“Bűnös, aki egy orszában kirobbant egy elkerülhető háborút, de az is, aki nem robbant ki egy elkerülhetetlent.” (José Martí)
***
Párizsban újra kiadták Mihael Löwy Ernesto Che Guevaráról szóló, eredetileg 1969-ben írt, nyolc nyelven, számos kiadásban megjelent, Che gondolkodását elemző könyvét (La pensée de Che Guevara. Un humanisme révolutionnaire, Éditions Syllepse, 1997. 158 o.). Azzal a jelentős bővítménnyel, hogy a kötet két új előszót tartalmaz, melyek a ma álláspontjáról is megközelítik forradalmár hősüket. Az elmúlt 25 évben fontos marxista témákról írt könyveivel magának jó nevet szerző – csak példaképpen: a fiatal Marx forradalomelméletéről, Lukács vagy Lucien Goldmann intellektuális fejlődéséről, a latin-amerikai térségről és marxizmusáról, a nemzeti kérdésről stb. írt munkáival – jelentős trockista elemzőén kívül Janette Habel előszava is tartalmaz figyelemre méltó álláspontokat. Utóbbi az etikai mozzanatok jelentőségét méltatja Che politikai harcában. Olyan, a kommuntípusú állam ideáljával összhangban cselekvő és élő vezetőt jellemez, aki erkölcsi szigorával és személyes példamutatásával nemcsak a privilégiumokat és a különleges bánásmódot tagadta meg, hanem államférfiként is harcolt ezek ellen. A szavak és a tettek, az önkéntes cselekvés és a forradalom összhangjának nevében, saját bürokráciájával szemben. (Valószínűleg épp ezért is nagy kár, hogy számos írását máig sem tették közzé Kubában.)
Löwy könyvének eredeti megjelenésekor két évvel voltunk túl Che meggyilkolásán és egy évvel a fejlett centrumországok 1945 utáni egyetlen valóban nagyobb szabású baloldali kihívásán, 1968 májusán. Az idők változnak, s ami az akkori történelmi kontextusban, politikai és társadalompszichológiai atmoszférában magától értetődő volt – és a korszakot átélő emberek számára gyakran az is maradt –, azzal szemben a ma új nemzedékei sokszor tanácstalanul állnak, s bizony álmélkodnak. Ugyanis a ma tapasztalatával valóban nehéz elképzelni annál különbözőbb világot, mint amilyen a hatvanas évek voltak. Az nemcsak a hidegháború, hanem a remény és az utópiák kora volt. Akkor a neoliberalizmust vagy elfelejtették, vagy pedig XIX. századi anakronizmusnak tartották. A harmadik világban a felkelés szellői fújdogáltak, és Kuba a szovjet modellel szemben alternatívát kínáló útnak tűnt. A Dél országai akkor nem humanitárius segélyek tárgyai, hanem az emancipatorikus szolidaritás megnyilvánulásai voltak. Röviden szólva, a hatvanas évek egy illúziókkal és vakságokkal terhelt, de egyben a világos harc és a logikus felkelés korszaka is volt.
Találóan fogalmazta meg ezt a kontrasztot François Maspero Che Boliviai Naplójának 1995-ös újrakiadása előszavában: “A mi korszakunk olyan, amelyben minden történés kulcsa két terminuson nyugszik: a történelem végén és az egyenirányított gondolkodásén. Ezzel szemben ahhoz, hogy megértsük Guevarát, vissza kell térnünk abba a korba, melyben élt – tehát a mozgásban lévő történelem és az antagonisztikus gondolatok állandó konfrontációjának korába.” (19.)
Ha arra gondolunk, hogy, mondjuk, a Párizsi Kommün álmaiból mi maradt harminc évvel későbbre, 1901-re, vagy a felszabadulás utáni reményekből 1974-re, nem is olyan meglepő, hogy ennyi év radikális változásai mennyit nyomnak a latban. És mégis, a kubai–argentin gerilla-orvos üzenetében és életében van valami, aminek kemény magva ma is izzik, ami sokat mond a ma élő generációknak, ami épp ezért sokféleképpen foglalkoztatja is őket.
Löwy önértékelése szerint könyvének Guevara humanizmusáról szóló része az, amelyik legjobban ellenszegült az idő múlásának. Kevésbé áll ez Guevara gazdasági kérdésekről és a szocializmusra való átmenetről vallott nézeteire, továbbá a forradalmi háborúról alkotott elképzeléseire. Térjünk ki mi most – a magyarázó miértek bevonásával – az első és az utolsó témára.
Guevara humanizmusát filozófiai nézeteinek rendszerezésén és interpretálásán keresztül tárgyalja a szerző. Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy szemben azzal az amerikai sajtó által 1959-ben, a gerillaforradalom győzelme után terjesztett denunciálással, miszerint Che Kubába beszivárogtatott kommunista ügynök lett volna, valójában már 1954-től tanulmányozni kezdte a marxista irodalmat és felfogást. Egyfelől a latin-amerikai népek személyesen megtapasztalt nyomorára és elnyomására kapott magyarázatot Marx és Lenin műveiben, másfelől a guatemalai invázió radikalizálta elgondolásait, s ettől indíttatva fordult a fegyveres harc irányába. A guatemalai ellenforradalom győzelme után, mexikói száműzetésben folytatta alapos, például A tőke mindhárom kötetére kiterjedő tanulmányait. Eltérően a kubai forradalom több vezetőjétől, Che ezt a forradalmat kezdte saját módszere szerint, a marxi utat követve értékelni, nem pedig az események után vált marxistává.
Che marxizmusának lényeges karaktere szenvedélyes dogmatizmusellenessége, amely kb. 1960-tól nyilvánult meg írásaiban. Marxot olyan új tudomány megalapítójaként tartotta számon, amelynek magának a valós társadalmi átalakulás folyamatában lehet és kell kibontakoznia – éppen a cselekvést szolgáló, utolsó analízisként. Marx és Lenin tételeit nem látta el a csalhatatlanság dogmájával, mint a II. Internacionálé ortodoxiája, hanem nála a materialista dialektika kritizálható, továbbfejlesztendő, a társadalom átalakulása közben keletkező új problémák megoldását segítő eszköz. Guevara szerepéről, jelentőségéről elmondható, egy analógiával kifejezve a dolgot, hogy a forradalomelmélet megújításában azt a feladatot végezte el – legalábbis a latin-amerikai népek tekintetében –, amelyet Lenin a kontinensen, a II. Internacionálé korában.
Tudjuk, hogy Fidel Castro a kubai forradalmat humanista forradalomként definiálta. Elvtársához hasonlóan a marxizmus humanizmusa sokat foglalkoztatta Guevarát is. A kubai forradalom eredetiségét és jelentőségét abban látta, hogy az megpróbál létrehozni egy olyan megközelítőleg koherens, marxista–szocialista rendszert, melynek centrumában, a forradalom lényeges tényezőjeként, maga az ember áll. A marxi Gazdasági-filozófiai kéziratok jelentőségéről írva Che ezért emelte ki, hogy az ember mint szociális lény felszabadulása az elidegenedés által előidézett ellentmondások megoldása, maga a kommunizmus. A kommunizmus mint humanizmus pedig nem az osztályok fölött álló, absztrakt, keresztény vagy filantróp humanizmus, nem is a régi világ egyszerű tagadása, eltörlése, hanem megszüntetve-megőrzése, tehát pozitív meghaladása.
Egyénisége és példamutató bátorsága mellett ezekért és hasonló gondolataiért lehet Guevara vonzó napjaink ifjúsága számára. Azok számára, akiket humanista és etikus motívumok ösztönöznek aktív elkötelezettségre a mai nacionalizmus és rasszizmus elleni harc vagy a harmadik világgal való szolidaritás vállalásában. Az emberi méltóság és szabadság szeretete nélkül – valaminő strukturalista, antihumanista kifejtésben – a marxizmus nem tudna szellemi erővé válni azon új, rebellis generációk szemében, akik Guevarához hasonlóan nem integrálódtak a tőkés rendszerbe.
Térjünk még ki a forradalmi háborúról alkotott, sokat vitatott guevarai elképzelések és gyakorlat néhány kérdésére. Löwy nem rejti véka alá sem azt, hogy korábbi elemzése sok szempontból elégtelen volt, amennyiben Che katonai–politikai stratégiáját túlzottan is a forradalmi háborúhoz kötötte, sem pedig azt, hogy ma is elutasítja a szakaszokon keresztül megvalósuló forradalom szovjet doktrínáját. Ezzel szemben, Guevarával szólva: “a szocialista forradalom vagy a forradalom karikatúrája” kiélezett alternatívája az érvényes stratégia. De az azért mégis megtalálható tendencia Guevara írásaiban, és még inkább tragikus bolíviai kísérletében, hogy a fegyveres harcra, a falusi gerillára és ebben egy tevékeny kis mag fókuszáló szerepére (noyau du foco) redukálja a forradalmat. Latin-Amerikában ez a tendencia uralkodott a guevarista örökségben, akkor is, ha maga Guevara menet közben finomította álláspontját, s rámutatott a fegyveres harc helyzet-inadekvátságára egy olyan országban, ahol demokratikus rezsim létezik, vagy pedig sürgette a tömegek körében végzendő politikai munkát. A merénylet és a vak terror eszközeit pedig explicit és kategorikus módon vetette el.
A latin-amerikai radikális baloldal életében (például a brazil földnélküli parasztok mozgalmában) a forradalmi érzékenység, a megtörhetetlen ellenállás a fennálló elnyomó renddel szemben élő példa volt és maradt, akkor is, ha a guevarizmus által inspirált bizonyos szervezetek, elsősorban a földrész déli országaiban, elbuktak. Melyek a hagyaték pozitív elemei a guevarista eredetű gerillamozgalmakban, a közép-amerikai országok tekintetében? Löwy négy ilyen mozgalmat értékel, éspedig a következőképpen. Nicaraguában, a nemzeti felszabadítás sandinista frontja átment a foquista- (gyújtópont-) koncepción, de meg is haladta azt, amikor egy olyan diverzifikáltabb és átfogóbb stratégiára tért át, melyben kombinálta a falusi gerillaharcot a városi akciókkal, a szegény negyedekben végzett politikai munkát a helyi felkeléssel, a tömegsztrájkot a politikai szövetséggel. Viszont ha nem választja a guevarizmus befolyása alatt a fegyveres felkelés útját, akkor nem döntötte volna meg (1979 júliusában) a somozista diktatúrát. Salvadorban, a nyolcvanas években a Farabundo Martí Frontnak sikerült olyan politikai és katonai erővé válnia, amely mélyen a szegény néprétegekben gyökerezett. Guatemalában a nemzeti forradalmi egység bizonyos tagjai, csoportjai, mint a fegyveres népi gerilla, azóta is Che eszméire hivatkoznak. “A legújabb zapatista felkelés (Chiapas) egy új, a falusi gerilla eléggé váratlan változatát képviseli: anélkül, hogy a hatalom megragadására törekednének, a mexikói civil társadalom javára váló, a demokráciáért harcoló erők akarnak lenni. A guevarista összetevő a nemzeti felszabadítás zapatista hadseregében olyannyira jelenlévő, hogy ez a mozgalom a nyolcvanas évek során szerves kifejeződésévé vált a chiapasi indiánok közösségének, azután, hogy az 1994. januári felkelés után privilegizálta az alulról, a civil társadalomból jövő politikai akciókat, a mexikói állam autoriter rezsimjével szemben. Öniróniája, a libertariánus–anarchista szabadság iránti érzékenysége révén, a hatalomra törés megtagadása, továbbá a neoliberalizmus elleni harcra vonatkozó internacionalista felhívása következtében Mexikó határain messze túlterjedő, erőteljes visszhangot váltott ki tevékenységével. Mint minden magasabbra törő mozgalomban, az új itt is kibogozhatatlanul keveredik a régivel, de az azért megállapítható, hogy a guevarizmus a forradalmi kultúrának egy váratlan és forrongó, ugyanakkor lényeges alkotóeleme. Che gondolatai a latin-amerikai forradalmárok kollektív képzeletében, módszerbeli és stratégiai vitáiban, hol jobban, hol kevésbé láthatóan, de megtermékenyítően hatnak.
A világ ma – a berlini fal összeomlása, a kelet-európai autoriter rezsimek vége, a kapitalista globalizáció győzelme és a neoliberális ideológia hegemóniája – azon évek megvilágításában tűnik fel, amelyek látták élni és harcolni Ernesto Che Guevarát. Mégis, azok számára, akik nem hisznek az álhegeliánus ‘történelem végében’, sem pedig a liberális–kapitalista piacgazdaság örök voltában, továbbá azok számára is, akik megtagadják a kiáltó szociális igazságtalanságokat és a Dél népeinek marginalizálódását az új világrendben, nos mindezek számára Che humanista és forradalmi üzenete nyitott ablak marad a jövőre” – fejezi be könyve előszavát Löwy (22–23.).
A kötet fontos és érdekes fejtegetéseihez – melyek Guevarára koncentrálva helytállóak is – egy olyan kritikai megjegyzést szeretnék fűzni, amely túlmutat e könyvön, s a ma álláspontjáról az etikai és tudományos szocializmus másutt is gyakran előkerülő viszonyát, esetenként valóságos dilemmáit érinti. Értékelésproblémákat.
Ha a kubai modell valaha a szovjet alternatívájának tűnt, s Guevara az említettek mellett ezért és ebben példaértékű, akkor fel kell tenni azt a kérdést, hogy a karib-tengeri ország miért hasonult olyan nagy mértékben az utóbbi évtizedre az ex-Szovjetunióhoz, mint ahogy ez megtörtént. Általánosabban fogalmazva: érdemes-e úgy foglalkozni hét évtizednyi, másfél tucat közepes és alulfejlett országban keletkezett valóságos kísérlet után a szocializmus problémájával, hogy ezen országok történelmi–strukturális és szaktudományokra is támaszkodó elemzése nélkül, az eszmény erkölcsi tisztaságát és humanista értékeit állítjuk szembe az ún. autoriter rezsimek erkölcsileg alantas karakterével. Valaminő “szeplőtelen fogantatás” gondolatát fenntartani az “annál rosszabb a létezetteknek” alapon – tudományosan aligha lehet meggyőző. Ugyanis ebben a perspektívában szükségképpen az igazi (vagy igazibb) szocializmus küzd a nem igaziakkal – függetlenül azon tapasztalati anyag feldolgozásától, rendszerezésétől és az elméletalkotásban való felhasználásától, amely magyarázatot adhatna az eszményektől való eltérés valóban súlyos, de aligha csak szubjektív politikai és erkölcsi tényezőkre visszavezethető okaira. Ahhoz, hogy a világot megváltoztathassuk, nemcsak másképp kell magyaráznunk, mint ahogy a fennállót magyarázzák nekünk, hanem meg is kell értenünk.
