A karitatív tevékenységeiről is ismert spekuláns könyve A pénz alkímiája 1996-ban jelent meg magyarul. A recenzió összefoglalja, miként értelmezi Soros a piacok működését, összevetve e leírást Keynes és Balogh megállapításaival.

Soros György, a közgazda

A pénz nem boldogít. E közmondás igazságtartalma megerősödik bennünk, ha elolvassuk Soros György A pénz alkímiája (Európa Kiadó, 1996.) című könyvét, amellyel a szerző nem világ- (vagy legalábbis Anglia-) rengető sikereinek kíván emléket állítani, hanem paradox módon épp annak a rendszernek kárhozatos voltát kívánja bizonyítani, melynek sikereit, ismertségét és gazdagságát köszönheti.

A könyv számos, ma elevenen ható közgazdasági problémával, így többek között a nemzetközi eladósodással, egy nemzetközi jegybank létrehozásának lehetőségével, a természet- és társadalomtudományok közötti hasonlósággal és különbözőséggel foglalkozik, ám legjelentősebb hozzájárulása korunk vitáihoz a pénzpiacok tanulmányozása során kialakított dinamikus (visszaható) modell. Míg a jelenleg divatos közgazdasági modellek azt fogalmazzák meg, hogy hogyan kell (vagy legalábbis kellene) működnie a pénz (és egyéb) piacoknak, Soros dinamikus modellje arra kíván választ adni, hogy a valóságban hogyan működnek ezek a piacok. A modell leírásánál Soros olyan formanyelvet alkalmaz, amely a gazdaság bonyolult összefüggéseit könnyen érthetővé, ábrázolhatóvá teszi, és amelynek – megfelelően továbbfejlesztve – minden bizonnyal helye lesz a jövő közgazdasági tankönyveiben.

Keynes munkásságát példaképül tekintve Soros átfogó elméleti rendszert kíván kialakítani, ezért a modell felépítését tudományelméleti kérdésekkel kezdi és fokozatosan jut el az emberi cselekvés hatását is figyelembevevő visszaható rendszer kiépítéséhez. Kövessük tehát végig azt a gondolatmenetet, amelynek végén a könyv szerzője joggal kérdőjelezi meg a ma uralkodó közgazdasági felfogást és egyúttal az arra épülő gazdaságpolitikát is.

Tudomány-e a közgazdaságtan?

Soros abból indul ki, hogy a közgazdaság tudomány szeretne lenni, de nehéz tudományosnak lenni, ha a vizsgálat tárgya, a gazdasági folyamat résztvevője – az ember – nélkülözi az objektivitást. A természet- és társadalomtudományok közötti különbség éppen az, hogy a társadalomtudományok esetében a résztvevők önállóan gondolkodó emberek. Amikor az eseményekben gondolkodó egyének vesznek részt, a vizsgálat tárgya már nem korlátozódhat csupán a tényekre, szükségképpen tartalmazza a résztvevők megfigyeléseit is. Az oksági lánc tehát nem tényről tényre vezet, hanem közbeiktatódik az ember a maga szubjektív megítéléseivel, téveszméivel. E problémát a hagyományos közgazdasági elmélet az ésszerű viselkedés feltételezésével próbálja megkerülni, vagyis abból indul ki, hogy az emberek mindig a legjobbat választják ki a lehetőségek közül. Az eredmény egy nagyon elegáns elméleti konstrukció, amely hasonlít ugyan a természettudományra, ám a valóságra nem.

így például a klasszikus közgazdaságtan centrális eleme a függetlenül (exogén módon) adott keresleti és kínálati függvény. E függvények szilárdan kijelölik a gazdaság (az árak, a kibocsátás) egyensúlyi helyzetét, amely felé a piaci erők – elvben – terelik a gazdaságot. A pénzpiacokon azonban a vásárlási és eladási döntések a jövő áraival kapcsolatos várakozásokon alapulnak, a jövő árai viszont a jelenlegi vásárlási és eladási döntések következményei. Mindez természetszerűleg befolyásolja a kínálatot és a keresletet, ezért a kínálati és keresleti görbe többé nem tekinthető külső adottságnak, és az egyensúlyi ár meghatározásának igénye hiábavaló fáradozás.

A visszahatás elve

Keynes kimutatta, hogy a teljes foglalkoztatás a gazdaság állapotának csupán egy speciális esete, a továbbiakban kifejtendő visszahatási elmélete viszont arra kíván rávilágítani, hogy maga a klasszikus közgazdaságtan által tételezett egyensúlyi helyzet is csupán egy különleges eset.

Azt, hogy az ember szubjektív értékítéletét is magában foglaló visszaható piaci rendszer hogyan működik, legjobban a tőzsde, a részvénypiac megfigyelésével lehet megismerni. A tőzsde ugyanis rendelkezik a tökéletes versenyhez szükséges feltételekkel, vagyis a központi piactérrel, az egynemű árukkal, az alacsony üzleti és szállítási költségekkel, a gyors kommunikációs lehetőségekkel és az elegendő számú résztvevővel ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne: az események szokásos menetében egyedül senki sem képes befolyásolni a piaci árakat. Ezen túlmenően valamennyi résztvevő hozzáférhet a fontos információkhoz. Kell ennél több? Ha van olyan hely, ahol a tökéletes verseny elméletének a gyakorlatban is érvényesülnie kell, az a tőzsde. Ennek ellenére épp a tőzsde az a hely, ahol a legszemléletesebben lehet bizonyítani a klasszikus felfogás gyakorlati alkalmazhatatlanságát. Nézzük tehát, hogyan is működik a valóságban ez az ideálisnak tekinthető piac.

A tőzsdei árfolyamokat két olyan tényező – az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme – határozza meg, amelyek ugyanakkor az árfolyamok befolyása alatt állnak. Az “alapvető irányzat” az a tőzsdei irányzat, amelyet külső, a spekulációtól független “objektív” események, folyamatok határoznak meg. Az “uralkodó téveszme” azt jelenti, hogy a piac számos szereplőjének nézetei elkerülhetetlenül különböznek. Az egyéni nézetek közül jó néhányan negligálják egymást, a többségi nézetek azonban egy “uralkodó téveszmét” alkotnak. A tőzsdei árfolyamokban mutatkozó trend az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme vegyülékeként írható le.

A tőzsdei árfolyamok és a másik két tényező kölcsönhatása nem egyirányú, ami az egyik viszonylatban független változó, az a másikban függő változó lehet és fordítva. így viszont – hasonlóan az elektronikában jól ismert multivibrátor működéséhez – a folyamat nem tarthat az egyensúlyi helyzet felé. Tipikus esetben a három változó először egy bizonyos irányban erősíti fel egymás hatását, azután egy másik irányban. Ezt a sémát legegyszerűbb formájában mint fellendülések és összeomlások sorozatát tapasztaljuk meg.

Amikor a tőzsdei árfolyamok erősítik az alapvető irányzatot, akkor a trendet önerősítőnek nevezzük, amikor viszont ellentétes hatás érvényesül, akkor önkiigazítónak. Ugyanezt a szóhasználatot alkalmazzuk az uralkodó téveszmére: lehet önerősítő és önmagát korrigáló. Amikor a trend önerősítő, akkor gyorsulás következik be. Amikor a téveszme önerősítő, akkor a várakozások és a jövőbeni tőzsdei árfolyamok valóságos alakulása közötti szakadék mind tágabbra nyílik, amikor pedig önkiigazító, akkor ellenkezőleg – a különbség csökken. Ami a tőzsdei árfolyamokat illeti, egyszerűen emelkedőnek vagy csökkenőnek nevezzük őket. Amikor az uralkodó téveszme az árfolyam-emelkedést segíti, akkor pozitív, amikor az ellenkezője lép működésbe, akkor negatív folyamatról beszélünk. Vagyis az árfolyamemelkedés tendenciáját a pozitív beállítottság, a csökkenést a negatív beállítottság fokozza. A fellendülés/összeomlás eseménysorozatban legalább egy olyan pontot kell találnunk, ahol az árfolyamnövekedést elősegíti a pozitív tévképzet, és egy másikat, ahol az árfolyamesést a negatív beállítottság is ösztönzi. Kell lennie egy olyan pontnak is, ahol az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme együttes hatása megfordítja a tőzsdei árfolyamok irányzatát. Ezt a mozgásformát írja le a dinamikus (visszaható) modell.

A dinamikus (visszaható) modell működése

A ciklus indulásának kezdetén az alapvető irányzat még nem ismerhető fel. Amikor a piaci szereplők felismerik a trendet, az észlelésükben bekövetkezett változás hat a tőzsdei árfolyamokra. Az árfolyamok változása az alapvető irányzatot vagy befolyásolja, vagy nem. Ez utóbbi esethez nincs mit hozzáfűzni, míg az előbbi bekövetkeztével kezdetét veszi az önerősítő folyamat. Az emelkedő irányzat két lehetséges módon befolyásolja az uralkodó téveszmét: vagy további erősödésre, vagy korrekcióra fognak számítani. Az utóbbi esetben az alapvető irányzat vagy túléli, vagy nem a részvényárak korrekcióját. Az előbbi esetben pozitív torzulás alakul ki, melynek nyomán a részvényárak tovább nőnek, és az alapvető irányzat még erősebb lesz Amíg a téveszme önmagát erősítő, a tényleges árfolyam-emelkedésnél még erősebbre is számítanak. Az alapvető irányzatot egyre inkább befolyásolják az árfolyamemelkedések és ez utóbbiak egyre inkább függnek az uralkodó téveszmétől, aminek következtében az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme egyre sebezhetőbbé válik. Végül az árfolyamirányzat nem tudja fenntartani az uralkodó várakozásokat, és bekövetkezik a korrekció. A meghiúsult várakozásoknak negatív hatása van a részvényárfolyamokra, és a gyengülő részvényárfolyamok megingatják az alapvető irányzatot. Ha az alapvető irányzat túlságosan is függ már az árfolyamoktól, a korrekcióban teljes fordulat is lehet. Ebben az esetben a részvényárfolyamok esnek, az alapvető irányzat visszájára fordul, és a várakozások még borúlátóbakká válnak. Ilyen módon önmagát erősítő folyamat ellenkező irányba indul el. Végül az árfolyamesés is eléri a mélypontot, majd megfordul.

Tipikus esetben az önmagát erősítő folyamat a korai szakaszokban rendezetten módosul, és ha túléli a korrekciókat, a téveszme erősödésre hajlik és nem könnyen ingatható meg. Ha a folyamat előrehalad, a korrekciók ritkábbak lesznek, és a fordulópontok veszélye nagyobbá válik.

A visszahatás eredményeként a gazdaságban önerősítő mechanizmusok alakulnak ki, amelyeket áldásos vagy ördögi köröknek nevezhetünk aszerint, hogy működésüket előnyösnek tartjuk-e vagy sem.

Visszahatás a valutapiacokon

Míg a részvénypiacon a visszaható kölcsönhatás időszakos, a valutapiacon folyamatos. A szabadon lebegő valutaárfolyamok természetüknél fogva ingadozók; ezenkívül ingatagságuk felhalmozódó, ezért a szabadon ingadozó árfolyamrendszer végső összeomlása gyakorlatilag bizonyos.

A valutapiacról az a hagyományos nézet, hogy az egyensúly felé tart. A túlértékelt árfolyam ösztönzi az importot és visszafogja az exportot, míg az egyensúly helyre nem áll. Hasonlóképpen a versenyhelyzet javulása felértékelődő árfolyamban fejeződik ki, ami mérsékli a külkereskedelmi többletet, így az egyensúly ismét helyreáll. A spekuláció nem tudja megzavarni az egyensúly felé tartó irányzatot – ha a spekulánsok helyesen látják előre a jövőt, gyorsítják a trendet; ha rosszul ítélik meg, a fundamentális trend megbünteti őket, mert késhet ugyan, de elkerülhetetlenül érvényesül.

Mióta 1973-ban bevezették a lebegő árfolyamokat, a tapasztalat megcáfolta ezt a nézetet. Ahelyett, hogy az alapvető tényezők határoznák meg az árfolyamokat, kitűnt, hogy az utóbbiak befolyásolják az alapvető tényezőket. Például az erős árfolyam fékezi az inflációt; az árak stabilak maradnak, és az importárak esnek. Ha az export importtartalma nagy, az ország szinte korlátlanul versenyképes maradhat, valutájának állandó felértékelődése ellenére, mint ahogy Németország példája ezt a hetvenes években bebizonyította.

A belföldi inflációs ütem és a valutaárfolyam közötti viszony tehát nem egyirányú, hanem körkörös. Az egyiknek a változása megelőzheti a másikét, de értelmetlen egyiket okként leírni és a másikat okozatként, mert kölcsönösen erősítik egymást. Helyesebb ördögi körről beszélni, amelyben a valuta leértékelődik és az infláció gyorsul, vagy áldásos körről, amikor az ellenkezője történik.

Az ördögi és áldásos körök távol vannak az egyensúlytól. Mégis az egyensúllyal rokon állapotot idézhetnének elő, ha a visszaható, önmagát kölcsönösen erősítő viszonyt végtelenül fenn lehetne tartani. Csakhogy nem lehet. Az önmagát erősítő folyamat annál sebezhetőbbé válik, mennél tovább tart, és végül szükségképpen megfordul, önmagát erősítő folyamatot indítva el az ellenkező irányba. A teljes ciklust vad ingadozások jellemzik, nem csak a valutapiacon, hanem a kamatlábak, az infláció terén és/vagy a gazdasági tevékenység színvonalában is.

A stabilitás hiányát a rendszerben a résztvevők téves elképzelései okozzák. Ha a piaci rendszereknek volna egy olyan velükszületett irányzata, amely az egyensúly felé tart, a résztvevők téveszméi nem lennének képesek ezt megbontani, a legrosszabb esetben némi véletlenszerű rövid távú ingadozást indítanának el. De ha az okozati kapcsolatok visszahatók, a résztvevők torz nézetei ördögi vagy áldásos kört indítanak el, tartanak fenn vagy rombolnak szét. Sőt az uralkodó téveszmék önálló életet kezdenek élni mint a körkörös viszony alkotórészei. Ezek fejeződnek ki a spekulatív tőkemozgásokban, melyek a külkereskedelmi egyensúlyhiányt ellensúlyozhatják, lehetővé téve, hogy a kereskedelmi mérleg többlete vagy hiánya mind mértékben, mind tartamban felülmúlja azt a szintet, amely nélkülük fenntartható volna. Ha ez történik, a spekuláció destabilizálóvá válik.

A formanyelv és a valutapiacok működösét leíró modell

A nemzetközi tőkemozgásoknak a részvénypiacokhoz hasonló önmagukat erősítő/gyengítő mozgásformájuk van, de a részvényárfolyamok mozgásához használt modellt nem lehet lényeges változtatások nélkül a valutapiacokra alkalmazni. Ennek az az oka, hogy míg a részvénypiac két változó, részvényárfolyam és az alapvető irányzat visszaható viszonyával leírható, a valutapiac esetében még a legegyszerűbb modellnek is legalább nyolc változóra van szüksége. A valutapiacokon figyelembeveendő legfontosabb változók az alábbiak:

e : névleges árfolyam (­↑ = erősödik, ↓ = gyengül, × = stagnál)

i : névleges kamatláb

p : a hazai árszínvonal viszonya a külföldihez (­p = a hazai árak gyorsabban nőnek mint a külföldiek)

v : a gazdasági tevékenység színvonala

N : nem spekulatív tőkeáramlás (pl. kamat) ­ (↑ = növekvő kiáramlás, ↓ = növekvő beáramlás)

S : spekulatív tőkeáramlás (↑ = növekvő kiáramlás, ↓ = növekvő beáramlás)

T : kereskedelmi mérleg ­ (↑ = többlet, ↓ = hiány)

B : állami költségvetés (↑ = többlet, ↓ = hiány)

A feladat annak meghatározása, milyen viszony köti össze ezeket a változókat. Nem kvantifikáljuk egyik változót sem, csupán a mozgás irányát (↑ , ↓­) vagy nagyságrendjét(> , <) jelezzük. Az okozati kapcsolatokat vízszintes nyíllal (→) jelöljük.

A keresletet és a kínálatot alkotó különféle tényezők három csoportba sorolhatók: külkereskedelem, nem spekulatív tőkemozgások és spekulatív ügyletek. Ezekből épülhet fel a szabadon ingadozó árfolyamrendszer legegyszerűbb modellje, amikor a külkereskedelmi mérleg hiánya és a kiáramló spekulatív és nem spekulatív tőke kikényszeríti a valuta leértékelését:

(↓T+↑­N+↑­S) → ↓e

A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy a résztvevők téveszméje milyen szerepet játszik az árfolyammozgásokban. A vizsgálat megkönnyítésére feltételezzük, hogy a téveszme csak a spekulatív tőkeügyletekben (S) érvényesül, míg a kereskedelem (T) és a nem spekulatív tőkeáramlások (N) függetlenek a várakozásoktól: ezek alkotják az “alapvető tényezőket”. A valóságban az alapvető tényezőket is befolyásolják a résztvevőknek a valutaárfolyamok jövendő alakulását illető várakozásai.

A spekulatív tőke a legnagyobb teljes hozamot keresve áramlik. A teljes hozamnak három eleme van: a kamatlábkülönbség, az árfolyamkülönbség és a tőke felértékelődése helyi valutában. Mivel a harmadik elem esetről esetre változik, a következő általános szabályt javasolhatjuk: a spekulatív tőkét az emelkedő árfolyam és a növekvő kamatláb vonzza:

A visszaható folyamatok meghatározott minta követésére hajlanak. A kezdő szakaszokban az irányzatnak önmagát erősítőnek kell lennie, mert különben a folyamat kifullad. Ha az irányzat folyatódik, egyre sebezhetőbb lesz, mert az alapvető tényezők, mint a külkereskedelem és a kamatfizetések, a klasszikus elemzés felfogásának megfelelően az irányzat ellen fordulnak, és az irányzat fennmaradása egyre inkább az uralkodó téveszmétől függ. Végül elérkezik a fordulópont, és a teljesen kibontakozó eseménysorozatban az önmagát erősítő folyamat kezd az ellenkező irányba hatni.

A modell működését Németország és az Egyesült államok hetvenes évek második felében, illetve a nyolcvanas évtized első felében mutatott gyakorlatával lehet a legjobban bemutatni.

Németország “áldásos” köre

Németország esetében a hetvenes évek végén a márka erős volt (↑­e). A spekulatív vásárlásoknak nagy szerepük volt az erősítésében (↓S) és az áldásos kör fenntartásában. Németország külkereskedelmi többlettel indult, és valutájának ereje hozzájárult az árszínvonal féken tartásához. Mivel az exportnak nagy volt az importtartalma, a felértékelődő valuta olcsóbbá tette az importot, így a reálárfolyam, szemben a nominálissal, többé-kevésbé stabil maradt (×ep) és a külkereskedelmi mérlegre gyakorolt hatás elhanyagolható volt (×T). Mivel a spekulatív tőkebeáramlás volt az uralkodó (↓S > ×T), az áldásos kör önmagát erősítette:

Az a tény, hogy a valuta felértékelődésének mértéke felülmúlta a kamatlábak különbségét, igen jövedelmezővé tette a német márka birtoklását, ezért a spekulatív tőkebeáramlás stabil, önmagát erősítő folyamatot alakított ki.

Carter “ördögi” köre

Ami Németország számára áldásos kör volt, ördögi körnek bizonyult Carter idejében az Egyesült államok számára. Ahogy leértékelődött a valutaárfolyam (↓e), az infláció gyorsult (↑­p). A nominális kamatlábak emelkedése (↑­i) ellenére a reálkamatlábak igen alacsonyak, ha nem negatívak maradtak (↓i/p). Megindult a tőkekiáramlás (↑­S), amit különböző intézkedésekkel próbáltak ellensúlyozni, de semmi sem mutatkozott hatásosnak, a folyamat folytatódott:

Fordulat akkor következett be, amikor a Federal Reserve szigorú monetáris politikát kezdett alkalmazni. Ezt követte Ronald Reagan elnökké választása, és a dollár tartós erősödésnek indult.

Reagan Imperiális Köre¹

Reagan elnök első hivatali ciklusa alatt, egymással ellentétes politikai célok akaratlan következményeként, nagy és növekvő költségvetési hiány jellemezte az Egyesült államokat. Reagan elnök egyrészt adók csökkentésével igyekezett mérsékelni a szövetségi kormányzat szerepét a gazdaságban; másrészt katonai erőt kívánt mutatni a kommunista veszéllyel szemben. E két célt egyszerre, kiegyensúlyozott költségvetés korlátai között, nem lehetett követni.

Ráadásul a fiskális és a monetarista politikát két különböző elméleti iskola befolyásolta. A fiskális politikát a “kínálatösztönző” közgazdaság, a pénzügyi politikát a monetarizmus elvei irányították. A kínálatösztönzők úgy hitték, hogy az adócsökkentésnek olyan élénkítő hatása van mind a termelésre, mind az adófizetési hajlandóságra, hogy a gazdaság gyors ütemben nőhet az infláció növekedése nélkül, és a magasabb adóbevételek következtében költségvetés ismét egyensúlyba kerül. A monetaristák úgy hitték, hogy a fő feladat az infláció fékentartása és e célból szigorúan szabályozni kell a pénzkínálatot. A Fed² a rövid lejáratú kamatok korábbi ellenőrzése helyett a pénzkínálat mennyiségét szabta meg és hagyta, hogy a pénzpiaci kamatlábak szabadon ingadozzanak. Amikor Reagan hivatalba lépett, a kamatlábak már rekordszinten voltak. Első költségvetésében csökkentette az adókat és egyúttal növelte a katonai kiadásokat. Noha összehangolt intézkedéseket tett a belföldi kiadások csökkentésére, a megtakarítások nem voltak elegendők a másik két tétel ellensúlyozására. A leggyengébb ellenállás ösvénye nagy költségvetési hiányhoz vezetett.

Mivel a költségvetési hiányt a pénzkínálati cél szigorú határai között kellett finanszírozni, a kamatlábak páratlan magasságokba emelkedtek. A fiskális és monetáris politika közötti ellentét komoly gazdasági visszaesést eredményezett. A mexikói válságra azonban a Fed a pénzkereslet lazításával válaszolt, a költségvetési hiány épp kezdett gyorsulni és a gazdaság nekilendült. A növekvő kereslet hatására a kamatlábak történelmileg magas szinten stabilizálódtak. A külföldi tőkét vonzotta a pénzügyi aktívák magas hozama és a Reagan által keltett bizalom. A dollár erősödött és a magas dollárárfolyam a pozitív kamatlábkülönbséggel együtt ellenállhatatlanul vonzotta a külföldi tőkét. Az erős dollár ösztönözte az importot, ami hozzájárult a többletkereslet kielégítéséhez és az árszínvonal alacsonyan tartásához. önmagát erősítő folyamat indult, amelyben az erős gazdaság, az erős valuta, a nagy költségvetési hiány és a nagy külkereskedelmi deficit kölcsönösen erősítette egymást és inflációmentes növekedést eredményezett.

Reagan Imperiális Körében a négy főszereplő az erős gazdaság (↑­v), az erős valuta (↑­e), a növekvő költségvetési hiány (↓B), és a növekvő külkereskedelmi hiány (↓T). Első pillantásra nyilvánvaló ellentmondások vannak a négy változó között. A hagyományos közgazdaságtan arra tanít bennünket, hogy a növekvő külkereskedelmi hiányt (↓T) mind az árfolyam (↓e), mind a belföldi tevékenységi színvonal (↓v) leszorítására hajlik:

(1) ↓T → ↓e és ↓v

De az Imperiális Körnek sikerült megtörnie ezt az oksági kapcsolatot két másik változó: a költségvetési hiány és a tőkebeáramlás segítségével.

A gazdaság erősödött, mert a költségvetési hiány ösztönző ereje erősebb volt, mint a külkereskedelmi hiány visszahúzó hatása. A gazdasági tevékenységet természetesen sok más tényező befolyásolja. Valamennyit tárgyalni fölöslegesen bonyolulttá teszi az érvelést. Ami számít az az eredmény: az erős gazdaság. A kép egyszerűsége kedvéért valamennyi tényező nettó hatását kérdőjellel (?) fogjuk jelölni és megkapjuk a következő képletet:

Hasonlóképpen a dollár felértékelődött, mert a tőkebeáramlás ↓(N+S) felülmúlta a külkereskedelmi hiányt:

Ez a két viszony az Imperiális Kör fönntartó ereje. Sok más viszony is működik, egyesek erősítik az Imperiális Kört, mások ellene dolgoznak; ismét mások rövid távon erősítik, de nem tarthatók fenn hosszú távon. A legfontosabb önmagát erősítő kapcsolat az árfolyam és a spekulációs tőkebeáramlás között tapasztalható:

Már azonosítottunk két kapcsolatot, amely az Iperiális Kör ellen dolgozik (1. egyenlet), és itt megemlíthetünk két kapcsolatot, amely önmagát erősíti rövid távon, de hosszú távon összeomlik.

Az első az, hogy míg a spekulációs tőkebeáramlások rövid távon önmagukat erősítik, egyúttal olyan kamat- és visszafizetési kötelezettségeket hívnak életre, amelyek összeadódnak és az ellenkező irányba hatnak.

­

­

Végül a növekvő adósságszolgálat (­N) aláássa azt a viszonyt, amelyen az Imperiális Kör alapul, és az árfolyam irányzata szükségképpen megfordul:

Ekkor az adósságszolgálat és a spekulatív tőke menekülése együtt járhat a külkereskedelmi hiánnyal, aminek következménye a dollár katasztrofális esése.

A másik példa a költségvetési hiány, amely rövid távon ösztönző, de ellenkező hatást vált ki hosszú távon, mert a kamatláb-mechanizmus révén az erőforrásokat eltereli a hatékonyabb felhasználási lehetőségektől:

­

Amíg a magas kamatlábak vonzzák a külföldi tőkét, a probléma rejtve marad. A hazai gazdaság a külföldi megtakarítások segítségével többet fogyaszthat, mint amennyit termel. Csak amikor a tőkebeáramlás már nem éri el a költségvetési hiány mértékét, akkor válik a probléma elevenné. A kamatlábaknak emelkedniük kell, hogy előteremtsék a költségvetési hiány finanszírozásához szükséges belföldi megtakarításokat. A fogyasztás ezt követő hanyatlása visszaveti a gazdaságot, aminek következtében a külföldiek még kevésbé lesznek hajlandók megtartani dolláraktíváikat. Ez előidézheti a “katasztrófa-forgatókönyvet”, amelyben a gyenge gazdasághoz nagy költségvetési hiány párosul, hogy magas kamatlábakat és gyenge dollárt idézzen elő.

Ezeket a viszonyokat kombinálva megalkothatjuk a Imperiális Kör összetett modelljét:

Ebben a modellben az Imperiális Kör egyik támasza a 2. egyenlet vízszintesen található, a 3. egyenlet függőlegesen. Kitűnik, hogy a modell nem stabil, egyes kapcsolatok erősítik, mások megingatják. A leginkább erősített tényező a spekulatív tőkebeáramlás és a külkereskedelmi hiány; a legveszélyeztetettebb tényező a gazdasági tevékenység színvonala. Az Iperiális Kör stabilitását leginkább a külkereskedelmi és a költségvetési hiány fenyegeti. A modell két oszlopa az erős dollár és az erős gazdaság; de az erős dollár növeli a külkereskedelmi hiányt, ami gyengíti a gazdaságot, míg a költségvetési hiány magasabban tartja a kamatlábakat, mint ahol azok nélküle volnának, ami szintén fékezi a gazdaságot. Ezek azok a belső ellentétek, amelyek feltehetően összerombolják az Imperiális Kört, még jóval azelőtt, mielőtt az adósságszolgálati kötelezettségek felgyülemlése ezt megtenné.³

A modell alapján levonható következtetések

Noha minden önmagát erősítő kör egyedi, a tapasztalatok alapján kimondhatunk néhány egyetemesen érvényes általánosítást a szabadon ingadozó valutaárfolyamokról.

Először: a spekulatív ügyletek viszonylagos fontossága növekedésre hajlik az önmagát erősítő irányzat fennállása alatt.

Másodszor: az uralkodó téveszme a trendet követi, és mennél tovább tart az irányzat, annál inkább erősödik a téveszme.

Harmadszor: ha az irányzat már kialakult, tartós tendenciájú és teljesen kifutja magát; ha a fordulat végül bekövetkezik, hajlamos önmagát erősítő folyamatot elindítani az ellenkező irányban. Más szóval, a valutaárfolyamok hosszú hullámú mozgásokra hajlanak, egy-egy hullám több évig tart.

Ez a három irányzat kölcsönösen önérvényesítő. A spekulatív tőkemozgásoknak az a tulajdonságuk, hogy az irányzatot követő módon növekednek. Ez teszi az irányzatot tartóssá; az irányzat tartóssága okozza, hogy a követő téveszme annyira jövedelmező; és a spekuláció jövedelmezősége vonz egyre nagyobb mennyiségű tőkét.

Mennél tovább tart az áldásos kör, annál vonzóbb a felértékelődő valutában tartani a pénzügyi aktívákat, és annál fontosabbá válik a valutaárfolyam a teljes hozam kiszámításában. Azok, akik hajlandók ár ellen úszni, fokozatosan eltűnnek, és végül csak az irányzatot követők maradnak a piac aktív résztvevői. Ahogy nő a spekuláció fontossága, úgy veszti el befolyását a többi tényező. Semmi más nem irányítja a spekulánsokat, mint maga a piac, és a piacon az irányzatkövetők az urak. Végül elérkezik a fordulópont a hatóságok beavatkozása nélkül is, amikor a spekulatív tőkék beáramlása már nem tud lépést tartani a külkereskedelmi hiánnyal és a növekvő kamatkötelezettségekkel. Az irányzatnak meg kell fordulnia. Ha és amikor ez megtörténik, a fordulat könnyen szabadeséssé gyorsulhat. A spekulációs és az “alapvető” áramlatok ekkor ugyanis azonos irányban mozognak, és ami még fontosabb: ha a trend közismertté válik, a spekulatív ügyletek valószínűleg drámai, hogy ne mondjuk katasztrofális módon növekednek.⁴

Amíg az irányzat tart, a spekulatív áramlatok növekvők; a fordulat azonban nemcsak az adott áramot érinti, hanem a spekulatív tőke felgyülemlett összegét is. Mennél hosszabb ideig tartott az irányzat, annál nagyobb a felgyülemlett tőke. Vannak természetesen visszatartó körülmények. Az egyik, hogy a piaci résztvevők valószínűleg csak fokozatosan ismerik fel a változást. A másik, hogy a hatóságok szükségképpen látják a veszélyt, és tesznek valamit az összeomlás elkerülésére.

Ha a három általánosítást együtt vizsgáljuk, kimondhatjuk, hogy a spekuláció erősödő mértékben destabilizáló. A destabilizáló hatás nem abból ered, hogy a spekulatív tőkeáramlásoknak végül is meg kell fordulniuk, hanem éppen abból, hogy nagyon sokáig nem kell megfordulniuk. Ha hamarosan meg kellene változtatniuk irányukat, a tőkeügyletek olyan hasznos, rugalmas közegként szolgálhatnának, amely csökkenti az alkalmazkodási folyamat kínjait. Ha nem kell megfordulniuk, a résztvevők függővé válnak tőle, úgyhogy amikor jön a fordulat, az alkalmazkodás még kínosabbá válik.

A különféle pénzügyi piacok és makrogazdasági fejlemények elemzése tehát azt bizonyítja, hogy e piacok nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy az egyensúly felé tartsanak. Inkább azt állíthatjuk, hogy a piacok hajlamosak a kilengésre, ami előbb vagy utóbb elviselhetetlenné válik, s végül is valamiféle kormány-beavatkozással korrekciót kell végrehajtani. Amennyiben a piacok nem töreksznek az egyensúlyra, akkor érvényét veszti a piaci mechanizmus javára szolgáló fő érv, s nincs többé okunk azt hinni, hogy a piacok bármit is optimalizálnak.

A Soros-modell közgazdasági jelentősége

Lord Balogh Tamás szerint a közgazdaságtan “tudományának” fejlődésrajza a valós problémák elkerülési módozatainak történetévé vált, olyan próbálkozások sorozatává, hogy néhány önkényes és bizonyíthatatlan előfeltevésből vezessen le általános szabályokat.⁵ Soros ezzel a kétszáz éves gyakorlattal kíván szakítani, amikor modelljének felállításakor a való világ mozgásformáit próbálja leképezni. A Soros-modell sokkal inkább bizonyítottnak tekinthető, mint például Walras általános egyensúlyi elmélete, amely nem több mint lineáris egyenletek közgazdasági interpretációja, de említhetnénk Phillips görbéit, Say vagy Okun “törvényét” – és még lehetne folytatni a klasszikus és neokonzervatív gondolkodás által törvényként tisztelt hipotézisek sorát. A nemzetközi példák – különösen, ha nem csak a legfejlettebb, hanem a fejlődő országok (például Mexikó) gyakorlatát is nézzük – elég meggyőzőek a modell igazságtartalmát illetően, jogosan tekinthetjük tehát e modellt olyannak, amely kihúzza a szőnyeget az általános egyensúly feltevésére épülő klasszikus és neoliberális elméletek – közöttük a ma oly divatos monetarizmus – lába alól.

A modell a nemzetközi tapasztalatok összegyűjtésével továbbfejleszthető és – ha ma még nem is alkalmas arra, hogy Keynes elmélete helyébe lépjen – utat mutathat egy olyan irányba, amely elvezet az embert a maga értékeivel, hiedelmeivel magában foglaló közgazdasági elmélet kidolgozásához. Hasonlóképpen a modell formanyelve, amely sokkal alkalmasabb a valóság leírására, mint azok a függvények és differenciálegyenletek, amelyekkel a mai tankönyveket telezsúfolják, alapul szolgálhat egy, a gazdasági folyamatokat a jelenlegi módszereknél sokkal pontosabban leíró nemzetközi közgazdasági nyelv kialakításához.

A modell jelentőségét Magyarország szempontjából elsősorban az adja, hogy az utóbbi évek hazai gazdasági folyamatai kísértetiesen hasonlítanak a Carter-féle ördögi és a Reagan féle áldásos kör negatív elemei keverékének, amelyben a stagnáló gazdaság melletti hatalmas fizetési mérleghiányt a kamatfelárral felvett külföldi kölcsönök; a magas belföldi kamatok, valamint a felértékelődő forint miatt beáramló spekulációs tőke; továbbá a privatizációból származó bevételek kompenzálják. A Soros-modell jóslata szerint ezt az ördögi kört addig lehet fenntartani, amíg a kiáramló nem spekulációs tőkeelemek, tehát a kamatok, a törlesztések és a profitok meg nem haladják a beáramló spekulációs és egyéb tőkét. Ez a folyamat sokáig eltarthat, de minél tovább tart, annál nagyobb áldozatokat kíván majd az összeomlás a tendencia elkerülhetetlen megfordulása esetén.

Jegyzetek

¹ Soros azért nevezi a következőkben bemutatásra kerülő ciklust Imperiális Körnek, mert a Reagan első ciklusában folytatott gazdaságpolitika egy erőteljes katonapolitikai magatartást finanszírozott oly módon, hogy vonzotta külföldről a javakat is, a tőkét is.

² Federal Reserve, a jegybank szerepét betöltő intézmény az Egyesült államokban.

³ Soros György ezt a fejezetet 1985 augusztusában írta. Az azóta eltel idő fejleményei sok szempontból igazolták a modell alapján előre jelezhető fejlődési pályát. Az Imperiális Kör 1984-85-ben nagyjából ki is fulladt. A gazdasági növekedés jelentősen mérséklődött, a beruházások növekedése megállt, majd csökkenés következett be. A dollár, amely 1982 és 1985 között mintegy 20%-kal felértékelődött, 1985 és 1987 között nagyjából ugyanennyivel értékelődött le. A reálkamatlábak, amelyek 7-8% körül mozogtak 5, majd 4%-ra csökkentek. A kereskedelmi deficit 1987-ig még nőtt, majd 1991-ig nagymértékben csökkent, és ezzel párhuzamosan csökkent a nettó tőkebeáramlás is. A nettó külföldi kamatfizetés, amely a nyolcvanas évtizedben még pozitív volt az USA számára, megfordult, és 1995-ben már évi 60 Mrd USA-dollár a nettó kamatfizetés deficitje. 1989-ig a költségvetés hiányát is jelentősen sikerült csökkenteni, azóta azonban ismét növekszik és újból növekvőben van a kamatláb és a nettó forrásbeáramlás is. Vagyis az Iperiális Kör ugyan kifulladt, és ez jelentősen lelassította az USA gazdaságát, de külső források felhasználásával újból felgyorsították. Mivel azonban most már a kamatok formájában kiáramló tőke egyre nagyobb méreteket ölt, előre látható, hogy a Soros-modell hosszú távú hatása fog érvényesülni, vagyis előbb-utóbb a kifelé irányuló nem-spekulációs tőkemozgás vet véget a nettó forrásbeáramlásra alapozott növekedés-finanszírozásnak. Persze ez sokáig eltarthat, hiszen a dollár nemzetközi fizetési eszköz is, ami különleges lehetőségeket biztosít az Egyesült államoknak.

⁴ Erre jó példa az 1994. évi mexikói összeomlás.

⁵ Balogh Tamás: Mit ér a hagyományos közgazdaságtan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1994.

A kicsi szép című könyvével vált ismertté világszerte és hazánkban is Ernst F. Schumacher, az úgynevezett alternatív közgazdaságtan klasszikusa. Azóta Jó munkát! című könyve is megjelent magyarul. A két kötet alapján egy eredeti világkép bontakozik ki az emberről, az ésszerűségről és a gazdaságról.

A politikatudományban, a politikai filozófiában evidenciának számít, hogy jellegzetesen nem a humánus módszerek vezetnek az államhatalom, kormányzati hatalom megszerzéséhez, illetve eredményes megtartásához. A politikai sikerek kivétel nélkül együtt járnak erkölcsileg tisztátalan eljárások alkalmazásával. A betartatlan ígéretektől a politikai gyilkosságokig, az alattomos manipulációktól a nyílt erőszakig húzódik a hatásos eszközök skálája. A politikai gyakorlat valóban tudományos igényű elemzői nem titkolják, hogy hatalom és erkölcs, politika és humánum között kibékíthetetlen az ellentmondás. Már Machiavelli tudatosította ezt az antagonizmust, amikor politikailag hasznos bűnökről, a hatalom szempontjából szükséges gonoszságokról beszélt.

Kevésbé közismert, hogy a piacgazdaság viszonya a humánumhoz lényegében azonos a politikáéval. Bernard de Mandeville 1705-ben még csak arról elmélkedett, hogy a közhaszon magánvétkekből származik: az egyének kíméletlen önzése, piaci ügyeskedése a nemzetgazdaságot is gyarapítja. Ez az összefüggés tapasztalati tény, kimondása tudományos korrektség. Az viszont már modern ideológia, hogy az egyének ellen irányuló magán- és közvétkeket fogadjuk el történelmi szükségszerűségként, és ruházzuk fel a közérdeket szolgáló jótéteményeknek kijáró pátosszal.

J. M. Keynes, a szociáldemokrata típusú kapitalizmus egyik elméleti megalapozója, 1930-ban kinyilvánította: “Még legalább száz évig el kell hitetnünk magunkkal és mindenkivel, hogy ami jó, az gonosz, és ami gonosz, az jó, mert a gonosz hasznos, és a jó nem az. A kapzsiság, az uzsora és a gyanakvás legyenek az isteneink. Mert csak ők vezetnek ki minket a gazdasági szükség alagútjából a napvilágra.”

Keynesnek nem voltak illúziói: látta, hogy tanítását elfogadva fontosabbnak tartjuk az eszközt a célnál. Tudta, hogy gazdaságfilozófiája az eszközt (a gazdasági hasznot és a vele járó gyarapodást, gazdasági növekedést) öncéllá teszi, és a tényleges végső célt, az embert puszta eszközzé fokozza le.

A későbbi fejlemények tükrében mégis úgy tűnik: Keynes gondolkodása sem volt illúzióktól mentes. Tévesen feltételezte, hogy a bőség mértéket szab a gazdasági növekedésnek, és a szükségletekhez igazítja a termelést. Tévedett abban is, hogy a közgazdaságtan – történelmi szerepének végrehajtása után – megszelídül, és megkísérli humánus keretek közé szorítani a gazdálkodást. Ha a közgazdászokon múlik, az eszköz (a gazdasági haszon) örökre a legfőbb cél marad.

és még valami. Keynes – a tudós közgazdász – magától értetődőnek tartotta, hogy ki kell jutni a “gazdasági szükség alagútjából”. Bármilyen áron. Bármilyen eszközökkel. Ha a célt elfogadjuk, a hozzá vezető eszközöket is el kell fogadnunk. (“Aki a célt akarja, akarnia kell az eszközöket is.” Ez már nem Keynes. Ezt Machiavelli írta.)

Mindebből azonban számos kérdés, dilemma, konfliktus adódik. No és ha valaki elfogadja ugyan a keynesi célt, de nem bármi áron? Esetleg a gyomra nem veszi be, hogy “hasznos gonoszt” kell cselekednie? Mi van akkor, ha nem tud megfelelni a kapzsiság, mohóság, haszonlesés, nyerészkedés stb. követelményének? Ha más isteneknek hódol, vagy önmagára, személyiségére figyelve egyáltalán nem keres isteneket? Sőt, megtörténhet, hogy némelyek nemcsak az előírt eszközök alkalmazására képtelenek, hanem magával a céllal sem azonosulnak. Hiszen elvileg bárki számára felmerülhet az alábbi kérdés. Biztosan igazuk van-e azoknak a tudósoknak, politikusoknak stb., akik szerint nem tehetek mást, mint hogy a következő száz (vagy akár csak ötven, harminc) évben az említett gazdasági alagútban “gonoszkodom”? és ha nekem elsősorban más céljaim, más szükségleteim vannak, és ezért már jelenleg sem alagútban, hanem napvilágon érzem magam? Nos, ebben az esetben a tudós, a politikus, a közgazdász – teljes belső meggyőződéssel – eltévelyedettnek, irracionálisnak, deviánsnak minősít, és megpróbál visszakényszeríteni a tudományosan megalapozott ésszerűség útjára: a sötét gazdasági alagútba. Hiszen honnan vehetné magának bárki is a bátorságot, hogy elutasítsa vagy akár csak megkérdőjelezze a gazdasági és politikai hatalmak által központilag rátukmált szükségleteket? Hiszen akkor a központilag rátukmált szolgáltatásokra kivetett adókat is megkérdőjelezhetné, sőt, fizetésüket megtagadhatná.

A közgazdász logikája világos: a gazdaság növekedést kíván, és az egyénnek nincs joga ezzel ellentétes célokat követni, más szükségleteknek hódolni. Az egyénnek nincs joga elégedettnek lenni, jól éreznie magát a mindennapi életben, ha a “gazdasági szükség alagútja” mást ír elő. Ha valaki nem a gazdasági növekedést szolgálja, annak a léte gazdaságtalan, nem rentábilis. Sőt, nem pusztán gazdaságtalan, hanem gazdaságellenes. (Aki a piacgazdaságban csak árut, és nem profitot termel – fogalmazta meg Ricardo -, annak már a létezése is ártalom.)

A közgazdász logikája világos. Többet kell termelni, hogy több profit keletkezzen. Arra kell mozgósítani a tudományt, hogy gyarapítsa a termelés technikai lehetőségeit. A tudomány által kimunkált technikai-technológiai lehetőségeket maximálisan ki kell használni. Ez így gazdaságos, ésszerű, következetes.

Alternatív közgazdaságtan

Gondok csak akkor adódtak, amikor a közgazdász világos logikája megbicsaklott a gyakorlatban, a gyakorlati megvalósítás során. A XX. század utolsó harmadára ugyanis kiderült, hogy a korlátlan gazdasági növekedési vágynak természeti határai vannak: végzetesen fogynak a nyersanyagok és az energiaforrások. Kiderült továbbá, hogy a modern technológiák nagybani alkalmazása környezetromboló: visszafordíthatatlan károsodási folyamatokat indított el a természetben. Ha a növekedést nem sikerül radikálisan visszafogni, a Föld belátható időn belül alkalmatlanná válik az emberi életre. Ezekre a gyakorlati kihívásokra a hagyományos közgazdaságtannak nincs válasza. Az új helyzet (a környezetpusztítás következményei, a gazdasági növekedés kifulladása, a hagyományos közgazdaságtan elméleti fogyatékossága) különböző környezetvédő elméletek és mozgalmak kialakulásához vezetett. A hagyományos közgazdaságtani szemlélettel és gazdasági gyakorlattal szemben fejtett ki átfogó elméleti elképzelést a németországi születésű brit közgazdász, Ernst Schumacher, amikor az 1970-es években létrehozta az úgynevezett alternatív közgazdaságtant. (Magyarul megjelent könyvei: A kicsi szép. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.; Jó munkát! Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1994.)

Schumacher szakít a XIX. században uralkodó eszmék (gazdaságelvűség, verseny, gazdaságosság, felhalmozás, növekedés stb.) evidenciáival. A természeti életfeltételek és az emberiség megmaradásának nevében az ember és a természet közötti egyensúly, harmónia szükségességét hirdeti. “Gazdaságosan elpusztulni vagy gazdaságtalanul túlélni” – fogalmazza meg kiélezetten az emberiség számára mutatkozó válaszutat.

A Frankfurti Iskolához hasonlóan Schumacher a technológiát nem pusztán termelési, hanem társadalomteremtő és ideológiaképző tényezőként értelmezi. A pusztítás és pusztulás gazdaságtanának tekintett hagyományos gazdasági szemlélet – úgymond – a nagyüzemi technika és technológia szükségleteit fejezi ki. “A jelenlegi ‘rendszer’ – írja – legtágabb értelemben a technológia terméke, és nem lehet jelentősen megváltoztatni, hacsak nem változik meg a technológia is.”

A modern gazdaság sajátossága, hogy az eszközök, a technikai lehetőségek fejlődése diktálja a követett célokat. Az öntörvényű gazdasági-technikai fejlődés a maximális növekedést, a termelési kapacitások teljes kihasználását, ezáltal a tömegtermelést írja elő. A tömegtermelés egyaránt ártalmas az emberre, a társadalomra és a természeti környezetre. A nagyipari technológia “a kizsákmányolás technológiája, egy osztály-vezérelt, antidemokratikus, embertelen és még a biológiai együttélést is megnehezítő, a természeti erőforrásokat pazarló technológia”. Egyetlen esély kínálkozik: az erőszakos technológia felváltása szelíd, környezetbarát, “emberarcú” technológiákkal.

Piacgazdaság az ember ellen

Schumacher rámutat, hogy a modern gazdaság nemcsak a természeti környezetre, hanem az emberi belsőre, a személyiségre is rombolóan hat. A gazdasági gyakorlat tapasztalata és mindennapi kényszere hatására az emberek az egyéni haszonszerzés, mohóság, irigység, önzés szemüvegén át nézik a világot. Ez a kényszerű látásmód egyoldalúvá teszi érzékelésünket, korlátozza, torzítja gondolkodásunkat. A valóságról alkotott egységes kép összeomlik, elménkben széttöredezik. A mohóságtól és irigységtől hajtott ember elveszíti képességét, hogy a dolgokat összefüggő egészként érzékelje. Az egyén belsőleg meghasonlik: mást kíván tőle a gazdasági racionalitás (a gazdaságosság, a gyakorlati siker), és másra ösztönzik spontán érzései. “Elménk telítve lehet a tizenkilencedik század nagy eszméivel, de szívünk akkor sem fog hinni bennük. Az elme és a szív áll háborúságban egymással… Eszünket egy különös, vak és esztelen hit a tizenkilencedik századtól örökölt fantasztikus és életromboló eszmerendszerrel fátyolozta el.” Elme és szív, gazdasági ésszerűség és sokoldalú élet konfliktusában a mai tudomány egyoldalúan az absztrakt értelem oldalára áll: az embertől valamiféle elvont ésszerűséghez, az úgymond tudományos észhez menekül.

Mi a baj a modern tudománnyal?

Mindennapi életünk során ismételten döntési helyzetekbe kerülünk. Szavakban és tettekben kell állást foglalnunk arról, hogy lehetőségeink közül melyeket részesítjük előnyben. Minőségileg különböző, divergens problémákat kell megoldanunk. A világban való eligazodáshoz, az alternatívák közötti választásokhoz, az állásfoglalásokhoz, a döntésekhez nemcsak tudásra, ismeretekre, hanem világképre, értékeszmékre, világunk egészének összefüggéseit értő bölcsességre is szükségünk van. Schumacher szóhasználata szerint kultúrára, amely minőségileg több a puszta tárgyismeretnél, tudásnál. A modern tudomány azonban – hangsúlyozza Schumacher – nem ad ilyen kultúrát.

A modern pozitivista tudományt nem az ember, hanem “csak a ‘szakértelem’ érdekli, és tagadja, hogy objektív tudásunk lehet bárminek az értelméről és céljáról”. A különböző résztudományok túlságosan specializáltak ahhoz, hogy tágabb célkitűzéseinkben segítséget adhatnának. “Még a humán tudományokban is belegabalyodhatunk a szaktudományos megállapítások tömkelegébe, ami elménket egy sor kis eszmével tölti meg, célszerűtlen eszmékkel.”

A tudomány eszméi “hasznosak a szakirányú kutatás számára, de tökéletesen alkalmatlanok életünk irányítására vagy a világ értelmezésére”. A szaktudományok nem kultúrát, hanem pusztán szaktudást, értéksemleges szakértelmet adnak, azonban “a ‘szakértelem’ önmagában semmi, cél nélküli eszköz, puszta lehetőség”. Ezért illúzió a tudománytól várni problémáink megoldását.

A szaktudományok művelői egyfajta vallásként gyakorolják a tudományukat: ki-ki a saját résztudománya iránt van dogmatikus bizalommal. Az egyes szaktudományok azon a hiedelmen, hiten alapulnak, hogy igazságaik megkérdőjelezhetetlenek. Fő veszélyességük részleges tudásuk kíméletlen, nagyléptékű alkalmazásából származik (például atomenergia, mezőgazdasági vegyszerezés).

Schumacher elemzései szerint a jelenkor tudományosságát hatásai, következményei miatt elhibázottnak kell tekinteni. Ez a tudomány az emberi céloktól és szempontoktól független utat jár. Két alapkérdésben marasztalja el Schumacher a modern tudományt. 1. Nem segíti az embert a személyes életben való eligazodásban. Arisztokratikusan elfordul az embertől: az emberek belső és mindennapi problémáitól visszahátrál a tudósi szakma eszméihez, belső ügyeihez. A modern tudomány nem egy humánus kultúra, az emberi célok eszközeként, hanem önértékként, öncélként, a részleges tudást maga a tudás által igazolóként működik. 2. Az uralkodó gazdasági szemlélet eszköze. Az uralkodó közgazdasági szemlélet pedig agresszívvé, erőszakossá tette a tudományt (illetve a tudományos eszközökkel létrehozott technikát).

Következmény: az ember és a tudomány végzetesen külön úton jár. Nincs mód a két út közelítésére: a tudomány nem mutat irányt az ember számára. Az élet problémáit többnyire csak a tudomány ellenében lehet megoldani.

Miért óvakodjunk a közgazdászoktól?

A részleges szaktudományok művelőire jellemző dogmatizmus, saját résztudományuk igazságaiba vetett vallásos hit a modern közgazdászokra fokozottan érvényes. (Schumacher átveszi Ralph és Mildred Buschbaumtól a “közgazdaságtan vallása” kifejezést.) “Maguk a közgazdászok – a legtöbb szakemberhez hasonlóan – rendszerint egyfajta metafizikai vakságban szenvednek, és feltételezik, hogy tudományuk feltétlen és változtathatatlan igazságokkal dolgozik, mindennemű előfeltételezés nélkül.” Pedig a közgazdaságtan “nem a saját lábán áll”: érvényessége, használhatósága meta-közgazdaságtani előfeltételeitől függ. Gazdasági számításai alkalmazhatóságának határai vannak, amelyeket túllépve károssá, pusztítóvá válik. A közgazdaságtan meta-közgazdaságtani előfeltétele a természeti környezet és az ember. A közgazdászok felelőssége, hogy nem tisztázzák tudományuk természeti és antropológiai előfeltételeit. Amikor gazdasági kalkulációikat az emberre és a természeti környezetre is korlátozás nélkül kiterjesztik, akkor úgy járnak el – példálózik Schumacher -, mint a középkori teológusok, akik fizikai problémákat is bibliai idézetek segítségével kívántak megoldani.

Ennek azért vannak különösen pusztító következményei, mert vallásos hitük (résztudományos fanatizmusuk) nemcsak a tudományos gondolkodást deformálja. A tudós közgazdász gondolati deformációi gyakorlati deformációkká alakulnak át.

A modern gazdaságtan sajátos szemüvegen át szemléli a világot: csak az érdekli belőle, ami gyors profitot hoz. ítéletei az egyéni haszonszerzés (a piaci siker) szempontjából mérlegelnek. Ily módon a gazdaságtan a sokarcú valóságot nyereségarcúra redukálja, és mindattól elvonatkoztat, ami nem szolgálja a közvetlen profitérdeket.

Schumacher a közgazdaságtan diktatúrájáról, az ökonomizmus dühéről, az ökonomizmus rabszolgaságáról beszél. A mai közgazdaságtan diktatórikus módon írja elő, hogy mi ésszerű. Az “ökonomizmus dühe” a mindennapi életben pusztít, és nem csitul a magas életszínvonallal. Az ökonomizmus rabszolgaságától a politikusok sem tudnak szabadulni. A közgazdaságtan – úgymond – hűbéri hatalommá vált: szinte az egész politikát magába szívja. A gazdag társadalmakban egyre nehezebb valamit véghezvinni, ha nem fizetődik ki közvetlenül. A gazdasági szempont minden emberi megfontolásnál fontosabbá válik. Mindebből két jellegzetes következmény adódik. 1. A redukált látásmód miatt a közgazdaságtan ítéletei részlegesek, szűklátókörűek: mennyiségileg hasonlítanak össze egymással összemérhetetlen dolgokat. Számára a megújítható és a nem megújítható javak egymással egyenértékű tényezőkként, pusztán termelési költségekként jönnek számításba. 2. Az ember kiküszöbölésére ösztönöz. Gazdaságossági számítások szerint a gép olcsóbb és megbízhatóbb. (Sismondi már 1819-ben megfogalmazta: “Az angol királynak, ha a gépek munkások nélkül is ugyanazt a jövedelmet hoznák, nem lenne szüksége az angol népre.”)

Szaktudományos racionalitás vagy emberi ésszerűség?

Schumacher óvatosságra int a magukat szakértőknek, társadalmi (gazdasági, politikai, jogi stb.) szakembereknek feltüntető tudósokkal, hivatalnokokkal, bürokratákkal szemben. Két okból. Az első ok, hogy szakmai magabiztosságuk mögött a specializálódásból, pusztán részleges tudásból (azaz a társadalom egészére vonatkozó problémákkal szembeni tudatlanságból) fakadó magabiztosság áll. Tudományos vagy szakmai öntudatuk a redukált szemlélet, a szűklátókörűség öntudata. (“Nem a szakosodás a hibás – hangsúlyozza Schumacher -, hanem az, hogy hiányzik belőle a metafizikai tudatosság.”) Ebben áll a modern társadalom szakértőinek, elméleti szakembereinek teoretikus veszélyessége. Ettől azonban közvetlenül csak a valóság adekvát megértése csorbul, a tudomány áll a ködösítés, a hamis ismeretek, a nem-tudás szolgálatába.

Súlyosabb gond a gyakorlati következmény. A tekintélynek örvendő, illetve hatalommal rendelkező szakértők, gazdasági, jogi, politikai szakemberek nem csupán az emberek gondolkodását fertőzik, hanem mindennapi életét, viszonyrendszerét, társadalmi tevékenységét is megrontják. A szakszerűségre, a tudományos észre, a szakmai racionalitásra hivatkozva és támaszkodva irányítják a társadalom működését: az egyéni törekvésektől, személyes elképzelésektől független bürokratikus intézményekkel szabályozzák, korlátozzák az emberek életét.

Ugyanakkor – mutat rá Schumacher – “az egyszerű emberek gyakran szélesebb és emberibb látókörrel rendelkeznek, mint a szakemberek általában”. ők nem szakmai kérdésnek tekintik, hanem közvetlenül megélik a mindennapok problémáit. életük lényegi kérdéseiben bölcsebbek, jobban eligazodnak, mint gazdasági, politikai, jogi vezetőik, feletteseik. A megélhetés, az érdekeltség, a boldogság stb. dolgaiban a gyakorlati emberi ésszerűséggel szemben a tudományos ész (a szaktudományos racionalitás) fogyatékosnak bizonyul. ám mindez hiába: az érdemi döntések szakmai hatáskörökbe tartoznak.

Schumacher következtetése: “a politika túlságosan lényeges dolog ahhoz, hogy szakértőkre bízzuk. Ma a politika fő eleme a gazdaság, a gazdaság fő eleme pedig a technika. A politikát nem lehet a szakemberekre bízni, de nem lehet a gazdaságot és a technikát sem.”

Rendben van: Schumacher logikája szerint ostobaság eltartani, ezért nem kell eltartani a politikusokat. De a jelenlegi körülmények között olyanok a gyakorlati hatalmi erőviszonyok, hogy a “szélesebb látókörű egyszerű emberek” nem tehetnek mást: eltartják a “szűklátókörű politikusokat”. Mire van mégis reális lehetőség? A mamutintézmények bizonyos feladatainak kisközösségi kiváltására.

Schumacher elképzelésében a humánus társadalom a szabadság és a rend összhangját valósítja meg. A modern államban sem rendet, sem egyéni szabadságot nem tapasztalunk. Az egyéni szabadság feltételezi, hogy az egyének maguk hozzák létre közösségüket, társadalmukat. Szabadon alakítják ki egymáshoz való kapcsolataikat, viszonyaikat. Meghatározzák, és ha szükséges, átalakítják együttélésük, együttműködésük rendjét, szabályait. így az őket körülvevő, életüket szabályozó rend számukra nem külső, idegen rend, hanem az ő rendjük, melyet ők alkotnak meg saját maguk számára.

Schumacher rámutat, hogy humánus, az egyéni szabadságot nem sértő rend csak emberi léptékben, az egyének által áttekinthető méretek között valósítható meg. Olyan nagyságú szervezeteket kell kialakítani – hangsúlyozza -, amelyeknek minimális adminisztrációra van szükségük. A kis szervezetek önmagukat igazgatják, mert az emberi agy az egészet átlátja. Ennek megfelelően a monolit állami intézményekkel szemben felértékelődik a kisebb méretű helyi közösség: az egymással társuló egyének által működtetett “önkormányzó demokrácia” (a kifejezést Huxleytól veszi át). A közvetlen demokrácia megnöveli az egyének hatalmát és felelősségét.

Humánus gazdálkodás

Az “emberarcú” rend eszményéből súlyos elméleti és gyakorlati konzekvenciák adódnak. Ez magától értetődően nem lehet olyan rend, amely nem biztosítja a közösséget, társadalmat alkotó egyének megélhetését, életképességét. “Nem létezik olyasmi, hogy ‘az államok vagy a nemzetek életképessége’. Egyedül csak az emberek életképességének kérdése létezik: az emberek, a valódi személyek akkor életképesek, ha a saját lábukon állnak, és megkeresik a kenyerüket.” Mindebből a gazdasági szemlélet gyökeres megváltozása következik. A Schumacher által körvonalazott humánus rendben a gazdálkodás “sportból”, öncélból az emberek eszközévé, emberközpontú gazdálkodássá válik. A humánus (Schumacher szóhasználatában buddhista) gazdaságtan és gazdálkodás célja: a legkisebb erőfeszítéssel biztosítani mindenki elérhető jólétét.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

1. Teljes foglalkoztatottságot. Eszerint mindenkinek lehetősége van arra, hogy szükségletei arányában és kielégítése érdekében hasznos munkát végezzen. “Tömegek általi termelés” a tömegtermelés helyett.
2. A teljes foglalkoztatottságot mindenki által elérhető és személyes munkához kapcsolódó tulajdon biztosítja. Mindenki dolgozó tulajdonossá válása, illetve tulajdonosként való megélhetése műszaki forradalmat feltételez: a kezdetleges és a csak nagyüzemileg alkalmazható, környezetkárosító technikák helyett olyan “köztes technikák” elterjedését, amelyek áthidalják az eltérő képzettségből fakadó feszültségeket. Ezek a bárki által működtethető, “emberarcú” technikák lehetővé teszik, hogy az emberek önmagukon segítsenek (“szegényeknek készült technológia”).
3. Legolcsóbb, ha a lehető legtöbb szükséglet kielégítését helyben tudják megoldani: a helyi szükségletek kielégítésére helyi forrásokat használnak.
4. Előtérbe kerül a termékek tartóssága, minősége. A maradandóság igénye mind a használati javakban, mind a természethez való viszonyban fontossá válik.
5. A termelés a teljes személyiség jólétét hivatott szolgálni. Ezért a mechanikusan mért életszínvonalét felváltja az életminőség szempontja. A tárgyi javakhoz képest felértékelődik a szellemi fejlődés és a lelki javak figyelembevétele.

A modern közgazdaságtanétól eltérő viszony a munkához

A modern közgazdaságtan szerint “a munkáltató szempontjából az lenne az eszményi állapot, ha alkalmazottak nélkül tudna termelni, az alkalmazottak szempontjából pedig az, ha munka nélkül juthatnának jövedelemhez”. Ennek következtében az eszményi állapot, ha teljesen kiküszöbölik a munkát. Haszonelvű megközelítésben pusztán szükséges rossz, természeti kényszerűség a munka. Az emberközpontú gazdasági felfogás viszont rámutat a munka pozitív oldalaira is. 1. Alkalmat ad az embernek arra, hogy képességeit használja és fejlessze. 2. Kialakítja az egyén együttműködési képességét, amikor másokkal egy közös feladat megvalósításán fáradozik. 3. Létrehozza az élethez szükséges javakat és szolgáltatásokat, ezáltal a megélhetéséről gondoskodik. Mindez azonban megkérdőjelezi munkaidő és szabadidő merev szembeállítását: “munkaidő és szabadidő ugyanannak az életfolyamatnak egymást kiegészítő részei, és csak azon az áron lehet különválasztani őket, ha elrontjuk a munka örömét és a szabadidő boldogságát”. Schumacher figyelmeztet: ha ugyanaz a termék hatszoros munkaidővel vagy hatszoros termelékenységgel állítható elő, nem biztos, hogy némelyek nem a hosszabb, de kreatívabb (“gazdaságtalanabb”, de humánusabb) megoldást választanák.

A modern közgazdaságtani szemlélet a tárgyi javakat fontosabbnak tartja az embereknél, a fogyasztást az alkotó tevékenységnél. “Ez azt jelenti, hogy a hangsúly átkerül a munkásról a munka termékére, vagyis az emberiről az emberalattira.” A humánus gazdaságtan szerint viszont a civilizáció lényege nem a tárgyi szükségletek megsokszorozása, hanem a személyiség fejlődési lehetőségeinek növekedése. A személyiség fő megnyilvánulása a tevékenység.

A modern közgazdász szakmai logikája szerint azt, akinek a munkája nem hoz megfelelő nyereséget, el kell bocsátani. Ez így gazdaságos. Egyébként sem kifizetődő a teljes foglalkoztatottság. A humánus gazdaságtan szerint viszont a közvetlen gazdasági rentabilitással szemben az embernek, a személyiségnek kell elsőbbséget élveznie. így valósulhat meg az alapvető társadalmi cél: teljes foglalkoztatottság, ezáltal mindenki megélhetése. Modern növekedés, illetve hagyományos stagnálás helyett a követendő középső út a “tisztességes megélhetés”: a lelki harmóniához, vagyis a belső jóléthez szükséges mértékű gazdagság megtermelése a lehető legkisebb erőfeszítéssel.

Jövő a jelenben

Annak igazolására, hogy már a jelenlegi viszonyok között is lehetséges humánus gazdálkodást folytatni, Schumacher az úgynevezett Scott Bader Köztársaság működését ismerteti.

Ernest Bader svájci kvéker az első világháború után vándorolt be Nagy-Britanniába, ahol gazdasági vállalkozásba kezdett. Badert felháborította, hogy a tőke alkalmazza az embert, nem pedig az ember a tőkét. Másik kritikai célpontja a vállalati hierarchia. “Ráeszméltem – fogalmaz -, hogy magával a kapitalista filozófiával állok szemben, amely az embereket vezetettekre és vezetőkre osztja”, és a tulajdonosoknak, illetve a vezetőknek – úgymond – diktatórikus hatalmat ad. Ez a helyzet csak a tulajdonviszonyok megváltoztatásával, valamiféle közös tulajdon kialakításával oldható meg. Ezért 1951-ben alkalmazottaival létrehozta a Scott Bader Köztársaságot, és ráruházta cégének tulajdonjogát. A következmények látványosak.

1. A vállalat tevékenysége és tőkéje a tulajdonosok összességének lett alávetve, akik azt saját céljaiknak és szempontjaiknak megfelelően igazgatják. Elsődleges célkitűzés a munkafolyamat humanizálása volt, de “ennek a közösségi tulajdonra épülő kisüzemnek az alapján fokozatosan egy újfajta életstílus valósítható meg, amely leveszi a munkabérért való küzdés terhét az emberekről”.
2. Összekapcsolódott a gazdasági kezdeményezés és az egyén közösségi felelőssége. Másként is megfogalmazva: a valódi (azaz közvetlen) demokrácia és a gazdasági hatékonyság. Minden döntést végső fokon a munkások parlamentje hoz.

A Köztársaság Alkotmánya kimondja:

• A Köztársaság tagjai társtulajdonosok és munkatársak, ezért semmilyen okból nem elbocsáthatók. Az emberek szolidáris közösséget alkotnak.
• A munkák díjazásában maximum hétszeres eltérés érvényesülhet. Tehát a legmagasabb bér nem haladhatja meg a legalacsonyabb hétszeresét.
• Egy vállalat nem lehet nagyobb, mint amekkorát minden dolgozója át tud tekinteni. Ez a szám 350 fő körüli. Ezt meghaladó létszámnövekedés esetén új, önálló gazdasági egységeket kell létrehozni.
• A nyereség felét a Köztársaságon kívüli humánus célokra fordítják. (Ez nemcsak a magánönzés, hanem a csoportönzés kialakulásának is ellene hat.)

A Scott Bader Köztársaságnak – állapítja meg Schumacher – “sikerült olyan célokat elérnie, amelyek kívül esnek az üzleti normákon, olyan emberi célokat, amelyeket a szokásos üzleti gyakorlat háttérbe szorít vagy teljesen figyelmen kívül hagy. Más szóval a ‘Bader-rendszer’ túllép a magántulajdon rendszerének leegyszerűsítő jellegén, és az iparszervezetet az ember szolgájaként használja ahelyett, hogy egyszerűen csak a tőketulajdonosok gazdagodásának eszközéül használná fel.”

Békés út a köztulajdonhoz

Schumacher általános elképzeléssel áll elő azzal kapcsolatban, hogy miképpen lehetne békés úton és társadalmi méretekben közeledni a humánus gazdálkodáshoz. Az ökonomizmus szolgálatával szakítani kívánó kormányzatoknak a tulajdonosi viszonyok átalakítására a következő eljárást javasolja. 1. írja elő minden nagyméretű vállalat átalakítását részvénytársasággá. 2. Mondjon le a nyereségadó kivetéséről. Ugyanakkor annak kiváltására tegye kötelezővé a cég részvényeinek megduplázását új részvények kibocsátásával, és az új részvények köztulajdonba (a helyi polgárok testületének, az úgynevezett Társadalmi Tanácsoknak a tulajdonába) adását. így az állam nyereségadó-kivetési joga – kisajátítás és kártalanítás nélkül – átalakul a társadalom tulajdonosi részesedésévé..

Ahhoz, hogy korunk neoliberális "konszenzusa" kialakuljon, hosszú évtizedek munkájára volt szükség. A vezető konzervatív közgazdászok, politológusok és szociológusok tevékenységét az amerikai nagyvállalatok alapítványai közvetlenül is szponzorálják. E hálózat feltérképezése azonban nem könnyű feladat.

Ha a neoliberálisok¹ és az egyirányú gondolkodás² reprezentánsai ma uralkodnak is az ideológia terepén, ez korántsem volt mindig így. A második világháborút követő években a neoliberalizmus sehol sem volt meghatározó jelentőségű. Bár az Egyesült Államokban az alapító atyák kezében eleinte kevés ütőkártya volt, egy fontos elvet hamar elsajátítottak: a gondolatoknak következményeik vannak. 1948-ban Richard Weaver ezt a jelmondatot adta könyve címéül, amely azután hosszú karrierre és hatalmas visszhangra tett szert az Atlanti-óceánon túl.³

Aligha tekinthetjük véletlennek, hogy ez az írás akkoriban az University of Chicago Press-nél látott napvilágot, ha tudjuk, hogy ennek a városnak az egyeteme⁴ jelentette a születő neoliberalizmus kemény magját. Friedrich August von Hayek, az emigráns osztrák közgazdász itt jelentette meg 1944-ben Út a szolgasághoz ⁵ című nagyhatású művét. Egy másik fiatal és ragyogó tehetségű közgazdász, egy bizonyos Milton Friedman szintén itt talált kiadóra, csakúgy, mint az irányzat más emelkedőben lévő csillagai.⁶ A közkeletűen csak “chicagói fiúknak” nevezett közgazdászokból álló Chicagói Iskola híressé vált, s tagjai szétrajzottak a világban, így kerültek Pinochet tábornok Chiléjébe is. Közgazdasági s vele filozófiai és szociális doktrináikat urbi et orbi kezdték tanítani. Milton Friedman művei – mint a Kapitalizmus és szabadság⁷ – a könyvesboltok sikerkönyveivé léptek elő.

A neoliberálisok számára az egyén szabadsága egyáltalán nem a politikai demokráciából és az államilag szavatolt jogokból következik: szabadnak lenni, e felfogásban, egyenlő azzal, hogy szabad vagyok az állam beavatkozásától. Ez utóbbinak pusztán a szabadpiaci keretek rögzítésére kell korlátozódnia. A termelőeszközök magántulajdona, illetve következésképpen ezek magánosítása elengedhetetlen követelmény. A forrásokat, a beruházásokat és a munkaerőt a legmegfelelőbben a piac osztja el; a szociálisan hátrányos helyzetű csoportoknak szánt állami programok szinte egészét egyéni, önkéntes jótékonykodásnak kell felváltania. Az egyén így válik maradéktalanul felelőssé saját sorsáért.

A neoliberálisok mindig is tudták, hogy ennek a New Deallel és a jóléti állam tanaival diametrálisan ellentétes programnak a gyakorlati kivitelezéséhez először a szellemi szférát kell megdolgozniuk. Az elveket azelőtt kell propagálni, mielőtt következményeik érzékelhetők lennének a honpolgárok és a társadalom életében. Azok számára pedig, akik előállítják, közzéteszik, oktatják és terjesztik ezeket a gondolatokat, kellően jó körülményeket kell teremteni. Ezért a neoliberális irányzat 1945-től kezdve állandóan törekedett arra, hogy gondolkodó elméket és anyagi támogatókat toborozzon, hogy megfelelő pénzügyi és intézményi háttérrel vértezze fel magát. Úgynevezett “agytrösztjei” (thinktanks) közül a legbefolyásosabbak az Egyesült Államokban találhatók. Talán nem felesleges, ha némelyikük tevékenységét itt újra felidézzük.⁸

A Hoover Intézetet (Hoover Institution on War, Revolution and Peace) 1919-ben a későbbi elnök, Herbert Hoover alapította. A Stanford Egyetem campusában székelő intézmény az orosz és a kínai forradalomra vonatkozó dokumentumgyűjteményeiről híres. Elsőrendű szerepe (a hidegháború élharcosa, főként évkönyve, az International Communist Affairs révén) a 60-as évektől gazdasági feladatkörrel is kiegészült. Évi mintegy 17 millió dolláros költségvetése lehetővé tette, hogy finanszírozza – mások mellett – Edward Tellernek, az atombomba egyik atyjának munkáit, valamint olyan közgazdászok munkásságát, mint George Stigler vagy a Stanford és Chicago között ingázó Milton Friedman.

Ugyancsak régi intézmény az American Enterprise Institute (AEI), amelyet 1943-ban a New Deal bizonyos aspektusaival szemben álló üzletemberek hoztak létre. A washingtoni székhelyű, a szellemi közszférával különlegesen jó viszonyban lévő AEI közvetlen együttműködésben áll a Kongresszus tagjaival, a szövetségi adminisztrációval és a médiával. A 80-as években az Intézet mintegy 150 fővel dolgozott, akik közül ötvenen kizárólag könyvek, jelentések, elemzések, illetve politikai és gazdasági ajánlások kutatási és előállítási feladataival foglalkoztak. Az AEI befolyásának viszonylagos csökkenésére utal, hogy évi költségvetése (1993-ban 12,8 millió dollár) jelenleg alig fele a tíz esztendővel korábbinak.

A legismertebb és Ronald Reagan elnökségéhez a legerősebben kötődő intézmény a Heritage Foundation (HF). Az 1973 óta működő HF, amelynek évi költségvetése kb. 25 millió dollár, évente mintegy kétszáz dokumentumot termel. Ez a média területén különösen aktív, minden más intézménynél többet idézett alapítvány adja ki – többek között – a public policy szakértőinek évkönyvét, amely ezerötszáz – hetvenféle rubrikába besorolt – neoliberális kutató és szakértő nevét tartalmazza (az időhiánnyal küzdő újságírók megelégedésére, akik cikkeiket ezáltal megfelelő “tudományos” nevekkel támaszthatják alá).

Említésre érdemes további két intellektuális központ is: a gyorsan fejlődő Cato Institute, amely a “minimális kormányzat” szószólója, s a privatizáció tanulmányozására szakosodott, illetve a Manhattan Institute for Policy Research, melyet 1978-ban a CIA későbbi igazgatója, William Casey alapított, s amelynek a redisztributív kormányzati programokkal szembeni kritikái komoly befolyásra tettek szert. E két “műhely” egyaránt a piacot ajánlja gyógyírnak valamennyi társadalmi problémára. A think-tankeket és a kormányzati szférát egyfajta közlekedőedény-rendszer köti össze, ami lehetővé tette, hogy a Nixon-éra “régi harcosai” menedéket találjanak James Carter interregnuma idején, illetve hogy ugyanezt tegyék a Reagan-Bush korszak emberei Clinton mostani elnöksége alatt.

Az Egyesült Államokon kívül a neoliberális szellemű intézmények hálózata kevésbé gazdag. Mindazonáltal az Egyesült Királyságban “Thatcher asszony kommandói” – ahogyan magukat szerették nevezni – fontos pozíciókat szereztek az ideológiai harcban. Említsük meg közülük a Centre for Policy Studiest és az Institute of Economic Affairst, amelyek kiadványainak listája a konzervatív közgazdászok egyfajta Ki kicsodája, illetve méginkább a londoni Adam Smith Institutot, amely – a kérdésben szakértőnek számító Brendan Martin szerint⁹ – “többet ért el, mint az újjobboldalon belül bármely más nyomásgyakorló csoport a privatizáció doktrínájának az egész világon való népszerűsítéséért”.

Mindazonáltal a rangidős és legbefolyásosabb formáció a Société du Mont Pelerin. 1947-ben vagy negyven amerikai és európai személyiség, Fridrich von Hayek meghívására, ebben a Montreux melletti svájci faluban jött össze, hogy egy tíznapos konferencián vegyen részt. Hangsúlyozva a történelmi pillanat komolyságát – “a civilizáció központi értékei forognak kockán” -, a csoport tagjai kijelentették, hogy “a magántulajdon és a piaci verseny jegyében fogant eszmék hanyatlása” veszélyt jelent a szabadságra, “mert az ezen intézmények által meghatározott hatalom és a belőlük következő kezdeményezőkészség diffúziója nélkül nehéz elképzelni olyan társadalmat, ahol ténylegesen meg lehetne őrizni a szabadságot”.¹⁰

1947 és 1994 között a Société huszonhatszor tartott – minden alkalommal egy-egy hetes – összejövetelt különböző városokban. 1994-ben Cannes volt a helyszín, ez év (1996) szeptemberében pedig a tagok – akiknek létszáma időközben negyvenről négyszázötvenre nőtt – az osztrák alapító, Hayek városában, Bécsben találkoztak. A Société előszeretettel hivatkozik a soraiból kikerült közgazdasági Nobel-díjasokra, tagjainak listáját azonban – akik mindannyian egyénileg csatlakoztak a Társasághoz – nem kívánja nyilvánosságra hozni; jobbnak látja elkerülni “a reklámot és a média reflektorfényét”.¹¹

A neoliberális ideológia termelésére és terjesztésére hosszú esztendők óta több száz millió dollárt fordítottak. Kérdés: honnan származik ez a pénz? A kezdet kezdetén, az 1940-es és 50-es években a főszerepet a William Volker Fund játszotta. Ez az alap mentette meg az ingatag folyóiratokat, s finanszírozta számos, Chicagóban kiadott könyv megjelentetését, fizette ki a befolyásos Foundation for Economic Education lejárt váltóit, illetve szervezett konferenciákat az amerikai egyetemeken. Szintén a Volker Fund volt az, amely pénzelte az amerikai résztvevők utaztatását a Société du Mont Pelerin első összejövetelére.

A 60-as években azután a neoliberálisok jelentősége már nem volt egészen marginális. Több amerikai családi alapítvány kezdte el őket s intézményeiket támogatni. A Ford Alapítvány – a jótékonykodásnak ez az igazi “elefántja” – a középjobb és a centrum sok egyéb pénzforrását is megnyitotta számukra azzal, hogy 300 ezer dolláros szubvenciót nyújtott az American Entreprise Institute-nak. A Bradley Alapítvány (28 millió dollárnyi adomány 1994-ben) – többek között – a HF-t és az AEI-t pénzeli, s magazinokat, folyóiratokat támogat.¹² Így 1990-1993 között a legjelentősebb neoliberális lapok közül négy (The National Interest, The Public Interest, New Criterion, American Spectator) különféle forrásokból összesen 2,7 millió dollárhoz jutott. Összehasonlításképpen: a mindösszesen négy progresszív szellemű amerikai folyóirat (The Nation, The Progressive, In These Times, Mother Jones) ugyanezen időszakban együtt csupán 269 000 dollár támogatásban részesült.¹³

A régi, nagy amerikai ipari vagyonokon nyugvó alapítványok, mint a Coors (sörgyártás), a Scaife vagy a Mellon (acélipar) s különösen az Olin (vegyipari termékek) ugyancsak pénzelnek egyes nagy presztizsű amerikai egyetemi tanszékeket. A cél: “erősíteni azokat a gazdasági, politikai és kulturális intézményeket, amelyeken a magánvállalkozás alapul”, miként ez az Olin Alapítvány brosúrájában olvasható, amely már 1988-ban 55 millió dollárt fordított efféle célokra. Magától értetődik, hogy ilyen nagyságrendű pénzekkel a nagylelkű adományozók fenntartják maguknak a jogot arra, hogy megjelöljék azt a professzort, aki a támogatott tanszék élére kerülhet, vagy az adott kutatóközpontot irányíthatja.¹⁴ Az Olin-féle jogi és közgazdasági tanszékek már megtalálhatók a Harvard, a Yale és a Stanford Egyetemen s természetesen – mások mellett – a chicagóin is.¹⁵ A francia történész, Francois Furet, aki a Chicagói Egyetemen a John M. Olin politikatörténeti és politikaikultúra-program igazgatójaként 470 000 dollárban részesült, egyike az ilyesfajta bőkezűség illusztris személyiségeinek.

Ily módon a pénz lehetővé teszi, hogy minden ízében kész “vitáknak” kellő hírnevet s hozzá megfelelő színteret teremtenek. 1988-ban Allan Bloom, a Chicagói Egyetemen működő Olin Központ a Demokrácia Elméletének és Gyakorlatának Tanulmányozására elnevezésű műintézmény igazgatója (aki minden évben 3,6 millió dollárt kap az Olin Alapítványtól) előadásra kérte fel a Külügyminisztérium egyik szürke funkcionáriusát. ő a felkérésnek eleget is tett, s előadásában proklamálta a Nyugat és a neoliberális értékek totális győzelmét a hidegháborúban. Beszédét cikk formájában azonmód leközölte a The National Interest, amely évi 1 millió dolláros Olin-támogatást kap, s amelynek főszerkesztője egy jól ismert neoliberális, Irving Kristol, akit akkoriban – mint a New York-i Egyetem Businnes Schooljának professzorát – az Olin Alapítvány 326 000 dollárral “ismert el”. Kristol ezután felkérte Bloomot, valamint az újjoboldal egy másik prominens alakját, Samuel Huntingtont (a Harvardon működő Olin Stratégiai Tanulmányok Intézete igazgatóját; ezt az intézetet 1,4 milliós Olin-támogatásból hozták létre), hogy “kommentálják” a cikket a folyóirat ugyanazon számában. Kristol a számban a saját “kommentárját” is lehozta.

Az így elkezdődött “vita”, amelyet az Olin-pénzalapok négy haszonélvezője indított útjára egy Olin-féle folyóiratban, hamarosan a New York Timesban és a Time magazinban folytatódott. Ma pedig már mindenki hallott Francis Fukuyamáról és A történelem végé-ről, amely több nyelven is bestseller lett. Az ideológiai kör bezárul, midőn sikerül meghódítani a nagy példányszámú napilapokat, a rádiót és a képernyőt. Ezt a győzelmet gyakorlatilag kardcsapás nélkül sikerült elérni. Ha nem vesszük tudomásul, hogy a gondolatoknak következményeik vannak, előbbutóbb kénytelenek leszünk a tézis igazságát a magunk kárán megtapasztalni.

[Megjelent: Le Monde diplomatique, 1996. augusztus, 16-17.]

Jegyzetek

¹ A kifejezés félreértésre adhat okot. Az Egyesült Államokban a neoliberálist neokonzervatívnak (vagy neo-connak) nevezik, mivel ott a “liberális” inkább baloldalinak vagy legalábbis demokrata-szavazónak számít.

² Az “egyirányú gondolkodás” azonosítását, meghatározását és megbélyegzését először Ignacio Ramonet végezte el a Le Monde diplomatique 1995. januári vezércikkében.

³ Richard Weaver: Ideas Have Consequences. Chicago, University of Chicago Press, 1948.

⁴ L. Serge Halimi: L’université de Chicago, un petit coin de paradis bien protégé. Le Monde diplomatique, 1994. április.

⁵ Friedrich August von Hayek: La Route de la servitude. Párizs, PUF, 1992. Magyarul: Út a szolgasághoz. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.

⁶ Például Russel Kirk: The Conservative Mind. 1953.; Leo Strauss: National Right and History. 1953.

⁷ Milton Friedman: Capitalisme et liberté. Párizs, Laffont, 1971. Az eredeti kiadás, Capitialism and Freedom, 1962-ben látott napvilágot.

⁸ L. Serge Halimi vizsgálódását: Les boîtes à idées de la droite américaine. Le Monde diplomatique, 1995. május. L. még erről a témáról James Allan Smith: The Idea Brokers: Think-Tanks and the Rise of the New Policy Elites. New York, The Free Press, 1991.; George H. Nash: The Conservative Intellectual Movement since 1945. New York, Basic Books, 1976.

⁹ Brendan Martin: In the Public Interest? London, Zed Books, 1993. 49.

¹⁰ Statement of Aims: Mont Pelerin Society; elfogadva 1947. április 8-án, idézi George Nash: I. m. 26.

¹¹ A Société du Mont Pelerin jelenlegi tevékenységére vonatkozó adatokat jelenlegi elnöke, Pascal Salin, a Paris-Dauphine egyetem professzora, Alain Madelin közeli tanácsadója szívességéből közöljük.

¹² L. Beth Schulman: Foundations for a Movement: How the Right Wing Subsidises its Press. Fairness and Accuracy in Reporting (FAIR), New York, 1995. március-április.

¹³ L. David Callahan: Liberal Policy’s Weak Foundations. The Nation, 1995. november 13.

¹⁴ Jon Weiner: Dollars for Neocon Scholars. The Nation, 1990. január 1.

¹⁵ Uo.

***

Susan George cikkére válaszul az LMd októberi számának levelezési rovata közölte Francois Furet-nek a szerkesztőséghez írott válaszlevelét. Ebben a francia történész, többek között, a következőket írta:

“Aligha kerülhette el az Önök figyelmét, hogy az amerikai egyetemeken, ahol az akadémiai programoknak a legkülönfélébb irányultságú alapítványok általi finanszírozása bevett gyakorlat, az effajta pénzügyi támogatás, szellemi oldalról, mindig egy vagy több, a szubvenció által preferált témában tekintélyes professzor bevonásával valósul meg, anélkül, hogy ez utóbbi(ak) befolyással lenne (lennének) magára a pénzügyi lebonyolításra, amely az egyetemi adminisztráció dolga. Ami a Susan George által említett összeget illeti, amelynek nagyságát egyébként még ellenőrizni kellene, ez – több évre elosztva – az amerikai és a francia forradalomra vonatkozó kutatásokat volt hivatva ösztönözni, a bicentenáriumok idején. Az én megbizatásom (vagy inkább társmegbizatásom, hiszen osztoztam rajta Keith Baker kollegámmal, aki akkor a Chicagoi Egyetem tanára volt), abban állt, hogy elnöke voltam annak a bizottságnak, amely kiválasztotta a legmegfelelőbb jelölteket arra a kutatási ösztöndíjra, amelyet ez az ‘Olin-féle pénz’ finanszírozott… Nevezetesen, ha jól emlékszem, a támogatás révén (a pályázaton nyertes egyetemisták közül) sokan Franciaországba jöhettek kutatni. Azaz minden szabályszerűen történt, az egyetem ellenőrzésével. Hozzáteszem, mert munkatársuk inszinuációja erre kényszerít, hogy ezért a pluszmunkáért én semmiféle díjazásban nem részesültem. Végül pedig: gondom volt ügyelni rá, miként egész életemben tettem Chicagóban és Párizsban egyaránt, hogy pártpolitikai megfontolások ne legyenek befolyással döntéseinkre.

Ilyenformán megérthetik, hogy az egyetemi tevékenységemnek erről az epizódjáról az Önök munkatársa és szerkesztősége által eszközölt ábrázolás felháborított, s tökéletesen méltatlannak tűnik számomra az önök lapja részéről.”

(Fordította: Lugosi Győző)

Az elmúlt év során két hang szólalt meg váratlanul a közéletben, hogy felhívja a figyelmet a neoliberális gazdasági korszakváltás tragikus következményeire. Az egyik a katolikus egyházé, a másik Soros Györgyé. Tudvalevő persze, hogy egyikük esetében sem új keletű a "szociális érzékenység", és az is, hogy ez utóbbi még nem azonosítható sem a baloldalisággal, sem a progresszióval.

Az egyház és a szociális problémák kapcsolatával foglalkozó írásaink különböző korszakokból és világrészekről vett példákkal mutatják be, miként próbáltak enyhíteni az egyházak a nélkülözők nyomorán, és hogyan viszonyultak a társadalmi haladást képviselő baloldali politikai erőkhöz.

Könyvszemlénkben bemutatjuk, hogyan gondolkodik a piacgazdaság mechanizmusairól a nemzetközi sajtóban gyakran "filantrópként" aposztrofált Soros György. Olvasóink összevethetik nézeteit néhány progresszív közgazdász: Marx, Keynes és Schumacher szemléletével

Tartalomjegyzék

1. alfabeta : Jótékony egyházak, jótékony polgárok?
2. Gergely Jenő : Szociális intézmény-e az egyház? (Interjú a történésszel)
3. Benoit Guillou : A „jólét teológiája” – Pünkösdizmus és neoliberális politika Peruban
4. Zsumbera Árpád : Az ókeresztény közösségek szociális tevékenységéről
5. Illés László : Az átkos halálfolyam ellen – Az egyház szociális tanításai és a magyar katolikus sajtó az 1930-as évek elején
6. Balogh Margit : Egyház és egyházpolitika a Kádár rendszerben
7. Lugosi Győző : Felszabadítási teológia
8. Lugosi Győző : Szekták
9. Balogh Sándor : Mindszenty József a politizáló katolikus főpap
10. Mester Béla : Bretter György a filozófus
11. Bretter György : Tény és elmélet
12. Hild Márta : A marxi elmélet újrafelfedezésének története
13. Lóránt Károly : Soros György: A pénz alkímiája könyvéről
14. Magyar Jenő : Ártalmas-e a tudomány? – Ernst Schumacher az emberről, az ésszerűségről és a gazdaságról
15. Susan George : Hogyan lett a gondolkodás egyirányú?
16. Richard Gott : Az év, melyben Che Guevarának nyoma veszett

Harminc évvel ezelőtt, 1967-ben gyilkolták meg Bolíviában az argentin származású Ernesto Guevarát, akinek neve a kubai forradalomban és több más felszabadító mozgalomban játszott szerepének köszönhetően a soha meg nem alkuvó, önfeláldozó forradalmi elkötelezettség szimbólumává vált. Cikkünk "Che" Guevara kalandos életének egy kevéssé ismert epizódját villantja fel, amely a hatvanas évek Afrikájába kalauzolva a jelenkori fekete-afrikai társadalmi tragédiák eredetét is megvilágítja.

Afrika szívében járunk. Az országban, mely egykor Belga-Kongó volt, lázongások törnek ki. A tuszi harcosok, akiknek sikerült a szomszédos Ruanda hutu törzseinek mészárlásai elől elmenekülni, teszik a dolgukat. A nyugati hatalmak az oldalvonalakon kívül toporognak azon töprengve, vajon mennyire avatkozzanak be. Ez nem az 1996-os esztendő Zaire-ja. Ez Kongó, ahogy Zaire-t 1965-ben nevezték. És a forradalmi harcok sűrűjében ott találjuk a nagy latin-amerikai gerillavezért, Che Guevarát. Ezerkilencszázhatvanötben Guevarának nyoma veszett. Kubából márciusban “tűnt el”, és haláláig nem is, amely két évvel később, 1967 októberében a bolíviai őserdőben érte, bukkant elő. Tudjuk, hogy Bolíviába 1966 novemberében érkezett, hogy később balsikerű hadjáratát megkezdje, és mindig is köztudott volt, hogy ennek a hiányzó esztendőnek a folyamán a kongói felkelőkkel tartott. Ám az 1995-ben Párizsban kiadott kötetet megelőzőleg, melynek címe L’Année où nous n’étions nulle part (Az év, melyben sehol se voltunk), a kongói kaland részletes története nem volt hozzáférhető.

Ez a könyv két kubai újságíró, Froilán Escobar és Félix Guerra, valamint egy mexikói író, Paco Ignacio Taibo munkája. ők hárman Guevara afrikai expedíciójának általuk megtalált minden túlélőjét kikérdezték, és felfedték azt, amit joggal a “kubai forradalom legsikeresebben megőrzött titkának” neveznek.

A kubai kormánynak huszonöt éven keresztül sikerült a történetet homályban tartania. A könyvben közölt részletek még ma is zavarbaejtők, hitelességét többen kétségbe vonják. Miután a korabeli eseményeket közelről követhettem nyomon, számomra a könyv hitelessége nem kérdéses. A három szerzőnek “a kubai államapparátus egyik fontos tagja” egy százötven oldalas, sűrűn gépelt beszámolót mutatott a Kongóba irányuló kubai expedícióról, melyben Guevara kézzel írt javításai voltak olvashatók. Az írás címe Pasajes de la guerra revolucionaria: el Congo. Biztos, hogy ez Guevara saját, kiadatlan kézirata volt.

Az argentin születésű Guevara kulcsszerepet töltött be a kubai forradalomban 1956 és 1959 között. Neve kezdettől fogva összefonódott Kubának azzal a törekvésével, hogy a forradalmat az egész világra kiterjessze.

A kongói hadjáratot Fidel Castro kormánya feltétel nélkül támogatta – Afrikában ez volt az első kubai katonai beavatkozás. Később még számos másik követte. Kuba számára, mivel népességének zömét nagyszámú fekete, korábban rabszolgaságban élő lakosság adta, ez tökéletesen megfelelt történelmi múltjának és forradalmi szándékainak.

Személyes érintettségem az eseményekben 1963 októberétől datálódik, amikor első alkalommal látogattam el Kubába. Guevarának egy követségi fogadás alkalmával mutattak be, és hamarosan elbűvölő személyisége hatása alá kerültem. Négy évvel később, 1967 októberében, amikor a Guardian bolíviai tudósítójaként dolgoztam, éppen Vallegrandéban, a kis vidéki városban tartózkodtam, mikor Guevara holttestét – öt órával korábban lőhették le – közszemlére kitették a helyi kórház mosodájában. A jelenlévők közül néhányan kétségbe vonták, vajon tényleg Che Guevara teste-e az, és mivel én voltam az egyetlen olyan jelenlévő újságíró, aki vele valaha is találkozott, felkértek, hogy azonosítsam.

Ezt követően Dar es Salaam-ba költöztem, ahol a Tanzanian Standard külpolitikai munkatársaként működtem. Az ország elnöke, Julius Nyerere volt a lap főszerkesztője, Frene Ginwala, jelenleg a dél-afrikai parlament elnöke, pedig a lap szerkesztője. Forradalmi idők voltak ezek. Afrika egyes részei még gyarmati uralom alatt álltak, és Dar es Salaam jelentette a legtöbb afrikai felszabadítási mozgalom székhelyét – miként a kubaiak Kongóba irányuló expedíciója idején is.

Az elnyúló kongói válság a világ színpadán ugyanazt a szerepet játszotta a hatvanas évek kezdetén, mint a volt jugoszláviai események a kilencvenes évtized folyamán – csakhogy az előbbit a hidegháborús feszültségek is “fűszerezték”. Kongót készületlenül érte a Belgiumtól 1960 júniusában kapott függetlenség, miniszterelnöke a baloldali Patrice Lumumba lett. Az addigi helyzet szinte azonnal szilánkokra hullott szét. A hadseregben lázadás tört ki, az ország leggazdagabb tartománya, Katanga, ahol a rézbányák találhatók, és ahol a korábbi gyarmatosító hatalom továbbra is megőrizte érdekeltségét, Moise Csombe vezetése alatt kivált. Ezt azonnal az országot alig hogy elhagyó belgák katonai beavatkozása követte; (Lumumba kérésére) az Egyesült Nemzetek Szervezete is csapatokat küldött. Amikor Lumumba a Szovjetunióhoz is katonai segítségért fordult, Joseph Kasavubu elnök nyomban elmozdította, akit ebben az intézkedésében főparancsnoka, Joseph Mobutu is támogatott. Nem sokkal ezután Lumumba ellen (Csombe utasítására) merényletet követtek el, míg Dag Hammarskjöld, az ENSZ főtitkára, aki az ENSZ-hadműveleteket jött ellenőrizni, repülőszerencsétlenség áldozata lett. Ez nem kis feszültséget keltett.

Több mint három évig a kongói események foglalták el a világ lapjainak címoldalát. Ez a három év az afrikai földrész életképességi vizsgáját jelentette. Vajon a függetlenedő Afrika visszahullik az “imperialisták” ölébe? Vagy – egy másik nézőpontból – a “kommunisták” uralma alá kerül? 1963 végére a válság látszólag lecsendesült. A nemzetközi érdeklődés más irányba fordult.

A történelem azonban nem törődik azzal, vajon figyelemmel követik-e. 1964 elején sorozatos felkelések törtek ki Kongó területén, amelyek Lumumba nevét és az általa bevezetett radikális szólamokat hangoztatták. Ezek a zavargások nyugatra, a burundi határ menti övezetre, továbbá keleti irányba és északra is kiterjedtek. Ez utóbbi terület lázadóinak vezére Gaston Soumaliot volt, aki kapcsolatokat tartott fenn Kínával. Társai között ott találhattuk Laurent Kabilát, a nyílt beszédű, észak-katangai parlamenti tagot, az egykori franciaországi diákot.

1964 júniusában az északi terület felkelői a Tanganyika-tó nyugati partján elfoglalták Albertville (jelenleg Kalemie) városát. Ez volt az a terület, ahova Che Guevarának és csapatának egy évvel később érkeznie kellett.

1964 derekára a régi lumumbista baloldal – Kína és a Szovjetunió támogatását élvezve – Kongó széles területei felett vette át az ellenőrzést. Ám ez a győzelem korántsem volt biztosnak mondható. A politikai vezetők között fennálló nézetkülönbségek folyamatosan gyengítették a forradalmi erőket. Az ENSZ-csapatok júniusban visszavonultak, és Moise Csombe, a régi szeparatista vezető, szinte azonnal magához ragadta a hatalmat. Az északi és keleti területek felkeléseinek leveréséhez segítségül dél-afrikai fehér zsoldosokat hívott, régi szövetségesével, a legendás hírű Mike Hoare-ral az élükön. A zsoldosok már egyszer, 1960-ban “megmentették” Katangát; ezúttal egész Kongót kellett megmenteniük a “kommunizmustól”. Mobutu tábornok, Csombe főparancsnoka, Hoare-t arra kérte, hogy Dél-Afrikából és Rodéziából toborozzon össze ezer embert. Ezzel egy időben belga katonákat is hadba állítottak ismét, hogy ezáltal megerősítsék a Kongói Nemzeti Hadsereget.

Lyndon Johnson elnök kormánya néhány harci repülőgépet bocsátott Csombe rendelkezésére; pilótának kubai száműzötteket toboroztak. (A Kuba ellen kudarccal végződő, 1961-es disznó-öbölbeli támadás után az amerikaiaknak bőséggel állt rendelkezésére bevethető kubai zsoldos.) Megérkeztek a belga ejtőernyősök is – látszólag azért, hogy megmentsék a túszként fogva tartott európaiak életét. Valójában a művelet több mint kétszáz európai és számtalan afrikai halottat hagyott maga után. Egyúttal egyesítette a független Afrika radikálisabb rendszereit, hogy szembeforduljanak azzal, amit láttak, mint ami Kongó ismételten gyarmati hatalom alá való helyezése is volt Csombe, a fekete bábvezér irányítása alatt.

Mind Algéria, mind Egyiptom kijelentette, hogy a kongói felkelők támogatására fegyvereket és katonákat küld, ezenfelül erre szólították fel a többi kormányt is. Ez volt az a pillanat, amikor Kuba a közvetlen kongói beavatkozás mellett döntött.

Emlékszem, amikor 1963 októberében Havannába látogattam, mindenhol a fogságba került Lumumba tragikus arca nézett rám vissza a házfalakról. A következő szöveg volt alatta olvasható: “Kuba nem Kongó”. Kuba önmagát egy el nem kötelezett szocialista államok alkotta csoport középpontjának tekintette, melynek az a küldetése, hogy a világtörténelmet megváltoztassa, és véget vessen az amerikai imperializmusnak. Minthogy az USA már három kontinensen beavatkozott katonailag – Vietnamban, Kongóban és a Dominikai Köztársaságban -, a Harmadik Világ egységes ellenállásának gondolata, amely uralkodóvá a 60-as évek folyamán vált, és amelyet Guevara is magáévá tett, kezdett kibontakozni.

1964-ben Guevara az ENSZ New York-i közgyűlésén Kuba küldötteként felszólalva kifogásolta, hogy belga ejtőernyősök érkeztek Kongó területére, akiket brit támaszpontokról kiindulva az amerikai légierő szállított. Beszédét a következő retorikai fordulattal zárta: “A szabad embereknek világszerte kötelességük, hogy megbosszulják a Kongóban történteket.” Maga Che Guevara is hamarosan hozzálátott ehhez.

1965 elején tapasztalatszerző körútra indult számos afrikai ország érintésével. Kairóban találkozott Nasszer ezredessel, aki csöppet sem mutatkozott lelkesnek elgondolásai iránt. Nasszer vejének, az újságíró Mohamed Heikalnak a találkozóról szóló összefoglalója szerint Guevara elmondta: azt tervezi, hogy egy csapat fekete kubai élén Kongóba megy harcolni. “Kongóba fogok menni – mondta Guevara -, mert az most a világ legforróbb pontja. Azt remélem, hogy Katangánál döntő csapást mérhetünk az imperialistákra.” Heikal visszaemlékszik arra, hogy Nasszer figyelmeztette Guevarát, nehogy “egy új Tarzan akarjon lenni, azaz fehér ember a feketék között, aki vezérük és megmentőjük. Mert ez nem lehetséges.”

Márciusban Guevara visszatért Havannába. A repülőtéren Castro üdvözölte. Ez volt utolsó nyilvános megjelenése. Távolléte alatt egy 150 főnyi, gerillákból álló elitcsapat – mindannyian önkéntesek és mindannyian feketék – már gyakorlatozott. Nem árulták el nekik, hogy mire szánják őket.

Senkinek sem volt szabad arról tudnia, még a kongóiaknak sem, hogy Guevara Kongóba fog érkezni. Külsejét alaposan elváltoztatva, Moszkván és Kairón keresztül repült Dar es Salaam-ba, kubai forradalmi csoportjának kíséretében. A repülőtéren 1965. április 19-én az új kubai nagykövet, Pablo Rivalta fogadta őket. Ugyanakkor vezető kongói politikai személyiség nem jelent meg. A Kongó keleti vidékén zajló felkelést Gaston Soumaliot és Laurent Kabila irányították, a kubaiak az ő megsegítésükre indultak útnak. Che Guevara és csoportja érkezésének időpontjában mindketten egy hosszúra nyúló értekezleten vettek részt Kairóban, melynek során a kongói forradalmi mozgalom belső politikai nézetkülönbségeit kellett volna tisztázniuk.

Már kezdettől fogva világos volt, hogy Guevara és az afrikaiak nem fognak tudni zöld ágra vergődni egymással. Politikusok, mégha kényszerhelyzetben vannak is, csak ritkán örülnek annak, hogyha kívülállók mondják meg nekik, hogyan folytassák le saját forradalmaikat. A kubaiak a szó legtisztább értelmében voltak internacionalisták. Azért jöttek, hogy az imperialisták ellen küzdjenek, bárhol is bukkanjanak azok föl, és hogy kiterjesszék a világforradalom körét.

A kongóiak általában nem tápláltak ilyen nagy ambíciókat. Mindössze azt kívánták, hogy a kubaiak képezzék ki őket. A potenciális gerillák már mind orosz, mind kínai kiképzésében részesültek a Szovjetunió, illetve Kína területein létrehozott katonai táborokban. Guevara azt a kubai nézetet igyekezett kifejteni, hogy sokkal több értelme volna annak, ha a gerillaharcosok helyben, Kongóban kapnának kiképzést ahelyett, hogy Kubába küldenék őket. Ez azonban az afrikaiaknak nem volt ínyére. Guevara korábban már meg is jegyezte, hogy számos afrikai forradalmár túlságosan is hozzászokott ahhoz az életmódhoz és kényelemhez, amelyet a száműzetés – mindenféle rájuk háruló költség nélkül – számukra biztosított.

A különféle beszámolók mind egyetértenek abban, hogy Guevara központi terve az volt, hogy hasznosítja a már felszabadított övezeteket a Tanganyika-tó partvidékén, és itt rendezi be óriási kiképzőtáborát. Ez a terület az afrikai földrész közepén található, és egy barátságos ország, Tanzánia fekszik a szomszédságában. Az egész olyan tankönyvbe illőnek tűnt. 1965. április 23-án Guevara és 14 fős gerillacsapata Dar es Salaam-ból a Tanganyika-tóhoz indult. Konvojukat három Mercédesz és egy nagy teherautó alkotta. A teherautó tetejére egy csónak került, amelyet a tengerparton vásároltak, hogy a tavon át tudjanak kelni.

Elindulásuk előtt Guevara mindegyik kubai társának egy-egy szuahéli álnevet adott. Victor Dreke és Martinez Tamayo, a csoport két hadnagya az ‘egyes’ és a ‘kettes’ szuahéli megfelelőjét (Moja, illetve M’bili) kapták, önmagának Guevara a “Tatu”, azaz ‘hármas’ nevet adta. Ez természetesen előre látható zavart okozott a későbbiekben. Moja és M’bili, azaz “Egyes” és “Kettes” nyilván a vezéreket kellett hogy jelentse. De hát akkor miért volt “Tatu”, azaz a “Hármas” annak az embernek a neve, aki valójában a főnök szerepét töltötte be? – A kongóiak ezt nem értették.

A csapat a kongói Kibamba falunál kelt át a tavon, ahol is egy felfegyverzett kongói csapat, önmagát “Népi Felszabadító Hadseregnek” nevezve, érkezett üdvözlésükre. Kínaiak által rendelkezésükre bocsátott khaki gyakorlóruhát viseltek. Jelszavakat kiáltoztak egymásnak, és lelkesítő dalokat énekeltek. Azonban nehezen értették meg egymás szavát, és ez a továbbiakban sem volt másként. Guevara és a kubaiak közül néhányan komoly erőfeszítéseket tettek, hogy megtanuljanak szuahéliül, ami ugyan gyakori nyelv volt a tanzániai lakosság körében, de ez nem volt érvényes Kongóra, ahol ezen kívül még rengeteg törzsi nyelvet beszéltek. A kubaiak közül egyedül Guevara beszélte Kongó gyarmati nyelvét, azaz a franciát.

Mike Hoare, a kongói zsoldosparancsnok, könyvében jól hasznosítható leírást ad arról a területről, ahova a kubaiak megérkeztek: “A Fizi Baraka ellenállási sziget kétszer akkora területet foglalt el, mint Wales. Uvirától, a Tanganyika-tó felső csücskétől egészen 150 mérföldnyire [mintegy 300 km] nyúlt délre, Kabimba faluig, amely 30 mérföldnyire [kb. 55 km] fekszik Albertville-től északra; a szárazföld belsejének irányában a Lualaba-hegyen fekvő Kasongóig ért. A sziklás tájat váratlan szakadékok, sebes folyók és kanyargó ösvények szabdalták. Már egy jó esztendeje, hogy ez a hegyi menedék az ellenség kezére jutott.”

A kubaiakat lenyűgözte a kongói katonai felszerelések minősége. A fegyver-, a lőszer- és a ruházati utánpótlás sohasem jelentett gondot. De még inkább meglepte őket a kongóiakkal együtt küzdő mintegy 4000 főnyi ruandai tuszi harcos jelenléte. A tuszik korábban, Kongó függetlenségének idején, már egyszer megbosszulták a hutu mészárlást. Minthogy Ruandából kiűzték őket, abban reménykedtek, hogy egy sikeres kongói forradalom hátszelében visszatérhetnek országukba.

A politikai nehézségek, melyek a hadjáratot akadályozták, már korán felszínre törtek Kibambában. A kubaiak Antoine Godefroi védelme alatt érkeztek, aki a Dar es Salaam-i központú felszabadítási mozgalom még tapasztalatlan politikai kádere volt. Guevara számára hamarosan világossá vált, hogy Godefroi nem élvezi a kongói felszabadított övezet katonai vezetőinek bizalmát.

Amikor Godefroi ezeknek a katonai irányítóknak azt javasolta, hogy néhány kubai vezető vegyen részt a megbeszéléseiken, vonakodás volt a válasz. Azt is elmondták nekik, hogy egy kubai különítmény érkezésére számíthatnak, de azt nem is sejtették, hogy ennek Guevara lesz a vezetője – minthogy erről nem is hallottak. Guevara úgy döntött, fel kell világosítani Godefroit, ki is ő valójában. Mikor ezt megtette, Godefroi kétségbeesett. Szüntelenül azt ismételgette: “scandale internationale (nemzetközi botrány)”, és hogy “senkinek sem szabad megtudnia”.

A Kibambában állomásozó kongói parancsnokok végül kissé meglágyultak az idegen jövevények iránt, Guevarát pedig – jóllehet még mindig nem tudtak valódi kilétéről – felkérték, körvonalazza számukra közvetlen cselekvési tervét. Ez egy jellegzetesen ortodox gerilla-kampány terve volt. Eszerint száz embert 20 fős csoportokba sorolnának, alapvető katonai kiképzésben részesítenének, amely külön fegyvernemi kiképzést, lövészárokásást és híradósi ismereteket foglal magában. A kiképzés öt-hat hétig tartana, azt követőleg a résztvevőket M’bili, az egyik kubai parancsnok vezénylete alatt hadba állítanák. Harc közben aztán kitűnne, kik a legalkalmasabbak a katonáskodásra. Ezeket az embereket aztán ütőképes szakasszá lehetne szervezni. Guevara szerint száz emberből mindössze húsz bizonyul jó katonának, és ezek közül is alig kettő-három válik be igazán. Mindezt a kongói vezérkar tudomására hozta, de az csak hímezett-hámozott.

A vezérkar egyik tagja, Kiwe, később Guevarának minden szépítés nélkül beszámolt a felszabadító harcban részt vevő politikusokról: az egyik, aki Stanleyville-t szállta meg, “beképzelt ember volt, aki mindannyiszor újabb plecsnivel jutalmazta magát, ahányszor egy új faluba érkezett”; egy másik, aki korábban miniszterelnök is volt, ráadásul Lumumba egyik leszármazottja, “nem volt egyéb, mint egy baloldali lesipuskás”; egy harmadikat pedig úgy jellemzett, hogy “az inkább emlékeztetett egy rablóbanda, mint egy forradalmi mozgalom vezérére”.

A helyzet az alsóbb szinteken sem volt túl biztató. Miközben Kabila érkezését várta Kairóból, Guevara néhány napig a helyi kórház gyógyszerlaboratóriumában dolgozott, visszatérve eredeti orvosi hivatásához. Aggodalommal töltötte el, hogy mennyi szexuális úton terjedő betegségben szenvedő pácienssel találkozott. Ez annak a következménye volt, hogy a katonák a tavon átkelve gyakorta keresték fel a tanzániai Kigoma bordélyházait. “Nem a lakosság, vagy a kigomai prostituáltak rossz egészségi állapota döbbentett meg – jegyezte fel Guevara -, hanem az a tény, hogy a fertőzés ilyen rohamosan terjed. Ki ad pénzt ezekért a nőkért? Mi történt a forradalom céljaira tartalékolt pénzzel?” Guevara ugyancsak élesen támadta azt is, amit a kongóiak a kínai és szovjet utánpótlás-szállítmányok kicsomagolásakor műveltek. A kínaiak fegyvert küldtek, az oroszok gyógyszereket. A kongói katonák azonban ahhoz voltak szokva, hogy minden felbontott csomagot szétosztottak, kiárusítottak, “mint egy arab bazárban”.

Május 8-án, úgy két héttel azután, hogy Guevara csoportja megtelepedett Kibambában, újabb kubai csapat érkezett. Guevara szempontjából lényeges volt, hogy ezt a második különítményt egy tapasztalt kongói parancsnok, Leonard Mitoudidi irányította. Egyetemet végzett, franciául jól beszélő ember volt, akinek a politikához is volt érzéke. Úgy tűnik, kezdetben Guevarának sikerült megfelelő ismeretekhez jutnia a Kongóban uralkodó tényleges erőviszonyokról. A helyzet nem volt valami fényes, különösen ami az ország belső területein harcoló felkelőket illette.

A létszámban megnövekedett kubai csapat, Mitoudidi beleegyezésével, a tó körüli hegyvonulat legmagasabb pontján, a Luluabourg-hegyen alakította ki központi táborhelyét, mintegy öt kilométernyi távolságra Kibambától. Ez négyórás, szüntelen hegynek felfelé tartó gyaloglást jelentett. Miként az egyik kubai megállapította: “Itt másmilyenek a hegyek, mint Kubában. Késsel lehetne vágni a ködöt még délelőtt tízkor is.”

A lelkes Mitoudidi irreális javaslatokkal állt elő. Közölte, hogy mostantól az a kubaiak feladata, hogy a Csombe kezében lévő, kulcsfontosságú Alberville ellen támadást indítsanak, le egészen a tó déli csücskéig. Az előző évben ez már egyszer a “felszabadított övezet” része volt, aztán megint elesett. Kétségtelen, hogy Albertville politikai célpontot jelentett, de megszállásával kísérletezni – miként Guevara igyekezett rámutatni – katonailag túlságosan nagyszabású terv lett volna. Alig egy maroknyi ember állt rendelkezésére, azoknak is fele beteg volt.

Végül május 23-án egy szerényebb tervben állapodtak meg. Eszerint a kubaiak stratégiai támaszpontjukról több irányba felderítő expedíciót indítanak útnak: keleten Lulimbába, délen Benderába és Kabimbába, míg északon Fizibe és Barakába. A kubaiakat nemigen hitték el, amit nekik mondtak, és maguk akarták felfedezni a terepet. Guevara a háttérben maradt, még mindig titokban és szigorú védelem alatt.

Ezek a felderítések körülbelül két hetet vettek igénybe. A kubaiak felkutatták a felszabadított övezet határait. Jónéhány baráti csapattal találkoztak, mindamellett azt is feljegyezték, hogy az ellenség előretolt állásai alapos védelmet élveznek. A fizi területen Mojának (Dreke századosnak) látnia kellett, hogy a kongói harcosok morális szintje milyen alacsony. Fehér katonákból álló csapattal akkor találkoztak először, amikor a kubaiak Csombe városon kívül eső táborának felderítésére előrenyomultak. A helikopterek és a repülőgépek számára csupán egy rövid leszállópálya állt rendelkezésre.

Amikor a felderítő csapatok visszaérkeztek, Guevara két kifejezésben foglalta össze beszámolójuk lényegét: hozzá nem értés és szervezetlenség. A kongói lakosság véleménye nem volt hízelgő a felkelés irányítóiról. Kabilát és Mitoudidit idegennek, sőt “külföldi látogatónak” tartották. “Soha nem voltak ott, ha szükség volt rájuk” – mondták róluk. Az őket körülvevő vezérkarról pedig azt állították, hogy “ivászattal töltötte az idejét, majd nagyokat ettek anélkül, hogy ezt leplezték volna. Értelmetlen expedícióikkal csak pazarolták a benzint.”

A kubaiak a bajok gyökerét a kiképzés hiányában vélték megtalálni. Végül is a kubaiak éppen emiatt érkeztek.

Ezenközben mindvégig mindenki arra várt, hogy Laurent Kabila, a legfőbb kongói vezér, felbukkanjon. Ez azonban a végtelenségig halasztódni látszott. Ráadásul katasztrofális dolog történt: Mitoudidi június 7-én a Tanganyika-tóba fulladt. A történtekről számos, egymásnak ellentmondó jelentés látott napvilágot. Baleset volt, esetleg gyilkosság? Vízbe ugrott, hogy egy vízbe esett emberen segítsen, de ezenközben ő maga került bajba. A kubaiak gyakorlatilag újra egyedül maradtak.

Tíz nappal később, június 17-én végül levél jött Kabilától. Ebben arra szólítottak fel, hogy a harcolók felejtkezzenek el Albertville-ről, és helyette inkább a Bendera-erőd ellen indítsanak támadást, amely Csombe helyőrségének szállása volt a Kimbi-folyó partján, s amely Kibambától a szárazföld belseje felé vezető úton helyezkedett el. Azonfelül ez a hely vízierőműtelepként is működött. A támadást a ruandai különítménynek kell vezetnie, és egy hét múlva, június 25-én kell végrehajtani 50 kubai segítségével. A ruandaiak felvilágosították Guevarát, hogy a benderai erőd faépületei a környék legnagyobb barakkjai, melyekben akár 300 Csombe-askari és további 100 belga zsoldos ejtőernyős is elrejtőzhet.

Úgy tűnt, ennek az utasításnak is csak az a célja, hogy egy kongói vezér mindenki másnál nagyobb hőstettet “hajtson végre”. Guevara úgy vélte, az erőműtelepet különösen jól fogják védeni. Tehát ez legálább olyan rázós műveletet jelent, mintha Albertville-t próbálnák meg bevenni. Arra is rámutatott, hogy politikai hiba volna az első nagyobb feladat alkalmával “külföldinek” tekinthető csapatok irányítása alatt állni. Saját emberei közül jó pár még mindig betegeskedett.

Guevara titokban egy másik, ésszerűbb elgondolást dédelgetett: kisebb célpont megtámadását tervezte, foglyok ejtését, ezáltal az ellenségről addig szerzett ismereteik bővítését. Ám több heves vita után arra a döntésre jutottak, hogy bármilyen lépés jobb a kilátástalan egyhelyben topogásnál. A kongóiak beismerték, hogy már kétszer is megpróbálták elfoglalni a barakkokat, ám kitartottak amellett, hogy mivel ez a legközelebb fekvő, ezért a legkívánatosabb célpont is egyben. Június 20-án negyven-egynéhány kubai, alig 100 tuszi és kongói katonával együtt nyugatnak indult, és előkészületeket tett a banderai erőműtelep és helyőrség lerohanására.

A művelet kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. Kilátásait tovább rontotta az a tény, hogy a tuszi harcosok nem tudtak szuahéliül. Amikor tényleges harcra került sor, sokan megfutamodtak, a kongóiak nem voltak hajlandók benne részt venni, és négy kubai meghalt. Irataik és személyes feljegyzéseik az ellenség kezébe kerültek. Guevara legsötétebb félelmei valóra váltak. A Csombe-rezsim immár kézzelfogható bizonyítékkal rendelkezett arról, hogy a lázadásban kubaiak is részt vesznek.

Abból az elemzésből, amelyben a kubaiak a kudarc okát tárták fel, kitűnik, hogy a rendelkezésre álló százhatvan főből hatvan még a támadás megkezdése előtt dezertált, és a megmaradt száz nagy része sem adott le egyetlen lövést. Guevara már korábban kifejezésre juttatta a kongóiak fegyverhasználatra való alkalmatlansága felett érzett csalódottságát. Ha géppisztoly közelébe kerültek, behunyták a szemüket, és addig tartották az ujjukat a ravaszon, míg a tölténytár ki nem ürült. Bármilyen sok kiképzésben is részesültek, nem voltak képesek a sorozatlövés elsajátítására.

Bár a benderai ütközet a kubaiak számára nagy szerencsétlenséggel járt, a zsoldosvezér, Mike Hoare igencsak gondolkodóba esett. Rádöbbent feladata nehézségére. Július elején érkezett Albertville-be új, hat hónapra szóló szerződésével, melynek végső célja a keleti országrészben kitört lázadás leverése lett volna. Johannesburgból további ötszáz zsoldost toborzott ennek a megbízatásnak a végrehajtásához.

Hoare tudatában volt, hogy kubai ellenfelei is lesznek. Visszaemlékezéseiben azt is feljegyezte, honnan tudta ezt: “Az utóbbi hónapokban a megfigyelők enyhe változást észleltek abban az ellenállásban, amelyet a felkelők a leopoldville-i kormánnyal szemben tanúsítottak. Míg ezt korábban egyfajta józan passzivitás jellemezte -amink van, azt megőrizzük -, most kezdett egyre agresszívebbé válni. Ez a változás párhuzamosan zajlott le egy olyan kubai tanácsadói csoportnak a térségbe való érkezésével, amely különösen jól értett a gerillaharcok művészetéhez.”

Hoare visszaemlékezését azzal folytatja, hogy minden kétség, mely a kubai jelenlét körül lebegett, egy csapásra “eloszlott, amikor a Bendera-ütközet után előbukkant egy kubai holttest”. “A nála talált notesz és útlevél azt bizonyította, hogy Prága és Peking érintésével Havannából érkezett. Mindkét közbülső megállóhelyén alapos kiképzésben részesült. A notesz egyik bejegyzése egyértelműen árulkodik a valóságról. Tulajdonosa ezt írta: a kongói felkelők átkozottul lusták a 76 mm-es löveg meg a nehéz lőszer cipelésére.”

A benderai csata, melyben a kongóiak oly szánalmasan szerepeltek, döntő jelentőségűnek bizonyult. A kubaiak körében először ütötte fel a fejét vereségtudat. Ha a kongóiak nem készültek fel a harcra, mi dolguk lehet ott a kubaiaknak? A kubai különítmény több tagja is jelezte Guevarának, hogy szeretnének Kubába visszatérni. A kubaiakat lehangolta a kongóiaknak csodaitalukba, a dowába vetett hite: azt hitték, ha ezt fogyasztják, nem fogja őket a golyó. Hoare fehér zsoldosai sem hittek ebben a babonában.

A kubaiakat az is elkeserítette, ahogy a kongóiak foglyaikkal bántak. Június elején a kongóiak elkaptak egy hajót, fedélzetén egy francia zsoldossal. Az elfogott franciát aztán nyakig beásták egy majdnem két méternyi mély gödörbe – ez a gyarmati idők egyik elterjedt büntetési módja volt. Amikor ezt a kubaiak meghallották, panaszt tettek a parancsnoknál, hangsúlyozva, hogy a zsoldostól információkhoz juthatnak, és több hasznát lehetne venni, ha életben marad, mintha meghal. A parancsnok azt mondta, majd utánanéz a dolognak. Ám másnapra a zsoldos halott volt.

Guevara cseppet sem örült a morális hanyatlásnak – főként azért nem, mert éppen újabb erősítés érkezett Havannából. 39 katona jött, köztük Harry Villegas, akit Pombo néven ismertek, és akit Fidel kifejezetten Guevara testőrének jelölt ki. (Pombo korábban Guevara mellett harcolt Kubában, ezt követően harcolni – és túlélni – ment Bolíviába.)

A nemzetközi kilátások egyre komorabbá váltak. Guevara legfőbb afrikai elvtársát, az algériai Ben Bellát június 19-én katonai puccsal eltávolították. Ben Bella a kongói forradalmi kormány és a kongói kubai expedíció fontos támogatója volt. Bukásával a kongói ellenállási mozgalom nemzetközi támogatottsága lassan bomlásnak indult.

Július elején, több mint három hónappal a kubaiak megérkezése után, Laurent Kabila végre felbukkant a felszabadított övezetben. Guevara a tóhoz utazott, hogy találkozzék vele; az egyik kubai orvos epésen megjegyezte, hogy Kabila “guineai hölgyek társaságában” érkezett.

Kabila nem hozott jó híreket. Súlyos nézeteltérésbe került a keleti front másik fővezérével, Gaston Soumaliottal. De, mint mondta, még nincs minden veszve. Kabila jó szónok volt, újra lelkesedést tudott önteni a kongói harcosok szívébe. Ám csupán öt napig volt jelen, mivel feltétlenül fel akarta keresni Soumaliotot Dar es Salaam-ban.

Kabila lesújtó véleményét Soumaliotról a Darban akkreditált, kubai Pablo Rivalta is osztotta: “Ami engem illet, úgy tartottam, hogy Soumaliot hazudik.” Más vonatkozásban Kabila nemigen tett mély benyomást Rivaltára.

“Nem tehetünk úgy, mintha a helyzet kedvező volna” – írta harcosainak szóló üzenetében Guevara augusztus 12-én. Majd így folytatta: “A mozgalom vezetői idejük nagy részét az ország határain kívül töltik… Szervezeti munka szinte nem is folyik, mivel a középkáderek nem dolgoznak, nem tudják, hogyan kell dolgozni, és senkiben sem keltenek bizalmat… A harcosokat fegyelmezetlenség és az áldozathozatal iránti elszántság hiánya jellemzi leginkább. Kizárt dolog, hogy ilyen csapatokkal meg lehessen nyerni egy háborút.” Az esztendő közepére minden kubai legalább egyszer ágynak esett, Guevarát is az asztma és a malária rohamai gyötörték. Mindannyian elcsüggedtek. Ugyanakkor a havannai vezetés változatlanul igen heves vérmérsékletű maradt. Guevara nem továbbította személyes sorsának elkeseredett hangú feljegyzéseit Castróhoz. Semmi sem történt, hogy leálljon a frissen kiképzett gerillák rendes havi “beszállítása” Kubából Tanzániába.

Szeptember első napjaiban a kubai kormánynak lehetősége nyílott arra, hogy első kézből győződjék meg arról, mi folyik. Gaston Soumaliotot meghívták Havannába; két hetet töltött a kubai politikai vezetés rajongó szeretetétől övezve – amit nem helyeselt a józanabb véleményt formáló Guevara és a Dar es Salaam-i kubai nagykövet, Pablo Rivalta.

Kubában egy alkalommal Soumaliot hihetetlen elragadtatással számolt be Castronak a forradalmi küzdelem eredményeiről, minek következtében a kubaiak beleegyeztek, hogy – kérésére – 50 orvost küldjenek. Castronak mindazonáltal bizonyára megvoltak a maga kételyei. Úgy döntött, hogy kiküldi José Ramón Machado Venturát, a kubai egészségügyi minisztert, hogy ellenőrizze, igazán szükség van-e ezekre az orvosokra. Machado október elején érkezett meg Kibambába, a kubaiak hatodik gerillacsoportjával. Azonnal megállapodott Guevarával, hogy a hadjárat jelenlegi szakaszában az orvosok kiküldése súlyos hiba volna.

Miután Machado felvilágosította a havannai hangulatról, Guevara a következő őszinte szavakkal fordult Castrohoz október elején: “Kedves Fidel! …Soumaliot és elvtársai alaposan átvertek téged. Túl sok időt venne igénybe minden hazugságukat elsorolni, jobb, ha arról írok neked, mi történik igazán a térképen. Két olyan övezet van, ahol valamiféle, szervezettnek mondható forradalmi tevékenység zajlik: az egyik az a hely, ahol mi tartózkodunk, a másik Kasai tartomány, ahol Mulele állomásozik. Ez utóbbit továbbra is nagy bizonytalanság jellemzi. Az ország más tájain nincs semmi az elszigetelt alkalmi csoportokon kívül, amelyek az erdőben bújnak meg; ezek harc nélkül veszítették el mindenüket…”

“További 200 ember megjelenése pillanatnyilag több kárt okozna, mint hasznot, hacsak nem határozzuk el véglegesen, hogy önálló harci tevékenységbe kezdünk. Ebben az esetben szükségünk volna egy újabb hadosztályra… Egyedül nem tudunk felszabadítani egy országot, ha az nem hajlandó ezért küzdeni.”

A kongói bevetés során a kubaiakat végig súlyos kétségek gyötörték a kiképzési célokból rájuk bízott gerillacsapatok értelmi színvonala miatt. Az egyik kubai tiszt úgy jellemezte a problémát: “A kongói harcosok között sok az olyan alezredes és ezredes, akik Csombe hadseregéből álltak át a gerillákhoz. Mások katonai tapasztalatok nékül csatlakoztak a mozgalomhoz, köztük újságírók és a szó szoros értelmében vett turisták, akik minden péntek este rendesen el is tűntek.” Ráadásul, folytatódik a visszaemlékezés, ez a szedett-vedett hadsereg helytelenül viselkedett a helyi parasztokkal. Guevara úgy vélekedett, hogy nem sokat lehet tenni a kongói gerillahadsereg érdekében. Abban reménykedett, hogy talán egy napon majd ki lehet állítani egy helyileg toborzott paraszti harci alakulatot. A parasztságról csak dicsérőleg nyilatkozott.

A két tapasztalt kubai politikai személyiség, Emilio Aragonés és Fernandez Mell megérkezésével, tömören fogalmazva, némileg helyre billent a kubai harcosok lelki állapota. Ám Hoare zsoldosai már jócskán készültek az erőteljes ellentámadásra, és ez a kubaiak egész helyzetére fenyegetőleg hatott. Szeptember vége felé Hoare zsoldosserege egy éjszaka kihajózott Albertville-ből, és partra szállt a Tanganyika-tó partján, a kubai főhadiszállástól északra. Felszerelésük egy kb. 25 méter hosszú ágyúnaszádból, fél tucat rohamcsónakból, 12 T-28-asból – rajtuk egy tucatnyi száműzött kubai pilótával -, 4 B-26-osból és egy Bell típusú helikopterből állt. Ez meglehetős erőt képviselt.

Szeptember 27-én a zsoldosok két oldalon lendültek támadásba. Mindkét helyszínen 100-100 fős egységekkel indultak a felkelők kezére került Baraka városa ellen. Egy ugyancsak 100 főből álló harmadik egységüket szárazföldön irányították Lulimba és Bendera visszaszerzésére. Hoare beszámolója szerint azonban ez egyáltalán nem volt sétagalopp. A kubai kiképzés kezdte éreztetni a hatását.

“Az ellenség egészen másképp viselkedett, mint eddig tapasztaltuk” – jegyezte fel Hoare. “Felszereléssel rendelkeztek, tervszerűen helyezkedtek, és válaszoltak a füttyjelekre. Világos volt, hogy kiképzett tisztek vezetése alatt állnak. Spanyol nyelvű üzeneteket csíptünk el. Egyik távirászom spanyol nemzetiségű volt, szerinte az üzenet nyelvezete alacsony néposztályra vallott. Ebből arra következtettünk, hogy Baraka védelmét kubaiak irányítják.”

Október végére, mikor Guevara kubai emberei már éppen hat hónapja tartózkodtak Kongóban, Hoare zsoldoshadserege szoros gyűrűbe fogta állásaikat. Baraka elesett, és tíz nap múlva a zsoldosok Fizit is elfoglalták. Készen álltak arra, hogy délre induljanak, Lubondja és Lulimba felé. Egy utolsó összecsapásra készülve, Guevara visszavonult a luluabourgi táborba. Ez alkalmas helynek tűnt a tartós ellenállásra.

Ám ekkor egy diplomáciai vereség sokat rontott a dolgok állásán. Október 13-án a kongói elnököt, Joseph Kasavubut, tisztán látva, hogy az afrikai államok többségével semmiféle közeledést nem lehetne elérni, ha Moise Csombe marad az ország miniszterelnöke, arra igyekezték rávenni, hogy távolítsa el Csombét.

Ezt követően Kasavubu az afrikai államfők Kwame Nkrumah vezette accrai értekezletén október 23-án bejelentette, hogy az országban zajló felkelés lényegében véget ért. Ezért tehát lehetségessé vált a fehér zsoldosok kivonása. Ez volt az a jel, melyre az afrikai országok régóta vártak. Ha Kasavubu elnök hajlandó befejezni a független Afrika sértegetését, akkor ők is hajlandók támogatásukat megvonni a Soumaliot-féle felkeléstől.

A radikálisabb afrikai államokra nézve ez súlyos vereséget jelentett, és egy évtizedre megbontotta a kontinensen uralkodó erőegyensúlyt. Megérezve, hogy a légkör kedvező, a rodéziai vezető, Ian Smith úgy döntött, hogy két héttel később, november 11-én egyoldalú nyilatkozatban hirdeti ki országa függetlenségét. Az afrikai fehérek tartós ellenállása a többségi uralom bevezetésével szemben új és hosszúra nyúló fejezetéhez érkezett. 1966 elején Nkrumah elnököt is eltávolították, helyét egy konzervatív katonai rezsim foglalta el.

Hoare és zsoldosai számára, akárcsak Guevara és a kubaiak számára ezek a külső politikai fejlemények súlyos veszélyeket hordoztak magukban. A kongói zsoldos-epizód gyakorlatilag lezárult. Hoare-t, a legmeghatározóbb és leginkább előtérben levő kongói zsoldost november végén Dél-Afrikába vezényelték vissza, ámbár katonái közül sokan év végéig helyükön maradtak.

Guevara is hasonló gondokkal küzdött. November 1-én sürgős üzenetet kapott Kuba Dar es Salaam-i nagykövetségéről, mely szerint a tanzániaiak – az accrai értekezlet nyomán – kötelességüknek érzik, hogy megszüntessék a kubai expedíciós erők további támogatását. Nem sokkal később levél érkezett Castrótól is, valószínűleg válaszul Guevara október elején küldött levelére. Guevara Castro tanácsát tömören így összegezte: “Ha Tatu [ez Guevara szuahéli álneve volt] úgy látja, hogy kongói jelenlétünk indokolatlan és értelmetlen, akkor fontolóra kell vennünk a visszavonulás kérdését. Mindig az adott helyzetnek és az emberek lelkületének megfelelően kell cselekedni. Ha úgy látod, hogy maradnunk kell, mindent elkövetünk majd, hogy az általad szükségesnek tartott létszámot és segítséget biztosítsuk. Ha tévedésből esetleg attól félnél, hogy döntésedet defetistának vagy pesszimistának tarthatjuk, azt bízd csak ránk.”

Castro ezután Guevara személyes sorsára tereli a szót: “Ha a visszavonulás mellett dönt, Tatu szabadon megőrizheti jelenlegi helyzetének status quo-ját akár visszatér [Kubába], akár máshová költözik. Bárhogyan is dönt, támogatni fogjuk. A fő, hogy elkerüljük a teljes vereséget.”

Castronak küldött válaszában Guevara a további harcok mellett tört lándzsát. Tanzánia érzelmi változása ellenére a végleges döntés elhalasztására törekedett: “Kuba nem bújhat ki kötelezettségei alól, méltatlanul otthagyva testvéreit a zsoldosok prédájául. Csak akkor hagyjuk el a küzdőteret, ha alapos indokkal vagy vis maior következtében a kongóiak erre felszólítanak bennünket – de mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ez ne következzék be.”

Guevara a zsoldosok előretörése miatt már számításba vette annak lehetőségét, hogy a kongói vezetők elhagyhatják a harcteret. Ha ez bekövetkezne, jegyezte meg, arra is vannak tervei: “Már elhatároztam, hogy 20 jól megválogatott emberrel hátramaradok, a többieket átküldöm [a tó túlpartjára]. Folytattam volna a küzdelmet, míg csak a mozgalom összeáll, vagy amíg lehetőségei ki nem merülnek; ez esetben úgy döntöttem volna, hogy egy másik frontot keresek a magam számára, vagy menedékjogot kérek valahol.”

A legvégső szakaszban Guevara komolyan fontolgatta egy erőltetett menet ötletét, mely a Kongó folyón vezetett volna át, hogy az ország szívében egyesítse az egymással súlyos nézeteltérésben álló hivatalos és gerilla-harcosokat. De Kuba nem támogatta vad elképzelését.

Mi mást tehettünk volna? – tette fel a kérdést Guevara november 20-án, amikor meghirdette a végső visszavonulást, és megszervezte, hogy emberei a kongói Yunga csinos kis kikötőjéből indulva keljenek át a tavon vissza Tanzániába. “Minden kongói hanyatt-homlok menekült, a parasztok egyre többet kegyetlenkedtek. Mégis, az a gondolat, hogy végleg elhagyjuk a harcok színterét, és azon az úton távozunk, amelyen ideérkeztünk, és hogy védtelenül hagyjuk itt a parasztokat, akárcsak a még mindig felfegyverzett embereket (akik szintén igen védtelenek voltak – legyőzött emberek, akik úgy érezték, elárulták őket -) mindez meglehetősen rossz érzéseket keltett bennem.”

Castrót ez kevésbé izgatta. “Végül is – magyarázta később – Kongó forradalmi vezetősége döntött a harcok leállítása mellett, és ők vonták ki az embereket. És ez a döntés helyes is volt: már korábban bizonygattuk, hogy pillanatnyilag nem állnak rendelkezésre azok a feltételek, amelyek ennek a küzdelemnek a kibontakoztatásához szükségesek.” Castro és Kuba számára még adódtak más “pillanatok” Afrikában – de Guevarának már nem.

Kongó területein is felgyorsultak az események. November 25-én Mobutu tábornok magához ragadta a hatalmat Leopoldville-ben, megdöntötte Kasavubu elnökségét, és új politikai programmal, a háború befejezésének szándékával lépett fel. A Tanganyika partján a nagyjából 100 főnyi kubai három csónakba zsúfolódott, amely Kigomába szállította őket. Úgy 40 kongói felkelő is velük tartott, miközben több száz lemaradt. Ez minden résztvevő számára zavarba ejtő és megszégyenítő esemény volt. Három teherautón jutottak vissza Dar es Salaam-ba.

Mielőtt Kubát elhagyta volna, Guevara búcsúlevelet írt Castróhoz, melyben lemondott a pártvezetésben betöltött posztjáról és állampolgárságáról. Ezzel az volt a szándéka, hogy Castro elhatárolhassa magát a kongói hadjárattól, ha az balul ütne ki. A levél októberben a nyilvánosság elé került, és szomorú, előre nem látott következményt vont maga után: Guevarát elidegenítette kubai elvtársaitól. “Az utolsó órákban Kongóban – írta Guevara nem sokkal ezután – olyan egyedül éreztem magam, mint még azelőtt soha, sem Kubában, sem hosszú zarándoklatom során a föld kerekén.”

Néhány napnyi Dar es Salaam-i tartózkodás után a kubai különítményesek csoportja hazatért. Guevara a kubai nagykövetségen maradt, és nekilátott, hogy fájdalmas visszaemlékezéseit papírra vesse.

Következő év decemberében utolsó és végzetes gerillaexpedícióját vezette Bolíviában. A kongói tapasztalatok még élénken éltek emlékezetében, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy ez alkalommal ő álljon ennek az új gerillaháborúnak az élén. Türelme nem volt olyan végtelen, mint Kibambában, amikor azt remélte, hogy majd csak akad egy helyi vezető. De a bolíviai kommunisták vezére nem volt hajlandó Guevara szándékába beleegyezni. Ettől fogva Guevara bolíviai szabadcsapatával teljesen magára volt utalva.

***

1997-ben lesz harminc esztendeje, hogy Che Guevara meghalt. Ebből az alkalomból fél tucatnyi újkeletű életrajzot készülnek róla megjelentetni. Bizonyára lesz köztük olyan, amely az eddigiektől eltérő képet fest majd a hatvanas évek egyik szentként tisztelt forradalmi alakjáról. Egy, a kongói epizódot feltáró részletes tanulmány nem árthat a katonai parancsnok, a leleményes gerillavezér, a karizmatikus személyiség és a lankadatlan elszántság jó hírének, miközben politikai tevékenységét nagyon is kétségbe vonhatja.

Az 1965-ös kongói expedícióról szóló részletes beszámolójában Guevara változatlanul hibáztatja magát, amiért 1965 novemberében elfordult a kongói forradalomtól. Nem telik el két év, és ő máris meglehetősen vészterhes helyzetben találja magát a kelet-bolíviai őserdőkben, ahol hozzá hűséges harcostársak egy csapatával igyekszik önmagát a küzdelem folytatására rábírni. A kongói kudarc megalázó élménye után lehetetlen volt ismételten a visszavonulásra gondolni.

És bizonyos értelemben a kubaiak nem is hátráltak meg. 1965-ös kongói kalandjukban az a legmeghökkentőbb, hogy az ott szerzett tapasztalatok láthatóan arra sarkallták a résztvevőket, hogy újra próbálkozzanak. Miközben Guevara korábbi latin-amerikai terveihez tért vissza, és Bolíviába indult, addig Castro – mint fontos szereplő – szemlátomást örömmel bajlódott Afrika politikai helyzetével.

Castrót egyáltalán nem törte le Guevara kongói hadjáratának balszerencsés kimenetele. Földrészszerte változatlanul támogatta az afrikai forradalmi mozgalmakat: a hatvanas évek végén katonai szakértőket küldött Bissau-Guineába, 1975-ben Angolába légi úton kubai csapatok érkeztek, nehogy az NPLA a dél-afrikaiak kegyetlenségének essen áldozatul.

A gerillaháborúk jellegzetesen rendszertelen műfaját, amelyhez oly kitartóan ragaszkodtak, a kubaiak egyre inkább a fegyveres katonai beavatkozás hivatalos megoldásaival váltották fel. 1977-ben és 1978-ban kubai csapatok érkeztek, hogy megfordítsák az Etiópia és Szomália között folyó küzdelem állását. A Carter-kormány által felkért szakértők szerint ekkorra 16 különböző afrikai országban már mintegy 27 ezer kubai harcolt, illetve dolgozott. Ez már cseppet sem emlékeztetett annak a száz embernek az eredeti küldetésére, akik hősiesen, ám sikertelenül kísérelték meg Kongó történelmének megváltoztatását.

(Fordította: Battyán Katalin)

[Az írás eredetileg a The Guardian Weekend 1996. november 30-i számában jelent meg. A fotókat is innen vettük át.]