Az 1989–90-es történelmi fordulat és a szovjet szocialista modell bukása után az “Európába való visszatérés” kérdése került a közép- és kelet-európai országok napirendjére. Ez azonban nem bizonyul egyszerűnek. Intézményi gátak, érdekellentétek, politikai konfliktusok, jogi, kulturális és egyéb akadályok mellett főképp a gazdasági fejlettségben megmutatkozó különbségek nehezítik az “Európába vezető utat”.

Egyre inkább kiviláglik, hogy a közép és kelet-európai (KKE) országok Európai Unióba (EU) való integrációja csak akkor válik lehetővé, ha ezek az országok megközelítik az EU-országok gazdaságainak fejlettségi szintjét és stabilitását. A jövőre vonatkozóan a Maastrichti Szerződés nagyon kemény feltételeket szab. Ha összehasonlítjuk az átalakulóban levő országok gazdasági mutatóit a maastrichti stabilitási kritériumokkal, nyilvánvalóvá válik, hogy még a legjobb felvételi esélyekkel rendelkező országok is, mint például Magyarország, nagyon messze vannak ezen kritériumok teljesítésétől (l. 1. táblázat). A belépni kívánó, ám nem megfelelően felkészült, gyengén fejlett országok (Portugália, Görögország) felvételével szerzett negatív tapasztalatok is hátráltatják a további, kevésbé fejlett országokkal folytatott felvételi tárgyalásokat.

Minden jel arra mutat, hogy az EU keleti kibővítése még egy pár évet várat magára. Politikai erőfeszítések történhetnek ugyan a folyamat sürgetésére, de ezek sikere a közép- és kelet-európai országok gazdasági fejlődésétől függ. Ezen belül a legfontosabb a gazdasági teljesítőképesség gyors és stabil növekedése, következésképpen e lökésszerű fejlődés elindítása és tartós támogatása az aktuális gazdaságpolitika elsőrendű feladata.

A folyamat történelmi egyedülállósága miatt az ezzel kapcsolatos kérdések az elmélet és a politika számára egyaránt új kihívást jelentenek: az eddigi modell, amelyben néhány fejlett ország játszik meghatározó szerepet, a másik oldalon pedig jelentős számú fejletlen ország igyekszik az iparosodás révén kikerülni a függésből és az alulfejlettségből, Közép- és Kelet-Európára nem alkalmazható. Az átalakulóban lévő országok nagy többsége nem alulfejlett agrárország, amelynek hátrányát iparosítással kellene ledolgoznia, hanem olyan nemzetgazdaság, amelynek bázisa a mezőgazdaság mellett már az ipar is. Tehát a felzárkózó fejlődés hagyományos modellje, amelyet a mezőgazdasági modernizáció és az iparosítás összekapcsolódása jellemez,¹ alapvetően nem alkalmazható a közép–kelet-európai országokra. Éppígy nem megfelelő ezen országokat fejlődő országoknak nevezni.

Kétségtelenül érezhető azonban a közép- és kelet-európai országok vezető ipari országokkal szembeni lemaradása és a jelentős felzárkózási szükséglet. Mindenekelőtt azért, mert a közép- és kelet-európai országok ipara a világpiac igényeihez képest rosszul strukturált, többnyire elöregedett és nem hatékony. További hiányosságot jelent a mezőgazdaság elmaradottsága és a nem eléggé fejlett szolgáltatói szektor.

Ebből a speciális helyzetből vezethető le – a rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni – gazdasági átalakulási folyamat fő iránya, méghozzá a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja. Ezen a téren sarkalatos különbség van a közép–kelet-európai országok és a fejlődő országok között, de megmutatkozik ez néhány jelentősen visszamaradott, átalakulóban lévő országgal való összehasonlításkor is, mint pl. Albánia, Bosznia és a déli FÁK-országok.

Az átalakulás célja a jólét növelése, végső soron a közép- és kelet-európai országok életszínvonalának a gazdag ipari országokéhoz való közelítése. Ezért természetes, hogy a közép- és kelet-európai országok fejlettségbeli lemaradását főképp jóléti deficitként érzékelik. A változatlanul fennálló életszínvonalkülönbség okai elsősorban a termelékenységi szintben és ezzel kapcsolatban a tőkeellátottság terjedelmében és technikai színvonalában keresendők.

Már a rendszerváltás előtt is jelentős különbség volt a “nyugati” és “keleti” gazdaságok között, azonban az átalakulás során a termelés összeomlásával, egész gazdasági ágak tönkremenetelével és a hagyományos együttműködési és piaci kapcsolatok felborulásával csak erősödött ez a lemaradás. A termelékenységi hiányosságok pótlása csak alapvető szerkezetváltás és modernizáció révén, valamint az ezzel egyidejű feltőkésítéssel valósítható meg. Ehhez erőteljes beruházási aktivitás szükséges, azaz a beruházások dinamikájának és volumenének növekedése és szerkezetük, valamint hatékonyságuk javulása.

Az ebből következő tőkeigény Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária számára kb. 10 éven keresztül évi 300–400 milliárd dollárra becsülhető.² Ha Oroszország és más kelet-európai országok igényét is ideszámítjuk, az összeg több mint 1000 milliárd dollárra nő. Könnyen belátható, hogy ez az óriási szükséglet sem a tőkefelhalmozás közép- és kelet-európai országokban rendelkezésre álló belső forrásaiból, sem külső forrásokból nem fedezhető. Be kell ismernünk, hogy a közép- és kelet-európai országok tőkeállományának növeléséhez és modernizációjához szükséges fedezet mindmáig megoldatlan probléma. Van azonban más is. E kérdés mentén válnak el egymástól a fejlesztéselméleti és -politikai elképzelések: míg az egyik koncepció³ a problémát tőkehiányként értelmezi, ami az elégtelen belső megtakarítás következménye és nettó erőforrásbevonással megoldható, addig a másik elképzelés⁴ exporttöbblet kigazdálkodását javasolja, amit a valuta stabilitásorientált leértékelése tenne lehetővé.

Elméletileg mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.

2. A tőkeimport stratégiája

E stratégia lényege a tőkeimportra alapozott fejlődés szorgalmazása. Ezt az eljárást nyugati tanácsadók és befolyásos nemzetközi szervezetek – mint pl. a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank – is hangsúlyozottan ajánlják. A tőketranszfer általában összekapcsolódik az átfogó bel- és külgazdasági liberalizáció és a mielőbbi privatizáció követelésével. A tőkeimporthoz nagyon sok pozitív makro- és mikroökonómiai hatás kapcsolódik:⁵ gazdasági növekedés, magasabb foglalkoztatottsági szint, a gazdasági modernizáció meggyorsítása, know-how importja, valamint ideológiai és kulturális hatások. Legtöbbször azonban elhanyagolják, hogy ennek a stratégiának árnyoldalai is vannak. Ide sorolható a nagymértékű eladósodás, a külföldi exportőröktől és bankoktól való függés, a teljesítendő adósságszolgálat következtében a tartós forráskivonás, és végül a nemzetközi munkamegosztásba periferizált területként való bekapcsolódás.

A legtöbb átalakulóban lévő ország ebbe az irányba indult el, figyelmen kívül hagyva a harmadik világ országainak az importorientált fejlődésstratégiákkal kapcsolatos történelmi tapasztalatait. Számos közép–kelet-európai ország számára a tőkeimport lett a kizárólagos fejlődési stratégia: a külföldi tőke beáramlásának nagysága vált a piacgazdaság felé való sikeres előrehaladás mértékévé. Azon mérik az átalakulás sikerét, hogy mennyi külföldi tőkét sikerült az országba vonzani, döntően ettől függ a politikusok népszerűsége – még a belpolitikai intézkedéseket is alárendelik az ország külföldi bankokkal és befektetőkkel szembeni hitelképességének stb.

A tőkeimporthoz jelentős várakozások kapcsolódtak modern technológiák és az ehhez tartozó know how kedvező feltételek melletti importját, tapasztalt külföldi vállalkozók hazai gazdasági szerepvállalását illetően. A kelet-közép-európai országokban azt remélték, hogy ezáltal majd terjeszkedhetnek a külföldi befektetők felvevőpiacán, és a világpiacon is versenyképes termékekkel döntően javíthatják külgazdasági pozíciójukat. Az elképzelések szerint az adósságállomány növekedése, ami szükségszerűen együtt jár a tőkeimporttal, csak időleges jelenség volna, hiszen az exportsikerek miatt megforduló áru- és tőkemozgások biztosítanák az adósság gyors visszafizetését… Ezek a várakozások azonban nagyrészt illúziónak bizonyultak, nem utolsó sorban azért, mert egy egész sor tévedésen alapultak.

Először is nem jól becsülik meg a nagyságrendeket. A billiós nagyságrendű tőkeszükséglethez mérten az eddig realizált és a közeljövőben várható évi 15 és 20 milliárd dollár közötti tőkebeáramlás viszonylag csekély, mindamellett, hogy ez az összeg már tartalmazza az összes humanitárius segélyt, adósság-elengedést, szerkezetátalakító támogatást stb.⁶ Még ha abból indulunk is ki, hogy ez az összeg a következő években megduplázódik vagy megtriplázódik, aránya a valós szükséglethez képest – ami eddig 1–2% körül mozgott – nem nő olyan mértékben, hogy attól jelentős változást lehetne várni az átalakulóban levő országok technikai felszereltségében, illetve termelékenységi szintjében. Ezen a sokat emlegetett, a külföldi tőkebeáramlásoknak tulajdonított és valóban megfigyelhető katalizátorhatás sem változtat sokat.⁷

Másodsorban kevés figyelmet szentelnek a tőkebeáramlások struktúrájának. Amíg a beáramló tőke nagyrészt hitelekből, ráadásul rövid lejáratú hitelekből áll, amelyek lényegüknél fogva alkalmatlanok a gyökeres struktúraváltoztatásra, addig a gazdasági hatások jelentéktelenek maradnak. Kedvezőbben kell megítélni a működőtőke-befektetéseket, bár ezek egy része is csak a felvevőpiacok meghódítását és biztosítását szolgálja – legalábbis általában úgy tűnik.⁸ Magyarországon kedvezőbb a kép mind a közvetlen beruházások mértékét, mind az ágazati struktúrát illetően, hiszen “a külföldi beruházások döntő többsége a termelésbe áramlott”.⁹

Harmadsorban az importorientált és hitelekből finanszírozott fejlődési stratégia szükségszerűen növekvő külső eladósodáshoz vezet. Az adósságok növekedésével viszont csökken a befektetők és hitelezők bizalma, ennek pedig egyrészt az lesz a következménye, hogy a megkezdett stratégia évről évre drágul. Hiszen a növekvő adósságállománnyal és a stabilitásba vetett hit csökkenésével nő az ár, ami az új hitelek emelkedő kamatlábában, illetve rosszabb feltételeiben, valamint a külföldi bankoknak és befektetőknek biztosítandó egyre nagyobb adókedvezmények és különleges feltételek formájában tett engedményekben fizetendő meg.

Másik következményként a növekvő külső eladósodás fejlődési csapdának mutatkozik az átalakulóban lévő országok számára a keményvalutával rendelkező országok által dominált világpiacon. Mivel a közép- és kelet-európai országok nem rendelkeznek szerződéskötésre elfogadott valutával, ezért kénytelenek külföldi valutában (dollárban, márkában stb.) kötni szerződéseiket. Ez maga után vonja, hogy a kamatokat és törlesztéseket is külföldi valutában kell fizetniük. Az adósságszolgálat kényszere viszont a minden áron való exportot erőlteti. E gazdaságoknak – az alacsony munkabérek miatt – kiváltképp a munkaintenzív termékei és a nyersanyagai exportképesek. Fennmarad tehát a tartós lemaradás a nyugati reálbérektől, termelékenységtől és életszínvonaltól, holott ennek a tendenciának épp ellenkező irányúnak kéne lennie! De nem csak erről van szó. Nő a veszélye annak is, hogy megbomlik belföldi valuta, a hitelpiac és a megtakarítási folyamat működőképessége, mivel a belföldi tranzakciók közt növekszik a külföldi valutában végrehajtottak részaránya. A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik. Ezáltal a tőkeimport nem fejlődést hoz, hanem gazdasági periferizálódást, ahol a valuták közötti verseny a végrehajtó mechanizmus szerepét játssza.

Fel kell ismernünk végül, hogy az adósságállomány növekedése okozta bizalomcsökkenés veszélyezteti a további tőkeáramlást is. Bizalomvesztés esetén fennáll az adósságválság veszélye, ami a megkezdett fejlődés megszakadását eredményezné. Az ilyen forgatókönyvek, minden gazdasági és szociális következményükkel együtt, jól ismertek Latin-Amerikából. 1995 elején Magyarország is alig tudta elkerülni adósságproblémáinak ilyen kiéleződését.

Negyedsorban az importorientált fejlődési stratégia olyan helyzetet eredményez a belföldi gazdaságban, amely inkább a stagnálás rögzítése felé tendál, mint a fejlődéshez szükséges erők felszabadítása felé. Ez már abból is következik, hogy a külkereskedelmi mérleg hiánya túlkínálatot eredményez az árupiacon, ami viszont csökkentőleg hat a termelésre és a beruházásokra. Ez megnehezíti a felhalmozási folyamat sikeres beindítását. A kapacitások parlagon hevernek, a gazdaság pedig egy meglehetősen merev, recesszió és infláció által meghatározott pályán mozog. Magyarország esetében is létezett egy ilyen szakasz (1988–1993), mikor is az időszak végén semmivel sem volt kevesebb a probléma, mint az elején.¹⁰

Ötödsorban kérdéses, hogy a nyugati ipari országoknak fűződik-e egyáltalán érdekük a reformországok átfogó gazdasági fejlődéséhez. Egyelőre csak az új felvevőpiacokhoz, nyersanyagforrásokhoz, alacsonyabb környezetvédelmi előírásokat és alacsonyabb bérszínvonalat biztosító telephelyekhez fűződő érdek fedezhető fel. E feltételek jövőbeli biztosításához inkább egy korlátozott fejlődés tűnik kívánatosnak, nem pedig az átalakulóban levő országok termelékenységi és jóléti szintjének a fejlett gazdaságok szintjére való emelése.

A piacvásárlás mint telepítőtényező mellett a Közép- és Kelet-Európába befektetők számára a munkaköltségek játszottak döntő szerepet. A viszonylag alacsony bérszínvonal főképp a munkaintenzív (vagyis tőkeszegény) termelés közép- és kelet-európai országokba telepítését eredményezi. E befektetések által viszont a fejlett és az átalakuló országok közötti termelékenységi szakadék nemhogy eltűnne, inkább kiszélesedik. A közép- és kelet-európai országok efféle munkamegosztáson és tőkekapcsolatokon alapuló világgazdasági integrációja piacgazdaságba való átmenetüket mutatja ugyan, de nem a modern ipari országokká válásukat.

Azt a versenyelőnyt, amit a legmodernebb technikának az alacsony bérekkel való ötvözése nyújtana – ami főképp Délkelet-Ázsiára jellemző –, az átalakulóban lévő országok felzárkózásuk során kevéssé tudják kihasználni. Inkább annak a veszélye áll fenn, hogy – nem utolsó sorban a nyugati hitel- és beruházási támogatások miatt – hosszú távú függőség és alulfejlettség alakulhat ki.¹¹

Hatodsorban egyre inkább megmutatkozik, hogy az ipari országok nem készek megnyitni piacaikat az átalakuló országok előtt. Elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre például arról, hogyan gátolja az EU a közép- és kelet-európai országok kívánságával ellentétben a kereskedelmi kapcsolatok élénkítését, a szorosabb gazdasági együttműködést és végül az EU-hoz való csatlakozást.

A piaci hozzáférést főképp az EU szempontjából “érzékeny” területeken, mint például a mezőgazdaság, a textilipar, a ruházati-, illetve az acélipar területén késlekedő kereskedelmi liberalizáció gátolja.¹² Így az EU deficitet idéz elő a közép- és kelet-európai országok kereskedelmi és folyó fizetési mérlegében. Ilyen körülmények között nem jöhet létre az áru- és tőkeáramlás irányának az adósságállomány leépítéséhez szükséges megfordulása, ez pedig végül az ismertetett stratégia bukásához vezet.

Érdekes módon az átalakulóban levő országokban is egyre többen adnak hangot fenntartásaiknak a növekvő tőkeimport stratégiájával szemben.¹³ Álláspontjukat gyakran kifejezetten mint nemzeti érdeket fogalmazzák meg.

3. Kelet-Németország példája

A volt Kelet-Németország a posztszocialista átalakulási folyamatot tekintve éppenséggel nem modellértékű. Sokkal inkább egy semmivel sem összehasonlítható kivételes esetről van szó, amelyet kevésbé az átalakulási folyamat általános folyamatai jellemeztek, mint inkább a Német Szövetségi Köztársaságba való integrációja és a német újraegyesülés folyamatának specifikus momentumai. Ennek ellenére Kelet-Németország fejlődéséből is levonhatók bizonyos következtetések a különböző átalakulási stratégiák és módszerek értékelése számára. Már csak azért is, mert az első, átalakulási fázis – az intézményrendszer átalakítása – már 1992-ben lezárult, és a második fázis – a modernizáció szakasza – már ugyanabban az évben, azaz jóval korábban elkezdődött, mint a többi országban.

Egy másik érv Kelet-Németország példájának az átalakulási folyamatok értékelésében való figyelembevételére abból adódik, hogy ott az import által támogatott fejlődésnek egy extrém változatát alkalmazzák. A világon egyetlen más régióban sincs ekkora eltérés a GDP (bruttó nemzeti termék) termelése és felhasználása között, mint itt. Ha az export–import elemzés során a Nyugat-Németországból származó transzfereket is figyelembe vesszük, akkor Kelet-Németország importkvótája (import/GDP) meghaladja a 100%-ot, az import/GDP hányados pedig négyszer akkora, mint az exportnak a GDP-hez viszonyított aránya.

Az egykori NDK már 1991-ben túljutott a gazdasági visszaesés mélypontján. 1992 óta a kelet-német gazdaságban erőteljes növekedés zajlik, és folyik a nyugat-német gazdasághoz való felzárkózás. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a tényeket, sokkal kritikusabban kell megítélnünk a fejlődési eredményeket, méghozzá több okból.

Az első ilyen szempont a hatékonyság kérdése: 1990 és 1996 között mintegy 1100 milliárd német márka értékű (bruttó) transzfer érkezett a volt NDK-ba. E transzferek nettó értéke is kb. 900 milliárd márkát tesz ki (l. 2. táblázat). Ez mintegy négyszerese annak a tőkének, ami beruházások, hitelek, segélyek és támogatások formájában mindeddig valamennyi közép–kelet-európai országba együttesen érkezett.

E kiadások kb. 40%-a beruházási célokat szolgált, nagyrészt az infrastruktúra területén. Ha azonban a privátszféra befektetéseit is ideszámítjuk, akkor az 1990 és 1996 közötti időszakra kb. 900 milliárd márka befektetés-volument kapunk! A beruházási ráta a reál bruttó hazai termék viszonylatában átlagosan több mint 50% volt Kelet-Németországban.¹⁴ Ha ezeket az adatokat más átalakulóban levő országok mutatóival hasonlítjuk össze, Kelet-Németország különösen privilegizáltnak, szerencsés kivételnek, a legjobb felzárkózási esélyekkel rendelkező régiónak tűnik. Ám ez nem így van. Az óriási összegek ellenére, amelyeket egyetlen másik átalakulóban lévő országban sem lehet még csak közelítőleg sem előteremteni és befektetni, Kelet-Németországnak máig nem sikerült a gazdasági teljesítménye 1989-es szintjét újra elérni, pláne túlhaladni. Amit elértek, az a mélyreható strukturális változás, a gazdasági aktivitás szintje azonban alacsonyabb, mint az átalakulás előtt volt. Az 1992 óta Kelet-Németországban zajló fellendülés egy mesterséges, transzferekből finanszírozott folyamat, itt ugyanis a rendszerváltás hetedik évére sem sikerült önálló gazdasági fejlődést megvalósítani.

Másodsorban: minden valódi gazdasági fejlődési folyamat multiplikátor hatással is jár, és ebből származik lendülete. Kelet-Németországban azonban ebből semmit sem lehet érezni. A gazdasági aktivitás elért szintjét is a nyugat–keleti transzferek biztosítják, és minden, a transzfer-kifizetéseket csökkentő próbálkozás a gazdasági összeomlás veszélyével fenyeget. Mint a 2. és a 3. táblázat adatai mutatják, még növekvő transzferek mellett sem sikerült stabil gazdasági növekedést biztosítani: a bruttó hazai termék növekedési üteme 1994 óta csökken, és 1997-re előreláthatólag majdnem megszűnik a gazdasági növekedés. Ezzel megsemmisül a kelet-német termelési szint gyors felzárkóztatásának illúziója.

Harmadsorban: bár Kelet-Németországban a transzferek és a tőkeimport révén egy modern és az előzőekhez képest teljesen megváltozott gazdasági struktúra alakul ki, mely ugyanakkor jelentősen függ a nyugat-német gazdaságtól és rászorul az onnan érkező megrendelésekre és támogatásra is .

Az 1990 óta zajló változás Kelet-Németország számára nem más mint a KGST vezető ipari országából egy rossz szerkezetű, dezindusztrializálódott, transzferekre és importra utalt, az egyesült Németországon belül periferizált régióvá való süllyedés. Ez rajzolódik ki a kelet-német gazdaság német exporton belüli különösen alacsony részesedéséből, vagy abból, hogy az itteni iparsűrűség (1000 lakosra jutó ipari dolgozók száma) csak fele a nyugat-németnek. A valamikori 3,5 millió kelet-német ipari alkalmazottból mára alig 600 000 maradt. Kelet-Németország legiparosodottabb területein az iparosodottság mértéke Nyugat-Németország agrárrégióinak megfelelő fokot mutat.

Ha összehasonlítjuk Kelet-Németország gazdasági adatait a többi rendszerváltó ország adataival (4–6. táblázat), meglepő a bőséges tőkebeáramlás ellenére összességében mégis viszonylag gyenge eredmény. Mindemellett Kelet-Németország viszonylag rossz eredménye nem vezethető vissza kedvezőtlenebb kiindulási pozícióra. Épp ellenkezőleg: adottságai sokkal kedvezőbbek voltak, mint a legtöbb másik átalakuló országnak. Az okok nem kereshetők a politikai viszonyokban sem, és a kelet-német lakosság hiányzó teljesítőkészségében sem.

A kedvezőtlenül alakuló fejlődésért sokkal inkább a külső átalakulás rendje és módja okolható. Különösen az egyik oldalon radikális sokkból és a másik oldalon masszív tőkeimportból álló kombináció bizonyult végzetesnek. E keverék hatására a meglévő adottságok és struktúrák nagyon hamar felbomlottak, egy önfenntartó fejlődés azonban mindeddig nem jött létre.

Ehelyett Kelet-Németország több mint hat éve főképp a nyugat-németek által finanszírozott költségvetési forrásokból tartja fenn magát. Egyre világosabban látszik, hogy bár gyors kezdeti sikereket tudott felmutatni, és kétségtelenül bizonyos fejlődésen megy keresztül, Kelet-Németország ennek ellenére teljes mértékben Nyugat-Németországtól függő marad. Annak a módnak, ahogy Kelet-Németország az egyesült NSZK és Európa periferizált régiójává süllyed, minden ország számára intő jelül kell szolgálnia. Itt nyilvánvalóan nem a megfelelő utat választották. Más országok számára igen hátrányos lenne, ha ez a folyamat az egyesült Európa keretei között megismétlődne. Mindenképpen ajánlatos tehát az alternatív fejlődési pályák vizsgálata.

4. Az alternatíva: export által támogatott fejlődés

A transzferforrásokra és tőkeimportra támaszkodó stratégia alternatívájaként fogalmazódott meg a másik fejlődési koncepció, amelyben “az export növelése a fejlesztési stratégia központi tényezőjeként”¹⁵ jelenik meg. Képviselői merkantilista érvekre, valamint a rég- és a közelmúlt azon gazdaságtörténeti példáira hivatkoznak,¹⁶ amelyek azt támasztják alá, hogy az exportorientált stratégia sokkal eredményesebben indíthatja be a gazdasági fejlődési folyamatot, mint a tőkeimport.

A gazdasági fejlődésre vonatkozó problémafelvetés tulajdonképpen egy kérdésre fut ki: hogyan lehet stabil jövedelemképző folyamatot előidézni, és ezt fenntartani. A választ a beruházások dinamikájában illetve szerkezetében kell keresnünk. A beruházások érezhető élénkítéséhez két alapvető makrogazdasági feltételre van szükség. Az egyik, hogy a nemzeti valutának bizonyos stabilitással kell rendelkeznie, hogy meglegyen iránta a kellő bizalom, és a befektetők készek legyenek hosszú távon is a nemzeti valutában gazdálkodni. A másik ilyen feltétel a szokásosnál jóval nagyobb kereslet, egy olyan külső lökés, amely életre kelti a gazdaságot, és mobilizálja a parlagon fekvő forrásokat. Az utóbbi feltételt az export biztosítja, az elsőért a nemzeti pénzpolitika felelős.

Az exportorientált stratégia külkereskedelmi mérleg többletet okoz, ami az árfolyamok segítségével biztosítható. Ehhez a nemzeti valuta alulértékeltsége szükséges. Ez a helyzet jelentős leértékeléssel érhető el, majd hosszabb távon a megfelelő árfolyampolitika alkalmazásával tartható fenn.

Célszerű az exportoffenzívából kiinduló gazdasági fejlődést protekcionista rendelkezésekkel is támogatni. Csak a külkereskedelmi mérleg többlet és a szelektív támogatás kombinációja által válik az exportorientált fejlődésmodell megvalósítható gazdaságpolitikává. A valuta alulértékeltsége lehetővé teszi a külkereskedelmi mérleg többlet eléréséhez szükséges exportot, támogatja a felértékelési várakozásokat, és a reálbér-különbségek növelése által erősíti a hazai termelők világpiaci versenyképességét. A szelektív támogatás pedig lehetővé teszi, illetve ösztönzi a termelési szerkezet diverzifikációját, ezáltal pedig egy versenyképes gazdaság létrejöttét.

Az ismertetett stratégia, illetve a tartós külkereskedelmi mérleg többlet tagadhatatlan előnye, hogy a kereslet által kiváltott termelésnövekedéssel egyidejűleg a belföldi valuta iránti bizalom is javul. Ez lehetővé teszi, hogy a konjunktúrát támogató pénzpolitika mozgástere megnövekedjék, csökkenthetővé váljék a kamatláb – különös tekintettel a hosszú lejáratú hitelek kamataira –, és ezáltal nőjön a beruházási kedv.

Az exportorientált fejlődési stratégia sikeres megvalósítása az intézményi feltételek mellett mindenek előtt stabil bel- és külföldi helyzetet, kiegyensúlyozott költségvetést, valamint visszafogott jövedelempolitikát igényel, amely megakadályozza, hogy a pénzbeli bérek emelkedése inflációt eredményezzen. Ezek a feltételek néhány közép- és kelet-európai országban, mint pl. Csehország, Lengyelország, Szlovénia és Magyarország messzemenőleg adottak. A többi országban a következő években kell ezeket lépésről lépésre megteremteni.

Az ilyen exportorientált stratégia legnagyobb akadálya jelenleg az Európai Unió protekcionizmusa, továbbá néhány ország esetében a nagymértékű külső eladósodás. Mindkét tényező megnehezíti az átalakulóban lévő országok exportoffenzíváját, és hozzájárul periferizálódásukhoz. Itt van tehát az ideje, hogy a gazdaságpolitika megpróbálja ellensúlyozni e kedvezőtlen hatásokat, megragadva az exportnövelés és az importcsökkentés támogatásának minden eszközét. Szükséges továbbá az adósságállomány leépítése, ami által csökkenthető az adósságszolgálat céljaira elfolyó összeg.

Kedvező esetben az ilyen stratégia olyan piaci helyzethez vezet, amelyet egy jól működő beruházás–jövedelem-mechanizmus, valamint növekvő megtakarítás jellemez. Ez a külföldi befektetőket is további közvetlen beruházásokra ösztönözné, méghozzá fokozottan a termelési szférára koncentrálva. Az eredmény végül egy stabil, önfenntartó gazdasági fejlődés lenne, amelynek lendülete az állandóan bővülő termelés bázisán alapulna. Az ismertetett fejlődési út fölénye a kelet-német modellel szemben, ahol a termelési bázis a tőketranszferek ellenére (vagy épp ezért) csekély, a gazdasági fejlődés pedig “mesterséges”, instabil és a nyugat-német konjunkturális helyzettől függő, nyilvánvaló.

A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. Jelenleg főképp három tényező gátolja meg az átalakulóban lévő országokat abban, hogy kompromisszumok nélkül belevágjanak az exportorientált fejlődés stratégiájának alkalmazásába.

Az első ilyen körülmény a külgazdasági kiinduló helyzet, Csehország kivételével ugyanis minden ország nagymértékű külföldi adósságállománnyal lépett az átalakulás útjára. Magyarország esetében, amely az ország nagyságát és gazdasági potenciálját figyelembe véve a legtöbb adósságot halmozta fel, ez a tény nagyban befolyásolta a politikát. Ebben az esetben az alkalmazandó gazdaságstratégiával kapcsolatos döntési szabadságról nem is lehet beszélni. Az export nagyságát sokkal inkább az a kényszer diktálja, hogy törleszteni kell az adósságokat és fenntartani a fizetőképességet, a kivitel tehát nem rendelhető alá a stabil belső gazdasági növekedést megalapozni kívánó gazdasági stratégia szempontjainak.

Másodsorban még nem teljesül az exportorientált fejlődéshez szükséges valamennyi belgazdasági feltétel: a piaci helyzet néhány országban inkább az inflációs gazdaság típusának megfelelő, ahol meghatározó szerepet játszik a magas inflációs ráta, a költségvetési deficit, a valuta reálfelértékelődésének tendenciája és a külső eladósodottság. Még ott is, ahol a hatékony piacgazdaság intézményi keretei már megteremtődtek, mint Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon, nagyszámú olyan mikro- és makrogazdasági hiányosság van a gazdaságban, amelyek a javasolt fejlődési stratégia konzekvens alkalmazását megnehezítik vagy teljesen ellehetetlenítik.

Harmadsorban maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását és folyó fizetési mérleg többlet kialakítását. Bizonyítéka ennek az, hogy az 1989. évi mintegy 8%-ról 1993-ra mindössze kb. 3%-ra esett vissza az átalakulóban levő országok világpiaci részesedése, míg külső adósságállományuk ugyanezen idő alatt jelentősen növekedett, kb. 140 milliárd dollárról mintegy 250 milliárdra.¹⁷ Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.

Nagyobb számú közép- és kelet-európai, valamint harmadik világbeli ország exportorientált fejlődési stratégiára való áttérése a világpiaci viszonyok megfordulásának tendenciáját eredményezné. Azaz az ipari országoknak el kellene fogadniuk valutáik felértékelődését, folyó fizetési mérlegeik deficitbe fordulását, el kellene adósodniuk a fejlődő és az átalakulóban levő országoknál, és fel kéne adniuk mindenféle protekcionizmust. Ennek azonban jelenleg nincs komolyan vehető jele, amiből viszont azt a következtetést lehet levonni, hogy a legjobb esetben is csak egyes, a fenti feltételek értelmében különösen kedvező helyzetben lévő rendszerváltó országok lesznek majd képesek exportorientált fejlődési stratégiát alkalmazni. Csehország és Lengyelország ebbe a csoportba tartoznak. Talán Magyarország is.

(Fordította: Szabó Adrienne Ágnes)

Jegyzetek

¹ V. ö. Senghaas, D.: Von Europa lernen. Entwicklungsgeschichtliche Betrachtungen, Frankfurt, 1982. 66.; Riese, H.: Entwicklungsstrategie und ökonomische Theorie – Anmerkungen zu einem vernachlässigten Thema. In: Entwicklungsländer und Weltmarkt. Ökonomie und Gesellschaft. Jahrbuch 4., Frankfurt–New York, 1986. 160.

² Institut der deutschen Wirtschaft Köln: Osteuropa auf dem Weg in die Marktwirtschaft, Köln 1993. 86.

³ V. ö. Khan, M. S. – Montiel, P. – Haque, N. U.: Adjustment with Growth. Relating Analytical Approaches of the IMF and the World Bank. In: Journal of Development Economics, vol. 32.,1990. 155–179.

⁴ V. ö. Riese, 1986.; Herr, H. – Westphal, A.: Transformation in Mittel- und Osteuropa: Makroökonimische Konzepte und Fallstudien. Frankfurt–New York, 1993.; Lüken-Klaßen, M.: Währungskonkurrenz und Protektion: Peripherisierung und ihre Überwindung aus geldwirtschaftlicher Sicht. Marburg, 1993.

⁵ V. ö. Radice, H.: A külföldi tőke szerepe a kelet-európai átalakulásban. Eszmélet, 24. 48–73.

⁶ V. ö. Institut der deutschen Wirtschaft. Köln, 91.

⁷ V. ö. Witkowska, J.: Umfang und Struktur der ausländischen Direktinvestitionen in Polen und ihr Einfluß auf den polnischen Außenhandel. In: Transformation. Leipziger Beiträge zu Wirtschaft und Gesellschaft. (Szerk. M. Miegel) 1995/2., 88–101.

⁸ V. ö. Beyfuß, J.: Dokumentation: Standortqualitäten der Länder Mittel- und Osteuropas. In: Institut der deutschen Wirtschaft, iw-trends 1995/2. 33.

⁹ Natinal Bank of Hungary, Monthly Report, 1994/8. 144.

¹⁰ V. ö. Busch, U.: Die makroökonomische Bilanz Ungarns und die Grenzen einer importgestützten Entwicklungspolitik. In: Transformation…, 121–142.

¹¹ V. ö. Andor, L.: Peripherisierung in Ungarn. Utopie kreativ, 1996/63. 32–47.; Hopfman, A.: Transformation und Weltmarktintegration. Perspektiven der Reformländer Mittel- und Osteuropas in der internationalen Arbetsteilung. Prokla, 1995/4. 541–564.

¹² V. ö. Stehn, J.: Stufen einer Osterweiterung der Europäischen Union. Die Weltwirtschaft, 1994/2. 198.

¹³ V. ö. Klaus, V.: Signale aus dem Herzen Europas. Wiesbaden, 1991. 94.

¹⁴ V. ö. M. Wegner: Die deutsche Einigung oder das Ausbleiben des Wunders. In: Aus Politik und Zeitgeschichte. 1996. 40 k. 13.

¹⁵ V. ö. Lüken-Klaßen, M.: Währungskonkurrenz und Protektion…, 15.; Busch, U.: Conflicts and constraints in development strategies. In: Köhler, G. (szerk.): Questioning Development. Marburg 1996. 360.

¹⁶ V. ö. Herr, H.: Geld, Währungssystem und Währungswettbewerb. Theoretische und historische Analyse einer internationalen Geldwirtschaft. Frankfurt–New York, 1992. 280.

¹⁷ V. ö. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1995. január 26.

Egy, a hetvenes években divatos vicc (vicc?) szerint a magyar értelmiség két út előtt áll. Az egyik az alkoholizmus. A másik út járhatatlan. Ulrich Busch a magyar (és általában a kelet-európai) gazdaság lehetőségeivel kapcsolatban ennél kevésbé optimista: elméletileg ugyan két út is van a régió számára az Európai Unióhoz való csatlakozásra, de gyakorlatilag mindkét út járhatatlan. Ebből logikailag az következne, hogy akkor más célt kellene keresni, nem pedig az EU-ba tartó járhatatlan úton besározódni, de Busch nem vonja le saját elemzéséből fakadó logikus konzekvenciát. Ehelyett az önmagának való ellentmondást, a fejtegetésébe beépített önellentmondást választja.

Busch gazdasági elemzésének tartalmi summája két egymásnak ellentmondó üzenet. Az első üzenet szerint a régió felzárkóztatása gyakorlatilag sem tőkeimporttal, sem belső tőkeakkumulációval nem hajtható végre. A második üzenet viszont meghirdeti: térjünk rá a szerző számára rokonszenvesebb járhatatlan útra.

A cikk különösen azért tanulságos, mert ráirányítja a figyelmet arra, ami hiányzik belőle. Logikai buktatójával az olvasó gondolkodását abba az irányba sodorja, amelyről önmaga hallgat. Nevezetesen, hogy mi lenne ezen országok lakói számára a járható út. Pontosabban: melyik az az úticél, amelyhez van járható út.

Az írás megmutatja a szűken gazdasági megközelítés elhibázottságát: a szerző gazdasági megoldást akar ráerőltetni olyan problémára, amelynek – saját elemzése szerint – nincs gazdasági megoldása. Ebből azonban nem következtet valamilyen gazdaságon kívüli megoldás szükségességére.

Busch elemzésének önellentmondásossága nem egyszerűen a szerző fogyatékossága. Ez az önellentmondás általánosabb összefüggés kifejeződése: a hagyományos gazdaságtan, illetve a szűken gazdasági nézőpont fogyatékosságát jeleníti meg. A cikk érdeme, hogy nyíltan vállalja, és végigviszi egészen a belső önellentmondás felszínre hozásáig a gazdasági nézőponthoz való ragaszkodást. Ezáltal – szándéka ellenére – leleplezi a hagyományos gazdaságtan tudományos korlátozottságát, túlhaladottságát.

E módszertani ráhangolás után röviden nézzük meg Busch üzeneteit közelebbről. A nem bizonyított, hanem magától értetődőnek vett cél: integrálódni az EU-ba. A befogadás feltétele, hogy megüssük a mércét: megközelítsük az EU gazdasági fejlettségi szintjét. Tehát feladatunk az EU gazdasági mutatóihoz való felzárkózás, ami – úgymond – lökésszerű gazdasági fejlődést igényel. “A rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni gazdasági átalakulási folyamat fő iránya… a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja.”

A “termelékenységi hiányosságok pótlása”, a “szerkezetváltás”, a “modernizáció” csak feltőkésítéssel valósítható meg. A “lökésszerű gazdasági fejlődést” akadályozó tőkehiány megszüntetésére két elméleti válasz született. A külső forrásra alapozó koncepció a tőkeimportban hisz. A belső forrásra támaszkodás hívei viszont exporttöbblet kigazdálkodásától várják a szükséges helyi tőkeakkumulációt. “Elméletileg – hangsúlyozza Busch – mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.”

Busch elemzése szerint a tőkeimportból és hitelekből finanszírozott gazdaságfejlesztés egyfajta fejlődési csapdát jelent: kiszolgáltatottá teszi az országot. “A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik.” A nyugati ipari országok valójában a keleti régió elmaradottságának megőrzésében érdekeltek.

De az exporttöbbletből támogatott gazdaságfejlesztésnek sem jobbak az esélyei. Busch a politikai stabilitás fennmaradását illetően optimista: bízik a népnek politikusai iránti szeretetében, az exportnövelés miatt szükséges megszorító intézkedések békés elviselésében. (Ceauºescu ilyen irányú kísérletét nem vizsgálja.) Mégis kénytelen a sikert gátló okként szóba hozni a nagymértékű külső eladósodást, valamint az Európai Unió protekcionizmusát. Mindez felzárkózás helyett további periferizálódást eredményez.

“A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. …maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását…. Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.”

Mi következik mindebből Busch számára? A közép- és kelet-európai országoknak, valamint a harmadik világbeli országoknak át kell térniük az exportorientált fejlődésstratégiára, hátha ettől megfordul a világpiaci viszonyokban megnyilvánuló tendencia. Ember küzdj, és bízva bízzál! Csak az irracionális remény marad. (Szakmailag következetes, a gazdasági racionalitás követelményeihez szigorúan kötődő álláspontról büszkén hirdethetné: mindegy, hogy kiket üt agyon a tőke, ha ez a világgazdaság növekedését szolgálja. Aki a célt akarja, akarnia kell az eszközöket is.)

Mi következik mindebből egy következetes, Buschénál kevésbé szégyenlős humanizmus számára? Annak az antihumánus szakmai–bürokratikus nézőpontnak a feladása, illetve gazdasági, politikai, jogi erőszaknak a megváltoztatása, amely az eleven, egyedi személyiséggel rendelkező emberektől való elvonatkoztatás terméke. Ki-ki válasszon a maga számára olyan célokat, amelyekhez járható út vezet, és amely út áldozatait vállalja. Tehát – legyen szó akár EU-ról, akár NATO-ról, akár másról – ne másokkal akarja megfizettetni, hanem maga állja vágya megvalósításának terheit, költségeit!

Az egységes Európa megvalósulása egyre közelebbinek tetszik: az Európai Unió és tagországai elkötelezetten folytatják a Gazdasági és Monetáris Unió bevezetésére irányuló politikájukat, kijelölték a felvételre érdemes országok körét, folytatódik a jogharmonizáció, a közös szabványok kialakítása, a kereskedelempolitikai korlátozó eszközök leépítése. A folyamat része a gazdasági globalizálódásnak, ami egy világméretű szabadkereskedelmi zóna felé tart. Az egyik, ha nem az egyetlen legfőbb szemponttá a nemzetközi versenyképesség vált; az ennek érdekében hozott megszorító intézkedéseknek persze egyelőre csak a súlyosságát érzik Európa polgárai: a szociális juttatások lefaragását, a munkanélküliség növekedését, a környezetkárosító beruházásokat. A kialakult helyzetnek rövid távon biztos nyertesei egyelőre a transznacionális vállalatok, amelyek, mint látni fogjuk, tevékenyen részt is vállaltak a mai Európa megformálásában. Jelen tanulmány, amely döntően a Corporate Europe Observatory (CEO, Amszterdam) jelentése alapján készült, azt a külvilág számára gyakorlatilag láthatatlan lobbifolyamatot kívánja felfedni, amelynek során a nagyipari korporatív szervezetek fokozatosan kialakítják a nekik megfelelő gazdasági–politikai környezetet, kihasználva s egyben megkerülve a demokratikus döntéshozási folyamatot. Szót ejtek a másik oldal: a kisvállalkozások, a szakszervezetek, a környezetvédelmi szervezetek tevékenységéről is, amelyek pénzügyi és szervezeti problémáik miatt gyengének bizonyulnak az eredményes fellépéshez, végül kitérek a nagyvállalatok közép- és kelet-európai tevékenységére.

A Kerekasztal lovagjai és csatlósaik

A hetvenes években még alig volt kapcsolat az európai multinacionális cégek között, ám ez drámaian megváltozott a nyolcvanas évekre. Az 1983-ban megalakult Gyáriparosok Európai Kerekasztala (European Roundtable of Industrialists, ERT) 45 európai céget tömörít, melyek együttes éves forgalma 550 milliárd ECU (ez a tagországok összesített GDP-jének közel 10%-a), s 3 millió embert foglalkoztatnak. Az EU Bizottsága kezdettől fogva támogatta a csoportosulást, a kapcsolat különösen Jacques Delors elnöksége idején vált igazán szorossá. Mára az ERT a legbefolyásosabb lobbyiszervezet, amelynek döntő befolyása van az európai integrációs folyamatra.

Az ERT első komoly fellépése a belső piac kialakításának előkészítése volt. 1985-ben Wisse Dekker, az ERT (valamint a Philips) elnöke beterjesztette javaslatát az Európai Gazdasági Közösségen belüli kereskedelmi akadályok felszámolásának menetrendjéről, ami éppen egybevágott a Bizottság integrációs elképzeléseivel. Delors nem sokkal ezután ismertette elképzeléseit az Európa Parlamenttel, és beszéde tartalmában szinte teljesen megegyezett az ERT előterjesztésével. Pár hónappal később pedig megjelent a Fehér Könyv “A belső piac kiépítésének befejezéséről”, amely összegezte a mintegy háromszáz végrehajtandó irányelvet, majd 1986-ban aláírták az Európai Egységes Aktát, amely megteremtette az egységes piac 1992-re történő megvalósításának intézményi–döntéshozatali hátterét. A gyors sikerben az ERT intenzív lobbikampánya is komoly szerepet játszott: pár hónap alatt néhány jól megszervezett találkozón meggyőzték az EU-tagországok vezető kormánypolitikusait, hogy csak az egységes piac képes biztosítani a versenyképességet az Egyesült Államokkal és Japánnal szemben, s ezáltal ez az egyetlen kivezető út a gazdasági recesszióból. A szervezet érdekérvényesítő stratégiájára általában is jellemző, hogy tagjai távol maradnak a részletekbe menő brüsszeli törvényhozási folyamattól, sokkal inkább a tagországok s az Unió vezető politikusaival találkozva beszélik meg, alakítják ki az EU napirendjét, általános felépítését, valamint szorgalmazzák az elfogadott irányelvek végrehajtását. Az ERT előnye más lobbicsoportokkal szemben abban is megnyilvánul, hogy érdekeit a transznacionális cégek vezetői képviselik, akiknek személyes tekintélye és felelőssége külön súlyt ad a felső körökkel való tárgyalásoknak.

A keretek sikeres megteremtése után a nagyvállalatok a meglévő közlekedési hálózat fejlesztését “javasolták”, mert szerintük a régi infrastruktúra is gátja a gazdasági fejlődésnek. Nagyszabású terveket fogadtak el: a Csalagút megépítését, valamint a Trans-European Networks (TENs) kivitelezését, amelyben 12 ezer kilométernyi autópálya, új repülőterek és nagysebességű vasútvonalak létesítése szerepel. A vállalkozás a történelem egyik legnagyobb közlekedési beruházása, melynek költségeit 400 milliárd ECU-re becsülik. A TENs megvalósulásától jelentős hasznot remélnek a transznacionális vállalatok. A meggyorsult szállítás elősegíti a piacok kiszélesedését, ezáltal a termelés decentralizálását. A raktárak száma lecsökken, nagy elosztó központok alakulnak, s könnyebb kihasználni a regionális különbségeket is a költségek csökkentésére. Ennek következtében a tőke az alacsonyabb bérszínvonalú országokba áramlik át, saját országában szüntetve meg munkaalkalmakat. A mai belső piac is kitermelt már számos különös eljárást, amelyek csak szaporodni fognak: pl. egyes cégek a német tejet Görögországba fuvarozzák, hogy ott sajtot készítsenek belőle, amit ezek után fogyasztásra Észak-Európába szállítanak. Ezeken az előnyökön túl az ERT egyes tagvállalatai: autógyártó cégek, petrolkémiai társaságok további profitra tehetnek szert a termékeik iránti megnövekedett kereslet következtében.

1991-ben az EU hivatalosan is elkötelezte magát a Maastrichti Szerződésben a TENs mellett. A terv fontos részét képezi az EU munkahelyteremtő programjának is.

Környezetvédelmi szervezetek mind Brüsszelben, mind a tagországok kormányainál a TENs ellen érvelnek, szerintük például a közlekedési hálózat fejlesztése nem vezet automatikusan a munkahelyek számának növekedéséhez. Különösen tartanak a beruházás környezeti hatásaitól: az építkezések miatt bekövetkező természeti pusztítástól, valamint a közlekedés folyamán bekövetkező légszennyezés ugrásszerű megnövekedésétől. Követeléseiknek azonban csak csekély hányadát fogadták el, gyakorlati hatásuk nem érezhető. A TENs kivitelezése ugyan lelassult, de ez főleg a restriktív költségvetési politikák által megkövetelt közpénzlefaragás következménye.

Az ERT 1985 óta aktívan képviseli azt az álláspontot, hogy az egységes piac létrejöttéhez elengedhetetlen a közös pénznem bevezetése. Érveik szerint az EMU (Gazdasági és Monetáris Unió) hosszú távú biztonságot nyújt, ami a beruházások növekedéséhez, költségcsökkenéshez, ezáltal a versenyképesség, az export, a foglalkoztatás és a gazdaság növekedéséhez vezet. Ennek az üzenetnek a közvetítésére hozta létre öt ERT-tagtársaság 1987-ben Párizsban az EMU-társulást (Association for the Monetary Union of Europe, AMUE), ám az ötletet hivatalosan Helmut Schmidt német ex-kancellár és Giscard d’Estaing francia ex-elnök kezdeményezte. Az AMUE első elnöke az a Wisse Dekker, aki ekkor egyben a Philipset és az ERT-t is irányítja, s az Egységes Piac legfőbb szószólója. A társulás tagjai 80%-ban iparvállalatok, 15%-ban bankok, 5%-ban ipari, kereskedelmi kamarák; a gördülékeny munka érdekében a szakszervezeti és a fogyasztói érdekvédelmi szervezeteket nem hívták meg; ezt Étienne Davignon (a Société Générale de Belgique elnöke, az AMUE egyik vezetője, az ERT tagja, volt EU-bizottsági tag) nyíltan be is ismeri: “Mi nem mindenki nevében, hanem a saját nevünkben beszélünk. Az EMU csak akkor lehet eredményes, ha olyan emberek javasolják, akiknek az érdekében áll, kompromisszum szükségessége nélkül.”

Az AMUE rendszeresen szervez találkozókat vezető politikusokkal, vállalati vezetőkkel, ezeken a személyes beszélgetéseken győzik meg partnereiket az EMU előnyeiről. A multinacionális cégek igen meggyőzően tudnak tárgyalni az országok kormányaival; ennek szélsőséges példájaként hozható fel az Unilever és a Toyota esete, amelyek vezetői kijelentették, hogy kivonják tőkéiket az Egyesült Királyságból, amennyiben az nem csatlakozik az EMU-hoz. A társulás ezen kívül tanácsadója az EU intézményeinek (pl. a 92-es pénzügyi válság megoldásánál), valamint részt vesz a pénzügyi javaslatok előkészítésében. 1991-ben fogalmazták meg fő elképzeléseiket, valamint az EMU bevezetésére javasolt menetrendjüket Európa átformálása című beszámolójukban, amellyel a pár hónappal később beterjesztett Maastrichti Szerződés feltűnő hasonlóságot mutatott. Tevékeny segítséget nyújtottak a Bizottság által 1995 májusában kiadott II. Zöld Könyvnek, valamint az Európai Monetáris Intézet (EMI) 95-ös jelentésének előkészítésében. Mindkét dokumentum a közös valuta bevezetésének módját taglalja, s a 97-es madridi csúcs döntési alapjaként szolgált.

Az ERT segítő kezének nyomai vehetők észre a Jacques Delors által az 1993-as brüsszeli csúcson bemutatott II. Fehér Könyvön, amelynek felolvasásánál Delors köszönetet is mond az előkészítésben nyújtott támogatásért. A jelentés hangsúlyozza a dereguláció, a rugalmas munkapiacok, az infrastrukturális beruházások fontosságát, s itt kap először különös hangsúlyt a következő évek kulcsszava: a nemzetközi versenyképesség.

Az ERT és a Bizottság gyümölcsöző munkakapcsolata nem változott az új elnök, Jacques Santer beiktatásával. A kooperáció eredményeként hívták életre a Versenyképességi Tanácsadó Csoportot (Competitiveness Advisory Group, CAG). A szervezet elnöke a volt olasz miniszterelnök, Carlo Ciampi, tizenhárom tagja nagyvállalatok – közöttük három ERT-vállalat – vezetői, politikusok, szakszervezeti vezetők. A szervezet célja, hogy folyamatosan ellenőrizze az Unió versenyképességét, s féléves jelentéseiben álljon elő a hatékonyság növelése érdekében tett javaslataival.

A CAG alapítása óta négy jelentést tett közzé, mindegyiket néhány héttel az Európa Tanács félévenkénti ülése előtt. A tanulmányok a TENs befejezését sürgetik, további pénzügyi támogatást javasolva megvalósításukra; gyors privatizációt és az állam szerepének csökkentését szorgalmazzák a hatékonyabb piaci verseny érdekében. A 96-os tanulmányok figyelmeztetnek a növekvő munkanélküliség, a munkaadók és munkavállalók között fellépő feszültségek veszélyére. Megoldásként rugalmasabb munkapiacot, kevésbé kötött munkafeltételeket és munkabéreket javasolnak, ezen felszabadított keretek között pedig a két oldal tárgyalásokon közös megegyezésre juthat. A gyakorlatban mindez a bérek letöréséhez vezet.

A CAG jelentései adták az alapját az 1996-os firenzei csúcson Santer által beterjesztett Bizalmi Szerződésnek, amely lényegében a II. Fehér Könyv átdolgozott változata. Az új munkaalkalmak teremtését az egységes piactól és a TENs-től várja, valamint egy új elemtől: a biotechnológiai eljárások engedélyeztetésétől.

Az ERT örömmel üdvözölte a GATT uruguayi fordulója nyomán meghirdetett piaci nyitást, amely megkönnyítette a fejlődő országokba irányuló kereskedelmet. A hatékony piac megvalósítása érdekében az EU Bizottsága és az USA Kereskedelmi Minisztériuma kezdeményezte a Transzatlanti Üzleti Párbeszéd (TABD) szervezetének kialakítását – tagjai Európa és az USA vezető vállalatai (Európából 11 ERT-tag, a tengerentúlról pl. a Boeing, a Ford, az IBM) és hivatalos szervei (az EU XXI. főigazgatósága, az USA Pénzügyminisztériuma). Alakuló ülésüket 1995-ben tartották Sevillában, a következőt pedig 96-ban Chicagóban. Az itt elfogadott Chicagói Nyilatkozatban fogalmazódik meg világosan a szervezet célja: “a transzatlanti tökéletes piac megalkotása, minden kereskedelmet és beruházást meggátoló akadály eltávolításával”. A konferencia az eltávolítandó akadályok közé sorolta a környezet- és munkavédelmi előírásokat is. Mind az EU Bizottsága, mind az USA kormányzata megígérte, hogy fontolóra veszik ajánlásaikat; az EU 95 végén elfogadta az Új Transzatlanti Napirendet (NTA), amelybe a TABD több javaslatát belefoglalták.

Az ERT legfrissebb tanulmányaiban megjelöli aktuális céljait: az energia- és telekommunikációs piac felszabadítását, a tagországok adórendszerének egységesítését, az oktatási rendszer megreformálását. A javaslatok megjelennek Mario Montinak, az egységes piac biztosának jelentésében, amely a 97-es amszterdami csúcsra készült, s egyben az egységes piac sikereit dicséri.

Az ERT és a CAG által javasolt legújabb eszköz a versenyképesség növelésére a “mintakijelölés: körülnézni a világban, hogy miként valósítottak meg a legjobban egy kívánt célt, s aztán így vagy még jobban csinálni”. A Bizottság kapva kapott az ötleten, s máris létrehoztak egy munkacsoportot, melynek feladata a “mintakijelölés” stratégiájának beépítése az EU eljárási rendszerébe. A minta egyébként nem ismeretlen: tipikus példája a maastrichti kritériumrendszer, amely a regionális különbségeket figyelmen kívül hagyva támasztja ugyanazokat az elvárásokat. Az új szisztéma liberalizációs versenyhez vezet, ahol a másik országgal, vállalattal szembeni versenyképesség megőrzése érdekében le kell építeni a munkapiaci és környezetvédelmi szabályozókat, csökkenteni kell a béreket.

Az 1997 júniusában tartott amszterdami kormányközi konferenciát és a madridi csúcsot a szervezet újabb sikerként könyvelheti el. A 95 óta dolgozó munkacsoport eddigi tevékenységéhez mérten szerény javaslatokkal állt elő, ez azt jelzi, hogy az európai integráció az általuk helyesnek vélt úton halad: a Maastrichti Szerződés alapelvei változatlanok maradtak, hat új országgal megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások. A több mint 100 millió potenciális EU-állampolgár piacot, olcsó munkaerőt, természeti erőforrásokat jelent az európai nagyvállalatoknak, “mintha egy új Délkelet-Ázsiát fedeztünk volna fel a határainknál” – véleményezi az ERT főtitkára. A szervezet nem nyugtalankodik a munkahelyteremtésre tett javaslatok szerződésbe foglalásáért, véleményük szerint ez csak a lakosság félelmeit fogja eloszlatni, nem fog számottevő munkaalkalmat teremteni. A versenyképességet inkább veszélyeztető tényezőnek a környezetvédelmi előírások életbelépését tartják.

Lényeges változtatásokat az ERT az Unió szervezeti felépítésében szeretne kieszközölni. Meglátásuk szerint a jelenlegi döntéshozatali struktúra akadályozza a hatékony fellépést és a törvényhozást. Megoldásként egy többségen alapuló szavazási rendszer bevezetését támogatják, ahol a tagországok szavazatait lakosságuk arányában súlyoznák. Az ERT elégedetlen az uniós szervezetek közötti hatalommegosztással is, szerintük a Bizottság nagyobb hatékonysággal működhetne, amennyiben elnökének hatáskörét megnövelnék, ami kétségtelenül meggyorsítaná az EU működését, ám egyben kevesebb betekintést engedne az Európa Parlament és a közvélemény számára. Az új rendszer nagyobb lehetőséget adna az Európán kívüli országok, szervezetek felé irányuló egységes fellépésre is, amelynek eredményessége a GATT uruguayi fordulójánál már bebizonyosodott.

A nagy játékosok

A politikai döntéshozás formálására számos mód nyílik Brüsszelben, ahol az érdekszervezetek tagjaik hatékony érdekképviseletét igyekeznek ellátni. A rendszeresen lobbizók becsült száma 7 és 10 ezer közé tehető, “néha több lobbizót lehet látni a Parlamentben, mint képviselőt” – nyilatkozta egy parlamenti tanácsadó. A Parlament 1996-ban fellépett a lobbirendszer szabályozása érdekében: ma elvileg csak a bejegyzett lobbiszervezetek fejthetik ki tevékenységüket az Uniós intézményeken belül, kezdeményezték egy lobbikódex összeállítását, a képviselőktől vagyonnyilatkozatot kérnek.

A Brüsszelben jegyzett EU-lobbicsoportok közül az Európai Ipari és Munkaaadói Szövetségek Uniója (Union of Industrial and Employers Confederations of Europe, UNICE) képviseli hivatalosan a vállalati szféra érdekeit. A szervezet 1958-ban alakult, 25 ország 33 munkaadói szövetségét egyesíti; elnöke François Perigot, az ERT-tag Unilever volt elnöke, az AMUE tagja. Az ERT-vel ellentétben az UNICE sokkal inkább a döntéshozatal részleteibe kíván bekapcsolódni. Igen erős kapcsolatokkal rendelkezik mind az EU, mind a tagországok különböző döntéshozatali szervei irányában, amelyeknek tagjait a szervezet szakértői győzik meg vezérelveik helyességéről, s az ezek megvalósítására irányuló törvények meghozásának szükségességéről. ők képviselik a munkaadói oldalt az 1986-ban kialakított Szociális Párbeszédben. A fórum másik két tagja az ETUC munkavállalói szövetség – l. később – és a CEEP, a közalkalmazottak szövetsége. Az itt kialakított közös álláspont szolgál a Bizottság szociális törvényalkotási javaslatainak egyik fő alapjaként. Az UNICE szoros együttműködésben áll más ipari lobbicsoportokkal, és létrehozta saját szövetségi rendszereit is: az Európai Munkaadók Hálózatát, amely szociálpolitikai ügyekkel foglalkozik, valamint az Európai Kereskedelmi Szolgáltatások Hálózatát. A Greenpeace brüsszeli képviselője, Susan Leubuscher, így jellemzi tevékenységüket: “Hatalmas tagságuk van, és úgyszólván mindenütt ott vannak, ahol döntések születnek.”

Céljaik szembetűnő hasonlóságot mutatnak az ERT javaslataival: Európa versenyképességének növelése, az egységes piac és az EMU létrehozása. Ennek ellenére az UNICE hangsúlyozottan elhatárolódik az ERT-től, mivel helyteleníti az ERT szervezeteinek háttérben végzett munkáját, a nyilvánosság és a viták hiányát. Az UNICE esküdt ellenségeinek tekinti a környezeti és szociális érdekvédelmi csoportokat, s javaslataik megvalósítását minden erővel próbálja meghiúsítani.

Az ipari érdekképviseleti csoportok között különösen nagy feltűnést kelt az utóbbi években a biotechnológiai lobbi. Először Jacques Delors 1993-as II. Fehér Könyve ismerte el hivatalosan a biotechnológia fontosságát, ami “a következő század fenntartható fejlődése egyik legmeghatározóbb technológiájának ígérkezik”. A Bizottság tevékenyen támogatja a biotechnológiai eljárások ügyét, bevezetésüktől új munkahelyek teremtését és a versenyképesség növekedését várva. Ennek a két szempontnak jegyében javasolja 96-os Bizalmi Szerződésében Jacques Santer is az engedélyeztetésüket. Az Európa Parlament és az Unió nem minden tagját győzték meg ezek az érvek. A vita kapcsán a német Bundestagban felszólalt a kutatási miniszter is, aki ismertette, hogy a 80-as évektől alkalmazott biotechnológiai eljárások következtében Németországban mindössze 2000 új munkahely született évente. A Európa Parlament 1995-ben megvétózta és visszaküldte a Bizottsághoz az új biológiai formák engedélyeztetésére szóló javaslatot, amelyet 97-re tűztek ki újratárgyalásra.

A biotechnológiai lobbiszervezetek 1996-ban egyesítették erejüket az EuropaBio nevű szervezetben, amely az Unió 500 legfőbb biotechnológiai eljárásokat alkalmazó vállalatát, többek között a Bayert, a Danone-t, a Nestlét, az Unilevert tömöríti magába. Hatékony fellépésük következményeként a Bizottság engedélyezte több genetikailag módosított élelmiszer európai piacokon történő forgalmazását, ami nagy vitát váltott ki az Unió több tagországában. Válaszul az aggodalmakra a Parlament 1997-ben megerősítette a döntést, de a forgalmazást szigorú egészségügyi előírásokhoz kötötte. A 97-es napirenden több javaslat áll még genetikailag módosított ipari és mezőgazdasági termék engedélyeztetésére.

Félrevezető neve ellenére az Üzleti Világtanács a Fenntartható Fejlődésért (World Business Council of Sustainable Development, WBCSD) is az ipari érdekképviseleti csoportok körébe sorolható. A szervezet elődje (BCSD) az 1990-es riói Föld Csúcs után alakult, amelynek céljai közül kevés valósult meg, egyesek szerint éppen az aktív ipari lobbi miatt. Véleményük szerint a fenntartható fejlődés feltételei a gazdasági növekedés és a szabad piacok megléte, a környezet védelmét pedig a hulladékok mennyiségének csökkentése, valamint az önkorlátozás biztosítja. Sokat hangoztatott kulcsszavuk az “ökohatékonyság”: a hulladék- és energia-felhasználás csökkentése a termelési eljáráson belül, a termelés csökkentése nélkül.

A szervezet 1995-ben alakult újjá WBCSD néven, immár 125 nemzetközi céget tömörít magába, tagjai közül sokan – pl. a Fiat, a General Motors, a Sony, a Toyota – olyan más nagyipari szervezetekben is képviseltetik magukat, mint az ERT. A csatlakozás meghívással történik, s a tagdíj nem olcsó: 50 ezer dollár évente. A szervezet tagjai révén jelen van döntéshozatali szervek tanácsadó csoportjaiban, így a WTO-nál, a Világbanknál, a EU-tagországok kormányainál. Egy jelentős holland környezetvédelmi szövetség szerint: “A WBCSD inkább csak filozófia, mint munkaprogram. (…) Ezek az ambíciózus célok egyelőre nem látszanak megvalósulni az üzleti szektor tevékenységében.”

A “kisemberek” képviselői

A kis- és középméretű vállalkozások képviseletét az 1990-es évek elejéig 15 különböző szervezet próbálta meg ellátni Brüsszelben. Ezek a keretek nem adtak lehetőséget az egységes fellépésre, így e szervezetek 1992-ben egyesültek a Mesteremberek, Kis- és Középméretű Vállalkozások Európai Uniójában (UEAPME), amely ma már Európa 27 millió alkalmazottját foglalkoztató 5,5 millió vállalkozás elismert képviseleti szerve, tagja az Unió tanácsadói hálózatának. Az UEAPME támogatja az Unió politikáját, de nehezményezi, hogy nem lehet tagja a Szociális Párbeszéd fórumának, így nem szólhat bele olyan, a kis- és középvállalkozókat is érintő döntésekbe, mint a szociális juttatások vagy a munkakörülmények kialakítása. A helyzet javítása érdekében a szervezet szoros kapcsolatban áll az UNICE-vel, amely a Szociális Párbeszéd keretein belül a munkaadói oldal jelenlegi képviselője.

Az UEAPME támogatja az egységes piacot és az EMU bevezetését: a gazdasági stabilitás, az alacsony kamatlábak kedvező környezetet nyújtanak a vállalkozóknak. Közülük sokan nagyvállalatok alvállalkozói, szállítói, akik között a liberalizált piac kiélezi a versenyt, így szükségük van a rugalmas munkapiaci feltételekre is a fennmaradáshoz.

Az európai munkavállalók érdekképviseletére alakult 1973-ban az Európai Szakszervezeti Szövetség (European Trade Union Confederation, ETUC), amely ma Európa 28 országának 62 szakszervezetét egyesíti (ezek taglétszáma 57 millió, ami az Európában foglalkoztatottak 59%-t jelenti). A szervezet 1985-ben léphetett igazán színre, amikor meghívták az alakuló Szociális Párbeszéd hivatalos tagjává. Az ETUC így kiveheti részét a szociális törvényhozásra adott javaslatok előkészítéséből, valamint rendszeres konzultációkat folytathat az Unió vezető személyiségeivel.

A Bizottság aktív közvetítő szerepet vállalt a Szociális Párbeszéd tagjai között, ennek eredményeként az ETUC és az UNICE számos kérdésben közös álláspontra tudott jutni. Az ETUC belátta, hogy az UNICE erős ellenállását csak jelentős engedményekkel lehet leküzdeni, valamint ők is felismerték az egységes piac és valuta előnyeit, így támogatják az EMU bevezetését. Feladatuknak az egységes “Szociális Európa” megvalósítását tekintik, fellépnek a szociális jogok védelmében és a munkahelyteremtés szükségessége mellett, és követelik ezen javaslataiknak a Maastrichti Szerződésbe foglalását.

Az ETUC legnagyobb problémája belső szervezetlensége. A különböző országok szakszervezetei eltérő érdekeket képviselnek, s az együttes döntésekben vétójoggal rendelkeznek: mindez megnehezíti egy közös álláspont kialakítását. A szervezet 1991-ben ugyan centralizálta működését, ennek ellenére még mindig nem sikerült a nemzeti szakszervezetek előtt elismertetnie önmagát.

A hivatalos környezetvédelmi szervezeteknek, nagy számuk ellenére, szintén komoly problémát jelent érdekeik hatékony képviselete. A nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) nem rendelkeznek kellő mértékű anyagi forrásokkal és elegendő taggal, hogy ellensúlyozni tudják az ipari szervezetek lobbitörekvéseit. Hiányoznak továbbá az elengedhetetlen személyi kapcsolatok: még a legbefolyásosabb szervezet, az Európai Környezeti Iroda (EEB) is csak egyszer találkozott hivatalosan a Bizottság elnökével. A tagországok kormányzati vezetőivel és a Parlament képviselőivel könnyebben tudnak konzultálni, de ez a kapcsolat inkább csak jelképes.

Kelet-Európa: segélyek, de kinek?

A Corporate Europe Observatory kutatása szerint az európai nagyvállalatok jelentős haszonhoz jutnak az EU Közép–Kelet-Európába irányuló programjainak következtében. Az első szembetűnő jelenség a nagy nyugat-európai üzleti tanácsadó szervek magas foglalkoztatottsága, valamint magas javadalmazásuk. Az EU könyvvizsgálói is kifogásolják a helyzetet. Jelentésük szerint a tanácsadók hatásköre és fizetésük túlzott, pl. a Coopers and Lybrand nemzetközi tanácsadó cég “vállalatok privatizációjához nyújtott technikai hozzájárulásért” Albániában és Belorussziában egyenként 300 ezer ECU-t kapott. A segélyprogramok indítását az Unió szigorú gazdasági–politikai feltételekhez köti: gazdasági stabilitást, kereskedelemkorlátozó eszközök alkalmazásának csökkentését, privatizációt ír elő. Ezeknek az irányelveknek a megvalósítását várják el más nemzetközi szervezetek: az IMF, a Világbank is. A gyors privatizáció következtében számos tőkeerős nyugati vállalat szerzett tulajdont, az eljárás hatékonysága, “tisztasága” azonban több esetben megkérdőjelezhető, erre példát a térség minden országában láthatunk.

Annak ellenére, hogy az Európa Parlament a Kelet-Európában meghirdetett mezőgazdasági segélyprogramok legfőbb céljának az ökológiailag semleges eljárások alkalmazását nevezte meg, a Phare égisze alatt a transznacionális vállalatok (Bayer, Hoechst, Shell) olyan növényvédőszereket exportálhatnak, amelyek használatát az Unió több tagországában betiltották. Hasonló a helyzet a nukleáris anyagok szállításával, tárolásával; különösen az Oroszországban tevékenykedő Siemenst támadják erősen környezetvédelmi szervezetek. A segélyprogramok negyedét infrastrukturális beruházások teszik ki, folyik a TENs Kelet-Európára való kiterjesztése: új autópályák, vasútvonalak épülnek Kelet- és Nyugat-Európa között.

A programok ugyan kiemelt szerepet kapnak az EU propagandájában, a pályázatok nyerteseiről adatot szerezni viszont már nehezebb feladat. Maguk az Unió tisztviselői sem látják át teljesen a helyzetet, a Phare egy főfelügyelője is beismeri: “Nincs igazi általános stratégia az EU keletre irányuló programjai mögött.”

***

Az Európai Unió kormányainak szembe kell nézniük a globalizálódó világ kihívásaival. Az EU versenyképessé tétele ilyen körülmények között a gazdaság- és társadalompolitika első számú célkitűzésévé válik, hasonlóképpen az országok gazdasági stabilitása, infrastruktúrájának fejlesztése. A transznacionális vállalatok mozgásterét korlátozó intézkedések törvénybe foglalására tehát aligha lehet számítani, másrészt az esetleg mégis megszülető korlátozó jogszabályok végrehajtására az Unió kevés garanciát tud vállalni. Állampolgárainak többsége valószínűleg rokonszenvez a gazdaságilag fejlett, egységes Európa víziójával, ám az idevezető folyamatban jogosan vetik fel a demokratikus kontroll hiányát. Kelet-Európa országai is szembekerülnek a kérdéssel, hogy valójában milyen demokráciát akarnak, s hogyan látják ezt megvalósulni az Európai Unión belül, ahová csatlakozni kívánnak.

Irodalom

Europe, Inc. – Dangerous liaisons between EU institutions and industry. Corporate Europe Observatory, Amsterdam, 1997.

Európai közjog és politika. Szerk.: Kende Tamás. Osiris–Századvég, 1995.

Gáspár Tamás: Az Európai Monetáris Unióról. Eszmélet, 26. sz.

Az ERT taglistája (1997. május)

1. A 80-as évek második felében a hagyományos állampárti kormányzati struktúra átalakítása a szocialista rendszer reformjának keretében kezdõdött meg. A változtatások kettõs célt szolgáltak; az MSZMP vezetõi egyfelõl az állami szervek politikai súlyát kívánták növelni, annak érdekében, hogy az egypárti berendezkedés fokozatosan választásokon legitimált, demokratikus szocializmussá alakuljon át; másfelõl az újabb reformhullámnak megfelelõ gazdaságirányítási modell létrehozására törekedtek, mely a tervszerű piacszabályozást felváltó “szabad piaci gazdaság” követelményeit elégíti ki. A kormányzati rendszer átalakításának első mozzanataként az 1987-ben elfogadott jogalkotási törvény megszüntette az Elnöki Tanács általános helyettesítő jogkörét, s ezáltal az Országgyűlés visszanyerte elsődleges törvényalkotó funkcióját, amit a kizárólagos törvényhozási tárgyak széles köre tovább erősített. Rövidesen a kormány struktúrája is gyökeresen átalakult: a miniszterelnök-helyettesek száma ötről kettőre csökkent, s megszűnt a kormánybizottságok átfogó hálózata is. Ily módon a kétszintű, vertikálisan tagolt felépítésű kormány helyébe egy olyan testület lépett, melyben a miniszterelnök és a miniszterek közé beépített felügyelő miniszterelnök-helyettesi szint lényegében eltűnt, s a kormányülések szerepe jelentősen növekedett. Kormánybizottságként kizárólag az Állami Tervbizottság és a Gazdasági Bizottság összevonásával létrehozott Tervgazdasági Bizottság működött, melynek élén az egyik miniszterelnök-helyettes állt. Ugyanakkor a Tervgazdasági Bizottság apparátusi hátterét nem az Országos Tervhivatal, hanem egy elkülönült, saját hivatali szervezet alkotta, jelezve, hogy a tervezés szerepe érzékelhetően csökken a gazdaságban.

Az 1988. májusi pártértekezlet a reformfolyamatokat látványosan felgyorsította. A tanácskozáson elfogadott határozat meghirdette a szocialista pluralizmus bevezetését, s ennek jegyében az MSZMP döntéshozatali mechanizmusa, valamint a párt és az állami szervek viszonya egyaránt gyökeresen átalakult. Az újonnan megválasztott Központi Bizottság valóságos hatalmi szerepkörhöz jutott; a korábbi gyakorlattól eltérően a testület tagjai betekinthettek a bizalmas dokumentumokba, részt vehettek a döntések előkészítésében, s a plenáris üléseken, egyre éleződő viták közepette, sorsdöntő politikai kérdésekről tárgyalhattak. A Politikai Bizottság funkciója mindinkább az ülések előkészítésére szűkült; az alapszabály-módosítás következtében elvesztette önálló döntési szerepkörét, s előterjesztéseit a Központi Bizottság már nem nyilvánította automatikusan határozattá. Ezzel egyidejűleg a párt és a nyilvánosság viszonya is változott, mivel a Központi Bizottság üléseiről a szűkszavú kommunikék helyett részletes, a vita menetét is ismertető tájékoztatást adtak, s a politikai bizottsági ülések addigi titkossága is megszűnt.

A párt és az állami szervek viszonyában a döntő fordulat a Központi Bizottság 1988. november 22-ei ülésén következett be, amikor több hónapos előkészítés után felszámolták az állami szervek közvetlen pártirányítását. Az ülésen elfogadott határozat értelmében “a Központi Bizottság tiszteletben tartja az Országgyűlés kizárólagos törvényalkotó szerepét, a Minisztertanács önállóságát és felelősségét a kormányzati munkában. Megszünteti a kormányzati tevékenységi körök – közöttük a kül- és belügy, a honvédelem – közvetlen irányítását, a párt és az állami testületek működésének párhuzamosságát”.¹ E változások részeként a Központi Bizottság megszüntette a Közigazgatási és Adminisztratív Osztályt, a Külügyi Osztály tevékenységét a párt nemzetközi kapcsolatainak intézésére korlátozta, s az Agitációs és Propaganda Osztályt Társadalompolitikai Osztállyá alakította át.² Ily módon teljes mértékben megszünt a Külügyminisztérium pártirányítása, az elektronikus média és a napilapok politikai kontrollját pedig a sajtókapcsolatok szervezése váltotta fel. A kormányzati szervek önállóságának kiszélesedéséhez az is hozzájárult, hogy Grósz Károly pártfőtitkár – részben a hazai politikai közvélemény, részben az NSZK kormányának nyomására – megvált miniszterelnöki tisztségétől, s így az új viszonyok között tevékenysége szükségszerűen a pártapparátus irányítására korlátozódott. Egyedüli kivétel a szétválasztás alól a hadsereg volt, mellyel – a Varsói Szerződésben kialakított vezetési rendnek megfelelően – továbbra is a pártfőtitkár rendelkezett.

1988 novemberében tehát – a katonai szféra kivételével – lényegében megszűnt a pártállam, s az úgynevezett demokrácia-csomagterv keretében megkezdődött egy új, a jogállamiság követelményeinek megfelelő alkotmány előkészítése. Az Országgyűlés és a Minisztertanács pártirányításának felszámolása azonban a két kormányzati szerv viszonyának mielőbbi rendezését igényelte, s így 1989 májusában a törvényhozás elfogadta a bizalmatlansági indítvány és a bizalmi szavazás intézményét bevezető alkotmánymódosítást. Az új szabályozás még a hatalom egységére épült; a törvényjavaslathoz fűzött indoklás szerint a bizalmi szavazás “olyan speciális jogintézmény, mely egyszerre fejezi ki a Kormány önállóságát az államélet operatív irányításában, illetve a Parlamentnek való alárendeltségét, felelősségét.”³ A parlamenti kormányzás rendszerének megfelelően a bizalmatlansági indítvány előterjesztése nem ütközött jogi korlátokba; a képviselők legalább egyötöde a Minisztertanáccsal vagy annak valamely tagjával szemben bizalmatlansági indítványt nyújthatott be, amelyről a vitát és a szavazást legkésőbb a beterjesztéstől számított 15 napon belül kellett megtartani.⁴ A hatalom egységének elve abban is kifejeződött, hogy a Minisztertanács továbbra sem kezdeményezhette az Országgyűlés feloszlatását. Alkotmányjogilag tehát a törvényhozás bármikor eltávolíthatta a kormányt, az utóbbi viszont nem rendelkezett eszközökkel ahhoz, hogy a parlamenttől a választókhoz forduljon.

A pártértekezletet követően a kormány szerkezeti felépítésében is folytatódtak az 1987-ben megkezdődött változások. A miniszterelnök-helyettesek száma egyre csökkent, a legfontosabb politikai feladatok összefogására pedig két államminisztert neveztek ki. E funkció betöltése nemcsak azt jelezte, hogy a kormány kiemelt jelentőséget tulajdonít a gazdasági, illetőleg a politikai reformnak, hanem a párt és az állam viszonyában történő változást is kifejezte. 1945–48 között ugyanis a pártvezetők esetenként államminiszteri tisztséget töltöttek be, s így e hagyomány felújítása arra is utalt, hogy az MSZMP elsődlegesen államminiszterein keresztül kíván a kormányban politizálni. Az államminiszterek önálló apparátussal rendelkeztek, melyek a Minisztertanács Hivatalának elkülönült belső egységeit alkották.

A kormányzati struktúrában végbement változások a Minisztertanács hivatali szervezetének felépítését és funkciórendszerét is érintették. A Minisztertanács Titkárságát és a Tájékoztatási Hivatalt 1988 tavaszán a Minisztertanács Hivatalává szervezték át, ami nemcsak névváltozást, hanem funkcióbővülést is jelentett.⁵ A korábbi jogi és technikai előkészítő szervezet fokozatosan érdemi feladatokat végző szakapparátussá alakult át, melyben a miniszterelnök, a Tervgazdasági Bizottság és az államminiszterek politikai munkatársai egyaránt helyet kaptak. Az új intézmény szerepét mind a kétszintes kormányzati struktúra megszüntetése, mind a pártirányítás felszámolása jelentős mértékben erősítette. A miniszterelnök-helyettesek koordináló funkcióját és a KB osztályok addigi feladatait ugyanis jórészt a Hivatal vette át, mely ezáltal fokozatosan politikai előkészítő centrummá vált. A kormány újonnan létrehozott tanácsadó testülete is e szervezet keretében működött, s külső tanácsadók a miniszterelnök, a miniszterelnök-helyettes és az államminiszterek háttérapparátusában is megjelentek. A Tájékoztató Hivatal megszüntetése következtében a Minisztertanács Hivatala sajtóigazgatási ügyekben hatósági jogkört is kapott.

2. A pártállam végérvényesen 1989. október 7-én szűnt meg, amikor a Kongresszus felszámolta az MSZMP-t, s új politikai szervezetként létrehozta a Magyar Szocialista Pártot. E változás nyomán nemcsak az állampárt és a kormányzati szervek közötti kapcsolatrendszer tűnt el, hanem az a politikai erő is, mely az addigi parlamenti többséget adta. A korábbi MSZMP-tag képviselők közül ugyan 120-an átléptek az új pártba, ez a létszám azonban csupán relatív többséget biztosított az MSZP-frakciónak. Emellett a kormány sem igényelte igazán a szocialisták támogatását. A miniszterek egy része nem újította meg párttagságát, s az MSZP-be belépett kormánytagok is arra törekedtek, hogy a Minisztertanács független, szakértői jellegű testületként működjön. Ily módon politikai vákuum keletkezett, mely a politikai stabilitás megrendülésével fenyegetett.

A hatalmi vákuum mindenekelőtt a fegyveres erők irányítása terén okozott politikai feszültséget. Az MSZMP felszámolásával ugyanis megszűnt a pártfőtitkár főparancsnoki funkciója, a hadsereg feletti rendelkezés új alkotmányos rendszere pedig még nem épült ki. Az új helyzetben Németh Miklós miniszterelnök kísérletet tett arra, hogy a fegyveres erőket a kormány felügyelete alá helyezze, a honvédelmi miniszter azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a hatályos törvényeknek megfelelően továbbra is közvetlenül irányítsa a Magyar Néphadsereget. A konfliktus oly módon oldódott meg, hogy 1989. december elején a haderő vezetésére teljesen új intézményrendszert hoztak létre. A katonai vezetést végző szervek kiváltak a Honvédelmi Minisztériumból, s a Magyar Néphadsereg Parancsnokságává alakultak át, melynek élén a parancsnok állt. E változtatás nem egyszerűen egy új lépcsőfokot iktatott a honvédelmi miniszter és a fegyveres erők közé, hanem a hadsereg operatív irányítását teljes mértékben leválasztotta a kormányzati tevékenységről. Egyedi ügyekben ugyanis a honvédelmi miniszter nem utasíthatta a hadsereg parancsnokát, aki így saját hatáskörében dönthetett a mozgósításról, a csapatok és az egyéb katonai szervek feladatairól, valamint a fegyveres erők más részeivel és a fegyveres testületekkel való együttműködésről. A miniszter helyett tehát a parancsnok vált a Magyar Néphadsereg szolgálati elöljárójává; a személyi állomány kizárólag tőle kaphatott parancsokat és utasításokat.⁶ A decemberi kormányrendelet ugyanakkor nem rendezte a parancsnok státusát, s ezt az 1990 márciusában elfogadott törvénymódosítás is csak részben tette meg. Ez utóbbi jogszabály alapján a Magyar Honvédség (a névváltoztatást is e törvénymódosítás írta elő) parancsnokát a köztársasági elnök nevezte ki, aki azonban nem közvetlenül, hanem kizárólag a szolgálati út betartásával, a honvédelmi miniszteren keresztül terjeszthetett döntési javaslatot az államfő, illetőleg a kormány elé. A miniszter és a honvédség elöljárója között egyébként a márciusi törvénymódosítás sajátos együttműködési kapcsolatot intézményesített, kötelezve “a Magyar Honvédség parancsnokát arra, hogy a honvédelmi miniszter hatáskörének gyakorlásához minden információt bocsásson rendelkezésre, illetőleg – személyesen vagy a parancsnokság szervei útján – a miniszter vagy a magasabb szintű kormányzati szervek döntéseinek előkészítésében közreműködjön”.⁷

Az MSZMP megszüntetése a rendőrség irányításában nem idézett elő hatalmi vákuumot, mivel e szférában – a KB Közigazgatási és Adminisztratív Osztályának felszámolása után – egyértelműen a Minisztertanács, illetőleg a belügyminiszter meghatározó szerepe érvényesült. Politikai konfliktusok azonban e téren is megjelentek, főként azért, mert az ellenzéki pártok, s közülük is elsősorban az SZDSZ, nem bíztak a rendőrség politikai semlegességében. A szabaddemokraták II. Küldöttgyűlése 1989. október 29-én külön határozatban foglalkozott a rendőrséggel, hangsúlyozva, hogy jelenlegi hatalmának fenntartása veszélyezteti a szabad választásokat, s ezért jogállásának, szervezetének és irányítási rendjének átalakítását indítványozták. Ezzel egyidejűleg követelték, hogy az új parlament létrehozásáig az állambiztonsági szervezetet egy többpárti szakértői testület ellenőrizze.⁸ Aggodalmaikat az 1990. január 5-én kirobbant, máig tisztázatlan hátterű Dunagate-ügy igazolni látszott, s noha a lehallgatási botrány nem a szűken értelmezett rendőrséget, hanem az állambiztonsági szolgálatot érintette, a kormány az előbbi irányítási rendjét is megváltoztatta. Az 1990 márciusában elfogadott törvénymódosítás az Országos Rendőrfőkapitányságot leválasztotta a Belügyminisztérium szervezetéről, s megszüntette a miniszter operatív beavatkozási jogát. Az új szabályozás értelmében a belügyi tárca vezetője csupán normatív eszközökkel irányíthatta a rendőrséget, s így az egyedi utasítás és a parancsadás joga kizárólag az országos rendőrfőkapitányt illette meg.⁹

A Dunagate-ügy következtében a kormány az állambiztonsági szolgálatok egész rendszerét és irányítási rendjét gyökeresen átalakította. Három héttel a botrány kirobbanását követően a parlament törvényt alkotott a titkosszolgálati eszközök engedélyezésének átmeneti szabályairól, mely megszüntette a Belügyminisztérium keretében működő III. Főcsoportfőnökséget, s az újonnan létrehozott nemzetbiztonsági szolgálatokat a miniszterelnök felügyelete alá helyezte.¹⁰ A polgári titkosszolgálatok, az Információs, illetőleg a Nemzetbiztonsági Hivatal önálló országos hatáskörű szervként jöttek létre, míg a Katonai Biztonsági és a Katonai Felderítő Hivatal a honvédség részévé vált. (A felderítés, a katonai elhárítással ellentétben, korábban is a hadsereg belső szervezeti egységeként működött.) A szolgálatok tevékenységének kormányzati irányítására a Minisztertanács Biztonsági Kollégiumot hívott életre. Az új intézmény élén a kormányfő állt, s munkájában a hatalompolitikai tárcák vezetői, valamint a közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter vettek részt. A kollégium alapvető feladata az volt, hogy meghatározza a nemzetbiztonsági tevékenység fő irányait, koordinálja a titkosszolgálatok belső kapcsolatrendszerét, illetőleg a kormányzati szervekkel való együttműködését, s összehangolja a bizalmas adatok értékelését és hasznosítását.¹¹ Ugyanakkor a kormány e területen sem rendelkezett az operatív beavatkozás jogával: a polgári titkosszolgálatokat a szolgálatok vezetői irányították, míg a katonaiak a Magyar Honvédség parancsnokának alárendelten működtek.

Az MSZMP megszüntetése és az első többpárti választások közötti időszakban tehát radikálisan megváltozott a kormány és az erőszakszervezetek viszonya. A végrehajtó hatalom lemondott arról, hogy közvetlenül irányítsa a hadsereget, a rendőrséget és a nemzetbiztonsági szolgálatokat, s így ezek a szervezetek a politikai erőviszonyoktól független, “össznemzeti” jellegű intézményekké váltak. Az erőszakszervezetek depolitizált irányításának megteremtése garantálta az akkori ellenzék számára, hogy a kormány nem tesz kísérletet a békés átmenet, a hatalomváltás megakadályozására. Az új modell kialakítása ugyanakkor a következő kormány mozgásterét is erőteljesen szűkítette. A végrehajtó hatalom operatív beavatkozási jogát ugyanis kétharmados törvények szüntették meg, s így azok megváltoztatása a majdani kormányzó és ellenzéki pártok konszenzusát vagy nagykoalíciós kormány létrehozását igényelte.

3. Az 1990 tavaszán parlamenti többséget szerzett jobbközép pártok a kormányzati struktúra terén is radikális változtatásokra törekedtek. Konzervatív felfogásuknak megfelelően elsődlegesen a hazai közjogi hagyományokra kívántak építeni, ezzel is jelezve, hogy hatalomra kerülésük a tradicionális magyar államiság helyreállítását jelenti. Emellett mértékadó mintának tekintették a nyugat-európai, mindenekelőtt a nyugatnémet alkotmányos megoldásokat és gyakorlati tapasztalatokat is. A jobbközép pártok főként a nyugatnémet kereszténydemokraták iránti politikai rokonszenvük, illetőleg a “kancellárdemokrácia” által biztosított kormányzati stabilitás miatt fordultak e modell felé, választásukban azonban az is közrejátszott, hogy az 1945 előtti magyar jogrendre a német és az osztrák intézmények jelentős befolyást gyakoroltak. Ily módon a hatalomra került új politikai erők, s mindenekelőtt Antall József miniszterelnök felfogásában a kormányzás nemzeti tradíciói és külföldi mintái szerves egységet alkottak; mindkettő az európai keresztény civilizáció államszervezési értékeit fejezte ki.

A hazai hagyományokra és a nyugat-európai tapasztalatokra épülő új modell lényegét az egységes, vertikális tagolódás nélküli kormány és az erős miniszterelnöki pozíció alkotta. E koncepciónak megfelelően az MDF és az SZDSZ paktumán nyugvó 1990. május 9-i alkotmánymódosítás a Minisztertanács elnevezést Kormányra változtatta, s megszüntette az államminiszteri funkciót. (A miniszterelnök-helyettesi tisztséget már az 1989. októberi alkotmányrevízió kiiktatta az alaptörvényből.) A szimbolikus politizálásnak nagy jelentőséget tulajdonító jobbközép pártok e módosításokkal azt kívánták jelezni, hogy szakítottak a testületi jellegű kormányzással, illetőleg a hazai alkotmányjogból kiiktatták az 1945-ben vagy azt követően bevezetett kormányzati tisztségeket. Ugyanakkor, a hagyományokhoz igazodva, helyreállították a tárca nélküli miniszteri funkciót, mely az államminiszterséggel ellentétben nem minősült kiemelt kormányzati pozíciónak.

A júniusi, átfogó alkotmánymódosítás legjelentősebb eleme a konstruktív bizalmatlanság intézményének bevezetése volt. A nyugatnémet (és a spanyol) alkotmányból átvett megoldás bizalmatlansági indítvány benyújtását csak akkor teszi lehetővé, ha abban a kormányfői tisztségre javasolt személyt is megnevezik, s így a bizalom megvonása egyben az új miniszterelnök megválasztását is jelenti.¹² A konstruktív bizalmatlansági indítvány másik sajátossága az, hogy kizárja az egyes miniszterek politikai felelősségének érvényesítését, hiszen a képviselők a bizalmi kérdést csupán a miniszterelnökkel, s rajta keresztül a kormány egészével szemben vethetik fel. Alkotmányjogilag tehát a miniszterek kizárólag a kormányfőtől függnek, s ezáltal a “kancellárdemokráciához” közel álló kormányzati forma jött létre. A két közjogi modellt csak az különbözteti meg egymástól, hogy az 1990 júniusában módosított alkotmány sem fogalmazta meg a kormányfő politikaformáló szerepét; a miniszterelnök alkotmányos jogköre továbbra is a kormány üléseinek vezetésére és a testületi döntések végrehajtására korlátozódik.

Politikai szempontból a konstruktív bizalmatlanság intézménye a parlamenti többségét elvesztett kormány fennmaradását is lehetővé teszi, ha az ellenzék nem tud megegyezni az új miniszterelnök személyéről. E megoldás tehát, a széleskörűen elterjedt szóhasználat szerint, “bebetonozza a kormányt”, melyet a törvényhozási ciklus végéig csak egy új parlamenti többség mozdíthat el. Az új intézmény bevezetése számottevően megerősítette a hatalomra került jobbközép pártok pozícióit s a koalíció mozgásterét a kétharmados törvények körének szűkítése is növelte. Alkotmányjogi értelemben ugyanakkor a konstruktív bizalmatlansági indítvány kétségtelenül egyensúlyt teremt a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között, s így a korábbi szabályozásnál jobban megfelel a hatalommegosztás elvének. A kormány ugyanis az 1989. október 23-i átfogó alkotmányrevízió után sem tehet javaslatot az Országgyűlés feloszlatására, s erre a köztársasági elnök is csak rendkívül szigorú feltételek között jogosult. A konstruktív bizalmatlanság bevezetésével tehát olyan közjogi helyzet alakult ki, hogy egy választási ciklus időtartama alatt gyakorlatilag a két hatalmi ág egyike sem “mozdíthatja el” a másikat.

A tárgyalások során az SZDSZ azért járult hozzá az új kormány helyzetének megerősítéséhez, mert cserébe az MDF lemondott az államfői tisztség megszerzéséről, s támogatta Göncz Árpád elnökké választását. Emellett a Fórum arra is ígéretet tett, hogy az Állami Vagyonügynökség továbbra is parlamenti felügyelet alatt marad, s az elektronikus sajtó politikai kontrollját a Pártatlan Tájékoztatás Bizottsága látja el.¹³ Ily módon a privatizáció és a tömegtájékoztatás felett nem a kormány, hanem “össznemzeti”, illetőleg szakmai intézmény gyakorolta volna a felügyeletet, vagyis a paktum értelmében a végrehajtó hatalom stabilitásának növelése a kormányzati funkciók körének újabb szűkítésével járt együtt.

A parlamenti többség, a kormány alkotmányjogi helyzetéhez hasonlóan, a minisztériumok hálózatát is átalakította. Legradikálisabb lépése az volt, hogy a tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés szimbólumaként megszüntette az Országos Tervhivatalt, s annak néhány megmaradó, makroökonómiai feladatát a Pénzügyminisztériumhoz csoportosította át. Az új kormány az Ipari és a Kereskedelmi Minisztérium összevonását is a gazdasági rendszerváltással indokolta, a külgazdaság kiemelt jelentőségét hangsúlyozva viszont létrehozta a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumát, s ezáltal ismét elkülönítette egymástól a bel- és a külkereskedelem igazgatását. Emellett, a várható súlyos foglalkoztatási problémákra hivatkozva, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatalt Munkaügyi Minisztériummá szervezte át, a környezetvédelmet pedig leválasztotta a sokat támadott vízügyi szervezetről, s megalakította a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumot. Néhány más minisztérium esetében viszont csak névváltoztatás történt; a kormánytöbbség a hazai tradíciók nyomán a Szociális- és Egészségügyi Minisztériumot Népjóléti Minisztériummá, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumot pedig Földművelésügyi Minisztériummá keresztelte át, s módosította a művelődési tárca nevét is.¹⁴

Sajátos helyzetet foglaltak el a kormány szerkezetében a tárca nélküli miniszterek. Tisztségük a hazai közjogi hagyományokban elsődlegesen olyan különleges politikai feladatokhoz kötődött, melyeket kiemelt jelentőségük, illetőleg egyediségük miatt nem illesztettek be a minisztériumok kiépült szervezetrendszerébe.¹⁵ A tárca nélküli miniszterek az Antall-kormányban is jórészt ilyen feladatokat láttak el, emellett azonban felügyeletet gyakoroltak egyes országos hatáskörű szervek felett. E tisztség egyben a koalíciós partnerek közötti kapcsolatokban is jelentős szerepet játszott: az 1990. májusában kinevezett három tárca nélküli miniszter közül kettő az FKgP tagja volt, s később ilyen tisztséget a KDNP is kapott.

A hatalomra került jobbközép pártok elsősorban az agrárreformot, a politikai kárpótlást és a Dunai Vízlépcső ügyét tekintették olyan feladatnak, mellyel kiemelt jelentősége és egyedi jellege miatt tárca nélküli minisztert kell megbízni. E tevékenységek azonban egy-egy miniszter ügykörében számos más funkcióval keveredtek, s közöttük a tárgyi összefüggés csak esetenként állt fenn. Így például a kisgazdapárti Kiss Gyula a kormány képviseletében kapcsolatot tartott a politikai rehabilitációval foglalkozó érdekképviseleti szervekkel, s ennek megfelelően felügyeletet gyakorolt az újonnan létrehozott Kárpótlási Hivatal felett. Feladatkörébe tartozott ugyanakkor az ifjúságpolitikai, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségi ügyek összehangolása is, s emellett közreműködött a központi igazgatás korszerűsítésében, valamint az agrárreformmal összefüggő jogi kérdések megoldásában. A tárca nélküli miniszterek helyzetét tovább bonyolította, hogy különleges megbízatásokat a Miniszterelnöki Hivatalban működő politikai államtitkárok is kaptak, sőt egyes feladatkörök miniszter és államtitkár között oszlottak meg. Ez utóbbi esetekben együttműködve gyakoroltak felügyelet országos hatáskörű szervek felett, ami arra utalt, hogy államigazgatási szerepkörükben nem volt lényeges különbség.¹⁶

A feladatok közötti tárgyi összefüggés hiányát és a gyakori párhuzamosságot csak részben magyarázza, hogy az új jobbközép kormány tagjai nem rendelkeztek politikai és közigazgatási tapasztalatokkal. Ennél jóval nagyobb szerepet játszottak a koalíciós pártok közötti konfliktusok, mindenekelőtt az MDF és az FKgP eltérő álláspontja a földtulajdon-viszonyok rendezéséről. Nem véletlen, hogy a kisgazdapárt tárca nélküli miniszterei elsősorban az agrárreformmal és a politikai kárpótlással összefüggő feladatokat kaptak, s közülük a reprivatizációt először felvető Gerbovits Jenő pontos ügykörét felmentéséig nem határozták meg. A feladatok megosztását az egyes tárca nélküli miniszterek (és politikai államtitkárok) képzettsége, érdeklődési köre s a miniszterelnökhöz fűződő személyes viszonya is jelentősen befolyásolta – ez utóbbi tényező egyértelműen jelezte, hogy a jobbközép erők nemcsak a kormányzás közjogi, hanem politikai tradícióit is folytatni kívánják.

A magyar államiság hagyományai legnagyobb mértékben az egyes minisztériumok felső vezetési rendjének kialakítását befolyásolták. Az államtitkárok jogállásának átmeneti szabályozásáról szóló törvény megszüntette az 1951-ben létrehozott miniszterhelyettesi tisztséget, s ismét bevezette a politikai és a közigazgatási államtitkári funkciót. Az új szisztémában a minisztérium politikai vezetését a miniszter és a politikai államtitkár látja el, a hivatali szakapparátussal pedig a miniszter irányítása alatt a közigazgatási államtitkár rendelkezik. A politikai államtitkár elsődleges feladata az, hogy a minisztert a parlamentben teljes jogkörben helyettesítse, s emellett közreműködjön a minisztériumi tevékenység politikai irányításában. A kormány ülésein viszont a minisztert kizárólag a miniszterelnök vagy az általa kijelölt miniszter helyettesítheti; a politikai államtitkár csupán tanácskozási joggal vehet részt rajtuk.¹⁷

Sajátos szerepkört töltöttek be a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkárok. Funkciójuk – mint erre előbb már utaltunk – a tárca nélküli miniszterekéhez állt közel, hiszen elsődlegesen különleges, tárcákhoz nem kötődő politikai feladatokat láttak el. Az új kormány megalakulásakor egyfelől a külföldön élő magyarság és a hazai kisebbségek ügyei, az egyházi kapcsolatok, valamint tudománypolitikai kérdések tartoztak a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkárainak feladatkörébe, s ennek keretében tárca nélküli miniszterekkel együttműködve felügyeletet gyakorolhattak országos hatáskörű szervek felett.¹⁸ Másfelől azonban a kormányzati gazdaságpolitika koordinálása is politikai államtitkári funkcióvá vált, jelezve, hogy a kétcentrumú gazdaságirányítás folytatása – a miniszterelnökhelyettesi és az államminiszteri tisztség megszüntetése miatt – ilyen felemás szervezeti megoldást igényel. A polgári titkosszolgálatok feletti felügyelettel is politikai államtitkárt bíztak meg, aki ebben az ügykörben közvetlenül a miniszterelnököt helyettesítette.

Az új tisztségek bevezetése azonban nemcsak a hagyományokhoz való visszatérést jelentette, hanem a politikai és a közigazgatási szférát is szétválasztotta egymástól. A politikai államtitkár ugyanis csak az új kormány megalakulásáig maradhat hivatalában, szemben a közigazgatási államtitkárral, aki megbízatását határozatlan időre kapja, s így elvileg mindig az éppen hatalmon lévő kormányhoz igazodik. A két szféra elkülönítése egyben sajátos szolgálati utat is intézményesített; a miniszter és a politikai államtitkár, illetőleg a hivatali apparátus között kizárólag a közigazgatási államtitkár közvetítésével jöhet létre kapcsolat. A minisztériumokon belül a szélesebb ügycsoportokat helyettes államtitkárok fogják össze; e tisztséget a nyugatnémet miniszteriális rendszerből vették át, a miniszterhelyettesi pozíció megszüntetése miatt keletkező szervezeti vákuum betöltésére.

A politika és a közigazgatás szétválasztását, a semleges köztisztviselői kar megteremtését az új kormány a rendszerváltással, a polgári politikai viszonyok helyreállításával indokolta. A két szféra elkülönítéséhez azonban a jobbközép erők ellentmondásosan viszonyultak. Egyfelől szükségesnek tartották a szétválasztást, másfelől viszont arra törekedtek, hogy az előző rendszerből átvett kormánytisztviselőket politikailag kontrollálják, s ennek érdekében a rutinjellegű hivatali ügyekbe is beavatkozzanak. A közigazgatási és a helyettes államtitkárok kinevezésekor lényegében az első szempont érvényesült; többségük a Németh-kormány miniszterhelyettesei (vagy más főtisztviselői) közül került ki, s csupán a földművelésügyi apparátus élére állítottak keresztény nemzeti elveket valló köztisztviselőt. E lépéssel a hárompárti koalíció szakított az “Országos tavaszi nagytakarítás” programjával, mely a kormányzati szervek személyi állományában is teljeskörű vezetőcserét ígért. Az álláspontváltozás hátterében az a felismerés húzódott meg, hogy a jobbközép pártok egyike sem rendelkezik közigazgatási szakemberekkel, s ezért átmenetileg elfogadhatónak tartották a korábbi reformkommunista, illetőleg technokrata elit egy részének átvételét. Ugyanakkor – az apparátus feletti befolyásuk kiszélesítése érdekében – a címzetes államtitkár intézményét is bevezették a politika és a közigazgatás határterületén mozgó feladatok ellátására. A címzetes államtitkár inkább politikusnak minősül, hiszen megbízatása az új kormány megalakulásáig tart.¹⁹ Státusát azonban az államtitkárok jogállásáról szóló törvény igazán nem rendezte, s ily módon egy olyan tisztség jött létre, mely a jogi intézményesítés síkján is megkérdőjelezte a politikai és a közigazgatási szféra szétválasztását.

A kormányfői pozíció megerősítésének szükségszerű következménye volt, hogy a Minisztertanács Hivatala Miniszterelnöki Hivatallá alakult át. E változtatás, a korábbi tendenciák folytatásaként, tovább bővítette a szervezet feladatkörét, s jogi–technikai előkészítő apparátusból végérvényesen a kormányzati hatalom egyik centrumává formálta át. Funkciórendszerének és szervezeti felépítésének eszmei mintáját az 1945 előtti miniszterelnökség alkotta, mely elsődlegesen nem adminisztratív–ügyviteli szervezetként, hanem a kormányfő személyes politikai apparátusaként működött. Az 1990 júliusában elfogadott kormányrendelet alapján a Miniszterelnöki Hivatal politikai elemzéseket végzett, szervezte a kormányfő parlamenti és társadalmi kapcsolatait, valamint sajtószerepléseit, ellátta a kormányszóvivői teendőket, s közreműködött a miniszterelnök belföldi protokollügyeinek intézésében. Emellettt természetesen hagyományos jogi–technikai feladatai is fennmaradtak, amelyek azonban szervezetileg mindinkább elkülönültek a klasszikus miniszterelnökségi tevékenységtől. A Miniszterelnöki Hivatal keretein belül helyezkedtek el a tárca nélküli miniszterek és a Hivatalba kinevezett politikai államtitkárok apparátusai, amelyek tanácsadókból, ügyintézőkből és ügyviteli munkatársakból álló néhány fős szervezeti egységként működtek.²⁰ Közülük elsősorban a Gazdaságpolitikai Titkárság játszott meghatározó szerepet, mely az e feladatkörrel megbízott politikai államtitkár háttérszervezeteként a gazdaságirányítás második centrumává vált. A Külföldi Befektetések Irodája is az átszervezett kormányfői apparátushoz tartozott, jelezve, hogy az új intézmény esetenként operatív gazdasági kérdésekkel is foglalkozni kíván.²¹

A Miniszterelnöki Hivatal élére közigazgatási államtitkár került, aki elsődlegesen a kormányülések előkészítésével összefüggő feladatokat fogta össze. E funkciója nemcsak a hagyományos jogi–technikai teendők ellátását foglalta magába, hanem az államigazgatási egyeztetés koordinálását is. A tárca nélküli miniszterek és a Hivatalba kinevezett államtitkárok háttérszervezetei ugyanakkor a közigazgatási államtitkártól függetlenül végezték tevékenységüket, s a miniszterelnök közvetlen környezetében működő politikai részlegek sem tartoztak irányítása alá. Ez utóbbi egységek stabil szervezeti formája egyébként a Miniszterelnöki Hivatal létrejöttekor még nem alakult ki; a jobbközép kormányra oly jellemző kabineti rendszernek ezidőtájt csak első csírái tűntek fel.²²

4. Politikai és közigazgatási tapasztalatok hiányában az Antall-kormány operatív szervezeti intézményei és működési formái nem egy előre kidolgozott, átfogó koncepció alapján, hanem fokozatosan, a mindennapi gyakorlatban alakultak ki. A gyakori változásokhoz természetesen az is hozzájárult, hogy a hatalomra került jobbközép erők nem kötöttek írásos koalíciós megállapodást, s így a tárcák, valamint a különleges feladatok elosztását a kormányfő saját elképzelései szerint módosíthatta. Antall József a koalíciós partnerek viszonyát elsődlegesen a pártpolitika szférájában kívánta rendezni; ennek érdekében 1990 májusában a KDNP élére bizalmasát, Surján László népjóléti minisztert állíttatta, s az FKgP-n belül is kísérletet tett befolyásának erősítésére. E lépésektől a keresztényszociális, illetőleg a radikális kisgazda áramlat visszaszorítását várta, miközben saját pártjában a népnemzeti irányzat elszigetelésére törekedett. A hárompárti együttműködést azonban így is kötöttségnek érezte, s ezért olyan kormányzati struktúrát kívánt kialakítani, melyben a kisgazda és a kereszténydemokrata miniszterek számától függetlenül az úri konzervatív és a nemzeti liberális irányzat túlsúlya érvényesül. Szándékai nyomán a kormány mellett fokozatosan egy “második kormányzat” jött létre, mely lehetővé tette egyes miniszterek megkerülését, illetőleg tevékenységük politikai ellenőrzését.

A szervezeti intézkedések egyik csoportja a kormányülések racionálisabb előkészítését szolgálta, s csak áttételesen érintette a koalíción belüli politika erőviszonyokat. Már 1990 júliusában létrehozták a Gazdasági és a Nemzetbiztonsági Kabinetet, amelyek a pénzügyminiszter, illetőleg a kormányfő elnökletével elsődlegesen döntés-előkészítő és konzultatív feladatokat láttak el. A Gazdasági Kabinet titkári tisztségét a Miniszterelnöki Hivatal gazdaságpolitikai ügyekkel megbízott politikai államtitkára töltötte be, ami arra utalt, hogy a pénzügyminiszter mellett kulcsszerepet játszik a gazdaságirányításban. Befolyását tovább növelte, hogy a kabinetek ülésein a minisztereket államtitkáraik helyettesíttették, s így e körben, a kormányfő közvetlen munkatársaként, egyértelmű politikai fölénnyel rendelkezett. Hasonlóan alakultak az erőviszonyok a Biztonsági Kollégiumot felváltó Nemzetbiztonsági Kabinetben is, melyben a polgári titkosszolgálatokat felügyelő politikai államtitkár (rövidesen tárca nélküli miniszter) kapott titkári megbízatást.²³ Emellett a kormány ideiglenes ügyrendje, az alkotmánnyal összhangban, kormánybizottságok létesítését is lehetővé tette, ilyen formában azonban egyetlen döntés-előkészítő fórum sem működött.

Az ülések racionálisabb előkészítését szolgálta a közigazgatási államtitkári értekezlet intézményének bevezetése is. Ez a szervezeti forma a kormány 1991 júniusában elfogadott ügyrendjében jelent meg a nyilvánosság előtt, valószínű azonban, hogy működése már korábban megkezdődött. A közigazgatási államtitkári értekezlet alapvető feladata az, hogy előkészítse a kormány üléseit, s ennek keretében tisztázza az államigazgatási egyeztetés során fennmaradt véleménykülönbségeket.²⁴ Ily módon a politikai és a szakmai szféra szétválása összkormányzati szinten is megjelent; az értekezlet “előzetes kormányüléssé” vált, mely meghatározott szűrőfunkcióval rendelkezik. Az új intézmény – legalábbis a felső közigazgatási vezetés szférájában – nemcsak helyreállította, hanem meg is növelte a “szakelem” súlyát, ám bizonyos fokig a közigazgatási államtitkárok politikai semlegességét is megkérdőjelezte. Ezt egyébként az 1990 végén megkezdődött személycserék is kérdésessé tették; a Németh-kormány egykori miniszterhelyetteseinek s más főtisztviselőinek fokozatos eltávolítása jelezte, hogy a hatalomra került jobbközép pártok nemcsak lojalitást, hanem egyértelmű politikai elkötelezettséget is igényelnek a vezető köztisztviselőktől.

Az előkészítő mechanizmus 1993 júliusában újabb elemmel, a politikai államtitkári értekezlettel bővült. Az új intézmény alapvető funkciója az volt, hogy a kormányülések előtt megtárgyalja a politikai állásfoglalást igénylő jelentéseket és előterjesztéseket, elemezze azok várható társadalmi és politikai hatásait, s mindezekről tájékoztassa a kormányt. A testület élén a kormányfő által kijelölt miniszterelnökségi politikai államtitkár állt, s tanácskozásain a tárcák politikai államtitkárai, valamint a miniszterelnök által megnevezett címzetes államtitkárok vettek részt. Ily módon a kormányülés politikai szempontból is “megkettőződött”; a politikai államtitkári értekezlet sajátos “előkormánnyá” vált, mely döntés-előkészítő és véleményező fórumként bármely érdemi kérdéssel foglalkozhatott.²⁵ Létrejöttét egyértelműen politikai okok motiválták: egyfelől a kormányfő a politikai államtitkárok befolyásának növelésére s tevékenységük összehangolására törekedett, másfelől pedig kulcspozíciót szánt Katona Tamásnak, a Miniszterelnöki Hivatal 1992-ben kinevezett politikai államtitkárának. E személyi döntés a mérsékelt jobbközép áramlatok helyzetének megerősítését szolgálta egy olyan időszakban, melyben a magyar–ukrán szerződés ratifikálása miatt a népnemzeti irányvonal legradikálisabb képviselői kiváltak az MDF-ből, s így a kormánytöbbség veszélybe került.

A kormányzati ciklus alatt a tárca nélküli miniszterek és a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkárok feladatköre is folytonosan változott. 1990 végén és 1991 elején, az első nagyarányú kormányátalakítás keretében a két kisgazda tárca nélküli minisztert felmentették tisztségéből, s egyben az agrárreform előkészítését a kormányfő bizalmát élvező, az FKgP-be kinevezésekor beléptetett földművelésügyi miniszter ügykörébe utalták. Megszűnt a gazdaságirányítás koordinálásával megbízott politikai államtitkár státusza is, s ezáltal a gazdaságpolitika centrumává egyértelműen a Pénzügyminisztérium vált. (E változtatás során Antall József egyszerre menesztette az egymással szembenálló Rabár Ferenc pénzügyminisztert és Matolcsy György politikai államtitkárt,²⁶ s a neoliberális felfogást valló új miniszterre, Kupa Mihályra bízta a gazdaságpolitikai irányvonalak kialakítását, aki az IMF elvárásait is figyelembe véve 1991 februárjában új programot hirdetett meg.) Ezzel egyidejűleg a pénz- és tőkepiac intézményrendszerének reformját, illetőleg a műszaki fejlesztés kormányzati ügyeinek intézését egy-egy tárca nélküli miniszterre bízták, s e tisztséggel kompenzálta a kormányfő a belügyi és a földművelésügyi tárca éléről elmozdított minisztereket is. Végeredményben a tárca nélküli miniszterek száma háromról ötre emelkedett, közülük azonban csak Nagy Ferenc József korábbi földművelésügyi miniszter, az FKgP elnöke kapta pozícióját koalíciós alapon. Később, 1992 januárjában az Állami Vagyonügynökség felügyeletére is tárca nélküli miniszteri tisztséget hoztak létre; a privatizációs miniszteri funkció részben a magánosítás fokozottabb kormányzati ellenőrzésének igényét jelezte, részben pedig azt, hogy a Pénzügyminisztérium mellett ismét létrejöhet egy második gazdaságpolitikai centrum. Ez utóbbi lehetőségre világosan utalt az, hogy 1992 tavaszán Szabó Tamás privatizációs miniszter vezetésével egy munkaközösség növekedésorientált gazdasági koncepciót dolgozott ki.²⁷ Úgyszintén 1992-ben a kormányfő miniszterelnökségi politikai államtitkárra bízta a kormányzat tájékoztatási tevékenységének összehangolását is, feltételezve, hogy a mérsékelt politikusnak tartott Katona Tamás számottevően javíthatja a kormány sajtókapcsolatait.

Igazán jelentős változások azonban a Miniszterelnöki Hivatal felépítésében történtek, melyek a kormány egészének működését alapvetően befolyásolták. 1991 szeptemberében a Miniszterelnöki Titkárság, a Kommunikációs Titkárság és a Gazdaságpolitikai Osztály összevonásával létrejött a Miniszterelnöki Kabinetiroda, melynek szervezetét a törzskari vezetés és a referatúrarendszer jellemezte. A címzetes államtitkári rangú kabinetfőnök és két helyettese nyolc referatúrát irányított, melyek a kormányzati tevékenység egész szféráját átfogták. Az egyes részlegekben általában három–öt munkatárs dolgozott; a referens alapvető feladata az volt, hogy kapcsolatot tartson az ügykörébe eső minisztériumok, egyéb állami szervek és társadalmi szervezetek vezető munkatársaival. A referatúrarendszer lényegében azt jelentette, hogy a Miniszterelnöki Hivatalon belül kiépült a minisztériumok hálózatának tükörképe, egy “második kormányzati apparátus”. Kétségtelen, hogy az egyes referatúrákra beosztott néhány munkatárs nem tudott átfogó adminisztratív felügyeletet gyakorolni a minisztériumi apparátusok felett, s “az itt dolgozók feladata inkább a szaktárcáktól, a kormány szerveitől és más forrásokból származó információk gyűjtése, a tárcaérdekektől független rendszerezése, a miniszterelnök tájékoztatása, a hivatali és a politikai kapcsolatok ápolása” volt. E kapcsolatok keretében azonban “a referensek napi feladatai közé tartozik a miniszterelnök kéréseinek, kérdéseinek közvetítése a tárcák, más állami szervek felé”,²⁸ vagyis az operatív irányítás napi ügyeiben való rendszeres közreműködés. E kormányzati működés egyfelől a miniszterek tevékenységének politikai kontrollját, másfelől pedig a minisztériumi apparátusok szakmapolitikai befolyásolását szolgálta. Antall József tehát – a Kabinetiroda útján – egyszerre tarthatta szemmel politikai irányvonalát nem mindig követő minisztereit, s a jórészt “pártállami múltú” köztisztviselőket.

Még jelentősebb szerepet játszottak a tanácsadók, akik a Kabinetirodától is függetlenül működtek és sajátos “belső tanácsot” alkottak a miniszterelnök körül. Közülük egyesek címzetes államtitkári vagy más hivatalos státusszal rendelkeztek (mint például Kodolányi Gyula külpolitikai főtanácsadó), mások viszont hivatalos tisztség nélkül látták el feladataikat. Nagy a valószínűsége annak, hogy a legfontosabb politikai döntések e körben születtek, szemben a kormányülésekkel, melyeken elsősorban rutinügyeket tárgyaltak, illetőleg a kormányfő elképzeléseit szentesítették. A “belső kabinet” azonos társadalmi státuszú és világnézetű politikusokat tömörített; tagjait a miniszterelnökhöz nem hivatalos kapcsolatok, hanem kizárólag személyes szálak fűzték. E közegben parasztszármazású kisgazda politikusok éppúgy nem jelenhettek meg, mint ahogy az MDF népnemzeti elveket valló “alapító atyái” sem. A belső tanácsadók túlnyomó többsége a középnemességből, bár annak kevésbé vagyonos részéből származott, s mellettük egy-két arisztokrata eredetű személyiség is feltűnt. Végeredményben tehát Antall József sajátos kamarillapolitikája azt a célt szolgálta, hogy a formális demokrácia keretei között is a hagyományos nemesi politizálás gyakorlata érvényesüljön, vagyis a hatalom a “nemzetfenntartó osztály” legkiválóbb képviselőinek kezében koncentrálódjék. (Egy konzervatív társadalomkutató Antall József politikai magatartását egyenesen azzal magyarázta, hogy a rendszerváltás időszakában “ő az egyetlen igazi elitpolitikus”. Ám hozzátette, hogy “egy valódi elitben nem lett volna első-, csak másodvonalbeli politikus; hiányzott belőle az energia, a mozgósítóképesség, a karizma. Személyében csak megjelenítette egy másik világ képét, ahol a dolgok a helyükön vannak, de azt nem volt képes létrehozni.”²⁹

Ilyen körülmények között a kormányülésekre vonatkozó szabályok lényegében változatlanok maradhattak. Mind az ideiglenes, mind az 1991 nyarán elfogadott végleges ügyrend értelmében a kormány egyszerű szótöbbséggel hozta döntéseit, amit a kormányfő csak kimondott. Valójában szavazásra ritkán került sor; a testületi üléseket egyértelműen a miniszterelnök uralta, s többnyire saját álláspontját nyilvánította kormánydöntésnek. Emellett rendszeresen élt azzal a jogával, hogy a kormány két ülése között feladatokat határozzon meg a miniszterek számára. A testület feletti befolyást esetenként nemcsak tekintélyével, hanem ügyrendi eszközök alkalmazásával is biztosította. Így viszonylag gyakran élt azzal a lehetőséggel, hogy halaszthatatlan sürgősségre hivatkozva államigazgatási egyeztetés nélkül terjesztett javaslatokat a kormány elé, melyeket az ügyben tájékozatlan miniszterek többnyire vita nélkül elfogadtak.

5. Az Antall-kormány tevékenységében sajátos helyet foglalnak el a végrehajtó hatalom hatáskörének kiterjesztésére irányuló törekvések. A rendszerváltás folyamán ugyanis – mint ezt korábban részletesen tárgyaltuk – a kormány elvesztette operatív rendelkezési jogát az állam erőszakszervezetei felett, s a gazdasági átalakulás kulcsintézménye, az Állami Vagyonügynökség is a parlament felügyelete alatt kezdte meg működését. Emellett az MDF–SZDSZ paktum előírta, hogy az elektronikus sajtót ne a végrehajtó hatalom, hanem az újonnan létrejövő Pártatlan Tájékoztatás Bizottsága ellenőrizze, melybe a kormány csak egy tagot delegálhat. Ily módon a kormányzati hatalom a szűken értelmezett központi közigazgatásra korlátozódott, ami szemben állt a jobbközép erőknek a hagyományos magyar államiság helyreállítására irányuló kísérleteivel.

Első lépésként, még 1990 júliusában az új parlamenti többség a kormány felügyelete alá helyezte az Állami Vagyonügynökséget, s leszavazta a Pártatlan Tájékoztatás Bizottságának felállításáról szóló törvényjavaslatot.³⁰ Ezzel egyidejűleg változás történt a titkosszolgálatok felügyeletében is, amit a kormányfőtől a honvédelmi miniszter és az e feladat ellátására kijelölt tárca nélküli miniszter vett át. Az új megoldást a törvénymódosítás azzal indokolta, hogy a legitim kormány megalakulása szükségtelenné, a miniszterelnök szerteágazó, sokrétű feladatköre pedig lehetetlenné teszi a közvetlen miniszterelnöki felügyelet tényleges érvényesülését.³¹ A döntés hátterében azonban elsődlegesen nem igazgatásszervezési, hanem politikai megfontolás húzódott meg: Antall József óvakodott attól, hogy e kényes feladatot közvetlenül magára vállalja, s – nyugatnémet minta alapján – a polgári titkosszolgálatokat a Miniszterelnöki Hivatalban működő miniszterre bízta. E változtatás a gyakorlatban azt jelentette, hogy a miniszterelnök bizalmasa, Boross Péter politikai államtitkár tárca nélküli miniszteri rangot kapott, ám ezzel egyidejűleg elvesztette a Katonai Felderítő, illetőleg Biztonsági Hivatallal kapcsolatos, eddig a kormányfő nevében gyakorolt jogosítványait. (1990 decemberében Boross Pétert belügyminiszterré nevezték ki, Antall József halála után pedig átvette a kormány vezetését.)

A nemzetbiztonság terén a kormány megelégedett azzal, hogy módosítsa az 1990 februárjában kialakított felügyeleti rendszert, a hadsereg és a rendőrség esetében azonban arra törekedett, hogy helyreállítsa az operatív beavatkozás lehetőségét. Szándékát a taxisblokád eseményei méginkább megerősítették; e válsághelyzetben ugyanis a Magyar Honvédség parancsnoka kizárólag a köztársasági elnöktől mint a fegyveres erők főparancsnokától fogadott el utasítást, s a rendőrség vezetői is törvénytelennek tartották a belügyminiszter intézkedését.³² Ennek nyomán a kormány úgy ítélte meg, hogy a honvédség és a rendőrség irányításának rendje azonnali változtatásokat igényel. Az 1990. december elején beterjesztett ún. hatásköri törvényjavaslat szerint a Magyar Honvédséget a honvédelmi miniszter irányítja, ami egyfelől a kormányzati döntések végrehajtásából eredő, másfelől a saját hatáskörben megjelölt feladatok meghatározását foglalja magába. Hasonlóan kívánták rendezni a rendőrség helyzetét is, kimondva, hogy a rendőrséget a kormány a belügyminiszter útján irányítja, s ennek keretében a miniszter konkrét feladatokat határozhat meg. Az ellenzéki pártok azonban a honvédelmi és a rendőrségi törvény kétharmados jellegére hivatkozva megakadályozták, hogy a honvédséget a honvédelmi miniszternek, a rendőrséget pedig a belügyminiszternek rendeljék alá.³³ A kormányzat tehát továbbra sem befolyásolhatta közvetlenül az állami erőszakszervezetek tevékenységét; ez alól csupán a határőrség képezett kivételt, mely a rendszerváltás időszakában is a belügyminiszter közvetlen irányítása alatt maradt.

Nem érintette a honvédség vezetésének rendjét az az alkotmánybírósági határozat sem, mely a honvédelmi miniszter indítványára az alaptörvénynek a fegyveres erők irányítására vonatkozó rendelkezéseit értelmezte. Az indítvány közvetlenül az államfő főparancsnoki hatalma ellen irányult, mert Göncz Árpád a taxisblokád idején megtiltotta a honvédségnek a beavatkozást, s ezáltal kizárta, hogy e válsághelyzetben a kormány a fegyveres erőkkel rendelkezzen. A honvédelmi miniszter azzal érvelt, hogy a fegyveres erők működésének irányítása béke idején a kormány kizárólagos hatáskörébe tartozik, a köztársasági elnök viszont az alkotmánybírósági eljárás során arra hivatkozott, hogy a főparancsnoki tisztség a parancsadás jogát is magába foglalja, s így a honvédség parancsnokának az államfő szolgálati elöljárója. Az Alkotmánybíróság lényegében a honvédelmi miniszter álláspontját fogadta el, megállapítva, hogy a főparancsnoki funkció az elnök alkotmányos jogállásának részét képezi, s nem a honvédségen, illetőleg a határőrségen belül viselt rang vagy beosztás. Ezért a főparancsnok nem vezeti, hanem irányítja a fegyveres erőket, s azok egyikének sem szolgálati elöljárója. A működés irányítása viszont, a főparancsnoki funkcióval ellentétben, hatásköri szabály, mely az irányításból a végrehajtó hatalomra eső részt jelöli ki. Ebből az érvelésből az Alkotmánybíróság azt a következtetést vonta le, hogy a működés irányítása minden olyan jogosítványt felölel, amely nem tartozik kifejezetten az Országgyűlés vagy a köztársasági elnök hatáskörébe. Ugyanakkor a határozat is megerősítette, hogy “a honvédelmi miniszter és a Honvédség parancsnoka közötti hatáskörmegosztás a kormányzati irányítás és a szakmai vezetés szétválasztásának jegyében történt”, s hangsúlyozta, hogy “sem e megosztás ténye, sem technikai megvalósításának módja nem alkotmányossági kérdés, amíg az irányítási jogosultságok fent leírt rendje sérelmet nem szenved”.³⁴

A hadsereg közvetlen kormányzati irányítását végül is az 1993 decemberében elfogadott honvédelmi törvény állította vissza. Az új szabályozás értelmében a kormány dönt a fegyveres erők felsőszintű vezetésének rendjéről, a honvédség területi elhelyezkedéséről, valamint az ország területének hadműveleti előkészítésével kapcsolatos feladatokról. A hadsereg működésének irányításában a honvédelmi miniszter is meghatározó szerepet játszik, mivel megállapítja a honvédség vezetési szintjeit és vezetési rendjét, a kormány döntése alapján intézkedik a honvédség magasabb harckészültségbe helyezéséről és mozgósításáról, s irányítja, illetőleg felügyeli a Katonai Biztonsági Hivatal, illetőleg a Katonai Felderítő Hivatal tevékenységét.³⁵ A Magyar Honvédség Parancsnoksága azonban továbbra sem épült be a Honvédelmi Minisztérium szervezetébe, s a miniszter kizárólag a honvédség parancsnoka útján rendelkezhet a fegyveres erőkkel.

6. Az 1994-es választások előtt az akkori ellenzéki pártok előre kidolgozott koncepciók alapján készültek a kormányzati struktúra átalakítására. Programjaik a rendszerváltás után létrejött modell bírálatából indultak ki, azt ígérve a választóknak, hogy kormányra kerülésük esetén erősítik a testület politikai felelősségét, korlátozzák a miniszterelnök túlzott egyszemélyi hatalmát, s végérvényesen megszüntetik a “zsákmányszerző” személyzeti politika gyakorlatát. Elképzeléseik lényegét a hagyományos magyar államiság eszméjével való szakítás alkotta; a kormányzati struktúrát nem a tradíciókra, hanem kizárólag a modern jogállamiság és a hatékony működés követelményeire kívánták alapozni.

Az MSZP választási programja mindenekelőtt a “kancellárdemokráciához” közelálló modell bevezetését bírálta, mely lényegében megszüntette a miniszterek politikai felelősségét. Ezzel összefüggésben arra a paradox helyzetre is rámutatott, hogy az alkotmány – a hatalommegosztás elvével ellentétben – a kormányt jogilag a parlament alá rendeli, miközben a konstruktív bizalmatlanság intézménye gyakorlatilag kizárja a felelősségre vonást. Negatívan értékelte a dokumentum a miniszterelnöki hatalom megerősítését azért is, mert az korlátozza a reszortelv érvényesülését, holott ez az egyik alapvető biztosíték arra, hogy a kormány testületként is működjön. Éles kritikát kapott a tárca nélküli miniszteri tisztség is, mely a szocialisták szerint, az intézmény eredeti rendeltetésétől eltérően, nem a minisztériumok koordinálását, hanem a koalíción belüli személyi politizálást szolgálta.

A bírálatok ellenére a program nem hirdette meg a konstruktív bizalmatlanság intézményének megszüntetését, hanem csupán azt javasolta, hogy növeljék a kormányzat politikai felelősségét, s a parlament formális jogosítványait hatékony ellenőrzési formákkal helyettesítsék. A reszortelv szerepének erősítésére sem tett konkrét indítványt, a minisztériumi struktúra egészét érintően viszont megfogalmazta azt a követelményt, hogy folytatni kell a viszonylag átfogó feladatkörű minisztériumok kialakítását. Központi helyet foglalt el a programban a politika és az igazgatás szétválasztása is, követelve, hogy a közszolgálat teljes mértékben váljon pártpolitika-semlegessé. Ugyanakkor egyes területeken a szocialisták a végrehajtó hatalom súlyának növelését is indokoltnak tartották; ennek jegyében javasolták a kétharmados törvények körének szűkítését, valamint a kormány rendeletalkotó hatáskörének kiszélesítését.³⁶

Az SZDSZ – liberális felfogásának megfelelően – a kormányzati struktúra reformját az “olcsó állam” elvére kívánta építeni. Programjának kiindulópontját a központi feladatok körének szűkítése alkotta, s ezzel összefüggésben fogalmazta meg a minisztériumi szervezetek karcsúsítására, s kiadásaik lefaragására irányuló elképzeléseit. Különösen a Miniszterelnöki Hivatal esetében tartotta szükségesnek az apparátus és a költségvetés csökkentését, jelezve, hogy nem kívánja folytatni a “kabineti kormányzás” gyakorlatát. A szabaddemokraták a tárca nélküli miniszteri tisztséget is feleslegesnek ítélték, s e pozíció megszüntetésével lehetőséget láttak arra, hogy jelentősen mérsékeljék a kormánytagok számát.³⁷ Hasonló koncepciót dolgozott ki a Fidesz is, mely úgyszintén az “olcsó állam” jegyében az azonos területek szabályozását végző minisztériumok összevonását, a piacgazdaság kiépítésével feleslegessé váló minisztériumi részlegek felszámolását, s a kormányon belüli párhuzamosságok megszüntetését ígérte. Változtatást javasoltak az alkotmányos szabályozásban is, hangsúlyozva, hogy a hatékony kormányzati munka megköveteli a miniszteri felelősség intézményének helyreállítását.³⁸

A programok hasonlósága ellenére a választásokon győztes MSZP és partnere, az SZDSZ a koalíciós egyeztető tárgyalásokon hosszú s bonyolult vitát folytatott a kormányzati munkáról. A szabaddemokraták alapvető követelése az volt, hogy a résztvevők egyenjogúságán nyugvó koalíciós kormány jöjjön létre, s ennek érdekében szükségesnek tartották az erős miniszterelnöki hatalom politikai eszközökkel történő korlátozását. E javaslatot az MSZP a tárgyalások kezdetén még elutasította, hangsúlyozva, hogy a konstruktív bizalmatlanság következtében a felelősség teljes mértékben a kormányfőt terheli, ami elvileg kizárja mozgásterének szűkítését. Az együttműködés érdekében azonban végül is elfogadta partnere álláspontját, s így a kormányzás alkotmányjogi rendszere mellett egy olyan politikai struktúra jött létre, mely a két pártnak közvetlen lehetőséget biztosít a kormányzati döntések befolyásolására.

A megállapodás értelmében az egyeztetési és az egyetértési jogot az MSZP részéről a miniszterelnök, az SZDSZ nevében pedig a kormányfő koalíciós helyettese gyakorolja. Ennek megfelelően a kormány a partnerek egyetértésével határozza meg ügyrendjét és munkatervét, s úgyszintén konszenzus alapján alkotja rendeleteit. A legfontosabb kormányhatározatok is a két párt megegyezését feltételezik; az ország külkapcsolatait és nemzetközi szerződéseit, biztonságpolitikáját, az állami vagyont, az államadósságot és az állami tartalékokat, a költségvetési előirányzatokat, a garanciavállalást, az árfolyampolitikát és a devizagazdálkodást érintő döntések kizárólag a partnerek egyetértésével születhetnek meg. Személyi kérdésekben is szinte teljes körű a konszenzuskényszer, hiszen a miniszterelnök előterjesztési, illetőleg kinevezési hatáskörét kizárólag koalíciós helyettesével történő előzetes egyeztetés nyomán gyakorolhatja. Emellett a koalíciós helyettes bármikor indítványozhatja az államfő, illetőleg a miniszterelnök által kinevezett tisztségviselők elmozdítását, a parlamenti hatáskörbe tartozó tisztségek esetében pedig a frakcióvezetők kezdeményezhetik partnerüknél a felmentést. Külön szabályt tartalmaz a megállapodás a titkosszolgálatok kiemelt vezetőire, előírva, hogy kinevezésükről és felmentésükről a kormány kizárólag a Nemzetbiztonsági Kabinet elnökének (a miniszterelnök koalíciós helyettesének) előzetes egyetértésével dönthet.³⁹

A megállapodás új intézményt is létrehozott, a Koalíciós Egyeztető Tanácsot, mely a két párt legfelsőbb politikai egyeztető fórumaként működik, s alapvető feladatát a konfliktusok megelőzése és feloldása alkotja. “Tagjai a miniszterelnök, a miniszterelnök koalíciós helyettese, a koalíciós pártok elnökei, a koalíciós pártok parlamenti frakcióvezetői, valamint a koalíciós pártok által delegált egy-egy politikus”.⁴⁰ A tanácsot bármelyik fél kezdeményezésére össze kell hívni, s az üléseken mind az MSZP, mind az SZDSZ egy-egy szavazattal rendelkezik. Döntéseit konszenzussal hozza, s ezek politikailag egyértelműen kötik a kormány tagjait és a frakcióvezetőket.⁴¹ A partnerek közötti viták esetén tehát a Koalíciós Egyeztető Tanács válik tényleges hatalmi centrummá, s így a politikai és az alkotmányjogi döntésfolyamat élesen elkülönülhet egymástól.

A közös kormányzás intézményrendszerének megteremtésével ellentétben a szűken értelmezett kormányzati struktúra átalakítása nem váltott ki vitákat a partnerek között. Mindkét párt, programjának megfelelően, a minisztériumok és a tárca nélküli miniszterek számának csökkentésére törekedett, ám azt is fontos szempontnak tartotta, hogy a fennálló szervezet csak a legszükségesebb mértékben változzon. E két elv együttes alkalmazásának eredményeként a koalíciós megállapodás kizárólag a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának megszüntetését írta elő, jelezve, hogy az MSZP és az SZDSZ felfogása szerint a külgazdaság nem igényel speciális állami szabályozást. A tárca nélküli miniszterek száma viszont négyről egyre csökkent, s a Miniszterelnöki Hivatalba is csupán egy politikai államtitkárt neveztek ki, akit a Határon Túli Magyarok Hivatala és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal felügyeletével bíztak meg.⁴² Megszűnt a politikai államtitkári értekezlet intézménye is, miközben a társadalompolitika elvi jelentőségű kérdéseinek megvitatására, valamint a sürgős intézkedések előkészítésére és koordinálására, élén a miniszterelnökkel, Kormánykabinetet hoztak létre (az új szervezet létrejöttében valószínűleg közrejátszott az a megállapodás, hogy a Nemzetbiztonsági Kabinet vezetését a miniszterelnöktől annak koalíciós helyettese, a belügyminiszter vette át).⁴³ Változott a Miniszterelnöki Hivatal szervezeti felépítése és szerepköre is: a koalíciós megállapodás nyomán nemcsak a feleslegessé vált tárca nélküli miniszteri és politikai államtitkári apparátusokat számolták fel, hanem az intézmény széttagoltságát is megszüntették. Ily módon a Hivatal egyszemélyi vezetése a közigazgatási államtitkárra hárult, a kabinetfőnök tevékenysége pedig jórészt a miniszterelnök titkársági ügyeinek intézésére korlátozódott. Referatúrarendszer híján viszonylag jelentős szerephez jutottak a kormányfő személyes tanácsadói, az előző időszakkal ellentétben azonban nem váltak egy “második kormányzat” tagjaivá.

A tárca nélküli miniszteri és a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkári tisztségek számának radikális csökkentése azonban nem jelentette azt, hogy az általuk ellátott funkciót is felszámolták. A vagyonpolitikával, valamint az állami vagyonnal és privatizációval foglalkozó szervezetek felügyeletét a pénzügyminiszter vette át, a határon túli magyarok és a hazai kisebbségek ügyeit tárca nélküli miniszter helyett a már említett politikai államtitkárra bízták, a sportigazgatás kontrollját pedig a belügyminiszter feladatkörébe utalták. Két politikai államtitkár helyett a Művelődési és Közoktatási Minisztérium foglalkozott az egyházi kapcsolatokkal, illetőleg az egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésével, s e tárca kapta meg az ifjúságpolitikai ügyeket is.⁴⁴ Igazán radikális változtatás csupán a tájékoztatáspolitika terén történt, ahol a koalíciós pártok értékrendjének megfelelően a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkári tisztséggel együtt a feladatkör is megszűnt. Végeredményben tehát a kormányzati struktúra átalakítása nem vezetett a liberálisok által igényelt “olcsó államhoz”; a jobbközép erőkre jellemző tradicionális politikai és jogi megoldások azonban jórészt megszűntek, s ezáltal az államszervezet kétségtelenül modernizálódott.

[Ez a tanulmány az MTA Nemzeti Stratégiai Kutatási Program 4. sz. projektjének keretében készült.]

Jegyzetek

¹ Az MSZMP KB határozata a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság munkarendjéről, munkamódszereiről, a KB munkabizottságainak, munkaközösségeinek és apparátusának feladatköréről 1988. november 22. In: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai. Interart Stúdió, 1994. 505.

² Uo. 512–513.

³ Indokolás az Alkotmány módosításáról szóló törvényjavaslathoz. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1989. 26.

⁴ Az Alkotmány módosításáról szóló 1989. évi VIII. törvény 1. §-a.

⁵ 19/1988. (IV. 1.) MT. rendelet a Minisztertanács Hivataláról.

⁶ 124/1989. (XII. 5.) MT. rendelet a honvédelemről szóló 1976. évi I. törvény végrehajtására kiadott 6/1976. (III. 31.) MT. rendelet módosításáról; Gazdag Ferenc: Biztonságpolitika, honvédelem 1990–94. In: Kurtán Sándor–Sándor Péter–Vass lászló (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1994. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 272.

⁷ Indokolás a honvédelemről szóló 1976. évi I. törvény módosításáról szóló 1990. évi XXI. törvényhez. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1990. 74.

⁸ Wiener György: Választás és rendszerváltás – 1990. In: Wiener György: Társadalom, történelem, politika. Lukács György Alapítvány, Bp. 1996. 152.

⁹ Az 1990. évi XXII. törvény 22. §-ával kiegészített 1974. évi 17. törvényerejű rendelet 11/A. §.

¹⁰ A különleges titkosszolgálati eszközök és módszerek engedélyezésének átmeneti szabályozásáról szóló 1990. évi X. törvény 7. §-ával módosított és kiegészített 1974. évi 17. törvényerejű rendelet 11. §. (1) és (5) bekezdés.

¹¹ A nemzetbiztonsági feladatok ellátásának átmeneti szabályozásáról szóló 26/1990. (II. 14.) MT. rendelet 1. és 4. §-a.

¹² Az Alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XL. törvény 30. §. (1) bekezdésével módosított 1949. évi XX. törvény 39/A. §. (1) bekezdés.

¹³ Az MDF és az SZDSZ 1990. április 29-i pártközi megállapodása 2/c., e. és g–h. pontok; 4. pont; III. számú melléklet; IV. számú melléklet 1. pont. In: A többpártrendszer kialakulása Magyarországon 1985–1991. Kossuth Könyvkiadó, 1992. 263., 265–66.

¹⁴ 1990. évi XXX. törvény a Magyar Köztársaság Minisztériumainak felsorolásáról.

¹⁵ ”A tárca nélküli miniszterek intézménye 1917-ig a horvát–szlavón–dalmát ügyek intézésére szolgál a magyar kormányban, s majd csak 1917-től jelent meg újabb feladattal Batthyány Tivadar népjóléti és munkaügyi kérdésekért felelős miniszter, Földes Béla átmenetgazdászati, Vázsonyi Vilmos választójogügyi, Hadik János közélelmezésügyi miniszterek személyében.” Mezey Barna (szerk.): Magyar Alkotmánytörténet. Osiris Kiadó, 1995. 310.

¹⁶ 51/1990. (IX. 15.) Korm. rendelet a tárca nélküli miniszterek feladatairól.

¹⁷ 1990. évi XXXIII. törvény az államtitkárok jogállásának átmeneti szabályozásáról.

¹⁸ A tárca nélküli miniszterek feladatairól szóló 51/1990. (IX. 15.) Korm. rendelet 1. §. d–e. pont; 2. §. a–b. pont.

¹⁹ Az államtitkárok jogállásának átmeneti szabályozásáról szóló 1990. évi XXXIII. törvény 5. §-a.

²⁰ A Miniszterelnöki Hivatalról szóló 2/1990. (VII. 5.) Korm. rendelet.

²¹ Szilvásy György: A Miniszterelnöki Hivatal négy éve. In: Kurtán Sándor–Sándor Péter–Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1994. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 458.

²² Szilvásy György: uo. 460.

²³ 1001/1990. (VII. 5.) Korm. határozat a kormány kabinetjeiről.

²⁴ A kormány ügyrendjéről szóló 1025/1991. (VI. 15.) Korm. határozat 39. pontja.

²⁵ A kormány ügyrendjének módosításáról szóló 1050/1993. (VII. 1.) Korm. határozat 12. pontja.

²⁶ Szilvásy György: Uo. 462.

²⁷ Voks ’94. HVG Különszám. 1994. április 10.

²⁸ Szilvásy Gyögy: Uo. 461.

²⁹ Szakolczai Árpád: A jobb- és baloldalon túl. Politikatudományi Szemle, 1994. 3. sz. 186. (26. számú jegyzet)

³⁰ Voks ’94. Uo. 7.

³¹ Indokolás az állam- és közbiztonságról szóló 1974. évi 17. törvényerejű rendelet módosításáról szóló 1990. évi LI. törvényhez. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1990. 126.

³² Voks’94. Uo. 7.

³³ Wiener György: Politika és önkormányzat a rendszerváltás időszakában. In: Wiener György, 1996. 117–118.

³⁴ Indokolás az Alkotmánybíróság 48/1991. (IX. 26.) AB határozatához. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1991. 1537.

³⁵ A honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvény. 9. §. (1) bekezdés; 11. §. (1)–(2) bekezdés.

³⁶ Kihívások és válaszok. Magyar Szocialista Párt Választási program. Szakmai fejezetek. 1994–1998. 228–230.

³⁷ Révész Béla: Közjogi elemek a Magyarországi pártok programjaiban. Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány, 1994. október, 27.

³⁸ Révész Béla: Uo. 24–25.

³⁹ A Magyar Szocialista Párt és a Szabaddemokraták Szövetsége között létrejött koalíciós megállapodás. 1. rész II/1. pont. Melléklet a koalíciós szerződésről. Magyar Hírlap, 1990. június 27. 1.

⁴⁰ Koalíciós megállapodás 1. rész III/2. pont. Uo.

⁴¹ Koalíciós megállapodás 1. rész III/2. pont. Uo.

⁴² Koalíciós megállapodás 2. rész. Uo. 2.; 1994. évi LVI. törvény a Magyar Köztársaság Minisztériumainak felsorolásáról szóló 1990. évi XXX. törvény módosításáról; 108/1994. (VII. 21.) Korm. rendelet dr. Katona Béla tárca nélküli miniszter feladatairól; 109/1994. (VII. 21.) Korm. rendelet a Kormány megalakulásával összefüggő egyes hatásköri rendelkezések módosításáról.

⁴³ 1069/1994. (VII. 29.) Korm. határozat a Kormány kabinetjeiről. A politikai államtitkári értekezlet intézményét formálisan a kormány ügyrendjéről szóló 1088/1994. (IX. 20.) Korm. határozat szüntette meg.

⁴⁴ A Miniszterelnöki Hivatalról szóló 125/1994. (IX. 15.) Korm. rendelet 12. §. (1) bekezdés.

1. Milyen szocializmus része a „kádárizmus"?

A „kádárizmus" néven ismert sajátos magyar államszocializmus megér­téséhez természetesen a kelet-európai államszocializmusok közös vo­násaiból kell kiindulni (amelyekkel egyébként már az Eszmélet is több ízben foglalkozott).

Ezen államszocializmusok egyik sajátossága a 20. századi mun­kásmozgalmak azon közös hajlamán nyugszik, hogy a társadalom­hoz való viszonyban túldimenzionálják a) a politika, b) a gazdaság szerepét. Ez nem a munkásmozgalmak specifikuma, de kétségtelen, hogy a marxi gondolatrendszerből mint a társadalmi gondolkodás új pa­radigmájából e mozgalmak elsősorban ezt a két elemet, a társadalmi fo­lyamatok gazdasági meghatározottságának ós a politikai hatalom – for­radalmi¹ – megragadásának elemét tudatosították, s tették gyakorlatuk mozgatójává. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy elhanyagolták – helyeseb­ben e gazdasági és politikai determinizmus követelményeihez torzí­tották – a marxi társadalomszemlélet olyan fontos hozadékait, mint a társadalmi viszonyok, és a szubjektum-objektum viszony új felfo­gása. Ezek híján azonban az új társadalom megteremtésének kísérlete kudarcra volt ítélve, hiszen a hatalom puszta megragadása, s a csupán egyes gazdasági követelményekhez való igazodás nem hoz létre új tár­sadalmat, ha a társadalmi viszonyok (mint például a termelői alapvi­szony) lényegében a régiek maradnak, s a társadalom cselekvő szubjektuma(i) sem az új társadalmi paradigma logikája szerint működnek.

Az elmúlt évtizedekben sokszor szóba kerültek ezek a hiányok mint az „öröklött feudális vagy polgári struktúrák", vagy mint az „öröklött feu­dális, polgári beidegződések", „tudati, erkölcsi stb. elmaradottság"; s az ezek elleni harc, az ezek visszaszorításáért folytatott küzdelem mindig napirenden szerepelt. Mindez azonban végül is azon a felfogáson ala­pult, hogy a gazdaság (ós a politika) holmi alap, amelyben ha változások mennek végbe, e változások „felépítményeként" majd a társadalmi, ill. tudati viszonyok is megváltoztathatók. E felfogásnak semmi köze nincs Marx „marxizmusához," szemléletileg éppen hogy ellentétes vele. Lenin még felvetette azt a problémát, hogy a „nevelőket is nevelni kell", ami nem jelent egyebet, mint hogy nem szocialista társadalmi viszonyok kö­zött, nem szocialista tudatformák jegyében cselekvő emberek semmi­képpen sem hozhatnak létre szocialista társadalmat: de ennek ellenére – s ez a leninizmus tragikus vétsége – megpróbálkoztak ezzel, feltéte­lezve, hogy az új politikai és gazdasági viszonyok majd mégiscsak létre­hozzák valahogy az új, „magasabb rendű" társadalmi viszonyokat és az új embert. Sztálin ezt csak azzal a hazugsággal fejlesztette tovább, hogy „már létre is hoztak". Amit pedig valójában létrehoztak, az nem volt egyéb, mint a valóság tükre: egy, a kapitalizmus világrendszerén ós gaz­dasági törvényein végső soron belül maradó (prekapitalista társadalmi viszonyokat is tovább értető) társadalom, polgári vágyakkal és prekapitalista indulatokkal, s – korántsem „alapként", hanem mindehhez képest csak akcidentálisan – egy, a kapitalizmus hatásait kiiktatni törekvő politi­kai hatalom és gazdaságirányítási kísérlet. Minthogy pedig a társadalmi viszonyok, ill. tudatformák éppoly meghatározók, mint a gazdaság vagy a politika, sőt, azoktól elválaszthatatlanok: kölcsönösen részei egymás­nak; így természetesen ez a politikai hatalom és ez a gazdaság sem tu­dott „új" lenni. Az, hogy a Sztálin által felszámolt bolsevik gárda egyes tagjai emberileg tisztességesebbek, vagy netán tudatilag „szocialistáb­bak" lettek volna Sztálinnál, egyáltalán nem lényeges: ezeknek a feltéte­leknek a sztálini út az adekvát kifejeződése. (Akik azzal érvelnek, hogy a történelem mindig többválasztásos helyzeteket állít elő, azoknak iga­zuk van: a sztálinizmusra nem voltak predesztinálva a szocialista moz­galmak: de ahhoz, hogy valóságos alternatíva álljon elő, ahhoz a társa­dalmi viszonyok, ill. a tudati formák forradalmasításának kellett volna „először is" bekövetkeznie. Akik – mint mi is – sokáig hittek a „szocializ­mus" megreformálhatóságában, azok azzal áltatták magukat, hogy ez egy speciális társadalomfejlődési modell, amelynek az eddigi tapasztala­toktól eltérően éppen politikai természete a sajátossága,² hogy először a politikai szférában alapozódik meg, s az „új" – a „politika" segítségével – onnan fog szétterjedni.³ Ezen illúziókkal szemben ma már úgy látszik, hogy az új társadalomnak új termelési, szociális, együttélési viszo­nyokként, új tudatformákként, és ezekhez kapcsolódó új gazdaság­modellként való kiformálódása (mint egyidejű, iIl. előfeltétel) nélkül egy (valóban, paradigmatikusan) új politikai rendszer sem gyöke­rezhet meg, mint ahogy ez eddig is mindig így volt a történelemben. Az államszocializmus⁴ „új világ"-ideológiája végül maga ellen fordult, amennyiben az emberek vagy azt a következtetést vonták le, hogy nincs benne semmi lényegileg új, s ezért hazugság az egész; vagy – s ezzel nem ellentmondásban – az ellenkezőjét: ti. azt, hogy ami viszont új ben­ne, az rosszabb, mint a régi. Mindazonáltal bizonyos pontokon – a szo­ciális ellátottság minimuma, a képzés demokráciájának némi növekedé­se, nyíltan antihumánus ideológiák legális terjesztésének korlátozása – sikerült gyökeret eresztenie az „újnak", s – legalábbis egy ideig, s leg­alább egyes rétegek körében – elfogadtatnia, hogy egy, a polgárihoz ké­pest minőségileg valóban új (s legalábbis potenciálisan jobb) világ „épí­tése" folyik. Mikor folytathatatlanná lett a „jelen feláldozása a jövő érde­kében", s szükségessé vált azon legembertelenebb mechanizmusok ki­iktatása, amelyek egyre nyilvánvalóbban abszurddá tették azt az állítást, hogy „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus"; akkor az ideológiának a „vissza Leninhez" fordulattal – átmenetileg – si­került ezt a „jobb, új világ" képzetet még egyszer felhasználnia. A „kádá­rizmusban" megvalósuló hruscsovi fordulat eredményei⁵ ráépültek erre a képzetre: „ha a szocializmus elvben jobb, mint a kapitalizmus", a megre­formált (kádári) szocializmus pedig jobb, mint az összes többi szocializ­musok, akkor a (Magyarországon megvalósult) „gulyáskommunizmus" a létező világok legjobbika. Ezt persze így sohasem gondolta vagy hirdette senki, mégis a Kádár-Magyarország relatív stabilitásának egyik titka ép­pen ez a kádári ideológia által mindig sugallt képlet: azt mindenki tudta, hogy a jólét elmarad a nyugati mögött, de a fentiek következtében sokan azt érezhették, hogy olyan országban élhetnek, ami valamilyen módon „élvonalban" van, s ez elég ahhoz, hogy a nemzeti közérzetet tűrhető szinten tartsa. (Ezért is olyan sokkoló – s a nacionalizmus által mellesleg jól kiaknázható – a rendszerváltásnak az a következménye, hogy Ma­gyarország lakosságának szembe kell néznie a ténnyel: semmiféle élvo­nalban nincsen, a kapitalista világban csak a másod-, de inkább a harmadvonalban helyezheti el magát.)

2. A „kádárizmus" viszonya a sztálinizmushoz

A „kádárizmus" fontos vonása ugyanakkor, hogy (elméleti szempontból) semmi eredeti (semmi történetfilozófiailag új jelenség)⁶ nincs ben­ne, a sztálinizmusra adott egyfajta válaszreakció csupán.⁷ A sztálini államszocialista modell válságára adott reakció: olyan stabilizálási törek­vés, amely – minthogy a rendszer alapvető ellentmondásait feloldani nem képes – tulajdonképpen ós végső következményeiben a rendszer lebontásának folyamata.

A sztálinizmus az ideológiát saját adminisztratív-politikai (ti. a politikai hatalommegragadás és -megtartás logikája által meghatározott) jellegé­nek rendelte alá. Ennek következtében az ideológia a szó pejoratív értel­mében „ideologikus" lett ós összefonódott a politikával, ami viszont azzal is járt, hogy az ideológia pedig mindinkább meghatározta a politikai (s így a gazdaságpolitikai) lépéseket is. A kádári irányzat, amelynek 1956-ban a kornstadti felkelés óta legnagyobb, s annak mértékét és jelentősé­gét persze messze meghaladó rendszerválsággal kellett szembenéznie, a rendszer természetének megfelelően elsődlegesen adminisztratív-po­litikai (hatalompolitikai) választ igyekezett adni erre a válságra. Abszolút meghatározó célja a hatalom stabilizálása, a politika (általa legfon­tosabbnak ítélt) elemeinek konzerválása volt Ennek érdekében felál­dozta az ideológia és politika összefonódását,⁸ fő eszközéül pedig a gazdaságpolitika lassú reformját választotta. (Látható tehát, hogy ezzel egyébként egyáltalán nem lépett ki az adminisztratív-ökonomista deter­minizmus szemléletének keretei közül, sőt, éppen annak megfelelően cselekedett).⁹ Bizonyos értelemben már az ideológia fokozatos feláldo­zása¹⁰ a vereség beismerése, hátráló tendencia volt;¹¹ a biztos végső bukást viszont az alapcél hordozta magában: a konzerváló törekvés.¹² A „kádárizmust" csak az igazolhatta volna, ha végbeviszi azt, amin alapult: a „szocializmus" megújítását, ami nem jelenthetett volna mást, mint az adminisztratív-ökonomista szocializmussal való szakítást, a társadalmi viszonyok forradalmasítását, egy új termelési mód lehetőségeinek kifej­lesztését.¹³ Kádárt azonban az a követelmény juttatta történelmi szerep­hez, amelyhez aztán rendszere mindvégig tartotta is magát: a politikai hatalom stabilizálása.¹⁴

3. A kádárizmus a világrendszerben

A kádári hatalom létrejöttét egyesek a szovjet érdekekkel (illetve azok jó kiszolgálásával), mások a szovjet-jugoszláv kiegyezéssel, ismét mások azzal a speciális szintetizáló lehetőséggel magyarázzák, amely a rákosista belügyminiszter, s egyszersmind a Rákosi megtestesítette sztáliniz­mus majdnem mártírja, a háború alatti Békepárt vezetője, s Nagy Imre 56-os szövetségese, Kádár János személyében voltak adva. Ez utóbbi felfogás a szovjetek hű kiszolgálójának képét árnyalva – Kádárt inkább a magyar politikai hagyomány „Kállai-kettősének" reprezentánsaként be­mutatva – úgy interpretálja politikáját, hogy az egyszerre akarta bizonyí­tani a dogmatikus kommunistáknak és az 56-osoknak,¹⁵ hogy ő ügyük legjobb folytatója,¹⁶ hiszen az ő céljaikat valósítja meg – a reálpolitika többletével. (Kádár ezen bizonyítási törekvése, noha sem a kemény sztálinistákat, sem a kemény 56-osokat nem tudta sohasem maga mellé állítani, a Kádár-korszak felívelő szakaszában általában sikeres volt:¹⁷ igen sokan – abban az időben e sokaság valószínűleg a többséget je­lentette – hittek abban, hogy Kádár valóban az ő – egymástól persze igencsak különböző – törekvéseiket valósítja meg,¹⁸ tehetséggel forgat­va a politikai taktikázás eszközeit.)¹⁹

A kádári hatalom és a kádári stílus létrejöttének ezek kétségtelenül lényeges összetevői, érdemes azonban a kérdést még tágabb összefüg­gésekbe helyezni: mi tette lehetővé a „kádárizmus" létrejöttét a világ­rendszer viszonyaiban (melynek a szovjet hatalmi érdekek, s a velük szembeni nemzeti ellenállások csak egyik alrendszerét képezték), s mi­lyen szerepet tölthetett be Kádár-Magyarország ebben a világrendszer­ben?

Ma, a kelet-európai államszocializmusok összeomlása után már egy­re nyilvánvalóbb, hogy ez az összeomlás az egész világrend, a Pax Americana megrendülésének jele.²⁰ Hogy a kelet-európai államszocia­lizmusok rendszere – mint például Wallerstein az Eszmélet 8. számában is kifejtette – az USA vezette tőkés világrendszer alrendszere (s a Szov­jetunió szubdomináns nagyhatalom) volt csupán. Ez a világrend a két „szuperhatalom" szembenállásán ós patthelyzetén nyugodott. Koránt­sem volt csupán szimulált szembenállás: mindkét fél meglehetős aktívan igyekezett pozíciókat nyerni a másik térfelén, de igazán lerombolni egyik fél sem akarta a másikat: az államszocializmusnak szüksége volt a tőkés centrumok időnkénti segítségére, a tőkés centrumoknak pedig ar­ra, hogy azok a nagyon labilis félperifériák, amelyeken az államszocializ­mus létrejött, erős kezű ellenőrzés alatt álljanak, és önként (értsd: saját vezetésük által kikényszerítve) igyekezzenek a maximumot előpréselni magukból.²¹ Mindkét félnek szüksége volt a másikra mint mumusra, sa­ját rendszerük status quójának biztosítására: s az enyhülési szakaszok­ban mint tárgyalópartnerre, hogy a másik rendszerrel szimpatizáló töme­geiket a konvergencia reményével szerelhessék le. A két rendszer együttélésében (nemzetközi síkra kivetítve és a két pólus giganti­kus megszemélyesítésével) a 20. századi tőkés társadalom tőke-munka osztálykompromisszuma képeződött le: a szociáldemokrácia 20. századi sikerei éppen ezt a kiegyensúlyozott viszonyrendszert szim­bolizálják (ti. az e századi szociáldemokrácia önmagában testesíti meg ezt az osztálykompromisszumot, s amit el tudott érni, az mindig a világ­rendszerbeli pólusok közti állóháború apró erőeltolódásainak következ­ménye volt). Az egyensúly akkor és azáltal borult fel, hogy – nem utolsósorban a munkásság, ill. nemzetközi megszemélyesítői (így pl. az úgynevezett „szocialista'' világ és a szociáldemokrácia) által elért eredmények következtében – a tőke (mindinkább a relatív ér­téktöbblet kiaknázásából remélve hasznát) technológiai forradal­mat hajtott végre, s ennek az volt a következménye, hogy a klasszikus tőkés-munkás viszony jelentősége a centrumországok tár­sadalmain belül elkezdett visszaszorulni. Ez kikezdte (ez kezdte ki) a bipoláris világrend létjogosultságát is. A sztálinista „második világ" – mint a „munkásosztály szimbolikus képviselője" válaszolhatott volna úgy e kihívásra, hogy maga is elmozdul a tudományos forradalom felé, ám (kisebb jelentőségű, ós általában a hadiipar keretei közt maradó in­novációkon kívül) nem ezt az utat, hanem a korábbi bipoláris világrend fenntartását szorgalmazta. (Ez persze nemcsak azért következett be, mert a sztálini vezető garnitúra képtelen volt a helyes irány felismerésé­re, hanem azért is volt erre képtelen, mert ehhez vagy már jelen kelleti volna lenni Kelet-Európában az új, kapitalizmuson túli társadalmi viszo­nyoknak is, amelyek – tudjuk – nem voltak jelen; vagy ezek létrehozásá­ra kellett volna mozgósítani a társadalmat, ami viszont éppen az e társa­dalmakban uralkodó adminisztratív-ökonomista szemléleten nyugvó ha­talmi formát kezdte volna ki – ez történt 56-ban és 68-ban, s talán Kíná­ban is a Tienanmen téren – s a rendszervédelem logikája nem engedett teret az efféle „eretnekségeknek".) Mivel a kelet-európai államszocializ­musok megmaradtak a „régi" frontvonalak mentén, túllépett rajtuk a fejlődés, s ezzel azt a lehetőséget is elvesztették, hogy szimbolikus an­tikapitalista funkciójukat oly módon módosítsák, hogy (az általuk szimbo­lizált) tőke-munka ellentétbe integrálódjék a tőke-szellemi munka ellen­tót, s így a szellemi munka világszinten megjelenő új erői nem tudtak az antikapitalizmus erői közé integrálódni – saját társadalmaikban sem.²²

A második világháború utáni tőkés fejlődés ugyanakkor nem­csak a szellemi termelés felé történt eltolódással, hanem – többek között éppen ennek segítségével – az ún. Harmadik Világ fokozódó alávetésével Is jellemezhető. Ennek következtében egy olyan le­hetőség is nyílt, hogy a tőke-munka ellentét centrum-periféria ellentétté fogalmazódjék át. Mao Ce-tung Kínája éppen ezt kezdte el képviselni.²³ A hruscsovi Szovjetunió számára azonban világos volt, hogy ezen ellen­tét kiélezésének logikája olyan fellángoló konfrontációhoz vezet, amelyet az egyenlőtlen gazdasági viszonyok mellett „megnyerni" nem lehet,²⁴ így a katonailag is alátámasztott patthelyzet (a centrumban = szociáldemok­rata kompromisszum) tartósítása mellett döntöttek (amelynek kifejeződé­se volt az ötvenes évek végének-hatvanas évek elejének kis konfrontációs húzásokkal építgetett első enyhülési korszaka).

A Kádár-Magyarország, mint egy konfrontáció megoldásának modellje, annak szimbólumává várt, hogy mit jelenthet ez a komp­romisszum a világ „szocialista" fele számára. A „világ szocialista fele" nemcsak a munka-tőke ellentót „munka" oldalát szimbolizálja. A szovjet modell kezdettől fogva egy olyan megoldást kínál, amely a kapi­talizmus kezelhetetlen ós a félperiférián különösen veszélyessé váló ki­egyensúlyozatlanságát „hivatalnoki" módon, az állam fokozott beavatko­zásával igyekszik kezelni. (Lényegében összhangban azzal, ahogy a stabilizáló korrekciót a centrumokban a keynesi modell megvalósítja – nem véletlen Keynes és a Szovjetunió egymás iránti kölcsönős ér­deklődése.) A szovjet modell úgy alakul ki, hogy a töke ellen lázadó, an­nak társadalomszervezésével elégedetlen értelmiség és a munkásság egy része önként hivatalnokká teszi magát, hogy a társadalmat hivatal­noki eszközökkel hozza egyensúlyba.²⁵ Ez viszont azzal jár, hogy a „munkásállam", amelynek szimbolikus funkciója valóban a tőke-munka ellentétpár „munka" oldalának képviselete,²⁶ valójában hivatalnokállam­má válik, s ezért nagyon hamar kialakul a már Orwell által felismert ter­mészete, hogy szükség esetén minden nehézség nélkül alakul át egé­szen más jellegű hivatalnokállammá (amire az 1989/90-es rendszervál­tás könnyűsége eléggé nyilvánvaló bizonyíték).

1956-ban nemcsak Sztálint temette el az SZKP 20. kongresszusa. Megrendült a poláris világrend, de felborításában még egyik fél sem volt érdekeit: az USA igyekezett megnyugtatni a Szovjetuniót, hogy bár olyan döntő változások kezdődtek a társadalomban, amelyek előbb-utóbb megszüntetik a kétpólusú világrendet, ehhez még nem érzik elég erősnek magukat, a Szovjetunió pedig megnyugtatta az Egyesült Álla­mokat, hogy bár érzi, hogy a régi módon nem győzhet, mégsem fog el­keseredett kísérletet tenni a világot elpusztító összecsapásra (Termé­szetesen sem ekkor, sem a későbbiekben nem adtak ehhez egymásnak biztos garanciákat, ezért a bizonytalanság mozzanatai mindig fennma­radtak, lényegében azonban mindketten szentesítették a patthelyzetet). Paradox módon az az ideológiai offenzíva, amellyel Hruscsov a centru­mok fejlődésbeli lekörözését tűzte ki célul, ugyanezt jelzi: a – persze nyilván magukban a szovjet vezetőkben sem tudatosult – lényeg itt nem az irreális „elhagyás" mint cél kitűzése, hanem az, hogy a Szovjetunió elfogadja a versenyt azon a terepen ós azok között a feltételek között, amelyeket az USA kínál fel (éppen a tudományos-technológiai forrada­lom terepén). A Szovjetunió ezt a versenyt nem nyerhette meg, hiszen arra egy pillanatig sem volt hajlandó – és képes sem -, hogy az ennek érdekében kialakítandó társadalmi változásokat végigvigye, így hát a „békés verseny" meghirdetése tulajdonképpen a kapituláció kezdete (amely, mint a fentiekből következik, nem a „szocialista" elit árulása, ha­nem a világrend átalakulása által megkívánt fejlemény volt). Ezt a – centrum érdekei szerint is lassú – kapitulációt, (vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy a világrendben a „munka" oldalát képviselő hiva­talnokrendszerek különállásának lassú feloldását) egyértelművé tette az, hogy az értékek centrumába az „életszínvonal emelése" került. (Az ebből következő folyamatokat a visszarendeződések lassították, de ettől fogva lényegében visszafordíthatatlanok voltak.) Az életszínvonal eleve annyival magasabb volt a tőkés centrumokban, hogy ennek középpont­ba helyezése egyértelműen azt jelentette, hogy a világ szovjet fele de facto elismeri a centrum hegemóniáját. E tekintetben nagyjából ugyanaz történt, mint a centrumban a jóléti állam kialakulásával. A klasszikus tőke-munka ellentót jelentősége a szellemi termelés előretörésével csök­kent,²⁷ s ez azzal is járt, hogy a tőke a klasszikus munkásosztály egy részét középosztályosította. Az a bonyolult dialektikus fejlődés játszódott tehát le a 20. században, hogy a tőke-munka ellentét múlt századi, e század eleji kiéleződése közel hozta a tőkés társadalom megdönté­sének lehetőségét, erre a tőke első lépésben a frontvonalak stabili­zálásával, második lépésben – a relatív értéktöbblet felé fordulásá­val – a klasszikus tőke-munka viszony visszaszorításával vála­szolt, ennek következtében elkezdtek feloldódni az osztályhatárok, s ez – ellenfele részleges eltüntetésével – ismét megerősítette a tőkét. E folyamat először a centrumokon belül, a jóléti állam kifejlődésé­vel, majd az ötvenes évek közepétől kezdődően a „második világban" is végbement, a század végére jószerint centrum-periféria viszonnyá de­formálva a hajdani tőke-munka ellentétet.²⁸

A hruscsovi fordulat mintaországa Magyarország lett. 56-ban a külön­böző erők mindegyike érezte, ha nem látta is át (mint ahogy akkor a vi­lágban senki sem láthatta még tudatosan át) a fent vázolt változásokat, (azok sem, akik a szükséges lépéseket politikailag megtették). Akik a polgári restauráció lehetőségét érezték, ezért munkálkodtak, a Nagy Im­re köré gyűlt reformkommunisták pedig a sztálini modell végét le­hetőségnek érezték arra, hogy a szocializmuson belüli demokratizációt (értsd = a szellemi termelési mód, a korszerű fejlődés irányában tett tár­sadalomátalakítási lépeseket) végrehajtsák. Ez az út azonban (mint később ez e célt még egyértelműbben képviselő Prágai Tavasz sorsa is bebizonyította) az adminisztratív-ökonomista szocializmus hatalmi rend­szere számára elfogadhatatlan volt, s az volt a tőkés centrumok számá­ra is (amelynek megfelelt a régi értelemben vett – nagyüzemi termelésre alapozott – munkát képviselő, így mind korszerűtlenebbé váló s ezért előbb-utóbb felszámolásra ítélt szovjetrendszer, viszont a szellemi ter­melés irányában fordulatot végrehajtó szocializmus kiszámíthatatlan kö­vetkezményeket hordott volna magában: netán létrejött volna egy, a ka­pitalizmussal valóban alteráló termelési mód, amelyben a tőkés centru­mok szellemi termelői vonzó és működő társadalmi modellt találtak vol­na maguknak²⁹ stb.).³⁰ 56-ban Kádár ebben a tekintetben az ekkor Hruscsov által vezetett adminisztratív-ökonomista szocializmus képvi­selőjeként támogatta a felkelést, míg az a régi modell folytathatatlanságát jelezte (s 56 után is mindig világosan elhatárolódott a „régi rendörtől"):de szembefordult az adminisztratív-ökonomista „szovjet"-szocializmus korlátainak megkérdőjelezésével (s ezzel mégiscsak elnyerte a „régi gárda" nemszeretem támogatását is). 56 után a Kádár-rendszer – a hruscsovi megoldással összhangban, de akár saját felismerésből is – az életszínvonalpolitikára helyezte a hangsúlyt, úgy ítélte meg, hogy az 56-os elégedetlenség lényege (a terrorisztikus hatalomgyakorlási módszerek keltette létbizonytalanság és a nemzeti elnyomás elleni lázadáson kívül) az életszínvonallal való elégedetlenség, s a továb­biakban döntően ezt kell korrigálni. Ezzel azonban, mint már utaltunk rá, közvetve elismerte a fejlett Nyugat fölényét ós effektíve megkezdte a tár­sadalom ráhangolását e centrum követésére. A „kádárizmus" tehát a hivatalnokállam öntudatlan kapitulációs stratégiája: mintája a szo­ciáldemokrácia kompromisszuma által megtestesített Jóléti modell; s azon a hiten alapszik, hogy miként a szociáldemokrácia a hatalmi rendszer részévé vált, ő Is úgy tudja végrehajtani ezt a konvergen­ciát, a „munkásosztály középosztályosodását", hogy közben kiví­vott hatalmi pozícióit megtarthatja. A .piaci szocializmus", a „szocia­lista demokrácia" stb. jelszavai ezt az elképzelést jelképezik.³¹ A kádári Magyarország ugyanakkor a világrendszer frontvonalán jó sakkterep a tőkés centrumok és a Szovjetunió számára: a Szovjetunió számára, amely nem volt képes a változásokat olyan ütemben végrehajtani, mint Magyarország, a magyar példa mindig kiszámíthatatlan veszélyeket rej­tett magában, ugyanakkor emelkedő életszínvonala révén mintegy a rendszer „tudat alatti én"-jének szerepét is betöltötte; a tőke viszont ép­pen az 56-ban előreszaladó, s ezzel a mozgékonyság előjogát magának biztosító Magyarország változásain keresztül tudta megüzenni Kelet-Eu­rópának a lehetséges menetrendet. (Természetesen mindez nem volt automatikus. A „kádárizmus" kétségtelen érdeme, hogy a mozgékony­ság lehetőségét – ha nem is mindig a lehetséges mértékben – kihasz­nálta; a nagyhatalmak pedig – akárcsak más kelet-európai és harmadik világbeli országokat – arra is használták Magyarországot, hogy a teljesen soha nem determinált³² játszmában itt-ott előrenyomulhassanak.)³³

4. A „kádárizmus" társadalmi háttere

A „kádárizmus", ebben több elemzője egyetért, egyfajta „keleti" közép­osztályosodással (felemás „polgárosodással", korlátozott modernizációval, „negatív individualizációval" stb.) járt együtt. A társadalom közepén elhe­lyezkedő rétegek minden „realista" hatalmat támogatnak: a „realista" po­litika ugyanis a szélsőséges megoldások kerülésével egyúttal mindig azt is kifejezésre juttatja, hogy nem – a valamilyen szempontból – a társa­dalmi struktúra szélén elhelyezkedő csoportok – ergo: a középnek a pártján áll. A „realizmus" persze nagyon relatív fogalom: mindig a szélsőségek közötti egyensúlyozást jelent, sokszor azon a módon, hogy maga teremt olyan szélsőségeket, amelyek között aztán középre húz­hat. Az ilyen politika valóban mindig reális a szélsőségek felvállalóinak politikájához képest, hiszen a különböző erők ütközési ós egyensúly-rendszerén nyugvó társadalom eleve nem képes (és nem is akar) tartó­san valamelyik szélének igényei, diktátuma, szájaíze szerint működni. A realista politika dinamikus bázisát azok a csoportok alkotják, amelyek a középre kerüléssel emelkedést élnek át,³⁴ ill. amelyeknek a „realista" po­litika azt jelzi vissza, hogy középhelyzetük révén ők a társadalom leg­meghatározóbb elemei. Kádár esetében több feltétel is adva volt, hogy ezt a középre rendeződést a legkülönfélébb rétegek tagjai átélhessék. A munkáselit számára személye azt jelezte, hogy egy „igazi munkás" a ve­zető, akinek mentalitása garancia arra, hogy odafigyel a munkásérde­kekre (s a realista politika ezt igazolta is, amennyiben a legkisebb mun­kástiltakozást is azonnal elsimító intézkedések követték).³⁵ A parasztság számára a keserves téeszesítés idején megteremtették a ,jó király" míto­szát, akihez a „túlkapások" ellen eredményesen lehet fordulni; ám ez a mítosz nem gyökerezett volna meg anélkül, amit a „realista politika" a falun jelentett: a korábbi szegényparaszt eredetű helyi vezetők középpa­raszt (sőt, olykor gazdagparaszt) származásúakkal való felváltása – vagyis a meglévő társadalmi mikrohierarchiához való „realista" igazo­dás -, vagy a háztáji legalizálása – vagyis a mikrogazdaság realitásai­hoz való igazodás – nélkül. Az értelmiség számára a „kádárizmus" a szerepvállalás lehetőségét nyújtotta, méghozzá eléggé differenciált for­mában: a „három T" – természetesen a „tiltás"-ban megnyilvánuló korlá­tozottság zsarnoki ténye mellett – egyúttal azt is jelentette, hogy az ér­telmiség választhatott, hogy ebben a mozgástérben melyik szerepet vál­lalja fel: e szerepek között az aktív rendszertámogatótól a kritikus párto­lón vagy a semleges, apolitikus szakértőn át többféle (a korábbiaknál kétségkívül több féle) szerep kínálkozott, egészen az ellenzékiség külön­böző fokozataiig. Tulajdonképpen a („hősies") ellenzékiség is a vállalha­tó szerepek közé került, s csak szélső esetekben ós kiélezettebb idősza­kokban járt azzal, hogy a hatalom e szerepet elutasította.³⁶ (Ilyenkor a „tiltotton" túl megjelent egy negyedik „T": a „tűrhetetlen".) Természetesen a rendszer bázisához tartoztak az átalakuló hivatalnok-csoportok.³⁷ E csoportok kettős értelemben is átalakultak. Egyrészt a régi, „rákosista" kádereket lassan leváltotta egy új hivatalnoki középréteg, amelynél az eszmei hűség követelményei már csak formalizáltan maradtak meg (és egyre másodlagos abban a gördülékeny végrehajtás alapkövetelményé­hez képest).³⁸ Másrészt maguk az egyes emberek is átformálódtak: a munkásmozgalom pártfegyelme által engedelmes hivatalnok-alapanyag­gá gyúrt káderek 45 után egy, az osztályharcot hatalmi helyzetből folyta­tó igazgatási struktúra részei lettek, a kádári apparátusban a harci ele­mek fokozatosan csökkentek, s a .hivatalnokok" fő feladatait mindinkább a békeidők mindennapi eladminisztrálgatása jelentette.³⁹ A középre hú­zó politika növelte ós erősítette a középrétegeket ós egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni a szélsőségekről (ezzel is megtámogatva egyébként a középrétegek öntudatát: „mi vagyunk a reális nép").

Mindez egy olyan sajátos tulajdonszerkezetre támaszkodott, amely­nek modellje a magyar mezőgazdaságban kialakított téesz-háztáji szim­biózissal szimbolizálható. A gazdaság alapját az állami, ill. állami jellegű tulajdon határozta meg, ezt az állami tulajdont azonban igen nagy szá­zalékban „kiadták" (vagy ha nem adták is ki, de mindenesetre felhasz­nálták) személyi haszonszerzésre. A rendszer hanyatlása idején egyre élesebben kárhoztatott etatista paternalizmus számos területen tette le­hetővé az egyéni vállalkozást: az olcsó bérű lakások albérletbe vagy fi­zetővendég szolgálatba adásának lehetőségétől az árszínvonal-különb­ségeket kihasználó turistakereskedelmen ós a munkások által „fusira" használt állami tulajdonú gépeken át addig a vagyonosodási lehetősé­gig, amelyet az állami tulajdonú üzemek menedzserei különböző mani­pulációkkal biztosíthattak maguknak.⁴⁰ Mindezeknek a közös lényege ugyanis az volt, hogy – bár az állam a jogrendszer gyeplőjével állandóan féken tarthatta e teljesen sosem legalizált, „fekete" lehetőségeket⁴¹ – a társadalom viszonylag széles csoportjai e lehetőségek által gazdasági­lag megerősödhettek. Az állami tulajdon biztos garancia volt a „vállalko­zó" egyén teljes tönkremenése ellen (a „szabad" egyéni vállalkozás ilyen garanciákat sósom nyújt), másfelől be is határolta a gyarapodás le­hetőségeit. Ez kettős tudatot alakított ki a középrétegekben: elégedet­lenséget a rendszerrel szemben, amely nem hagyja őt igazán meggaz­dagodni (a rendszerváltás követelése, mint már említettük, leginkább ép­pen ezen a közérzeti elemen alapult), ezt az elégedetlenséget azonban – míg fennállt – kompenzálta (s a rendszerhez fűződő utólagos nosztal­giákat is megalapozta) a relatív biztonság tudata.

E „középosztályosodás" másik sajátossága az volt, hogy – mint fen­tebb említettük – a „hivatalnoki" jelleg határozta meg, nemcsak annyi­ban, hogy széles hivatalnokrétegre támaszkodott, hanem abban is, hogy a társadalmi lét szinte minden szereplőjében „hivatalnoki" mentalitást fel­tételezett (s részben ilyen mentalitást is alakított ki). A mobilitásnak a modern társadalmakban három tő útja van: a tőkés, a szellemi és a hivatalnoki mobilitás.⁴² A tőkés mobilitás elé a rendszer korlátokat állí­tott, a szellemit szintén korlátok között engedte csak érvényesülni: az ál­lam iránti lojalitás követelményei ugyanakkor a társadalom minden szint­jén utat nyitottak a hivatalnoki mentalitás útján való felemelkedésnek.⁴³ Nemcsak annyiban, hogy hivatalnokká, káderré a társadalom minden ré­tegéből „fel" lehetett emelkedni, de annyiban is, hogy e mobilitási út ki­tüntetett út volt. Bár a hivatalnoki karrier lehetőségét sokan elutasították, igazi hatalmi pozíciót ez nyújtott, s ily módon a szellemi – s olykor a gaz­dasági – karriert tovább lehetett fokozni a hivatalnoki emelkedés csator­náiba való „átzsilipelődéssel".

A hivatalnoki mentalitás hegemóniája jegyében meghatározott kö­zéposztályosodással szorosan összefügg a „realizmus" ideológiája. A „realitás" (a szélsőségek kerülése, a jelenorientáltság, az aktív változta­tásokkal, a folyamatokkal szemben a tényekre, adottságokra helyezett hangsúly) többek között éppen a világot „jól elkormányzó" adminisztráció eszménye. Ám a „realista" politika nem feltétlenül racionális is egyben. A lehetőségekkel számolás eredményezhet ésszerű lépéseket, de nem szükségképpen vezet el azokhoz. Az ésszerűség van amikor radikális változtatásokat kíván. A „realista" viszont alapvetően konzervatív. Ezzel függ össze, hogy a Kádár-politika tulajdonképpen egyetlen nagy társa­dalmi csoporttal nem tudott igazán mit kezdeni: a mindenkori ifjúsággal.

56 után a politika mindinkább jelenre orientálttá vált. Egyes mind üre­sebb jelszavak hangoztatásán kívül lényegében feladta az ideologikus jövő-centrizmust, de a múlttal sem volt békében. Látszólag ugyan szíve­sen nyúlt az őt igazoló múlt korszakokhoz (kiegyezéskor, Gründerzeit, NEP-korszak stb.), de miként saját közvetlen előzményeit sem tudta vál­lalni, így nem tudta magát igazán beágyazni a történelem egészébe sem. Igyekezett folytatni azt a magyar politikai hagyományt, melyben legerősebb vonulat a „fontolva haladás", és az ezzel együtt járó említett Kállay-kettős vagy csárdáspolitika. Ez a hagyomány azonban nem „a" nemzet hagyománya, hanem a hivatalnoki középrétegé, amelynek meg­erősödése mindig a további fejlődés visszavételével, a társadalom meg­csontosodásával jár együtt.⁴⁴ A múltba fordulás adhat egy társadalom­nak többletenergiákat, amennyiben lappangó tartalékok felelevenedését eredményezi, ilyen értelemben azonban a Kádár-korszak sosem volt múltba forduló:⁴⁵ jelenorientációja végső soron a jövő ós a múlt egyidejű háttérbe szorítását jelentette. Az ifjúsággal is ezért nem tudott mit kez­deni: egy igazából jövő-motiváció nélküli társadalomnak, pontosabban az ilyen szemléletű hatalomnak egyszerűen nincs igazán szüksége a jövőt megtestesítő ifjúságra, és ezt több egymás utáni nemzedék a bőrén tapasztatta meg. Mindig az ifjúság számított a társadalom leggya­núsabb, legmegbízhatatlanabb rétegének, amelyet a hatalom mindig megosztandó, és pl. a lakáshiánnyal, az indulási lehetőségek alacsony szintjével lefegyverezendő, depolitizálandó potenciális ellenfelének te­kintett (így volt ez a késő 50-es évek ,"rock"-egzisztencialista-jampec, a 60-as évek „beat"-hippie-huligán, a 70-es évek „disco"-konzum és vé­gül a 80-as évek „punk-csöves"-fideszes nemzedékével egyaránt). Hol attól féltették a társadalmat, hogy a fiatalok jövőorientáltsága a kapitaliz­must hozza be (gyorsabban a kelleténél ós anélkül, hogy a hatalom, amelynek átmentésében a fiatalok nem érdekeitek,⁴⁶ konvertálódhat­nék); hol attól, hogy az ideológiával túlságosan azonosuló ifjúsági avant­gárd „balossága" voluntarista, kalandor megoldások örvényébe taszítja a társadalmat, és ideológiai piedesztálja elragadásával kihúzza a talajt a hatalom alól.

Az ifjúság és általában az ellenzékiség kezelésére kidolgoztak egy olyan technikát, amely az ellenzékiség „különcségként" való legalizálá­sával tulajdonképpen rendszererősítővé változtatta a kritikát is (kivéve ha az a rendszer alapjait vagy tabuit kérdőjelezte meg, de – joggal – feltételezte, hogy ezt a végletesen radikális szembenállást kevesen vál­lalják fel. Hiszen – mint már többen beszámoltak róla – a hirdetetten megnövelt mozgástér növelte az öncenzúrát is: ha nagyjából, ha korlá­tozottan is, de elmondhatjuk, amit akarunk, akkor kevésbé vállalunk fel egy nyílt kenyértörést).

A leszerelt ellenfél azonban ellenfél marad, sőt, a múlt és a jelen egyidejű elnyomásával a korszak apránként még szaporította is ellenfe­leit: kik a múlt, kik a jövő elsorvasztását írták a számlájára.

Kádár „nemzeti egység" korszakát két kvázimegosztottság határolja, (s ha túltekintünk a korszak szűk értelemben vett határain, akkor két kvázi nemzeti egységet választ el egymástól). A két kvázimegosztottság Kádár 56 végi hatalommegragadása ós temetése. Mindkét esetben megoszlik a közvélemény. 56 végén emlékezetes a falfeliratok csatája (pl.: „Éljen Kádár! Féljen Kádár! Ne féljen Kádár! Miért ne féljen Kádár? Semmiért ne féljen Kádár!⁴⁷ ). A Kádár-temetés pedig a Nagy Imre-te­metésre adott válasz is. Látszólag mindkét esetben polgárháborúsán megosztott az ország. Kádár-hívek itt, ellenfelei a túloldalon. Ez azon­ban csak kvázi-megosztottság: az első esetben Kádár még nem, a te­metéskor magától értetődően már nem jelent alternatívát: a realista, kö­zéprétegekre támaszkodó, s ekként „nemzeti egységet" teremtő Kádár 56-ban még egy szélsőség zászlója, a rendszerváltás idején pedig már csak egy stabilitás emléke. (De persze kvázi-egység a Kádár korszakot megelőző 56 és az e kort követő rendszerváltás akarásában megnyilvá­nuló össznépi egyetértés is: 56-ban is, 89-ben is a „változás" szinte egyöntetű akarása rendkívül sokféle, egymással gyakran éppen ellenté­tes törekvést takar.) Ebből a szempontból Kádárnak azért sikerült a köz­tes időszak első harmadának végén viszonylagos társadalmi békét te­remtenie, mert .realista" konzervativizmusával arra törekedett, hogy – a téeszesítés új nekilendülésétől ós az ezt követő rohamos urbanizáció korántsem mellékes fejleményétől eltekintve, és ennek végrehajtása után – lényegében változatlanul hagyja, konzerválja a társadalom társadalomszerkezeti elemeit.⁴⁸ („Realista" középre igazodása abban is meg­nyilvánult, hogy egyszerre tudta meggyőzően elfogadtatni a jövőorientál­takkal, hogy halad, és a múltorientáltakkal, hogy visszanyúl a múlt hasz­nosítható elemeiért, miközben lényegi törekvései valójában egyikre sem irányultak.)

A „realista" politikának van egy nagy hátulütője. Amint ugyanis hatal­ma meggyengül, ezzel legitimitása lényegét veszti el: a hatalmát gyako­rolni már nem igazán képes realista már nem realista.

A Kádár-korszak sokak által elemzett taktikája volt a társadalom atomizálása, az egyének kisvilágukba zárása. Ez az individualizáció termé­szetszerűen megint csak elősegítette a társadalom kapitalizmus felé for­dulását, hiszen a létező kapitalizmus nemcsak az életszínvonal terén, de az individualitás kifejlődésének feltételeiben, mozgásterében is többet tud egyelőre nyújtani, mint a – mégoly szofisztikáit – (adminisztratív-öko­nomista) szocializmus; az egyén „lelkében" zajló küzdelemben egyelőre még a kapitalizmus győz. Maga Kádár ós közvetlen követői nyilván nem gondolkoztak a kapitalizmus restaurációjában, nem tekinthető azonban véletlennek, hogy az egyébként Kádárt támogató közgazdász-szocioló­gus elit – és ennek nyomán a mindinkább „felvilágosulttá váló" appará­tus – ítéletei, döntései de facto (s tulajdonképpen szinte kezdettől fogva) ehhez közelítettek.

Végül tehát az a politika, amelynek legfőbb célja az adott rendszer stabilizációja, önmaga destabilizációjának alapjait termeli ki: Magyaror­szágon szervesen jutottak végkifejletük közelébe azok a folyamatok, amelyek a keleti tömb többi országában nagyobbrészt a világrendszer jellegének változása következtében mentek csak végbe. A „kádárizmus" jelentős mértékben maga hozta létre ellenfeleit és lerombolóit is.

5. A „kádárizmus" és örökösei

Jelenorientáltsága szembefordította vele a nemzeti konzervativizmus képviselőit éppúgy, mint a dinamikus haladás elkötelezettjeit, és lénye­gében az ifjúság egészét. Túlzott „realizmusa"⁴⁹ a romantikusokat, működésének számos irracionális eleme⁵⁰ a józan ésszerűséget kívánó többséget. S mikor ez a „realizmus" (az egész „második világot" felmor­zsoló válság következtében) már csak a stagnálás (majd a fékezett ha­nyatlás) fenntartására volt alkalmas, szúk két évtized alatt felélte tartalé­kait, elvesztette igazoló alapját: eredményességét, s ezzel támogatottsá­gát is. A középrétegeknek új „realistákra" volt szükségük, akiktől azt re­mélhették, hogy – megint csak szélsőségektől mentesen – helyreállítják a lassú gyarapodás stabilitását.

Bekövetkezett hát a rendszerváltás.⁵¹ A rendszerváltást végrehajtó erők azonban nem a semmiből keletkeztek: mint pejoratív éllel egymás szemébe szokták vágni: (csaknem) valamennyien a „kádárizmus" gyer­mekei, teremtményei, vagy legalábbis alakítottjai.⁵² Nemcsak annyiban, hogy – mint a kormány stílusáról oly sokan elmondták már – sok tekin­tetben követik a „realista" Kádár-korszak bevált patentjeit, de abban is, hogy politikájuk, értékeik mélyén kimutathatók a negyvenéves adminisztratív-ökonomista szocializmus nyomai. A liberálisok ezért sokszor „szociálliberálisok", a nemzetiek egy része ezért (és ennyiben) „nemzeti szo­cialista". Minthogy az adminisztratív-ökonomista szocializmus egyik legfőbb sajátossága a maga állami-hivatali természete, így örökösei is lényegesen nagyobb súllyal használják az államot és hivatalait, ill. lénye­gesen nagyobb súllyal foglalkoznak az állammal és hivatalaival, mint e pártok nyugati megfelelői. Ugyanakkor a rendszerváltók abban is követik – nemcsak a „kádárizmust", hanem – az egész adminisztratív-ökonomis­ta szocializmust, hogy túldimenzionálják a politika, s ennek részben esz­köze, részben céljaként a gazdaság szerepét, s megint csak nem veszik figyelembe a társadalmi viszonyokét. Nem veszik figyelembe a társadal­mi viszonyok azon hic et nunc-ját, amit a maguk konzerválásra törekvő módján, de többek között éppen a „kádárizmus" évtizedei alakították ki.⁵³ (A rétegszerkezet, az egyes társadalmi csoportok értékei, törekvé­sei stb.)

A „kádárizmus" örökösei persze – másképpen – azok is, akik valami­lyen módon továbbviszik annak deklarált értékeit. Az adminisztratív-öko­nomista szocializmust lebontó reformkommunistáknak még annyira sem volt saját ideológiájuk, mint (az életszínvonal-politikát meghirdető) „kádá­rizmusnak", a sztálinizmus tagadásaként Az antikádárista reformkom­munistáknak már csak a tagadás jutott: ez folytathatatlan. De felépíteni semmit sem tudtak helyette. Az általuk (is) megindított lebontó folyama­tok a „szocializmus" híveit (akik között keverednek – olykor egy ember tudatán belül is – az „eszményi" szocializmus hitvallói, az „osztályhar­cos" sztálini szocializmus katonái, és a jóléti" paternalista „kádárizmus" hű aktivistái,⁵⁴ egyfelől felszabadították (egy bürokratikus rend végső so­ron senkinek sem kellemes szolgálata alól), másfelől marginalizálták (ki­húzták alóluk „saját" társadalmi rendjüket).⁵⁵ Mindazonáltal a „kádáriz­mus" liberálisabb hatalomgyakorlási jellegének az is következménye, hogy a volt „szocialista" országok közül talán éppen Magyarországon rombolódtak le viszonylag legkevésbé a szocializmus eszmei bázisai, a (korai és késői) ötvenes évek terrorja után itt volt a legkevesebb olyan cselekmény, amely széles körben meggyűlöltette volna ezeket a han­goztatott eszményeket – szemben mondjuk Brezsnyev vagy Ceausescu, vagy akár Husák, Honecker, Zsivkov rendszerével. (A „kádárizmusban" ezek az eszmények inkább megunattak és elhiteltelenedtek.)

6. … és a jövő

Milyen jövője lehet a „kádárizmusnak" Közvetlen értelemben termé­szetesen semmilyen. Az a társadalmi forma, amely e kategóriával jelöl­hető, nemcsak Kádár halála miatt zárult le végérvényesen. De két érte­lemben még feltámadhat. Egyrészt születhetnek iránta nosztalgiák; másrészt, ha a szocializmus valamilyen más formája valaha visszatér, ez megint „át fogja értékelni" a történelmet, s ebben a Kádár-korszak szerepét ós jelentőségét is. Mit jelenthet mindez?

A nosztalgia minden múltkorszakot elér. Egy-egy társadalmi-politikai forma negatívumainak halmozódásával felértékelődik minden alternatí­va, s ezek között, mint már ismertek, felértékelődnek a múlt megoldásai is. Az idősebbek a múltból amúgy is hajlamosak saját ifjúságuk kellemes emlékeit kiemelni, s a legfiatalabbak, akiknek már személyes emlékeik nincsenek a régebbi korszakról, szintén hajlamosak a mindenkori jelen negatívumaival szemben inkább a jelen által kárhoztatott múltat hitele­sebbnek, vonzóbbnak elfogadni.⁵⁶ Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy egy korszak iránti nosztalgia hathatós tendenciává erősödjék. Nem minden múltkorszak alkalmas erre. Egyes munkásrétegek a kor mun­kásmitológiája miatt például már évek óta bizonyos nosztalgiát táplálnak a Rákosi-korszak iránt. A kor totális tagadása valamelyik fiatal nemze­dékben a lázadás formájává teheti e kor jelképeihez való visszatérést is. A Kádár-korszaknak azonban jóval nagyobb esélye van arra, hogy nosztalgiákat vonjon magához – éppen mert a középrétegekre ala­pozott, mert a korszak elejétől és végétől eltekintve lényegében konszolidált időszak, „békeidő" volt, s mert jelenlegi tagadása szá­mos ponton olyan történelemhamisítással (a szerves történelem-építkezés újbóli megtörésével) tudja csak pozitív elemelt, hozadé­kát anullálni, ami szükségképpen visszaüt az egyoldalú kritikusok­ra. (A Horthy-korszak átértékeléseiben ugyanezeket a törvényszerűsé­geket nagyon jól meg lehetett figyelni az elmúlt évek során.) A kapitaliz­mus terhei pedig az egész államszocialista korszak, a „szocializmus" iránti nosztalgiát felerősíthetik.

De: minden nosztalgia visszafelé-cselekvő = reakciós. Nemcsak az időbeli irány miatt: a történelmi nosztalgiák ahhoz hasonlíthatók, amikor valaki gyermekkorába regrediál. Ez mindig menekülés a je­len terheitől, s mert nem a jelen viszonyaiból igyekszik kinöveszte­ni a megoldást, így végső soron passzivizál, nem mozgósítja az új megoldásokat táplálni képes energiákat Ha ilyen nosztalgiák fel fogják értékelni a baloldalt, a kapitalizmus felelős kritikusainak nem szabad ezeket meglovagolniuk. Mert nem felejthető el az sem, hogy a „kádárizmus" nemcsak eredményei nyomát hagyta a történelemben, konstruktív elemei szétválaszthatatlanul összekeveredtek az erőszakkal, az etatizmussal, a szocializmus politikai-gazdasági redukciójából szár­mazó konzervativizmussal stb.⁵⁷ (Arról már nem is beszélve, hogy óha­tatlanul nosztalgiát éreznek a Kádár-korszak iránt azok is, akik csak el­vesztett hatalmukat kívánják vissza s a társadalmi igazságosság hívei­nek ilyenekkel nem lehet közös törekvésük.)

A „kádárizmus" mérlegét nyilván minden korszak újra meg fogja von­ni, s ezen értékelések különbözni fognak egymástól. Alig vitathatatlan azonban e korszak alapvető konzervativizmusa,⁵⁸ (konzerváló alaptö­rekvése, ennek minden demoralizáló következményével együtt),⁵⁹ mint ahogy az sem vitatható, hogy – mint egyébként a konzervatív rendsze­rek igen nagy része – prosperáló szakaszában haladást, viszonylag szé­les rétegek számára bizonyos felemelkedést tett lehetővé.⁶⁰ A történe­lemben játszott szerepe szempontjából azonban olyan korszakként kell viselnie a felelősséget, amely egy új társadalmi forma ígéretét hordta magában⁶¹ (ideológiájában – egyre hiteltelenebbül – ennek „tiszta vizét" prédikálta), de egyben olyan korszakként is, amely en­nek az ígéretnek sosem tudott – és nem is igazán akart – eleget tenni⁶² .

Jegyzetek

1 A szociáldemokrácia esetében persze parlamentáris hatalommeg­ragadásról van szó.

2 Ez valóban a sajátossága volt a rendszernek, de korántsem eré­nye: az „új ember és új világ" formálása a gyakorlatban az ember „homo politicussá"redukálását jelentette -az elidegenedés új formáját az el­idegenedés megszüntetése, a marxizmus eredeti alapcélja helyett. Ez a redukció azután a további lépéseket is meghatározta: maga az októberi forradalom, a leninizmus meghatározó tette is ennek a következménye. A forradalom kirobbantásának racionalitása mellett érvelő Lenin csak a politikai racionalitás érveit tudta felvonultatni döntése mellett: minden egyéb racionalitás (gazdasági, társadalmi, etikai stb.) legalábbis kérdé­sessé tette e döntés helyességét, a helyzetet éretlennek mutatván a va­lóban forradalmi változások keresztülvitelére. A „politikai" szempontok uralma alá redukált társadalom további fejlődését is a (mindinkább totalizált s így despotikus igazgatássá egyszerűsödő) politika határozta meg, s ebből a rendszer fennállásának utolsó pillanatáig nem lehetett kilépni.

3 Ehhez alapot az olyan – elsősorban politikai alapon létrejött – tár­sadalmi változások adtak, mint a paraszti életforma roppant áldozatok árán, de mégiscsak látványosan előrehaladt modernizációja, a nyomor szélsőségeinek visszaszorítása, a számos ellentmondással terhes, de mégiscsak fejlődóst jelentő szociális vívmányok (alanyi jogú foglalkozta­tás, egészségi ellátás, alapoktatás, kultúra) stb.

4 Amelyet tehát talán pontosabb az ezen „állami" szocializmus ter­mészetét is meghatározó szemlélet jegyében „adminisztratív-ökonomis­ta" szocializmusnak nevezni…: az állami jelleg nem e rendszer specifiku­ma, s csak következménye uralkodóan adminisztratív-politikai és ökono­mista – azaz a politikai szférában hozott intézkedéseket ós a gazdaság, a termelés bizonyos vonatkozásait egyoldalúan túlhangsúlyozó – termé­szetének.

5 Mindvégig „kádárizmusról" beszélünk, mert ugyan a „kádárizmus" jellegét nagymértékben a hruscsovi politika határozta meg, a hruscsovi politikát végül is csak Magyarországon (vagy legkövetkezetesebben Ma­gyarországon) sikerült végigfuttatni (a rövid dubceki kísérlettől eltekint­ve), s még az is megkockáztatható, hogy éppen a magyar út sajátossá­gai – különösen az 56-os felkelés tanulságai – nagymértékben hatottak minden kelet-európai reformkísérletre (az oroszt is beleértve) – túlmenve Hruscsov eredeti törekvésein is -, s így a magyar kísérlet vált a „reform-kommunista" modell „klasszikus útjává"; akkor is, ha elméleti alternatí­vát, s ilyen értelemben bármiféle „izmust" a Kádár-korszak semmikép­pen sem képviselt.

6 Akkor is így van ez, ha sokan éppen azért váltak annak idején a „kádárizmus" híveié, mert úgy érezték, hogy az – az 56 utáni megtorlá­sok lezárulásától kezdve – valami érzékelhetően újat hozott: a sztáliniz­mushoz képest a „szocializmus" nyitottabb, türelmesebb, a polgári világ erényeit integrálni képesebb, eredményesebb, „emberléptékűbb" válto­zatát. (Ezt a rendszer maga is terjesztette magáról, miközben – taktikai okokból – azt is folyvást hangsúlyozták, hogy „nincs magyar út".) A Rá­kosi-, ós Kádár-rendszer stílus- (ill. a stílust, s a mentalitást is meghatá­rozó szerkezeti) különbségei vitathatatlanok. Kétségtelen tehát, hogy a „szocializmusnak" (pontosabban az adminisztratív-ökonomista szocializ­musnak) egy új változata jelent meg. Míg azonban a tőkés társadalom egyes szakaszai, az adminisztratív-ökonomista társadalmat kialakító sztálinizmus vagy egy potenciális valódi szocializmus történetfilozófiai szempontból különváló, eltérő elméleti alapokkal jellemezhető entitások; a „kádárizmus" sajátosságai nem támaszkodtak ilyen körülírható elméleti alapokra, hanem csak reflektáltak a sztálinizmusra: e sajátosságok egy­részt a sztálinizmus bizonyos jellemzőinek egyszerű tagadásával, más­részt a polgári társadalmak bizonyos vonásainak beemelésével jöttek létre.

7 Ez megint Hruscsovról is elmondható.

8 Ez az összefonódás ekkor már mindinkább üresnek, mesterkélt­nek, s ezért fölösleges ballasztnak látszott. Az ideológia kiüresedése azonban csak kifejeződése volt annak a folytonosan növekvő szakadék­nak, ami a társadalom deklarált eszményei és a reális lehetőségek kö­zött voltak. (Ha a feltételek elégtelenek, akkor az idő maga is e szakadé­kot növelő tényező, hiszen a „kipróbálás" előtt eldönthetetlenek egy esz­mény realizálási esélyei.)

9 Amikor Lukács az ÚGM kritikájaként felvetette, hogy semmit sem fog érni az egész a munkásdemokrácia megvalósítása nélkül, ezzel lé­nyegében arra figyelmeztetett, hogy ha a társadalmi viszonyokban (a kapitalizmushoz képesti) forradalmi változások nem mennek végbe, ak­kor illúzió szocializmusban gondolkozni. Csakhogy itt nem a belátás hiá­nyáról volt szó: az adminisztratív-ökonomista szocializmus – a paraszt­ság földtől való megfosztásával végrehajtott eredeti felhalmozás valóban nagy társadalmi változásokat eredményező hatásaitól eltekintve – követ­kezetesen elzárkózott a társadalmi viszonyok forradalmi átalakítására tett minden próbálkozástól. Hogy miért, erre később visszatérünk.

10 Ez nemcsak szándékos – s nem is csak a külső kényszerek kö­vetkeztében végrehajtott kényszerlépés volt. Magyarországon pl. a „marxista nemzedék", aki a 45 utáni „új társadalomépítés" törzsgárdájául szegődött, valójában csak egy nemzedéktöredék volt. Minden nemze­dék gondolkodását több egymással konkurens ideológia határozza meg: ezek viszont hatnak egymásra, ós a társadalom valóságos tudata­lakulása a különböző irányzatok eredőjében megy végbe. Az 50-es évek (beleértve 56-ot is!) ifjú nemzedéke a friss „marxizmus" mellett legalább annyira az egzisztencializmus befolyása alatt is állt. A „kádárizmus" ki­alakulásában nem elhanyagolható tény, hogy az ideológiai hatásokban ezek az elemek szintetizálódtak. Az 56 utáni Magyarország a szellemi hangadó réteg szemléletalakulásának következtében végül is egy állam­szocialista keretek között megvalósuló vulgarizált egzisztencializmus or­szágának is tekinthető. (A pl. Hankiss Elemér vizsgálataiban leírt „nega­tív individualizáció" ennek a szellemiségnek a megnyilvánulása. Az ilyen, kora jellemző szellemiséget persze nem tudatos, szándékos befolyások alakítják ki, hanem az egyes emberek döntéseinek – a hatalom lépései­nek, a szellemi elit problémafelvetéseinek, az egyének tömeges létfenn­tartó válaszreakcióinak – eredőjeként jön létre, a így jött létre ez a fajta sajátos „vulgáregzisztencializmus" is.) Ennek a sajátos közszemléletnek, szellemének a jellegéből viszont megint csak az következik, hogy egy kollektivistának hirdetett rendszer itt és ekkor eleve elhalásra volt ítélve.

11 A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a „rendszer emberei" a (hi­tük jegyében innovációkra is képes) „hívők" helyett mindinkább a (több­nyire mindenféle hit nélküli) végrehajtók lettek; a rendszer mindinkább feladta a moralitás igényét, gyakorlatilag amorális lett, ami tökéletes el­lentmondásban van a szocializmus deklaráltan teleologikus (következés­képpen morális megalapozottságú, hisz enélkül a jövőre mozgósítani képtelen) természetével.

12 A kompromisszumok azután lassan a rendszer irányítóinak szemléletét is átformálták, s ezek előbb a hitvesztés által „tudat alatt", később mind tudatosabban is elfogadták a (saját maguktól is mind távo­libb rendszer) vereségét: lélekben jó előre végbement az 1989-90-ben bekövetkezett kapituláció.

13 Például a szellemi termelésnek – a tudomány, oktatás, kultúra fejlesztésének – adott prioritással, a közvetlen demokrácia intézményei­nek kifejlesztésével stb.

14 Kádár így a „politika embere" volt, a politika dominanciájával meghatározható szemlélet reprezentánsa, mint oly sokan mások a törté­nelemben, Robespierre-tól Deák Ferencen át mondjuk Churchillig (hogy a dominánsan politikai meghatározottság egymástól a politika tartalmá­ban egyébként különböző képviselőit említsük). Mert vannak olyan közé­leti (politikai) szereplők is, akiket nem a (szűkebb értelemben vett) politi­ka, hanem a gazdaság szükségletei tolnak előtérbe (mint a Kádár-kor­szakban Csikós Nagy Béla, Fehér Lajos vagy Fock Jenő, vagy másutt Helmut Schmidt, Margaret Thatcher, Alekszej Koszigin); vagy éppen az átformálásra megérett társadalmi viszonyok szükségletei, mint pl. Lin­coln, vagy Mahatma Gandhi esetében; esetleg a tudat átalakulásának szimbólumaként Pierre Abelard, Luther, Rousseau, XXIII. János… És hát természetesen van, s mindig volt is számos olyan politikus, aki több­féle (politikai, társadalmi, tudati, vagy gazdasági) változás szükségletét egyszerre képes megtestesíteni, mint Széchenyi, Petőfi, Lorenzo Medici vagy F. D. Roosevelt stb.

15 Miközben persze mindkettőjüket ellenfelének, olykor ellenségé­nek tekintette, de (s éppen ezért is) politikai tőkéjüket magához, ill. az általa megteremtett rendszerhez kívánta kapcsolni.

16 Hasonlóképp: a szovjeteknek és a velük szembeni nemzeti elle­nállásnak is egyszerre igyekezett bizonyítani, hogy ó ügyük legeredmé­nyesebb előretolt bástyája.

17 Itt kell megjegyezni azt, hogy Kádár – mint a politikusok nagyobb része – valószínűleg lépései többségét abban a meggyőződésben tette, hogy ezzel használja a legtöbbet nemzetének (és/vagy pártjának, ami azonban feltehetőleg szintén elválaszthatatlanul összefonódott a szem­léletében). A politikusok ezen törekvéset népük eredményeiken méri le, s avatja őket a nemzet atyjává, vagy nemzetvesztővé annak függvényé­ben, hogy politikájuk milyen viszonyokhoz vezetett. A hatvanas években, ill. még talán a hetvenes évek első felében is az emelkedő életszínvonal igen sokakat arra késztetett, hogy Kádár vezetői képességeit elismerjék, s mivel saját helyzetük vagy környezetük helyzete javult, ezt úgy értel­mezzék, hogy Kádár az ó céljaik szempontjából (is) hasznos tevékeny­séget végzett.

18 Hiba volna ebben Kádár részéről pusztán politikai sakkozást lát­ni: ót valószínűleg éppen az tette alkalmassá erre a szerepre, hogy sze­mélyiségében, meggyőződéseiben is keveredtek a különböző szempon­tok, s közülük hol ez, hol az került nagyobb hangsúllyal előtérbe: az biz­tos, hogy domináns mozzanatként az államszocializmus (az adminiszt­ratív-ökonomista szocializmus) hatalmi stabilitásának védelmével.

19 A sikeres személyi hatalomösszpontosítás titka nem is annyira a hatalmi szervezetek centralizárt kézbentartása (persze ez sem elhanya­golható eszköz az egyeduralkodók kezében), hanem éppen az a taktikai képesség, amellyel egy-egy egyeduralomra törő személy el tudja hitetni a legkülönfélébb irányzatokkal, hogy ő – és csakis ő – képes céljaik leg­eredményesebb megvalósítására. Kádár esetében ez is tovább árnyal­ható: noha a hatalom – mint minden profi politikusnál – nyilván nála is meghatározó szempont volt, a különböző elemzések ós emlékezések ál­talában egyetértenek azzal, hogy Kádár esetében ez nem jelentett hatal­mi mániát, ó személyes ambícióit mindig összeötvözte az „ügy" vagy a „párt" puritán szolgálatéval, ami persze egyébként tovább növeli a sze­mélyi hatalom stabilitását. („Jó király" effektus.)

20 Hogy például a feltörekvő hajdani tengelyhatalmak ezen össze­omlásnak vajon potenciális haszonélvezői csupán, vagy részben okozói is, ez további kérdés. Az biztos, hogy a folyamatokat nemcsak a két „szuperhatalom" versenye – s ebben Amerika végső győzelme – hatá­rozta meg, hanem legalább annyira a tőkés centrumok önmozgása és lehetőségeinek változása is (s a szovjet összeomlás sem csak a rend­szer belső szétmállásának, de legalább annyira a centrumokban zajló mozgásoknak volt a következménye, így ha érteni akarjuk a „második világ" összeomlását, figyelmünket a jövőben mindinkább a centrumtár­sadalmakban végbement és végbemenő folyamatokra kell fordítanunk).

21 Már csak azért is, mert az e félperifériákon végzett munkából származó értéktöbblet egy része az egyenlőtlen fejlődés következtében úgyis a fejlett centrumokban csapódik le.

22 Mivel az egyes társadalmakon belüli viszonyokban ugyanúgy a világméretű nemzetközi viszonyok képeződnek le, miként a nemzetközi viszonyokban pedig a centrumokon belüli osztályviszonyok nyernek vi­lágrendszerbeli kifejeződést.

23 A szellemi munka előretörésének ideológiai képviselete, amely megszületésétől kezdve keresni kezdte a maga helyét a világrendben, miután tapasztalta, hogy a szovjet alrendszer nem nyit igazán a szellemi termelés felé, új orientációs pontot igényelve ekkor Kínába próbált ka­paszkodni. A 68-as nyugati mozgalmak maoizmusának életidegensége ós terméketlensége azonban egyértelműen jelezte, hogy itt rövidre zárásról van szó: a szellemi termelés-tőke ellentót nem szorítható be az egészen más természetű periféria-centrumtőke ellentétbe. (Ez körülbe­lül olyan kísérlet lenne, mint mondjuk a korai munkásmozgalmak és a tökével szintén szembekerülő prekapitalista struktúrák romantikus anti­kapitalizmusának végső soron retrográd és groteszk szövetsége. Pl. a géprombolás, amelynek a párizsi, amerikai 68-cal való analógiái eléggé szembetűnőek, s amelynek negativitása aztán legszélsőségesebb for­májában, az értelmiségi Pol Potok totális őrjöngésében veszti el vég­képp a hitelét). Ezután a kitérő után a szellemi termelők képviselete to­vább keresi a maga helyét, s ehhez a szovjet és a kínai modellektől való elfordulás után a Zöld-mozgalmak adtak a számára fogódzókat.

24 A maoi stratégiát szinte egyedül komolyan vevő (a gyakorlatba átültetni igyekvő) Guevara látványos veresége ezt világossá is tette.

25 Innen az egyes hasonlóságok a harmadik kezelésmóddal, a fa­sizmussal is.

26 Hogy persze a szovjethatalom a világrendszerben sosem volt a munka-oldal egészének képviselete, ezzel kapcsolatban hadd utaljunk Arrighinak az Eszmélet 17. számában közölt, erre is kitérő ragyogó elemzésére.

27 Persze megszűnni mindmáig nem szűnt meg, időnként éleződik is (hiszen na módja van rá, a tőke nem habozik a relatív értéktöbblet mellett az abszolútat is kiaknázni): s mint említettük, sok vonatkozásban pedig a centrum-periféria viszonyba tevődött át.

28 Ez a centrum-periféria viszony nem írható le a klasszikus tőke­munka viszony megfelelőjeként – noha annak a nemzetközi viszonyok­ba való áttételeződése is megnöveli a centrum-periféria viszonyok sze­repét – s ezért is volt illuzórikus Mao elvárása, hogy a tőke-munka ellen­tét munka-oldalát megtestesítő szovjet rendszer a Harmadik Világ élére áll. A Harmadik Világ – legalábbis az eddigi felállás szerint – inkább a pauperizálódás, és – antik értelemben vett – proletarizálódás megteste­sítője ós szimbóluma, amit az is jelez, hogy a centrum-periféria viszo­nyok a centrumországokon belül is létrejönnek, (és ott is a pauperizálódás, és az antik értelmű proletarizálódás – munkanélküliség, leérté­kelődés – formájában). Ez a tendencia persze a tőke számára új veszé­lyeket rejt magában: a pauperizált belső és külső Harmadik Világ nem a klasszikus osztályharc, hanem a Róma limesét szétromboló megállíthatatlan barbár áradás – és az ezt elősegítő belső lezüllés-formájában söpörheti el a centrumok mohó kapitalizmusát

29 A 68-as nyugati értelmiségnek a 68-as Prága felé orientálódása egyértelmű jelzés ebben a tekintetben.

30 A tőke reakciója ez volt támogatni a .prágai tavaszban" azt, hogy az gyengíti a Szovjetuniót, de nem megvédeni a Szovjetunióval szemben. Ha pedig valami csoda folytán Dubcekék próbálkozása tartó­sabban fennmaradna, azonnal kísérleteket kell tenni a tőke világába va­ló betagozására, nehogy életképes alternatívává, „harmadik úttá" fejlődjék. A főszereplő nagyhatalmak számára egyértelmű volt a további­ak „vagy-vagy"-a: nem tekinthető véletlennek, hogy a „testvéri segítség­nyújtásra" akkor és éppen akkor került sor, amikor az újságok rövidhír­ben adták tudtul a Csehszlovákia és a Világbank közti tárgyalásokat. A 89/90-es kelet-európai átalakulások forgatókönyve már jóval korábban meg volt írva.

31 A kádárizmus – mint ahogy az általa legnyíltabb-legfejlettebb for­májában képviselt „második világ" – hasonló szerepet próbált betölteni a világrendszer-egyensúlyban, mint a fejlett centrum országain belül a szociáldemokrácia. (Nyilván nem voltak véletlenek a lehetőségekhez ké­pest fokozatosan egyre jobb kapcsolatai a szociáldemokráciával.) Ugyanakkor – főként egyes diktatórikus elemeiben – mindig különbözött is a szociáldemokráciától, de e különbségek elsősorban helyzetiek, az általa irányított hivatalnokállam természetéből ós előzményeiből következőek voltak.

32 Az atommonopólium megtörése, és a Szovjetunió előretörése az űrben némiképp jogosnak látszó – ós a propaganda által persze felnö­velt- reményeket kelthetett a verseny megnyerésére. Ezek a remények azonban csak illuzórikusak lehettek, hiszen a tudományos forradalom radikális véghezvitele, a termelési mód átalakítása, a társadalom kifejlett demokratizmusa nélkül az időleges technológiai előnyöket sem lehetett kiaknázni, valóban társadalomformáló és -stabilizáló erővé tenni.

33 A világrendszer itt érintett átalakulása persze csak makroszinten határozza meg a folyamatokat. Természetesen ugyanezek a változások leírhatók a gazdasági ciklusok szintjén, a gazdaságirányítási modellek önfejlődéseként, politikai lépések logikájában, vagy éppen a szellemi-tu­dati mozgások folyamatában. A világrend-egész alakulása mindezen te­rületek önmozgásain keresztül megy végbe, ós sohasem az utólagos elemzés sugallta módon determinált: éppen azért, mert az egyes terüle­teknek (gazdaságnak, politikának, társadalmi rétegződésnek, tudati vi­szonyoknak) megvan a maguk önmozgása, ezért ezek eredője sohasem előre kiszámítható. Különösképpen így van ez a katonai szinten, amely­nek szintén megvolt a maga – nagyon is meghatározó – önmozgása: sok elemző a keleti blokk egész bukását a fegyverkezési verseny el­vesztéséből (ill. az ehhez kellő anyagi bázis gyengébb voltából vezeti le). Ez nincs azonban ellentmondásban a fentiekkel, ha hangsúlyozottan figyelembe vesszük, hogy itt különböző szintekről (s egyúttal a tudatos­ság különböző szintjeiről is) van szó: a fegyverkezési verseny termé­szetesen abban a tudatban folyt, hogy a másik fél megtámadna/ ben­nünket, s a versenyt komolyan kell venni, a versenyben „győzni" kell. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy mindeközben a szembenálló két fél egy magasabb, és talán kevésbé tudatos szinten egyetlen többé-ke­vésbé kiegyensúlyozott rendszert alkotott, annak két oldalát képezte, s (a verseny végén) a „győzelem", vagyis e kétpólusú rendszer össze­omlása akkor következett be, amikor arra mint egészre nem volt többé szükség.

34 Hiszen ezek az emelkedők úgy érezhették, hogy helyzetük javu­lását ettől a rendszertől, és magától a (nemcsak a „munkás", hanem a „kisember" szimbólumának tekintett) Kádártól kapták. S mikor a rend­szer szétmállásakor elfordultak Kádártól is, a rendszertől is, ezt éppen azért tették, mert tovább akartak fejlődni, folytatni egy megindult emel­kedő pályát. Ezt várták a rendszerváltástól (egy stagnálásba ragadt rendszer leváltásától), s ezért is volt olyan frusztráló, amikor a rendszer­váltás után éppen ellenkezőleg, visszaesés következett be. (A „feleme­lés" egyébként nagyon is kétélű fegyver: kétségkívül bázist teremt egy rendszer számára, de ha egy ponton túl nem tudja kielégíteni az emel­kedés igényeit, akkor ezáltal egyszersmind a rendszer ellenzékét is ki­termeli. Az igények emelkedését pedig nem lehet megállítani egy olyan társadalom viszonyai között, amely a világrendszernek nem a centrumá­ban helyezkedik el, így mindig látja maga előtt a magasabb szint példáit.)

35 Más kérdés, hogy a „középosztályosodás" legkevésbé éppen a munkásságot érte el. Ha a rendszerváltás után elmondható, hogy a ke­let-európai „szocializmusok" országai közül relatíve Magyarországon le­gerősebbek a polgárosodás pozíciói, – s hogy a magyar történelemben sosem sikerült még ilyen széles tömegeket (kis)polgáriasítani -, a mun­kásságnak ez csak egyes elitcsoportjaira érvényes, a többséget éppen ellenkezőleg, rohamos proletarizáció fenyegeti. Ezt sokan annak tulajdo­nítják, hogy a „szocializmus" túlduzzasztotta a munkásságot. Ha ez igaz, akkor viszont egyúttal azt is el kell fogadnunk, hogy a rendszer valami­lyen mértékben mégiscsak nyújtott kedvezményeket a munkásságnak is, ha másban nem, abban, hogy egy hasonló szinten lévő tőkés társa­dalomhoz képest nagyobb mértékben biztosította a munkához (mint ál­lami alkalmazáshoz) való jogot és az ezzel járó szociális juttatásokat. (Hiszen a kapitalizmusra való áttérés azonnal e jogok elvesztését jelenti a munkásság nagy része számára.)

36 Ilyenkor következett csak letartóztatás, vagy egyre inkább: emig­rációba késztetés. Az egyéb retorziók: elbocsátás, szilencium stb. in­kább csak megerősítették e szerep vállalóit szerepükben.

37 A „hivatalnok" egy ilyen adminisztratív felépítésű rendszerben a szűk értelemben vett hivatalnoknál jóval tágabb kategória. A centralisztikus függésrendszer szinte minden munkahelyen, minden szervezetben kitermeli – és relatív előnyökkel lekenyerezi – azokat a „hivatalnokokat", akik azon kívül, hogy tanárok, művezetők, tsz-alkalmazottak, színészek, kézilabdaedzők vagy villanyóraleolvasók, egyúttal a rendszer fenntartá­sának és működtetésének hivatalnokai is (akár politikai funkciójuk, akár belügyi megbízatásaik, akár igazgatási-bürokratikus többletteendőik ré­vén). A bürokratikus értékrendszer pedig – a mindennapok bürokratikus működésének tapasztalataitól megerősítve – még szélesebb körben, a társadalom minden szeletében hat.

38 E sorok íróinak egy magas rangú pártfunkcionárius a hetvenes évek elején fejtette ki, hogy a „kádárizmus" alapvető felismerése volt, hogy „tiszta emberekkel" nem lehet a szocializmust építeni: egyrészt ke­vesen vannak, másrészt nem fogadja el őket a társadalom. Mint hang­súlyozta, neki magának is nehéz volt belátni ezt a szükségszerűséget, a korrumpálható, nem hívő, de hatékony káderekre építés politikáját (ami egyúttal a középrétegekkel – középparasztsággal, kispolgársággal – va­ló kiegyezést is jelentette), de végül elismerte, hogy „Kádárnak igaza van".

39 Az adminisztratív-ökonomista szocializmus egésze hivatalnoki rendszerként jellemezhető. Ennek természete azonban különböző a tiszta sztálinizmusban és a „kádárizmusban". (Amelyek között számos köztes változat is megjelent.) A „klasszikus" sztálinizmusban a meghatá­rozó a belügyi apparátus, és a hivatali rendszer ennek alárendelten működik: a „kádárizmusban" a belügyi megtorló apparátus (ós tevékeny­sége) simul be az egész társadalmat átfogó hivatalnoki rendszerbe. Ez­zel függ össze az ideológia szerepének változása is: a Kádár-korszak­ban az ideológia egyre kevésbé militáns, egyre inkább „ünnepi-dekora­tív": a békés viszonyok igazgatásának nincs szüksége összecsapásokra, sőt, ezek inkább zavarják működését: a sztálini korszakban ezzel szem­ben az ideológia militáns jellege az elhárítás által uralt hivatalnokrend­szer természetét fejezi ki, támasztja alá – s ennek érdekében nagymér­tékben támaszkodik az ideológiailag elkötelezett „hívökre" (akiknek nagy része egyáltalában nincs tisztában azzal, hogy mire használják föl, s nem is nagyon lehet, mivel igen nehéz meghatározni azt a határvonalat, amelyen az ideológia eszméinek szolgálata – ami – mint a „forradalom védelme"- eredetileg a belügyi-elhárító szervek kialakításában is szere­pet játszott -, átlép a cinikus hatalmi szempontok érvényesítésébe). (Az eszmék elhagyásának, kiüresedésének-kiüresítésének és a rájuk hivat­kozó gyakorlat általi meggyaláztatásuknak együttes következménye, hogy a rendszer összeomlása viszonylag simán megy végbe: nemigen maradnak, akik lelkesen kitartanak mellette.) A hit, az ideológiai elköte­lezettség persze egy rendszernek sem kialakulásában, sem pusztulásá­ban nem döntő szempont, de az is kétségtelen, hogy bármely korszakot csak ideológia, hatalom, csoport- (osztály-, réteg-,) érdek és egyéni tu­dat olyan egymásrahatásaként jogosult vizsgálni, amelyben e tényezők mindegyike kiindulópont, ós mindegyiküknek mint meghatározó té­nyezőnek logikája elindítja valamerre a többi tényezőt.

40 Voltaképpen még a kapun belüli munkanélküliség is idetartozik, hiszen az állami tulajdonból el nem végzett munkát fizettek ki: a nem dolgozó dolgozók ily módon az állami tulajdon bázisán jövedelemhez ju­tottak. (Ez a jövedelem persze abban a nagyon lényeges mozzanatban különbözik a fent említett jövedelemformáktól, hogy amazok tőkebővü­lést eredményeznek: csak ez a bővülés sajátosan megy végbe: az álla­mi tőke alapján, de a magánszemélyek kezén. Ez azonban mégsem iga­zán nagy különbség, hiszen a munkásnak is megvolt az a sokak által elemzett lehetősége, hogy a főmunkaidőben visszatartott munkaerejét a „szabadidőben" használja fel, s így a megfizetett semmittevés által ö is kapott némi lehetőséget a tőkefelhalmozásra.) Az más kérdés, hogy az olyannyira kárhoztatott kapun belüli munkanélküliség vajon több pénzt szívott-e el az államtól, mint – a munkavállaló szempontjából egyér­telműen előnytelenebb és embertelenebb – munkanélküli-segély.

41 Az „ázsiai" társadalmak analógiája éppen ebben a vonatkozás­ban jogosult: a magyar történelemből is ismert szpáhibirtok – ebből a szempontból – részben hasonló lehetőségeket nyújtott a személyes bol­dogulásra: az államé volt, de a használó kiharácsolhatta belőle a magá­ét – ameddig, ill. amennyiben nem kapott szultáni selyemzsinórt.

42 Amikor a szociológusok megállapítják, hogy a Kádár-korszakban több, egyenrangú mobilitási csatorna működött egymás mellett, ez lé­nyegében a Kádár-rendszerben fokozatosan kialakult társadalmi hibridet mutatja be, amelyben egyszerre voltak jelen az adminisztratív-ökonomista szocializmus, a potenciális szellemi termelési mód és a kapitaliz­mus működési mozzanatai: de az kétségtelen, hogy ezek közül domi­nánsak az adminisztratív-ökonomista (hivatalnoki) szocializmus vonásai voltak.

43 Már nem sokkal az orosz forradalom után egyértelművé vált, hogy a .szovjet típusú" szocializmust az adminisztratív társadalomszer­vezés, s így a hivatalnoki mobilitás fogja uralni. A tőkés mobilitás hege­móniája volt az, amit a forradalom elutasított, maradtak tehát a szellemi és a hivatalnoki mobilitás alternatívái. A rendszer mindkettőt előtérbe he­lyezte (lásd a „tanulni, tanulni, tanulni" jelentőségét Lenintől Castróig), a kérdés csak az volt, melyiké lesz a hegemónia, melyik társadalomszer­vező elv lesz az integráló erő. Ez a kérdés azonban már a bolsevik – sőt, meglehet, már a szociáldemokrata – párt létrejöttekor eldőlt: a rend­szer kialakulását meghatározó értelmiség eleve alávetette magát (és a szellemi mobilizáció szempontjait) az adminisztratív-hivatalnoki szemlé­letnek. Ezt akkor persze úgy érezték, hogy a „realitásnak" vetik alá ma­gukat: az elmaradott, paraszti gyökerű munkásságnak és proletarizált parasztságnak mint a társadalom túlnyomó többségének. Minthogy azonban teleologikus szemléletük jegyében ezt vélelmük szerint e több­ség „felemelése" érdekében tették, valójában választaniuk kellett a „fel­emelés" technikái között. S mivel „saját" értelmiségi szempontjaikat nem tartották hegemóniára alkalmasnak, az adminisztratív út mellé álltak.

44 A „valóságos" társadalmi rétegeknek szerves kapcsolatuk van a múlttal: Magyarország nemesi, paraszti, polgári, értelmiségi múltja (vagy múltjai) az egyes rétegekben átörökítődik. A hivatalnoknak azonban csak elődje van, múltat nem örökít, éppen azért, mert időtlenül ugyanazt csinálja amit – a legkülönfélébb rétegekből eredő, s a hivatalban csak elszemélytelenedő – elődei és utódai: de tevékenysége egyáltalán nem épül rá amazok tevékenységére, hiszen feladatai jelenre orientáltak: a mindenkori hic et nunc-ra épülő igazgatási feladatok.

45 A Kádár-korszak „nemzetietlenné" minősítése annyiban teljesen igazságtalan, hogy objektív megítéléssel nehéz lenne elvitatni, hogy a Kádár-korszak vezető rétege az ország fejlődését, boldogulását megha­tározó célnak tekintette. Ez a vád csak azon alapulhat, hogy 1. a Kádár­politika – bár a Rákosi-korszakhoz képest nagyobb hangsúlyt adott a nemzeti érdekek képviseletének – valóban nem mindig ment el a szovjet követelményekkel szemben e nemzeti érdekek érvényesítésének lehet­séges határaiig (még a szovjet erőfölény megszabta korlátokat figyelem­be véve sem); 2. éppen a múlthoz való viszonyban nem tudta megte­remteni a nemzeti-kulturális önazonossághoz rendkívül fontos folyto­nosságot, a maga szerves összekapcsolódását ezzel a múlttal. (Bár erre is törekedett, mind szélesebb csatornákat nyitva a történelemtudomány és a hagyománykeresés számára. A „nemzeti" öntudat ápolása egyéb­ként még a Rákosi-korszakban is vitathatatlan, még ha akkor ezt az ideológia jegyében leszűkítették is a forradalmi hagyományokra) Az a bornírt vélekedés, miszerint Magyarországon tudatos „népirtás" folyt (s itt ismeretesek a bűnlajstomok, amelyek az alkoholizmustól a munkamo­rál csökkenésén át az abortusztörvény liberalizálásáig mindent egy olyan tudatos – egy feltételezett pánszláv összeesküvés jegyében folyta­tott, ill. azt kiszolgáló – politika részeként jellemeznek, amelynek célja a magyarság elfogyasztása, elpusztítása), természetesen nemcsak meg­alapozatlan, hanem felesleges is: sokkal egyszerűbb a magyarázat. A .kádárizmus" kialakulásának szervetlensége, rendszerének morális elsekélyesedése – s utolsó szakaszában a hanyatlás megannyi tünete – s a mindennek következtében uralkodó perspektívátlanság éppen elegendő magyarázat arra, hogy a magyarság – a történelmi statisztikák szerint – hagyományosan is eléggé erős önpusztító tendenciái felerősödjenek.

46 Az már a circulus vitiosus-ból következik, hogy mivel nem jövőori­entált a hatalom, tehát az eleve eszébe sem jut, hogy a fiatalokat való­ban bevonja, érdekeltté tegye a hatalom védelmében, (leszámítva az apparátusokon keresztül szocializált szűk hatalmi utánpótlást, akiket vi­szont sosem tekint – maga a hatalom sem – .tipikus fiatalnak").

47 Kiemelve a falfelirat naponkénti szaporulatai.

48 Ebből a szempontból rokonabb a Horthy-korszakká), mint a jelen időszak.

49 A Kádár-korszak kétségkívül korrumpálta a társadalom igen szé­les rétegeit. Megfontolandó azonban, hogy ellenzéke szemével nézve minden társadalmi hatalom korrumpál, amennyiben azért juttat előnyö­ket különböző csoportoknak, hogy önmagát konzerválja Ebből persze nem a korrupció igazolása következik, hanem egyrészt a bármiféle tár­sadalmi hatalom erkölcsi jogosultságának megkérdőjelezése, másrészt az értékek mindenkori relativitásának tudomásulvétele. Maguk a társa­dalmak általában abban a mértékben fogadnak el egy hatalmat, amilyen szélesre sikerül nyitni e „korrupció" határait.

50 Ezek közé sorolható a sokat kárhoztatott „szocialista iparosítás". Ez gazdasági eredményeiben sok esetben valóban irracionális volt, ám némileg bonyolultabb a kép, ha ezen iparosítás néhány más, a rendszer fenntartása szempontjából meghatározó funkcióját is figyelembe vesszük. 1. Kétségtelen, hogy a társadalomátalakítás szempontjából meg­határozó volt ez az iparosítás: amit a hagyományos társadalom szétrombolásaként szoktak kárhoztatni, a .szocialista eredeti felhalmozás" nem­csak az értékeket, hanem a félfeudális társadalmi struktúra tradicionális gazdasági alapjait is szétroncsolta, s ebben a tekintetben az iparosítás következményeként lezajlott urbanizáció, majd az erre, és a falun ma­radtak háztájival támogatott gyarapodására épült „középrétegesedés" a társadalmi struktúra átformálásának az elmúlt másfél száz óv alatt har­madszori kísérleteként a polgárosodás egyben legeredményesebb (leg­szélesebb körre kiterjedő) kísérletének is bizonyult. 2. Nem felejthetjük el, hogy a kádárista hatalom egyfajta kvázi-szociáldemokrata hatalom­ként az állami-hivatalnoki társadalomirányítás második fázisában (a pa­rancsuralmi szakasz utáni konszolidációban) egyfajta sajátos „jóléti állam"-ként lép fel. Az említett nagyüzemek fenntartását voltaképpen – mint már utaltunk erre – a munkanélküli-segély egy igen kacifántos for­májának is felfoghatjuk, s ha ezt tesszük, akkor az ezekbe a gyárakba ölt milliárdok egyszerűen szociálpolitikai milliárdoknak is felfoghatók. (El­ismerve hogy a szociálpolitikának ez se nem a leghatékonyabb, se nem igazán termékeny formája).

51 Tulajdonképpen meglepő, hogy a magyar fejlemények sok tekin­tetben ugyanoda vezettek, mint a németek, a csehek, az oroszok vagy a románok. Hiszen például Romániában, amely megrekedt az ötvenes évek Magyarországának szintjén, még nem próbálták ki a „megújuló szocializmus" hruscsovi-kádári receptjét, de Oroszország sem jutott el soha a kádári szinthez. Itt látszik azonban az, hogy az egyes nemzeti fejlődések fölött milyen erővel ívelnek át a világrendszerbeli mozgások. A Prágai Tavasz bukása nemcsak a cseh reformkommunistákat temette maga alá, hanem a potenciális román, orosz, lengyel reformereket is a teljes rendszerváltás követelői közé vitte át. Egy-egy kísérlet története tapasztalat azok számára is, akik közvetlenül nem élik át, s többek kö­zött éppen az a logika is, amellyel a magyar „kádárizmus" közeledett a tőkés restauráció felé, szerepet játszott abban, hogy Kelet-Európa értel­misége 1989-ben azonnal a rendszerváltással kezdje. Másfelől Magyar­ország még nagyon sokáig nem fordult volna át „tiszta kapitalizmusba", ha a világrendszer egészének egyensúlyában nem következik be a for­dulat, a gorbacsovi kapituláció.

52 Még akkor is, ha az idősebb generációkhoz tartozó „rendszervál­tók" politikai kultúrájuk és/vagy értékeik szerint egyértelműen a Horthy-korszak és/vagy a rákosizmus szocializáltjaiként mutatkoznak meg.

53 Azt mondtuk: a kádárizmus alapvetően konzervatív volt, s azt is mondtuk: az adminisztratív-ökonomista szocializmus egésze nem haj­totta végre a társadalmi viszonyok forradalmi változtatását, s ilyen átala­kulásokra mint feltételekre sem támaszkodhatott – többek között éppen ezért is volt bukásra ítélve. Ám mindez nem jelenti azt, hogy ne hozott volna létre nagyon is jelentós – ha nem is mindig a maga deklarált céljai felé mutató – társadalmi változásokat. Az említett középosztályosodás is ilyen változás. S ha Rákosiék voluntarizmusa annak idején nem kívánt tekintettel lenni a korabeli magyar társadalom valós jellegére, e hibába bizony a mai irányítás is gyakorta beleesik. A Kádár-korszak szüntette meg teljesen talán visszahozhatatlanul annak a félfeudális Magyaror­szágnak a társadalmi alapjait, a kiszolgáltatott paraszttöbbséget, s az ennek helyzetéből következő, onnan szétsugárzó cselédmentalitást, amely nélkül a Horthy-korszak felé ácsingózó nosztalgiák szerencsére – a szimbolikus szférán túl – nem nagyon realizálhatók. A kisvállalkozói mentalitással megfertőzött milliók, a discóban nevelt nemzedékek egyál­talán nem idealizálható, de kétségtelen öntudatát nem könnyű „vissza­fejleszteni".

54 A kezdeti „hívó" útja eleve több irányba kanyarodhatott: elragad­hatta a hatalommámor, kiábrándulhatott, kritikus reformkövetelő lehetett belőle. A „hívők" sokszor egyáltalán nem fogadták el a „realizmust", véd­ték az elvek, az eszmények „tisztaságát", s így szembekerültek a „kádá­rizmussal" is, bár sosem vállalták fel, hogy közös platformra kerüljenek az egész szocializmus ellenségeivel. Mások az ideologikusabb rákosiz­mus „osztályharcos" – olykor egyszerűen osztályirigységen, máskor aszketizmuson alapuló – egalitarianizmusának híveiként kárhoztatták min­dig is a „kádárizmust". (E két csoport hol egy platformra került a „kispolgár" kádárizmus bírálatában, hol egymással is élesen ütközött, amennyiben az „eszményi" szocializmus hívei sosem tudtak megbékélni a rákosisták által szükségszerűnek tekintett diktatórikus eszközökkel.) A rendszerváltás mindezen Kádárt bíráló csoportokat a kádáristákkal együtt hozta a társadalmi többség által támadott helyzetbe, s ezt a ve­zető beosztásban voltak csoportjain kívül szinte mindenki méltánytalan­ságként fogadta, hiszen az eszme hívei, vagy – a kirívóan emberellenes cselekményektől eltekintve – egy rendszer működésének fenntartói való­ban igen kevéssé viselhetnek felelősséget az olyan döntésekért, ame­lyek éppen az általuk követett eszmének is nagymértékben ellentmon­danak.

55 Igaz, ezek az emberek már régen nem érezték ezt a szocializ­must a maguk rendjének, de amikor a rendszer összeomlott, úgy élték meg, hogy ezzel az eszmények közelítésének lehetősége megy ve­szendőbe, s így a rendszerváltást mégiscsak saját rendszerük veresége­ként asszisztálták végig.

56 Ez az effektus (a „fordított Mózes-hatás") igen lényeges volt a szovjet típusú szocializmusok bukásában is. Az összeomláshoz szinte mindenütt az is kellett, hogy felnőjenek a már ebben a rendszerben szü­letett generációk, akik már semmit sem érzékelnek a korábbi korszakok negatívumaiból, így a rendszer relatív előnyeit, hozadékait sem értékelik: természetesnek veszik azokat. Ugyanakkor őket – mint a rendszer szü­lötteit – a rendszer ígéretei szocializálták, s ezek beváltatlansága épp­úgy kritikusakká teszi őket, mint a rendszer nyilvánvaló negatívumai, hi­ányosságai – a közvetlenül nem ismert – másik rendszerrel szemben, így mérlegük egyértelműen elutasító lesz: a rendszerváltást velük tehát nemcsak azért könnyű végrehajtani, mert – mint utaltunk rá – a rendszer sosem épített rájuk igazán, hanem éppen azért is, mert a rendszer gyer­mekei. (Fordított Mózes-hatásnak azért nevezhető ez az effektus, mert egy új társadalmi rend kiépítésében érvényes az az összefüggés is, hogy igazán újat nem lehet a régi viszonyai között felnövekedett, annak szelleme által befolyásolt nemzedékkel kialakítani – .új bort nem töltenek ó tömlőkbe" -, s e törvény szimbóluma, hogy Mózes addig nem vezette be a Kánaánba népét, amíg ki nem halt az utolsó is az Egyiptomban – a régi rendben – születettek közül; de érvényes az is, amit az imént jelle­meztünk, tudniillik hogy az új nemzedék tagjait pedig könnyen elveszít­heti az őket felnevelő rendszer. Ezen ellentmondást a szerves fejlődés oldja fel: ha az adminisztratív-ökonomista szocializmus nemcsak ideoló­giai és adminisztratív megalapozottságú, hanem kifejlett, erős termelési, társadalmi alapokon nyugvó rendszer lett volna akkor semmiféle nem­zedékváltás nem rendítette volna meg.

57 Ez az összemosódás a társadalmi igazságosságért fellépő irány­zatok szinte minden korábban használt önazonosító kategóriáját (kom­munizmus, szocializmus, baloldaliság) elgyengítette: mindegyik megfertőződött a terror, az etatizmus, a bürokratizmus, az üres és hipokrata dogmatizmus, a paternalizmusból következő korrupció, az irracionális ós emberherdáló működések stb. sarával.

58 E konzervativizmus minden „alulról jövő" társadalomváltoztató mozgás leszerelőjeként abban a felelős – s ez talán egyik legkárosabb következménye -, hogy a társadalom tagjainak szociális önvédelmi ké­pessége elsorvadt, az egyes döntésekkel járó következmények átlátásá­nak képessége nem fejlődött ki, s így a rendszerváltás után igen széles tömegek bénultan, passzívan vagy későn, ill. nem megfelelő eszközök­kel reagáltak-reagálnak olyan változásokra amelyek rendkívül hátrányo­san érintik őket.

59 Nem beszélve olyan negatívumairól, mint az általa végrehajtott megtorlások, az ellenvélemények rendszeres elfojtása, a gazdasági gyakorlatát jellemző irracionális pazarlás ós a személyi politikáját átható kontraszelekció, a hatalommal való visszaélés megannyi esete stb.

60 Nagy eredményt jelentett az egyéni szükségletek létjogosultsá­gának elismerése (ami – legalább ezen a ponton – visszatérés is volt az eredeti marxi szemlélet egyik leglényegesebb eleméhez); s annak a „szocialista"-„kommunista" mozgalmakban általános jellemző szemléleti vonásnak életben tartása is, miszerint törekedni kell a társadalmi igazsá­gosságra – legalább a hirdetett ideológiában. (Ez pedig sosem csak „ideológia"; ha érvényesül is a „vizet prédikálnak, bort isznak" hipokrízise, az ideológia mindig „anyagi erővé is válik"; egyrészt az ideológia se­gítségével olykor nehézségeket lehet támasztani teljes megcsúfolásuk­kal szemben, másrészt egyre több emberben ültetődnek el ezek az ideálok.) A Kádár-korszak végképpen akkor múlt ki, amikor már ezek az előnyei – a középosztályosodás, a szükségletek elismerése, az igazsá­gossági minimum érvényesülése stb. – sem tudtak már működni tovább.

61 Az ígéretet paradox módon szintén konzerválni tudta. Ez elsősor­ban annak volt köszönhető, hogy a sztálinista Rákosi-korszak totalizált öndicsőítésével szemben magát egy fejlődési folyamat részeként hatá­rozta meg: egy olyan szakaszként, amely meghaladta elődjét, s ebből az is következik, hogy ő is meghaladható: átmenet egy jobb, az ő hátránya­itól mentes világhoz. Ezzel a relativizált önképpel taszította el magától a fanatikus hitek szomjúhozóit, de ugyanezért lehetett egy a kádárizmu­son túllépő „szocialista" jövőben is szinte a rendszer utolsó percéig hinni azoknak, akik nem mondtak le arról, hogy „tertium"-ot keressenek a ka­pitalizmussal és az államszocializmussal szemben.

62 A korszak apologetái felvethetik persze, hogy volt-e a „kádáriz­musnak" (jobb) alternatívája. Ez minden korszak esetében feltehető, de nem igazán értelmes kérdés. Mint a sztálinizmus kapcsán már kifejtet­tük, véleményünk szerint mindig van alternatíva (mindig többféle is), bár kétségtelen, a különböző alternatíváknak különböző fokú az esélyük a megvalósulásra. Van, amelyiknek létrejöttéhez sokkal több erőfeszítés­re, sokkal több körülmény egybeesésére van szükség. Amire oly gyak­ran hivatkoznak, az előfeltételek, valóban nagy súllyal esnek latba. Minél tovább haladnak a fejlemények egy választott irányban, annál nagyobb a megvalósult valóságverzió nyomása, annál nehezebb másfelé kanya­rodni. Mindez igaz, de e nyomás sosem predetermináció. Eleve tagadná a társadalmi aktivitás lehetőségét az, aki egy-egy megoldásmód, egy-egy rendszer-forma kialakulásának „egyértelmű szükségszerűségében" gondolkoznék, s ez a Kádár-rendszerre is érvényes. 56 után, a „kádáriz­mus" születésekor nyilván adva volt egy Husák-féle (rosszabb) változat lehetősége is, de ugyanígy jelen lehettek – még ha gyöngébb feltételek­kel, nehezebben realizálható módon is – egy sokkal progresszívebb és sikeresebb fejlődés mozzanatai is.