Hagyományos felfogás szerint 1991-ben a szocialista gazdaság összeomlása volt az előmozdítója a Szovjetunió látványos bukásának, aminek hatására az állampolgárok békés úton megbuktatták a kommunista vezetést és az elgyengült szocialista rendszert. Mégis, ha valaki a kvázi eltávolított kommunista vezetők hollétét kutatja, azt veszi észre, hogy többségük nem sínylődik számkivetésben, hanem továbbra is tartja magas pozícióját a Szovjetunióból kivált 15 új nemzet élén. Legtöbbjük ráadásul ma jóval tehetősebb, mint a Szovjetunió bukása előtt. Két évvel e sajátságos “forradalom” után ebből a 15 új nemzetből 11 áll egykori kommunista vezető irányítása alatt.

A hagyományos felfogással ellentétben az 1991. évi szovjet átalakulás nem a Szovjetuniót irányító kis számú elit ellen, hanem az elit által ment végbe. Ezt a folyamatot pedig nem a szovjet tervgazdálkodás összeomlása indította el, hiszen ilyen összeomlás nem történt. Jóllehet a szovjet tervgazdálkodás az 1970-es évek második felére komoly gondokkal találta magát szemben, összeomlásról az 1980-as évek végén még korántsem beszélhetünk. Inkább a szovjet elit tagjai rombolták le saját rendszerüket, miközben a személyes gazdagodásuk további lehetőségét keresték.

A valóságnak megfelelően a Szovjetunió bukását az ország rendszerének antidemokratikus vonásai okozták, nem pedig a tervgazdálkodás csődje. Jelen értelmezés azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a szocializmus demokratikus formája lényegesen jobb életfeltételeket és gazdasági stabilitást hozhat a társadalom minden tagjának, nemcsak az elitnek, legyen szó akár kapitalista, akár kommunista elitről.

A szovjet gazdasági tervezés

Az 1917. évi oroszországi forradalom után a bolsevikok egy évtizeden át kísérleteztek gazdasági szerkezetek különböző formáival. Csak az 1920-as évek végén lépett életbe az ún. “szovjet rendszer”. Ezt a rendszert az jellemezte, hogy a nem mezőgazdasági vállalatok szinte kivétel nélkül köztulajdonban voltak, és az egész hatalmas ország termelő tevékenységét Moszkvából szabályozták. Sok nyugati szocialista élesen bírálta a Szovjetunióban alkalmazott rendkívül központosított, formájában fentről lefelé ható gazdasági tervezést, és elítélte az ezzel együttjáró tekintélyi elven alapuló, elnyomó kormányformát.

A kereseti különbségek sokkal kisebbek voltak, mint a tőkés országokban, és minden dolgozó számára biztosítottak munkahelyet. Azonban a hatalmon levő kommunista pártban és a kormányban a magas rangú tisztviselőkből álló kiváltságos és elszigetelt “pártállami elit” irányította a rendszert és kisajátította a legjobb fogyasztási cikkeket. A szovjet rendszernek voltak ugyan szocialista vonásai, mégis mind gazdaság, mind kormány tekintetében igen messze járt attól a demokratikus rendszerű népi hatalomtól, amelyet hosszú ideje megálmodtak és megvalósítani igyekeztek a világ szocialistái. Joszif Sztálinnak, a szovjet diktátornak 1953-ban bekövetkezett halála után az általa vezetett, az 1930-as évek kezdetétől fennálló embertelen és vérengző rezsimje a tekintélyuralomnak egy mérsékeltebb formájává alakult át, de a rendszer alapvető intézményei egészen az 1980-as évekig, a gorbacsovi reformokig változatlanok maradtak.

A szovjet rendszer, dacára a kezdeti évtizedekben elkövetett bűncselekményeknek és a szocialista eszményektől való állandó elhajlásoknak, gyors gazdasági fejlődést hozott mintegy ötven éven át létrejötte után (az 1920-as évek vége óta). A falusias, agrárjellegű gazdaság városias, ipari jellegű gazdasággá való átalakulása, ami más országokban 30-tól 50 évig terjedő folyamat volt, mindössze 12 év alatt, 1928 és 1940 között ment végbe.

Egyes tudósok úgy gondolják, a parasztság erőszakos kollektivizálása, életszínvonalának rendkívüli mértékű visszaesése és az embertelen, tekintélyi elven alapuló munkaviszonyok az iparban Sztálin idején nagyrészt magyarázatul szolgálnak az 1928 és 1940 közötti gyors iparosodásra. Mi viszont úgy véljük, Sztálin rémtettei ahelyett, hogy felgyorsították volna a gazdasági növekedést, inkább lelassították a fejlődést, passzív ellenállást kiváltva a lakosságból. A Szovjetunió gyors iparosodásában az ország szocialista vonásaié az érdem, nem pedig az elnyomásé.

Leszámítva a nagyrészt szovjet területen vívott II. világháborúhoz kapcsolódó harcokat, illetve a helyreállítás időszakát, a szovjet nemzeti bruttó össztermelés (GNP) nyugati becslések szerint 1928 és 1975 között évente nagy mértékben, átlagosan 5,1%-kal növekedett. Még 1950 és 1975 között is, amikorra lényegében befejeződött az iparosítás, gyorsan fejlődött a szovjet gazdaság – még az Egyesült Államok akkori gazdaságánál is gyorsabban, ahogy azt az 1. számú táblázat mutatja.

A szovjet gazdasági rendszernek volt néhány előnye a kapitalizmussal szemben. Ezek közé tartozik a gazdaságirányítóknak az a lehetősége, hogy a nemzeti kibocsátás nagy részét vissza tudták forgatni a tőkejavak előállításába, az oktatásba és a munkaerő képzésébe; továbbá a tőkés gazdaságot sújtó, periodikusan ismétlődő recesszió hiánya és a folyamatos, teljes körű foglalkoztatottság megvalósítása.

A GNP növekedése nem mutatja pontosan a gazdasági fejlődést egy adott időszakban, de más mérések is megerősítik, hogy a Szovjetunó gyorsan fejlődött. 1975-re a korábban elmaradott Szovjetunió megelőzte az Egyesült Államokat nyers- és hengerelt acél, valamint cement termelésében, fémvágó és fémmegmunkálógépek, traktorok, kombájnok gyártásában, búzatermesztésben, sertéstenyésztésben, a tej, valamint a gyapot előállított mennyiségében. 1960-ban a szovjet családok közel felének volt rádiója, tízből egynek volt televíziója, huszonötből egynek pedig hűtőszekrénye; 1985-re átlagosan minden családra jutott egy ezek közül. 1980-ra 20 millió szovjet polgárnak volt felsőfokú végzettsége. Ugyanebben az évben a Szovjetunióban magasabb volt az egy főre jutó orvosok és kórházi ágyak száma, mint az Egyesült Államokban, a várható élettartam pedig 69 évre emelkedett, és ezzel öt évre csökkent a különbség az Egyesült Államokban várható élettartamtól. Az 1970-es évekre a Szovjetunió vívmányai a tudományok, a technológia és a gazdasági növekedés terén aggodalommal töltötték el a nyugati hatalmakat. Sokan attól féltek, hogy a jövő a szovjet modellé lehet gazdasági sikerei alapján, számos nemkívánatos vonása ellenére.

1975 után a szovjet gazdasági növekedés feltűnően lelassult, technológiai fejlődésének mértéke szintén csökkent. 1985-re a szovjet vezetők tudták, hogy probléma van. Az Egyesült Államok gazdasága, a korábbi tendenciával ellentétben, egy évtizede gyorsabban fejlődött a szovjet gazdaságnál. Ráadásul a Reagan-adminisztráció által megkezdett fegyverkezési versengés 1981-ben súlyosan megterhelte a szovjet gazdaságot.

Mihail Gorbacsov 1985-ben került hatalomra, részint a szovjet vezetés azon felismerésének köszönhetően, hogy komoly gazdasági reformokra van szükség. A gorbacsovi reformok azonban nem tudták jelentősen javítani a GNP növekedésének mértékét, amely 1985 és 1989 között mindössze évi 2,2% volt az előző évtized 1,8%-os arányához képest (l. 2. táblázat).

A GNP növekedésének mértéke 1975 és 1989 között elmaradt ugyan a várakozásoktól a szovjet gazdaság korábbi eredményeihez képest, ám a gazdaság az összeomlástól messze volt. A szovjet gazdaság 1975 és 1989 között egyetlen évben sem mutatott csökkenő GNP-t, míg az Egyesült Államokban erre három évben is volt példa.

Az 1980-as évek végén egyes fogyasztási cikkek hiánya fokozódott, ami hosszú sorokat eredményezett a boltok előtt. Nyugati megfigyelők azt feltételezték ebben az időben, hogy ez a termelés összeomlását tükrözte. Pedig a hiányosságokat valójában az okozta, hogy a családi jövedelem gyorsabban emelkedett, mint a fogyasztási cikkek termelése. A “bűnösök” a gazdasági reformok voltak, amelyek decentralizálták az egyéni vállalkozási szintnek megfelelő jövedelem fölötti ellenőrzést.

Ennek megfelelően a családi anyagi jövedelem növekedése, amelynek mértéke az 1980-as évek közepén mindössze 3-4% volt évente, 1988-ban hirtelen 9,1%-ra, 1989-ben pedig 12,8-ra “ugrott”. A központi gazdaságirányítók által rögzített árak mellett a tehetős fogyasztók gyorsan “kifosztották” a boltokat, a valós fogyasztás mégis tovább növekedett. Bár az 1980-as évekbeli gazdasági teljesítmény nem volt igazán fényes, mégsem volt teljesen igaz az az elterjedt nézet, mely szerint a szovjet tervgazdálkodás összeomlott.

1990 és 1991 között azonban a helyzet megváltozott. Ezekben az években Gorbacsov és a szovjet kormány fokozatosan elvesztette a hatalmat a Borisz Jelcin ellenzéki politikus vezette mozgalommal szemben. 1990 májusában Jelcin megszerezte a hatalmat az Orosz Föderáció fölött, amely akkoriban a Szovjetunió egyik köztársasága volt. Az Orosz Köztársaság első embereként Jelcin fokozatosan át tudta venni a politikai és a pénzügyi irányítást a szovjet kormánytól. 1990 júniusában Jelcin rábírta az Orosz Köztársaság törvényhozó testületét, hogy nyilvánítsa ki egyeduralmát minden gazdasági forrás fölött az Orosz Köztársaságban. A gazdasági tervezés e folyamat során összeomlott, a roppant egységes szovjet gazdaság pedig gyorsan romlásnak indult (l. 2. táblázat). Ezt a gyengülést azonban nem a tervgazdálkodás szükségszerű megvalósíthatatlansága okozta; a visszaesés azért következett be, mert a tervgazdálkodás megszűnt, s ezzel a gazdaság hatékony koordináló eszközök nélkül maradt.

Az elit a kapitalizmust választja

Hogyan volt képes egy ellenzéki politikai mozgalom békés úton eltörölni a szovjet rendszert, amely egészen az 1920-as évek óta nem ütközött komoly belső ellenállásba? Erre a kérdésre a válasz Gorbacsovnak a szovjet rendszer megreformálására irányuló erőfeszítéseiben és ezeknek a szovjet társadalomra gyakorolt váratlan hatásaiban rejlik.

Gorbacsov és hívei úgy gondolták, a szovjet rendszer fő fogyatékossága a demokrácia hiánya. A szovjet rendszert az 1920-as évek óta sújtó komoly társadalmi és gazdasági problémák, valamint az 1975 után kezdődött viszonylagos gazdasági stagnálás okait ebben látták. Azzal érveltek, hogy a szovjet rendszernek a nép tényleges részvételével történő átalakítása mind a kormányban, mind a gazdasági döntéshozatalban valóban képes lenne kihozni a szovjet rendszerből a benne rejlő lehetőségeket.

Ennek megfelelően a peresztrojka (átalakítás) néven közismert gorbacsovi reformprogramnak három összetevője volt. A “glasznoszty”, ami a korlátozások feloldását jelentette az általános üzleti és politikai tevékenység terén, az állampolgárok számára a közügyekben való szabad részvétel lehetősége volt. A kormány demokratizálása a szabad választások intézményesítésével és a kommunista pártnak az államra kiterjedő szigorú ellenőrzésének eltörlésével lehetővé tette a nép számára a politikai hatalomban a szuverenitás kinyilvánítását. A gazdasági reformok a gazdasági tervezés demokratizálására és decentralizálására irányultak. Az új törvényhozás áthárított némi hatalmat a vállalkozás szintjére, ahol a dolgozóknak egyenlő joguk volt a vállalatigazgató megválasztására. A reformok révén megvalósult a piaci ellenőrzésnek egy korlátozott mértéke, ami nagyobb választási lehetőséget adott a fogyasztóknak és a termelés is megnövekedett.

A glasznoszty számos különböző, a Szovjetunió jobb jövőjét illetően más és más elképzelésekkel rendelkező politikai csoport virágzását eredményezte. A legnagyobb támogatásra három csoport talált. Az első a vezetés programja volt az átalakított szerkezetű és demokratikus szocializmus építéséről. A második a reformok előtti, tekintélyi elven alapuló rendszerhez való visszatérésre szólított fel. A harmadik álláspont hívei pedig egyre nyíltabban a szocializmusról való lemondást hirdették a kapitalizmus javára.

A glasznoszty lehetővé tette a vezetéssel szembehelyezkedő álláspontok támogatását, a szovjet politika demokratizálása pedig lehetővé tette az újonnan alakult szembenálló csoportok számára a hatalomért való versengést. A gazdasági reformtörekvések által előidézett gazdasági szakadás hozzájárult Gorbacsov és hívei általános támogatásának csökkenéséhez. A Borisz Jelcin vezette kapitalizmuspárti csoportosulás leginkább azért aratott győzelmet, mert megnyerte a pártállami elit elsöprő többségének, a szovjet társadalom legerősebb csoportjának támogatását.

Első pillantásra valószínűtlennek tűnik, hogy a pártállami elit a kapitalizmus mellett döntött. Olyan ez, mintha a római katolikus egyházi hierarchia hirtelen az ateizmus felé fordulna, vagy mintha az Egyesült Államokbeli Kereskedelmi Kamara a privát üzlet államosítására szólítana fel. Mégis pontosan ilyen látványos fordulat ment végbe a Szovjetunióban. Az 1980-as évekre a szovjet pártállami elit legtöbb tagja – a magas rangú tisztviselők a Kommunista Pártban, a kormányban és a gazdasági irányítás rendszerében – már régen nem hitt a rendszer ideológiájában.

Ahogy arról Alec Nove, Mervyn Matthews, Kenneth Farmer és más Szovjetunió-szakértők számoltak be tanulmányaikban, a II. világháború utáni szovjet elit nagyrészt ambíciózus, mindenfajta erős személyes meggyőződés nélküli személyiségekből állt, akik a hatalmat, a tekintélyt és az anyagi kiváltságokat hajszolva emelkedtek az elit soraiba. Amikor 1991 júliusában a szerzők egyike azt kérdezte Nyikolaj L.-től, a szovjet elit régi tagjától, tagja-e a Kommunista Pártnak, az így válaszolt: “Természetesen tagja vagyok a Kommunista Pártnak – de nem vagyok kommunista.” Amikor a gorbacsovi reformok lehetővé tették a rendszer jövőbeni irányvonaláról szóló vitákat, ennek az opportunista elitnek a tagjai saját érdekeik szerint értékelték az alternatívákat.

Az elit nagyrésze úgy érezte, a Gorbacsov által képviselt demokratizált szocializmus nem kedvez számukra. A demokratikus szocializmus azzal fenyegetett, hogy megfosztja őket attól az önkényes hatalomtól, amelyet a lakosság felett gyakoroltak, és hogy anyagi kiváltságaik lecsökkennek. A szovjet elit magában foglalta a szocialista eszmények néhány igazi hívét, köztük magát Gorbacsovot is, ők azonban csekély számú kisebbségben maradtak.

Egyes ellenzéki csoportok a reformok előtti szovjet rendszerhez való visszatérés mellett szálltak síkra. Meglepő módon azonban az elitnek csak kevés tagja találta meggyőzőnek ezt az álláspontot. Jóllehet a reformok előtti rendszer segítette őket az elitbe, anyagi kiváltságaikat mégis megszorították a régi rendszer szocialista törekvései. Nem rendelkezhettek magántulajdonnal vagy felhalmozott vagyonnal, és privilegizált életstílusuk teljes egészében a hierarchián belül elfoglalt pozíciójuktól függött. A fölöttes elégedetlensége alacsonyabb kategóriába való besoroláshoz, valamint a megszokottá vált luxus elvesztéséhez vezethetett. Amikor a régi rendszernek egy tucatnyi magas pozícióban levő híve 1991 augusztusában megpróbált államcsínyt végrehajtani, a puccskísérlet hamar megbukott, mivel a hatalomra pályázók jóformán semmiféle támogatásra nem találtak a szovjet eliten belül ahhoz, hogy visszaállítsák a régi rendszert.

A kapitalizmus ezzel szemben roppant vonzó volt az elit többsége számára. ők észrevették, mennyivel tehetősebben élnek Nyugaton a hozzájuk hasonló pozícióban levő emberek, nemcsak abszolút értelemben, de országuk átlagos életszínvonalához viszonyítva is. A szovjet rendszer óriási mennyiségű tőkével rendelkezett, és az elit tagjai megértették, hogy ha a rendszer kapitalistává alakul át, a legjobb pozícióba kerülhetnek ahhoz, hogy ennek a tőkének az új tulajdonosai lehessenek.

Valóban így is történt. Viktor Csernomirgyin, aki 1992 decembere óta Oroszország miniszterelnöke (volt 1998-ig – a szerk.), a szovjet korszakban földgázkitermeléssel- és feldolgozással foglalkozó miniszter volt. Ma a világ földgázkészletének a Szovjetunióban fellelhető 20-35%-át ellenőrző privatizált társaság, a Gazprom legfőbb részvényesének őt tartják, és a világ leggazdagabb emberei közé sorolják. Egy vizsgálat kimutatta, hogy a száz legtehetősebb orosz üzletember 62%-a korábban a szovjet pártállami elit tagja volt (a fennmaradó 38% zömének háttere nagy valószínűség szerint a szervezett bűnözés világában keresendő). Szintén kimutatták, hogy a posztszovjet Oroszországban a Jelcin elnök adminisztrációjában helyet foglaló magas rangú politikai vezetők 75%-a a szovjet elitből érkezett.

A szovjet elit tagjait nem söpörte el az alulról jövő demokratikus forradalom 1991-ben. Bukás helyett hatalmon maradtak, sutba dobták kommunista mivoltukat és folytatták a szovjet rendszer vagyonának egymás közötti felosztását.

1991 júniusában egy amerikai politológusnak, Judith Kullbergnek a moszkvai elitről készített tanulmánya megerősítette, hogy a kapitalizmus gondolata széles körben népszerű volt a szovjet társadalom legfelső rétegében. A tanulmányozott elit mintája alapján 77% támogatta a kapitalizmust, 12% a demokratikus szocializmust, 10% pedig a “kommunista vagy nacionalista” állásponton volt.

A szovjet átlagpolgárok nézetei között óriási különbségek mutatkoztak. 1991 májusában egy kérdőíves felméréseket végző amerikai cég, a Times-Mirror Center for the People and the Press széleskörű közvélemény-kutatást folytatott Oroszország európai részén. Arra az eredményre jutott, amelyre a fenti elitvizsgálat is: mindössze 10% favorizálta a reformok előtti rendszert. A közvélemény-kutatás szerint azonban 36% támogatta a demokratikus szocializmust, további 23% pedig a szociáldemokrácia svéd modelljét. Mindössze 17% akart “az amerikaihoz vagy a németországihoz hasonló kapitalizmust” (14%-nak nem volt véleménye). Ily módon a nagy többség (69%) kétségkívül egyfajta szocializmust vagy szociáldemokráciát akart és csak kevesen akartak nyugati típusú kapitalizmust. Más, akkoriban végzett közvélemény-kutatások még a Times-Mirror vizsgálatában látottaknál is kevesebb támogatóját találták a kapitalizmusnak.

A szovjet rendszer 1985 és 1991 közötti jelentős demokratizálása ellenére azonban az átlagpolgár politikailag passzív maradt. A társadalmi piramis csúcsán elhelyezkedő pártállami elitnek megvolt a hatalma ahhoz, hogy Gorbacsov törekvéseinek tömeges támogatottsága ellenére is felülkerekedjen Gorbacsov és hívei ellenállásán, és a Szovjetuniót a kapitalizmus felé fordítsa. Mivel Borisz Jelcin, a kapitalistapárti mozgalom vezetője intézményes hatalmat szerzett az Orosz Köztársaságban, mialatt Gorbacsov megőrizte az ellenőrzést a központi szovjet állam felett, a kapitalizmuspárti mozgalom törekvése a teljes államhatalomra megkövetelte a szovjet állam lebontását. Ennek a lépésnek nem volt legális vagy alkotmányos alapja, és az 1991-es referendum megmutatta, hogy a szovjet szavazók több mint háromnegyede ellenzi ezt. Oroszországnak a Szovjetuniótól való leválása volt az egyetlen járható út Jelcin és mozgalma számára, hogy véghezvigyék a kapitalista átalakítást.

A szocializmus jövője

A szovjet rendszer bukása nem azt bizonyítja, hogy egy köztulajdonon és gazdasági tervezésen alapuló rendszer működésképtelen, hanem azt, hogy egy viszonylagos egyenlőségre törekvő tervgazdálkodás, amelyet egy kiváltságos elit irányít, hosszú távon instabil rendszer. Amint a forradalom híveiből álló alapító nemzedék letűnik, az uralkodó elit végül rájön, hogy egy ilyen rendszer szocialista elemeinek fenntartása nem áll érdekében. A Szovjetunióban ez a folyamat a rendszer demokratikus szocializmussá való átalakítására irányuló kísérlet okozta zűrzavar közepette zajlott.

Kínában a pártállami elit szintén a saját érdekeit tartja szem előtt a gazdaságban, de más utakon jár. Ahelyett, hogy megszabadulni igyekeznének a kommunista párt uralmától, arra használják azt, hogy egy gyorsan fejlődő kapitalista szektort építsenek ki, amely végül felváltja majd a tervgazdálkodáson alapuló, köztulajdonban levő szektort. A vezető kínai párt tisztviselőinek gyermekei a családi kapcsolataikat használják ki, hogy jövedelmező pozíciót biztosítsanak maguknak az újonnan megjelent privát üzleti életben.

Csakis egy, a gazdaságban és a hatalomban egyaránt a népi szuverenitáson alapuló, demokratikus szocializmus lenne hosszú távon életképes. Ilyen rendszerben a jogait érvényesítő lakosság képes lenne ellenállni bármilyen kísérletnek, amelyet egy kisebbség kezdeményez, hogy a nép által megteremtett vagyon felett ellenőrzést nyerjen. Úgy gondoljuk, hogy a demokratikus szocializmus gazdasági teljesítmény és társadalmi igazság terén fölötte állna mind a szovjet típusú rendszernek, mind a kapitalizmusnak.

A gazdasági tervezésen keresztül a demokratikus szocializmus biztosítani tudja a teljes körű foglalkoztatottságot, képes elkerülni a recessziókat, és képes erőteljesen befektetni az emberi erőforrásokba, valamint az új technológiákba. Mivel nem lenne magántulajdonnal rendelkező, vagyonos réteg, a jövedelmet sokkal egyenletesebben lehetne elosztani, mint a kapitalizmusban. A kaptalizmusnak a profitért folyó elvakult harcával ellentétben a demokratikus szocializmus képessé tenné a lakosságot arra, hogy a gazdasági fejlődést a fenntartható gazdasági haladás útján vezesse előre. Egy ilyen út javítaná az életszínvonalat, csökkentené a munka nem kívánt formáira fordított időt, elkerülné a természeti környezet rombolását, és igazságosan osztaná szét a gazdasági fejlődés gyümölcseit.

A szovjet történelem azt mutatja, hogy a gazdasági tervezés és az állami vállalatok még az eltorzult szovjet formában is képesek gyors gazdasági fejlődést hozni. Az a hit, hogy a demokratikus szocializmus jól működne, nem támasztható alá történelmi példákkal, mivel ilyen rendszer még sehol nem létezett kiteljesedett formában. De a helyesen értelmezett szovjet tapasztalatokban sem található semmi, ami aláásná a demokratikus szocializmus ígéretét.

(Fordította: Tauszik Viktor)

[A tanulmány David Kotz és Fred Weir Revolution from Above: The Demise of the Soviet Union (New York, Routlege, 1997.) című könyve alapján készült.]

1. táblázat:

2. táblázat:

Ellentmondások és időbeli eltolódások jellemzik Latin-Amerika gerillamozgalmainak politikai fejlődését. A hatvanas évekkel ellentétben a nyolcvanas és a kilencvenes években már nem mutatkozik az egész kontinensre kiterjedő hajlandóság a politikai célú erőszak-alkalmazásra. A fegyveres harc mégsem számít “kifutó modellnek” a politikában. A fegyverletételek, a békeszerződések és az államhatalom fegyveres megragadásának rövid vagy középtávú esélytelensége ellenére semmiképpen sem lett általánossá a gerillaakciók eszközének teljes és végleges elvetése. Az ezzel ellenkező várakozásokat, amelyek a berlini fal lehullta és a sandinisták választási veresége után – politikai hovatartozás szerint vágyálomként vagy katasztrófa-forgatókönyvként – a közvélekedés részét képezték, mára megcáfolta a valóság. A gerillacsoportok működése, akcióformái, célkitűzései azonban differenciálódtak és részben jelentős változáson mentek keresztül. A mozgalmak így válaszoltak a létező szocializmusok bukásával és a kétpólusú világrendszer végével megváltozott ideológiai és politikai keretfeltételekre. Ezek az új tényezők, továbbá az éveken, évtizedeken át húzódó polgárháborúk, valamint a neoliberális gazdaságpolitika egész világra kiterjedő diadalmenetének társadalmi és gazdasági következményei ugyanis gyökeresen megváltoztatták minden felszabadító mozgalom feltételeit. A különböző forradalmi és reformmozgalmak igen eltérően válaszoltak az új kihívásokra.

Az első hullám: Kuba, Che és a karizma

A gerillának – ami spanyolul annyit tesz: a “kis háború” – Latin-Amerikában régi hagyománya van. Már a spanyol gyarmati elnyomók, majd pedig a független köztársaságokat a XIX. század óta uraló hadsereg és nagybirtok ellen az irreguláris háborúk eszközéhez folyamodott a katonai hátrányban levő fél, ezzel ellensúlyozva az ellenfél létszámelőnyét és jobb felszereltségét. A kubai forradalom 1959. január 1-i győzelmével aztán új aktualitást nyert ez a stratégia. Kuba ugyanis bebizonyította, hogy akár az USA holdudvarában is megvívható és megvédhető a társadalmi forradalom. A tényt az egész szubkontinensen történelmi fordulópontnak tekintették. Ez lett a kiinduló- és tájékozódási pontja a gerillamozgalmak első hullámának, amely 1961/62-ben indult, és az argentin PRT/ERP, valamint a montonerók 1976/77-es vereségével halt el.

A kommunista pártok csalódott tagjai és a diákság egyes csoportjai lelkesen kapták fel a meghatározó baloldali és kommunista pártok fokozatos és reformista taktikájának ezen új alternatíváját, hiszen a szovjet stratégiához való alkalmazkodás évtizedeken keresztül arra ítélte őket, hogy a kapitalizmust – minden kritika ellenére is – történelmileg szükségszerű uralmi viszonyként fogadják el. A kubai vezetés, amely főleg a hatvanas években aktívan törekedett a forradalom exportjára, hogy így gyengítse az USA latin-amerikai befolyását és egyúttal csökkentse saját elszigeteltségét, sok helyütt nyitott fülekre talált. Azonban a titkosszolgálati akcióknál, a gyakorlati segítségnyújtásnál, a katonai kiképzésnél és a fegyverszállítmányoknál – amelyeknek Jorge Castañeda “La utopía desarmada” c. könyvében oly nagy figyelmet szentel – valószínűleg jóval nagyobb volt az ideológiai befolyás jelentősége. Itt különösen Che Guevara tekintélyét és az ő széles körben ismert írását, a “Gerillaháború – egy lehetséges módszer” címűt kell megemlíteni, amely a szubkontinensen egészen a hetvenes évekig számos csoportnak szolgált vezérfonalául.

Az ideológiai és politikai–gyakorlati hatások eredményeképpen a hatvanas évek folyamán egyebek között Bolíviában, Guatemalában, Kolumbiában, Peruban és Venezuelában is kis gerillacsoportok alakultak, amelyek a diákságból és a városi középrétegek soraiból szerveződtek. Ezzel a baloldalon létrejött egy új, kubai orientációjú vonal, amelynek célkitűzései és akcióformái lényegesen radikálisabbak voltak a hagyományos kommunista pártokéinál. Ezek a kis csoportok Guevara útmutatásainak megfelelően a távoli, ritkán lakott, lehetőleg az állami szervek jelenlététől mentes területeken hozták létre gyújtópontnak szánt kis “gerillaközpontjaikat”. Arra számítottak, hogy akcióik demonstrációs hatása – ugyanúgy, mint Kubában – az oldalukra állítja majd a szegényparasztokat (campesinókat), egész futótüzet indítva el ezzel. A vidéki lakosságot, amely ezekben az országokban helyenként a népesség 70%-át alkotta és részben félfeudális kizsákmányolási viszonyok között élt, “hatalmas lehetséges forradalmi erőnek” tekintették. Azt gondolták, hogy mivel kitűnően ismerik lakóterületüket, a hadsereg sem győzheti le őket. Ennek megfelelően az volt a cél, hogy a gerillák megszerezzék “a nép támogatását”. Azonban éppen ez nem sikerült az első hullám “gerillaközpontjainak”. De miért?

A hatvanas évek kubai orientációjú gerillacsoportjai élesen elhatárolódtak a szovjet orientációjú kommunista pártok “álforradalmáraitól”. Ez utóbbiak legalista irányvonalát sajátos, unilineáris fejlődéselméletük (az ún. “korszakelmélet”) teszi érthetővé, amely szerint az elsődleges feladat egyelőre a tőkés termelési viszonyok és ezzel együtt a városi munkásság megteremtése. A Szovjetunió Latin-Amerika-politikája – amely az 1961-es kubai rakétaválság után elfogadta, hogy a szubkontinens az USA befolyási övezete marad – szintén ellenezte, hogy a kommunista pártok aktuális feladatuknak tekintsék a szocializmusért folytatott harcot. Ezzel szemben a gerillacsoportok Kubához hasonlóan az államhatalom megszerzéséért folytatott harcot és a társadalmi rend radikális megdöntését tűzték zászlajukra. Leninhez kapcsolódva abból a tételből indultak ki, hogy az embernek ember általi kizsákmányolásától mentes társadalmi rendszer csak forradalmi úton jöhet létre. Mivel pedig az elnyomók és kizsákmányolók ezt katonai erőszakkal próbálják megakadályozni, a forradalmárok ugyancsak erőszakot kényszerülnek alkalmazni. Az osztályharcnak eszerint elkerülhetetlenül polgárháborúba kell átcsapnia, ha el akarják érni a kitűzött célt. A forradalmi vezetés feladata pedig abban állna, hogy a fentieket szem előtt tartva megtalálja a legkedvezőbb feltételeket a fegyveres harc megkezdéséhez.

A politikai ellentétek a leghatározottabban az erőszak alkalmazhatóságáról folytatott vitákban nyilvánultak meg. Az ehhez kapcsolódó viták azt eredményezték, hogy az első hullámhoz tartozó gerillacsoportok – amelyek tagsága főképpen a városi középrétegekből és különösen a radikalizálódott diákságból rekrutálódott – alig kaptak elismerést vagy támogatást a kommunista pártok befolyása alatt álló szakszervezetekben, illetve földmunkás-szervezetekben. Az erőszak abszolutizálása, ami viszont együtt járt a hiányzó katonai tapasztalattal, a vidéki terep elégtelen ismerete, a hiányzó társadalmi támogatottság, a legális társadalmi szervezetek lebecsülése és a politikai szövetségek szektás elutasítása végzetes következményekkel járt. A rendszerint pár tucat, legfeljebb pár száz főből álló gerillacsoportok nem tudtak komoly ellenállást tanúsítani a katonai támadásokkal szemben. Tovább nehezítette helyzetüket, hogy a kubai forradalom győzelme után a latin-amerikai hadseregeket amerikai katonai tanácsadók képezték ki “a belső ellenség elleni harcra”, továbbá az amerikaiak nagyvonalú katonai és rendőri támogatással is ellátták ezeket az országokat. Miközben “a nemzetbiztonság doktrinája” mindenütt a szubkontinensen a haderők elsőrangú feladatává nyilvánította a felkelések leverését, lehetővé téve a forradalmárok országhatárokon is átnyúló üldözését, a guevarista gerillák igénye egy nemzetközi mozgalomra megrekedt a deklarációk szintjén. A hatvanas évek végére a vidéki gerillacsoportok feloszlottak, de legalábbis cselekvésképtelenné váltak, legendás példaképük pedig halott volt.

Gerillák és gorillák

A vidéki gerillák veresége után a hatvanas évek vége felé Argentínában, Brazíliában, Chilében és Uruguayban városi gerillacsoportok bukkantak fel. Ezek a csoportok továbbfejlesztették a megbukott gyújtópont-koncepciót, amennyiben szakítottak azzal az elképzeléssel, hogy egy “eltökélt élcsapat” egyedül is képes volna meghatározó módon befolyásolni az osztályharc menetét. Ebből kiindulva jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a legális munkának és a szövetségi politikának. Ennek ellenére továbbra is fennmaradt a mély szakadék köztük és a kommunista pártok között. A gerillacsoportok saját tömegmozgalmakat építettek ki, és ezzel párhuzamosan afféle fegyveres “Robin Hood”-akciókat követtek el, amivel nagy népszerűséget vívtak ki a városi ifjúság körében. Az akciók során zsákmányolt élelem szétosztása, ismert gyáriparosok vagy katonai vezetők elrablása, vagy a rajtaütések során megszerzett titkos információk nyilvánosságra hozása mind Latin-Amerikában, mind Európában felelevenítették a gerillákról Che Guevara óta alkotott romantikus képet.

A fegyveres akciók azonban, amelyek nem voltak többek bosszantó tűszúrásoknál, alkalmat adtak a hadsereg vezetőinek arra, hogy az Egyesült Államok támogatását élvezve katonai puccsok útján magukhoz ragadják a hatalmat. E katonai rezsimek látszottak ugyanis a legalkalmasabbnak arra, hogy feltartóztassák azt a forradalmi hullámot, amely Délkelet-Ázsiában és Afrikában máris nehéz helyzetbe hozta az Egyesült Államok hadseregét és annak helyi szövetségeseit. E biankó felhatalmazás alapján aztán “a jog és a rend biztosításának” nevében a gorilladiktatúrákban kezdetét vette a terrornak és az üldözésnek egy mindaddig elképzelhetetlen hulláma. A városi gerillacsoportok sem logisztikai szempontból, sem létszámuknál fogva nem voltak abban a helyzetben, hogy a városi központokban a guevarai koncepciónak megfelelően népi felszabadító hadseregekké alakuljanak át, és így szegüljenek szembe az elnyomó apparátussal. Az elnyomás egyébként nem korlátozódott a fegyveres csoportokra és holdudvarukra, hanem kiterjedt a legális és fegyvertelen városi mozgalmakra is. Ezek üldözése teljesen független volt attól, hogy közel álltak-e a gerillacsoportokhoz vagy sem. A dél-amerikai forradalmi mozgalmat ily módon fizikailag megfosztották bázisától. Az Egyesült Államok hátországában egyidejűleg több fronton is sikerült visszaállítani a nyugalmat és megakadályozni az USA befolyásvesztését. E külpolitikai vonatkozások mellett azonban a dél-amerikai baloldali mozgalmak vereségének alapvető belpolitikai következményei is voltak. A hetvenes évek második felére ugyanis nem maradt olyan szervezett erő, amely eséllyel szegülhetett volna szembe a katonai junták ekkor induló gazdasági szerkezetkiigazító politikájával. A hetvenes évek közepére tehát a gerillamozgalmak első hulláma, amely önmeghatározásában többé vagy kevésbé hangsúlyosan a kubai tapasztalokra támaszkodott, végérvényesen elbukott.

A második hullám: a hálózatok kora

Kuba, amely egy mély gazdasági válságot követően a hetvenes évek elejétől erősebben támaszkodott a Szovjetunióra és Kelet-Európára, letett a forradalom latin-amerikai exportjáról, és több országgal diplomáciai kapcsolatokat épített ki. Dél-Amerikában majdnem minden vereséget szenvedett gerillacsoport bekapcsolódott a legális ellenzék munkájába. Közben pedig a mozgalom első hullámának túlélői Közép-Amerikában, Kolumbiában és Mexikóban új gerillamozgalmak alapítását készítették elő. Éveken keresztül tartó önkritikus viták után, amelyek során feldolgozták vereségeiket, a hetvenes években kezdetét vette egy újraszerveződési fázis, és megindultak az új gerillaközpontok felépítésének titkos előmunkálatai.

A második gerilla-hullám kibontakozása időbeli átfedést mutat az első hullám elhalásával. Kezdetei az 1972–74-es évekre tehetők, amikor Guatemalában, El Salvadorban és Kolumbiában új típusú szerveződések kezdtek megjelenni. A második hullám tetőpontját Somoza megbuktatása jelentette 1979. július 19-én. A Kuba utáni második sikeres forradalom új történelmi korszakot nyitott meg Közép-Amerikában, amelyet 1981–82-ig a forradalmi mozgalmak viharos előretörése jellemzett. A nyolcvanas éveket aztán a felszabadító mozgalmak és ellenfeleik elhúzódó és véres küzdelme határozta meg. Miközben a második hullám legfontosabb erői, a közép-amerikai mozgalmak 1996 végéig békeszerződések útján legális mederbe terelődtek, az andokbeli Peruban és Kolumbiában tovább húzódnak a fegyveres harcok. Ezekben az országokban időközben jelentősen megváltoztak ugyan a körülmények, de a felkelők politikai elképzelései és akcióformái alapvetően a régiek maradtak. Ezért egyelőre nem beszélhetünk arról, hogy a gerillamozgalmak második hulláma már teljesen kifulladt volna.

A gerillamozgalmak második hullámát meghatározó szervezetek számos új vonást mutatnak fel. Az új mozgalmakban sor került mind a gyújtópont-elmélet, mind a “korszakelmélet” hibáinak és gyengeségeinek kritikus kiértékelésére. A katonai megmozdulásokat alárendelték az osztályharc egy átfogóbb politikai koncepciójának, és nagy figyelmet szenteltek az akciók saját táborukon kívüliek számára való megjelenítésének. Minden csoportnál központi jelentőségre tett szert a szövetségi politika és a taktikai rugalmasság: a kommunista pártokkal, illetve a szociáldemokrácia vagy különféle keresztény csoportosulások bizonyos elemeivel kötött kapcsolatok és szövetségek szélesítették a felkelők társadalmi bázisát, és csökkentették elszigeteltségüket. Ezen túlmenően a titkos fegyveres apparátus mellett legális tömegmozgalmakat és féllegális fórumokat is létrehoztak. E különböző szintek a politikai–katonai szervezetek vezetőségében találkoztak, miközben azonban az egyes csoportok megtartották politikai és szervezeti önállóságukat. Így több szintű, társadalmilag sokszínű, kollektív vezetésű felszabadítási frontok alakultak ki, amelyek különböző politikai hagyományokat és irányzatokat fogtak össze. Működésükkel egy szélesen értelmezett beavatkozásellenes, emberi jogi és békepolitika volt hivatott korlátokat szabni a hadsereg tevékenységének. E felszabadítási frontok élvezték a nagyvárosokban jelen levő nemzetközi szolidaritási mozgalmak támogatását, és védte őket a diplomáciai kapcsolatok egy sűrű hálója is, amelyet fáradságos aprómunka árán szövögettek. A “kontinentális forradalom” elvét felváltotta a “nemzeti felszabadítás” célkitűzése. Végül a lényegesen rosszabb keretfeltételekre a mozgalmak egy minőségileg új politikával, a béketárgyalások felvételével válaszoltak, ami megakadályozta a politikai–katonai szervezetek fenyegető széthullását.

Ebben az összefüggésben megváltozott a fegyveres akciók jelentősége is: ezek a 80-as évek folyamán stratégiai eszközből – amelyet eredetileg a hatalom forradalmi megragadásának céljával vetettek be, bár egyedül a sandinisták esetében sikerrel – fokozatosan taktikai elemmé váltak, és arra szolgáltak, hogy az adott politikai rendszeren belül szabad mozgástereket nyissanak. Miközben a “gerilla” és a “fegyveres harc” a gyújtópont-elmélet hatása alatt egészen odáig a “forradalom” szinonimájának számított, a 80-as években ezek a fogalmak leváltak egymásról. Az államhatalom megszerzéséért küzdő klasszikus gerillamozgalmak mellett kialakult egy “fegyveres reformizmus”, amely már nem a társadalmi viszonyok megdöntéséért lépett fel, hanem azok demokratizálásáért. Meg kell azonban jegyezni, hogy egy adott csoport kizárólagos besorolása a “fegyveres reformizmus” irányzatába inkább csak társadalomelméleti elvonatkoztatás lehet, mintsem a csoport valóságos természetének leírása. Az egyes esetek ugyanis azt mutatják, hogy a gerillamozgalmak ide-oda ingadozhatnak a korlátozott cél, azaz bizonyos játéktér biztosítása, illetve az átfogó kísérlet, vagyis az államhatalom átvétele között. Hogy végül melyik irányba fog kimozdulni az inga, az kevésbé programokon vagy ideológiai álláspontokon múlik, mint inkább a gyakorlati sikereken, illetve kudarcokon.

Elődeikkel szemben a második hullám nagy mozgalmai már képesek voltak támogatást szerezni a vidéki lakosság körében, ami növekedésük és sikereik alapvető feltétele volt. A gerillamozgalom derékhadát immár nem diákok, hanem campesinók alkották, közöttük sok nő is. Guatemalában és Peruban nagyszámú indián is csatlakozott a mozgalomhoz. A vidéki gerillaegységek mellett egyes mozgalmak városi csapatokat is fenn tudtak tartani. Mivel pedig El Salvadorban és Guatemalában a felkelők irányító szervezetében a Kommunista Párt is részt vett, a gerillacsoportok a városi szakszervezetekkel is jó kapcsolatokat ápoltak. A második hullám mozgalmai kiterjedt társadalmi bázisépítő munkájuk következtében összehasonlíthatatlanul erősebb támogatást élveztek a lakosság körében, mint az egykori gerillaközpontok.

A harmadik hullám

Az EZLN új jelszava (“Ya basta!” – “Ebből elég!”) egy új korszak kezdetét jelzi, csakúgy mint a “Forradalmi Néphadsereg” (EPR) 1996-os megjelenése. Kuba és Nicaragua győzedelmes felkeléseihez hasonlóan “az első posztkommunista gerilla” (Carlos Fuentes) fellépése is mozgásba hozott egy megmerevedő hatalmi konstellációt. A zapatista mozgalmat azonban mind tartalma, mind a politizálás új formái, mind a megváltozott nemzetközi feltételek megkülönböztetik elődeitől. Az EPR fellépése alátámasztja azt a nézetet, amely szerint Chiapasban nem egyszerűen egy késői utóvédharc folyik, hanem a neoliberális támadással szemben kibontakozó konfliktus tanúi vagyunk.

A zapatista felkelés ráirányította a figyelmet a neoliberális gazdaságpolitika társadalmi következményeire, nyomás alá helyezte Mexikó politikai rendszerét, és jelentősen megnövelte a parlamenten kívüli baloldali ellenzék befolyását. Legfontosabb hatása, hogy közvetlen és közvetett módon gyengítette a hagyományos tekintélyuralmi erőket, a PRI állampártot, erősített viszont egy mérsékelt baloldali reformirányzatot, a “Demokratikus Forradalom Pártját” (PRD). Hasonlóan Kubához és Nicaraguához, a zapatista mozgalom hatására ismét politikai alapkérdéseket feszegető, széles körű és heves viták bontakoztak ki Latin-Amerikában, továbbá mind Európában, mind az Egyesült Államokban kialakult egy aktív szolidaritási mozgalom. Persze a forradalom ebben az esetben is elsőként az ellenforradalmi törekvéseket erősítette fel. A mai mexikói helyzetben ez azt jelenti, hogy nő a hadsereg befolyása a civil erők rovására, és növekvő jelentőségre tesz szert az Egyesült Államokkal folytatott katonai együttműködés. Elődeikkel ellentétben sajnos nemzetközi kapcsolataikban a zapatisták nem rendelkeznek semmiféle jelentősebb szövetségessel vagy baráti kormánnyal, amely például egy katonai offenzíva esetén a mozgalomnak bizonyos védelmet nyújthatna. A szovjet tömb összeomlása, a sandinisták veresége (1990), valamint az el salvadori (1992) és guatemalai (1996) békeszerződések után, tekintetbe véve továbbá, hogy Kuba igen jó kapcsolatokat ápol a mexikói uralkodó osztállyal, az EZLN-nek meg kell elégednie különböző politikai pártok semmire sem kötelező szimpátia-megnyilvánulásaival és a saját országaikban is minden befolyást nélkülöző csoportok szolidaritásával. A szövetségi politika gyengeségében a nemzetközi politikai klíma tükröződik vissza. Hogy a zapatista vezetés ennek tudatában van, azt azok a törekvései is mutatják, hogy a lehető legszélesebb politikai spektrumot megcélzó nemzetközi kongresszusok rendezésével a világ nyilvánossága előtt legalább egy bizonyos erkölcsi és politikai ellensúlyt szerezzen.

Élcsapat helyett: indianizálódás

A gerillamozgalmak első és második hullámától eltérően a zapatisták nem tekintik magukat a társadalmi átalakulás élcsapatának, nem harcolnak az államhatalomért vagy az – akárhogy is definiált – szocialista rendszer megvalósításáért. Az EZLN a demokratikus értelemben vett civil társadalomban gondolkodik. Szóvivőjük, Marcos alparancsnok egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy hangsúlyozza ezt. A francia forradalom olyan jelszavaihoz nyúl vissza, mint a “szabadság és egyenlőség”, beemeli a vitába az “igazságosság” és a “méltóság” fogalmát, és rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít a kommunikáció új formáinak, valamint a jelképeknek. Az EZLN egy demokratikus forradalomért lép fel, amely véget vet a PRI uralmának, és biztosítja az indián lakosságnak nemcsak a jogi, de a tényleges egyenjogúságot is. A termelési viszonyok kulcsfontosságú kérdésében viszont csak annyiban foglal állást a mozgalom, amennyiben elutasítja a neoliberalizmust, továbbá agrárreformot tart szükségesnek.

Megnyilvánulásaikban hiába is keresnénk a hagyományos szocialista diskurzus érvelési mintáit. Ehelyett gyakran utalnak a mexikói történelemre és az indián közösségek tapasztalataira. Az EZLN olyan jelképeket használ, mint a vörös és fekete színek, amelyek széles körben elterjedtek más latin-amerikai forradalmi mozgalmaknál is, és saját magát “Nemzeti Felszabadító Hadseregként” határozza meg, ami a gerillamozgalmak első és második hulláma idején is jellemző volt. Elődje, az FLN, amely 1983 novemberében változtatta nevét EZLN-re, éppen úgy a guevarizmus hagyományaiból érkezett, mint a szóvivő, Marcos alparancsnok. Eredeti stratégiájuk – titkos fegyveres csoportok létrehozása a lakott területektől messze – nem különbözött a sok más hasonló szervezetétől.

Az EZLN sajátos jellege onnantól kezdve alakult ki, hogy az eredeti csoport indián aktivistákkal és indián közösségekkel került érintkezésbe. A politikai–katonai élcsapat a 80-as évek második felében az indián közösségek fegyveres mozgalmává alakult át. A szóvivőtől származó információk szerint az EZLN azokat a döntéseket követi, amelyek a közösség valamennyi tagjának részvételével folytatott előzetes konzultációk után születnek. Ez az eljárás a feje tetejére állítja a gerilla és társadalmi bázisa közti hagyományos kapcsolatot, amelyben mindig az előző fél volt a meghatározó. Egyúttal egészen más jelentőséghez jut a mozgalomban a bázisdemokrácia elvén nyugvó részvétel. Az EZLN tehát kettős értelemben is “indianizálódott”: egyrészt, mivel mára csaknem minden tagja indián etnikumú, másrészt pedig azért, mert az indián közösségek a szervezet vezetését – a “Titkos Forradalmi Indián Bizottságot” – is átvették, érvényre juttatva saját célkitűzéseiket és döntéshozatali formáikat.

Álcázott háború

Két hétig tartó fegyveres konfrontáció után, amelynek során a mexikói hadsereg súlyosan megsértette az emberi jogokat, ám ennek ellenére nem boldogult a zapatistákkal, sőt helyenként csúfos katonai vereségeket kellett tudomásul vennie, 1994 elején Salinas de Gortari elnök egyoldalú tűzszünetet jelentett be. Az állami vezetés elsősorban a nemzetközi közvéleményből érkező bírálatok és a Mexikóváros utcáin békét követelő tömegtüntetések miatt került lépéskényszerbe. Azóta a zapatistáknak új belpolitikai helyzetben kell boldogulniuk: egyedül maradtak a felkeléssel, a PRI ugyanis a katonai megoldás helyett a fegyverszünet és a tárgyalások eszközét vetette be, elkerülendő a társadalmi feszültségek további éleződését és a zapatisták további megerősödését. Az EZLN számára nem maradt más hátra, mint felkészületlenül a tárgyalóasztalhoz ülni és megkezdeni a kormány által javasolt, valamint a civil társadalom által követelt párbeszédet. A tárgyalások – többszöri megszakítással – 1994 februárja óta tartanak.

A zapatisták a fegyvernyugvás kikiáltása óta többszörösen is paradox helyzetbe kerültek. Az ország demokratizálásáért küzdenek, miközben fegyverben állnak; az indián közösségek “fegyveres kommunitarizmusának” kifejeződései, miközben nemzeti jellegű civil mozgalommá szeretnének válni; feltalálták a fegyveres erőszakmentességnek egyfajta stratégiáját, amely mellett a sokszoros katonai provokáció ellenére is kitartottak, a fegyveres támadásokkal költői megfogalmazású nyilatkozatokat és nemzetközi kongresszusokat szegezve szembe. Azokat a különböző próbálkozásokat azonban, amelyek nemzeti keretekben megvalósuló, legális jelenlétre irányulnak, hiábavalónak kell tekintenünk. A zapatisták egyelőre nem léptek túl egy bizonyos nemzetközi kisugárzással is bíró, ám alapvetően regionális földalatti mozgalom státuszán. A Zedillo-kormány egy, a kifárasztásra és a mozgalom lassú kivéreztetésére törekvő stratégiát követ, amellyel szemben igen nehéz védekezni. Az államhatalom megsokszorozta katonai jelenlétét, és 1995 februárjában megközelíthetetlen őserdei területekre szorította be az EZLN erőit. A mozgalom civil támogatóit a félkatonai jellegű “Fehér Gárda” üldözi, amely állami intézmények támogatásával, illetve hallgatólagos jóváhagyásával működik.

Az 1994. május 1-jén megalakított EPR (politikai–katonai szervezet, amely elképzeléseiben és fellépésében is az elmúlt periódus vidéki gerilláihoz hasonlít) 1996. júniusi fellépésével immár létezik egy másik fegyveres csoport is, amely nyíltan működik. Az EPR néhány déli szövetségi államban van jelen, mint Guerrero vagy Oaxaca. Állítólag van némi befolyása néhány legális tömegszervezetre is. Emellett több száz fegyveres tagot számlál, akik a kiterjesztett népi háború koncepciójának jegyében az államhatalom megszerzéséért harcolnak. Nyilvános fellépésüket követően – amely az EPR saját adatai szerint az első 10 hónap során 140 áldozatot követelt a biztonsági erők soraiból – a hadsereg nagy nyilvánosságot kapott támadási hullámot intézett ellenük, így azóta a csoport mindössze a “fegyveres propagandára” és a védekező akciókra korlátozza aktivitását. A szervezet hangsúlyozza, hogy még lát lehetőséget a legális politikai tevékenységre, és az 1997. júliusi választások alkalmából egyoldalú tűzszünetet jelentett be. Állítólag más szövetségi államokban is léteznek földalatti mozgalmak.

A zapatisták felkelése óta Mexikóban egy álcázott háború zajlik, ahol az állami biztonsági erőkkel változatos társadalmi bázisra támaszkodó, eltérő jelentőségű és politikai orientációjú, többé vagy kevésbé jól felfegyverzett mozgalmak állnak szemben. A chiapasi hivatalos fegyverszünet óta az állam egy hadüzenet nélküli, és ezért a nemzetközi nyilvánosság által nem észlelt, alacsony intenzitású háborút (low intensity war) folytat. A támadások elsősorban a civil lakosság azon rétegei ellen irányulnak, amelyeket a gerillák lehetséges támogatóinak tekintenek. A harcok immár a hétköznapok részévé váltak, különösen Chiapas, Guerrero és Oaxaca szövetségi államokban. Hogy a konfliktus kiterjed-e és még határozottabban fegyveres jelleget ölt-e, vagy sikerül politikai úton rendezni, az a mexikói nyitási és átmeneti folyamat további alakulásának függvénye. Amennyiben a hadsereg – akár hallgatólagos támogatással, akár a választott parlament ellenében – tovább fokozza a chiapasi megszállást, esetleg további területekre is kiterjeszti a csendes háborút, úgy nem zárhatók ki az újabb katonai összecsapások. A konfliktus ilyen kimenetelének azonban – Mexikó politikai és gazdasági súlya, NAFTA-tagsága és az Egyesült Államokkal közös határa miatt – az egész földrészre kiterjedő hatásai volnának.

Egy új modell

Az ún. létező szocialista rendszerek összeomlása és a közép-amerikai békeszerződések után a fegyveres harc modellje általában elavultnak számított. A fennmaradt felszabadítási mozgalmakon eluralkodott a kételkedés, hogy vajon még a legjobb esetben is, azaz ha sikerülne megszerezni a hatalmat, a várható bel- és külpolitikai feszültségek közepette, volna-e lehetőség forradalmi elképzeléseik megvalósítására, avagy a hatalom megtartása csak a forradalmi társadalmi tartalom feladása árán volna lehetséges. A zapatisták felkelésével és a “Forradalmi Néphadsereg” (EPR) megjelenésével azonban újra napirendre került a fegyveres harc. Ezek az események először is világossá tették, hogy a fegyveres ellenállás változatlanul lehetséges, és hogy a felszabadítási törekvések értelmes eszköze lehet. Azt is megmutatták, hogy léteznek gerillamozgalmak, amelyek képesek kifinomult stratégiák kidolgozásával alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. E mozgalmak alulról jövő kezdeményezéseikkel számottevően hozzájárultak országaik demokratizálásához, amenynyiben komolyan megkérdőjelezték a tekintélyuralomra épülő hatalmi berendezkedést, de legalábbis legitimációs válságokat idéztek elő. Sajátos arculatuk megóvta őket attól, hogy a hadsereg masszív bevetésével elhallgattassák vagy megsemmisítsék őket. A zapatista mozgalmat az a sajátos jellege teszi kiemelkedő jelentőségűvé, hogy célzott politikai beavatkozással és szövetségesek keresésével párosítja az indián közösségekben végzett földalatti munkát. Amennyiben sok más csoporthoz hasonlóan a zapatisták is legális indián szervezetként működnének, a hatalom ugyanolyan gyorsan és keményen elnyomná őket, mint amazokat. Ez az oka annak, hogy a zapatista mozgalom először is békeszerződést akar kötni, és útjára akar indítani egy széles körű demokratizálódási folyamatot, mielőtt legalizálná saját tevékenységét. Ez a magyarázat a harisnya-maszkjaikra is. Ezek ugyan valóban nagyon látványosak a tévé képernyőjén is, elsődleges funkciójuk azonban mégiscsak viselőik megóvása az üldöztetéstől.

Az EZLN másik fontos tulajdonsága, hogy nem élcsapatként viszonyul a demokráciához és a hatalomhoz. A zapatisták ezzel olyan tényezőknek is figyelmet szentelnek, amelyekkel a guevarista vagy leninista baloldal legfeljebb érintőlegesen foglalkozott, mivel elsősorban az államhatalom megragadására, a (biztonsági) apparátusok feletti ellenőrzés megszerzésére és a forradalmi párt kiépítésére koncentrált. Az új megközelítésre ezzel szemben jellemző a különböző érdekcsoportok bevonása a saját elképzelésekbe és a véleménykülönbségek tudomásulvétele; a felelős közreműködés egy olyan demokratikus hatalom kiépítésében, amely az ellenhatalom, a “poder popular” vagy “poder local” felfogásaira támaszkodik; a különböző kultúrák egyenrangúságának és a másság jogának elismerése, valamint a faji megkülönböztetés elleni küzdelem; az ideológiai hegemónia elleni küzdelem egy saját és összetéveszthetetlen nyelvezet bevetése, a modern kommunikációs eszközök használata és saját jelképvilág kialakítása révén. Éppen ez utóbbi jellemvonásai alapozták meg a zapatizmus széles körű nemzetközi elismertségét, és gyengítették az afölötti kételyt, hogy vajon lehetségesek-e, sőt egyáltalán: kívánatosak-e a baloldali alternatívák a világgazdaság perifériáján. E jellegzetes új arculat teremtette meg a csíráját annak az EZLN iránti nemzetközi szolidaritásnak, amely nélkül tartósan egyetlen harmadik világbeli forradalmi mozgalom sem maradhat fenn.

Az első és a második hullám mozgalmaihoz képest a zapatisták leggyengébb pontja az olyan társadalmi alapkérdések megkerülése, mint a mexikói termelési és uralmi viszonyok természete. A PRI-uralom végének követelése, a civil társadalom dicsőítése és a neoliberalizmus elutasítása ugyanis önmagában nem hatol elég mélyre. Bármilyen rokonszenves is a más nézetekre való nyitottság, úgy tűnik, csak arról tereli el a figyelmet, hogy a zapatistáknak nincs saját álláspontjuk, de legalábbis nem tárják azt a széles nyilvánosság elé. A nagy kérdés, hogy mozgalmuk meddig képes fenntartani az ez ideig kétségkívül termékeny feszültséget az erkölcsi kategóriák és a puskagolyók, illetve a szimbolikus töltetű békés szuverenitás és a piac törvényei között. A társadalomban mindenütt növekvő, részben megfoghatatlan erőszak közepette, amelynek gyakorlásában a legkülönbözőbb csoportok vesznek részt (félkatonai szervezetek, kábítószermaffiák, emberrablásra szakosodott szervezetek, ifjúsági bandák), és amely helyenként zűrzavaros állapotokat hoz létre, mind a zapatistáknak, mind más mozgalmaknak rendkívül óvatosan kell eljárniuk. Az a veszély fenyeget ugyanis, hogy fegyveres erőik túl messzire mennek, és a felszabadítási folyamat előmozdítása helyett elriasztják a befolyási övezetükben élő lakosságot, erőszakosan keresve annak támogatását. Egy rugalmas politikai stratégia és a politikai, illetve gerillaaktivitás megfelelő kombinációja jelentheti azt az eszközt, amely a minimálisra csökkentheti ezt a veszélyt, másfelől viszont a lehető legtöbb társadalmi támogatást tudja felsorakoztatni a demokratikus és forradalmi hagyományok mögött.

(Fordította: Bellon Erika)

Sohasem fogjuk megérteni a forradalmakat, amíg nem tisztázzuk magunkban, mi nevezhető valóban forradalomnak és mi nem. A probléma részben nyelvi pontatlanságból ered. Mint ahogy az “erkölcsös” szóval egyaránt jelölhető a türelmesen humánus és a képmutatóan puritán magatartás, a “forradalmi” szót is a legkülönbözőbb jelenségekre lehet használni, kezdve Robespierre terrorjától egészen egy frissen piacra dobott, új mosószappanig. A fogalombeli tisztázás kedvéért tehát a következő meghatározást javaslom: az igazi forradalom csaknem mindig erőszakos, sőt többnyire rendkívül erőszakos; lényege az, hogy lerombolja egy társadalom fennálló rendjét és intézményeit, s megkísérli – nem mindig sikerrel – egy új társadalom megteremtését, annak új rendjével és intézményeivel. (…)

A forradalom anatómiája

Ahogy Crane Brinton klasszikus tanulmányában rámutatott, a nagy forradalmakat bizonyos hasonló vonások – nem azonosságok, csupán a fejlődési szakaszokban, a forradalom menetében mutatkozó hasonlóságok – jellemzik. E hasonló vonások tanulmányozása az amerikaiak számára is megkönnyítheti olyan jelenségek megértését, amelyek kívül esnek tapasztalataikon. A régebbi forradalmak – így például az angol, a francia vagy a mexikói forradalom – vizsgálata pedig arról is meggyőzhet, hogy sok minden, amit a mai Kínában vagy Kubában, vagy a húszas és a harmincas évek Oroszországában felháborítónak és barbárnak tartunk, nem is annyira a kommunista ideológiára, mint inkább a forradalmak egy meghatározott szakaszára jellemző.

A nagy forradalmak többé-kevésbé hasonló és jól megkülönböztethető szakaszokon mennek át. Crane Brinton elemzése szerint a nagy forradalmakat általában a hagyományos uralkodó osztályok demoralizálódása előzi meg. Maga a forradalom a mérsékeltek uralmával kezdődik: ők azonban épp mérsékelt voltuk miatt képtelenek megbirkózni az erőszakkal, amelyet alkalmasint maguk szabadítottak el. Következik tehát a szélsőségesek uralma, amely terrorrá fajul. S őket követik végül a gyakorlatiasabb emberek, akik visszavezetik a társadalmat a normális, hétköznapi kerékvágásba. Ezzel elkezdődik az a szakasz, amelyet a francia forradalomban “thermidor”-nak neveznek.

Minden forradalomban a szélsőségesek uralma jelenti a legkritikusabb, heveny szakaszt. A szélsőségeseket a heves változások dinamikája juttatja hatalomra. A változásnak ez a folyamata, ha egyszer elkezdôdik, önmagát gerjeszti, s táptalaja lesz a fanatizmusnak. Ahogy Brinton írja, “a forradalom heveny szakaszában felcserélődik a realizmus és az idealizmus szokásos társadalmi szerepe”.¹

A nagy forradalmak – az angol, a francia, az orosz, a kínai vagy a kubai forradalom – szélsőséges elemeit, tekintet nélkül ideológiájukra, bizonyos közös vonások jellemzik. Mindenekelőtt bármi is a meggyőződésük, ezt a meggyőződést azzal a fanatikus türelmetlenséggel és kíméletlen idealizmussal képviselik, amely rendszerint arra szolgál, hogy igazolja az ellenfelekkel való kegyetlen leszámolást. Emellett a forradalmi cselekvésnek jórészt ugyanazokat az eszközeit alkalmazzák valamennyien; így például a forradalmi propagandát, a felvonulásokat, az utcai harcot, a terrort, a gerillaháborút, békés módszerekkel és egyéb eszközökkel is kombinálva.

A szélsőséges elemek, amint hatalomra kerülnek, rendszerint feladják vagy elárulják a törvényességgel kapcsolatos egykori elveiket, s önkényuralmi módszerekkel hajtják végre vagy próbálják végrehajtani programjukat. A diktatúra bizonyos mértékig szervesen beletartozik a forradalom menetébe – teljesen függetlenül a forradalom céljaitól és ideológiájától –, mert a forradalom szétzúzza a társadalom régi törvényeit és szokásait, s erőszak nélkül nem lehet elkerülni az anarchiát. Ez a sajátos jelenség, Robespierre meghatározása szerint, a szabadság önkényuralma a zsarnokság fölött; Marx a proletariátus diktatúrájának nevezi.

A szélsőségesek általában aszkézisre és puritánságra is hajlanak. Amikor Oroszországban hatalomra kerültek a bolsevikok, Nyugaton azt jósolgatták, hogy ezzel beköszönt a szabadosság és az erkölcstelenség uralma. De aztán kiderült, hogy a bolsevikok olyan prűdek és agresszívan erényesek, mint a XVII. századi kálvinisták voltak. Nem vitás, hogy Oroszország még ma is a világ legpuritánabb társadalmainak egyike.

A terrort a forradalmaknak az a törekvése hívja életre, hogy átalakítsák az emberi természetet, s a forró levest lekényszerítsék az egyszerű állampolgár torkán. De a terror aztán véget is ér a thermidor időszakában, amikor kiderül, hogy az emberi természetet egyszerűen nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. A terror korszakában a forradalom túllő a célján, eleve kudarcra ítélt kísérlet tesz az emberi természet és az emberi vágyak között tátongó szakadék áthidalására. Ilyenkor a végsőkig próbára teszi az egyszerű ember türelmét és teherbírását. Az emberek arra vágynak, hogy visszatérhessenek a hétköznapok megszokott világába. Torkig vannak az erény és az önfeláldozás szakadatlan gyakorlásával, s azt kívánják, hagyják őket békében, hadd élhessenek megszokott kis örömeiknek és vétkeiknek. Akár az egyes ember, a társadalom is csak korlátozott mértékben tudja elviselni az erényt és a magasrendű eszményeket, nem sokáig bírja, ha az eget le akarják hozni a földre. S amikor az emberek végképp megelégelték a dolgot, a forradalom hanyatlani kezd, s a terror átadja helyét a thermidori reakciónak.

A thermidor nem jelenti a forradalom visszacsinálását; csupán visszatérés az égből a földre, a fanatizmus csökkenése, az emberi természet jogainak elismerése, visszakanyarodás a hétköznapi életbe. Amint Brinton írja: “örök fanatizmus nem létezik, vagy legalábbis eddig nem létezett. A keresztény és a muzulmán mindmáig nem jutottak el oda, hogy megértsék egymást, de az egymás ellen folytatott szent háborúkkal felhagytak. A kommunizmus pedig alkalmasint kevésbé hajthatatlan hitnek fog bizonyulni az iszlámnál.”²

A nacionalizmus és a kommunizmus a forradalom amerikai szemléletében

Latin-Amerikában és Ázsiában, ahol nagy forradalmak mentek végbe, s még továbbiak is várhatók, az amerikai politika hatékonyságát erősen csökkenti, hogy egyrészt szemlátomást nem tudunk hinni a kommunizmus hajlékonyságában, a kommunista fanatizmus enyhülésében, másrészt képtelenek vagyunk megérteni, miért nem tudják ezeknek a kontinenseknek a népei ugyanazon a rendes, szabályos úton haladva átalakítani társadalmaikat, amely út olyan pompásan bevált az Egyesült Államokban. Ennek aztán az az eredménye, hogy noha őszintén rokonszenvezünk mindazokkal, akik szót emelnek a szegénység és a társadalmi igazságtalanság ellen, s anyagi támogatásban is részesítünk sok szegény országot, rokonszenvünk nyomban ellenséges érzületté változik, amint a reformokból forradalom lesz valahol. Ha pedig – ami gyakran előfordul – a kommunizmusnak is szerepe van ebben a forradalomban, ellenszenvünk szégyenletes pánikba csap át.

Ha szemügyre vesszük a Kínával, Vietnammal, Kubával és a Dominikai Köztársasággal szemben követett múltbeli és jelenlegi politikánkat, az a benyomásunk támad, hogy csak az olyan társadalmi forradalmakat vagyunk hajlandók “törvényesnek” és “elfogadhatónak” tekinteni, amelyek békésen, rendben és önkéntesen zajlanak le, vagyis amelyekben tisztelt képmásunkra ismerhetünk – illetve ismerhetnénk, mert ezek a követelmények egyszerűen irreálisak. Mivel pedig a legcsekélyebb kétségünk sincs afelől, hogy a kommunizmusban egy olyan forradalmi folyamat lendítő erejét kell látnunk, amely nem kevesebbre, mint világuralomra tör, szörnyülködünk, ha balról jön az erőszak, de korántsem vagyunk ilyen érzékenyek, ha ugyanez az erőszak jobbról jön. Így azután a társadalmi forradalom iránt elméletben érzett rokonszenvünket egyre inkább meghazudtolja, hogy a gyakorlatban ellenségesen viselkedünk e forradalmakkal szemben. (…)

Valószínűleg sok amerikai, sőt talán még legmagasabb rangú kormányférfiaink is megdöbbentőnek találják azt a gondolatot, hogy a világ bármely részén, bármilyen körülmények között is el lehetne vagy kellene fogadnunk egy kommunista kormány hatalomra kerülését. Ezzel kapcsolatos magatartásunk természetesen attól függ, miként vélekedünk a kommunizmusról mint forradalmi ideológiáról; a világhódítás kérlelhetetlenül érvényesülő, semmiképp meg nem változtatható tervezetének tartjuk-e ezt az ideológiát, vagy hajlékonyabb, rugalmasabb és változóbb valaminek, olyan eszmének, amely egy-egy ország nagyságának és erejének, nemzeti jellegének, gazdasági fejlettségének és a forradalom adott szakaszának megfelelően változik.

A kommunizmus mint forradalmi ideológia

A kommunizmus fő baja nem elméleti tartalma – ennek nem lehet nagyobb hibája, mint hogy utópista jellegű –, hanem fanatikus magabiztossága, messiási heve és az, hogy nem tűri az ellenvéleményt. Nem az a baja, hogy megjósolja a boldog, öntudatos “dolgozók” világának eljövetelét – ez a látomás jó szándékú és üdvös, sőt kimondottan csábító is –, hanem az, hogy mértéktelenül túlzó követelményeket támaszt az emberi természettel szemben, s türelmetlenül viszonyul az emberek gyengéihez: nem hajlandó elfogadni az embert olyannak, amilyen, s amilyen mindig is volt. Ebből a türelmetlenségből fakad az igazhitű kommunistának az az elviselhetetlen megyőződése, hogy egyedül ő tudja, mi a jó az összes többi embernek, s mert ezt tudja, joga és kötelessége rájuk is kényszeríteni.

Ha a kommunizmusnak rossz lenne az elmélete, és megváltoztathatatlan a gyakorlata, akkor nem lenne egyéb választásunk, mint az, hogy lankadatlanul harcoljunk a kommunista országok ellen mindaddig, amíg vagy az egyik, vagy a másik ideológia meg nem semmisül. A javíthatatlan rosszal nem lehet kompromisszumot kötni. A kompromisszum az ellentétes érdekek összeegyeztetésének módja, s mint ilyen, azon a feltételezésen alapul, hogy az érdekek mindkét részrôl jogosak, s bizonyos fokig érvényesülniük is kell. Ha abból indulunk ki, hogy a kommunisták céljainak semmiféle jogosultságuk nincs, a kommunista társadalmakból tökéletesen hiányzik minden tisztesség és emberség, akkor bárminő kompromisszumot az ördöggel kötött szövetségnek kell tekintenünk, s erkölcsi végromlást kell látnunk kormányunknak abban a hivatalosan meghirdetett politikájában, amelynek célja “hidakat verni” a két rendszer között. Ha ez a kommunizmusról vallott felfogás helyes volna, akkor a becsület és az elvszerűség azt követelné, hogy minden szükséges eszközzel, ha kell, akár nukleáris háborúval is harcoljunk a kommunizmus megsemmisítéséért, és a demokrácia nálunk meghonosodott válfajának osztatlan, világméretű uralmáért.

Nem hiszem, hogy a kommunizmus ilyetén való felfogása helyes volna, és azt sem hiszem, hogy indokolt volna egyenlőségjelet tenni a kommunizmus és a nácizmus közé. A nácizmus beteges lelki eltévelyedés volt, a romantika vérgôzös, elfajzott fellobbanása, a kommunizmus viszont a társadalmi igazságosság tana és a nyugati civilizáció terméke, amely filozófiailag a XIX. századi kapitalizmus igazságtalanságai elleni humánus tiltakozásban gyökerezik. A “Christianity and Crisis” vallási folyóirat szavaival élve: “A kommunizmus esetében másról van szó, mint a nemzetszocializmus esetében… A kommunizmus fejlődôképesebbnek bizonyult, mint amilyennek hittük, és kitűnt, hogy különböző mértékben humanizálódni, sőt még demokratizálódni is tud. Nem monolitikus rendszer többé, nem is jelent állandó jellegű rabszolgaságot, s így politikailag és morálisan lehetővé válik, hogy fejlettebb szakaszaiban megvalósítsuk vele az együttműködésen és a békés versengésen alapuló együttélést. Nem hisszük, hogy a nácizmussal valaha is lehetségessé vált volna az ilyesfajta koegzisztencia.”

Forradalom Latin-Amerikában

A forradalommal kapcsolatos amerikai magatartás ambivalenciája sehol sem olyan nyilvánvaló, és sehol sem okoz annyi zavart, mint az Egyesült Álllamok és Latin-Amerika viszonyában. Az Egyesült Államoknak, ennek a mélységesen nem forradalmi országnak, akárcsak Ázsiában, Latin-Amerikában is választania kell a között, hogy elfogadja-e a forradalmat, vagy megkísérli elfojtani.

Itt bizony kutyaszorítóba kerültünk: egyfelől őszintén rokonszenvezünk a társadalmi reformokkal, másfelől rettenetesen félünk a kubai típusú forradalmaktól. Így aztán mindmáig nem tudunk vagy nem akarunk következetes politikát folytatni. Egyrészt baráti jobbot nyújtottunk néhány haladó, demokratikus kormánynak, s összefogtunk a latin-amerikai országokkal a “Szövetség a haladásért” program keretében, amelynek célja a békés eszközökkel végrehajtott társadalmi forradalom. Másrészt hagytuk, hogy a kommunizmustól való félelmünk olyan kormányok támogatóivá tegyen meg bennünket, amelyeknek politikája – enyhén szólva – nem áll összhangban a “Szövetség a haladásért” céljaival, három esetben pedig – 1954-ben Guatemalában, 1961-ben Kubában és 1965-ben a Dominikai Köztársaságban – nyílt erőszakhoz is folyamodtunk, ami nem csupán jogtalan és meggondolatlan lépés volt, hanem ráadásul még visszafelé is sült el, hiszen ezek a beavatkozások alkalmasint fokozták a kommunizmus vonzóerejét a művelt latin-amerikaiak fiatalabb nemzedékének soraiban.

Az Egyesült Államok tehát kétféle, egymással lényegében össze nem egyeztethetô politikát folytat Latin-Amerikában: bizonyos esetekben támogatást nyújt a társadalmi reformokhoz, viszont válogatás és megkülönböztetés nélkül segíti az antikommunista erőket, s így gyakran katonai diktatúrák és reakciós oligarchiák barátjává válik. Emellett megfigyelhető, hogy a kommunistaellenesség mindinkább háttérbe szorítja a reformok támogatását. Az amerikai politika irányítói kétségkívül jobban szeretik a reformista, demokratikus kormányokat, mint a gazdasági oligarchiákat és a katonai juntákat, de csak addig, amíg az előbbiek határozottan és agresszíven kommunistaellenesek. Ha csak a leghalványabb gyanú is szól amellett, hogy egy reformmozgalmat a kommunisták is támogatnak, ez a mozgalom nyomban kegyvesztetté válik Észak-Amerikában, s az amerikai politika irányítói a tábornokok és az oligarchák fojtogató ölelésébe menekülnek.

Azzal a reflexszel, amelyet Fidel Castro fejlesztett ki bennük, az amerikai politika irányítói szívesen azonosítják a forradalmat a kommunizmussal. A kettônek csakugyan van valami köze egymáshoz, de ebbôl ôk már azt a hamis következtetést vonják le, hogy a kettô egy és ugyanaz. A forradalmi mozgalmakkal szemben táplált gyanakvásuk tulajdonképpen rendkívül káros az Egyesült Államok szempontjából, hiszen Latin-Amerikában alighanem további társadalmi robbanások várhatók; s amennyiben az Egyesült Államok végképp ellenségévé válik a forradalmi mozgalmaknak, a kommunizmusnak módjában áll majd, hogy barátjuk legyen. Az Egyesült Államok politikájának forradalomellenes elfogultsága, amely a kubai típusú komnunizmnustól való félelemben gyökerezik, csakis a kommunizmus megerôsödéséhez vezethet.

A dominikai beavatkozás

A “Szövetség a haladásért” program azt a reményt keltette Latin-Amerikában, hogy az Egyesült Államok nem csupán eltűri, hanem tevékenyen támogatni is fogja a belső társadalmi forradalmakat. A dominikai beavatkozás azután – legalábbis átmenetileg – véget vetett ennek a reménységnek.

Amikor 1966. június elsején Joachin Balaguert – a legtöbb megfigyelő tanúsága szerint szabad választásokon, megfelelő körülmények között – a Dominikai Köztársaság elnökévé választották, ebben sokan az 1965 áprilisában lezajlott amerikai intervenció igazolását látták, annak bizonyítékát, hogy ez az intervenció szükséges, indokolt és bölcs cselekedet volt. Nekünk, akik annak idején bíráltuk az amerikai beavatkozást, el kell ismernünk, hogy gyorsabban sikerült bizonyos fokú rendet és biztonságot teremteni a Dominikai Köztársaságban, mint ahogy 1965 tavaszán és nyarán valószínűnek látszott, s hogy ez valóban az amerikai diplomáciának, az Amerikai Államok Szervezetének, az 1966 nyaráig Dominikában állomásozó Amerika-közi fegyveres erőknek, valamint az 1965 szeptemberétól 1966 júliusáig hivatalban levő ideiglenes kormánynak és a helyébe lépő választott kormánynak köszönhető.

De mindössze ennyi az, amit el lehet és kell ismerni. És ettől függetlenül fennáll, hogy az Egyesült Államok egyoldalú katonai beavátkozást hajtott végre, s ezzel megsértette az Amerika-közi jogot, a jószomszédság harminc éve érvényben levő politikáját és a Punta del Este-i Alapokmány szellemét; hogy az Amerikai Államok Szervezete súlyosan meggyöngült azáltal, hogy – beleegyezésével – az Egyesült Államok politikájának eszközéül használták fel; hogy a Dominikai Köztársaságban lényegében sértetlenül megmaradt a reakciós katonai oligarchia hatalma; hogy az intervenció megfosztotta az Egyesült Államokat a latin-amerikai reformerek és fiatalok bizalmától és megbecsülésétől, tehát éppen azokat idegenítette el tőle, akik nélkül a “Szövetség a haladásért” útján végrehajtandó békés forradalom nem járhat sikerrel; s hogy nem csupán Latin-Amerikában, hanem Ázsiában és Európában, sôt még idehaza, saját országunkban is súlyosan megrendült az Egyesült Államok kormányának szavahihetőségébe és szándékaiba vetett bizalom.

Egy katasztrófa, ha kiheverjük, attól még nem válik győzelemmé. A dominikai alkotmányos kormányzat helyreállítását az intervenció igazolásának tekinteni éppen olyan, mintha egy kiégett ház újjáépítését a tűzvész igazolásának tekintenénk. A dominikai beavatkozás külföldi hatását így jellemezte Alberto Lleras Camargo volt kolumbiai elnök, az Egyesült Államok régi barátja, aki abban az időben épp Európában utazgatott: “Az általános hangulat az volt, hogy a Fehér Ház új, nyíltan imperialista politikába kezdett Theodore Roosevelt stílusában, s hogyha a nyugati féltekén kétségtelen jogtiprással, tengerészgyalogosok bevetésével intervenciót hajtottak végre, akkor számítani kell rá, hogy Ázsiában, Afrikában vagy bárhol másutt újabb erőszakos lépésekre kerül sor, s az is előfordulhat, hogy a hidegháborút rövid időn belül melegháborúvá változtatják.”³

Az Egyesült Államok dominikai intervenciójában a legfontosabb körülmény az volt, hogy nem vettünk tudomást a forradalom okairól, és sehogyan sem akartuk elismerni jogosultságát egy olyan országban, ahol a demokratikus játékszabályok betartása csődöt mondott. Úgy ítéltük meg a helyzetet, hogy mivel a dominikai forradalomban meghatározatlan számú kommunista is részt vett, ezek, mint méreg a kutat, az egész reformmozgalmat megrontották; s ahelyett, hogy tekintélyes erőforrásaink latba vetésével versenyre keltünk volna a kommunistákkal a demokratikus erők befolyásolásáért – ezek az erők fokozottan igényelték is támogatásunkat –, katonai beavatkozást hajtottunk végre a korrupt és reakciós katonai oligarchia oldalán. Ily módon tehát alapot szolgáltattunk ahhoz az állításhoz, hogy az Egyesült Államok ellensége a társadalmi forradalomnak, s ezért ellene van annak is, hogy Latin-Amerikában diadalmaskodjék a társadalmi igazságosság.

Cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy 1965. április 28-án az amerikai csapatok elsősorban nem azért szálltak partra Santo Domingóban, hogy megvédjék az ott tartózkodó amerikaiak életét – amint ezt hivatalosan állították –, hanem mindenekelőtt, ha ugyan nem kizárólag azért, hogy leverjék a forradalmat, amelyet a kommunista befolyásra vonatkozó hiányos bizonyítékok és eltúlzott becslések alapján nálunk úgy ítéltek meg, hogy vagy máris kommunista vezetés alatt áll, vagy mindenképpen az alá kerül. Nem kívánom itt sorra venni a beavatkozással kapcsolatos események bonyolult láncolatát, csak néhány szembeszökő tényt szeretnék kiragadni, amelyek megerősítik azt az állításomat, hogy az Egyesült Allamok elhamarkodottan és helytelenül járt el, mert ok nélkül megijedt a Dominikai Köztársaságban kitört belsô forradalomtól.

Amikor 1965. április 24-én, szombaton elkezdődött a dominikai forradalom, az Egyesült Államoknak háromféle választási lehetôsége volt: először is támogatást nyújthatott Donald Reid Cabral kormányának, vagyis annak a juntának, amely 1963 szeptemberében megdöntötte Juan Bosch demokratikusan megválasztott kornányát, hiszen ha ez akkor fölöttébb megdöbbentette is az Egyesült Államok vezetőit, csakhamar minden különösebb nehézség nélkül megegyezésre jutottak Cabrallal; másodszor, támogathatta a forradalmi erőket; harmadszor, azt is választhatta, hogy nem csinál semmit.

Kormányunk a legutóbbi megoldást választotta. Amikor április 25-én, vasárnap reggel Cabral az Egyesült Államok közbelépését kérte, nem kapott semmiféle biztatást. Ezek után lemondott, s az ország politikai erői sehogyan sem tudtak megegyezni abban, milyen kormány lépjen az addigi helyébe. Juan Bosch pártja, a Dominikai Forradalmi Párt (PRD) “az Egyesült Államok jelenlétét” kérte a kormányhatalom átadásának idejére, de az amerikai kormány erre nézve sem tett ígéretet. Így aztán zűrzavaros helyzet állt elő, s ez a kormány nélkül maradt országban polgárháborúhoz vezetett.

Lényegében az történt, hogy a dominikai hadsereg megtagadta támogatását Cabraltól, de arra sem volt hajlandó, hogy Juan Boscht vagy a PRD valamely más vezetőjét elfogadja Cabral utódjául. A PRD, amely mögött néhány katonatiszt is állt, bejelentette, hogy Bosch visszatértéig ideiglenes elnöki minőségben Rafael Molina Urena fog kormányozni, aki Bosch uralma idején a szenátus elnöke volt. A katonai vezetôk ekkor ultimátumot intéztek a lázadókhoz, de azok még csak válaszra sem méltatták őket. Április 25-én délután fél öt tájban a légierő és a haditengerészet lôni kezdte a Nemzeti Palotát. Valamivel később a PRD vezetői arra kérték az Egyesült Államok nagykövetségét, vesse latba befolyását, és bírja rá a légierőt a támadás megszüntetésére. A nagykövetség közölte velük, hogy nem kíván beavatkozni a lázadók oldalán, de másnap, április 26-án, hétfőn mégiscsak rábeszélte a katonai vezetôket, hogy meghatározott időre függesszék fel a légitámadásokat.

Ez volt a válság első kritikus pillanata. Ha az Egyesült Államok úgy gondolta, hogy a Cabral-kormánynál jobb kormánya úgysem volt vagy úgysem igen lehet a Dominikai Köztársaságnak, akkor miért nem támogatta erôteljesebben Cabralt? Ha pedig úgy látta, hogy a Cabral-kormányt már semmiképpen sem lehet megmenteni, miért nem nyújtott határozott bátorítást az államcsíny mérsékelt erőinek? Ha már nem teljesítette a PRD-nek az Egyesült Államok jelenlétére vonatkozó kérését, miért nem adta tudtul legalább, hogy az Egyesült Államok nem ellenzi a kilátásban levő rendszerváltozást, vagy miért nem sürgette Juan Bosch visszatérését a Dominkai Köztársaságba? A rendelkezésre álló adatok szerint, az amerikai kormány a válság első napjaiban még csak kísérletet sem tett arra, hogy érintkezésbe lépjen Boschsal.

Az Egyesült Államok tehát kezdetben éppúgy nem támogatta Cabralt, mint ahogy nem volt hajlandó támogatni – ha ugyan kimondottan nem ellenezte – Bosch visszatérését. Az április 24-ét követő napok eseményeinek tanúsága szerint Cabral népszerűsége olyan csekély volt, hogy méltán elmondható: az Egyesült Államok, hacsak a fegyveres beavatkozás eszközéhez nem folyamodik, semmit sem tehetett volna a rezsim megmentéséért. Az érdekesebb kérdés azonban az, miért idegenkedett annyira az Egyesült Államok attól, hogy Bosch ismét uralomra kerüljön. Ám ez már beletartozik abba a nagyobb kérdéskomplexumba, hogy miért változott meg annyira az Egyesült Államok magatartása azóta, hogy 1963-ban ismételten oly lelkes elismerésben és támogatásban részesítette az akkor még uralmon levő Boschot, amilyenben kevés latinamerikai elnöknek volt valaha is része hazánkban.

A dominikai válság második kritikus pillanatára kedden, április 27-én került sor, amikor a lázadók vezetői, köztük Molina Urena és Francisco Camano Denó, a lázadó erők katonai vezetője felkérték az amerikai nagykövetséget, hogy vállaljon közvetítő szerepet a két fél között, tárgyalások megkezdése céljából. A lázadó, vagyis alkotmányos erők katonai helyzete ekkor nagyon rossznak látszott. És W. Tapley Bennett, az Egyesült Államok nagykövete, akit négyszer is utasítottak, hogy igyekezzen elérni a tűzszünetet és egy katonai junta megalakulását, úgy vélte, nincs joga a közvetítésre, mert ez “beavatkozást jelentene”. A közvetítés ekkor még csendben, békésen megvalósítható lett volna. Huszonnégy óra múlva a nagykövet már a tengerészgyalogság bevetését kérte, s ettől kezdve az Egyesült Államok több mint egy éven át oly kiadósan beavatkozott a Dominikai Köztársaság belügyeibe, mint a Monroe-elv legszebb napjaiban.

Április 27-én délután Wessin y Wessin tábornok páncélosai készen álltak, hogy a Duarte-hídon át benyomuljanak Santo Domingo belvárosába. A lázadók helyzete reménytelennek látszott. Miután az amerikai nagykövetségen elutasításban részesültek, egyes vezetôik – köztük Molina Urena – a latin-amerikai országok Santo Domingó-i követségein kerestek menedéket. Az Egyesült Államok kormánya ezt úgy értelmezte, hogy a nem kommunista lázadók felismerték mozgalmukban az egyre növekvô kommunista befolyást, s ezért hátat fordítottak a forradalomnak. Molina Urena viszont egyszerűen kijelentette, azért kért menedékjogot, mert elveszettnek látta a forradalom ügyét.

Április 27-én az amerikaiak nagy lehetőséget szalasztottak el. Bennett nagykövet olyan helyzetben volt, hogy ha vállalja a közvetítést, minden bizonnyal el tudta volna érni a demokratikus kibontakozást, ő azonban – azzal a képmutató indokolással, hogy jószolgálatainak felajánlása az adott helyzetben egyértelmű lenne a beavatkozással – úgy döntött, hogy nem ragadja meg a kínálkozó alkalmat. A Washington Postban Murrey Marder – legjobb tudomásom szerint azoknak az újságíróknak egyike, akiket nem vádoltak elfogultsággal – a következôket írta erről:

“Bízvást elmondhatjuk, hogy a múlt kedden, április 27-én az Egyesült Államok sorsdöntô alkalmat szalasztott el. Ekkor még megkísérelhette volna, hogy gátat vessen az amerikai beavatkozáshoz vezetô folyamatnak, ezzel szemben tűrte, hogy egy viszonylag vezetés nélküli lázadás olyanok kezébe kerüljön, akiket kommunistáknak tart.”⁴

E mulasztás legfőbb oka az amerikai államférfiaknak az a legjobb esetben is csak hiányos bizonyítékokra alapozott meggyôzôdése volt, hogy a lázadó mozgalom kommunista vezetés alatt áll. Ezenkívül az Egyesült Államok nagykövetségét még az elôbbivel összefüggô és talán egyenrangú ok is késztette az április 27-ei közvetítési lehetôség elutasítására, hogy itt, a követségen a lázadók vereségét kívánták, s az adott kritikus pillanatban úgy látták, hogy ez be is következik. Ezért szalasztották el az Egyesült Államok helyi képviselôi a kitűnő alkalmat, mely arra kínálkozott, hogy a lázadók mérsékelt elemeinek bátorításával és a demokratikus kibontakozás elősegítésével csökkentsék vagy akár ki is küszöböljék a mozgalomban érvényesülô kommunista befolyást.

Ám a várakozással ellentétben a lázadók még szerdán, április 28-án reggel is harcoltak. A másik fél erôi ugyanis oly szervezetlennek és gyávának bizonyultak, hogy az felülmúlt minden elképzelést: erre sem az Egyesült Államok nagykövetsége, sem maguk a lázadók nem számítottak. Bennett nagykövet sürgősen javasolta, hogy a de los Santos Cespedes repülőtábornok parancsnoksága alatt álló ellenforradalmi erőknek bocsássanak rendelkezésére ötven hordozható rádió adó-vevő készüléket az amerikai hadügyminisztérium Puerto Ricó-i raktárából. A nagykövet még ugyanaznap megismételte ezt a javaslatát, s ezúttal azzal indokolta, hogy a harc a castróizmus és ellenfelei között folyik. Maguk az ellenforradalmárok kérték, hogy az Egyesült Államok avatkozzon be fegyveresen az ő oldalukon, de az amerikai kormány ekkor még elutasította kérésüket.

A nap folyamán a helyzet gyors ütemben rosszabbodott általában a közrend, különösen pedig az ellenforradalmárok szempontjából. Április 28-án, a délután közepe táján Pedro Bartolome Benoit ezredes, egy sebtében megalakított junta elnöke ismételten – s ezúttal írásban – kérte az amerikai csapatok közbelépését, arra hivatkozva, hogy a kommunista hatalomátvételt csak az intervenció akadályozhatja meg. (Arról, hogy a junta képtelen megvédeni az ott tartózkodó amerikaiak életét, ekkor még említés sem törtrént.) Washington megtagadta a kérés teljesítését, majd pedig tudtára adta Benoitnak, hogy az Egyesült Államok csakis akkor avatkozna be, ha ő, Benoit kijelentené, hogy nem tudja megvédeni a Dominikai Köztársaságban tartózkodó amerikai állampolgárokat. Lényegében tehát tudomására hozták a junta elnökének, hogy az Egyesült Államok beavatkozik, ha ő azt mondja, hogy amerikaiak élete forog veszélyben. És pontosan így is történt.

Ekkor, április 28-án hozták meg az Egyesült Államokban azt a döntést, amellyel kormányunk megszegte az Amerikai Államok Szervezetének Alapokmányában foglalt előírásokat. S e döntés azután megszabta az események további menetét: John Bartlow Martin és McGeorge Bundy küldetésének kudarcát, az amerikai csapatok átformálását Amerika-közi fegyveres erőkké, a Camano Denó vezetésével harcoló lázadók és Antonio Imbert Barreras tábornok juntája között kikényszerített döntetlent, az Amerikai Államok Szervezetének közvetítését és az ideiglenes kormány megalakítását célzó gyötrelmes, de végül is eredményre vezető tárgyalásokat. Az április 28-i végzetes döntés mindenesetre megszabta az események fő irányát. Amikor ezen a napon a tengerészgyalogság partra szállt, s még inkább, amikor a rákövetkező napokban jelentős erősítéseket kapott, a kocka el volt vetve, s az Egyesült Ál1amok alaposan belekeveredett a dominikai nép belső küzdelmébe. Ez pedig olyan bonyodalmakat okozott a többi amerikai országhoz fűződő kapcsolataiban, amelyeket kevesen láthattak elôre, s bizonyára senki sem kívánt.

Az Egyesült Államok azért avatkozott be a Dominikai Köztársaság belügyeibe, hogy megakadályozza egy olyan forradalom gyôzelmét, amelyet szerinte a kommunisták irányítottak. Bennett nagykövet Washingtonba küldött távirataiból kétségkívül kiviláglik, hogy nem az amerikaiak miatt érzett aggodalom, hanem a kommunizmustól való félelem volt az a fő vagy éppenséggel egyedüli ok, amely Bennettet arra késztette, hogy katonai beavatkozásra tegyen javaslatot. A valóság az, hogy egyetlen amerikai életét sem oltották ki Santo Domingóban mindaddig, amíg április 28-a után el nem kezdődött a tűzharc a tengerészgyalogosok és a lázadók között. Az amerikaiak életét veszélyeztető nagyarányú lövöldözésekről szóló jelentések erôsen túlzottnak bizonyultak.

A kommunista befolyás mértéke tehát döntő kérdés volna, de erre a kérdésre nem lehet megbízható választ adni. A bizonyítékok végeredményben arra vallanak, hogy a forradalom kitervelésében a kommunisták nem vettek részt – egynémely jel szerint egyenesen meglepte ôket a forradalom kitörése –, de aztán nagyon gyorsan megpróbáltak hasznot húzni belőle, s mindent megtettek, hogy irányításuk alá vonják. Hogy ez bármikor is sikerült volna, arra nincs bizonyíték. Alkalmasint volt bizonyos befolyásuk a forradalmi mozgalomban, ennek a befolyásnak a mértékét azonban legfeljebb találgatni lehet.

Az Egyesült Államok kormánya ezzel szemben szinte kezdettôl fogva abból indult ki, hogy a forradalmat a kommunisták irányítják, vagy elôbb-utóbb biztosan ôk fogják irányítani, s a kommunista hatalomátvételt csak erőszakkal lehet megakadályozni. Egyes államférfiaink, úgy látszik, pánikba estek a gondolattól, hogy a Dominikai Köztársaságból “második Kuba” lesz, s rémületükben elfeledkeztek arról, hogy a kommunisták gyakorlatilag minden reformmozgalmat több-kevesebb támogatásban részesítenek; hogy nagy különbség van a között, irányítanak-e vagy csak támogatnak a kommunisták egy politikai mozgalmat; s hogy egy reformmozgalom befolyásolását nem kell feltétlenül átengedni a kommunistáknak, hanem versengeni is lehet velük ezért a befolyásért. Nyomatékosan hangsúlyozom: mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a dominikai válságban semmiféle szerepük nem volt a kommunistáknak, hanem egyszerűen azt, hogy kormányunk a forradalom kommunista irányításának feltételezéséből indult ki, ennek alapján cselekedett, holott ezt a feltételezést sem akkor, sem azóta nem tudta bebizonyítani.

Az intervenciót tehát tulajdonképpen nem is a dominikai forradalom kommunista irányítása, hanem csupán a kommunistáknak a forradalomban való részvétele miatt hajtották végre. Pánikból és gyávaságból fakadó hiba volt ez, s amellett még Latin-Amerika mai politikai életének teljes félreértését is tükrözi. Hiszen a kommunisták valamennyi latin-amerikai országban működnek, igyekeznek bekapcsolódni csaknem minden itteni forradalomba, s megpróbálják kezükbe ragadni ezek irányítását. Ha minden olyan csoport vagy mozgalom, amellyel a kommunisták szövetségre lépnek, pusztán ezért megbélyegzetté válik az Egyesült Államok szemében, akkor voltaképpen már fel is adtuk a reményt, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is befolyásolni tudjuk a Latin-Amerikán végigszáguldó forradalmi mozgalmakat és társadalmi átalakulásra irányuló követeléseket. S ami még ennél is rosszabb, ha így gondolkodunk, teljesen kiszolgáltatjuk magunkat a latin-amerikai oligarcháknak, akik egyik hiábavaló kísérletet a másik után teszik a status quo fenntartására – ezeknek a reakciósoknak, akik részben érzelmi elfogultságból, részben pedig azzal a feltett szándékkal, hogy az Egyesült Államokat megijesszék, és önző, lejáratott céljaik támogatására késztessék, általában igen könnyedén és nagyvonalúan használják a “kommunista” kitételt. (…)

Latin-Amerikában a jövő mozgalma a társadalmi forradalom. A kérdés csak az, hogy ez a forradalom kommunista vagy demokratikus jellegű lesz-e; s a latin-amerikaiak választása részben attól függ, miként használja fel nagy befolyását az Egyesült Államok. Világosan kell látnunk, hogy a választás nem a társadalmi forradalom és a konzervatív oligarchia között kínálkozik, s ha a reformokat támogatjuk, ezzel nem a kommunista népi baloldalt erősítjük, ha viszont a néptől idegen oligarchia mögé állunk, ezzel a művelt és hazafias latin-amerikaiak most felnövő, fiatal nemzedékét ugyanolyan elkeseredett és ellenséges kommunista álláspont elfoglalására késztetjük, mint amilyet Fidel Castro vall Kubában.

Nem járhatunk egyszerre két úton. Választanunk kell a “Szövetség a haladásért” céljai és a latin-amerikai status quo fenntartásának eleve kudarcra ítélt kísérlete között. Ezzel a választással fogunk feleletet adni a sajnálatos dominikai események által felvetett és mindeddig megválaszolatlan fő kérdésre, s egyúttal tulajdonképpen a Latin-Amerikához fűzôdő jövőbeni kapcsolataink ugyancsak megválaszolatlan fő kérdésére is. (…)

Két forradalom

Latin-Amerikában ma a legfőbb hajtóerô az emberek mind nagyobb részének vágya a személyes és a nemzeti méltóságra. A felnövő nemzedék szemében ezt a törekvést két fő veszély fenyegeti: a belsô reakció és az idegen uralom. S dominikai intervenciójával, a konzervatív oligarchák és a katonai diktátorok uralmának készséges elfogadásával, s az ilyen rendszereknek nyújtott katonai segéllyel az Egyesült Államok sajnálatos módon elérte, hogy mindkét veszéllyel kapcsolatba hozzák. Mindezzel megsértettük a fiatal, idealista latin-amerikaiak méltóságát és önérzetét. Sokan közülük most már azt is el tudják képzelni, hogy az Egyesült Államok egyszer majd az ő hazájukban is beavatkozást hajt végre a társadalmi forradalom eltiprása végett, s egy szép napon saját szülôvárosukban amerikai tengerészgyalogosokkal találják szembe magukat a barikádokon.

A reakció és a külföldi uralom elleni harcnak Latin-Amerikában eddig két modellje – két prototípusa – van: a kubai és a mexikói. Hogy a kettô közül melyiket találja majd vonzóbbnak a reformokra törekvő, tevékeny és határozott latin-amerikaiak új nemzedéke, az sokban függ az Egyesült Államoknak a jövendő forradalmi mozgalmakkal szemben tanúsított magatartásától is. Ezért úgy gondolom, érdemes lesz újból szemügyre vennünk a kubai és a mexikói forradalom jellegzetes vonásait: van mit tanulnunk belőle.

Kubában is, Mexikóban is mélyreható társadalmi forradalom zajlott le ebben az évszázadban. Mindkét forradalom heves és erőszakos lefolyású volt, mindkettő szenvedéssel és igazságtalansággal sújtott rengeteg ártatlan embert, s kezdetben mindkettô sikertelen katonai beavatkozásra késztette az Egyesült Államokat. A kubai forradalom – Crane Brinton meghatározásával élve – még a szélsôségesek uralmának korszakában van, bár ez a szélsőségesség mérséklődhet. Mexikó viszont már régen túl van a maga thermidorján, jelenleg demokratikus egypártrendszerben él, s kölcsönös megbecsülésen alapuló baráti kapcsolatokat tart fenn az Egyesült Államokkal, annak ellenére – azaz szerintem inkább annak következtében –, hogy mentesebb az Egyesült Államok befolyásától, mint a legtöbb latin-amerikai ország.

Bármekkora szerepe van is a marxizmusnak a kubai forradalomban, ez a forradalom vitathatatlanul kubai. Hruscsov miniszterelnök Bécsben állítólag azt mondta Kennedy elnöknek, hogy Fidel Castrót nem tekinti “igazi” kommunistának. Azt viszont még senki sem merte komolyan állítani, hogy Castro ne volna “igazi” kubai nacionalista, mégpedig erőszakos, antidemokratikus és Amerika-ellenes kubai nacionalista.

Castro amerikai és európai látogatók tanúsága szerint is rendkívül népszerű a kubai nép körében. C. K. McClatchy, a “Sacramento Bee” munkatársa, aki 1965 nyarán járt Kubában, arról számolt be, hogy Fidel, ahogy országszerte nevezik, valóságos nemzeti hôs. Csodálják, mert gyorsabban vágja a cukornádat, mint akármelyik kubai, mert úgy játszik baseballt, mint Mickey Mantle, mert hosszabban és ékesszólóbban tud beszélni, mint bármely más élő ember. Csodálják, mondja McClatchy, mert “megtestesíti a forradalmat”.⁵

Miként lehetséges, hogy egy kormány, amely nem engedi érvényesülni az egyéni szabadságjogokat, nyomban hatalomra jutása után – egy sportstadionban megrendezett komolytalan perek alapján – kivégezteti ellenfeleit, s a Disznó-öbölben partra szállt bátor emberekért váltságdíjat követel az Egyesült Államoktól, mást is ébreszthet népében, mint félelmet és megvetést? A válasz, azt hiszem, az olyanfajta tényekben rejlik, amilyenekről McClatchy tudósításában is olvashatunk.

A forradalom előtt a Havannát körülvevő 22 mérföld hosszú parti sávnak csupán egyetlen kis darabja szolgált nyilvános strand céljára. Ma az egész tengerpart nyitva áll mindenki előtt, s a kubaiak, akik régebben be sem tehették oda a lábukat, most ezrével látogatják a strandokat.

A közoktatásra rá sem lehet ismerni. Az analfabéták száma erősen csökkent, s ma kétszer annyi iskola működik, mint a forradalom előtt. A havannai egyetem egyik hallgatója ezt mondta McClatchynek: “Azelőtt csak a gazdagok gyerekei jöhettek ide. Most mindenkit felvesznek, aki megfelelő előképzettséggel rendelkezik.”

A régebben nincstelen parasztok ma szövetkezetekben dolgoznak, vagy kis parcellákat kaptak a kisajátított földekből. Az állami vállalatok és intézmények dolgozói lakást, orvosi ellátást és fizetést kapnak.

A forradalom előtt 20 százalék körül volt a munkanélküliek aránya; ennél alig akadt magasabb az egész világon. Ma viszont az iskolaköteles korhatáron felül szinte mindenkinek van munkája.

A legfontosabb azonban az emberi méltóság és a nemzeti büszkeség érzése, amelynek forrását a kubaiak a forradalomban látják. A szigetország hat évtizeden át gazdasági értelemben gyarmata volt az Egyesült Államoknak, s ma a gazdasági kudarcok és az egyes közszükségleti cikkekben mutatkozó súlyos hiány ellenére a kubaiak hallatlanul büszkék, hogy Castro ilyen sikeresen dacol az észak-amerikai óriással. Az Egyesült Államok meg nem szűnô ellenséges magatartása pedig kétségkívül fokozza Castro bátor függetlenségének hatását.

Kubában talán soha nem is volt meg a békés, demokratikus forradalom lehetôsége. Castro, amikor Herbert Matthewsnak adott nyilatkozatában, 1963. október 29-én kifejtette, hogyan és miért lett marxista–leninista, elmondta, hogy mint földbirtokos család sarja, akit jezsuiták neveltek, még a születésénél és neveltetesénél fogva beléplántált eszmékkel került az egyetemre. Egyetemi hallgató korában aztán olvasni kezdte a marxista irodalmat, 1953-ban pedig, amikor bíróság elé állították, mert diáktársaival megrohamozta a santiagói Moncada laktanyát, már kifejtette elgondolását egy “igen radikális forradalomról”. Ekkor azonban még úgy képzelte, “hogy ez az 1940-es alkotmány alapján, demokratikus rendszer keretében is megvalósítható”. “Megtérésem – mondta Matthewsnak – fokozatosan, de mégis gyorsan végbemenő folyamat volt, mert az események nyomása kényszerített rá, hogy elfogadjam a marxizmust válaszul arra, amit kerestem.” Az a mód, ahogyan az amerikaiak az 1959-es májusi agrárreformot fogadták – jegyezte meg később –, “megértette velem, hogy az Egyesült Államokkal nem lehet megegyezésre jutni”. “Így aztán – vonta le a konklúziót – az események sodrában fokozatosan eljutottam a marxista–leninista állásponthoz. A folyamat annyira fokozatosan és természetesen ment végbe, hogy nem is tudnám önnek pontosan megmondani, mikor lettem marxista–leninista.”⁶

Bizonyos jelek arra vallanak, hogy a kubai forradalom is eljuthat a szélsőségességből a maga thermidori szakaszába. Amint már a harmadik fejezetben rámutattam, olyan folyamat ez, amelyen más nagy forradalmak is keresztülmentek. A francia forradalmat végül is a harmadik köztársaság konszolidálta, az orosz forradalmat pedig Sztálin, vagy talán még inkább Hruscsov. S mindezekben az esetekben az átmenetet nem a forradalmi ideológia feladása jellemezte, hanem az, hogy ez az ideológia gyakorlati politikából fokozatosan hazafias liturgiává alakult át.

Jellegzetesebb példa azonban Latin-Amerika számára a mexikói forradalom, amely 1910-ben tört ki, és csak tízévi szélsőséges erőszakoskodás, fosztogatások, gyújtogatások és vallásellenes atrocitások után kezdett konszolidálódni. Ez a forradalom igazi osztályháború volt; a földesurakat halomra gyilkolták, a külföldi vagyont pedig kisajátították. A forradalom első éveiben az Egyesült Államok kétszer is megtámadta Mexikót: egyszer Veracruznál, a tenger felől, hogy bosszút álljon egy sérelemért, amely a csillagos lobogót érte, egyszer pedig a szárazföldön, amikor sikertelen kísérletet tett Pancho Villa, a banditavezér kézre kerítésére.

Aztán az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, s egy ideig nem tudott Mexikóval foglalkozni, a háború után azonban újult erôvel bontakozott ki a Mexikó megszállására és a forradalom elfojtására ösztönzô agitáció. Coolidge elnöknek, aki meg volt áldva az alázatosság erényével, szerencsére sikerült elkerülnie a beavatkozást. Mexikóba küldött megbízottja, Dwight Morrow eredményes tárgyalásokat folytatott a mexikóiakkal a kisajátított amerikai ásvány- és kőolajbányászati jogok kérdéséről. Morrow azután jóindulatú felbuzdulásában rávette Charles A. Lindbergh-et, hogy repüljön el Mexico Citybe.

Mexikó ma már politikailag szilárdan áll a lábán, s gazdaságilag is figyelemre méltó ütemben fejlődik. Nem értett egyet az Egyesült Államok dominikai intervenciójával, s még ezt megelőzôen azzal a határozattal sem, amely Kubát kizárta az Amerikai Államok Szervezetéből. Ma is fenntartja diplomáciai kapcsolatait Kubával, s Mexico City és Havanna között rendszeres légi járat közlekedik. Emellett Mexikó jobb viszonyban van az Egyesült Államokkal, mint a legtöbb latin-amerikai ország – azt hiszem, nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert független. Biztos vagyok benne, hogy éppen ez a függetlenség tette lehetővé és oly természetessé azt a lelkes, baráti fogadtatást, amelyben a mexikói nép részesítette Johnson elnököt. És Diaz Ordaz elnök is azért vehetett részt népével együtt olyan természetesen ebben a szívbôl jövő üdvözlésben, mert nem kellett attól tartania, hogy bárki is az amerikaiak bábjának tekinti. A két ország kapcsolatait a kölcsönös megbecsülés és önbecsülés jellemzi, s mindez akkor kezdődött, amikor negyven évvel ezelôtt az Egyesült Államok kiegyezett a mexikói forradalommal.

Túlzott merészség volna részemről, ha azt jósolnám, hogy ugyanilyen szerencsésen fog alakulni az Egyesült Államok és a kubai forradalom viszonya is. De azért mégsem zárnám ki teljesen ezt a lehetôséget. Mindenesetre szeretném leszögezni, hogy az Egyesült Államok egyszer már kiegyezett egy nagy társadalmi forradalommal Latin-Amerikában, ez a kiegyezés mindkét fél számára rendkívül hasznosnak bizonyult, s ebbôl a tapasztalatból nyilvánvaló és fontos következtetések adódnak egy olyan kontinenshez való viszonyunkat illetôen, ahol további forradalmak – erôszakos vagy békés forradalmak – elkerülhetetlenek.

[A fentiekben közölt szöveg részlet a bevezetőben említett kötet Fulbright, J. William (1966). The Arrogance of Power, New York: Random House harmadik, Amerika és a forradalom, illetve negyedik, Forradalom Amerikában c. fejezetéből.]

Jegyzetek

¹ Crane Brinton: The Anatomy of Revolution. Vintage, New York, 1965. 146.

² Uo. 234.

³ Alberto Lleras Camargo: The Price for the Intervention. Vision, 1966. június 24.

⁴ Murrey Marder: Crisis Under the Palms. The Washington Post, 1965. június 27.

⁵ C. K. McClatchy: Cuban Dignity Has Soared. The Washington Post, 1965. szeptember 26.

⁶ Hispanic-American Report. Stanford University Press, 11.