Jeles történészeket kértünk fel, hogy mondják el véleményüket arról: miért alakult ki az államszocializmus. Természetesen vita lett abból is, hogy egyáltalán használható-e ez a kifejezés az úgynevezett „negyven év" társadalmi berendezkedésének leírására. Ezt a korszakot – amelyre egyre jobb történelmi rálátásunk kezd kialakulni – jellemzik különböző szempontokból a hidegháborúról, a „hetven év" történetírásáról, a női munkaerő sajátos helyzetéről, valamint a rendszer felbomlásáról szóló írások. Visszatérünk egy korábbi (20-as) számunkban felvetett kérdésre is: milyen utat járt be, és milyen alternatívát kínál napjainkban a szociáldemokrácia?

Tartalomjegyzék

1. Jemnitz János, Balogh Sándor, Niederhauser Emil, Berend T. Iván, Krausz Tamás, Romsics Ignác, Hanák Péter, Borhi László, Pach Zsigmond Pál, Kende Tamás, Szokolay Katalin, Z. Karvalics László, Tőkéczki László, Harsányi Iván : Miért alakult ki az államszocializmus?
2. Paul M. Sweezy : Szocializmus: örökség és megújulás
3. Monthly Review
4. Ernest Mandel : Egyenlőtlen fejlődés
5. Tom Bottomore : Haladás
6. Szabolcs Ottó : Iskolai tankönyvek az 1918-1919-es magyar forradalmakról (1920-1984)
7. Görög Tibor : Alekszandr Zinovjev
8. Alekszandr Zinovjev : A kommunizmustól a gyarmati demokráciáig
9. Gervai Pál : A hidegháborútól a történelem végéig – A kétpólusú világrendről és a szocializmus jövőjéről
10. Krausz Tamás : Baloldali fordulat Kelet-Európában – de miért és milyen?
11. Susan Zimmermann : A szabad munkaerő nyomában – „Utolérő” fejlődés és női munka Magyarországon
12. Havas Péter : A szociáldemokrácia „marad”

Szerkesztőségünk az alábbi levelet küldte – különböző egyetemeken és ku­tatóintézetekben dolgozó – hazai történészekhez.

Tisztelt Professzor Úr! Tisztelt Kolléga!

Folyóiratunk 25-ös, a közeli jövőben megjelenő számában körkérdést intézünk vezető hazai történészekhez. A kérdés így szól:

Milyen okok következtében alakult ki az államszocializmus Európa keleti fe­lében a 20. században?

A kérdésre egyenként 4-5 oldal terjedelemben kérünk választ. A kérdésfel­vetést részünkről elsősorban az indokolja, hogy az államszocializmusról és annak kialakulásáról az utóbbi négy-öt évben leggyakrabban hallott nézetek nagy részét felszínesnek és egyoldalúnak tartjuk. Miközben pedig ebben az időszakban e rendszer bomlását figyelhettük meg világméretekben, többen elhamarkodott következtetéseket vontak le a baloldali utódpártok regionális jellegű előretöréséből. A vitatható vagy vitatandónak tartott mozzanatok elem­zésénél – úgy gondoljuk – különös figyelmet kell fordítani a nemzeti, regi­onális és globális folyamatok összefüggéseinek feltárására, amivel a hazai történettudomány részben vagy egészben még mindig adós.

A kérdésre adott válaszok közreadásával megpróbáljuk feltérképezni, hogy milyen problémák kutatását és vizsgálatát tartja szükségesnek a szakma e továbbra is igen fontos kérdést illetően. Ezen túl áttekintést kívánunk nyújtani olvasóink számára a szakmai álláspontok sokféleségéről, a történelmi változás és fejlődés körül megfogalmazódó érvekről, véleményekről.

A felhívásra beküldött hosszabb-rövidebb írásokat az alábbiakban névsor sze­rint közöljük.

***

Balogh Sándor

Milyen történelmi okok következtében győzött az államszocia­lizmus Kelet-Európában?

Nem akarom a kérdésre adandó érdemi válaszomat meg­kerülni azzal, hogy vitatom az államszocializmus-fogalom tu­dományos értékét és pontosságát, valamint Magyarország tör­ténelmi és földrajzi kelet-európaiságát. Az érintett régió, pon­tosabban régiók országainak viszonylatában én több és na­gyobb különbségeket látok, mint ahogyan ezek a történeti és politikai irodalomban, illetőleg a publicisztikában tükröződnek. De ez nem jelenti részemről a közös történelmi okok és jel­lemzők meglétének tagadását vagy lebecsülését, bár a konk­rétan megközelíthető kétségtelenül közelebb áll hozzám, mint a leegyszerűsítésektől sem mentes általánosítás. Ezért meg­próbálom válaszomat legnagyobbrészt Magyarországra korlá­tozni.

A szövetséges nagyhatalmak Németország és csatlósai fe­lett aratott győzelme volt a legfőbb történelmi ok, amely a második világháború után döntően befolyásolta a nemzetközi politikát és az erőviszonyokat. A szélsőjobboldali, konzervatív politikai irányzatok szinte mindenütt átmenetileg elszigetelőd­tek vagy háttérbe szorultak.

Ugyanakkor megerősödtek a burzsoázia liberális és radiká­lis irányzatai mellett a szociáldemokrata és a kommunista pár­tok. Hasonló folyamat játszódott le Közép- és Délkelet-Euró­pában is, azzal a különbséggel, hogy itt a Szovjetunió közel­sége és katonai jelenléte miatt sokkal kedvezőbbek voltak a nemzetközi feltételek a kommunista pártok szempontjából.

A szövetséges nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA és a Szovjetunió egymáshoz való viszonya, együttműködésük, ille­tőleg szembekerülésük vitathatatlanul igen fontos tényezője volt a magyarországi belpolitikai helyzet alakulásának is. De bármennyire elismerjük és hangsúlyozzuk a nemzetközi té­nyező, közelebbről a szövetséges nagyhatalmak szerepét és jelentőségét, a Magyarországon végbement fejlődést nem le­het és nem is szabad a változó nemzetközi helyzet egyszerű függvényének tekinteni. A különböző politikai irányzatok és erők összefogásának ugyanis megvoltak a szükséges belső okai és feltételei, mégpedig azok a célok és érdekek, ame­lyeket csak közösen lehetett megvalósítani, érvényesíteni. Az együttműködés, igaz, az egymással kötött kompromisszumok sorozatában realizálódott, amelyeknek a mértékét és jellegét mindenkor a kormánykoalíción belüli tényleges erőviszonyok szabták meg. Az így elért eredményeket a nemzetközi ténye­zők természetesen módosíthatták, sőt nemegyszer módosítot­ták is, de állandóan és alapvetően nem változtathatták meg azokat.

Az 1944. december 21-22-én Debrecenben megalakult Ide­iglenes Nemzetgyűlés és Ideiglenes Nemzeti Kormány létre­jöttének nemzetközi feltétele a szövetséges nagyhatalmak egyetértése volt ebben a kérdésben. Az Ideiglenes Nemzet­gyűlésben a baloldal volt abszolút többségben. A törvényho­zás ilyen politikai összetétele megfelelt a kormánybeli erővi­szonyoknak. Még túlságosan elevenek voltak ugyanis azok a veszteségek és sebek, amelyek az embereket a múlt rendszer bűneire és háborús felelősségére emlékeztették. Termé­szetesen azt sem lehet a választási eredmények kialakulásá­nál és értékelésénél figyelmen kívül hagyni, hogy a nemzeti bizottságoknak nemcsak a választási gyűlések megszervezé­sében, hanem a képviselőjelöltek kiválogatásában is döntő szavuk volt, szinte mindenütt. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány politikai összetételében polgáribb színezetű volt, mint a tör­vényhozás, ami a szövetséges nagyhatalmak politikájával ma­gyarázható. Ez utóbbival függött össze az is, hogy sem a parlament elnöke és alelnökei, sem pedig a miniszterelnök nem tartoztak baloldali pártokhoz. Ugyanakkor a szövetséges nagyhatalmak által egyöntetűen támogatott és a hazai pártok részéről elfogadott két kiemelkedő jelentőségű törvényalkotás (a választójogról és a demokratikus földreformról) nem csupán a belpolitikai viszonyokat alakította-formálta inkább a baloldal javára, de magát a társadalmat is.

Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások – a par­lamentáris demokrácia szabályai szerint – újra tisztázták a politikai erőviszonyokat. A Független Kisgazdapárt szerezte meg a szavazatok abszolút többségét (57,03 %), míg a kom­munisták-szociáldemokraták-parasztpártiak együttes szava­zati aránya (41,2 %) arról tanúskodott, hogy a baloldal az új nemzetgyűlésben is komoly erőt képvisel. A baloldal súlyát az is növelte, hogy a kisgazdapárton belül olyan balszárny he­lyezkedett el, amely ezután is vállalta a baloldali pártokkal megvalósított együttműködést.

A nemzetgyűlési választások után folytatódott a koalíciós kormányzás Magyarországon. Ezt sokan külföldön és itthon is – a polgári oldalon – nehezen vették tudomásul. Sőt, az FKGP parlamenti képviselőinek egy része egyenesen köve­telte a „tiszta" kisgazdapárti kormány megalakítását. De a centrum vezetői (Nagy Ferenc, Kovács Béla, Varga Béla) megmaradtak a koalíció további fenntartása mellett. Ebbeli el­határozásukban minden bizonnyal az játszott szerepet, hogy tisztában voltak az ország rendkívül súlyos helyzetével. A há­borús anyagi veszteségek ugyanis 4,4 milliárd korabeli USA dollárt tettek ki, ami a nemzeti vagyon 40 %-nak felelt meg. Ehhez járult a 300 millió dolláros jóvátétel kötelezettsége ipari és mezőgazdasági termékekben, valamint a SZEB és az itt tartózkodó nagy létszámú szovjet hadsereg ellátásához való hozzájárulás. A 700-750 ezer fős emberveszteség mellett a magyar hadifoglyok létszáma meghaladta a félmilliót. 1945 vé­gén a bérből és fizetésből élők átlagos havi keresete nem érte el a 2 USA dollárt. A fővárosi felnőtt lakosság napi fo­gyasztása alig 500 kalória volt, szemben az 1938. évi 2700 kalóriával.

Ilyen körülmények között aligha lehetett kétséges, hogy a szervezett dolgozók – a munkáspártok és a szakszervezetek hívó szavára – országos méretű tiltakozással válaszoltak vol­na a baloldalnak a hatalomból történő kiszorítására, ami az újjáépítés és a „tiszta" kisgazdapárti kormány létét kérdőjelez­te volna meg, különösen azért, mert ennek a kormányzatnak sem külföldi kölcsön, sem egyéb eszköz nem állt volna a ren­delkezésére. Magyarország 1945 decemberében jutott 4 millió dolláros UNRRA segélyhez és 1946 februárban kapott ígéretet 10 millió dollár amerikai kölcsönre vonatkozólag. A hadsereget – nemzetközi kívánalmakra – úgyszólván teljesen le kellett építeni, a tényleges fegyveres erőt jelentő rendőrség felett pedig a munkáspártoknak szinte kizárólagos befolyásuk volt.

A Tildy-kormányban a kisgazdapárt, illetőleg a baloldali pár­tok 7-7 tárcát kaptak. Dobi István, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád államminiszterként került be a kormányba. Ezenkí­vül a kommunista párt szerezte meg a Gazdasági Főtanács főtitkári posztját is, ezzel jelentősen növelte befolyását a gaz­dasági életben.

A koalíciós együttműködésnek köszönhetően szavazta meg a nemzetgyűlés 1946. január végén a köztársasági államfor­ma megteremtéséről, valamint később az állampolgári alapjo­gok védelméről, a földreform befejezéséről, a költségvetésről, a 3 éves tervről és más kérdésekről szóló törvényjavaslatokat. Ezek a jogalkotások túlnyomó többségükben megfeleltek a baloldali pártok érdekeinek és egyben az újjáépítés céljait is hasznosan szolgálták.

Az 1946. augusztus 1-jei pénzügyi stabilizáció megterem­tésével és a magyar békeszerződés kilátásainak az ismere­tében érezhetően gyengült a koalíción belüli együttműködés. De a koalíciós partnerek külön érdekei érvényesítésének ek­kor még nem voltak meg sem a nemzetközi, sem a belső feltételei.

A békeszerződések 1947. február 10-i aláírásával és a Truman-elv márciusi meghirdetésével tulajdonképpen véget ért a szövetséges nagyhatalmak korábbi együttműködése, és foko­zatosan a hidegháborús politika előidézte viszonyoknak adta át a helyét, vagyis megszűnt hatni az a nemzetközi tényező, amely a koalíciós együttműködés irányában befolyásolta a pártokat. 1947 tavaszára-nyarára a szovjet politika támoga­tásával és a Kommunista Párt akciói nyomán gyakorlatilag széthullott a kisgazdapárt és annak centruma is. Ezzel lénye­gében szabaddá vált az út a politikai erőviszonyok gyökeres átalakítása szempontjából. A KOMINFORM 1947 őszén – és az SZKP dominanciájával – történt életre hívásával pedig lét­rejön az a nemzetközi szerv is, amely gyakorlatilag megszabja majd az átalakulás irányát és jellegét is.

Az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választásokon a há­rom baloldali párt (MKP, NPP, SZDP) és a velük választási szövetségre lépett Dobi István vezette kisgazdapárt megsze­rezte a szavazatok több, mint 60 %-át. A választások után újjáalakult Dinnyés-kormányban az MKP 5. az SZDP és az FKGP 4-4, az NPP pedig 2 helyet kapott.

A kormány helyzetét lényegesen megkönnyítette az a kö­rülmény, hogy az ellenzéki pártok közül valójában csupán a Magyar Függetlenségi Párt és a Keresztény Női Tábor ígér­kezett „kemény" ellenzéknek. A Magyar Radikális Párt, a Pol­gári Demokrata Párt és részben a Független Magyar Demok­rata Párt általában támogatta vagy tudomásul vette a nagy­tőke kisajátítását és nem emelt kifogást a kétoldalú barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződésekkel kapcsolatban sem. Ugyanakkor az állam és az egyház viszo­nyát illetően az FMDP már nem „társult" az MRP-vel és a PDP-vel, hanem képviselőire bízta az állásfoglalást. A Demok­rata Néppárt, a legnagyobb ellenzéki párt elvileg elutasította a nagytőke kisajátítását, de Barankovics István 11 képviselő­társával egyetemben megszavazta a nagybankok államosítá­sát. A DNP képviselői a magyar-szovjet és a magyar-lengyel barátsági szerződést megszavazták, a többieket viszont nem.

1948 derekára Magyarországon a Kommunista Párt koalí­ciós partnereivel együttműködésben – és lényegében parla­mentáris úton – megvalósította a nagy- és középtőke kisajá­títását, valamint a polgári erőknek a hatalomból való kiszorí­tását, így, többek között, az országgyűlés szentesítette a Ma­gyar Függetlenségi Párt mandátumainak megsemmisítését, a nagybankok államosítását, a „bevett" és az „elismert" egyhá­zak jogállása közötti különbségek megszüntetését, a címek és rangok eltörlését, valamint a velük járó előjogok megsem­misítését, a 100 munkavállalónál többet foglalkoztató gyárak és üzemek kisajátítását és az egyházi iskolák államosítását.

Mindezek után valójában már nem volt és nem is lehetett igazi akadálya annak, hogy az SZDP-vel időközben „egyesült" MKP vezetői 1948-tól a politikai intézményrendszert is Moszk­va példájára alakítsák át.

Berend T. Iván

A fenti kérdésre adott válaszokban gyakori a véletlen, a külső tényezők és az erőszak szerepének hangsúlyozása. Az I. vi­lágháborús kimerülés és tömeges emberi tragédia talaján egy maroknyi bolsevik ügyesen végrehajtott puccsal – mint példá­ul Richard Pipes professzor, vezető amerikai történész értel­mezi – megszerezte a hatalmat, amit kíméletlen terrorral meg is tartott, sőt exportált a II. világháború után a Szovjetunió által megszállt közép- és kelet-európai országokba is. Ezek­ben az országokban a kiépített államszocialista rendszer soha nem nyert legitimitást a lakosság körében, legfeljebb – mint Fehér Ferenc és Heller Ágnes is hangsúlyozták – „egy nemzet kollektív megvesztegetésével" sikerült konszolidálni a rezsi­met. Mások – mint Lovas István és Ken Anderson – a „passzív terrorról", a „terrorhoz való visszatérés intézményesen meg­őrzött lehetőségéről" és a terror emlékével kikényszerített „konszenzusról" beszélnek. Mi sem természetesebb, mint hogy a néptől idegen, soha legitimként el nem fogadott rezsim látványosan összeomlott, amint a Szovjetunió képtelen volt betölteni többé zsandár szerepét a térségben.

Távol áll tőlem, hogy a véletlen, a külső tényezők és az erőszak szerepét tagadjam a történelemben általában, s az adott történelmi jelenség konkrét esetében. Hogyan lehetne azonban kizárólag, vagy akár elsődlegesen ezen tényezőkből magyarázni az államszocializmus háromnegyed, illetve fél év­százados fennállását Közép- és Kelet-Európa országaiban, il­letve elterjedését a világ egyharmadát kitevő térségben, az ázsiai, afrikai és latin-amerikai kontinenseken, ahol számos, főként elmaradott ország eredeti forradalma juttatta diadalra a rendszert századunk második felében. Hogyan lehetne en­nek alapján történeti értelmezést adni az első világháborút követő, bár mindenhol levert, szocialista, proletárforradalmi hullámnak, amely 1919 és 1923 között magával ragadta Né­metországot, Ausztriát, Magyarországot és Bulgáriát?

Az okok tehát mélyebben fekvőek, szervesebben gyökerez­nek az érintett országok történelmében, mint sokan beállítani igyekeznek. Mi is tehát a válasz? A 20. század – mint Eric Hobsbawm legújabb könyvének címe is fogalmazza – a „szél­sőségek", a politikai extremitások százada. Vajon miért? Mert a világrendszer elmaradott perifériái, jellegzetes módon elő­ször a viszonylag „legsikeresebb" sikertelenek, a felemás, fé­lig sikeres-félig kudarcos, modernizációjukba belekezdett, de végigjárni képtelen országok szembefordultak saját kudarca­ikkal, s az uralkodó laissez-fair piaci kapitalizmussal. A láza­dás az I. világháború körül, leginkább végén, vagy után kez­dődött, s nyilván összefüggésben a háborús körülmények „vé­letlenével", amint a Nagy Válság „véletlenje" különlegesen fel­erősítette, és sok helyen diadalra is vitte e lázadásokat.

Sokféle, sokszínű lázadás volt ez, melyből leginkább három, néha összekapcsolódó, néha egymást vadul tagadó vonulat emelkedik ki. Első helyen – mint leggyakoribbat és látszólag legsikeresebbet – a nacionalista lázadásokat említeném, me­lyek az uralkodó birodalmak összeomlását, vagy meggyengü­lését kihasználva, a háborút folytatva és diplomáciával kiegé­szítve független nemzeti államok megkésett létrehozásával is igyekeztek megváltoztatni addigi alávetett, perifériális helyze­tüket. Ezek a lázadások, a Baltikumtól, Lengyelországon át, Csehszlovákia és Jugoszlávia népeit és az Osztrák-Magyar Monarchia számos más kisebbségi sorban élő népeit ideso­rolva, az európai rendbe való egyenrangú beilleszkedést szol­gálták. Az új önálló nemzeti keretektől a megfelelő protekcio­nista, importpótló fejlesztési politika, vagyis a sikeres felzár­kózás lehetőségét várták. A nemzeti lázadás tehát a nemzeti újjászületéstől, s az ellenséges nemzetek elleni folytatólagos küzdelemtől várta a gyógyírt minden gazdasági és társadalmi betegségre.

A kommunista, baloldali populista lázadások, melyek a leg­elkeseredettebb, főként a háborúban vesztes, vagy különös veszteségeket szenvedett országokat jellemezte, mint Orosz­ország, Magyarország, Ausztria, Bulgária, vagy akár Német­ország, már messzebb mentek. Ezek magát a tőkés rendszert és világrendet ostromolták. Tervezésre alapozott modernizá­ciót, állami elosztás útján megvalósított egyenlősítő társadalmi igazságosságot vágytak.

A harmadik fő vonulat, amely ugyancsak több országba ütötte fel fejét, s szenvedett eleinte többnyire átmeneti vere­séget, a populista-fasizmus vagy nemzetiszocializmus volt. Ez is lázadt a tőkés világrend ellen, főként – ahogy az olasz fasizmus ideológusai fogalmaztak – a „burzsoá nemzeteknek" a „proletár nemzetek" feletti uralma, vagy – mint a náci ideo­lógusok hirdették – a „zsidó uzsorakapitalizmus" ellen. Belül társadalmi békét, a nemzet (esetenként faji alapra helyezett nép) egységét, „nemzeti szocializmust" hirdettek, korporatív intézményeket hoztak létre, az „individualista kapitalizmust" felváltó „kollektív fasiszta" rendet, az önszabályozó piacot fel­váltó erőteljes állami beavatkozást, szabályozást, sőt terve­zést kívántak megvalósítani.

A lázadások és forradalmak valóban elöntötték az európai perifériát, azt a térséget, mely a 19. században megkísérelte, hogy az iparosodott nyugati demokráciák „farvizén" hajózva, hozzájuk kapcsolódva, piacaikra és tőkebefektetéseikre építve kövesse a sikeres példát és zárkózzon fel a Nyugathoz. Ezek a lázadások nagyon különböztek egymástól, vagy nagyon is hasonlítottak egymásra? Könyvtárnyi irodalom vitázik ezen. Hannah Arendt a „totalitárius" rendszerek gyökereit vizsgálva ugyanúgy közös nevezőre kívánja vonni a nácizmust és kom­munizmust, amint a „zárt társadalom" koncepciója is egy ka­lapba teszi a kettőt. Sokan, több kommunista forradalomról mutatták ki, nem utolsósorban Kun Béla magyar Tanácsköz­társasága példáján, vagy Sztálin későbbi korszakának képle­tén, hogy kommunizmus és nacionalizmus, a látszólag ellen­tétes ideológiák ellenére, nagyon is könnyen kapcsolódhat össze. Említeni sem érdemes a nemzeti és a fasiszta láza­dások összekapcsolódását, hiszen az közhelynek számít. Úgyszólván minden fasizmust jellemezte ez, s egynéhány egyenesen a szélsőséges nacionalista-szeparatista úton el­indulva jutott el a fasizmusig, mint legvilágosabban a horvát vagy szlovák példák bizonyíthatják. Talán éppen ez vezette Eugene Webert, amikor történeti vizsgálódása során kérdé­sessé tette magát a forradalom-ellenforradalom ellentétpár megkülönböztetését is, a kommunista forradalom és a fasiszta ellenforradalom egymással – mint Németországban vagy Spanyolországban is – véresen harcoló, brutálisan leszámoló, s így joggal szembeállított képletét, s úgy tette fel a kérdést, hogy „milyen irányú forradalomról" van szó.

Az Eszmélet által feltett kérdés szempontjából most feles­leges, s a terjedelmi korlátok miatt nyilván lehetetlen is lenne az összegabalyodott történelmi képlet boncolgatásába merül­ni. Ami lejátszódott, összekapcsolódásokkal és véres különb­ségekkel, az mind a fennálló világrendet ostromolta, akarta benne – mint a nacionalista forradalmak – saját szerepét ra­dikálisan megváltoztatni, kívánta azt – mint a fasiszta-náci lázadások – saját uralma alá vonni, vagy – mint a kommunista forradalom – végletesen tagadni, megsemmisíteni. Valamilyen formában „egyenlőségükért" küzdöttek egy dominanciára és függőségre alapozott világrendben. Kari Polányi ennek kap­csán az önszabályozó piaci kapitalizmus csődjét konstatálta, a valóságban csődről, a szó valódi értelmében, a gazdag „centrum" országaiban nem beszélhetünk. Ezek az országok végül is kilábaltak mély és komplex válságukból, s a II. világ­háború után az önszabályozó piaci kapitalizmus soha nem látott reneszánszát és virágzását teremtették meg, sőt, „hátsó udvaraik" egy részének bevonásával, ki is terjesztették. Ahol valódi válságba került a rendszer, ahol a lázadások feltörtek és diadalmaskodtak a 20. században, az a világrendszer pe­rifériája volt. (Ide értve olyan országokat is, melyek egy adott történelmi helyzetben a perifériára való visszavetésük veszé­lye ellen keltek fel.) Európán belül a kontinens elmaradottabb déli és keleti zónái. A két világháború közötti évtizedekben a történelem mintha „jobbfelé" sodort volna. Hitler náci rezsimje és „európai új rendje", Mussolini fasiszta rendszere, Salazar, Franco, Metexas, Horthy, Pilsudski és főként utódai, vagy Dollfuss és a balkáni „királyi diktatúrák", a Baltikum „elnöki diktatúrái", autokratív, fasiszta elemekkel is átszőtt kormány­zatai, mind ez irányba mutattak. E rendszerek nagyobb része nemcsak megőrizni, de reformálni, modernizálni is akarta a tőkés rendszert, valamelyest kiegyenlíteni vagy enyhíteni a perifériás társadalom jellegzetes polarizáltságát, s importpótló iparosítással egyengetni a felzárkózás útját. Miután a külön­böző árnyalatú autokratív-fasiszta rendszerek többsége összekötötte szekerét Hitlerrel, náci-Németország katonai vere­sége egyben e rezsimek véres összeomlását is maga után vonta.

A II. világháborút követően mintha minden „balra" sodort volna a perifériákon, s a közép- és kelet-európai térségben. Belülről feltört, polgárháborúban kiharcolt – mint Jugoszlávia vagy Albánia esetében – vagy nagyon is külső közreműkö­déssel, de ez esetben sem belső bázis nélkül, létrejött és fenntartott rendszerek követték az elmaradott, nem iparoso­dott országok számára sikeres kiutat ígérő szovjet moderni­zációs példát. Gyors iparosítást hajtottak végre, és megtörték az évszázados megmerevedettségekbe rögződött kasztos társadalmi hierarchiát. Sok millió koldus országaiban az úgy­szólván a harmadik világra jellemző bérek és a legfejlettebb világra utaló szociális jóléti intézmények sajátos kombinációjával az alacsony fogyasztási színvonal és a maximális szo­ciális biztonság kiegyenlítő rendjét alapozták meg.

A gazdasági modernizáció és iparosítás elavult modellje, a piacot és vállalkozói érdekeltséget „megsemmisítő" merev ál­lamosított tervgazdasági rendje azonban csak átmenetileg ho­zott gazdasági sikert és felzárkózást, s egyben csak átmene­tileg legitimálta az államszocialista rendszert. Hosszú távon, főként az 1973-at követő strukturális válság nyomán, alkal­matlannak bizonyult az alkalmazkodásra, átmeneti előnyei szétfoszlottak, s a kitörési kísérlet kudarcba fulladt. Közép- és Kelet-Európa országai gyakorlatilag a 20. század nagyobbik hányadát jellemző, különböző előjelű lázadásai után tértek vissza a fejlett Nyugat értékrendjéhez, a laissez-faire piachoz, és az Európai Unió ajtaján való kopogtatás politikájához. Ha buzogánnyal nem sikerült betörni azt, ha a fejlett Nyugat ér­tékeit tagadó utak nem hoztak történelmi sikert, akkor talán egy másfajta „új európai rend" sikerrel kecsegtet, s az európai periféria levetheti „perifériális" állapotát és elhagyhatja törté­nelmi helyét, hogy elfoglalja az újat, s egyenlő tagja lehessen egy egységesülő Európának. Ez az út logikusan következik a megelőző kudarcból, s korántsem ismeretlen. Végül is ezzel kísérletezett nagy hittel a Széchenyi Istvánok Magyarországa, a Witték és Sztolipinek Oroszországa a 19. század kezdetétől, a reformok század végi évtizedein át az I. világháborúig. Az akkori világkörnyezet nem kedvezett ezeknek a kitörési kísér­leteknek. Ma, különösen a térség egyes országaiban, talán több erre az esély.

Az államszocializmus jelensége és története aligha értel­mezhető a 19. és 20. század nagy modernizációs áttörései és kudarcai, a világrend átalakítási kísérletei, a 20. század nagy lázadásai és azok nagy bukásai nélkül.

Borhi László

Az európai úgynevezett népi demokráciák politikai-gazdasá­gi-társadalmi berendezkedései már az első ránézésre is szembetűnő azonosságokat mutattak olyan egymástól eltérő történelmi-politikai-kulturális hagyományokkal rendelkező or­szágokban, mint pl. Lengyelország vagy Románia.

A (kommunista) egypártrendszer, a személyi kultusz, a ha­talmi ágak elkülönítésének megszüntetése ugyanúgy közös jellemző volt, mint a gazdasági szféra totális alárendelése a politikának és a tervutasításos gazdasági rendszer bevezeté­se, a „szocialista felhalmozás" gazdaságpolitikai célként tör­ténő megjelenítése. Az érintett országok mindegyikében fel­számolták a liberális szabadságjogokat, egyikben sem érvé­nyesült a jogok törvényében megfogalmazott „habeas corpus" elve. Szétverték az önszervező, civil társadalmakat, illetve an­nak kifejlődését megakadályozták. A társadalmi-kulturális élet minden területét áthatotta a politika, az uralkodó kommunista ideológiával szembeni megnyilvánulásokat üldözték, az egyént igyekeztek megfosztani autonómiájától és a kollektív arctalan részévé degradálni. A rendszer fenntartásának esz­köze az állami terror volt. Az állami vezetés tagjai hatalmukat a kommunista pártban betöltött funkciójukból nyerték.

Feltűnő hasonlatosságot mutatott a népi demokráciáknak a politikai-gazdasági-társadalmi rendszere a Szovjetunióéhoz. Olyannyira, hogy a modern biológiából átvett kifejezéssel élve a szovjet rendszer „klónozott" változatai épültek ki, bár a tör­téneti fejlődés során bizonyos differenciálódás zajlott le ezek között az országok között, bizonyos fokig tükrözve a nemzeti különbözőségeket.

A fentiek arra utalnak, hogy a népi demokráciák kialakulása nem elsősorban belső eredetű történelmi folyamat, hanem kí­vülről eredő kényszer eredménye volt. Hiszen, mint említettük már, a történelem folyamán még sohasem került sor ilyen rö­vid időn belül, olyan nagyszámú, sokféle ország között ilyen párhuzamos fejlődésre.

Külső beavatkozásra utal nemcsak a rendszerek egynemű­sége, hanem azok genezise is. A kommunista diktatúrák ke­let-közép-európai kialakulásának körülményei az egyes or­szágokban olyannyira hasonlítottak egymásra, hogy józan ésszel nem írhatók a történelmi véletlen számlájára. Lengyel­ország, Románia és Bulgária esetében már a kezdet kezdetén a Szovjetunió állította össze a kormányokat, ezekben az or­szágokban szabad választásokra sohasem került sor.

Magyarországon, Romániában, Bulgáriában 1947 nyarán szinte azonos időben távolították el a parasztpárti vezetőket. Szovjet ellenőrzés alá került szinte hónapokon belül ezen or­szágoknak a gazdasága, amely a teljes politikai ellenőrzés átvételét készítette elő.

Mindegyik országban hasonló módszerekkel – letartóztatá­sokkal, megfélemlítéssel, száműzetéssel, fizikai megsemmisí­téssel – számolták föl a politikai ellenzéket, különbség csak az időzítésben és a tempóban volt. Nagyjából egy időben, szovjet mintájú koncepciós perek keretein belül számoltak le a polgári gazdasági vezető garnitúrával és az egyházi veze­tőkkel. Az ellenzék likvidálását szovjet utasításra, szovjet ta­nácsadók segítségével az egyes országok kommunista pártjai hajtották végre. A kommunista rendszerek egy külső erő, ne­vezetesen a Szovjetunió révén épültek ki.

Ezzel nem állítjuk azt, hogy az érintett országokban ne lett volna kisebb-nagyobb belső bázisa a szélsőbaloldali jellegű átalakulásnak. Nem zárja ki állításunk azt sem, hogy a totális diktatúra egyes elemeinek – pl. gazdasági centralizáció, jog­államiság hiánya – ne lettek volna belső hagyományai egyes országokban. Ám a belső bázis – amely általában csekély volt – és a diktatórikus történelmi hagyományok önmagukban aligha lettek volna elégségesek arra, hogy fél tucat ország­ban, azonos történelmi pillanatban, azonos folyamat eredmé­nyeként azonos politikai-gazdasági-társadalmi rendszerek jöjjenek létre.

A kérdés tehát: miért alakultak ki a sztálini típusú diktatúrák, azaz miért és hogyan került-kerülhetett sor arra, hogy a Szov­jetunió rákényszerítette politikai rendszerét a kelet-közép-eu­rópai régió országaira?

1939-ben döntő változás következett be a szovjet külpoliti­kában. Sztálin Hitlerrel közösen felosztotta Lengyelországot, egy évvel később megtámadta Finnországot, majd bekebelez­te a balti államokat. Megválaszolandó kérdés, hogy ez egy szisztematikus expanzió kezdete volt-e, amelyet a második világháború után teljesített ki a szovjet külpolitika, avagy az 1945 utáni terjeszkedés nem tekinthető a korábbi expanzió folytatásának. Úgy gondoljuk, hogy ugyan az expanziós hul­lám közös motívuma a biztonsági zóna kiterjesztése volt, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Moszkva már 1939-ben el­döntötte volna fél Európa bekebelezését.

Annyi azonban bizonyos, hogy Sztálin a háború alatt is tö­rekedett rá, hogy megtartva az 1939-1941-es területi szerze­ményeket, 1944-ben pedig világossá vált, hogy Lengyelor­szág, Románia és Bulgária későbbi politikai berendezkedése a szovjet mintát követi majd.

A nyugati hatalmak, amelyek 1940-ben még szívesen be­avatkoztak volna fegyveresen Finnország érdekében, nem ál­lították meg a szovjet térnyerést Kelet-Európában. Ennek szá­mos oka van.

1. A háború megnyerése a Szovjetunió részvétele nélkül elképzelhetetlen volt, hiszen Németország szárazföldi hadse­regének a zömét a Vörös Hadsereg kötötte le. Emellett az Egyesült Államok Japán legyőzésében is számított a szovjet részvételre. Hiába állítják egyes történészek, hogy a háború alatt kellett volna engedményeket kicsikarni Moszkvától Ke­let-Európa sorsát illetően. Az adott körülmények között erre politikailag a fentiek miatt nem volt lehetőség.

Ehelyett inkább Moszkva részére kellett engedni a szovjet biztonsági igények elismerésével a Szovjetunióval szomszé­dos területeken. Ráadásul a háború alatt még mind a brit, mind az amerikai vezetés komolyan elhitte Sztálinnak, hogy nem szovjetizálja majd a hadserege által megszállt területe­ket.

2. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok politikai vezetése is komolyan hitte, hogy a szovjet rendszer metamorfózison megy keresztül, demokratizálódóban van a szovjet belpolitika, és egyéb külpolitikája is összhangban lesz a liberális demok­ráciákkal. Ennek jegyében születtek elképzelések Moszkva gazdasági megsegítésére és részvételére a Roosevelt által kigondolt Egyesült Nemzetek Szervezetébe. A fenti tévhitnek köszönhetően hitelt adtak Sztálin ígéreteinek annak ellenére, hogy Moszkva vészjósló módon csak azzal a kitétellel írta alá az Atlanti Chartát, hogy a megszállandó területek politikai berendezkedését a megszálló hatalom igényeihez kell igazí­tani.

3. Hiányzott az angol-amerikai politikai összhang, ezért London és Washington sohasem lépett fel együttes erővel Moszkva ellen. Amerika a háború utánra akarta halasztani az európai rendezés kérdését, míg Anglia nem idegenkedett attól, hogy ideiglenes megoldásokat találjon. Ennek tudható be a „százalékos" megállapodás, amelyet Churchill ideiglenesnek tekintett, Sztálin viszont véglegesnek.

4. A teheráni megállapodás értelmében Kelet-Európa szov­jet katonai megszállás alá kerülhetett.

Hiányzott a kellő politikai elhatározás ahhoz, hogy a Szov­jetuniót katonai eszközökkel kényszerítsék Kelet-Európa fel­adására, hiszen pl. az amerikai közvélemény már 1944-től követelte az amerikai hadsereg leszerelését a háború után. Elképzelhetetlen lett volna, hogy egy olyan térség érdekében üzenjen hadat Amerika egy volt szövetségesnek, amelyhez szinte alig fűztek kulturális érzelmi szálak vagy gazdasági stratégiai érdekek. Egy esetleges politikai szándék sem vál­toztatott volna viszont azon, hogy 1945 és 1949 között a nyu­gati hatalmak nem rendelkeztek kellő katonai erővel ahhoz, hogy a siker reményében szembeszálljanak a Szovjetunióval.

5. 1945-től a Foreign Office-ban úgy képzelték, hogy ha engedményeket tesznek Moszkvának (pl. elismerik a bolgár és a román kormányt, holott azok ellentmondtak a demokra­tikus elveknek), akkor mérsékelni lehet a Szovjetunió kelet-európai aspirációit.

Viszont a washingtoni kormányzat Truman vezetésével lé­pésről lépésre szakított a konszenzus politikájával, és diplo­máciai offenzívát indított a szovjet terjeszkedés feltartóztatá­sára. Washington azzal fenyegette Moszkvát, hogy nem vehet részt az új, Amerika által kiépített gazdasági rendszerben, ám nem számoltak vele, hogy Moszkvának sokkal fontosabb volt Kelet-Európa integrálása a szovjet szférába, mint a nyugattal való együttműködés fenntartása. Így Amerikának nem voltak kellő eszközei arra, hogy a szovjet politikát befolyásolja. Hi­ányzott tehát a Szovjetunión kívül egy olyan nagyhatalom, amely képes, vagy hajlandó lett volna rá, hogy a kelet-európai hatalmi vákuumot kitöltse.

Sztálin 1944-ben már biztosan eldöntötte, hogy Kelet-Euró­pát a Szovjetunió képére formálja, a kivitelezést csak ezen országok belső ellenállása – amely általában a magárahagya­tottság tudatában és a szovjet hadsereg vészjósló jelenléte vagy közelsége miatt csekély volt – és a Nyugattal való nyílt konfrontáció elkerülésének az igénye befolyásolta. Paradox módon azonban a nyugati ellenlépések – Truman-doktrína, Marshall-terv – csak siettették a bolsevizálás befejezését.

A szovjetek motivációiról nehéz biztosat mondani. Nyilván­valóan szerepel ezek között a kemény biztonsági garanciákra való törekedés, melyet egy „biztonsági övezet" létrehozásával vélhettek megvalósíthatónak más nagyhatalmakkal való együttműködés helyett.

Ez egy tradicionális külpolitikai gondolkodás terméke volt, amely szerint a biztonság és a nagyhatalmi státus, a gazda­sági potenciál növelése területi nyereséggel valósítható meg.

Ennek az elképzelésnek esett áldozatul Kelet-Európa egy olyan történelmi folyamat eredményeként, melynek gyökerei legalább 1939-ig nyúlnak vissza, amelynek folyamán a Szov­jetunió vált az egyetlen európai katonai nagyhatalommá.

Hanák Péter

Milyen okok következtében alkuit ki az államszocializmus Eu­rópa keleti felében a 20. században?

A kérdés fogalmazása nem teljesen egyértelmű. Azt hiszem, helyesen értelmezem, ha először a Miért Európa keleti felében alakult ki az államszocializmus? szórendet veszem alapul. Eb­ben az értelmezésben a kérdés nem új, nem eredeti, s az addigi válaszok nem szorulnak gyökeres revízióra, legfeljebb kiegészítésre.

Az első válasz Lenintől és követőitől származik: Európa ke­leti része, elsősorban Oroszország volt a „kapitalizmus leggyengébb láncszeme", tehát az első világháború roppant szakítópróbáján szükségképpen itt szakadt meg a lánc. Egy elmaradott, szegény államnak, egy ellenségektől ostromolt rendszernek szigorúan centralizált elitpártra és hasonlókép­pen centralizált államszervezetre volt szüksége. Lényegében alig különbözött ettől az orosz forradalommal foglalkozó tör­ténetírás álláspontja: az orosz autokrácia anaktronisztikus uralma, a kirívó társadalmi ellentétek és a forradalmasító fe­szültségek, a kapitalizmus árnyoldalait realizáló csenevész kapitalizmus, röviden: Oroszország sajátos struktúrája és fej­lődése volt a szocializmus, az erősen centralizált szocializmus fundamentuma. Ugyancsak egylényegű ezzel a magyarázattal a modernizálás-elméletre épülő mai gazdaságtörténet-írás számos munkája, például Berend T. Iván és Ránki György összehasonlító könyve az európai gazdaság tipológiájáról: a gazdaság modernizálásában elmaradók, a sikertelen felzárkó­zók régiójában – a tulajdonképpeni Kelet-Európában – alakul­tak ki azok a feszültségek, amelyek forradalomhoz vezettek, és azok a koncepciók, amelyek egy államszocialista gazda­sági és politikai rendszert ajánlották a létveszéllyel fenyegető elmaradottság sikeres leküzdésére. Ebben az értelmezésben az államszocializmus a megkésett modernizáció felülről, eről­tetett tempóban és módszerekkel való végrehajtásának esz­közéül szolgált. A rendszer létrejöttének körülményeit és mű­ködésének fő vonásait legutóbb Kornai János írta le A szo­cialista rendszer című munkájában.

Ezekhez a magyarázatokhoz két nem vadonatúj, de kevés­bé hangsúlyozott tényezőt tettünk hozzá. Az egyik a fiatal szovjet állam csaknem teljes elszigeteltsége és állandó ve­szélyeztetettsége, amely a dogmatikus koponyák számára is nyilvánvalóvá tette az állam elhalásáról szóló marxi elmélet illuzórikusságát, legalábbis időszerűtlenségét, és sziklaszilárd gyakorlati érvekkel támasztotta alá a lenini-sztálini centralizá­ció szükségességét.

A másik nagy hatású tényező az orosz birodalmi gondolat volt. A szovjet kommunista vezető réteg szeme láttára zajlott le két régi államalakulat, az ottomán birodalom és az orosszal párhuzamos Habsburg-monarchia felbomlása. Az októberi for­radalom után hasonló sors fenyegette Szovjet-Oroszországot is, hacsak erős, centralizált államszervezettel, hadsereggel, egyetlen párt diktatórikus uralmával nem tudja megállítani a bomlást.

Az 1920-as években kiépült diktatórikus államszocializmus ezt a feladatot hosszú ideig, a második világháború roppant nehézségei közepette is sikerrel betöltötte, még ha a végze­tet, a nemzeti, etnikai és regionális egységekre való szétbom­lást végül is nem volt képes feltartóztatni.

A járulékos és esetleges okokat lehetne még sorolni. De úgy vélem, az eddigiek eléggé érthetővé teszik, miért Európa keleti részén, elsősorban a Szovjetunióként újjávarázsolt orosz birodalom területén épült fel az államszocializmus.

Ámde az eredetileg feltett kérdés úgy is értelmezhető: miért államszocializmus épült ki Európa keleti részében, a szocia­lista Szovjetunióban és az általa megszállt kelet-közép-euró­pai országokban? Tömören fogalmazva azért, mert a Marx által koncipiált, a Lenin által kivívott és a Sztálin által kiépített szocializmus megvalósítható, működtethető formája az állam­szocializmus volt.

Igaz, Marx a szocializmus győzelmét a legfejlettebb nyugati országokban várta, ahol a tőke nagymérvű koncentrációja megkönnyíti a társadalmi tulajdonba vételt és a szövetkezeti formában való igazgatást, amely fokozatosan felváltja az el­haló állam funkcióit. Az ausztromarxisták éppen a társadalmi tulajdon elvét hirdetve szálltak szembe az állami tulajdon kom­munista tervével. Az orosz forradalom után, a szovjet kísérlet ismeretében azonban a II. Internacionálé pártjai, mint ismere­tes, lemondtak a forradalmi hatalomátvételről a társadalmi tu­lajdonról is, megelégedtek a dolgozók szociális biztonságát garantáló törvényekkel, intézményekkel, és elfogadták a jóléti állam keretében való fokozatos kiegyenlítődés és esélyegyen­lőség perspektíváját.

A szovjet modelltől való eltéréssel az 1950-es években elő­ször Jugoszlávia kísérletezett a munkás önigazgatás és Kína a népi kommunák formájában. Ismeretes, hogy egyik forma sem vált be. Részben azért, mert az önigazgatás valóságos piacgazdaság és politikai önigazgatás híján tervszerűtlenségre, gyakran káoszra vezetett, részben pedig azért, mert a párt­állami rendszerben a helyi önigazgatás sem működhetett sza­badon és hatékonyan. Kínában a népi kommunák rendszere az antimodernizációs törekvések és a primitív szinten megre­kedt technológia miatt is megbukott. A gazdaság tervezésé­nek, a termelés irányításának, a megtermelt javak elosztásá­nak, egyfajta szociális biztonság fenntartásának, tehát a „lé­tező szocializmus" járható útjának az államszocializmus bizo­nyult. Tegyük hozzá: időlegesen, mert, amint Paul Virilio rá­mutatott: nemcsak a törzsi vagy mezőgazdasági társadalmak önirányító közösségei hullottak szét, hanem a nyugati multi­nacionális nagyvállalatok s a keleti „szocialista államkapitaliz­mus" is megfojtják az önigazgatást.

A szovjet típusú pártállami, illetve államszocialista rendszer viszonylag sima kiépülése egy kelet-európai történeti sajátos­ságnak is tulajdonítható. Ez nem más, mint a societas civilis gyengesége, következésképpen az alulról felfele haladó tár­sadalomszerveződés satnyasága vagy hiánya. Erre a régióra – és mindinkább keletre haladunk benne, annál erősebben – a „felülről" kiinduló társadalomformálás, a központi hatalom roppant ereje és befolyása volt jellemző, ami ugyan a szabad vállalkozásra és versenyre épülő kapitalizmusban is megmu­tatkozott, de uralkodó tendenciaként az individuális érdekpri­oritást és a piaci versenyt kizáró szocializmus „tervszerű" épít­kezésében érvényesült. Ha Marx a nyugati, elsősorban az an­gol kapitalizmus termelőerőinek magas színvonalából és kon­centrációjából kiindulva, a társadalmi tulajdonra és irányításra való átmenetet könnyűnek, csaknem spontánnak tekintette, akkor Lenin éppen a termelőerők alacsony színvonalának, az orosz társadalom önszervezési inerciájának ismeretében szállt síkra a totalitárius államszocializmus mellett.

Hogy aztán a civil társadalom gyengeségére épített állam­szocializmus a társadalom civilizációját lerombolta, bárminő önszerveződését megbénította – az végül megújulási képte­lenségre, a reformok kudarcára és – más gazdasági és poli­tikai tényezőkkel együtt – a szovjet típusú államszocializmus bukására vezetett.

Harsányi Iván

Miért győzött az államszocializmus a 20. században?

Ha jól értem a nem kifogástalanul megfogalmazott, de kel­lően provokatív kérdést, a szerkesztőség annak szeretne utá­najárni, hogy az évszázad antikapitalista kísérletei (kevés, nem alapvető jelentőségű kivétellel) miért léptek, kénysze­rültek vagy sodródtak a szocializmus ismert, a 80-as évek végén összeomlott „államos" modelljének az útjára.

Egyetértek a szerkesztőségi felhívásnak azzal a megállapí­tásával, hogy az eddigi válaszok felületesek. Valóban: leg­többször politikailag motivált gondolati sztereotípiákkal van dolgunk, amelyekben a kétségtelen igazságok ugyanolyan kétségtelen felületességgel, tévedésekkel keverednek.

Ha a legközkeletűbb – ugyancsak nem kevés valóságele­met is tartalmazó – sémát vesszük szemügyre, ez igen tiszta (gyanúsan tiszta) logikai láncot alkot. Kezdetben vala az a lenini bűnbeesés, hogy elégtelen társadalmi-gazdasági felté­telek közepette megkíséreljék fenntartani a létrejött antikapi­talista hatalmat, s ezt felhasználni olyan, egyensúlyban tart­ható gazdasági szerkezet működtetésére, amelynek a kereté­ben – mint parkolópályán – be lehet várni néhány fejlett or­szág szükségszerűen bekövetkező szocialista fordulatát, majd – immár „szocialista értelemben elmaradott" országként – kap­csolódni hozzájuk. Minél távolabbra tolódtak utóbb a fejlettek forradalmai, annál inkább csak két változat maradt: visszaadni a hatalmat – ami bolsevik felfogás szerint nonszensz – vagy nekilátni a „szocializmus építésének egy országban", ellensé­ges környezetben. És persze végletes állami hatalomkoncent­rációval, mivel a szovjetekre épülő önigazgatási szerkezet kezdeti kísérleteit a polgárháborús erőfeszítés igénye és az elégtelen hordozó közeg kilökte magából. 1944-től azután, amikor a sztálinizált Szovjetuniónak módja nyílt arra, hogy erővel kényszerítse rá befolyását az országok újabb csoport­jára, mi más modellt erőltethetett volna rájuk, mint saját, egye­dül üdvözítőnek hitt államos modelljét? Ez ugyan – állítólag – teljesen idegen volt a törekvéseiktől, de viszonylag fejletlen civil társadalmaikban azért elég sok hagyománnyal össze­csengett. Ez a modell azután addig járt a kútra, amíg elő nem állt egy történelmi szituáció – a hetvenes-nyolcvanas évek világgazdasági korszakváltása -, amelyben bekövetkezett jó előre beprogramozott bukása.

Számos, józan ésszel meg sem kerülhető kérdés ebben a megvilágításban meg sem fogalmazódik. Például: milyen né­zőpontból tekintendő a rendszer „államszocialista" jellege tor­zulásnak? A hatékonyság, az ütőképesség gátja, a bukás köz­vetlen oka volt? Vagy „csak" szocialista arculatát nem engedte kibontakozni és ebből a szempontból ítélhető negatívumnak? Esetleg éppen etatista jellege tette lehetővé, hogy hosszú év­tizedeken át fennmaradjon? Ha ez az összeomlás oka, miért nem akkor bukott el, amikor etatista jellege a legkiélezettebb, a centrumtól való lemaradás fényévekben mérhető volt? Miért akkor, amikor jelentős ipari előrehaladás után, szélsőségesen centralizált szerkezeteit itt-ott már enyhítették? Mennyire ve­zethetők le a modell gyengeségei egészen más adottságokból – regionális sajátságokból, túlfeszített „utolérő" fejlesztésből, a társadalomlélektani tényezők mellőzéséből, mit tudom én, miből? És a fő a nagy kérdés: mitől lett ez az egész 20. század minden földrajzi térségben olyan irgalmatlanul „álla­mos"? No meg: mennyire hajtotta a szocialista munkásmoz­galmat ebbe az irányba addigi tapasztalata?

Az októberi forradalom előtti fél évszázadban a munkásság egyik legmélyebbre beivódott tapasztalata az volt, hogy érde­keinek az érvényesítése során saját maga és közvetlen mun­káltatói ellenfelei közé számtalanszor odatolakodott az iránta barátságtalan állam. És ez az állam, korabeli primitív féken­tartási technikáival nemcsak a társadalom nagy döntési köz­pontjaitól tartotta távol, hanem legelemibb politikai és gazda­sági érdekei érvényesítésének is igyekezett gátat vetni. Ez a sok vérrel megvásárolt tapasztalat azt látszott megerősíteni, hogy a társadalompolitikai célok elérésének a kulcsa éppen az államhatalom birtoklása.

Az ipari forradalom harmadik hullámában érkező országok­ban – Oroszországban, a Monarchiában, Olaszországban, amelyek a munkásmozgalmi tapasztalatok felhalmozódása szempontjából utóbb igen lényegeseknek bizonyultak – a laissez-faire sohasem teljesedett úgy ki, mint Angliában. A szá­zadelő egyébként általánosságban is a liberalizmus válságá­nak, a nemzetállami neoprotekcionizmusnak és a háborús elő­készületeknek a jegyében állt. Egész évszázadunknak is mindössze talán két évtizede volt, amikor az állam valamilyen értelemben visszahúzódni látszott: a 20-as évek és a reaganomics nyolcvanas évekbeli korszaka. Az állam húszas évek­beli visszavonulását (főleg az USA-ban) ma széles körben tévedésnek tekintik, úgy vélve, hogy részben ezért kellett fi­zetni a New York-i tőzsde fekete napjaival. Lehet-e véletlen, hogy a válság tapasztalata minden szférában a nagyobb ál­lami beavatkozás irányában mozdította el a legerősebb hatal­makat? A fejlett országok sem tudták ezt a fordulatot minde­nütt demokratikus intézményrendszerük károsodása nélkül végrehajtani. Nem is csak a fejlettség itt a döntő: miért volt képes rá a fejlett Anglia és miért nem az ugyancsak fejlett Németország? Mit tudott Masaryk, amit Dollfuss nem tudott (két, nagyjából egyforma fejlettségű országban)?

Kiegészítésre szorul a magyarázatban az államszocialista társadalmak gyenge civiltársadalmi előzménye is. Végül is a sztálini politikai építmény az érdekkifejezés szabadsága tekin­tetében a zemsztvókhoz és a Dumához képest is visszalépés volt!

Ami a 80-as évek tapasztalatát illeti, itt is megvizsgálandó, mennyire szorult vissza az állam a valóságban. S ha a GDP költségvetésbe bevont hányada a privatizációs kurzus kellős közepén alig csökkent, hová csoportosultak át az állami be­avatkozás továbbra is hatalmas eszközei?

Az államot előtérbe állító egyéb tényezők közül az évszá­zadból legalább 35 évet számolhatunk világháborús felkészü­lésre, magukra a nagy háborúkra és az újjáépítés periódusa­ira, amelyek vonzották az állam nagyon aktív közbelépését. Hasonló hatása volt a hidegháborús éveknek.

Külön probléma az államszocializmus 1945 utáni földrajzi expanziója. Legalábbis egyoldalúság, ha ezt elintézettnek vél­jük a kétségtelen szovjet kényszerrel. Aki ezt állítja, soha nem olvasott 1944-45-ös kereszténydemokrata programokat. „El­engedhetetlen, már csak azért is, hogy egyszer s mindenkorra megóvjuk az államhatalmat a gazdasági hatalmi összefonó­dások törvénytelen befolyásától, hogy a természeti kincsek állami tulajdonba kerüljenek – írta a német Keresztény­demokrata Unió a német néphez intézett 1945 júniusi felhívá­sában. – A bányászatnak és gazdasági életünk más monopol-jellegű kulcsvállalatainak egyaránt állami kezelésbe kell kerülniük." A szörnyű pusztulás, a monopóliumok bűnlajstro­ma, sokmilliós népcsoportok elűzése és letelepítésük feladata, a legelemibb szükségletek egyenlősítő kielégítése erős állami beavatkozást feltételezett. És ha egy-két év múlva bizonyos fölfelé vivő gazdasági mozgásokat éppen a szociális szem­pontokat félresöprő liberális-piacos programok indítottak is el, mint az olasz Einaudi-vonal, a Marshall-terv, hamarosan – már az ötvenes években – ismét diadalmasan nyomul előre a sza­bályozó állam.

Nagyon különös lett volna, ha ilyen körülmények között ép­pen a szovjet és a hatása alatt álló más antikapitalista kísér­letek indultak volna meg az állami központosítás leépítése irá­nyába, akár a polgári dezetatizálást, akár valamilyen önigaz­gató anarcho-szocializmust téve magukévá. Hiszen a korszak legjelentősebb polgári szocializmus-értelmezései is (Rostow, Aron, a konvergencia-elméletek) a keleti felzárkózás kulcsát éppen az állami kényszerfelhalmozásban látták. Sőt, az utób­biak a „létező szocializmus" sajátságai közül éppen az állami tervezést tekintették a rendszer olyan erősségének, amelynek az elemeit (mutatis mutandis) a nyugati társadalmaknak is ér­demes átvenni. Miközben a szocializmus kilábalásának útját (értelmezésükben inkább visszaútját) a korlátozott piacosítás­ban jelölték meg.

Emellett a nagy munkásmozgalmi áramlatoknak alig volt antietatista hagyománya. Nemhogy a kommunisták esetében nem volt ennek komoly intézményesült előzménye; a szociál­demokrácia múltjában is (a „vörös Bécs" önkormányzati ta­pasztalata mellett) ott voltak a belga De Man, a francia CGT erős állami közreműködést feltételező 30-as évekbeli Munka­tervei. A francia népfront sem pártolta (nem is pártolhatta) az üzemek munkás kézbevételét és igazgatását, amikor a cél a polgárság megnyerése volt az antifasizmus ügyének.

De valóban az etatizmus és az antietatizmus ellentétpárja fejezné ki a század alapproblémáját?

A szocializmus aligha választhatta a fejlődésnek a kis kö­zösségekre épülő, mutualista-kantonális önigazgató útját. Amilyen sok korabeli tényező szorította az állami centralizáció irányába, olyan csekély volt az objektív késztetés ebbe a má­sik irányba. Arra, hogy itt a komoly szándék is kevés volt, jó példa a jugoszláv önigazgatásé. A vég komor: ez a rendszer több mint negyvenéves pályáján (a nemzetiségi feszültségek terhével a hátán) nem jutott el odáig, hogy a társadalmi-po­litikai széthullással maguk a vállalati és területi önigazgató egységek és közösségek szálljanak szembe, mint legsajátabb érdekeiket sértő fejleménnyel. Ez bizonyítja, hogy nem váltak szerves hálózattá, amely a felső láncszemek megingása da­cára képes eljátszani a hajó ólomnehezékének a szerepét. Ehhez képest elgondolkodtató az önigazgató elemeket is tar­talmazó magyar agrárszövetkezetek népének makacs ellenál­lása közösségei védelmében. Itt valóban némi szerves fejlő­dés is munkált. De ki beszélt valaha is erről témánk össze­függésében?

A századvégen továbbra is halmozódni látszanak az állami beavatkozást vonzó tényezők. A környezetvédelem, a felső­oktatás stratégiai fejlesztése, az integrációra való felkészülés előfeltételeinek a megteremtése – csupa olyan feladat, amely­nek a finanszírozása az egyes termelő és szolgáltató egysé­geknek csak lassan és közvetetten térül meg. Ha ellátásukat az állam nem veszi a kezébe (= nem gyűjti be a társadalomtól az erre szolgáló pénzt), mindez megoldhatatlannak bizonyul­hat.

A kérdés másik vonatkozása azonban, hogy az állam túl­súlyos kelet-közép-európai jelenlétét orvosolni hivatott priva­tizáció olyan folyamatokat indított el, amelyek közepette még azok a reális önigazgató mozzanatok is háttérbe szorultak, amelyeket pedig kevesen tagadtak kereken (vállalatok dolgo­zói tulajdonlása, munkavállalói és állampolgári részvény­programok stb.). Ezeknek az elemeknek a védelme, kiterjesz­tése – ami nyugaton sok helyütt már nem is számít szocialista követelésnek, inkább szélesebb értelemben vett munkáltatói konszenzusteremtő lépés – a mi térségünk sajátos körülmé­nyei között szocialista tartalommal telítődhet, ha a baloldal, politikai manőverezési kényszerhelyzetében nem áldozza fel más, kevésbé tartós érdekek és értékek oltárán.

Jemnitz János

Miért alakult ki az államszocializmus Kelet-Európában?

Az okok nagyon messzire vezetnek vissza, s gondosan ele­mezni kellene a régió történet-, gazdasági, politikai fejlődését. Itt csak annyit jeleznék, hogy Kelet-Európában sem a felvilá­gosodás, sem a francia forradalom eszméi nem hatottak olyan szélesen és olyan mélyen, mint Nyugaton, és az 1914-1918 előtti korszakban az elsőrendűen érintett két birodalom (a cári Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia) egyikében sem alakultak ki demokratikus viszonyok. Hatott viszont a vilmosi Németország (a lengyel területek egy része révén és erős kisugárzása okán), továbbá a Balkánon még az Ottomán Birodalom is jelen volt; ezt a rossz örökséget nem szabad lebecsülni. Mindehhez járulnak társadalmi vonatkozásban az erős feudális maradványok, a porosz utas fejlődés – s min­denütt a klasszikusok által méltán hangsúlyozott junker, mili­tarista, bürokrata uralom.

A munkásmozgalom kibontakozásakor Németországban és részben a Monarchiában (így nálunk is) nem véletlenül volt igen erős a lassalleánus befolyás. Ezt ugyanúgy számba kell venni, mint a jozefinista és a bismarcki örökséget, a felülről kiinduló szociálpolitikai szemléletet és gyakorlatot, melynek célja, hogy „kifogják a szelet a vitorlákból".

Végül fontosak a kulturális adottságok. A térségben széles körű volt az írástudatlanság, nagy az egyházi befolyás, ami azután párosult a „jó cár", avagy nálunk Ferenc József kul­tuszával. Vagyis a feltételek kedvezőtlenebbek voltak, a de­mokratikus tradíciók sok esetben szegényesebbek, mint Eu­rópa egyéb részein.

Történetileg jellegzetesnek vélem, hogy amikor az első vi­lágháború idején, a „háborús szocializmus" képében ezekben az országokban még a munkásmozgalomban is felerősödtek az államszocialista elméletek, sőt „gyakorlati kísérletek", amit a baloldali szocialisták bíráltak.

A két világháború között azután Oroszországban úgy alakult a forradalom sorsa, hogy ott ez az államszocialista gyakorlat (és elmélet) vált uralkodóvá, sőt egyedül uralkodóvá. Minden más elképzelést szociáldemokrataként, anarchistaként vagy anarcho-szindikalistaként bélyegeztek meg. Ennek jegyében az önálló szakszervezeti tevékenység ugyanúgy elcsenevé­szesedett, mint ahogy elhaltak a fontos és érdekes kísérlet­ként kezdődő üzemi bizottságok is.

A munkásellenőrzés ugyanúgy eltűnt, mint a különféle „plu­rális szocialista" politikai szervezetek, majd egy idő után a sokféle kulturális kezdeményezés is. Megvalósult az a sztálini szovjet rendszer, amely a diktatúra és a megbocsáthatatlan önkényesség mellett is olyan gazdasági megerősödést, fel­emelkedést eredményezett, amit Nyugaton a szocializmus eszméjével egyáltalán nem rokonszenvezők mostanában egy­fajta „modernizációs variánsnak" szoktak nevezni. Ebbe per­sze beletartozik az is, amit régebben „kulturális forrada­lomnak" neveztek, és sok vonatkozásban az is volt, hiszen leküzdötték az írástudatlanságot, megteremtették a tanulás feltételeit a gyorsabb ütemet széles köröknek. S ez áll az öt­éves tervekre, a kollektivizálásra is – annak minden pozitív és szörnyű negatív velejárójával. Mindehhez persze társult „az ázsiai formáció" vonásainak feltűnése is – nem véletlenül foly­tak erről hosszú ideig elkeseredett viták a történettudo­mányban.

Megemlítendő még, hogy mind a Szovjetunióban, mind az ország határain túl sokan reménykedtek egy belső jobbrafor­dulásban, a fokozatos demokratizálódásban. Ezek a remé­nyek periódusonként és személyenként, áramlatonként más­ként és másként jelentkeztek, de végig hatottak. Csakhogy, mint ismeretes, a lényegi átfordulás nem következett be.

Oroszországnál maradva: nem véletlen, hogy a rendszer belső modernizálására, megreformálására irányuló kísérletek még Hruscsov esetében is felülről jöttek, nagyon kevéssé cé­lozták meg a demokratizálást, és nem támaszkodtak ilyen „külső" erőkre. Így könnyű is volt „lefejezni" őket. Ugyanez a gyengeség jellemezte később az Andropov-, majd a Gorbacsov-féle kísérletet. Mindkettőre jellemző volt a „felülről nyi­tás". A Gorbacsov-féle peresztrojkához eleinte sokféle illúzió kapcsolódott, de a kísérletet mindvégig beárnyékolta nemcsak a gazdasági hanyatlás és a kapcsolatok szétmállása, hanem a bonapartizmus, a tömegektől való elszakítottság is (bár ezt az összefüggést nem kívánnám leegyszerűsíteni), a fokozatos eszmei, ideológiai leépülés, amikor az „államszocializmust" éppen felül váltották át a „vegyes gazdaság", a „szociális pi­acgazdaság", majd a tiszta „szabad piacgazdaság" irányába. Mindezt a tömegek kiábrándulása, passzivitása, közömbössé­ge kísérte, és így Jelcin idején bekövetkezhetett a végső, nyílt „thermidori" fordulat. Az államszocialista rendszert látványo­san és viharos gyorsasággal felszámolták, s e folyamatot számtalan szörnyű fejlemény kísérte.

1945 után a kelet-európai országokban több-kevesebb el­téréssel ez a „minta" vált jellemzővé. Az egész térségben egyedül Csehszlovákiában alakult ki korábban polgári demok­ratikus rend, Jugoszlávia pedig kezdettől fogva más utat járt.

Ám a sok lényeges sajátos vonás ellenére szinte valamennyi országban a fenti szovjet modell vált jellemzővé – nem utol­sósorban egyenes szovjet befolyásolásra. Ám történetileg ér­dekes a napjainkra már nagyon elhomályosodott kezdeti idő­szak, amikor még többnyire a „népi demokratikus", a „nem szovjet modell" magvalósulását tartották lehetségesnek veze­tő kommunista körökben (és persze Moszkvában is).

Itt felvetődik a „gombnyomás-elmélet". Történetileg gyors egymásutánban két ízben „nyomták meg a gombot". A hitleri „gombnyomás" következtében végbement ezen országok bel­ső lebomlása. Megtörtént ez a második esetben is. Tudtom­mal nem világos, hogy a moszkvai „gombnyomás" mikor tör­tént, hogyan érvényesült, s milyen ellenállásba ütközhetett. Ám az alapkérdés megválaszolásánál külön nagy kérdés, hogy a szovjet „államszocialista" minta milyen más szocialista alternatívákkal találkozott, illetve konfrontálódott 1945 és 1949 között. Ezek az egyes országokban lehettek nagyon ígérete­sek, de a nagyon sokféle kezdeményezés (akkori terminoló­giával: a szocializmus csírái) mind elhaltak, és alapjában külső nyomásra haltak el. (Igaz, a kezdeteknél is, az 1945-ös indu­lásnál is perdöntő volt ez a külső tényező. A demokratikus, majd a szocialista irányú átváltás sem egyszerűen belső szer­ves fejlődés terméke volt.)

Tudjuk, hogy a történelemben nem nyílik lehetőség a lezaj­lott folyamat „újrajátszására", de mégis illő az alternatívákat megvizsgálni. Ez szerintem nem történt meg igazán alaposan, szovjet vonatkozásban a kulcsszereplők, például a volt mi­niszterelnök, Rizskov állásfoglalásai alig ismertek. Ugyanígy fontos lenne elemezni az államszocialista országok ideológiai életének kiürülését, a hosszú évek alatt beállt egyszerű elő­jelváltást a nem szocialista piacgazdaság irányában. Nem vi­lágosak a szociológiai mozgások sem. Csakis érdemi, sokol­dalú vizsgálat eredményeképpen adhatunk választ arra, hogy ez az államszocialista kísérlet miként bukhatott meg ilyen gyorsan és látványosan.

Kende Tamás

Miért alakult ki az államszocializmus Kelet-Európában?

A kérdésre adandó választ ketté kell választani – ahogy az 1945 utáni Kelet-Európát is. Mások az okai a fenti folyamat­nak Szovjet-Oroszország, valamint Közép- és Délkelet-Európa esetében. Ez utóbbi térség 1945 utáni fejlődését alapvetően határozta meg a 2. világháború utolsó szakaszában kialakult nagyhatalmi egyensúly: a befolyási övezetek elosztása Jaltá­ban. Ennek ellenére durva és történelmietlen leegyszerűsítés volna a „népi demokráciák" létrejöttét a szovjet hadseregnek a térségben való tartózkodására, egyes esetekben a megszál­lásra leszűkíteni. Az elmúlt években ezt a körülményt hang­súlyozták leginkább – annak ellenére, hogy ez már két évti­zede a helyi történetírások által is elismert, meghatározó fak­tora volt a történeti fejlődésnek, és nem volt egy eltagadott tabu. Tagadhatatlan a szovjet hadsereg és a Szovjetunióból hazatért kommunista politikusok meghatározó szerepe, ám a folyamat, a szocializmusba való – ilyen-olyan – átmenet sike­réhez hozzájárult az a körülmény is, hogy a 2. világháború után, ami a kortársak számára egyenes következménye volt a két háború közötti közép-európai politikának, a közép-ke­let-európai társadalmakban konszenzus volt a tekintetben, hogy valami gyökeresen másnak, újnak kell eljönnie a térség országaiban. Ezt az általános érzést dokumentálta Magyaror­szágon Bibó István, de az egyes politikai pártok között is kon­szenzus volt e tekintetben – kisgazdáktól kommunistákig. Ez a gyökeresen új, más társadalmi, politikai rend pedig a szo­cializmus volt, még ha nem is nevezték néven a gyermeket. Államosítás és földreform alapvető tételei voltak a pártprog­ramoknak, kisgazdáktól kommunistákig.

Csak zárójelben teszem hozzá, hogy a radikális irányváltás társadalmi elfogadottságának egyik, bár nem feltétlenül meg­határozó faktorai lehettek a 2. világháború borzalmainak és főképp a Holocaustnak a feldolgozatlansága és feldolgozhatatlansága. Finoman szólva is csúsztatás az a nézet, hogy a kommunistákhoz leginkább a Holocaust utáni zsidóság csat­lakozott tömegesen. Nemcsak számukra nyújtott egy új iden­titást és megváltást, hanem azok számára is azt jelentett a szocializmus, a kommunista párt, akik nem elszenvedői, ha­nem, mondjuk, csendes és esetenként egyetértői szemlélői voltak a század legnagyobb tragédiájának. Az események ku­tatásának ez egy lehetséges, új aspektusa, amit itt csak kétely és kérdés formájában fogalmazhatok meg.

Bárhogy is volt, a térség társadalmaiban kialakult egy olyan szociálpszichológiai helyzet, amely a fenti radikális másra vá­rással kedvezett a szocializmus tömeges elfogadásának. Mert, még egyszer: nem az NKVD, a Vörös Hadsereg, a moszkoviták terrorja, a politikai rendőrség alakította ki a szo­cializmus elfogadásának többségi konszenzusát, hanem a két háború közti rendszerek csődje és a 2. világháború szörnyű élménye.

Mindez természetesen csak részben válaszolja meg a szer­kesztőség kérdését, hisz, ha jól értem, a kérdés arra is vo­natkozik, hogy miért éppen ez a fajta – az Önök megfogal­mazásában: államszocializmus alakult ki a térségben. Itt már meghatározóak a szovjet-orosz történelem mélyebb, társa­dalmi folyamatai. A kérdésnek erre a felére a megközelítő vá­laszt az orosz történelem tanulmányozásából kaphatjuk meg. Az orosz-szovjet, a térség államai által készen kapott szocia­lizmuson kívül, másfajta szocializmusnak sem számottevő, reális történeti előképei, sem reális alternatívája nem volt. (Ez is persze durva leegyszerűsítés, de a jelen írás műfaja és terjedelme megengedi ezt.) Ennek a szocializmusnak a beve­zetésére pedig egy szakszerű apparátus állt készen minden országban, akik ismerték a hatalom megragadásának és a szocialistának nevezett államnak a technológiáját. Ez a szo­cializmus pedig az Orosz Szocializmus volt. Számomra a kér­dés második felének megválaszolásának kulcsa tehát az orosz történelemben és különösképpen a társadalomtörté­netben rejlik. Az Orosz Szocializmus, a sztálinizmus eredeté­vel foglalkozó, leginkább csak történeti közhelyekben kimerülő könyvek az orosz hagyományból (T. Szamuely: The Russian Tradition. 1974) vezetik le az általunk vizsgálandó kérdést. Hazai politológusaink is a fenti hagyományt követve jut­nak el a bizánci, tatár, moszkvai, péteri stb. tradíciókig. Imí­gyen az államszocializmus valamiféle félig bizánci, félig felvi­lágosult abszolutisztikus orosz dolog lenne, hol Nagy Péter-i, hol Iván a rettenetesre hajaz, hol meg II. Sándorra. Ez a hazai ruszisztika, szovjetológia felszínes és közhelyes – ezért könnyen emészthető – divatos főcsapása máig.

Történészként és hangsúlyozottan: társadalomtörténészként a sztálinizmus társadalomtörténeti gyökereivel kapcsolatban egy eleddig teljesen elhanyagolt aspektusára szeretnék az új­kori orosz társadalomfejlődésnek utalni. Jelesül az orosz fa­luközösség csodálatos, politikai támadásokkal, rendszervál­tásokkal dacoló életképességére. Az orosz faluközösség a mir vagy obscsina egy olyan ezeréves orosz nemzeti intézmény, amely az ún. jobbágyfelszabadítás, a sztolipini agrárreformok és a szocialista forradalom beindította földindulás ellenére életképesnek bizonyult, mi több a 17-es forradalom után új erőre kapott. Számomra ez az obscsina-hagyomány tűnik a legfontosabbnak, olyannak, amely sok mindent magyarázhat a 17 utáni orosz történelemben, a sajátságosan orosz szocia­lizmusban.

Az emigráns orosz történészek által kezdett történeti ha­gyomány szerint az orosz történelem véget ért 1917-ben. En­nek az állításnak a célja egyértelműen az, hogy a szovjet tör­ténelmet mint egy az orosz történeti hagyományoktól idegen, gyakran par excellence idegenek által az orosz társadalomra erőltetett folyamatként mutassák be. A társadalomtörténész számára ez az állítás igencsak kétségesnek tűnik. Maradva saját kutatásaimnál, a múlt századi szlavofil és a századfor­duló hivatalos orosz politikai irodalma (K. Pobedonoszcev és mások nézete) szerint az orosz állam és társadalom „kőszik­lája" az istenített faluközösség. Közismert, hogy Lenin, az orosz kapitalizmus fejlődéséről szólva, a narodnyikokkal vitáz­va „leírt", mintegy eltemette az obscsina intézményét, amely a századforduló fejlett kapitalista viszonyai között inadekvát jelenség kellett hogy legyen Lenin konstrukciójában. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy a győztes forradalom után a „nyugatos" marxista bolsevikok jelentős mértékben köl­csönöztek a narodnyik-eszer agrárpolitikából. Azonnal visszahelyezték az obscsinát teljes – a sztolipini reformok előtti – jogaiba. Ennek oka az volt, hogy szembesültek az orosz társadalom valós helyzetével, azzal, hogy az obscsina nem hogy nem pusztult ki a kapitalizmus fejlődésével Oroszország­ban, hanem szinte teljesen változatlan formában túlélte azt. Ez a túlélés egyebek mellett az orosz kapitalizmus valódi fej­lettségére is rávilágít, arra, hogy a társadalom négyötödét ki­tevő parasztságot csak igen csekély mértékben érintette az.

Ez a faluközösség biztosított egy igen alacsony életszínvo­nalat a benne élőknek – megvédve a gazdaság, a politika és az időjárás kihívásaitól. Ugyanakkor ez a „világ – mir" egy olyan szokásjogon alapult, amelytől a formális – „római" – jog teljesen idegen volt. Az orosz faluközösség, mint létezési for­ma alapelvei a következők voltak: 1) Demokratikus centraliz­mus – a „közvélemény" elsőbbsége a magánérdek felett, az élet minden területén; 2) Kollektív felelősség; 3) Individualiz­mus kizárólag a szokásjog keretein belül; 4) Jogok és köte­lezettségek teljes egyenlősége; 5) Tulajdonhoz és munkához való jog; 6) A közösség ügyeiben való részvétel joga; 7) Az egyes családok joga a közösség segítségére; 8) A tradicionalizmus mint szocializációs példa.

Ezek a magyar olvasónak nem az orosz társadalomtörté­netből ismert jelenségek, hanem egyes elemeiben a közelmúlt történetéből…

Az obscsinát 1929-30-ban kormányrendelet szüntette meg, de ez a megszüntetés igencsak dialektikus volt: megőrizték is egyszerre. Sem a jobbágyfelszabadítás, sem a sztolipini reformok, sem az októberi forradalom nem vonták be a pa­rasztságot a „formális" társadalomba. A törvények helyett a szokásjog – a falusi élet idiotizmusa – szabta meg életét. En­nek az „informális" társadalomnak az értékrendje, szabály­rendszere – lásd fenn 1-8. pontig – vált a formális társada­lom, az írott jog alapjává Szovjet-Oroszországban egyebek mellett a forradalom után az obscsinával kötött kompro­misszum eredményeként. Ezek az elvek számomra nem a 19. századi szocialista doktrínákból erednek, hanem az ezeréves orosz nemzeti intézményből: az obscsinából.

Krausz Tamás

A feltett kérdésre a válasz – aforisztikusan szólva – egyetlen mondatban is összegezhető: az államszocializmus 1929-33-ban azért jött létre, amiért hat évtizeddel később, 1989-93-ban megbukott. Az alapkérdések – mutatis mutandis – akkor is, s most is ugyanazok voltak… De menjünk sorjában.

Amikor 1917 februárjában a háború és az éhínség ellen tüntető embertömegek Péterváron a cári rendszer lerombolá­sát követelték, egyidejűleg fordultak szembe a kapitalista rendszerrel is. Az orosz forradalomnak sem a februári, sem az októberi szakaszában nem volt olyan tömegmegmozdulás, amely a kapitalizmus bármilyen válfaját a zászlajára írta volna. Voltak szocialista pártok is, amelyek – persze a kapitalizmus korlátozásával és meghaladásának igényével – a polgári de­mokratikus köztársaság megvalósulását kívánták, de ezek a pártok hamarosan elveszítették tömegbefolyásukat. (Az új ha­talom „szívóhatása" a politikai többpártrendszer gyökértelensége következtében olyan erős volt, hogy például 1919-ben a bolsevik párt VII. kongresszusán a kongresszusi küldöttek kb. 25 %-a más pártból jött a kommunista pártba.)

Látni kell, hogy az I. világháború és általában az oroszor­szági társadalmi viszonyok tökéletesen diszkreditálták a kapi­talizmust (értsd – a „Nyugatot") Oroszország népei szemében. Nem jöttek létre a polgári demokratikus („liberális") alternatíva feltételei sem Oroszországban, sem az egész kelet-európai régióban (az egy Csehországot kivéve).

E politikai természetű tények társadalmi-gazdasági alapjait a történeti kutatás Nyugaton is és Keleten is lényegében fel­tárta. Erről legfeljebb a rendszerváltó történetírás a maga szubjektivista történetmagyarázatával szeret megfeledkezni, miszerint a liberális alternatíva elvetélésének okait, mindenek­előtt a bolsevikok természetében, hataloméhségében stb. kell keresni. Úgy tüntetik fel a dolgot, mintha nem a forradalom produkálta volna a bolsevikokat, hanem a bolsevikok a forra­dalmat. Felcserélik az okot az okozattal. Valójában a sajátos oroszországi kapitalizálódás hívta életre a különböző gazdál­kodási formák és kultúrák összeütközését, az archaikus és a modern ismert kollízióját.

A századfordulón gyors ipari fejlődést produkáló oroszor­szági kapitalizmus az önkényuralom és a külföldi tőke törté­nelmi együttműködésének terméke. Ám a kapitalizmus nyu­gat-európai formái csak „szigetekben" honosodtak meg, és a nyugati európai formák pedig az orosz talajon „eloroszosod­tak". A külföldi tőke óriási szerepével párhuzamosan a hitelek törlesztése és a rendkívül olcsó munkaerő kizsákmányolása útján jelentős tőkekiáramlás volt jellemző az egész periódus­ban.

Nem volt reális lehetőség, hogy Oroszország a világgazda­ságon belül periferális pozíciójából kiemelkedhetett volna, mert ennek sem nemzetközi, sem belső feltételei nem voltak adottak. Az orosz kapitalizáció sajátosságaitól, azaz önkény­uralmi eredetétől, az orosz városfejlődés hagyományától, az obscsina-tradíciótól stb. sem elválasztható, hogy valamelyest is befolyásos „modern" nemzeti (polgári) uralkodóosztály nem tudott létrejönni. A polgárosodó nemesség és az orosz bur­zsoázia valódi jelentőségét igazán jól mutatja, hogy sem a jobbágyfelszabadítás, sem a sztolipini reformok – az eredeti tőkefelhalmozás organikus hiánya következtében – nem ve­zettek egy erős új, polgári uralkodóosztály megszilárdulásá­hoz az orosz falun. Az orosz kapitalizmus – a maga ismert katasztrofális szociális következményeivel, amelyek az ipari forradalom hajnalára emlékeztettek – úgy verte szét a tradi­cionális viszonyokat, hogy még az önkényuralom védelmére szerveződött feketeszázas – modern kifejezéssel, populista – mozgalom is, igaz, konzervatív és romantikus rasszista szel­lemben, antikapitalista követelésekkel állt elő. A kapitalizmus oroszországi meghonosodása, a kapitalista „modernizáció" ­a középkorias mezőgazdaság tengerében – csak konzervatív eszközökkel és ideológiákkal legitimálódhatott. Az önkényura­lom valósította meg – a saját képmására formálva – a liberális gazdaságpolitikai kurzust, a világpiacra való nyitást, ami rövid távon ugyan meghosszabbította az önkényuralom létét, hosszabb távon azonban összeomlásának feltételeit készítette elő. Oroszország valóban Európa szegény embere volt, a Nyugat számára legfeljebb olcsó munkaerőként, „emberi nyersanyagként" jött számításba, ami majd a háború idősza­kában milliók számára válik tragikus tapasztalattá. Mindez a Nyugatból való kiábrándulásban, a szlavofil és szocialista ere­detű indulatok egyidejű fellobbanásában kulminált.

Az már az 1905-ös forradalom bukása után a szociálde­mokraták bolsevik irányzata számára evidenciaszámba ment, hogy az orosz burzsoázia az önkényuralommal szemben nem képvisel önálló történelmi erőt. 1917-ben csak az 1905-ös for­radalmi hagyományok bizonyultak életképesnek: szovjetek, il­legálisan szervezett szociáldemokrata párt, a finalitások iránt fogékony spontán tömegmozgalmak, fegyveres népfelkelés, szocialista ideológiák stb. (Még a polgári köztársaságot kívánó politikai erők is „szocialista" elnevezés alatt jelentkeztek.)

A polgárság a forradalmi hatalommal szemben sem tudott önálló politikai erőként és alternatívaként megjelenni, 1917-ben nyíltan csatlakozott az ellenforradalmi-monarchista res­taurációhoz (Sztruve, Miljukov, Usztrjalov), s ezzel siettette a politikai erők – ma már szinte tökéletesen ismert – polarizálódását. A parasztság a maga egalitariánus, „államel­lenes" földújraosztó tradíciójával a szovjethatalom mellé állt a maga tömegeiben, s rákényszerítette a bolsevikokat a földosz­tásra, s ezzel együtt a hagyományos nagybirtokos arisztokrá­cia elveszítette gazdasági alapját. A lakosság 75 %-át kitevő vidéki népesség uralkodó osztály nélkül maradt.

Az októberi forradalom a maga „populista" lényegével elzár­ta az utat a „feudálkapitalizmus" restaurációjához, de a maga antietatista és antikapitalista természetével – úgy tűnhetett egy ideig – lehetetlenné tesz bármiféle állambürokratikus res­taurációt, beleértve az államszocializmust is (amely nem Marxból, hanem inkább Fichtéből és az orosz jakobinizmusból, és persze általában az orosz történelemből eredt).

A vörösök polgárháborús győzelme és a hadikommunizmus válsága után az új hatalom számára a történelmi alternatíva tulajdonképpen az volt, hogy elvileg antikapitalista célok ér­dekében lehetséges-e a NEP, vagyis a „kapitalizmus részle­ges visszaállítása" (Lenin), amíg a nemzetközi munkásmoz­galom támogatásával létre nem jönnek a feltételei a szocia­lizmus („társult termelők szabad szövetsége") megvalósításá­nak. A szovjet államkapitalizmus („kapitalizmus kapitalisták nélkül") azonban hosszabb időszakra nem bizonyult életké­pesnek éppen a külső feltételek kedvezőtlen alakulása miatt. (Az a feltételezés, hogy a demokratikus kapitalista perspektíva Oroszországban objektív realitás volt a 20-as évek végén, a történeti látásmód teljes feladását jelentené. Egy ilyen felté­telezés szubjektíve abból az abszurditásból indul ki, hogy a szovjet kommunista vezetés és sokmilliós társadalmi támasza feladhatta volna antikapitalista érdekeit, világlátását és pszi­chológiáját!? Az államszocializmus későbbi, felbomlási folya­matainak visszavetítéséből következhetnek ilyen abszurd fel­tételezések.)

A Nyugat nem kívánta a forradalmi Oroszország szocialista kísérletét finanszírozni, éppen ellenkezőleg, még Lenin kon­cessziós javaslatait sem vette komolyan. Oroszországot tuda­tosan elszigetelte, „bezárta" a történelmi fejlődés ismert saját­szerűségei közé. A „szocializmus egy országban" sztálini té­tele (1924. december), amely Trockij vagy később J.-P. Sartre elméleti nézőpontjából okkal lehetett abszurd képtelenség, az itt említett történelmi állapotok tükörképe volt; az „önerőre való támaszkodás", vagyis az államszocializmus korábban nem kalkulált alternatívájának politikai jelszavává vált. Sőt, a Nyu­gat magatartása ezeket a „sajátszerűségeket" (erős államha­talmi koncentráció, bürokratikus kollektivizmus, „birodalmi" vi­lágfelszabadító elhivatottság és ugyanakkor bezárkózás, pa­rancsuralmi, katonai pszichózis, a hatalom félelmi reflexe stb.) csak felerősítette. A hatalomgyakorlás hagyományos formái gyors ütemben rehabilitálódtak. A „ki kit győz le" polgárhábo­rús logika nem kedvezett egy többpártrendszeres parlamentarizmus intézményrendszere számára, ráadásul egy ilyen al­ternatíva a győztes oldalon elvileg sem igen merült fel lehe­tőségként. A szovjet alapon kifejlődő többpártrendszert pedig a hatalmi koncentráció morzsolta fel még a polgárháború idő­szakában. Helyreállításának társadalmi bázisa gyenge és szervezetlen volt. De a forradalmi tradíció antietatista szociá­lis, politikai és ideológiai célkitűzései is a társadalmi és kul­turális felhajtóerők hiányában fokozatosan az állami hatalom­gyakorlás eszközeivé, puszta „technikáivá" váltak. A forrada­lom elkerülhetetlenül bürokratizálódott.

Amikor 1927 decemberében, a párt XV. kongresszusán ki­zárták és száműzték az ellenzéket, minden kétértelműségtől mentesen megkezdődött a sztálini rendszerváltás, a személyi diktatúra bevezetése, amely az 1929-33-as államszocialista fordulat (erőltetett iparosítás és erőszakos kollektivizálás) po­litikai előfeltétele volt.

Ahogyan nem volt lehetséges polgári demokrácia demokra­tikus polgárság nélkül, úgy a forradalmi demokrácia sem sta­bilizálódhatott demokratikus szocialista tömegmozgalmak nél­kül. A baloldali ellenzékiek a maguk önigazgatói, forradalmi szocializmusával fokozatosan elszigetelődtek, hiszen ők ma­guk állították Sztálinnal szemben, hogy a szocializmus meg­valósításának nemzetközi feltételei hiányoznak. Sőt, az ellen­zék az államszocializmus bevezetésének opponálásával a tör­ténelmi bűnbak szerepének pozíciójában jutott.

A szervezet államhatalom és a forradalom szervezeti koncentrátumaként fennmaradt kommunista párt felülről vezérelt történelmi kísérlete lehetett az „ipari modernizáció", amely egyúttal a „nemzeti forradalom" egyik dimenzióját is alkotta. A forradalom periódusában felvetődött alapkérdéseket végül is az ún. sztálini fordulat döntötte el, zárta le mintegy hat évtizedre.

A sztálini államszocialista fordulat a 20-as évek három – egymással szoros összefüggésben álló – alapkérdésére adott „végső" választ, amelyeket lényegében a „szocializmus egye­dül maradásának", a nemzetközi izolálódásnak a következmé­nyei határoztak meg:

1. az állami berendezkedés jellege, az államhatalmi kon­centráció és a „birodalmi" centralizáció;
2. a „szocialista eredeti felhalmozás" (vagyis az „egyenlőt­len csere" révén honnan hová halmozódik fel a tőke, amint azt Preobrazsenszkij 1924-ben kifejtette);
3. a tulajdonáthelyezés problematikája.

Ezek a kérdések állottak a különböző pártviták és ellenzéki csoportosulások küzdelmeinek középpontjában, mely vitákban a baloldali ellenzékiek szükségképpen felmorzsolódtak, mert az oroszországi fejlődés adta lehetőségek és az önigazgatói szocializmus célkitűzései között áthidalhatatlan szakadék tá­tongott. A forradalmi eszmények elbuktak az orosz valóság fényein. A NEP államkapitalizmusa a sztálini államszocializ­mussá transzformálódott. Robert V. Daniels helyesen fogal­mazta meg a hatalmi-politikai harcok végső tapasztalatát: „Az orosz forradalom után egyedül az számíthatott sikerre, aki ügyesen tudott bánni a hatalmi eszközökkel, és összhangba tudta hozni a hagyományos uralmi eszközöket a modernizá­ciós válságot átélő társadalom igényeivel."

Az államszocialista fordulat mind a magántulajdon, mind a közösségi tulajdonformák egyidejű felszámolását jelentettek. Az államszocialista fordulatnak 1929-ben – strukturális érte­lemben – nem volt alternatívája, ami nem jelenti azt, hogy mindennek csakis úgy kellett történnie, ahogyan az megtör­tént. De az államszocializmus alapszerkezete mind a belső, mind a külső fejlődés tekintetében oly mértékben determinált volt, hogy még a II. világháború után is, a bipoláris világ fel­tételei között kelet-európai méretekben is kiterjedhetett, az ál­lamszocializmus a világrendszer egyik működési módjává vált. A regionális történelmi sajátszerűségek, az öröklött mun­kamegosztási struktúrák határozták meg azt a módot, aho­gyan a kelet-európai államszocialista rendszerek a világrend­szerbe beilleszkedhettek. Ennek a problémakörnek a része­ként érthető meg az ún. jaltai békerendszer is.

1945-ben Kelet-Európában a Vörös Hadseregen (beleértve a Tito vezette hadsereget is) és antifasiszta szövetségesein kívül nem volt más releváns erő, amely képes lett volna a feudál-kapitalista társadalmi és gazdasági struktúrákat szét­verni, illetve egy ilyen típusú restaurációt megelőzni. A „szo­cialista állam" maga lett az a démiurgosz, amely mind a „de­mokrácia" letéteményesévé, mind a tőke fölötti ellenőrzés, sőt a tőke működtetésének, a tőkés helyettesítőjének, a kapitalis­ta centrum „utolérésének" szerepébe jutott. Ennek az állam­nak a legitimációs forrását azonban a forradalom adta, amely­nek azonban alapvető küldetésével került szembe. Az egész államszocialista térségnek születése pillanatában azzal az alapvető ellentmondással kellett szembenéznie, amit Lev Trockij már 1936-ban igen pontosan elemzett. Ez az állam vagy saját legitimációs ideológiájával azoknak rendelődik alá, akiknek a nevében „modernizál", „szociális vívmányokkal bol­dogít" stb., vagy megpróbálja a gazdasági és politikai struk­túráihoz kapcsolódó társadalmi csoportokat, rétegeket a meg­szerzett privilégiumok megőrzésére alkalmas helyzetbe hozni. A szovjet és általában a kelet-európai uralkodó elitek a világ­rendszer lehetőségeinek megfelelően a második utat válasz­tották, vagyis éppen napjainkban gazdasági, politikai és szo­ciális privilégiumaikat a „parlamentarizmus" és a „privatizáció" jegyében örökletessé kívánják tenni, kisajátítva mindazokat a termelési eszközöket és javakat, amelyeket több évtized alatt a „szocialista állam" alattvalói állítottak elő. A történelem nagy kérdése, hogy vajon életképes-e egy ilyen „államburzsoázia" a 20. század végén vagy sem. Az államszocializmus létrejöt­tének időszakában „a dolgozók megbízottja" leválthatatlan bü­rokráciává vált, s ezért is „bukott meg". Kérdés: lehetséges-e, hogy mint magán „államburzsoá" komprádorként életképesnek bizonyul? Az államszocializmus létrejöttében kolosszális sze­repe volt annak, hogy a világkapitalizmus egy meghatározott történelmi formája az I. világháború idején véglegesen összeomlott, az államszocializmus bukása is elválaszthatatlan a világkapitalizmus belső formaváltásától, amit a keynesi állam­kapitalizmustól a multinacionális kapitalizmushoz való átme­netként lehet a legáltalánosabban leírni…

Niederhauser Emil

A válasz a nem a Szovjetunióhoz tartozó országok esetében nem nehéz: a szovjet birodalmi gondolat jegyében és a biz­tonság érdekében ezekre az országokra rákényszerítették az államszocializmust. Bizonytalan ebben a vonatkozásban Ju­goszlávia esete, de itt úgy tűnik, Tito egyértelműen a szovjet példát kezdte követni, a szakítás után is, tehát nem elvi-ideo­lógiai különbségek voltak a két ország között, hanem hagyo­mányosan hatalmi ellentétek. Albánia megint egyszerűbb kép­let, előbb jugoszláv, majd szovjet csatlós, vagy finomabban fogalmazva, azok befolyási övezetébe tartozott. A későbbi irányváltások már nem módosítottak az eleve elfogadott ál­lamszocialista modellen.

Nem ilyen könnyű a magyarázat Oroszország, illetve a ké­sőbbi Szovjetunió esetében. Itt először is egy általánosabb okra kell utalni, az egész régió periférikus jellegére az európai fejlődésben, elmaradottságára az északnyugat-európai mag­hoz képest. Ez az elmaradottság a középkorig visszavezet­hető jelenség, markánsabbá a 16. századtól vált. Ez nemcsak gazdasági lemaradást jelentett, hanem a politikai szervezet­ben való elmaradottságot is, a rendi-képviseleti intézmények teljes hiányát az orosz és a balkáni fejlődésben. A 19. század során az új balkáni államok modern politikai-intézményi struk­túrája nem szerves fejlődés eredménye volt, hanem nyugati minták átültetése, azok társadalmi megalapozottsága nélkül, „forma alap nélkül", ahogy a századforduló éles szemű meg­figyelője, a román Titu Maiorescu szellemesen megfogalmaz­ta. Egyedül az általam legszívesebben Nyugat-Kelet-Európá­nak nevezett alrégióban (ma szeretik Kelet-Közép-Európának nevezni) alakultak ki a rendi-képviseleti intézmények már a késő-középkortól kezdve. Azon a területen, amely a keresz­ténység felvételekor végül is a nyugati egyházhoz csatlako­zott, ahol a hatalom és a társadalom valamiféle kettőssége már régóta kibontakozott.

Az általános gazdasági-politikai elmaradottsághoz csatlako­zott ennek kiéleződése Oroszországban a századfordulón. Nem szabad elfeledkezni itt az abszolutizmus vagy akár despotizmus mély gyökereiről, ezeket a Balkánon addigra már elvágták. Ennek egyik megnyilvánulási formája volt az uralko­dó személyének a szerepe, az egész társadalom számára ő jelentette az államot, a hatalmat. Ha nem volna történetietlen, azt is mondhatnánk, hogy már régóta bizonyos személyi kul­tusz övezte. Nem is beszélve az orosz birodalmi gondolat olyan megnyilvánulásáról, hogy ez a világ egyhatoda (ami majd a szovjet korszakban is alapvetővé válik).

Oroszországban tehát a későbbi rendszer bizonyos jegyei már kialakulóban voltak, többek között egy irányító szűk felső réteggel, széles, elmaradott tömegekkel, és köztük önmaga keserű levében forgó értelmiséggel. A hatalom ingatag volt legfelül, könnyen cserélhető, ahogy azt a 18. század változá­sai mutatták, de úgy cserélhető, hogy ebbe egy szűk rétegen kívül senkinek sem volt beleszólása.

A politikai közélet teljes hiánya az 1905-14 közti rövid kor­szakkal nem volt pótolható. A társadalmi-politikai képlet hár­massága változatlanul megvolt. Ehhez jött az első világháború minden viszontagsága. Nem szoktunk felfigyelni arra a tény­re, hogy forradalmi mozgalmak, szociális tartalmúak elsősor­ban, csak a legyőzött államokban törtek ki. Oroszországban elemien szociális volt a forradalom. A politikai intézményrend­szer megváltoztatásának a kérdése a tömegek számára ér­dektelen volt, a másik két tényező számára persze fontos, a köztársasági intézmények bevezetése.

Ebben a helyzetben vált fontossá a bolsevik párt tevékeny­sége. A bolsevikok örökösei voltak az akkor már igen tekin­télyes marxista szocialista hagyománynak. Sőt úgy látták, hogy ők ennek a hagyománynak egyedüli képviselői, a tan eredeti tisztaságában. Ma már világos, hogy a tan ebben az eredeti formájában számos utópikus elemet is tartalmazott. Az elvek gyakorlati megvalósítására addig még sehol sem ke­rült sor, tehát az elmélet igazolása a gyakorlat által még nyitott kérdés volt. A bolsevik vezetők maguk is úgy látták, hogy a világforradalom – legalább is európai – győzelme után a ki­alakult tabula rasán teljes szabadságuk van elméletük átvál­tására a gyakorlatba. Óriási nehézségek közepette ezt meg is kezdték. A gazdasági elmaradottsággal maguk is tisztában voltak, az idővel, a húszas évek végére kialakult elvek és gyakorlat, mai szemmel nézve, egyfajta kései modernizáció­nak tekinthető, ahogy 1945 után sok országban is erről volt szó.

Ez persze önmagában nem magyarázza az államszocializ­mus kialakulását. Modernizálni más úton is lehet, ahogy azt a gyakorlat már régóta bebizonyította. A háborús vereség, az oroszországi tömegek receptivitása a bolsevik jelszavakra megmagyarázza a hatalom átvételét és megtartását. A tartós­sághoz persze még egyebek is kellettek. A tan megadta az általános direktívákat, Ezekben benne volt a gazdaság köz­ponti irányítása, egységes terv szerint, amely a társadalmi szükségletekből indul ki. Hogy a gyakorlatban azután ez ho­gyan valósult meg, arra itt nem kell kitérni. Mindenesetre ab­ból a tényből, hogy egyedül a bolsevik párt tudja, mi a teendő, következett logikusan az, hogy aki mást mond, annak nincs igaza, nem ismeri az elméletet, s ha ragaszkodik más néze­teihez, nem lehet más, mint ellenség.

Mindez talán megmagyarázható abból az előbb említett marxista szocialista hagyományból. Véleményem szerint azonban a rendszer létrejöttében nagyobb szerepet játszottak az orosz hagyományok. Itt gondolni kell arra, hogy már Bi­záncban alapvető szerepet játszott a tan tisztaságának a meg­őrzése, s ez átkerült az orosz hagyományok közé. Az uralko­dó fontos szerepe és kultusza tovább élt a főtitkár személyé­nek a kultuszában. (Kádár példája mutatja, hogy ez nem volt teljesen kötelező.) Az ortodox egyház hagyományaiból is sok átkerült (körmenetek helyett május 1-jei felvonulások, ikonok helyett a pártvezetők képeinek a tisztelete a munkahelyeken, köztereken stb.) Persze azt is lehet erre mondani, hogy ezek csak külsőségek. Nem kétséges azonban, hogy jelentős sze­repük volt az egész rendszer interiorizálásában.

És nem szabad megfeledkezni az orosz nagyhatalmi ha­gyományokról, amelyek az első másfél évtized múltán egyre inkább az előtérbe kerültek, az orosz hadvezérek kultusza, a nagy orosz testvér kultusza, a Szovjetunió minden egyes né­pe történetének az orosz történelem menetéhez történő ido­mítása, a nemzetiségi kérdés formai megoldása és lényegi megoldatlansága, az állam pozitív szerepének a bizonyítása minden külpolitikai kérdésben, az idők kezdetétől – sorolni le­hetne még hosszasan.

Hogy az egész rendszer területi kialakulásában milyen sze­repe volt a hatalmi tényezőknek, azt mutatja Görögország esete, amely egyszerűen külpolitikai okokból maradt ki a rend­szerből.

Összegezve tehát úgy látom, hogy a rendszer létrejöttének voltak távolabbi történelmi előzményei, szerepet játszott a marxista szocialista elmélet konkretizálásának igénye, de leg­alább ilyen súlyú tényezőként esik a latba az orosz politikai hagyomány. Nyilván mindezekről a kérdésekből könyveket le­hetne írni, ezt sokan meg is tették, de az adott terjedelemben nyilván csak néhány mozzanatra lehetett utalni. Ezt kíséreltem meg a három összevető felvillantásával.

Pach Zsigmond Pál

Köszönöm a szíves felkérést. Jeleznem kell azonban: mint a 20. századnál jóval korábbi történeti korok kutatója, a feltett kérdésre (Milyen okok következtében alakult ki az államszo­cializmus Európa keleti felében a 20. században?) nem tudok szakszerű és kompetens választ adni. S könnyen lehet, hogy alábbi megjegyzéseim is azokhoz a felszínes nézetekhez so­rolhatók, amelyekről levelében említést tett.

1. Marx írta Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájában (1852): A franciaországi „végrehajtó hatalom, roppant bürok­ratikus és katonai szervezetével, szerteágazó és mesterséges államgépezetével, félmilliós hivatalnoksereggel másik félmilli­ós hadsereg mellett, ez a rettenetes élősdi test, mely hálóként fonja be a francia társadalom testét és minden pórusát eltömi – az abszolút monarchia idején keletkezett, a feudalizmus bomlásakor, amelynek meggyorsulását elősegítette." Azóta „ezt a gépezetet minden forradalmi átalakulás tökéletesítette, ahelyett, hogy szétzúzta volna. Az uralomért egymást felváltva küzdő pártok ennek a roppant államépületnek birtokba vételét tekintették a győztes legfőbb zsákmányának."¹ A gondolatme­netet Kugelmannhoz intézett levelében (1871) így folytatta: „szerintem a legközelebbi francia forradalomnak nem azt kell megkísérelnie, amit eddig cselekedett, hogy a bürokratikus katonai gépezetet egyik kézből a másikba adja át, hanem hogy azt összetörje".²

Ám a legközelebbi európai forradalom-sorozat nem Fran­ciaországban tört ki, az egyik fejlett nyugati tőkés államban, hanem a kapitalista fejlődésben elmaradott kelet-európai (-ázsiai) birodalomban: Oroszországban. Itt a cári abszolutiz­mus félfeudális-bürokratikus államgépezete még jobban szer­teágazott, és még sokkal nyomasztóbb súllyal nehezedett a társadalom testére.

Oroszország e sajátos helyzetének Lenin persze mélyen tu­datában volt, s ezt számos művében alaposan elemezte, Hogy nem tért ki rá az Állam és forradalomban (1917. au­gusztus-szeptember), annak tulajdonítható, hogy e munkájá­ban az államról szóló marxi elmélet elvi alapjainak rekonstru­álását tűzte ki feladatául (no meg annak, hogy az 1905. évi és 1917 februári orosz forradalom tapasztalatairól szóló feje­zet megírására, Október „közbejötte" miatt, már nem volt ide­je). Itt levont következtetéseinek egyik legfontosabbja az volt, amely összhangba hozta Marxnak az állam szétzúzásáról szóló, előbb idézett posztulátumát Engelsnek az állam elha­lásáról szóló közismert nézetével.³ Lenin értelmezésében „az elhalásról szóló szavak… a szocialista forradalom után kelet­kezett proletárállam maradványaira vonatkoznak. A burzsoá állam Engels szerint nem hal el, hanem a proletariátus a for­radalomban megszünteti. Ami e forradalom után elhal, ez a proletárállam vagy félállam".⁴ Ebben az okfejtésben az a leg­lényegesebb, hogy az októberi forradalom közvetlen küszöbén Lenin fenntartotta az állam – a forradalom által létrehozandó állam „vagy félállam" – elhalásának perspektíváját.

2. Hogy az októberi forradalmat közvetlenül követő viharos hónapokban, majd az intervenció és a polgárháború éveiben erről a perspektíváról nem esett szó, egészen természetes. Ekkor éppen a forradalom után keletkezett „proletárállam" (vagy „félállam"?) kiépítése volt napirenden. S ez meg is in­dult, és haladt előre – méghozzá eleinte Lenin teljes megelé­gedésére. A szovjethatalom két évének teljesítményét 1919 novemberi írásában úgy értékelte, hogy a harctéren elért si­kerek mellett „a legfontosabb munkát a régi államapparátus átépítése terén végeztük: két év alatt olyan gyakorlati tapasz­talatra tettünk szert a munkásigazgatás minden terén való al­kalmazásában, hogy itt bátran mondhatjuk: most csak folytatni kell, amit megkezdtünk".⁵ Szembetűnő itt a párthuzamosság a szovjethatalom addigi – utóbb „hadikommunizmusnak" ne­vezett – gazdaságpolitikájának egyidejű pozitív megítélésével. Az állami gabonabegyűjtés egyre növekvő számadatai „vilá­gosan mutatják – vélte levonhatni a következtetést Lenin 1919 őszén -, hogy a dolgok lassan, de szakadatlanul javulnak".⁶ „Gyűjtöttük pedig (a növekvő gabonamennyiségeket)… nem a szabad piacon való vásárlással, hanem a parasztok minden gabonafölöslegének kötelező beszolgáltatásával. Vagyis meg­találtuk az utat"⁷ – jelentette ki még nyomatékosabban 1920 februárjában.

Az államapparátus, kivált a gazdasági csúcsszervek mun­kájának visszásságai azonban egyre nyilvánvalóbbá váltak, s ez mindinkább érződött Lenin beszédeinek hangsúlyain. Sőt már 1920 derekán fordulathoz vezették őt az államapparátus működésének megítélésében – jó fél évvel a gazdaságpolitika megítélésében tett fordulat előtt. „Óriási államapparátusunk van, amely még rosszul dolgozik" (1920. június);⁸ a gazda­sági munka „nagyobb rendszerességet, … több szervezőké­pességet követel, márpedig az orosz ember a szervezőképes­ség tekintetében talán a leggyengébb". Az állami és pártin­tézményekben fölelevenedett bürokrácia betegsége „nemcsak Moszkvában van meg, hanem kiterjed az egész köztár­saságra" (1920. november).⁹ A szakszervezetek szerepéről kezdődött vitán pedig – amely a VIII. szovjet kongresszuson, 1920. december végén bontakozott ki -, és a „munkás­ellenzékkel" folytatott polémián – ami az 1921. márciusi X. pártkongresszuson tetőződött – úgyszólván vörös fonalként vonult végig a „bürokratizmus térhódításának" és „a demok­ratizmus elégtelen megvalósításának" témája és az „államunk munkásállam bürokratikus kinövésekkel" formulájának emle­getése. „Mostani államunk olyan – hangzott el ekkor Lenin éles kijelentése -, hogy a … szervezett proletariátusnak vé­dekeznie kell; nekünk pedig fel kell használnunk… (a szak­szervezeteket arra), hogy megvédjük a munkásokat államunk­kal szemben, és hogy a munkások megvédjék államukat."¹⁰

Időközben pedig bekövetkezett Lenin fordulata a gazdaság­politika megítélésében is – méghozzá, mondhatni, drámai gyorsasággal. 1920. december 22-én még a beszolgáltatási rendszer továbbfolytatásában látta „annak az alapnak előké­szítését…, amelynek birtokában igazában nekikezdhetünk épí­tésünknek".¹¹ 1921. február 8-án viszont már olyan téziseket fogalmazott, amelyek első pontja szerint „a kötelező beszol­gáltatást … gabonaadóval helyettesítjük."¹² A gazdaságpolitika megítélésének fordulatát tehát közvetlenül követte Lenin ré­széről a gyakorlati konzekvenciák levonása, az „új gazdaság­politika" (NEP) meghirdetése.

Vajon elmondhatjuk-e ugyanezt az államapparátus megíté­lésének – korábban megtörtént – fordulatáról? Vajon ezt is nyomban követték-e radikálisan levont gyakorlati következte­tések? Nem, ezt nem mondhatjuk el. „Ismerjük az apparátus óriási fogyatékosságait" – mondta Lenin 1920. december 22-én a VIII. szovjetkongresszuson. „De… nem forgathatunk fel egy apparátust, amelyet három év alatt teremtettünk meg."¹³ „Vannak hivatalok, amelyeknek csak Moszkvában harminc­ezer alkalmazottjuk van… Ezt a dolgot nehéz orvosolni, ezen a falon nehéz áttörni" (1921. január).¹⁴ A régi rend „megújho­dik… a szovjet-bürokrácia formájában". Végezzünk kitartó és rendszeres munkát annak érdekében, hogy „a szovjetköztár­saság dédelgetett méltóságainak kezére üssünk,… lankadat­lanul csökkentsük maguknak a szovjet-bürokratáknak a szá­mát. Sajnos nincs módunkban máról holnapra tizedrészére, századrészére csökkenteni ezt a számot" (1921. február).¹⁵ A gazdasági reformot elindító X. pártkongresszuson, 1921 már­ciusában pedig tovább mélyítette ugyan a „bürokratizmus" kri­tikáját is, de a már nemcsak „kinövésnek", hanem „rákfené­nek" diagnosztizált betegség műtéti úton történő gyógyítására nem látott lehetőséget. „Nem küzdhetünk teljes sikerrel a bü­rokratizmus ellen, nem valósíthatjuk meg következetesen a demokratizmust, mert gyengék vagyunk, nincs erőnk."¹⁶ Vívó­dását, hányattatását Szkülla és Kharübdisz között, fájdalma­san érzékeltetik azok a mondatok, amelyeket pár hónappal később, a terményadóról Írandó brosúrán gondolkodva jegy­zett fel magának: „Apparátus nélkül régen elpusztultunk volna. Ha nem folytatunk rendszeres és kitartó harcot az apparátus megjavításáért, elpusztulunk, mielőtt a szocializmus bázisát megteremthetnénk." Maga-megnyugtatására még hozzáfűzte: „Az állam elhalásának gazdasági alapjait (Állam és forrada­lom)" éppen a parasztsággal való árucsere, az új gazdaság­politika teremtheti meg.¹⁷ A brosúra kidolgozott szövegéből azonban ez már kimaradt…

Az újkori európai történelem öntörvényűnek tűnő folyamata tehát – szemben a klasszikus előrejelzéssel és az 1917 nyár­utóján is felvázolt perspektívával – az októberi forradalom után, az októberi forradalom országában is folytatódott -, méghozzá olyan nyomasztó formákban, amelyeket az orosz történelem hagyományai, a cári autokráciának a társadalom minden rétegébe beidegzett reflexei úgyszólván folyamatossá tettek. „Mi a legrosszabbat vettük át a cári Oroszországtól, a bürokratizmust és a tunyaságot" – az „oblomovizmust".¹⁸

„Oroszország három forradalmat vitt véghez, de még mindig maradtak Oblomovok, minthogy nemcsak földbirtokos Oblomov létezett, hanem paraszt is, és nemcsak paraszt, hanem értelmiségi is, és nemcsak értelmiségi, hanem munkás és kommunista is."¹⁹

3. Lenin halála után pedig nem sok időbe tellett, hogy az autokrata utód véget vessen minden töprengésnek a gazda­ságpolitika és az államszervezet kérdései körül. 1929 decem­berében már nyíltan is kimondta: „Ha a NEP már nem fogja a szocializmus ügyét szolgálni, akkor menesztjük a pokol fe­nekére."²⁰ Egy évtized múltán, a XVIII. pártkongresszuson (1939. március) sort kerített a marxizmus államelméletében való apolitikus állásfoglalásra is. Annak kinyilvánításában, hogy az adott nemzetközi viszonyok között, a „kapitalista kör­nyezetben" nem lehetett szó a szovjet állam elhalásáról, hogy szüksége volt hadseregre és hadiflottára a kívülről fenyegető támadások ellen, Sztálinnak persze igaza volt. Evidens tény volt ez – és nem az államelmélet „zseniális továbbfejlesztése" -, ahogy utóbb dicsőítették. Sztálin rideg cinizmusa abban nyilvánult, amikor kijelentette: „elhalt a katonai elnyomás funk­ciója az országon belül, mert… nincsenek többé kizsákmányo­lók és nincs kit elnyomni… Ami hadseregünket, a büntető szerveket és a földerítő szolgálatot illeti, azok már nem befelé, hanem kifelé, a külső ellenségek ellen fordítják élüket… a kül­földi kémszervezetek által országunkba küldött kémek, gyilko­sok, kártevők kinyomozására és megbüntetésére".²¹ Hogy mit jelentett ez az 1939-es Szovjetunióban, arról a megelőző hó­napok és évek eseményei ékesen szólottak: koholt vádak koncipiálását, a rettegés intézményesítését és állandósítását.

Az egyidejűleg tett kijelentése pedig, amely szerint „most államunk fő feladata az országon belül a békés gazdasági-szervező és kulturális-nevelő munkában rejlik", a gyakorlat­ban nem jelentett egyebet, mint a gazdaság és kultúra egé­szének állami (illetve párt-) irányítását és ellenőrzését, egyben az apparátus tovább-burjánzását.

Készen állt, íme, az „államszocializmus" sztálini modellje.

4. Ez a modell érvényesült a Szovjetunióban 1944-1945-ben, amikor a szovjet hadsereg felszabadította Közép-Kelet-Európa országait a fasizmus igája alól. S az adott nemzetközi politikai és stratégiai körülmények között aztán ez a modell vált irányadóvá néhány év leforgása után az érintett orszá­gokban is.

Persze jó adag egyszerűsítés lenne a közép-kelet-európai régió országainak 1945 utáni fejleményeit erre az egyetlen -bár kétségtelenül legnyomósabb – tényezőre visszavezetni. Számba kell venni azokat a történelmi-nemzeti feltételeket is, melyek az államszocializmus rendszerét az egyes országok­ban, az alapvető hasonlóság mellett, bizonyos vonatkozások­ban mégis megkülönböztették. S főleg meg kell vizsgálni azo­kat a lényeges különbségeket is, amelyek az egyes történelmi szakaszok között mutatkoztak a rendszer működésében. Ha­zánkban nyilván 1956 és 1968 tekinthető ilyen szakaszhatár­nak – annyira, hogy az 1970-1980-as évek folyamán a ma­gyarországi államszocializmus már jócskán „elrugaszkodott" korábbi modelljétől.

5. A fentiekben csupán egyetlen szálat próbáltam felfejteni az államszocializmus kialakulásának szövedékéből. A szá­mos többi közül csak egyet említek, talán a leglényegesebbet: az államszocializmus kialakulása és a modernizáció feszítő követelménye közötti összefüggést Közép-Kelet- és Kelet-Eu­rópában. Abban a tőkés fejlődés szempontjából elmaradott ré­gióban, ahol a Nyugathoz való felzárkózás kísérletei, a mo­dernizációs törekvések rendszerint „felülről", az államhatalom részéről indultak.

Ám biztos vagyok benne, hogy ezt a lényeges összefüggést más válaszadók – a legújabb kori történelem kutatói – kellő figyelemben részesítik.

Jegyzetek

1 K. Marx és F. Engels művei (= MEM), 8.k., Bp., 1962, 185-186.

2 MEM, 33. k., Bp., 1975, 198.

3 MEM, 20. k., Bp., 1963, 276.

4 V. I. Lenin művei (= LM), 25. k., Bp., 1952, 425.

5 LM, 30. k., Bp., 1953, 117, 119.

6 LM, 30. k., 96.

7 LM, 30. k.. 331.

8 LM, 31. k„ Bp., 1951, 173

9 LM, 31. k„ 435, 438

10 LM, 32. k., Bp., 1953, 7, 201, 219.

11 LM, 31. k., 523.

12 LM, 32. k., 131.

13 LM, 31. k., 529.

14 LM, 32. k., 44.

15 LM, 32. k., 127-129.

16 LM, 32. k., 201-202.

17 LM, 32. k., 344, 348.

18 V. I. Lenin összes művei (= LÖM), 44. k., Bp., 1975, 391.

19 LÖM, 45. k., Bp., 1975, 12.

20 I.V. Sztálin művei, 12. k., Bp., 1950, 185.

21 Sztálin, A leninizmus kérdései, Bp., 1945, 661.

Romsics Ignác

Az „államszocializmus" „Európa keleti felében" két szakasz­ban alakult ki. Először az I. világháború végén csak Oroszor­szágban, majd a II. világháborút követően Kelet-Közép-Euró­pa és a Balkán országaiban is. E folyamat okaival és hogyan­jával kapcsolatban számos vitakérdés vethető fel, amelyek kö­zül – részben kompetencia hiányában, részben a szigorú ter­jedelmi korlátok miatt – csak a második fázissal, tehát „Köz­tes-Európa" II. világháború utáni szocialista kísérletével fog­lalkozunk.

Kelet-Közép-Európa és a Balkán 1945 utáni forradalmainak legfontosabb alapkérdése az átalakulás külső és belső meg­határozottságának mértéke és egymáshoz való viszonyunk, azaz a Szovjetunió mint külső tényező és a régió belső pre-diszponáltságának szerepe a történtekben.

Hugh Seton-Watson, aki az első átfogó elemzést írta a tér­ség 1945 utáni forradalmairól, a Vörös Hadsereg domináns, már-már kizárólagos szerepét hangsúlyozta először 1951-ben megjelent munkájában. „A kelet-európai forradalmakat – írta – kívülről és felülről diktálták, amelyeket így nem lehet összehasonlítani 1688, 1789 és 1917 forradalmaival." Seton-Watson és követőinek interpretációja szerint, amely a hideg­háború kezdeti fázisában az Elbától nyugatra általánosan el­fogadott és a hivatalosság rangjára emelt véleménynek szá­mított, a Szovjetunió drasztikus beavatkozásai nélkül az általa összefoglalóan Kelet-Európának nevezett övezetben nem jöt­tek volna létre szocialista rendszerek. A szovjet behatolás elő­re elhatározott és kétszeresen, a cári időkig visszanyúló bi­rodalmi expanzió és biztonsági politika, valamint a forradalom exportja (proletár internacionalizmus) által is motivált volt. A Moszkvából vezényelt szovjetizáció az angol történész szerint három fázisban ment végbe. Az elsőben, az „igazi koalíció" időszakában a kommunisták még csak választási eredménye­ikkel arányosan részesültek a hatalomból, és a pluralizmus ­eltekintve a társadalom túlnyomó többségének szemében kompromittálódott szélsőjobboldaltól – akadálytalanul érvé­nyesülhetett. A másodikban viszont már „álkoalíciók" kormá­nyoztak, a kommunisták – függetlenül társadalmi támogatott­ságuk mértékétől – dominálták a kormányzati hatalmat és ez­által a politikai közéletet is; a többpártrendszer már csak fü­gefalevélként szolgált. A harmadik fázis az összes nem-kom­munista politikai erő felszámolásának befejezésével vette kez­detét, és egy monolit politikai rendszer felépítésébe torkollott.

Seton-Watson és a hidegháború más nyugati historikusai­nak (Arthur M. Schlesinger, Herbert Feis, Vojtech Mastny) in­terpretációja lényegében egytényezős magyarázat és mint ilyen több szempontból leegyszerűsíti a történelem ebben a konkrét esetben is megmutatkozó összetettségét. Leggyen­gébb pontja, hogy feltűnően elhanyagolja a régió számos or­szágának igen mély társadalmi problémáit és éles konfliktu­sait, továbbá a kommunista pártok erejét, amelyek minden külső behatástól függetlenül is a radikális megoldásoknak kedveztek. Arról a tényről például, hogy Jugoszláviában és Albániában a Vörös Hadsereg semmilyen konkrét szerepet sem játszott az átalakulásban, sőt jelen sem volt, Finnország­ban és Ausztriában viszont, ahol éveken át jelentős szovjet erők állomásoztak, „nem győzött a proletárdiktatúra", egysze­rűen nem vesz tudomást. A megszálló Vörös Hadsereg sze­repe tehát a 45 utáni forradalmakban nem abszolutizálható. Jugoszláviában és Albániában lényegében a belső erőviszo­nyok döntötték el a harc kimenetelét. Nagy szükségük külső segítségre a bolgár kommunistáknak sem volt, hiszen már 1946-ban 50 % körüli támogatottságot élveztek. így tehát a Balkán forradalmai számottevő külső segítség nélkül mentek végbe. Valószínűsíthető, hogy brit-amerikai beavatkozás nél­kül Görögországban is ez történt volna.

A régió középső és északi felében, amely többé-kevésbé Kelet-Közép-Európával azonos, a Vörös Hadsereg sokkal meghatározóbb szerepet játszott. Lengyelországban és Magyar­országon demokratikus úton a kommunisták sohasem jutottak volna hatalomra, s a román Nemzeti Demokratikus Front 80 %-os választási sikere sem következett volna be 1946-ban a szovjet hadsereg jelenléte (és persze a Balkánon különöskép­pen nagy hagyományokkal rendelkező választási manipuláci­ók) nélkül. Elgondolkodtató ellenpélda azonban még ebből az övezetből is hozható: a csehszlovák kommunisták többé-ke­vésbé demokratikus körülmények között is 38 %-os választási eredmény értek el (1946) és a szocialistákkal együtt a sza­vazatok 51 %-át szerezték meg.

A Szovjetunió politikai szerepvállalása, katonai jelenléte és helyenként erőszakos beavatkozásai tehát kétségkívül hozzá­járultak az „államszocializmus" kelet-európai győzelméhez. Vi­tán fölül áll azonban, hogy ennek mértéke országonként kü­lönbözött, s hogy a helyi kommunisták nem elhanyagolható, sőt néhol igen jelentős belső támogatottsággal is rendelkez­tek. A kommunista befolyást több körülményre lehetett visszavezetni. A Balkánon – Bulgáriában, Jugoszláviában és Al­bániában – a kommunisták adták a németekkel szembeni el­lenállás meghatározó erejét, s így közvetlenül a háború után elég széles körű nemzeti megbecsülésnek örvendtek. Sokan támogatták a radikális baloldalt azért is, mert – még ha nem is voltak kommunisták – egyetértettek a háború előtti konzervatív-autoriter „úri" rend felszámolásával, s egy gyors és ra­dikális gazdasági-társadalmi modernizáció megindításával. A gazdasági fejlődés dinamizmusának két háború közötti meg­törése, sőt helyenként stagnálása a nem-kommunista intellektuelek számára is hihetővé tette, hogy a kapitalizmus válság­ban van, s hogy az államosított tulajdon és a központi terve­zés szovjet modellje lehet az a varázsszer, amely az itteni nemzetgazdaságokat majd új növekedési pályákra állítja. S végül sokan voltak olyanok is, akik a német megszállás, gaz­dasági kizsákmányolás és politikai elnyomás borzalmai után a Szovjetunióban látták a térség kisállamainak egyetlen lehetséges védelmezőjét.

A Szovjetunió szerepével kapcsolatos másik vitakérdés a behatolás tudatossága, előre eltervezettsége. Seton-Watson, George Kennan és mások szerint a Balkán és Kelet-Közép-Európa szovjetizálása egy előre, már a háború alatt megírt forgatókönyv szerint zajlott le: az oroszokat Európában csak feltartóztatni lehetett, megállapodni és békésen együttműköd­ni velük nem. A 60-as és 70-es évek ún. revizionista vagy új baloldali történészei viszont egy sor érvet sorakoztattak fel amellett, hogy a térség totális alávetése és szovjetizálása nem oka, hanem következménye volt a hidegháborúnak. A Kominform létrehozása 1947 szeptemberében, majd ezt követően a nemzeti különbözőségek, valamint a politikai pluralizmus ma­radékának gyors felszámolása és a régió szoros hozzákap­csolása a birodalomhoz minden téren eszerint Sztálin jogos válasza volt a Truman-doktrína és a Marshall-segély 1947. feb­ruári, illetve júliusi meghirdetésére, továbbá a francia és az olasz kommunisták kiszorítására a kormányzati pozíciókból 1947 májusában. Ha ezek nem következnek be – így a revi­zionisták -, a Szovjetunió valószínűleg kevesebbel is beérte volna. A felelősség Európa kettéosztásáért tehát legalább annyira terheli a Nyugatot, mint Moszkvát.

A szovjet rendszerek kialakulásával kapcsolatban felvethető harmadik vitakérdés a háromfázisú periodizáció. A régió hét országa közül tényszerűen ez ugyanis csak háromra, Romá­niára, Bulgáriára és Magyarországra alkalmazható. Jugoszlá­via és Albánia lényegében közvetlenül a harmadik fázissal kezdte, Lengyelország pedig a másodikkal. Csehszlovákia vi­szont „sokáig" az első szakaszban maradt, 1948-ban közvet­lenül tért át a harmadikra.

A kommunista hatalomátvételhez hasonlóan maga a kiala­kult rendszer és annak 40 esztendős története is számos vita forrása lehet. Az alapkérdés ebből a szempontból az, hogy fékezte vagy elősegítette-e a gazdasági modernizációt és a társadalmi haladást, azaz minél több ember minél nagyobb mérvű boldogulását a szovjet rendszer? A „tábor" önmagáról kialakított idealizált képével (üdvtörténet) szemben a „Nyugat" mértékadó körei sokáig még a rendszer működőképességét is kétségbe vonták, és fennállását a belső és külső terrorral magyarázták. A 60-as évektől viszont – az ún. revizionista történetírói iskolához kapcsolódva – megjelentek olyan mun­kák is, amelyek az ellenkező végletbe esve egyenesen azt állították, hogy a kelet-európai társadalmak, amelyekben ős­honos, nemzeti kapitalizmus sohasem létezett és amelyekben a feudális eredetű meghatározottságok még mindig igen erő­sek voltak, csakis nagyfokú államosítások révén és .széles körű újraelosztási rendszerek működtetésével voltak moderni­zálhatok (Gabriel Kolko). A két nyilvánvalóan leegyszerűsítő álláspont közötti elfogadható kompromisszum valószínűleg az, hogy az államosított és centralizált termelési rendszer jelentős eredményeket produkált a fejlődés egy viszonylag elmaradott szintjén, amíg mobilizálható nagy emberi és anyagi források álltak rendelkezésre és a gazdaság extenzív fejlesztése volt napirenden. Nagymértékben alkalmatlannak bizonyult azon­ban arra, hogy a gazdaság bonyolultabb ágazataiban és az intenzív szakaszban is hasonló arányú növekedést eredmé­nyezzen.

A konkrét mutatókkal, azok megbízhatóságával kapcsolat­ban a nemzetközi irodalomban már eddig is sok vita zajlott, és még több várható. Valószínű azonban – hacsak a kínai fejlődés mindent meg nem cáfol -, hogy ezek az eszmecserék csak árnyalni, pontosítani fogják a fenti tézist, de alapvetően megváltoztatni nem.

Kolko tézisével összefüggésben, amely szerint tehát a szov­jet típusú gazdasági rendszer a térség adekvát modernizációs modellje volt, a politikai felépítmény szokásos minősítése (rab nemzetek, totalitarianizmus, diktatúra) is megkérdőjeleződött. A liberális-demokratikus típusú nyugati politikai modellnek eszerint van egy parallel és alternatív megfelelője: az autoriter. A történészek és politikusok egy csoportja szerint az autoriter modell egyik legjobb példája: Kelet-Európa. A demokráciát – mondják – itt nem egyszerűen a szovjetizáció fojtotta el; valódi demokrácia itt sohasem létezett. A városok, egyházak, egye­temek stb. autonómiája vagy nem alakult ki, vagy csak csö­kevényesen. Az állami hatalom centralizálódott és túltengett; az uralkodók itt többé-kevésbé mindig despoták voltak. Mo­dern értelemben vett széles középosztály nem tudott kifejlőd­ni, az elosztható javak szűkösek voltak, a társadalom pedig végletesen fragmentált – szociális és etnikai szempontból egyaránt. A 19. század második felében az autokrácia ereje csökkent, ám az első világháború után ismét megerősödött. A demokratikus rendszerek – az egy Csehszlovákia kivételé­vel – néhány éve után sorra-rendre csődöt mondtak, s ami felváltotta őket, az mindenütt egy nem fasiszta, de karaktere­sen antidemokratikus autoritarianizmus volt. Hamisítatlan fa­siszta programmal Kelet-Európában csak ketten jutottak ha­talomra: Octavian Goga Romániában 1937 decembere és 1938 februárja között és Szálasi Ferenc 1944 októberében. Az összes többi – Pilsudski, Horthy, Antonescu, Dolffuss és a balkáni királyok – autokrata államvezetők és nem fasiszta népvezérek voltak. Az 1948 és 1953 közötti időszaktól elte­kintve, amikor kétségkívül totalitariánus diktatúráké-álltak fenn, az államszocialista rendszer tipikus politikai felépítménye Ke­let-Európában – érvel például a magyar Sugár F. Péter is – nem totalitariánus, hanem autoriter jellegű volt. („A szín, az ideológiai mitológia változott, de az uralom természete ugyan­az maradt. Bizonyos értelemben csak kis különbség volt az 1939-es és az 1953-as kormányok között.") A kommunista re­zsimek egy új ideológia alapján álltak, de a kormányok a régi kelet-európai módszerek szerint működtek: minden állam ren­delkezett egy erős vezető személyiséggel, az államigazgatást és ezen keresztül a politikai életet is a régi helyébe lépő új bürokrácia dominálta, megmaradt a külső, az idegen befolyás, a hatalom koncentrálódott, a társadalomtól nem részvételt és aktivitást, hanem engedelmességet, konformizmust és passzivitást vártak el.

A fenti kérdések egy részére nincs egyértelmű válasz. Ezek valószínűleg örökre viták tárgyai maradnak, mint ahogyan pél­dául a Török Birodalom kelet-közép-európai terjeszkedésének tervezettsége vagy esetlegessége is az maradt. Más kérdések a szovjet levéltárak megnyitása után lesznek majd megvála­szolhatók. S végül sok mindent eldönthet és visszamenőleg minősíthet az 1990 óta zajló nagy kísérlet: a nyugat-európai modernizációs modell, a magántulajdon, piac és politikai plu­ralizmus demokratikus hármasságának hosszú távú sikere vagy csődje is itt, Közép- és Kelet-Európában.

Szokolay Katalin

Kolakowski ismert lengyel filozófus írja valahol, hogy a kom­munizmus az értelmiség bűntudata. Többé-kevésbé egyetértve vele, tenném hozzá, hogy türelmetlensége és tehetetlensége is. Az utópiákba fulladt javító szándék fordult saját ellentétébe.

Az elmúlt ötven, illetve 78 év sokoldalú elemzése nélkül, azt hiszem, nem sokat érthetünk meg a 20. századból. A tér­ségünkben megindult számtalan kísérlet és változtatási szán­dék kerül torz tükörbe, és megvan a veszélye, hogy a meg­változtatandó válik változtathatatlanná.

Az első kérdésem rögtön az, beszélhetünk-e egyáltalán ál­lamszocializmusról, illetve az államszocializmus kialakulásáról térségünk egészében? Feltehetően igen, Oroszország, ill. Szovjetunió vonatkozásában (bár a szocializmus fogalma összeférhetetlennek tűnik szememben a személyi diktatúrá­val, Intézményesített terrorral, a személyi szabadság korlátozásával és a szociális származás fajelméleti szintre emelésé­vel). Kételyeim vannak tehát, hogy a sztálinizmusa torzult szovjet rendszer esetében használhatjuk-e a szocializmus fo­galmát egyáltalán (inkább a szóösszetétel második részével van gondom).

Ma már sokak által vizsgált probléma, hogy az oroszországi forradalmaknak ebben az eltorzulásában milyen szerepet kap­tak a társadalmi fejletlenség, civilizációs elmaradottság, nem­zeti és gazdasági feszültségek. Azt hiszem további kutatások szükségesek annak tisztázására, hogy a lenini utópia hogyan vált – szinte védekezésképpen is – a világforradalmi köntös­ben jelentkező nagyhatalmi törekvések táplálójává.

A 21. század küszöbén, számot kell vetnünk azzal a ténnyel is, hogy a térségünkben felgyülemlett társadalmi és nemzeti konfliktusok megoldására irányuló tendenciák, majd minden esetben, tragikus irányt vesztettek és súlyos diktatúrákba tor­kolltak. És ez egyaránt vonatkozik a polgári demokratikus és szocialista kísérletekre.

Nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, hogy mindebben milyen szerepet játszott az a békerendszer, amely az első világháborút követően újrarajzolta térségünk országainak ha­tárait. Ezek a döntések nem megoldották, hanem kiélezték, konzerválták az itt élő népek ellentéteit, szorongásait, indula­tait. Ugyanakkor bizonyos csoportok számára vonzóbbá tették a radikális megoldásokat.

Az itt élő népek szempontjából szinte nincs is jelentősége, hogy az adott ország annak idején nyertese vagy vesztese volt ennek a békének. Alig két évtized, és bebizonyosodott, hogy ezek az egymás ellen uszított országok milyen kiszol­gáltatottak a nagyhatalmi agressziókkal szemben.

A hitlerizmus jelentkezése még fokozta és alapvetően át­hangolta az itt élő népek félelmeit, szorongásait, magatartását és az egyes politikai csoportok viszonyát Németországhoz, il­letve a Szovjetunióhoz. A 29-33-as gazdasági válság, illetve a német nemzetiszocializmus felülkerekedése vonzóvá tette, járható útként tüntette fel a szovjet tervgazdaság, az első öté­ves tervek gigantikus eredményeit. S ha sokakat nyugtalaní­tottak is a Szovjetunióból érkező hírek, a fasizmus árnyéká­ban, mindez bocsánatos bűnnek tűnt fel.

Nagyon fontosnak tartanám tehát olyan alapkutatások meg­indítását, a levelükben jelzett sorrend szerint; nemzeti, regio­nális, globális, amelyekben a fő figyelem arra irányulna, hogy a globális, illetve regionális problémák hogyan hatottak vissza az egyes nemzetek sorsára, hogy módosították azt. Térsé­günk lakossága hogyan dolgozta fel a nagyobb térség, illetve a nagyhatalmak oldaláról ért hatásokat, csalódásokat, pressziókat és agressziókat.

Kérdésem második része, beszélhetünk-e az államszocia­lizmus kialakulásáról (és itt a kialakulás szóra helyezném a hangsúlyt Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia, Ro­mánia stb. esetében?)

Ezekre az országokra valójában ráépítettek, rákényszerítet­tek egy, a Szovjetunióban kialakult struktúrát.

Pontosabb lenne talán, ha úgy fogalmaznánk: hogyan al­kalmazkodtak az itt élő társadalmak ezekhez a rájuk épülő struktúrákhoz, hogyan próbálták azokat emészthetővé tenni, nemzetibbé, adaptálhatóbbá alakítani és valamennyire hozzá igazítani a szocializmusról kialakított eredeti elképzeléseikhez.

Ilyen kísérletekkel már 20-as évek elején is találkozunk. A fennmaradt viszonylag kis létszámú kommunista csoportok­ban mindig voltak olyanok, akik függetleníteni próbálták ma­gukat a bolsevik dogmatizmustól, szocialista elképzeléseiket az adott ország társadalmi, gazdasági esélyeit számba véve igyekeztek kialakítani.

Lengyelországban például a kommunista párt több vezetője, így pl. Wera Kustrzewa úgy vélték, hogy Lengyelország pol­gári demokratikus fejlődés előtt áll. Más lapra tartozik, hogy ezek az elképzelések többnyire kiforratlanok voltak, s kacér­kodtak a tervgazdálkodás, államszocializmus lehetőségeivel stb. Kidolgozásukra nem is kerülhetett sor, hiszen a Komintern és a szovjet elhárítás hamarosan elsöpörte őket. Lengyelor­szág esetében a kommunista párt is áldozatul esett a kon­cepciós pereknek.

Nem is véletlen, hogy a lengyel kommunista mozgalom ki­emelkedőbb egyéniségei, a II. világháború alatt, pl. Albert Lampe is milyen óvatosan nyúlt hozzá a Lengyelországra vo­natkozó szocialista perspektívák megfogalmazásához. Wladyslaw Gomulka, aki tisztában volt azzal, hogy a lengyel társadalom nem támogat egy szovjet típusú szocializmust, szintén kacérkodott azzal a gondolattal, (természetesen orto­dox marxista alapból) hogy a hatalom birtokában a szovjet nagyhatalmi hátteret igénybe véve, lehetőség nyílik egy ún. lengyel szocializmus kiépítésére. Először a sztálinizmus sö­pörte el az útból, majd 1970-ben a belevetett bizalom követte társadalmi csalódás.

Az azt hiszem, mindnyájunk számára világos, hogy térsé­günk országai képtelenek voltak megszabadulni a szovjet nagyhatalmi politika nyomása, kényszerei alól. Bár reformpo­litikusaik kísérletei nyomán, nagy megrázkódtatások következ­tében, a 70-es, 80-as évekre kialakult gazdasági struktúrák már több vonatkozásban eltértek a szovjet rendszertől. Töb­bé-kevésbé biztosítottak az itt élőknek egy viszonylagos élet­minőséget, és esélyegyenlőséget. S ha ez a struktúra nem is ösztönzött igazán mindenki számára hozzáférhető új alkotá­sokra, hozott látványos eredményeket, stabilitást mutatott, kü­lönösen a háború után előtérbe került új elit részére. A háború utáni évek szélesebbre tárták a társadalmi felemelkedés ka­puit olyan rétegek előtt, akik korábban ettől el voltak zárva. Ez az új népi értelmiség beépült az új államhatalmi struktú­rába. Egy részük ugyan a reformpolitika élharcosává vált, so­kuk azonban kerékkötőjévé, ellendrukkerré (lásd Lengyelor­szág, Csehszlovákia 1968, 1980.). Amennyiben egyetértek az­zal, hogy ez a szocializmus nem volt reformálható, akkor ebbe ez a tény is belejátszott. És ez vonatkozik olyan országra is, mint Lengyelország, ahol, mint az köztudott, mindannak a küz­delemnek a tagadásaként került sor az államszocializmus ki­építésére, amit a lengyel nép a II. világháború alatt folytatott.

Végezetül még egy, számomra szubjektíve is rendkívül fáj­dalmas problémát szeretnék fokozottabban a kutatások kö­zéppontjába állítani: a szociáldemokrácia magatartását. Tér­ségünk szociáldemokrata pártjainak a balratolódása a 30-as években világosan nyomon követhető. Tükröződik ez az ál­lamalkotó szerepét tekintve egyik legjelentősebb szociálde­mokrata párt, a Lengyel Szocialista Párt 1937-es, ún. radomi programjában is. De ez a program sem mondott le a demok­ratizmus, az alkotmányosság és a humanizmus eszméiről. A gazdasági és politikai pluralizmus a szociáldemokrácia hitval­lásához tartozott. Ezek a törekvések szerepeltek a szociálde­mokrata pártok háború utáni programjaiban is, és jelentős tár­sadalmi támogatást élveztek.

Miért volt mégis olyan erőtlen a szociáldemokrácia ellenál­lása a centralizációs törekvésekkel szemben? Miért mentek bele olyan könnyen az önfeladásba, és dobták oda a szoci­áldemokrata párttagok nagy tömegét a súlyos megaláztatás­nak? Milyen szerepet játszott ebben a „reálpolitikai" meggon­dolás, illetve Közép-Európa II. világháború utáni újrafelosztá­sába való belenyugvás? Vagy a későbbi demokratizálódás il­lúziójának önmegnyugtatása?

Vajon azok az elképzelések és programok, amelyeket ezek a pártok hirdettek, amelyekben a politikai pluralizmus mellett a gazdaságban az állami, szövetkezeti és magánszektor együttélése és versenye fogalmazódott meg, nem szolgálhat­tak volna kedvezőbb kiinduló pontul országaink gazdasági és társadalmi felemelkedése számára?

Biztos igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy nincs har­madik út. Nem is ezt keresem. Attól félek csupán, hogy a térségünk számára járható utak egyike számára sem nyílt meg eddig igazán a szabad fejlődés lehetősége.

Ha jól értettem, a hozzánk intézett kérdésüknek egyik célja éppen az volt, hogy magyarázatot találjunk a közelmúlt válasz­tási eredményeiben jelentkező politikai magatartás okaira. Én valahol a fentiekben keresném az okokat.

Hozzájárult ehhez a nehéz gazdasági helyzet, az illúzió­vesztés, amit a nyugati gyors segítség és a gazdasági fellen­dülés látványos elmaradása okozott. Szerepet kaphatott ebben azoknak a szorongásoknak az újjáéledése, amelyek térségünk országainak Lengyelország, Magyarország stb. földrajzi elhe­lyezkedéséből fakadnak és számtalan más, vizsgálandó ok is.

Azt hiszem azonban súlyos tévedés, ha a baloldal iránti megnövekedett érdeklődést bolsevik nosztalgiákká egyszerű­sítjük. Lengyelország esetében pl. ennek sokkal kisebbek az esélyei, mint bárhol. 1981-et itt internálótáborok, politikai és gazdasági vegetáció, s rövid lélegzetvételnyi szüneteket újabb politikai gyilkosságok követték. A szegénység és munkanélkü­liség tömegesebb volt, mint másutt. De az 1981-et megelőző évek sem nosztalgiaébresztőek, bizonyítják ezt az 5-10 éven­kénti megrázó válságok.

A lengyel társadalom, vonatkozik ez hazánkra is, számottevő részében igenli a piacgazdaság kiépülését, s egyelőre talán meg is érti az azzal járó nehézségeket. Félti viszont korábban nagyon nehezen kivívott eredményeit, az esélyegyenlőséget, a társadalmi érzékenységet és szociális gondoskodást. Hogy ez mennyiben egyeztethető össze a szociális piacgazdaság­gal, más kérdés. Mindenesetre a nyugati jóléti államokhoz fű­ződő korábbi illúzióik ezt a látszatot keltették, Úgy tűnik, hogy ezekben a nosztalgiákban szerepet kapott bizonyos útkeresés is. Olyan társadalmi mozgalmak, illetve pártok felé való orien­tálódás, amelyekben vélhetően a szociális érzékenység, a tár­sadalmi humanitárius gondolkodás és a nemzeti értékek egy­forma prioritást élveznek (Lengyelországban ez utóbbi**igen nagy jelentőséggel bír). A lengyel társadalom pl. joggal tiltako­zik a nemzeti értékek egyesek általi kisajátítása ellen.

Kérdés persze, hogy miért nem a háború előtti pártok kön­tösében jelentkezett erők nyerték el a tömegek bizalmát? Eh­hez azt hiszem hozzájárultak a fent már említett csalódások is, az ismeretség, a politikai tapasztalatok és feltehetően bizo­nyos újabb illúziók is. Ennek a rendkívül kényes társadalmi egyensúlynak a fenntartásában igen nagy ezeknek az új for­málódó pártoknak a felelőssége, nehogy a politikai inga ellen­kező, veszedelmes irányba lengjen ki a jövőben.

Tőkéczki László

Azt hiszem, hogy válaszom – sokak számára – csak az újabb felszínességet jelenti majd. Az államszocializmusok létrejötté­nek közvetlen okait én ugyanis nagyon egyszerűnek tartom. Volt ugyanis egy, a régióban szabad kezet kapott, mindent eldöntő nagyhatalom, és annak ez volt az ideológiája.

Sokkal bonyolultabb kérdés az, hogy a többi nagyhatalom – s ezen belül különösen az Amerikai Egyesült Államok – miért hagyta ennek a számára is veszélyes ellenfélnek ilyen nagyméretű terjeszkedését. Most szeretném leszögezni, hogy abszolút lényegtelennek tartom a belső körülmények magya­rázó célzatú mérlegelését. A háborús győztesekhez számítha­tó Lengyelország vagy Csehszlovákia végül is ugyanolyan sorsra jutott, mint a vesztes Magyarország vagy Kelet-Német­ország. Az ellen pedig egyenesen tiltakozom, hogy valamiféle „modernizációs szükségességként" vesse fel valaki a problé­mát. Elég talán a cseh területeknek vagy a német szovjet zónának a termelési színvonalára utalni. De a balkáni térség zömétől eltekintve milyen „korszerűsítés" volt várható a szov­jet modelltől? Az állam például nálunk 1945 előtt mintaszerűen teljesítette kapitalizálási feladatát – diktatúra nélkül is!

Az egész rendszer utópista, hamis emberképen alapult, amelyhez társult a politikai hatalom „mindent megoldó" hasz­nálata. A humanista jelszavak értelmiségi mákony szerepe ré­gi keletű, s a 20. században ennek sok végzetes következ­ménye lett. Az I. világháborút megelőző propagandaháború­ban meggyökeresedett képmutató jelszavak önző érdekű fel­használásával hozták létre azt a békediktátumot, amely szük­ségszerűen szülte meg a második világháborút. Ebben a ha­zugságáradatban befolyásos értelmiségi csoportok menedéke lett a szovjet szocializmusnak a polgári társadalmat leleplező és „meghaladó" hazugsága. Ennek a későbbi szocializmus te­rületén is voltak persze hívei.

A primitív körülmények között élő és peremvidékre szorított Szovjetunió imperializmusa veszélytelenebbnek látszott, mint a nácizmus magas technikai színvonalú világhatalmi ag­ressziója. Az egyébként reálpolitikai II. világháborús katonai szövetséget – amelyet sok rövidtávú érdek ütközése terhelt – az amerikai gondolkodás erős „progresszivizmusának" Rooseveltben megtestesülő naivitása a háború utáni „rende­zésre" is életben tartotta. Amerika jóindulata nélkül nincs ál­lamszocializmus „Keleten". Az atomtitok elárulásának rettegési egyensúlyt teremtő következményei nélkül nem tudott volna egy semmire nem tekintő rendszer megszilárdulni.

Nagyon veszedelmes legitimációs gondolatnak tartom azt, ha valaki az „Elbától keletre" – marxista sémájával operál. Egyes térségek kifelé egységesnek látszó, viszont belül nagy eltéréseket mutatnak, s a „modern" közlekedési és informáci­ós rendszer nélkül polgári potenciáljuk felmérhetetlen. Az egy­kori felvilágosult abszolutizmusok korszerűsítő akarata is csak eltérő mozgásokat motivált. A német közép-európai befolyási szféra oroszoknak/szovjeteknek adása csak amerikai érdek­telenséget, angol és francia teljes legyengülést mutat s nem ezen térségek népeinek „szocializmus-vágyát". Ezt utólag az 1994-es választások sem támasztják alá, mert azokban egy évtizedek alatt teremtett társadalmi önmozgási lehetetlenség és éppen, hogy más – azonnal Nyugatot akaró – türelmetlen­ség nyilvánult meg. Az államszocializmus egyébként is azt tette szörnyű tapasztalatok és óriási szenvedés árán nyilván­valóvá, amit mindenki tudhatott előre is: a mindenhatónak gondolt „helyes" ideológia és a totális politikai hatalom nem oldhat meg gazdasági és társadalmi bajokat, mert végső so­ron csak erősen befolyásolhatja, de teljesen meg nem változ­tathatja az emberi természetet. A kényszer sok mindenre al­kalmas, csak éppen a teljes ember és az egész társadalom saját motiváltságát nem helyettesítheti.

Az önmagát az olcsó energia és nyersanyag bázisán 1945 után sikeresen megszervező Nyugatnak, amely – néhány te­rületet és egy-két országot (Finnország, Ausztria) leszámítva – veszélytelen, nem függőségi szintekre redukálta vagy fel­számolta a szocialista Kelettel való gazdasági kapcsolatait, a Szovjetunió és csatlósai a belső együttműködésre ösztönző fontos ellenségképet jelentették. Ezen lényegileg az sem vál­toztatott, hogy idővel nem rossz üzletek – állami garanciákkal biztosított – egyéni lehetősége is megszaporodott. Az állig fel­fegyverzett, tehát veszélyes, de ugyanakkor állandóan éhes és primitív „medve birodalmának" és csatlósainak persze a világgazdasági jelentősége egyre csökkent, s majd így a vele kapcsolatos általános tudatlanság, sőt közöny is tartósodott. Néhány évtized után a Nyugat jól „elvolt" a Kelet nélkül egy semmire sem kötelező, a „lazulásokat" kísérő rokonszenv mel­lett.

Egy zárt ideológia és zárt gazdasági rend, amelyet a kato­nai egyensúlyon, sőt túlsúlyon kívül szinte semmi sem érde­kelt, persze eltéréseket is felmutatott, s ez nem az aktuális kádervilágról, hanem az egyes országok politikai-civilizációs-gazdasági múltjának hatásairól beszélt. Elég itt arra utalni, hogy a gazdaságilag erős, de engedelmes politikai múlttal ren­delkező csehek és kelet-németek szocializmusa más lett, mint a gazdaságilag gyengébb, de rebellis politikai hagyományú lengyeleké és magyaroké. Mindezek azonban csak színezték az azonos „lényeget", azt, hogy az államszocializmus meg­semmisített minden szervesen kialakult magasabb polgári élet-, termelési és szervezési minőséget, s azok hordozóit visszaprimitivizálta. Az új vezető rétegek összetétele orszá­gonként eltéréseket mutatott, de az uralkodó tendenciát a gyorsan, származási, megbízhatósági alapra felemelkedett műveletlenség és alacsony civilizáltság diktálta. Az elemi szükséglet-kielégítést egy mechanikus kultúrforradalom akarta „megemelni", de annak lapos ideologizmusa semmit sem pó­tolt a leromboltakból. Később, amikor egy másodlagos műve­lődési és szellemi „kifinomodás" bekövetkezett, annak nagyon szűk területen volt módja (független) anyagi bázisokat kiala­kítani.

Tehát: véleményem szerint az államszocializmus létrejötte – ahogy atyja az 1917-es bolsevista puccs is – kevés ténye­zős folyamat volt. Bizonyos értelemben egy pusztító követ­kezményű világtörténelmi véletlenről is beszélhetünk – embe­ri, evilági szempontból.

Z. Karvalics László:

Tegyük fel a kérdést így: Milyen tényező(k) hatására vált ál­lamszocialista berendezkedésűvé 1946/48 folyamán Lengyel­ország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária, Al­bánia és Jugoszlávia?

Az óvatos körülményességgel megfogalmazott első szintű válasz általában így hangzik: Azért, mert a Szovjetunió straté­giai-biztonságpolitikai érdekeinek az felelt meg, hogy katonai jelenlétének bázisán saját vezetése alatt uniformizált gazdasá­gi-politikai tömbbé formálja a régió országait. E tételszerű ki­jelentés magába foglalja a szovjet modell „kívülről történő rá-kényszerítésének" implicit állítását is, s evvel „társadalom- és hagyományidegenként", a szerves fejlődést megerőszakoló mozzanatként fogja fel és írja le a modell-váltást. S evvel már ezen az egészen alacsony magyarázatszinten is tarthatatlanná válik a kiinduló állítás, mivel az államszocializmust a maga au­tochton formájában, külső kényszer nélkül megteremtő Jugo­szláviára és Albániára – mint kakukktojásra – egyáltalán nem érvényes. Nosza, hagyjuk ki Jugoszláviát és Albániát az or­szágok felsorolásából! Csakhogy ezzel a feszültségforrást nem szüntettük meg: megmarad ugyanis a „Milyen tényező(k) ha­tására vált államszocialista berendezkedésűvé Jugoszlávia és Albánia?" kérdése, s körülötte a módszertani kétség-felhő. Ha ugyanis e két ország a maga társadalom- és gazdaságszer­kezeti mutatóival, ill. közvetlen 20.sz.-i előtörténetével szerves úton jutott el az államszocialista modellhez, akkor például a hozzájuk leginkább hasonló román és bolgár társadalomnál is másképpen festhet a „rákényszerítési együttható". Másrészt hogyan tehetjük „hagyományidegenné" mondjuk Magyarország és Szlovákia alig negyed századdal korábbi autochton prole­tárdiktatúráit? A további elemzés messze vezetne, ezért térjünk vissza a kiinduló kérdéshez, immár Jugoszlávia és Albánia nél­kül. A válasz azonban így sem kielégítő, hiszen csak bevezeti a megértéshez, a tényleges magyarázathoz szükséges valódi kérdéseket:

Miért vált a Szovjetuniónak érdekévé az uniformizált tömb kiformálása? Sőt: Miért éppen 1946/47 fordulójától válik érde­kévé ennek a lépéssorozatnak a megtétele?

Ezekre a kérdésekre már sokkal nehezebb a válasz, s rá­adásul a köztudat tele van talmi szellemességgel lefegyverző teóriákkal, amelyek mögött nem lehet nem észrevenni az egy­kori ideológiai „front" két oldalán állók hajdan kizárólagosan képviselt egyoldalú álláspontjának modern, zsurnaliszta szintű alakváltozatait. A pozitív kifejtéshez éppen ezért a legelterjed­tebb és ennélfogva legfélrevezetőbb nézetek megsemmisítő­nek szánt kritikáján át vezet az út.

Egy geopolitikai status quo kialakításában nem feltétlenül ugyanazoknak az érdekmotívumoknak kell munkálniuk, mint fenntartásukban. A többtényezős nagyhatalmi erőtérben kény­szerként vagy kompromisszumként megteremtett realitást el­fogadva gyors úton formálható olyan stratégia, amely a fenn­álló helyzethez igazítja az érdekeket és az ideológiát. Ha ez­után ebből a pozícióból próbáljuk visszamenőleg levezetni a status quo megteremtését megelőző helyzet értelmezését, az optikai csalódások egyik legveszedelmesebbikéhez jutunk. Ahhoz ti., amely a megvalósult forgatókönyvek ismeretében alternatívamentessé szegényíti a status quo ante állapotokat. (Magyarországon például ezért tűnhet a Demény-letartóztatással kezdődő belügyi természetű visszaélés sorozat a maj­dani ávósvilághoz egyenes úton vezető „előzménynek", mi­közben kétség sem férhet hozzá, hogy – miként másutt kissé túlozva megfogalmaztuk – ha kétszer annyit vernek, tartóztat­nak, internálnak is 1945-46 folyamán a proto-ávós verőle­gény-kakasok, ők maguk a szovjet stratégia radikális megvál­tozása nélkül sohasem kukorékolhatták volna elő az állam­szocialista hajnalt.)

Ennek a szemléleti csapdának köszönhetően fogalmazód­hatnak meg egyáltalán olyan képtelen megközelítések, ame­lyek a „Sztálin már 1943-ban (1941-ben, 1939-ben stb.) azt gondolta/tervezte" -típusú badarságokból vezetik le a szovjet diplomácia kelet-közép-európai lépéseit. Emögött végső so­ron a Szovjetunió diabolizálásának különböző fokozatai áll­nak. Az „ideológiai imperializmus" képviselői számára minden taktikai lépés a „világhatalom-végcélnak" alárendelt: a „kom­munizmus" elterjesztésének „genetikusan" programozott szán­déka vezérli a terjeszkedést, amelynek csak ütemét befolyá­solja a külső környezet. Ennek enyhébb változata az „ideoló­giai alapon politizáló nagyhatalom" koncepciója, amely a ka­tonai-politikai mezben megtett lépések magyarázataként nem a nagyhatalmi mivoltot, hanem a „valamilyen (esetünkben „kommunista") nagyhatalmi mivoltot" tartja meghatározónak. (Szomorú, hogy az erre építő okfejtések kizárólagos hivatko­zása még mindig a legendás, de forráskritikailag szinte érté­kelhetetlen Gyilasz-locus, miszerint Sztálin szerint (1945. áp­rilis 11.) „ha valaki területeket foglal el, … rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét". Meg kellene kérdezni az osztrák ka­kukkokat is…)

Mindkét megközelítés ráadásul domináns pozíciót tulajdonít a Szovjetuniónak, amellyel a nagyhatalmi színpad szerep­osztójaként tünteti fel. Ilyen kiinduló állításokból csak torz és abszurd következtetésekhez lehet eljutni. Létének első pilla­natától fogva a hatalmi mozzanat rendelte maga alá az ideo­lógiait, s ez fokozottan érvényes a világháborús válságidő­szakra (Kornyejev tábornokkal szólva „még az ortodoxiát is bevetettük volna, hogy megmentsük Oroszországot"), és még inkább a nemzetközi politikára. Gyengeségének, kivérzettségének, elszigeteltségének tudatában a szovjet külpolitika kö­vető jellegű, a biztonsági megfontolások magasan előtte van­nak bármifajta ideológiai szempontnak. A „szovjet blokk", negy­ven évének története többszörösen is igazolja, hogy a „nagy­hatalmi öntudat" és a többi nagyhatalom kvázi-egyenrangúságot sugárzó gesztusai még nem tették valódi nagyhatalommá az ingatag „birodalmat". Mindez fényesen igazolódott a nyolc­vanas évek közepén, amikor Margaret Thatcher „beintésére" a „fejlettek" kórusa elkezdte fitymálni a Szovjetuniót: a korábbi világhatalomból egy pillanat alatt a szingapúri nehézipar mö­gött kullogó elmaradott ország lett. De modernizációs rész-si­kerei és a saját lakosainak sugallt „utolérési" fantazmagóriák ellenére az volt mindig is: a szovjet politika mindenkori ala­kítói számára nem létezett terjeszkedési „ősérdek", amely ak­tualizálásra várt, hanem a terjeszkedési szakaszok mindig vá­laszt és választást jeleztek egy adott világpolitikai konstelláció reakciókényszeréhez igazodva. A mindenkori status quók a mindenkori nagyhatalmi erőtérben formálódtak – kizárólag a szovjet lépésekre figyelni egy hihetetlenül kifinomult egyensú­lyi játszmában, amely a nagyhatalmi érdekek eredőjeként ala­kított határokat, befolyási övezeteket és nemzetközi „szabá­lyokat", több, mint hiba. A kérdést tehát pontosítsuk így:

Minek a következtében mozdult el a nagyhatalmi tér finom­szerkezete a háború után, ami stratégiaváltásra késztette a Szovjetuniót?

Az asztal körül három játékos, a három győztes nagyhata­lom. Kezükben a lapok: a legyőzött nagyhatalmak és az ide vagy oda tartozó kisállamok sora – valamennyien eszközök a játékosok kizárólagos érdekeire épülő játszmában. S miköz­ben a pénzek forognak, bemondások szállnak a levegőben, a háttérben minden játékos felkészül más játszmákra, más lapokkal, más játszótársakkal, más szabályokkal. A Bismarck­féle hírhedt egyensúlyi tétel öt nagyhatalmából három maradt – ez elbillenés (2:1) esetén matematikailag sokkal rosszabb képletet eredményez, mint a hagyományos 3:2 arány. A koc­kázat tehát sokkal nagyobb, a legkisebb hiba is végzetes le­het, minden apróságnak nagyobb a jelentősége, mint egyéb­ként. Csak nem egyedül maradni! Ha lehet, minél tovább el­húzni a játszmát, vagy kihasználva a partnerek nézetel­téréseit, a „kettőben" lenni – mindenesetre több vasat tartani a tűzben. A játékosok összehúzott szemekkel méregetik egy­mást: ki mit lép? Ki lép először?

Ki tudná megmondani, hogy a gyérülő hajzat mikor megy át kezdődő kopaszságba? Van-e olyan pillanat, ami két részre osztja az időkontinuumot – előtte még nem, utána már igen? A Szovjetunió eminens érdeke a háromfős szövetségi rend­szer egybetartása, miközben a pillanatnyi előnyöket kihasz­nálva mind jobb pozíciókat igyekszik kiharcolni egy esetleges felbomlásra készülve. Hiába viselkednek ugyanígy a többiek, mindez mégis kölcsönös bizalomcsökkenést gerjeszt. A közös teendők mégis összetartják a nagy hármast: mitől változik meg a helyzet? Járjunk el egyszerűen, és végtére fogalmaz­zuk meg eképpen a kérdést:

Cui prodest? Kinek állt elsősorban érdekében a „finomszer­kezet" felbillentése?

Néhány évvel ezelőtt módomban állt végigolvasni az 1945 közepén már nagy lendülettel üzemelő Magyar Távirati Iroda többezer oldalas hírdokumentációját 1947-ig. Az ömlesztett hí­reknek csak kisebb része került a lapokba, s a „vezető" hírek és szenzációk fecsegő felszíne mögött nemigen nyílott rálátás a hallgató mélységre. Pedig a hírszolgáltatás és a sajtóter­mékek közlemény-óceánjának révén kirajzolhatónak tűnik a hangsúlyok és szempontok megváltozásának iránya. A bizo­nyos értelemben közömbösnek tekinthető amerikai sajtó mel­lett a szovjet média legalább 1947 közepéig konszenzuspárti, és még védekezésre kényszerített helyzetben is azt emeli ki, ami összeköti a szövetségesekkel. Ezzel szemben az angolok által reprezentált nyugat-európai sajtóban és az azokkal kü­lönböző utakon-módokon összekapcsolt „peremvidékeken" (különös módon elsősorban Törökországban és Mexikóban) jelennek meg legelőször – már 1946 közepén – konfrontáció­érdekelt írások. Ezek feltűnő jellemzője az, hogy már jóval a status quo felbillenése előtt – abszolúte tudatos hazugságok­kal és sajtókacsákkal – megformálták a Szovjetunió hideghá­borús arcképét. És valóban: az egyensúlyi patthelyzetben a leghatározottabb döntés kétségkívül Nyugat-Európáé – sza­nálás és a baloldal visszaszorításához szükséges eszközök fejében ideiglenes beletörődés az USA hegemón szerepébe. A nyugat-európai szirénhangokra azonban nem feltétlenül kel­lett volna rezonálnia Amerikának – csakhogy amióta a Wallace-fémjelezte szövetségpártiak (akik még horribile dictu az atomtitok átadásától sem rettentek volna vissza a szovjetekkel való kapcsolat megőrzése érdekében) kiszorultak a vezetés­ből, nem maradt árboc, amihez az eleve tompább érzékszer­vekkel rendelkező politikairányítók kiköthették volna magukat. Kapóra jött, hogy ugyanaz az eszköz, amely Nyugat-Európa számára megfelelőnek tűnt a stratégiai döntés alátámasztá­sára, egyúttal az amerikai választókat is meggyőzhette az eu­rópai dollárintervenció jogosultságáról: és lett világosság, és lett szovjet rém és lett kettéosztott világ. És valóban lett szov­jet rém, mert a szárazföldi erőinek nagyságára és megszerzett atombombájára büszke szövetségesből újra fenyegetett (és ezért fenyegető), gazdasági sebeit hirtelen jobban érző kon­tinentális hatalom lett, amelynek számára elmaradottsága okán csak az extenzív terjeszkedés eredményezhetett erőnö­vekedést. Ne feledjük: a blokkba tömörített és az NDK-val együtt hatfős országcsoport lélekszámát és területét tekintve nagyjából éppen a Németországgal is kiegészített Nyugat-Eu­rópa nagyságrendjét fedte le… És valóban lett kettéosztott vi­lág, mert a szövetség-ideált elvesztő Szovjetunió és az atompatt miatt érdekérvényesítésében mind több ponton akadá­lyozott USA számára gyorsan kiderültek a kétosztatú szerke­zet előnyei. Az előző legitimációt nyert befelé, az utóbbi pa­cifikáló erő fennhatósága alatt tudhatott ingatag térségeket (a spontán együttműködésre lásd 1956 és 1968 kétoldalú status quo-érdekeltségről beszélő tanulságait). Nyugat-Európa is dörzsölhette a markát: a szélárnyékban a nyolcvanas évek végére a háromközpontú világ egyik erőgócává növekedett. Ezzel azonban két oldalról is megszűntek a negyvenéves szerkezet valamikori létrehozását szükségessé tevő, fenntar­tását biztosító s a tőkés centrumpólusok belviszonyaiból le­vezethető érdekek – és egyik napról a másikra megszűnt a kettéosztott világ és megszűnt az államszocializmus és lett újra világosság. Tisztán látjuk, hogy hol van az erő és hol van a hatalom – ne legyenek kétségeink afelől, hogy negyven év­vel ezelőtt hol volt. Mellesleg újra hárman ülnek,az asztalnál, úgyhogy nem árt a józan visszafogottság.

Ezekről a dilemmákról rendezett kerekasztal-vitát a Pedagógusok Szakszervezete. A vitát Borbáth Gábor vezette. A hozzászólásokat az alábbiakban összegezzük.

Krausz Tamás (történész, Politikatörténeti Intézet) azzal kezd­te, hogy bár a szakszervezetek 1990 és 1994 közötti túlélése rövid időre szólt, ez önmagában még nem ok az aggodalom­ra. Világszerte megfigyelhető ugyanis a szakszervezeti moz­galom hanyatlása, hiszen a munka világa nem tudott kellő választ adni a neokonzervatív kor kihívásaira. Hiányoznak az összehangolt stratégiák, az összefogás nemcsak nemzet­közi, de nemzeti szinten sincs meg.

A megfelelő stratégia hiánya összekapcsolódik azzal a prob­lémával, hogy a szociáldemokrácia válságban van. Sok esetben már nem lehet különbséget tenni egy szociáldemokrata és egy konzervatív gazdaságpolitika között. Nem egy országban ter­hes a szociáldemokrata pártoknak a szakszervezeti kapcsolat. Krausz Tamás véleménye, hogy a szocialista/szociáldemokrata pártok és a szakszervezetek közötti kapcsolatokat stabilan fenn kell tartani, még akkor is, ha egy adott időszakban nincsenek világos gazdaságpolitikai alternatívák.

Ma a magyar szakszervezeteket igencsak zavarba hozza, hogy a munkavállalók a saját pozíciójuk tekintetében nem tud­nak különbséget tenni az MDF- és az MSZP-vezette kormá­nyok között. A privatizáció folyamatához nem tudnak érdem­ben hozzászólni. Manapság úgy lehet elbocsátani a felsőok­tatási dolgozók egynegyedét, hogy ezzel szemben semmiféle társadalmi ellenállás nem lép fel. Ez egyértelműen oda vezet­het, hogy a szakszevezeteken belül megerősödik a politikai jobboldal befolyása. Még a tandíjjal szembeni diákellenállás során is inkább a jobboldali populizmus térnyerése volt jel­lemző.

Sokan kérdezik, hogy milyen modellt válasszon a hazai szakszervezeti mozgalom. Egyes vélemények szerint a nyu­gat-európai, mindenekelőtt a német struktúrát kellene lemá­solni. Krausz Tamás ettől két ok miatt is óvakodna. Először azért, mert a történelmi tapasztalatok fényében nem lehet si­keres másolásról beszélni. Másodszor pedig látni kell, hogy az utóbbi néhány évben éppen Németországban kerültek mély hullámvölgybe a szakszervezetek, a szociáldemokrata párttal együtt.

Amiben már hasonlóak vagyunk Németországhoz, az a tö­meges munkanélküliség kialakulása. A különbség az, hogy ná­lunk ez egy egészen új probléma, amelyre a szakszerveze­teknek megfelelő választ kell találniuk. Ha ez nem történik meg, akkor nemcsak a szakszervezetek fognak felmorzso­lódni, hanem a mostani kormányzó erők is. Ennek követ­keztében valóban „antimodernista", populista szenny öntheti el az egész régiót. Hiszen nem felejthetjük el – zárta vitaindító hozzászólását Krausz Tamás -, hogy Magyarország kelet-eu­rópai ország volt, és az is marad.

Ágh Attila (politológus, BKE Politikatudományi Tanszék) egy pontban értett egyet Krausz Tamással, ez pedig a Horn-kor­mány felelőssége az értelmiség és a diákság köreiben meg­figyelhető szélsőjobboldali nacionalizmus kiprovokálásában. A szakszervezetek és a politika kapcsolatát azonban másképp ítéli meg.

Nemcsak az a kérdés, hogy mi történt a kormánnyal hanem az is, hogy mi lett a társadalmi-gazdasági megállapodás­sal, a TGM-mel. Ez ügyben számos elemzés (többek közt Thoma Lászlónak a Pedagógusok Lapjában publikált írása) az SZDSZ nyakába varr egy sor olyan döntést, amelyet az MSZP magától hozott meg. Az MSZP reformkonzervatív, tech­nokrata vezetésű centruma képtelen volt ellenállni a privati­záció csábításának, és egyelőre csak az állami tulajdon szét-lopását modernizálta. Másfelől az MSZP a döntésképtelenség szélére sodorta az Országgyűlést és a politika centrumát. Ezt nem egyfajta „frakciókra osztódás" okozta, hanem egy annál sokkal rosszabb atomizálódás, amelynek következtében ki­sebb-nagyobb csoportok alkalmi jelleggel állnak össze, tartós és elvi politikai szövetségek nélkül.

Sokak véleménye, hogy a TGM-mel kapcsolatban eleve „for­dítva ültünk a lóra", és nem is lehetett volna elvárni a szakszer­vezetektől, hogy a guillotine alá rakják a fejüket, és könnyedén elfogadják a drasztikus intézkedéseket. Ágh Attila ezzel szem­ben úgy látja, hogy – spanyol mintára – igenis el lehetett volna várni, hogy bizonyos politikai előnyökért cserébe a társa­dalom egyes csoportjai áldozatokat vállaljanak, nemcsak a szakszervezetek, hanem más érdekképviseletek is. Egy ilyen alku során tisztázni kell, hogy a szakszervezetek milyen felté­telekkel kapcsolódjanak a politika egészéhez. Világos azonban, hogy a szakszervezetek nem léphetnek fel az egész társadalom képviseletében; nem beszélhetnek a diákok, a nyugdíjasok vagy a munkanélküliek nevében.

Az érdekszervezeteknek intézményesen kell kapcsolódniuk a politikai rendszerhez, a parlamenti döntéshozatali mecha­nizmushoz, de ezt nem ideologizálhatják meg úgy, hogy ők a társadalom egészét képviselik. A szakszervezeti vezetők ne tüntessék fel magukat politikai tényezőnek, hiszen azzal a szakszervezet túlpolitizálódik, és elveszíti a reális érdekkép­viseleti lehetőségeit. Ki kell tehát alakítani a két szféra legitim kapcsolódási pontjait.

Thoma László (politológus, ELTE BTK Politológia Tanszék) szerint a szakszervezetek nemcsak nálunk játszották a hatal­mi tényező szerepét, hanem például Szlovákiában is, ahol a kormány hatalmának gyengülésével a szakszervezetek zsa­rolási képessége megnőtt.

Magyarországon az 1993-as tébé-választás egyfajta főpróbá­ja volt a parlamenti választásoknak, amelyek során a szakszer­vezetek szállították a szavazatokat az MSZP-nek. Az MSZP azonban nem ismerte fel, hogy az elkerülhetetlen restrikciót szo­ciálisan moderálni lehet. A Bokros-csomag meghirdetése után elúszott a megegyezési esély a szakszervezetek és a kormány között. A jelenlegi párbeszéd formális, semmire se kötelez. A kormány már nem tart a szakszervezetektől, az erő pozíciójából tárgyal velük, egyeztetésre pedig nem tart igényt.

Az MSZP vezetése – az SZDSZ kedvéért – kénytelen rövid pórázon tartani a párt bal szárnyát, amely képes lenne szö­vetkezni a szakszervezetekkel. Ehhez azonban semmi köze nincs annak, hogy a miniszterelnök Nagy Sándort be akarta vonni a kormányba. Ez nem a szakszervezetek felé tett gesz­tus volt, egyszerűen egy távlatosabb gazdaságpolitika kidol­gozását próbálta elősegíteni.

Szoboszlay György (politológus, MTA Politikai Tudományok Intézete) arra figyelmeztetett, hogy a társadalomkutatók szá­mos olyan vélekedést fogalmaznak meg kijelentésként, ame­lyet semmiféle tárgyszerű elemzés nem támaszt alá. Ilyen pél­dául az, amelyik a szakszervezeteknek az 1994-es választá­sokban játszott szerepével kapcsolatos. Hipotéziseket persze minden további nélkül meg lehet fogalmazni.

A szakszervezeteknek lehetett szerepük a választói maga­tartás alakításában, amennyiben megerősítették a polgárok­ban azt a képzetet, hogy az MSZP a munkavállalói érdekek mellett elkötelezett lesz, és ezért kötött formálisan is szövet­séget a szakszervezetekkel. Valószínű azonban, hogy az 1994-es választási sikert nem a szakszervezeteknek köszön­heti az MSZP. Feltételezhetjük továbbá, hogy a szakszerve­zetek mögötti társadalmi háttér beszűkülőben van. Ez ága­zatonként más és más; van, ahol erős a szakszervezet, de a mozgalom egészére ezt nem mondhatjuk.

A legkényesebb terület az MSZP és az SZDSZ közötti fele­lősségmegosztás, hiszen itt áll rendelkezésünkre a legkevesebb információ. A koalíció létrehozása annak a történelmi helyzetnek a következménye volt, amikor az MSZP meglepetésszerűen megnyerte a választásokat. Ebben a szükséghelyzetben mind­két pártnak az volt az érdeke, hogy koalícióra lépjenek. Az MSZP így tudta pacifikálni az SZDSZ-t, amely viszont így tudott hatni a gazdaság reálfolyamataira. Érdekházasságról van szó, és ezért sem érdemes dramatizálni a koalíciós együttműködés során adódó személyi konfliktusokat.

A szakszervezetek szűkebb értelemben elérték a választá­sokkal kapcsolatos céljaikat. Több szakszervezeti vezető politika közeli funkcióba került, bent ül a parlamentben. A kilenc képviselőnél nagyobb eredményre a magyar politikai rend­szerben nem is lehet számítani. Az MSZP sokszínűségéből adódóan azonban nem reális elvárás az, hogy a szakszer­vezetek a párt egészéhez kötődjenek. Nem is lenne helyes törekvés, hogy egy szakszervezet bármely politikai pártnak programszerűen elkötelezze magát.

A szakszervezetek politikai törekvéseinek legitimitását még akkor sem lehet kétségbe vonni, ha valaki ezzel konkrétan nem ért egyet. Szoboszlay György szerint az sem zárható ki, hogy 1998-ban a szakszervezetek önálló erőként akarnak majd indulni a választásokon, ha úgy látják, hogy a pártok nem képesek súlyt adni a munkavállalói érdekeknek.

Wiener György (politológus, Közigazgatási és Szervezési Inté­zet) abból indult ki, hogy a hazai érdekkonfliktusok elemzé­sénél nem lehet elvonatkoztatni a világrendszer folyama­taitól, a nemzetközi pénzügyi szervezetek szerepétől. A ko­alíció működését nyilván lehet bírálni, de látni kell, hogy azok a keretek, amelyek között a kormány és az MSZP működik, hallatlanul szűkek. Amit sokan habozásnak tekintenek a kor­mány első nyolc hónapját illetően, nem politikai tehetetlenség volt, hanem politikai taktikai kísérlet annak kipuhatolására, hogy el lehet-e hárítani annak a csomagtervnek a végrehajtását, ame­lyet már 1994 nyarán letettek a kormány asztalára. Tehát való­ban nem az MSZP és az SZDSZ között húzódik a fő határvonal, hanem egyrészt az MSZP-n belül, másrészt a magyar belpoli­tikai élet szereplői és a külföldi erőcsoportok között. Kopits György nyilatkozatai például arra utalnak, hogy a pénzügyi szer­vezetek a jelenlegi megszorításokkal sem elégedettek.

Az említett nyolc hónap alatt a kormány számára világossá vált, hogy német, osztrák vagy EU-hitel segítségével nem tud­ja megkerülni az IMF elvárásait, mert az ilyen hiteleket is az IMF-feltételek teljesítéséhez kötik. A Bokros-csomag tartalma tehát nem volt megkerülhető. Ezért álszentek és képmutatóak Szabó Iván, Orbán Viktor és mások nyilatkozatai, hiszen ők is pontosan ismerik a korlátokat. A nemzetközi pénzvilággal sikeresen szembefordulni eddig egy kormány sem tudott, a lengyel konszolidáció mögött pedig egy 41 százalékos adós­ságelengedés áll.

Ilyen peremfeltételek mellett érdekvédelemről és elérhető eredményekről csak nagyon mérsékelten lehet beszélni. Leg­feljebb részkérdésekben lehet elérni valamit, ami nem azt je­lenti, hogy a nagyobbik kormánypárt szakítani akar a szak­szervezetekkel. Sokan persze azt hiszik, hogy a mai restrikció hosszú távon fellendüléshez vezet, a valóság azonban az, hogy a restrikciónak nincs alsó határa. A szakszervezetek mozgásterét elsősorban nem a belpolitika, hanem a világ­gazdaság korlátozza.

Wiener György szerint az Ágh Attila által elemzett TGM nem a koalíción múlott. A kormány nem tudott olyan feltételeket ajánlani, amit akkor a szakszervezetek elfogadtak volna. Látni kell azonban, hogy a mai kormány bukása esetén a szakszer­vezetek számára ennél csak rosszabb jönne. Az MDF politi­káját 1990 és 1994 között megismerhettük, Orbán Viktor irá­nyultságát pedig jelezte, hogy 1993-ban még a TB-önkor-mányzatok létét is kétségbe vonta. Torgyán József nyilvánva­lóan nem a kisember-populizmust képviselné, hanem a nagy­tőke diktatúrája felé tenne lépéseket. (Érdemes elolvasni az Eszmélet 15-16-os számában Giovanni Arrighi cikkét, amely megmutatja, hogy a félperiférián a tőke természetes formája a nyílt diktatúra.)

A szakszervezetek lehetőségeit tehát döntően a munkaerő­piac helyzete, a félperifériás kapitalizálódás, illetve a privati­záció jellege határozza meg. Tudomásul kell venni, hogy a tőke azért jön ide, mert a szakszervezet nem erős. Tölgyessy Péter például 1991-ben, egy hónappal a szakszervezeti tör­vények megszületése előtt azt nyilatkozta, hogy ha Magyar­országon a szakszervezetek fennmaradnak, akkor az ország nem tud megkapaszkodni, mert nem jön ide a külföldi tőke. így kapcsolódik a vitához a latin-amerikanizálódás kérdése.

A közalkalmazotti szakszervezetek azért életképeseb­bek, mert ezt a szférát még nem faragták meg, de amint ez bekövetkezik, ennek a szektornak az esélye is jelentősen romlani fog. A munkanélküliek tartalékseregének logikája ér­vényesül. Ilyen helyzetben a jobb érdekérvényesítő helyzet­ben levők sem tudnak szolidaritást éleszteni. A fő veszély te­hát nem a társadalmi robbanás, hanem az, hogy a magyar társadalom a teljes apátiába süllyedve szétesik.

Bayer József (politológus, ELTE BTK Politológia Tanszék) egyetért azzal, hogy a szakszervezeteket depolitizálni kell. Nem abban az értelemben, hogy nincsenek politikai céljaik és nem foglalkoznak gyakorlati kérdésekkel, hanem olyan érte­lemben, hogy nem lehetnek egy szociáldemokrata párt kli­ensei. Tartózkodniuk kell a túl közvetlen politikai érdekszövet­ségektől. Ettől függetlenül persze lehetnek politikai funkcióik és konkrét célkitűzéseik. A hazai és nemzetközi tapasztalatok alapján nem várható az sem, hogy törekvéseik mögé a szak­szervezetek teljes munkavállalói egységet tudjanak felvonul­tatni.

Simon János (politológus, MTA Politikai Tanulmányok Intéze­te) néhány felmérés eredményének ismertetésével kapcsoló­dott a vitához. Megkérdezték például a munkavállalókat, hogy mekkora beleszólásuk van a munkahelyi döntések meghoza­talába. Erre 1989-ben 16 százalék válaszolta, hogy semmiféle beleszólása nincs, 1993-ban viszont már 60 százalék volt ez az arány. Ez volt az az időszak, amikor a pártok kivonultak a munkahelyekről, és a kollektív szerződés rendszere is át­alakult.

A hazai TGM-kísérlet megítéléséhez érdemes tanul­mányozni a spanyol példát. Ennek ismertetésekor a leg­gyakrabban azt hangsúlyozzák, hogy a szakszervezetek el­vállalták a reálbérek korlátozását, ám azt többnyire elfelejtik, hogy végül megromlott a viszony a szakszervezetek és a szocialista párt között, egészen odáig, hogy a szocialista kormány ellen korábbi szövetségeseik szerveztek általános sztrájkot.

Szöllősi Istvánné (országgyűlési képviselő, Pedagógusok Szakszervezete) bevezetőben rögtön leszögezte, hogy je­lenleg Magyarországon nincs érdekegyeztetés. Nem az a kérdés, hogy a parlamentben ott ülnek-e a szakszervezeti vezetők, hiszen ők nem tudnak mást tenni, mint hogy időn­ként az általuk rossznak tartott törvények ellen szavaznak. Az MSZP-frakció többi tagjára azonban nincs hatásuk. A konzultációt, ami a szakszervezet és a minisztérium között folyik, az egyik államtitkár úr „klubszerű beszélgetésnek" nevezte.

A szakszervezeti vezető szerint a koalíció létének igenis van köze ahhoz, hogy az érdekegyeztetés ilyen rossz ál­lapotban van. Köztudott például, hogy az SZDSZ fiókszerve­zete a Liga, amely jelentős támogatást kapott az Egyesült Államokból. (Rendelkezésre állnak azok a levelek, amelyek­ben annak idején Pokorni Zoltán megköszönte a dollártámo­gatást.) Az sem volt véletlen, hogy a taxisblokád idején éppen Forgách Pál volt a munkavállalók tárgyalódelegációjának ve­zetője.

A szakszervezetek 1991 óta gyakorlatilag azért nem képe­sek akciókat szervezni, mert belső ellentmondásaikkal vannak elfoglalva. Az érdekvédelem sikerét akadályozza a mozgalom­mal kapcsolatban élő előítélet. A szakszervezeti aktivisták gyakran maguk sem merik kimondani, hogy milyen értékekkel kellene azonosulniuk. Ilyen helyzetben nemigen lehet beszélni a szakszervezetek radikalizálódásáról. Sokan vélekednek úgy, hogy a kormányt csak egy általános közalkalmazotti sztrájk téríthetné észre. A minisztérium vezetőivel ugyanis érdemben nem lehet tárgyalni a béremelési igényekről. A szakszervezetek ügyének előmozdításában az Alkotmánybíró­ság beavatkozásaira sem lehet számítani.

A Pedagógusok Szakszervezete egyébként továbbra is teret biztosít a hazai gazdasági és politikai folyamatok szakér­tőinek, és a munkavállalókat érintő különböző témákban újabb fórumokat rendez.

A több mint háromórás eszmecsere természetesen nem lehetett elég hosszú ahhoz, hogy a vitában résztvevők vagy az olvasók számára minden tekintetben megnyugtató válaszokat adjon a felvetett kérdé­sekre. A vitavezető a témára való visszatérés reményében zárta a beszélgetést.

A munkanélküliség újra tartós társadalmi problémává vált a fejlett ipari országokban. A történészek majd kimutatják, hogy – a kapitalizmus történetében először – lényegében véve megvalósult a teljes foglalkoztatás: Nyugat-Európában 15 évig 1960-tól kezdődén, Óceániában 1950 és 1975 között, vala­mint Európa északi részén a hidegháború időszaka alatt, egé­szen a kommunizmus bukásáig. Csupán Japán tartott ki egy kicsit tovább. Észak-Amerikában a teljes foglalkoztatás soha­sem jött létre, annak ellenére, hogy a foglalkoztatottak száma fokozatosan nőtt a második világháború után. A többi OECD-országban a teljes foglalkoztatást két kihívás érte: az első az 1970-es évek közepén az első olajválság után, majd 1990-ben egy gyengébb erejű, amely az északi országokban, Svájcban és részben Ausztriában éreztette hatását. Ugyanekkor Közép-Kelet-Európában a kapitalizmus visszaállításának részeként is tömeges munkanélküliség alakult ki.

Ma úgy tűnik, hogy a munkanélküliség elhagyta a politika világát, a komoly erőfeszítések és a konfliktusok terepét. Ehe­lyett átkerült a politikusi liturgiába, olyan különleges alkalmak imádságaiba, mint például az Európa Tanács 1993 decemberi tanácskozása, a Hetek 1994 tavaszi detroiti csúcstalálkozója vagy az 1995 márciusi koppenhágai Fejlődési Világkonferen­cia. A munkanélküliség még mindig a választási beszédek egyik varázsigéje, de már nem szerepel a választási ígé­retek között.

Függetlenül attól, hogy a politika világán kívül vagy belül, a munkanélküliség és a munkanélküli emberek továbbra is léteznek. A munkahellyel rendelkező emberek egy része (tu­dósok, aktivisták, munkapiaci és segélyezési ügyintézők) köz­vetlenül is érintett a problémában. Sokkal többen vannak azok, akik a munkanélküliség által felerősített problémákban kénytelenek részesülni. Elég, ha a faji megkülönböztetésre, illetve konfliktusokra (gyorsan szélesedő és elmélyülő problé­ma a fiatalok körében Európában), a kábítószerre vagy az erőszakra gondolunk. A kétségbeesés messze túlterjed a ki­rekesztettek és a perifériára szorultak gettóin.

I. Körkép: Argentínától Lengyelországig

Az egyes országok jelentéseiből készült válogatás különböző csoportok kutatásainak az eredménye, ezért nem állíthatjuk, hogy áttekintésünk feltétlenül reprezentatív. Azonban mind­ezek együtt ugyanazt a problémát világítják meg a világ kü­lönböző pontjain. A kérdéses országokat kevéssé ismerő ol­vasókat segítendő, az egyes fejezeteket rövid áttekintéssel kezdjük.

Argentína és Latin-Amerika

Argentína egykor a világ egyik legdinamikusabban fejlődő or­szága volt, de – együtt a többi latin-amerikai országgal – sok viszontagságon ment keresztül a második világháború után. A munkaerő-piaci struktúra Argentínában és a többi latin-amerikai országban különbözik az OECD-országoktól. Egyrészt az OECD-országokhoz hasonlóan megtalálható egy formális (ma­gán, illetve állami) szektor, Argentínában azonban széleskörűen működik egy informális szektor is, amely kívül esik a szociális jogok birodalmán. Az 1980-as években az informális gazdaság számottevően nőtt Latin-Amerika legtöbb országában (Chilét ki­véve), és mára a mezőgazdaságon kívül dolgozó, gazdaságilag aktív népesség egyharmadát teszi ki Argentínában, Brazíliában és Mexikóban (OECD, 1994: 45; ILO, 1995: 67). Az érem másik oldala, hogy Argentínában viszonylag alacsony a hivatalos mun­kanélküliségi ráta, s manapság kezdi megközelíteni az európai szintet, ahogy ezt Rubén M. Lo Vuolo kimutatja.

1990 óta Argentínában a gazdaságpolitikai lehetőségeket egy szigorú neoliberális recept ajánlásai korlátozzák. A gazdasági stabilizáció, illetve privatizáció neoliberális logiká­ján belül a program már eddig is sikeres, annak ellenére, hogy már 1995 elején hangsúlyozták a program érzékenységét a bizonytalan pénzügyi piacok előre nem látható ingadozásaira. Ekkortájt Argentína és Brazília, amely hűen követte az argen­tin példát, gazdasági nyomás alá került a mexikói válság kö­vetkeztében. Lo Vuolo bemutatja ennek a gazdaságpolitiká­nak a költségeit.

Érdemes megvizsgálni ennek a neoliberális sikertörténetnek a hátterét egy olyan országban, amelyet komoly szakszerve­zeti hagyománnyal és erős populizmussal szoktak jellemezni. A „stabil pénz" és az „egyensúlyban levő gazdaság" ugyan konzervatív szlogenek, a gyenge, neoliberális elvek alapján működő demokratikus kormányzat asszisztálása mellett bekö­vetkező hiperinfláció azonban a bérből és fizetésből élőket, illetve a munkanélkülieket érintette a legsúlyosabban, hiszen a burzsoázia áttérhetett a dollár alapú kereskedelemre. A zsákutcába került demokratikus baloldali vagy balközép kor­mányzatok (Chilében Allende, Argentínában Alfonsín kormá­nya) által előidézett gazdasági zavarodottság volt az az alap, amelyre a neoliberalizmus támaszkodhatott Latin-Amerikában. Meg kell említenünk azonban, hogy a felső középosztály alatti társadalmi rétegeket csak abban az esetben találjuk a prog­ram haszonélvezői között, ha a neoliberális gazdaságpolitika átgondolt foglalkoztatás- és szociálpolitikával párosult. Éppen ez volt a helyzet Chilében, ahol a szabadjára engedett neo­liberalizmus lejáratódott, mert ez volt a katonai diktatúra fő gazdasági fegyverneme.

Argentína és különösen Mexikó példája jól mutatja a posztkommunista Európa egy lehetséges jövőbeli képét. A közös jellemzők: a sikertelenségek utáni átmenet keresése a politikai rendszer szintjén; csalódott és demoralizált lakos­ság, amely éppen azokon a területeken veszítette el beleszó­lási lehetőségét, ahol érdekei ezt leginkább megkívánnák; a társadalmi egyenlőség, testvériség és fejlődés eszméjével szembeni teljes bizalmatlanság; valamint a külföldi média, a követségi irodák és különösképpen a hitelező intézmények ál­tal támogatott, a neoliberális ajánlásokat magabiztosan előa­dó, vakbuzgó szakemberek kicsiny csoportja.

Lengyelország és más közép-kelet-európai országok

Lengyelország ragyogó példa a fent említett hasonlóságra. Hasonlóan a peronista Argentínához, a kommunista Lengyel­országban is volt egykoron egy harcos munkásosztály, amely­hez Európában leginkább az Arthur Scargill vezette brit bá­nyász-szakszervezet (NUM) működése hasonlított. Scargill és a brit bányászok lemondásra kényszerítettek egy kormányt (Edward Heath-ét 1974-ben), míg végül 1985-ben Margaret Thatchernek sikerült felőrölnie őket. A lengyel munkások há­rom kormányt is megdöntötték: 1956-ban, 1970-ben és 1980-ban. Őket azonban nem fegyveres beavatkozással vagy a rendkívüli állapotra hivatkozva szorították háttérbe. A háború utáni Lengyelország első liberális kormánya, a Mazowiecki­-kormányzat volt az, amely szétverte a mozgalmat. A lengye­lek voltak a neoliberális „sokkterápia" első kísérleti nyu­lai.

Ennek a gazdaságpolitikának az egyik eredménye, hogy Lengyelországnak 1994-ben sikerült a második legmagasabb munkanélküliségi rátát produkálnia (16,9%), amellyel csak Al­bániát képes megelőzni (17%) a közép-kelet-európai régió­ban (ILO, 1995: 110). Megemlítendő egy másik hatás is, ame­lyet az ILO egyszerűen „szociális robbanásnak" (poverty explosion) nevezett (ILO, 1995: 112-113). 1990-ben az „alacsony jövedelemszint" alatti háztartások aránya 16%-ról 33%-ra nőtt. Ez az elszegényedés egy évtizednyi társadalmi és gazdasági válság után következett be Lengyelországban.

1994 végére Lengyelország egy főre jutó nemzeti produk­tuma 10%-kal volt kevesebb, mint 1989-ben. És ne felejtsük el, hogy Lengyelország mutatta fel a legjobb eredményt a ré­gióban. A Lengyelországgal szomszédos Litvánia szenvedte el a legsúlyosabb veszteséget, hiszen 1994-es egy főre jutó nemzeti terméke csupán a 80%-a az 1989-as évének (Wolf & Freeland, 1995). Ahogy Iwona Sobis ezzel kapcsolatban rámutat, Lengyelország részleges újjáépítését – a kommuniz­mus megdöntése után öt évvel már világosan láthatóan – a tömeges munkanélküliség árán valósították meg.

A Cseh Köztársaság példája megmutatja a neoliberális retorika és gyakorlat közötti különbségtétel fontosságát. Bár Lengyelország pénzügyminisztere, Balcerowicz volt az első, aki lerakta egy liberális piacgazdaság alapjait, a Cseh Köztár­saság posztkommunista vezetője, Vaclav Klaus – aki pénzügy­miniszerként indult, majd miniszterelnök lett – volt a neolibera­lizmus legmeggyőzőbb propagálója, egyben Milton Friedman legbüszkébb tanítványa. Valójában a cseh gazdaság folyama­tosan alakult át, a gyenge vállalatokat függésben tartó, formá­lisan önálló bankok, valamint a munkástámogatáshoz továbbra is ragaszkodó menedzserek vezetésével (lásd Petr Mateju és Ivan Mozny). A termelékenység a Cseh Köztársaságban a kom­munizmus bukása óta összességében 7,7%-kal csökkent (ILO, 1995: 110). A foglalkoztatás még rosszabb képet mutat (11,6%-os csökkenés), de a munkanélküliség még mindig viszonylag alacsony, mindössze 3,6% volt 1994-ben.

A közép-kelet-európai országok új uralkodó osztályainak, illetve a neoliberális közgazdaságtan elveit valló értelmiségi képviselőiknek céljai igen hasonlóak latin-amerikai testvérei­kéihez: létrehozni egy a világpiacon is versenyképes szektort; szabad teret engedni a pénzügyi műveleteknek és a felső kö­zéposztály fogyasztói piacának, amely versenyképes le­het Miamival vagy Münchennel; valamint megnyerni a fejlett országok nemzetközi központjaiban a neoliberális közgazdá­szok és befektetők támogatását, és ezzel egyidejűleg a nem­zetgazdaságot és társadalmat a túlélésre ítélni, sakkban tartva a dolgozók jogait és a szociális járandóságokat.

Döntő eltérés azonban a közép-kelet-európai országok esetében a kommunizmus hagyatékaként megmaradt jelenté­keny társadalmi elkötelezettség az egyenlőség és az állam­polgári jogok iránt (Therborn, 1995: 288, 299). A piacba vetett hit fokozatosan csökken. Az 1994 őszi Eurobarometer (az EU Bizottsága által szervezett felmérés) szerint a közép-kelet-eu­rópai országok közül csupán Albániában, a Cseh Köztár­saságban, Észtországban, Szlovéniában és Macedóniában gondolja úgy a lakosság többsége, hogy a fejlődés a jó irány­ba halad. Lengyelországban a jó és a rossz irányra szavazók aránya 22%, illetve 52% volt, Magyarországon 24%-58%, Lit­vániában 22%-71%, míg Oroszországban 16%-68%. Rövid távon egy demokratikus rendszerben sem fontosabb, hogy mit gondol az emberek többsége, mint a kommunis­ta diktatúrák idején. De vajon tartható ez hosszú távon is?

Spanyolország

Bár sok ember Közép-Kelet-Európában is összehasonlíthatatlannak tartja az ottani helyzetet Latin-Amerikával, akadnak, akik szerint Latin-Amerika és Spanyolország között sem fe­dezhető fel semmilyen összekötő kapocs. Pedig itt történeti és kulturális kapcsolatról is beszélhetünk. A Franco utáni Spa­nyolországra több latin-amerikai országban – köztük Chilében és Argentínában is – egyfajta mintaként tekintettek, amely olyan demokratikus átmenetre mutat példát, melyhez nem kel­lettek döntő gazdasági és társadalmi változások, s így elfo­gadhatóvá vált a katonai diktatúra által privilegizált osztályok számára.

Európai nézőpontból Spanyolország ellentmondásos eset, hiszen miközben egy papíron szocialista kormány van ural­mon (amely gyakorlatilag egyáltalán nem vall szocialista el­veket), egyben itt a legmagasabb a munkanélküliségi ráta az OECD-országokon belül. A kormány egyik főideológusa, Ludolfo Paramio ezt a jelenséget egyszer az első szocialis­ta/szociáldemokrata „poszt-keynesiánus rezsimként" magya­rázta. Legyen bárhogy is, Manuel Perez Yruela és Clemente J. Navarro Yáhez kutatási eredményei történetileg egyedül-állók a témában.

Nem teljesen világos, miért olyan magas a munkanélküliség Spanyolországban, illetve a szocialistáknak hogyan sikerült a mai napig ilyen magasan tartani. A helyzet akkor lesz igazán érthetetlen, ha Spanyolországot összevetjük Portugáliával, amely szintén egy diktatúrából indult, és viszonylag zárt gaz­daság. Az ILO becslései (1995: 160) szerint a munkanélküli­ség Portugáliában 1995-ben 7% volt, míg ugyanez az adat Spanyolországban 24%. A különbségek döntően a foglalkoz­tatás eltérő trendjeivel magyarázhatók. Például 1973-74-től 1985-ig Portugáliában az iparban foglalkoztatottak aránya 14%-kal nőtt, míg Spanyolországban 27%-kal csökkent. A szolgáltató szektorban 44%-os volt a növekedés Portugáliá­ban, és csupán 9%-os Spanyolországban. A mezőgazdasági dolgozók számának zuhanása sokkal erőteljesebb volt Spa­nyolországban, mint Portugáliában (Therborn, 1989a: 281).

A strukturális különbségek, amelyekbe beletartozik a latifun­diumok, illetve a nehézipari vállalatok nagyobb aránya, szin­tén figyelembe veendők a probléma vizsgálatakor. Lehetsé­gesek továbbá statisztikai tévedések, de a kérdést innentől kezdve sűrű homály fedi.

Perez Yruela és Navarro Yáhez következtetése, hogy a gazdaság alapstruktúrájával és dinamikájával összehasonlítva a munkaerőpiaci előírásokban bekövetkező változásoknak csupán marginális hatása volt a foglalkoztatásra. Mindeneset­re távol tartják magukat olyan állításoktól, melyek szerint a kormányzatnak, illetve a gazdaságpolitikának ne lenne hatása a foglalkoztatásra.

Hollandia

Hollandia a világ egyik legfejlettebb jóléti állama, ebben a vo­natkozásban Svédország (és a többi skandináv ország) leg­határozottabb alternatívája. Mindkét ország bőkezű (volt) az előjogok tekintetében, de Hollandia támaszkodott a férjeik ál­tal anyagilag ellátott háziasszonyokra, a magánszolgáltatások állami finanszírozására, illetve munkanélküliségi segélyekre, míg Svédországban a foglalkoztatottság és az állami alkalma­zottak aránya magas volt, az állam pedig kötelezettséget vál­lalt egy aktív murikaerőpiaci politikára. Bár egykoron a kálvini protestantizmus egyik rendíthetetlen bástyája volt, a modern Hollandia arculatát a katolikus dominanciájú keresz­ténydemokrácia alakítja, ezzel szemben Svédországban a szociáldemokrácia a lutheri hagyomány őrzője (Therborn, 1989b).

A 80-as évek elején Hollandiában tanulmányoztam, milyen válaszokat adhat egy nemzetgazdaság egy nemzetközi gaz­dasági válságra. Ez segített választ találnom arra, hogy bi­zonyos népek miért munkanélkülibbek, mint mások (Why some peoples are more unemployed than others) (Therborn, 1986). Azóta – ahogy Wessel Visser kimutatta – Hollandiának egy bonyolult helyzettel kellett szembenéznie. A foglalkoztatás erőteljesen nőtt, a munkanélküliségi ráta az átlagos európai szintre süllyedt, míg a növekvő ellenszenv és nehézségek el­lenére a jóléti állam megpróbált kialakítani egy szociális hálót mindazok számára, akik önhibájukon kívül kerültek ki a mun­kaerőpiacról. Hollandia ugyanakkor az az ország, ahol a mun­kaerőpiaci tevékenységtől független alapjövedelem ötlete a legnagyobb publicitást kapta, még akkor is, ha ez még mindig nagyon távol van a hivatalos elismeréstől.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a munkanélküliség többoldalú probléma, amelyet a nemzetgazdaságok sajátos kontextusában kell vizsgálnunk az egyre inkább egységesülő globális rendszeren belül.

II. Miért kellett lemondania Svédországnak a teljes foglalkoz­tatottságról?

Egykoron Svédország nemcsak a teljes foglalkoztatottság or­szága, hanem egyben modellje is volt. Ma már nem ez a helyzet, habár a munkanélküliségi ráta Svédországban a har­madik legalacsonyabb Ausztria és Portugália mögött az Eu­rópai Unió országain belül. Tegyük hozzá rögtön, magasabb, mint Japánban vagy az Egyesült Államokban (ILO, 1995: 160). Svédország társadalmi modellé vált, amely egyedülálló volt a hasonló méretű országok között. Amikor jól mentek a dolgok, az egyenlőség és testvériség eszméjével szimpatizáló tudósok sikeres országként hivatkoztak Svédországra, lásd Bosworth & Rivlin (1987). Mikor azután a svéd gazdaság el­indult a lejtőn, a közgazdászok számára ugyanezen értékek alapján többé-kevésbé ellenséges országgá vált, lásd pl. Freeman (1995).

Akárhogy nézzük is, a 90-es évek elején Svédországnak le kellett mondania a teljes foglalkozatottságról. A recesszió a foglalkoztatási hatásai egyértelműek voltak, és lényegesen különböztek a 70-es illetve a korai 80-as évek válságaitól. Akkoriban az OECD-országokon belül a munkanélküliség nö­vekedését csupán 15%-ban lehetett a gazdasági növekedés­sel magyarázni, és a gazdaság, valamint a munkaerő növe­kedése együttesen is csak 22%-ot tett érthetővé (Therborn, 1986: 44). Ugyanezekben az országokban a munkanélküliség növekedése 1990 és 1994 között 58%-ban volt magyarázható a regisztrált gazdasági növekedéssel. Svédország pedig épp az egyszerű növekedési egyenlet regressziós egyenesén mo­zog (Schmidt, 1994: 8).

A társadalomtudományokban igen ritka jelenség, hogy egy változó 58%-ban magyarázza meg egy másik változó műkö­dését. Ebből következően az intézmények, kötelezettségek, illetve gazdaságpolitikák elvesztették jelentőségüket. A nem­zetközi piacok hatása sokszorosára nőtt. Svédország a 80-as években deregulálta pénzügyi és tőkepiacait, és tartózkodik egy adaptív valutapolitika követésétől. Azokat az intézménye­ket, illetve beavatkozási lehetőségeket pedig, amelyek védel­met nyújthatnának a piaci kudarcokkal szemben, lerombolták.

A piaci válság aligha volt a svéd vállalatok gyengülő verseny­képességének folyománya. Épp ellenkezőleg, 1991-et kivéve az export volt a gazdaság egyetlen prosperáló ágazata (Ekonomikommissionen, 1993: 47). Ezzel szemben a valódi ok az ingatlanpiac összeomlásából következő, belsőleg generált pénzügyi válság volt. Ezt súlyosbította a neoliberális gazdaság­politika, amely adócsökkentést vezetett be, és az infláció leszo­rítását preferálta. Mindez összekapcsolódott egy nemzetközi válsággal, amelyen belül a hamarabb bajba kerül finn gazda­sággal fennálló szoros kapcsolatok is megrendültek (Ekonomikommissionen, 1993: 29-30). A szociáldemokrata kormány fi­gyelmen kívül hagyta a válság 1991 elején jelentkező jeleit, az 1991 szeptemberétől 1994 szeptemberéig kormányzó jobboldali koalíció pedig nem a teljes foglalkoztatást tekintette legfonto­sabb céljának. Ehelyett a tőkejövedelmek adóit kívánta csök­kenteni, a privatizációt és a családok támogatását ösztönözte.

Összefoglalva az eddigieket, Svédországban a tömeges munkanélküliség közvetlen oka egy spekulatív pénzügyi válság volt, amely az egész gazdaságot megrázta, így a munkapiacot is (államit és magánt egyaránt). 1990 és 1994 között a foglalkoztatás Svédországban 12%-kal csökkent (Korpi, 1995). A foglalkoztatási válságot tetézte a bérek befa­gyasztása és az állami foglalkoztatottak számának csökken­tése, valamint a túlórák alkalmazása az iparban, aminek az aránya sohasem csökkent a 80-as évek közepének csúcsér­téke alá, sőt 1993-ban és 1994-ben új rekordot állított fel (Arbetsmarknadsstyrelsen, 56; Bernhardsson, 1994).

Az aktív munkaerőpiaci beavatkozás folytatódott, sőt még szélesedett is. De a válság és más beavatkozások hatása miatt, az aktív beavatkozás célja csak a hivatalos munkanél­küliségi ráta csökkentése lehetett. 1994 tavaszán különböző munkaerőpiaci intézkedésekkel (szakképzéssel és átmeneti munkalehetőségekkel) az aktív népesség 6%-át lehetett meg­védeni a munkanélküliségtől, s így a hivatalos munkanélküli­ségi rátát 8%-on tartani.

Lehetséges, hogy léteznek a kilyukadt pénzügyi léggömbön túlmutató, mélyebb szerkezeti okok, de hogy melyek ezek, illetve hogy a tömeges munkanélküliséget hogyan lehetne csökkenteni, továbbra is egymásnak ellentmondó elemzések tárgya. Azt mindenesetre állíthatjuk, hogy nem a túlméretezett jóléti állam okozta a válságot, és a svéd aktív munkapiaci beavatkozás eredményeket tudott felmutatni már a krízis ideje alatt is.

III. A munkanélküliség értelmezése

A munkanélküliséget nemcsak strukturális, hanem kulturális szempontok alapján is vizsgálhatjuk. Annak a" megértése, hogy a munkanélküliség mit jelent különböző emberek szá­mára, segíthet a munkanélküliség működésének, illetve szí­vósságának megértésében. A problémát két, egymásnak el­lentmondó nézőpontból vizsgálhatjuk: a foglalkoztatott döntés­hozók (policy makers), illetve a munkanélküliek (policy takers) szempontjából. Mindkét megközelítés multikulturális.

A döntéshozók kétértelműsége

Három fő csoportot különböztethetünk meg a foglalkoztatást (ill. a munkanélküliséget) befolyásoló szereplők között: tőke­tulajdonosok és menedzserek (munkáltatók); politikusok és hi­vatali tisztviselők; valamint a munkavállalók képviselői és szervezetei. A legfontosabb kérdés mindannyiukra vonatkozó­an: a teljes (vagy növekvő) foglalkoztatás mekkora szintje szükséges a sikeres gazdasági tevékenységhez, illetve mek­kora munkanélküliség tekinthető kudarcnak.

A tőke számára a munkás erőforrás, de költség is egyben, így a foglalkoztatás maximalizálása sohasem volt a tőkés cél­ja. Épp ellenkezőleg, üzleti körökben a munkanélküliség mértéke sok esetben a siker mutatója, amely a vezető vál­lalkozókedvét, képességeit és határozottságát jellemzi. Bármely munkapiacon a munkások bőséges kínálata (magas munkanélküliség) magának a tőkésnek is az érdeke.

Sok esetben a munkavállalók számával szokás jellemezni egy adott ipari vállalat méretét. Néhány sikeres cég büszkén hirdette magáról (pl. az IBM az 50-es és 60-as években), hogy soha nem kellett elküldenie embereket. Ez az üzleti hozzáál­lás azonban mindvégig kisebbségben maradt a tőkés világ­ban, és csak az ipari szektorban működő, stabil üzleti környe­zettel rendelkező vállalatok körében volt jellemző. Az ipari termelés visszaszorulása, és ami a legfontosabb, a tiszta pénztőke hatalmának és fontosságának hangsúlyossá válása aláásott mindenfajta pozitív kapcsolatot az üzleti siker és a foglalkoztatás kapcsolatában. 1993-ra a nemzetközi pénzpiaci tranzakciók értéke a javakban és szolgáltatásokban mért vi­lágkereskedelem 19-szeresére nőtt.

A kormányzatok számára a munkanélküliség továbbra is a kudarc egyfajta jelzőszáma, de csupán csakegy a kötelező feladatok hosszú sorában. A Maastrichti Szerző­dés ugyanakkor a sikeres gazdaságpolitika jellemzőinek fel­sorolásakor teljes mértékben eltekint a foglalkoztatás muta­tóitól.

A munkanélküliségben közvetlenül érintettek száma általá­ban alacsony, habár a munkanélküliek aránya hosszabb idő­szakok alatt magasabb, mint bármely adott pillanatban. A 80-as években az Európai Unión belül az aktív népesség kb. 30%-a volt legalább négy hétig munka nélkül (European Economy, 1991: 157). 1986 és 1990 között Svédországban, ami­kor a munkanélküliségi ráta 1,6% volt, a svéd aktív népesség

17%-a részesült valamennyi ideig munkanélküli segélyben (Korpi, 1995: 5. fejezet). Amikorra munkanélküliség különböző kormányok alatt magas szinten marad, akkor a munkanélkü­liséget inkább sorsszerűnek tekintik, mintsem politikai kudarc­nak. Sőt, a munkanélküliek már nem válnak politikailag veszélyessé. Ha az OECD-országok politikusai valamit tanul­tak a 70-es évek óta, akkor az az, hogy a 30-as évek kísér­tetei már nem térnek vissza többé.

A kormányokon belül a pénzügyminisztereknek van a legna­gyobb gazdasági hatalma, és működésüket olyan kritériumok alapján ítélik meg, amelyeknek semmi köze a foglalkoztatáshoz. A legnagyobb hatalommal bíró köztisztviselők a központi bankok igazgatói. Az országok foglalkoztatási adatai szerint működésük nem tekinthető sikeresnek. Mindazonáltal jelenleg általános nemzetközi tendencia, hogy a politikai rendszertől teljesen füg­getlen jegybanki vezetők céljai között nem is szerepel a mone­táris stabilitáson kívül bármilyen más szempont.

Valószínűleg az üzleti vezetőkre, a politikusokra, de a ve­zető bankárokra sem jellemző, hogy személyesen szembe kellett volna nézniük a munkanélküliséggel. Sőt ez igaz lehet családtagjaikra, rokonaikra, barátaikra vagy szomszédaikra nézve is. A hagyományos értelemben vett munkavállalóknak azonban valószínűsíthetően már van ilyen tapasztalata. Ugyanebből az okból kifolyólag a magas munkanélküliség jó jel számukra, hiszen a munkavállalókat és azok szervezeteit fenyegeti, illetve gyengíti. A szakszervezetek, illetve tagjaik számára a munkanélküliség magától értetődően közvetlen probléma. A szakszervezetek azonban mindig az adott idő­szak foglalkoztatottjait képviselik, és a legfontosabb szem­pontjuk az ő érdekeik érvényre juttatása. Csak másodsorban fontos számukra a jelenleg munkanélküli emberek beemelése a foglalkoztatottak soraiba. Erre jó példa a svédországi szak­szervezetek működése, amelyek hangosan tiltakoztak a mun­kanélküli segélyek csökkentése ellen, ugyanakkor nem elle­nezték a rekordokat döntő túlórákat. A munkanélküli-juttatások végső kifizetése a munkások számára láthatatlan marad, e juttatások ugyanakkor biztonságot nyújtanak mind a foglalkoz­tatottak, mind a munkanélküliek számára. A túlórák rend­szere a munkanélkülieket továbbra is kirekeszti, míg a munkáltatók kezében remek eszköz arra, hogy biztosítsák a reálbérek csökkenésést vagy stagnálását.

Mindez nem csökkentené a politikai pártok, köztisztviselők és szakszervezetek lehetőségeit, akik elkötelezték magukat a foglalkoztatás növelése mellett, de a tőketulajdonosokét sem, ha elfogadnák mindezt. A „harc a munkanélküliség ellen" tí­pusú jelszavak mögé nézve kiderül, mennyire ambivalens a fejlett tőkés országok döntéshozóinak viszonya a munkanél­küliség kérdéséhez. Sőt, ezekben az országokban a politika egyre kevésbé tartja fontosnak az ilyen kérdésekkel való fog­lalkozást; a spekulatív pénztőke van erősödőben, a választók csalódottak és beletörődöttek, a monetáris politika elsőbbsége kezd intézményi formát ölteni, a szakszervezetek pedig to­vábbra is gyengélkednek.

A munkanélküliség három típusa

A munkanélküliség kétértelműsége a közvetlenül érintettek (policy takers) számára is értelmezhető. A munkanélküliséget az érintettek többféleképpen élik meg, aszerint, hogy milyen hatása lehet az önazonosság-képre, illetve a munkaetikára. Az empirikus vizsgálatok legalább három lehetséges típust kü­lönböztetnek meg a munkanélküliek között.

1. Konformisták, A konformista igazodik a fő kulturális vo­nulathoz, legalábbis kívülről. Ma a társadalmi identitást egy jól fizetett, normális állás biztosítja. A munkanélküli státuszt mindenki próbálja elkerülni, negatív példa a társadalom tagjai számára. A munkanélkülieknek folyamatosan állást kellene ke­resniük. A konformisták között található egy csoport, akik töb­bé-kevésbé lemondtak arról, hogy normális munkát találjanak, ugyanakkor továbbra is a munkát tartják a társadalomhoz tar­tozás alapvető követelményének.
2. Visszavonulók. A visszavonulók körébe azok tartoznak, akik feladták a reményt, hogy munkát találjanak, és nem is akarják magukat így azonosítani. Ezek az emberek kiváltak a dolgozó tömegek csoportjából, feladva ezzel a siker és pénz­szerzés lehetőségét. Ezzel átléptek egy nemdolgozó-kultúrá­ba, amely igen hasonló a nyugdíjas életmódhoz. A munkanél­küliséghez való viszonyuk leginkább a közönnyel jellemezhe­tő.
3. Deviánsok. A deviánsok el akarják érni a fenti eredmé­nyeket, de nem hagyományos módon. Számukra egy normális állás még nem elég önmaguk megvalósításához, és szerintük, ha az ember nem rendelkezik ilyennel, akkor az sokkal többet jelent puszta rezignációnál. A munkanélküli létet nem kudarc­ként kell felfogni. Ez a deviáns életforma különböző szubkul­túrákban tetten érhető, művészeti, illetve politikai csoportoktól kezdve egészen a bűnözésig és kábítószer-kereskedelemig. A fentieken kívül olyan emberek is ide tartoznak, akik előnyö­ket élveznek a támogatási rendszerből.

Igen keveset tudunk ezeknek a kultúráknak az alapvető jel­lemzőiről és méreteiről. Az mindenesetre igaznak látszik, hogy a munkaképes korban levő, egyszer már munkaviszonnyal rendelkezett emberek között a konformisták aránya viszonylag magas. A visszavonulók körében idősebbeket, il­letve betegségre hajlamos embereket találunk. Mindkét eset­ben a munkanélküli időszak hossza, az iskoláztatás szintje, valamint a nemi különbségek egyaránt döntőek. Általában vé­ve: minél több erőforrással rendelkezik valaki, annál valószí­nűbb, hogy konformista lesz. A speciális társadalmi környe­zetben nevelkedő fiatalok alkotják a deviánsok döntő többsé­gét. A művészeti és politikai deviánsok magas iskolázottságú, középosztálybeli fiatalok soraiból kerülnek ki.

A munkanélküliség kulturális elemzését a legkiterjedtebb módon Hollandiában végezték el. A 80-as években a konfor­mista munkanélküliek aránya 45-60% körül mozgott. A visszavonulók 25-30%-ot, a deviánsok 10-20%-ot tettek ki (Social and Cultural Planning Office, 1991: 92 ff; Kroft és má­sok, 1989). Nagyjából ugyanez lehet a sorrend a típusok kö­zött más országokban is. A relatív arányuk azonban külön­bözhet országonként és időszakonként (ten Have és Jehoel-Gijsbers, 1985; Morkerberg, 1985: 24).

Érdekes ellentmondás figyelhető meg a munkanélküliségi típusok és a társadalmi-gazdasági környezet kapcsolatában. Azok viselik el a legnehezebben a kizáratásukat, akik a leg-lojálisabbak az uralkodó kultúrával szemben, és épp azok al­kotnak kisebb csoportot, akik kulturálisan távol állnak a több­ségtől és a döntéshozóktól.

Fiatal férfiak körében a nem-dolgozó deviánsok, illetve visszavonulók aránya igen jelentős. 1989-ben Északnyugat-Európában a 20-24 éves fiatalok 10-12%-a nem járt iskolába, és munkahellyel sem rendelkezett. Spanyolországban és Olaszországban ez az arány kb. 20% volt. A nők között az arányok kétszeresek voltak (OECD, 1992: 54).

IV. Életbevágó következmények: a munkanélküliség okozta betegség és halálozás

Bár megpróbálnak különbözni a döntéshozóktól, a munkanél­küliek heterogének – mint ahogy azt a fentiekben bizonyítottuk -, és a munkanélküliség hatása is egyénenként eltérő lehet. A közvetlen anyagi következmények országonként és egyéni élethelyzetektől függően különbözhetnek. Egy olyan jóléti ál­lamban, mint Svédország a munkanélküliek 1992-ben a fog­lalkoztatottak bérének mintegy 85%-át kapták meg segélyként (Korpi, 1995: 11. fejezet).

A munkanélküliség etnikai hatását tudományosan még nem dolgozták fel Európában. A munkanélküliség egyre élesebben osztja meg a nyugati társadalmakat, amelyek etnikailag egyre sokszínűbbé válnak. Svédországban 1994-ben az etnikai ho­vatartozás messze a legmeghatározóbb tényezője volt annak, hogy ki mekkora valószínűséggel lesz munkanélküli. A nem skandináv állampolgárok esetében ez a valószínűség 37% volt, és a nem-skandinávok kevesebb mint felének volt állása (Bemhardsson, 1994: 5).

Még mindig nem mutathatók ki teljes mértékben kézzelfog­ható bizonyítékok a munkanélküliségnek az egészségre, élet­re és halálra gyakorolt hatása tekintetében. A pszichológiai hatásokról azonban nem folyik vita. A munkanélküliek döntő többségénél negatív lelki hatással jár ez az időszak. Munka­nélkülivé válni körülbelül annyit tesz, mint pszichikai erő­szak áldozatának lenni.

A munkanélküliek egyre boldogtalanabbá, lehangoltabbakká válnak, depressziósak, nyugtalanok, magányosnak érzik ma­gukat, kisebb az önbecsülésük, mint a dolgozó embereké, kü­lönösen a biztos állással rendelkezőkhöz képest (Warr, 1987: 11-12. fejezetek; Kurella, 1992: 3.2.2. fejezet). Az európai ér­tékeket és attitűdöket elemző átfogó vizsgálat kimutatta, hogy a munkanélküliség hozzájárult a válásokhoz, de az egyedül­létet még a munkanélküli létnél is nehezebben viselték el a megkérdezettek (Harding et al., 1986: 6.2, 6.3 táblázatok).

A hosszú távon állás nélkül levők különböző stratégiákat dolgoznak ki helyzetük javítása érdekében, a negatív pszichés hatások azonban megmaradnak, sőt tovább mélyülnek. Ha si­kerül munkába állniuk, az természetesen pozitív hatásokkal jár (Verkleij, 1989; Lahelma és Kangas, 1989). Egy a munka mellett elkötelezett, középkorú, családos férfi számára a munkanélküliség igen komoly lelki traumát okoz. Ezt a tényt Írországban komoly vizsgálatok támasztották alá például Whelan és társai (1991) (lásd még erről az Összeomlás [Falling Down] című amerikai filmet).

Marié Jahodának a 30-as évek Ausztriájáról szóló klasszi­kus művén alapult egy brit pszichológus, Péter Warr munkája (1987: 1. 12. fejezetek), aki a munkanélküliség pszichés ha­tásait elemezve egy kilenc faktorból álló modellt állított fel. A munkanélküliségnek nem lineáris, de egyértelműen káros ha­tásai vannak az egyén lelki egyensúlyára, mert csökkenti a biztonságérzetet, a képességek kibontakozásának a lehető­ségét, a külső célokat (nincsen hajtóerő), a tapasztalatok sok­féleségét. A jövőt kiszámíthatatlanná teszi, megnehezíti az anyagi lehetőségeket, csökkenti a fizikai biztonságot (Warr itt a lakhatás minőségére gondolt), a személyek közötti kapcso­latokat és az elismert társadalmi pozíciót.

A munka nélküli időszak hosszát vizsgálva Warr szerint egy idő után bekövetkezik egy kiegyenlítődési periódus, amelyet nagyon hosszú távon negatív hatások követhetnek. Ezek a pszichológiai hatások voltak az alapjai a későbbi elméletek­nek. Az egyik legelfogadottabb szerint a folyamat a követkéz­képpen alakul: kezdeti sokk vagy trauma, amelyet tagadás vagy optimizmus követ. Ez pesszimizmushoz, depresszióhoz vagy önvádoláshoz vezet, amely végső soron alkalmazkodás­ba, tehetetlenségbe, esetleg fatalizmusba fordulhat (Furnham & Lewis, 1986: 128-129.).

A munkanélküliség nemcsak az egyénekre, de a csalá­dokra is hatást gyakorol. A házastársi kapcsolatokat polari­zálja: a jó és stabil kapcsolatok még szorosabbá válnak, a gyenge és feszült kapcsolatok pedig rosszabbodnak (Kurella, 1992: 65). Számszerű elemzések (Sokou, 1989: 121-122) is kimutatnak a házastársaknál bizonyos diffúz hatásokat, ame­lyek a munkanélküli személy alvási problémáiból, nyugtalan­ságából és más negatív hatásokból következnek. Különböző országokban végzett kutatások – a legújabbak Svédország­ban (Korpi, 1995) – rámutattak, hogy a munkanélküli-állapot hatással van a partnerre: egy munkanélküli házastársa is az átlagosnál nagyobb valószínűséggel veszíti el állását.

A munkanélküliek gyermekeire vonatkozó vizsgálatok még kezdeti stádiumban vannak. Zavarodottság, depressziós jelek, koncentrációs zavarok, valamint a társas kapcsolatok létesíté­sének és fenntartásának zavarai figyelhetők meg az ilyen gyer­mekeknél. A lányok sokkal veszélyeztetettebbek, mint a fiúk. A gyerekek még túl fiatalok ahhoz, hogy megértsék, mi folyik kö­rülöttük, ugyanakkor különleges problémák jelentkezhetnek ná­luk, habár egy nem régen végzett vizsgálat szerint (Hagquist & Starrin, 1994) a "10 évesek között nincsenek komoly rendel­lenességek, ellentétben a 15 évesekkel. Az érintettek száma igen magas: az NSZK-ban 1987-ben kb. 2 millióan, az Egyesült Királyságban pedig 1,2 millióan vannak (Kurella, 1992: 68 kk).

Mivel nem valószínű, hogy az emberek azért válnának mun­kanélkülivé, mert boldogtalanok és lehangoltak, ezért a mun­kanélküliség pszichikai hatását vizsgáló elemzésnek ritkán kell megküzdenie azzal a problémával, amivel sok más ha­tásvizsgálatnak szembe kell néznie: az okok, következmények ós a véletlenek megkülönböztetésével. Rengeteg bizonyíték van például arra, hogy összefüggés van az öngyilkossági statisztikák és a munkanélküliség között. A kapcsolat jel­lege azonban messze nem tisztázott (Platt, 1984; Kurella, 1992: 191. kk). Vajon a munkanélküliség kiváltó ok vagy kö­vetkezmény? Pszichés betegségek és a drogfogyasztás okoz­ná a munkanélküliséget és az öngyilkosságokat? Vagy esetleg másfajta kapcsolat van közöttük?

Rengeteg felmérés mutatja, hogy a munkanélküliek rosszabb fizikai kondícióban vannak, mint a foglalkoztatottak. Ezen a ponton az ok-okozati kapcsolat mindkét irányban mű­ködik. Egy nemrégiben végzett elemzés szerint az NSZK-ban 1984-1988 között jelentős különbségek mutatkoztak a mun­kanélküliek és a foglalkoztatottak egészségi állapotában, de nem állapítható meg oksági összefüggés a munkanélküli-stá­tusszal, bár igaz, hogy a munkanélküliek száma viszonylag alacsony volt (Eikeles és Seifert, 1992).

Sokkal szerencsésebbek az olyan elemzések, amelyek nagy mintával dolgoznak, és az orvosi méréseket kombinálják a szociológiai kutatásokkal. Jó példa erre Urban Janlert or­vosszociológiai disszertációja Svédországban (1991). Janlert finoman megfogalmazott következtetései szerint a munkanél­küliség súlyos hatásokat gyakorolhat az érintettek egész­ségére. Több régebbi kutatással egybehangzóan is azt állítja, hogy a hosszú távú munkanélküliség által sújtottak körében magasabb az érrendszeri betegségek és halálozások kocká­zati tényezőinek száma: magas koleszterinszint, erősebb do­hányzás, magas vérnyomás (a férfiak körében) és a testsúly nagyobb mértékű növekedése.

Végül, de nem utolsósorban elmondhatjuk, hogy a munka­nélküliség végzetes körülményekkel is járhat. Egy amerikai társadalomtudós, Harvey Brenner (1983) elemzésében kap­csolatot mutatott ki a halálozási adatok és a munkanélküliség alakulása között. A modern adatokkal elvégzett kutatás nagy súlyt helyezett az aggregált adatokra és a hosszú távot vizs­gáló ökonometriai elemzésekre, amelyekhez angol, amerikai és más országok adatait is felhasználta. A Brenner által fel­fedezett kapcsolatok a módszer és a magyarázat tekintetében nem voltak mentesek ellentmondásoktól, de ezt a hosszmet­szeti adatokkal dolgozó, lényegesen precízebb elemzések áradata követte (Iversen, 1989).

Véleményem szerint ebben a témában a legszínvonalasabb Claes-Göran Stefansson (1991) munkája. A vizsgált népesség 28.896 férfiből és nőből állt, akik olyan hosszú ideig voltak munkanélküliek, hogy kikerültek a támogatottak köréből. Az halálozási arányaikat hasonlította össze egy 18.855 foglalkoz­tatottból álló mintával. A végeredmény: szignifikáns többség a munkanélküli férfiaknál a halálozási arányok tekintetében. A nők körében ezek az adatok szintén magasak voltak, de a különbségek már nem annyira jelentősek. A munkanélküli fér­fiak esetében a halálozási kockázat 61%-kal volt magasabb, mint a foglalkoztatottaknál. Amikor az öngyilkosságtól és ha­lálozástól mint alkohol okozta körülményektől eltekintett, akkor a munkanélküliség halálozási tényezője némiképp csökkent, de csak 40%-os különbségig.

Stefansson adatait felhasználva kiszámolhatjuk, hány em­ber halt meg a hosszú távú munkanélküliség következménye­ként Svédországban 1980 és 1986 között: a számuk 185 és 356 között volt. Ha azt nézzük, milyen a mai svédországi hely­zet, biztosak lehetünk abban, hogy még sokkal többen veszítik életüket a munkanélküliség miatt 1990-1996 között.

V. Megosztott jövő

Munkanélkülinek lenni annyit tesz, mint kirekesztődni a gazdaságból és társadalomból. A munkanélküliség ezért a társadalom egységének vagy megosztottságának a jel­lemzője. A manapság tapasztalható tartós munkanélküliség egy általános, az egyenlőség és az erősebb társadalmi kohé­zió irányába mutató trendekkel ellentétes irányú folyamat ré­sze a fejlett országokban. Ez a folyamat magába foglalja a politikai intézményekbe vetett bizalom csökkenését, az egyre sokfélébb életstílust, egyre egyenlőtlenebb jövedelemel­osztást, újraéledő etnikai konfliktusokat, az erőszak terjedését és a kábítószer kereskedelmet. Az állandó munkanélküliség mindezekkel a jelenségekkel kapcsolatba hozható.

A fejlett országok és munkaerőpiacaik jelenlegi trendjei mé­lyítik a különbségeket a sikeres emberek (akik keményen, de rövid ideig dolgoznak, és összefonódtak a feketegazdaság­gal), a szerényebb jövedelemért keményen és sokat dolgozó emberek, illetve a nem-dolgozók folyamatosan újratermelődő csoportjai között. Az utóbbiak közül néhányan konformistákká válnak, mások visszavonulnak, vagy deviánsokká válnak a fennálló társadalommal szemben.

Irodalom

Arbetsmarknadsstyrelsen ( – ). Arbetsmarknadspolitik i forandring [Changing labor market policy]. 2nd edn. Stockholm, Fritzes.

Bernhardsson G. (1994). Mot ljusare tider [Towards brighter times]. Stockholm, AMS (speech).

Bosworth B, Rivlin A, ed. (1987). The Swedish economy. Washing­ton, DC, Brookings.

Brenner H (1983). Mortality and economic instability: detailed analy­ses for Britain and comparative analyses for selected industrialized countries. International Journal of Health Services, 13: 563-620.

Ekonomikommissionen (1993). Nya villkor for ekonomi och politik [New conditions for the economy and for politics]. Stockholm, SOU 1993: 16.

Elkeles T„ Seifert W. (1992). Arbeitslose und ihre Gesundheit. Em-pirische Langzeitanalysen [Unemployed and their health. Empirical lon­gitudinal analyses]. Berlin, Wissenschafts-Zentrum report: 92-201.

European Economy (1991) No. 47 (March). Brussels and Luxembo­urg, Commission of the European Communities.

Freeman R., Swedenborg B., Topel R. ed. (1995). Valfardsstat i omvandling [Welfare state under transformation]. Stockholm, SNS.

Furnham A., Lewis A. (1986). The economic mind. Hemel Hemps­tead, Wheatsheaf Books.

Hagquist C, Starrin B. (1994). Barns halsa och foraldrars arbets-loshet. [Children's health and parents' unemployment]. Socialvetens-kaplig Tidskrift, 4: 287-301.

Harding S., Philips D., Fogarty M. (1986). Contrasting values in Western Europe. Basingstoke, Macmillan.

Have K. ten, Jehoel-Gijsbers G (1985). Werkloze jongeren: een ver-lorerne generatie? [Unemployed youth: a lost generation?]. The Hague, OSA.

ILO (1995). World employment 1995. Geneva, ILO.

Iversen L. (1989). Unemployment and mortality. Stress Medicine, 5: 85-92.

Janlert U. (1991). Work deprivation and health. Sundbyberg, Karo-linska Institutet.

Korpi W. (1995). Arbetsloshet och arbetsloshetsforsokring i Sverige. En studie bland arbetsloshetskassornas medlemmar [Unemployment and unemployment insurance in Sweden. A study among the members of the unemployment insurance funds], Stockholm, Institute of Social Research, Stockholm University.

Kraft H., Engbersen G., Schuyt K., van Waarden F. (1989). Een tijd zonder werk [A time without work], Leiden/Antwerpen, Stenfert Kroese.

Kurella S. (1992). Arbeitslosigkeit und Gesundheit. Literaturstudie fur die Jahre 1985-1991 [Unemployment and health. A study of the literature for 1985-1991]. Berlin, Wissenschaftszentrum report: 92­202.

Lahelma E., Kangas R. (1989). Unemployment, re-unemployment and psychic well-being in Finland. In: Starrin B., Svesson P-G., Win-tersberger H. ed. Unemployment, poverty and quality of working life. Berlin, Sigma: 135-163.

Morkerberg H. (1985). Sociale og helbredsmoessige konsekvenser af arbejdsloshed [Social and health consequences of unemployment]. Copenhagen, Socialforskningsinstitutet.

OECD (1992). Employment outlook July 1992. Paris, OECD.

OECD (1994). Employment outlook July 1994. Paris, OECD.

Piatt S. (1984). Unemployment and suicidal behaviour: a review of the literature. Social Science and Medicine, 19: 93-115.

Schmidt M. (1994). Erfolge und Defizite der schweizerischen Arbe-itsmarktpolitik im lndustriel\ndervergleich [Successes and deficiencies of labor market policy in Switzerland in a comparison among indust­rialized countries]. Heidelberg, Institut fur Politsche Wissenschaft der Universitat Heidelberg.

Social and Cultural Planning Office (1991). Social and cultural report 1990. Rijswijk, Social and Cultural Planning Office.

Sokou K. (1989). Careers in chronic unemployment in Greece. In: Starrin B., Svensson P-G., Wintersberger H. ed. Unemployment, po­verty and quality of working life. Berlin, Sigma: 115-134.

Stefansson C-G. (1991). Long-term unemployment and mortality in Sweden, 1980-1986. Social Science and Medicine, 12: 419-423.

Therbom G. (1986). Why some peoples are more unemployed than others. London, Verso.

Therborn G. (1989a). Por que en algunos paises hay mas paro que en otros [Why there is more unemployment in some countries than in others], Valencia, Alfons El Magnanim.

Therborn G. (1989b). "Pillarization" and "popular movements": two models of welfare capitalism, the Netherlands and Sweden. In: Castles F. ed. Comparative history of public policy. Cambridge, Polity Press: 192-241.

Therborn G. (1995). European Modernity and beyond. The trajectory of European societes 1945-2000. London, Sage.

Verkleij H. (1989). Vulnerabilities of very long-term unemployed in the Netherlands: results of a longitudinal study. In: Starrin B.-TSvens-son P-G., Wintersberger H. ed. Unemployment, poverty and quality of working life. Berlin, Sigma: 79-100.

Warr P. (1987). Work, unemployment and mental health. Oxford, Clarendon Press.

Whelan O, Hannan D., Creighton S. (1991). Unemployment, poverty and psychological distress. Dublin, Economic and Social Research Ins­titute.

A nyugati kapitalizmus fejlődési mintáit alapul vevő érvelések a Kelet-Közép-Európában lejátszódó átalakulási folyamatokat „az egyidejűségben rejlő ellentmondás" (Offe, 1990) és az „aszinkronitás" (Dahrendorf, 1990) központi problematikájával jellemzik. Ezek az elnevezések olyan mélyen meghúzódó el­lentmondásokat és óriási ellenerőket kívánnak jelölni, amelyek valószínűleg a történelmi események rendkívüliségéből fakad­nak. Az „aszinkronitás" kifejezés azokra a drámai nehézsé­gekre vonatkozik, amelyek a politikai, a gazdasági és a tár­sadalmi rendszerváltás eltérő sebességéből erednek. Ezzel szemben „az egyidejűségben rejlő ellentmondás" az irányítói szféra szerkezeti hiányosságait és inkompatibilitását húzza alá – mindazt, ami a politikai demokrácia és a kapitalista pi­acgazdaság egyidejű kialakításához szükséges.

A reformelit paradigmája egyfelől abban áll, hogy a piacgaz­daság nem pusztán együtt jár a politikai demokráciával, de az előbbi egyenesen követelmény az utóbbi megszilárdulásához. Másfelől viszont, a demokratikus állammodell alkalmatlannak és diszfunkcionálisnak bizonyult a „dinamikus piaci rendszerek" ki­építése szempontjából. Sőt, ezek mozgásai éppenséggel akár alá is áshatják a politikai demokráciát. Jóllehet a kapitalista pi­acgazdaság kialakítása a legfőbb rendszerváltó folyamatok, pél­dául a magánosítás beindításához a politikai legitimáció külö­nösen magas fokát követeli meg, az átalakulás támogatottsága az idő előrehaladtával fogyatkozik. Ez a következménye az át­alakulás nagy társadalmi árának és egyre nagyobb létszámú veszteseinek. Kétségtelen, hogy a demokrácia egyfelől meg­ajándékozza az egyént a közös cselekvés, az érdekképviselet lehetőségeivel, ám másfelől ahhoz, hogy ezekkel élhessen is, az anyagi források még nem állnak rendelkezésre.

A fentebb leírtak közé tartoznak az olyan szerkezeti prob­lémák, mint például a „poszt-szocialista vezetőhiány" (Wiesenthal, 1991). Ez általában azt a paradox helyzetet jelöli, miszerint a változások végrehajtásának vagy esetleges körül­bástyázásának a vezetők, illetve testületeik egyetértésével, egyeztetett indokok és érdekek alapján kellene végbemennie, miközben maguk a vezetők és testületeik valójában csak ilyesfajta változások következtében kerülhetnek felszínre. Az a tény, hogy magánszereplők hiányában a tőkés piac megte­remtése kezdetben mint politikai cél tűzhet ki, ahhoz a dilem­mához vezet, melyet Staniszkis (1990) így írt le: az állam rá­kényszerül arra, hogy a gazdaság meglévő szereplőivel, azok érdekképviseletével mint a majdani szereplők és érdekek el­képzelt megtestesítőivel működjék együtt – az ehhez szüksé­ges források és kompetencia nélkül.

A gyökeres átalakulás kezdetén a legtöbb munkáltatói szö­vetség csak embrionális állapotban volt. Összetételük és vá­lasztókörük a későbbiekben is – az állami szféra összeomlá­sa, a folyamatban lévő magánosítás és a multinacionális cé­gek megjelenése következtében – bizonytalan és heterogén maradt. Így a kollektív vezetés érdekegyeztetésben kívánatos szerepét, amelyre jelenleg törekednek, nem képesek mara­déktalanul betölteni.

Ezzel egyidejűleg a szakszervezetek annak a hagyomány­nak a részét képezik, amelyet a „fejletlen egyesülési gyakor­lat" (Offe, 1988) elnevezéssel illethetünk annak ellenére, hogy szakszervezeti tömörülések mindenhol léteztek – a pártállami rendszerbe ágyazva. Ezt szem előtt tartva feltételezhetjük, hogy a poszt-kommunista társadalmakból hiányoznak azok a közvetítő szervezetek, amelyek biztosítanák a kommunikációt és a koordinációt az intézkedések és a gazdaság, az egyén és környezete között. Más szóval ezeknek arra kellette ke­resniük a választ, vajon hozzájárulnak-e a fentiek az átalaku­lással járó, társadalmi áldozatvállalás olyan fokú megosztásá­hoz, ami közmegegyezést vagy legalábbis toleranciát igényel; erősítik-e az új demokratikus államrend konfliktusfeloldó ké­pességét, illetve elősegítik-e ezt azáltal, hogy a döntéshozatali kompetenciát fokozatosan átengedik az autonóm tárgyalópart­nereknek.

A „paradoxon", illetve „dilemma" kifejezések legalább annyira vonatkoznak a szakszervezetek létrehívásának szer­vezeti politikájára, mint stratégiai választásaikra és cselekvési területeik behatároltságára. Bizonytalan örökségükön túl a csoportérdekek megjelenítése terén, úgy tűnik, a privatizáció során, s általában a foglalkoztatási helyzet romlásának és vál­tozásainak következtében szervezeti létük alapját veszítik el. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy reprezentativitásuk nem felel meg a valóságos helyzetnek, nincsenek tárgyalási (alku-) po­zícióban. Ezen túlmenően nem fogékonyak az olyan konflik­tusokra, amelyek mozgósítanák és kötelezettségvállalásra késztetnék őket a tagság kitartó türelmének elnyerése érde­kében. Éppen független szakszervezeti újjászületésük miatt legfeljebb arra képesek tagságaiktól „mandátumot" szerezni, hogy elfogadják a fogyasztás és a jövedelmek szigorú meg­szorításait – ha ugyan a tagok bíznak abban, hogy a lehet­séges növekedés bekövetkeztével a szakszervezetek pozíci­ójuknál fogva majd minden addigi hibát helyrehoznak.

A szakszervezetek túlságosan közvetlen bekapcsolódása az állam által vezérelt átalakulásba és a restriktív politikába ingatag legitimációjuk még további gyengülését idézheti elő, mivel eltorlaszolja előlük a szabad alku göröngyös útját, és ismét a politikai gyanakvás célpontjaivá teszi őket. Ezzel szemben az önként vállalt távolmaradás a fenti folyamatoktól a küzdőtér elhagyását jelentené, és megfosztaná őket annak esélyétől, hogy a szakszervezeteket érintő, a rendszervál­tással kapcsolatos döntéseket befolyásolják.

Mindez kritikai szembenállást követel azokkal a rend­szerváltó elméletekkel szemben, amelyek a Kelet jövőjét a Nyugat múltjában látják, s úgy tekintenek a rendszerváltásra, mint egy absztrakt modellt célként maga elé tűző folyamatra, amely két, egymással gyökeresen ellentétes rendszer közötti teljes szakadáshoz vezet. Valójában a rendszerváltás tényleges menetét a konkrét, sokféle érdekeltségű résztvevők kézzelfog­ható, gyakorlati tevékenysége határozza meg. Ez sokszor nem csupán a régi rendszerhez kötődő mechanizmusok, intézmé­nyek és szervezeti elemek egyszerű eltűnésében nyilvánul meg, hanem a megváltozott körülmények közötti újjáalakulásukban, új formáik és funkcióik felvállalásában.

Az elmondottak a szakszervezeti mozgalomra is vonatkoz­nak. Érvényesek egyrészt a lengyel és a magyar szakszervezeti fejlődés bizonyos szervezeti vonásaira (a megújult utódszerve­zetek tekintélyes súlyára és a Szolidaritás uralkodó jellegére); másrészt a szakszervezetek és a kormányok közötti viszonyra és a szakszervezetek társadalmi helyzetének természetére; harmadrészt a szakszervezetek bevonásával megvalósuló tár­sadalmi integráció mintáira (szimbolikusság és konfliktus szem­ben a jogi úton való intézményesüléssel), avagy a szakszerve­zeti politikára hatást gyakoroló sajátos társadalmi-gazdasági háttérre (például arra, ahogyan ezt a politikát a – többek között részben a korábbi „második" gazdaságon alapuló – informális gazdaság meghatározza). Ez mind a politikai demokrácia, mind a piacgazdaság esetében azt jelenti, hogy helytelen volna egy olyan megközelítéssel kísérletezni, amely a szakszervezeti rendszerek fejlődését és ennek összefüggéseit abból a szem­pontból értékeli és elemzi, hogy azok mennyiben hasonlatosak a nyugati modell elvonatkoztatott céljaihoz. Ez a megközelítés éppen azokat a sajátosságokat nem érintené, amelyek a kelet-közép-európai szakszervezeteket megkülönböztetik a nyugati­aktól.

Megfigyeléseink kiindulópontja a gazdasági szféra egyfajta meglepő irányváltoztatási folyamata. A gazdasági rend­szerváltás kifutását tekintve Lengyelország és Magyarország a 80-as évek végéig szöges ellentétben állt egymással. A köz­vélemény Magyarországot tartotta az óhajtott piacgazdaság majdani első megteremtőjének, ezzel szemben Lengyelország szempontjából különösen nehéznek ítélte meg a gazdasági szerkezetváltást. A Kádár-éra gazdasági reformjainak öröksé­gét nemcsak kiaknázható gazdasági előnynek tekintették, ha­nem modem, a rendszer polgárosodása szempontjából ked­vező társadalmi környezetnek is. A Lengyelországról szóló vé­lekedés az elkeserítőbb gazdasági helyzeten túl sokszor arra a politikai kultúrára is célzott, amely azt valószínűsítette, hogy a demokrácia kikiáltását egy populista politikai stratégia fogja követni, amely szorosan kötődik az erős, obstruktív szakszer­vezetekhez. Ám időközben ez a két ország szerepet cserélt. Míg Lengyelországnak sikerült az átalakulás nyomása alól ki­kerülve a növekedés útjára állnia, addig Magyarország tartós pénzügyi egyensúlyzavarral küzd.

Ebben az írásunkban nem a rendszerváltás egészéről, ha­nem a szakszervezetek átalakulásáról kívánunk világos képet nyújtani. A kérdést a politikai kultúra összefüggésében vizs­gáljuk, a rendszerváltás kezdeteitől. A szakszervezeti helyzet változásaival összhangban egyfelől a szervezeti formák kö­zötti kölcsönhatásra és a szakszervezeti cselekvési min­tákra összpontosítjuk figyelmünket, másfelől arra: hogyan vonja be, illetve rekeszti ki döntéshozatalai folyamán a kormányelit a szakszervezeteket az átalakulás irányításá­ból.

2. A civil társadalom és a szakszervezetek

Az elemzők A 80-as évek „alternatív társadalmainak" jellem­zésekor általában az 50-es évek közepe óta érvényes külön­féle politikai összefüggésekre és társadalmi tanulási folyama­tokra hivatkoztak. Az a fajta kollektivista, konfliktuskereső politizálási mód, amilyet a Szolidaritás gyakorolt a társadalom és az állam szembenállása idején, a lengyel „civil társadalom" legfőbb jellemvonása volt. Ezzel szemben a magyar „alternatív társadalom" sajátossága a „polgári öntudathoz" való visszaté­rés folyamatában, a depolitizált társadalom egyéni túlélési stratégiáiban ragadható meg, amit a második gazdaság kép­viselt. E „civil társadalom" résztvevőit a „citoyen" és a „pol­gár" elnevezésekkel illették (Frentzel-Zagorska, 1990).

Az elemzések mindkét országban hivatkoztak a fennálló rendszer és az „alternatív társadalom" természete közötti összeférhetetlenségre, ugyanakkor az eltérő kulturális öröksé­geket mint az átalakulási folyamat gerjesztő erőit értelmezték.

Magyarországon az elemzők kételkedtek abban, vajon a 80-as évek kisvállalkozói képesek lesznek-e elindítani egy olyan helyi vállalkozói réteg kialakítását, amely készen áll majd a kockázatok vállalására, képes lesz a felhalmozásra és a gaz­dasági átalakulás véghezvitelére. A „második" és „harmadik" gazdaság közötti szoros összefonódás körükben olyan viselke­dési mintákat alakított ki, amelyek könnyen az átfogó gazdasági liberalizáció ellenzőivé tehették volna őket. Ugyanakkor tény, hogy a második gazdaság mint „a modernizáció területe" sem­miképpen sem játszott közvetítő szerepet a „gazdálkodó polgár" politikai érdekartikulációja és a politikai hatalom monopóliumával rendelkező párt között a piaci tényezők és a gazdasági „auto­nómia" részleges átrendezése érdekében. Ellenkezőleg, a má­sodik gazdaság a kompromisszumok és a „békés egymás mellett élés" depolitizált területét hozta létre a társadalom és a hatalom között. Ez olyan nagy mértékben sikerült, hogy a dolgozók többsége egyénileg próbálkozott egyre súlyosabbá váló mindennapos gazdasági gondjai leküzdésével. Kisebb kö­zösségek hálózatai jöttek létre, és elfogadottá vált a kettős jö­vedelemszerzés, illetve munkaviszony. A dolgozói csoportok in­formális és szelektív egyezkedési stratégiái fontos szerepet ját­szottak az állami vállalatok termelési stratégiáinak kialakításá­ban. Változás iránti rugalmasságuk – az állandó hiányok követ­keztében – nélkülözhetetlennek bizonyult a vállalati vezetők számára. Magyarország a 80-as évek végéhez az érdekképvi­selet alaposan megosztott szervezeteinek konglomerátumaként érkezett, melyből hiányoztak a szolidaritás jellegzetes elemei és a jogegyenlőség elfogadása. Ebben a környezetben a hiva­talos szakszervezetek jelentéktelennek bizonyultak, tekintélyt sem igen élveztek. A dolgozók azonban továbbra is passzív részesei maradtak a bürokratikus-paternalista szakszervezetek által működtetett szociális rendszernek. Ezzel szemben a mun­kásság szakszervezetszerű csoportosulásai kezdtek érdekkép­viseleti tevékenységbe, általában szorosan együttműködve a vállalatvezetéssel és mellőzve a párthoz való kötődést. Ennek megfelelően, a demokrácia beköszöntével a régi szakszerveze­tek legitimációja kétségessé vált, egyben passzív szerepre is kényszerültek. Eközben az alternatív egyesületek, amelyeket ugyancsak e változás hívott életre, szintén képtelennek bizo­nyultak felülemelkedni a pusztán szemlélődő szerepen.

A demokratikus átalakulás a társadalom tágabb értelmű megjelenítése nélkül az újjászülető pártpolitikai elit tárgyalásain dőlt el, és a szakszervezetek sem tudtak igazi hatást kifejteni. A nagyon alacsony választási részvétel következtében nem volt véletlen, hogy az első szabad választás két fordulója vé­gül egy konzervatív koalíciót eredményezett, amely a Kádár­rendszer egykori visszafogottabb ellenzékének volt része. Szemben a liberális pártokkal, amelyek nyíltan szembefordul­tak a pártállami renddel, és a gazdaság radikálisabb átalakí­tását követelték, a konzervatívok a „nyugodt erő" képét su­gallták magukról. Ennek megfelelően a piacgazdaságba való fokozatos, viszonylag fájdalommentes átmenetet hirdették.

Magyarországtól eltérően a lengyel „civil társadalom" nem annyira a gazdaság titkos búvóhelyein és az államszocialista társadalom párhuzamosságaiban alakult ki, mint inkább a po­litikai rendszerrel való szembeszállás során. így Lengyelor­szágban a modernizáció erősebben kötődött a demokratikus átalakuláshoz és a politikai autonómiához, amelyet a Monoli­tikus politikai hatalom visszaszorításával, majd elmozdításával értek el. Minthogy a társadalmi ellenállás szakszervezeti kön­tösben jelentkezett, a demokratizálódás a Szolidaritás hivata­los elfogadását követelte, független szakszervezetéket. Ez ugyancsak az OPZZ-n belüli, párthű gyári szakszervezetek ellen irányult, amelyeket a Szolidaritás nyílt ellenzékeként a rendkívüli állapot bevezetése után hívtak életre. Az 1988-as sztrájkmozgalomban a Szolidaritás reaktivizálódása a politikai helyzet romlását jelezte, egyben háttérül szolgált a „kerekasztal-tárgyalások beindításához, melyek az átalakítással járó konfliktusok enyhítését tűzték ki célul. A modernizáció feltétele tehát az volt, hogy a Szolidaritás olyan pozícióhoz jusson, melyben a demokrácia működéséhez szükséges rend­szerváltás fő elindítója lehet. Egyes elemzők fenntartásokkal nyilatkoztak a Szolidaritás politikai kultúrájáról, amelyet – a munkásosztályról teremtett „mítosznak" megfelelően – az egyesülés legelterjedtebb formáival és morális értelemben fundamentalista gondolkodásmóddal lehetett jellemezni. Ezek a vonások szolgáltathatták a táptalajt a populista politikai stra­tégiákhoz, és jelentettek akadályt a rendszerváltás ösvényén, mivel általuk egy átalakulás ellenes szakszervezeti erő lépett hivatalba (Staniszkis, 1991).

A két ország szakszervezeti rendszerei között nyilvánvalóak a szervezeti és ideológiai különbségek. A lengyel, illetve ma­gyar szakszervezetek (párt)politikai szerepvállalása alapvető­en más. Emellett az alternatív egyesülések számos formája igen sajátos társadalmi súlyt és szakszervezeti jelleget kapott. Ez mind a mai napig hat. Ha a viszályokat úgy értelmezzük, mint a társadalom integrációs és összetartó folyamatainak le­hetséges „modern" élesztőjét, a szakszervezeti lét és cselek­vőképesség alapvető kifejezésmódját, akkor ez a két ország lényegi különbségeket árul el ilyenfajta képességei tekinteté­ben. Ennek egyik mutatója a sztrájkok és tüntetések gyako­riságának és jellegének éles kontrasztja, azaz a sztrájkok el­térő jelentősége.

Lengyelországban minden nagyobb sztrájkmozgalom külön hangsúlyt kapott abból a szempontból, hogy milyen körülmé­nyek között, milyen szervezeti és rendszerváltó politikával jött létre. A sztrájkharcok egyfelől hozzájárultak a szakszervezeti rendszeren belül zajló szervezeti átalakulási folyamatokhoz, a szakszervezetiség mibenlétének átfogalmazásához, vala­mint újabb cselekvési lehetőségek feltárásához. Másfelől vi­szont megmutatták, hogy a politikai elit vezérelte rend­szerváltást a társadalom még mennyire fogadja el, vagy már elutasítja azt. Ezáltal hatást gyakoroltak a politikai irányvál­toztatásokra. A nyílt társadalmi összecsapások csökkenteni tudták a jellegzetes rendszerváltási bizonytalanságot, ami az irányítói körök és kölcsönös viszonyaik legitimációját, cselek­vési lehetőségeit és integrációját jellemezte.

Ezzel szemben Magyarországon még a nagyobb szakszer­vezeti tömörülések ritka megmozdulásai sem bizonyultak elég jelentősnek összetartó erejüket vagy a szakszervezeti rend­szer megváltoztatását illetően. A lengyelországi nyílt társa­dalmi ellentétektől és jelképes integráció formáitól eltérően, Magyarországon lényegesen nagyobb szerephez jutott a formális, intézményes átrendezés és a hivatali pozíciókért való küzdelem.

A kezdeti időszakban a politikával átitatott lengyel társada­lom konfliktusélményei és a Szolidaritás konfliktusokban való jártassága a fokozott ellenállás lehetősége helyett számos egyéb módon jutott kifejezésre. Ez volt az a „társadalmi tőke", amely a gyökeres rendszerváltás folyamatában, ideértve a szi­gorú fogyasztási megszorításokat, megmutatkozott.

A kormányra került Szolidaritás-elit átütő reformjainak bein­dításához inkább számíthatott a Szolidaritás kezdeti támoga­tására, mint ahogy az Magyarországon a magyar szakszer­vezetek esetében alakult. A sokkterápia társadalmi következ­ményeinek enyhítésére a konszenzusos politika hatásos tak­tikának bizonyult, de bármikor fel lehetett függeszteni. Ez mind a kormány, mind a szakszervezetek részéről az intéz­ményesült „új érdekképviseletek" nyílt elutasítását jelentette.

A Szolidaritás „éthosza" mint alapjaiban szilárd, politikailag jelképes erejű közmegegyezés vált a sokkterápiát legitimáló hivatkozássá. Ez egy olyan, a demokráciába és a piacgazda­ságba vezető reform elfogadását jelentette, amelynek gazda­sági szakértők írják majd elő sajátos ütemtervét, és amelyet egy heroikus társadalomtól el lehetett várni. A szakszervezet politikai bevonását e konszenzussal, azaz a vezérek kezdeti perszonáluniója és a Szolidaritás szakszervezet nem hivata­los, kiváltságos politikai helyzete által sikerült elérni. A szak­szervezeti vezérkar politikai részvétele a gazdasági átalakulás során a szakszervezeti politika intézményi szerkezetének fe­lülvizsgálatára, valamint a szociális sokk érintettjeinek felké­szítésére korlátozódott. A „normális" szakszervezeti cselekvés területeit, így a bérpolitikát valójában nem érintették. A vállalati béralkut központi vezérelvek irányították, amelyeknek a mel­lőzését büntetőadó (popiwek) kirovásával fenyegették. A szak­szervezetek „megegyezéses" bevonása azonban nem szün­tette meg a konfliktusokat. 1989-ben a Szolidaritás mint jelkép körül zajló vita már nemcsak hogy csúcsszintű háborúskodás­hoz vezetett, de olyan konfliktussal fenyegető folyamatot in­dított el, amely a szakszervezeti és a politikai elit egymástól való határozott elkülönítése felé tartott. 1990-berfTsmét mu­tatkozott társadalmi konfliktus és sztrájktevékenység, ám a politikai átalakulás iránti konszenzus és a Szolidaritás éthosza megakadályozta a meglévő, újratermelődő érdekkülönbségek kifejeződését. Üzemi szinten a „védernyő", amelyet a Szoli­daritás az átalakulási folyamat érdekében bontott ki, a szak­szervezeti aktivisták politikai értékválasztásán nyugodott (Gilejko és mások, 1992), illetőleg azon az ellentmondáson alapult, amely a szakszervezet tagsága és klientúrája szintjén a politikai átalakulás eltérő megközelítései és a gazdasági ér­dekek között feszült (Gardawski, Zukowski, 1994).

A lengyel szakszervezeti rendszer megkülönböztető voná­sát – egyre szélesedő ideológiai polarizáció közepette – a két nagy szakszervezeti tömörülés, a Szolidaritás és az OPZZ felemás politikai kettőssége adja. A két szervezetnek nemcsak a vezetősége, de üzemi aktivistái is egyértelműen különböző­en viszonyultak előbb a rendkívüli állapothoz, majd a Balcerowicz-tervhez. A Szolidaritás vezetői nyilvánvalóan megér­tőbb álláspontot foglaltak el a privatizáció és a teljesítmény­függő elosztás kérdéseiben, mint tették azt inkább államköz­pontú felfogású kollégáik az OPZZ-n belül (Gilejko-Gardawski, 1992).

Hasonló eltérés volt megfigyelhető a két szervezet támoga­tói között is. Alacsonyabb taglétszáma ellenére a Szolidaritás jóval nagyobb politikai tekintéllyel és mozgósítási képességgel rendelkezett, mint vetélytársai. Politikai gyökerei és erkölcse lehetőséget kínált részint kiváltságos politikai helyzetének, ré­szint szervezete elkülönülésének indoklására is. A tárgyaláso­kon közösen létrehozott és a Szolidaritás által védelmezett radikális gazdasági sokkterápia-terv támogatásának erőforrá­sát nem pusztán a kezdeti politikai konszenzus, hanem a tár­sadalom politikai érzékenysége és konfliktusvállaló képessége is biztosította.

Ennek az elsősorban politikai és jelképes „beavatottságnak" az elkerülhetetlen bomlási folyamata a gazdasági újjászerve­zés szerkezeti törésvonalai és a rendszerváltással járó re­cesszió szociális következményei mellett a későbbiek során éreztette hatását az átalakulás ütemében és irányaiban, va­lamint a lengyel szakszervezeti mozgalom széthullásának je­leiben. A demokratikus és gazdasági átalakulás kezdetétől végbemenő elkülönülés a vezetők, a pozíciók és az érdekek között olyan, eltérő pozíciójú vezetők sokaságának felbukka­nása gyanánt fejlődik ki Lengyelországban, akiknek mindegyi­ke a Szolidaritás örökösének tekinti magát.

A Lengyelországgal összehasonlítva depolitizált és szociá­lisan mélyen tagolt Magyarország egy nagyon eltérő rend­szerváltási politika színterévé vált, mely a konzervatív kor­mánykoalícióban öltött testet. Ez az irányzat a „fokozatos köz­pontosító" elnevezést kapta (Bruszt, 1993); egyrészt tétovasága miatt, amely a szabadpiac iránti fenntartásaiból eredt, másrészt az állam szabályozó szerepe iránti elkötelezettsé­géből fakadóan, amely egyfajta parlamenti abszolutizmus for­májában nagymértékben kirekesztette a társadalmi tömörülé­seket. A „fokozatosság" és az „államközpontúság" ugyanakkor feltűnően nem állt összhangban egymással. Míg a gazdaság­politika területén óvatos átalakulási lépések váltakoztak várat­lan kitörési kísérletekkel (radikális importliberalizáció, a vállal­kozások likviditásának törvényi szabályozása), addig a szoci­álpolitika a szakszervezetek semlegesítése és részleges be­vonása között ingadozott. Az összhang azért hiányzott, mert a magyar társadalomnak nem volt össztársadalmi szintű tapasztalata a konfliktusok kezelésében, de nem jött létre jelképes jelentőségű összefogó erő sem. Ehhez járult még az elbizonytalanodás is, amely a fentiek úgyszólván „funkci­onális megfelelőiként", jogi intézményesüléshez és legitimáci­óhoz vezettek.

A magyarországi demokratikus átalakulási folyamat legjel­lemzőbb vonását, amely az eliteknek a társadalmat kizáró megállapodásában nyilvánult meg, a legitimáció és a törvé­nyesség fordított arányában találhatjuk. Az előző rendszer in­tézményeinek és politikai résztvevőinek legitimációjával való gyökeres szakítás ellenére azok jogszerűségét és jogfolyto­nosságát minden kétséget kizáróan elismerték. Az alkotmány­ról folyó vitával kapcsolatban Kis János (1994) úgy érvelt, hogy az alkotmányból azért hiányzik a jelképes jelentőségű egyesítő erő, mert az nem egy közösen megalapozott törvény, hanem a politikai nómeklatúra munkájának az eredménye. Ezt a magyarázatot úgy is fel lehet fogni, mint az ország gazda­sági rendszerváltó politikájának sajátos alapfeltételét. Len­gyelországgal szemben a magyarországi rendszerváltás nem ébresztette fel a „közösségi lelkesedés tartalékait", ami a tár­sadalom bevonása révén védelmi eszközei szolgálhatott volna a piacgazdaságba való átmenet súlyos követelményeivel szemben. A politikai irányító körök, bármilyen is volt politikai meggyőződésük, képtelennek bizonyultak visszatérni a meg­egyezéshez vezető útra, s egy olyan reform mellett síkra száll­ni, amely a demokráciát és a piacgazdaságot egymással azo­nos jelentésűnek ismeri el, és a súlyos szociális terheket mint ezek elkerülhetetlen velejáróját fogadja el.

A lengyelországi politikai szimbolikussággal ellentétben az intézkedések inkább az eljárások és intézmények jogszerűsé­gére támaszkodtak. Ennek megvoltak a maga következmé­nyei a rendszerváltáshoz vezet út kiválasztásában. Először is, ez a magyarázata annak, hogy nem lehetett érvényt sze­rezni olyan, hosszú távú gazdaságpolitikai terveknek, amelyek a meglévő érdekektől elszakadtak. Ez Lengyelországban si­került. Másodszor: bár a konzervatív kormánykoalíció törvé­nyes alapokon és egyértelmű parlamenti többségen nyugo­dott, egy depolitizált magyar társadalommal a háttérben na­gyon is bizonytalan volt afelől, mennyi bizalmat is élvez va­lójában. Lengyelországtól eltérően, politikai élcsapat-felfogása nem engedte meglátni a gazdasági átalakulásban a történelmi léptékű fejlesztés lehetőségét. A konzervatívok inkább a régi rendszerrel való politikai szakítás élcsapatának tekintették ma­gukat. Ez a szakítás a kommunizmus okozta veszteségeket kívánta volna „megtéríteni" a történelmi folytonosság és a kollektív emlékezet, az értékrend és az erkölcs területein. Ugyan­akkor a premodern jelképekhez és szertartásokhoz való visszatérés és a történelem művi rekonstrukciója közben a kormánynak nem sikerült még jelképes tőkét sem felhalmoz­nia a piacgazdaság megteremtésének nagy tervéhez. Ehelyett hozzájárult a pártok közötti polarizációhoz, és kiábrándította a lakosság túlnyomó többségét. Mindezekkel együtt sem for­dult el szégyenlősen a társadalmi viszályoktól, hanem az ál­lami apparátus irányítói, illetve később az állami tulajdonú nagyvállalatok vezetői között próbált szövetségesekre találni (Szálai, 1992) – a társadalom egésze helyett. Kezdetben in­kább a szakszervezetek semlegesítésével próbálkozott, mint­sem azzal, hogy bevonja őket rendszerváltó politikájába. Ezt a felfogást az a tény is alátámasztotta, hogy – Lengyelország­gal ellentétben – Magyarország „több piaci vonást, de gyengébb szakszervezeteket" örökölt (Bruszt, 1993). A de­mokratikus átalakulás jegyében újonnan létrejövő pluralista szakszervezeti rendszer legalább négy meghatározó szem­pontból különbözött a lengyelországitól. Ezek mind hozzájá­rultak ahhoz, hogy a szakszervezetek közvetítői szerepe a kormány rendszerváltó politikája tekintetében már kezdettől fogva kétségbe vonható és ingatag volt. Míg Lengyelországra nem, addig Magyarországra illett az „egyesülési fejletlenség" kifejezés.

1. A szakszervezetek gyenge reprezentativitásuk és legiti­mációjuk következtében tagságukat csak korlátozottan tudták mozgósítani, illetve elkötelezni.

2. A túlzott horizontális és vertikális tagoltság egyszerre tet­te nehézkessé a központi szintű érdekegyeztetést és a szak­szervezetek és a kormány közötti tárgyalásokon kialakult kompromisszumoknak a tagszervezetekre kényszerítését.

A hatalmi egyensúly megbomlása és az újonnan létrejövő egyesületek konkurenciája arra kényszerítette a régi szak­szervezeteket, hogy alávessék magukat egy megújítási folya­matnak, melyből a régi, monopolhelyzetű szervezet helyett négy szakszervezeti szövetség került ki. Az újjászerveződés eredményeként kialakult függetlenség és plurális jelleg szám­űzte a korábbi szakszervezeti vezetőségi testületek haszon­leső gondolkodásmódját, amely a költség-haszon elv szem­pontjából mérlegelte a szervezeti stratégiát, és egyáltalán nem vette figyelembe egy közömbös tagság tényének követ­kezményeit. Ezt felfoghatjuk akár az intézményes újjászerve­zésre visszaható, azt kiegészítő folyamatként is. A monopol­helyzetű állampárt hatalomvesztése, a demokratikus többpárt­rendszer megjelenése, az állami tulajdon monopóliumá­nak előre látható megszűnése, valamint a magánszektoron belüli és az állami foglalkoztatás között várható differenci­álódás következtében egy ilyen irányú igazodás megfelelőnek tűnt ahhoz, hogy csökkentse a destabilizáció és a legitimációs veszteség kockázatát. Egyidejűleg a cselekvési területeket is közelebb hozta a különböző dolgozói csoportosulások érde­keihez. A szervezeten belüli újjászerveződési folyamatot ki­egészítette a kompromittálódott felső tisztségviselők leváltása, demokratikus működési szabályok bevezetése és az ideoló­giai elkötelezettség revíziója. Ez utóbbi magában foglalta a jövőbeni pártsemlegesség kihirdetését és az iparban az állami tulajdon fenntartása melletti ismételt kiállást, ami a dolgozók védelmét tűzte ki célul a piacgazdaság várható kockázataival és a „tulajdonvesztéssel" szemben.

E horizontális felaprózódással párhuzamosan egy vertikális irányú is végbement. A hazai vállalati és ágazati szakszerve­zetek keretében működő szervezetek az újonnan létrejött szö­vetségeken belül széles körű autonómiához jutottak. Ez a deklarált centralizmus-ellenesség egyrészt azt tükrözte, hogy az ideológiai normákat hordozó egységes erő hiányzott a régi monopolhelyzetű szövetségből és az alá tartozó szerveze­tekből. Másrészt a 80-as éveknek arra a tendenciájára is utalt, amely a vezetőségtől függő „vállalati szakszervezetekre" törekedett (Tóth, 1992). A magánosítás és a piacosítás kény­szereinek árnyékában a fenti vonás új jelentést kapott. Ellen­pontként hozható fel a három újonnan megalakult alternatív szakszervezeti tömörülés centralizmus-ellenessége,^ amely egyszerre fakadt gyakran spontán jellegű, decentralizált meg­jelenésükből és vehemens demokratikusságra-törekvésükből, amely a hatékonyság minden szervezeti szempontján felülke­rekedett. A belső demokrácia radikális irányzatai különösen a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája esetében kapcsolódtak össze azzal a stratégiai törekvéssel, hogy egy „alulról jövő" szervezetet alakítsanak ki.

3. Szemben a Szolidaritásnak kedvező lengyelországi „du­alizmussal", Magyarországon egy sajátos, a régi szakszerve­zetek számára kedvező „aszimmetrikus dualizmus" nyert tért. Ezt a szervezetek politikai súlya és politikai legitimációja -azaz a szervezeti reprezentativitás és politikai szerep – közötti ellentmondással lehet legjobban jellemezni. Bár a frissen ala­pított alternatív tömörülések csupán a megfelelő választási te­rületek kisebbségét tették ki, demokratikus legitimációt élvez­tek. Ezért a vezető kormány-, ilI. ellenzéki pártokhoz fűződő laza kapcsolataik révén – bár korlátozott mértékben – hatást tudtak gyakorolni a politikai rendszerre. Ezzel ellentétben az utódszervezetek meg tudták őrizni hegemóniájukat mind az ipari, mind a kereskedelmi és a közalkalmazotti szférában, noha demokratikus legitimációjuk kezdetben vita tárgyát ké­pezte. Az átalakult „utódpártok" választói „gettósodása" követ­keztében a politikai rendszer egyetlen pártjához sem kötődtek igazán. Ez a helyzet a legitimációs és vagyonmegosztási küz­delemben tartós lövészárok-háborúhoz vezetett, amely egé­szen 1992-ig hatással volt mind a kormány és a szakszerve­zetek közötti, mind a szakszervezeti tömörülések egymás kö­zötti kapcsolataira. Összességében az alternatív szakszerve­zeteket a dolgozóknak csupán egy képzettebb kisebbségi csoportja hozta létre. A túlnyomó többség továbbra is az új­jászervezett régi tömörülések passzív tagja maradt, vagy egy­szerűen kilépett.

4. Lengyelországgal összevetve: az új politikai elit(ek) és az újonnan megalapított alternatív szakszervezeti csoportok közötti viszony teljesen mentesnek tűnt a pártbeli és szak­szervezeti funkciók átfedésétől. A magyarországi politikai pár­tok helyzete kezdettől fogva meghatározóbb volt, és a szak­szervezetek iránt is tartózkodóbban viselkedtek. Mivel az al­ternatív tömörülések csak marginális szerepet játszhattak a demokratikus átalakulás folyamán, nyomokban sem élveztek olyan politikai pozíciót, mint a Szolidaritás a maga történelmi­leg megalapozott erkölcsiségével. A magyar szakszervezetek – önmeghatározásuk szerint – pártpolitikailag nem kötelezték el magukat, ugyanakkor a konzervatív és a liberális pártok sem tekintették önmagukat szakszervezeti pártoknak. Inkább hajlottak arra az álláspontra, hogy a szakszervezetek poten­ciális gátjai a piacgazdaságba való átmenetnek, ahelyett, hogy olyan tárgyalópartnert láttak volna bennük, aki éppen annak elfogadtatását segíthetné elő a dolgozók körében. En­nek az általános helyzetképnek az lett a következménye, hogy az alternatív szakszervezetek az Érdekegyeztető Tanácson (ÉT) belül korlátozott és ellentmondásos szerepet játszottak (Héthy, 1993; Ladó, 1994). A lengyelországi szimbolikus köz­megegyezéssel ellentétben, Magyarország az ÉT által egy há­romoldalú egyeztetést vezetett be, amely formáját tekintve vi­tatható, egységes tartalommegjelölését tekintve pedig hiányos volt. Egyrészt a munkáltatói és a szakszervezeti oldal kétség­be vonható képviselői minősége és a tisztázatlan hatáskör­megosztás a parlament és az ÉT között mindig is ellentmon­dásossá tette az intézményesített érdekegyeztetés e formáját. Másrészt viszont a kormánnyal elért megállapodások mind­össze néhány részleges egyezségre korlátozódtak. Ezek el­sősorban a garantált minimálbér valorizálására és az alacsony jövedelműek adóterheinek enyhítésére vonatkoztak.

3. Az átmeneti időszak

Még az 1993. őszi lengyel és az 1994. nyári magyar politikai hatalomváltás előtt, amely „posztkommunista" pártokat emelt kormányra, mindkét országban feltűnő változások következtek be a szakszervezeti szektorban. Az átrendeződések hátteré­ben mindkét esetben a rendszerváltás csődje húzódott meg, abban a kettős értelemben, mely egyfelől egy széles körű gazdaságszerkezeti csődöt és szigorú szociális kor­látozásokat, másfelől a politikai irányítás és legitimáció kudarcát jelentette. A rendszerváltás eredeti koncepciója megkérdőjeleződött, és az irányítás olyan ütemben veszített legitimációjából, ahogy a lakosság kiábrándult a végrehajtó hatalomból. A kezdeti közmegegyezéshez még elérhető erő­források jószerivel kiapadtak. Miközben a lengyel sokkterápiát rendszertelen intézkedései miatt bírálták, a magyarországi „fo­kozatosságot" azzal vádolták, hogy késlekedik a gazdaság és a vállalkozások átalakításával, magyarán: csak bürokratikus értelemben támogatja a privatizációs politikát, miközben túl engedékeny pénzügyi politikát folytat. Ezen felül még, arra is képtelennek mutatkozott, hogy véget vessen a folyamatosan emelkedő szociális kiadásoknak, amelyeket egyre nehezeb­ben tudtak fedezni. A munkanélküliség és az inflációs ráta szempontjából az átalakulás szociális ráfordításai Magyaror­szágon megközelítették a lengyel szintet.

Lengyelországban a politikai irányítás ás legitimáció csődje az egymást követ kormánykoalíciókban öltött testet. Ez a po­litizáló Szolidaritás-tábor egyre eltérőbb szemléletmódját és feszültségeit tükrözte. Ezzel szoros összefüggésben a kor­mány és a szakszervezet egyfelől fokozatosan eltávolodott egymástól, másfelől felbomlott a Szolidaritás szakszervezeti szárnya. Ez együttjárt az OPZZ relatív megerősödésével és a szakszervezeti rendszer fokozódó megosztottságával. Ezzel szemben Magyarországon a konzervatív koalíció a választási ciklus végéig kormányon maradt. Igaz, hogy eközben belső válságok és súlyos népszerűségvesztés rázkódtatta meg, amely – természetesen más módon – a legnagyobb ellenzéki liberális pártra is hatást gyakorolt.

Paradox módon az a kudarccal végződő politikai beavatko­zás, mely az alternatív szakszervezeti tömörüléseknek kívánt kedvezni a szakszervezetek legitimációs és vagyonmegosz­tási vitájában, végül is a meglévő szakszervezeti rendszer egyfajta újra-megerősödéséhez vezetett. Ezt tükrözte a szer­vezetek között folyó lövészárok-háború időszakos felfüggesz­tése, és az „utód-szövetségek", különösen az MSZOSZ meg­szilárdulása.

A kormányok mindkét országban próbáltak megbirkózni a válsággal, ezért részlegesen felülvizsgálták addigi rend­szerváltó tevékenységüket. Lengyelországban ez bizonyos fo­kú elfordulást jelentett a közmegegyezés eszményétől, és tö­rékeny „korporatista" megállapodásokhoz vezetett, amelyek­ben az OPZZ is helyet kapott. Magyarországon a háromoldalú Érdekegyeztető Tanács, amely elismerte az MSZOSZ-t, hiva­talos rangra emelkedett. Ezáltal a kormány kezdeti semleges­ségi politikája elmozdult a szakszervezetek szélesebb körű bevonásának irányába.

Magyarországon – hogy ne alakuljon ki nyílt társadalmi konfliktus – nagy jelentőséget tulajdonítottak a vitás kérdések intézményes megoldásának, Lengyelországban azonban a sztrájkmozgalmak és tömeges tiltakozótüntetések jutottak lé­nyegesen nagyobb szerephez. Lengyelországban az 1992-es nyári sztrájkhullámnak az állami vállalatok újjászervezéséről szóló Egyezmény lett a következménye. A sztrájkokat az OPZZ-hez tartozó ágazati szakszervezeteken kívül a szakadár Szolidaritás 80 és szindikalista csoportosulások támogatták. Ez a Szolidaritás csökkenő mozgósítási képességét tükrözte. Az Egyezmény formális, korporatista megállapodás formájá­ban kiterjedt az összes szakszervezetre. Ezáltal fokozta a „posztkommunista" ágazati szakszervezetek jelentőségét, to­vábbá véget vetett a Szolidaritás „konszenzusos" integráció­jának és informálisan kiváltságos helyzetének. A törvénycso­mag, amely az Egyezmény elfogadását célozta, emellett még szerkezetátalakítási intézkedések hivatalos rögzítésére is tö­rekedett. Nagy hangsúlyt kapott benne a bankok szerepe az állami vállalatok újjáélesztésében és adósságállományuk ke­zelésében. A megállapodás középpontjában mégis a privati­záció élénkítése állt. Ehhez a munkásokkal kellett egyetér­tésre jutni, és a gazdasági rendszer átalakítását a lehető leg­gyorsabban befejezni. Ám a politikai hatalomváltás következ­tében az Egyezményben rögzített törvénytervezetet a Szejm már nem fogadhatta el.

Az 1992/93-as téli bányászsztrájkot, amelyben a Szolidari­tás ismét kezdeményező szerephez jutott, a tanárok és az egészségügyi dolgozók 1993-as nyári tiltakozó kampánya kö­vette. Részvételével a Szolidaritás kísérletet tett tekintélyének helyreállítására. Ezekkel a feszültségekkel a háttérben a Szo­lidaritás parlamenti csoportja bizalmatlansági indítványt nyúj­tott be, amely a Suchocka-kormány bukásához, illetve a kö­vetkező választásokon a Szolidaritás vezetőségének eltávolí­tásához vezetett.

A szakszervezetek szerepe, melyet ebben a politikai „neki­buzdulásban" játszottak, nem tekinthető „öncélnak". Nyomaté­kosította azt a tényt, hogy a Szolidaritás mint a liberális reform­politika legitimációs forrása kimerült, tehát új önmeghatározást és új szerepet kellett keresnie. A szakszervezeti mozgalom fej­lődését a felemásságtól az egyenjogú politikai dualizmus felé történő elmozdulás jellemezte, mely az OPZZ megerősödő stá­tuszában öltött testet – a Szolidaritás változatlanul jóval na­gyobb politikai tekintélye és mozgósítási ereje ellenére. Ugyan­akkor a Szolidaritás általános elfogadottsága párhuzamosan apadt a Szolidaritás utáni kormányok iránti bizalom elvesztésé­vel. A szakszervezeti indíttatású mozgalom széttagolódását a szakszervezeti szárny átalakulása, majd felbomlása kísérte. A konfliktust rejtő mozgósítási intézkedéseknek és a politikai stra­tégiának – ideértve egy független parlamenti frakció létrehozá­sát is – az volt a célja, hogy segítségükkel leküzdhetővé váljék az az identitási és szervezeti válság, amely a Szolidaritás gyűj­tőjellegéből fakadt. A dolgozók úgy érezték, mintha a Szolida­ritás a kormány meghosszabbított keze lett volna; a kofmány pedig úgy, mintha az reformjának technokrata terveit húzná ke­resztül.

A Szolidaritáson belüli bomlási folyamat három szinten és három különböző irányban zajlott le:

1. A politikai vezetés és a különféle érdekeket képviselő csoportok közötti funkciómegosztás folyamán a vezetői elit és a mozgalom szakértői a politikai osztályon belül független cso­porttá váltak. Más szóval, a Szolidaritás mozgalma a politikai karrier ugródeszkája és az újonc politikai vezetők előtt meg­nyíló lehetőségek tárháza lett. Ezért érezte magára nézve kö­telezőnek az általános értelemben vett átalakulás melletti ki­állást a sajátos szakszervezetői érdekek képviseletével szem­ben. (Erre a szakszervezeti szárny már 1991-ben megadta a maga válaszát: a választáson saját jelölteket állított, majd kü­lön parlamenti csoporttal képviseltette magát. Ezzel szemben, a régi szakszervezetek képviselői, amennyire politikai súlyuk engedte, saját szervezeteik politikai lobbystáinak tekintették magukat.) A mozgalom egy része levált, hogy politikai cso­portot hozzon létre. Ez az értelmiségi tanácsadók exodusát jelentette, ami a szakszervezet gyengülését vonta maga után, valamint megszüntette a szakértői munka megteremtésére irá­nyuló törekvés alapjait.
2. Részleges hanyatlás volt megfigyelhető a gyáron belüli munkásképviselet intézményes helyzetében, a vállalati taná­csokban is. Ezek keretein belül – a Szolidaritás illegalitásának idején – magasan kvalifikált „túlélő" aktivisták megfelelő cse­lekvési teret fejlesztettek ki: a vállalatvezetéssel együttműköd­ve képviselték a gazdasági érdekeket. Egyrészt a költségve­tési támogatások megszüntetését követő racionalizálási kény­szer érdekütközést idézett elő a vállalati irányítás és a dolgo­zók között. Az utóbbiak ezt nem egyszer az „árulás" idejétmúlt erkölcsi kategóriájával illették. Másrészt a vállalati tanácsokon belül olyan privatizációs elképzelések (dolgozói tulajdon/lí­zing) merültek fel, amelyek a végrehajtás során – azaz a ma­gáncégek megalapításával – magukat a vállalati tanácsokat is megszüntették. Kiváltságos tulajdonszerzési jogaik pedig még jobban eltávolították őket a többi dolgozótól.
3. A Szolidaritás identitásválságát a „szürke" szakszervezeti tagok és aktivisták szívvel-lélekkel átérezték, tehát időközben az álláspontjuk is megváltozott. A gyors átalakulásba vetett hit, hogy ti. az a jóléti állam keretei között vezet majd el a „demokráciába és a piacgazdaságba", szertefoszlott. Az újjá­szervezés a mindennapos válság állandósult feladata lett. Ez­zel párhuzamosan elpárolgott a hősies áldozatkészség is a rendszerváltás költségeinek elviselésére. A történelmileg szimbolikus jelentőségű elkötelezettség a nagyobb jó iránt át­adta helyét a meghatározott érdekeket szem előtt tartó, józa­nabb látásmódnak, amelyet, bevallottan, a korábbi szimboli­kusság elutasítása igazolt.

1992 késő őszén Magyarországon az ÉT-n belül a konzer­vatív kormány és a szakszervezetek alkujának eredményeként „szociális paktum" jött létre. Ez ellentmondásban állt az An­tall-kormány gazdaságpolitikai szükségprogram-tervezetével, amely az állami költségvetési hiány kézben tartását célozta.

A költségvetés egyensúlyának megteremtésére irányuló erő­feszítések a bevételi oldalra koncentráltak. Különösen a fo­gyasztási adó tervezett emelése vezetett a magyarországi vi­szonyokhoz képest tömeges tiltakozásokhoz: civil szervezetek kezdtek éhségsztrájkba, s a szakszervezetek is sztrájkokat helyeztek kilátásba. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a fokozódó belpolitikai feszültség ellenére, melyet a jobboldali populista irányzatok előretörése idézett elő, a kormány kon­szolidációs javaslatainak országgyűlési elutasítására és a ko­alíció esetleges szétesésére számíthatott. A mérleg másik ser­penyőjében pedig ott voltak a szakszervezetek a maguk szer­vezeti és legitimációs válságával, amely múltjukból és/vagy a rendszerváltás és a foglalkoztatás elmélyülő válságából eredt. Mindez azt jelenti tehát, hogy a „szociális paktum", mely egy igen gyenge kormány és igen gyenge szakszervezetek közötti tárgyalások eredményeként született meg, legitimációs és sta­bilizációs szempontból öngólnak bizonyult mindkét fél szerve­zeti- és hatókörén belül (Greskovits, 1995).

A kormány a két évvel korábbi taxisblokád óta javuló konf­liktuskezelő képességet mutatott. A szakszervezetek bevoná­sa hozzájárult a költségvetési egyensúly megteremtésére irá­nyuló program védelméhez a belső populista ellenzékkel szemben. A szakszervezetek előnyére pedig az szolgált, hogy növekedett az ÉT tekintélye és a szakszervezeteknek e taná­cson belüli jogos vitapartnerként való elismertsége. Ezzel pár­huzamosan nemcsak a társadalmi feszültség enyhült, de in­tézményes javulás is mutatkozott egy egyidejű intézményi és szociális kirekesztés körülményei között. Minthogy a társa­dalmi tiltakozás legfőbb résztvevőinek, a „civil szervezetek­nek" a képviselői nem ültek ott, az ÉT-ben nem méltatták kellő figyelemre az alapvető élelmiszerek fogyasztási adómentes­ségre irányuló javaslatokat sem, amelyek a lakosság legsze­gényebb rétegét kívánták védelmezni. A társadalmi megálla­podás pénzügyi szempontból a következőkre volt tekintettel: a minimálbér növekedése, családi helyzettől függő adóked­vezmények, a családi pótlék megőrzése, valamint egy sor munkaerőpiaci és nyugdíjpolitikai mérlegelés és ezeket követő intézkedés.

A szakszervezeti oldalon még a szociális paktumot megelő­zően megszületett a vagyonfelosztási vitát lezáró megállapo­dás. Ezáltal sikerült elejét venni annak, hogy a konzervatív ' kormány – esetleg az összes szakszervezetre nézve kedve­zőtlenül – maga döntsön ebben a kérdésben. Időközben a

„régi" és az „új" szakszervezeti tömörülések között közeledés ment végbe, ami a szakszervezeti helyzetkép átrendeződését jelezte. A további események is alapjában ezt erősítették. Az újonnan kialakult szakszervezeti pluralizmus talaján az erő­viszonyok immár tartósan az újjáalakult „utódszervezeteknek" kedveztek. Törékeny újraéledésük együtt járt az alternatív szervezetek kezdődő széthullásával. Az erőegyensúly említett elmozdulása az alapok szintjén volt megfigyelhető, és szem­ben állt az érdekegyeztetés újonnan létrehozott rendszerével, amely szabályozta a szakszervezetek képviseleti és rendel­kezési jogainak helyzetét (Ladó és mások, 1995). Mindez an­nak a folyamatnak az eredményeképpen következett be, amelynek során, legalábbis látszólag, sikerült feloldani, illetve megszüntetni a szervezeti állapot, a demokratikus legitimáció és a politikai „egyesülési tőke" közötti ellenmondást, amely a magyar szakszervezeti pluralizmust kezdetben jellemezte.

1. 1993 kora nyarán az MSZOSZ-nek és a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZÉF) döntő győzelme a válla­lati tanácsokon és a társadalombiztosítási önkormányzaton belül a dolgozói képviseleti választásokon nem csupán a le­gitimációs és a vagyonfelosztási küzdelemnek vetett véget – főként a két legnagyobb utódszövetség előnyére. Sokkal in­kább azt nyomatékosította, hogy a szakszervezetek immár le­gálisan is megerősített társadalmi helyzetüket ki tudták hasz­nálni. A háttérben meghúzódó átalakulási válság és általános bizonytalanság ellenére a hivatali helyek betöltése a szerve­zeti stabilizáció és – a különféle cselekvési területeken való megjelenés révén – a legitimációszerzés eszköze volt.

2. Az MSZOSZ és az MSZP között már 1991-ben a kap­csolatok nyílt újraélénkülése indult meg a szakszervezeti va­gyon felosztásáról folyó vita során, amelyben az MSZP a kon­zervatív kormány és a liberális ellenzék által beterjesztett szakszervezeti törvénytervezet ellen szavazott. Ez ugyanis gyengítette volna a „régi" szakszervezeteket és megszüntette volna az új alternatív tömörülések hátrányos helyzetét. Az kapcsolatok újjászervezése 1993 őszén érte el csúcspontját, amikor az MSZP szakszervezeti csúcsvezetőket jelölt az 1994-es parlamenti választásokra. Választási győzelmüket kö­vetően a potenciális (párt)politikai tőkét, amely a szakszerve­zetekben rejlett, aktuálpolitikai lobby-célokra fordították.

3. Ezzel ellentétben a két alternatív szakszervezet (Liga, Munkástanácsok) számára a már említett választásokon el­szenvedett egyértelmű vereség azt jelentette, hogy elvesztet­ték legitimációs vezető pozíciójukat, melyet a radikális rend­szerváltás közepette vívtak ki. Egyidejűleg intézményes jelen­létük is korlátozottá és bizonytalanná vált, ráadásul egykori politikai kapcsolataikban rejlő tartalékaik nagy részét is fel kel­lett adniuk. Mindig is laza és ellentmondásos kapcsolataik az új konzervatív és liberális elittel a minimumra szorítkoztak. A választási kudarcok és a politikai elszigetelődés az elkövet­kező időszak során szervezeti bomláshoz, az értelmiségi ká­derek eltávolodásához, majd tömeges elvándorlásához járult hozzá. Ezek a választási vereségek bevallottan csupán azt a tényt tudatosították, hogy a „régi" szakszervezetek gyors összeomlásába és a saját szervezeteik folytonos erősödésé­be vetett hit csalókának bizonyult. A valóság ezzel szemben az volt, hogy mindkét alternatív tömörülés erősödési szakasza már 1990 végére lezárult. A tovább élő kádári örökséggel (a munkaerő megosztása és depolitizálása) és a rendszerváltás törésvonalaival (privatizációs, foglalkoztatási és munkerőpiaci csőd) a háttérben a Liga számára lehetetlenné vált, hogy egy „alulról jövő" szervezetet építsen fel (Neumann, 1995), amely számos területen (vasút, helyi közlekedési vállalatok stb.) nem csupán egy képzettebb kisebbségi csoportosulást jelentett volna. A vállalati tanácsok rákényszerültek arra, hogy elismer­jék: legfőbb követelésük, hogy a demokratikus tulajdonfelosz­tás a „dolgozói tulajdon" formájában öltsön testet, szóba sem jöhetett mint egyenlőségen alapuló későbbi tulajdonforma (Szálai, 1994). Ez a követelés egyfelől éppen a konzervatív kormánykoalíció által folytatott privatizáció miatt torzult el és került háttérbe. Ugyanakkor nem talált támogatókra a liberális parlamenti ellenzék körében sem. Másfelől a számos haldokló vállalkozás és a fenyegető tömeges bankcsőd körülményei között hiányzott alóla a mikrogazdasági alap. így a dolgozói tulajdonlás igénye széles bázisú dolgozói támogatás nélkül maradt.

Szorosan a már említett politikai és intézményes folyama­tokkal párhuzamosan, a lengyelországi és magyarországi szakszervezetek fejlődésére hatást gyakoroltak olyan rend­szerváltó lépések is, amelyekre nem tudtak tényleges befo­lyást kifejteni. Ez azt jelentette, hogy a szakszervezetek szer­vezeti lehetőségei és képviseleti helyzete megingott, akárcsak munkaerőpiaci és bérmegállapodási szerepük.

1. Az átalakulással járó recesszió, amely a tömeges mun­kanélküliséget maga után vonó foglalkoztatási válság képé­ben is jelentkezett – ideértve a munkaerőpiac felosztását és a fizetések szabad alku tárgyává tételét -, a szakszervezetek kirekesztéséhez és tekintélyes dolgozói csoportok térveszté­séhez vezet.

2. Az ágazati gazdaság szerkezetében az ipar lebontásával keletkező törésvonalak és az „alacsony tőke – alacsony bér" elvének elterjedése a szolgáltatói szektorban maga után von­ta, hogy a szakszervezeti mozgalom klasszikus vezérlő elvei megkoptak, míg újak csak nehézségek árán tudtak/tudnak ér­vényre jutni.

3. Hasonló eredménnyel járt a vállalati szerkezetváltás, amelynek során nagyvállalatok szűntek meg, kis és közepes nagyságú cégek szaporodtak el.

4. A helyi magánszektor legjellegzetesebb terjeszkedési for­mája az alacsony alaptőkéjű kisvállakozások széles skálája lett, melynek nagy hányada a gyorsan erősödő informális gaz­daság részét képezi.

A fenti változások legalább három szempontból érintik a szakszervezeti mozgalmat:

1. A szakszervezetek éppen abban az szférában – a ter­jeszkedő magánszektorban – gyengék, amely a piacgaz­daság kialakításának célterülete, és amelynek alapot kelle­ne szolgáltatnia a szabad kollektív béralku újonnan megszer­zett jogának érvényesítéséhez.
2. A szakszervezetek figyelmének középpontjába az ipar helyett egyre inkább a közalkalmazotti terület kerül.
3. A nyugdíjból és más szociális ellátásból (transzferekből) élők növekedő létszáma és a rendszerváltással járó szociális kiadások emelkedése a szakszervezeteket szükségszerűen a központi kormányzati szintű szociálpolitikai konfliktus egyik részesévé teszi.

4. Arccal a korporatizmus felé?

A legitimáció visszanyerésére irányuló politikai kísérletek mindkét országban kudarccal végződtek. Az 1993 őszén Len­gyelországban és az 1994-es nyár elején Magyarországon megtartott parlamenti választások posztszocialista irányítású új kormányokat hoztak, ám nagyon eltérő koalíciós partnerek­kel. Lengyelországban azóta a Baloldali Unióból és az előző rendszerből itt maradt sajátos érdekeltségű Vidéki Élet Párt­jából alakult szövetség van kormányon. Magyarországon, ez­zel ellentétben, a szocialisták azokkal a liberálisokkal léptek kormányzati koalícióra, akik a demokratikus ellenzékből kerül­tek ki, és mindig is egy szigorúbb neoliberális rendszerváltó folyamatot hirdettek. A politikai végrehajtó hatalom ilyetén vál­tozásai bizonyos fokú szakítást vontak maguk után az addig alkalmazott gazdasági stratégiával, de különböző módon: aho­gyan az írásunk elején említett szerepcsere a két ország kö­zött végbement. Az átalakulással járó recesszióból kivezető növekedés első jelei Lengyelországban egykor a sokkterápia következményei voltak. Az új lengyel kormány azonban állam­központú gazdaságpolitikájával inkább a társadalmi stabilizá­ciót tartotta szem előtt. Magyarországon a fokozatosságot sokkszerű fordulat követte, mivel a kormány úgy vélte, hogy a költségvetés és a külkereskedelem ijesztő mértékűre növe­kedett kiadásainak drasztikus csökkentése nélkülözhetetlen a jövőbeni növekedés feltételeinek megteremtése érdekében. Anélkül, hogy a két ország szakszervezeti rendszerei között meglévő lényeges különbségek megváltoztak volna, valójában bizonyos irányban egymáshoz hasonlatos változások játszód­tak le, amelyek megváltoztatták az egyes kormányok és a szakszervezetek közötti kapcsolat dinamikáját. Röviden szól­va ez a kormányon lévő „utódpártok" és az újjáalakult „utód­szakszervezetek" közötti közvetlen parlamenti-politikai kap­csolat kialakulását jelenti.

A lengyel kormány által elfogadott megoldás protekcionis­tább és szubvencionistább jellege az iparban és a mezőgaz­daságban nem csupán a sokkterápia társadalmi áldozatai nyomán keletkező gondterhes kilátásokból adódott. A kormány bizonyos klienseinek érdekeit szolgáló támogatáson túl, a gazdaságpolitika ez irányú változása nagymértékben egy önálló hatáskörű gazdaságpolitika megteremtését is célozta, miközben az országot a perifériára sodródás valós veszélye fenyegette. Ugyanakkor a magánosítás, amelyet már^a Szo­lidaritás-elit is csak ímmel-ámmal folytatott az iparban és más stratégiai ágazatokban, a baloldali koalíció kormányzása alatt teljesen leállt. Az államháztartás és a szociálpolitika reformja ugyancsak elmaradt.

Természetesen a „baloldali egység" pártjai és az OPZZ szakszervezetei nem kívánták az előjogokat élvező megegye­zéses politizálás modelljét követni. Megnyilvánulásaik a hiva­talos és nyílt háromoldalú tárgyalások és megállapodások mellett szóltak. Ennek ellenére, két intézkedést követően, me­lyek a közös bizottság lehetséges kompetenciáit és szerepét kurtították, alkalom kínálkozott egy neokorporatista egyez­ségre: először akkor, amikor a posztszocialista kormány egy állami bérkontrollról szóló tervezetet nyújtott be, amely kez­detben a kormányt jogosította fel arra, hogy korlátozza a jö­vedelemkiáramlást még akár a magánszektorban is; másod­szor pedig akkor, amikor a parlamenten belüli kormánypárti többség elfogadta az 1994-es költségvetési törvényt, ami a szociálpolitika, a szociális ellátó rendszer jövedelmeinek és reformjának pénzügyi kereteit határozta meg. A tisztázatlan kompetenciájú háromoldalú egyeztetőbizottság lehetőségeit ugyancsak elhalványította, hogy a kormány nem érezte ma­gára nézve kötelezőnek sem a korábbi hivatalos háromoldalú tárgyalások eredményeit, sem az állami vállalatokra vonatko­zó paktum előírásait. Ráadásul vita alakult ki a szakszervezeti képviselet mibenléte fölött is. Végül 1994 őszére néhány kor­mányzati pozícióról világossá vált, hogy célja a szakszerve­zetek megrendszabályozása, sőt, szükség esetén, a bérkontroll kierőszakolása.

A kormányváltást követően úgy tűnt, bizonyos mértékig a Szolidaritás és az OPZZ szerepe is megváltozott. A Szociál­demokrata Párton belüli parlamenti OPZZ-csoportnak meg kellett barátkoznia „saját" kormányának politikájával. Az OPZZ-hez tartozó szakszervezetek egyrészt ellenezték a „popiwek" ismételt bevezetését, ám másfelől – legalábbis a ve­zetőség egy része – késznek látszott arra, hogy a politikai változásokat saját politikai céljaira használja ki. A Szolidaritás, amely már korábban elvesztette politikai függőségét és már nem volt jelen a parlamentben sem, annak érdekében moz­gósított, hogy szervezeti erejét növelje. Az 1994 tavaszán ki­éleződő konfliktusok nemcsak a nagy szakszervezetek közötti versengés jelei voltak, hanem a jövedelempolitika és az ér­dekszabályozás átfogó megváltoztatására is irányultak. A Szo­lidaritás a szakszervezeti önállóságot a független társadalmi alku „liberális" rendszerén belül képzelte el. Ezz^él szemben az új kormány – és bizonyos fokig a Szociáldemokrata Párt alá tartozó OPZZ-szakszervezetek is – a „paternalista" modellt támogatták.

Elődjétől eltérően, az 1994-ben hivatalba lépett új magyar kormány úgy próbált társadalmi támogatást szerezni rend­szerváltó intézkedéseihez, hogy egy középtávú „társadalmi­-gazdasági megállapodásba" kívánta bevonni a szakszerveze­teket. Véleménye szerint érdemes lett volna egy ilyesfajta megállapodást megkötni, mivel – noha az anyagi helyzet ja­vulását a belátható jövőre egyáltalán nem jósolhatta – köte­lességének érezte, hogy fellépjen az olyan választói véleke­déssel szemben, amely a társadalom nagy részére újabb ter­heket kirovó, egyidejűleg a piacgazdaságba való átmenetet felgyorsító intézkedéseket elutasítja.

A stabilizációs programról szóló megállapodás 1995 márci­usi közzététele után a fenti megállapodás lehetősége a távoli jövő ködébe veszett, és a kormány is egyértelművé tette, hogy akár a szakszervezetek nemtetszése ellenére is keresztülviszi programját. Tekintve, hogy a rendszerváltás és a pénzügyek válsága azt jelenti, hogy a politika központi színpadán zajló tárgyalások már régen nem az újraelosztásról, hanem a szi­gorú megtakarításokról szólnak, a szakszervezetek ellentmon­dásos helyzetbe kerültek. Egyik oldalról, amennyiben nem akarják továbbra is veszélyeztetni mára már meggyengült szervezeti erejüket és legitimációjukat, nem engedhetik meg maguknak, hogy részesei legyenek egy kedvezményekért fo­lyó szüntelen „alkudozási" folyamatnak, pusztán hogy ezáltal legitimizálják a kormány politikáját. Másrészt viszont gyenge önálló alkuhelyzetüknél fogva mind mikro-, mind makroszinten függenek az állam mint változatlanul legnagyobb munkáltató és újraelosztó szerv döntéseitől, ha legitimizálni kívánják a tagság érdekképviseletében betöltött szerepüket.

Ezek az ellentmondások és dilemmák tükröződnek a makro­szintű formális megállapodásokban és a megváltozott szakszer­vezeti helyzetkép lehetséges hatásaiban – az egyértelmű fejlő­dési irányokra utaló leghalványabb jelek nélkül. Ráadásul a há­romoldalú ÉT-n belül még mindig nincsenek megoldva a kép­viselet régi kérdései, sőt, az adott gazdasági helyzetben több mint kétséges, hogy még ha ez a bizottság tartalmi átalakuláson megy is át, vajon ez képessé teszi-e majd a makroszinten je­lentkező konfliktusok leküzdésére? Ugyanakkor annak a követ­kezményei sem láthatók tisztán, hogy megnőtt az utód-szakszervezetek politikai szerepe, mivel az ipari bázisú MSZOSZ és a legnagyobb pedagógus szakszervezet vezetője tagja lett az MSZP parlamenti csoportjának. Ez a korporatista felállás – bevallottan – önmagában is sérülékeny. Erre utal az a szakadék is, amely a Pedagógusok Szakszervezete és a kormányzó MSZP között támadt a kiadáscsökkentések miatt.

Az átalakuló kelet-európai országokban létrejött háromol­dalú szerkezet és annak makroszintű intézményesülése leírá­sának során legalább négy ellenvetés hozható fel a korpora­tista felfogás érvényesítésével szemben:

1. Minthogy a világpiac, a lefékeződött felhalmozás és a külső eladósodás kényszerei adottak, a kelet-európai kormá­nyok szűkös szabályozási kompetenciával rendelkeznek, rá­adásul politikai legitimációjukat állandóan aláássa a rend­szerváltás veszteseinek folyamatos „előállítása".
2. A múlt rendszer öröksége és a mélyreható gazdaság- és társadalomszerkezeti törésvonal mentén végbemenő folyama­tok következtében a munkaadói szövetségek és a szakszerve­zetek aligha tölthetik be a szabályozás hatékony közvetítő csatornájának szerepét.
3. Az átalakulási és a pénzügyi válság azt jelenti, hogy a politikai alkudozás területén nincs remény elfogadható csere­folyamatokra. Az újraelosztás körül zajló viták már a mínusz vagy semmi közötti választás játszmáját ígérik. A versengés legfeljebb a „ki mennyit veszít?" kérdésre ad feleletet.
4. Az érintettek között nincs kielégítő egyetértés, nemcsak a piacgazdasághoz vezető utat, de magát az elérendő célt illetően sem.

Ezeknek a gondoknak az ellenére az elemzők „korlátozott tripartizmusról" (Héthy, 1993), illetve „korlátozott korporatizmusról" beszélnek, megkülönböztetve azt a nyugat-európai „társadalmi", illetve „korlátozott korporatizmus" modelljétől. Termékenyebbnek tűnne, ha a kelet-európai rendszerváltó országok a nyugati mo­delltől való eltéréseik meghatározása helyett (amely összessé­gében azt állítja, hogy ezen országokban nincs is korporatista berendezkedés, sem intézményesülés) saját egyéni jellegüket próbálnák megvizsgálni. Azután már lehetne az előfeltételek hi­ányát magyarázni, részben éppen az érvelés visszájára fordítá­sával: a feltételek egy alapjaiban rendszeresen megingó és tagolt korporatizmus kialakulásának kedveznek:

1. Minthogy a rendszerváltó kelet-európai országok kor­mányai híján vannak a szükséges szabályozó erőnek és le­gitimációnak, továbbá alig áll anyagi bázis a rendelkezésükre ahhoz, hogy a potenciális politikai ellenzéket semlegesítsék, éppen ezért kényszerülnek annak a politikának a folytatására, amely a szakszervezeteknek közvetítői szerepet és állami ran­got biztosít.
2. Minthogy a szakszervezetek önálló munkaerőpiaci és kol­lektív béralku helyzete az átalakulással járó válság és a ter­jeszkedő magánszektor szétaprózódott áru- és munkaerő-pi­aca következtében gyenge, éppen ezért kényszerülnek arra a politikailag áttételes makroszintű és állami rangú érdekkép­viseletre, amelyet folytatnak.
3. Jóllehet a privatizáció során az állam közvetlen munka­adói szerepe egyre kisebb jelentőségűvé apad, változatlanul meghatározó marad a közalkalmazotti szférában, amely – te­kintettel a folyamatos pénzügyi csődre – egyre inkább kínál terepet az együttműködésre, egyszersmind konfliktusra.
4. Jóllehet az állam össztársadalmi újraelosztó szerepe tű­nőfélben, tekintélye egyelőre töretlen, mivel növekszik a szo­ciális ellátásra szorulók és a nyugdíjasok létszáma.

A kilátásba helyezett költségvetési és szociális reform be­következtével ez a kérdéskör is a makroszintű együttműkö­dés, egyben konfliktus fontos területévé válik.

A hiányzó előfeltételek és az „előmozdító" feltételek egyide­jű jelenléte alapján egy rendszeresen megingó és megosztott kelet-európai korporatizmusról lehet beszélni. A „rendszeres megingás" azt jelenti, hogy a szakszervezetek bevonása a kormány rendszerváltó politikájába, illetve kirekesztése abból, sem nem kizárólagos, sem nem nyílegyenes irányú. Amennyiben a sikeres átalakulási politika sorozatos törések­kel és széles társadalomszerkezeti cezúrákkal jár együtt, ak­kor sem a merev szabályozó rendszer, sem az intézmények hiánya nem lehet megfelelő.

A megosztott korporatizmus nemcsak azt jelenti, hogy a kormánynak lehetősége nyílik az egyik szakszervezet bevo­nására, miközben a többit kirekeszti döntéshozatali folyama­taiból. Azt sem, hogy egyes szakszervezetek a makroszintű részvétel mellett, míg a többiek ellene határoznak. Az elne­vezés elsősorban azt a tényt jelöli, hogy a (kvázi) állami szektor érdekalkuinak központosított formái szembekerül­nek a terjeszkedő magánszektornak és a növekvő infor­mális gazdaság szervezet nélküli területeinek kiáltóan he­terogén, már levált, decentralizált érdekegyeztetési me­chanizmusaival. Ebből fakadóan a dolgozói érdekedet nagy­mértékben a szektor és nem a működés határozza meg. Ke­let-Közép-Európa új politikai peremén a politikai elöntés nem elsősorban a tőke és munkaerő közötti ellentmondás, vagy a felhalmozást, Hl. a puszta újratermelést elősegítő érdekek kö­zötti ellentmondásos viszony tengelyében áll. Sokkal inkább abban, hogy a „politikai kapitalizmus" és a „totális kapitaliz­mus" (Staniszkis, 1992; 1994-95) mint egymást kizáró gaz­daságpolitikai stratégiák jelennek meg. Amennyiben a hang­súly az államközpontú stabilizációra és a szervezett piacok védelmére kerül, a „politikai kapitalizmus" azt a veszélyt rejti magában, hogy az állami- és magánvállalatok irányi­tói működésük során egy kliensrendszerhez lesznek lán­colva. Ezáltal konzervatív stabilizációra, gazdasági helyben­járásra nyílik csak lehetőség. A „totális kapitalizmus" ezzel szemben a nyílt, liberalizált piaci versenyben való szabad részvételt hirdeti. Ez viszont nemcsak a politikailag áthidalha­tatlan szociális költségek kockázatát hordozza, de – tekintettel a kelet-közép-európai országok gazdaságainak meglévő szervezetlenségére és a stratégiai döntési képességek hiá­nyára – magában foglalja a feltartóztathatatlan marginali­zálódás és társadalmi széthullás fokozott kockázatát is.

Irodalom

Bayer J. és R. Deppe (kiad.) 1993: Der Schock der Freiheit – Un-garn auf dem Weg in die Demokratie. Frankfurt am Main.

Bruszt L. 1993: Az Antall-kormány és a gazdasági érdekképvisele­tek. Budapest.

Bruszt L. 1994: Transformative Politics: Social Costs and Social Pe-ace in East Central Europe. In: Kovács J. M. (ed.), Transition to Ca-pitalism? New Brunswick/London.

Bruszt L. és D. Stark 1992: Remaking the Political Field in Hungary: From the Politics of Confrontation to the Politics of Competition. In: Banac (ed.), Eastern Europe in Revolution. Ithaca/London.

R. Deppe 1992: Anmerkungen zum gewerkschaftlichen Umbruch-prozeB in der früheren DDR und Ungarn. Mitteilungen des Instituts fúr Sozialforschung, No. 1.

R. Deppe és R. Girndt 1995: Transformationspolitik und Gewerk-schaften in Ungarn. Gewerkschaftliche Monatshefte, No. 4.

J. Frentzel-Zagorska 1990: Civil Society in Poland and Hungary. Sovietstaaten, Vol. 42, No. 4.

J. Gardawski és T. Zukowski 1992: Polityka i gospodarka w oczach pracownikow, Warszawa.

J. Gardawski és T. Zukowski 1994: Robotnicy 1993. Wybory eko-nomiczne i polityczne, Warszawa.

I. Gilejko, A. Stasiek és W. Widera 1992: Robotnicy i liderzy o zwi-azkach zawodowych, Warszawa.

S. Gomulka 1994: Economic and Political Constraints During Tran­sition, Europe-Asia Studies, No. 1.

B. Greskovits 1995: Demokrácia – szegény országban (Democracy – in a poor country), in: Társadalmi Szemle, No. 5.

Héthy L. 1992: Tripartizmus: Lehetőség vagy illúzió? Budapest.

Héthy L. 1994: A háromoldalú érdekegyeztetés és a lehetséges szo­ciális paktum. Közgazdasági Szemle, No. 9.

A. O. Hirschmann 1994: Wieviel Gemeinsinn braucht die liberale Gesellschaft? Leviathan, No. 2.

M. Jarosz (red.) 1994: Spolki pracownicze, ISP PAN, Warszawa. Kis J. 1994: A rendszerváltást lezáró alkotmány. Népszabadság, 94. 8. 19.

K. Kloc 1993: Konflikt przemyslowy doby transfozmacji – doswiadc-zenia polskie 1991-1992. Przeglad Spoleczny, No. 10.

K. Kloc 1995: 5trajki i spory zbiorowe w Polsce w latach 1990-1994. Warszawa.

Kornai J. 1993: Transformációs visszaesés. Közgazdasági Szemle, No. 7-8.

A. Kubiak és I. Przybylowska 1994: Ruch zwiazkowy w Poscze 1993, Research Report, Lodz.

J. Kuron és J. Hausner 1994: Stratégia Negocjacyjna w procesie transformacji gospodarki, Warszawa.

Ladó M. 1994: Workers' and Employers' Interests – As they are represented in the changing industrial relations in Hungary. Krakow.

Ladó M.. Tóth A. és Tóth F. 1995: Helyzetkép az érdekegyeztetésről. Budapest.

Laky T. 1994: A munkaerőpiac keresletet és kínálatát alakító folya­matok. Budapest.

Makó Cs. 1994: From State Corporatism to Divided Unionism. Budapest/Vienna.

Makó Cs. és Novoszáth P. 1994: Multinational Firms and Heteroge-neity of Labour Relations – The Hungárián Case. Budapest.

Neumann L. 1991: Labour Conflicts of Privatization. Budapest.

Neumann L. 1995: Why does Hungary's grass roots unión move-ment fare so badly? Budapest.

C. Offe 1994: Das Dilemma der Gleichzeitigkeit. Demokratisierung, Marktwirtschaft und Territorialpolitik in Osteuropa. In: C. Offe, Der Tűn­nél am Ende des Lichts. Erkundungen der politischen Transformation im neuen Osten. Frankfurt/New York.

J. Osiatynski 1994: Opposition against "Markét Breakthrough", Re-forms Revisited, in: J. Kovács M. (ed.), Transition to Capitalism?. New Brunswick/London.

W. Pankow 1993: Work institutions in Transformation. The Case of Poland. Friedrich-Ebert-Stiftung, Warszawa.

Petschnig M. Z. 1994: Örökségtől öregségig. Budapest.

A. Przeworski 1990: Spiel mit Einsatz. Demokratisierungsprozesse in Lateinamerika, Osteuropa und anderswo. Transit, No. 1.

A. Przeworski 1991: Democracy and the Markét. Cambridge.

Szalai E. 1991: A hatalom metamorfózisa. Valóság, No. 6.

Szalai E. 1994: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Mun­kástanácsok 1989-93. Budapest.

J. Staniszkis 1991: Dilemmata der Demokratie in Osteuropa. In: R. Deppe et al. (kiad.), Demokratischer Umbruch in Osteuropa. Frankfurt am Main.

J. Staniszkis 1992: The Ontology of Socialism. Oxford.

J. Staniszkis 1994/95: The Politics of Post-Communist Institutiona-lisation in Historical Perspective. Working Paper Series No. I. Advan­ced Study Center, International Institute, Universiy of Michigan.

Stark D. 1995: Új módon összekapcsolódott régi rendszerelemek: rekombináns tulajdon a kelet-európai kapitalizmusban I-II. Közgazda­sági Szemle, No. 11/12.

M. Tatur 1989: Solidarnosc als Modernisierungsbewegung. Sozial-struktur und Konflikt in Polen. Frankfurt/New York.

M. Tatur 1994: Neo-Korporatismus in Osteuropa?. Berliner Debatte, No. 5.

M. Tatur 1995: Towards Corporatism? – The Transformation of In­terest Policy and Interest Regulation in Eastern Europe. In: E. Dittrich, G. Schmidt és R. Whitley (eds.), Industrial Transformation in Europe: Process and Contexts. (Megjelenés előtt.)

Thoma L. 1995: A magyar szakszervezetek helyzete. In: Magyaror­szág Politikai Évkönyve, 1995.

Tóth A. 1994: Civil társadalom és szakszervezetek. Budapest.

J. Wienecki 1993: East Central Europe: A Régiónál Survey – The Czech Republic, Hungary, Poland and Slovakia in 1993.

H. Wiesenthal 1991: Absturz in die Moderné. Der Sonderstatus der DDR in den Transformationsprozessen' Osteuropas. Bremen.