A NATO hadat visel Európában. A bevetésekben a második vi­lágháború befejezése óta először vesznek részt német csapa­tok is. Az orosz elnök szerint a NATO esetleges keleti terjeszke­dése „felszítaná a háború lángját" – de ennek lehetőségét való­jában senki sem látszik fontolgatni. A kommentátorok sokkal in­kább arra következtetnek, hogy Borisz Jelcin csupán választási hadjáratot folytat, a karikaturisták pedig újabb és újabb variáci­ókban ábrázolják az idült alkoholistát, amint kétségbeesetten sarkantyúz egy kimúlt medvét. A Frankfurter Allgemeine Zeitung ugyan távolról sem lelkesedik a groteszk megnyilatkozások hal­latán, de nem is aggódik: „Noha komolyan kell vennünk ezeket a jelzéseket, megijednünk fölösleges, hiszen a mai Oroszország nem azonos az egykori Szovjetunióval."

Ez valóban így van: stratégiailag már a Szovjetunió is defen­zívába szorult, ahogyan már akkoriban is kielemezhető volt, és ahogyan azt a történelem azóta be is bizonyította. A blokklogika és a fenyegetés technikái mindazonáltal tűrhetően működtek, így aztán annak az esélye, hogy katonai erővel politikai befolyásra lehessen szert tenni, meglehetősen korlátozott maradt. A hideg­háború jóval kevesebb áldozatot követelt, mint a „forró béke". A kölcsönös fenyegetés már nem működik, és a háború az impe­rializmuson belül élesedő konkurenciaharc és a világszerte egyre agresszívabbá váló nacionalizmus korában ismét az érdek­érvényesítés bevált eszközének minősül.

Hogy az Orosz Köztársaság a jelenlegi körülmények között is változatlanul aktív szereplő, s nemcsak áldozat, napnál világo­sabban megmutatkozott legutóbb, a csecsének elleni támadás során. A helyzet azonban mindenképpen kényessé vált az eurázsiai nagyhatalom számára. Ha Oroszországnak a FÁK mint katonai szövetség meghiúsulása után sikerült is a Taskenti Szer­ződéssel (1992. május 15.) egy új kollektív biztonsági rendszert létrehoznia, amely támadás esetén azonnali katonai segítség­nyújtást szavatol, ez a Szovjetunió kilenc utódállama közötti szer­ződés, amelybe Ukrajna ráadásul be sem lépett, a régió határa­in túl aligha tehet szert nemzetközi jelentőségre. A helyzet leg­fontosabb jellemzői a következők:

Az Orosz Köztársaságnak azonban nemcsak azzal kell szem­benéznie, hogy elveszítheti világhatalmi pozícióját. A megválto­zott világpolitikai szituáció ugyanis már közvetlenül fenyegeti lét­fontosságú biztonsági érdekeit is. A NATO tervezett keleti ter­jeszkedése az Orosz Köztársaság helyzetét még inkább des­tabilizálná, és további regionális fegyveres konfliktusok le­hetőségét idézné fel. Egykori szövetségeseit fordítanák el­lene, s ami korábban védőövezetének számított, az a jövő­ben hurok lenne a nyaka körül. Az orosz külügyi felderítő szol­gálat egy 1993. november végén közzétett tanulmánya nyoma­tékosan hangsúlyozza, hogy a NATO, „a világ legnagyobb, ha­talmas támadási potenciállal rendelkező katonai szövetsége", keleti bővítésével „befolyását az európai kontinens egy olyan ré­szére terjesztené ki, ahol az államközi határok a második világ­háború eredményeként változtak meg".

A tanulmány arra is felhívja a figyelmet, hogy a fennálló hatá­rokat semmiképpen sem lehet általánosan és véglegesen elis­mertnek tekinteni. Emellett külön feszültségforrás, hogy a NATO-tagságra elsőként pályázó országok – Lengyelország, a Cseh Köztársaság, Magyarország és Szlovákia – mindannyian, mint az International Herald Tribune 'megjegyzi, „többé-kevésbé a né­met befolyási övezethez tartoznak". A NATO keleti kiterjesztése így azután az utóbbi években elsősorban a Német Szövetségi Köztársaság által szorgalmazott „keleti schengeni" típusú szer­ződések és bilaterális toloncegyezmények logikus külpolitikai folytatásának tűnik, amely szerződéseken keresztül az NSZK már ma is igen jelentős befolyást képes gyakorolni a szóban forgó országok állambiztonsági politikájára.

Mindeközben Oroszország, pontosabban az akkori szovjet vezetés, noha már régen hozzájárulását adta a német újraegye­sítéshez, a Német Szövetségi Köztársasággal és az USA-val folytatott titkos tárgyalásokon – igyekezvén útját állni az erő­egyensúly számára kedvezőtlen és drasztikus megbillenésének – még hónapokig ragaszkodott hozzá, hogy az egyesített Né­metország ne lehessen NATO-tag. Végül azonban – egyébként küldöttsége heves tiltakozása ellenére – maga Gorbacsov mon­dott le erről a feltételről. Utóda, Jelcin is békülékenyen reagált az egykor ellenséges szövetség keleti bővítésének újsütetű gon­dolatára. 1993. augusztus 25-én lengyel kollégája, Walesa nyo­mására hivatalosan is elismerte, hogy Lengyelország céljául tűz­heti ki a NATO-tagságot, anélkül, hogy ezzel „más országok, köz­tük Oroszország érdekeivel ellentétbe kerülne".

E békülékenység mögött nyilvánvalóan a globális politikai ki­bontakozás rendkívül optimista megítélése húzódott meg, mi több, Jelcin odáig is elment, hogy magát az Orosz Köztársasá­got is a nyugati katonai szövetség potenciális tagjelöltjének nyil­vánítsa. Ezzel szemben külügyminisztere, Kozirev, bár a NATO-opciót ő is mindenképpen fenn kívánta tartani, a következő hó­napokban többször óva intett minden olyan lépéstől, amely „Oro­szországot háttérbe szoríthatná".

Időközben mindazonáltal mégis ez következett be. A szerb ál­lások Oroszországgal nem egyeztetett, 1994. áprilisi bombázá­sa jelentette az első olyan súlyos gesztust, amellyel a NATO vi­lágossá tette, valójában milyen csekély jelentőséget tulajdonít a katonapolitikai együttműködésnek Oroszországgal. Pedig hát Jugoszlávia korábban kétségkívül az orosz érdekszférához tar­tozott. „A bombatámadások csak egy esetben nem voltak telje­sen értelmetlenek, amennyiben ugyanis az erődemonstráció volt a céljuk: a szövetség meg akarja mutatni, ki is az úr Európá­ban"- kommentálta az eseményt a Krasznaja Zvezda című ka­tonai lap.

Hosszas vonakodás után Oroszország végül mégis rászánta magát, hogy belépjen a NATO kezdeményezte „békepartnersé­gi" szövetségbe – minden bizonnyal annak reményében, hogy tagként inkább lesz képes befolyásolni a szervezet további mű­ködését. 1994. június 22-én Kozirev külügyminiszter aláírta a keretegyezményt – három héttel később pedig Clinton elnök a lengyel parlament előtt kijelentette: „Az már nem kérdés, hogy a NATO felvesz-e új tagokat vagy sem, mindez csupán a mikor és a hogyan függvénye." Oroszország ellenvetéseit irreleváns tényezőként kezelni – ezt szinte vezérelvnek tekintette az 1994. december 1-jei brüsszeli NATO-ülésszaknak az a munkacsoport­ja, amelynek feladatául szabták, hogy készítse elő az új tagok felvételét, és vizsgálja meg, mennyiben gyorsíthatja meg a fel­vételi eljárást a „partnerség a békéért" intézménye. Érdemes felfigyelni az időzítésre: december másodikára volt kitűzve a bé­kepartnerségi szerződés megkötése Oroszországgal. Erre azon­ban nem került sor. Kozirev elhagyta Brüsszelt, a NATO-orszá­gok pedig meglepetésüket fejezték ki az oroszok kiszámíthatat­lansága felett.

Röviddel ezután vonultak be Oroszország csapatai Csecsen­földre. Ám a „korlátozott méretű, győzelmes háború", amely ez­úttal Oroszország katonai hatalmi pozícióját volt hivatva demonst­rálni, katasztrofálisan végződött. Csecsenföldet nem tudták vil­lámháborúval lerohanni; az orosz hadsereg, ahelyett, hogy ütő­képességét bizonyította volna, csak nyomorult állapotát mutatta meg. A kelet-európai országok és a NATO viszont erre a hábo­rúra éppen annak bizonyítékaként hivatkoznak, mennyire elen­gedhetetlen a NATO keleti bővítése, hogy gátak közé szorítsák a „kiszámíthatatlan Oroszországot".

A harmadik összeütközést megint csak a NATO provokálta ki légierejének balkáni bevetésével: a boszniai szerb állások sző­nyegbombázását, amely megteremtette a horvát hadsereg és a bosnyák kormánycsapatok offenzívájának lehetőségét, ismétel­ten nem egyeztették Oroszországgal. A NATO ehelyett az ENSZ­-szel kötött titkos megállapodást. „A NATO most megmutatja, mire képes – bombázik, majd összeszámolja trófeáit, vajon hány pol­gári lakos esett áldozatul"- foglalta össze Jelcin a boszniai szer­bek elleni többnapos légiháborút szeptember 8-án tartott 85 per­ces sajtótájékoztatóján, ahol továbbá azt is kijelentette, hogy a NATO keleti kiterjesztése európai háborút jelent. Röviddel ezu­tán zúdultak a szerb állásokra a NATO „Tomahawk" típusú szárnyasrakétái.

Míg Oroszország érdeke nyilvánvalóan az, hogy megaka­dályozza a NATO keleti bővítését – még ha láthatólag vajmi kevés befolyása van is arra, hogy hogyan és milyen időzítéssel valósítják meg ezt a tervet -, a NATO érdekei meglehetősen ellentmondásosak. Franciaország a NyEU kiépítését szorgalmaz­za, Anglia viszont az amerikaiaknak azon törekvésével kapcso­latban, hogy Németországot „partnerként beemeljék a vezetés­be", úgy tűnik, a legnagyobb zavarban van: hogyan is lehetne az újraegyesült Németországot a legkedvezőbb módon bevonni a szövetségbe, úgy tudniillik, hogy közben korlátozva is legyen. Ami a dél-európai országok véleményét illeti, azt még csak meg sem kérdezik.

A keleti bővítés fő mozgatóereje kétségkívül Németország, mindenekelőtt pedig Rühe védelmi miniszter, aki mindig is óvott attól, hogy Oroszország tényleges vétójogot kapjon az új tagor­szágok felvételét illetően. A németek rendkívüli elkötelezettsé­ge mellett, amellyel a NATO keleti kiterjesztéséért síkra száll­nak, Oroszország azon próbálkozásai, hogy – az USA európai befolyását visszaszorítandó – egy orosz-német tengelyt hozza­nak létre Európában, kilátástalannak tűnnek. A Szövetségi Köz­társaság vezetése az orosz közeledési törekvéseket, amelyek egyébként főleg Franciaországot célozzák meg, eddig elsősor­ban arra használta fel, hogy a gazdasági együttműködést fej­lessze: Oroszország legnagyobb kereskedelmi partnere Német­ország. Kohl szövetségi kancellár sikerrel állt ki Jelcinnek a G7-ek csúcstalálkozóján való részvétele mellett, és szorgalmazza az EU és Oroszország szoros együttműködését.

A németek ezzel párhuzamosan mindazonáltal továbbra is arra törekednek, hogy gyengítsék Oroszország biztonságpolitikai po­zícióit. Az állítólagos plutónium csempészés ürügyén Németor­szág által kezdeményezett kampány tényleges célja az volt, hogy az orosz atomipart nemzetközi gyámság alá helyez­zék. Azzal, hogy síkra szállt egy autonóm Volgai Német Köz­társaság, nemkülönben a Kalinyingrádi Terület internacionalizációja (értsd: az Oroszországi Köztársaságtól való elkülönítése) mellett, a Német Szövetségi Köztársaság lényegében Oroszor­szág állami integritását kérdőjelezte meg.

„Biztonságpolitikai szempontból az összes állam közül Német­ország húzta a legnagyobb hasznot a bipoláris szembenállás megszűnéséből" – elemezte a helyzetet Klaus Neumann, a Szö­vetségi Haderő főfelügyelője az Europäische Sicherheit lapjain. „Országunknak ezzel megadatott a lehetőség, hogy a politiká­ban ne csupán reagáljon, hanem kezdeményezőként lépjen fel, és a NATO-ban és az EU-ban kiépített kapcsolatainak szilárd alapján részese legyen a dolgok alakításának." Márpedig részt venni a dolgok alakításában – és efelől a Szövetségi Haderő leg­első tisztje semmi kétséget nem hagy – katonai értelemben vett aktivitást is jelent. A cél egyértelmű: „Először van esélyünk eb­ben az évszázadban, hogy a kialakuló válságokat és konfliktu­sokat távol tartsuk Németországtól, magától értetődik: elsősor­ban a NATO és az EU későbbiekben meghatározandó érdek­szférájában."

Másodsorban pedig ott, ahol éppen jön. Ennek megfelelő sok­színűséggel és aktivitással politizál mostanában Németország: hol Franciaországgal ápol szoros együttműködést, hol Oroszor­szággal barátságos, hol az Egyesült Államokhoz igazodik. A ke­leti bővítésről folytatott vita kezdeti szakaszában Rühe védelmi miniszter nyíltan megfenyegette a Clinton-adminisztrációt: az új tagállamok befogadásának további halogatása éppen azt hoz­hatja magával, hogy ezeket az államokat a Nyugat-Európái Uni­óba veszik fel, és akkor katonailag a NATO helyett a NyEU-t (és annak új tagjait) kell felértékelni. Ezen az úton meg is történtek az első lépések, amikor is 1994 májusában Lengyelország, Ma­gyarország, a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Románia, Bulgária és a balti köztársaságok számára garantálták a csatlakozást.

Az amerikai politika azóta teljesítette a német követeléseket, és Németország sikeresen vette a további akadályokat is. Ide sorolandó mindenekelőtt az intenzív boszniai NATO-bevetés, amit Bonn oly régen szorgalmazott. Hol vannak már azok az idők, amikor Kari Feldmeyer, a Frankfurter Allgemeine katonai szak­értője arról panaszkodott – például az Europäische Sicherheit 1995. januári számában -, hogy „Franciaország és Anglia mint a NATO két nagyhatalma végső soron úgy politizál, hogy ezáltal gyakorlatilag Szerbiát támogatja. … Nem hangsúlyozzák ugyan nyilvánosan, hogy Szerbia 1945 előtt fontos szövetségese volt Franciaországnak és Angliának a Németországot korlátozni igyekvő politikában, mindazonáltal ez a tény mindmáig a politi­kai beállítottság alkotóeleme maradt."

A NATO keleti bővítése lenne a második fontos lépés abban az irányban, hogy Németország kiépítse középhatalmi pozíció­ját, s ezzel növelje mind a NATO-n belüli befolyását, mind pedig katonapolitikai súlyát a meggyengült Oroszországgal szemben. Magát Oroszországot pedig kétoldalú együttműködéssel és gaz­dasági támogatásokkal rá kell bírni, hogy ne akadályozza Né­metországnak nyugat-európaiból közép-európai hegemón állam­má válását. Ez a stratégia, hála az Orosz Köztársaság erősen Amerika-ellenes politikai orientációjának, úgy tűnik, be is válik: orosz részről sem az EU tervezett keleti bővítése, sem pedig Lengyelországnak a Nyugat-Európái Unióba való integrációja nem váltott ki jelentősebb ellenállást.

Németország mindenesetre még ragaszkodik az USA-val való szoros együttműködéshez. Volker Rühe az 1995 eleji nemzet­közi biztonságpolitikai konferencián még hangsúlyozta, hogy Európának szüksége van az Egyesült Államokra mint hátvédre Oroszországgal szemben, melynek méretei és potenciálja kü­lönben minden tekintetben szétfeszítenék a kontinens dimenzi­óit. Ugyanakkor a német vezetés – a Nyugat-Európái Unió szerepének erősítésén és az atombomba megszerzésének igényén keresztül megpróbálja – kivonni magát az ameri­kai Nagy Testvér gyámkodása alól. Jellemző a német vitára, hogy még az a kevés kritikus hang is, amely egyáltalán meg­kérdőjelezte a NATO keleti bővítését, nem a német nagyhatal­mi törekvések ellen tiltakozott, csupán azt a félelmet fejezte ki, hogy a Visegrádi Államok vagy a Baltikum bevonása később esetleg kontraproduktívnak bizonyulhat. „A szövetség nem bír­na el egy jelentős kibővítést" – figyelmeztet többek között Péter

Glotz, aki ezen túlmenően attól is tart, hogy Oroszország előbb támadná meg a balti államokat, mint Lengyelországot, tehát nem a megfelelő országok állnak a felvételre várók listájának élén. Hasonló tendenciát mutatnak Josef Joffe Süddeutsche Zeitung-belí kifogásai is, mivel ő a NATO-t továbbra is „valóban ütőké­pes szövetségnek" szeretné megőrizni, ahol „kemény fegyelem" uralkodik, és ahová nem „lopakodhatnak be" csak úgy egysze­rűen „a biztonság élősdijei". „A magyarokkal és csehekkel kap­csolatban az embernek az az érzése, hogy számukra fontosabb a szövetséghez való puszta odatartozás, mint hogy hozzájárul­janak a szövetség haderejének növeléséhez."

Lehetséges, hogy többek között éppen ezek a harcos német hangok váltottak ki fordulatot az Egyesült Államok-beli vita me­netében. A NATO keleti kiterjesztésének tervét az USA kon­zervatív biztonságpolitikai szakemberei támogatják ugyan, de csak két feltétellel, amint azt Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter biztonsági tanácsadója egy, a Foreign Affairs számára írt tanul­mányában kiemelte. „Oroszország és Németország egyaránt önmaga komplex és mélyreható nemzeti újradefiniálásának fá­zisát éli meg. Az újraegyesült Németország választhat: vagy egy túlnyomórészt európaizált Németországgá válik, vagy Európa germanizációját tűzi ki céljául. Az első lehetőség csak egy kibő­vített EU és mindenekelőtt egy gyorsabban terjeszkedő NATO keretein belül képzelhető el, amelyben az USA kötelezettséget vállal, és bővítésének formáját is jelenősen befolyásolja. A má­sodik lehetőség viszont akkor valószínűbb, ha csökken a NATO jelentősége, és Közép-Európa, ily módon magára maradván, zavartalan vadászterületté válik hatalmas keleti és nyugati szom­szédai számára." Mindenesetre sok jel utal arra, hpgy az integ­rációnak az a politikája, ami a megosztott Németországgal szem­ben még tűrhetően működött, a jelenlegi megváltozott körülmé­nyek között visszájára fordulhat.

(Fordította: Soós Anna)

„A Gestapo volt a náci állam főtengelye", „csak ennek a tartó­szerkezetnek a segítségével, amely az állam épületének legki­sebb tégláját is alátámasztotta, tudta magát a náci rendszer a népre erőszakolni"¹ – írta Jacques Delarue francia rendőrségi szakember, a Harmadik Birodalom titkainak avatott ismerője. Hasonló axiómákban fölöttébb bővelkedik a történelmi, politoló­giai és mindenekelőtt a publicisztikai irodalom, sőt – látszólag bizonyítva a fenti állítást – gyakran maguk a diktátorok is ural­muk legfontosabb eszközét látják a szemérmesen belbiztonsá­gi szerveknek nevezett apparátusokban. Vizsgálódásom célja e némileg egyoldalú kép árnyalása, illetve a titkosrendőrségek ál­tal betöltött szerep pontos meghatározása. Másfelől kísérletet teszek a belpolitikai titkosszolgálatok tipizálására, struktúrájuk elemzésére.

„A cár szemei és fülei"

Valamennyi állam alkalmaz titkos ügynököket terrorizmus- és kémelhárítás céljából, tekintet nélkül politikai rendszerére. A demokratikus és diktatórikus államok belbiztonsági szolgá­latait deklarált funkciójuk alig különbözteti meg egymástól: a cél mindkét esetben a fennálló társadalmi-politikai-jogi épü­let védelme a tényleges és potenciális „felforgatókkal" szemben. Igazi differenciát az utóbbiak hivatalos meghatározása, illetve a titkosszolgálat gyakorlati hatalmának köre képez. Így például a jogállam és a demokrácia elkötelezett hívei sem tekinthetik a szabad véleménynyilvánítás üldözésének a RAF, az IRA vagy a Ku-Klux-Klan merénylői ellen lefolytatott nyomozásokat, ugyan­akkor viszont nehéz a „nemzetbiztonság védelmeként" felfogni gyermekek bebörtönzését és megkínzását, amint az Pinochet Chiléjében vagy Medici Brazíliájában történt.

A titkosrendőrség feladata kettős: információkkal látja el a ha­talmat az ellenzéki csoportosulásokról és a lakosság hangula­táról, emellett a rezsim elitegységeként vesz részt a represszió­ban, amíg a tiltakozó megmozdulások elfojtása katonai egysé­gek bevetése nélkül is lehetséges. Az alkotmányellenes, illegi­tim és elnyomó jellegű kormányzat puszta léténél fogva (cenzú­ra, a bírálat tilalma) eltorlaszolja a kommunikáció és vélemény­közlés normális csatornáit, ezért a lakosság valódi gondolatai­nak megismerésére csak álcázott formában képes a hatalom: besúgók, lehallgató készülékek, levélfelbontások segítségével. Az állandó megfigyelés érzése természetesen tovább korlátoz­za az emberek őszinteségét és nyíltságát, így végül a túlságo­san hatékony elrettentést alkalmazó rendőrség saját csapdájá­ba esik: a beérkező értékelhető információk mennyisége a mi­nimumra csökken, s az esetleges spontán tüntetés vagy forra­dalom teljesen váratlanul éri a diktátort.² Az utóbbi eset a titkos­rendőrség diszfunkciójának csúcsa, hiszen besúgóhálózatát éppen az elégedetlenség kezdődő jeleinek felfogása végett tartja fenn. E stádiumban néhány tucat vagy száz letartóztatás ele­gendő az ellenzék (időleges) megbénításához, míg amennyiben a felkelés leveréséhez mozgósítani kell a hadsereget, a tábor­nokok könnyen magukra ruházhatják a rendőrség korábbi ha­táskörét.³

Mint az előbbiekből kitűnt, a titkosrendőrség megkülönböztetendő a főhatalomtól; kettőjük viszonya Arendt véleménye sze­rint totalitárius államokban messzemenően egyoldalú („a GPU a szovjet kormányzat egyik részlege", a parancsok puszta vég­rehajtója), míg a „despotikus bürokráciák" esetében a belügyi szervek nagyfokú autonómiát élveznek (az Ohrana „állam az ál­lamban").⁴ Arendt koncepciójának sebezhető pontja hogy a dik­tatúrák típusuktól függetlenül rendszerint szoros ellenőrzés alatt tartják titkosrendőrségüket – sőt, a kontrollálatlan erőszakszer­vezet rendszerint a rezsim válságáról tanúskodik (lásd az Ohrana merényletgerjesztő provokációit, a Kulturális Forradalom egymás­sal harcoló vörösgárdista osztagait stb.). Arendt kételkedik to­vábbá abban, hogy a hadsereg megfelelő eszköz lenne egy (to­talitárius) diktatúra számára, mivel a fegyveres erők „nehezen tudnak egy idegen hódító szemével tekinteni saját népükre".⁵

Ellenpéldaként elegendő a következő statisztikai adatok be­mutatása: 1945-1980 között Európában 6 de jure és 1 de facto katonai puccsra került sor (utóbbi a Franciaországban 1958-ban), míg Ázsiában összesen 39, Latin-Amerikában 35 ízben ragadta magához a hadsereg a hatalmat. A megtorlás kegyetlensége terén a chilei, guatemalai vagy indonéz junták messze felülmúl­ták a totalitáriusként ismert Mussolini-, Husák- vagy Kádár-re­zsimet. A tábornokok összeesküvése már számos diktátort ta­szított le trónjáról: Ngo Dinh Diemet, Caetanót, Csiang Csinget, Perónt, Hailé Szelassziét, Obotét, Stroessnert és Szukarnót. Ezzel szemben vajon hány esetet ismerünk, amikor a belügyi apparátus önálló erőként lép fel és megbuktatja a kormányt, majd vezetője államfőként irányítja az országot? A tárgyalt országok­ban három többé-kevésbé hasonló folyamat játszódott le mind­össze: Andropov főtitkárrá emelkedése (de ez nem járt az SZKP visszaszorításával a KGB javára), Pak Csöng Hi meggyilkolása a KCIA által (a győztes végül így is a hadsereg képviselője, Cson Tu Hvan lett), továbbá Joannidisz (a katonai titkosszolgálat fő­nöke) palotaforradalma Papadopulosz ellen. Mindez ékesen szemlélteti, hogy a hadsereg lényegesen aktívabb és meghatá­rozóbb szerepet játszik a politika alakításában, mint az elnyo­mással általánosan asszociált titkosrendőrség. Az úgynevezett totalitárius diktatúrákban a katonai elit nem bír független­séggel a főhatalommal szemben, mivel az utóbbi erős párt­apparátussal és tömegszervezetekkel rendelkezik a belügy­minisztérium erőin kívül. Jellemző módon a szovjet hadsere­get az NKVD-KGB ügynökei mellett a párt politikai tisztjei is el­lenőrzésük alatt tartották,⁶ míg az NSDAP a Wehrmacht-egységek szállítóeszközeit kivonta a tisztikar illetékességi köréből, és óvatossági megfontolásból az NSKK-ra (a párt motorizált hadtestére) bízta.⁷

Diktatúra = rendőrállam?

A fenti fogalmakat a közhiedelem hajlamos azonosítani, pedig a rendőrállam – olyan zsarnokság, amely tömegbázis és poli­tikai ellenőrző mechanizmus nélkül, pusztán a fegyveres erők által gyakorolt represszió segítségével tartja magát hatalmon – a modern történelemben viszonylag szórványos jelenség, így minősíthetjük az 1976-1983-as argentin, az 1967-1974-es görög és az 1971-1979-es ugandai juntát, a Taraki-Amin-Karmal rezsimet Afganisztánban, valamint bizonyos megszorí­tásokkal Ngo Dinh Diem dél-vietnami és Li Szin Man dél-koreai diktatúráját.⁸ E kormányzatok egyaránt viszonylag rövid ideig tudták rákényszeríteni akaratukat a lakosságra, sőt olykor in­tenzív külföldi katonai támogatást kellett kérniök. Politikai üldö­zés terén Sztálin, Mao, Hodzsa, Kim IrSzen, Hitler, Duvalier, So­moza vagy Szuharto aligha bizonyult kíméletesebbnek, straté­giájuk azonban sokkalta összetettebb volt. A totalitárius diktatú­rák állami-politikai-gazdasági apparátusa a társadalom vala­mennyi rétegét és csoportját megfosztotta autonómiájától, miál­tal a potenciális ellenzéki csoportok nem rendelkeztek a hata­lomtól független bázissal (ez az állapot a desztalinizáció folya­mán fokozatosan átalakult: a Szolidaritás sikere többek között a represszió enyhüléséből fakadt). A haiti, nicaraguai vagy indo­néz rezsimek stabilitása az ellenzéki csoportok megosztásán, egymással szemben való kijátszásán nyugodott.⁹

Mindkét „konfliktuskezelési modell" megérdemli a további tanul­mányozást. Az észak-vietnami államszocialista diktatúra félelme­tesen sűrű ellenőrzési hálózata valószínűleg páratlan a modern történelemben, s jóval hatékonyabban működött a szokványos besúgóseregnél. A lakosság foglalkozások és korcsoportok sze­rint a párt-, ifjúsági, nő- és szakszervezetek, a termelőszövetke­zetek, valamint az úgynevezett utcabizottságok felügyeletének árnyékában élt, emellett százezrek teljesítettek szolgálatot a had­seregben és a milíciában. A titkosrendőrség informátorain kívül hármas csoportokat hoztak létre a katonák, 12 tagúakat pedig a polgári lakosság körében: a résztvevők kölcsönösen tartoztak fi­gyelni a másik 2, illetve 11 személyt, s bármelyikük vétsége ese­tén mindannyiukat felelősségre vonhatták. A gazdaság kulcsága­zatai az állami szektorba tartoztak, a katolikus és buddhista egy­házak anyagilag és adminisztratíve egyaránt függő helyzetbe ke­rültek.¹⁰ Másfelől a totalitárius rezsimek ellenfeleik üldözésébe nemegyszer tevőlegesen bevonják alattvalóik bizonyos csoport­jait is (ifjúsági rohamosztagok a szovjet „kuláktalanítás", a kínai és az albán Kulturális Forradalom, vagy a Kristályéjszaka idején), kampányokkal mozgósítják a lakosságot.

A kormányzás szintén sikeres, sőt kevesebb véráldozatot kö­vetelő modellje az ellenzéki csoportok közötti egyensúlyozás. A formula egyszerű: az oppozíció X pártját meg kell győzni arról, hogy az Y ellenzéki kör sokkal veszélyesebb ránézve, mint a fennálló rezsim (ós vice versa). Bár a Horthy-rendszer igen anak­ronisztikus társadalmi szerkezetet védelmezett fölöttébb széles spektrumú oppozícióval szemben, sohasem fenyegette az a ve­szély, hogy a kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok, ke­reszténydemokraták, kisgazdák és nyilasok összefognak a meg­döntésére (a nagybirtok túlélőképességét például a módosabb parasztok és a zsellérek között feszülő ellentét garantálta). Még Pinochet brutalitása sem tudta közös frontba tömöríteni a ke­reszténydemokrata pártot a baloldallal.¹¹ Kisebb intenzitással, de hasonlóképpen manipulálta Gomulka a munkásokat az ér­telmiségiekkel szemben, avagy a Kádár-rendszer a baloldali, „né­pies" és liberális csoportosulásokat egymás rovására. Mindazo­náltal a rugalmasabb módszereket kedvelő diktatúrák nyitóstá­diuma sem mentes a rivális politikai struktúrákat megsemmisítő vagy meggyengítő repressziótól; lásd az 1919-1920-as magyar­országi fehérterrort, az 1956 utáni megtorlást, a II. világháború alatti és utáni jugoszláviai tömegmészárlásokat, Franco 1936-1940-es terrorhullámát, illetve (tágabb értelemben) a desztalinizációt minden államban megelőző „sztálinista" periódust (álla­mosítások, kollektivizálás, a monolitikus állam- és pártappará­tus megteremtése).

Terror – mikor és miért?

Bizonyos diktatúrák fennállási idejét szinte teljesen kitölti a fo­lyamatos vagy ciklikusan jelentkező terror, mely önmagát erősí­ti, s a diktátor bukása, halála, katonai kudarca avagy nagyará­nyú külpolitikai változás vethet csak véget neki. Ez történt a sztá­lini Szovjetunióban, Hitler európai birodalmában, Mao Kínájában, Sékou Touré Guineájában, Idi Amin Ugandájában vagy „Papa Doc" Duvalier Haitijában. Ugyanakkor sok példát találunk arra is, hogy egy antidemokratikus rezsim évtizedekig „funkcionál" viszonylagosan minimális represszió mellett (Mussolini, PRI-diktatúra Mexikóban, Kenya, posztsztálini lengyel és magyar rezsim, Szingapúr, Elefántcsontpart, Szaúd-Arábia).

Talán kissé meglepő egy nyilvánvalóan fasiszta-totalitárius államot az utóbbi kategóriába sorolni, pedig a számadatok ön­magukért beszélnek. A körülbelül 40 milliós Olaszországban 1926-1938 között a politikai különbíróságok 3.447 személyt ítél­tek el összesen 17.047 (átlagosan 5) évre, 10.000-et száműz­tek a Lipari-szigetekre, s ugyanennyien emigráltak nézeteik mi­att. A magyarázat nem a „Duce" lágyszívűségében rejlik (az eti­ópiai és líbiai olasz megszálló csapatok akciói kegyetlenségben alig maradtak el az ukrajnai német „partizánvadász-hadművele­tektől"), hanem a lakosság passzivitásában. A kicsiny létszámú, de agresszív PNF-fel szemben a nagy agrárligák és a PSI szin­te kísérletet sem tettek a védekezésre, az olaszok többsége, bár tartós lelkesedést nem tanúsított a diktatúra iránt, elégedetlen­ségét a második világháborúig a „csendes bojkott" formáira kor­látozta. Mussolinit a hagyományos elittel kötött kompromisszu­ma is gúzsba kötötte. A rendszernek tehát nem kellett széles körű megtorlással élnie hatalmon maradása érdekében, sőt az éppenséggel veszélyeztette volna a kényes egyensúlyt. Hason­ló motiváció állt a felsorolt példák nagyobb része mögött (a Ká­dár- és Gierek- rendszert gazdaságpolitikájában – amíg lehe­tett – a maximális konfliktuskerülés vágya vezette), különös te­kintettel az anyagi jólétet növekvő mértékben biztosítani tudó országokra („olaj-emírségek", Szingapúr). Szaúd-Arábiában az uralkodó dinasztia intenzíven felhasználta a helyi kulturális-tár­sadalmi tradíciókat, így – éles ellentétben a Szádat- vagy a Pahlavi-diktatúrával – kellő legitimitást élvezett (a marginalizá­lódott ellenzékkel annál kíméletlenebbül számoltak le).

Az ellenzék részleges integrálása a hatalmi gépezetbe lé­nyegesen csökkenti a politikai feszültségeket, s egyúttal megfoszthatja a rivális pártokat vezetőiktől. Az utóbbiak vagy csatlakoznak a kormányzó szervezethez, vagy pedig a rezsim által tolerált, „lojális" ellenzéki pártocskákban tevékenykednek (az utóbbi modell a külföld szemében a demokrácia látszatával ru­házza fel a diktatúrát; lásd Szuharto Indonéziája, Mexikó, Stroess-ner Paraguaya, Malaysia, brazil junta). A rendszerrel nem rokon­szenvező, de azt nyíltan nem is bíráló személyekkel szembeni rugalmasságot az „aki nincs ellenünk, velünk van" jelszava tö­mören összefoglalta; a származás szerinti megkülönböztetés eltörlése, a korábban üldözöttek (és családtagjaik) rehabilitálá­sa számottevően hozzájárult Kádár, illetve Teng Hsziao-ping ural­mának megszilárdításához. Ennek antitézisét fogalmazta meg Trujillo, a dominikai diktátor: „Csak azokat a politikai ellenfeleket szeretem, akiknek az özvegyével van dolgom." A sztálini, maói, polpoti, amini, hitleri világképbe nem illett bele, hogy a „helyte­len" („burzsoá", „kulák", lango, acsoli, zsidó, cigány) származá­sú embereket, bármiképpen viselkednek is, „érintetlenül" hagy­ják.¹² Mao hatalmas népszerűségnek örvendve került hatalomra Kínában, s győzelmét néhány éven belül kétmilliónyi kivégzés­sel koronázta meg. A nácik a háborús vereség felé tántorogva sem voltak hajlandók akár csak lefékezni is az „Endlösung"-ot. Ngo Dinh Diem ugyanakkor indított hadjáratot a Viet Minh, a Cao Dai és Hoa Hao szekták, a nemzeti kisebbségek és a „polgári" ellenzéki csoportok ellen (később a buddhistákra is sor került). Az ilyen skálájú ós indiszkriminatív terror egyértelműen diszfunkcionális: erős „kontrollmechanizmus" esetén az ered­mény a társadalom mérhetetlen szenvedése, míg annak hi­ánya mellett a rendszer bukásához vezető forradalom.

Az irracionális terror a diktatúra azon meggyőződésén alapul, hogy programja vagy léte széles tömegek elvárásaival teljesen ellentétes, ám rendelkezik megfelelő fegyveres erővel akaratá­nak keresztülviteléhez.¹³ (Különösen tisztán figyelhető meg ez az iráni sah uralmának utolsó tíz évében.) Abszolutizálja az erő­szak szociális jelentőségét, s következésképpen az elnyomó szervekét. Az út egyenesen vezet a mindenható titkosrendőrsé­gig, mely a nép szemében a rendszer jelképévé válik: Gestapo, NKVD, ÁVH, Szavak, SRB, Tonton Macoute-ok etc.

A kémkedés variációi

A hatalmi ágak szétválasztásának demokratikus eszménye a nyugati országok titkosszolgálat-struktúrájában is képviselteti magát. Klasszikus példaként az Egyesült Államok és a Szovjet­unió gyakorlatát szokták szembeállítani (CIA-FBI-katonai hír­szerző apparátusok-külügyminisztérium-elnöki testőrség-álla-monként szervezett rendőrség kontra KGB). A decentralizált­ság kétségkívül megkönnyíti a főhatalom (például a parlament) számára az erőszakszervek féken tartását, de önmagában nem garancia az emberi jogok megvédésére. A törvényhozó és bí­rói szervek függetlensége esetén a belügyi apparátus nem tartóztathat le és ítéltethet el valakit tetszése szerint, ártat­lanul, viszont titkos megfigyelései ettől még széleskörűek és alkotmánysértőek lehetnek (lásd az FBI, a Sin Bet, illetve az olasz SID és SIFAR körül kirobbant botrányokat). Másfelől, a „diktatúra = centralizmus" tétel korántsem mindig állja meg a helyét: a titkosszolgálati struktúra igen gyakran tükrözi a kor­mányzat jellegét, ám nem ennyire bipoláris módon.

Erősen centralizált titkosszolgálati rendszer jellemezte a Szov­jetuniót, az iráni Pahlavi-rezsimet, a náci Németországok-Dél-Afrikát és Somoza Nicaraguáját (az utóbbi országban egyetlen intézmény, a Nemzeti Gárda töltötte be a hadsereg és a rendőr­ség szerepét, birtokolta a vasúthálózatot, a postát, a távírót, a rádiót, az egészségügyet stb.)¹⁴ : a legbefolyásosabb apparátus rendőri és külföldi hírszerző tevékenységet egyaránt folytatott. Különböző mértékű széttagoltság uralkodott a csangkajsekista és kommunista Kínában, a chilei, argentin, salvadori és guate­malai juntában, Duvalier Haitijában, Trujillo Dominikájában, Szad­dam Husszein Irakjában, Idi Amin Ugandájában, a Horthy- és a Mussolini-rendszerben, a Ngo Dinh Diem irányította Dél-Vietnam­ban, a császári Etiópiában stb. (1976-1983 között Argentíná­ban a „felforgatók" üldözésével összesen 11 titkosrendőrség fog­lalkozott.) Mint látható, a decentralizáltság legalább annyira gya­kori sajátsága a belügyi apparátusnak, sőt funkcionális szétvá­lasztásokra az első típusban is sor került: a náci RSHA-n belül csak a Gestapo tartóztathatott le gyanúsítottakat, a pusztán megfigyelőként működő SD nem¹⁵ , a KGB esetében pedig a 2. Főigazgatóságra hárult a megelőző, az 5.-re az operatív „mun­ka".¹⁶

Az erőszakszervezetek felépítése elárulhatja a rendszer elit­jét képező csoportok közti viszonyt, a hatalom eloszlását. Mus­solini Olaszországában a monarchista érzelmű és függetlensé­gét számottevően megőrző hadsereg kulcsfontosságú pozíció­kat tartott a kezében a PNF-fel és Bocchini OVRÁ-jával szem­ben: a külföldi felderítést és kémelhárítást a katonai titkosszol­gálatok látták el, a milícia (éles ellentétben az SS-szel) a tisztek irányítása alatt állt, a politikai vádlottakat pedig katonai különb­íróságok ítélték el. Horthy idején a Belügyminisztérium politikai rendőrségén kívül a VKF informátorai is figyelték az ellenzéket; a csendőrség kettős (BM-HM) parancsnokság alá tartozott (az 1930-as évek végétől az általános jobbratolódást ebben a szfé­rában a katonai-csendőri szervek előretörése jellemezte).¹⁷ Rendkívül éles rivalizálás folyt például az argentin titkosszolgá­latok között, képet adva a junta klikkjeinek hatalmi harcáról. A náci diktatúra titkosrendőrségét állami (Gestapo) és pártvona­lon (SD, NSDAP-APA) egyaránt ellenőrizni tudta; itt az NSDAP még nagyobb hatáskörrel bírt, mint az SZKP a Szovjetunióban, a KGB és a milícia állami intézmények lévén.

A titkosrendőrség megfigyelő tevékenysége megoszlik az elit és a tömegek között; az előbbi csoport ellenőrzésére min­den diktatúra gondot fordít, míg az utóbbira már nem feltétlenül, illetve mérsékeltebb és kevésbé központosított formában. A gaz­dasági-politikai befolyással bíró társadalmi réteghez tartozó po­litikus (például Aquino, Nagy Imre, Khomeini, Chamorro, Goulart) szociális presztízse és kiterjedt összeköttetései révén sokkal hatékonyabban tud puccsot vagy jelentős tömegmozgalmat szer­vezni, mint olyasvalaki, akit szegénysége ugyan élesen szem­beállít a rendszerrel, ám korlátozza is lehetőségeiben. A fekete­afrikai államokban a modern belügyi szervek elsődlegesen a városi lakosságra összpontosítják figyelmüket, a szétszórtan, elmaradott körülmények között élő, írástudatlan parasztok fölöt­ti ellenőrzést rábízzák a törzs- és falufőnökökre (például Kenya, Zaire); a totális ellenőrzés viszonylag ritka (Guinea sorolható ide). A XIX. század közepéig a cári titkosrendőrség ügynökei legna­gyobbrészt a nemesek után kémkedtek – jó okkal, hiszen a de­kabristák zömmel közülük kerültek ki. Minél urbanizáltabb egy társadalom, minél szélesebb körű a társasági élet, annál nagyobb a rendőrség által szemmel tartott személyek és helyek száma. A „klasszikus" információszerző módszer: olyan helyekre kell beépíteni a besúgókat, ahol sokan fordulnak meg – színházban, moziban, vendéglőben, vasúton, piacon, parkolóban, szállodá­ban és így tovább.

Magasabb „színvonalat" képvisel a „blokk"-rendszer, amely nem annyira meghatározott helyekhez, inkább meghatározott személyekhez kötődik. Az NSDAP Blockleiterei 40-60 család nézeteit fürkészték, hasonló szerepet játszottak a Kuomintang-Kína faluközösségei (pao-csia), a dél-vietnami és japán házkö­zösségek vagy a szovjet utcabizottságok élére állított, az ott élő­ket személy szerint jól ismerő felügyelők.

Végül lehetséges az egész érintett kisközösség bevonása az (ön)megfigyelésbe, a kollektív felelősség rendszere által. Már említettük a VDK-t, de hivatkozhatunk az orosz obscsinára (il­letve középkori kínai és japán megfelelőire), a Harmadik Biro­dalom hivatalgépezetében meghonosított kölcsönös kémkedés­re, valamint a KNK-lakóbizottságok csoportjaira is (utóbbiaknak minden otthon ülő felnőtt – nyugdíjas, háziasszony – tagja).

A sejtek többféleképpen kapcsolhatók be az országos háló­zatba: jelentéseiket a pártszervekhez, a közigazgatáshoz vagy közvetlenül a rendőrséghez küldözgetik.

Kifizetődő befektetés?

Nem mindig. Dél-Vietnamban 1963-1972 között 16.000-ről 122.000-re nőtt a Nemzeti Rendőri Erő létszáma, ennek dacára az ellen­zék ereje és népszerűsége alig mérséklődött, a titkosügynökök és katonák brutalitása viszont folyamatosan rombolta a katonai rezsim amúgy is gyenge lábon álló tekintélyét.

Ismét az 1945-1980 közé eső periódust tanulmányozva azt ta­pasztaljuk, hogy Európában négy diktatúra ért véget békés át­menettel, kettőt puccs döntött meg, egyet pedig súlyos katonai vereség. Latin-Amerikában a tárgyalásos transitiók száma 3, a forradalmaké 6, a puccsoké pedig 15. Ázsiában a fenti kategóri­ák aránya 2:5:24, kiegészítve 3 katonai vereséggel. E rendszer­váltási formák elsődlegesen az adott régiók politikai kultúrájáról adnak képet, egyúttal azonban az antidemokratikus rezsimek se­bezhető pontjairól is. A forradalmak viszonylag csekély számából (65 esetből 11) arra következtethetnénk, hogy a titkosrendőrség valóban hatékonyan fojtja el a radikális és demokratikus mozgal­makat. Tézisünket az bizonyítaná, ha a 11 rezsim nem fordított volna kellő figyelmet a belbiztonsági szolgálat kiépítésére – ám Mohamed Reza Pahlavit, Li Szin Mant, Somozát, Batistát, Jiménezt aligha lehetne ilyesmivel vádolni, sőt titkosrendőrségük (akaratlanul) hozzájárult az ellenzék radikalizálódásához. Az ural­kodó katonai oligarchián belül klikkharcokat a rendőri egy­ségek láthatóan képtelenek meggátolni – a sikertelen puccs­kísérletek rendszerint a katonai erőviszonyok aránytalanságából következnek (a hadsereg többsége lojális marad a tábornok-ál­lamfőhöz). Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy egy hírhedt belbiztonsági apparátus a rezsim tárgyalásos felszámolásában kevés szerepet játszhat – az ellenzék egyik első követelése a BM „megfékezése" szokott lenni.¹⁸

Jegyzetek

¹ Jacques Delarue (1965): A Gestapo története. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 13-14.

² Lásd például Ceausescu bukását. A jelenségről tömör analízist szol­gálaton Anne McElvoy (1992): The Saddled Cow. East Germany's Life And Legacy. London, Faber and Faber Limited. 99. – A szerző vélemé­nye szerint a keletnémet SSD tudatosan törekedett a fenti veszély elke­rülésére.

³ Ez történt Uruguayban (1972-1973), Dél-Vietnamban (1959-1963) és Indonéziában (1958-1965).

⁴ Hannah Arendt (1986): The Origins of Totalitarianism. London, 425.

⁵ Arendt, i. m. 420. (A szerző ford.)

⁶ Derek J. R. Scott (1961): Russian Political Institutions. New York, Praeger Inc., 155., 218.-A szakirodalom mélyrehatóan feldolgozta e kér­dést.

⁷ Delarue, i. m. 217.

⁸ Az utóbbi két esetben a lakosság számottevő, de lehatárolt hányada legalábbis passzívan támogatta a rezsimet: Dél-Koreában a Li Szin Man által földhöz juttatott parasztok, Dél-Vietnamban a katolikusok.

⁹ Az utóbbi metódust taktikai szinten Sztálin, Hitler és Mao is alkal­mazta: a terrorhullámok nem egyidőben érték valamennyi üldözött cso­portot. Martin Niemöller találóan számolt be a fasizmus így elért hatá­sáról: „Amikor a kommunistákat vitték el, hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor a szociáldemokratákat vitték el, hallgattam, mert nem voltam szociáldemokrata. Amikor a zsidókat vitték el, hallgattam, mert már koncentrációs táborban ültem. És amikor engem és barátai­mat vitték el, már nem volt senki, aki tiltakozni tudott, vagy akart volna." In: Bernt Engelmann (1986): Poroszország. Budapest, Gondolat Könyv­kiadó, 434-435.

¹⁰ Stanley Karnow (1984): Vietnam. A History. Harmondsworth, Pen-guin; Donald Lancaster (1961): The Emancipation of French Indochina. London, Oxford University Press.

¹¹ Alan Angell: Pinochet Chiléje: a vég kezdete? The World Today, 1985/2.

¹² Ezt a kategóriát nevezi Arendt „objektív ellenségnek"; i. m. 421.

¹³ A szovjet mezőgazdaság mindennemű elmaradottsága és problé­mái ellenére sem állíthatjuk, hogy a „razkulacsivanyije" és a kollektivi­zálás több millió halottja csupán a történelem elkerülhetetlen meneté­nek, s nem a hatalmi elit „koncepciójának" esett áldozatul. A XX. szá­zadban – a maói Nagy Ugrástól eltekintve – csak külföldi megszállás alatt került sor ilyen szörnyű következményekkel járó gazdaságpolitiká­ra: II. Lipót Kongói Szabad Államában, s a II. világháború idején Ukraj­nában, Kínában és Vietnamban.

¹⁴ Eduardo Crawley (1979): Dictators Never Die. London, 96., 98.

¹⁵ Delarue, i. m. 164.

¹⁶ KGB:„Das Schwert trifft auch Unschuldige", Spiegel, 1984/27.121.

¹⁷ Hollós Ervin (1971): Rendőrség, csendőrség, VKF 2. Budapest, Kos­suth Könyvkiadó.

¹⁸ McElvoy említi, hogy 1989 után az SSD vált általános bűnbakká, s a rezsim fenntartásában legalább olyan jelentős szerepet játszó hivatali és pártapparátust alig érte kritika. I. m. 107.

¹⁹ Ha mégis, akkor sem menthette volna meg a pusztulástól magát a rendszert, legföljebb II. Sándort, Plevét, Sztolipint stb. – A VCSK az eszer merényletekre túszok tömeges kivégzésével válaszolt.

²⁰ Lásd Sztálin hatalmon maradását a katonai vereségek dacára, és az általa ideiglenesen bevezetett „új kurzust". – Tanulságos azzal zárni esszénket, hogy maguk a diktátorok sem viseltetnek feltétlenül bizalom­mal titkosrendőrségük iránt: Sztálin, Rákosi és Duvalier „tisztogatásai" valósággal lefejezték a belügyi apparátust. Álljon itt bizonyítékul egy rit­kán idézett Mao-utasítás a Kulturális Forradalom idejéből: „Zúzzátok szét teljesen a közbiztonsági szerveket."

Az 1996-os év első heteinek nagy vitája arról szólt: mit tegyen a kormány az 1995 végén hirtelen kasszírozott többszáz milliárd forinttal. A pénzügyi kormányzat és az ahhoz közel álló szakértők azt javasolták, hogy a ter­vezetten felüli teljes bevételt az államadósság csökken­tésére kell fordítani, mert minden más megoldás fölbo­rítja a nehezen megvalósított egyensúlyt: inflációt okoz, és rontja a külkereskedelmi mérleget. Ez az aggodalom azt sejteti, hogy a legkevesebb veszéllyel az jár, ha a pénzt külföldön fektetjük be. Erre adnánk néhány öt­letet az illetékeseknek, ha még nem késő.

1. Kizárólag piackonform eszközökhöz folyamod­junk, amire lehetőséget kínálnak például a portfolió beruházások. Ennyi pénzzel már érdemes kimenni egy nagyobb tőzsdére, és kisebbségi tulajdont vásárolni a jövő ígéreteinek tartott, fellendülőben levő vállalatok­ban. Ez valószínűleg törvénymódosítást igényelne, hi­szen efféle befektetéseket a jelenleg érvényes törvények szerint nem választhatnak az állam pénzének kezelői, a hetvenkét százalékos kormánytöbbségnek azonban ez nem okozhat gondot.

A koalíció a szó szoros értelmében kamatoztathatná Sörös Györgyhöz fűződő jó viszonyát is, és megkérhet­né a jótékonyságáról ismert üzletembert, hadd vásárol­jon a Magyar Állam úgy 5-10 százalékos részesedést spekulációs alapjában, a Quantum Fundban. Onnantól kezdve a világ legjobb befektetési szakemberei forgat­nák pénzünket, valószínűleg az eddigi sikereikhez ha­sonló eredményességgel.

2. Az előzőnél is nagyobb hozamot ígérne, ha kormá­nyunk nagyszabású telekspekulációba kezdene Bosznia-Hercegovinában. A háború által feldúlt volt jugoszláv tagköztársaságban hatalmas kiterjedésű terü­leteket aknásítottak el az elmúlt évek során. Az ilyen vidékeken feltehetőleg olcsón adják a telkeket; egész megyéket felvásárolhatnánk. (Ehhez nyilván fantomcé­geket kellene alapítani, amiben gazdasági elitünknek biztosan van jártassága.)

Ezután pedig nem maradna más, mint felvételt hirdetni egyedülálló magyar nyugdíjasoknak szabad­ban végezhető, könnyű fizikai munkára. Nem kellene nagyon sokat ígérni, de nagyon keveset sem. Egy átlag­nyugdíjas vélhetően a havi nyugdíja háromszorosáért is szerencsét próbálna, ha az utazási költséget az alkal­mazó vállalat fizetné. Az egyszerűség kedvéért minden­ki menettérti jegyet kapna.

A taposóakna nem feltétlenül öli meg azt, aki rá­lép, de az egyik lábát mindenképpen szétroncsolja. Idős embereknél azonban sokkal valószínűbb, hogy egy ilyen esetnél az illető az ijedségtől szörnyethal vagy infarktál. Esetleg kórházba szállítás közben életét vesz­ti. Egy ilyen megoldás nagy segítséget jelentene a tár­sadalombiztosításnak, amely az államkasszához hason­lóan tetemes hiánnyal küzd.

Az aknátlanított területek ára nyilvánvalóan meg­emelkedik, s a földet vállalatunk eladhatja az újjáépí­tésre ráhangolódott vállalkozásoknak. Vigyázzunk! Ha előzőleg olyan vállalatban szereztünk részesedést, amely az újjáépítési bizniszre utazik, könnyen előfor­dulhat, hogy az egyik zsebünkből a másikba tesszük a pénzt. Az ilyen helyzeteket – tekintettel a tranzakciós költségekre – igyekezzünk elkerülni!

3. „Aki karddal vész, karddal él" – mondták a régi rómaiak (görögök, illírek, szarmaták, vizigótok stb.). Használjuk fel a privatizációs többletbevételt arra, hogy többségi részesedést vásárlunk nálunk kisebb és elma­radottabb országok villamos energia- és gázszolgáltató vállalataiban! Előzőleg természetesen várjuk el, hogy a szolgáltatás árát fölemeljék, és a vállalatok profittal üze­meljenek.

Miután miénk a cég, könnyű a helyzetünk. Ha pél­dául egy adott évben kevesebb adó folyik be a terve­zettnél a magyar költségvetésbe, egyszerűen felemeljük a villanyáram és a gáz árát a gyarmatosított országban. Azért mind a kettőt, hogy odaát ne kelljen, a polgárok­nak a fejüket tömi azon, hogy a „piaci" árak megválto­zása miatt átállítsák-e a gázfűtést elektromosra, vagy fordítva.

A célország kiválasztásánál körültekintően kell eljár­ni. Nem árt például, ha már katonai diktatúra van ha­talmon, hiszen utólag sokkal körülményesebb egy ilyet kormányra segíteni. Egy szigorú tábornokkal, de tulaj­donképpen már egy szolidabb tekintélyuralmi rezsim­mel is jól együttműködhetünk, ha az áremeléseket eset­leg lakossági elégedetlenség kísérné.

Ha a célország tartozik a Magyar Nemzeti Banknak (nem kevés ilyen fejlődő ország van), akkor megkérhet­jük őket, hogy privatizációs bevételüket használják rög­vest adósságtörlesztésre. így a pénzünk is visszajön, és az energiaszektor is a miénk marad.

***

Elképzelhető, hogy javaslatainkat egyesek erkölcsi megfontolásokból kifogásolják. Nekik azt válaszolhat­juk: vagy moralizálunk, vagy piacgazdaságot építünk! Ezt időben el kell dönteni. Mert a kettő együtt nem megy.

Az osztály, a nem és az etnikum (az angolszász világban az utób­bi szinonimájaként előszeretettel használják a faj kifejezést) nem önmagukban álló jelenségek. Különböző tudományágak vizsgál­ják bonyolult belső összefüggéseiket, kölcsönös kapcsolódása­ikat. E kutatások lassan-lassan Magyarországon is előtérbe ke­rülnek, mindenekelőtt a nem (gender) és az etnikum probléma­köre vált ki bizonyos intellektuális érdeklődést nálunk is. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy ma a nem és az etnikum körüli konfliktusok élesebbek, mint korábban, és a mai világban egyre inkább háttérbe szorítják a „színtiszta" osztálykérdéseket. Az et­nikum a társadalmi konfliktusokban és a politikában mindenütt a világon egyre fontosabb szerephez jut. A nemek kérdésének élénk hangoztatása a politika és a tudomány berkeiben a való­ságban nemritkán éppenséggel csupán a probléma megkerülé­sét jelzi. A kérdés erőteljesebb felvetése inkább az ún. fejlett or­szágokban végbemenő társadalmi változásokban gyökerezik, még akkor is, ha az olcsó női munkaerő világszerte egyre na­gyobb szerepet játszik – például úgy, hogy a turizmus üzletágá­nak profitját növelve a nyugat-európai férfi szakmunkások és vállalkozók egyre növekvő mértékben a délkelet-ázsiai és ke­let-európai nőket prostituálják. A nem és az etnikum előtérbe kerülésének másik megjelenése az, hogy a nemzetközi, azaz a domináns tudományos és publicisztikai diskurzusban_a. szociá­lis és a gazdasági egyenlőtlenségekről folyó régi, „unalmas", „földhözragadt" vitát – közvetlenül politikai érdekektől vezettet­ve – felcserélik a divatba jött etnoszról szóló magasröptű elmél­kedésekkel.

Mindennek ellenére bizonyos értelemben a tudomány ma még­is kifelé tart a régi módszertani zsákutcákból. A vulgármarxista gondolkodás tipikus tévedése volt az a probléma-megoldási mód, amely a három jelenség közül az osztálymeghatározottságot mechanikusan a másik kettő fölé emelte; elfeledve vagy háttér­be szorítva azt a momentumot, hogy mindegyik jelenségnek megvan a maga önálló világa és világtörténete. És ezzel együtt figyelmen kívül maradt, hogy mindhárom jelenségcsoport ma­gának a kapitalista viszonyrendszernek a megjelenése nemzetileg, regionálisan és egyetemesen is. Másfelől – a hivatalos le­gitimációs ideológia tükrében – az a benyomás keletkezett, mint­ha az államszocialista rendszerek már túlléptek volna e problé­mákon, s csak a „régi rendszer" maradványairól lett volna szó.

Függetlenül attól, hogy elismerjük-e vagy sem az osztálykom­ponens elsődlegességét, a vulgáris osztályszemlélet e tekintet­ben történelmileg meghatározott funkciót töltött be: nevezetesen azt, hogy leértékelje a nemzeti-nemzetiségi-etnikai kérdésnek és a nemek kérdésének jelentőségét, s e problémakörök meg­oldását a (soha el nem ért) jövőbe utalja. A gender-kérdés e mindenkori „jövőbe utaltságának" háttere az, hogy a nemzetkö­zi munkásmozgalom minden kétséget kizáróan a férfi munkás­ság és a férfi értelmiség dominanciája mellett fejlődött, mert az ehhez fűződő közvetlen és mindennapi, kulturális, szervezeti és „magán" jellegű érdekek voltak a meghatározók. Miközben cél­ként mindig megfogalmazták, hogy a nőknek majd utol kell érni­ük a férfiakat, a mindenkori gyakorlatban éppen ezt akadályoz­ták meg. Elsőbbséget élvezett a férfiasan „megkomponált" világ a politikában és otthon, a pártban és a szakszervezetben, a gyár­ban és a felsőoktatásban.

Napjaink „újpolgári világában" Nyugaton és Keleten a társa­dalomtudományok a nem és az etnicitás kérdését sokszor kifor­gatják a gazdasági összefüggésekből, vagy nem hozzák rend­szeres összefüggésbe őket a gazdasági folyamatokkal. Így pél­dául az etnikai konfliktusokat gyakran a gazdasági háttértől és összefüggésrendszertől függetlenül vizsgálják, a nők jogi egyen­lőségét pedig abszolutizálják. Vagyis figyelmen kívül hagyják e jogok gazdasági és szociális realizálhatóságának egész prob­lémakörét, vagy ha érzékelik is a problémát, nem festenek reá­lis képet az egyenjogúság gazdasági alapjainak megteremthetőségéről a kapitalista világban. A mostani neoliberális gazda­sági kurzusra például semmiképpen nem lehet olyan szociálpo­litikát építeni, amely Nyugat-Európában a jóléti állam fejlődésé­nek csúcspontján lehetséges volt. Egy ilyen szociálpolitikai ja­vaslat nem tud mit kezdeni például azzal a problémával, hogy a világon a nőknek csak igen kis százaléka képes a jogi egyenlő­séget anyagi egyenlősséggé transzformálni, nem tud mit kez­deni a rosszul fizetett nők és az egyedül álló anyák növekvő tö­megével.

Mindennek fényében ma a baloldal számára az osztály-etni­kum-nem problémával kapcsolatban az a legfontosabb kérdés, hogy a termelési és újratermelési folyamatok, a gazdasági és társadalmi különbségek és ellentétek mennyiben „etnicizálódnak" és „feminizálódnak" világméretekben, függetlenül attól, hogy mi­ként Ítélkezünk az osztály kérdésének elsőbbségéről. A tárgyalt problémák összefonódása és nem hierarchikus egymásra épü­lése kifejeződik abban a tényben, hogy például egy német szak­munkás életnívójában nagy valószínűséggel közelebb áll egy orosz menedzserhez vagy egy burmai kisvállalkozóhoz, mint egy ózdi munkanélküli acélöntőhöz. Miképpen a budapesti értelmi­ségiek jelentékeny része kultúrájában, értékrendjében és anya­gi viszonyaiban közelebb áll egy New York-i értelmiségihez, mint a magyar paraszthoz vagy agrárbérmunkáshoz. Ez a „zavaros" helyzet fejeződik ki abban is, hogy a magyar társadalom legal­ján lévő etnikum, a cigányság és a zömében felsőbb rétegek­hez tartozó zsidóság egyidejűleg áll az előítéletek, a rasszizmus kereszttüzében. A nemben is kifejeződik ez a bonyolult ellent­mondás. Például lehetséges, hogy egy osztrák szakmunkás ház­tartásbeli feleségének jobban megy a sora, mint egy a maga ide­jén jól kereső tanár özvegyének. Ugyanakkor mindkét nő hely­zete legalább annyira determinált a nembeli, mint az osztálybeli hovatartozás által. A munkásfeleség a férj fizetésétől függ, a ta­nár özvegyének viszont a családi munkával töltött évtizedei mi­att nem jár önálló nyugdíj, csak az özvegyi. Vannak ellenkező jellegű példák, amikor az osztályhoz tartozásból következő mo­mentumok lesznek a meghatározók. A baloldali gondolkodás és praxis számára fontos feladat, hogy ezeket a szempontokat és tényezőket ne engedje egymás ellen kijátszani.

Ugyanakkor az egyének és a társadalmi csoportok szociális, etnikai és nemek szerinti hierarchiája is vizsgálható, amely sok évszázados társadalmi és kulturális folyamatok eredményeként szilárdult meg. Tudománytörténeti konszenzus van a tekintetben, hogy e hierarchikus viszonyok éppen úgy megnyilatkoznak a ter­melés és munkavégzés struktúrájában, mint a világrendszer egyes régiói közötti nemzetközi munkamegosztásban. E rend­szer differentia specifica-ja, hogy állandóan újratermeli azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek – változó korokban változó mó­don – egyes társadalmi csoportok esetében hátrányként, má­sok esetében előnyként halmozódnak fel.

A kapitalista világrendszer fejlődési sajátosságának látszik, hogy a felfelé ívelő társadalmi mobilitást mindig nagyobb ará­nyú lesüllyedés kíséri. A legutóbbi hanyatlás a mi régiónkban is alátámasztja, hogy a hátrányos helyzet sajátosan halmozódik. A szociális, az etnikai és a nemi differenciálódás új előnyöket és új hátrányokat hozott létre. Magyarországon például a szub-proletár lét kiterjedése leginkább a más összefüggésben már említett cigány etnikumot sújtja, míg az Egyesült Államokban leg­erősebben a fekete nők esetében halmozódnak fel a hátrányok. Különleges problémája a világrendszernek, hogy a leginkább hát­rányos helyzetű százmilliók képesek a legkevésbé érdekeiket megvédeni vagy akár csak kifejezni.

A fentebb vázolt bonyolult problémakör a kelet-európai rend­szerváltás folyamatában – új formában – ismét előtérbe került. A régió számára a régi, a preszocialista valamint az államszo­cialista korszakból örökölt egyenlőtlenségek és hierarchiák mel­lett megjelentek a pénz- és általában a szabad tőkeviszonyokra jellemző „új" egyenlőtlenségek, illetve uralmi viszonyok is. A prob­lémák egyidejű kiéleződése elválaszthatatlan a háború utáni jó­léti államok szerkezeti „dekonstrukciójától", „demontázsától", ami­nek az elméletre és ideológiára gyakorolt közvetlen hatása könnyen kimutatható. A jóléti állam, a szociális piacgazdaság, a szociáldemokrácia korszaka mint a tőke és munka közötti osz­tálykompromisszum fogalmazódott meg a polgári ideológiában is. A politikai szociológia irányadó személyiségei (Seymour Martin Lipset, Stein Rokkan stb.) ugyanolyan természetességgel, bár nem feltétlenül ugyanabban az értelemben használták az osz­tály kifejezést, mint a marxista elemzők. A hetvenes évek végén bekövetkezett neokonzervatív fordulat – amely az új nemzetkö­zi munkamegosztás kialakulásával, a munkásosztály hagyomá­nyos struktúráinak felbomlásával, szervezeteinek meggyengü­lésével összefüggésben jelentkezett – ezt az osztálykompro­misszumot felborította. A kilencvenes évekre a társadalomkuta­tók napirendjéről levették az osztályelemzés feladatát. A politi­kai diskurzusnak a nemek és a fajok viszonya felé való terelése (utóbbi jellegzetes esete Huntington tevékenysége) az új status quo szentesítésének programjába is illeszkedik, ami csak tovább bonyolítja a progresszív politika útkeresését.

A szociális és gazdasági javak csökkenése új elosztási mó­dozatokat involvál a neoliberális világrendben, melyben tör­vénnyé emelkedett: több munkáért kevesebb bért. Különöskép­pen a kelet-európai munkaerő ára értékelődött le a rendszervál­tás folyamatában. Ha csökken a javak piaci és állami újraelosz­tása, akkor a rendszer a társadalmi ranglétra alsó csoportjait hozza hátrányos helyzetbe, amelyek – mint jeleztük – kevésbé tudják érdekeiket artikulálni. Ebben az összefüggésben is egyi­dejűleg merül föl az „osztály, etnikum, nem" problematika. Ele­mezni kell tehát, hogy a növekvő arányú meg nem fizetett mun­ka kinek a rovására nyert teret, és a fogyasztás csökkentése ki­ket sújt.

Ma a szociális kérdés etnizálódásának vannak más, új di­menziói is. A különféle „Bokros-csomagok" és megszorító in­tézkedések következményei világszerte nemcsak a tömegmé­retű elszegényedéssel járnak együtt. Az államok az állampol­gárok számára átláthatatlan módon – részben vagy egészben – elveszítik a gazdasági folyamatok fölötti ellenőrzésüket és be­avatkozási lehetőségeiket is. Ennek részeként a nemzetgaz­daságokban a korábbi évtizedekben sehol sem tapasztalt egyenlőtlenségek és társadalmi feszültségek alakulnak ki. Az állami bürokratikus és nemzetgazdasági kollektivitás helyét így egyre inkább új „imaginárius", kulturálisan és szociálisan újra és újra megformált, ám nagyon is valóságos önvédelmi funkci­ókat betöltő közösségek foglalják el. Még sohasem éltünk egy annyira közösség nélküli világban, mint ma, és még sohasem halt meg annyi ember egy ilyen világ megteremtéséért, mint századunkban. Tovább élezi az etnikai konfliktust a nemzetközi tőke hatalmi centralizációja, aminek következtében a kis és adós országok parlamentjei gyakorlatilag elveszítették a hagyományos parlamentek számos funkcióját; a nemzetgazdasági létezés maga vált kérdésessé. Ez a folyamat maga is az etnikai ellenté­tek gerjesztőjévé vált, mivel az ellenállás a tőke uralmának ki­terjedésével szemben – a Szovjetunió és általában a kelet-eu­rópai államszocializmus összeomlása után – jórészt nemzeti-etnikai zászló alá vonult. A szociális-szocialista ellenállás periferizálódott. Minél inkább peremre szorított egy régió, annál erősebb ott a társadalmi ellenállás etnikai jellege, noha a „tör­zsi-vallási" ellentétként interpretált konfliktusoknak mind a cent­rum, mind a periféria térségeiben kimutathatók a gazdasági gyö­kerei (ír és baszk szeparatizmus, flamandok és vallonok vitája, skótok és angolok, szerbek, horvátok, bosnyákok és_…szlovének, tuszik és hutuk stb.).

Az osztályellentétek csökkentése érdekében a nyertes cso­portok, olykor saját frakciójukon belül, mindenütt megpróbálnak bűnbakokat állítani. így lesznek bűnbakok – régiónként eltérő módon – a kaukázusiak Oroszországban, a kurdok Törökország­ban és a törökök valamint az ossik (kelet-németek) Németor­szágban, a horvátok vagy a szerbek, a hutuk és a palesztinok stb. Valamely oknál fogva kevésbé kellemetlen arról beszélni, hogy az alsó osztály „néger" vagy „cigány", mint arról, hogy az alsó osztály szegény. A nacionálpopulizmus, annak magyar for­mája, a csurkizmus a „dologtalan szegények" (cigányok) és a „parazita gazdagok" (zsidók) kategóriáival az egész szociális és osztálykérdést eltorzítja, és etnikai kérdéssé transzformálja. A nacionálpopulizmus a munkaerőpiacon a konkurenciát is etni­kai (és nemi) színben tünteti fel. Nem a munkanélküliséget elő­idéző kapitalista struktúrákat és a gazdagokat preferáló magán­tulajdonos-rendszert bírálja, hanem az „idegen" munkavállalók ellen támad.

Az a jelenség, hogy a nőkérdés is újra reflektorfénybe került, számos ponton más okokra vezethető vissza, mint az etnikai kérdés kiéleződése. A nők a háború utáni prosperitás évtizedei­ben Nyugaton és Keleten történelmileg példátlan intenzitással integrálódtak a piaci, illetve az államszocialista termelésbe. A politikai és az állampolgári jogok tekintetében – mint fentebb más összefüggésben hangsúlyoztuk – de facto majdnem mindenhol elérték a teljes egyenjogúságot. Emellett azonban otthon, vagy­is a magánszférában sok tekintetben megmaradtak a patriarchá­lis viszonyok, és érintetlen maradt az egyenlőtlen, hierarchikus munkamegosztás a két nem között. Az integrálódás a hivatalos vagy formális gazdaságba és nyilvánosságba az államilag sza­bályozott szociális biztonságot nyújtó körülmények között történt. A 80-as évektől az itt jelzett „jóléti hátország" fokozatosan le­épül, és így a nők történelmileg egy új szituációval néznek szem­be: a „patriarchális", családi védőhálóból sokan kiszorultak. így a szociális háló összezsugorodása korszakában, a deregulált, kemény, „szabad piaci" viszonyok között sokan a legalsóbb szfé­rákban találják magukat, és szexuális értelemben is – tömege­sebben mint valaha – áruvá válik a női test. A nők szociálisan vesztes rétegeit azért kell külön is kiemelni, mert a periferizálódás kettős vesztesei ők, amennyiben mind a termelésben, mind az otthon végzett munka tekintetében megnövekedtek a terhek. Kelet-Európában sem véletlen a jelszó: vissza a családba, a gye­rekhez, a fakanálhoz. Ez a jelszó ma kevésbé jelenti azt, hogy a nők háztartásbeliekként tényleg visszamenjenek a hagyományos családba. Inkább azt, hogy a munkaerő piaci konkurenciahar­cában perifériális helyzetbe lehessen őket kényszeríteni, és hogy a nők nagy többségének társadalmi státuszát az emlegetett jogi egyenlőség ellenére meggyengítsék.

Vannak persze az utóbbi évtizedek fejlődésének a nők között nyertesei is (főleg a jog és az oktatás terén). Például az értelmi­ségi nők egy része határozottan jobb feltételekhez jutott, mint korábban. Ugyanez igaz, főleg Nyugaton, a politikai és állami szférára nézve is.

A baloldal számára alapvető történelmi tapasztalat, hogy a nemek kérdését nem kezelheti a liberalizmus tartozékaként, mi­ként megbocsáthatatlan bűn lenne, ha az etnikai problémák kö­rét a nacionalisták kompetenciájának tekintené. Ennek tükrében az osztály kérdésköre is sokkal bonyolultabban vetődik fel, mint a hagyományos munkásmozgalom korszakában. A baloldal alap­vető politikai és elméleti feladata a fejlődés e három dimenziójá­nak összekapcsolása annak érdekében, hogy a gazdasági-anya­gi és a kulturális egyenlőtlenségeket mérsékelni lehessen a vi­lágrendszer egészében. Más szavakkal: a baloldalnak többé nem szabad a nemek és az etnikumok kérdését elválasztania a gaz­dasági és szociális egyenlőtlenségek felszámolásának célkitű­zéseitől. Minden program megfogalmazását e három alapkérdés egyidejű megoldásának kell alárendelni.

Az elméleti válaszkeresés ugyanakkor nem helyettesít­heti a gyakorlati lépéseket. Hogy a feladatok sürgetők, azt né­hány alapvető összefüggés könnyen megvilágítja. Elegendő fel­mérni, hogy a gazdasági, a társadalmi és a politikai szerveze­tekben, üzemekben, illetve általában a munkahelyeken a nők és a férfiak, a különböző etnikumok milyen arányban vannak kép­viselve; a különféle vezető csoportok nemi és etnikai összetéte­le megfelel-e a vezetettek nemi és etnikai összetételének. Van­nak-e jogi és törvényes garanciák arra, hogy minden tőkés vál­lalkozó vagy állami intézmény azonos munkáért azonos bért fi­zessen nemtől és etnikai hovatartozástól függetlenül? Vajon szót emel-e bárki is, ha a nemzetközi pénzügyi és politikai szerveze­tekhez való alkalmazkodás ezeken a területeken a kedvezőtlen tendenciákat erősíti fel?

L. Gy.: Az, hogy a Condorcet Kör vitát rendez a nők helyzeté­ről, úgy vélem, magától értetődő gondolatnak mondható. Isme­retes, hogy névadónk nem egy kérdésben, így a nők egyenjo­gúsítása ügyében is megelőzte korát. Condorcet márki a mo­dern európai gondolkodásban elsőként lépett fel azért, hogy a nők a férfiakkal egyenlő jogokat kapjanak, s hogy oktatásuk, kép­zésük társadalmi feladat legyen.

E nőnapi vitaesten természetesen mégsem a múltba kívánunk tekinteni, hanem a nők társadalmunkban elfoglalt helyének té­makörén keresztül elsősorban a jelen közállapotaival szeretnénk foglalkozni. Bevezetőmben egy manapság ritkábban idézett XIX. századi társadalomtudóstól kölcsönöznék egy gondolatot. „A fér­finak a nőhöz való viszonya az embernek az emberhez való leg­természetesebb viszonya… Benne tehát megmutatkozik, mennyi­re lett az ember természetes viszonyulása emberivé, vagy meny­nyire lett az emberi lényeg neki természetes lényeggé, mennyi­re lett emberi természete neki természetté. Ebben a viszonyban az is megmutatkozik, mennyire lett az ember szükséglete em­beri szükségletté, mennyire lett tehát neki a másik ember mint ember szükségletté…" Vajon milyen ma a férfinak a nőhöz való viszonya? Mielőtt azonban eljutnánk az efféle „végső" kérdések­hez, azt kérdezném vendégeinktől: milyen szociológiai, közgaz­dasági, társadalomlélektani és filozófiai jelenségeket, tényeket, tendenciákat tartanak a legfontosabbnak a mai úgynevezett nő-kérdésben?

A. M.: A leltár valószínűleg hosszú lenne. Én most a számomra legfontosabbakat mondom. A magánélet értékei és annak szer­vezése mintha egyre távolabbra kerülnének a racionálisan mű­ködő gazdasági-politikai szférától, és ennek a távolodásnak ál­dozatul esnek az emberi kapcsolatok, többek közt a férfi-nő vi­szony is. Ez a jelenség a világ összes régiójában megfigyelhe­tő. Ami sajátosan magyar, az a prostitúció reflektálatlansága, no meg az, hogy a gyermekekről és az idősekről való gondosko­dás nem tárgya a politikai eszmecserének, holott mindkettő igen­csak érinti a nők életét.

B. E.: Én – a beszélgetés meghívója szerint – mint nyelvész ülök itt, és számomra mindenekelőtt az az érdekes, miért me­rül fel azonnal Magyarországon, ha nőről és férfiról beszélnek, hogy az illető nőies, illetve férfias-e. Engem nagyon zavar, hogy a különböző orgánumok – a Nők Lapjától a Kiskegyedig, a Pú­dertől a Szájfényig – és a különböző rádiós meg televíziós műsorok olyan értékrendeket sugallnak, amelyek logikája egy­fajta heteroszexuális normára épül, mintha csak nők és férfiak élhetnének együtt, és ők is csupán egyfajta általánosításban. Holott, szerintem, az az izgalmas kérdés, hogy melyik nő és melyik férfi, hogy melyik nőcsoport és melyik férficsoport ho­gyan él együtt.

J. M.: „Tanár úr, én nem készültem…"; vagyis nem gondoltam igazából végig a szóbajöhető problémákat, mert túl sok ilyen van. Bár ma épp e témáról beszélgettem a diákjaimmal Platón kap­csán: ő volt az, aki először mondta ki a filozófiatörténetben, hogy a férfi és a nő természete azonos, adottságaik, képességeik egyenlőek. Tehát e tekintetben ő volt az első emancipator.

Ami most leginkább irritál, az nem egyéb, mint a rendszervál­tással bekövetkezett konzervatív fordulat. A nőnek újból elsőd­leges feladata lesz az anyaság, a gyermeknevelés, a háztartás vezetése és az idilli környezet biztosítása a felnövekvő generá­ció számára. Persze nem vonom kétségbe, hogy az anyaság a nőszerep fontos része, az azonban nagyon zavar, hogy ezt egyedüli értékként, mindenféle eszközzel és ideológiákkal alá­támasztva forszírozzák többszázezres példányszámú lapokban. December 1-jén megjelent az Élet és Irodalomban egy cikk „Böl­csőínség" címen, s ebben egy orvos a tudomány teljes súlyával minden visszásságot – az ökológiai válságtól a magas halálozási rátáig, a kötődésképtelenségtől a fogyasztói társadalomig – arra vezet vissza, hogy az emancipált, férfias nők nem maradnak a bölcső mellett, nem szentelik minden energiájukat és szabad­idejüket a gyermeknevelésnek. Úgy gondolom, hogy ez nem egyéb, mint erkölcsi zsarolás.

F. Zs.: Véleményem szerint az igazán érdekes az, hogy miért nincs Magyarországon feminizmus, miért nincs nőmozgalom, noha vannak nők, akik ilyen vagy olyan ernyők alatt időnként összekapaszkodnak.

Az eltelt negyvenvalahány év alatt, mint ember, sokszor érez­tem elnyomva magam, de mint nő nem, bár tudtam, hogy „macho" társadalomban élek. Amikor Heller Ágnesek feszegetni kezdték, hogy férfiak is vehessék igénybe a gyest, akkor a par­lamentben – megvitatandó az ötletet – szerveztek egy nőértekezletet. A felszólalások után (ahol én az apai jogosultságról beszéltem) odajött hozzám két miniszter, és megkérdezte: „Zsu­zsa kedves, mondja már meg, ki fog akkor ebben az országban dolgozni?" A férfi-nő viszony soha nem tematizálódott, semmit nem beszéltünk meg. Az egyetemen pont annyi lány volt„ahány fiú, s amikor elkezdtünk dolgozni, kb. negyedével kevesebb volt a fizetésünk, mint a férfiaké. Dehát Svédországban és Francia­országban is ilyenek voltak a különbségek. Aztán jött a rend­szerváltás és vele a konzervatív törekvések a nők visszaszorí­tására a háztartásba. Ennek persze már az „átkosban" is voltak nyomai, hisz Fekete Gyula és társai mindig ugyanazt mondták – de most ez az áporodottság parlamenti szintre került. A máso­dik választás után ez a törekvés eltűnt ugyan a politikából, de azért a bölcsődék bezárása, ami mégiscsak az egyenjogúság egyik feltétele, folyik tovább. A legújabb gyes-rendelkezés pél­dául szegénységi támogatást csinál a gyes-bői.

A kérdésem az volna, vajon nőkérdés van-e ma Magyarorszá­gon vagy munkanélküliségi-kérdés, nyomorkérdés. Köztudott, hogy nálunk a hivatalos női munkanélküliség egy kicsit alacso­nyabb, mint a férfi, holott az eltűnt 1,5 millió munkahely zöme női volt. Hogy a magyar nők önként és dalolva vonultak-e vissza a háztartásba, avagy csak nem voltak hajlandók a deklarált mun­kanélküliek keserű kenyerét enni, és együttműködni a munkaerő hivatallal, azt nem lehet tudni. Nehéz értelmezni ezt a „dalolva kivonulást" a munkaerőpiacról. Nem lehet tudni, hányan élték meg úgy, hogy végre felszabadultak, nem kell dolgozniuk, il­letve úgy, hogy nem akartak a férfiak a versenytársai lenni – hiszen rájuk szabják, nekik írják ki a pályázatokat. Nem tudjuk, mi történt a 40 év alatt, nem tudjuk, mi történt az Antall-kormány 4 éve alatt, és arról se beszélünk igazán, hogy most mi van az országban. A nőmozgalom hiánya tény, ennek belső, társadal­mi okai vannak, de most sem tudjuk az okokat.

L. Gy.: Nekem az az érzésem, hogy bár keletkezőben van Magyarországon nőmozgalom, ennek a „deficitje" épp olyan nagy, mint bármilyen más mozgalomé. A „civil társadalmiság" ugyanis nálunk egyelőre csupán jelszó, kívánalom, s ezen belül a nők ügyeinek képviselete sincs nagyobb apályban, mint más érdekeké.

A prostitúció problémájához – amelyet Adamik Mária szóba hozott – azt tenném hozzá, hogy mintha egyre szaporodna azok­nak a kérdéseknek a száma, melyeket a társadalom adminiszt­ratív úton, a kezelés szintjén próbál megoldani. Ilyen maga a szegénység, az elnyomorodás problémája, amely intoleranciát, sőt rasszizmust szül, ilyen a kábítószer fogyasztás és a prostitú­ció terjedése is; mindezek „igazgatási" kérdéseknek látszanak. Vajon nincs-e ellentmondás az önvezérelt, piacközpontú társa­dalom kiépülése, meg a között a tény között, hogy a felmerülő társadalmi problémáknak nem vizsgáljuk meg a kiváltó okát, csu­pán igazgatási-rendészeti jelleggel „kezelni" törekszünk őket?

Marton Imre: Szeretném megkérdezni önöktől, hogy azokban az országokban, ahol kiterebélyesedett a feminista mozgalom, ennek mi volt az oka. Netán a nők társadalmi helyzete változott meg, az anyagi helyzetük lett jobb, vagy a női méltóság iránti igény lett erősebb? Egyszóval, szeretném tudni, milyen lélekta­ni, politikai, társadalmi tényezőkkel magyarázható a jelenség. A másik gondolat, ami a vita kapcsán felmerült bennem, az az, hogy az elszegényedő, elnyomorodó családokban a nők szere­pe felértékelődik. És ez nem konzervatív megjegyzés, nem azt jelenti, hogy „a nők térjenek vissza a bölcsőhöz" – ez csupán tapasztalati tény. Jómagam emigrációs családban nőttem fel, és azt vettem észre, hogy amikor édesapám léte bizonytalanná vált, anyám kitüntetett szerephez jutott. A harmadik világ problémái­val foglalkozván is megfigyeltem, hogy a nagycsaládokban a nők igen fontosak a közösség számára, mert az ő tisztük a minden­napi élet feltételeinek biztosítása. Kérdezem: milyen, következ­tetéseket lehet ebből elméletileg, politikailag levonni?

Kozma Zsuzsa: Én a felszabadulás után nőttem fel, és ismer­tem meg azt az „emancipált társadalmat", amelyben szabad volt az anyámnak 8 órát dolgoznia, majd szabad volt bevásárolnia, főznie, háztartást vezetnie, és szabad volt engem egyedül hagy­nia. Vagyis tényleg jelentős változások következtek be a női sze­repek megítélésében. Az itt felmerülő számtalan kérdésből, mint „gyakorló anya" és „munkaerő", most egyre koncentrálnék. Szóba jött a konzervatív családkép újbóli divatja, hogy mi nők legyünk ismét csak gyermeknevelők. Szerintem nem az a baj, ha valaki ezt az utat választja, hanem az, hogy ezzel párhuzamosan má­sodosztályú állampolgárrá lesz. Emlékszem, ha valaki az isko­lában azt mondta, hogy az anyja háztartásbeli, akkor azt min­denki a takarítónővel egy szinten képzelte el. A probléma tehát az, hogy ha én a családanyaságot választom, akkor már nem is lehetek „emancipált nő". Nőmozgalom hiányában ugyanis nincs átjárás a családanya-szerep és a munkaerő-szerep között. Ná­lunk nincs részmunkaidős foglalkoztatás, nincsenek olyan mun­kafeltételek, amelyek mellett ez az átjárás létezhetne. Pedig jó lenne, ha választhatnék, ha szabadon eldönthetném, hogy X idő­ben családanya leszek, azután Y időben folytatom a karrierem építését.

Nagy Tamásné: Én nagyon avantgárdé nő voltam és nagyon avantgárdé anya: Mátészalkán tartottam nagygyűlést, aztán sür­gettem a sofőrt, hogy érjünk haza az esti fürdetésre… Egész éle­tem egy küzdelem volt, hogy dolgozzak és ugyanakkor ne hagy­jam egyedül a gyerekeimet. A szomorú az, hogy felnőtt lányaim szerint szülőként megbuktam, mert csak a „kanyarban" fordul­tam elő. Nem akarnak engem utánozni, másképp akarják csi­nálni. A kisebbik lányom – noha egészen különleges intelligen­ciájú nő -, nem hagyja ott a rossz középiskolát, amelyben tanít, mert közel van a lakásukhoz, és hamar haza tud érni. Az államszocialista emancipációt azonban nem lehet letagadni. Vegyük például a koedukációt! Az én fiatalkoromban a lányok nem ugyanazt tanulták, mint a fiúk. Az általános iskolában lé­nyegesen szegényebb volt a tananyagunk. A gimnáziumban vi­szont a koedukáció már lehetővé tette, hogy mi is ugyanazt ta­nuljuk, mint a fiúk, s ez nem kevés. Majd megjelentek a közért­ben, 1965 után, a félkész, illetve készételek, s ez szintén az emancipáció alapját jelentette egy réteg számára. Most a kapi­talizmusban leépülnek azok a szociális intézmények, melyek el­viselhetőbbé tették annak idején az életünket. A metrón, a villa­moson utazva nézem, hogy ki mit olvas. Most, kérem, nem az „arccal a vasút felé!" a jelszó, hanem az „arccal a Nyugat felé!" A régi Nők Lapja át volt politizálva, a mainak egészen más a hangulata. A mai média célcsoportja a piac, a „Hausfrau"? A lá­nyok elé odaállítják a Barbie-babát, a nők elé a Dallast, hogy legyenek szexisek és elégítsék ki a felnövekvő generáció kapaszkodási ösztönét. Erre szükség is van, mert ha olyanok az óvodák meg az iskolák, amilyenek, akkor csak a szülőbe lehet kapaszkodni. De van a kérdésnek egy másik oldala is. Amikor a Műszaki Egyetemen megalakult az informatikai szak, oda lány szinte egyáltalán nem jelentkezett. Amikor divatba jött a hullám­lovaglás, csak fiúk kezdték űzni ezt a sportot. Pedig senki nem tartotta vissza a lányokat sem az informatikától, sem a hullám­lovaglástól. Emlékszem tanár koromból, hogy érdekes problé­mákat mindig fiúk vetettek fel, noha általában ők voltak a rosszabb tanulók. A lányok célja alapvetően a férjhez menés volt, és ezt nem is szégyellték.

Bíró Ildikó: Egy ombudsman-nőprogram munkatársa vagyok. Rettenetesen zavar, hogy minden gonddal meg kell birkóznunk, hogy „szupernőkké" kell válnunk. Ám hol vannak a férfiak, akik segítenek nekünk? Nem elég a partvonalról szurkolni vagy pfujozni, bár sok nőtársunk is ezt teszi. Közhely, de a két nem kö­zös érdeke, hogy az említett problémákat, meg a nők elleni erő­szak és a prostitúció kérdését megoldja. Ha mi nők alkalmazko­dunk, ha képesek vagyunk erőfeszítésekre, akkor itt az ideje, hogy férfitársaink is felülvizsgálják saját hagyományos szerepe­iket.

J. M.: Valóban, miért csak a nőkről beszélünk, amikor vannak férfiak is? Miért evidencia a dolgozó nő rossz lelkiismerete, mi­ért nem jut eszébe az idősebb nőnemzedéknek, hogy a gyerek­nek apja is van? A szülés után a gyerekkel való törődés felada­tát a férfi és a nő egyaránt teljesítheti. Az apa is pelenkázhat, etethet, mesélhet a gyereknek. A fiatal generáció már tudja ezt. Csak az idősebb nők fejében él még a klasszikus szerepelvá­rás, hogy mindent neki kell megcsinálnia. Át kell alakulnia a gon­dolkodásunknak, oda kell engednünk a pólyázó asztalhoz az apá­kat is, beszélni kell az új férfiszerepekről stb.

Felmerült a vitában, hogy miért van Nyugaton nőmozgalom. Több évig éltem Németországban, és láttam, hogy elég jól áll­nak e téren. Ott a férfi és a nő, vagyis minden ember nagyobb öntudattal rendelkezik, mint nálunk. Kinn még a háziasszonyok polgári öntudata is fejlettebb. Szóvá merik tenni az érdekeiket, szembe mernek szállni az uralkodó normákkal, frau-házakat építenek, és ott összejönnek megbeszélni a gondjaikat. Támo­gatják egymást. Nálunk közröhej tárgya lenne, aki nőcsoportot akarna szervezni. Az elmúlt negyven évben nem alakult ki a pol­gári öntudat, ezért nincs semmilyen polgári mozgatom, komoly civil szerveződés nálunk. A nők öntudata pedig még fejletlenebb, mint a férfiaké, s ezért kevésbé tudják az uralkodó normákkal szemben képviselni önnön érdekeiket.

B. E.: A jelenlévők főleg személyes élményeiket mesélik, s ezt – másokkal ellentétben – én nem tartom hibának, hisz annak van hitele, amit az emberek megéltek. Egyesek rossz néven veszik, ha egy nő a magánéletét emlegeti: szívesebben vennék, ha a köz számára is fontos – teszem azt, politikai jelentőséggel bíró – dolgokról szólna. Holott épp annak kellene kiderülnie, hogy mi történik a négy fal között. Ezt nem szabad agyonhallgatni, mert különben sohasem lesz politikai súlya a kérdésnek, soha nem fognak a parlamentben arról beszélni, mit is jelent ma Magyarországon – különböző társadalmi csoportokban – nőnek lenni.

Szerintem azért nincs nőmozgalom, mert nincs olyan, hogy „magyar nő". Az én érdekeim bizonyos kérdésekben sokkal in­kább egybeesnek egy férfi érdekeivel, bár nem tudom mit jelent az, hogy „férfi", mint egy nőével, noha nem tudom igazából, hogy mi az a „nő". Ha valaki az identitását próbálja megfogalmazni, akkor azonkívül, hogy nő, szólnia kell a műveltségéről, a társa­dalmi csoporthoz, a fajhoz való tartozásáról, mert egészen biz­tos, hogy más egy nyolcgyerekes mátészalkai cigány nőnek az élete, mint például az enyém. A kilencvenes évek elején Auszt­riában éltem, és azt tapasztaltam, hogy az egyetem falain belül a nemiség kutatása igen fejlett, de nincs mögötte nőmozgalom. Nekem az okoz problémát itt, a pódiumon ülve meg az egyete­men kutatva, hogy személy szerint mennyire vagyok bűnrészes abban, hogy a kérdés nem mint politikai kérdés merül fel. Az előttem szólók említették, hogy a családok egy részében csak a nő érzi magát felelősnek a gyermeknevelésért. Sok helyütt fel sem merül, hogy a férfi is vigyázhatna a gyerekre. A megoldás nem az öntudat fejlődése: inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy addig nem is lesz öntudatra ébredés, amíg a társadalom nem ismeri el, hogy nem csak az a munka, amiért munkabért fizetnek. Nehezményezem a nők nyugdíjkorhatárának felemelé­sét 62 évre. Az intézkedés látszólag emancipációnak hat, mivel így a nők a férfiakkal egy időben vonulnának vissza a munka­erőpiacról. De ha tradicionális családban élnek, ez azt jelenti, hogy két állással a hátuk mögött mehetnek ugyanakkor nyugdíj­ba, mint a férfiak. Az egyenlőség gyakorlatilag egyenlőtlensé­get takar. Úgy gondolom, mindez politikai kérdés – a tőke ter­mészete már csak olyan, hogy azt tekinti munkának, ami elad­ható, fogyasztható terméket gyárt, és így a háztartásbeli_j5zük-ségszerűen másodosztályú állampolgár marad. Amíg ez a prob­léma nem jut egyetlen parlamenti képviselő eszébe sem – szán­dékosan nem képviselőnőt mondtam -, addig nem tudunk elő­relépni egy jottányit sem.

A. M.: Ezek a klasszikus viták a fizetett és a nem fizetett mun­káról joggal vetődnek fel, bár ezt most globálisabb perspektívá­ból kell nézni. Tulajdonképpen egyetértek azzal, hogy az itt fel­vetődő kérdések politikaiak, és akként is kellene kezelni őket, de tudni kell, hogy nem nemzetpolitikaiak. Nem nemzetállami politikákon múlik, hogy, teszem azt, egy erős afrikai feminizmus percek alatt tönkremegy a globálissá vált világpiac hatására, füg­getlenül attól, hogy milyen célokat tűzött ki maga elé, és milyen erős mozgalom volt. Ma már nem lehet csak Magyarországról, csak Európáról beszélni. Az ismétlés kedvéért újra leszögezném, hogy mindig férfi- és nőkérdésről, azaz egy viszonyról beszé­lek, amellyel tetszőlegesen játszik egy világpiaci rend. Úgy, ahogy az neki tetszik, és mindig ki tudja zsákmányolni – a szó klasszi­kus marxi értelmében – azt a felet, amelyik gyengébbnek mu­tatkozik. Ezek többnyire kétségtelenül a nők, mert a nagy „fehér üzemmód" egész jutalmazási rendszere – a különféle dominan­ciák fenntartásával meg a tradicionális mentalitások miatt is – olyan, hogy mindig a férfiaknak kedvez.

A nő-férfi-társadalom háromszögben vizsgálódva a nem fo­galma sohasem biológiai értelemben használatos, hanem tár­sadalmilag kidolgozottan. Úgy tűnik, a nők gondolkodását nem formálta át a puszta munkába állás, mert benne rekedtek a bűn­tudatban. Nekem is van egy 18 éves lányom, akit nehéz meg­győzni arról, hogy az anyai szeretet nem arra való, hogy őt nap nap után teljes mértékben kiszolgálja; hogy szükségem van arra, hogy autonóm lénynek tartson, és hogy nem zsarolhat a szere­tetével. Azért nem értjük magunkat, mert elfogadtuk azt a néző­pontot, miszerint a nőkérdés szociálpolitikai kérdés. Mintha a nők élete, a férfiak és a nők viszonya a családi pótlékon, a gyesen, a gyeden, a nyugdíjkorhatáron stb. múlna.

A szexualitás problémáját a vita során nagyon kikerültük, ho­lott érdemes lenne megkérdezni a nőket, hogy mi fáj jobban: ha nem jár a gyes, vagy ha a partner a reciprocitás elvét a magán­szférában mindig felrúgja. A kérdéshez ne csak a politikai rend­szer, hanem az individuum felől is közelítsünk! Az említett le­szűkítő értelmezés, a szociálpolitikára koncentrálás miatt esik például a prostitúció látókörünkön kívül. E jelenség megértése szempontjából nem elég azzal foglalkozni, hogy zömmel állami gondozottak és munkanélküliek lesznek prostituáltak, hanem beszélni kellene arról az évtizedek óta érintetlenül hagyott, megkérdőjelezetlen férfiszexualitásról is, amely itt a brutálisan mohó keresleti oldalt jelenti, s mindezt nem lehet a nyugdíjkorhatár kérdéskörben megtárgyalni.

F. ZS.: Egyre nehezebb folytatni a vitát, mert nagyon sok min­denről kellene beszélni, ugyanakkor válaszolni – legalább is én – semmire sem tudok, legfeljebb tovább tudom görgetni a kér­déseket. Elhangzott egy csomó személyes dolog: lelkiismeret-furdalás, szülők elleni düh… Franciaországban, ahol a nőknek közel akkora hányada dolgozik, mint Magyarországon, szintén nincs részmunkaidő, foghíjas a bölcsőderendszer (bár az' óvo­darendszer tökéletes). Nem tudom, hogy élik meg a munkába állást a francia nők és a francia gyerekek. Kényszerként? Elhagyatottként? Több amerikai vizsgálatot ismerek. Az USA-ban kevesebb nő dolgozik, mint Franciaországban, de aki dolgozik, annál inkább létezik az önvád vagy a lelkiismeret furdalás, mert a női munkavállalás nem norma, a gyermekek helyzete pedig alig megoldott: kevés a gyermekintézmény és inkább a szegények­re szabott. Magyarországon több korszak volt, mélyen változó ideológiákkal. Kering egy kérdés a levegőben: a negyvenvala­hány év retorikája a nők emancipációjáról vagy akár a munkás­osztály vezető szerepéről csak üres és hazug ideológiai szólam volt, vagy modernizációs hatása volt az emberek közötti viszony­ra? A háború előtt a feleség magázta a férjét, az meg tegezhet­te. Ez azért elmúlt. A cselédlány keresztnéven szólításából annyi maradt, hogy a nőket könnyebben hívják a keresztnevükön. Va­lami azért változott nálunk is; kicsit hasonlít a folyamat arra, ami 200 éve történt Franciaországban. A francia forradalom előtt a „Madame", „Monsieur" stb. aszimmetrikus társadalmi viszonyt fejezett ki. Alulról fölfelé a megszólítás „Madame" volt, föntről le­felé viszont nem. Ezért vált kötelezővé a „citoyen" megszólítás. Eltelt jó 30 év, és visszatért a „Monsieur" és a „Madame", csak e megszólítás vertikálisból horizontálissá vált. Ugyanez a válto­zás játszódott le nálunk az „úr" megszólítással. A kérdés tehát az, hogy a bevezetett intézkedések – pl. a nők munkába állása, a koedukációs iskolák elterjedése – mennyire volt csak ránk eről­tetett kényszer, illetve mennyire volt emberközi viszonyokat mo­dernizáló valami. Ha csak fölülről kényszerítették ránk az egyen­jogúságot, akkor az el fog tűnni. A választ e kérdésünkre majd 10-20 év múlva fogjuk megkapni. Azért remélem, hogy nem ez lesz a helyzet. Annál kevésbé, mert ami az emberek közötti vi­szonyban a fenti értelemben történt, az nem valamilyen mester­séges szocialista találmány, hanem egy normális polgári fejlő­dési folyamat része. Teljes nem volt, hiszen a polgárosodás sok eleme hiányzott. Nekünk nem volt polgártudatunk se a háború alatt, se a háború után, de valami azért történt. Hallom Gönczöl Katalintól, hogy az emberek fejlett jogérzékről tesznek tanúbi­zonyságot. Százszámra kapják a leveleket az ombudsman-iroda munkatársai. Számtalan jogsérelem ér bennünket. Eddig eze­ket lenyeltük. Most az emberek kezdenek tiltakozni. Igaz ez egyé­nileg is, a civil társadalom csoportjainak szintjein is. A nyugdíja­sok már artikulálják érdekeiket, a nagycsaládosok és a mozgás­korlátozottak szintúgy. A folyamat a világban is zajlik. Ha egy kisebbség kezdi megjeleníteni az érdekeit, abból előbb-utóbb ENSZ-év lesz… Azt hiszem, a nők éve volt az első ENSZ-év. Nálunk, sajnos, az állampolgári mozgalmakat az igencsak mes­terséges nő-, illetve szakszervezeti mozgalom pótolta. Ezért tar­tunk itt, ahol tartunk.

Hozzászólás, név nélkül: Örülök, hogy a férfiak is bejöttek a képbe, mert a mindenkori magyar politika éppen olyan rossz helyzetbe hozza őket, mint bennünket. Ezért nem szeretem, ha a nőkérdést a férfiak ellenében fogalmazzák meg. Persze elis­merem, hogy a nőket egy plusz politikai és szociális nyomás is sújtja, ami hol erősebb, hol gyengébb. Noha Angliában belesze­rettem a részmunkaidőbe, arra kérek mindenkit, hogy hagyja a külföldi példákat, mert mi itt élünk. Rajtunk nem igazán segít, ha tudjuk, hogy Franciaországban vagy Ukrajnában miként ha­tározzák meg magukat a nők. Mi itt élünk, 1996-ban és Magya­rországon.

B. E.: Pedig borzasztó fontosak a külföldi tapasztalatok abból a szempontból, hogy miként lehet megélni azt, hogy az ember nő, illetve hogy az ember férfi. Más szóval: hogyan lehet átélni a kettőjük közti kapcsolatot. Az emberközi viszonyok moderni­zációján gondolkodva mindig az jut az eszembe, hogy milyen őrületes pszichológiai torzulásokat okozott mindkét nemben, hogy senki nem lehetett önmaga.

Szálai Krisztina: Azon töprengek, miért nem alakult ki negy­ven év alatt nőmozgalom, hogy mi fojtotta el a tízes, húszas évekbeli – Acsádi Judit által leírt – kezdeményezéseket. Legin­kább ugyanis az izgat, hogy a rendszerváltás óta eltelt már pár esztendő, és még mindig nincs nőmozgalom. Pedig egyes ér­dekcsoportok sokkal partikulárisabb érdekek mentén is megszer­vezik magukat. Jómagam egy éve nagyon intenzíven dolgozom egy nőcsoportban és háromnegyed éve kevésbé intenzíven egy másikban. Sok külföldi példát hozunk innen-onnan, de roppant kevés feminista tudja, hogy mi van itthon. A felmérésekből is az derül ki, hogy a nők 75%-a egyetért azzal, ami nekünk, itt az asztalnál ülőknek nem tetszik.

Magam is anglista vagyok, az ELTE angol tanszékén dolgo­zom, de zavar, hogy a magyar nőmozgalom zászlóvivői, a bu­dapesti értelmiségi nők az angolszász kultúra felől közelítenek a problémához, és nem is annyira a brit, mintsem az amerikai ideológiát, propagandát, modelleket veszik át. Mégcsak nem is London a minta, hanem New York. Ne értsenek félre, nem áll szándékomban Amerika-ellenes kirohanást intézni, hiszen sok­ra becsülöm az amerikai demokrácia bizonyos vonásait, de úgy vélem, nem az amerikai feministák javaslatait kellene lefordíta­nunk. Tudom, hogy ez nehézségekbe ütközik, mert a nőszerve­zetek és a civil szervezetek egyaránt az USA-ból kapják a legtöbb pénzt, így aztán illik átvenni tőlük ezt-azt. Mindenesetre fur­csa, hogy nem Berlin, Róma, Madrid felé tekintünk, holott pl. a spanyol nőmozgalom igen energikus, aktivistái sok szép és ér­dekes dolgot csinálnak. A minap egy a családon belüli erőszak­kal foglalkozó konferencián két kiváló osztrák előadást hallot­tam. Csak kapkodtam a fejem, hogy az osztrák pszichológusnő és bírónő által említett példák mennyivel közelebb állnak hoz­zánk. Egyébként az osztrákok számára a nőmozgalom tágabb kategória, mint a feminizmus, s ezzel én egyetértek. A kettő csak Amerikában és az angolszász országokban fedi egymást. Saj­nos mi, akiknek szem előtt kellene tartanunk a nők érdekeit, csak bőszítjük őket azáltal, hogy nem a gondjaikról beszélünk. Ezért itt és most „tetemre hívom" önöket, hogy kutassák ki, mi van ma Magyarországon, hogy ne érjék be a külföldi statisztikák át­vételével, mert ha tudjuk, mi van Amerikában a válás után, ha tudjuk, milyen a bántalmazott svéd gyerek helyzete, attól még nem tudjuk, hogy hogyan érzi magát a magyar nő 1996-ban. Ne feküdjünk az amerikai dömper alá, ha segíteni akarunk.

Lurenszky Ernő: Az emancipációban nagy szerepe volt 1945 után annak, hogy mind a nők, mind a munkás-paraszt gyerekek előtt megnyíltak az iskolakapuk. Aki a tanulás révén magasabb társadalmi rétegbe került, az valóban emancipálódott. De ez nem volt cél, nem érintett nagy tömegeket. A társadalom számára az extenzív iparfejlesztés, a munkaerő utánpótlása volt a fontos, ezért kergették be a nőket meg a földjeikről elűzött parasztokat a gyárakba. Ugyanakkor a férfiak bérét olyan alacsonyan tartot­ták, hogy fokozatosan kialakult a kétkeresős családmodell. A pedagógusok soha nem voltak túlfizetve, de azért a Horthy-kor­szakban egy középiskolai tanár el tudta tartani a feleségét meg a két gyermekét, s fenn tudott tartani egy kétszobás lakást ház­tartási alkalmazottal. Ez a helyzet nem jött vissza a rendszer­változással, noha a szellemi tőke vonzza ide a külföldi befekte­tőket, és az általunk „termelt" szellemi tőkéből lesz a magyar új-burzsoáziának Mercedesé. A helyzetet egyszer rendezni kell. A társadalom többsége bérből és fizetésből él, – tehát nem tartható fenn sokáig a svéd adórendszer meg az albán bérszínvonal. A férfiak azzal tudják támogatni a nők emancipációját, ha mint apák, tanárok, munkahelyi vezetők vagy katonatisztek férfiakat nevelnek a fiúkból. A férfi sokkal inkább erkölcsi, mintsem nemi kategória. Petőfivel vallom: „ha férfi vagy, legyen helyed, hited…" A férfi mivolt leglényegesebb alkotóeleme a felelősségérzet, s ebben, ha modern módon gondolkodik valaki, az is benne van, hogy részt vállal a családi munkamegosztásban. dr Sas Judit kutatásai szerint a gyermekek tanáraik közül a férfias férfiakat és a nőies nőket szeretik a legjobban. A koedukáció nagyszerű dolog, de van hátulütője: a fiúkat néha nyafkává, a lányokat meg durvává teszi. Ezen változtatni kell a szülők, főként az apák se­gítségével. S ez nem idő kérdése! Mert egy jó családban olyan az élet rendje, olyan a szülők példája, hogy az akkor is hat, ha távol vannak, vagy már örökre eltávoztak. Befejezésül: a férfi és a nő közötti harmóniába mindig belekerül egy disszonáns ténye­ző, mert ahogy Karinthy Frigyes írja, tökéletesen soha nem ért­hetik meg egymást. Mindketten mást akarnak: a férfi a nőt, a nő meg a férfit.

J. M.: Én is érzékelem az amerikai tőkekultúra iránti nagyfokú érdeklődést, és nem helyeslem, hogy olyan vitákat importálnak hozzánk, amelyek teljesen lejáratják a feminizmust a magyar köz­vélemény előtt, mert szélsőséges történetek kapcsán ismerjük meg, és így rögvest kiábrándulunk belőle. Olyasmire gondolok, hogy pl. egy amerikai folyóirat potenciális erőszakolóként mutat be egy magyar kisfiút. Ha azután egyes tudósok ebből megalkot­ják a biopolitika fogalmát, és a feminizmust mint valami rassziz­must határozzák meg, akkor végképp sikerül lejáratniuk. Nem sza­bad tehát amerikai példákat importálnunk, mert nekünk az euró­pai kultúrához és nőmozgalmakhoz kell csatlakoznunk. Igyekez­nünk kell olyan eszmecseréket folytatni, amilyeneket az európai országokban folytatnak, lásd a Szálai Kriszta említette osztrák példát, hogy ne nyögjünk az amerikai szellemi import igája alatt.

B. E.: Elhangzott, hogy nincs nőmozgalom, de van nőkutatás. A kettő persze nincs ok-okozati összefüggésben egymással, de kérdés, kaphat-e az ember pénzt az egyetemen ilyen jellegű ku­tatásra. Lehet, hogy a tudományos akadémia X intézetében meg­tűrnek egy ilyen csoportot, hogy jelezzék, folyik ilyen kutatás is, de hogy abból a kis összegű kutatási pénzalapból, ami az egye­temekre szivárog, kapunk-e, az már megint más kérdés. Én az utolsó magnókazettáig az égvilágon mindent saját zsebemből fizetek, még adóvisszatérítést se kérhetek az államtól, támogat­hatom magam mint tudóst a tanári fizetésemből, ha érdekel a nőmozgalom, s beleölhetem az egész időmet ingyen. De amit még aggasztóbbnak tartok, az az, hogy előbb kapok egy ameri­kai szervezettől vagy klubtól pénzt, semmint hazai erőforrásból. És nem csak azért, mert eleve kevés jut kutatásra. Jó, hogy ki­felé fordulunk, de miért nem Kelet-Európa felé tekintünk? A po­litikai változások ezt a régiót nagyjából ugyanúgy érintettek, sok hasonlóságot lehet felfedezni, sőt ez az elmúlt negyven évre is vonatkozik, arra ami történt, illetve nem történt, illetve ahogy tör­tént. Mégsem egy temesvári, egy szófiai vagy egy kijevi kutató­val dugjuk össze a fejünket, mert akkor a szakma nem ismer el bennünket, akkor nem tudjuk megtartani az állásunkat. Ha azt akarjuk, hogy ne tegyenek lapátra bennünket, akkor olyan kap­csolatokra kell szert tennünk, ami pénzt hoz. Az egésznek van tehát egy kőkemény politikai-hatalmi vetülete. Ha mint „impro­duktív munkaerő" herdálom az adófizetők forintjait, akkor már úgy kell herdálnom, hogy ki lehessen tenni a kirakatba – tehát angolszász folyóiratba kell írnom.

F Zs.: Azt hiszem, hogy Nyugaton a nőmozgalmak a válasz­tójog, az „egyenlő munka – egyenlő fizetés", a több bölcsőde és óvoda, valamint a magasabb fokú iskolázottság problémája kö­rül forognak. Ezeket a nagyszerű dolgokat nekünk a pártállam idején fölülről öntötték a nyakunkba, nem kellett kivívnunk. így kevesen érzik, hogy közös az érdekük a másik nővel (talán a nyugdíjkorhatár emelése az egyetlen kivétel). Borzasztóan meg­osztott az ország, borzasztóan globalizálódott a világpiac. Mit csináljunk? Az IMF meg a Világbank létezik, a hiteleket ők ad­ják, a mintákat ránk kényszerítik. S ha beszivárog az ötlet, hogy meg kell újítani – teszem azt – a magyar zsidó életet, akkor nem makói, hanem brooklyni módon kell majd megújítani. S ez nem vicc, mert onnan jön a pénz. Tetszik a javaslat, hogy forduljunk Olaszország, Franciaország és Spanyolország felé, de nehéz megvalósítani, mert itt bizony gyarmatosítás folyik. A következő áldozat a magyar nyugdíjrendszer lesz. Iszonyú nyomulás van az ügyben. A nők közös érdeke nem egyéb, mint az, hogy em­berek maradhassanak, s ugyanaz természetesen a férfiak ér­deke is. Ezért kellene összefogniuk a megmaradásért. Igaz, a nők helyzete előnytelenebb, mint a férfiaké, de a társadalom két­harmadának (a munkanélkülieknek, a létminimum alatt élőknek stb.) is rosszabb lett a helyzete, és mégsem szervezik meg ma­gukat. Szétesik a világ kis lokális csoportokra. Milyen az ideális nőmozgalom? Nem tudok erre válaszolni, de ideje legalább a kérdéseket feltennünk.

Hegedűs Ferencnél Titkárnőként dolgozom és „gyakorló" anyja vagyok egy már majdnem felnőtt lánynak. Azt mondják, nem le­het tudni, hogyan élnek a mai asszonyok. Az adatgyűjtést, a sta­tisztikák elkészítését, szerintem, el lehet kezdeni az önkormány­zatoknál. Tőlük meg lehet tudni, hogy hányan járnak segélyért, ki mennyi gyereket nevel és milyen körülmények között teszi ezt. Újpesten és még pár helyen már elindult valami. A nagycsalá­dosok már szerveződnek, nem várnak az amerikai segítségre. Valahol el kell kezdeni. Ha mi nem segítünk magunkon, akkor senki sem segít rajtunk. Örülök, hogy nem most nevelem egye­dül a gyerekem, mert most nem boldogulnék. A szüleim is öre­gek, támogatnom kellene őket, és a csontjaimat is egyben kel­lene tartanom immáron 62 éves koromig.

A. M.: Ebben az országban tíz- vagy százezer gyerekét egye­dül nevelő nő van: helyzetük most összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint korábban, és sem a politikusok, sem a parlamenti képviselők nem próbálják érdekeiket artikulálni. A nyugdíjasok gondjairól tud a társadalom, az ő problémáikról viszont nem. Miért? Benne van ebben mindaz a bűntudatkeltés, ami folyama­tosan hat, ami miatt a nők nem mernek előjönni, megszerve­ződni, noha őket nem támogatja a Soros Alapítvány vagy más nemzetközi szervezet, mint az elvált apákat. Hogy miért nem szervezik meg magukat? Az az agyonterhelt nő, akinek még a problémáit sem ismerik el, nemcsak pénzbeli támaszt, de esz­mei támogatást sem kap. Nem biztatják, hogy érdemes össze­ülnie és csinálnia egy önsegítő csoportot, s így minden legitimi­tás ki van véve a talpa alól. Ez pedig összefügg a nőmozgalommal, pontosabban annak hiányával. Mi most egy budapesti ér­telmiségi klubban ülünk, s problémáink – mind az emberiek, mind a nőiek – összevethetetlenek a nem középosztálybeliekével. El kellene gondolkoznunk azon, miért nincs bennünk szolidaritás a saját nemünk iránt, ami persze nem kellene hogy ellenséges érzületet jelentsen a férfiakkal szemben, hanem csupán annak a vállalását, hogy bele tudjuk képzelni magunkat egy szabolcsi nő helyzetébe.

Én igyekszem a kutatást és a mozgalmat együtt csinálni, bár­milyen szerényen értendő az, amit mozgalomnak tudok magam körül. Nem akarok a tudománynak abba csapdájába esni, hogy az íróasztal mögött kitalálok valamit, ami nincs a valóságban. A „Nővonal" segítségével lehet némi információhoz jutni. Ami itt az amerikai kulturális gyarmatosítás kapcsán elhangzott, azt én úgy fogalmaznám meg, hogy lehet, hogy a magyar nők, a potenciá­lis nőcsoportok érzik ezt, és mivel nem akarnak csapdába esni, nem szervezik meg magukat. Holott hihetetlenül nagy igény van a gyermeküket egyedül nevelők csoportjának megszervezésé­re. Csakhogy ezt nem támogatja a tudomány, nem támogatják a pártok – amelyekhez amúgy sem kapcsolódnak szívesen az emberek -, s nincsenek anyagi források sem, ami pedig nem nélkülözhető, mert kell egy hely, ahol le lehet ülni. Lehet, hogy megrettentünk az említett befolyástól: a kutatás ahelyett, hogy a feminizmus lehetséges formáiról szólna, ahelyett, hogy a „nagy fehér üzemmódnak" nevezett globalizálódó valamit kritizálná, mindenütt – Keleten, Nyugaton és Amerikában is – csak rész­letkérdésekkel foglalkozik, mintha egy női szubkultúra problémá­járól lenne szó. Megszűnt a nyugat-európai feminizmus társa­dalomkritikai potenciálja, arra való képessége, hogy maga alá gyűrje ezt a rossz irányba haladó társadalmi trendet, fölmutatva embertelen vonásait. Meglehet, hogy csak erre a tehetetlenségre nem vagyunk vevők. Látjuk, hogy milyen jól betagozódnak ebbe a hanyatló világba a nyugat-európai és az amerikai feministák, s talán ezért nézzük őket kívülről. Természetesen jó lenne, ha lennének saját erőforrásaink, mert tényleg túl sok és túl nehéz szociális kérdés megoldása vár ránk. Ha hinnénk női identitá­sunkban, abban, hogy vannak a többi nővel közös érdekeink, akkor a szolidaritásnak ez a gondolata előbb-utóbb megszülne egy nőmozgalmat.

Hozzászólás, név nélkül: Gyermekkoromban alig volt egyedül­álló nő, mert akkor a feleség elviselte a férjét legalább papíron, hiszen szégyen volt egyedül maradni. Most elválhatunk, de 35 év fölött felakaszthatjuk magunkat. Meg kell nézni az Expressz újság álláshirdetéseit: 35 fölött lehetetlen elhelyezkedni, mégis felemelik a nyugdíjkorhatárt. 20-25 év körüli nő kell a munka­helyeken, aki csörög és röfög öt nyelven, de ha véletlenül gye­reket szül, akkor ő is ki van rúgva. Teljesen ki vagyunk szolgál­tatva a teremtés koronáinak.

Hozzászólás, név nélkül: Nekem inkább az a problémám, hogy elvették tőlünk a választás szabadságát, amikor olyan alacsony lett a férfiak munkabére, hogy nekünk is el kellett mennünk dol­gozni. Amerikában eldöntheti egy nő, hogy munkába áll vagy sem; nálunk nem, mert egy fizetésből éhen hal a család. Tanár vagyok, szeretem a hivatásomat, s a nyugdíjkorhatár felemelé­se nem azért zavar, mert nem akarok dolgozni, hanem mert magam szeretném eldönteni, hogy elmegyek-e nyugdíjba vagy sem. S ha elmegyek, akkor részmunkaidőben dolgozom tovább, vagy ha fizikailag már nem bírom, akkor ad hoc munkát végzek. Nekem az a bajom, hogy a politika keményen beleszól a ma­gánéletünkbe, és ránk kényszerít valamit, amit nem akarunk. Vagyis elveszi tőlünk a döntés jogát, a választás szabadságát.

Hozzászólás, név nélkül: Vajon ki veszi el tőlünk a választás szabadságát? Az általunk épített kapitalizmus jelszava: a sza­bad választás. És tényleg sok minden között szabadon választ­hatunk, a Volvo és a Mercedes, a Prill és a Tip között, de az életünk legfontosabb kérdéseiben nem dönthetünk, csak hibáz­tathatjuk az államot vagy a személytelen piacot. Ne felejtsük el, hogy a férfiak sem választhatnak nyugdíjkorhatárt, Hegyeshalom­tól nyugatra is csak 65-70 éves korukban mehetnek nyugdíjba. Az a mulatságos ebben az új ideológiában, hogy miközben a választás szabadságát bálványozza, épp a leglényegesebb dol­gokban nem engedi az állampolgárt dönteni. Régebben hibáz­tathattunk ezért egyeseket, most meg többnyire azt mondjuk, hogy „ilyen az élet". Az a döbbenetes, hogy az emberek bele­nyugszanak abba, hogy munkanélküliek, hogy szegények. És a nők is belenyugszanak elnyomott helyzetükbe, holott öntudatra kellene ébredniük: nekik, a nyugdíjasoknak, a munkanélküliek­nek, az egytized bérrel rendelkezőknek.