Egy évtizede a világ Walt Rostowjai még mindig magabiztosan prédikálták az amerikai mintájú „magas szintű tömegfogyasztás" egyetemes elterjedését egyetlen évszázadon belül. Nem zavar­tatták magukat az olyan alapvető, de elengedhetetlen számítá­sok elvégzésével, melyek megmutatták volna, hogy ennek a modellnek az egyetemessé válása esetén – nem is szólva az elképzelés gazdasági, társadalmi és politikai abszurditásáról -bolygónk ökológiai erőforrásai jóval annak az évszázadnak a vége előtt kimerülnének. Végül is azokban az időkben a vezető politikusok és agytrösztjeik nem az ökológia szekerén ültek, ha­nem a világűr meghódításával és határtalan katonai lehetősé­gekkel teli képzelet steril űrkapszuláiban. Akkoriban semmi sem tűnt túl nagynak, túl messzinek és túl nehéznek azok számára, akik hittek – vagy azt akarták, hogy mi higgyünk – a technológi­ai mindenhatóság vallásában és egy Űrodüsszeiában, amely a következő sarkon vár bennünket.

Nagyon sok dolog megváltozott ez alatt a rövid évtized alatt. A katonai hatalom arroganciája elszenvedett néhány súlyos vere­séget nemcsak Vietnamban, de Kubában és az „amerikai félteke" más részein is. A nemzetközi hatalmi viszonyok több jelentős vál­tozáson mentek át, elsősorban Kína és Japán óriási mértékű fej­lődésével, nevetségessé téve az eszkaláció-szakértők szépen ki­dolgozott számításait. Emiatt most nekik nemcsak egy teljesen új többszereplős sakkjátékot kell kitalálniuk, hanem az azt játszó sze­replőtípusokat is, a valós helyzetnek megfelelően. „AjDőség tár­sadalma" mára a fullasztó tobzódás társadalma lett, és az állító­lag mindenható technika még a patkányok inváziójával is képte­len megbirkózni a lerobbant külvárosok fekete gettóiban. Az Űrodüsszeia vallása sem vezetett semmi jobbra, a beleölt csilla­gászati összegek ellenére sem: mostanában még maga a tanult Dr. Werner von Braun is kénytelen volt összekapcsolni a „csilla­gok utáni vágyakozásának" legutóbbi változatát a levegőszennye­zés közönséges kérdésével (bár eddig még nem túl sok sikerrel).

A technikai mindenhatóság képzetében elbukott Isten most újjáéledt, és megint felbukkant az egyetemes „ökológiai ügy" esernyője alatt. Tíz évvel ezelőtt az ökológiáról könnyű volt tu­domást sem venni, vagy elutasítani mint teljesen irreleváns té­nyezőt. Ma groteszk módon túlreprezentált és egyoldalúan fel­nagyított kérdés, úgyhogy segítségével az emberek figyelmét – az apokaliptikus hangú prédikációk által megfelelően befo­lyásolva – sikeresen lehet elvonni az égető társadalmi és po­litikai problémákról. Afrikaiak, ázsiaiak, latin-amerikaiak (külö­nösen a latin-amerikaiak) nem szaporodhatnak kedvük szerint – még Isten kedve szerint sem, ha római katolikusok -, mert ez korlátozások hiányában „elviselhetetlen ökológiai terhelés­hez" vezethet. Ami magyarul azt jelenti, hogy ez még az ural­kodó társadalmi erőviszonyokat, a tőke uralmát is veszélyez­tetheti. Hasonlóképpen az emberek felejtsék csak el a csilla­gászati hadikiadásokat, és fogadják el életszínvonaluk jelen­tős csökkenését, hogy fedezzék a „környezeti rehabilitáció" költségeit, ami valójában a növekvő hulladéktermelés rendsze­rének olajozott működéséhez szükséges költségeket jelenti. Nem is szólva arról a jótékony mellékhatásról, hogy az embe­rekkel – az „emberiség túlélése" ürügyén – megfizettetik a tár­sadalmi-gazdasági rendszer túlélését, mely rendszernek most meg kell birkóznia az erősödő nemzetközi verseny és a saját termelési struktúráján belül az élősködő szektorok javára tör­ténő eltolódás miatti hátrányokkal.

Hogy a kapitalizmus ilyen módon – mégpedig a maga módján – kapcsolódik az ökológiához, annak a legkevésbé sem kellene meglepnie bennünket: az lenne csoda, ha nem így történne. Mégis, a témának az „új ipari állam" – hogy Galbraith professzor egy szép kifejezésével éljek – által történő kihasználása nem jelenti azt, hogy megengedhetnénk az elhanyagolását. Mint prob­léma önmagában valós, bármire használják is fel manapság.

Valóban, már jó ideje létező probléma ez, bár természetesen a kapitalista növekedés szükségességének inherens okai miatt kevesen ejtettek róla szót. Marx azonban – és ez hihetetlenül hangozhat azok számára, akik ismételten úgy temetik, mint „jó­vátehetetlenül irreleváns tizenkilencedik századi ideológust" – taglalta ezt a kérdést, mégpedig igazi társadalmi-gazdasági je­lentőségében, több mint százhuszonöt évvel ezelőtt.

Bírálva az absztrakt és idealista retorikát, mellyel Feuerbach leírta az ember és természet közötti kapcsolatot, Marx azt írta:

„Feuerbach… minden alkalommal a külső természetbe mene­kül, mégpedig abba a természetbe, amely még nincs az embe­rek uralma alá vetve. De minden új találmánnyal, az ipar min­den haladásával újabb rész szakad le erről a területről, s az a talaj, melyben az efféle feuerbachi tételek számára a példák nő­nek, így egyre kisebb. Hogy az egyik tételnél maradjunk, a hal 'lényege' a léte', a víz. A folyami hal 'lényege' egy folyónak a vize. De ez a víz megszűnik a hal 'lényege' lenni, számára töb­bé meg nem felelő létezési közeggé válik, mihelyt ezt a folyót alávetik az iparnak, mihelyt festőanyagokkal és egyéb hulladé­kokkal beszennyezik, mihelyt gőzhajók járják, mihelyt vizét csa­tornákba vezetik, amelyekben egyszerű leeresztéssel el lehet vonni a haltól létezési közegét."¹

Így jelent meg Marxnál a téma az 1840-es évek elején. Szük­ségtelen megjegyezni, hogy ő kategorikusan elutasította azt a gondolatot, hogy az ilyen fejlődés elkerülhetetlenül következik az „emberi természetből", és következésképpen az lenne a fő probléma, hogy miként alkalmazkodjunk hozzá a mindennapi életben. Marx már akkor jól látta, hogy az emberi érintkezés és hatalom uralkodó módjának radikális megváltoztatása a szük­séges feltétele a természet erői feletti hatékony uralomnak, mert ezeket vak és végső soron önpusztító módon működtetik az ural­kodó, elidegenített és tárgyiasított érintkezési és uralmi formák. Nem csoda ezek után, hogy az ő profetikus diagnózisai a létező uralmi rendszerek védelmezői számára nem egyebek, mint „pro­vinciális anakronizmusok".

Azt mondani, hogy „környezetünk megtisztításának költségeit végül is a közösségnek kell viselnie", egyaránt nyilvánvaló köz­hely és tipikus kibúvó, bár úgy látszik, hogy az erről prédikáló politikusok tényleg azt hiszik, hogy megtalálták a bölcsek kövét. Természetesen mindig a termelők közössége az, amely szem­besül mindennek a költségeivel. De az a tény, hogy mindig szá­molni kell a költségekkel, nem jelenti azt, hogy ezt meg is tud­ják csinálni. Valójában az elidegenített társadalmi ellenőrzés adott (és uralkodó) módja mellett biztosak lehetünk abbarr, hogy nem lesznek képesek rá.

Ezen túlmenően, annak sugalmazása, hogy a már megfizet­hetetlen költségeket bizonyosan fedezni lehet majd á többletnö­vekedésből származó források egy bizonyos részének félrerakásából – olyankor, amikor a gazdaság nulla százalékos növekedése növekvő munkanélküliséggel és növekvő inflációval pá­rosul -, még Feuerbach üres retorikájánál is rosszabb. Nem is szólva a gyorsuló kapitalista növekedésből szükségszerűen következő további problémákról.

Aki ehhez hozzáteszi azt, hogy „de ekkor már a növekedés ellenőrzött növekedés lesz", teljesen félreérti a helyzetet. Nem az a fontos, hogy termelünk-e vagy sem valamiféle szabályozás mellett, hanem hogy milyen szabályozás mellett tesszük ezt; hiszen a fennálló helyzet a tőke „vasöklű szabályozása" alatt ala­kult ki, és ez – politikusaink szerint – előreláthatóan életünk alap­vető szabályozó ereje marad a jövőben is.

Végül pedig azt mondani, hogy „a tudomány és a technika hosszú távon képes megoldani minden problémánkat", sokkal rosszabb, mint a boszorkányságban hinni; mivel ez a szemlélet tendenciózusan nem vesz tudomást a mai tudomány és techni­ka pusztuló társadalmi beágyazottságáról. Ebből a szempont­ból sem az a kérdés, hogy használjuk-e vagy sem a tudományt és a technikát problémáink megoldására – nyilvánvalóan hasz­nálnunk kell -, hanem hogy sikerül-e radikálisan megváltoztatni az irányukat, mely jelenleg a profitmaximalizáció önfenntartó szükségleteire szűkül le.

Ezek a főbb okai annak, hogy miért vagyunk kénytelenek két­ségeket táplálni a dolgok a mai intézményesülése iránt. Vajúd­nak a hegyek, és egér születik; az ökológiai távollátás szuperin­tézményeinek eredményei sokkal szerényebbek, mint önigazo­ló retorikájuk: inkább a Középosztály Kényelmét Védő Miniszté­riumoknak kellene hívni őket.

(Fordította; Heltai László)

Jegyzet

¹ Karl Marx és Friedrich Engels művei. Budapest, 1976. 3. k. 47.

Írásomban nem kívánom a jelenleg létező nagyon komoly öko­lógiai krízist taglalni, inkább megkísérlem felvázolni egy, a tő­kés gazdaság és az ökológia viszonyáról szóló marxista elmé­let alapjait.

Néhány alapvető szempont Marx műveiben

Mivel a hatvanas évek közepe óta marxista vagyok, eléggé meg­lepett, amikor pár évvel ezelőtt az ökológia mélyebb tanulmá­nyozásába fogtam, és tudatosult, hogy Marx milyen súlyos kije­lentéseket tett a tőke és a természet viszonyáról. Tekintettel arra, hogy már sokszor olvastam ezeket a szövegeket, kétségkívül korábban fel kellett volna figyelnem erre, de talán nem olvastam figyelmesen, vagy talán valamely más aspektusra koncentráltam. Akárhogyan is, Marx világos állásfoglalásai ott voltak; méghoz­zá nem valamiféle Engelshez írott ismeretlen levelében, vagy egy megbúvó lábjegyzetben, hanem magában A tőkében. És nem is csupán futó megjegyzésként, hiszen konzisztensek más, A tőkében vagy egyebütt fellelhető szövegrészekkel: „A tőkés ter­melés tehát csak azáltal fejleszti a társadalmi termelési folya­mat technikáját és kombinációját, hogy egyúttal aláássa minden gazdagság kútforrásait: a földet és a munkást." (A tőke. I. kötet, 4. szakasz) Úgy tűnik számomra, hogy Marx műveiben ez egy alapvető tézis. Egészen az 1840-es évekig visszamenően nyo­mon követhető munkáiban, de talán sehol ennyire pregnánsan és kategorikusan megformulázva, mint itt. A szöveg rövid, de nem hagy mozgásteret az értelmezések számára; Marx itt a ter­mészeti erőforrások kizsákmányolását (vagy kifosztását) az em­ber kizsákmányolásával állítja párhuzamba. Mi, marxisták, fő­leg a bérmunka kizsákmányolásának problémájával voltunk el­foglalva. Természetesen Marx főleg az utóbbival kapcsolatos el­méletéről ismert, és ezt fejlesztette leginkább teljessé élete fo­lyamán. De ebben A tőkéből való bekezdésben azt állítja, hogy a gazdagságnak két forrása van, a természet és a munka, és a tőke szükségszerűen megrabolja ezeket a erőforrásokat. Az öko­lógiai krízis globális méreteiről való jelenlegi tudásunk alapján könnyen elgondolhatjuk A tőkének egy negyedik kötetét, amely a fenti tézisre alapozódna, és amelynek megírására Marxnak a maga korában sem lehetősége, sem elegendő ismerete nem le­hetett.

Néhány kutató szerint egyéb szövegekben Marx nem volt ilyen egyértelmű a természet tőkés kizsákmányolásának bírálatát il­letően. Ez igaz lehet: még a legnagyobb elmék is tévedhetnek. Nem azt szeretném sugallni, hogy A tőkében a marxista ökoló­giának egy teljesen kibontott elméletét találjuk, de igenis talá­lunk kezdeményeket és építőelemeket egy ilyen elmélethez. To­vábbá a szóban forgó kezdemények nem periférikusak, és nem is mondanak ellent gazdaságelmélete fő áramának. Ezt láthat­juk például a gothai programmal kapcsolatos polémiájában is. Ebben a programban a lasalleánus német szocialisták felállítot­ták azt a járatlanabbak számára nagyon is marxistának tűnő té­zist, mely szerint a „munka minden gazdagság forrása". Mint azt legtöbb olvasónk jól tudja, Marx erélyesen tiltakozott a kijelen­tés ellen, és nem radikális, hanem burzsoá tannak tekintette: „A munka nem a forrása minden gazdagságnak. A természet épp­annyira forrása a használati értékeknek (márpedig ilyenekből áll a dologi gazdagság!), mint a munka, amely maga is csak meg­nyilvánulása egy természeti erőnek, az emberi munkaerőnek."

És haspnlóképpen A tőkében: „A munka tehát nem az egyet­len forrása az általa termelt használati értékeknek, az anyagi gazdagságnak. A munka az atyja… a föld pedig az anyja."

Láthatjuk tehát, mennyire hangsúlyozza Marx, hogy a termé­szet a használati érték forrása, és a modern ökológia belátásá­val teljes összhangban állítja, hogy az ember a természet ré­sze, és az ember nem léphet túl a természeten. A munkaerő végső soron maga is egy természeti erő. Engels pedig hozzá­tette, hogy ha az ember a természettel szemben hódítóként vi­selkedik, a természet úgy vág vissza, hogy lerombolja az em­beri erőfeszítés eredményeit. És előre látta az időt, amikor az ember súlyos tapasztalatok és megpróbáltatások révén lesz kénytelen felismerni termelőtevékenységünk természetre gyako­rolt közvetett hatásait. Arra is felhívta a figyelmet, hogy az ilyen belátás és a hozzáállás megváltoztatása nem csupán tudás kér­dése, de előfeltételezi a termelési módban bekövetkező forra­dalmat is (Engels: A munka része a majom emberré válásában).

Marx különbséget tett használati érték és csereérték között, és a továbbiakban a csereérték képződésének vizsgálatában mélyedt el. A tőke az áru és a nap mint nap szokásos árutranz­akciók vizsgálatával indul. Marx azt kutatta, hogy milyen módon alakul ki az áru értéke, és milyen megjelenési formát ölt a pia­con. Itt természetesen a csereértékről beszélünk, és mivel Marx életének teljes hátralévő részét e probléma valamennyi aspek­tusa mélyreható tanulmányozásának szentelte, aligha kárhoz­tathatjuk, amiért nem ment mélyebben bele a kapitalizmus és a természetpusztítás problémájába.

És miután a marxizmus szükségképpen a gyakorlat talaján fejlődött, azt is tudatosítani kell, hogy a kapitalizmus és a termé­szet viszonyára vonatkozólag rendelkezésre álló tényanyag ezer­szer bőségesebb ma, mint Marx korában. Míg ő csak durva kör­vonalait vázolhatta fel az elméletnek, addig egy mai marxistát tények garmadája segíti egy teljes marxista elmélet kifejleszté­sében. Az utolsó évszázad folyamán az ökológiai krízis helyi szin­tű potenciális fenyegetéséből világméretű, szörnyűséges követ­kezményeket magában rejtő válsággá fejlődött.

Bár sok marxista vizsgálta már komolyan ezeket a kérdése­ket, a marxista gondolkodás történetében még kevés eredmény született e téren. Egy marxista politikai ökológiai elméletnek kon­zisztensnek és szilárdan megalapozottnak kell lennie, nem pe­dig valamiféle populista zagyvaságnak, mint ahogyan azt oly sokszor láttuk a baloldalon. Javaslatom szerint Marx elméleté­nek három fő aspektusát alapul véve és abból kiindulva tehet­jük teljesebbé a marxista megközelítést. A három aspektus: a tőkefelhalmozás elmélete, a földjáradék-elmélet, az elidegene­dés-elmélet.

1. A tőkefelhalmozás elmélete

A tőke-körforgás alapsémája a „pénz-áru-pénz" formula. A tő­kés számára az általa birtokolt tőke a kiindulópont. A tőke áruk termelésébe történő befektetésének célja a tőke uj, több tőke formájában történő visszatérülése. Ha a teljes körforgás lebo­nyolítása után az új tőke nem nagyobb, mint a kiinduló tőke, ak­kor az egész erőfeszítés értelmetlen volt. Ha a tőke nem nő, ak­kor a tőketulajdonos nem tőkés, csak fogyasztója a tőkének. Mi, bérmunkások, egy másfajta áru-körforgásban vagyunk érintet­tek. Mi az egyetlen rendelkezésünkre álló árut, a munkaerőnket adjuk el, hogy a kapott pénzen más árukat vásároljunk. Ebben a folyamatban a pénz csupán a munkaerőnk más munkások munkaerejével való cseréjének a közvetítő eszköze. Ennek a folyamatnak a végén nem termelődik semmiféle többlet. A mi célunk, hogy munkaerőnk eladása révén más használati érté­kekhez jussunk. Ez a körforgás a használati érték körforgása. A tőke számára viszont a használati érték csak eszköz a valódi célhoz: a csereértékhez. Ez a két folyamat elvileg és gyökere­sen különbözik egymástól. Két teljesen eltérő társadalom irányá­ba mutatnak. A kapitalizmus ellentmondásos valóságában mégis dialektikus módon összekapcsolódnak. Mint fentebb láttuk, a tőke-körforgás formulája: pénz-áru-pénz, vagy standard formá­ban:

P → Á → P'; ahol P' > P.

Ezt a határtalan növekedés formulájának fogom nevezni. A folyamatnak szükségszerűen ismételnie kell önmagát végtelen sorban. Ez a tőkefelhalmozás végtelen története. Marx hangsú­lyozza az „Alapvonalakéban, hogy a termelőerők növekedése leértékeli a tőkét. Ezért az a tőkés, aki nem vesz részt a növe­kedési spirálban, szükségképpen rá fog ébredni, hogy tőkéjé­nek reálértéke csökkent. Felhalmozás vagy halál: ez minden tő­kés szent jelszava, legyen bármilyen humánus is. Amint a tőkés sikeresen realizálja az értéktöbbletet, biztosítva az oly drága P'-t, tüstént be kell szállnia a játékba megint. Ugyanaz a törvény ér­vényes P'-re, mint ami érvényes volt P-re. Bizonyára levon vala­mennyit az értéktöbbletből saját maga számára, luxusfogyasz­tásra, a szeretőjére vagy akármi másra. De ismét be kell száll­nia a játékba magasabb tétekkel, mint az előző körben. P'-t be kell fektetni, és ekkor a formula ennek megfelelően így fest:

P'  → Á'  → P"; ahol P" > P*.

Az új P"-nek ismét nagyobbnak kell lennie, mint P' volt, mert különben a tőkés hamarosan a piac más ragadozóinak a prédá­jává válik. És ez így megy tovább a végtelenségig. P-t – egy­milliót – be kell fektetni, egymillió plusz egy végeredménnyel. Az egyetlen kivétel a rendszernek mint olyannak a katasztrófá­ja, amikor a tőke-körforgás összeomlik, a termelőerők óriási tö­megét lerombolva, és megteremtve az alacsonyabb szintről való újrakezdés alapjait. De mikor a folyamat beindult, hamarosan eléri és túlszárnyalja a depressziót megelőző legmagasabb szin­tet, így a tőkekörforgás folyamata szükségképpen a határtalan növekedés folyamata. A fenti egyszerű formulából levonhatunk más fontos következtetéseket is. Először: matematikai bizton­sággal megállapíthatjuk, hogy ez a folyamat monopolizációhoz vezet. A nagy tőke felfalja a kis tőkét. Csak azok fogják állni a versenyt, akiknek a tőkéje elegendő ahhoz, hogy a legújabb gé­pekbe fektethessék be. A felhalmozási folyamat mindegyik új szintje nagyobb inputot igényel, és ez gyorsan kimeríti a kis ha­lak lehetőségeit. Másodszor: megjósolhatjuk, hogy a felhalmo­zási spirál gyorsulni fog, mert ha valamelyik tőkés versenytársai előtt éri el az új és magasabb szintet, versenyelőnye lesz velük szemben, és gyorsabban fogja növelni tőkéjét. Láthatjuk tehát, hogy a kis tőkéknek az óriásmonopóliumok által való kisajátítá­si folyamata, aminek ma világméretekben lehetünk tanúi, logi­kus következménye a P → Á → P'-vel jelzett alapvető folyamat­nak.

Levonhatjuk ebből a következtetést, hogy a kapitalizmus a szűz természetnek szükségképpen mind nagyobb és nagyobb részét vonja be a folyamatba és transzformálja árukká. A legutóbbi év­tizedek meggyőzően illusztrálták ezt. Kari Marx idejében a kapi­talizmus a földgolyónak csupán egy kis részét uralta. Nagyapám születésekor, 1869-ben, Norvégia lakosságának csak a kiseb­bik része élt a pénzgazdaság körülményei között. Tehát a bér-, rabszolgaság mint a kizsákmányolás fő formája alig három – igaz, viszonylag hosszú – generáció óta uralkodó Norvégiában. Az emberiség legnagyobb része még a második világháború után is kívül élt a pénzgazdaságon, noha az már jelentős befolyást gyakorolt az életükre. Azóta a kapitalizmus valóban meghódí­totta a földgolyót, behatolva egészen a brazíliai őserdők belse­jébe és az óceánok mélyére. Most kirabolják a távoli őserdőket használati értékekért, amelyeket áruvá konvertálnak. A bánya­társaságok több kilométernyire a tengerfenék felszíne alól bá­nyásszák a mangánércet, az olajat és a földgázt pedig még mé­lyebbről termelik ki. Az északi-sarki régiót és az Antarktiszt szin­tén bevonták az árutermelésbe. A Föld körüli pályát úgyszintén. Még az élet építőköveit, a géneket is szabadalmaztatják és áru­vá konvertálják, beteljesítve Marxnak és EngelsnelTa Kommu­nista kiáltványban szereplő próféciáját, amely leírja, hogyan tesz a tőke mindent, még az emberi méltóságot és becsületet is, áru­vá.

Mikor a kapitalizmus még helyi vagy akár nemzeti szintű je­lenség volt, a következmények, habár az áldozatok számára szörnyűnek tűntek, mégis kevésbé voltak drasztikusak. A mai globális méretű kapitalizmus azonban új dimenziót ad a problé­mának. Minél inkább a végső határig feszíti a húrt a kapitaliz­mus a természetrombolásban, a természet annál kevésbé ké­pes feldolgozni a káros hatásokat. A mélytengerek és az arktikus jégmezők elszennyeződése, az ózonlyukak és a globális fel­melegedés – mind a természeti környezetet egyre nagyobb és nagyobb arányban áruvá változtató kapitalizmus következménye. A kapitalizmus tehát az egész ökológiai rendszert mind jobban sebezhetővé teszi a világpiac révén. Képzeljük csak el, hogy a genetikai laboratóriumokban a maximális profit utáni nagy igye­kezetben egy kis malőr folytán előállítanak egy a HIV-hez, az AIDS vírusához hasonló vírust, azzal az apró különbséggel, hogy az majd az AIDS-vírus nehézkes terjedési módjánál hatékonyabb módszerrel, levegőn vagy vízen keresztül terjed. Akkor aztán meglesz a magunk kis problémája, a piaci erők csodálatos játé­kának köszönhetően.

2. A földjáradék-elmélet

A földjáradék a föld szűkössége miatt keletkezik a társadalom­ban. A szűkösség szükségképpen a földnek a tulajdonosok ál­tali monopolizációjához vezet. Monopólium adta előnyükre tá­maszkodva a földtulajdonosok bevételt, díjat, járadékot – földjá­radékot – követelhetnek a társadalomtól. Ez érvényes a mező­gazdasági földekre, a bányákra és az olajkutakra egyaránt. A városi telkekre szintúgy. Marx a földjáradék két fajtájáról vagy két szintjéről beszél. Az egyik valamennyi föld után jár, a leg­rosszabb megművelt földet alapul véve; a másik azon földek után igényelhető, amelyek valamilyen előnnyel rendelkeznek. Egy föld­terület lehet különösen gazdag vagy termékeny, lehet közel a piachoz, lehet jól megművelt stb., és a viszonylagos előny miatt a birtokos extraprofithoz, extra földjáradékhoz jut.

A nemzetközi imperializmus megkaparintotta azt a jogot, hogy bezsebelje az emberiség közös vagyona utáni földjáradékot. Azt hihetné valaki, hogy a földjáradék-elméletet alapul véve egy olyan országnak, mint Zaire, a világ leggazdagabb országai között kel­lene lennie. Hisz olyan réz-, arany-, gyémánt- és más ásvány­kincs-készlettel rendelkezik, hogy hatalmas földjáradékot kelle­ne kapnia. Ám a gyarmatosítás és az imperializmus miatt Zaire-t teljesen megfosztották ettől a földjáradéktól, már attól az időtől fogva, hogy Leopold király személyes gyarmata volt, egészen mostanáig, amikor a multinacionális társaságok járma alatt ros­kadozik, legyen az az Union Miniére vagy mások.

Ha egy pillantást vetünk az olajiparra, nem állíthatjuk, hogy a teljes profit az olajipari munkások kizsákmányolásából ered. Az ő értéktöbbletük ráadás a földjáradékhoz, a földjáradék realizá­lásából eredő profithoz. Az olajat tartalmazó földterületekre nézve tulajdon-monopólium ál! fenn. Norvégia esetében az Északi-ten­ger alatti tengerfenék az állam tulajdona, és az adja bérbe a tő­kés multinacionális cégeknek. Az állam zsebeli be a monopóli­umból fakadó földjáradékot, de feltételezhetjük, hogy a földjára­dék egy része a multinacionális társaságoké lesz. Privilegizált helyzetük miatt képesek a maguk számára kicsikarni a járadék egy részét.

Ami az elmúlt évszázadban történt, egészen egyedülálló. Az olaj és a földgáz vált uralkodó energiaforrássá a világban. Ha ehhez még hozzávesszük a szenet is, a fosszilis energiaforrás­ok fedezik a világ energiafogyasztásának több mint 90 százalé­kát. Körülbelül 250 millió évbe telt, míg a természet létrehozta ezt a fosszilis energiát. Talán 250 évbe telik, míg teljesen elfo­gyasztják, legalábbis ami az olajat illeti. Az azután jövő generá­cióknak nem lesz többé olajuk.

Az értékelmélet szerint egy áru csereértéke az adott áruba fektetett munka mennyiségével egyenlő. Ez a helyzet az olajjal is. De mivel a kőolajforrások behatároltak, és nincs senki, aki visszatöltené az olajat a kutakba, a végső számvetés másként fest. Mivel a kapitalizmus pénzzé teszi az egész emberiség örök­ségét, nemcsak a jelen generációét, hanem az eljövendőkét is, azt mondhatnánk, hogy elzálogosítja ezt az örökséget, és a fi­zetés terhe az emberiséget sújtja a nem túl távoli jövőben. A számla a teljesen kimunkált alternatívák kifejlesztésének a költ­sége lesz. A mi ükunokáink nemcsakhogy ott fognak állni olaj nélkül, nem lesz olajuk még a biciklijük megolajozásához sem, nem lesz nyersanyaguk a műanyagokhoz sem stb. A társada­lom részéről a kapitalizmusnak benyújtott olaj- és gázszámlá­nak az olaj és a gáz termelési költségén felül tartalmaznia kel­lene az eljövendő generációk számára elkészített teljes értékű alternatívák, valamint az olajünnepből való kimosakodás költsé­gét is. Ha megengedik, kiterjeszteném a földjáradék fogalmát; azt mondanám, hogy jelenleg a kapitalizmus, az előbb említett kettőn felül, egy harmadik fajta földjáradékot is bezsebel, az el­jövendő generációk terhére. A logikát a megújuló erőforrásokra szintén kiterjeszthetjük; a tiszta víz felhasználási árának tartal­maznia kellene a szennyezett víz nem-szennyezett és tiszta for­mában való helyreállításának a költségeit is.

Egy ilyen számbavétel esetén a kapitalizmusnak még a dia­dalai sem tűnnek nagyon fényesnek, nem is beszélve rettene­tes barbarizmusáról, különösen a gyarmatokon. A kapitalizmus látszólagos győzelme ekkor valami egészen másnak tűnik majd. Vegyük azt a kérdést, hogy ki fog fizetni, ha majd az olajfúrás bombaüzletének vége szakad. Az olajtársaságok feltételezik, hogy megúszhatják az olajkutak felrobbantásával, óriási roncs­telepet hagyva maguk után az óceán fenekén. De ez csak a rá­következő generációkra terhelné a számlát. Természetesen meg kellene követelni, hogy a társaságok szedjék szét a felszerelé­seket, és teljes egészében szállítsák el a visszaforgatás (az új­rahasznosítás) számára. A kapitalizmus eljátssza azt a trükköt, hogy a termelési folyamatnak csak a profitábilis részével szá­mol el, a költségeket pedig a jelenlegi, illetve különösen a jövő­beli társadalomra terheli.

Láthatjuk, hogy a tőkés gazdaság kritikájának milyen gazdag forrását jelenti Kari Marx földjáradékra vonatkozó alapgondola­tának a kibontása. Egy ilyen elméleti kidolgozással újabb lépést tennénk a kapitalizmus elméleti apológiájának cáfolására, és hozzájárulhatnánk annak a megértéséhez, hogy honnanjzár-mazik a jelenkori imperializmus kimagasló profitja.

3. Az elidegenedés elmélete

Korai írásaiban Marx elemezte az elidegenedést, amely törté­netileg a kapitalizmus kifejlődésével jelent meg. Gazdasági-fi­lozófiai kézirataiban a tőkés termelést olyan folyamatként jelle­mezte, amelynek során a munka terméke a munkás számára mint idegen dolog, mint tőle független hatalom jelenik meg. A „nemzetgazdasági állapotban" ez „a munkás megvalótlanulásá­nak" formáját ölti, mint a „tárgy elvesztése és a tárgy igájában való szolgaság". Az elidegenedési folyamat során a munkás el­veszti saját erőfeszítésének gyümölcse feletti mindenféle kont­rollját, a hozzá fűződő mindenféle konkrét viszonya megszűnik, és egy bizonyos kapacitássá, a munkaerő puszta hordozójává redukálódik. Az elidegenedés folyamata a munkás proletárrá válásának a folyamata.

A munkásnak mint proletárnak el kell adnia munkaerejét, hogy megéljen, méghozzá bárkinek, aki hajlandó fizetni érte. Ő min­denekelőtt nem ács, vízvezeték-szerelő, sofőr vagy ápolónő, hanem bérrabszolga. Bérrabszolgasága nemcsak a gazdasági kizsákmányolást, de a munka termékétől való teljes elidegene­dést is magában foglalja. A tőke számára ez az elidegenedés okvetlenül szükséges, mint az értéktöbblet-termelés alapja. Va­gyis nem egy másodlagos vagy mellékes vonása a kapitalizmus­nak, hanem épp ellenkezőleg, a kapitalizmus legsajátabb ter­mészetének szerves része és alkotóeleme.

Mint minden ökológus tudja, a természeti erőforrásokkal való hosszú távú gazdálkodás megköveteli a társadalom valamennyi tagjának teljes részvételét. A bérrabszolgaságra jellemző elide­genedés ezzel teljesen összeegyeztethetetlen. Merő moralizmus volna a munkásokat felelőssé tenni egy olyan gazdasági aktivi­tás és termelőfolyamat ökológiai következményeiért, amelytől teljes az elidegenedettségük. Ebből a tényből világosan láthat­juk, hogy a bérrabszolgaság felszámolása elengedhetetlen egy ökológiai szempontból egészséges emberi társadalom megala­pozásához. A munkásosztálynak a munkásosztály általi felsza­badítása ily módon nagyon fontos előfeltétele annak, hogy meg-küzdhessünk az ökológiai katasztrófákkal. Az ökológiai össze­omlás elkerüléséért folytatott harc így válik az emberiség teljes politikai, gazdasági és pszichológiai felszabadulásáért vívott min­denoldalú küzdelem fontos részévé.

***

Úgy vélem, a marxizmus fenti három pillérére támaszkodva kifejleszthetünk egy, a XXI. század követelményeinek is megfe­lelő újraélesztett marxizmust, amely elősegítheti a munkásmozgalom és a forradalmi baloldal reneszánszát, ugyanakkor megóvhatja az ökológiai mozgalmat attól, hogy belefulladjon a re­ménytelenségbe, vagy a kapitalizmus asszimilálja és kiherélje.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Bevezetés

A kapitalizmus második ellentmondásáról fogok beszélni, annak okairól és következményeiről. Ehhez a „termelési feltételek" fo­galma lesz a kulcskategória, mellyel Kari Marx és Polányi Kár­oly írásaiban találkozhatunk. Marx szerint három ilyen feltételt kell megkülönböztetni: „személyi feltételek" – vagyis az ember munkaereje -, „a közösségi élet általános feltételei" – vagyis maga a lakott terület, a kommunikáció s a szállítási infrastruktú­ra -, valamint a „külső feltételek" – tehát a környező természet. Polányinál a „föld" és a „munka" fogalma felel meg nagyjából a marxi „termelési feltételeknek".

Mindenekelőtt szólnék néhány szót Polányiról. A kapitalizmusra és annak második ellentmondására vonatkozó elméletem arra az elemzésre támaszkodik, melyben Polányi a föld és a munka áruvá válásának a társadalmi stabilitásra és a társadalom mű­ködésére gyakorolt hatását vizsgálta, azt, hogy miképpen pró­bálja meg a társadalom megőrizni, megvédeni a „morális gaz­daságnak" legalább néhány elemét. Polányi azonban nem tárja fel kellő mélységben a társadalmi viszonyokat. A társadalmat nem osztálytársadalomként fogja fel, és sem a „kapitalizmus", sem a „válság" fogalmát nem tisztázza kellő elméleti pontosság­gal. Be kell tehát emelni a marxi kizsákmányolás- és tőkés fel­halmozás-elméletbe Polányi módszerét, és akkor beszélhetünk marxista-polányista megközelítésről.

Mit is jelent elméleti szempontból egy „termelési feltétel"? Min­den annak tekinthető, amit nem az értéktöbblet-elmélet vagy a piaci törvények alapján termelnek, amit nem így állítanak elő, de ami mégis áruvá lehet. Ez a tág definíció módot ad arra, hogy ezen általánosítás alapján beszéljünk az ember munkaerejéről, a földről, a természetről, a városi térről. Ez lehetővé teszi, hogy a közös jellegzetességeket és a különbségeket egyaránt feltár­juk, hogy megvizsgálhassuk, milyen kapcsolatban áll a tőke és a munkásosztály, a természet és a tér alkotta tényezőcsoport a munkásmozgalommal, a feminista megmozdulásokkal, a környe­zetvédő és egyéb társadalmi mozgalmakkal. E módszer segít­ségével globális marxista helyzetképet vázolhatunk fel az új tár­sadalmi mozgalmakról. Megérthetjük, hogyan függenek össze a termelési feltételek és az új társadalmi mozgalmak, hogyan feje­ződik ki mindez a tőke körforgásában, a tőkefelhalmozódásban, a válságban, a konkurrenciában és általában a világpiacon.

Én a marxista-polányista megközelítést választottam, de per­sze éppen úgy lehet valaki polányista-marxista is, tehát a tőke marxi elméletét éppen úgy használhatja valaki alapszövetnek, mint korlátnak vagy éppen infraszövegnek. Elméletileg és gya­korlatilag is azon a tényen van a hangsúly, hogy a civil társada­lom a föld és a munka teljes kapitalizálásának megakadályozá­sáért harcol. Ez a megközelítés elvezet minket a „poszt-marxiz­mushoz", az új társadalmi mozgalmak különböző interpretációi­hoz és a radikális demokrácia új teóriáihoz.

Termelési feltételek, az állam és az új társadalmi mozgalmak

Mivel a „termelési feltételeket" nem áruként állítják elő, kell hogy legyen egy organizmus, mely ezeket biztosítja a tőke számára – megfelelő mennyiségben és minőségben, a kellő pillanatban és helyen. Ez az organizmus az állam. A demokratikus, liberális állam összes olyan funkciója, mely nem az állam területének nö­velésével, illetve annak fegyveres erejével kapcsolatos, beso­rolható a „szabályozás és a termelési feltételek biztosítása" cím­szó alá. Íme, néhány nyilvánvaló példa:

1. munka, család, egészség, oktatás, társadalmi biztonság;
2. városi közlekedés, kommunikáció, a föld felhasználása és a terület gondozása;
3. levegő, föld, tenger, partok, nemzeti parkok.

Ebből következően minden, a termelési feltételekhez kapcso­lódó új társadalmi mozgalom – a definícióból adódóan – politi­kai mozgalom, hiszen az állam és az állami bürokrácia szerepe a termelési feltételek biztosításának minden aspektusát tekint­ve megkerülhetetlen, mint ahogy az állam szabályozza a terme­lési feltételeknek a tőke általi felhasználását is. A társadalmi mozgalmak és mozgásterük aszerint alakul a különböző terüle­teken, ahogy azt az állami politika és az állami struktúrák enge­dik az egyes vidékeken, illetve országokban.

Ebből ered a regionális és a helyi politizálás előtérbe kerülé­se a baloldali mozgalmakon belül. A „helyi" politika elsődleges­sége az adott „helyi" intézmények, a bürokratikus, a politikai vagy éppen a „társadalmi", a „kulturális", az „ökológiai" intézmények jellegéből következik. Az új társadalmi mozgalmak politikusab-bak, mint a szakszervezeti mozgalmak, de behatároltabbak is, lokalizáltabbak – ezen állítás persze nem vonatkozik azokra a szakszervezetekre, melyek elsősorban a munkahely, az egész­ség, a biztonság, a gyerekvállalás, a közlekedés és a lakás prob­lémáira koncentrálnak.

Az első és a második ellentmondás

Mi is a kapitalizmus második ellentmondása? Mik az okai és vé­gül milyen következményei vannak? Előadásom következő ré­szében e három kérdésre igyekszem válaszolni néhány gondo­lattal – a teljesség igénye nélkül.

A kapitalizmus első ellentmondását az értéktöbblet-ráta kép­letével fejezhetjük ki (m/v – figyelmen kívül hagyva a tőke szer­ves összetételét, c/v),¹ mely a kapitalizmusra és a kapitalizmus válságára vonatkozó marxi elmélet központi eleme. Ez felfogha­tó egyszerre szociológiai és gazdasági kategóriaként is. Kifejezi a tőkének a munka fölött gyakorolt társadalmi és politikai domi­nanciáját, s megmutatja azt is, hogy a kapitalizmust a rendszer saját logikája vezeti el a termelési válságokhoz. Ha például a tőkének a munka fölött gyakorolt dominanciája erős, az m/v ma­gas lesz, s megnő a termelési válság bekövetkezésének való­színűsége, így aztán a tőke egyre inkább rákényszerül a szer­teágazó hitelrendszer kiépítésére, az agresszív marketingtevé­kenységre, újabb és újabb termékek gyártására, belekénysze­rül az egyre élesedő konkurrenciaharcba. Összefoglalva tehát az eddigieket, megállapíthatjuk, hogy a kapitalizmus első ellent­mondása magából a rendszerből következik, és hogy ez az el­lentmondás – legalábbis közvetlenül – nem kapcsolódik a ter­melési feltételek kérdéséhez, vizsgáljuk bár azoknak gazdasá­gi, társadalmi vagy politikai aspektusait.

A kapitalizmus második ellentmondásának leírásához egy bo­nyolultabb képletet kell használnunk, melyben az m/v a vállal­kozói „kosár" méretét és tartalmának értékét (v) fejezi ki, továb­bá figyelembe kell vennünk a„c" értékét és mennyiségét is (me­lyet egy numerikus index ad meg), az álló- vagy forgótőkéhez járuló „természeti tényezők" költségeit, a földjáradékot, melyet éppen úgy le kell vonni az értéktöbbletből, mint az egyéb „nega­tív kintlévőségeket", például az időnkénti forgalmi dugók miatt elszenvedett veszteségeket. A második ellentmondás leírásához felhasznált tényezők mindegyike egyszerre szociológiai-politikai és gazdasági kategória. Például a földjáradék esetében jól lát­ható, milyen jelentős hatalma van a földtulajdonkéntmegjelenő tőkének az ipari tőke fölött. A forgalmi dugók okozta vesztesé­gek nagysága megmutatja a helyi és a regionális..szállítás kö­zötti különbségeket. A nyersanyagok árát nemcsak a földjára­dék vagy a monopolhelyzet befolyásolja, hanem a tőke által gya­korolt hatalom stabil ellenőrzése is a nyersanyagtermelő szek­tor felett. Egy utolsó példa: a föld, a víz stb. árában kifejeződik az is, hogy egy adott helyen a tökének a társadalom fölötti ha­talma ellenében milyen erős környezetvédő mozgalom tevékeny­kedik (nem is beszélve a környezetvédő mozgalom ereje és a hagyományos szakszervezetek közötti kapcsolatról). Mindez mintha azt mutatná, hogy a kapitalizmus második – gazdasági jellegű – ellentmondásának elmélete kevésbé lenne konkrét, mint a Marx által leírt első ellentmondás.

A kapitalizmus első ellentmondása a tőkét a kereslet oldalá­ról érinti, és a tőkés túltermelést írja le. A második ellentmon­dás az árakra vonatkozik és a tőke elégtelen újratermeléséről szól. Az első ellentmondás – pénzügyi (likviditási) válságként jelentkezik. Az első esetben nem okoz gondot a további érték­többlet előállítása, vagyis a probléma az értékesítés szintjén je­lenik meg. A második esetben viszont semmi gond sincs az ér­tékesítéssel, ellenben az értéktöbblet előállítása akadályokba ütközik. Ha megpróbáljuk különválasztani a második ellentmon­dás lehetséges valós, alapvető, illetve konjukturális okait, felis­merhetjük, hogy minden, ami piaci értelemben vett deficitként jelentkezik, állami szintű keynesianizmushoz, a termelékenység és a bérek növekedésének követeléséhez és a fogyasztás nö­vekedéséhez vezet; ellenben minden, ami az értéktöbblet és a valós jövedelmek szintjén tűnik fel deficitként, a keynesianizmus elvetésére ösztönzi az államot, tehát a termelékenység és a bé­rek stagnálására, a fogyasztás csökkenésére lehet számítani.

A második ellentmondás okai

A második ellentmondás alapvető oka a munkaerőnek, a termé­szetnek avagy a külső környezetnek a kisajátítása és önpusztí­tó felhasználása. Ezen önpusztítás világos példái a jelenlegi egészségügyi, oktatási, családi, városi és környezetvédelmi vál­ságok.

Két dolgot szeretnék külön is kiemelni.

Az egyik, hogy a világkapitalizmusnak a második világháború óta végbement fejlődése szükségszerűen megkövetelte az er­dők kiirtását, a levegő- és vízszennyezés fokozódását, az egész atmoszféra elszennyezését – mindez a bolygó átlaghőmérsék­letének emelkedésével és egyéb ökológiai zavarokkal Járt. Ugyancsak megkövetelte a városok óriási megalopoliszokká ala­kítását (a zsúfoltság következményeivel mit sem törődve), mint ahogy szükségszerű volt a földterület, a szállítási rendszerek, a lakások ós szállások meglehetősen ésszerűtlen használata is. Teljesen figyelmen kívül hagyták a munkaerő újratermelésének olyan társadalmi „komponenseit", mint a család és a tágabb közösség fizikai és mentális egészsége, az oktatás ós egye­bek – a jövendő generációk egészségéről nem is beszélve. Ha a világkapitalizmus olyan szinten tartotta volna a munkakörül­ményeket, mint amilyenek azok a második világháborút követő rekonstrukciós időszakban voltak, úgy a GDP növekedésének üteme világszerte jóval kisebb – a jelenleginek fele vagy talán negyede – lenne.

A másik, hogy a kapitalizmus második ellentmondásának okai egyszerre gazdaságiak és társadalmiak. Gazdaságiak abban az értelemben, hogy például a szakképzett munkaerő hiánya, a nagyvárosi tér valamint a „környezeti források" szűkössége – a piac szabályainak megfelelően – megemeli a költségeket. És társadalmiak abban az értelemben, hogy a munkások és a nők küzdelmei, a városi és a környezetvédő mozgalmak – melyek mindegyike félig-meddig azzal a céllal szerveződött, hogy meg­akadályozza a termelési feltételek teljes kapitalizálását vagy ezen feltételek kapitalista átstrukturálását – ugyancsak hozzájárulnak a költségek emelkedéséhez, továbbá korlátozzák a tőke adap­tációs lehetőségeit, különösen a munkaerő általános felhasznál­hatóságát.

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy a munkaérő, a föld, a levegő, a tér stb. „természetes" és általunk okozott hiánya mi­att, csakúgy mint a munkaerő, a tér és a természet védelmére szerveződött társadalmi mozgalmak hatására növekszik egyrészt az állótőke (mennyiségét és értékét tekintve egyaránt), másrészt pedig a forgótőke (vagyis a vállalkozói „kosár" tartalma és érté­ke). Mindez – lassítva a tőkeforgás ütemét – korlátozza a tőke adaptációs lehetőségeit: a munkaerő, a tér, a föld és az egyéb források felhasználását.

Még sohasem tanulmányozták azt, hogy miképpen hatnak ezek a gazdasági és társadalmi tényezők. Tajvan esetében pél­dául nem tudjuk, hogy a politikai, a gazdasági és a társadalmi tényezők közül végül is melyik késztette a tőkét arra, hogy kivo­nuljon az anyaországból: nem tudjuk, hogy a tőkések a föld, a víz a levegő – vagyis a természeti körülmények – állapotát ítél­ték ennyire kedvezőtlennek, vagy a túlságosan militáns munkás­mozgalom ijesztette el őket. Azt sem tudjuk, hogy>.a De Janvry-féle gazdasági modellben leírt „funkcionális dualizmus" segítsé­gével valóban értelmezhető-e az emberi és természeti környe­zetnek oly mértékű pusztulása, mint az Közép-Amerikában tör­tént, vagy hogy helyesebb lenne-e egy, az osztályharc kategóri­áiban gondolkodó – a parasztok küzdelmeire koncentráló – meg­közelítés. Az American Economics Association 1990-es washing­toni tárgyalásain Ben Wisner a CNS által szervezett vita során arról beszélt, hogy Afrikában egyértelműen a természet és a városi élet tönkretétele vezetett az osztályharcok, illetve a ne­mek közötti és a fajvédő harcok kibontakozásához. Az ugyan­ebben a vitában felszólaló Brinda Rao leszögezte, hogy Indiában a városok a víz kapitalizációjának következtében kerültek válságba, s ebből következett az az identitásválság, mely a fa­lusi nők mozgalmának kialakulásához vezetett. Egy harmadik hozzászóló, Dan Faber pedig azt igyekezett bizonyítani, hogy a befektetési költségek növekedésének magyarázatát elsősorban nem a tisztán gazdasági tényezőkben kell keresni, hanem figyel­münket inkább a föld, a víz, a tér védelmére szervezett környe­zetvédő mozgalmakra kell irányítanunk. Kétségtelen, hogy na­gyon oda kellene figyelnünk arra a folyamatra, melynek során a kapitalizmus – a természeti források pusztításával és a társa­dalmi harcok kiélezésével – mintegy „kitermeli" saját rendszeré­nek „második ellentmondását".

A második ellentmondás következményei

Ezen következmények közül az első és legnyilvánvalóbb az, hogy a tőke állandóan kénytelen beleütközni az önmaga által létre­hozott „korlátokba": olyanokba, mint a tér szűkössége, a művelt, képzett, öntudatos munkásság léte és ereje, a föld és a víz egy részének szükségszerű érintetlenül hagyása. A burzsoázia vá­lasza erre a Római Klub és más hasonló szervezetek által meg­hirdetett „korlátozott növekedés" tézise. A marxisták azt szeret­nék, ha a tőke korlátozása még erőteljesebb lenne. A nyers­anyagok, a tér stb. szűkössége és az adaptációs problémák gaz­dasági válság formájában jelentkeznek, természetesen lokalizál-tan, hiszen a termelési feltételek különbözőek az egyes helye­ken – ebből adódik a prosperitás és a válság (a posztmodern válság) szakaszainak állandó váltakozása.

A sok helyi válság (illetve gazdasági és társadalmi zavar) ál­talános szinten recesszióhoz vezethet vagy akár olyan vissza­eséshez is, mely csökkenti a környezetpusztítást, mértéktartó magatartásra ösztönöz és jobb alkalmazkodásra késztet (ennek egyik tipikus példája a tőkekivitel). Röviden tehát a „külső korlá­tok", melyek a tőke mozgásszabadságát határok közé szorítják, gazdasági válság formájában jelentkeznek – csakúgy, mint az első ellentmondásból következő „belső korlátok". így például a hatvanas években bekövetkezett olajár-emelkedés következmé­nye nem általános energiahiány lett, hanem inkább felerősítette az ipari tőkének a földbirtokkal kapcsolatos beruházások felé áramlását (amint azt az olajtársaságok és olajtermelő országok példája mutatja), ez pedig csökkentette az iparban elérhető hasz­not. Az ipar ekkoriban likviditási problémákkal küszködött, lelassultak a beruházások, csökkent a termelékenység, erősödött az infláció, és végül a fogyasztás növekedésének elősegítésére, hatékonyabb és meggondoltabb energiagazdálkodásra, alterna­tív technológiák kidolgozására és kínálatbővítésre kényszeríted te az ipari tőkét.

Amikor a tőke már fenyegetést jelent önmaga számára, ami­kor veszélyezteti vagy meg is semmisíti a termelési feltétele­ket (s ez egy olyan lehetőség, mellyel Marx nem számolt), ez­zel – saját hibáiból következően – a termelési költségek túlzott megnövekedésében megnyilvánuló gazdasági válság kockáza­tának teszi ki magát. Következésképpen a tőke arra törekszik, hogy úgy strukturálja át a termelési feltételeket, hogy költségei csökkenjenek. Ennek együtt kell járnia az állam koordináló sze­repének növekedésével, vagyis a termelési feltételek biztosítá­sa mindinkább össztársadalmi feladattá válik. Kaliforniában a me­zőgazdasági kutatóintézetek egyértelműen kiálltak a rovarok és a gyomnövények ellen biotechnológiákat alkalmazó kertészetek mellett. A vegyszerek káros hatásainak semlegesítése mind költ­ségesebbé válik: az élelmiszeriparnak ki kell törnie ebből az „ör­dögi körből". Los Angelesben állami intézményeket bíztak meg azzal, hogy fékezzék meg a levegőnek az ipar és az infrastruk­turális létesítmények általi szennyezését, hogy hatékony megol­dást találjanak a légkör védelmére és a zsúfoltság okozta prob­lémákra (ez az ipar olyan átszervezését jelenti – és nem vélet­lenül -, mely együtt jár a kisebb tőkeigényű, de nagyon környe­zetszennyező iparágak – bútoripar, festék- és lakkgyártás – le­építésével, vagyis a tőke környezetszennyező tevékenységének korlátozásával). Fontos hangsúlyozni, hogy ezt az átalakítást az állami tervezés intézményei hajtják végre. A városi állapotok, a közlekedés javítása a zsúfoltság káros hatásainak költségeit je­lentősen csökkentheti. Más példákat is sorolhatnánk, megemlít­hetnénk azokat az erőfeszítéseket is, melyek az Egyesült Álla­mokban leginkább veszélyeztetett struktúrák – az oktatás- és az egészségügy – átalakítására irányulnak.

A tőkének és az államnak azonban sok nehézséggel kell szem­benéznie, amikor megpróbálják átalakítani a termelési feltétele­ket, hiszen mindeközben biztosítaniuk kell a normális létfenn­tartáshoz, a túléléshez, a fogyasztáshoz szükséges feltételeket, a megélhetés garanciáit a leginkább érintett egyszerű kétkezi munkásoknak is. Ezért oly erős az ellenállás manapság a tőke átalakító törekvéseivel szemben. Az átalakítás mikéntjére vonat­kozó elképzelések különbözősége főleg az olyan „természeti katasztrófák" után válik nyilvánvalóvá, mint amilyen például a Santa Cruz-i földrengés volt, mely az egész belvárost romba döntötte – csak óriási viták eredményeképpen születtek meg a helyreállításra vonatkozó tervek. A kapitalizmus második ellent­mondásából következő válságot tehát szociális és politikai harc­ként is leírhatjuk, melynek során minden bizonytalanná válhat, s melynek az a tétje, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat miféle átalakítás, milyen politikai stratégia szolgálatába állítja a kormány, vagyis miképpen történik meg a termelési feltételek át­strukturálása: a tőke avagy éppen ellenkezőleg, a munka(erő) igényei szerint, a közösségek, a városi lakosság kívánalmaihoz igazodva.

Nyilvánvaló, hogy elsősorban az állam szabályozza a terme­lési feltóteleket, tehát minden olyan harc, mely ezen feltételek átalakításához kapcsolódik, egyben politikai küzdelem is. Min­den mozgalom – legyen az feminista, városi, környezetvédő vagy bármi más – szükségszerűen az állami szervekkel konfrontáló­dik, az államhatalom legitimációját vitatja, amikor például a kormányzati szakértőkkel vitázik. Az állami szervek célkitűzései, a munkamegosztás, a hatalomgyakorlás módja, az állam „kompe­tenciája" stb. elkerülhetetlenül megkérdőjeleződnek, és termé­szetesen élesen vetődik fel a felelősség kérdése is az elszemély­telenedett, elidegenedett bürokráciával kapcsolatban. Az ilyen konfrontációval a harc tétje egyre nő, és a gazdasági, társadal­mi, környezetvédő mozgalmak küzdelmei óhatatlanul politikai jellegűvé válnak, hiszen törekvéseik az állami bürokrácia műkö­désének megváltoztatására irányulnak. Ebben nyilvánul meg 1968 és a kilencvenes évek kontinuitása: a mozgalmak straté­giai (s nem pusztán taktikai) egységének alapja az állam de­mokratizálásának közös igénye. Ily módon a poszt-marxisták egyik irányzata által követelt „radikális demokrácia" – legalábbis részben – leírható a tőke és a termelési feltételek öko-marxista (vagy öko-polányista-marxista) kategóriáival.

Következtetések

A poszt-marxizmus az új társadalmi mozgalmakra és a radikális demokráciára koncentrálva a „különbözőséget" hangsúlyozza, elveti a „merev összehasonlításokat", a totalizáló társadalmi el­méletet és politikai gyakorlatot. A hagyományos munkásmozgal­mat túlhaladottnak, céltalannak tekinti, de ugyanakkor képtelen elméletileg feltárni az új társadalmi mozgalmak fejlődésének, il­letve a hagyományos munkásmozgalom hanyatlásának okait. Az öko-marxista elmélet viszont a termelés oldaláról közelíti meg e kérdéseket (ideértve a termelési feltételek biztosítására szolgá­ló „termelést" is), s figyelembe veszi a nemzetközi munkameg­osztásban bekövetkezett változásokat is. Ki kell emelnünk a kö­vetkezőket:

1. A nemzetközi munkamegosztás új rendszere és a transz­nacionális tőke hegemóniája mindenhol a munkások osztályhar­cának hanyatlását eredményezte – a tőke igen hatékonyan élt politikai hatalmával a nyolcvanas években.
2. A hetvenes évek közepétől a világpiaci kereslet lassú nö­vekedésére reagálva a tőke a termelési feltételek fokozott üte­mű pusztításába kezdett, hogy a hasznot – a termelési költsé­gek csökkentésével – növelhesse. A világszerte alkalmazott vál­ságkezelő stratégia lényege az volt, hogy a tőke nemcsak a bér­munkások kizsákmányolását fokozta, hanem a termelés egyéb tényezőit – a városokat és a természetet – is mindinkább igye­kezett „kizsákmányolni". Megállapíthatjuk tehát, hogy a környe­zetrombolás mértéke a tőkefelhalmozás ütemének és a profitrá­tának a függvénye: a bérmunkások kizsákmányolásának foko­zódása meggyorsítja a tőkefelhalmozódást és növeli a profitot, ebből következően felgyorsítja a környezetrombolást is. Minél inkább kizsákmányolja a tőke a bérmunkást, annál inkább kizsák­mányolja a természetet is és vice versa. Kelet-Ázsia világpiaci előretörése csak tovább rontotta a helyzetet – az Egyesült Álla­mokban éppen úgy, mint a versenyben lemaradó régiókban.
3. A munkásmozgalom meggyengülése és térvesztése tehát alapvetően két okra vezethető vissza: következik ez egyrészt a nemzetközi munkamegosztás rendszerének változásaiból, más­részt pedig abból a tényből, hogy a tőke és a társadalmi moz­galmak figyelme immár nem elsősorban a termelésre, hanem a termelési feltételekre koncentrálódik.
4. A termelési feltételek védelmére szerveződő új társadalmi mozgalmak fejlődése következtében az osztályharc színtere a munkahelyekről áttevődött a lakóhelyi, a városi szintre, a sztráj­kokat fogyasztói bojkottok váltották fel, s az akciók elsődlege­sen immár nem a tőke, hanem az állami bürokrácia ellen irá­nyulnak. A demokráciáért folytatott harc a munkahelyeken egy­re inkább azt célozza, hogy a munka világát megvédjék a tőke rombolásáról; a városokban a „termelés általános feltételeinek" védelme és átalakítása a cél; a politikai demokráciáért vívott küz­delemben pedig a bürokrácia a legfőbb ellenfél.

Összefoglalásként tehát azt mondhatjuk, hogy az öko-marxista elmélet szerint a tőke önmagát pusztítja, hiszen az általa oko­zott veszélyek elhárítása érdekében kénytelen egyre többet köl­teni az egészségügyre, az oktatásra, a szállításra, az ingatla­nokra, általában a forgó- és állótőke természetadta tényezőire. A tőke második ellentmondása tehát lényegében a következő: az egyes tőkések azon törekvése, hogy költségeiket csök­kentsék, a tőke egésze számára költségnövekedést eredményez – méghozzá egy olyan időszakban, amikor a hitelrendszer működésben is súlyos zavarok vannak. Ezért is tűnik a tőke kép­telennek arra, hogy a tőkefelhalmozás újabb, sikeres ciklusát eredményező koherens struktúrát hozzon létre. Az egyes tőké­sek továbbra is mindenáron csökkenteni igyekeznek költségei­ket, s e szűklátókörűség eredménye a folytonos költségnöveke­dés. Egyes hangadó tőkés körök és a józanul gondolkodó politi­kusok mostanában már fellépnek e rövidlátó politikával szem­ben, és a termelési feltételek megóvásának és megújításának szükségességét hangsúlyozzák. De az általuk javasolt megol­dásokat is egyre inkább vitatják az új társadalmi mozgalmak, melyek az egészségügy, az oktatás, a városi létfeltételek és ál­talában a környezetvédelem problémáival kapcsolatban nem a csereértéket, hanem a használati értéket veszik alapul, és a dön­téshozatali mechanizmusok demokratizálását követelve megkér­dőjelezik a bürokrácia kompetenciáját éppen úgy, mint az állam­hatalom különféle jogosítványait. De a közérdék védelmére ala­kult új társadalmi mozgalmak ellen mind gyakrabban lépnek fel az államhatalom „biztonsági erői", és sok helyen a legdurvább eszközökkel nyomják el ezeket (mint ahogy azt az Egyesült Álla­mokban az Earth First! mozgalomnak vagy a feketebőrűek városi mozgalmának sorsa is mutatja). A küzdelem tétje mindegyre nő, elképzelhető, hogy a harc végül általános gazdasági-társadalmi válsághoz, legitimációs válsághoz vezet. A jelen pillanatban még nem tudhatjuk, mit fognak eredményezni e válságok: könnyen le­het, hogy az egyének és csoportok akciói nyomán a válságok fel­oldására hozott intézkedések olyan fordulópontokat fognak jelen­teni, melyek megváltoztatják a történelem menetét.

Ilyen kontextusban kell tehát vizsgálnunk az új politikai moz­galmakat, melyek egyesítik a feministákat, a zöldeket és a bal­oldali meggyőződésű embereket. Új köntösben jelentkeznek mindazok a kérdések, melyeket a klasszikus szocialista mozga­lom is felvetett – az egyenlőtlenség, a társadalmi igazságosság kérdései -, és ezekhez járulnak még az új társadalmi mozgal­mak által felvetett problémák is. Mindez talán lehetőséget teremt arra, hogy a munkások, a baloldal, a feministák, a környezetvé­dők és városi mozgalmak törekvéseinek egyesítésével létrejöj­jön egy öko-urbanista mozgalom, mely képes lehet arra, hogy a világtörténelem folyását a helyes irányba terelje.

Jegyzetek

[James O'Connor írása a La nouvelle analyse économique (Az új gaz­dasági analízis) című 1990-es barcelonai konferencián felolvasott elő­adása alapján készült.]

¹ Az „értéktöbblet-ráta" a bérmunkás által megtermelt érték két ré­szének arányát fejezi ki – mint azt Marx írja A tőkében. E két rész: a meg nem fizetett rész, vagyis az „értéktöbblet" (m), illetve a bérben kifi­zetett rész, a „változó tőke" (v). A tőke „szerves összetétele" az „állandó tőke" (c), vagyis az alkalmazott termelési eszközök összességének és a „változó tőkének" az aránya (c/v).

A Világbank akkori alelnöké, az ÜSA jelenlegi pénz­ügyminiszter-helyettese, a Nobel-díjas Paul Samuelson unokaöccse, a Harvard Egyetem professzora, Lawrence Summers által 1992-ben hírhedtté tett környezetgazda­sági szakkifejezés. Lényege, hogy használója különb­séget tesz a világ különböző országai, ország csoportjai, régiói között aszerint, hogy a mindenkit érintő környe­zetszennyezés terheiből ki milyen arányban veszi ki ré­szét. Alulszennyezettnek számít az a térség vagy ország, amelyet a világnépességből és a természeti környezet­ből való részesedése alatti arányban érintenek a külön­féle környezeti károk.

Közgazdaságilag az alulszennyezettség problematiká­ja összefüggésbe hozható az úgynevezett potyautas problémával. Eszerint egy adott közösség közös költ­ségeiből mindenkinek egyformán illik kivennie a ré­szét. Vannak azonban olyanok, akik ügyeskedéssel, kis­kapuk megtalálásával, mondvacsinált szempontokra hivatkozva kivonják magukat a rájuk méltányosan ki­rótt teher viselése alól. Ilyen esetben a közösség egé­szét képviselő szervezetnek vagy személyeknek fel kell lépniük az egyensúly helyreállításáért.

Lawrence Summers titkosnak szánt, ám a sajtóban mégis megszellőztetett tanulmánya értelmében korunk ökológiai potyautasai a harmadik világ országai. A fej­lett tőkés országok (Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Kelet-Ázsia) a terület és népesség egységére vetítve egyaránt jóval szennyezettebbek, mint a latin-amerikai, afrikai, dél-ázsiai területek. Ezért indokolt, hogy az erő­sen környezetszennyező iparágakat, termelési részfolya­matokat az utóbbi térségekbe telepítsék ki.

Hasonlóképp kívánatos lenne – érvelt Summers -, hogy azokat a munkafeladatokat, amelyek hosszú tá­von okoznak súlyos, esetleg halálos kimenetelű egész­ségkárosodást (ilyenek például a higany vagy ólom gya­kori érintésével járó tevékenységek), áthelyezzék olyan régiókba, ahol a népesség születéskor várható életkora negyven és ötven év között van. így az a munka, amely halált okozónak tekinthető például az Egyesült Álla­mokban vagy Németországban, nem kap ilyen minősí­tést a harmadik világban, hiszen a károsodó egészségű alkalmazottak a betegség kibontakozása előtt, más okok (éhínség, fertőző betegségek, népirtás stb.) következtében nagy valószínűséggel elhaláloznak.

A Világbank már korábban, a tudományos alátámasz­tás megszületése előtt is sokat tett azért, hogy az embe­riség különböző csoportjai közötti Ökológiai tehervise­lés arányai kiegyenlítődjenek. A nyolcvanas évek ele­jén az Amazonas őserdőn keresztül vezető autópálya építését finanszírozták, a kilencvenes évek elején pe­dig Thaiföldön finanszíroztak vízierőmű-építést, amely tönkretette a Mekong folyó ökoszisztémáját. A számos világbanki támogatással épült infrastrukturális projekt által lakóhelye elhagyására kényszerített emberek szá­ma ma már milliós nagyságrendben mérhető. A nyolc­vanas évek adósságválságának kezeléseié kidolgozott szerkezeti kiigazítási programok pedig árra késztették a devizaéhségtől is. szenvedő fejlődő országokat, hogy természeti erőforrásaikat gyorsított ütemben, leértékel­ve, a hosszú távú szempontok háttérbe szorításával áru­sítsák ki.

A természeti környezet állapotáért aggódó társadal­mi mozgalmak gyűjtőnévé. A politológiai irodalom egy része feltételezi, hogy a zöldek többé-kevésbé egységes politikai mozgalmat is alkotnák, és így a jelenkori nyu­gat-európai politikai színkép negyedik komponensét képezik (a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták és a liberálisok mellett). A legutóbbi negyedszázad fo­lyamán a különféle zöld pártok váltakozó sikerrel je­lentek meg a polgári politika porondján, nem állítható azonban, hogy a környezetvédő vagy ökológiai politi­ka az alapvető politikai irányzatokkal egyenrangú pó­lust képezne,

A természeti környezet megóvásának ügye nem egy Önálló politikai irányzat alapja, hanem olyan kérdés, amelyre a különféle politikai irányzatok mindegyiké­nek van sajátos – implicit vagy explicit – válasza, poli­tikája. A hagyományos konzervatívok elsősorban a ter­mészeti környezet konzerválására helyezik a hangsúlyt, és – csakúgy, mint más kérdésekben – a modernizáci­ót, a tradicionális létformák felborítását tekintik a prob­lémák forrásának. A klasszikus (piaci) liberalizmus fel­tételezi, hogy maga a piaci mechanizmus alkalmas a környezet megóvására, hiszen ha például egy nyers­anyag fogytán van, annak piaci ára megemelkedik, és a felhasználás üteme automatikusan csökkenni fog. A jóléti (reformer) liberalizmus a nevelést hangsúlyozza, egyúttal feltételezi, hogy az egyéni érdekeltség össz­hangba hozható a természeti környezet szempontjaival; képviselői a legkülönbözőbb piackonform intézkedé­seket (környezetszennyezés bírságolása, természeti erő­források megfelelő árazása, szennyezési jogok piaca stb.) javasolják.

A demokratikus (reformer) szocialisták számára a „környezet" többet jelent, mint a „természet". Elfogad­ják tehát a technikai fejlődés tényét, de úgy látják, hogy ez hosszú távon csak a társadalmi tulajdon talaján hoz­ható összhangba a természeti környezet kiegyensúlyo­zott gondozásával. Szükségesnek tartják a tőkés gazda­ság szigorú állami szabályozását. A forradalmi szocia­listák a környezet megóvásának ügyét – hasonlóan a nemek közötti emancipáció, a béke vagy a harmadik világgal való szolidaritás ügyével – végső soron a vi­lágkapitalizmus elleni harc egyik területének tekintik. Számukra az ökologikus társadalom a kommunista tár­sadalommal egylényegű, hiszen az szüntethet csak meg mindenfajta kizsákmányolást, így a természetét is. Az anarchisták szempontjából a környezet ügye a decent­ralizáló törekvésekkel, a „szerves társadalom" keresé­sével kerül összhangba. Elutasítják, az osztályelemzést és az államközpontú megoldásokat; az egyéni, kiscso­portos, kommunális akcióknak szánják a fő szerepet.

Nyugat-Európában a jelenkori zöld politika főárama a jóléti liberalizmus (A) és a demokratikus szocializmus (B) megközelítését ötvözi. A társadalmi változásban az egyéni kezdeményezést hangsúlyozzák (A), de szüksé­gesnek látják a társadalom szerkezetének megváltozta­tását is (B). Nem utasítják el a kapitalizmust; annak de­centralizált változatait kifejezetten támogatják (A), ugyanakkor a társadalmi szükségletek és a környezet­minőség szempontjait a profitmotívum fölé kívánják helyezni (B). Elismerik az állam jótékony szerepét (B) az egyéni felelősség erősítésében (A). A természetet a társadalmi törvények forrásának tekintik (A), kötődnek azonban a társadalmi igazságosság gondolatához is (B). Nagy hangsúlyt kap filozófiájukban a racionalitás és a demokrácia (A és B), gyakran hangsúlyozva mind az egyéni szabadság (A), mind a közösség (B) fontosságát.

A zöld gondolatkör eklektikus jellege magyarázza, hogy a környezetvédő mozgalmakból kinőtt Zöld Pár­tok más irányzatokhoz hasonlóan ide-oda mozoghatnak a politikai palettán. Például a nyugatnémet Zöld Párt kezdetben az anarchisták és a demokratikus szocialis­ták között helyezkedett el (lásd programjukat az Esz­mélet 2. számában), mára azonban a jóléti liberalizmus jellegzetes képviselőjévé vált.

A kialakuló magyar pluralizmus viszonyai még ne­hezebben átláthatók voltak. Sajátos, de ugyanakkor az igazodási segítő jel volt azonban például az, hogy a magyar „zöldek" a nyolcvanas években, mint „kékek" jelentek meg. A zöld irányzatok sokféleségét illusztrálta rövidéletű kísérletével az 1994-es választásokon orszá­gos listát állító Magyarországi Zöld Párt, amelyről ha­mar kiderült, hogy valójában „barna". Sajátos színfolt­ként jelent meg az erőművi beruházásokat támogató programjával a Reális Zöldék mozgalma. Magyarorszá­gon a nyugati főáramhoz legközelebb a Zöld Alternatí­va áll.