuálisok katonai szolgálatát (még akkor is, ha elnökké választása után e törekvését a hadsereg vezetésének ellenállása miatt igen hamar feladta). "Clinton jelleme" azóta is olyan kérdés, amelyet a jobboldal a demokraták "gyenge pontjának" tart, és amelyre előszeretettel bocsát össztüzet, ha arra alkalom nyílik.

Miért nyerhetett mégis Clinton 1992-ben? Részben a már említett generációs összhang miatt. Másrészt azért, mert a hidegháború elmúltával az amerikaiak nagy része nem tartott igényt Bush világpolitikusi tapasztalatára. Nem utolsó sorban pedig azért, mert a jobboldal szavazatai megoszlottak a mérsékelt Bush elnök és a populista Ross Perot között. Ezt követően a Republikánus Párt befolyásos támogatói és aktivistái levonták a következtetést: ha sikeresek akarnak lenni, el kell hódítaniuk a Perot-tábor nagy részét, ehhez pedig a Bush-féle mértéktartás és nagyvonalúság mellőzésére, valamint Perot fundamentalista harciasságának adaptálására van szükség. Az 1994-es választás igazolta is ezt a stratégiát: a republikánusok többséget szereztek a Kongresszus mindkét házában, és olyan liberális nagyágyúkat ütöttek ki, mint például Mario Cuomo New York-i kormányzó. A politikai kezdeményezés olyan déli konzervatívok kezébe ment át, mint a georgiai Newt Gingrich, aki 1994 és 1998 között a Képviselőház elnöki tisztét töltötte be.

A "jobboldali összeesküvés"

Kulturális értelemben Gingrich és társai Nixon politikai unokáinak tekinthetők: ők is egyfajta csendes és erkölcsös többség nevében kívánnak fellépni a hivatalban levő elnökkel szemben. Programjuk egyik sarkalatos pontja a hatvanas évek óta működő pozitív diszkrimináció (affirmative action) felszámolása, azé az állami intézményé, amely mesterséges megkülönböztetés (kvóták stb.) útján próbálta elősegíteni, hogy a nők és a színes bőrűek számarányukhoz közelítő mértékben nyerjenek politikai tisztségeket és legyenek jelen az elit más csoportjaiban. A Gingrich-féle irányvonal áttörése szociológiai értelemben a pozíciójukat féltő, középosztálybeli fehér férfiak ellenoffenzívájának tulajdonítható.

Az új republikánus kurzus számítása azonban téves, mert a közvéleménykutatások nem igazolják e puritán többség létezését. Inkább egy fundamentalista, kemény magról van szó, amely – már csak a hagyományok miatt is – igen jó politikai szervező és befolyásolási készséggel bír. Arra pedig, hogy Gingrichék jobbra vitték a Republikánus Pártot, Clinton nem válaszolhatott másképp, mint a Demokrata Párt centrum felé húzásával, amivel biztosította 1996-os újjáválasztását.

A lassú víz azonban Amerikában is partot mos. Gingrichéknek nem sikerült meghiúsítaniuk Clinton 1996-os újraválasztását, de úgy gondolták, hogy a kezükben levő "bizonyítékok" segítségével az elnök elmozdítható lesz még a 2000. évi választások előtt. Ennek érdekében minden eszközzel megpróbálták irányításuk alá vonni és a kitűzött politikai cél felé irányítani azt a vizsgálat-sorozatot, amely – kiindulva különféle, sok évvel ezelőtti Arkansas-i ingatlanügyletekből – végül is eljutott Bill Clinton és Monica Lewinsky irodai afférjának leleplezéséhez; és, ami fontosabb, ennek során bizonyítani tudták, hogy az elnök félrevezető kijelentéseivel akadályozta az igazságszolgáltatás folyamatát. Ez elegendő ok volt a vád alá helyezéshez (impeachment) és az elmozdítási kísérlethez.

A világ többi része, és különösen Európa értetlenül szemlélte a fejleményeket. Helmut Kohl kancellár igen drasztikusan "gusztustalannak" nevezte az elnök elleni kampányt. Clinton magánügyekből kiinduló meghurcolása visszatetszést keltett a franciák körében is, akiket nem különösen foglalkoztattak egykori elnökükről, Francois Mitterrandról nyilvánosságra hozott információk sem. Az amerikai kampány messze túlhaladta a britek2 tűréshatárát is, pedig nem sokkal korábban még ők maguk folytattak vitát arról, vajon Károly herceg házasságon kívüli kapcsolata alkalmatlanná teszi-e őt arra, hogy majdan a britek királya lehessen.

Ahogy Kenneth Starr "független" ügyész lépésről lépésre megpróbálta sarokba szorítani Bill Clintont, az ügy minden apró részlete nyilvánosságot kapott. A részletek újbóli felelevenítésével ezúttal nem foglalkozunk, annál is inkább, mert ilyen-olyan apróságok szellőztetése ezúttal éppen a lényegről tereli el a figyelmet. A lényeg pedig nem más, mint amire Hillary Clinton már az év elején úgy utalt, hogy férje "egy nagyszabású jobboldali összeesküvés"3 célpontja és lehetséges áldozata. A Starr-jelentés hátteréről, a "független" ügyész politikai kapcsolatairól azóta kiderült tények alátámasztják a First Lady kijelentését, s nyilvánvaló, hogy leginkább politikai elkötelezettségből, az agresszív jobboldali támadással szemben alkotott egységfront jegyében áll ki azóta is töretlenül a sokszorosan hűtlen férj mellett.

Clinton az őt ért támadások után igyekezett saját társadalmi bázisához fordulni (szemben a "fehér, angolszász, protestáns" [WASP] republikánusokkal). Nem sokkal azután, hogy a Lewinsky-ügy 1998 januárjában berobbant az amerikai politikába, az elnök az Unió helyzetéről elmondott kongresszusi beszédében észrevehetően baloldali retorikát alkalmazott, szakítva a megelőző három-négy évre jellemző centrista irányzattal. Az üzenet középpontjában az esélyegyenlőség gondolata állt, s a szociális biztonság és a mind teljesebb foglalkoztatás érdekében fellépő, aktív állam programja. Clinton megpróbált visszanyúlni a progresszív hagyományhoz és az esélyegyenlőség eszményéhez. Nem eshetett nehezére, hiszen az Egyesült Államokban az első világháború óta mindmáig inkább a Demokrata Párt állt ki az amerikai politikai zsargonban "kisebbségnek" nevezett csoportok: a nők, a színesbőrűek, a nem protestáns vallásúak, az alternatív szexuális beállítottságúak jogaiért.

A sajátos eszközökkel vívott "csata" végül a jobboldal vereségével ért véget. A konzervatívoknak nem sikerült a magánéleti visszásságokból kiindulva megingatniuk az amerikai társadalom elnökbe vetett bizalmát.4 Az 1998. novemberi választásokon a republikánusok nem tudták növelni kongresszusi mandátumaik számát, jóllehet mindent megtettek azért, hogy a választás Clinton jelleméről szóljon. A kudarc után Newt Gingrich önként távozott a Képviselőházból. A helyére választott Bob Livingstone pedig néhány héttel később azért kényszerült lemondásra, mert napvilágra kerültek korábbi házasságtörésének részletei. Az 1999-es év elején az elnök elleni szenátusi vádindítvány kudarcot vallott.

A szexbotrány morális paradoxonai, és különösképpen a republikánus hangadók viselkedése láttán akaratlanul is eszünkbe jut Nagy Lajos írása a milliomosról a Képtelen természetrajz című kötetből (17.):

"A milliomos nemi élete nem egészen szabad, mint például a vadállatoké, hanem úgynevezett erkölcsi alapokon nyugszik, ami abból áll, hogy a milliomosnak van felesége, aki egy másik milliomos szeretője, van szeretője, aki egy másik milliomos felesége, van barátnője, aki egy szegény ember lánya, fene a pofáját, és van lánya, aki a házitanító szeretője, mindennek erkölcsi tartalmat az ad, hogy a szegény embert régen, ha szeretője volt, a milliomosok más szegény emberekkel elégettették, ma ellenben, ha szeretője van, csupán kipellengérezik, bezáratják, állásából elbocsátják."

Kétségtelen, hogy Clinton nem "szegény ember", ennek ellenére az amerikai politika viszonyrendszerében a szegény emberek képviselőjének is számít, amit saját származása és eddigi pályafutásának egyes mozzanatai alá is támasztanak. Clinton esetleges elmozdításának igen nagy volt a tétje.5 Ha a republikánusoknak – a Lewinsky-ügy vagy bármi más felhasználásával – sikerült volna elmozdítaniuk az elnököt, felgyorsulhatott volna a "jóléti állam" lebontásának folyamata, és minden bizonnyal kevesebb ellenállással kellett volna számolniuk azoknak a "reformoknak", amelyek a különféle "kisebbségeket" támogató mechanizmusok felszámolását célozzák.

"…és ami mögötte van"

Aki Amerikában nő, színes bőrű, homoszexuális vagy zsidó (nem is beszélve e tulajdonságok kombinációiról), jól tudja, hogy olyan társdalomban él, amelyben lépten-nyomon megfigyelhető a nyílt vagy leplezett diszkrimináció. A "kisebbségekhez" tartozók lépéshátrányból indulnak minden vezető pozícióért, ha ilyesmi egyáltalán szóba jöhet. A gazdasági hatalom egy viszonylag szűk elit (néhány ezer család) kezében koncentrálódik, s e kisebbség (itt végre nem kell idézőjelbe tennünk a kifejezést) hatékonyan tartja kezében a politikai hivatalokat is.

Köztudomású, hogy az 1996-os választási kampányban szemérmetlenül sokba került az elnök és a törvényhozó honatyák megválasztása. Míg 1992-ben "csak" 75 millió dollárt költöttek erre a célra, 1996-ban a pártok több mint 200 millió dollárt gyűjtöttek össze kampányaik finanszírozására. (Ezeknek az összegeknek a legnagyobb részét a televíziós hirdetésekre fordították.) Ezekből a számadatokból nem nehéz arra következtetni, hogy az Egyesült Államokban a politikai hatalmat a legvagyonosabb rétegek tartják a kezükben; a verseny ugyan nyitott minden állampolgár számára, az esélyek egyenlőségéről azonban még a legnagyobb jóindulattal sem beszélhetünk. Kormányzói, képviselői, szenátori, és legfőképpen elnöki székért nem indulhat más, mint aki a milliomosok barátja, vagy esetleg maga is milliomos (lásd legutóbb Ross Perot esetét az 1992-es és az 1996-os választásokon).

Mindkét nagy pártnak szüksége van vagyonos támogatókra, de a republikánusok még így is másfélszer-kétszer annyi forrásból gazdálkodhatnak, mint a demokraták. A pénz a hatalom kulcsa, és ahogy Foucault írja: "a hatalom csak úgy elviselhető, ha jelentős részben el van rejtve." (88.) Bármennyire igaz is, hogy sokmillió amerikainak igen hamar elege lett a Lewinsky-botrány részleteinek taglalásából, a média helyesen érzett rá, hogy szükségük van egy látszatra: arra, hogy még a legmagasabb pozícióban levő személyek is elszámoltathatók. Hiszen – gondolhatjuk: – ha a legnagyobb gazdasági hatalommal6 rendelkező egyén (Bill Gates) vállalatbirodalmának pellengérre állítása és esetleges feldarabolása megtörténhet, akkor senki sem emelkedhet büntetlenül a többiek fölé. Ha a legnagyobb politikai hatalommal felruházott személy (Bill Clinton) magánéletének legintimebb részleteibe is bepillanthat az állampolgár, akkor az intézményrendszer "nyilvánvalóan" átlátható, ellenőrizhető, és végső soron demokratikus.

A két Bill meghurcolása nem más, mint figyelemelterelési manőver, amely azoknak áll érdekében, akik nem jöttek olyan mélyről, mint Gates vagy Clinton, de egyesített gazdasági és politikai erejük messze meghaladja a Microsoft tulajdonosáét és a Fehér Ház birtokosáét. E láthatatlan elit szemében Bill Clintonnal nem az a fő baj, hogy szexuális étvágya nem ismer határokat, és ennek eltitkolásáért egyszer-kétszer valótlanságot állított, hanem az, hogy személyes pályafutásával és politikai programjával olyan szellemiséget képvisel, amely — ha nem is túl radikálisan, de — ellentétes Amerika létező társadalmi és politikai hierarchiájával. Ellenfelei számára fontosabb volt a meghurcolása, mint az, hogy ez a kampány politikailag releváns tényezőkből építkezzen. Ezért találó Kenneth Starr (és megbízói) akcióját a "kukkoló mccarthyzmus" kifejezéssel illetni.

Az ellenfél démonizálása az amerikai jobboldal hagyományai közé tartozott már jóval McCarthy fellépése előtt. Erről írja Eric Schlosser a következőket:

"Az anti-Clinton irodalom alapján azt gondolhatnánk, hogy a szóban forgó személy maga az Antikrisztus, az Amerikai Kommunista Párt elnöke, vagy akár liberális. Valójában azonban Bill Clinton a legkonzervatívabb demokrata elnök Grover Cleveland óta. Csökkentette a jóléti kiadásokat, új börtönöket épített, kiterjesztette a halálbüntetést, kiterjesztette a kábítószerek elleni háborút, és beterjesztette az utóbbi harminc év első kiegyensúlyozott költségvetését. Politikája inkább emlékeztet Ronald Reaganére mintsem Franklin D. Rooseveltére. A Bill Clinton elleni jobboldali háborút az ő liberális múltja elleni indulat vezérelte, valamint a felháborodás amiatt, hogy elorozta a Republikánus Párt jelszavait és politikáit." (Greider et. al. 42.)

A szexbotrány tehát egyfajta pótcselekvés is, vagy inkább "póthadviselés" (proxy war). A figyelemelterelésre pedig az elnök kénytelen másfajta figyelemeltereléssel válaszolni, amelynek említésével elérkezünk a Clinton-Lewinsky-botrány sokadik, biztonságpolitikai dimenziójához. Ezt az összefüggést még a botrány előtt megvilágította az "Amikor a farok csóválja" (Wag the Dog) című film, amely azóta a magyar mozikban is látható. A film Dustin Hoffmann és Robert De Niro főszereplésével egy olyan elnök történetét mesélte el, aki egy szexbotrány miatti népszerűségvesztését egy műháború megrendezésével próbálja ellensúlyozni. A Robert De Niro által megformált elnöki tanácsadót arról a Dick Morrisról mintázták, aki 1994 után több évig volt Clinton személyes tanácsadója, és maga is egy szexbotrány (egy prostituálttal folytatott viszonya) miatt volt kénytelen távozni hivatalából. A film telitalálat volt. Hiszen nem lehet véletlennek tekinteni azt, hogy miután januárban a Lewinsky-ügy kipattant, az amerikaiak bombázással fenyegették Irakot; amikor augusztusban tetőfokára hágott az ügy (az elnöki vallomással), bekövetkezett a szudáni és afganisztáni célpontok bombázása, és amikor a törvényhozók októberben a vád alá helyezésről döntöttek, az amerikai haderő éppen a szerbekkel nézett farkasszemet, alig elkerülve az újabb bombázást (ez később be is következett, de már más okok miatt).

Nyilvánvaló persze, hogy az Egyesült Államok nem a politikai szexbotrányok miatt veszélyes a világra, ám azok két formában is súlyosbítják a meglevő problémákat. Egyrészt alkalmasak arra, hogy eltereljék a figyelmet az alapvető társadalmi botrányokról: a szegénységről, az éhínségekről, a betegségekről, a népirtásról. Másrészt – a szabadság, a másság, az alternatív viselkedésmódok pellengérre állításán keresztül – alkalmasak a hagyományokkal szakítani kívánó, sőt esetenként kifejezetten progresszív irányzatok elleni fellépésre.

Jegyzetek

1 Wilsontól Johnsonig a liberalizmus volt a Demokrata Párt meghatározó politikai irányzata. A vietnami háború volt az a fejlemény, amelylyel az amerikai liberalizmus külpolitikája (a szabadkereskedelem minden eszközzel történő érvényesítése) és társadalompolitikája (az emberi jogok terén történő előrelépés) összeütközött egymással. A későbbiekben a liberalizmus a párton belül is fokozatosan háttérbe szorult, bár nem tűnt el.

2 Külön dolgozat tárgya lehetne az amerikai szexbotrány összehasonlítása más országokéival. A korábbi évtizedekben éppen Anglia szolgáltatott példát arra, hogy politikusok válása vagy házasságon kívüli kapcsolata lemondásukhoz vezetett. Igaz, ilyen esetben a magánügyek nemzetbiztonsági veszélyekkel is összefonódtak, mint például John Profumo hadügyminiszter 1963-as bukásánál (ez az egész kormány bukásához is nagyban hozzájárult), vagy még korábban VIII. Edward tiszavirágéletű királysága idején (1936-37).

3 Egy 1999 márciusában készült televíziós interjúban maga Lewinsky is lehetségesnek tartotta, hogy az elnök tudatos politikai manipuláció áldozata lett, vagyis a politikai értelemben tapasztalatlan gyakornok nem véletlenül kerülhetett a Fehér Házba.

4 A közhangulat alakításában nyilvánvalóan szerepe volt a demokraták – magánéleti értékeket relativizáló – kulturális ellenkampányának, amely Thomas Jeffersonig visszamenve tárta a társadalom elé az USA korábbi elnökeinek magánéletét, számtalan eddig ki nem tárgyalt részlettel (házasságon kívül született gyermekek, színesbőrű szeretők, homoszexualitás stb.).

5 Clinton esetleges elmozdítása esetére az elemzők számottevő változásokat prognosztizáltak a külgazdasági politikában is. A várakozások szerint az amerikai politika elmozdult volna a protekconizmus felé, ami a jobboldal adekvát válasza lett volna a hosszú ideje növekvő kereskedelmi deficit problémájára. Emellett nehéz helyzetbe került volna az IMF is, amelynek soron levő kvótaemelését az elnök támogatta, a jobboldal domináns körei azonban nem.

6 Gabriel Kolko történész nyomán a monopolellenes szabályozást alapvetően konzervatív politikának tekintjük. Annak ellenére, hogy az "antitröszt" törvényeket a magát progresszívnek nevező irányzat kezdeményezte a századelőn, azok a tőke centralizációja folytán létrejött óriásvállalatok szocialista indíttatású társadalmasításával szemben jelentettek alternatívát.

 

Irodalom

Andor László (1998): Amerikai politika a XX. században. Útmutató Kiadó.

Brogan, Hugh (1997): Kennedy. Akadémiai Kiadó.

Foucault, Michel (1996): A szexualitás története. A tudás akarása. Atlantisz Könyvkiadó.

Greider, William – Jon Katz – P. J. O’Rourke – Eric Schlosser – Hunter S. Thompson (1998): Tales From the Inquisition. The Rolling Stone, March 19.

Heltai András (1992): Clinton. MTI Fotó Kft.

Kéri László (1993): Napló elnökválasztással. Amerika kampány közben. T-Twins Kiadó.

Nagy Lajos (1998): Képtelen természetrajz. Gulliver Kiadó.

Folyóirat cikkek

Rendszerváltás és labdarúgás Magyarországon

A labdarúgáson keresztül megvizsgálhatók a társadalomfejlődés alapkérdései. Ennek egyik oka az, hogy a futball óriási tömegeket megmozgató, és eredendően demokratikus játék. A sportág ugyanakkor lenyomata az átalakuló társadalom és politikai rendszer torzulásainak is.

Ismert, hogy kevés olyan, a futballhoz hasonló társadalmi-történelmi jelenség van, amelyben ilyen koncentráltan vizsgálhatók a társadalomfejlődés alapkérdései. Ennek egyik oka az, hogy a futball óriási tömegeket megmozgató és eredendően – a neki szánt, társadalmi energiákat lekötő funkciótól függetlenül – abszolút demokratikus játék; ugyanis a szurkolókat a kedvelt csapat olyképpen egyesíti, hogy egyúttal egyenlővé tesz mindenkit mindenkivel, a bankárt a munkással, az egyetemi tanárt a diákkal. A stadionok népe, még az ellenfél szurkolóit is beleértve, közel azonos jogokkal és lehetőségekkel rendelkezik (mindaddig, amíg meg nem sértik az ott érvényes szokásjogot és általános jogrendet). A bankár és a gépkocsivezető, az igazgató és a zöldséges egymás nyakába ugrik a kedvelt csapat góljainál. Nem véletlen, hogy az idősebb emberek még sokszor ma is úgy vélik: a stadionokban létrejött egy nem hierarchisztikus társadalom lehetősége. Persze csak virtuálisan. Hiszen a valóságban a futball – mint tudjuk – mégis sajátos leképeződése mindannak, ami a társadalomban végbemegy.

Ám az utóbbi évtizedben már ez is csak nosztalgia; mindezt a "demokráciát" lényegében már a történelmi múlt részeként kell kezelnünk, hiszen a futballt totálisan ellenőrző tőkerendszer megkezdte a szurkolók korábban nem ismert hierarchizálását, felbomlasztotta az eredeti szurkolói tömeget, szociálisan és pszichológiailag kicserélődött a tribünök közönsége szerte a világban. Régen a díszpáholyban helyezték el a "hatalmi elit" képviselőit, a nép pedig körbe vette őket. Ma már minden sokkal bonyolultabb, "cizelláltabb". A pénz, a gazdagság alapján hierarchizálódik a stadionok közönsége. A legszegényebbeket egyszerűen kirekesztik a pályákról (maradjanak a tv képernyői előtt), a legazdagabbakat a legjobb helyekre ültetik, elzárva őket a tömegektől még különböző privilégiumokkal is ellátják a jobb vendégeket (étel, ital, párna, újság stb.). A futballt (is) piacosították. A vendégszurkolókat pedig bezárják – általában a legrosszabb – helyekre, őrzött gettót csinálnak a stadion számukra fenntartott részeiből. Ez a 70-es évektől végbemenő folyamat, amely a labdarúgásból a szórakóztató ipar éppen olyan ágazatát hozta létre, mint például a revü vagy cirkusz, a kelet-európai régióban a rendszerváltás nyomán érte csak el virágkorát.

De hogyan követte ezt a folyamatot Magyarország? Miképpen kapitalizálódott a magyar futball? Létezik-e még egyáltalán a futball-ipar nálunk? Jelen írás1 tehát azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megvizsgálja a magyar labdarúgás összeomlásának okait, a "futball működésének" jellegzetességeit és perspektíváit a rendszerváltó évtized (1989-1999) "vívmányainak" fényében. E kérdés története persze igen messzire nyúlik vissza. A hazai foci-publicisztika mindenesetre már a 70-es, 80-as években a "Miért beteg a magyar futball?" kérdésre kereste a választ.2 Akkor aligha sejtette bárki is, hogy az igazi összeomlás az államszocialista rendszer összeomlásának részeként, a rendszerváltás nyomán bontakozik majd ki. És mindaz, ami a 70-es években hanyatlás volt, mai szemmel utolérhetetlen magaslat a magyar labdarúgás történetében.

A hamis diagnózis és annak forrása

Míg az államszocializmus keretei között alapproblémaként általában a profizmus hiányát vagy/és a korrupciót határozták meg, az elmúlt tíz évben a futball felkent szakértői és "teoretikusai" egyáltalán nem képesek az összeomlás valódi okainak a közelébe jutni. Ennek fő oka az, hogy a rendszerváltást szent tehénként tisztelik, vele szemben semmilyen bírálatot megfogalmazni nem merészelnek, nehogy a régi rendszer védelmezőiként tűnjenek fel. Sőt, az újságírók minden "kritikája" éppen abból a nézőpontból íródik, hogy igazolják a rendszerváltást, és annak "zavaró" következményeit a véletlen és szubjektív hibák körébe utalják. A rendszerváltás bírálata tehát továbbra is tabu, s ez döntő módon hátráltatja az egész problémakör megértését. Így a "szakértők" egyfelől kárhoztatják az államot a múltbéli szerepe miatt, de ennek ellentmondva ugyanők egyidejűleg dicsőítik az 50-es évek futball-reneszánszát, mintha azt el lehetne választani a Rákosi-rendszertől.

Mások – érzékelve ezt az ellentmondást – éppen az állam visszahozatala mellett érvelnek, szembefordulva a magántőkére épített profizmussal, hangsúlyozván: nincsen erős magántőke, amely a magyar focit ki tudná húzni a csávából, jöjjön tehát a megmentő állam. A korszellemnek megfelelően mind a profizmus, mind az állami mecenatúra hívei irtóznak mindenfajta komoly analízistől, legfeljebb addig jutnak, hogy lemásolják – cikkeikben – a nyugati (többnyire a német vagy holland) futballipar szerkezetét, amely nálunk már csak a tőkehiány és az eltérő társadalmi háttér miatt sem működhet. A valóságban pedig folytatódik a hanyatlás.3 Az újságírók tehát vagy úgy tesznek, mintha szubjektív hibák miatt nem menne a dolog, vagy pedig azt sugallják, hogy a futballban még nem ment végbe az "igazi" rendszerváltás. Ezzel az új jobboldali konzervatív kormányt szolgálják ki, amely kész a futball politikai meghódítására is. (De erről majd később.) Az újságírók nálunk többnyire csak a játékosokat szidalmazzák, és olyan kérdéseket tesznek fel, mint például: "miért tesznek el milliókat a semmiért?". Nem jut eszükbe, hogy a félperifériás kapitalizmusban éppen ez a természetes. Hiszen a társadalom alapértéke a "pénzcsinálás", minden áron. Miután nagyobb teljesítményt a rendszer működése miatt produkálni nemigen lehet és – mondjuk meg nyíltan – nem is igen érdemes, könnyebb a játékost, a vezetőt szidni, mint magát a szisztémát. Az egyes újságírók, "szakírók" között legfeljebb csak abban van a különbség, hogy ki kit tesz meg az bűnbaknak áldatlan állapotokért.4

A diagnózis

A kiindulópont tehát: fel kell adni a (futball-) rendszerváltás legelső tabuját: ez a történet nemcsak a társadalom nagy többsége számára, hanem a futball esetében is katasztrófatörténet, függetlenül attól, hogy ezért a régi rendszer mennyiben felelős vagy felelős-e egyáltalán. A magyar futball kihelyzése a világpiacra, a "nyitás", valamint ezzel egyidejűleg az állam kivonulása a labdarúgásból – akár volt ennek alternatívája, akár nem – katasztrófához vezetett. E felismerés nélkül egyáltalán semmi nem érthető meg a magyar futball hihetetlen mélyrepüléséből.

A világpiacra nyitás jegyében a Nemzeti Bajnokság soha nem látott vérveszteséget szenvedett. A szaknyelv úgy hívja e folyamatot, hogy forráskivonás. A legjobb klubok abból tartották fenn magukat, hogy legjobb játékosaikat a legkedvezőtlenebb feltételek mellett is eladták külföldre anélkül, hogy külföldről módjuk lett volna komolyan erősíteni saját csapatukat. (Elfogadták, hogy az ember éppen olyan árucikk, mint a paradicsom vagy marhahús.) Sőt, mintha ellentétes felhalmozódás ment volna végbe. Külföldre mentek mindazok, akik – ahogyan pestiesen mondani szokták – egy egyeneset a labdába tudtak rúgni, s olyanok jöttek onnan, akik között igazán jó játékos nincs is. Jelen pillanatban körülbelül két csapatnyi magyar játékos játszik külföldi klubokban (főleg nyugati másodosztályú csapatoknál). Ilyen vérveszteséget egyetlen kis nemzet futballsportja sem bír ki.

Mindennek a horvát, szerb, román futball megítélése látszólag ellentmond. A balkáni labdarúgás még sok szempontból a régi állami támogatás és politikai klientúraérdekek hatása alatt áll, vagyis a régi rendszer maradványai még működtetik egy ideig a gépezetet. A futball presztízse még magas, hiszen a nemzeti lét egyfajta önbizonyítási terrénuma (sőt, katonai-politikai kérdés) még ma is, sokkal erősebben, mint Magyarországon. De ma már egyre többen figyelmeztetnek arra, hogy a horvátok egy "sikertörténet" végállomásánál tartanak, miként a szerbek és a románok is, mert ők még a "neoliberális rendszerváltás" előtt, illetve "közben" vannak, és nem utána. Amennyiben ezekben az országokban egy – "balkáni" – parlamentáris keretek között működő tekintélyuralmi rendszer marad, amely az etnikai nacionalizmus nyomása alatt képes egy speciális "fejlesztési diktatúrát" fenntartani a labdarúgásban, akkor a hanyatlás kitolható a távolabbi jövőbe. Oroszország és Bulgária esete már egyértelműbben mutatja a hanyatlás jeleit. Az orosz futball-szakírók is úgy vélik, hogy ez a folyamat megállíthatatlan. Sok orosz és ukrán játékos Nyugaton legfeljebb középcsapatokban játszik, ami persze akár irigylésre méltó is lehet: a magyar játékosok sokszor már csak a nyugati másodosztályban rúgják a labdát, esetleg a nagy profi klubok kispadján üldögélnek. (Így a nem régen még legjobb magyarként számon tartott Lipcsei a Portóban vagy az ugyancsak ferencvárosi Lisztes a Stuttgartban kényszerül(t) e szánalmas szerepre.) Az orosz futball tartalékainak kimerülését is a magántőke gyengeségéből és az állam gazdasági szerepének csökkenéséből valamint a maffia uralmából vezetik le, akárcsak mi itt Magyarországon.

A futball – akárcsak bármely más iparág – a centrum-országokban működik a "fejlett kapitalizmus" törvényei szerint. A futballból élő újságírók ugyanúgy, mint a társadalom- és gazdaságelemzők általában a nyugati centrum-országok "működési modelljét" veszik alapul, s azok szerint fogalmazzák meg elvárásaikat a magyar futballal szemben. Ám nálunk a "profizmus" általában úgy működik, hogy feléli az alapokat, a vagyont, a játékost. Nincsen tőkefelhalmozás, csak tőkefelélés. Ellentétben a privatizált MATÁV-val, az energiaszektorral, a magyar futballból a multinacionális tőke nem "vehet ki" komoly profitot. Még arra sincsen tőke idehaza, hogy magyar szinten közepes külföldi játékosokat idehozzanak, mert azok is mind a nyugati harmadik liga felé kacsingatnak. Akkor egy orosz vagy egy horvát klasszis miért is jönne ide? Még egy esetleges jó magyar ajánlat helyett is egy kevésbé jó nyugatit fogad el, mert ott a feljebb lépés lehetősége kedvezőbb. Tehát még a "sikeres" magántőke is csak igen szerény eséllyel rendelkezik a nemzetközi piacon.

Egyébként maga a világfutball-szisztéma teszi lehetővé, hogy "nálunk", a félperiférián, működjön a futball "brain drain", vagyis, hogy a centrum-országokba áramoljon a "játékos tőke" – gyakorlatilag fillérekért. A futballcentrum-országokban, mindenekelőtt Angliában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában és Spanyolországban olyan óriási tőkés társaságok léteznek, amelyek monopolizálták a futball játékospiacát. Olyan árdiktátumokat kényszerítenek rá a világra, amelyen csak azok a "cégek" versenyképesek, amelyek dollármilliárdosok. Még a világ legjobb játékosának tartott Ronaldo ára is Európában ment fel a csillagos égig – ezt az összeget hazájában persze senki sem tudja megfizetni. Az igazi futballnagyhatalmak a félperiférián (Brazília, Argentína, Jugoszlávia, részben Oroszország) legjobb játékosaikat a centrum-országokba helyezik ki, mint olyan tőkét, amelyből fenntarthatják magukat, de ami egyszer s mindenkorra függő helyzetbe is hozza őket a gazdag országoktól: a helyi futball éppen olyan multinacionális vállakozás részévé lesz, mint bármilyen más ipari vagy agrárágazat. Ezekkel még abban is megvan a hasonlósága, hogy a helyi futball gyakorlatilag egyáltalán nem részesül abból az igen jelentékeny profitból, amit a helyi-nemzeti futball "vendégmunkásai" előállítanak.

A kiszolgáltatott helyzetet mindennél jobban mutatja: a legjobb külföldi játékos nálunk a román Miriuta volt, akinél sokkal jobb magyar játékosok kergetik a labdát szerte Európában, sőt, nála jobbak is csak a kispad koptatásáig jutottak Nyugaton. A korlátlan játékoskivitelből, pontosabban a magánzsebre való játékoseladásból kizárólag a gazdag vásárlóknak van előnyük. Ugyanis az olyan korlátlanul exportáló ország, mint Magyarország, nem képes pótolni a kiáramlott "játékosvagyont", lévén a helyettük beáramló tőke oly csekély, hogy a klubok szinten tartására sem elegendő. Meg kell sajnos barátkoznunk a realitással. Ahogyan a gazdaságban nincsen magyar megoldás, úgy a labdarúgáson belül sincsen már. Gazdasági értelemben a nemzetállam halott, a magyar futball mint magyar halott, ami két dolgot jelent. A hazai labdarúgás az adott színvonalon akár évtizedekig elvegetálhat, sőt, válogatott szinten akár egyszer-egyszer még a VB-re is ki lehet jutni a pofozógép szerepében. Mint futball nem halott a magyar labdarúgás, "csak" mint magyar halott, hiszen a magyar klubok a nemzetközi piacra mint bedolgozók a jövőben talán még több játékost küldenek majd, egyfajta nyersanyagforrásként szolgálnak a Nyugat számára. Mi itthon továbbra is a külföldön már senkinek sem kellő favágókat, csont- és labdatörőket nézzük, s az újságokból majd értesülünk, hogy a "magyar" labdarúgók valamely nyugati ország valamely középcsapatában, netán egy ciprusi vagy izraeli csapatban milyen szépen helyt állnak. Mire jó a magyar futball? Az a gyanúm: a tévéközvetítések miatt van bizonyos reklámhordozó szerepe, ezért egy bizonyos szinten még finanszírozni fogják a magyar labdarúgást. (Alább lesz még szó arról, hogy a politikának sem áll érdekében, hogy a magyar labdarúgás teljesen elsüllyedjen, sőt…) Az utánpótlás nevelésére is a külföldi tőke terjeszti ki majd a fennhatóságát, mivel a magyarok vagy nem rendelkeznek elegendő tőkével, vagy a gyors meggazdagodás szempontjait szem előtt tartva nem fektetnek be jelentősebb összegeket a futball-utánpótlás nevelésébe. Mások, akik a kockázatot mégis vállalják (szerelemből vagy üzleti haszonszerzés céljából) gyorsan tönkre mennek.

A feltámadás kísérletei – magyar valóság, 1998-1999

A Fradi-szindróma. Ahol olyan gyenge és bizonytalan lábakon áll a magántőke, mint Magyarországon vagy Oroszországban, ott a labdarúgásból nemigen lehet üzleti vállalkozást faragni. Még akkor sem, ha a legnagyobb és legnépszerűbb magyar csapat, a Fradi, eladta legjobb játékosait. Általában a klubok mögött álló kis cápák között azért folyik a harc, hogy ki "vegye ki" a nagyobb pénzt egy-egy félsiker után (lásd a Fradi esetét a BEK-ben, ami után "eltűnt" 500 millió a megfelelő zsebekben).5 A Ferencváros esete szinte paradigmatikus.

A legnépszerűbb klub szürke középcsapatként vegetált, 1998 végén, és elmerült a legképtelenebb és megszégyenítő személyes torzsalkodásokban, maffiózó fenyegetőzésekben. Persze a Ferencváros szurkolói nemcsak a lelkesültség és fanatizmus miatt híresek, hanem azért is, mert a legkirekesztőbb, az ellenfelet leginkább gyűlölő "kemény mag" éppen a Fradit veszi körül, s ezek a "gyerekek" – ahogyan Torgyán József nevezi őket – nem riadnak vissza a rendszeres fizikai erőszaktól sem. Igaz, az utóbbi években az Újpest "kemény magja" sem marad el tőlük, sőt…6 Mégis meglepő 1998 botránysorozata, mert az mintha cáfolna egy másik benyomást, miszerint a "fradizmus" egyik fontos vonása, hogy a fradistákat, legalábbis a mérkőzések időtartamára, a szeretet és a szolidaritás euforikus érzése fűzi össze. Az 1998-as és az azt megelőző szervezett botrányok a maffia gazdasági érdekeivel és általában az alvilág igényeivel függnek össze. A "nagy balhék" piti résztvevői talán nem is tudják, hogy milyen érdekeket "képviselnek". A rendőrség szakemberei – bár tárgyi bizonyítékaik természetesen nincsenek – "arra is rájöttek, hogy a rendbontók nem öncélúan, csupán a maguk szórakoztatására provokálják a balhét. A háttérben olyan bűnözői csoportok húzódnak meg, amelyeknek érdeke bebizonyítani, hogy a labdarúgó-mérkőzések biztosítása elégtelen, a garázdaságot és a vandalizmust a jelenlegi biztonsági személyzet nem tudja megakadályozni. Olyan érdekcsoportok, amelyek a mérkőzések biztosításának jogát szeretnék megszerezni."7

Ám a "fradizmus" fentebb említett hagyománya – kissé eufémisztikusan fogalmazva – mára megfakult, a Fradi közönsége (is) jelentős mértékben átalakult, a B-közép szervezett magja, amelyben a bőrfejűek és a Mussolini-rigmusokat skandáló hungarista ifjak is szerepet játszhatnak, eldurvította a szurkolói habitust, a gyűlölködést felerősítette, egyes játékosokon és vezetőkön keresztül hatást gyakorol a klubon belüli hatalom elosztására is, eközben megosztja a csapatot és a közönséget. A futballhuliganizmus, a futballrasszizmus és a maffiózó csoportok sajátos "szövetsége" jött létre. A sajtó nyilvánosan is megfogalmazta, hogy a Fradinál (megkockáztatom a feltételezést, hogy az Újpestnél és a Kispestnél is) a szóban forgó erőszakos fordulat "szociális bázisát" a bőrfejűekkel érintkező szervezett kemény mag képezi.8 E csoportok részt vettek olyan híres egykori Fradi-játékosok, mint Novák Dezső, Varga Zoltán és Nyilasi Tibor edzők megbuktatásában, minden fenntatás nélkül megalázták a fradisták korábbi "hőseit". A sikeres Novák megbuktatása óta semmi sem állta útját a hanyatlásnak.

Hogyan lehetséges, hogy a Ferencváros nagyjából dupla annyi pénzből (három év alatt kb. két és fél milliárdól van szó), mint az MTK, a teljes káoszba zuhant az 1995-ös viszonylagos BEK-siker után (melyért egyedül 420 millió forintot inkasszálhattak)?9 Miközben a pénz "elszivárgott", a csapat elveszítette (vagyis eladták) legjobb játékosait. A pénzt a játékosok horribilisnek tekinthető fizetése mellett a klubra rátelepedett túlméretezett apparátus, különböző kis bizniszek, "kft-k", "alapítványok" emésztették fel. Ilyen körülmények között gondolni sem lehetett arra, hogy komoly játékost vegyenek. A csapat mögött pedig igen különböző érdekcsoportok szabályos háborút folytattak a különböző hatalmi pozíciókért: a régi játékosok és a nem nagyon régiek, az új vezetők és a régi ellenlábasok, az egykori edzők és az újak, valamint a mögöttük álló különböző szurkolói csoportok és üzleti vállalkozások élethalálharcot vívnak a "koncért". Ez a feltételrendszer nagyban hozzájárult ahhoz, hogy minden komoly külföldi befektető végül is elkerülte a legnépszerűbb és mindenki által "nagy üzletnek" tekintett klubot. 1998 karácsonyára azután robbant a bomba, halálosan megfenyegették az edzői posztról eltávolított élő futball-legendát, Nyilasi Tibort.

A klub a válságból való kilábalást a magyar hagyományoknak és, sajnos, bizonyos értelemben a ferencvárosi hagyományoknak megfelelően oldotta meg: a pénzügyi válság miatt pánikba esett vezetők támaszt kerestek a politikában, és egy Budapesten nem népszerű jobboldali konzervatív pártra, a kisgazdapártra találtak rá. (A futball és a politika viszonyát alább még érintjük.) A Ferencváros elnöke most a vidékfejlesztési miniszter, Torgyán József lett, akiről a nyugati sajtó is mint komolytalan demagógról, "a politika bohócáról" beszél.10 Bármilyen komolyabb átalakításba könnyen belebukik bárki, még egy multinacionális cég is. Ráadásul eladni a Ferencvárost, amelyet a nemzeti érzés mitológiája övez, legalább is kétélű fegyver.

Torgyán József első lépésként az összes problémát a szőnyeg alá seperte, s megígérte, hogy a klub tartozásait közpénzekből, vagyis az adófizetők pénzéből fedezi(!?). Közben a miniszter egyik "helyettese", akit a Fradiban is "kooptáltak" helyetteseként, egy tökéletesen jelentéktelen figura (Torgyán futball-Trixije), szimbolizálva a politikai és morális hanyatlást, cinikusan kiadta az útját Nyilasi Tibornak, az Ausztria Wien csapatát is megjárt edzőnek. A Fradi válságának még nincsen vége, Torgyán miniszter egy horvát edzőt szerződtetett a Fradihoz, ám a márciusi örökrangadó után, amelyen az MTK simán, "félgőzzel" verte Ferencvárost, majd egy súlyos vereség (6 : 1) Debrecenben, csak félig igazolta vissza Torgyán végtelen optimizmusát.

Az MTK esete: egy siker és annak korlátai. Az MTK bizonyos szempontból könnyű helyzetben volt. Öröklött állapota részben a Fradiéhoz volt hasonló: a rendszerváltás periódusában Verebessel bajnokságot nyert csapat minden épkézláb játékosát eladták, valójában elkótyavetyélték (Balogh T., Kékesi M., Szeibert Gy., Katzenbach I., Lőrincz E., Bognár Gy.), s Gellei Imre irányításával azután hamarosan ki is estek az I. osztályból. Akkor jött Várszegi Gábor,11 a Fotex magyarországi tulajdonosa, akinek – s itt már ellentében a Ferencvárossal – semmi nehézsége sem akadt az MTK-val, amely körül sem kemény mag, sem komolyan vehető maffiózó csoportok, sem erős állami klientúra nem volt. Az egykori zenészt megmentőként fogadták. Ritkán előny, hogy kicsi egy klub szurkolótábora, de most az volt: Várszeginek a klubnál nem kellett senkivel megharcolnia. Ahogy mondani szokták: még ő tett szívességet. Pár száz millió forinttal "magyar csodát" csinált az MTK-val. Ám ahhoz, hogy az üzlet igazán kifizetődő legyen, komoly nemzetközi sikerre lett volna szüksége, legalább olyanra, mint a Fradié volt 1995-ben. De ilyen eredményt a csapattal nem tudott elérni, mert ahhoz Várszegi – legalább is akkor még – "kicsi" volt.

Egy nemzetközileg is versenyképes csapatnak rendelkeznie kell egy-két komolyabb külföldi sztárral. Ám egy nemzetközileg közepes klasszis ára kétmillió dollár körül mozog, ami körülbelül négyszer-ötször annyi pénz, mint amit az Újpest legjobb játékosának, Sebőknek az eladásáért kapott az angol második ligás Bristoltól. Kinek van ennyi befektetendő tőkéje ma Magyarországon egyetlen játékosért? Ha a csapat országosan, mondjuk, első, s évente egy-két jó játékost elad, akkor a tulajdonosnak már ez is megérte, minek kockáztatna nagyobb összegeket? Ráadásul egy minden futballpresztízs hiányában leledző ország, mint Magyarország, nem vonzó a tehetséges külföldiek számára. Ha, mondjuk, az MTK ugyanannyit adna egy játékosért, mint az említett angol II. ligás Bristol, borítékolni lehet, hogy a kiszemelt játékos nem a magyar élcsapatot választaná. A világpiacon az árakat a futballban is a centrum-országokban diktálják. A kis üzlet is üzlet alapon Várszeginek függetlenül bizonyos szubjektív szándékoktól vagy érzelmektől érdemes kitartania az MTK mellett, mert ennél jobb reklámhordozót aligha találna, ráadásul a magyar labdarúgásban is egyfajta erjesztő szerepet játszhat anélkül, hogy "megváltást" tudna hozni. Más klubok esetében a "kis befektető", az azonnal kaszálni kívánó spekuláns tőke inkább kilép a futballból, mert nem képes távlatokban gondolkodni, nem érti, hogy a futball előbb-utóbb jó üzlet lehet.12 Ezt mutatja például a Vác esete 1999 elején, amikor még az is felmerült, hogy a 100 éves klub feladja a bajnokságban való további részvételt.

Mindezek alapján talán világos, hogy nemcsak a "biztos pénzügyi háttér", a gazdasági társaság, az egyszemélyi vezetés a siker titka, hanem más egyéb társadalmi tényezőkre is figyelemmel kell lenni. A siker persze viszonylagos: csak azt jelentette, hogy az MTK magyar szinten az élre állt. Más kérdés, hogy már ez a siker is kivívta a konkurrensek gyűlöletét, a sajtó jelentős részének alig palástolt ellenszenvét, az ellenlábasok irigységét. Bizonyos lapok felélesztették az antiszemita tradíciót. (Egyébként most már nemcsak Újpesten és az Üllői úton, hanem gyakorlatilag minden pályán, a Fáy utcától Diósgyőrig, zsidózó kórusok alakultak és működnek háborítatlanul.13

Az Újpest: a bajnok összeomlása. Az 1997-98-as bajnok Újpest is azonos cipőben jár a legtöbb magyar csapattal. Még a játékosok bérét sem tudta kifizetni. Ennek örve alatt a politika itt is – akárcsak Angyalföldön, Kispesten vagy az Üllői úton és másutt – visszahátrált oda, ahonnan egyes nézetek szerint valójában ki sem tette a lábát. A Belügyminisztérium a fizetésképtelenné váló Újpestnek – szintén közpénzből – kiutalt 50 millió forintot.14 Azután az állam "a régi hatalom csapatát" magára hagyta. A "Dózsa" is olyan szerződéseket kötött a játékosokkal, mint a legtöbb klub: horribilis összegeket ajánlott meg, csakhogy nála maradjanak a legjobb játékosok, hogy azután, amikor majd fizetni kell, elkezdjen ígérgetni: majd csak jön valami segítség, s ha nem, még mindig kiárusíthatja a játékosokat. A "segítség" végül 1999 márciusában Lányi úr, egy kisgazda "főember", a parlamenti Honvédelmi Bizottságának az elnöke képében meg is jelent. ő lett a klub elnöke.

Az UTE helyzete nemcsak a szervezett szélsőséges szurkolói csoportok tekintetében hasonlít a Fradiéhoz. A lilák, akárcsak a többi klub, csak olyan magyar, tehát "kisvállalkozókkal" tud üzleti kapcsolatba kerülni, akik egyetlen célt látnak maguk előtt: megszerezni az államtól a csapat működtetéséhez szükséges infrastruktúrát. Ez azután lehetőséget adna a vállalkozónak arra, hogy kereskedelmi stb. haszonra is szert tehessen. Ám ma már nehezebb ilyen óriáis vagyont "ajándékként" megszerezni, mint nyolc-tíz évvel ezelőtt pártszínekben. A mai fejlődés szintjén a "vállalkozóknak" a stadinokért már fizetniük kellene, az elajándékozás ugyanis akadályokba ütközik. (Kinek van itt mobilizálható 2 milliárd forintja az újpesti stadion felújítására?) Ráadásul a kormány sem kíván megszabadulni a stadionoktól, mert ez az egyik legfontosabb eszköze, hogy szavát a futballban érvényesítse. (Ekkor találta ki valaki az Újpest-MTK fúzió abszurd ötletét…)

Ráadásul 1999 elején a kormány – kivéve a mezőgazdsági minisztérium hűbérbirtokának számító Ferencvárost – megszüntette a futballklubok (és általában a sportklubok) állami támogatását, ami különösen az UTE olimpiai és világversenyeken is számottevő szakosztályait viselte meg, mert azok jó része kizárólag állami támogatásból tartotta fenn magát. Az MTK például – hihetetlen – a híres, "nemzeti értéket képviselő" sakkszakosztály felszámolására kényszerült (3 millió forint hiányzott a túléléshez). Sok más klub is kivédhetetlen gazdasági helyzetebe került, amelyet a kormány a "kiútnak" tekint. Ugyanis olyan helyzetet hozott létre, hogy a kluboknak nem marad más, mint hogy kérjék a kormányt, a politikai pártokat: "telepedjenek rá" a labdarúgásra.

A Diósgyőr esete: egy megalapozatlan félsiker. Szép számú közönség, bizonyos hagyomány és egy jó tréner még nem elegendő a futball felvirágoztatásához. Minél szegényebb egy klub, annál inkább ki van szolgáltatva a játékosoknak, ők diktálják a feltételeket. A Diósgyőri vezetők mint 49%-ban a klub tulajdonosai (51%-ban a városi önkormányzat), gyakorlatilag egy tipikus magyar kft. uraihoz hasonlóan, rövid felfutás után, 1999 januárjában teljes anyagi csődbe jutottak részben képességek, részben a gazdasági és pénzügyi mozgástörvények okán. Miután beismerték a teljes anyagi összeomlást, felmondták a korábban megkötött szerződéseket. Tornyi Barnabás, a sikeredző sérelmesnek találta, hogy szerződését felül akarják vizsgálni, s nem vállalta tovább a sikercsapat vezetését néhány millióval kevesebb pénzért. Ô is és a futballisták elvben joggal mutogatnak Nyugatra, hogy ott milyen áruk van az edzőknek és a játékosoknak, s milyen feltételek között edzenek odaát. Csakhát a teljesítmény – akárcsak a feltételek – a "félperifériás kapitalizmus" tipikus megnyilvánulása. Fellendülés rövid távra, spekuláció hosszú távra.

A Diósgyőr csapata, tükrözve az ország regiók szerinti felbomlását, olyan szegény, mint az észak-keleti templom egere. Ôk sem tudják fizetni a játékosokat, mert azok "túlságosan sokszor győztek". Akárcsak az Újpest esetében, nem marad más, mint a külföldre való játékoseladás. Ha egyáltalán megveszik őket, hiszen jó, ha belföldön el tudnak adni egy-egy játékost. A szegény azonban mégis egyre szegényebb lesz, ugyanis a Diósgyőr a legjobb játékosait nem is tudta megvásárolni, csak kölcsönözhette őket. Főképpen az MTK-tól vett kölcsön magyar szinten jó játékosokat, ami anyagilag előny volt az MTK tulajdonosának, viszont nem igazán kifizetődő a Diósgyőrnek. (Hiába venné meg tőle az MTK játékosát egy külföldi csapat, az összeg nagyobb része a kék-fehérekhez vándorolna. Példaképpen: az MTK-s Egressyt hiábavalóan próbálják kiárusítani, hogy abból kifizessék a többi játékosnak a klub tartozását, akárcsak az Újpest Sebők vételárából. Kinek kell az az Egressy Nyugaton, aki az MTK-ba sem igen tudott beleférni? És ez a kapitalizmusban így van rendjén.) A Diósgyőr tehát – az Újpesthez hasonlóan – kénytelen lerombolni a harmadik helyen álló csapatát.

A Dunaferr esete: a felemelkedés szigete. Ellenkező előjelű sztorinak látszik a Dunaújvárosé. Ebben a városban sikerült (erősen szűkített értelemben) az acélipar rekonstrukciója, ami szimbolikusan tükröződik a dunaújvárosi csapat nagy menetelésében. A Dunaferr szakmai vezetőjének a Fraditól elzavart Varga Zoltánt szerződtették, s a gazdaságilag felemelkedő cég vezérkara a csapatban elegendő reklámértéket látott, ezért megpróbálta felfuttatni. Ellentétben a Diósgyőrrel, itt egy komoly acélüzem vállalta a szanálás feladatát, nem kellett egy toldozott-foldozott kft. és egy teljesen elszegényedett önkormányzat házasságára hagyatkozni, mint a legtöbb csapat esetében. Ez a nagyon kevés is elég volt ahhoz, hogy ebben a rendszerben a csapat felfusson – ám ezért hiba lenne a "dunaújvárosi csodát" túlbecsülni. Gyakorlatilag egyetlen komoly, magyar értelemben vett klasszis nélkül kerül fel a Dunaferr az élbolyba. Dunaújvárosban azonban kevés olyan embert találni, aki meg merné kockáztatni a kijelentést: az acélmű végleg megmenekült az összeomlástól.

A BVSC, a Stadler és a III. Kerület esete: a teljes kiúttalanság. A mai világban a sajtó és a hivatalos politikai megnyilatkozások a kiscsapatok (főképpen a budapestiek) megsemmisítését kívánják. E három csapat úgyszólván vegetál. A BVSC-ből mindenkit kiárusítottak, aki eltalálta az állított labdát, s egyenesen rohannak a kiesésbe, amit nagyon sokan szeretnének, mert működik a kormányzat vidék-Budapest szembeállításának politikája. Jó lenne egy vidékivel helyettesíteni a vasutasokat. A "nagy" igazolásnak a 80-as évek sztárjának, a 37 éves Détárinak a megszerzése számított (a korábbi világválogatott már önmaga emlékműve).

A hivatalos reakciók szerint a vidéki futballt kell főleg támogatni, mert ott sok néző van, míg a BVSC-pályán valóban 300-600 ember lézeng. A Kerület játékosállománya pedig valószínűleg gyengébb, mint az MTK vagy az FTC ifjúsági csapatáé, az ad hoc jellegű csapatépítés is a magyar futball talajtalanságát szimbolizálja; a kerületi önkormányzat és valamely átláthatatlan kft. vagy kft-k szimbiózisa a diósgyőri eset lerobbantabb változatát mutatja. Ez esetben még a jelentős közönségtámogatás is hiányzik, szinte alig lehet komolyabb pénzeket "kivenni" a fociból. Úgy tűnik, ebben a kategóriában már jobban jár egy játékos egy másodosztályú kiscsapatban, ahol – fele erőfeszítéssel – mindig a győztes csapat tagja, s a helyi vállalkozótól feketén majdnem annyi pénzt kap, mint ha a profi ligában lenne pofozógép.

A Stadler FC különös színfolt volt a magyar futball palettáján. A "nemzeti tőke" kísérlete, hogy igazi futballt honosítson meg a magyar prérin. Nos, Stadler úrnak tényleg sikerült maradandót alkotnia: egy pusztában felépített szép stadiont. A dolog szépséghibája, hogy Stadler börtönbe került, "ékszerdoboza" pedig gyakorlatilag üresen áll, mert a Gázszer, amelyik szintén csodával határos módon egész jól prosperál, 800 néző előtt játssza mérkőzéseit. Mit csinál az állam az elkobzott stadionnal? A modern kori magyar kapitalizmus történetének pusztai románca véget ért.

A kormány és az MLSZ, avagy a politika visszatérése

Futball és politika – amióta a magyar futball futball, szerves összefüggésben állnak. Az 50-es évek óta pedig a futball, mint tudjuk, ráadásul "nemzeti kincs". Magyarországon a futball politikai ellenőrzése az 1998-as jobboldali hatalmi fordulat következményeként évtizedek óta nem tapasztalt méreteket ölött. Mint fentebb láttuk, a politika gyámsága a futball fölött úgy valósul meg, mintha annak "megmentéséről" lenne szó. A futballklubok olyan gazdasági helyzetbe kerültek az elmúlt években, hogy a gyámságot formai értelemben "alulról", ők maguk követelték, követelik. Segítsen a kormány, az állam! A valóságban természetesen az állam és a pártok játsszák a kezdeményező szerepet: utóbbiak teremtettek olyan helyzetet még évekkel ezelőtt, hogy a klubok feltétlenül tönkremenjenek. Ez volt a legkézenfekvőbb lehetőség arra, hogy a hatalom visszatérjen a fociba, hisz bármily kevesen járjanak is napjainkban meccsre, egy klub élén bárkinek módja van politikai pecsenyét sütögetni. (Emlékezzünk csak Kónya egykori MDF-es belügyminiszterre, aki "saját" rendőrségével szemben védte meg a ferencvárosi randalírozókat!)

Még a Horn-féle szociálliberális kormány idején lett az MLSZ elnöke Kovács Attila, egy igazi magyar vállalkozó (aki éppen e cikk megírása idején, 1999 februárjában-márciusában felszámolta saját kohászati részvénytársaságát). Erkölcsi és szervezeti feladatok megvalósítására szánta el magát. Természetesen akkor, mint ma is, a kulcsszó a "megújulás" volt, ami azonosnak bizonyult ismét az átszervezéssel. Az új MLSZ-elnökben sokan egy Don Quijote felbukkanását érzékelték, arra utalva, hogy a gyökeréig amorális renszerben nem lehet moralizálva és morális alapelveket hangsúlyozva lényeges átalakításokat végrehajtani. Szinte egyetlen terve sem valósulhatott meg, mert végül is magára maradt. Kovács Attila megpróbálta például a futball-huliganizmus útját állni, de a megbüntetett csapatok vezetői (Fradi, Újpest, Kispest, BVSC stb.) ellenségeivé váltak; megpróbálta a magyar futball érdekében átszervezni a televízió-közvetítéseket, az eredmény közismert – egy évig nem közvetített labdarúgást a magyar televízió. Kovács úr maga gründolt valamiféle "láthatatlan" tv-csatornát. Az elnök jószándéka, jó ügyei, döntően azért buktak el, mert potenciális szövetségesei (mint példul a bírók testülete) anyagilag nem jártak jól, s ez alkalmat adott a kormánynak arra, hogy maga álljon az MLSZ helyére, annak a hatalomkoncentrációnak a jegyében, amely az Orbán-kormányt országlása első percétől jellemzi. Csak pénzt kellett ígérnie, s Kovács elnök korábbi hívei sorra-rendre elárulták őt. A magára maradt harcos egyúttal szimbolizálja a civil társadalom szervezeteinek magyarországi helyzetét is.

A fiatal sportminiszter – még nála is fiatalabb, hataloméhesebb és agresszívebb fiatalemberek felhasználásával – egy "1949-es akció" stílusában 1999 elején egyszerűen kitiltatta egy civil szervezet, az MLSZ elnökét a saját hivatali helyiségéből, "felfüggesztette" az egész elnökséget, mondván, hogy gyanúja szerint az MLSZ elnöke bűnöző.

A miniszterelnök tömören így indokolta meg mindezt az MLSZ elnökének küldött táviratában:

Tisztelt Kovács Úr!

Az 1999. február 8-án kelt levelét megkaptam.

A Magyar Labdarúgó Szövetség Elnökségének felfüggesztését a kormány jogi szakértői is jogszerűnek minősítették. Így az ügyet lezártnak tekintem, s a múlt helyett a sportág jövőjének biztosítására összpontosítom a Kormány erőfeszítéseit.

A magyar labdarúgás régi sikereit idéző jövőjében bizakodva.

Budapest, 1999. február 23.

Üdvözli: Orbán Viktor15

A futball ilyen típusú hatalmi-politikai kérdésként való felfogása már a Kádár-korszak utolsó negyedszázadában sem volt szokásos. Az UEFA és a FIFA az MLSZ elnökét támogatja és ismeri el még 1999. április végén is, akárcsak korábban Lengyelországban, ahol hasonló folyamat játszódott le, mert a nemzetközi futballszervezetek nem akarják elfogadni a kelet-európai sajátosságként érvényesülő törekvést: a kormányok hatalmi monopóliumát a futball fölött. A tét tehát valóban az, hogy a magyar kormány képes-e hatalma alá vonni a futball irányítását. Ezért mindent megtesz. A miniszterelnök és a sportminiszter maguk akarják meghatározni a labdarúgás átszervezésének módját, még szervezeti formáit is. Abba is beleszólnak, hogy mely csapatok alkossák az első és másodosztályt. Ilyesmire még az 50-es években sem volt példa, amikor pedig sok játékost átirányítottak (főleg a Fradiból és az MTK-ból) más csapatokba, hogy "kiegyenlítsék az erőviszonyokat". A kormány most a vidéki csapatokat kívánja előnyben részesíteni a budapestiekkel szemben, amely törekvés más összefüggésekben is jellemzi az új magyar kormány tevékenységét. A hivatalos ideológia szerint ennek egyik célja, hogy a vidék-Budapest-ellentétet ily módon kiegyenlítse. Úgy számítanak, hogy a vidék-Budapest-ellentétre rátelepedve a FIDESZ-nek mint "vidéki pártnak" sikerül meggyökeresednie a magyar társadalomban. (A FIDESZ ma még csak "média-párt".)

Az Orbán-féle állami intervenció mindenesetre jelezte a megoldások kereteit. Minél jobban tönkremennek a klubok, annál olcsóbban tudja a politika a maga ellenőrzését kiterjeszteni és a megfelelő "vállalkozókat" megtalálni, másfelől a klubok annál olcsóbban árusítják ki játékosaikat, hisz adósságaikat valamiből törleszteniük kell. (Az említett Sebőköt potom 140 millió forintért, azaz kb. 600 ezer dollárt adták el.) A kisgazdapárt, látva a koalíciós partner, a FIDESZ futball iránti odaadását, maga is harcba indult. Torgyánék célja az, hogy ne a sportminisztérium gyakorolja az ellenőrzést, mint tulajdonos, a stadionok fölött, hanem az egyes klubok, melyek élére (Kispest, Újpest és persze a Ferencváros) többnyire kisgazda elnökök kerültek. A futball fölötti ellenőrzés tehát még a koalíciós pártok között is egyfajta versengés tárgyává vált.

A sportsajtó is jelentős mértékben a kormány kezében van, ami a legfontosabb eszközök egyike a futball fölötti hatalom átvételében. Egy fideszes család vette át a Nemzeti Sport című újság ellenőrzését, a lapban csak a Fradi-kultusz a régi.16 A kormány – a nemzet, mint régen. A futball, mint a nemzeti megváltás területe.

A Nemzeti Sport és a jobboldali lapok általában sokat tettek a miniszeterelnök népszerűsítése érdekében: még akkor is szép terjedelemben emlékeztek meg róla, amikor valami uli-buli meccsen rúgott egy gólt. Ugyanis Magyarország miniszterelnöke maga is "futballista", s Európa e területén ez a politikában jó húzásnak látszik. Mindenesetre Orbán nagyobb publicitást kapott, mint a Professzionális Bajnokság az évi (1998) legszebb gólja, amely az MTK-s Preisinger Sándor nevéhez fűződött a Győr elleni rangadón a Hungária úton. A sportnapilap ezen aulikus beállítódása ugyancsak a régi-régi beidegződés felbukkanása.

A miniszterelnök, mint a nép fia, nemcsak nagyszerűen kamatoztatja némi futballtudását a politikában, hanem kapcsolatait "kijárói" révén a futball megszállásában is felhasználja. Mindenekelőtt a szebb napokat látott Mészöly Kálmán vállalta ezt a funkciót, aki a miniszterelnök lábteniszpartnere.17 A baloldali Vasas-szurkolók nem is igen bocsátják meg a "szőke sziklának", hogy a miniszterelnök bábjaként funkcionál, mint a Liga elnöke. De hogy vajon növekedett-e attól Orbán úr népszerűsége, hogy néhány száz néző előtt a guruló labdát néhányszor megjátszotta, azt ma kevesen válaszolnák meg igennel. Ma már a lakosság sokkal kevésbé nosztalgikus, mint maga a hatalmi elit. 1998 novemberében a brit alsóház csapatával mérkőzött a magyar parlamenti csapat a 6-3 emlékére (természetesen a miniszterelnök főszereplésével). Ez a jelenség is azt a magyar hagyományt reprezentálja, amely mélyen az állampárti időkben gyökeredzik. Csak emlékeztetőül utalok arra, hogy Farkas Mihály, Rákosi honvédelmi minisztere az Aranycsapat fényében sütkérezett, a futball nagy támogatójaként mutatkozott, Kádár sakkozóként és általában sportbarátként vált ismertté, Antall beteg ember volt, nem maradt ideje eféle propagandamukára, Horn pedig a nagy sportolók "barátjaként" jelent meg nem túl gyakran a színen. Orbán azért is peches, mert futball-szempontból szörnyen ínséges időkben népszerűsíti magát futballistaként. Ha már nincsenek komoly állami pénzek a futballra, legalább működjön a pártpolitikai manipuláció. Ám azt senki sem kockáztatta meg közülük, amit Torgyán József miniszter, a Fradi társadalmi elnöke követett el az örökrangadó szünetében, illetve a meccs után, melyen csapata csúfosan elbukott. A politikát a szélsőséges populizmus színvonalára züllesztve lement a B közép fiataljaihoz, és velük ölelkezett, akik ezen a mérkőzésen is felhőtlenül "mocskos zsidóztak". Harmadnapra pedig hivatalos nyilatkozatot tett a miniszter úr, melyben követelte az örökrangadó játékvezetőjének eltiltását, aki egyébként a kormánypárti Nemzeti Sport szerint is átlagosan jól vezette a mérkőzést. (Ezt még Kádár sem engedte, engedhette volna meg magának.) A torgyánizmus és az orbánizmus azonban a legbensőbb rokonságban áll egymással.

Úgy tűnik, hogy az Orbán-kormány – jelezve a maga "elkötelezettségét" a futball iránt – évente néhány száz millió forintot kíván a labdarúgásba fektetni (egyedül a Postabankba több mint 150 milliárdot invesztáltak), ami a két felső osztály csapatait számba véve csapatonként nem több mint néhány millió forint, de – állítólag – ez is sokkal több, mint a megelőző kormányok befektetése. A miniszterelnök legalább valamennyi pénzt felajánlott a futballnak is, azzal az egyébként nem is titkolt megközelítéssel, hogy a futballt hatalmi-politikai kérdésnek tekinti.18 A kormányhatalomnak e területet is teljes egészében meg kell hódítania. Hiszen a FIDESZ-kormány kizárólag azt finanszírozza, ami saját pártérdekeinek megfelel. Ez oly mértékig "működik", hogy – mint fentebb említettük – az MLSZ "megszállásának" idején az elnökség számos tagját politikai zsarolással, közvetlenül pénzbeli támogatásokkal, illetve ígérgetésekkel szembeállították az MLSZ elnökével. A fiatalembereknek nincsenek skrupulusai, úgy viszonyulnak a hatalomhoz, mintha az saját magánbizniszük volna.

A kormány a maga politikai érdekeit az egyes nagy futballklubokon keresztül megpróbálja érvényesíteni. Orbán Viktor Vasas-szurkoló, Deutsch Tamás sportminiszter, pártbéli helyettese, emtékás. Ez utóbbi körülményt Torgyán József már sandán föl is használja abban a vitában, amelyet ő folytat a sportminiszerrel a Fradi-pálya tulajdonjogáról, amely jelen pillanatban még a mezőgazdasági minisztériumé. (Mintha Deutsch azért akarná egy minisztériumban összpontosítani a pályákat, mert emtékás…)

Egyébként a miniszterelnök is szemet huny ama tény fölött, hogy a kisgazdák és személyesen Torgyán úr közpézekből finanszírozza a kisgazdák által ellenőrzött nagy klubcsapatokat (Újpest, Kispest, Fradi), pontosabban egyelőre csak a Ferencvárost – ami sokak szerint tulajdonképpen kimeríti a köztörvényes bűnözés fogalmát.

A jövőt illetően az állam előtt három út van. Az egyik, hogy az állam maga lesz ismét a futball fővédnöke, ami azt jelenti, hogy visszatér a futball állami, s így politikai támogatásának rendszeréhez. A másik út, hogy az állam a futballt teljes mértékben privatizálja (hitelben, sógor-koma alapon, vagyis pénz nélkül, ahogyan az igazi privatizáció végbement a 90-es évek első felében), ez a lehetőség természetesen nem zárja ki az elsőt. A harmadik és a legvalószínűbb, a magyar feltételeknek leginkább megfelelő út a mostani öszvér-megoldás, vagyis a jelenlegi állapot további fenntartása: utolérés tőke nélkül. A magántőke helyén a közpénzeket el-elcsaklizó hatalom (csak ne kelljen a magántőkét megadóztatni!) van jelen, amely kénye-kedve szerint irányítja a futball egyre mélyebbre süllyedő szekerét. A magyar futball szimbolikusan kifejezi a rendszerváltás belső válságát: az utolérés, a felzárkózás ideológiájának jegyében a háború után született generációk számára soha nem tapasztalt leszakadás, elmaradás következett be a fejlett centrumországok futballjától. Mire a FIFA nyomására a sportminiszter visszahelyezte funkciójába az MLSZ elnökét, az új hatalom morálisan elhasználódott, mindenfajta társadalmi bizalom megszűnt iránta. A fejlődni kívánó klubok abszurd túlélési kísérleteket tesznek. A miniszterelnök csapata, a nagymultú Vasas is a megszűnés határán mozog. E sorok írásakor a már bajnok MTK szintén súlyos gondokkal küzd, amennyiben kis szurkolótábora miatt a klub tulajdonosa és vezetése az újpesti önkormányzat – a nyilvánosság számára nem hozzáférhető – ötletszerű ajánlata alapján az Újpesttel való abszurd és kivitelezhetetlen fúzió fontolgatásáig jutott, ami tulajdonképpen a legrégebbi magyar futballklubok formális felszámolódását eredményezné. Az üzleti logikára hivatkozva – költői túlzással – ma már akár a futball betiltása is elképzelhető. József Attilát parafrazálva: magántőke és államhatalom jegyesek, minden külön értesítés helyett.

Jegyzetek

1 Írásom bizonyos értelemben folytatása az Eszmélet 29. számában publikált "Futball és rasszizmus. Avagy miről szól a Fradi-Ajax ellentét?" című esszének.

2 Végh Antal: Miért beteg a magyar futball? Bp., 1974., (2. kiadás, 1981.) Bár a mű elméleti igénytelensége szembeszökő, a szerző mégis rá tudott mutatni, az alapproblémák egyikére: a rendszer lényegéből fakadó korrupcióra.

3 A politikai újságírás mind a mai napig a neoliberális dogmát, azaz a magántőke megváltó szerepét szajkózza. A Ferencváros kálváriáját vizsgálva az újságírók ugyanazt hajtogatják: "átlátható viszonyokról", az "egy tulajdonos, egy vezér, egy felelősség" elvéről, továbbá a privatizációról papolnak. Lásd például Krajczár Gyula: Béla, a király. Népszabadság, 1998. december 23. 3.

4 A Népszabadság sportrovata többnyire a játékosok erkölcsiségét ostorozza, a Magyar Nemzet még erősebben moralizálva az új konzervatív-jobboldali kormány értékrendjének megfelelően a liberális közállapotokat marasztalja el, az ettől is jobbra álló lapok pedig már egyáltalán nem is elemeznek, csak szitkozódnak, és romantikus antikapitalizmusuknak megfelelően az alig burkolt rasszizmus jegyében az igazi magyar szponzorok hiányát mutatják fel a problémák végső forrásául.

5 A Ferencváros körüli botrány hátterére némileg rávilágít az ún. Csúcs-jelentés, amelynek alapvető állításait a Népszabadság is közölte, 1998. december 23. 22.

6 Mindennek történelmi okairól lásd az Eszmélet 29. számában közölt írásomat.

7 Schwartzenberger István: Rendbontások megrendelésre? Népszabadság, 1999. január 9.

8 Vö. Népszabadság, 1998. december 19. (Aczél Endre írása.) 3.

9 Csúcs László, egykori MIÉP-képviselő, kisgazda színekben látta el a "főrevizor" feladatát a Ferencvárosnál, miután 1998 decemberében Torgyán József átvette a hatalmat. Ám Torgyán – miután megtudta a törvénytelenségek és a pénzek "felszívódásának" igaz történetét – meggátolta Csúcs urat, hogy a sajtótájékoztatón tálaljon ki. Majd a Csúcs-jelentés kompenzációjaként saját "jelentésével" rukkolt ki 10 ezer példányban.

10 Ld. erről a Népszabadság összeállítását, 1998. december 1.

11 Ha a mende-mondáknak hinni lehet, Várszegi annak idején kopogtatott a Ferencváros ajtaján is, de állítólag eltanácsolták.

12 Erre a problémára mutatott rá például – közgazdászok társaságában – Mezey György, a Replika, 1997. 27. számában, 167-169. Más kérdés, hogy Mezey (és más, főképpen közgazdász szakértők) nem tudja alapvető "jóslatát" alátámasztani, miszerint a megmentő külföldi tőke hamarosan beáramlik a magyar futballba.

13 Csak emlékeztetésül jelzem, hogy a rendőrség a budai Várban nemzetközi náci tüntetésre adott engedélyt 1999. február 13-án, Budapest felszabadításának ünnepén. Nem talált jogi kifogást egy olyan tüntetéssel szemben, amellyel kapcsolatban a német titkosszolgálat a német és angol jogrend szerint betiltott náci szervezetek képviselőinek érkezéséről értesítette a magyar illetékeseket. Ehhez képest a futballrasszizmus bírálata harmadrangú kérdés.

14 Az új profiliga finanszírozási buktatóiról és a politika közvetlen beavatkozásáról l. a Heti Világgazdaság írását (1998. szeptember 12. 114-116.)

15 A levél xeroxmásolata a tulajdonomban van.

16 A Nemzeti Sport és általában a napilapok sportújságíróinak többsége természetesen Fradi-szurkoló, ami üzleti kérdés is. Nincsen az a kiemelkedő MTK, amelynek olyan "jó sajtója" lehetne, mint a "legrosszabb" Ferencvárosnak. Egy Fradi-Vác mérkőzés, bármennyire nehezen győzzön is a Ferencváros, nagyobb esemény lesz, mint amikor, mondjuk, az MTK legyőzi a Ferencvárost az Üllői úton.

17 Mészöly Kálmán mindennek megfelelően meg is pályázta az MLSZ elnökének posztját 1998 novemberében, de a közgyűlés még csak arra sem méltatta, hogy tárgyalja a kérdést. Ám Mészöly szépen szerepelt így is, hiszen Orbán a Vasas-pályán is bemutathatta minden futballtudását. Ki tudja, mit hoz a jövő?

18 A miniszterelnök – régi állampárti stílusban – megígérte, hogy tíz éven belül VB-re alkalmas magyar válogatott lesz.

Korábbi számok

A „cirkálás” politikuma

A közelmúltban furcsa szexbotrány áldozatává vált egy angol miniszter. Az ügy hátterében álló társadalmi jelenségre világít rá a Socialist Outlook című folyóiratban megjelent cikk.

A közelmúltban lemondott hivataláról Ron Davies, a brit kormánynak a walesi ügyekért felelős minisztere. Valószínűleg nagyon kevés ember fogja megtudni ennek konkrét okát, vagyis az igazságot arról, Davies miért is járt a Clapham Common parkban azon a hideg októberi estén.

A sajtóban megjelent rágalmazások mögött ott rejlik az a lehetőség, hogy a teljes történet túlságosan is kínos volt ahhoz, hogy nyilvánosságra hozzák. Ez annak ellenére így volt, hogy Daviest nem vádolják semmilyen bűntett elkövetésével – ha történt is valami, ő csak áldozat volt.

Alapelvnek kellene lennie, hogy senkit se lehessen a munkájáról való lemondásra kényszeríteni azért, mert homoszexuális kapcsolatot létesített vagy kívánt létesíteni. Ennél messzemenőbb követeléseket is megfogalmazhatunk, amihez azonban a jelenség egészét kell áttekinteni.

Mi az a cirkálás (cruising)?

A homoszexuális férfiak többsége valószínűleg még ma is képtelen nyíltan beszélni szexuális magatartásáról. A mosdók ajtajai mögött maradnak, és titkos eszközökhöz folyamodnak, hogy találkozhassanak.

A cirkálás az egyik olyan kifejezés, amellyel leírható az a tevékenység, amikor különböző helyeken, például parkokban találkoznak. További elterjedt találkahely a nyilvános mellékhelyiség – ezt "házalásnak" (cottaging) hívják (a nyilvános mellékhelyiség a "ház"). Néha a férfiak máshol találkoznak szexuális célból; de gyakran ott, a bokrok között történik mindez.

A "cirkálás" és más "névtelen szex"-típusok régebben ismeretlen voltak a leszbikusok körében. Ez egyáltalán nem meglepő a nők gazdasági és szociális helyzetét tekintve a társadalomban, valamint azt a tényt figyelembe véve, hogy a nőknek kevesebb aktív szexualitásra van lehetőségük. Érdemes megfigyelni, hogy az elmúlt években a fejlettebb leszbikus kereskedelmi hálózat növekedése változásokat hozott ezen a szinten is – habár főleg az ismert leszbikus helyek határain belül.

Miért cirkálnak a homoszexuális férfiak?

Egyszerűen azért, mert az ország sok részében kevés más lehetőségük van. A "legális" homoszexuális nyilvános helyek, mint a sörözők és klubok a nagyvárosokban és tengerparti üdülőhelyeken koncentrálódnak. A számtalan kisvárosban és vidéken nincs más, csak az útmenti pihenőhely (szintén elterjedt helyszíne a találkozásnak) és a "ház".

A homoszexuális sörözők és klubok ráadásul drágák is – az italárak magasabbak, mint a legtöbb "rendes" bárban, így sok munkanélküli és alacsony fizetésű előtt bezárulnak az ajtók. Az ilyen helyek zárva vannak a "törvénytelenül" – 18 éven aluli – fiatalok előtt is. Mindenesetre a nagyvárosokon kívül lévő homoszexuális bárok még ma is ki vannak szolgáltatva a rablótámadásoknak.

Ez azonban nem magyarázza meg, miért olyan népszerűek az olyan helyek, mint Hampstead Heath és Clapham Common – annak ellenére, hogy London tele van törvényes homoszexuális helyekkel. Az egyik ok lehet a gyűlölet és zaklatás jelenléte, amely megnehezíti, hogy az emberek nyíltan vállalják szexualitásukat – hogy "előjöjjenek".

Sok látszólagos "családapa" valójában homo- vagy biszexuális. A cirkálás névtelenségébe menekülnek, hogy elkerüljék a leleplezést, a családjuk és gyermekeikkel való kapcsolatuk elvesztését. A leleplezés munkahelyük elvesztését, kollégáik és legközelebbi barátaik gyűlöletét jelentené, különösen kisvárosokban, ahol "mindenki ismer mindenkit".

De nézzünk szembe a tényekkel, sok homoszexuális férfi pontosan a közvetlenség, a borzongás és az izgalom miatt folytatja ezt az életmódot. Tulajdonképpen a homoszexuális férfiak a férfi szexualitás sztereotípiáit adják elő – csak egyenlőbb helyzetben, mint akkor, amikor a heteroszexuális férfiak viselkednek hasonló módon a nőkkel szemben.

Mit mond a törvény?

A cirkálás minden formája törvénytelen. A nyilvános helyen történő szexuális tevékenységet mint "súlyos szeméremsértést" bünteti az 1956-os Nemi Erkölcs Elleni Bűncselekmény Törvénye, amelyet egyáltalán nem hatálytalanított az 1967-es törvény, amelyről általában feltételezik, hogy törölte a homoszexualitást a bűncselekmények közül. Valójában a törvény kizárólag néhány speciális esetben tette a férfiak közötti szexet törvényessé.

Az 1956-os törvény úgy rendelkezik, hogy törvénytelen, "ha egy férfi folyamatosan csábít vagy zaklat egy másik férfit nyilvános helyen erkölcstelen célok érdekében". Kiegészítésként még több törvény – és helyi rendelet – teszi törvénytelenné a cirkálást vagy házalást.

"Elfogadható" és "elfogadhatatlan" tevékenységek

Mit mond ez a társadalom magatartásáról a homoszexuális férfiak tekintetében? Rendben van, ha tartós kapcsolatunk van – ám a nem monogám homoszexuális férfit még mindig gyanakvással kezelik. Sokkal könnyebb nyilvánosan is vállalni, ha az embernek állandó partnere van. Ezáltal lesz "elfogadható", "jó", "jól viselkedő" homoszexuális férfi. A nem ilyen helyzetben lévő férfiakat "veszélyesnek" vagy "ragadozónak" tartják, ha nyilvános helyen keresnek partnert.

A homoszexuális és heteroszexuális férfiak között a "szabad szerelemmel" szembeni viselkedést illetően nagy a különbség. A "rendes" férfiak, akár van már kapcsolatuk, akár nincs, a többszörös szexuális kapcsolatot a férfiasság jelének tekintik, amire büszke az ember.

Érdekes párhuzam vonható azzal, ahogyan a nők viselkedését megítélik – nagyon könnyen tekintik őket "nimfomániásnak", ha nyilvános helyen keresnek férfi partnert.

A homoszexuális férfiakat és leszbikusokat távol kell tartani a gyerekektől. Még a tartós kapcsolatokkal rendelkezőket sem tekintik megfelelő örökbe fogadóknak vagy nevelő szülőknek – és még a leszbikusok is nagy valószínűséggel elvesztik gyermekeik felügyeletét, ha szexualitásuk ismerté válik. A régi hiedelem, miszerint a homoszexualitás egyenlő a pederasztiával, nehezen szűnik meg; és nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy a legtöbb szexuális célú gyermekzaklatást a családhoz tartozó heteroszexuális férfi követi el.

Mi a rendőrség válasza?

Gyakoriak a rendőrségi ellenőrzések a cirkálási körzetekben. Ilyenkor csapdát is alkalmazhatnak: civil ruhás, "csinos" rendőrök várakoznak homoszexuális férfiakként (ez főként a nyilvános mellékhelységek közelében fordul elő). Használhatnak cirkáló rendőrségi autókat reflektoraikkal elvakítva az embereket, rendőrségi kutyákat stb.

Azonban a rendőrség politikája valamelyest megváltozott. "Homoszexuális rendőrségi" társaság alakult, vannak "közösségi kapcsolattartók", egyre inkább elismerik a "furcsa próbálkozásokat", és néhány nagyvárosban homoszexuális csoportok rendszeresen találkoznak a rendőrséggel. Ennek ellenére a nyilvános helyen talált férfiak letartóztatása és zaklatása folytatódik, különösen a kisvárosokban. Azokat, akik homoszexuális férfiakat zaklatnak, nagyon ritkán tartóztatják le.

Úgy tűnik, a kormányzat álláspontja sem változott a homoszexuális nemi "bűncselekményekkel" szemben. Nemrég, a "Boltoni Hetek" ügyében, amikor hét férfit tartóztattak le kollektív szex miatt, a büntető ítéleteket Jack Straw belügyminiszter hagyta jóvá.

Miért ne legyen illegális?

Ellenzünk minden fajta diszkriminációt a homoszexuális férfiakkal szemben. A nyilvános helyen találkozó homoszexuális férfiak üldözése az emberi jogok durva megsértése. Ellenezzük mindenfajta kollektív cselekvés – áldozat nélküli bűncselekmény – kriminalizációját. Meg kell szüntetni a homoszexuális férfiak zaklatásának törvényes igazolását. Támogatjuk az aktív antidiszkriminatív törvényhozást és a leszbikusok és a homoszexuálisok gyermeknevelési jogainak egyenlőségét. Még azokban az országokban sincs a leszbikusoknak és homoszexuális férfiaknak egyenlő joguk a kapcsolatok és gyermeknevelés elismertetésére, ahol nagyobb jogi előrelépés történt, mint például Hollandiában.

A heteroszexuális család még mindig a tőkés társadalom sarokköve, különösen Nagy Britanniában, amint azt Jack Straw kijelentései is bizonyítják. Ezt fenyegeti a leszbikusoktól és a homoszexuálisoktól származó valós támadás, amint az a sajtó hisztérikus reakciójából is kiolvasható. Ezért a homoszexuálisok és a leszbikusok felszabadításának forradalmi tartalma van.

A Blair-kormány szerepe

Jó volt a kezdés a választási program olyan ígéreteivel, mint hogy kiegyenlítik a törvényes kort és eltörlik a "28-as bekezdést". De a következőket láttuk:

Nem sikerült legyőzni a Lordok Házában a törvényes kor ellenzőit (bár voltak ígéretek az elkülönült törvényhozás mielőbbi létrehozására).

Az iskola, társadalmi munka stb. dolgozói és fiataljai közötti kapcsolatot tiltó törvényeket a törvényes korral kapcsolatos vitákkal együtt tárgyalták. (Elfogadjuk, hogy ez is probléma, de a két dolog összekapcsolása megerősítheti az ellenzék "homoszexuális szex egyenlő a pedofíliával" érvelését.)

A 28-as bekezdés eltörlésének háttérbe helyezése.

Nem említik az 1956-os törvény hatálytalanítását vagy az 1967-es törvény "magánéleti" záradékainak eltörlését.

Jack Straw és Tony Blair legutóbbi kijelentései, melyekben a házasságot részesítik előnyben a gyermeknevelés szempontjából. Ezek önmagukban is bizonyítják, hogy a Blair-kormány – finoman szólva – nem olyan barátságos, mint ahogy azt a homoszexuális közösségben sokan gondolják.

A Socialist Outlook követelései

A törvényes kor kiegyenlítése, azaz egy lépés a megegyezés felé, amely szerint az egyetértés az egyetlen kritérium annak eldöntésében, hogy egy szexuális aktus törvényes-e.

Minden diszkriminatív törvényt és más törvények záradékait hatályon kívül helyezése, konkrétan a "súlyos szeméremsértés", a "zaklatás", a "csábítás" rendelkezéseit az 1956-os törvényben és a "titkosan" rendelkezést az 1967-es törvényben.

Minden olyan rendelkezés eltávolítása, amely korlátozhatja vagy korlátozza homoszexuális férfiak parkokra stb. vonatkozó használatát.

Más törvények hatálytalanítása, amelyekkel zaklatják a leszbikusokat és homoszexuálisokat, mint például a "közcsendháborításra" vonatkozó rendelkezések.

A 28-as bekezdés hatálytalanítása.

Minden olyan törvény hatálytalanítása, amely diszkriminatív a gyermeknevelés területén.

Teljes körű antidiszkriminatív rendelkezések; alkotmányos jogok.

Minden kapcsolat maximális elismerése, bejegyzési és törlési joggal, várakozási idő nélkül stb. Ne részesítsék különleges előnyben a "házasságot" öröklés vagy gyermeknevelés szempontjából. A papok és más vallási elöljárók házassági bejegyzési jogának megvonása.

Konkrét homofóbiás cselekmények törvényen kívülre helyezése.