Folyóirat kategória bejegyzései

Az ipari-technikai fejlődés tendenciái és Magyarország

A globalizáció logikus kifejlete a tőkés gazdaság működésének, annak gyökere ugyanis a tőke növekedési hajlama. A koncentráció jelenlegi tendenciái felől visszatekintve nevetségesnek tűnnek azok a tizenöt-húsz évvel ezelőtti hazai elméletek, amelyek a kisvállalkozást kiáltották ki a gazdasági fejlődés hajtóerejének. A szerző kimutatja a világgazdaság új folyamatainak hatását a magyar gazdaságra, és következtetéseket von le a gyakorlati gazdaságpolitika számára is.

1. Bevezető gondolatok a globalizáció természetéről

• A globalizáció gyökere: a tőke növekedési (koncentrálódási és centralizálódási) hajlama. E tekintetben nincs minőségi különbség a múlt század és korunk kapitalizmusa között: akkor is a nagyvállalati kör volt a piac meghatározója, a kisebb vállalatoknak így vagy úgy, de azokhoz kellett alkalmazkodniuk. Legfeljebb az akkori nagyvállalatok még kisebbek, és kevésbé “transznacionalizáltak” voltak.

Annak a megállapításnak az igazát, miszerint “a tőke természeténél fogva növekedésre tör”, az utóbbi évtizedekben sokan szerették volna megkérdőjelezni. (gondoljunk a mikroelektronika által felszínre dobott kisvállalati szféra körüli illúziókra, amelyeket igen szemléletesen foglal össze Schumacher könyve és annak szlogenné vált címe: “Small is beautiful”!) A kisvállalkozás 1970-es és 80-as évekbeli istenítői egyben implicite a tőke (nagytőke esetében szükségszerűen kézzelfoghatóbban megjelenő) kizsákmányoló funkcióinak visszaszorulását is láttatni akarták. így minden, a nagyvállalatok továbbra is meghatározó szerepéről szóló tanulmányt, érvelést a sutba vágni vágyott baloldali elméletek (mindenekelőtt a marxizmus) “begyepesedett képviselőinek” igyekeztek tulajdonítani. Ma, a globalizáció korában már senki sem meri kockáztatni szakmai hírnevét azzal, hogy a kisvállalkozást kiáltja ki a piac hajtóerejének.

• Mindezt Magyarországon nemcsak az egészen kicsi vállalkozások, de a transznacionális vállalatokhoz (TNC-khez) mérten szintén kicsinek számító egész hazai vállalati szféra érzi a bőrén. A magyar vállalatok már jórészt külföldi tulajdonban vannak. A megmaradtaknak pedig hosszabb távon igen rosszak a növekedési, s így túlélési kilátásaik. Már amennyiben többé-kevésbé önálló termelésre kívánnak beállni. Ahogy Simai Mihály megállapította 1999 májusában tartott előadásában: a globalizáció korában két út áll a társadalom (s így a gazdaság) szereplői előtt: az egyik, a kívül rekedés járhatatlan, a másik a transznacionális vállalatokhoz való integrálódás. így a megmaradó magyar vállalatok közül is csak azok számíthatnak hosszabb távon túlélésre, amelyek utat találnak a transznacionális szférához.1 (Vagyis amelyek csak formálisan maradnak “magyar” tulajdonban.) Persze egy ilyen alternatíva, pontosabban “álalternatíva” felállítása hamis, hiszen implicite éppen az alternatíva nélküliséget sugallja. Pedig alternatíva mindig van (kell legyen). Ennek a korábbi kutatások eredményeit összegző tanulmánynak a célja is az, hogy felvillantson néhányat, legalább a gondolatébresztés végett.

• Közvetlenül a külföldi termelőtőke dominanciájánál is nagyobb baj a spekulációs tőke térnyerése. Az utóbbi évtizedben a spekulációs tőke a világon sokkal gyorsabban halmozódott fel, mint a termelőtőke. A tőke ugyanis a csökkenő profitú termelésből – ha már nem talál új, jobb beruházási környezetet – a spekulációba “menekül”. Magyarországon a rendszerváltást követően az áruforgalom mellett a tőkeforgalmat is gyorsan liberalizálták. Ugyanakkor köztudott, hogy sem a transznacionális vállalatokkal szemben, sem a spekulációs tőkével szemben nem építettek ki védelmi mechanizmusokat.

Ez persze nem speciálisan magyar probléma. Jellemző ez a világ számos függő helyzetű országára, amelyek hazai tőkéje túl gyenge ahhoz, hogy megvédje saját érdekeit – ha kell, saját komprádor osztályos társaival és azok ideológusaival szemben is. Igaz, vannak árnyalatnyi különbségek, amennyiben egyik-másik kormány igyekszik ellenállni a fejlett gazdaságok által diktált “nemzetközi elvárásoknak”. A jövő nagy kérdése, hogy mi lesz a sorsa ezeknek az ellenállási kísérleteknek: erejük, számuk a globalizáció előrehaladtával vajon nő, vagy csökken.

• Magyarországon egyelőre semmilyen jel nem mutat arra, hogy a belátható jövőben lényeges fordulat állhatna be az 1989 óta folytatott gazdaságpolitikában. Sőt, az egymást követő (és a magyar politikai palettán igen különböző irányultságúnak számító) kormányok egymásra licitálva hozzák a nyugati nagytőke iránti lojalitásukat demonstráló intézkedéseiket – nem egyszer kérés nélkül és grátisz (már ami a társadalomra rótt terheket illeti). Ez mind a gazdasági életre, mind a politikára jellemző.

• A tömegek helyzete a piacvezérelt gazdaságokban az elosztást meghatározó viszonyokon túl a gazdasági növekedéstől függ. Az elmúlt évtizedben felhalmozódott munkaerőpiaci és társadalmi problémák piaci viszonyok között csak kellően magas növekedés mellett enyhíthetők – ha feltételezzük, hogy az ezt célzó szándék megvan. Márpedig az előrejelzések szerint az elkövetkező évtizedek átlagos növekedése – világszinten – nem lesz több néhány százaléknál. Magyarországon a kormánykörök ennél nagyobb, 4-5 (sőt több) %-os termelésbővülést látnak megvalósíthatónak rövid-, sőt középtávon is. A világátlagnál, és a fejlett országokban általában várhatónál dinamikusabb növekedés a “feljövő” piacok jellemzője szokott lenni. A globalizáció korában pedig azok a piacok számíthatnak e megtisztelő jelzőre, amelyeket a transznacionális tőke (újólag vagy most először) integrál. Az ilyen függő helyzetű gazdaságok teljesítménye tehát alapvetően a transznacionális vállalatok teljesítményét takarja. így gazdasági növekedésük java is a transznacionális vállalatok növekedéséből származik. A transznacionális vállalatok stratégiája (beruházás, profitrepatriálás, termelés-áttelepítés) pedig nyilván önmagukra és nem a fogadó ország társadalmára irányul. Ezért az így generálódott “többletgazdagság” szociális indíttatású felhasználása sem garantált – még a fogadó ország kormányának jó szándéka mellett sem.

• Továbbá: a társadalmi problémák mai formája (munkanélküliség, munkavállalók reáljövedelmének csökkenése, kétharmad-egyharmad, vagy inkább négyötöd-egyötöd társadalom kialakulása és ami mindezzel együtt jár) egy meghatározott gazdaságtörténeti fejlődés eredménye. Nevezetesen a termelékenység-növekedés vállalati keretekbe zártságának, e vállalati keretek monopolizálódásának, vagyis – végkifejletében – a transznacionális vállalatok világméretű tevékenységének eredménye. Mint ilyen, az adott gazdasági forma keretei között nem mulandó, hanem éppen rendszerspecifikus elem. Ezért az említett problémák a legjobb esetben is csak ideig-óráig enyhíthetők, de – az adott keretek között – ki nem küszöbölhetők. Ezzel a rendszer komplex vizsgálatakor elengedhetetlen tisztában lenni.

• Mindebből pedig az következik, hogy a magyar társadalom egyre nagyobb lecsúszó, elszegényedő részének bajaira a különböző kormányok mindaddig nem fognak végleges és kielégítő megoldást találni, amíg az e problémákat létrehozó okok fennállnak. Magyarország társadalmi bajai nem az itt 1989 után megvalósult “vadkapitalizmus” számlájára írhatók, hanem egyszerűen a kapitalizmus, vagy más néven: a piac korlátlan uralmának következményei. Ideje leszámolni azzal az illúzióval, hogy a kapitalizmus jó, csak nálunk nem úgy működik, ahogy kell. A kapitalizmusnak pontosan így kell működnie: hierarchiákat létrehozva, fenntartva és erősítve nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. A kis országok, mint amilyen Magyarország is, óhatatlanul a hierarchia alsóbb fokain helyezkednek el. Különösen, ha olymódon integrálódnak a világpiacba, hogy saját nemzetgazdaságuk (nemzeti piacuk) fejlesztését eleve a külföldi nagyvállalatoknak alárendelten valósítják meg.

2. A magyarországot érő fő világgazdasági tendenciák

Az 1973 utáni konjunktúra története nem más, mint hosszan ható trendek kifejeződése. Ezek a hosszan ható trendek a “dezindusztrializáció”, valamint az ipari globalizáció fogalmával összegezhetők.

2.1. “Dezindusztrializáció”2

– A “dezindusztrializáció” kifejezés tulajdonképpen pontatlan, mert azt a benyomást kelti, hogy az ipar elveszti a gazdasági fejlődésben meghatározó szerepét. De megtévesztő azért is, mert korunk világgazdaságának krízishelyzetét implicite puszta szerkezeti problémaként magyarázza. Valójában az ipar (feldolgozóipar) továbbra is a tudomány eredményeinek szükségszerű és legfőbb közvetítője a gazdálkodás felé, hiszen ezek az eredmények alapvetően az ipar által gyártott anyagi eszközökben testesülnek meg. Az ipar térvesztése látszólagos, az értékek (árak) szintjén érzékelhető aránycsökkenés (mely amúgy is részben statisztikai, számbavételi kérdést) nem jelenti a gazdasági fejlődésben játszott szerepének letűnését. Az, hogy a szolgáltatások részaránya a fejlett országok GDP-jében nő, arra világít rá, hogy a szolgáltatási szféra munkaerő-igényesebb, az iparnál, különösen a feldolgozóiparnál kevésbé hatékony (és kevésbé termelékeny), ám annál profitábilisabb ágazata a termelésnek.

– Immár elismerten hosszú távú, s gyakran a “dezindusztrializációval” összefüggésbe hozott trend a munkanélküliség (“természetes”) rátájának növekedése a fejlett, s ennek következtében a fejlődő országokban: a foglalkoztatottság korábbi szintje a konjunktúra javulásával sem állt helyre. Ez azonban nem természeti törvényszerűség, hanem az új technológiák következtében megnövekedett termelékenységnek a sajátos lecsapódása a tőkés országokban.

– Szintén tendenciálisnak tűnik a termelékenység növekedési ütemének csökkenése a konjunkturális hatásoktól eltekintve is. Ez a trend a (termelékenység növekedését lehetővé tevő) technikai fejlődés szakaszos (időnként csökkenő) ütemű vonulatán kívül a tőkésországok termelékenységnövelő képességének immanens korlátaira utal.

– A technikai haladás okozta termelékenység-növekedés, valamint a munkanélküliség és a reálbércsökkenés piacgazdaságokban egymással járó hármasa az egységnyi munkerőköltség reálértékének csökkenésében jelenik meg

A világgazdaság polarizációjának növekedése a különböző országcsoportok eltérő iparosodottságán is lemérhető. A fejlődő országokban a feldolgozóipar részesedése a GDP-ből a 70-es évek óta alig nőtt, s még a 90-as évek közepén sem érte el a fejlett ipari országokat 1970-ben jellemző szintet. Az ipar összessége pedig 1980 óta mind kisebb részben járul hozzá a GDP-hez. A fejlődő és fejlett országok iparosodása közti szakadék a fejlődő országok nagyobbik felére vonatkozóan az átlagadatokban tükröződő mértéknél is nagyobb, tekintve, hogy a “fejlődő” kategória tartalmazza a NIC-eket (újonnan iparosodott országok) is. A fejlett országokban az ipari részarány-csökkenés az iparosodottság (ipar/GDP arány) magas fokának elérése után következett be, ezzel szemben a fejlődő országok GDP-jében az ipar részaránya a 80-as évekig növekvő volt, ez az arány azonban ezt követően – még mielőtt elérte volna a fejlett országok 1960-as színvonalát! – visszaesett. Ez a transznacionális munkamegosztásban elfoglalt helyük következménye.

új (?) világrend. A globalizációs folyamatokkal együtt, azt erősítve bontakozott egy új világrend, melyben a kelet-európai rendszerek bukásának döntő szerepe volt. Mint előadásában Simai Mihály megfogalmazta (1999), politikailag egyközpontú, hierarchikus világrenddel van dolgunk, amelyben a nemzetállamok fennmaradása és szaporodása ellenére mindössze 7-8 állam a meghatározó, az egyetlen, minden (katonai, politikai, gazdasági, technológiai) szempontból “szuperhatalommal”, az USA-val az élen. Az erőviszonyok ilyen koncentráltsága, polarizáltsága egyedülálló a világtörténelemben.

Itt azonban meg kell jegyezni, hogy a jelenlegi világrend minden kuriózuma ellenére is csak viszonylagosan nevezhető újnak. Lényegét tekintve mindig is ilyen volt a korlátlan árutermelésre épülő gazdaság. Alapvető jellemzői (ellentmondásai) nem változtak meg, legfeljebb kiteljesedtek, s az egész Földre nézve érvényessé váltak: világpiac és nemzetállam, globalizáció és differenciálódás, kozmopolitizmus és nacionalizmus kettőssége, továbbá a liberalizmus egyeduralomra törekvése mindig is az általános árutermelés, a piaci verseny, és az ehhez tartozó társadalmi-politikai-ideológiai rendszer attribútuma volt. Ezzel szemben maga az általános árutermelés a történelemnek csak egy adott pontján, az ezt követelő feltételek megérésének hatására kialakult rendszer. S mint ilyen, méltó a fejlődés minden velejárójára (születés, növekedés, változás, elmúlás).

Az általános árutermelés természete az elkülönültség, melynek alapja a magántulajdon (tulajdoni elkülönültség). A kapitalizmus sejtszerű gazdasági- társadalmi-gazdasági képződmény, és nyilvánvalóan globalizálni is csak e mintát képes. Hiszen maga ez a sejtszerűség, vagyis a magánérdek önzése hajtja előre. Ezért nem számolja föl, hanem még erősíti is a nemzetállamok szerepét a globalizáció – még ha a kormányok politikai erejét csökkenti is. Ezért nem szünteti meg a termelés vállalati formába zártságát a TNC-k uralma és stratégiai szövetségeik. Ezért nem az egyezőség, hanem a differenciáltság nő.

2.2. Az ipar globalizációja – a transznacionális vállalatok uralma

– Bár a tőke növekedésre való hajlama nem új jelenség, e téren a 70-es évek elejétől ugrás következett be. A tőkekoncentráció és -centralizáció folyamata ugyanis kikényszerítette azokat az egyéb gazdasági-társadalmi-politikai (és technológiai) folyamatokat, amelyek aztán a tőke “transznacionalizálódását” felgyorsították. A világpiacon meghatározóvá váltak a transznacionális vállalatok. Ezért a gazdasági fejlődésnek ez az új szakasza “transznacionális monopolkapitalizmus” meghatározással írható le a legpontosabban. Míg korábban a vállalatok külföldi tevékenysége meghatározó módon a kereskedelem elősegítésére irányult (nyersanyagimport, készáruexport), addig napjainkban a termelés extenzív kiterjesztése a céljuk. A transznacionális vállalatok versenyképessége külföldi leányvállalataik tevékenységében rejlik.

– Mindezzel együtt járt a 80-as években a működőtőke (FDI) -kivitel gyors növekedése. 1970-ben a világ összes FDI-exportja 12 milliárd USD-t, vagyis a világexport 4,2, a világ GDP-jének pedig 0,4%-át, 1980-ban pedig 47 mrd USD-t, (a világexport 2,5, a GDP 0,4%-át) tette ki. 1990-ben viszont már 243 milliárd dollárnyi (a világexport 7,1, a világ-GDP 1,0%-a), 1996-ban pedig 349 milliárd dollárnyi (az export 6,6, a GDP 1,3%-a) működőtőkét ruháztak be külföldön.3 A transznacionális vállalatok tevékenysége következtében tehát a világpiacon áramló működőtőke mennyisége 1980 és 1996 között hét és félszeresére, súlya két–háromszorosára nőtt.

Csökkenő profit, élesedő verseny. A transznacionális vállalatok kezében magas szerves összetételű termelőkapacitások összpontosulnak, ami azt eredményezi, hogy a profit rátája csökkenő tendenciát mutat. Ez a csökkenés pedig csak monopolárak és növekvő értéktöbbletráta mellett ellentételezhető. Ezért a vállalatok közötti verseny éleződik, a konkurenciaharcban új eszközök nyernek teret. Például: a tőke az alacsony bérköltségű országokba vagy a spekulációba “menekül” és új technikai, munkaszervezeti megoldásokat keres, új piacok megnyitására és a régiek “összenyitására” (integrálására) törekszik.

új munkaszervezet. A rigid munkamegosztáson alapuló taylori munkaszervezet fénykora lejárt. A tőkekoncentráció és centralizáció a technikai haladás miatt mindinkább csak új szervezeti formában képes előrehaladni. A termelés mind nagyobb hányada válik szervezetté: ezt jeleníti meg a kisebb vállalatok tömörülését és együttműködését jelentő “cluster”-ek kialakulása, a transznacionális vállalati kapacitások növekedése.

“Piacosítás”. Az adósságválságra adott IMF-“ajánlásoknak” megfelelően a 80-as években megindult a piacok liberalizációja és deregulációja. Igaz, ez inkább csak a világpiaci hierarchia alsóbb fokain álló gazdaságok számára kötelező recept. (A 80-as években a fejlett országok protekcionizmusa kifejezetten nőtt, főként a nem tarifális jellegű importkorlátok alkalmazása révén.)

Technikai fejlődés. Ugrásszerűen fejlődtek és terjedtek el a mikroelektronika alapú technológiák, felgyorsítva az üzletmenetet és a kommunikációt a világ távoli pontjai között is. A dereguláció és az informatikai fejlődés lehetővé tette, hogy a fejlett országok fölös tőkéi a pénzpiacok összekapcsolásával újabb befektetési lehetőségekre leljenek.

A fejlett országok integrációjának fejlődése: az EU. A világpiaci versenyben lemaradni látszó Európa az integrációs folyamat mélységi és szélességi kiterjesztésében keresett orvosságot, ami közvetlenül és közvetve is a globalizáció egyik hajtóereje lett. A pénzügyeiben is egységes európai piacra való felkészülés a vállalatok részéről a tőkekoncentráció és -centralizáció további felgyorsulását jelentette.

Rendszerváltás és új piacok. A szocialista rendszerek összeomlása után új piacok (felvásárolható vállalatok, felvevőpiacok) nyíltak meg a kapitalista országok tőkéje előtt nemcsak Kelet-Európában, de számos, a szocialista orientációt kapitalistára cserélő fejlődő országban is.

Helyi és globális társadalmi-gazdasági polarizáció. A transznacionális vállalatok tevékenysége révén megvalósuló globalizáció felgyorsítja a munkanélküliség növekedését, nyomást gyakorol a bérekre, és a társadalmi-gazdasági különbségek növekedése irányába hat. A(z ipari) globalizáció természetéből adódóan növeli az egyenlőtlenségeket. A globalizációval járó nemzeti és nemzetközi szintű fejlettségi, társadalmi polarizáció tehát nem véletlen, vagy mulandó gyermekbetegség, hanem törvényszerű.

3. Az ipari-technológiai fejlődés hosszú távú trendjei és Kelet-Európa

A fejlett tőkésországok által determinált világpiaci mechanizmusoktól saját nemzeti és regionális modernizációs stratégiájuk révén jórészt elzárt volt szocialista országok ipari fejlődésének elemzéséből4 kitűnik, hogy

1. Az “iparosodottság” szintje tekintetében a 80-as évek végére (éppen a rendszerváltás előtt) utolérték a fejlett tőkés országokat (ld. pl. SZU, Kína), továbbá, hogy

2. az utóbbiakénál dinamikusabb ipari, feldolgozóipari növekedésükhöz – szemben a fejlődő országokkal – a termelékenység számottevő, felzárkózást biztosító emelkedése járult. (Míg a hetvenes évek első felében az egy munkásra jutó bruttó termelés tekintetében a fejlett tőkésországok 236%-kal haladták meg a kelet-európai országok és a SZU szintjét, addig 1990-re – amikor pedig már a volt szocialista országok gazdasága is érezhetően megrendült – ez az előnyük 180%-ra apadt. A fejlett és fejlődő országok közti különbség ugyanekkor nőtt.)

A témához igen jól értő Szász Gábor (mérnök, BME) példákkal bőségesen illusztrált dolgozatából5 különösen érdekes tényeket, összefüggéseket tudhatunk e régió, s benne Magyarország iparosodási múltjáról. Tehát arról az “alapról”, amelyre a rendszerváltás, az ipari-műszaki bázis privatizációja, Magyarország globális világrendbe való (re-) integrálódása épült. Érdemes citálni főbb megállapításait.

– A volt szocialista országok műszaki-tudományos fejlődése nem kis mértékben a II. világháború előtti időszakban gyökerezik, amikor is a régióban egy szűk értelmiségi réteg meglepően jó színvonalú ipari fejlesztő és kutatómunkát végzett. A Szovjetunióban ekkor alapozták meg azt a tudományos potenciált, amely az 50-es évek második felében elkápráztatta a világot. (Korszakalkotó eredmények születtek pl. a matematikában, a technológiai tervezésben, a repülés elméleti és gyakorlati fejlesztésében stb.) A Szovjetunióban a műszaki fejlesztés bázisának mennyiségi növekedése mellett gyorsan nőtt a munka termelékenysége, mivel az extenzív fejlesztés is jelentős gépesítéssel járt. (1913-ban Oroszország és az USA munkatermelékenységének aránya 1:9 volt, 1957-re a Szovjetunió és az USA megfelelő aránya már 1:1,6.) Politikailag különböző okokból a régióban mindenütt autarkiás gazdasági fejlesztési tervek születtek. A háború miatt meg nem valósult terveket a háború után újra elővették. (Pl. Magyarországon a villamos erőművek egységteljesítményének növelése, a hőerőműveknek hazai szén eltüzelésére alkalmas kazánokkal való fölszerelése, Nagymarosnál vízi erőmű céljára szolgáló vízlépcső építése, tiszalöki víztározó stb.)

A II. világháború után a hadiipari üzemeket igyekeztek átállítani a polgári termelésre (ezt a törekvést a hidegháború keresztül húzta). Az újjáépítés szükségletei felkeltették az automatizálás iránti igényt. (A Szovjetunióban az 50-es évek végén már a komplex automatizálással kísérleteztek.) A hidegháború miatt a termelési és kutatási kapcsolatok is megszakadtak a Nyugattal, így a régió országai saját fejlesztő bázis kiépítésére voltak kénytelenek. Az amerikai atommonopólium megtörésére tett erőfeszítések, s általában a katonai szembenállás hadiipari igényeinek kielégítése a lakosság életszínvonalának rovására mentek. A Kínai Népköztársaság kikiáltása, a politikai függetlenséget nyerő (nagy) gyarmatok a műszaki segítségnyújtás iránti igényt keltették fel. Ez a robosztussággal, az alulképzett munkaerőt is hasznosítani képes megoldásokkal jellemzett szovjet technika számára adekvát kihívást jelentett.

– Az 1950–65 közti felzárkózási időszak első felére a régió országai elérték az ipari érettség szakaszát. (Egy ország technostruktúrája akkor van az érettség stádiumában, ha a műszaki fejlesztés szellemi hátterét mindenütt kiépítették, s a korszerű ipar termelő infrastruktúrája olyan színvonalú, hogy nem gátolja a stratégiai ágazatok termelését és kapcsolatait.) Csehszlovákia (és Németország) már a II. világháború előtt elérte ezt a szintet, a többi szóban forgó ország csak az 50-es években vagy később (a Szovjetunió 1955-ben). A Szovjetunió a reálértelmiség (mennyiségi és minőségi) képzése terén az élre tört. (1950-ben üzembe helyezték a világszinten legtökéletesebb technológiát képviselő teljesen automatizált dugattyúüzemet. A komplex automatizálással a Szovjetunióban még az elemi típusú automatizálás megvalósítása előtt próbálkoztak – sikerrel –, ami a kis vállalati egységekre épülő kapitalista országokban értelmetlen lett volna, de az állami méretekben tervező nagy országban indokolt. A komplex automatizálás az elektronizálás hiányában azonban túl merev volt, így nem volt érdemes továbbvinni.) A KGST-ben a korszak végére létrejött egy olyan technostruktúra, amely a Nyugattól függetlenül is dinamikus fejlődést tett lehetővé. A katonai kutatásokhoz kapcsolódó területeken kívül (atomenergetika, űrkutatás – “szputnyik-sokk”) a gépgyártásban (pl. számítógépes folyamatirányítás), kohászatban, gyógyszergyártásban, a nagyüzemi agrotechnikában, a növénynemesítésben, valamint a gyártmánytervezésben, a műszaki és természettudományos alapkutatásokban is kimagasló eredmények születtek (elsősorban a Szovjetunióban). A Szovjetunió katonai potenciálja, világpolitikai befolyásának növekedése, az űrkutatás terén kivívott vezető helye és kimeríthetetlennek tűnő nyersanyagforrásai elterelték a figyelmet azokról a belső ellentmondásokról, amelyek a következő korszak kihívásai során felerősödtek (az elsőgenerációs munkásság munkakultúrájának hiányosságai, magas fajlagos anyag- és energiaigény, az információfeldolgozás alacsony hatékonysága, a termelésben ebből kifolyólag növekvő adminisztrációs “vízfejek”, az újítók ösztönzöttségének hiánya stb.).

A 1960-as évek közepétől a TTF által megkövetelt fejlesztéseket, a hatékonyság növelését a volt szocialista országok elhanyagolták, holott a Keletről Nyugatra áramló technológiák tanúbizonysága szerint is meg lettek volna ennek a szellemi-tudományos alapjai. A fejlett tőkésországok átlagos termelékenységét ugyan soha nem érte utol a KGST-országok termelékenysége, de azért akadt néhány olyan ágazat, amelyekben sikerült valamelyiküknek az élvonalba kerülni. Mint egy elfogulatlan amerikai szakértő (John W. Kiser, az amerikai külügyminisztérium egykori kutatási tanácsadója, a “keleti blokkból” származó technológiák transzferére specializálódott vállalat alapítója) is megállapítja, ez olyankor fordult elő, amikor a tervszerűségből kézzel fogható előny származott. Az ő megállapítása szerint a világ “agykapacitásának” 30 %-a a KGST-országokban volt található a 70-es években (ennek öthatoda, vagyis a világkapacitás egynegyede a Szovjetunióban). Ezt a kapacitást a nyugatitól eltérő innovációs szisztémában használták: a legegyszerűbb megfelelő technikára koncentráltak. Ez tudatos választás eredménye volt, hiszen egyébként a bonyolult (haditechnikai) készülékeket is elő tudták állítani. A korlátozott források azonban azt követelték, hogy az elégségesség szabályát kövessék: csak olyan jól kell elkészíteni valamit, ami elégséges ahhoz, hogy az adott célt szolgálja. Az iparban több olyan, a nyugatinál jobb műszaki megoldást fejlesztettek ki (pl. a kohászatban), amely csak a munkaerőpiaci feszültségektől való mentesség, és az előre látható keresleti szint által lehetővé tett tömeggyártás talaján volt (gazdaságossági szempontokból) lehetséges. (A Keletről Nyugatra áramló licencek alacsony száma és értéke tehát nem elégségesen illusztrálja a két országcsoport műszaki potenciáljának viszonyát.) Mindez arra is rámutat, hogy a Nyugatról származó importtechnológiára épített technológiafejlesztés a 70-es években (pl. a számítógépesítést illetően) nemcsak e technológiák szükségszerű elavultsága, hanem a működő gazdálkodási rendszerrel való inadekvátságuk miatt sem volt a legjobb (de semmiképpen sem az elégséges) megoldás.6

– A volt szocialista országok ipari-technikai fejlődésének elemzése kapcsán különös hangsúlyt nyer az a megállapítás, hogy a beruházások nem önmagukban, hanem csak a műszaki fejlődést hasznosító hatásukon keresztül generálnak teljesítményjavulást. A felhalmozási ráta nem határozza meg a műszaki fejlődés eredményességét, ez utóbbi viszont meghatározza a beruházások hatásfokát. A volt szocialista országok évtizedekig történelmileg kiugróan magas felhalmozási rátát produkáltak, ami kezdetben – figyelembe véve az iparosítási feladataikat – a gazdasági modernizáció irányába hatott. A hatékonyság követelményének elhanyagolása azonban a 70-es évek közepére az éppen e hatékonysági gondok miatt növekedési zavarokat mutató gazdaságok számára súlyos tehertétellé változtatta a beruházásokat. Ez a helyzet azonban a felhalmozási arány csökkenésén kívül nem járt a szükséges hatékonyságnöveléssel: a beruházási ráták visszaesését (különösen Magyarországon és Lengyelországban) növekvő nyugati hitelfelvétellel és (technika-) importtal “ellentételezték”. A 80-as évek első felében már a legtöbb országban nettó dezinvesztíció következett be. Ez a stratégia abszolút mértékben csökkentette a műszaki fejlődés bázisát, s egyben növelte a technológiai függést (a dráguló import révén előrehajtva az eladósodás szekerét is).

4. Következmények Magyarország számára

1. Modellváltás a technikai fejlődésben. Mint a fenti két fejezetből kitűnik, Magyarország az elmúlt fél évszázadban két különböző típusú modernizációs “ösvényen” járt. Az elsőt, amelyet idézett művében Szász Gábor “a legegyszerűbb megfelelő”-elvű innovációs stratégiának nevez, a kelet-európai rendszerváltás jóvoltából váltotta fel a második, amelyet analóg módon a “legolcsóbb profitábilis”-elvű innovációs stratégiának nevezhetünk.

2. Alárendelt világpiaci integráció. Az új típusú innovációs út a transznacionális nemzetközi munkamegosztásba történő betagozódást jelenti. Ez a folyamat a 90-es években játszódott le, és az addigi ipari-műszaki bázis gyökeres technikai, szervezeti és tulajdoni átalakításával járt. E folyamat idején Magyarország gazdasági teljesítménye az első években oly erőteljesen visszaesett, hogy azt a 90-es évek közepén beinduló fejlődés a mai napig nem tudta kompenzálni. Az időközben végbevitt privatizációval az érintett vállalati vagyon több, mint fele (közel 3000 milliárd forint), azaz a nemzeti vagyon jó egytizede veszett el. 1997 szeptemberéig 1859 állami vállalatból 353 került felszámolásra, 105-öt végelszámoltak, 1053-at teljes mértékben privatizáltak, s mintegy 360 maradt kisebb-nagyobb mértékben állami. így a privatizáció révén az üzleti szférában alkalmazott tőke durván 80%-a magánkézbe, felerészben külföldi vállalatok kezébe került.7 Kelet-Európa átlagához képest a nemzeti tőke aránya Magyarországon extrémül csekély (50% alatti), miközben a működőtőke-import aránya a beruházásokban kiemelkedően nagy (1995-ben pl. 60% volt). Magyarország éppígy kimagaslik a régióból az egy főre eső FDI-állományt tekintve is. Ennek értéke 1997-ben 1.63mrd USD (az utána következő legnagyobb értékek: Csehország 621 mio, Lengyelország 465 mio USD) volt. A külföldi tőkének ez a térnyerése egyértelműen az állami vállalatok magánkézbe adásának köszönhető: 1990 és 1997 között a devizális bevételek aránya az áVü, áV Rt., áPV Rt. összes bevétele között átlagosan 68%-ot tett ki.8 Mint Tardos Márton összegzi: a privatizáció sikeres volt.9

3. Gyenge hazai vállalkozóréteg. A privatizáció lényegét tekintve már 1995–96-ra lezárult, s eredményeként a következőkkel jellemezhető vállalatstruktúra alakult ki:

– A korábbi állami nagyvállalatok kapcsolatrendszerének köszönhetően, valamint kiegészülve a zöldmezős beruházásokkal, a kialakult vállalatszerkezet leginkább a nyugat-európai holding-típusú (diverzifikált) struktúrához hasonlít (szemben az amerikai integrált vállalati struktúrával, vagy a pl. Japánban elterjedt kis- és nagyvállalatokat összefogó “csillagszerű” modellel).

– A leggyakoribb vállalatnagyság számottevően változott a rendszerváltás következtében. Míg 1988-ban a 100 főnél nagyobb vállalatoknál dolgozott a foglalkoztatottak 81,6%-a, az 1000 főnél nagyobbaknál pedig 29,5%-a, addig 1997-re az arányok rendre 49,6 és 6,7%-ra csökkentek. A 100 fő alatti vállalatok aránya a foglalkoztatásban ennek megfelelően 18,4%-ról 50,5%-ra nőtt.10 A nagyvállalati modellt tehát – éppen a TNC-k, a globalizáció korában! – felváltotta a kisvállalati túlsúly. Ez pedig a függő típusú gazdasági fejlődés egyik feltétele.

– A magyarországi vállalkozói szférát a koncentrált (természetesen magán-) tulajdon jellemzi. Ez azt jelenti, hogy – mint a jelentősebb magyar cégek vizsgálata alapján Tóth (1998) kimutatta – a cégek (a tőzsdén szereplők kivételével) 81%-ában a többségi részesedés egy tulajdonos kezében van. (A vizsgált cégek közül 14% volt többségi külföldi, 80% többségi belföldi magántulajdonban.)

– A magyarországi vállatok nagy része (77%-a) ugyanakkor “izolált”, vagyis kapcsolódási pontok nélkül való: nem tulajdonosai más cégeknek és tulajdonosaik közt nincs belföldi társaság. A nagyobb (100 főnél többel működő) cégek között az arány jóval kisebb (36%). A kereszttulajdonlás tehát inkább csak a nagyobb cégekre jellemző.

– összefoglalóan elmondható, hogy egyrészt Magyarország vállalati szférájának dandárját közvetlenül integrálta a külföldi tőke: a termelés és vállalati vagyon nagy, az export döntő része ezek birtokában van. (Az összes kettős könyvelésre kötelezett vállalkozás árbevételéből 1997-ben 65%-ban részesedtek a külföldi érdekeltségű cégek, a bankrendszerben 62% volt a külföldi tulajdon aránya.11) Másrészt kialakult egy “saját” hazai tőkésosztály, amely azonban nem vált gazdaságszervező erővé. Ez a réteg döntő mértékben kisebb vállalkozásokat tart a kezében. Tulajdonosi szempontból ugyan nem, de beszállítóként, illetve input-beszerzőként és technológia-vásárlóként maga is jórészt a nagyobb külföldi vállalatok függeléke.

4. Lassú technikai modernizáció. A statisztikai és empirikus elemzés szerint Kelet-Európa gazdaságaiban (így Magyarországon) a privatizáció idején (1995-ig) nem ment végbe áttörés az ipari modernizációban, beruházásokban. Ezekben az években a vállalatok csak a meglévő kapacitások jobb kihasználásra koncentráltak, jelentősebb struktúra-, technológia-átalakító beruházásokra csak szűk körben került sor.12 Mindez annak ellenére volt így, hogy 1991 és 1995 között Magyarországon a bruttó beruházásokból kb. közel egynegyeddel részesedett a működőtőke-import (1994-ben 14, 1995-ben pedig 60%-kal). Ez sokszorosa a nemzetközi átlagnak, ami világszinten 3–5%, a fejlődő országok egészében 5–8%, Latin-Amerikában 8–10% körül alakult ugyanabban az időszakban.13 Elgondolkodtató, hogy miközben a rendszerváltással, liberalizációval, privatizációval és külföldi tőkebevonással sokak szerint elhárultak a fejlett országokhoz való felzárkózás akadályai, addig a magyar termékek világexportból való részesedése a korábbi időszakhoz képest (tovább) csökkent: a 80-as években 0,4% körül (afölött) alakult, 1990–96-ban viszont 0,3% a megfelelő átlag.14

5. Nemzetközi integrálódás belső fejlődés előtt/nélkül/helyett. Ma már több neves szakember15 is rámutat arra, milyen hátrányokat rejt magában, hogy a rendszerváltást követő magyar világgazdasági integrálódást nem előzte meg a rekapitalizált (privatizált) iparok belső integrálása, saját alapú fejlődése, vagy legalább lábra állása. A nyitás sokkszerű és túlzott volt, a kelet-európai országok “túlnyitottak”. A gazdaság irányítói recessziós időben, átgondolatlanul, alkalmazkodási idő hagyása és exportösztönzők bevezetése nélkül, felértékelődő nemzeti valutával, egyoldalúan stb. tárták ki az ország kapuit. Épp ilyen átgondolatlanság és hirtelenség jellemzi az Európai Unióba való igyekvést is.16 A világpiaci integrálódás és a rendszerváltás együttes folyamatai még egy Magyarországnál erősebb gazdaságot-társadalmat is próbára tettek volna. Igaz, e kettős folyamat terheit nem egyaránt viselik a társadalmi rétegek. A fő gond csak az, hogy túlnyomó többségben vannak azok, akiknek az életszínvonala romlott, és folyamatosan romlik, s a társadalom igen nagy hányadának (hosszú távú munkanélküliek, nyugdíjasok, hajléktalanok stb.) egyenesen kilátástalan a jövője.

5. Az alkalmazkodás néhány lényeges szempontja

magyarország számára a világfolyamatokhoz való szerencsés alkalmazkodás a globalizáció vázolt viszonyai közepette igen nehéz: az eljövendő évtizedekben számos súlyos és immanens17 problémával terhes, több megoldatlan válságot maga előtt görgető, s roppant hierarchizált, a végsőkig haszonelvű18 világgazdasággal kell szembenéznie. Bár ezt a globalizációt a fejlett országok hivatalos közgazdaság-tudománya – élén a liberális kapitalizmust a fejlődés csúcspontjának kikiáltó Fukuyamával – mint egyedül üdvözítőt köszönti, mind több a globalizáció árnyoldalaira, immanens konfliktusaira, antagonizmusaira rámutató szerző is.19 Ami a nemzetközi és magyar tapasztalatok alapján már most biztos, az az, hogy a globalizáció erőinek, vagyis a transznacionális vállalatok érdekeinek a szervilis kiszolgálása nem hoz valóságos felzárkózást, csak olyan függő helyzetű, dualista, társadalmi problémákban gazdag fejlődést, amely legfeljebb egyes makrogazdasági mutatók sikerén alapuló látszateredményeket produkál. Mit lehet tenni, ami ennél kedvezőbb eredményre vezet?

– Mindenekelőtt – miként arra árva és Diczházi (1998) rávilágít – tudomásul kell venni, hogy a globalizáció kimenetele még bizonytalan. Ezen azt kell érteni, hogy a globalizáció kárvallottjai (régiók, országok, társadalmi osztályok és rétegek) már most is kisebb-nagyobb ellenállást fejtenek ki a globalizáció erőivel szemben, vagyis a globalizáció viszonyai közt és e viszonyok természetére vonatkozóan már ma is társadalmi-gazdasági harc folyik a világban. “… hosszabb távon nem biztos, hogy a globalizáció határokat és mértékeket nem ismerő elmélyülése felé halad a világ.” – fogalmaz árva és Diczházi.20 Ezért a globalizáció folyamatainak aktív kiszolgálása és passzív elszenvedése helyett arra kell törekedni, hogy annak szervezőivé lépjünk elő. Ugyanis “a globalizációban elsősorban az nyer, aki a nemzetközi tőkemozgást szervezi, és az veszít, … aki passzívan elszenvedi ezeket a folyamatokat.”21 A nyertesek klubjába kerüléshez pedig azok kiszolgálása helyett tudatos, a nemzetgazdasági, -társadalmi érdekeket előtérbe helyező (ennek alárendelten kompromisszumos), hosszú távú stratégiára van szükség.

– A globalizálódó világban való helytállásnak azonban feltételei vannak: Simai (1999) – a fentiekkel egybevágó – véleménye szerint a XXI. században azok az államok számíthatnak sikerre, amelyeket a gyakorlatias, nem csoportérdekű kormányzás, demokratizmus, társadalmi kohézió, közmegegyezés, szociális biztonság, munkaalkalom, szakértelem, makrogazdasági stabilitás, kiszámíthatóság, áttekinthetőség jellemez, s amelyek jól választják ki nemzetközi partnereiket.

– Ugyancsak Simai (1999) szerint felzárkózás csak a gazdaság bizonyos szegmenseiben lehetséges, de Magyarország még egyetlen ilyen szegmenset sem tudott felmutatni (a külföldi tőkebehatolás mértéke kivételével). Itt azért meg kell jegyezni, hogy a rendszerváltás óta nem egyszerűen a felzárkózó szegmensek hiányáról van szó, hanem – Szász (1994) alapján – a felzárkózásnak indult, esetenként Európa- vagy világszínvonalú “szegmensek” eltűnéséről, leépüléséről, külföldi kézbe kerüléséről.22 A felzárkózásra képes “szegmensek” tehát részben már léteznek Magyarországon.

– Ezek a fent említett szegmensek leginkább az általánosan művelt, magas fokon szakképzett, kreatív munkaerőre épülő területek (K+F, szoftver). Persze ez a “komparatív előny” is mulandó, különösen, ha a globalizációnak (EU-csatlakozásnak) feláldozott oktatási struktúrára gondolunk… Mint Lapid (1997) is megállapítja, a Magyarországon felhalmozott termelési tapasztalatok egyelőre még lehetőséget adnak arra, hogy az ország valamilyen formában csatlakozzon az “ötletgyártók” táborához. Az alacsonyabb bérű országok versenyével szemben a magyar gazdaság vállalatainak rugalmasságát, képzett munkaerejét kínálhatja, mely tényezőkkel a középmezőnybe kerülhet a világversenyben.23

– A műszaki-technológiai fejlesztést hosszú távon célszerűbb e hazai potenciálra építeni, mint a betelepült transznacionális vállalatoktól várni. Nemcsak ama közismert tény miatt, hogy a fejlesztések eredményeit a vállalatok monopolizálni igyekeznek, hanem azért is, mert e beruházásoknak nem is közvetlen, de még csak nem is “dobogós” célja a technológiai fejlesztés. A termelékenységi, hatékonysági és profit-mutatók körüli zavarnak tudható be az a széles körben elterjedt nézet, hogy a hazánkba települt multik a korábbi magyarnál fejlettebb technológiát honosítottak meg. Mint a már idézett Kaucsek et. al (1997) felmérése mutatja, a vállalati adatokból számolt “termelékenységi és becsült munkahatékonysági” mutatók Magyarországon a multiknál emelkedtek a leginkább, ami a szerzők szerint – többek között – a magyar export növekvő versenyképességében is lecsapódott. Ugyanakkor leszögezik, hogy a relatíve olcsó munkaerő (és tegyük hozzá: a munkanélküliség) bázisán a hatékonyságnövelést a munkaintenzitás növelésével oldották meg.24

– Nemzetközi tapasztalatok25 számbavétele után Rodrik (1998) úgy fogalmaz: a kérdés nem az, hogy részt vegyünk-e a globalizációban, hanem, hogy hogyan vegyünk részt benne. A hogyan kulcskérdése pedig a megfelelő (értsd: a nyitást kiegészítő, a külső sokkoktól védő, a társadalmilag lehető legkedvezőbb) integrálódást levézenyelni és biztosítani képes hazai intézményrendszer. Az ennek kiépítését szolgáló stratégia három tartópillére: az állami apparátus “hitelességének” erősítése, a tömegek (munkások, parasztok) érdekérvényesítési képességének javítása, és végül a kiterjedt társadalombiztosítási rendszer (ki)fejlesztése. Rodrik úr végső következtetése kitűnő zárszó e tanulmányhoz: ezek nélkül a hazai intézmények nélkül a globalizáció csak a társadalmi konfliktusokat erősíti, s ezen keresztül hosszú távon rontja a gazdasági növekedés esélyeit.26

 

Irodalomjegyzék

ANTAL, László (1998): Magyarország és a világgazdaság. Globalizáció és szuverenitás. Európai Utas. 9. évf. 3. sz.

Artner, Annamária (1997): Az ipari-technikai fejlődés tendenciái. MTA VKI, november

árva, lászló – diczházi, bertalan (1998): Globalizáció és külföldi tőkeberuházások Magyarországon. Kairosz Kiadó/Növekedéskutató

KAUCSEK, György – NÉMETH, Tibor – SIMON, Péter (1997): A nemzetközi vállalatok Magyarországon és az emberi erőforrások. Munkaügyi Szemle XLI. évf. január

KORTEN, David C. (1996): The Truth about Global Competition. The Economic Myths behind Globalization. Development and Cooperation. No 3, May/June

KORTEN, David C. (1996): Tőkés társaságok világuralma. Kapu Kiadó, Budapest

kovách, imre – csite, andrás (1999): A posztszocializmus vége. A magyarországi nagyvállalatok tulajdonosi szerkezete és hatékonysága 1997-ben. Közgazdasági Szemle, XLVI. évf. február

lapid, koty (1997): Versenyben a világgal. A magyar gazdaság nemzetközi versenyképességének mikrogazdasági tényezői. BKE, Vállalatgazdaságtan tanszék. Műhelytanulmányok. 23. kötet

MARTIN, H.P. – SCHUMANN, H. (1998). A globalizáció csapdája. Perfekt, Budapest

palánkai, tibor (1996): Gazdaságpolitika: koordináció és alkalmazkodás. Európai Tükör, december

palánkai, tibor (1998?): Magyarország európai integrációja: globalizáció és nemzetállam, integráció és nemzeti érdek. Előadás. Gépirat. A/21.534:2 raktári szám alatt megtalálható: MTA VKI TTSZ.

práger, lászló (1998): A nyolcvanas évek kiterjesztett nyitottságelmélete és napjaink magyarországi reálfolyamatai. Közgazdasági Szemle, XLV. évf. november

rodrik, dani (1998): Globalisation, Social Conflict and Economic Growth. The World Economy, Vol. 21, No. 2, March

simai, mihály (1999): Magyarország, mint félperiféria felemelkedésének lehetőségei. Előadás az MTA Gazdaság- és Jogtudományok Osztályának “A XX. század tanulságai és a jövő alternatívái” című május 5-i ülésén

szanyi, miklós (1998): Ipari Beruházások az átalakuló gazdaságokban. Egy empirikus felmérés eredményei. Közgazdasági Szemle, XLV. évf. szeptember

Szász, Gábor (1994): A szocialista irányultságú országok műszaki színvonala 1945–1990. Az F4632. sz. OTKA keretében készült tanulmány.

TARDOS, Márton (1998): Sikeres-e a privatizáció? Magyarországi tapasztalatok. Közgazdasági Szemle, XLV. évf. április

tóth, istván János (1998): Vállalkozások tulajdonosi kapcsolatai Magyarországon. Közgazdasági Szemle, XLV. évf., június

(A tanulmány a Farkas Péter által vezetett A.1435/I. sz. OKTK-projekt keretében készült.)

Jegyzetek

1 Ld. Simai Mihály előadását az MTA-n 1999. május 5-én.

2 Bővebben Ld. Artner (1997)

3 Az adatok forrása az ENSZ és az IMF. In.:árva-Diczházi (1998), 249. old.

4 Bővebben Ld. Artner (1997)

5 Szász (1994)

6 Hasonlóképpen működési zavart – és nem hatékonyságjavulást – előidéző lépés volt például a vállalati dollárkitermelési mutató, az eszközlekötési járulék, a bérszintszabályozás bevezetése, a “Bukaresti árelv” jóvoltából eleinte kevéssé érzékelt olajárrobbanás figyelmen kívül hagyása (energiatakarékosság elhanyagolása), vagy az egyéb olyan intézkedések, amelyek egy, a tervszerűségre épülő rendszerben éppen e rendezőelvet gyengítették. (Pl. az elektronizálási program során sok kiváló finommechanikai vállalatot tettek tönkre az NDK-ban, pedig ezekre a számítógép-perifériák gyártásánál is szükség lett volna, vagy Magyarországon a gazdasági reformfolyamat során az üzemi karbantartás szabályozási szintű elhanyagolása, mely e fontos termelési fázis gyakorlati elhanyagolását is jelentette.)

7 Ld. Bővebben Tardos (1998)

8 Ld. árva-Diczházi (1998) adatait, 253., 254., 257., 261. old.

9 Tardos (1998) 331. old.

10 Kovách – Csite (1999), 132. old.

11 árva – Diczházi (1998) 263. old.

12 Részletesebben ld. Szanyi (1998)

13 árva – Diczházi (1998) 254. old.

14 Práger (1998)

15 Ld. Pl. Simai (1999), Palánkai (1996), Práger (1998)

16 Palánkai (1998?)

17 Hogy a globalizáció nem véletlenül, hanem lényege szerint okoz károkat, azt a “hívői” is elismerik, de ezeket a “szükséges rossz” kategóriájába sorolják. Ahogy például Antal (1998) fogalmaz: “A globalizációnak persze valóban vannak súlyos negatív következményei is. Ezek sajnos nem kiküszöbölhetők.” Ilyen például az uniformizálás, vagy a pénzügyi robbanások globalizálása, az egyes országok védtelenné válása a külső sokkhatásokkal szemben. De “A globalizáció magas rendű racionalitásának sajnos ez, a nagyobb robbanásveszély az ára.” (42. old.)

18 Kaucsek – Németh – Simon (1997) a Magyarországra települt multik körében végzett felmérése szerint e körben a “tiszta profit-érdek” uralkodik. Tehát még a piacbővítés, vagy a vevői elégedettség is csak ennek alárendelt szerepet játszanak a vállalati döntésekben. (i.m. 17. old.)

19 Hogy csak néhányat említsünk: D. Korten., H.P. Martin és H. Schumann, a hazaiak közül árva és Diczházi, Simai stb.

20 árva – Diczházi (1998) 96. old.

21 árva – Diczházi (1998) 96. old.

22 Simai (1999) szerint is a hazai kutatásfejlesztés a rendszerváltás egyik legfőbb vesztese. Miközben a vállalati szféra átalakításával (privatizálásával) jelentős kapacitások épültek le, a transznacionális vállalatok hálózatába való integrálódással külső függésük számottevően nőtt és nő.

23 Lapid (1997), 56. old.

24 Kaucsek et. al. (1997), 19. old.

25 Pl.: A fejlődő országok széles körű vizsgálata azt mutatta, hogy a globalizáció kibontakozásával együtt a GDP/fő növekedési üteme mindenütt drasztikusan visszaesett, a növekedést nemegyszer csökkenés váltotta fel.

26 Rodrik (1998), 157-158. old.

A romlás gyökerei

A legutóbbi pénzügyi válság során, amely bolygónk több mint 40%-át érintette, az IMF igazgatótanácsa, a Világbank, a WTO és az OECD egyaránt képtelennek bizonyult mind a válság előrejelzésére, mind kezelésére. A szerény 'reformcsomagok' magasztalása helyett a kormányoknak a romlás gyökerével kellene foglalkozniuk: vagyis a transznacionális magántőke liberalizált áramlásával. Feladatuk mindenfajta tranzakció megadóztatása, a fluktuációk és változások szabályozása, a nyilvánosság megkövetelése volna – mindezt a közélet tisztaságát megőrizni kívánó szabályozások szigorúságával, mert e nélkül hiábavaló tettetés csupán a nemzetközi pénzügyi rendszer újjászervezéséről beszélni.

A nemzetközi pénzügyi rendszer felépítőit, ha történetesen lakásépítésbe vagy felhőkarcolók tervezésébe fogtak volna, ma minden bizonnyal bíróság elé állítanák gondatlanság és súlyos hanyagság vádjával. Épületük minden fala rogyadozik, és mint más hasonló esetben, a lehulló téglák azokat az ártatlanokat zúzzák össze, akiknek egyetlen hibájuk, hogy történetesen alatta álltak.

Az 1994–1995 telén volt pénzügyi krach óta Mexikó lakosságának fele a szegénységi küszöb alatt tengeti életét. Indonéziában terjed az alultápláltság és az éhínség. Oroszországban az elmúlt tíz év liberális gazdaságpolitikájának sikerült mélyebbre süllyesztenie a kapitalizmus megbecsültségét, mint a “valódi szocializmus” propagandájának 70 év alatt. Továbbá a XX. században példa nélküli módon a férfiak születéskor várható élettartama 7 évvel csökkent. Koreában és Thaiföldön egyre elterjedtebb az úgynevezett IMF öngyilkosság: elegendő vagyonnal nem rendelkező, frissen elbocsátott férfiak magukkal rántják asszonyaikat és gyermekeiket a halálba, mivel nem tudják eltartani őket.

A nemzetközi pénzügyi életben nemhogy igazságot nem szolgáltatnak a veszteseknek, éppen ellenkezőleg, ezeket a tömeges bűntetteket jutalmazzák: a nagy spekulánsok és maffiózók az IMF-segélyprogramok elsőszámú haszonélvezői. A transznacionális vállalatok és a helyi elitek nem várt lehetőséget találnak arra, hogy alacsony áron visszavásárolják az elemi csapások által sújtott gazdaságban az érdekesnek ígérkező üzleteket. Az úgynevezett feltörekvő országok (“emerging markets”) gazdagságát “újraelosztják” felfelé és külföld felé. Azokat pedig, akik hosszú éveken át dolgoztak érte, egyszerűen kisemmizik. De ne felejtsük el, a fertőzés és a bizonytalanság azokat a gazdag országokat is elérheti, amelyek ma biztonságban érzik magukat.

A pénzügyi és tőzsdeválságok ismétlődése, akárcsak az OECD országok kezdeményezte Multilaterális Befektetésekről szóló Megállapodás (AMI) kudarca megrendítette a liberalizmus sikerességébe vetett hitet és lehetőséget teremtett arra, hogy végre elkezdődjenek a tárgyalások a helyzet megváltoztatásáról.1 Kibontakozni látszik egy olyan nemzetközi politikai helyzet, amelyben az állampolgárok javaslatokat formálhatnak és ezeket a javaslatokat meg is hallgatják. Az ilyen típusú állampolgári csoportosulásokhoz tartoznak az Attac2 (Szövetség a pénzügyi tranzakciók megadóztatására az állampolgárok megsegítésére), illetve a Szövetség (francia és nemzetközi) az AMI ellen.3

Alphonse Allais régi javaslata az volt azok számára, akik pénzt kívántak szerezni: “keressétek, ott ahol van, vagyis a szegényeknél”. Ezt az utasítást követik immár húsz esztendeje a globalizáció ügynökei, aminek következtében nagyarányú transzfer áramlik a szegényektől a gazdagok felé, a munkaerő tulajdonosoktól a tőke tulajdonosokhoz.4 A feladatunk az, hogy ezt a folyamatot megállítsuk és a pénzt ott találjuk meg, ahol valóban sok van belőle, vagyis a gazdagoknál, és valahogy másképpen oldjuk meg a redisztribúcióját. Howard M. Wachtel múlt év októberében három különböző megoldást javasolt a nemzetközi tőkeáramlások megadóztatására: a Tobin adót, a közvetlen külföldi beruházások megadóztatását és egy egységes profitadót, amelyet az egyes országokban realizált árbevételek arányában osztanának szét.

Elképzelhetünk továbbá egy univerzális adót mindenfajta nemzetközi pénzügyi tranzakcióra, nem csak azokra a pénzáramlásokra, amelyekre a Tobin adó vonatkozik. A részvények, kötvények, opciók és egyéb derivatív pénzügyi eszközök adásvételének jelenlegi költsége nevetségesen alacsony, különösen az Egyesült államokban, ugyanakkor a kereskedők is érdekeltek lennének ezen tranzakciók költségeinek emelésében, mivel ők ezáltal minden tranzakcióra magasabb jutalékot számolhatnának fel. Keynes azt javasolta, hogy egy értékpapír-vásárlás legyen “állandó és felbonthatatlan, mint a házasság”, ami persze meglehetősen homályosan értelmezhető mind az értékpapírt, mind a házasságot illetően, mindazonáltal nagyon meggyőzően hangzik. Egy szignifikánsan nagy tranzakciós adó, különösen a rövid távú tranzakciókra, nagy hasznára válna az államoknak és egyaránt lehetővé tenné a reálértéket nem termelő operációk volumenének és sebességének korlátozását.5

Az intézményi befektetők szeszélyességéről

A transznacionális vállalatok (TNC-k) a pénzügyi kibúvók keresésének mestereivé váltak. Washingtonban a FED számításai alapján az Egyesült államok területén működő külföldi vállalatok háromnegyede semmiféle adót nem fizet. Az amerikai TNC-ket illetően a Kincstár számítása szerint kb. 12 és 50 milliárd dollár lehet az az összeg, amit a transzferátutalásokat követően a mesterséges számviteli manőverek által a vállalatok szereznek meg úgy, hogy a bevételeket azon országokban vallják be, ahol az adó alacsony, a veszteségeket pedig ott, ahol az adók magasabbak6. A kormányzatoknak meg kellene adóztatniuk a TNC-ket és a nemzetközi befektetőket egyaránt. Ehhez arra lenne szükség, hogy a kormányzatok ne azoknak az érdekeit szolgálják, akik szerint minden adó rossz, (kivéve azokat, amelyeket a fogyasztókra és a háztartásokra vetnek ki), és akik azt hirdetik, hogy a gondoskodó állam pazarló, kivéve persze ha talpra állítja a súlyos nehézségekbe került nagyvállalatokat (Credit Lyonnais, Chrysler, etc…)

A nyugdíjalapok és a biztosítási társaságok, valamint a többi intézményi befektető által ellenőrzött 21 000 milliárd dolláros összeg meghaladja az összes ipari ország együttes jövedelmét (GDP), vagy körülbelül annyit tesz ki, mintha a föld minden egyes lakója 20 000 francia frankkal járult volna ehhez az összeghez.7. Az amerikaiak ennek az összegnek kb. a felét ellenőrzik. Ha ennek az összegnek az 1%-át vesszük, akkor az összes “feltörekvő” ázsiai ország vállalati tőzsdeértéke egy negyedét kapjuk, vagy a latin-amerikai országok tőzsdeértékének kétharmadát.

Ekkora magántőke szabad, a traderek kénye-kedve szerinti áramlását megengedve az ipari országok sorban számíthatnak a pénzügyi destabilizációra. Kizárólag egy nemzetközi szabályozó szervezet – akár a Világbank, ha megvolnának a kellő jogosítványai – segítségével lehetne a nemzetközi intézményi befektetők viselkedését szabályozni.

Henry Kaufman pénzügyi szakíró már régóta elővigyázatosságra inti a Wall Streeten tevékenykedőket.8 Javaslata egy olyan felügyelőbizottság felállítását tartalmazza, amelynek jogában állna a intézményi befektetőkre működési szabályzatot kényszeríteni, számukra egységes nyilvánossági előírásokat előírni, ellenőrizni tevékenységüket és megszabni a kockázatvállalásuk mértékét. Impozáns javaslat, mindazonáltal semmi forradalmian újat nem tartalmaz, mivel ez a bizottság még mindig nem kontrollálná a tőkeáramlást. A kormányzatoknak kell eldönteniük, hogy akarnak-e vagy sem orosz rulettet játszani az intézményi befektetők szeszélyességétől függően. Akár igen, akár nem az állás, “nemzeti” vállalataik – saját tőzsdéiken jegyzett – magán, kiváltképpen amerikai pénzügyi intézmények befolyása alá kerülnek.

Itt az ideje az átváltások szabályozásának fogalmát újratárgyalni, amely mára majdhogynem teljesen kikerült a köztudatból. Ez a politika tette lehetővé Japán, Korea – és az Egyesült államok – gyors fejlődését. Az exportőrök, akik deviza-bevételhez jutnak, a nemzeti banknak előre meghatározott áron adták el devizájukat. Hasonlóképpen, a devizát azonos áron adták el a külföldi számlák kiegyenlítésére, ami az importot és a hiteltörlesztéseket jelentette. Malajzia erősen fontolgatja ennek a pénzügyi politikának a bevezetését, és Paul Krugman, híres amerikai közgazdász nagyon dicséri ezt a megoldást, mivel úgy gondolja, elég radikális ázsia számára legalábbis időlegesen9. Kevésbé radikális megoldás lehet az, amelyet Chile választott, vagyis szabadon beengedni a tőkét, ugyanakkor kötelezni arra, hogy egy meghatározott időre az országban maradjon, ellenkező esetben súlyosan megadóztatni.

Ha a kormányzatok úgy gondolják, hogy nem támogatják nyíltan a “piszkos pénzek” áramlását (melyek különféle kereskedelmi tevékenységből származnak), akkor mindezidáig jól eltitkolták ezen elkötelezettségüket, mivel azok a szabályozási lépések rendre elmaradtak, amelyek a kriminalitásból származó összegek területükön működő legális vállalatokba való befektetését megakadályozták volna. Ennek a harcnak az eszközei rendelkezésre állnak és az államoknak minél előbb be kellene vetniük őket. A megoldást a Genfi Felhívás tartalmazza: “A hatástalanná vált rendőrségi és jogi eljárásokat meg kell szüntetni és helyettük hatékony európai szabályozási rendszert kell kialakítani, amelynek keretében a hatóságok kereshetnének egymás adattáraiban és információt cserélhetnének az adott üggyel kapcsolatban. Továbbá szükség van olyan határozatok meghozatalára, amelyek csökkentenék a banktitok mindenhatóságát, nemzetek között kölcsönösségi alapon.”10

Egy további akadályt jelenthetne a kábítószer-kereskedelemből, prostitúcióból, terrorizmusból, szektáktól és korrupcióból származó piszkos jövedelmek felhalmozásában a pénzügyi paradicsomok szigorú szabályozása. Abban az esetben, ha a G7 tagországok nemzeti bankjai elrendelnék, hogy az országukban működő kereskedelmi bankok ne fogadhassanak el transzferátutalásokat off-shore cégektől (Bermudák, Kajmán szigetek, stb.), azonnal nehezebbé válna a piszkos pénzek áramoltatása, illetve tisztára mosása. Még ebben az esetben is fennmaradnának az európai illetőségű off-shore központok, mint például Luxemburg, Svájc, Lichtenstein, Gibraltár, San Marino, Jersey szigetek stb. Következésképpen be kellene tiltani minden országon belüli vámmentes területet, mivel ezek csupán kis mini-pénzügyi paradicsomok, és szükség lenne a Bázeli Egyezmény alaposabb betartatására is. A feltételeket nem teljesítő bankoktól pedig haladéktalanul meg kellene vonni a működési engedélyt.

Az emberiség leggazdagabb 20%-a birtokolja a jóléti javak 86%-át, a legszegényebb 20% pedig ezen javak 1,3%-át. Ezeket az adatokat mindannyian jól ismerjük, sokszor elismételtük már, ám az adatok évről évre nagyobb különbséget mutatnak, továbbá a fejlődő világnak juttatott segélyek csökkennek. A déli országok jövőjét elsősorban eladósodottságuk veszélyezteti, különösen a kevéssé fejlett országok jövője bizonytalan, egy olyan adósság miatt, amelyet nem tudnak visszafizetni jelenleg és soha nem is lesznek rá képesek. Ezek az országok exportbevételeik több mint 20%-át adósságaik visszafizetésére fordítják. Ha ezt az arányt leszállítanánk 1-2%-ra – ahogy ez Németország esetében történt a világháború után –, megtakarításaikat ezek az országok az egészségügybe, oktatásba, környzetvédelembe fektethetnék. Bekerülhetnének egy egészséges fejlődési körbe: egy ország minél inkább fejlesztené humántőkéjét, minél inkább tartós növekedési pályára állna, annál kisebb adósságteherrel nézne szembe, míg végül adóssága teljesen el nem tűnne.

Néhány G7 országban a Jubilee 2000 program keretében komolyan foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és különösen az egyház támogatta ezt a kezdeményezést. A dolgok jelenlegi állása alapján csak annyi biztos, hogy az IMF vagy a Világbank egyetlen irányelve sem tartalmaz hasonló állítást: szabályozási rendszerük alapján (állítólag a HIPC javaslatára) hat év strukturális átalakítási időszak után veszik figyelembe az adósságkönnyítési kérelmüket.11 Ami valójában teljesíthetetlen. Vagy lemondunk ezáltal kb. 40 ország részvételéről a világkereskedelemben, mivel lakosaikat lassú halálra ítéljük, vagy végre megoldjuk ezt a problémát.

A “szabályozatlanság” egy olyan kifejezéssé vált, amelyet azért vezettek be, hogy eltakarja azt a szabályozott világrendszert, amely a transznacionális társaságok által és érdekeik szerint irányított, az IMF, a Világbank és az OECD bűnrészességével. Ezek az intézmények mindezidáig a demokráciával szemben helyezkedtek el, és képtelenségüket a problémák megoldására– mint például a legutóbbi esetben is – csak ezek előrejelzésére való képtelenségük haladja meg.

Az IMF egyrészt a veszteségek államosítására specializálta magát, az északi adófizetők kárára, másrészt a nyereség szétosztására a spekulánsok között, akik szabadon kivonhatják bevételeiket krízis idején, és ezáltal kolosszális vagyonokat halmozhatnak fel. Egy következő válság esetén a Valutaalap, miután kifizette Brazíliának a 42 milliárd dolláros kölcsönt, aligha lesz képes 25-30 milliárd dollárnál nagyobb összeg mobilizálására. Az IMF helyébe kellene állítani egy intézményt, amelyik képes keynesiánus értelemben a likviditás fenntartása érdekében fizetőeszközt injektálni a rendszerbe, hogy elkerülhetővé váljon egyrészt a gazdasági termelékenység brutális visszaesése, a hitelek elapadása (credit crunch), másrészt hogy az IMF gazdaságpolitikája nyomán kialakuló válságok megszűnjenek.

A Világbank, amelynek munkatársait általában kompetensnek tekinthetjük, hasznos szerepet játszhatna az adósságterhek könnyítésének felügyeletében és segítségére lehetne ezeknek az országoknak oktatási-, egészségügyi-, és környezetvédelmi rendszereik megreformálásában. Fel kellene vállalnia a munkahelyteremtő kis- és középvállalatok biztosítását, a kockázati-tőkekezelést és a mikrohitelezést. Feltételezhetjük, hogy ha ezen intézmények – a Világbank – működési költsége, valamint alkalmazottaik viszonylag kellemes munkabére a transznacionálisan áramló tőkére kivetett adóból származna, nagyon hamar elfogadhatónak tartanák javaslatunkat…

Az ENSZ és a nemzetközi szervezetek (IMF, Világbank, WTO stb.) vezetősége és szakértői egyre nyitottabbak a transznacionális magántőke felé. Ez az új Szent Szövetség újabb és újabb találkozókon keresztül bizonyosfajta legitimitást teremt magának, ugyanakkor ezek a találkozók a nemzetközi lobbyzás és a propaganda színterei: a Davos-i gazdasági világtalálkozó, a TABD12 (transznacionális üzleti párbeszéd), a Genfi Business Dialogue, amely megkapta a hivatalos jóváhagyást az ENSZ főtitkárától, akit ekkortól a rossznyelvek NesKofi Annan-nak hívnak.13

Ezen intézmények, illetve a transznacionális vállalatok politikai delegitimációja az egészséges közélet szempontjából elengedhetetlenül fontos. Senki sem szavazott a vállalatigazgatókra, a Genfi Business Dialogue támogatóira, az IMF közgazdászaira, a WTO intézkedéseire, a nyugdíjalapok kezelőire és a hozzájuk hasonlókra. Meddig hozzák még az új trónbitorlók a törvényeinket?

(Fordította: Piroska Dóra)

Jegyzetek

1 További olvasmányként Christian de Brie, Hogyan esett szét az AMI darabokra, Le Monde Diplomatique, december 1998

2 Attac, 9 bis rue de Valence 75007 Párizs. Tel: 01-43-36-30-54, E-mail attac@attac.org, Honlap: http://attac.org

3 Előzetes vitára bocsátott dokumentumok: A polgárok és a népek egyezsége a befektetésekről és a gazdagságról (Acpir) megtalálható: Ecoropa@magic.fr

4 Az észak-dél egyenlőtlenségről további olvasmány PNUD, Jelentés a világ emberi fejlődésről, Economica, Paris, 1998; az országokon belüli egyenlőtlenségek növekedéséről, Cnuced, Jelentés a kereskedelemről és a fejlődésről, Genf, 1997.

5 Ez az ötlet Doug Henwood-nál található, Wall Street, Verso, London és New York, 1998

6 Janice Shields, Institute for Business Research and Tax Watch, Tengereken átnyúló befektetések adóztatása, Foreign Policy in Focus, vol. III, no. 3, Washington DC, 1998 január

7 Nemzetközi Elszámolások Bankja, 68. éves jelentés, Bale, 1998 június

8 Henry Kaufman, Reform now to prevent the next global financial crisis, International Herald Tribune, 1998. január 29.

9 Paul Krugman, Saving Asia: It’s time to get radical, Fortune, New York, 1998. szeptember 7.

10 Ezt a felhívást eddig Európában több mint 1000 hivatalos személy írta alá.

11 Highly Indebted Poor Countries részére (szegény, súlyosan eladósodott országok)

12 A TABD harmadik kongresszusát Charlottban, Észak-Karolinában tartotta, 1998 november elején, a meghívottak listája, ami valójában az óceán mindkét oldaláról származó vezérigazgatók Ki Kicsodája, tartalmazza Renato Ruggiero nevét is, aki a WTO ügyvezető igazgatója, illetve az amerikai alelnök Al Gore-t is.

13 Ezt a megbeszélést Helmut Macher szervezte, a Nestlé vezérigazgatója.

Kalecki érvei a szocializmus mellett

A száz évvel ezelőtt született lengyel közgazdász, Michal Kalecki egyetértett Thorstein Veblennel abban, hogy a kapitalizmus fő hibái az alultermelés és az instabilitás. Mindketten úgy gondolták, hogy ezeket csak a szocializmusban lehet végleg megszüntetni technokratikus központi gazdasági tervezéssel. Azonban ezzel kapcsolatos tapasztalatai birtokában Kalecki szofisztikáltabb rendszert fejleszthetett ki arra, hogyan valósítsák meg ezt a tervezést úgy, hogy elkerüljék a túlzott mértékű beruházást, és hogyan egyensúlyozzák ki a központi tervezést helyi szindikalizmussal. Míg a szocialista gazdasági szervezetre vonatkozó nézeteiket elsöpörte a kapitalizmushoz való visszatérés, addig a szocializmus melletti érveik – beleértve Veblen pénzügyi elemzését – továbbra is életképes elemzést adnak a kapitalista gazdaságok működéséről.

1. Marxon és Keynesen túl

Michal Kalecki születése óta a század politikai gazdaságtanát három gondolati iskola uralta. Az első csoportba az osztrákok és a neo-klasszikus marginalisták tartoztak, akik a piacban a gazdasági koordináció tökéletes formáját látták, és emiatt hajlamosak voltak a kapitalizmus idealizálására. A második irányzat a marxistáké, akik úgy látták, hogy a kapitalizmus inkább a termelési folyamatból eredő következetlenségek miatt hajlamos a válságra, semmint a piaci csere miatt, és a politikai cselekvés mellett érveltek egy új gazdasági forma, a szocializmus létrehozása érdekében, mivel az kiküszöbölné ezeket a következetlenségeket. A harmadik irányzat a keynesiánusoké volt. Az utóbbiak sokszínűsége miatt meg kell különböztetni a neo-klasszikus keynesiánusokat – akik a legnagyobb befolyással voltak a kapitalista országokban a második világháborút követő negyedszázadban, és akik egyszerűen hittek abban, hogy fiskális aktivizmussal megszüntethetők a piaci tökéletlenségek (amely nézetet Keynes régi ellenfele, Pigou könnyedén elfogadta volna) – magától Keynestől és az inkább fundamentalista követőitől, a poszt-keynesiánusoktól. Tág értelemben, az általános elmélet Keynese (szemben a Értekezés a pénzről és a korábbi művek Keynesevel) úgy tekintett a neo-klasszikus és a marxista politikai gazdaságtanra, mint ami stilizált “ricardiánus” gazdaságokon alapszik, amelyekben árucikkeket termelnek és cserélnek, miközben a huszadik századi kapitalizmus fő jellemzője a pénzügyi szféra dominanciája. Ez felerősíti legalapvetőbb hibáit, amelyek a kapitalizmus instabilitásáért és az elégtelen befektetésre való hajlamáért felelősek. Keynes ezért nem csak fiskális aktivizmust javasolt a kapitalizmus stabilizálására, hanem a pénzügyek befolyásának csökkentését is (“a járadékosok eutanáziáját”). Nina Shapiro (1977), Victoria Chick (1983) és Lange diákja, Hyman P. Minsky (1975) részletesen foglalkozik Keynes nézeteinek ezen radikális aspektusával. Ráadásul Keynes kritikus volt a szocializmussal szemben. A termelési eszközök állami tulajdonából eredő hatalmi koncentrációt összeegyeztethetetlennek tartotta a politikai szabadsággal és a pluralista demokráciával, mely nézetét bőségesen alátámasztotta a kelet-európai szocialista tapasztalat.

A politikai gazdaságtan negyedik iskolája, az institucionalizmus elég befolyásossá vált az Egyesült államokban az 1920-as és 1930-as években, és John Kenneth Galbraith munkássága századunk második felében tanúsítja ezen gondolatok termékenységét. Ez az írás azt igyekszik bizonyítani, hogy az institucionalizmus alapítójának, Thorstein Veblennek a kapitalizmuselemzése kiegészíti Kalecki kapitalizmuselemzését, és hogy a szocialista gazdaság helyes működéséről vallott nézeteik egybeesnek.

Kalecki nehezen illik bele ebbe a politikai gazdaságtani trichotómiába. Míg korai “Három rendszer”-írásában már próbálták a tisztán neo-klasszikus Hicks/Hansen-féle IS–LM-rendszer prototípusát megtalálni (Chapple 1996), Kalecki sosem idealizálta a piaci kapcsolatokat, és természetes kimenetelüket sem méltányosnak, sem hatékonynak, sem stabilnak nem tekintette. Hasonlóan erőltetett az elemzés értelmét és célját illetően Nuti kísérlete, hogy Kalecki szocialista befektetési hatékonyság-elemzéséből egy neo-klasszikus típusú teleológiai egyensúlyt olvasson ki (Nuti, 1986).

Amint Joan Robinson többször megjegyezte, Kalecki kapitalizmuselemzése pontosan illeszkedik Marx és Keynes elemzései közé, és bizonyos tekintetben magasabb rendű is az ő rendszereiknél (pl. Robinson 1964). Kalecki, elég magától értetődő módon, politikai gazdaságtani elemzésének alapvető fogalmait Marxból vezette le. Rendszere marxista osztályelemzés volt, amelyben a kapitalistákat (vállalkozók és járadékélvezők) és a munkásokat jövedelmük különbözteti meg egy olyan társadalomban, amelyet a kapitalisták “társadalmi hatalma” és a termelési eszközök tulajdonlásán alapuló vállalati hatalma jellemez (Kalecki 1942). üzleti ciklus-elmélete Marx válságelméletének átdolgozott változata, Rosa Luxemburg és Mihail Tugan-Baranovszkij értelmezésének felhasználásával. Ez mindentől függetlenül Keynes makroökonómiájának központi doktrínájához vezette, a Hatékony Kereslet Elvéhez mint a gazdasági aktivitás meghatározójához, és az elégtelen befektetéshez mint a gazdasági válság okához, ezért sok neo-klasszikus keynesiánus számára továbbra is a “keynesiánus” elméleti iskola tagja (Patinkin 1982, 3. fejezet). Habár egyetértett Keynes-szel a pénzügyek fontosságában, még a leglelkesebb kaleckiánusnak is be kell ismernie, hogy a pénzügyek szerepének elemzése nem elégséges Kalecki munkájában. Miközben viszonylag nagy teret szentel a pénz és a pénzügyek elemzésének, ezt leginkább üzleti ciklus-elméletének utógondolataként teszi, ahelyett, hogy kapitalizmus-elméletének középpontjába helyezné, és működésének legfontosabb hibájaként értékelné, mint a likviditáspreferencia elméletét Keynes elméletében (lásd Sawyer 1985, 5. fejezet). Chapple és Nuti fenti értelmezése ellenére Kalecki abban is távol áll Keynestől, hogy elutasítja az egyensúlyt és a marginális elemzést. Pesszimizmusa a kapitalizmus keynesiánus stabilizációjának lehetőségével kapcsolatban (Kalecki 1944) és ebből következő szocializmusa Kaleckit egyértelműen a keynesiánus iskolán kívülre, a marxi táborba helyezte. Kalecki a marxi kétszektoros árucikk, nem pedig a monetáris vagy pénzügyi modellben fejtette ki többször makroökonómiai elméletét (pl. Kalecki 1958).

Elemzésének két jellemzője azonban megkülönbözteti Kaleckit Marxtól, és a század sok más marxi közgazdászától is. Először is nem ragaszkodott a munkaérték-elmélethez, és nem foglalkozott egyetlen, ebből származó árazási kérdéssel sem, mint például a transzformációs probléma. Ebben a tekintetben sokkal távolabb állt Marxtól, mint például Rosa Luxemburg, Baran és Sweezy, vagy akár Lenin. W³odzimierz Brus később úgy emlékezett erre, hogy Kalecki “erős ellenszenvet érzett a marxi értékelmélettel szemben, amelyről azt gondolta, hogy metafizikai…” (Brus 1977). Ebben a tekintetben, úgy tűnik, öntudatlanul is egyetértett Veblen nézetével, hogy a munkaérték-elmélet pre-materialista “természetjogi” metafizika volt (Veblen 1906). Másrészt Kalecki nem hitt abban, amit Josef Steindl a marxi “katastrofenpolitik”-nak nevezett, amely szerint ahelyett, hogy olyan intézkedésekkel próbálkoznának, amelyek javítanák a dolgozó emberek és családjaik körülményeit, a szocialistáknak a végső katasztrófa felé kellene fordulniuk, amely a kapitalizmust majd eléri, s amelynek hamvaiból a szocializmus, az általános jólét és a gazdagság jön létre. úgy tűnik, ebben a tekintetben öntudatlanul ő is osztotta Veblen kritikáját Marx hegeliánizmusáról, amennyiben a termelési eszközök magántulajdonának eltörlése egy egészen új és jobb helyzethez vezetne, egyszerűen azért, mert a munka terméke most már a dolgozóhoz tartozna (Veblen i.m.).

A “katastrofenpolitik” következménye a szocializmus gazdaságára az volt, hogy elősegítette a “voluntarizmust” és a gazdaság önkényes kezelését azok által, akik azt állították, hogy a munkások “objektív” érdekeit képviselik. Kalecki nem egyedül kritizálta ezt a fajta “tudományos” milleniarizmust az 1950-es és 60-as években. Szocialista közgazdaságtanának szokatlan, ha nem egyedülálló jellemzője az volt, hogy nem a priori feltételezéseken alapult azzal kapcsolatban, hogyan kellene egy szocialista gazdaságnak működnie, hanem azon az elemzésen, hogy mitől igazságtalan és nem hatékony a kapitalizmus. Ezt bővebben vizsgálja Toporowski (1996). Kiderül, hogy Kalecki elemzése a kapitalizmus nem hatékony voltáról nagyon hasonlít Veblen következtetéseire e tárgyban, amelyekben központi szerepet játszanak a pénzügyek oly módon, ahogyan Kalecki munkájában nem szerepelnek, de amihez Kalecki egy aggregált jövedelem- és költségrendszert illeszt – ez viszont alapvető hiányosság Veblen elemzésében (lásd Sweezy 1958). És e tanulmány célja szempontjából mind közül a legfontosabbként Kalecki gazdasági irányítási rendszere a szocializmusban gyakorlatilag ugyanaz, mint amit Veblen népszerűsített életének utolsó éveiben.

A következő részben Kalecki kapitalizmus-kritikáját hasonlítjuk össze Veblenével. Ezt követi egy összehasonlítás a szocialista gazdasági irányításról vallott megfelelő nézeteikről.

2. A modern kapitalizmus gazdasági elégtelenségei

Kalecki nézetei a kapitalizmus kevéssé hatékony voltáról elég ismertek ahhoz, hogy itt csak röviden összefoglaljuk őket. Az instabilitásra koncentrálnak, amit Kalecki szisztematikusan megvizsgált az üzleti ciklusoknál, s amit a kapitalista gazdaság megkülönböztető jellemzőjének tekintett. Az üzleti ciklus az alacsony hatékonyság három fajtáját mutatja ki. Először is, a teljes foglalkoztatottság nem konstans, de még csak nem is normális következménye a kapitalista gazdaság szabad működésének. A legjobb esetben a gazdasági növekedés csúcsa környékén következik be úgy, hogy a nem önkéntes munkanélküliség gyakoribb:

“…az olyan dolgokat, mint a teljes foglalkoztatottság, csak kivételes esetekben közelítjük meg. általában a munkanélküliség (explicit vagy látens) elég hatékony ahhoz, hogy hagyja kifutni a konjunktúrát, és nem a munkaerő szűkössége vet neki véget.” (Kalecki 1933, 115. o.)

Másodszor, míg a tőkeállomány hatékonyabban használható, mint a munkaerő (a rabszolgaság vagy a feudalizmus óta nem volt olyan “munkatulajdonos”, akinek a munkaállományon keresett hozamtól való függése a teljes kihasználásban tette volna érdekeltté), a berendezések és felszerelések hatékony használata az aggregált kereslettől függ. Időszakonként, és rendszeresen, amint a gazdasági fellendülés csúcsához közeledünk, a kereslet nem növekszik olyan gyorsan, mint a tőkeállomány. A többletkapacitás kialakulása csökkenti a profitrátát és elijeszti a további befektetéseket. A bekövetkező recesszió addig tart, amíg a többletkapacitást meg nem szüntetik a gyárbezárások. A magasabb profitráta a megmaradt, most már jobban kihasznált tőkeállomány esetén kedvez az új befektetéseknek, és egy újabb fellendülés következik (Kalecki i.m., 6. fejezet).

A harmadik hatékonyságcsökkentő tényező azért keletkezik, mert a befektetési szintet nem az új befektetési lehetőségek és a meglévő erőforrások határozzák meg, mint ahogy azt a neo-klasszikus mikroökonómiai elemzés állítja. Ehelyett a meglévő tőkeállomány használatának foka, a profitráta (amelyet szintén befolyásol az állomány használatának foka), és a vállalkozók korábbi profitokból történt pénzügyi felhalmozása határozza meg (Kalecki 1939, 128-141. o.). üzleti ciklus-elméletének utolsó változatába Kalecki beépítette a technológiai innovációt mint új befektetési tényezőt (Kalecki 1968). Ezen tényezők együttese azonban nem hoz létre automatikusan befektetést, amikor új befektetési lehetőségek vagy kihasználatlan erőforrások kerülnek elő. Ez leginkább recessziók idején figyelhető meg. Ennek az lesz az eredménye, hogy a befektetés a túlzott és az elégtelen befektetés szintje között ingadozik (Kalecki 1939, 146-149. o.). Kalecki többször érvelt amellett, a szocializmus előnyei között van az a tény is, hogy lehetővé teszi a központi hatóságoknak, hogy szabályozzák a befektetést a befektetési lehetőségekkel és a kihasználatlan erőforrások szintjével összhangban, ahelyett, hogy a piaci kereslet és profitok szeszélyeinek tennék ki (pl. Kalecki 1986, 30. és 52. o.).

(Bár ez az érvelés nem a munkások által termelt többlet ismételt kisajátításán alapul, egyáltalán nem “inmarxista”: Paul Sweezy hasonlóan érvel a szocializmus mellett a kapitalizmus hosszú távú fejlődését elemezve, in Sweezy 1953).

Veblen érvelése a kapitalizmus alacsony hatékonyságával kapcsolatban talán kevésbé formális, de beépíti a pénzügyet és a szocio-politikai dimenziót, ami hiányzik Kalecki munkájában. Első könyvében, A dologtalan osztály elméletében amellett érvelt, hogy a modern ipari technológiával a munka elég termelékeny ahhoz, hogy biztosítsa a jelenlegi termelési szintet, kevesebb munkát használva, mint a teljes elérhető munkaerő. A keletkező “dologtalanság” nagyon egyenlőtlenül oszlik meg azok között, akik dologtalanságra vannak ítélve jövedelem nélkül (a nem önkéntes munkanélküliek) és akik az alkalmazottak termékeire kivetett igényükből származó jövedelemmel élvezik a dologtalanságot (Veblen 1899, 1. fejezet). A könyv maga hírhedten ironikus expozéja annak, hogy a dologtalan jövedelemtulajdonosok hogyan igazolják terméketlen fogyasztásukat úgy, hogy számos haszontalan vállalkozással foglalják le magukat, többek között az egyetemen folyó “felsőoktatással”.

Veblen a kevéssé hatékony kapitalizmus szisztematikusabb elemzését nyújtja a következő könyvében, Az üzleti vállakozás elméletében (Veblen 1904). Ebben bevezeti a “kapitalista szabotázs” fogalmát, amely szerint a “mellényes” vagy üzleti érdekek a gazdasági tevékenységben lévő “anyagi” érdekekkel visszafogják a termelést és manipulálják a piacokat oly módon, hogy a profitot maximalizálják. Az eredmény az, hogy az alultermelés (a technikai- és erőforráskorlátoktól, ha nem a piaci kereslettől függően) a kapitalista gazdaság normális állapota. Spekulatív fellendülés a pénzügyi rendszerből érkező további hitelek segítségével kialakulhat. De ez csak növeli az iparra gyakorolt anyagi befolyást. Azoknak pedig, akik hozzáférnek a “hitelkiterjesztésekhez” vagy pénzügyekhez, versenyelőnyt biztosít, amely az ipari termelékenységet meghaladó mértékű pénzügyi elburjánzáshoz vezet. A pénzügyek végső kiterjedése pénzügyi krízishez és hanyatláshoz vezet. Ezért Veblen tekinthető akár a pénzügyi krízis első teoretikusának is. A pénzügyek mellett egy másik üzleti tevékenységet ösztönző elemet is azonosított, amit “kormányzati hulladéknak” vagy nem termelési kiadásnak nevezett. Az egyik pénzügyi ösztönzőt különösen népszerűnek tartotta a “mellényes érdekek” képviselői között. Ez pedig a háború, amelynek – nézetei szerint – megvan az az előnye a többi állami kiadással szemben, hogy a hozzá kapcsolódó patrióta szenvedély egy megkérdőjelezhetetlen szociális és ipari elvet támogat, amely nagyon is elfogadható az üzletemberek számára. Kalecki érvelése szerint pontosan ezt a fajta elvet aknázza alá a teljes foglalkoztatottság (Kalecki 1943).

Veblen úgy fejezte be az elemzését, hogy amellett érvelt, a kapitalisták igénye az ipari bevételekből való részesedésre olyan tulajdonjogi követelés, amelynek nincs objektív alapja: a vagyon tulajdonlása nem anyagi előfeltétel a termeléshez. John Stuart Mill nézeteit megismételve – miszerint a jövedelem szétosztása társadalmi konvenció – Veblen rámutatott, hogy a tulajdonjogok metafizikai “természeti jogok”, amelyek csak törvény által tartathatók be, mert a törvény teszi azzá őket. Amikor a “technikusok” vagy a “mérnökök”, akik ténylegesen megszervezik és végrehajtják a termékeny gazdasági tevékenységet, rájönnek, hogy milyen szisztematikusan bomlasztó és alacsony hatásfokú az üzlet (business) befolyása, megszabadulnak a “hiányzó tulajdontól”. A rendszer, amely felváltja, rendkívül hasonló Kalecki szocialista gazdasági tervezéséhez.

3. A szocializmus gazdasági szervezete

Veblent az orosz forradalom arra ösztönözte, hogy újragondolja a szocializmus kilátásait az Egyesült államokban. Arra a következtetésre jutott, hogy egy Szovjet Amerika valószínűsége minimális, és ha a forradalom sikeres is lenne, technikusok és mérnökök forradalma volna, mivel ők alkotják az egyetlen osztályt, amely képes az ipart megfelelően megszervezni és működtetni. úgy képzelte, hogy a mellényes érdekek képviselőit egy technikusi “direktórium” váltja fel, amely az ipart központilag szervezné meg, hogy elkerüljék a kapitalista rendszer legnyilvánvalóbb kudarcait. Ezért biztosítanák “az erőforrások megfelelő elosztását és a rendelkezésre álló felszerelés és munkaerő ebből következő teljes és ésszerűen felosztott foglalkoztatottságát; a pazarlás és kettős munka elkerülését; a javak és szolgáltatások méltányos és hatékony kínálatát a fogyasztók számára (Veblen 1921, 446. o.); más szóval a “nemzeti jövedelem maximalizációját” teljes foglalkoztatottság mellett, amelyet Kalecki a szocialista gazdasági tervezés céljának tartott (Kalecki 1959, 295. o.; Osiatynski, 1988, 4. fejezet). Ezt szerintük a kapitalizmus nem teszi lehetővé, mert a termelés célja a profit, nem a kibocsátás maximalizációja.

A direktórium, azaz Kalecki központi gazdasági tervezési szervezetének alapvető jellemzője, hogy tagsága technikusokból és mérnökökből áll. Ennek két oka volt. Először is Kalecki és Veblen is úgy gondolta, hogy csökkenteni kell a közgazdászok befolyását, akik a tervezésnek piaci értelemben elkötelezettjei, a piaci vagy kapitalista gazdaságokban használtakkal analóg eszközöket alkalmaznak, mint például az árak, kamatlábak vagy ökonometriai számítások. Kalecki úgy érezte, hogy az ökonometria nem biztosít objektív adatokat, mert azok nagy hibahatárok között mozognak (Osiatynski, 61. o.). De egyikük sem bízott a közgazdászok azon eszközeiben, amelyek a kapitalista piacokat utánozva újratermelnék a szocializmusban a kapitalista instabilitást és elégtelen termelést, és ahogy Veblen mondta, az “ipar irányító célját” a “hasznos javak termelésétől” a “hiányzó befektetés profitja” felé tolnák el (Veblen 1921, 450. o., Kalecki 1986, 5. fejezet).

Másik indokuk arra, hogy a központi gazdasági tervezést a technikusok és a mérnökök befolyása alatt tartsák, az volt, hogy az ipari koordináció lényegében a gépek és a termelés műveletei összehangolásának a kérdése (a termelés “anyagi mérlegek” rendszere a kelet-európai országokban). Kalecki a nehéziparból, gyári termelésből és szénbányászatból vett példákat használta, amikor a befektetés központi tervezésének hatékonyságát vizsgálta (Kalecki 1986, 94-96. o.). Mindketten a vasutat használták példának az olyan ipar esetére, amelynek befektetéseit és adott műveleteit szétszakítja, hogy ki van téve az üzleti céloknak (Veblen 1904, 39-41. o.; Kalecki 1986, 20. o.). Charles Bettelheim is hangsúlyozta az ipar technikai koordinációjának felsőbbrendűségét a bizonytalanabb üzleti irányításnál. (Bettelheim 1975).

Saját megfigyelései azonban a tervezés gyakorlatáról a sztálini iparosítási hullám idején, és az ezt követő gyakorlati tapasztalata a gazdasági tervezésben szkeptikussá tették Kaleckit a tekintetben, hogy a mérnökök és a technikusok képesek lennének-e ellenállni annak, hogy az irányításuk alatt lévő gazdaságot a túlzott befektetések és a technikai újítások pazarló hajhászására használják fel. 1964 szeptemberében a Politikai Gazdaságtan Professzorainak konferenciáján megjegyezte, hogy “ugyanúgy, ahogy a közgazdászok gyengéje a számítás, a technikusok a legújabb technikai játékokat akarják; ezt nem szabad ellenük fordítani, de nem kell azonnal odaadni nekik ezeket a játékokat” (Kalecki 1964, 322. o.). Szerinte a válasz egy olyan tervezési rendszer létrehozása, amely minimalizálná az adott szintű fogyasztáshoz szükséges befektetést. A nagyobb befektetési projekteket központilag kell meghatározni a foglalkoztatottság és az ipari fejlődési prioritások kívánt szintjei alapján, csupán alternatív projektváltozókkal, amelyek számítási döntésektől függnek. Ugyanakkor a kisebb, helyileg meghatározott befektetéseket kamatterhes hitelekből finanszíroznák, hogy kizárják a fölösleges befektetéseket (Kalecki 1986, Osiatynski 1988, 6. fejezet).

A sztálinista iparosítás másik tanulsága az ipari hatalom fölös koncentrációjának veszélye volt. Kalecki válasza erre, hogy a központi gazdasági tervezést a gyárak munkástanácsai egyensúlyozzák ki. Ez megerősítené a munkások részvételét és elkötelezettségét a gazdasági irányítás rendszere mellett. A szindikalizmus és a központi irányítás ezen kombinációja volt hivatva biztosítani, hogy a gazdasági hatalom koncentrációjával nem élnek vissza (Kalecki 1986, 3. fejezet). ám nem egyedül a lengyel munkástanácsok mozgalmának 1958-as bukása volt az oka annak, hogy Kalecki életének utolsó éveit az önkényes és hatástalan lengyel állami tervezéssel szembeni vitával töltötte (Osiatynski 1988, 4. fejezet). A politikai hatalom elégtelen koncentrációja is egyértelműen része volt a problémának.

Következtetések

Kalecki Veblenhez hasonlóan meg volt győződve arról, hogy a kapitalista ipari vezetés nem hatékony, és egyikük sem bízott a gazdaság társadalmi szektorában alkalmazott üzleti módszerekben. Kalecki a szocializmussal kapcsolatos közvetlen tapasztalata alapján szofisztikált képet alkothatott arról, hogyan kellene a szocialista gazdaság tervezését irányítani. Azonban az ő korában a pénzügyek nem játszottak annyira domináns szerepet a kapitalizmusban, mint Veblen idejében. Ha a lengyel központi tervezők többet értettek volna meg Kaleckiből és a pénzügyekből, akkor a 70-es évek lengyel gazdaságának sok problémája elkerülhető lett volna. Ha a mostani poszt-kommunista kormányok többet értenének Kaleckiből és a pénzügyekből, akkor a poszt-kommunista gazdaságok sok jelenlegi és jövőbeli problémája még mindig elkerülhető lenne.

Irodalom

Bettelheim, C. (1975) A szocialista gazdasággá való átalakulásról

London: Harvester Press.

Brus, W. (1977) “A szocializmus közgazdaságtana Kalecki szerint” Oxford Bulletin of Economics and Statistics, 39. évf., 1. szám, február.

Chapple, S. (1996) “Kalecki és Keynes” in J. King (szerk.) Alternatív makroökonómiai elmélet: a kalecki modell és a poszt-keynesiánus közgazdaságtan Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Chick, V. (1983) Makroökonómia Keynes után. Az általános elmélet újragondolása Cambridge, Mass.: MIT Press.

Kalecki, M. (1939) Esszék a gazdasági ciklusok elméletéről, London: George Allen és Unwin.

Kalecki, M. (1942) “A demokratikus tervezés nélkülözhetetlen kellékei” in J. Toporowski (szerk.) Micha³ Kalecki válogatott esszéi a gazdasági tervezésről, Cambridge U.K.: Cambridge University Press 1986.

Kalecki, M. (1943) “A teljes foglalkoztatottság politikai aspektusai” Political Quarterly 14. évf., 4. szám.

Kalecki, M. (1944) “Három út a teljes foglalkoztatottság felé” in A teljes foglalkoztatottság közgazdaságtana. Hat alkalmazott közgazdasági tanulmány az Oxfordi Statisztikai Intézetből Oxford: Basil Blackwell.

Kalecki, M. (1958) “Központi ármeghatározás mint a szocialista gazdaság elengedhetetlen jellemzője” in J. Toporowski (szerk.) Micha³ Kalecki válogatott esszéi a gazdasági tervezésről Cambridge U.K.: Cambridge University Press 1986.

Kalecki, M. (1959) “A befektetés hatékonyságának vizsgálati metodológiájáról” in J. Osiatynski (szerk.) Micha³ Kalecki összegyűjtött művei 4. kötet Szocializmus: gazdasági növekedés és a befektetés hatékonysága Oxford: The Clarendon Press 1993.

Kalecki, M. (1964) “Tézisek a technikai fejlődésről és típusairól” in J. Osiatynski (szerk.) Micha³ Kalecki összegyűjtött művei 4. kötet Szocializmus: gazdasági növekedés és a befektetés hatékonysága Oxford: The Clarendon Press 1993.

Kalecki, M. (1968) “Trend és üzleti ciklus” Economic Journal 78. évf, 2. szám.

Kalecki, M. (1986) Válogatott esszék a gazdasági tervezésről Cambridge U.K.: Cambridge University Press 1986.

Minsky, H. P. (1975) John Maynard Keynes, New York: Columbia University Press.

Nuti, D. M. (1986) “Micha³ Kalecki hozzájárulása a szocialista tervezés elméletéhez és gyakorlatához” Cambridge Journal of Economics 10. évf., 4. szám, december.

Osiatynski, J. (1988) Micha³ Kalecki a szocialista gazdaságról London: Macmillan.

Patinkin, D. (1982) Az általános elmélet megjövendölése? és más esszék Keynesről Oxford: Blackwell.

Robinson, J. V. “Kalecki és Keynes” in A gazdasági dinamika és tervezés problémái Esszék Micha³ Kalecki tiszteletére Warszawa: Pañstwowe Wydawnictvo Naukowe.

Sawyer, M. C. (1985) Micha³ Kalecki közgazdaságtana London: Macmillan.

Shapiro, N. (1977) “A poszt-keynesiánus közgazdaságtan forradalmi jellege” Journal of Economic Issues szeptember.

Sweezy, P. M. (1953) “A kapitalizmus és szocializmus közötti alapvető különbég” in David Horowitz (szerk.) Marx és a modern közgazdaságtan, London: MacGibbon and Kee 1968.

Sweezy, P. M. (1958) “Veblen az amerikai kapitalizmusról” in D. E. Dowd (szerk.) Thorstein Veblen Kritikai dicséret, Ithaca, New York: Cornell University Press.

Toporowski, J. (1996) “Kalecki, Marx és a szocializmus közgazdaságtana” in J. King (szerk.) Alternatív makroökonómiai elmélet: a kalecki modell és a poszt-keynesiánus közgazdaságtan Dordrecht: Kluwer Academic Publishers.

Veblen, T. (1899) A dologtalan osztály elmélete New York: The Macmillan Company

Veblen, T. (1904) Az üzleti vállalkozás elmélete, New York: Charles Scribner’s Sons.

Veblen, T. (1906) “Karl Marx szocialista közgazdaságtana”, A tudomány helye a modern civilizációban és más esszék, New York: The Viking Press 1919.

Veblen, T. (1921) “A mérnökök és a forradalom” in M. Lerner (szerk.) The Portable Veblen New York: The Viking Press 1948.

40. szám | (1998 Tél)

Az Egyesült Nemzetek Szervezete pontosan ötven évvel ezelőtt, 1948 decemberében fogadta el az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. A felvilágosodáskori eszmék huszadik századi univerzális deklarációja nagy jelentőséggel bírt, de semmiképpen nem oldhatta meg az emberi jogok érvényesülését mindenütt. Idővel az is kiderült, hogy még a fogalom értelmezése sem egységes; az emberi jogok retorikája egyszer taktikai szerepbe szorult, máskor viszont teljesen kívül rekedt a politikai diskurzus főáramán.

E számunk több cikke foglalkozik az emberi jogok kérdésével, azon belül is a szociális jogokkal, valamint napjaink szociális reformjaival. Emellett folytatjuk az Eszmélet lapjain korábban már elemzett témákat: az ökológiai válságról, valamint a rendszerváltás és a kultúra kapcsolatáról szóló cikkekkel. Először az Eszmélet történetében közreadunk egy drámát is, amelynek amerikai szerzője korábban (így legutóbbi számunkban is) szociológusként már bemutatkozott a magyar közönség előtt. Utolsó írásai egyikének közlésével emlékezünk a nemrég elhunyt Marton Imre filozófusra.

Tartalomjegyzék
  1. Bánfalvi István, Németh György, Szigeti Péter, Krausz Tamás : Emberi jogok – szociális jogok
  2. Szigeti Péter : Az emberi jogok természetének megalapozása: egységesség – világnézettípusok és politikum
  3. Andor László : A stabilizáció és az emberi jogok
  4. Kondorosi Ferenc : A gazdasági-szociális jogokról
  5. Eszmélet : Acta Humana
  6. krg : Hadsereg és/vagy honvédelem
  7. Szabó Miklós : A nyugdíjreform kérdőjelei
  8. Dömény János : Salvador Allende chilei elnök Népi Egység kormányának ezer napja
  9. Alan Freeman : A szabadkereskedelem mítosza – A GATT és a Világkereskedelmi Szervezet szerepe a világgazdaságban
  10. Elmar Altvater : A racionális világuralom rendje, avagy bűvészinasok versengése
  11. Stephen Eric Bonner : A metaelmélet korlátai
  12. Sándor Karikó : Mi van a tőkén túl?
  13. Magyar Jenő : Népszerű önkritika
  14. Garai László : Tézisek a második modernizációról, az emberi tőkéről és a szocializmusról
  15. Marton Imre : Üzenet a Föld rabjairól
  16. Ludmila Bulavka : Visz az ár
  17. James Petras : A bársonyos forradalom

Vigyázzállás és újrahasznosítás

A szocialista Magyarország hulladékpolitikáját mutatja be a dolgozat. A tervgazdaságok – mint minden más területen – a nyersanyagok újrahasznosításában is felül akarták múlni a nyugati országokat és valódi eredményeket is el tudtak érni. A magyarországi államszocializmus modellváltásához igazodott a hulladékpolitika története is.

A szerző nem járult hozzá írása publikációjához.