A nyolcvanas évek eleje óta a nemzetközi pénzügyi szervezetek kötött feltételekkel nyújtottak hitelt az eladósodott államoknak. Ezek a feltételek gyakran nyíltan is magukba foglalták az emberi jogok érvényesítése terén való előrelépést. Valójában azonban éppen az elvárt gazdasági programok teszik lehetetlenné a politikai, gazdasági és szociális jogok jobb érvényesülését.

A kelet-európai rendszerváltás szellemi folyamatai két jellegzetes véglettel jellemezhetők. Vagy megmaradtak a hangzatos, ám annál semmitmondóbb politikai jelszavak szintjén, vagy elmerültek a rendszerváltó szakma technikai részleteiben: a gazdasági, jogi, politológiai és más tranzitológiában. E két mező között szinte érintetlenül maradt a politikai filozófia számos alapkérdése, amelyek megvitatása konzisztens módon rendezhette volna az átalakulási folyamat számos nagy horderejű társadalmi problémáját. Bár az átmenet lényegének a hangadó irányzatok a szabadság és a demokrácia megteremtését tekintették, e folyamatból mindvégig hiányzott a nyílt társadalmi párbeszéd, amely tisztázhatta volna a párbeszédben részt vevő, és az abból esetleg kimaradó csoportok státuszát az újonnan kiépülő társadalmi-politikai rendben.

Ebbe az űrbe robbant be 1995 tavaszán a Bokros-csomag kontra Alkotmánybíróság vita, amely felkészületlenül érte a politikai és társadalmi szereplők java részét. Pedig a rendszerváltozás talán legjelentősebb, politikai filozófiai jelentőséggel is bíró összecsapása volt. Feltűnő azonban, hogy a stabilizáció időszakában megjelent számos vitacikkben szinte utalást sem találhattunk a konfliktus történeti és nemzetközi dimenzióira, holott ezek felmérése nélkül lehetetlen korrekt elemzést adni. Ezek hiányában akkor csak elvágni, semmint lezárni lehetett a vitát.

A nemzetközi szakirodalomban a kilencvenes évekre már nem kevés olyan elemzés született, amely összefüggésbe hozta a gazdasági stabilizáció kérdését az emberi jogok – és azon belül is különösképpen a gazdasági és szociális jogok – alakulásával. A 80-as évek eleje óta, vagyis mióta a multilaterális pénzügyi szervezetek bevezették az intézményi hitelek feltételekhez kötését, számtalan fórumon csaptak össze az érvek a feltételesség és az emberi jogok kapcsolatáról. Egyik oldalról a hitelezők a hitelképesség kritériumai közé emelték a szalonképességet, vagyis azt, hogy az általuk finanszírozott országokban tiszteletben tartják-e az emberi jogokat. A másik oldalról viszont az adósok azt próbálták bizonyítani, hogy maga a feltételesség, és a segítségével fenntartott forráskivonás nehezíti meg az adott országban az emberi jogok érvényesítését, aláásva annak anyagi alapjait. Érveik közt rámutattak arra, hogy a második világháború utáni világgazdasági rend kialakítói éppen az emberi jogokra való tekintettel vetették el a feltételesség alkalmazását.

Atlanti koncepció

Az emberi jogok második világháború utáni globális intézményesülése nem a jogrendszer valamiféle önfejlődésének volt eredménye – azt a háborúban kialakult erőviszonyok termékének kell tekintenünk. Az Egyesült Államok megerősödésének, domináns, sőt hegemón világhatalommá emelkedésének következménye, hogy az emberi jogok kérdése a nemzetközi politika fókuszába került. Ennek segítségével az amerikai politika nemcsak a háborús ellenfél Németország által kínált perspektívától tudta megkülönböztetni saját koncepcióját, hanem a szövetségesnek tekintett, ám birodalmi hagyományaikhoz továbbra is ragaszkodó európai országoktól is.

1941 augusztusában, az új-fundlandi Placentia-öbölnél (Kanada) találkoztak Nagy-Britannia és az Egyesült Államok vezetői, hogy megfogalmazzák a háborúval kapcsolatos céljaikat, és kidolgozzák a háború utáni világrend alapelveit. E célok nem egyszerűen a tengelyhatalmak legyőzését jelentették, hanem elkötelezték – ahogy akkor már nevezték: – az Egyesült Nemzeteket az önrendelkezés, a demokratikus önkormányzat, a szabad kereskedelem, a tengerek szabadsága, valamint az univerzális béke és leszerelés mellett. A Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill által aláírt Atlanti Chartához tizennégy további, a tengelyhatalmakkal szemben álló ország csatlakozott, köztük a Szovjetunió. A Charta programja nemcsak a német ("Harmadik") birodalmat fenyegette, hanem a britet is, Churchill és kormánya azonban nem volt abban a helyzetben, hogy Roosevelt liberális kezdeményezésével alternatív koncepciót állíthasson szembe.

Az amerikaiak által kidolgozott koncepció elemei – bár sok mindenben emlékeztettek Woodrow Wilson tizennégy pontjára és szerencsétlen sorsú Népszövetségére – nem egyszerűen jelszavak voltak az államférfiak számára; gyakorlati megvalósításuk előkészületei még az évben, tulajdonképpen az USA hadbalépésével egyidőben megkezdődtek. 1945-ben formálisan is megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek gazdasági feladatokkal megbízott intézményeiről (Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet) már egy évvel korábban megállapodás született Bretton Woodsban (USA, New Hampshire állam).

Az Atlanti Chartában megfogalmazott önrendelkezési elvvel összhangban a multilaterális pénzügyi szervezetek alapokmányaiba nem került be a hitelek feltételessége, amely bizonyos kormányzati magatartáshoz kötötte volna a nemzetközi finanszírozást, és így sértette volna a pénzügyi támaszra szoruló tagországok szuverenitását. John Maynard Keynes, a Bretton Woods-i konferencia szellemi atyja nem utolsósorban azért ellenezte a feltételességet, mert korlátozni kívánta az USA Nagy-Britannia fölötti befolyását, amely akkor – a háború alatt nyélbeütött hitelkonstrukciók következtében – már egyébként is igen erős volt.

Bár a háborút követő évek sok tekintetben más feltételeket teremtettek, mint amire akár Churchill, akár Roosevelt gondolhatott volna, az általuk előkészített intézmények java része létrejött és működni kezdett. Így például 1948-ban az ENSZ közgyűlése elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely deklarálta az emberek polgári, politikai, gazdasági, szociális és kulturális jogait egyaránt. A Nyilatkozat 22-től a 27-ig terjedő cikkelyei tartalmazták a szociális biztonsághoz, a munkához, a pihenéshez és szabadidőhöz, az egészség és jólét számára megfelelő életszínvonalhoz, az oktatáshoz és a közösség kulturális életében való részvételhez való jogokat. A befejező cikkelyek (28-30) elismerték azt is, hogy mindenkinek joga van olyan társadalmi és nemzetközi rendhez, amelyben ezek a jogok és szabadságok teljes egészében érvényesülhetnek. Ez azt jelentette, hogy ha egy ország adott esetben progresszív adóztatással, központi ár- és jövedelemszabályozással és más hasonló megoldásokkal tartja lehetségesnek az emberi jogok biztosítását, az élhessen ezekkel az eszközökkel, még akkor is, ha Friedrich A. von Hayek és más konzervatív ideológusok már ekkor is a szolgasághoz vezető útnak tekintették az ilyen politikát (lásd Hayek Út a szolgasághoz című könyvét, amely 1944-ben jelent meg először).

Az emberi jogok fejlődése

A háború utáni években dolgozta ki klasszikussá vált elméletét az emberi jogok fejlődéséről a szociálpolitika kiemelkedő teoretikusa, a brit T. H. Marshall. Három alapkategóriát különböztetett meg: a polgári (lelkiismereti, tulajdon- stb.), a politikai (választó-) és a szociális (munkához, lakáshoz, jövedelemhez stb. való) jogokét. Az első kialakulását a XVIII. századhoz, a másodikét a XIX.-hez, a harmadikét pedig a XX.-hoz kötve. E megvilágításban a XX. század közepén, a nyugat-európai jóléti állam megjelenésével az állampolgári lét kiteljesedett, az egyének számára mindenfajta egyéni jog biztosítottá vált, "a történelem véget ért". Marshall munkássága – hasonlóképp a jóléti állam szükségességét megfogalmazó William Beveridge-éhez – a háború utáni évtizedekben meghatározta a nyugat-európai szociálpolitikai gondolkodás fogalmi keretét.

Az emberi jogok szakaszos fejlődésének elmélete a későbbiekben lehetővé tette, hogy a jóléti állam újkonzervatív kritikusai kétségbe vonják a szociális jogok létjogosultságát; mondván, hogy azok nem képezik a modern kapitalizmus szerves részét, és sokkal inkább tekinthetők aberrációnak. Az a szemlélet, amely szerint az emberi jogok olyan dolgok, amelyek hosszú évszázadok során alakulnak ki, teret engedett annak a konzervatív nézetnek is, amelynek értelmében az úgynevezett fejlődő országoknak "még" nem kell garantálni a szociális jogokat, sőt a politikai jogokat sem, amennyiben mindezek érvényesülése akadályozza a modern tőkés gazdaság hatékony működését, és legfőképpen amikor politikai és szociális jogok gyakorlása beleütközne bizonyos polgári jogok érvényesülésébe, egészen pontosan: ha a transznacionális befektetők tulajdonjogait sértené.

A jóléti állam ideológusai és annak konzervatív bírálói által egyaránt vallott tulajdonfelfogás azonban nem ugyanaz volt, mint amit a polgári társadalom első ideológusai a XVII. és a XVIII. században kifejtettek. Az angol John Locke és az amerikai Thomas Jefferson ugyanis a tulajdonhoz való jogról értekezve (utóbbi ezt a "boldogság kereséséhez" való jogként fogalmazta meg – változatlan tartalommal) nem egyszerűen úgy értelmezték azt, hogy senkitől sem lehet elvenni a neki már meglevő tulajdonát, hanem úgy, hogy valóban minden állampolgárnak bírnia kell a megélhetését biztosító saját tulajdonnal. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy nézetük szerint a szociális és gazdasági jogokat tartalmazta a tulajdonjog kategóriája, s így ezek ugyanolyan fontos és szerves részét képezték koncepciójuknak, mint az élethez vagy a szabadsághoz való jog.

A XIX. század azonban nem igazolta azt a várakozást, hogy a laissez faire rendszer (más néven: a magára hagyott szabadpiac) kialakítja vagy megőrzi a tulajdon viszonylagos egyenlőségén nyugvó gazdasági rendet. Ehelyett a tulajdon dinamikus koncentrációja ment végbe, saját tulajdon és önálló megélhetés nélkül hagyva a modern társadalmak nagy tömegeit a legfejlettebbnek tekintett országokban is. Ezért a XX. században a szociális és gazdasági jogoknak új formában kellett visszatérniük a progresszív liberalizmus programjába. A század derekán – Franklin Roosevelttől Lloyd George-ig – minden aktív liberális politikus támogatását élvezte a megoldásra alkalmazott három eszköz: a jövedelmek makroszintű újraelosztása, az állami szabályozás, valamint a nemzetgazdasági tervezés. Az újító szellemű liberálisok sok esetben merészebben viszonyultak az újabb megoldásokhoz, mint a kor szocialistái, szociáldemokratái.

Amikor a háború utáni években az emberi jogokat egyetemes jelleggel deklarálták, a nemzeti önrendelkezés a nemzetközi rendszerben ugyanolyan fontos elvnek számított, mint az egyéni szabadság a nemzeti kereteken belül. A politikai dekolonizáció folyamatán keresztül az önrendelkezés elve a volt gyarmatokra is fokozatosan kiterjedhetett, lehetővé téve számukra – legalábbis elvben -, hogy az emberi jogok biztosítása érdekében az általuk célszerűnek tartott megoldásokat alkalmazzák. A valóságban azonban a formális szuverenitás elnyerése mellett a függés új formái alakultak ki a világkapitalizmus perifériáin. Ilyennek tekinthetők a segélyekhez és más gazdasági kapcsolatokhoz fűződő politikai elvárások.

A feltételesség

A különböző időszakokban és térségekben bekövetkezett gazdasági növekedés ellenére nem mondható el, hogy a gazdasági fejlődés háború utáni formái a perifériákon egyértelműen hozzájárultak volna az emberi jogok érvényesüléséhez. Az elmúlt három évtizedben – az "új nemzetközi munkamegosztás" jegyében – a multinacionális vállalatok számos olyan termelőfolyamatot telepítettek át a "fejlődő" országokba, amelyek nem tettek eleget az OECD országok gazdasági, szociális, környezeti vagy emberi jogi normáinak, az intézményi és magánhitelezők pedig rendszerint szemet hunytak afölött, hogy az eladósodott országoknak időnként kifejezetten embertelen eszközöket kellett alkalmazniuk hitelképességük helyreállítása érdekében.

Az adósságcsapdába került társadalmak és kormányok számára az alternatívák eltűnnek, és a többé-kevésbé plurális politikai rendszer által lehetővé tett választások illuzórikussá válnak. A választott nemzeti kormányok választás által nem legitimált szupranacionális intézmények végrehajtó szerveivé válnak.

Maga a feltételesség, vagyis az, hogy a hitelkapcsolaton keresztül érvényesülő függést kihasználva a hitelezők meghatározhatják az adósok gazdaság- és más szakpolitikáit, a 80-as évek elején, vagyis a nemzetközi adósságválság kialakulásával vált a nemzetközi pénzügyi renszer meghatározó elemévé. A Világbank (IBRD) programhiteleinek bevezetése és az IMF-hitelek feltételessége alapvetően átalakította a közpolitika rendszerét a fejlődő országokban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy külső elvárásokhoz kell igazítani a gazdaságpolitikákat, hanem – ennek következményeként – arról is, hogy bármely kormány olyan helyzetbe kerülhet, hogy a társadalom többsége által – sőt néha még saját maga által is – ellenzett intézkedéseket kell foganatosítania.

Azzal, hogy egy-egy kormányról megállapítja reformerségének fokát, manapság az IMF dönti el, hogy egy-egy ország szalonképes tagja-e a nemzetközi gazdasági közösségnek vagy se. E döntés alapját pedig nem az életkörülmények javítása vagy az emberi jogok biztosítása jelenti, hanem a pénzügyi irányelveknek való megfelelés, és a nemzetközi kapitalizmus iránti lojalitás. Az IMF beavatkozását elutasítókra szankciók sora és a nemzetközi együttműködésből való kiközösítés vár.

Az IMF bírálói helyesen mutattak rá, hogy ez az intézmény – szabad versenyt hirdető ideológiájával ellentétben – monopolhelyzetben van. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy nem lennénk sokkal jobb helyzetben több "IMF" megléte esetén sem, vagyis ha a szalonképesség igazolásáért különböző, egymással is versengő szervezetekhez lehetne fordulni. Ekkor ugyanis az 1970-es évek pénzügyi anarchiájához hasonló helyzet állhatna elő, amely maga is a 80-as évek elején bekövetkezett centralizáció okozója, forrása volt. A probléma tehát nem egyszerűen a centralizáció, hanem az, hogy a multilaterális intézmények a nemzetközi forrásáramlást egyértelműen üzleti szempontok alapján szabályozzák, ami szöges ellentétben áll a perifériák fejlődésének meggyorsításával, és sokkal inkább a további differenciálódást segíti elő. (Ezt az 1997-98-as időszak pénzügyi válságai kétséget kizáróan bizonyították.)

A nyugati kormányok és a pénzügyi szervezetek a retorika szintjén persze azt hirdetik, hogy partnereiktől elvárják az emberi jogok biztosítását. A 90-es évek elejétől nyíltan is használják a "politikai feltételesség" kifejezést, jelezve, hogy az együttműködésükre számító országoknak civilizált magatartást kell tanúsítaniuk, és törekedniük kell a "jó kormányzás" (good governance) megvalósítására. Ez az új szemlélet azonban több okból is bírálható. Az egyik az, hogy az emberi jogok jelszava alatt a tulajdonjogok szűkebb értelmezésének ad szinte kizárólagos hangsúlyt, s így a beruházásvédelmi megállapodások egyszerű ideológiai körítésévé degradálja e jelszót. Másodszor: a "jó kormányzás" mibenlétének meghatározásába az adósok nem szólhatnak bele, ami kérdésessé teszi annak univerzalitását, illetve homályban hagyja, hogy az adósok miért is kötelesek megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A harmadik probléma pedig az, hogy az emberi jogok számonkérését továbbra is alárendelik a reálpolitikának, vagyis stratégiai partnerek (Törökország, Indonézia, Oroszország vagy Kína) olyan kihágásokat is megengedhetnek maguknak, amilyenekért a kereskedelmi vagy katonai szempontból kevésbé fajsúlyos országokat nagyon komolyan felelősségre vonnák.

Az átmenet és az emberi jogok

Az államszocializmus felszámolása a rendszerváltó retorika szerint a jogállam megteremtésének jegyében kezdődött. A lakosság jelentős része azonban sokkal inkább jogvesztésként élhette meg az 1989-es fordulatot követő éveket. A többpárti országgyűlési és önkormányzati választásokkal, valamint a népszavazásokkal szemben ugyanis felhozható a munkahelyi demokrácia elemeinek felszámolása, a munkához való jog megszüntetése, és az alanyi jogon járó szociális és kulturális juttatások körének drasztikus szűkítése.

Mindezek következtében a rendszerváltás legsúlyosabb társadalomlélektani sokkjának tekinthető az úgynevezett Bokros-csomag, hiszen az ország éppen attól a párttól kapta a mind ez ideig legnagyob "szociális lórúgást" (Tamás Pál kifejezése), amely egy évvel korábban még a lecsúszás megállítását hirdette. A csomag nemcsak közgazdasági szempontból tekinthető állatorvosi lónak (amelyen minden betegség tanulmányozható), hanem politikailag is ezer sebből vérzett, akár a demokráciához, akár az alkotmányos keretekhez, akár az emberi jogokhoz való viszonyát nézzük.

1995. március 12-én a kormányfő nemcsak a közvéleményt és a parlamenti ellenzéket lepte meg, hanem koalíciós partnerét, saját pártfrakcióját, sőt minisztereinek többségét is. (Érdekes, hogy akik gyakran bírálták a kormányfő rögtönzéseit, éppen a legnagyobb és legsúlyosabb rögtönzésében nem találtak kivetni valót.) A csomagot rendkívül szűk körben kidolgozó két pénzügyi vezetőnek (a pénzügyminiszternek és a jegybank elnökének) nem kellett tekintettel lennie a két kormánypárt választási dokumentumaira, sem a minisztériumokban folyó reformmunkálatokra, sem a többhónapos érdekegyeztetési kísérletre (társadalmi-gazdasági megállapodás, röviden TGM).

Az antidemokratikus vonásoknál több szó esett a stabilizációs program meghirdetését követő néhány hónap vitáiban azokról az alkotmányos konfliktusokról, amelyeket a Bokros-csomag okozott. A feltételesség – egy mondvacsinált likviditási válsághelyzetre hivatkozva – arra kényszerítette a törvényhozó testületet, hogy figyelmen kívül hagyja saját maga által meghatározott programját. A csomag végrehajtásához szükséges tucatnyi törvénymódosítás miatt el kellett halasztani más fontos kérdések törvényi rendezését, így például – korábbi Alkotmánybírósági határozat ellenére – meghosszabbodott az az időszak, amelyben törvényi alapok nélkül működnek az archívumok vagy a média. Szintén alkotmányos problémaként került napirendre a személyi számok használatának fenntartása és az APEH nyomozati jogkörének létrehozása.

Magyarországon a Bokros-csomaggal került volna sor arra, hogy a gazdasági és szociális jogokat a rendszerváltás végleg kiiktassa a jogok köréből. Nagyon nehéz persze meghúzni a határvonalakat a fennálló anyagi körülmények, a járandóságok és a jogok között, mégis bizton állítható, hogy az államszocializmus által megvalósított teljes foglalkoztatást, térítésmentes oktatást (beleértve a felsőoktatást) és egészségügyi ellátást a lakosság döntő része nem egyszerűen egy pillanatnyi anyagi helyzetnek tekintette, hanem olyan szerzett jognak, amelyről a rendszerváltás során sem kívánt önként lemondani. Másként nem értelmezhető az a tény, hogy az alanyi jogon járó családi pótlékot és más kádárista kedvezményeket megvonó Bokros-csomag meghirdetése utáni közvéleménykutatások a lakosság 66 százalékának felháborodottságát mutatták ki.

A tömeges elégedetlenségre reagálva a pénzügyminiszter kijelentette: ha az embereknek nem tetszik a márciusi csomag, akkor 1998-ban a történelem szemétdombjára hajíthatják a Szocialista Pártot. Az MSZP azóta – részben a Bokros-csomag, részben más okok miatt – valóban elszenvedte a sokak által megjövendölt választási vereséget, míg az akkori pénzügyminiszter jól fizető állást kapott Washingtonban a Világbank központjában. Amikor a fenti kijelentés elhangzott, sejthető volt, hogy a hivatalban levő balközép koalíció bukása esetén – akár mérsékelt, akár militánsabb formában térne vissza a jobboldali kormányzás Magyarországra – olyan politikai erők is kormányzati szerephez jutnának, amelyek nyitott kérdésként kezelik az emberi jogi problémának tekintett ügyeket, mint például a halálbüntetés visszaállítását és az abortusz jogának korlátozását (az utóbbit látszólag az elmúlt tíz év alacsony születési arányszámaival igazolni is lehetne).

A gazdasági instabilitás politikai következményeinek kiszámíthatatlansága miatt az sem volt kizárható, hogy adott esetben nem egyszerűen a parlamenten kívüli kollektív alkufolyamat korlátozására kerülne sor, hanem a parlamenti rendszer egyes elemeinek elsorvasztására is. (Az 1998-ban hivatalba lépett jobbközép koalíció mindkét irányban lépéseket tett!) A Bokros-csomag tehát közvetve is próbára tette a jogállamiságot, amennyiben a technokrata "modernizáló" elit egy része a "stabilizációs" intézkedéseket védve értelmetlennek látta, hogy a szocialista vezetésű koalíció oly sok időt és energiát fordított egyik oldalról az Alkotmánybírósággal, másrészt pedig a szakszervezetekkel folytatott alkudozásra. Hellyel-közzel olyan véleményeket is hallhattunk, hogy a demokratikus folyamat eleve alkalmatlan a "helyes" gazdaságpolitika megvalósítására (illetve: ha az Alkotmánybíróságnak nem tetszik a Bokros-csomag, akkor készítse el a saját alternatív költségvetését). A kormányzó szocialista párt a technokrata logika befolyása alá került: kudarca nem abban mutatható ki, hogy megszorító intézkedéseket foganatosított, hanem abban, hogy ennek során a szőnyeg alá próbálta söpörni a reformok emberi jogokat érintő hatásait.

Elhúzódó vita

A hitelek feltételességének romboló hatásait – közgazdasági, szociológiai, jogi és más szempontokból – számos tanulmány vizsgálta már. A problémák gyökerének felkutatásához, súlyuk megértéséhez nélkülözhetetlen a történelmi dimenzió feltárása is. Nyilván elhamarkodott lenne azonban ez alapján az Atlanti Charta szellemiségével ellentétes feltételesség alkalmazóit az Atlanti Charta egykori ellenségeivel azonosítani. Az azonban egyértelmű, hogy eredendően nem magyar konfliktusról van szó, és az emberi jogok jövőbeni sorsa is a nemzetközi rendszer alakulásától függ. A feltételesség és az emberi jogok konfliktusa a második világháború utáni "Pax Americana" válságának egyfajta kifejeződése volt, és okkal várhatjuk, hogy egy új világrend (a nagyhatalmi centrumok közötti új konstelláció) új politikai filozófiai doktrínákat tűz napirendre.

A tisztánlátást nehezíti az emberi jogok fogalmának ellentmondásossága, és legfőképpen az, hogy a kategória alkalmat ad a legkülönbözőbb önkényes értelmezésekre és visszaélésekre. Hiszen mindaddig, amíg az atlanti koncepciótól eltérő értelmezésről nem alakul ki konszenzus, vagyis amíg az emberi jogok fogalmát a létező ENSZ-dokumentumok szellemében értelmezni lehet, úgy az állami szabályozás és újraelosztás, valamint a gazdasági tervezés elleni minden támadás egyszersmind az emberi jogok elleni fellépésnek is tekinthető.

Nem várható azonban, hogy önmagában bármiféle fogalmi tisztázás magatartásuk megváltoztatására késztethetné azokat a nagyhatalmakat, amelyek katonai vagy kereskedelmi politikájuknak alárendelve használják az emberi jogok számonkérését. Kizárólag tudományos érvek sohasem vezetnek paradigmaváltáshoz; ehhez szükség van az intézményrendszer válságára, belső bomlásának felgyorsulására. Az 1997-98 folyamán kibontakozott globális pénzügyi válság kezdetét jelentheti egy ilyen fordulatnak, amennyiben a rendszer eddigi mechanizmusainak csődjére az eddig is kritikus erők átfogó koncepcióval, határozott programmal válaszolnak, és amennyiben e program nem szűken technikai értelemben kívánja helyreállítani a világgazdaság működőképességét, hanem újra kívánja fogalmazni a világtársadalom értékviszonyait is.

A 25 évvel ezelőtt, 1973. szeptember 11-én brutálisan végrehajtott katonai hatalomátvétel Chilében véget vetett a Salvador Allende nevével fémjelzett baloldali hatpárti koalíciós kormány műkődésének, a szocialista és a baloldali erők történelmileg egyik legeredetibb kísérletének. A chilei kísérlet eredetiségét és egyedülállóságát elemzi az írás.

A 25 évvel ezelőtt, 1973. szeptember 11-én brutálisan végrehajtott katonai hatalomátvétel Chilében véget vetett a Salvador Allende nevével fémjelzett baloldali hatpárti koalíciós kormány célkitűzései (programja) megvalósulásának, a szocialista és a baloldali erők történelmileg egyik legeredetibb kísérletének. A chilei kísérlet eredetisége és egyedülállósága abban foglalható össze, hogy:

1. a szocializmus felépítését célul kitűző pártok választási győzelemmel először szerezték meg a politikai hatalmat békés körülmények között;
2. elsőként tehettek és tettek kísérletet a szocialista eszmék életbe való átültetésére a polgári demokrácia feltételrendszerében, a képviseleti demokrácia eszköztárának felhasználásával;
3. az SZKP XX. kongresszusa után első ízben kínálkozott alkalom a szocializmushoz vezető békés útról szóló elméletnek a gyakorlati tapasztalatokkal való összevetésére;
4. ez volt az első próbálkozás az eurokommunizmusban fogant demokratikus szocializmus megvalósítására.

Nem célom a népi egység pártjai, illetve a kormány politikájának és tevékenységének bemutatása, eredményeinek méltatása vagy hibáinak elemzése. Inkább az "elsőnek lenni", "elsőként tenni" szituációjával összefüggő elképzeléseket, terveket és a realizált gyakorlatot kívánom ismertetni a Népi Egység választási és kormányzati programja, Allende elnöknek a kongresszushoz intézett éves üzenetei alapján.

Chile társadalmi-politikai rendszere leginkább a nyugat-európai, elsősorban Franciaország, Olaszország és Finnország intézményrendszeréhez volt hasonlatos a többpárti, liberális parlamenti, arányos képviseleti és elnöki berendezkedésével. 1958-tól a baloldal egységesen lépett fel a választásokon. Az egység tengelyét a szocialista és kommunista párt alkotta. A hagyományos jobboldali pártok hitelüket vesztették. Az általános balratolódást a békés forradalmat igérő, a kommunizmus ellenpólusa szerepét betöltő reformista Keresztény Demokrata Párt próbálta megakadályozni. A hat baloldali párt (Chilei Szocialista Párt, Kommunista Párt, Radikális Párt, Szociáldemokrata párt, Egységes Népi Akció Mozgalom és a Független Népi Akció Párt) koalíciójának elnökjelöltje, Salvador Allende negyedik nekifutásra, az 1970. szeptember 4-én tartott elnökválasztáson szerezte meg a győzelmet.

Az 1969. december 17-én, a Népi Egységben tömörült pártok által elfogadott un. alapvető kormányprogram a következőket tartalmazza:

1. "A forradalmi átalakulások, amelyekre az országnak szüksége van, csak akkor valósulhatnak meg, ha a chilei nép kezébe veszi a hatalmat, és ténylegesen gyakorolja azt."
2. "A népi és foradalmi erők nem azért egyesültek, hogy a jelenlegi köztársasági elnököt újjal váltsák fel, vagy az egyik kormányzó párt helyébe más pártokat jutassanak, hanem azért, hogy a hatalmat a régi uralkodó csoportok kezéből átadják a dolgozóknak, a parasztoknak és a városi, illetve a vidéki középrétegek haladó csoportjainak, és ezen az alapon végrehajtsák azokat az alapvető változásokat, amelyeket az ország helyzete megkövetel. A nép győzelme az ország történetének legdemokratikusabb politikai rendszere előtt nyitja meg az utat."
3. "A politikai struktúra tekintetében a népi kormány előtt a következő kettős feladat áll: megőrizni, hatékonyabbá tenni és elmélyíteni a demokratikus jogokat és a dolgozók vívmányait; átalakítani a jelenlegi intézményeket, egy olyan új államot teremtve, amelyben valóban az összes dolgozó és a nép gyakorolja a hatalmat. A népi kormány garantálni fogja a demokratikus jogok gyakorlását, ennek az egész nép számára szóló egyéni és társadalmi biztosítékait. Ténylegesen érvényben lesz a lelkiismereti, szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság, a magánlak sérthetetlensége és a szakszervezet, illetve a szervezetalakítás joga mindazon megszorítások nélkül, amelyekkel jelenleg az uralkodó osztályok ezeket korlátozzák. Ahhoz, hogy ez valóban megvalósuljon, a munkások, az alkalmazottak, parasztok, telepen lakók, háziasszonyok, diákok, szakemberek, értelmiségiek, kisiparosok, kis- és középvállalkozók, illetve a dolgozók egyéb rétegeinek szakmai és társadalmi szervezetei, az őket megillető szinten megfelelő beleszólási jogot kapnak a hatalmi szervek döntéseibe. A társadalombiztosítási intézmények vezetését például a tagdíjfizetők kezébe fogjuk adni, garantálva számukra az igazgatótanácsok demokratikus és titkos szavazással történő megválasztását. A közszolgáltatási vállalatok irányító tanácsainak és termelési bizottságainak élén saját munkásaik és alkalmazottaik által kijelölt vezetőknek kell állniuk."
4. "Ki fogjuk terjeszteni az összes demokratikus jogokat és biztosítékokat, a társadalmi szervezetek rendelkezésére bocsátjuk e jogok gyakorlásához szökséges hatékony eszközöket, megteremtve azokat a mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik az államapparátus különböző szintjein való ténykedésüket. A népi kormány elsősorban a szervezett nép által nyújtott támogatásra fogja alapozni erejét és tekintélyét."
5. "A népi kormány tiszteletben fogja tartani a törvényes keretek között működő ellenzék jogait."
6. "A népi kormány azonnal hozzálát a közigazgatás tényleges decentralizálásához, összekapcsolva ezt a demokratikus és hatékony tervezéssel, ami felszámolja a bürokratikus centralizmust, s valamennyi állami szerv koordinálásával helyettesíti azt."
7. "Minden szintre kiterjedő demokratizálási folyamat és a tömegek szervezett mozgósítása révén a hatalomnak alapvetően új struktúráját fogjuk létrehozni."
8. "A hatalom átvételének napjától kezdve a népi kormány megteremti azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a dolgozók és a nép befolyása társadalmi szervezeteik révén érvényesül a döntések meghozatalában."
9. "Új alkotmány fogja törvényesíteni és szabályozni a néptömegek bekapcsolódását az államhatalomba."
10. "Az egyesült népi erők politikájának fő célkitűzése a jelenlegi gazdasági struktúra megváltoztatása, a hazai és nemzetközi monopoltőke, illetve a nagybirtok hatalmának megszüntetése, hogy megkezdődhessék a szocializmus építése."

Allende a népi egység hatalomra kerülése esetére 40 konkrét szociálpolitikai intézkedés meghozatalát, ezek között minden iskolás gyerek napi fél liter tejjel való ellátását ígérte (és teljesítette).

A baloldal tehát válsztási programjában egyértelműen és világosan megfogalmazta szándékait, a radikális politikai, társadalmi fordulatnak, vagyis a békés rendszerváltásnak a végrehajtását. A választópolgárok többsége a változásokra, erre a programra szavazott. A kongresszus ezt a programot előterjesztő, demokratikusan megválasztott elnököt erősítette meg és iktatta be tisztségébe.

A választási és kormányprogram lényegét tekintve a koalíciós pártoknak a néphatalom megteremtéséről, a gyökeres változások törvényes keretekben való megvalósításáról közösen kialakított koncepcióját tartalmazza.

A népi egység pártjai felvállalták a lakosság 90%-ának, tehát nemcsak a munkásság, a szegényparasztság, a bérből és fizetésből élők, hanem a monopóliumok és a nagybirtokok kiváltságainak megszüntetésével kedvezőbb helyzetbe kerülő városi, falusi középrétegek, vállalkozók, kiskereskedő és parasztgazdák érdekeinek képviseletét, érvényre juttatását.

A chilei baloldal vezetői arra számítottak, hogy a viszonylag fejlett polgári intézményeket felhasználhatják az akut gazdasági és társadalmi problémák gyors megoldására, s ennek sikeres végrehajtásából gerjedő lendülettel pedig úgy alakíthatják a politikai intézményrendszert, hogy az megfeleljen a nép érdekeinek. Abban is bíztak, hogy az egységes baloldali erők képesek lesznek az uralkodó kisebbséget rákényszeríteni a társadalmi többség akaratának tiszteletben tartására, a parlamenti demokrácia játékszabályainak betartására.

Allende elnök tisztában volt azzal, hogy választási győzelemmel a politikai hatalom egyik fontos ágát, csupán a végrehajtó hatalom felső sávját, a kormányzást sikerült megszerezni. Ezért mondhatta beiktatási beszédében, hogy "jelenleg a nép kormányoz, és ez a helyzet lehetővé teszi, hogy hatalomhoz jusson".

A kormányra került baloldali vezetők tisztában voltak azzal is, hogy a kitűzött célok teljesítésének legfőbb biztosítéka a politikai és gazdasági hatalomnak a szervezett nép általi ellenőrzése. Tudták, hogy kizárólag a meglévő hatalmi szervek felhasználásával lehetetlen lesz a tervezett fordulatot végrehajtani. Ezért nagy fontosságot tulajdonítottak a népi öntevékenység kibontakoztatásának, a szervezkedési jog maximális kiszélesítésének. Azt gondolták, hogy a szabadságjogok bővítése, tényleges gyakorlásának biztosítása, a negatív, visszahúzó vonások elhagyása, az előremutató, pozitív tényezők erősítése és szélesítése elősegíti a megígért változások politikai harc útján való végigvitelét.

Chilében rendkívül gazdag hagyományai voltak a helyi, civil, szakmai, érdekvédelmi szervezetek, kulturális, művelődési egyletek, klubok stb. tevékenységének. Közülük kiemelkedtek az ún. lakóhelyi (szomszédsági) bizottságok, amelyek részeseivé váltak a kormányzati mechanizmus helyi ügyintézésének. A bizottságok választott vezetői révén részt vettek a lakóhelyfejlesztési akciókban (bankkölcsönök megszerzése és felhasználása), fogyasztási szövetkezetek szervezésében, a helyi igényt kielégítő kisüzemek létesítésében stb.

A munkásság szervezettsége magas fokú volt. A Chilei Dolgozók Egységközpontja (szakszervezetek) a szervezett dolgozók 90%-át tömörítette magába. A kormánnyal kötött megállapodás alapján az Egységközpont részt vett az állami és vegyesvállalatok irányításában, az ár- és ellátási politika kidolgozásában és végrehajtásának ellenőrzésében. Kritikus helyzetekben Allende elnök a katonák mellett a szakszervezeti vezetőket is bevonta a kormányba.

Az 1970. évi választási kampány idején a népi egységnek 15 ezer helyi bizottsága alakult, melyek az eredeti elképzelések ellenére, önállósult szerepüket felhagyva betagolódtak a nagyobb hagyományokkal rendelkező lakóhelyi bizottságokba.

A növekvő belpolitikai feszültség kedvezett a parlamenten kívüli szélsőséges jobboldali csoportok és a szélsőbaloldali mozgalmak egymást erősítő tevékenységének. Szélsőjobboldali erők terrorakciók elkövetésétől sem rettentek vissza. Az ún. Forradalmi Baloldali Mozgalom kezdettől fogva bírálta a Népi Egység kormányának politikáját, majd szembehelyezkedett vele. Politikai beállítottságukról legjobban jelszavaik árulkodnak: "Szavazás helyett fegyvert!", "Visszalépés helyett előre!". A mozgalom bevallott célja szigetszerűen, ún. "zsebszocializmusok" létrehozásával siettetni a népi hatalomátvételt. A szélsőbaloldali nézetek térnyerése miatt Allende elnök kénytelen volt fellépni ellenük, és arra figyelmeztetett: "Az ország kapitalizmusban él. Kormányom nem szocialista, hanem átmeneti kormány…, amelynek feladata, hogy megnyissa az utat a szocializmushoz. De a szocializmust nem lehet rendeletekkel felépíteni. Nem lehet demagóg kijelentésekkel, jelmondatokkal vagy frázisokkal létrehozni."

A munkásnegyedekben alakult önvédelmi szervezetek, mint az Ipari Védelmi Bizottságok és a Városi Koordinációs Parancsnokságok többsége a szélsőbaloldal bázisává vált.

A helyi szervezetekre a kormány kevés figyelmet fordított, s csak akkor szólította meg őket, amikor erre szüksége volt. Az államigazgatás irányításában nem történt lényeges változás, mivel a kormány törvényben kötelezte el magát, hogy az előző kereszténydemokrata kormány által kinevezett állami tisztviselők a helyükön maradhatnak. A kormánynak végül is nem sikerült az államhatalmi szervek és apparátus zárt rendszerét feltörnie és az újonnan alakult szervezeteket az államigazgatás mechanizmusába bekapcsolnia.

A kormány hozzálátott a monopol-tulajdonok felszámolásához. A kongresszus egyhangú jóváhagyásával államosította a rézbányákat. A bankok és az ipari üzemek részvényvásárlás és tőzsdei ügyletek révén kerültek állami tulajdonba.

Az előző kormány által meghirdetett földreformot a Népi Egység kormánya habozás nélkül, radikális módon végrehajtotta.

Allende elnök döntései elsősorban az amerikai üzleti-pénzügyi körök ellenintézkedéseit váltotta ki, de a kormányzatiakét is. Ma is időszerűek az elnöknek, 1972 októberében, az ENSZ közgyűlésén elhangzott szavai:

"Szemtanúi vagyunk annak, hogy valóságos frontális konfliktus alakult ki a nemzetek feletti korporációk és az államok között. Az államok alapvető politikai, gazdasági és katonai döntéseibe beavatkoznak olyan nemzetközi intézmények, amelyek tevékenységét nem ellenőrzi egyetlen parlament, egyetlen kollektív érdekeket képviselő intézmény sem. Egyszóval, aláássák a világ politikai struktúrájának az egészét. Ezeknek a kalmároknak nincs hazájuk. A terület, ahol működnek, nem jelent számukra semmilyen gyökeret, csak az érdekli őket, hol érnek el nagyobb hasznot. Ezt a mondatot nem én találtam ki, hanem Jefferson."

Tagadhatatlan, hogy Allende elnöksége idején, különösen annak második felében valóban voltak nagyszabású utcai tüntetések, az ország működését időről időre megbénító sztájkok. De nem felel meg a valóságnak, hogy az elnök és a Népi Egység kormánya elvesztette volna a nép, a szavazópolgárok támogatását. Allende 1970-ben a leadott szavazatok 36,3%-ával győzött az elnökválasztásokon. Az 1971 áprilisában tartott helyhatósági választásokon a népi egység pártjai a szavazatoknak több mint 50%-át szerezték meg. Az 1973 márciusában megrendezett kongresszusi választásokon pedig 43,39%-ot kaptak.

Szembeötlő s egyben árulkodó is, hogy a hatalmat kíméletlen erőszakkal megszerző tábornoki junta demagóg módon, de kénytelen volt a rézbányák államosítását elismerni, és kezdeti közleményeiben az ország népét arról biztosítani, hogy tiszteletben fogják tartani a dolgozók jogait, gazdasági és szociális vívmányait, a nagyvállalatok igazgatásában való részvételüket. Azt hangoztatták, hogy a dolgozók részesedni fognak a vállalati nyereségből, a hazafiatlanul elmenekülő tulajdonosok nem kapják vissza lefoglalt gyáraikat, a parasztok maradnak a föld urai, és minden chilei számára megkülönböztetés nélkül élelmiszert biztosítanak.

Chilében senki sem gondolta, hogy egy olyan katonai hatalomátvételre kerülhet sor, amely nemcsak a baloldalra mér csapást, hanem 17 éven keresztül betiltja a pártok tevékenységét, és hatályon kívül helyezi a polgári demokratikus intézményeket is.

Allende abban bízott, hogy a demokratikus hagyományokkal büszkélkedő Chilében nincs és nem lehet talaja az államcsínynek. A politikai ellenzék pedig arra számított, hogy a tábornokok a véres tisztogatás után önként visszaadják a hatalmat a politikusoknak. A tábornokok azonban elhatározták, hogy végérvényesen felszámolják mindazokat a feltételeket – azaz a demokráciát -, amelyek lehetővé tehetnék egy új Allende-féle kísérlet megismétlődését.

A kommunizmust, a szocializmust és a marxizmust olyan vehemenciával akarták betiltani, hogy a katonai cenzúra például a sajtóra vonatkozó 34/73. számú utasításában elrendelte: "A munkás szó minden szövegben kézműves alkalmazottal helyettesítendő. Az elvtárs szó a szókincsből törlendő."

A baloldali pártok elméletileg is igyekeztek szembenézni azzal a kihívással, hogy a történelmileg példa nélküli, Allende szavaival élve, "mindeddig egyetlen esetben sem konkretizált úton kell végigmenni".

Allende elnökként is többször hangsúlyozta, hogy "bármilyen tisztelettel tekint a kubai tapasztalatokra, a szocializmus felépítését célul kitűző két latin-amerikai ország között számos tekintetben megnyilvánuló különbségek a kubaitól eltérő megoldásokat igényelnek". 1970 októberében a New York Timesnak adott nyilatkozatában pedig arról beszélt: "Nem szándékozunk sem a Szovjetuniót, sem Kubát, sem Kínát utánozni. Meg akarjuk keresni saját utunkat, amely megfelel reális viszonyainknak és lehetőségeinknek."

1971. május 21-i, a kongresszushoz intézett első elnöki üzenetében leszögezte: "Chile népe anélkül szerzi meg a politikai hatalmat, hogy a fegyverek használatára kényszerülne. Népünk a törvények adta keretek között valósítja meg a szocializmushoz vezető átmeneti szakaszt anélkül, hogy a kormányzás parancsuralmi formáit igénybe venné." Allende egyúttal szükségesnek tartotta "egy új szocialista modell kidolgozását, melyhez az Olasz és a Francia Kommunista Párt elméleti munkássága adott ösztönzést, de a történelem úgy hozta, hogy a gyakorlati alkalmazásának feladata Chilére hárul".

Erre utalva Kisinger kertelés nélkül fogalmazta meg később az amerikai kormány álláspontját: "A chilei átalakulás sérti az Egyesült Államok érdekeit. Nemcsak közvetlenül, nemcsak Latin-Amerika, hanem Nyugat-Európa miatt is." (Le Monde Diplomatique, 1973. november 28.)

Salvador Allende elnök és a Népi Egység kormánya soha, semmivel sem sértette meg a chilei alkotmányt, az ország törvényeit. A kongresszus által elfogadott programját demokráciában, szabadságban, a pluralista viszonyok fenntartásával, a sajtószabadság, az ellenzék jogainak szigorú tiszteletben tartásával, a tulajdonviszonyoknak a törvényes keretek között történő megváltoztatásával hajtotta végre a megdöntéséig tartó közel hároméves időszakban.

Az Egyesült Államok kormánya – amely Chilét saját érdek- és biztonsági övezetéhez tartozónak tartotta – ugyanúgy, mint a külföldi üzleti-pénzügyi körökkel összefonódott hazai gazdasági és politikai elit kilátástalannak ítélte a politikai hatalom visszaszerzését a parlamenti demokrácia elveinek s játékszabályainak tiszteletben tartásával. Nem vállalta a politikai harc törvényes keretek közötti megvívását, a választási megmérettetést: zöld utat adott a tábornokoknak a demokrácia felszámolására.

Allendének és kormányának sorsa tehát menthetetlenül megpecsételődött. Mai szemmel nézve a chilei kísérlet keresztülvihetetlen volt. Az emlékezet szelektívvé vált. Demokraták inkább a pinocheti diktatúra szörnyű tetteiről beszélnek, de nem felejtkeznek el megdicsérni az 5 milliós szegénységet "produkáló" katonai rezsim sikeres neoliberális gazdaságpolitikáját. A piaci kultúra kizárólagosságának behódoló baloldal sem tud mit kezdeni a chilei esettel. Megfeledkeznek róla.

A chilei példa nem egyszerűen hasznosítható és pozitív múlt, vagy haszontalan nosztalgia, hanem előremutató, tanulságos hagyomány. A chilei kísérlet többek között azt bizonyítja és tanúsítja, hogy amikor a tőke életbevágó érdekei kerülnek veszélybe, vagy működőképességének lényeges elemei sérülnek, az uralkodó kisebbségnek soha nem voltak aggályai, elvei, sőt korlátai sem. Nem válogatott az eszközökben. Miért lenne másként ez a jövőben? Chile esete arra is emlékeztet, hogy a tőkés viszonyok önmagukban nem azonosíthatók a demokráciával, ahogy a szocialista eszmék megvalósítása sem jelenti automatikusan a totalitarizmust.

Irodalom:

Kerekes György: Kubától Chiléig. Forradalmak és ellenforradalmak Latin-Amerikában. Kossuth Könyvkiadó, 1974.

Vályi Zsuzsa: Forradalom és ellenforradalom Chilében. Magvető Kiadó, 1974.

Aniceto Rordriguez: Entre miedo y la esperanza. Historia Social de Chile (Félelem és remény között. A chilei társadalom története.) Universidad Central de Venezuela, Editorial Andres Bello, Santiago de Chile,1975.

A szerző szerint a külkereskedelem liberalizálása nem eredményezi az általános jólét növekedését és a nemzetgazdaságok konvergenciáját. Éppen ellenkezőleg, a legkülönbözobb módokon hozza még előnyösebb helyzetbe a gazdag nemzetállamokat, fokozva a szegények – relatív vagy abszolút – szegényedését. Többek között a GATT és a WTO közreműködésével.

Előjáték: A lengyelországi golfkuli-gyártás rövid sikertörténete

A történet, melyet Joseph Stiglitz, a Világbank vezető közgazdásza jóvoltából ismertem meg, találóan példázza az új világ gazdasági rendjét. Az évtized elején járunk, a jelszó: liberalizáció. A lengyel nagyipar, telve lelkesedéssel az új keletű szabadpiaci modell iránt, feltérképezte az exportlehetőségeket, és kijelölt egy figyelemre méltó célcsoportot: az amerikai golfozók közösségét. Rádöbbentek, hogy Lengyelország képes volna jól eladható, olcsó és strapabíró kulik előállítására; a piaci reformoknak kétségtelenül megvolt a maguk előnyös oldala.

Sajnos, ugyanez nem mondható el az amerikai golfkuli-gyártásról.

Gyógyszert kellett találni: az amerikai dömping-szabályozás tiltja bármilyen árucikk "normál értéken" aluli behozatalát, amennyiben az veszélyezteti az amerikai termelőket. A normál érték az exportáló országban érvényes eladási árat jelenti, azonban a golfkuli nem számított elterjedt árucikknek egy olyan országban, ahol a lakosság fele éhezett. A másik szóba jöhető megközelítés szerint, jóllehet elhajlásnak hangzik, a normál érték a gyártási költséggel egyenlő. De mivel Lengyelország piaci reformjai még nem teljesedtek ki, ennél fogva eleve nem lehetett szó kompetitivitásról, tehát a hazai előállítási költséget nem lehetett alapul venni.

Minthogy Lengyelország gazdasági tanácsadói lankadatlanul azt erősítették, hogy Lengyelországból csak hatékony piacgazdaság válhat, meg kell bocsátanunk, ha valaki ezek után mégis arra gondolna, hogy ez a költség meghaladhatja a "normál érték" nagyságát. Szerencsére a Kongresszus gyakorlatias testület, és életbe léptette állandó eljárási gyakorlatát, azaz keresett egy olyan országot, melynek körülményei Lengyelországéhoz hasonlóak, és megvizsgálta, hogy mennyibe kerül ott egy golfkuli előállítása. A választás, alapos megfontolás után… Kanadára esett. Kézenfekvő, gondolná az ember, eltekintve attól a csekélyke hiányosságtól, hogy Kanadában nem gyártanak golfkulit.

A Kongresszust semmi nem rettenthette vissza. A következő meghatározást fogadta el: egy lengyelországi golfkuli normál értéke az az ár, mely fedezné a Kanadában való előállítás költségeit, amennyiben ott gyártanának ilyesmit. Ezek után büntető vámmal sújtottak minden Lengyelországból behozott golfkulit, melynek mértéke a fenti összeg és az Egyesült Államok-beli eladási ár különbözetéből tevődött ki.

Így ért véget a lengyel kiviteli siker, mely soha el sem kezdődött.

Az új világrend alvó rendőre

Ebben a rövid kis anekdotában dióhéjba tömörítve láthatjuk a modern világkereskedelem valóságát. Bármit zengjen is a szabadpiacról szóló dicsőítő ének, a valóság egészen más. Ahhoz, hogy megérthessük, miért és hogyan is van ez, sem a világkereskedelem elvont elméletéhez, sem az őt felépítő cserefolyamatok hihetetlenül összetett rendszeréhez nem kell visszanyúlnunk. Ehelyett lássuk a politikai okokat! Midőn ezt tesszük, nemcsak a világkereskedelem szintjén találkozunk gyökeres újjászervezéssel, de azoknak az intézményeknek a szintjén is, melyek ezt irányítják, nem kevésbé azoknak a szabályoknak a szintjén, melyek alapján a világkereskedelem működik. Ennek az átszervezésnek a középpontjában egy új nemzetközi szerveződés áll. Ez a cikk éppen az e testület körül kialakult mítosz és a valóság rövid áttekintését kívánja adni.

Gondoljunk csak a világgazdaságra, és máris két unalomig ismételgetett név ötlik eszünkbe: a Nemzetközi Valutaalapé és a Világbanké; azé a két, több nemzetet átfogó testületé, melyet a szövetségesek 1944-es Bretton Woods-i Szerződése hívott létre, hogy a második világháború utáni gazdasági világrendet kialakítsák. Az viszont kevésbé közismert tény, hogy ez a két szervezet egyben egymásnak is tagja. A World Trade Organization (WTO, Világkereskedelmi Szervezet), mely 1994-ben, a GATT (General Agreement of Tariffs and Trade, Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény) 1986-os "uruguayi fordulójának" eredményeként született, a háború utáni gazdasági berendezkedés harmadik pillére. Bár általában a GATT egyszerű folytatásaként szokás bemutatni, valójában alapvető változás előjele volt a világkereskedelem szervezetében.

A GATT-ot egy kevéssé hatékony kereskedelmi kamarából olyan erőteljes eszközzé alakították át, melynek célja a világpiacot a vezető hatalmak kereskedelmi és pénzügyi érdekei szerint újjászervezni; a legfőbb követelmény, hogy sikerüljön megőrizni az Egyesült Államok gazdasági fensőbbségét, annak ellenére is, hogy a világtörténelem eleddig legnagyobb arányú külkereskedelmi deficitjével kénytelen szembenézni.

Feladata, hogy a világkereskedelem hálózatát kiterjessze, amiről általában azt szokás gondolni, hogy minden nemzet vonatkozásában ártalmatlan és egyöntetűen hasznos. De mondjon bármit is a szabadpiacról szóló dicsőítő ének, e folyamatnak az a valóságos értelme, hogy az el nem kötelezett és korábban a keleti tömbhöz tartozó népeket egy korlátozások nélküli piacba olvassza, mely a fejlett országok egy válogatott körének termékei számára van fenntartva. Más szóval a nemzeti önrendelkezést háttérbe szorítják azok az intézményi garanciák, melyek ennek a piacnak a rendszeres kifosztását biztosítják, egyúttal ugyanez a kör védelmet élvez minden esetlegesen bekövetkező versenyhelyzettel szemben.

A kereskedelem ellenőrzése az önmagának helyet követelő világpiac belső lényegéből, továbbá a pénzügyi zsarolásokból és az adósrabszolgaságból fakadt, lévén egyik elsődleges eszköze a fejlett országok dominanciájának.

Az új kereskedelmi napirend

A WTO radikálisan új napirendet ír elő a világkereskedelem számára. Ennek sarokpontjai a következők:

a) A teljes világkereskedelem egyötödét kitevő (1 milliárd USA-dollár) "szolgáltatások" liberalizációja a GATS (Általános Kereskedelmi és Szolgáltatási Egyezmény) révén. Ez az intézményes változás a kereskedelmi reform álarcában jelenik meg. Mivel a pénzügyi szolgáltatások árucikknek minősülnek, ez magában foglalja a tőkemozgás felszabadításának törvény általi kötelezettségét, ami sérti az egyes országok gazdasági önrendelkezésének legitim jogát. Ezen felül a behozatal meghatározását kiterjesztették a szolgáltatások esetére is, hogy ezáltal a külföldi tulajdonban lévő hazai leányvállalatok termelése is ide számítson. A kereskedelmi szabályozás tehát most első ízben kiterjedt a tagállamok belső piaci rendjére.

b) A szellemi termék tulajdonjogainak mint döntően új kereskedelmi kategóriának a beiktatása. Ennek annyi köze van a kereskedelem liberalizációjához, mint a rabszolgák szabad szállításának. Tiltja minden olyan termék adásvételét, mely húsz évnél nem régebbi technológiai eljárással készült – tehát szinte mindegyikét -, kivéve azokét, melyeket az adott technológia érvényes tulajdonosa külön megnevezett. Ezek a fejlett országok abszolút értelemben vett monopóliumát képezik: a harmadik világ jelen pillanatban a világszabadalmak 0,16%-át mondhatja magáénak.¹ Ezek a szabadalmak a gyártási folyamatot jogilag önállónak értelmezik, mely nemcsak a munkát végző személytől, de a gyár-, illetve farmtulajdonostól, valamint az eredeti feltalálótól is független. Ezek következtében a gyártási eljárás tulajdonlása és ellenőrzése a hatalom piacképes eszközévé válik. Azt a legfőbb piaci mechanizmust teszik kézzel foghatóvá, mely a harmadik világot megnyomorítja, nevezetesen a technológiai szuperprofit kereskedelem révén való realizálását.

c) Átfogó anti-dömping (AD) lépések, az Egyesült Államok, az EGK és Ausztrália, illetve Új-Zéland kedvelt protekcionista megoldása; erről a gyakorlatról írja kendőzetlenül a Világbank, hogy "a protekcionizmus megtévesztő csomagolása". Mint azt HK megjegyzi: "Az AD nem a fair play-t szolgálja. Az a célja, hogy a játéktér felbillenjen."² 1986 előtt ritkán folyamodtak anti-dömping intézkedésekhez. 1992-re ez már általánosan elterjedt gyakorlattá vált a fejlett országok körében. 1985 és 1992 között 1040 anti-dömping lépést kezdeményeztek az ipari országok; ezek több mint fele kelet-európai (132), harmadik világbeli (137) vagy ázsiai fejlődő ország (297) ellen irányult. A nem-ipari országok – a világ népességének háromnegyede – mindösszesen 91 eljárást indítottak.

d) A kereskedelmi tömbök – a domináns tőkés országok köré kiépült "szabadkereskedelmi területek": EK, NAFTA és APEC – rendszerének megszilárdítása, melyek sajátos mentességet élveznek az összes többi WTO-tagra nehezedő kötelezettségek alól. Ámbár a GATT XXIV. cikkelye különösen szigorú feltételeket szab a "szabadkereskedelmi terület" cím elnyeréséhez, ezeket sosem léptetik életbe.

1990-ig éppenséggel mindössze négy tárgyalócsoport (az amúgy összesen több mint ötven közül) tudott abban megállapodni, hogy valamiféle regionális egyezmény egyáltalán összhangban álljon a XXIV. cikkellyel; ezek közül is három még 1957 előtt működött. "A GATT tapasztalatai a szabadkereskedelmi területek és a vámuniók ellenőrzéséről az adott jogszabály tekintetében nem túl bíztatóak… Nem nagy túlzással kijelenthető, hogy a (regionális egyezményekre vonatkozó) GATT-előírások többsége falra hányt borsó."³ Röviden szólva, a fejlett országok azt teszik, amit csak akarnak.

A közmegegyezéstől a kötelezettségig

Ezt a szerteágazó változássorozatot egy szerződésben létrehozott szervezet – a régi GATT – nemzetek feletti erőszakszervezetté való átalakítása tartja egyben, mely nemcsak tagállamainak kereskedelmi kapcsolatait terheli és határozza meg jogilag, hanem belső tulajdon-, adó- és támogatási rendszerét is.

A GATT sok résztvevős és hosszadalmas tárgyalási "fordulókat" tartott, hogy bizonyos tarifák közmegegyezés tárgyát képező kölcsönös csökkentését elérje. Végeredményben nem volt más, mint közvetítő cég, mely a nagy játékosok által feltétlenül megkötendő kétoldalú egyezmények kiszélesítésén dolgozott egy kissé tágabb kör számára. "Azokban az esetekben, amikor választani kellett a súlyos konfliktus vagy a GATT-elvek betű szerinti betartása között – például a regionális integráció vagy az állami támogatás kérdésében – a szerződő felek rendszerint csak ‘pislogtak’. Nagy vonalakban ez jól tükrözi ennek az alapvetően klubjellegű intézménynek a természetét. Vannak szabályok, de a klubtagok szabadon választhatnak, hogy ezeket betartják-e, illetve eljátszhatják, hogy a szabályszegéseket nem veszik észre."⁴

Ezzel szemben a történészek a GATT-ban a kereskedelem liberalizációjának fő megtestesítőjét látják, és ez nagyrészt azért alakulhatott így, mert a jelentősebb hatalmak, mind az Egyesült Államok hegemóniája alatt, mindenáron saját kereskedelmük liberalizációjára törekedtek, hogy ezáltal biztosítsák a maguk részét az exportált amerikai tőkéből egy olyan időszakban, mikor az amerikai ipari fölény még valóság volt. A GATT egyszerűen a többieket is meghívta erre a sétalovaglásra.

A WTO két döntő változtatást léptetett életbe. Először is az "eredmény-orientáltságról" a "szabály-orientáltságra" tért át: a kereskedelem már törvények és jogszabályok, nem cél-árucikkek irányítása alatt állt. Ez a kereskedelem olyan fokú jogi szabályozásáig terjed, amit a WTO a tagországok kormányai számára, mint saját törvénybe iktatandót, kötelezően előír. Ami a legfontosabb: ezeknek a szabályoknak a betartását már ellenőrzik.

"Régebben a GATT nem (önálló jogi személyiségű) nemzetközi szervezet, hanem kormányközi megállapodás volt. Következésképpen nem ‘tagállamok’, hanem ‘szerződő felek’ alkották… A WTO olyan nemzetközi szervezet, amely az árukereskedelemre (GATT), a szolgáltatások kereskedelmére (GATS) és a kereskedelemmel összefüggő szellemi termékek tulajdonjogaira vonatkozó multilaterális megállapodásokat tartja kézben."⁵

Ha egy tagország megsérti a WTO egyik rendelkezését, beindul a kényszerítő folyamat, és konszenzusra van szükség, hogy ne kelljen szankciókat életbe léptetni, hanem el lehessen kerülni őket. Ha egy harmadik világbeli ország keres kibúvót, hogy ipari vagy mezőgazdasági termelőit megvédje a versenyben a technológiailag fejlettebb északi országoktól, a WTO-tagok egységesen összehangolt büntetőintézkedéseire számíthat.

A világpiac helyreállítása

Ezek a fenyegetések a GATT és a WTO szisztematikus terjeszkedése következtében válnak ténylegessé; a folyamat a korábban az orosz forradalom, két világháború és a kínai forradalom által ketté hasított világpiac globális rekonstrukciójában csúcsosodott ki.

A GATT jelentéktelen klubként indult, mindössze 23 aláíróval. Az erőegyensúly oly törékenynek bizonyult, hogy nem lehetett megalakítani a nemzetközi kereskedelmi szervezetet (ITO), melyre a Bretton Woods-i Egyezmény felszólított. A tárgyalások 1949-es ‘Annecy’-fordulóján csupán 11 ország vett részt. Kína 1950-ben visszalépett, az Egyesült Államok pedig, mely a két világháború között erőteljes protekcionista politikát fejtett ki, nem vette a fáradságot az ITO kongresszusi beiktatásához. Bár az 1947-es kiinduló megállapodás az amerikai vámok 21%-os csökkentését ígérte, a következő három tárgyalási forduló ezt már csak összesen 8,4%-kal tudta javítani.

A "szabadkereskedelem" kifejezés a GATT hivatalos napirendjében soha fel sem bukkant. Az 1947-es preambulum "az életszínvonal emelésére, a teljes foglalkoztatás biztosítására és a reáljövedelem, valamint a tényleges kereslet tekintélyes mértékű és kitartó növelésére, a világ erőforrásainak teljes körű kihasználására, továbbá az árutermelés és az árucsere kiterjesztésére" hív fel. A meghatározó mechanizmus a vámok csökkentéséből és a diszkriminatív eljárások kiiktatásából állt.

Tervgazdálkodásra Lengyelország 1967-es csatlakozásáig nem került sor, és az el nem kötelezettek mozgalma, valamint az UNCTAD (United Nations Conference on Trade and Development, Egyesült Nemzetek Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) 1964-es megalakítása folytán a harmadik világ országainak is sikerült semlegesíteniük, illetve megakadályozniuk a GATT kereskedelmi egyezményeinek rájuk való érvényesítését. Az új ENSZ-szervezet azzal a céllal jött létre, hogy a fejlődő országok számára kedvező kereskedelmi intézkedéseket kényszerítsen ki. Az 1963-as "Kennedy-forduló" 74 országot érintett, és négy esztendeig húzódott. Az életbe léptetendő GATT-szabályok tetszés szerint való kiválogatásának gyakorlatát olyan széles körben ismerték, hogy egyszerűen csak a "GATT r la carte" néven gúnyolták. Az 1973-as "tokiói fordulóban", amely hat évig tartott, 99 ország vett részt, és olyan vám- és nem-vámeljárásokat kellett törvényessé tennie, melyek a fejlődő országok szempontjából voltak előnyösek.

Így tehát, bár a fejlődő országok bekerültek a GATT keringésrendszerébe, az, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országai önálló gazdasági rendszerre tudtak szert tenni, jelentős mértékben a függetlenség lehetőségét kínálta számukra. Bár a világpiac uralkodott felettük (és nyomorította meg őket), számos imperialista javaslatot sikerült megvétózniuk, és olyan kereskedelmi különfékeket tudtak alkalmazni, melyek a hazai termelőt védték, és korlátozták az egyenlőtlen csere folytán előállt tőke beáramlásának mértékét. Ugyanis bármikor hagyatkozhattak arra (illetve fenyegetőzhettek vele), hogy a szovjet vagy a kínai tömbbel fognak ezentúl kereskedni. A "Harmadik Világ" – Mao Ce Tung gyakran idézett kifejezése – ugyan részt vett a kereskedelmi tárgyalásokon, de egyhangúlag megvétózta vagy lesöpörte azokat a döntéseket, melyek a hazai előállítókat veszélyeztették; ezáltal enyhítette, ha ki nem is védte, a világpiac káros következményeit a hazai felhalmozásra.

Az 1986-ban megkezdődött és nyolc kimerítő évvel később befejeződött "uruguayi forduló" végére a helyzet feltűnően megváltozott. Már 128 tagállamról beszélhettünk, melyek között a korábbi kelet-európai országok zöme is megtalálható. Az egykori Szovjetunió már nem jelentett valódi alternatívát a termelés vagy a nyersanyag-ellátás tekintetében. Az agresszív, "fenyegetésre épülő" amerikai intézkedések, az adósságválság és az IMF drákói közbelépése, mely szerkezetváltásában és az exportorientált programokban öltött testet, "neoklasszikus ellenforradalmat"⁶ eredményezett. A keynesiánusok helyét a világ vezető pénzügyi intézményei élén mások vették át; neoliberális tanácsadók és politikai rendszerek egyre újabb és újabb hulláma jelent meg a fejlődő gazdaságokban és a harmadik világ országaiban. Az ellenállást felváltotta a kapituláció: elérkezett az új rend.

Divergencia és nagy idő

Mik ennek az új keletű gazdasági rendszernek az anyagi vonzatai? Amit feltétlenül észre kell venni: a szabadkereskedelem egyenlőtlenséget termel. A konvergencia neoklasszikus tana szerint a kereskedelmet folytató országok közötti hátrányos különbségeknek a kereskedelmi tevékenység nyomán az idők során el kell tűnniük. Ezt az elgondolást leginkább sületlenségnek nevezhetjük. Nincs az a mértékadó tény, amely alátámasztaná.

A világpiac 120 évét a "divergencia" és a "nagy idő" kifejezésekkel jellemezve, Lance Pritchett, a Világbank vezető közgazdásza az időben közelebbi szakaszt így értékeli: "1980 és 1994 között a GDP egy főre jutó növekedése átlagosan 1,5 százalékot ért el a fejlett, és 0,34 százalékot a fejletlen országokban. A legtöbb szegény országban sem relatív, sem abszolút értelemben nem gyorsult fel a növekedés, és a divergencia sem fordult szemmel láthatóan a visszájára… mindezeket a megállapításokat együttvéve arra kell következtetnünk, hogy mindabból, ami a fejlett országok növekedési rátájára vonatkozik, szinte semmi nem áll a fejlődő országokra, sem külön-külön, sem együttesen."⁷

A dogma, mely a konvergencia fogalmát áthatja – a komparatív előny elmélete -, egyszerűen hamis. Azt jósolja, hogy a kereskedelem minden ország számára nyereséget hoz. Ezzel szemben valójában minden adásvételnek megvannak a maga vesztesei és nyertesei, és minél szélesebb körű a piac, ezek annál élesebben válnak szét.

A technikai fejlődés bizonyos mértékig képes ezen enyhíteni, akár annyira is, hogy az egyre jobban leszakadó országok között is előfordulhat, hogy sokukban átmenetileg javul az abszolút életszínvonal, miként ez történt a második világháború után is. Hozzájárult ehhez, hogy nem létezett általános érvényű, multilaterális kereskedelmi szabályozás, ami azt jelentette, hogy az egyes országok korlátozott mértékben önmaguk jelölhették ki viszonyukat a világpiachoz, és ugyanígy annak káros hatásait is képesek voltak enyhíteni. Néhányan – a négy ‘kistigris’ például – a nagy mértékű tőkebeáramlásra és (a szabadkereskedelem dogmájának ellentmondó) szigorúan szabályozott belföldi piacokra, mindenekelőtt a munkaerőpiacra támaszkodva még azt is meg tudták tenni, hogy elkezdtek felzárkózni a fejlett országokhoz.

A Reagan-korszakban, de leginkább a WTO megalakulásával ez a kiskapu megszűnt. Ma már nem csak az országok közötti relatív különbségek szélesednek, de egyre több embernek kell szembesülnie életszínvonalának abszolút értelemben vett süllyedésével, az éhezéssel, egy szóval életkörülményeinek romlásával. Már az 1990-es Socialist Economic Bulletin azzal számolt, hogy:

1. az emberi faj háromnegyede számára a relatív elszegényedés jelenti a normális körülményt; 1988-ra a világ népességének aránya azon piacgazdaságokban, melyek az egy főre jutó GDP tekintetében egyre inkább az ipari országok mögé szorulnak, elérte a 75%-ot, szemben az 1967-es 46%-kal.
2. az abszolút elszegényedés kiáltó mértékben elterjed; ugyanezen időszak alatt tizenkétszeresére emelkedett azoknak az embereknek a száma, akik az egy főre eső GDP abszolút csökkenését regisztráló országokban élnek, azaz létszámuk 71 millióról 808 millióra nőtt.

Amennyiben nem fékezik meg, a társadalmi konfliktusok, melyeket ez a robbanásszerű differenciálódás gerjeszt, rohamosan destabilizálják a piaci viszonyokat. A nemzetállam intézményes kereteket biztosít az efféle ellentétek megőrzéséhez, kiéleződéséhez vagy elfojtásához – ilyenek a költségvetési újraelosztás, a munkaerő-mobilitás, az általános szintű társadalmi szolidaritás vagy szükség esetén az elnyomás. Amikor a viszonylagosan egységes életszínvonal feltételei egyetlen országon belül fennállnak, ezek a feltételek nem a piac kiszélesedésének, hanem azoknak a társadalmi és politikai ellenreakcióknak a következményei, melyeket a piac kiszélesedése előidéz, továbbá azoknak a külső, politikai korlátoknak, amelyek ez utóbbiak nyomán kialakulnak.

A világkereskedelemből viszont jórészt hiányoznak azok az intézményes tényezők, melyek ellensúlyozni tudják a korlátozás nélküli piac destruktív hatását, melyeket még a tehetősebb nemzetek földrajzi terjeszkedése sem képes semlegesíteni; a vagyon nagymértékű újraelosztása, ami a stabil társadalmi szolidaritás megteremtéséhez szükséges, szóba sem jöhet a magánvagyonok tulajdonosai vagy inkább vállalkozásaik versenyképességének fenntartása szempontjából. Kelet-Németország kicsinyke területének, összesen 17 millió nem különösebben szegény polgárának a beolvasztása a Marshall-segély óta az egyik legjelentősebb pénzügyi transzfert hívta létre, Európa leggazdagabb országát egy évtized alatt a kereskedelmi többletből a deficitbe kényszerítve; miközben a Weimari Köztársaságénál is több a munkanélküli, még mindig nem sikerült megoldani a következményként előállt, rohamosan terjedő antagonizmusokat.

Az egyetlen végleges megoldás az országhatárok eltörlésében rejlik, csakhogy a piac az ellenkező irányba hat. Jugoszlávia és az egykori Szovjetunió széthullása is ennek élő bizonyítéka – az új országok összeütközése ugyanis a kereskedelem új (az Egyesült Államok által és a WTO révén kierőszakolt) korszakának következménye.

A gazdagabb országok bármilyen szélesebb blokkjának vagy egységének megalakulása annak a következménye, illetve függvénye, hogy mennyire képesek saját osztályaikat a szegényebb népek kizsákmányolása érdekében összefogni. Tehát arra van szükségük, hogy utóbbi országoknak a piacára a viszonosság veszélye nélkül bekerülhessenek. A szabadkereskedelem nem egyszerűen mítosz, hanem hazugság.

A világkereskedelem tehát önmaga követeli ki a nemzetállami jelleget, és ugyanilyen határozottsággal idézi elő a nemzetállamok konfliktusát, ami már ebben az egy évszázadban is két világháborút eredményezett. Ez az ellentmondás erősen behatárolja lehetőségeit. Ezért azután egyik legfőbb modern formáját ez adja: ebben a piac önmaga számára alkot korlátokat, miközben társadalmi osztályokat is létrehoz. Elsősorban a világnak ahhoz a tekintélyes ideje létező megosztásához vezet, mely úgy a korai 1870-es évek óta napjainkig fennáll: éket ver a technológiai, pénzügyi, kereskedelmi és hadügyi téren szinte monopolhelyzetet élvező nagyon gazdag országok kicsiny tömbje és a világ többi része közé. Ez a világpiac kibontakozásának tényleges következménye; és feltétlenül észre kell vennünk, hogy ez nem véletlen, vagy a piac működésének átmeneti kilengése, hanem éppen ellenkezőleg: ez jelenti a világpiac fejlődésének csúcsát.

A WTO mint intézményes rendőr

Az egyetemleges világpiac újra-megerősítése a legbiztosabb garancia a világ néptömegeinek a tömeges éhínségbe és szegénységbe való rohamos süllyedésre. A menekülés egyetlen módját bármely ország számára – kivéve a szűk élbolyt – az jelenti, ha valamiképpen ki tudja kerülni a piac általános működését. Ezért nem lehetett a régi GATT erőszakszervezet, és ezért kell az új keletű WTO-nak azzá lennie.

A WTO, az IMF és a Világbank ma már közösen dolgoznak azon, hogy a világot egy teljes körű és intézményes keretrendszerbe foglalják. A bankok hitelfeltétel és adósságenyhítő körülmény gyanánt nyitott piacokat és szabadkereskedelmet követelnek. Csakhogy a szabadkereskedelem olyan meghatározott intézményi rendszert jelent, mely a legnagyobb játékosok kivételével minden résztvevő gazdasági szuverenitását sérti. Nemcsak a tőkés tulajdonjogok sérthetetlenségét és a tőke szabad mozgását feltételezi, de kiterjed az adókra, az állami támogatásokra és bármilyen lépésre, melyre ráaggatható az "egyenlőtlen versengés" címke – magyarul az állami szerepvállalás bármely területére.

A GATT eredeti célkitűzése szerint igyekezett elkerülni, hogy a két világháború közötti ellenséges kereskedelmi tömbökre való széthasadás megismétlődjék, és prioritást adott a "nem diszkriminatív" és a "viszonosságon alapuló" szerződéseknek. A "nem diszkriminatív" kitétel azt jelenti, hogy a tagállamok kötelesek ugyanolyan kereskedelmi megállapodásokat kötni mindenki mással, mint amilyet "legtöbb kedvezményt élvező partnerállamukkal" (most favoured nations – MFNs) kötnek. A viszonosság azt szabja meg, hogy egyfajta (rendszerint hiányosan megfogalmazott) értelemben érvényesülnie kell az egyenlő veszteség elvének, ami a határok közötti kedvezmény kölcsönösségét sejteti. Ezek az elgondolások jól működtek egy szűk klubon belül, ahol alapjában kétoldalú megállapodásokat kissé tágabb körre terjesztettek ki. De egy szélesebb körű kedvezmény esetén a veszteség és a nyereség már nem lehet minden résztvevőre nézve ugyanakkora; lesznek, akik többet veszítenek és lesznek nyertesek. Ezért működött a GATT úgy, ahogy működött: olyan egyeztetési fórumként, melynek döntéseit könnyű volt megkerülni vagy átlépni.

Erőszakkal és "szabályokon alapuló" vámcsökkentéssel lehetetlenné válik minden érintett hasznát garantálni. Ezért mindenki a kiskapukat keresi. Az ipari hatalmak két szisztematikus eljárást alakítottak ki saját kivételezettségük érvényesítésére. Az egyik az anti-dömping törvény segítségül hívása, kiegészülve azzal a GATT-rendelkezéssel, mely a "kereskedelmi blokkokat" felmenti a GATT-szabályok zöme alól. A harmadik világ és a rendszerváltó országok ezzel szemben szinte minden korábbi mentességüket elveszítették. Ráadásul a viszonosság elvének alkalmazása természetszerűleg aszimmetrikus eredménnyel jár a nagy és a "kis" országok között, mikor a "kicsit" – és ezt ne tévesszük szem elől! – a pénz nyelvére kell lefordítani. Márpedig ebben az értelemben India az Egyesült Államok egyötödét teszi ki. Miként HK megjegyzi: "tényként kell tudomásul vennünk, hogy a kis gazdaságok (más szóval a legtöbb fejlődő ország) csak kevéssel tudnak a tárgyaló asztalhoz leülni".⁸

Ez adja a hátterét két további alapelvnek, mely a WTO létrejöttével különös jelentőségre tett szert: "tisztességes verseny" és "piacra jutás". A tisztességes verseny szabályának értelmében minden exportra szánt termék bármilyen nem-piacszerű előállítása – pontosabban szólva bármely támogatási eleme – azonnal a WTO elveinek megsértését jelenti.

Ám a piacra jutási szabály az intézményes erőszak legmesszebbmenő következményeit vonja maga után a szolgáltatások szerepe miatt, ami a tőkeexport új állomását fémjelzi. A külföldi közvetlen beruházások teljes állományának 50%-át ma már szolgáltatások képezik.

A szolgáltatói tevékenységek zöme csak helyben végezhető, ezért a szolgáltatónak, ha külföldi vevőkört óhajt kiépíteni, tevékenységét a befogadó országba kell telepítenie. Az amerikaiak kitartó kérésére a WTO ma már úgy rendelkezik, hogy az a szolgáltatás, melyet külföldi tulajdonban lévő vállalkozás nyújt, exportnak számít, tehát képesnek kell lennie a hazai termelőkkel azonos feltételek között versenyezni. Ha általánosan kiterjesztik, ez az elv azt fogja jelenteni, hogy például egy Angliában működő amerikai egészségügyi vállalkozás a GATT közbelépését kezdeményezheti Angliával szemben az NHS (National Health Service, Országos Egészségügyi Szolgálat) sportszerűtlen versengése miatt.

De ez az állapot még nem végleges. A nagyobb fejlődő országok G-10 elnevezésű csoportja hevesen tiltakozott ellene, és támogatta őket ebben az UNCTAD, amely azzal a javaslattal állt elő, hogy a szolgáltatásokban megvalósuló kereskedelmet akként határozzák meg, mint ami csakis abban az esetben fordul elő, ha a hozzáadott érték-tartalom nagyobbik hányadát nem a befogadó ország polgárai termelik meg; ez tehát egy munkaerő– vagy humán erőforrás-alapú feltétel. Azt az egyszerű nézetet foglalja magában, miszerint az adott ország polgárainak kell eldönteniük, mi történjék az ország gazdaságával. Az Egyesült Államok javaslata, egy tulajdon-alapú elképzelés, azt sugallja, hogy a tulajdonos gazdasági joga erősebb, mint az emberek politikai jogai.

1990-ben Martin Khor Kok Peng pontosan látta, hogy "az uruguayi forduló valójában a multik azon kísérletéről szól, hogy nemzetközi törvények egész sorát alkossák meg, melyek példa nélkül való és korlátlan szabadságot és ezzel együtt jogokat adományoznának számukra, hogy kedvük szerint és új versenytársaktól mentesen működhessenek jóformán bárhol a világon".⁹ 1994-re ennek a látomásnak az intézményi váza már állt.

Minerva baglyának kalitkába rekesztése: a szellemi tulajdon és a szabadkereskedelem

Átfogó világpiac korábban is létezett – a századforduló idején. Mikor a történelem ismétli önmagát, akkor vagy addig ismeretlen elemek is megjelennek, vagy annyira elváltoznak a korábbiak, hogy azokból már mások lesznek. A világpiac rekonstrukciója a tulajdonviszonyok terén hozott új fejleményt: a TRIPS-et (Trade-related Intellectual Property Rights, kereskedelembe vont szellemi tulajdonjogok), melynek az a törekvése, hogy létrehozza a tudás világpiacát. A termelőerőknek és a termelési viszonyoknak ebben a figyelemre méltó új összeütközésében a "kereskedelem kiterjesztése" kifejezés végre először jelenti azt, ami: "a kereskedelem korlátozását".

A szellemi termékek tulajdonjogai (IPRs) az USA egyik, Bhagwati által "agresszív egyoldalúsággal" minősített, általános kereskedelmi kampányának központi kérdéseként vetődtek fel. A hadjárat az amerikai törvénykezés egyik kilométerkövét jelentő 1974-es Kereskedelmi és Vámtörvény 301-es bekezdése körül zajlott. A 301-306. bekezdéseket 1984-ben dolgozták ki, míg az "Általános kereskedelmi és versenytörvény" néven jegyzett 307-310. bekezdéseket 1988-ban.

A 301. paragrafus felborzolta a kedélyeket, mivel kötelező lépéseket írt elő a GATT beleegyezésével megkötött megállapodások betartása érdekében, még mielőtt a GATT-eljárások véget értek volna. Az Egyesült Államok ily módon pontosan ugyanannak a nemzetközi jogi rendszernek helyezte magát fölébe, amely igazolást adott intézkedéseinek, valamint azon igényének, mely szerint partnereinek kereskedelmi kötelezettségei állnának fenn vele szemben. A "szuper (Super) 301"-es és a "külön (Special) 301"-es rendelkezések ezt a problémát új szintre helyezték. Bhagwati rögzíti, hogy "a szuper 301-es arra kötelezte az Egyesült Államok kereskedelmi képviseletét, hogy szedje lajstromba a külkereskedelmet akadályozó tényezőket, állítsa fel a legsürgősebb eseteket jelentő országok és ésszerűtlen intézkedéseik sorrendjét, majd tűzze ki ez utóbbiaknak a külföldi ország általi megszüntetésének határidejét; végül arra az esetre, ha nem volnának hajlandók ennek eleget tenni, tűzze ki az Egyesült Államok válaszlépéseiről meghozandó a döntések határidejét. A külön 301-es a határidő-kiszabás tekintetében ehhez hasonló, azonban egyértelműen a szellemi termékek tulajdonjogaira vonatkozik." A szöveg ezzel a megjegyzéssel folytatódik: "A 301. bekezdést az a (teljességgel eltérő) vonás jellemzi, hogy feljogosítja az Egyesült Államokat arra, hogy egyoldalúan fogalmazzon meg igényeket a mások által kötendő kereskedelmi szerződésekben, anélkül, hogy bármiféle olyan egyeztetést, vagy olyan saját viszont-szerződést felajánlana, amit a többiek cserébe megkívánhatnának."

A szellemi termékek tulajdonjogai három csoportra oszthatók: márkanévvel ellátott termékek (a tervező neve alatt, vagy fajta-név alatt futó termékek), szerzői jogdíjas termékek (művészi alkotások) és szabadalmi termékek (gyártási folyamatok és ezek termékei). A szerzői jogra vonatkozó törvényt jelentősen kitágították, hogy a szoftverek ügye is beleférjen. Ennek a három kategóriának az együttes tárgyalása alapjában véve a szellemi termékek általános elidegenedését jelzi, továbbá azt, hogy kimondottan áruba bocsáthatóvá váltak. Egy szabadalom, egy szerzői jog vagy egy márkanév azt a jogot testesíti meg, hogy amit előállítunk, nem saját tartalma, hanem az ezt a többitől megkülönböztető tudás vagy ismeret határozza meg. A szoftver, mely a legfejlettebb szellemi tulajdonjog-forma, szinte semmi anyagi terméket nem tartalmaz. Amit eladnak, voltaképpen nem más, mint annak törvényes joga – vagy engedélye -, hogy a szoftvert a termelő folyamatok során felhasználják.

A szellemi termékek tulajdonjogai, akárcsak a GATS, kereskedelmi korlátokat emeltek az egyes országok belső jogrendje szempontjából. Az Egyesült Államok nyíltan sürgette, és a WTO révén el is érte, hogy kereskedelmi partnereinek és vetélytársainak belső struktúrája úgy változzék, hogy a szerzői jogról és a szabadalomról szóló törvényeik összhangba kerüljenek az övével, hogy ezáltal megszűnjék a másolatok engedély nélküli termelése, az úgynevezett "kalózkodás". Az Egyesült Államok figyelmen kívül hagyta, hogy már pontosan e célból létezett az ENSZ egyik testületének, a WIPO-nak (World International Property Organization, Nemzetközi Tulajdonvédő Világszervezet) a felügyelete alatt álló, kétoldalú, a szellemi tulajdon védelmét szolgáló intézmény. A WIPO a régi GATT nem-diszkriminatív jellegével működött; Maskus finoman így ír erről:

"A WIPO jelenlegi működési elve az országos kezelés, amely azt kívánja meg az országoktól, hogy a szellemi termékek tulajdonjogainak tekintetében ne alkalmazzanak hátrányos megkülönböztetéseket a hazai és a külföldi cégek között. Azonban ez az elv nem tehet semmit az ellen, hogy a védelem gyenge legyen, ha egy bizonyos ország úgy kívánja."¹⁰

Az USA-nak az volt az érdeke, hogy az egyes országok vágyai ne jelentsenek zavaró körülményeket. Az uruguayi fordulót megelőzőleg India hétéves szabadalomvédelmet biztosított a gyógyszerészeti gyártási folyamatoknak, ezzel szemben a gyógyszeripari termékek számára egyet sem; mint WTO-tag köteles húsz esztendeig tartó védelmet biztosítani mind a termékek, mind a gyártási folyamatok részére. Magyarán: a jogalkotás India számára törvényen kívül helyezi betegei gyógyítását, és megfosztja az indiai embereket önrendelkezési joguktól, hogy bármit is tegyenek ez ügyben.

Ez jól illusztrálja másik észrevételünket: a piacnak ez a kiszélesedése a termelés korlátozását teszi szükségessé. Az amerikai gyártókat nem az érdekelte, hogy az amerikai piacok védve vannak-e a hamis Gucci-karórák vagy a kalóz CD-k áradatával szemben, hanem az: nehogy a többi ország ugyanezen vagy hasonló termékek előállításával a maga számára hasznot tudjon húzni. 1989-ben az Egyesült Államok 58,8 milliárd dollár értékben exportált a szellemi termékek tulajdonjog-védelme alá tartozó árucikket, ami teljes kivitelének 16,1%-át adja. Ezzel szemben Brazília 2,0 milliárd dollárt exportált, azaz az Egyesült Államok behozatalának 0,2%-át, és 2,4 milliárd dollár értékben importált, ami saját összbehozatalának 13,1%-a.¹¹

A szellemi termékek tulajdonjogai tehát új árukategóriát teremtettek: a tudást. Az Egyesült Államok arra kényszerítette a világot, hogy a magánkézben lévő tudás közvetítését vagy felhasználását nyilvánítsák bűnténynek. Az utánzás a hízelgés legbecsületesebb formájából a lopás legújabb változatává süllyedt.

E változásnak, mely a legkevésbé sem korlátozódott a csúcstechnológia egy szűk ágazatára, átfogó jellege a világ lakosságának több mint felét foglalkoztató mezőgazdaság átalakulásában mutatkozik meg. Egyik nyilvánvalóan reakciós következménye, hogy vége a világ saját igényt kielégítő mezőgazdasági termelésének. A termelők kénytelenek elhanyagolni a saját vetőmagról való természetes termelést, ehelyett különárat kell fizetniük a genetikailag kezelt vetőmagvakért. Ráadásul ezek a vetőmagvak annyira ki vannak lúgozva, hogy szaporodásra már nem is képesek.

Ennek a változásnak a következő ellentmondás áll a középpontjában: ahhoz, hogy a tudás piacképes dologgá váljék, ki kell erőszakolni a tudatlanságot. Ha egy titok általánosan ismertté válik, akkor az már többé nem titok, csak olyasvalami, mint a lépegetés vagy a lélegzetvétel, amit mindenki tud. Ha azonban valaki a lépegetést különleges tevékenységgé kívánná tenni, ahhoz az emberek túlnyomó többségét először meg kellene bénítania. Ugyanígy, ahhoz, hogy a tudás értékesíthető legyen, meg kell akadályoznunk, hogy az emberek hasznát vehessék. Más szóval a képességek szabad fejlődését gúzsba kell kötni. A tudás áruba bocsátása, természeténél fogva, terjedésének korlátozását rejti magában. Következésképpen a szellemi termékek tulajdonjogainak erőltetése monopólium felállítását feltételezi. Eredendően ez arra az igen pontosan körülhatárolható esetre korlátozódott, ha a feltaláló számára engedélyezni akarták, hogy kutatási költségeit ily módon fedezze. HK ezt írja erről: "A szabadalom és a szerzői jog a feltaláló, illetve szerző számára átmeneti monopóliumot biztosít a találmány felhasználása, illetve a mű reprodukciója felett, egyúttal megakadályozza, hogy a riválisok fizetség nélkül részesüljenek vagy húzzanak hasznot a tudásból."¹²

A modern, adásvétel tárgyát képező szabadalmi vagy szerzői jogvédelmi egyezmény egészen más megoldás. Ez már nem a feltaláló vagy a szerző érdekét védi; éppen ellenkezőleg: azét a – feltalálót rendszerint kihasználó – tulajdonosét, akinek jogában áll a feltaláló munkáját kiaknázni. Bármelyik szoftveríró (és hovatovább bármely író), aki munkaviszonyba lép, szellemi munkájának gyümölcseihez fűződő minden jogáról lemond, mikor a szerzői jogot a munkáltatóra testálja át.

Ez az eszköz, mely eredetileg egy bizonyos személyt – egy mű megalkotóját vagy legfeljebb közvetlen újra-eladóját – volt hivatva védelmezni, ezt a tudást elidegeníti ettől a bizonyos személytől, és árucikké alacsonyítja le. A Microsoft nem Bill Gates elképzeléseivel folytat kereskedelmet, hanem bizonyos értelemben Bill Gates kivételével mindenki másnak az elképzeléseivel, amihez viszont Bill Gates szerezte meg a kizárólagos jogot.

A szellemi termék tulajdonjogait az újítás műveletéért járó elismerés igazolja. Ugyanakkor nincs okunk azt feltételezni, még az ortodox elmélet szerint sem, hogy egy termékmonopólium odaadományozása olyan elismerést fejez ki, ami bármilyen tekintetben összefüggene a termék előállításának munkálatával. A szellemi termék tulajdonjogai törvényes monopóliumot jelentenek: a pénznyomtatás engedélyét. A nyelv, mely leírja a mögöttes szándékot, e kérdésben igen egyértelműen fogalmaz:

"Amennyiben egy újítás gazdasági értékkel bír, ám egyúttal könnyen utánozható, a rivális cégek le fogják másolni és eladják, ily módon részesülnek a lehetséges haszonból. A maradéktalanul versenyjellegű piacokon kellő számú másolat fog megjelenni, és minden hasznot megszüntet… A szellemi termék tulajdonjogai azáltal kísérlik meg e probléma orvoslását, hogy kizárólagos jogot vagy monopóliumot biztosítanak az újító cég számára a termék vagy a technológia eladásában, illetve felhasználásában. A szabadalmak, a márkanevek, a szerzői jogok és a szellemi termékek egyéb tulajdonjogai korlátok közé szorítják a piac hozzáférését az újításhoz, egyúttal emelik ennek árát."¹³

Hogy fogalmat alkothassunk arról, milyen óriási összegekről van itt szó, egy egyszerű tényt idézünk: két héttel a Windows 95 világszerte egységesen 99 dolláros kibocsátása előtt, 3 dollárért a Microsofténál jobb minőségű kalózpéldányok voltak beszerezhetők a moszkvai Arbaton. A 96 dolláros különbség az a járulék, melyet a Microsoft csak szabadalmának a szellemi termékek tulajdonjog-védelme alá tartozása következtében vethet ki a vásárlókra. A 30 milliós példányszámhoz közelítő világméretű értékesítés ezt az árkülönbözetet egy kisebb ország GDP-jének szintjéig halmozza.

Ami azt illeti, a szellemi termék tulajdonjogaiban kimondatlanul megbúvó ellentmondás egyre inkább felszínre tör a Microsoft és az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma között élesedő konfliktus nyomán. A minisztérium monopolisztikus eljárásaiért igyekszik a céget vád alá helyezni. Azonban Mike Elgan a Windows magazin 1997. januári számában ezt írja: "Bírálói a Microsoftot megállíthatatlan monopóliumnak mondják, mely kiirtja a versenyt és az innovációt. Kormányintézkedésért kiáltanak az ipar és a felhasználók védelmében. …De vajon a Microsoft bizalmatlan kritikusai miért nem perlik be közvetlenül a vállalatot? Mert veszítenének. Hogy egy efféle pert megnyerjenek, ahhoz bizonyítaniuk kellene, hogy a Microsoft bevételei gyorsabban nőnek, mint a többi szoftverkereskedőé. Márpedig ez nem így áll."

A Microsoft vagyona nem valamely termékének, például az operációs rendszerek monopóliumából származik. Ahogy Elgan rávilágít: "A Microsoft felbomlása mellett szóló érv arra az elgondolásra támaszkodik, hogy egy operációs rendszer birtoklása sportszerűtlen előnyhöz juttat egy vállalatot azoknak az alkalmazásoknak az eladásakor, melyek kompatibilisek az adott operációs rendszerrel. Csakhogy a Microsoft áthatóbban uralja a Macintosh-alkalmazások piacát, mint a Windowsét."

Mindaz, amit a Microsoft tett, nem más, mint hogy erőteljesen érvényesítette azokat az elveket, melyeket az Egyesült Államok kényszerített rá a világ többi részére; ráadásul mindezt logikusan tette, hiszen ha az Egyesült Államoknak megvan a jogalapja arra, hogy a Microsoftot vád alá helyeztesse, akkor a világnak is megvan a jogalapja arra, hogy az amerikai kormányt vád alá helyeztesse. Ha a Microsoft 38 milliárd dolláros vagyona egy magánkézben lévő monopólium elfogadható gyümölcse, akkor mit jelent ez az amerikai, európai és japán közös vállalatok által, a szellemi termékek tulajdonjogaiban érintett csúcstechnológia világkereskedelme terén felhalmozott még óriásibb vagyonokra nézve?

A Microsoft hatalmas vagyona nem származik olyan monopolisztikus gyakorlatból, mely az ipar többi résztvevőjének gyakorlatától, vagy azoktól a monopóliumoktól elütne, melyeket a szellemi termékek tulajdonjogait szabályozó törvény az iparnak adományozott. Ez a vagyon azért tudott kialakulni, mert a Microsoft általános normát vezetett be, amelyet a többiek annak általános jellege miatt voltak kénytelenek használni. A Microsoft szuperprofitja nem az ipar által egyébként üdvözölt norma kikényszerítéséből származik, hanem abból, hogy a szerzői jog "normális" védelme tiltja ennek a normának az ingyenes átvételét. Ha egy szoftver-szabadalom időtartamát a törvény, mondjuk, két évben szabná meg, a szoftveripar hihetetlen jövedelmei úgy tűnnének el nyomtalanul, mint a kámfor, a kívülálló harmadikok máris elhelyezhetnék a termékekben nagyszámú poloskáikat, míg a felhasználók learathatnák az olcsóbb és jobb szoftverek hasznát.

Ám ugyanígy, ha minden szellemi termék tulajdonjogait időben hasonlóképpen korlátoznánk, úgy a világ háromnegyed részét már nem lehetne tovább a rájuk kényszerített lemaradás állapotában megőrizni, hogy az Egyesült Államok növekvő kereskedelmi hiánya kézben tartható legyen.

A piac uralma: a szellemi termékek tulajdonjoga, a műszaki haladás és az egyenlőtlenség forrása

Az új törvényhozási szak a műszaki fejlődés újabb szakaszának következménye. Eszerint a termék már elvileg nem jelenik meg tárgyakban, illetve folyamatokban. Mikor a tudás terjedését a fizikai lehetőségek határozták meg, a gyártási ismeretek nem jutottak át gyorsan egyik termelőtől a másikhoz, mivel egy gyártási folyamat igazi titkai a drága berendezésben, a speciális szakképzésben, a "know-how"-ban (módszerben) rejlettek. Pusztán a folyamat kitalálása az új technológia megalkotásának apró részletét adta.

Azonban egyre inkább az automatizált rendszerek veszik át a hatalmat az újratermelhető komponensek között – egy kis szoftver, vagy inkább génrendszer, ami újratermeli önmagát. A szétválás egy folyamat ismerete és maga a folyamat között a műszaki újítást könnyen átvehetővé tette. Egy műszaki fejlesztés reprodukciójának költsége elenyésző az első előállítás költségeihez képest.

Ez együttes hatást fejt ki a tőkés fejlődés hajtóerejének egyik lényegi összetevőjével. A kapitalista körülmények között végbemenő technológiai változás a fejlett ipari termelőket többlethez, ha úgy tetszik, "szuperprofithoz" juttatja. Ha nekem 20 dolláromba kerül, hogy egy terméket előállítsak, valaki másnak pedig 5 dollárba, mivel modern gépekkel vagy szoftverrel dolgozik, akkor, mivel mindketten ugyanazon a nemzetközi áron értékesítjük a termékeinket, a másiknak minden egyes eladott darab után 15 dollárral több haszna lesz. A kapitalizmusban az újítások mozgatórugóját ennek a többlethaszonnak az előteremtése jelenti.

Az egyenlőtlenség legmélyebb oka abban rejlik, hogy az árucikkek és a tőke szabadpiacán ez a többlethaszon a fejlett országok számára képződik. Hogy világos legyen: amennyiben sikerül elérnem a 15 dollárnyi többlethasznot, hacsak nem pazarlom el, azt további újításokba fektethetem be, úgyhogy mire a másik átveszi tőlem az új technológiai eljárást, addigra én már egy még fejlettebb berendezést helyezek üzembe. Ebben az egyenlőtlen változásban gyökeredzik a gazdagok és a szegények között egyre mélyülő szakadék magyarázata, és különösen azokban az esetekben, mikor a fejlett ország állama ezeknek a tőketranszfereknek a katonai és törvényes őrévé szegődik. A felhalmozás és a műszaki változás folyamata a szó szoros értelmében a szegény országok vérét szívja ki.

De ha a technológia mágneslemezen vagy vetőmag formájában átadható, akkor ennek a tőketranszfernek a fizikai biztosítékai köddé válnak. A szuperprofit természetes alapja elbomlik, és új, törvényes alapot kell a helyébe tenni.

Ez a tudás-világpiac a kapitalista fejlődés fontos és egyértelműen antidemokratikus új állomása. Ebben az új és dermesztő helyzetben a tudás alkalmazása vagy csak egyszerű továbbítása is a tulajdonjogok megsértését jelenti. A WTO átalakítja azt, ami korábban az emberi faj egyetemes érvényű erőforrása volt – az önmagáról és a természetről a történelem folyamán közösen szerzett és szabadon fejlődő ismeretet -, piacképes és magán-termelőerőt állítva elő belőle. A genetika területén a szellemi termék tulajdonjogainak érvényesítése megszünteti az élelmiszertermelés természetes alapját és ezzel egyidejűleg a földgolyó független önellátó rendszerét.

Emberi jogok vagy tulajdonjogok: a világkereskedelmi rendszer és ellentmondásai

Az elvi viták nagy részének alig van köze a valósághoz. Széles körben vallják, hogy: a) az általános szabadkereskedelem elkerülhetetlen, b) a globalizáció ezzel egyenértékű, c) a kereskedelem korlátlanul kiszélesíthető.

Ez számos elvi vitának meglehetősen különös aspektust kölcsönöz, mivel olyan jelenség üdvözlése vagy elutasítása körül forognak, mely ténylegesen nincs jelen. Bármi is történik, ez nem szabadkereskedelem. Egy gazdag ország sem választja, és egyetlen szegény országnak sincs felkínálva. Amilyen mértékig a kereskedelem korlátait lerombolják, olyan mértékben inog a talaj a kereskedelem alatt, mivel a gazdagság gyorsuló koncentrációja, mely szünet nélkül zajlik, destabilizálja a politikai és a társadalmi rendet.

Az univerzális dogmával ellentétben egyik oldal sem nyer rajta, még egyetlen ország egésze sem. Ellenkezőleg. Ahogy Pritchett is rámutat: kevés a nyertes, ám annál több a vesztes. És még a nyerő országokban sem képesek a haszonélvezők olyan társadalmi osztályt alkotni, mely az egész országot egységesen lendítené előbbre.¹⁴ Ennek szembeötlő bizonyítéka éppen az a tény, hogy a gazdagok micsoda védelmi állásokat építettek ki gyengébb versenytársaikkal szemben. Ha a szabadkereskedelem nyereségei olyan általános érvényűek, akkor miért kerülik ilyen mértékben még azok is, akik a legtöbbet nyerik általa?

Az elvi kérdést úgy teszik fel – szabadkereskedelem vagy autarchia, válasszatok! -, hogy az egész egyszerűen idegen a valódi lehetőségektől. Az autarchiát elutasító reakció jogos és érthető is; közvetlenül ez tehető felelőssé a Szovjetunió összeomlásáért. De, legalábbis az új világrendben, az autarchia nem választás, hanem büntetés. A szabályokra alapozott, kikényszeríthető kereskedelem-szabályozás azt jelenti, hogy a szankcionálás – egy ország kirekesztése a világpiacról – bevett politikai eszköznek számít. Azok az államok, melyek évtizedek óta tiltakoztak az apartheid-ellenes büntetőintézkedések miatt, mondván, hogy az a szabadkereskedelem megsértését jelentené, ma már ezt szokásos eljárásnak tartják – például Irak és Szerbia esetében -, és az érintett ország adósságszolgálata mellett ebbéli fenyegetettségét használják eszközként arra, hogy kedvező feltételeket érjenek el a kereskedelmi tárgyalásokon.

A szankcionálás hatékony fenyegető eszköz lehet, hiszen manapság szinte lehetetlen a világgazdaság keretein kívül életben maradni. De ugyanígy kizárólag a kereskedelem révén lehet részt venni a világgazdaságban. Ezért aztán, ha valamely ország gyakorlati lépéseket tesz népe jólétének megóvására az új világgazdasági rendszerrel szemben, közvetlen érdeke nem ahhoz fog fűződni, hogy elhagyja a világpiacot, hanem ahhoz, hogy nehogy kiszoruljon róla. Az országok ma már nem határozhatják meg szabadon, milyen viszonyt tartsanak fenn a világ többi részével. A multilaterális kereskedelmi szerződésekben vállalt kötelezettségek megfosztották őket egyik létfontosságú szabadságjoguktól: a gazdasági önrendelkezéstől.

Ezért az alapvető kérdés nem az, hogy a belső piacot a világpiac irányában vagy attól elfelé orientáljuk-e, hanem hogy miként találhatunk olyan külpolitikát, amely tekintet nélkül a kereskedelmi kötelezettségekre megvédi az önálló belpolitikához való jogot.

A régi GATT napjaiban a G-10 országok legalább azt dönthették el bizonyos fokig, hogy miként fognak részt venni a világpiacban. A gazdag országok nem mutattak elég összetartást ahhoz, hogy diktálhassanak nekik. Az el nem kötelezettek mozgalma, az UNCTAD, a GATT "r la carte" és az a tény, hogy a kereskedelmi egyezmények kétoldalúak voltak, mindez együtt korlátozott cselekvési szabadságot biztosított, ami, ha le nem is győzhette, de enyhítette a nemzetközi kereskedelem káros mellékhatásait.

Ez a cselekvési szabadság megszűnt. Így hát legyen bármi is a gazdasági formája, ez az új világrend lényegét tekintve új politikai rend. Jóllehet pénzben mérik, átalakulásának igazi költségei emberi, társadalmi és környezeti áldozatokat követeltek. A szabadkereskedelem doktrínája, különösen, ha a szolgáltatásokra, a pénzügyekre és a tudásra is kiterjesztjük, a következőt tartalmazza: az embereknek nincs joguk beavatkozni és kézben tartani életüknek bármely olyan részletét, mely eladhatóvá vált. És minthogy minden árucikké lesz, minden emberi és társadalmi viszony piaci tényező. A globális felmelegedésről nemrégiben összehívott konferencia zátonyra futott az Egyesült Államok azon kikötésén, miszerint neki jogában áll szennyezőanyagokkal kereskedni. Csak idő kérdése, hogy az emberi génállomány mikor válik szabadalommá, és ha a szellemi termékek tulajdonjogait szó szerint értelmezzük, az emberi lénynek és összes majdani leszármazottjának kereskedelmi célú tulajdonlása törvényesen érvényesíthető jog lesz. Röviden szólva: a kereskedelem általános kiterjesztése, ellentétben a hayeki utópiával, egyenértékű a szabadság általános elvesztésével.

Húsz esztendővel ezelőtt az olyan emberi jogok, mint a betegellátás, a méltó öregkor, a dolgozói jogok, a közoktatás és a tudáshoz való korlátlan hozzájutás, annyira benne voltak a levegőben, hogy alkotmányba, egyetemes jogi chartákba foglalták őket. Mára mindezek a sportszerűtlen verseny terepévé váltak. Az egyetemes piac közvetlen formális ellentétben áll az emberi jogokkal.

Egy dollárnyi termék előállításához egy indiai munkásnak átlagosan nyolcszor annyi ideig kell dolgoznia, mint Amerikában élő társának, és történetesen kétszer annyit, mint 1980-ban. Ha egy csapat katonai felderítő érkezne az indiai partokhoz, büntetőtábort állítana fel, és arra kényszerítené a helyieket, hogy ilyen körülmények között dolgozzanak, valószínűleg fegyveres felkelés törne ki. Ám az indiai kormány pontosan ugyanezeket a viszonyokat kénytelen fenntartani a szabadság nevében.

Az egyenlőtlen munkaerőcserének ez az elve hozzájárult a kereskedelem megerősödéséhez, mivel a fejlett technikát a fejlett termelők kezében összpontosította. Figyelemre méltó új tényező, hogy a kereskedelmi viszonyok azokra a szférákra is átterjedtek, melyek korábban vagy a közvetlen emberi kapcsolatok miatt estek korlátozás alá – szolgáltatások, kommunikáció és műszaki ismeretek -, vagy a természettel és annak szaporodási folyamataival álltak közvetlen összefüggésben – nevezetesen a mezőgazdaság. Más tényezőkkel együtt ez a korlátozás lendített az oktatás, az egészségügy, a gyermek- és idősgondozás, a környezetvédelem és a tudás gyümölcseihez való hozzáférés ügyén, egészen az ellenállás frontvonaláig.

Mindaddig, míg a küzdelmet a politikától távol tudják tartani, ezek a jogok egy lövés nélkül megadják magukat. Amennyiben törvénytelen az, hogy egy nép meghatározza viszonyát a piachoz, akkor nem tehet mást, minthogy lemond az emberi jogokról, mivel a piac engedelmességre kényszeríti az önrendelkezés jogát. A politika uralta társadalmi viszonyok magánszerződések uralta gazdasági viszonyokká való átalakulása bénító hatást gyakorol az ellenállásra, mivel elfedi a szerződésekben szereplő korlátozások valódi viszonyrendszerét. Ezáltal a szerződések mint ellenőrizhetetlen és személytelen erők termékei állnak előttünk, és nem kínálnak más lehetőséget, csak a kapitulációt.

De az ember ne válasszon olyasmit, ami nincs is. A feladat, mellyel a legtöbb tényleges kereskedelmet folytató országnak, de legfőként a szegényebbeknek, szembe kell nézniük, az az, hogy viszonyukat meghatározzák ahhoz a világpiachoz, melyet a WTO fegyverként fordított velük szembe.

A választás, melyet a WTO, a Világbank és az IMF kínál: liberalizáció, más néven kapituláció. Még pontosabban:

• a) a hazai piac megnyitása a domináns hatalmak olcsó termékeinek elsöprő áradata előtt, tekintet nélkül a helyi környezetre és az iparra leselkedő veszélyekre, és a viszonosság, tehát a fejlett országban való értékesítés joga nélkül;
• b) a kollektív jóléti rendelkezések feladása a szabadverseny érdekében;
• c) az emberek és a föld minden olyan védelmének megszüntetése, mely a tőke szabad mozgásának korlátozására alkalmas;
• d) a munka- és fizetésfeltételek mindenféle védelmének felszámolása;
• e) az emberiség szellemi örökségére vonatkozó bármiféle közigény elutasítása.

Az ellenállás nemcsak kivitelezhető, de más választás a költségeket tekintve nem is volna ésszerű, ahogy egyik ország a másik után erre ráébred. Paradox módon, azok az országok, melyeket a piaci sikerek példájaként szoktunk emlegetni – a négy "kis tigris" -, éppen most szenvedik el a piac legrombolóbb hatásait. Másfelől, mikor egy olyan kis méretű gazdaságnak, mint Kuba, mégis sikerült a mindenféle súlyos és igencsak hosszú ideig tartó nehézségek közepette talpon maradnia a piac karmai közé került társadalompolitikájának ártalmai ellenére is, akkor miért esne ez oly nehezére egy nagyobb országnak?

Az alternatívát az első esetben nem egy gazdasági csodaszer átvétele jelentené, hanem annak megerősítése, hogy minden ember szuverén politikai joga saját cselekvését és annak következményeit kijelölni: megszabni a termelés, a jóléti ellátás, a földviszonyok, az oktatás és a hírközlés rendjét.

De ehhez politikai erőfeszítésre van szükség, mivel a gazdag és hatalmas országokkal szemben kellő súlyú szövetségben kell fellépni. Egy efféle szövetség nem épülhet meghatározott gazdasági stratégia vagy csodaszer köré, mivel minden népnek joga, hogy megszabja saját gazdasági stratégiáját. A szövetség alapja maga a jogvédelem: a gazdasági önrendelkezés jogát tétovázás nélkül az emberek közötti szabad és egyenlő viszonyok programjába kell illeszteni.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

¹ Mihevic, 1995.

² Hoekman-Kostecki, 1995. 178. (A továbbiakban HK.)

³ HK, 219.

⁴ HK, 3.

⁵ HK, 23.

⁶ Todaro, 85.

⁷ Pritchett, 12., 14.

⁸ HK, 163.

⁹ Khor Koh Peng, 37.

¹⁰ Markus, 82.

¹¹ Az ENSZ Nemzetközi kereskedelmi statisztikai évkönyve. In: Maskus

¹² HK, 146.

¹³ Maskus, 72.

¹⁴ A Politikai Kutatóintézet (1997) azt közölte, hogy a világ 100 legnagyobb gazdasági tényezője közül (a nemzetállamokat véve figyelembe) 58 vállalat nemzetközi, és egyetlenegynek – a Wal-Mart Inc. – az eladásból származó bevételei meghaladják 158 ország, köztük Lengyelország, Görögország és Izrael GDP-jét. Viszont az élen járó 200 vállalat alkalmazotti összlétszáma csak 18,8 millió fő.

Irodalom

Bhagwati, J.: Agressive Unilateralism: an Overview. In: Bhagwati, J.-Hugh Patrick (szerk.): Aggressive Unilateralism. University of Michigan Press, Ann Arbor, 1993; változatlan újranyomás: King, Philip: International Economics and International Economic Policy. McGraw-Hill, New York, London, 1995.

Chossudovsky, M.: The Globalization of Poverty, Impacts of IMF and World Bank Reforms. Third World Network, Penang-Zed Books, London, 1997.

Elgan, Mike: Justice Department: Hands Off Microsoft! Windows Magazine, CMP Press, Manhasset, New York, 1997.

Freeman, A: The Poverty of Nations, LINKS, 1997. június.

Hoekman, B.-Kostecki, M.: The Political Economy of the World Trading System: from GATT to WTO. OUP, Oxford, 1995.

Institute for Policy Studies: The Top 200: The Rise of Global Corporate Power. 1997.

Maskus, Keith E.: Intellectual Property Rights and the Uruguay round. Federal Bank of Kansas City Economic Review, 1993. első negyedév, 11-23.; változatlan újranyomás: King, Philip: I.M.

Mihevic: The Market Tells them So. Zed Books, London, 1995.

Pritchett, Lance: Divergence, Big Time. Journal of Economic Perspectives, 1997. nyár, 3-17.

Todaro, M. P.: Economic Development. London, New York.

Nemzetközi fejlődési mutatók. Világbank, Washington, 1995.

Nemzetközi Kereskedelemstatisztikai Évkönyv. ENSZ.