demo összes bejegyzése

131. szám (2021. ŐSZ)

Asztal körül

Lukács 50. Örökség, viták és értelmezések

Lukács György halálának 50. évfordulójára emlékezve az Eszmélet szerkesztősége körkérdést intézett baloldali értelmiségiek egy csoportjához a világhírű filozófus kommunista fordulatával kapcsolatban. A fordulatot – szimbolikusan – a Taktika és etikában kifejtett nézetéhez szokták kötni, az ismert Hebbel-idézettel kapcsolva össze: „És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?”

Ricardo Antunes, Viktor Arszlanov, Budai Gábor, Kalous Antal, Kardos András, Krausz Tamás, Lengyel András, Michael Löwy, Marosán Bence, Mesterházi Miklós, Rastko Močnik, Ropolyi László, Savvas Michael-Matsas, Szigeti Péter, Tallár Ferenc, Tóth Károly, Tütő László, Raquel Varela – Roberto della Santa, Wiener György

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Krausz Tamás: Mészáros István

Goethe mondta Eckermann-nal beszélgetve: „Ahhoz, hogy valakiből nagy ember váljék, nagy örökséget kell kapnia.” Mészáros István idén lenne 90 éves, és elmondhatjuk: ő maga is már a „nagy örökség” része. Marx, Luxemburg, Lenin és az orosz forradalom, Gramsci, Lukács nyomán Mészáros István a szocializmus klasszikusává vált. Nevét ma­gyar létére kevesen ismerik Magyarországon, noha az MTA tiszteleti tagja lett egy olyan időszakban, amikor a rendszer még slendriánul működött. Hogy neve itthon alig ismert, azokat a provinciális viszo­nyokat jellemzi, amiknek történelmi gyökereit régiónkban ismerjük. Tudjuk, e gyökerekből sokfelé van, lehet elágazás… Senki nem látta előre sem az orosz szocialista forradalom kitörését 1917-ben, sem a Szovjetunió, az államszocializmus összeomlását 1989–91-ben. Ebből következőn is, a szocialisták-kommunisták, régiesen szólva, a marxisták számára az intellektuális felkészülés még a legsötétebb korszakokban is kötelező.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Ajánlás

Az elmélet és a gyakorlat, a marxizmus és a politika kapcso­lata évtizedek óta nagyon problematikus volt, sokszor teljesen meg is szakadt, mert közéjük ékelődött egy primitív, pusztán legitimációs célokat szolgáló álmarxista ideológia, amely­nek uralmát sem a komoly marxizmus-kutatás, sem a valóban marxista társadalomtudomány eredményei nem tudták meg­dönteni, így alakult ki az a helyzet, hogy a közvélekedés mai gazdasági és politikai válságunkért a marxizmust teszi fele­lőssé. Ugyanezért valószínű, hogy a politikai élet és a marxiz­mus útjai most egy időre bevallottan is elválnak egymástól, s átmenetileg ez minden bizonnyal nem csak elkerülhetetlen, hanem előnyös is lesz, a marxizmus számára mindenképpen.

A fiatalabb kutatóknak az a csoportja, amely ennek a lapnak az ügyét lelkesen fölvállalta, nem katedra-filozófiát, szalonmarxizmust, professzori tudományt óhajt művelni. El­lenkezőleg, ez a lap szeretné megmutatni, hogy a marxizmus alapjain mozgó gondolkodás ma is mozgósítani képes a szak­tudományokat, és hogy mindennek ideológiai és politikai je­lentősége van és lesz a jövőben is. Bízunk benne, hogy szel­lemi életünk mai állapotában cikkeink megbízható fogódzó­kat, tájékozódási pontokat nyújthatnak majd nagyon sok gon­dolkodó ember számára, hozzájárulva ezen az úton politikai életünk mai zavarodottságának fokozatos leküzdéséhez is.

Ezek után talán fölösleges, mégis leszögezem itt: ez a lap nem tartozik egyetlen politikai párthoz, mozgalomhoz, tár­sasághoz sem. Munkatársai és szerzői kizárólag egyéni véle­ményüket fogalmazzák meg. Lesz a lapban vita is, a szer­kesztőség” nyitott marad többféle felfogás számára. Ha­sonlóan ahhoz a szellemhez, amelyben egy „Eszmélet” című „tudományos és művészeti folyóirat” 1956-ban megalakult szerkesztőbizottsága – tagjai között Lukács Györggyel – elter­vezte a munkáját.

Nem állíthatom, hogy az Eszmélet most mintegy „berob­ban a magyar szellemi életbe”. Ilyesmi manapság más szel­lemi áramlatoktól sem várható. Amikor most ezt az új folyóira­tot az olvasó figyelmébe ajánlom, abban a reményben te­szem, hogy csalódást azért nem okoz, s a lapok mai verse­nyében nemcsak megállja majd a helyét, hanem mértéktartó hangjával méltó lesz az érdeklődők megbecsülésére is.

Hieronymus Bosch és a haldokló feudalizmus művészete

A németalföldi festő művészete anarchista és irracionális sajátosságai ellenére hű leképezése az átmenetiség korának, a feudalizmus hanyatlásának és a kapitalizmus kezdetének. Óriási változások zajlottak ebben az időben: a feudális rend széthullóban volt, a városi polgárság a régi rendet támadta, és saját jogokat követelt. Egy forrongó, ellentmondásos erőktől szaggatott világ művészete az övé, amelyből száműzték az értelmet, s ahol állati késztetések kerekedtek fölül; az erőszak és a terror világa, a valósággá vált rémálom. Röviden: a miénkhez nagyon hasonló világ.
Hieronymus Bosch feltételezett portréjaUgyanazokba a folyamokba lépünk, és mégsem ugyan­azokba lépünk, vagyunk is, meg nem is vagyunk. (Hérakleitosz)

A Hieronymus Boschnak nevezett ember életéről vajmi keveset tudunk. Még a neve sem a sajátja, csak álnév, amellyel műveit szignálta. Valódi neve Jeroen Anthoniszoon van Aken, 1450 tájt született a gazdag hol­land kereskedővárosban, 's Hertogenboschban, a német határ mellett. A virágzó városnak 25 ezer lakosa volt akkoriban. A fő iparág a lenfonás volt, de a hely az orgonakészítőiről, harangöntőiről, fegyverkovácsairól, kés- és tűkészítőiről is nevezetes volt. A lakosok 90 százaléka földet művelt.

Bosch abban a korban élt, amelyet Huizinga a középkor alkonyának nevezett, és ami egybeesett a nagy kulturális megújulást jelentő rene­szánsz kezdetével. Felfedezések és élénk tudományos vizsgálódások zajlottak az intellektuális kíváncsiság légkörében. Az egyházi körmene­tek, zarándoklatok és más ájtatos külsőségek mögött az emberek hite egyre inkább megrendült az egyházban, és kételkedni kezdtek a dolgok istenadta rendjében. A nyomtatás fellendülése szélesebb körben is el­terjesztette a műveltséget.

Mindez óriási történelmi fordulatot jelentett. Ebben az időszakban ásta alá a kapitalizmus a feudalizmus alapjait, ahogy Marx (1975, 138) fogalmazott:

„A középkor jobbágyaiból lettek az első városok polgárai; ebből a polgárságból fejlődtek ki a burzsoázia első elemei.

Amerika felfedezése, Afrika körülhajózása új teret nyitott a fel­emelkedő burzsoáziának. A kelet-indiai és kínai piac, Amerika gyar­matosítása, a gyarmatokkal folytatott csere, a csereeszközök és egyáltalában az áruk gyarapodása – mindez eddig soha nem ismert lendületet adott a kereskedelemnek, a hajózásnak, az iparnak, és ezzel előidézte a széthulló hűbéri társadalom forradalmi elemének gyors fejlődését.

Az ipar űzésének eddigi feudális vagy céhes módja már nem tudta kielégíteni az új piacokkal megnövekvő szükségletet. Helyébe a ma­nufaktúra lépett. A céhmestereket kiszorította az ipari középrend; a különböző testületek közötti munkamegosztást felváltotta az egyes műhelyen belüli munkamegosztás.”

'S Hertogenbosch városa az új kapitalista fejleményeknek köszönhető­en virágzott. A középkorban minden mesterember tevékenységét a céhek szabályozták. Most viszont a munkások új termelési eljárásokat vezettek be. A sikeres munkások nagyobb haszonnal dolgoztak, mint a különböző mesterségek hagyományos művelői, és nagy vagyonra tettek szert. Hol­landia arisztokrata urai szövetkeztek a polgársággal, és részesedtek a termelés új kapitalista módszereinek nyereségéből. A céhek elzárkóztak a változástól, ez pedig tönkremenéssel fenyegette őket. Az ellentétes érdekek konfliktusa csaknem polgárháborúhoz vezetett.

Boscht csak a huszadik században fedezték fel újra, miután teljesen feledésbe merült közel három évszázadra. Nem véletlenül. A korábbi generációk nem tudtak mit kezdeni különös művészetével. Egy forrongó világ művészete az övé, egy ellentmondásos erőktől szaggatott világé, amelyből száműzték az értelmet, és ahol az állati késztetések kerekedtek fölül; az erőszak és a terror világa, a valósággá vált rémálom. Röviden: a miénkhez nagyon hasonló világ.

Az átmenetiség kora

Bár több mint hat évszázad választ el tőlük, Bosch művei – úgy tű­nik- többet mondanak nekünk, mint számos más későbbi alkotás. E képek sokkal jelentőségteljesebbek a mi korunk számára. Különös és káprázatos vonzerejük van e festményeknek, de logika egyáltalán nincsen bennük. A józan észt provokálja mindegyik, a világ fejtetőre áll. A képek, amelyekkel szembesülünk, annyira hihetetlenek, annyira ellentmondanak a világról alkotott nézeteinknek, hogy szédülünk bele. Teljes erejével kólint fejbe bennünket Hegel mondata: az Értelem fölött győz az Értelmetlen.

E művészet lényege a bizarr furcsaság. A világ, amit tükröz, többé nem azonos önmagával, hanem minden pontján hasadt. Többé nem szilárd a talaj a lábunk alatt. Ami szilárd, az képlékennyé válik és viszont. Az óriási hegyek a Gyönyörök kertjének közepén mintha szörnyűséges növények­ké változnának, amelyek természetellenes érettséggel bukkannak elő. Hérakleitosz híres szavaival, minden az ellentétébe csap át, „minden van és semmi sincs, mert minden állandóan változik”.

Stílusukat tekintve Bosch művei nem emlékeztetnek sem a középkor, sem a reneszánsz alkotásaira. Bár mindkét korszak elemei megtalálhatók benne, Bosch művészete csodálatosan modernként szegez minket maga elé. Képei annyira megdöbbentőek, sőt sokkolóak, az egymás mellé helyezett alakok olyan ellentmondásosak és váratlanok, hogy szemlélői a szürrealizmus világában találhatnak csak valamennyire is hasonlót. Valójában e képek rémálomszerű jellege sokkal erőteljesebben hat, mint Dali meggyötört torzói vagy megolvadt órái.

Jól érzékelhető anarchista és irracionális sajátosságai ellenére e művé­szet valójában hű leképezése annak a világnak, amelyben Bosch élt. Az átmenetiség korának – a feudalizmus hanyatlásának és a kapitalizmus kezdetének – művészete ez. Óriási kataklizma és változások zajlottak ebben az időben: a feudális rend végképp széthullóban volt, a városi polgárság a régi rendet támadta és saját jogokat követelt.

Amikor egy adott szociális-gazdasági rend lép működésbe, általános a bizalom és az optimizmus. Nem szokás megkérdőjelezni a fennálló rendet, eszméket és erkölcsöket. De itt a középkor hajdani világa a vallásos hit szilárd alapjaival együtt porladt szét. Hirtelen minden az olvasztótégelybe került. A vallásos hit rendszere került válságba, amely ezer éven át, a Római Birodalom széthullása óta uralt mindent. Helyette univerzális szkepszis és cinizmus hatotta át a társadalmat. Az általános társadalmi zűrzavar egyetemes kétkedésben tükröződött.

Egy őrült világ ez, egy halálosan beteg világ, amely nem talál gyógyírt. A Gyönyörök kertje mindent átható központi elemének témája éppen az efféle undorító rothadás. Óriási halakat látunk, mint fallikus szimbólumo­kat; a bűn – amelyet gyakran társítanak a szexualitással – hatalmas és húsos gyümölcsökben, főleg eprekben ölt alakot. Belső romlást sugalló túlérettségük undort kelt.

A XV. század végén zajlottak a százéves háború utolsó véres csatái. Ekkor támadtak először a törökök is. Nem véletlen, hogy a török félhold visszatérő motívum Bosch képein. Az emberek életét folyamatosan fenyegette az erőszak és a halál. A pestis, a fekete halál milliószámra szedte áldozatait, a háború és a felkelések is általánosak voltak. A tár­sadalmi összeomlás járványszerű tolvajlással, rablásokkal és általában véve törvénytelen magatartással járt.

Az afféle városok, mint 's Hertogenbosch tele voltak akasztófákkal, vér­padokkal, börtönökkel. A szakadatlan és értelmetlen erőszak idején a halál felismerhető és állandó társ lett. Torz arca minden templomban látható volt. Bosch festményein is mindig megjelenik a háttérben a halál, általában csontvázként. Ugyanez a vezérmotívum érvényesült Bosch egyetlen igazi követőjének, id. Pieter Brueghelnek A halál diadala című festményén.

A feudalizmus széthullása, amelyet mindenféle válság, háború, éhínség és pestis kísért, nyomorgó emberek óriási tömegének megje­lenésével járt: föld nélküli jobbágyok, szajhák és koldusok, házalók és jövendőmondók, leszerelt katonák és útonállók, akik elvágták a torkát bárkinek néhány fillérért. Németországban sok hűbérúr lett „rabló báró”, akik a parasztságon élősködtek. A társadalom e változatos hordaléka mind megjelenik a Bosch-festményeken.

A fekete halál, amely a XIV. században tizedelte Európát, eltüntette a lakosság legalább egyharmadát. A járványt éhínség követte, amely újabb tömegeket pusztított el. Majd sötét káosz és anarchia következett. Az emberek úgy hitték, a járványt démonok okozták, és a fekete halál az isteni harag biztos jele. A középkori gondolkodás szerint, amely át volt itatva misztikummal, szellemekkel és babonasággal, mindezek a világvége közeledtének jelei voltak. Egy közkeletű hiedelem szerint 1500-ban kezdődik a világvége. A pokol ott ólálkodott az emberek körül, és a többségnek nem volt reménye a megváltásra.

Világvége…?

Tudni lehetett, hogy a régi világra gyors és visszafordíthatatlan hanyatlás vár. Ellentmondásos hatások között őrlődött mindenki. A hitüket össze­törték és támpont nélkül maradtak egy rideg, embertelen, ellenséges és zűrzavaros világban. Az érzés, hogy közeledik a világvége, minden történelmi korszakban megjelenik, amikor az adott szociális-gazdasági rendszer visszafordíthatatlanul bomlásnak indul. Ahogy Peter S. Beagle (1982, 14) írja:

„Bosch születése idején kezdték megkérdőjelezni a dolgok rendjét. A feudalizmus könyörtelen biztonsága a dolgok mennyei rendjének általános felfogásán alapult. Az Úristen, a nagy hűbérúr a világ nagy birtokosaként felosztotta a földet és a hatalmat erős vazallusai között, a pápák, fejedelmek és királyok között, akik továbbadják azt másoknak.”

Hirtelen ez a bizonyosság megdőlt. Mintha kifordult volna a világ a sarkaiból. Az eredmény: rémisztő káosz és bizonytalanság. A XV. század közepére a régi hiedelmek e rendszere megdőlt. Az emberek többé nem az egyháztól várták a megváltást, a vigaszt és megnyugvást. Helyette vallási kisebbségek változatos formái ütötték fel a fejüket, a szociális és politikai ellenállási mozgalmak álöltözeteként.

Számos hasonló pontot találunk Bosch világa és a miénk között, ugyan­akkor óriási szakadék is van köztük. Manapság – legalábbis Nyugaton – a vallás magára hagyatva, lassan múlik ki. A késő középkorban a vallás min­denek felett állt. Ennek eredményeként természetes volt, hogy a politika és az osztályharc vallásos fogalmakban fejezte ki magát. Az egyetlen, ami elviselhetőbbé tette a létet a tömegek számára: a túlvilág reménye.

Az Anyaszentegyháztól várták a vigaszt a szegények számára és egy jobb világ reményét e bűnös siralomvölgy után. De ez a remény is kor­rumpálódott és devalválódott, ahogy Bosch egyik remekművén látjuk. A szegénység egykori eszménye, amely az első szerzetesek szeme előtt lebegett, ebben a korban már távoli emlékké foszlott. Az egyházi hatal­masságok vetélkedtek a világi urakkal, és gyakran felül is múlták őket a luxusjavak és mesés vagyonuk élvezetében.

A híveket megdöbbentette mindez, és mély nyomot hagyott bennük. Ha egyszer ez a világ olyan szörnyű, az egyetlen vigasz az a remény, hogy a túlvilágon egy jobb élet vár rájuk. Mivel ezt a reményt elvették, a legsötétebb kétségbeesés maradt csupán. Az egyház tekintélye egy­re jobban megkérdőjeleződött. A régi rend fellazulásának és közelgő szétesésének jeleként az emberek az egyházon kívül kezdték keresni a megváltást a legkülönbözőbb babonás és misztikus irányzatokban, amelyek közül nem egy veszélyes és felforgató társadalmi mozgalmakat leplezett.

Ebben az időben rengetegen rótták az országutakat mezítláb, vezeklő-csuhában, véresre korbácsolva magukat. A flagellánsok aggodalmasan várták a világvégét, amely akár a következő órában is beköszönthetett. Végül nem a világ, hanem a feudalizmus vége jött el, és utána nem az ígért új ezredév, hanem csak a kapitalista rendszer kezdődött el. Persze nem várható el az akkori emberektől, hogy mindezt értsék.

A feudalizmus hanyatlása és a kapitalizmus megjelenése forrongó új eszméket hozott, és a hit válságát, amely ellenzéki áramlatokban öltött testet, mint az angol lollard mozgalom, John Wycliffe és a cseh husziták. A szociális és vallási forradalom az ajtók előtt volt. A régi világ korruptnak és velejéig rothadtnak tűnt, amely imbolyog, és rögvest összedől. Nem érdemli meg, hogy fennmaradjon.

Bosch festményeinek szelleme ugyanaz a szellem, ami a flagellánsokat az utakra űzte. Az utolsó ítélettel vannak átitatva. A flagellánsok látványa, amint az utakon vonszolják magukat szörnyű „én vétkem” kiáltozásukkal, sikolyokkal és sóhajokkal, és az ostor belemar vérző hátuk húsába, az idők jele volt. Johan Huizinga A középkor alkonya című híres könyvében (1976, 24) írja:

„A fenyegető balsorstól való félelem állandósul, mindenütt örökös veszedelem leselkedik az emberre. […] Szinte állandóvá vált a háborúskodás, a veszedelmes csőcselék állandó nyugtalanságot okozott, nem bíztak az igazságszolgáltatásban. Vegyük hozzá a közelgő világvégét, a pokoltól, a boszorkányoktól és ördögöktől való szorongást […] A gyűlölet tüze lobog mindenfelé, igazság­talanság uralkodik a földön. A sátán komor földet takar be fekete szárnyaival.”

A megváltás és az örök élet ígérete elméletben létezik, de a valóságban az általános jövőkép a fekete legsötétebb árnyalata. Ez a pesszimista érzet a kor költészetében is tükröződik, például a francia Deschamps következő soraiban, amelyek a világot egy elaggott, végelgyengülés előtt álló emberhez hasonlítják:

Or est laches, chetis et moltz,

Vieux, convoiteux et mal parlant;

Je ne voy que foles et folz…

La fin s'approche, en verité…

Tout va mal.

[A világ gyáva, romlott és roskatag,/ ósdi, sóvárgó, zavaros beszédű;/ akár férfi, akár nő, mind bolond…/ most már tényleg a vég közeleg… /minden rosszul megy.]

A Szénásszekér triptichon avagy a pénz hatalma

A feudalizmus idején a gazdasági hatalmat a föld birtoklása fejezte ki, a pénz szerepe másodlagos volt. A kereskedelem és a manufaktúrák erősödése és az ezekkel járó kezdeti piaci viszonyok megnövelték a pénz jelentőségét. A szédítő vagyonok kontrasztjaként a tömegek élete nyomorult, fájdalmas, kegyetlen és rövid volt. A feudalizmus korában a jobbágy élete még normális körülmények között is elképesztően kímélet­lenné vált, ebben a késői időszakban viszont nemigen voltak normálisak a körülmények.

Németalföldön a kapitalizmus korábban jelentkezett, mint bárhol más­hol, Olaszország kivételével. Fellendülését új gondolkodásmód kísérte, amelynek eredményeként fokozatosan megszilárdult egy új erkölcs és új vallásos meggyőződések. A Hanza-szövetség, több mint száz kereske­dővárosával tartotta ellenőrzése alatt az Angliától Oroszországig terjedő kereskedelmet. Óriási vagyonok születtek. Nagyhatalmú bankárcsaládok jelentek meg – mint amilyen a Fugger család – és váltak egyenrangúvá a királyi hatalommal. Új erő jelent meg, olyan erő, amely szétszakította a régi társadalom szövetét és aláásta annak értékeit: a pénz hatalma.

Új eszme terjedt el: a materializmus és a kommercializmus eszméje. Maga a művészet is egyre inkább árucikké vált. Egy sikeres művész ké­pes volt vagyont és rangot szerezni. A művészek többsége persze csak az alkotás napszámosa maradt, vagy a legjobb esetben mesterember.

A Szénásszekér című grandiózus triptichonján Bosch egy kapzsiság és erőszak uralta világot ábrázol, ahol az emberek a szénásszekér után loholnak. A megrakott szénásszekér ismerős látvány volt a tizenötödik század emberének, mint a télire elraktározott élelem és így a biztos megélhetés jelképe. A régi holland mondást idézi: „De werelt is een hooiberg; elk plukt ervan wat hij kan krijgen” [A világ szénásszekér, és mindenki annyit szed le róla, amennyit tud]. Az egész emberiség a szénásszekér rabszolgája, amelyet a jobb szélen látható hét ördög húz a pokol lángjai felé.

A festmény előterében zűrzavar: mindenki azért tolakszik, hogy egy kis „szénát” szerezzen. Elöl egy férfi aranyért vágja el a másik torkát. Az emberek ölni is készek a pénzért, és a pénz szekere átgázolhat rajtuk. A nők a testüket ajánlják fel érte. Az elöljárók a jó hírnevüket is áruba bocsátják. A jobb szélen a szekeret válogatott, különös alvilági démonok húzzák. Némelyik ilyen lény ember és hal keveréke, a másik félig madár, a harmadik kámzsás alak, akinek ágak nőnek ki a hátából.

Mellettük embereket látunk, amint egy földhalomba ékelt faajtón tó­dulnak ki. Magát a szénásszekeret nők és férfiak kísérik, akik megpró­bálnak néhány marék szénát megragadni; lökdösődnek és a kerekek közé zuhannak. Elöl két apáca látható, akik egy kövér szerzetesnek tömnek szénát egy zsákba, a szerzetest magát a misebor nyugodt iszogatása közepette látjuk, amint végignézi társai fosztogatását. Mindez nem pusztán azt sugallja, hogy az egyház kifosztja a népet, hanem a szerzetesek és apácák közti tilos szexuális kapcsolatra is utal. Ez általános képzet volt az egyház szereplőiről, és nem is alap nélkül. Rengeteg botrány kísérte az egyház működését, az igaz hívők magukra maradtak.

Az egyházaknak voltak a legtekintélyesebb földbirtokaik ebben az időben. Bár a papok és szerzetesek kegyességet és szegénységet fogadtak, sokkal fontosabbnak tartották a maguk anyagi boldogulását, mint hogy istenfélő életet éljenek. Az egyház vagyonának számottevő része származott a búcsúcédulák árusításából. A búcsúcédula kis papírszelet, amely a vásárlójának a purgatóriumból való szabadulást ígérte egy bizonyos összeg fejében. Hans Dietz – a közismert üzér, aki búcsúcédulákkal járt házról házra – állította, hogy a kárhozott lélek abban a pillanatban szökik ki a pokol bugyrából, amikor a búcsúcéduláért járó pénz megcsendül az erszényében. Hogy Bosch mit tartott az egyházról, azt jól mutatja, hogy az apácák és a szerzetesek mohón csatlakoznak a szénásszekeret marcangolókhoz.

A festményen csak a gazdagok tűnnek nyugodtnak és tartózkodónak: a bal szélen egy fejedelem, egy király és egy pápa lovagol a szekértől tekintélyes távolságban, a szénarakomány különös kíséreteként. De tartózkodó viselkedésük csak látszólagos. Csak azért nem rohannak a kocsi után úgy, mint a többiek, mert már több mint elég jutott nekik a „szénából”, de valójában éppolyan hű és alázatos szolgái a szekérnek, és ugyanolyan elszántsággal haladnak az utolsó ítélet felé.

A gonosz arca

Németországban a késő gótikus művészetben jelent meg először az olasz reneszánsz hatása. De míg az olasz művészet derűs és napfényes, a korabeli német alkotások sötétek, témájuk nyomasztó, a látásmódjuk groteszk. Két világ között állnak ezek az alkotások, áthatja őket az át­menetiség, mert a régi kor szülöttei, a késői feudalizmus és a kezdődő kapitalizmus találkozási pontján.

A német Matthias Grünewald 1506 és 1515 között festette az isenheimi oltárképet. A keresztrefeszítést brutális és szadisztikus módon ábrázolja. Nincs megnyugvás, nincs megváltás és nincs élet a halál után, csak végtelen sötétség. A jelenlévő démonok a gonosz diadalát testesítik meg. Egy félelemteli és nyugtalan kor művészete ez. Ez az érzés áthatja a kollektív psziché legmélyebb zugait is ebben a zaklatott korszakban, amikor az embereket minden oldalról a gonosz zabolátlan erői szorongatják.

Bosch Krisztus megcsúfolása című festményén az embereket ördö­gökként ábrázolja; arcuk nem emberi grimaszba torzul. Poncius Pilátus személye testesíti meg a hatalmat, akit Bosch visszataszító képmutató­ként és kajánul cinikusnak ábrázol. Az egyetlen emberi arc a mártírhalál előtt álló Krisztusé. Az emberség képe megint a visszájára fordul: egy tönkrement világ képét látjuk, a megváltását elmulasztó emberiségét.

Egy másik Bosch-festményen, a Keresztvitelen, amely Belgiumban, a genti szépművészeti múzeumban látható, a magányos és elkínzott Krisztust figyelhetjük meg, akit szörnyetegre emlékeztető arcok vesznek körül. Olyan emberek arcai, akik annyira mélyre süllyedtek, hogy em­berségük minden tartalmát és érzését elvesztették. De ha közelebbről megnézzük, ez a benyomás csak futólagos. Amit Bosch ábrázolni akar, az nem az emberiség általában, hanem egy konkrét társadalmi csoport. Nem szegény embereket látunk, hanem kereskedőket, egy páncélos lovagot és más tekintélyes személyeket, köztük egy domonkos szerzetes rút, vicsorgó alakját.

Míg a pokol kínjai közt vergődő bűnösöket Bosch úgyszólván távol­ságtartó szánakozással ábrázolja, a Keresztvitel szereplői iránt nyílt gyűlöletet fejez ki. Megint csak egy tanulság a mi korunk számára: Bosch abban az időben alkotott, amikor a piac és a pénz új jelenségek voltak, amely mint társadalmi erő épp csak akkor kezdett megerősödni. Mai nyel­vezetünkkel viszont olyan emberekről beszélünk, akik „aranyat érnek”, és nem is gondolunk bele szavaink jelentésébe – hogy az emberek puszta megvehető javakká váltak.

Hatalmuk, vagyonuk és kiváltságaik védelmében a gazdagok és be­folyásosak rémséges kegyetlenségre és elvetemültségekre is készek. A Keresztvitel elembertelenedett arcai a kapzsiság, a telhetetlen bírvágy és az emberi lélek züllésének kifejezői. A világ gazdagjainak és hatalma­sainak arcai: nem olyanoknak látjuk őket, amilyennek látszani akarnak, hanem amilyenek valójában. Bosch kíméletlenül tépi le a mosolygó maszkot és mutatja meg a mögötte rejtőző bestiát.

Természetesen a hatalom birtokosai szívesen tetszelegnek más szere­pekben, többek között ők az emberiség jótevői, a munkahelyteremtők, a gazdaság motorjai és így tovább. A talpnyaló portréfestők ilyen kedvező fényben jelenítik meg őket. A dolog magyarázata a szénásszekér. Az úgynevezett piacgazdaság az, ami korrumpálja a világot és megfosztja emberségétől.

 

Gyönyörök kertje

 

A Gyönyörök kertje

Bosch legismertebb mesterműve a madridi Pradóban látható. Az emberi létezés tragédiája ezen a képen elragadó szemfényvesztésként jelenik meg. Az egész kép őrült szín- és mozgáskavalkád, hogy az ember csak kapkodja a fejét. A részletek olyan gazdagsága, olyan meglepő képek, olyan társítások állnak előttünk, hogy az egész mű egyszerre befogadhatatlan. De ha részletről részletre haladva figyeljük meg, elámulhatunk a koncepció gazdagságán.

A Gyönyörök kertjében egy visszatérő Bosch-témával találkozunk: a kísértéssel, amely magában is ellentmondás, és antagonisztikus erők megtestesülése. A tiltott gyümölcsöt (a földi érzéki élvezetet, illetve a hústest bűneit) itt mint gyönyörű meztelen nőt látjuk, minden tiltott gyü­mölcsök legkívánatosabbikaként. Ugyanez az ábrázolás jelenik meg a Szent Antal megkísértésén. De ha közelebbről figyeljük meg, Bosch nem a földi gyönyöröket, hanem a pokol kínjait ábrázolja.

Ez a festmény is triptichon, akárcsak a Szénásszekér, azaz három részből áll. Jellegzetes középkori allegória ez is, története van. Ponto­sabban: konkrét történetet mesél el, az ember bűnbeesésének történetét. Balról jobbra haladva, az Édenkerttel kezdődik a történet. De már ebben a paradicsomban is jelen vannak a gonosz csírái. Már itt szörnyeket látunk: halat emberi kezekkel, egy kacsafejű lényt, amely egy könyvet szorongat egy üregből kiemelkedve, meg egy zsákmányt ejtő oroszlánt, amint a préda felfalására készül. A kép közepén az Élet groteszkül megformált kútja, a tetején egy félholddal, amely az ördög jele, és az iszlám valamint a törökök juthatnak eszünkbe róla.

Ennél is baljósabb a bagoly, amely a kút alján egy lyukból bá­mul kifelé. Az ókori görögök felfogásá­ban a bagoly Pallasz Athéné jelképeként a bölcsességet tes­tesítette meg (ezért lett bölcs a bagoly), de a középkorban ez az éjszakai madár baljós hangjával a go­noszt szimbolizálta. A bagolyfigura rendre visszatér Bosch fest­ményein.

A festmény közép­ső része az élet ha­talmas panorámája: m ezíte len ala ko k, fantasztikus állatok, méretes és túlérett gyümölcsök és külö­nös kőalakzatok. A hatalmas eprek, ame­lyek megízleléséért az ember elkesere­detten küzd, a kísér­tés legkézenfekvőbb megnyilvánulásának, a szexualitásnak a jelképei. Az óriás hal, amely a két szélen jelenik meg, fallikus szimbólum. Az első táblán az emberpár, Ádám és Éva nagyob­bak, mint az állatok, és hasonló arányúak, mint az Istent megtestesítő Jézus. Itt, a középső részen viszont megváltoznak a dimenziók.

Számos madár vegyül az emberekkel, sőt, ők kínálják meg a (tiltott) gyümölccsel őket. A zseni szürreális tobzódását látjuk, már-már szürre­alizmust. A valós életben a madarakat általában ártalmatlannak tartjuk. Vonzóak a színes tollaik és dallamos hangjuk. E madarak jelenléte azon­ban fenyegető és baljós. Mintha felfújták volna őket: sokkal nagyobbak az embereknél. Üresen meredő szemükkel és erős, éles csőrükkel mintha fenyegetnék a körülöttük lévő meztelen és védtelen embereket.

A Gyönyörök kertjében minden lépés veszélyt tartogat. Bosch a világi örömök mulandóságára int bennünket. A lédús gyümölcsök édessége hamar eltűnik. Minden emberi teremtmény egy irányba halad, ami a jobb táblán látható. Mindenestül pokoli itt a táj, élénk részletekkel állnak előttünk a kárhozottak kínjai.

Akik halálra ítéltettek, a bűnük szerint bűnhődnek: a falánkak örökös hányásra vannak ítélve, vagy a madárfejű Sátán üríti ki őket. Egy néhai zenésznek hárfahúrok hatolnak át a testén, egy másik végbelébe furulya fúródik. Elképesztő változatosságban láthatunk itt szörnyeket és démo­nokat, mindegyik rémálomba illő.

A legrémisztőbb és zavarba ejtőbb pokoli szörny mind közül a fa-ember a kép közepén. Üreges torzója két korhadt fatönkön áll, és hegyes ágak döfik át, amelyek a testéből nyúlnak ki. A fa-ember a kép szemlélője mögé néz, különös, sóvárgó arckifejezéséből arra következtethetünk, hogy Bosch az önarcképét alkotta meg, amint gyászosan tanulmányozza az emberiség bukását.

Ellentmondások

E jelentős festményeken fény és árnyék szélsőséges kontrasztját látjuk, végül mindig a sötétség győz. Íme a középkor minden rémálma össze­foglalva: kénkő és pokoli lángok, örök kárhozat és sötétség, sírás és fogaknak csikorgatása.

Bosch festményei láttán az ellentmondásosság erőteljes érzése fog el bennünket. Nem csak látjuk az összeférhetetlen erők öldöklő küzdelmét, de érezzük, tapintjuk, halljuk és ízleljük is. Az ábrázolás annyira élet­szerű, hogy kinyúlik a képből és torkon ragad. Időről időre megidéződik a szürrealizmus, amely egy hasonló történelmi környezet szülötte volt. A mélyben ugyanazok az ellentmondások húzódtak meg, amelyeket a motívumok nagy hatású társításával jelenít meg a festő.

Bosch mint valami tükör mutatta meg a kort, amelyben élt. Ez maga a földi pokol. Az akkori emberek nagy többségének a XV. század valóban földi pokol volt. Óriási mélységet látunk itt. Mint minden nagy művészet, Bosché sem marad a felszínen, hanem az emberi psziché legmélyére hatol, és leg­titkosabb álmait és rémeit hozza a felszínre. A művészet imitálja az életet.

Abban a világban, ahol annyian éheztek, a visszataszító falánkság képeit látjuk. Ugyanaz az otromba egyenlőtlenség gazdag és szegény között, ugyanaz az igazságtalanság, mint amit korunkban élünk meg. Mivel nem képes ezeket az igazságtalanságokat orvosolni a valóságban, Bosch a festményei révén vesz elégtételt. A kárhozottak kínjai szorosan kapcsolódnak a bűnük természetéhez: a pompás és élveteg nőket békák és gyíkok teszik magukévá, szemérmükbe csimpaszkodva. Ez a keresz­tény világkép elemi nőgyűlöletének kifejeződése, amely szerint az ere­dendő bűn Éva anyánknak köszönhető. A zenészeket a saját hangszereik gyötrik, amelyek kínzóeszközzé alakulnak és így tovább.

Bár feltűnően modernnek hat, e képzetek művészi inspirációja a kö­zépkorból ered. Találkozhatunk vele a démonok és kárhozottak groteszk figuráin, a templomok külső falain, például a vízköpőkön. A régi művészet legizgalmasabb területe volt ez a fajta ábrázolás. Addig alárendelt szere­pe volt, most viszont előtérbe kerül, és önálló életre kel.

Reformáció és ellenreformáció

A halál végül 1516-ban érte utol Boscht a szülővárosában. Egy évvel később egy fiatal szerzetes, Luther Márton felgyalogolt Wittenberg temp­lomához, és kitűzte 95 pontját az ajtajára. A polgárság első lázadása a feudalizmus ellen szükségképpen vallásos reformmozgalomban öltött testet. A protestáns vallás lényegében a polgárság világnézetét és érde­keit fejezte ki. Ugyanakkor a régi feudális rend legelvakultabb támaszát a katolikus Spanyolországban találta meg.

Egész Európa a forradalmi kor szélén állt, amely vallásháborúnak ál­cázta magát. Mintha a haláltáncba léptek volna, amely három évtizedig tartott. A Bosch pokoli vízióin felcsapó tüzek Hollandia, Németország és Csehország városaiban gyúltak ki. De sehol nem harcoltak a vallás ne­vében olyan kegyetlenül, mint Hieronymus Bosch szülőhazájában, ahol a történelem első polgári forradalma a nemzeti függetlenségért vívott harcként lángolt fel Németalföld és Spanyolország között.

A Bosch festette pokoli kínok hasonlítottak azokra, amelyeket a spanyol inkvizíció szabott ki szerencsétlen nőkre és férfiakra a vallás nevében. Mi­után a kegyetlen Alba herceg vérbe fojtotta a protestáns Németalföld első felkelését, Bosch leghíresebb festményeinek jó része Spanyolországba került. A vakbuzgó katolikus II. Fülöp, az ellenreformáció vezetője Bosch lelkes rajongója volt, és megvásárolta vagy elkobozta az összes művét, amire csak rá tudta tenni a kezét. Az Escorialban tartotta a képeket, amely különös keveréke kolostornak és birodalmi hatalmi központnak.

A fatáblát, amelyre Bosch a hét főbűn motívumát festette, Fülöp a hálószobájába helyeztette, és az még a halálakor is ott volt. Rejtélyes figyelmeztetés áll rajta: „Vigyázz, Isten lát”. Kérdés, hogy Fülöp látott-e bármit is. Sem Boscht, sem a festményeit nem értette, amelyek dühödt leleplezései a római katolikus egyháznak és korrupt gyakorlatának, mint amilyen az apácafátylas koca, amely épp egy okmány aláírására kény­szerít egy férfit, talán hogy világi javait adományozza az egyháznak. E képek erőteljes ábrázolásai az egyház morális hanyatlásának és mély­séges romlottságának.

A történelem furcsa fintoraként Bosch munkáit az ellenreformáció vezetői lelkesen éljenezték, köztük Fray José de Sigüenza, Fülöp lelki vezetője. Valójában Bosch egyetlen apácát vagy szerzetest sem ábrá­zolt kedvező fényben. Ha Bosch valamit előkészített, az épp az egyház megdöntése volt, nem a védelme. Azt is mondhatnánk, hogy Luther rendszerbe foglalta Bosch inkoherens művészeti elképzeléseit. Ebben az értelemben a művészet a történelem előfutára.

Egyes kutatók felvetették, hogy Bosch tagja volt valamely szakadár és eretnek csoportnak, amelyek gombamód szaporodtak abban az időben. Wilhelm Fraenger bizonyítani próbálta, hogy Bosch egy szakadár egyház­hoz, az adamitákhoz tartozott. E csoport tagjai testvérnek szólították egy­mást, és a nőknek kiemelt helyzetük volt a közösségben. Ünnepelték a pa­radicsom örömeit és a tudás fáját. Meztelenül imádkoztak együtt, mint Ádám és Éva a bűnbeesés előtt. Merőben új eszme volt ez, már-már egalitárius. Fraenger szerint Bosch festményei adamita rituálékon alapulnak. Más szerzők ezt vitatták, és valódi bizonyíték nincs erre az elképzelésre.

Akkor és most

Boscht tekinthetjük a középkor utolsó festőjének. Erre az időszakra utalva írta Bosing (1993, 45): „A haldokló középkor teljes fényében ragyogott fel, mielőtt örökre kihunyt.” E művészet mégsem tűnik középkorinak a számunkra. Hangosan és tisztán szól. Úgy tartják, hogy Bosch stílusa és technikája ijesztően modern. Egyfajta rejtett tartalma van. Ez a művé­szet olyasmi, ami valamit üzen. Félelem nélkül néz szembe a realitással és ítélet kimondására kényszerít. Mennyire más, mint a mai művészet értelmetlen játszadozásai!

Bosch a kapitalizmus kezdetének korában festett. A kapitalizmus hőskora még a távoli jövő volt. De Bosch látómezején ez kívül esett: mindaz, amit látott, világos tünete volt a végső pusztulás fázisa előtt álló társadalomnak. Amikor egy adott társadalmi-gazdasági rendszer kifullad, ugyanazok a tünetek mutatkoznak: gazdasági krízis, háborúk és belpolitikai harcok, erkölcsi hanyatlás és az eszmék válsága, amely a régi vallási és erkölcsi meggyőződések gyengülésében jelenik meg, a misztikus és irracionális irányzatok felerősödésével kísérve; a pesszimizmus általános érzete és a jövővel kapcsolatos bizonytalanság, a művészet és a kultúra hanyatlása.

Ilyen jelenségeket fedezhetünk fel az olyan társadalomban, amelynek kifulladt a progresszív jellege és többé nem képes olyan előrevivő tenden­ciákat produkálni, mint korábban. Ezekben a helyzetekben rendre előjön a „nyakunkon a világvége” érzése. Az ókori Rómában ez a hiedelem a korai kereszténységben öltött testet, amelynek tanítása szerint a világ egyik napról a másikra lángok között fog elpusztulni. A feudalizmus ha­nyatlásának korszakában a flagellánsok városról városra járva jövendölték a világvégét. Mindkét esetben a világvége helyett a korábbi társadalmi­-gazdasági rendszer múlt ki: a rabszolgaság, illetve a feudalizmus.

Most, a XXI. század második évtizedének elején tisztán látszik, hogy a kapitalizmus is a végső pusztulás fázisába lépett.

Sok hasonlóság van Bosch kora és a mi jelenünk között. A korai XXI. század zajos, erőszakos és kaotikus kor, szeptember 11-e világa, az Irak és Afganisztán elleni erőszak világa. A világot, amelyben élünk, háborúk dúlják, éhínség és nyomor, a legvisszataszítóbb jólét és hivalkodás mellett.

A rendszer betegsége minden szinten megjelenik. Hat évszázaddal a Szénásszekér megalkotása után a szekér egyre csak gördül tovább, súlyos kerekei közé darálva boldog-boldogtalant. A kapitalista elidege­nedés és az árucikkek fétissé válása oly mértékig a pszichénk részévé vált, hogy észre sem vesszük. Egy Bosch formátumú alkotó tudná csak ezeket a rejtett meggyőződéseket tudatunk felszínére hozni.

A történelemben soha nem emelt ekkora válaszfalat ember és ember közé a pénz, mint manapság. Az embereket a tárgyak szintjére alacsonyít­ják, a lélektelen tárgyak pedig emberi jelentőséget kapnak. E folyamatban meggyengül, tönkremegy és elvész az emberség. A Bosch festményein látható érzéketlen, állatias, mohóságtól és fösvénységtől eltorzult arcokkal ma a tőzsdék parkettjein találkozunk, ezekben az óriási kaszinókban, ahol milliók életét dönti el a piaci görbe kiszámíthatatlan ugrálása.

Bosch rémálomba illő víziói nem állnak távol a mi korunk állapotától, csak épp e képeket nem festményeken, hanem esténként a televízió képernyőjén látjuk. Mindez mégsem fejeződik ki a kortárs művészet­ben. A kongói polgárháborúban négymillió férfit, asszonyt és gyermeket mészároltak le, közben a brit művészek legjelentősebb alkotása egy bevetetlen ágy.

Miért nézünk örökké a múltba és csodáljuk nosztalgiával a régi korok nagyszerű művészetét? Talán mert a művészetnek többé semmilyen értel­mes mondandója nincs. Pablo Picasso a spanyol polgárháborúra válaszul alkotta meg mesterművét, a Guernicát. Goya is a maga kora szörnyűségeit kommentálta és ítélte el A háború borzalmai című sorozatában. Ma még a cápákat is csak döglötten és formaldehidben tartósítva mutatják nekünk.

Ma a művészetet magát is üvegtárolókban teszik elénk, fertőtlenítve és balzsamozva. Először fordul elő az évszázadok során, hogy a művészet­nek semmi mondandója nincs a világról, amelyben élünk. A valóságtól eltávolodott gyűjtők és esztéták kicsiny klikkje sajátította ki a művészetet. Nem csoda, hogy miután a művészet közönnyel viseltetik az emberek igazi élete és gondjai iránt, az emberek is teljesen közömbössé váltak a művészet iránt.

A mi korunknak is szüksége van a maga Hieronymus Boschára, hogy tükröt tartson és megmutassa e kor valódi természetét. Valahol távol bizonyára léteznek ilyen művészek, de nem halljuk a hangjukat. Elfojtja a pénzcsinálás zajos tülekedése, amely ugyanúgy uralja a művészetet, mint a társadalom többi részét. Előbb vagy utóbb a művészet valódi hangja, egy bátor és igaz hang hallatni fogja magát, és az emberiség csak gazdagodhat általa.

(Fordította: Gerle Éva)

(Erdeti megjelenés: In Defence of Marxism, 2010. december 23. http:// www.marxist.com/bosch-art-of-death-agony-of-feudalism.htm )

Hivatkozott irodalom

Beagle, Peter S. 1982: The Garden of Earthy Delights. London, Viking Press

Bosing, Walter (1993): Hieronymus Bosch, 1450 k.-1516. Menny és pokol között. Budapest, Kulturtrade Kiadó

Huizinga, Johan 1976: A középkor alkonya. Budapest, Helikon Kiadó

Marx, Karl 1975 (1848): A Kommunista Párt Kiáltványa. In: Marx-Engels Válogatott művei, 1. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

A neozapatista mozgalom: elmélet és gyakorlat

Mindeközben a zapatista gyalogol. Gyalogol és kérdez. Lassan, de halad. Egy lépést előre, kettőt hátra. Elveti a magokat, tanítja gyermekeit, figyel. Beszél, cselekszik, meghallgat. Mosolyog, énekel a földeken. Mitől alapjaiban más a Zapatista Autonómia, mint az uralkodó kultúra által nap mint nap újratermelt társadalom-politikai berendezkedéseink? Működik ez a nagyon más? És ha igen, mitől?

„Az etikának másik helyre van szüksége, ahol gyökeret ereszthet és virágozhat. És ez a másik hely alul és balra található, ott ahol megszületett a másik politika, ott ahol a szó hozzá van csomózva az élethez, és az élet összefüggő eseményekből áll, sem nagyokból, sem kicsikből, hanem az alul lévők mindennapi tevékenységeiből. Ez az a másik po­litika, amely a föld alatt születik meg, hogy ott is maradjon, a politika, amely nem keres lépcsőket, hogy feljebb jusson, de hidakat és hajókat keres, hogy eljusson másokhoz, és másik világot teremtsen minden alul lévő között. Ez a poli­tika etikus, és csak ez lehet az."

Raul Zibechi (Revista Rebeldía, No. 77. 54)1

 

 

Az ENSZ Közgyűlése 1997. szeptember 13-án hosszú tárgya­lások után elfogadta az Őslakosok Jogairól szóló Nyilatkozatát [United Nations Declaration on the Rights of Indigenous Peoples], melynek 4. cikkelyében a következőt találjuk: „Az őslakosoknak az önrendelkezéshez való joguk gyakorlásakor joguk van az au­tonómiához és az önigazgatáshoz minden olyan területen, mely belső és helyi ügyeiket érinti, csakúgy, mint ahogy joguk van olyan módszerekkel rendelkezni, melyekkel autonóm tevékenységüket finanszírozni tudják." [„Indigenous peoples, in exercising their right to self-determination, have the right to autonomy or self-government in matters relating to their internal and local affairs, as well as ways and means for financing their autonomous functions."] Az ENSZ által elismert jogok papíron léteznek Mexi­kóban is, a valóság azonban más képet fest: a mexikói hadsereg 70%-a Chiapasban állomásozik ideiglenes vagy állandó katonai bázisokon, általában a zapatista falvak közelében. Az állami jelen­lét kizárólag így biztosított az autonóm területeken. Az állam ezen kívül semmilyen szociális szerepet nem lát el, nem működtet is­kolákat, nincs állami egészségügyi ellátás, nincs jelen semmilyen állami szerv, csak a katonaság. Rajtuk kívül számtalan félkatonai szervezet van illegálisan jelen a zapatista területeken: olyan borzalmas mészárlásokért felelősek, mint 1997 decemberében az acteali vérengzés, ahol 45 maya embert, nőket, férfiakat, gye­rekeket lőttek le a saját templomukban. Az évek óta húzódó „ala­csony intenzitású háború" lényege, hogy az állam folyamatosan provokálja a zapatistákat; például a katonai bázisokon keresztül áramoltatja be az alkoholt és a prostituáltakat a falvakba, szét­zilálva ezzel a zapatista közösséget. Miután 1996-ban az EZLN (Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg) megkötötte a San Andrés-i megállapodásokat, arra várt, hogy a kormány betartja ígéretét, és nemcsak elismeri a megállapodásban lefektetetett jogaikat, hanem azok meg is valósulnak. Egy lépés sem történt ebbe az irányba, ezért az EZLN 2003-ban úgy döntött, hogy de facto megvalósítják azt, amiben a kormánnyal megegyeztek, és amit a nemzetközi jog is elismer 1997 óta: lépésről lépésre építik fel Zapatista Autonómiájukat, amely a területi önrendelkezés szel­lemiségét követi. 2003-ban az addigi Aguascalienték helyén és helyett életre hívták az öt Caracolt (Csigát): La Realidad, Morelos, Oventic, La Garrucha, Roberto Barrios, melyek mind önálló játék­szabályokkal, adminisztratív központként működnek az ennek megfelelően öt autonóm területen. Ezzel párhuzamosan elindult egy folyamat, mely az EZLN háttérbe vonulását jelenti, vagyis ma nem a zapatista hadsereg az, amelyik diktál, hanem a zapatista falvak azok, amelyek megszervezik saját önigazgatásukat. Teszik mindezt egy olyan társadalom-politikai kontextusban, amelyet Marcos alparancsnok negyedik világháborúnak hív, és amely jelenség megnyilvánulásaiból csak párat soroltak fel a résztvevők a Festival de la Digna Rabian (A Nemes Harag Fesztiválja) 2009 januárjában, vagy legutóbb 2011. május 7-én San Cristóbalban azok, akik a béke és igazság nevében tüntettek és gyalogoltak a Másik Kampány részeseiként.

Az újdonság erejével hat, de nem meglepő, hogy Nicolas Sarkozy messzemenő együttműködésbe lépett a mexikói kor­mánnyal: a rendőrséget technikai felszerelésekkel erősítik meg, Mexikóvárost ipari kamerákkal látják el, a turizmust giga-pro­jektekkel lendítik előre, és olyan gyógyszeripari cégek, mint a Sanofi-Aventis előre dörzsölhetik a markukat. A kormány pedig menedzseli mindezt annak érdekében, hogy megállítsák a szer­vezett bűnözést és a drogkartellek tevékenységét. Eközben a mexikói nép körében a zapatista tapasztalat és a zapatista logika – úgy tűnik – egyre nagyobb teret nyer: a Programa Nacional de Lucha (Nemzeti Harc Programja), melyet a zapatisták a Sexta Declaración de la Selva Lacandona (Hatodik Selva Lakanoda-i Nyilatkozat, lásd 95. oldal) után hirdettek meg, nem ismeri el, hogy az elnyomottaknak kell megfizetniük – életükkel, szabadságukkal, méltóságukkal, munkájukkal, egészségükkel – azért a háborúért és erőszakért, amit a hatalom nap mint nap táplál, újratermel; és eközben minden cselekedetét azzal igazolja, hogy éppen ezt az erőszakot akarja megszüntetni. Ya basta! – halljuk mindenhol: elég az intézményesített hazugságból, elég az erőszakból, elég az elnyomásból, elég az emberek kizsákmányolásából, a természeti erőforrások privatizálásából, az emberi méltóság sárba tiprásából.

Mindeközben a zapatista gyalogol. Gyalogol és kérdez. Lassan, de halad. Egy lépést előre, kettőt hátra. Elveti a magokat, tanítja gyermekeit, figyel. Beszél, cselekszik, meghallgat. Mosolyog, énekel a földeken. Mitől alapjaiban más a Zapatista Autonómia, mint az uralkodó kultúra által nap mint nap újratermelt társada­lom-politikai berendezkedéseink? Működik-e ez a nagyon más? És ha igen, hogyan?

A hatalom földrajza

Marcos (a „Sup"), a zapatisták szócsöve beszél többször is a hatalom földrajzáról. A hatalmi struktúrák szövevényes hálója vesz minket körül az iskolától a családig, a munkahelyünktől az éttermekig, ahol pizzát rendelünk. A hatalmi struktúrák folyamatos újratermelődését csak nagyon tudatos, az adott viszonyban részt vevő összes fél bevonásának közös munkájával lehet csökken­teni, legjobb esetben egy idő után kiapasztani. Ezzel szemben a pártpolitikai mező par excellence a hatalom megszerzéséről szól, ezért a pártpolitikai játékmező hatalom-mentesítése lehetetlen feladat. A zapatisták egyik leglényegesebb politikai és személyes (hit)vallása, hogy nem akarják a hatalmat. Mi több, visszautasítják a hatalmat. Helyette radikális demokrácia, közösségi döntéshoza­tal van: idősek, gyerekek, nők, férfiak mind részesei és mindenki szava számít a közös ügyek megbeszélésekor. A közösség élete úgy van megszervezve, hogy „engedelmeskedve parancsolnak" azok, akik éppen a Jó Kormányzatok (Juntas de Buen Gobierno) adminisztratív feladatait látják el önkéntes alapon. Mindennap­jaikban és személyes kapcsolataikban a hatalom legparányibb jelét is megérzik, és azon nyomban kinevetik. (Állam)hatalom és autonómia egymást kizáró entitás: a másság tehát elsősorban a hatalmi viszonyok hiánya, ez működésük egyik alapmotívuma. A hatalmi viszonyok dekonstrukciója csak tudatosítása és közérthe­tő kommunikációja annak, ami az őslakosok identitásából fakad: az élet minden megnyilvánulásának tisztelete, elfogadása és a másik ember emberként kezelése, akkor is ha az illető buszsofőr, és akkor is ha bankigazgató…

Az autonómia naptára

A zapatisták maya leszármazott őslakosok, főként cholt, tzeltalt, tzotzilt és más maya dialektust beszélő indiánok. Ez rögtön megmutatja a sokféleségben rejlő erőt: egységes történelemmel de rengeteg nyelvvel és rengeteg szokással rendelkező népcso­portról van tehát szó. Amikor az ember megkérdezi, hogy mikor kezdődött az a harc, amit vívnak, akkor előszeretettel szokták azt mondani, hogy 500 éve. 500 éve folytatják az ellenállást a mindenkori gyarmatosítókkal szemben: ebben a harcban, melyet nagyszüleik és az ő nagyszüleik is vívtak, a neozapatisták való­jában minden őslakos népcsoport hangjává válnak. És nem csak az őslakosok hangjává, hanem az összes alul lévő társadalmi csoport hangjává: Marcos az elnyomottak megszemélyesítője, a legkisebbeké, akiket észre sem veszünk. Alul és baloldalon radikális szolidaritás van mindazokkal, akik az uralkodó rendszer perifériáján helyezkednek el. Így a kirekesztés lehetetlen. Hiszen mindenki, aki kirekesztett, azzal ők közösséget vállalnak. Víz­szintesen radikális szolidaritás, a hatalom irányában ellenállás. Az „őslakos tudat", az ellenállás-harc és a szolidaritás identitásuk szerves része, mely folyamatosan megnyilvánul szóban, tettben és hozzáállásban.

Ahhoz, hogy megértsük identitásuk egy másik aspektusát is, vissza kell menjünk az 1994. január 1-jei híres színrelépést meg­előző időkre, a '80-as évek közepére. Párhuzamosan azzal, hogy Marcos megérkezett Chiapasba egy pár társával, San Cristóbal de las Casas püspöke akkoriban egy fantasztikus ember, Don Samul Ruiz García volt. A püspök, aki idén januárban halt meg, a felszabadítás teológusaként nagyon komoly munkába kezdett a maya közösségekkel. Már a felkelés előtt fenyegetésekben, zaklatásokban volt része, köszönhetően annak, hogy következe­tesen kiállt az elnyomottak, ebben az esetben a chiapasi indiánok mellett. A felkelésben ugyan nem volt szerepe, de a San Andrés-i béketárgyalások folyamatában ő volt a közvetítő az állam és az EZLN között. Ellentmondásos viszonyuk volt, de a felszabadítás teológiája a püspök személyén keresztül nagyon mély nyomot hagyott a chiapasi mayákban.

Van ezenkívül egy sokkal mélyebben gyökerező, a mexikóiakra általánosan jellemző önazonosság-forrás, ez pedig a kukorica. Mexikói mítoszok alapján az egész társadalom önmagát a kuko­rica gyermekeinek tekinti: „somos hijos de maiz", „sin maiz, no hay pais" – szokták mondani a mexikóiak (a kukorica gyermekei vagyunk, kukorica nélkül nincs ország). A kukorica természetsze­rűleg nagyon erősen jelen van a zapatistáknál is, hiszen legna­gyobb részük földművelő maya paraszt. A vetőmagok tisztántar­tása (GMO-mentessége) új politikai tétet jelent, melyről nemcsak tudnak, de részt is vesznek az ehhez kapcsolódó mozgalmakban.

Konfliktus, kommunikáció, lassúság

A zapatista sem mentes a belső konfliktusoktól. A konfliktusok nagy részét azonban egyszerűen meg lehet oldani: beszélni kell, nagyon sokat beszélni. A zapatista tud beszélni és tud meghall­gatni. Gyűléseiken az emberek addig beszélnek, ameddig mon­danivalójuk van, nem addig, amíg valaki beléjük fojtja a szót. Több körben cserélődnek ki nem csak információk, de a helyzetből adó­dóan tudás is. Tisztán és hosszan beszélnek ha többen vannak, és valamit meg kell oldani. Mindennek szerves következménye a lassúság, amely az időbeliség politikáját veti fel: nem ki-ki a saját idejében menetel előre magányosan, és rendkívül frusztráltan, hanem mintegy folyamatosan a közösségi időben léteznek, ahol kénytelenek igazodni a másik ritmusához, ha továbbra is együtt akarnak gyalogolni. Egy tipikus és kedves történet róluk, amikor bürokraták megkérik a zapatistákat, hogy egy hónapon belül ad­janak választ egy nagyon fontos dologra, mely őket alapvetően érinti, mire a zapatista azt mondja, rendben. Három hónap múlva a válasz megérkezik. A bürokrata mérgesen megkérdezi, hogy maguknak talán nincs órájuk? A zapatista rámutat az órájára, és azt kérdezi: „Erre gondol? Órám az van, de ez nem az én időmet mutatja." A tér valójában nem válik el az időtől: a „lokalitás" náluk nem egy újrafelfedezett posztmodern „glokalitás" (szándékos), hanem az, ami: saját terükben saját idejükben saját sorsukért felelni – azaz autonómnak lenni. Minden más ebből születik: a versenyszellem és az önmegvalósítás különböző kapitalista ver­zióinak kinevetése, egy olyan értékrendszer, amelynek a gyökerei egészen máshol vannak, mint az uralkodó kultúra értékrendszer­ének gyökerei. Ezek a gyökerek a Földbe nyúlnak le és onnan táplálkoznak. Ezek a gyökerek több ezer évre nyúlnak vissza, azokhoz az őslakos közösségekhez, amelyek nem ismerték az államot, mint politikai berendezkedést. Ezek a gyökerek az emberi lélekig nyúlnak, amelyik képes közösségben, teremtő és alkotó módon átalakítani jelenét, hogy jövője és gyermekei jövője még élhető maradjon ebben a faluban, amit Földnek, és ebben a na­gyon más világban, amit Zapatista Autonómiának hívnak.

Mi a titka a zapatistának? Az, hogy nincs titka. A zapatista nyílt, egyszerű, művész. Költő, harcos, zenész, természetszerető paraszt, férj és feleség, mosolygós, a pozoltól (kukorica alapú üdítő ital) ráncos arcbőrű indián. Nem mond többet, mint aki. Nem akar nagyobb lenni, mint ami. Gyalogolni, kérdezni, élni. A Zapatista Autonómiát a névtelenek, a hang nélküliek építik, és ha működik, akkor miattuk működik, és nem az indián vezetők miatt. A Zapatista Autonómia jelentős tömegbázissal rendelkezik ugyan, de mivel a zapatista arca és hangja az összes elnyomottnak, ezért csak fel kell ismerni, hogy ez a tömegbázis mindenhol jelen van és létezik. „Másik világot teremteni minden alul lévő között" – mondja Zibechi. „ Viva la organización local y autonoma!"

Jegyzet

1 http://revistarebeldia.org/revistas/numero77/09zibechi.pdf (A szerző for­dítása)