Mi is valójában a Nemzetközi Valutaalap? A beteg nemzet­gazdaságok orvosa? A közgazdasági ortodoxia professzora? A nemzetközi kereskedelmi-pénzügyi rendszer csendőre? Netán egy világméretű kereskedelmi-pénzügyi zenekar kar­mestere? A válaszok, vagyis a Nemzetközi Valutaalap tevé­kenységének megítélésére vonatkozó értékelések szélsősé­gesen polarizálódnak, és a vélemények megosztottsága, (il­letve az egyes konkrét vélemények) mögött nem is mindig az egyértelmű gazdaságelméleti (vagy éppenséggel ideoló­giai-politikai) elkötelezettség áll.

A Valutaalap katalizátor-szerepe az egyik pont, amely körül egyrészt a feltételesség megértése, másrészt az egyes kor­mányok Valutaalappal szembeni kiszolgáltatottságának a megértése forog. Magyarán: mennyire felel meg a valóság­nak az az állítás, mely szerint: a Valutaalaptól kapott hitelek – mindenekelőtt készenléti hitelek – az egyéb nemzetközi pénzügyi intézményektől, és főképpen a kereskedelmi ban­koktól felveendő további hitelek alapfeltételei? A Valutaalap által előírt szigorú – s tegyük hozzá, alapvetően mindig is a neoliberális ortodoxia tanait tükröző – gazdaságpolitikai fel­tételeit ugyanis legfeljebb a pénzügyi technokraták „szeretik", de demokratikusan választott parlamentekkel, a munkaválla­lók érdekeit védeni akaró szakszervezetekkel, s az életszín­vonalukat és munkalehetőségüket féltő tömegekkel már ne­hezebb elfogadtatni. Ilyenkor lehet, mint nyulat a cilinderből, elővarázsolni az ultima ratio-t: „a Valutaalap-hitel feltételes­ségének elfogadása az egyetlen eszköz ahhoz, hogy az el­adósodott nemzetgazdaság további külföldi hitelekhez jus­son, illetve vonzóvá válhasson a külföldi befektetők számá­ra". Egyes – kellően megátalkodott – Valutaalap-alkalmazot­tak, illetve – csodálok még számokkal is megpróbálnak dobá­lózni, mondván: minden egyes dollár, amit az IMF-től kap egy adott kormány, 4-7 dollárnyi további hitelt fialhat. A Va­lutaalap – és ikerintézménye, a Világbank – katalizátor-sze­repe vitathatatlan! Távolról sem igazolható azonban a Valu­taalap mindenhatóságába, kikerülhetetlenségébe vetett hit, s az esetek többségében még kevésbé számszerűsíthető ezen katalizátorszerep valóságos értéke, illetve igen gyakran nem bizonyítható az érvényesülése. Nem tekinthető mérvadónak – általában sem, de kiváltképpen Magyarország számára nem – az átütemezések során játszott katalizátor-szerep! Ha az IMF az átütemezéshez nyújt 1 USD hitelt, s ezután a Párizsi Klub átütemez 3 USD adósságot, a kereskedelmi bankok 2 USD adósságot, s netán 1 USD új hitelhez is jut az adott ország – ennek alapján nem mondható, hogy min­den 1 USD IMF-hitel további 7 USD hitelt vonz! E tény – ti. a katalizátor-szerep bizonyíthatatlansága – egyszerűen fakad például a bankügyletek hagyományosan diszkrét jellegéből, illetve abból a tényből, hogy igen gyakran nyilvánvaló az IMF-hitelek politikai háttere, s a bankok ezt nem szeretik elfogad­ni, de kifejezetten utálják bevallani. Ez ugyanakkor növeli a kormányok manőverezési képességét is – már ugyanis akkor, ha manőverezni akarnak, s nem az IMF-feltételekkel akarják revolverezni a parlamentet, szakszervezeteket, lakosságot. Vagyis nem a katalizátor-szerep általános érvényesülése az, ami vitatott lehet – annál kevésbé, mert felettébb kívánatos is lenne, hogy a Valutaalap ne elégedjen meg az adósokkal szembeni „csendőr-szereppel", hanem a valóságban is töltse be azt a nemzetközi gazdaságpolitikai koordinációs szerepet, amelyre nagy szüksége lenne az egész világgazdaságnak, s amelyre az Alapokmány kötelezi (kötelezné) is a Valuta­alapot… Vitatható lehet azonban minden egyes olyan kor­mányzati döntés – bárhol, bármely kormány hozta-hozza is -, ahol nem adósság átütemezésről van szó, s ahol nem nyil­vánvaló, hogy az IMF mint „végső menedék" szerepel-szerepelhet.

Ilyen körülmények között nem lehet igazán meglepő, hogy „sok fejlődő ország kormánya tartózkodik attól, hogy elhatá­rozza egy IMF-egyezmény aláírását, mert ez az egyetlen módszer az ország nemzetközi tőkepiaci hitelképességének visszaállítására. Ha a fizetési és a költségvetési mérleg, de­ficitje olyan szintet ért el, amely elriasztja a hitelezőket, akkor a kormánynak nincs más választása, mint tárgyalni a stabi­lizációs programról az IMF „arctalan emberével". Ilyenek a nemzetközi pénzügyi rendszer szabályai. Az IMF-hitelek nagysága ma is másodlagos fontosságú; a meghatározó té­nyező az a „hitelességi pecsét", amit az IMF-megállapodás kölcsönöz az adott ország kormányának. Egy 1981-es angol bankkiadvány, a tekintélyes Barclays Review lakonikus meg­állapítása szerint: „az országkockázat érvényesítése tekinte­tében a bankok, válaszaikat három kategóriára redukálták: igen, igen – az IMF-hitel megtárgyalása után, vagy nem".¹ Könnyen hozható viszonylag friss példa is: a Bank of Eng­land egy mátrixban foglalja össze az országkockázati ténye­zők erősségét, így orientálva a brit kereskedelmi bankokat a szuverén adósokkal szemben alkalmazandó kamatfelár tekin­tetében. A mátrix értékeit befolyásoló tényezők közül a ka­matszolgálati ráta, az áruimport fedezete, az adósság/GDP ráta és az adósságszolgálati ráta után áll (az összesen 12. szempont) – „az IMF célkitűzéseinek nem teljesítése/nem hajlandó az adott ország az IMF-hez fordulni", amiért 3 pon­tot vonhatnak le az ország induló 100-as értékszámából (a korábban felsorolt mutatók kedvezőtlen alakulásáért 10-10 ponttal csökkenhet az értékszám).² Hasonló módszereket al­kalmaz a FED is, amely a nemzetközi adósságkockázat sze­rint hétfokozatú skálán helyezi el az országokat: 1. erős adós, 2. mérsékelten erős adós, 3. gyenge adósok után jön­nek azok az országok, ahol 4. „egyéb transzfer-problémák" merülnek föl, amely országok már nem tesznek eleget adósszolgálati kötelezettségeiknek, de pozitívan értékelhető akciókat valósítanak meg. „Ilyen lépésként értékelhető pl. az IMF-fel egyetértésben alkalmazott gazdasági program." A kö­vetkező csoport, 5. „norma alatti országok", amelyek már nem törlesztenek és nincs folyamatban tárgyalás IMF-program elfogadására. 6. „csökkentett értékű adósság" akkor jel­lemző egy országra, ha legalább két megállapítás jellemző rá az alábbiakból: a) hat hónapja nem törleszt, b) nem teljesít IMF-programot, c) legalább egy éve nem tesz eleget az át­ütemezési megállapodásban foglalt feltételeknek, végül d) nincs kilátás arra, hogy belátható időn belül visszaálljon a normális fizetőképesség.³ Vagyis az IMF-megállapodás léte vagy nem-léte konkretizálódik az országkockázati mutatók­ban, de az amerikai központi bank ezt a szempontot csak de facto fizetésképtelenség esetén alkalmazza, és a brit jegy­bank sem helyez nagy súlyt az IMF-megállapodás meglétére. Az ilyen megállapodás azt jelenti a hitelezőknek, hogy az érintett ország fizetőképes, ami zöld fényt jelez a további hi­teleknek. A nemzeti gazdaságpolitikák megítélésére vonatko­zó fentebb leírt kompetencia „biztosítja az eladósodott orszá­gok pénzügyi rendőr általi megrendszabályozásának hatal­mát."⁴

A Valutaalap hagyományosan a gazdasági liberalizmus bajnoka – ez következik Alapokmányának sarktételeiből, a szabadkereskedelem, a devizális korlátozásoktól mentes pénzügyi rendszer igényéből – csakúgy, mint alapító munka­társainak a brit és a holland gyarmati közigazgatásban szer­zett tapasztalatokon alapuló magateremtette szellemi hagyo­mányaiból. Marie-France L'Hériteau, az IMF-ről írott kitűnő könyvében, az IMF által hagyományosan támogatott modern liberalizmus igazi természetéről az alábbiakat írja: „A problé­ma az IMF álláspontján belül is felmerül: ha figyelembe vesszük, hogy ebben az álláspontban az állam szerepének csökkennie kell, miközben a gazdaságot az IMF tevékenysé­ge irányítja, s ez, noha nyilván nem tekinthető államnak, még kevésbé tekinthető privát szervezetnek, és egyre növekvő szerepet játszik a fejlődő országok gazdaságpolitikájának meghatározásában és felügyeletében."⁵ Ebből egyenesen következik, hogy – szemben az IMF hivatalos nyilatkozatai­nak betűjével, ám nem szellemével – nem csökken az állam gazdasági szerepvállalása, de változik ezen beavatkozás cél­ja és formája. Az IMF-nek már a diagnózisa is kétes értékű: „A fejlődő országokban az infláció és a fizetési-mérleghiány gyakran a magas importszámlák következménye. Az impor­tált tőkejavak és a kőolaj árának emelkedése, csakúgy, mint a magas nemzetközi pénzpiaci kamatlábak, együttesen erős nyomást gyakorolnak a harmadik világ országainak fizetési mérlegére. Ha ezt a költséginflációt keresletcsökkentő terá­piával kezelik, az eredmény elkerülhetetlenül rosszabb, mint maga a betegség."⁶

1989 tavaszán Budapesten járt a Valutaalap egy vezető munkatársa, aki több nyilvános előadást is tartott (az Egye­temen, kutatóintézetekben stb.), s aki – a jelenlevők szoká­sos kioktatása után – az alábbi bon mot-t engedte meg ma­gának: „az IMF olyan, mint egy karantén orvosa – elsődleges célja nem a betegség meggyógyítása, hanem elszigetelése, annak érdekében, hogy a betegség ne terjedjen tovább!" A washingtoni jóember valószínűleg nem is tudta, milyen oko­sat mondott – az már egészen más kérdés, a hallgatóság megértette-e, milyen bölcsességet rejtett magában ez az el­mésség, az pedig nem is kérdés, hogy a magyar pénzpolitika irányítóitól mennyire idegen ez az igazság.

Az Alap persze időről-időre foglalkozik a világgazdaság, a nemzetközi pénzügyi rendszer általános és átfogó problémá­ival (pontosabban: valójában folyamatosan foglalkozik velük, de ezek a problémák és a Valutaalap hitelpolitikai gyakorlatának érvényesülése időről-időre úgy összegubancolódnak, hogy az komoly nemzetközi figyelemre tarthat igényt.) „A bo­nyolult főnevek a jövőben beköszöntő bajoknak voltak előhír­nökei. A 'recikláció' szó, a komposzttrágya és az ökológia felé mutató megnyugtató asszociációi révén hamarosan el­terjed az arab pénz bizonytalan jövőjű országokba történő kihelyezési veszélyeinek leírására. Minél jobban aggódtak a bankárok, hogy ezek az országok tönkremennek, annál töb­bet beszéltek az újratárgyalásokról, az átütemezésekről, ha szükséges, moratóriumokról, de ajkukról sosem hangzott el a rettegett fizetésképtelenség kifejezése. Az IMF-ben ülő mandarinok nagyon is tisztában voltak a fejlődő országok fe­letti hatalmukkal, s többet tudtak titkaikról, mint legtöbb bírá­lójuk, látták ugyanis a világot (bankári kifejezéssel élve) nad­rág nélkül. Tudták, hogy egy pénzügyminiszter gyakran kér tőlük olyan intézkedéseket, amelyeket valójában ő maga sze­retett volna bevezetni, de nem volt hozzá bátorsága. Ők vol­tak a világ nagy közösségének választott bűnbakjai, s akár­csak a bankárok, mindig mondogathatták magukban: 'ha ti tudnátok azt, amit mi!'. Hasonlóan az Egyesült Államok régi szövetségi bankárjaihoz, magukat az igazság és a fegyelem bástyáinak tekintették, a populizmus és a demagógia vadhaj­tásaival szemben. De ennek a csatasorba állított magatar­tásnak nagy veszélyei voltak. Könnyen vezethetett olyan bű­nökhöz, amelyek nem számoltak a politikai következmények­kel, s amelyek azt feltételezték, hogy csupán egyféle igazság létezik a világon."

„Az IMF a fejlődő országok irányában kérlelhetetlenül szi­gorú volt, különösen a latin-amerikaiakkal szemben, akik az 1950-es években szokásos gazdasági válságaikon mentek keresztül, miközben az Eisenhower-kormány azon igyeke­zett, hogy fejlesztésüket magánberuházásokkal finanszíroz­hassák. A Valutaalap csak azzal a feltétellel adott köl­csönt egy kormánynak, ha az gyorsan csökkentette a közjóléti kiadásokat és drasztikus leértékelést hajtott végre, amitől a bérek alacsony szinten maradtak, a mun­kanélküliség pedig növekedett. Egyfelől ez a szigorúság, másfelől a magánberuházások ösztökélése ironikus kontrasztban állt Amerika saját, XIX. századbeli magánberuházásai­val, és nem előrelátó, felelőtlen finanszírozásával. Így – je­gyezte meg Arthur Schlesinger történész – „ami Washington­nak a pénzügyi tisztasággal kapcsolatos skrupulusait illeti, az talán kissé szemtelennek tűnik egy olyan nép részéről, amely saját fejlődését jórészt infláció, fedezetlen bankjegyki­bocsátás és külföldiek eladott olyan kötvényének segítségé­vel finanszírozta, amelyek visszafizetését később megtagad­ta. Ha a XIX. században az IMF kritériumai szerint kormá­nyozták volna az Egyesült Államokat, jóval hosszabb ideig tartott volna gazdasági fejlődése. A pénzügyi ortodoxia ma­gasztalása a fejlődő országok előtt olyan, mintha egy visszavonult, megtakarításainak hozamából élő prostituált úgy gondolná, hogy a közerkölcs védelmében fel kell számolni a bordélyházakat."⁷

Valaha Magyarországon az volt a Valutaalap elleni fő ideo­lógiai kifogás, hogy a „nemzetközi imperializmus, de minde­nekelőtt az amerikai tőke kiszolgálója". Ez persze a kor ideo­lógiai-politikai zsargonja, de ennél is nagyobb baja volt e nézetnek, hogy végeredményben egy kettéhasadtnak vélt vi­lággazdaságból indult ki. Az ilyenfajta primitív ideologizálás­nak persze semmi értelme, de azért nem árt észben tartani azt a négy évtizedes alapigazságot, mely szerint az USA egyetértése nélkül nem lehet a Valutaalapban döntést hozni! „… Az európai ügyvezető igazgatók hatásköre jóval behatá­roltabb volt, mint a Világbank elnökeié (de még annál is, amennyire Harry White vagy Keynes ezt a pozíciót korlátozni szándékozták), és az IMF-et igazgatóikon keresztül az ame­rikaiak uralták. Keynes állandóan azt hangoztatta, hogy az Alap nem válhat az 'Egyesült Államok Külügyminisztériumá­nak kihelyezett irodájává'. Ennek ellenére így nézett ki a helyzet, különösen a harmadik világ szemében." Nem titkolja ezt az IMF sem: „Az ügyvezető Igazgatóság az ügyek széles körével foglalkozik, hitelezési és adminisztratív ügyekkel egyaránt, gyakorolja a felügyeletet a tagországok gazdaság­politikája fölött, dönt az Alap által tagországainak nyújtott pénzügyi segélyekről, megválasztja elnökét: a vezérigaz­gatót, vitákat folytat a tagországokkal a konzultációs folyamat kiegészítése érdekében, átfogó elemzéseket közöl fontos kérdésekről. Az Ügyvezetőség döntéseit gyakorlatilag kon­szenzussal hozzák, formális szavazásra csak különleges esetekben kerül sor, amikor is a súlyozott szavazati arányok­nak az egyes tagországok kvótáira alapozott rendszere ér­vényesül."⁸ Magyarán ez azt jelenti, hogy az ügyvezető Igaz­gatóságban soha nem szavaznak – ha az előzetes viták alap­ján úgy látszik, nem alakult ki konszenzus, a döntést elna­polják, s mivel az angol mondás szerint „semmi sem állan­dóbb az ideiglenesnél", egy ilyen „ideiglenes" elnapolás könnyen válhat véglegessé! Mindebből két következtetés adódik: az Ügyvezetőség, vagyis az IMF soha nem hoz olyan döntést, amelyet az USA nem támogat, másrészt „nagyon meg kell gondolni", milyen országo(ka)t lehet been­gedni az Ügyvezetőségbe: súlyos volt a dilemma Kína ese­tében, és sokan állították, hogy elsősorban ez a – több mint négy évtizedes – döntési séma akadályoz(hat)ta meg a Szov­jetunió IMF-tagságát, mivel a Szovjetuniót nem szívesei vet­ték volna be gyakorlatilag vétójoggal a testületbe, hiszen a kvótája alapján nyilvánvalóan közvetlenül jelölhetett volna ügyvezetőségi tagot. Össze kellett omlania a Szovjetuniónak, hogy utódállamai bejuthassanak a Valutaalapba és a Világ­bankba, egy olyan világpolitikai helyzetben, amikor az utód­államoktól, mindenekelőtt Oroszországtól és Ukrajnától sok­kal kevésbé kell tartani, mint egykor a Szovjetuniótól. „A Va­lutaalap munkájának valóságos impulzusai az Ügyvezetőség­től származnak, amely dönt az ellentmondásos készenléti hi­telekről. Kiélezett helyzetekben rendkívül ritkán szavaz ez a testület ós a szokás egyébként is, hogy a testület szavazás nélkül hoz döntéseket. (…) A formális szavazás elkerülése tükrözi a fejlődő országok alávetett helyzetét, amelyek poli­tikai vereséget szenvednének a szavazatok összeszámolá­sánál."⁹

Nem véletlen az sem, hogy Magyarország 1967-68-as tö­rekvését a Bretton Woods-i ikrekbe való felvételre külpolitikai szempontok, magyarán: a Szovjetunió vétója söpörte le az asztalról: ….. mi már 1968-ban szerettünk volna belépni a Nemzetközi Valutaalapba, az IMF-be (…) – nyilatkozta Fekete János – egy szűk csapat vezetőjeként felhatalmazás alapján bizalmas tárgyalásokat folytattam az IMF illetékes vezetőivel, és tulajdonképpen 1967 októberében minden készen állt a csatlakozáshoz. Azt terveztük, hogy a reform bevezetéséhez készenléti hitelt kérünk az IMF-től és beruházási hiteleket a Világbanktól. A kormány az utolsó pillanatban lépett vissza, mint utólag megtudtam, szovjet beavatkozásra. Ha akkor be­lépünk a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe, akkor liberali­zálni tudtuk volna az importot és bevezethettük volna a forint külső konvertibilitását. Ez az egész reformnak más léptékű, sokkal hatékonyabb, gyorsabb haladást biztosított volna."¹⁰

Végül is erős politikai nyomásra/feszültségre, konkrétan a nyugati világban élvezett jó hírünk veszélybe kerülésére volt szükség ahhoz, hogy az akkori magyar politikai vezetés meg­kockáztassa – legalábbis a Valutalapba és a Világbankba va­ló belépés kérdésében – a Moszkvával való szembehelyez­kedést.

A Valutaalappal fenntartott együttműködésünknek immár két évtizede egyik élharcosa, egyben a kapcsolatrendszer egyik kialakítója, Bakó Ede, az MNB ügyvezető igazgatója, egy interjúban kijelentette: „A Valutaalap valójában nincs fel­készülve arra, miképp tárgyaljon egy szocialista országgal. Igyekeznek jobban megérteni minket, hiszen egy szocialista adós másként viselkedik, mint egy fejlődő adós, mást is lehet követelni tőle. Az IMF Magyarországot kísérleti nyúlnak te­kinti. Jobban törődik politikai-társadalmi gondjainkkal is, és inkább hajlik a kompromisszumra. Mert az kétségtelen, hogy az IMF is sokat engedett. Ezzel persze nem lehet vég nélkül visszaélni. A dologhoz azonban az is hozzátartozik, hogy mi­közben a szocialista országok felé való útkeresés folyik, már a Szovjetunió is érdeklődik az IMF és a Világbank iránt, és sok esetben tőlünk kérnek tanácsot. Tehát egyre inkább ér­dekelt mindkét fél abban, hogy valamilyen megoldásra jus­sunk."¹¹

Ezen a ponton már ismét hazaértünk. A közelmúlt magyar kormányai, de mindenekelőtt a Németh-kormány, a Valuta­alappal kapcsolatban eljátszották mindazokat a rituális játé­kokat, amelyeket a Valutaalap történetében már annyi kor­mány eljátszott, s amelyekkel kapcsolatban olyan részletesen idéztem Anthony Sampsont – „lányomnak mondom, menyem is értse!" A magyar közvélemény számára a Valutaalap hol „mumus", hol „csendőr", hol „gazdag és befolyásos nagybá­csi" – de mindenképpen gazdaságpolitikánk, s ezen keresztül jövőnk egyik meghatározója. Az egyik legkedvesebb játék, amit a Grósz- és a Németh-kormány a közelmúltban játszott a közvéleménnyel, talán ezt a címet viselhetné: „én kitalálom, a Valutaalap minek örülne, akkor majd dől a pénz az ország­ba, ti addig viseljétek el a terheket – ez eddig még mindig és mindenütt bevált!" A korábbi két kormány úgy gondolta, „gazdasági filozófiája" lényegében azonos a Valutaalapéval, s az IMF elég befolyásosnak tűnő szervezet ahhoz, hogy a rá való folyamatos hivatkozással le lehessen nyeletni a ma­gyar társadalommal olyan keserű pirulákat, amelyeket egyéb­ként – normális nép – önként nem nyel le. Nem is lenne (lett volna?) evvel semmi baj – ha és amennyiben azok a keserű pirulák valóban gyógyítanának. Egyetértek Komái Jánossal. „Az IMF (…) nagyon fontos szerv ugyan, de korántsem a kapitalizmus központja, amely Magyarország fölött dikta­túrát tudna gyakorolni. Nem tud kormányok akarata ellené­re döntéseket hozni. Ha a kormány tudja, hogy mit akar, ak­kor meg tudja győzni az IMF-et. Ezen túlmenően, fordulhat a világ nyilvánosságához, fordulhat más kormányférfiakhoz, meggyőzheti a vezető tőkés országok pénzügyi szakembereit a tennivalókról. Itt azonban talán inkább arról van szó, hogy a magyar kormány megpróbálja előre kitalálni, mit vár az IMF, és eleve azt találja ki ő is. Ezt azután később úgy lehet ma­gyarázni, hogy mindezeket a döntéseket az IMF kény­szerítette ki.

Arra céloz, hogy itt bizonyos politikai, gazdasági körök ele­ve hivatkozási alapul használják fel az IMF-et saját bátorta­lanságuk leleplezésére?

Így van: saját hibás intézkedéseik elfedésére. Itt van pél­dául a személyi jövedelemadó. (…) Az SZJA bevezetését nem az IMF kényszerítette Magyarországra, hanem meggyő­ződésem, hogy a magyar kormányzat készítette elő abban a hitben, hogy ez tetszeni fog az IMF-nek és a Világbanknak. És azoknak tényleg tetszett, mert megszokták, hogy ha van fejlett piacgazdaság, akkor abban szokott lenni ilyenfajta sze­mélyi jövedelemadó is. Ahogy a magyar közvélemény egy részét megetették vele, úgy biztosan meg tudták etetni az IMF-et és a Világbankot is, amely ráütötte a pecsétet, s attól kezdve már lehetett azt mondani, hogy ezt konkrétan ezek a szervezetek akarják. (…) Ha van egy olyan magyar kor­mány, amelyik rendelkezik a szabadon választott parlament felhatalmazásával – amelynek persze van egy értelmes sta­bilizációs programja -, akkor az IMF és a Világbank jelentős közgazdászai azt fogják mondani rá, hogy ez egy jó program, végrehajtható program. (…) Ha a magyar kormányzat vállalta az átgondolt stabilizációs program kidolgozását és kész eh­hez bizonyos szakmai hátvédet szerezni – például azzal, hogy jelentős közgazdászok véleményét kikéri -, akkor nem hiszem, hogy az IMF megvétózná."¹²

Az igazi gond éppenséggel az, hogy a Valutaalap gazda­ságpolitikai programjainak hatékonyságáról elterjedt (terjesz­tett) hírek finoman szólva is erősen túlzóak. A VILÁG című hetilap (ismeretlenségben maradó) kolumnistája egy jobb an­gol lord finom stílusában írta meg a Valutaalap (és a Világ­bank) gazdasági filozófiájáról az egyszerű igazságot: „A nem­zetközi közösség az IMF-et és a Világbankot tekinti a nem­zetközi pénzügyi élet lelkiismeretének, az adósságválság ke­zelése fő letéteményesének. Teszi ezt annak ellenére, hogy nincsenek meggyőző tapasztalatok az IMF és a Világbank által alkalmazott politika és az általuk támogatott nemzeti programok tömeges sikerét illetően. Az adósoknak a tovább­lépéshez meg kell szerezniük e két intézmény támogatását.

Az adós országnak meg kell továbbá nyernie a fő hitelezők támogatását. Ez többnyire megegyezik a fő külpolitikai ténye­zőkkel. Az is egyértelmű, hogy a befolyásos fejlett orszá­gok az IMF és a Világbank vezetésében és más nemzet­közi fórumokon elsősorban a saját érdekszférájukban lé­vő adós országok érdekeit veszik figyelembe."¹³ Mint ko­rábban már említettük, a Valutaalappal kapcsolatos állítások jelentős része egyszerűen nem bizonyítható. Ilyen a „katali­zátor-hatás" is: létezése, érvényesülése nyilvánvaló, pontos mértéke, konkrét esetekben, egy-egy adott ország egy-egy adott hitelkérelmével kapcsolatban azonban hitbéli kérdés. (Bizonyítani nem lehet, csak elhinni – vagy nem elhinni). Egy ország nemzetközi pénzügyi szakembereinek, bankárainak feladata éppen az, hogy elválasszák a Valutaalap-hiteleket a kereskedelmi banki hitelektől – magyarán: valóban csak vég­ső esetben forduljanak a Valutaalaphoz, de addig, illetve azt elkerülendő tegyenek meg mindent azért, hogy az érintett ország – mondjuk: Magyarország – a szükséges külső for­rásokat a nemzetközi pénzpiacokról, a szokásos piaci felté­telek mellett szerezhesse meg. A Valutaalap döntési mecha­nizmusait túlzottan befolyásolni nem képes Jamaica és Chile azonnal elfordult a Valutaalaptól, amikor kereskedelmi banki hitelekhez jutott, s az egyszerűség kedvéért a tárgyalásokat párhuzamosan folytatták – a pontosabb döntési lehetőség ér­dekében.

Persze Magyarország nehéz, az átlagosnál bizonyos érte­lemben nehezebb helyzetben van: bevallotta, hogy kilenc éven át becsapta a Valutaalapot! A becsapás maga termé­szetes – mindenki igyekszik kedvezőbb képet festeni magá­ról, mint amilyen a valóságos. Csak vannak ügyesebbek, mint például Magyarország, s vannak ügyetlenebbek – akik­nél erre rájön a Valutaalap. Arra eddig nemigen volt példa, hogy az ügyesebbek közül akár csak egy is „beismerő val­lomást" tett volna. Lehet, hogy nálunk egyszerűen a hirtelen felindulásból elkövetett hatalomvágy párosult a tudatlanság­gal; vagy maga a tény – tudniillik a hamis adatszolgáltatás – annyira széles körben volt ismert, a Németh-kormány (és személyesen a kormányfő) biztos lehetett benne: a rend­szerváltás után azt tüstént előrángatja majd az új kormány, s evvel a Németh-kormány (személyesen annak mindén"tagja – nemcsak a kormányfő) „elveszti arcát". Létezik a törté­netnek egy olyan olvasata is, amely szerint „a Németh-kor­mánynak olyan vesszőfutáson kellett végigmennie az IMF-fel folytatott tárgyalásokon, amilyenre a korábbiakban és azóta sem volt példa. 1989 májusában a Valutaalap felfüggesztette az érvényes hitelszerződés utolsó ötvenmilliós részletének lehívását … a szerződést csak 1990. március 14-én írták alá a 159 millió SDR-es keretről. De előtte még kifizettették a Németh-kormánnyal azt a 150 millió SDR-ről szóló számlát, amit a korábbi vezetés megtévesztő adatszolgáltatása miatt kellett leróni."¹⁴ A következmény mindenképpen egyrészt a Valutaalap magatartásának „szigorodása" lehetett, másrészt kialakulhatott bizonyos általános bizalmatlanság (átvitt érte­lemben és valóságosan is „hitelvesztést" jelenthetett) Ma­gyarország nemzetközi pénzügyi kapcsolataiban. így erősöd­hetett a ránk vonatkozó katalizátor-hatás: a nemzetközi pénz­világ most biztos lehet abban, hogy a Valutaalap „odafigyel" Magyarországra, így lehet az Alaphoz csatlakozni. Nem ér­dektelen felidézni az egyik koronatanú, Fekete János reagá­lását arra a kérdésre, hogy „a nettó tizenöt-tizenhétben – ti. Fekete János MNB-ből való távozásakor 15-17 milliárd dollár volt az ország bruttó külső adósságállománya – az a másfél milliárd is benne volt-e, amit eltitkoltak, és amit Németh Mik­lós olyan drámai beszédben jelentett be?"

„Németh Miklós drámai beszédei énrám nem nagy hatással voltak. Az igazság az, hogy a Magyar Nemzeti Bank – ezt többször elmondtam, és újra elmondom – soha semmiféle olyan adatot nem közölt, ami nem felelt meg a valóságnak. Ezt nem állítom sem a magyar kormányra, sem a magyar pénzügyminisztériumra."¹⁵

A legsúlyosabb hiba, amit az új magyar kormány elkövethet az, ha a Valutaalap-hitelt tekinti az egyetlen lehetőségnek a szükséges külső erőforrások biztosításához. Egy újabb, most már hároméves készenléti hitel további három évre a Valu­taalap „felügyelete alá helyezte" a magyar gazdaságot. Le­het, hogy elkerülhetetlen volt a készenléti hitel felvétele. Eb­ben az esetben a gazdaságpolitikának, a kormánynak az el­kerülhetetlenséget kellene tudatosítania – előbb a maga szá­mára, majd a közvéleményben is. Nem az ilyen hitel nagy­szerűségét kell ecsetel(tet)ni – elég annak elkerülhetetlensé­gére, lényegében „szükséges rossz" jellegére rámutatni. Az „ideális", vagy egyszerűen a gazdasági szuverenitást kifejező hitelfelvételi (és általános gazdaság-) politika csak az lehet, ha Magyarország ismét a hitelpiacokon, szokásos piaci kon­díciók mellett szerzi meg a nélkülözhetetlen külső forrásokat – nem feledkezve meg az adósságot nem növelőd-külső for­rásbevonási lehetőségekről, nemzetközi bankkapcsolataink­ról, a magyar gazdasági-politikai fejlődést támogatni kész kormányokról – meg saját tapasztalatainkról, s a Valutaalap történetének tanulságairól sem. Távolról sem bizonyos azon­ban, valóban olyan nagy szüksége volt-e a magyar gazda­ságnak a hároméves (kibővített készenléti) hitelre.

*

Az Antall-kormány hivatalba lépése keveset változtatott a Valutaalaphoz való magyar viszonyon – részben azért, mert a korábbi rendszer és a korábbi kormányok által kiala­kított út volt az egyetlen járható út, részben a kapcsolattartást kézben tartó hivatali struktúrák szükségszerű strukturális és személyi folytonossága miatt, de nagyrészt azért sem válto­zott ez a viszony, mert a Valutaalapról való gondolkodás, csakúgy, mint a magyar gazdaság nemzetközi mozgásteréről korábban kialakult szakmai vélekedések változatlanok ma­radtak. Az egyetlen „számottevő" változás talán abban ragad­ható meg, hogy most már jobboldali populisták is (ugyanúgy) támadják a Valutaalapot, mint a korábbról ismert baloldali po­pulisták…

A Valutaalap és Magyarország 1992. őszi viszonyát ele­mezve „előtűnnek az IMF-Magyarország kapcsolat nyolc­vanas évekre emlékeztető elemei: a deklarált hitelképesség megtartásának elemi igénye, a „bezzeg" ország támogatása, ám a finanszírozás nagyszabású reformokhoz kötése. Olyan követelmények támasztása, amelyek a piacgazdaság fejlődé­sének feltételei, de teljesítésükre nincs elég politikai erő a vezetésben. (…) A helyzet paradoxona, hogy az Antall-kor­mánnyal 1991 tavaszán végső soron azt a 3 éves hitelszer­ződést kötötte meg az IMF, amelyet az előző kabinettel már nem volt hajlandó, de a Németh-kormány döntései nyomán felmutatott eredményekre és arra a Kupa-programra hivat­kozva, amely fő tartalmi elemeiben – az 1990. évi zavaros kormányprogram-vetélkedők után – lényegében visszatért a korábban elhagyottakhoz."¹⁶

Nem változott a Valutaalap „mumus-szerepe" sem – pon­tosabban: a „hol mumus-, hol bűnbak"-szerep, amit a Valuta­alap mindig is és mindenhol betöltött, ahol fantáziátlan kor­mányoknak hirtelen semmi jobb nem jutott az eszükbe nép­szerűtlen, ám elkerülhetetlen politikai-gazdaságpolitikai dön­tések meghozatalakor, vagy szükségszerű, de népszerűtlen intézkedések miatt a hatalomból való kipottyanásuk után. „Senki sem gondolta volna a tíz évvel ezelőtti csatlakozáskor, hogy a nemzetközi Valutaalap mint pártok és kormányok fö­lött álló mumus foglalja el helyét a magyar gazdaságirányí­tásban. Akkor a belépés nemcsak politikai tett, hanem a re­formok útján járó Magyarország számára a túlélés egyetlen lehetséges eszköze volt, miután a nyugati magánhitelezők becsukták a pénztárablakokat a sorban álló szocialista or­szágok előtt. Az IMF elsősorban politikai és gazdasági sú­lyával, s persze pénzével állt Magyarország mellé, így az ország újra szalon- és hitelképes lett a nemzetközi pénzpia­con. A Valutaalap állandó kontrollja, a következetesen előírt gazdaságpolitika a fellendülés és a hitelek garanciája lett. Ettől kezdve viszont volt mire és kire hivatkozni, a támoga­tások csökkentését, az új adók bevezetését, a költségvetési kiadások lefaragását kísérő párton belüli, majd parlamenti vi­ták állandó és végső érve lett az IMF: ha nem lesz a kiadás néhány milliárddal kevesebb, akkor a Valutaalap nem ad hi­telt, s így az ország csődbe megy. A mumus jó szolgálatot tett sokat hangoztatott szigorával, de úgy tűnik, sem az ak­kori, sem a mostani kormány nem fél igazán a haragjától."¹⁷

Az állandó – politikai-gazdasági rendszerek fölött átívelően is tartós – elemek mellett az IMF-kapcsolatok mindig tarto­gatnak meglepetéseket is. 1992 augusztusában például ki­derült, az 1991 tavaszán kötött hároméves kibővített stand-by hitelből „nem azt nem kaptuk meg, amiről szó volt, hogy nem kaptuk meg". Kissé érthetőbben, Petschnig Mária Zita leírá­sában: „A közelmúltban kipattant hír, miszerint a Magyar Nemzeti Bank (MNB) az idén még semmit sem vett igénybe az IMF szuperhiteléből, (…) új értelmezést ad a Valutaalap és Magyarország kapcsolatairól lassan egy éve érkező infor­mációknak. A nemzetközi pénzintézettel folytatott tárgyaláso­kat követő sajtótájékoztatók és az ország különféle pénzügyi vezetőinek nyilatkozatai is egészen a közelmúltig azt a be­nyomást erősítették, hogy az IMF elégedett az eredmények­kel, egyetért a kormánnyal, sőt még a legutóbbi, július elején befejeződött vizsgálat után sem érkezett „kritika" az akkor már ez év végére 178 milliárdra becsült költségvetési deficit miatt. Ez azt sugallta, hogy nem került veszélybe az 1991 tavaszán megkötött 3 éves hitelmegállapodás, amely új ala­pokra helyezte Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap viszonyát, manifesztálva a nemzetközi pénzvilág előtt egyik legtekintélyesebb intézményének a magyar gazdaságba ve­tett különleges bizalmát."¹⁸ Kiderült ugyanis, hogy az IMF 1992. március 23-án még az 1991-re odaítélt hitelkeret utolsó „szeletének" folyósításáról döntött (pozitívan). Az 1992-es le­hívásokról február végén kellett volna döntenie – ami nem történt meg. Tekintettel az IMF-kapcsolatoknak a bankvilág­ban megszokottnál is diszkrétebb természetére, egészen pontos információk nem is lehetnek publikusan elérhetők az IMF-Magyarország kapcsolatok részleteiről. így az: sem tud­ható, legfeljebb kitalálható, hogyan alakultak ezek a kapcso­latok 1992 első három negyedévében. Petschnig Mária Zita szerint: „Elméletileg nem zárható ki az az olvasat sem, hogy a magyar pénzügyi vezetők azért nem szorgalmazták az idei hitelkeret lehívását, mert az országnak nincs szüksége rá. Ebben az esetben aligha hallgatták volna el ezt a kiemelkedő sikert, a Valutaalap és általában a külföldi kölcsönök járszalagjának lazíthatóságát. Erre azonban a központi bank még­oly kedvezően alakuló konvertibilis devizapozíciójának fényé­ben sem volt lehetőség, hiszen (…) 1992-ben a magyar adós­ságszolgálat (…) 4,4 milliárd dollárra rúgott, 480 millióval többre az 1991. évi kötelezettségnél. (…) A devizatartalékok pedig épp hogy csak elérték azt a 4-5 havi importot finan­szírozó szintet, amely a gazdaság biztonságos működtetésé­hez nélkülözhetetlen."¹⁹

A legvalószínűbbnek látszó magyarázat egyben a közeljö­vő leírását is magában rejti: „Voltak tehát olyan pozitív moz­zanatok, amelyekre építve mindkét fél engedhetett. Ezen az alapon kellett és lehetett feloldani azt az ellentmondást, hogy miközben a magyar gazdaság egy lényeges ponton komoly 'szerződésszegést' követett el, a kapcsolat emiatti megsza­kítása vagy akár csak a kifogások nyilvánosságra hozatala egyik félnek sem érdeke. Így születhetett a színfalak mögött az a 'kölcsönös megállapodás', hogy a hitelkeret rendelke­zésre áll ugyan, ám a magyar fél nem hívja le, augusztustól pedig már erről az évről is csak az 1993-as prognózis és költségvetés ismeretében tárgyalnak. (…) Ezért a mostani tárgyalások eredménye várhatóan az lesz, hogy az IMF el­fogadja a jövő évre ígért számokat, sokféle és támadhatatlan érvrendszerrel megvédelmezi a nemzetközi pénzvilág előtt a magyar gazdaság teljesítményét, de a kormányt szorítani fog­ja az államháztartás érdemi reformja felé."²⁰

A szeptember-októberi tárgyalások a Petschnig Mária Zita által előre jelzett eredményhez vezettek: 185 milliárd forintos költségvetési hiányt, mint sarokszámot elfogadva létrejött a megállapodás a Nemzetközi Valutaalap és a magyar kor­mány között: a kibővített készenléti hitel további része folya­matosan rendelkezésünkre áll – amennyiben az IMF szoká­sos „szakaszolási eljárásának" eleget tudunk tenni, vagyis három havonta jelenteni tudjuk az időarányos teljesítést. A megállapodást követően a magyar közvélemény néhány újabb ismeretet szerezhetett a Valutaalap „hitelnyújtási filo­zófiájáról".

*

A Valutaalap és a Világbank meglepő gyorsasággal követte a közelmúlt közép- és kelet-európai változásait: míg koráb­ban hosszú évekig vitattak egy-egy belépési szándékot, most gyakorlatilag egy fél év alatt fölvették a FÁK-at a két nem­zetközi pénzügyi szervezetbe, ha már fölvették őket, „lendü­letből" adtak is (legalábbis odaítéltek) nekik 24 milliárd dol­lárnyi hitelt. Ez az összeg jelentősen meghaladja azoknak a hiteleknek az összesített nagyságát, amiket Lengyelország, Románia, Jugoszlávia és Magyarország, a Valutaalap és a Világbank korábbi közép- és kelet-európai tagállamai a het­venes és nyolcvanas évtizedben – tehát húsz év alatt – együttesen kaptak. De jócskán meghaladja a Valutaalap által egy éve alatt odaítélt hitelek együttes összegét is!

A Valutaalap és a Világbank alapszabálya szerint az egyes országok szavazati joga alaptőke-hozzájárulásuk (kvótájuk) mértékét tükrözi, azt pedig az ország (s nem az egy főre jutó) bruttó termelési értéke szabja meg. A kvóta negyedét kell konvertibilis valutában befizetni a belépéskor, a kvóta nagysága ugyanakkor megszabja a fölvehető hitelek mérté­két: az alaptőke 125%-a csaknem „automatikusan", míg az összes hitellehetőség együttes kihasználásával a kvóta öt és félszeresével egyenlő nagyságú hitel vehető fel. (Ez persze csak elméleti lehetőség, de a kvóta 350%-áig terjedő hitel­felvételre több példa van.) Ezért is volt korábban mindenki biztos abban, hogy a Szovjetunió nem lehet a Valutaalap tag­ja: hatalmas kvótája révén azonnal és automatikusan tagja lett volna az Igazgatótanácsnak – amely, ahogy mondani szokták, szavazás nélkül szokott konszenzussal döntést hoz­ni (addig nem is tennék fel szavazásra az adott hitel eldön­tését, amíg nem biztosak az egyhangú döntésben – akkor pedig nincs szükség formális szavazásra, a döntés közfelki­áltással meghozható), s így automatikusan vétójogot élvez­hetett volna. Ezt sokan nagyobb veszélynek érezték, mint az egykori Szovjetunió hatalmas potenciális hiteligényét.

Az ex-Szovjetunió országainak hiteléhsége felettébb ag­gasztja a fejlődő országokat: most már nemcsak a politikai figyelem, de a pénzügyi források áramlása is Kelet-Európa felé irányul. Ez a félelem a vasfüggöny leomlása óta egyre erősödik a fejlődő országokban – nem teljesen indokolatla­nul. Hatalmas segélyek ugyan egyáltalán nem áramlanak a közép- és kelet-európai országokba sem, de a német egye­sítés kiütötte a világ két legnagyobb tőkeexportőrje közül az egyiket (a másik természetesen Japán), így fokozódott a for­ráshiány, s a Valutaalap és a Világbank pénzügyi lehetőségei kétségkívül korlátozottak. Amit a FÁK kap (24 milliárd dollárt), azt biztosan nem kapják meg az afrikai éhségövezet orszá­gai… Különben is: a jelenség elsősorban azért sérti a fejlődő világ nyomorgó népeit, mert arra utal: föl lehet hajtani a szük­séges forrásokat, ha nagyon akarják… – s ezek szerint a hetvenes és nyolcvanas évek szörnyű afrikai éhínségei ide­jén nem akarták … (hiszen akkoriban, azaz a nyolcvanas évek közepén még a Valutaalap is nettó tőkeelszívó volt a fekete-afrikai országokkal szemben!)

Van itt még egy tanulság: a teljesen politika- és ideoló­giamentes pénzügyi szervezetek hitelpolitikájában – úgy látszik – mégiscsak a politikai szempontok a meghatáro­zóak. Az ugyanis, hogy az ex-Szovjetunió köztársaságai leg­alább egy évtizedig meg sem közelíthetik a Valutaalap és a Világbank szigorú hitelfelvételi előírásait, teljesen nyilvánva­ló! Es ezen a ponton egy magyar közgazdásznak ironikus hangulata támadhat – különösen akkor, ha, mint e sorok szerzője, 1989 legelején könyvet publikált e két nemzetközi pénzügyi intézményről.

Azonban 1982-ben Magyarországnak a világgazdaságba való visszaintegrálása, nagyobb világgazdasági mozgástér megteremtése, a piaci viszonyok erősítése volt a legfonto­sabb (nem is beszélve arról, hogy a Valutaalaphoz-Világbankhoz való csatlakozásunk akkor éppen a fizetésképtelen­ség elkerülése szempontjából is létfontosságú lépés volt). Ezért azután minden fórumon azt igyekezett magyarázni az ember, hogy amit a Valutaalap igényel, vagyis a hitelek fel­tételei, megfelelnek a magyar gazdaság igényeinek: csökken­teni kell a költségvetési hiányt, vissza kell szorítani a vesz­teséges termelést, termelési és piaci lehetőségeinkhez kell igazítani fogyasztásunkat, elengedhetetlen a mindezeket megtestesítő strukturális alkalmazkodás; integrálódnunk kell a világgazdaságba, így a világpiaci árakhoz kell igazítanunk a belső árrendszert, meg kell teremteni a korszerű, a nem­zetközi gyakorlathoz igazodó adó- és vámrendszert stb. Ak­kor változott a szlogen is: a Valutaalap (és a Világbank) már nem a „nemzetközi tőke és az amerikai imperializmus kiszol­gálója" volt, hanem „az ENSZ szakosított nemzetközi pénz­ügyi intézménye" … (az utóbbi egyébként formailag igaz, az első állításnak meg persze nagyon taszító, és már a nyolc­vanas évek elején is idejétmúlt volt a megfogalmazása). Ak­koriban az MSZMP populista demagógjaival szemben kellett magyarázni, hogy csatlakozásunk a Valutaalaphoz gazdaság­politikai döntés eredménye volt, kérelmünk elfogadása pedig ugyancsak nem politikai döntés, nem a „fellazítás" eszköze.

Az azonban még rémálomnak is elképzelhetetlen volt, hogy egy rendszerváltás után a jobboldali populisták kezdjék el szajkózni a Valutaalap és a Világbank (de általában: a nemzetközi pénztőke) „világcsendőr" szerepéről, a szegény országokat tönkretevő hitelpolitikájáról szóló, eddig a balol­dali frazeológiában megszokott agyrémeket! A baloldali po­pulisták legalább nem voltak antiszemiták, és a közgazdasá­gilag legtudatlanabb (természetesen MSZMP-s) parlamenti képviselők csak kocsmaközi megbeszéléseken terjesztették rémálmaikat.

Akkor sem ágált a nyolcvanas években az egyszeri „re­formközgazdász", amikor a magyar pénzügyi lobbi emberei a Valutaalap és a Világbank itt tárgyaló delegációin keresztül üzentek az akkori vezető politikusoknak-döntéshozóknak – és éppen egy-egy sajátosan pénzügyi kényszerzubbonynak a reálgazdaságra húzásáról volt szó. Mivel az előző rend­szerben a piaci viszonyok háttérbe szorítása, az életidegen voluntarizmus volt a fő gazdaságpolitikai veszély, az „eszmei" engedmények megideologizálhatok voltak (inkább a Valuta­alap tegyen minket tönkre, mint a KGST…), mert a Valutaalap és a Világbank magyarországi tevékenysége mégiscsak vi­lággazdasági nyitásunkat és a gazdaságossági-jövedelme­zőségi szempontok előtérbe kerülését szolgálta. Mert a va­lutaalap és a Világbank igényei között mégiscsak alapvető szerepet játszottak a gazdasági racionalitás érvényesülésé­nek/érvényesítésének, a működőképes piacgazdaság megte­remtésének szempontjai (is).

Az elmúlt évtized sok restrikciós intézkedését „javasolta" a Valutaalap, s támogatták azokat – gyakran jobb meggyőző­désük ellenére – magyar közgazdászok, mondván: máskép­pen nem kaphatjuk meg a létfontosságúnak hitt Valutaalap-hiteleket!

Arra nem gondoltunk, hogy sok pénzhez lehet jutni, ha összedől egy nemzetgazdaság, széthullik egy ország! Most, miután Gorbacsov nem kapott pénzt a legalábbis meghirde­tett reformokhoz, de az egykori Szovjetunió romjain kialakuló (?), minden programot nélkülöző, a teljes dezorganizáltság állapotában lévő országok együttesen kétszer annyi hitelhez jutnak, mint egész Afrika két-három év alatt, Türkmenisztánban, Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban érettnek találtattak a pi­aci viszonyok a Valutaalaphoz és Világbankhoz való csatla­kozásra…

Hogy manapság hogyan kell értékelni (legalábbis elméle­tileg) a Valutaalap hitelpolitikáját, az sejthető – a Valutaalap egyébként 1985-ben alapvetően átértékelte korábbi egyolda­lú, a „szerkezeti kiigazítás"-t megfelelő növekedési teljesít­mény nélkül erőltető politikáját. Minden más híresztelés elle­nére az 1987-ben, a Szöuli Éves Közgyűlésen meghirdetett Baker-terv lényege a „növekedés szerkezeti kiigazítással" koncepciója, mint a Nemzetközi Valutaalap alapvető gazda­ságstratégiai ajánlása és a hitelfeltételek hátterének tekint­hető stratégia volt, s nem a 15 legsúlyosabban eladósodott ország megsegítésére kidolgozott formula (annál is kevésbé, mert ebből szinte semmi sem valósult meg…). Sajátságos módon, noha 1982 óta mindig nagyon figyeltünk a Valutaalap intő szavára, a Valutaalap hitelpolitikájának ezen alapvető megváltozása nem nagyon híresült el Magyarországon, sem a gazdaság- és pénzügypolitikában, sem a szakmai közvé­leményben.

Ma talán az a végső politikai kérdés, hogy mondható-e ugyanaz napjaink jobboldali populistáinak „a Valutaalap vé­delmében", amit tíz éve mondtak a baloldali populistáknak (akik gyakran ugyanazok a személyek), nevezetesen hogy olyan nemzetközi pénzügyi intézményekről van szó, amelyek bizonyos általános gazdasági-gazdálkodási alapelveket kép­viselnek, a piacgazdaság logikáját közvetítik, nem szabad túl nagy figyelmet fordítani a velük kapcsolatos ideológiai-poli­tikai vitákra, mert nem ezek határozzák meg a Valutaalap tevékenységét…

Mindenesetre a gazdaság (és a gazdaságpolitika) túlideologizáltsága elleni 10 évvel ezelőtti (legalábbis a Valutaalap­pal kapcsolatban éppen 10 év előtti) küzdelem – szerényeb­ben és kevésbé fennkölten: vita – ma változatlanul aktuális. Legfeljebb kiegészítendő: a túlideologizáltság káros voltának hangsúlyozása nem egy meghatározott ideológiai bírálatát je­lenti, hanem általában a túlzásba vitt ideológiai megfontolá­soknak a gazdaság működésére gyakorolt felettébb káros ha­tására próbálja meg felhívni a figyelmet!

Ideje lenne tudomásul venni: „Magyarország végre külső függéseinek természetes rendszerébe került", amely állí­tásnak mindkét eleme egyaránt és egyformán fontos:

– a nemzetgazdaság külső függését, mi több, sebezhetősé­gét nem észrevenni súlyos és tragikomikus rövidlátás, ami egyszerűen lehetetlenné teszi egy alapvető földrajzi axióma megértését – tudniillik, hogy hol élünk?! -, s ebből kifolyólag lehetetlenné teszi az ország, a nemzetgazdaság világgazda­sági mozgásterének helyes felmérését. Nem ártana pedig tu­domásul venni: a „hetek" megállapodása a dollár-márka- és dollár-yen-árfolyamokról nagyobb befolyást gyakorol a ma­gyar nemzetgazdaságra, mint a pénzügyminiszter zsenialitá­sa (vagy zsenialitásának hiánya), de ugyanez igaz a FED-nek vagy a Bundesbanknak a saját belföldi kamatlábaiban eszközölt változtatásaira is! Ezen a helyzeten csak akkor le­hetne változtatni, ha a magyar nemzetgazdaság a világgaz­daságot meghatározó módon befolyásoló, a nemzetközi tőke-és pénzpiacokra számottevő befolyást gyakorló nemzetgaz­dasággá válna. Addig, amíg ez nem következik be, elegendő lenne a világgazdaság fő trendjeinek megértése, a struktu­rális és konjunkturális változások szakmailag lehetséges el­őrelátása és olyan rugalmas nemzetgazdaság kiépítése, ru­galmas gazdaságpolitikai eszköztár kialakítása, amelyek le­hetővé teszik a világgazdasági változások viszonylag gyors követését,

– másrészt ez a függés természetes, valamennyi olyan kis nemzetgazdaságra igaz, amelyek önmagukban nem képesek meghatározó befolyást gyakorolni a világgazdaság fő folya­mataira. Ezzel a természetes függéssel egészen jól együtt lehet élni: számos kis nemzetgazdaság mutatta/mutatja jó példáját ennek Európában és Európán kívül egyaránt. Ezek­ben az országokban persze megértették e természetes füg­gési rendszer lényegét, s a kormánypártok nem populista de­magógiával átkozzák a szegény kis kifosztott és sebezhető országot sanyargató nemzetközi pénzügyi köröket/finánctő­két – kinek-kinek az ízlése szerinti frazeológiával -, hanem a nemzetgazdasággal együtt napról napra arra kondicionálják a lakosságot is, hogyan éljen együtt evvel a helyzettel, uram bocsa', hogyan éljen meg ebből a helyzetből.

Jegyzetek

1 Barclays Review, 1981. május.

2 Lásd: Tájékoztató a külföldi sajtóban megjelent aktuális cikkekről. 44. sz. MNB Devizapolitikai Főosztály, 1990. április 23.

3 Lásd: Uo.: 45. szám, 1990. április 25.

4 Körner, P.-Maass, G.-Siebold, Th.-Tetzlaff, R.: The IMF and the Debt Crisis. Zed Books Ltd, London, 1987. 53-54. o.

5 L'Hériteau, Marie-France: Le fonds Monétaire International et les pays du Tiers-Monde. I.E.D.E.S. – Presses Universitaires de Francé. Párizs, 1986. 268.0.

6 Körner et al: id. mű: 97.0.

7 Arthur Schlesinger: A Thousand Days. New York, 1965. 166- 167. o.

8 IMF Survey, Supplement on the Fund, 1989. augusztus. 3. o. – kiemelés tőlem – Cs. Gy.

9 Körner et al: id. mű: 47.o.

10 Fekete János: „Két év óta csak szidnak!" Össztűz a Tallózóban: Havas Henrik és Juszt László interjúja. Tallózó, 1992. szeptember 10. 1750. o.

11 Uo.: 18. o.

12 1990: drámai év. „Az IMF Magyarországot kísérleti nyúlnak te­kinti." Bozzai Rita és Farkas Zoltán interjúja Bakó Edével. Világ, 1990. február. 29. o. – kiemelés tőlem Cs. Gy.

13 Műtét előtt. Kornai Jánossal beszélget Bossányi Katalin. Mozgó Világ, 1990. 4. szám, 12. o.

14 Adósságkáté. Világ, 1990. május 10. 28. o. – kiemelés tőlem: Cs. Gy.

15 Petschnig Mária Zita: Odakozmált ország? Népszabadság, 1992. október 31. 23. o.

16 Fekete János: „Két év óta csak szidnak." Tallózó, id. hely.

17 Petschnig Mária Zita: Függő beszéd – tárgyalások a Valuta­alappal. Heti Világgazdaság, 1992. augusztus 29. 81. o. – kiemelé­sek tőlem: Cs. Gy.

18 Lakatos Mária: Mumus. Népszabadság, 1992. augusztus 13. 3. o, – kiemelések tőlem: Cs. Gy.

19 Petsching Mária Zita: id. cikk: Heti Világgazdaság, 80. o.

20 Uo.: – kiemelések tőlem: Cs. Gy.

Az alábbiakban közzétett dokumentum nem valamiféle radikális bal­oldali szervezettől származik. A Charta 88 nevű brit szervezet tagjai és támogatói – ma már több tízezren, – politikai orientációjukat te­kintve igen sokfélék. Megegyeznek azonban abban, hogy az Egye­sült Királyság politikai rendszerét távolról sem tartják olyan demok­ratikusnak, mint az lehetne, illetve a polgári szabadságjogok garan­ciáját nem látják elégségesnek az ország íratlan alkotmányában. A Charta – neves jogi és társadalomtudományi szakértők bevonásával – széleskörű kampányt folytat a demokratikus reformokért. Tevé­kenységéhez elnyerte a két legnagyobb ellenzéki párt: a Munkáspárt és a Liberális Demokrata Párt támogatását (ez utóbbi az arányos képviselet létrehozásában való érdekeltsége folytán számít a Charta természetes támogatójának). Az állami döntéshozatal decentralizá­lását célzó törekvések miatt támogatják a különböző (skót és walesi) nacionalista mozgalmak is. A jelenlegi intézményrendszer eltökélt védelmezői egyértelműen a konzervatívok.

A dokumentum különösen elgondolkodtató abból a szempontból, hogy a hazai politikatudomány főárama – neves nyugati szakértőket követve – a Nagy-Britanniára jellemző „westminsteri modellt" a kon­szenzusra törekvő politikai berendezkedéssel egyenrangú, azzal egyenlő teljesítményű politikai mechanizmusnak tartja. Ezt kihasz­nálva az 1990-es választások után kormányra került konzer­vatív koalíció sokszor hivatkozhatott a westminsteri modellhez kap­csolódó „többségi elvre", amikor antidemokratikus, tekintélyelvű tö­rekvéseinek tudományosan hangzó igazolást akart találni. A Charta szövege arra enged következtetni, hogy a polgári demokrácia kere­tein belül is kijelölhető egy fejlődési vagy haladási irány, és a de­mokratizálás előmozdítása – kellő szervezettséggel és támogatott­sággal – lehetséges is.

***

Úgy neveltek föl minket Nagy-Britanniában, hogy azt higgyük, szabadok vagyunk, hogy Parlamentünk a demokrá­cia szülőanyja; hogy szabadságunkat irigyli a világ; hogy igazságszolgáltatási rendszerünk mindig méltányos; hogy biztonságunk őrei – a rendőrség és a titkosszolgálat – de­mokratikus és törvényes ellenőrzésnek vannak alávetve; hogy közigazgatásunk nem részrehajló; hogy városaink és közösségeink egy büszke identitást ápolnak; hogy sajtónk bátor és tisztességes. Mára ezek a hitek nagyon is valószí­nűtlenekké váltak. A valóság és a brit „íratlan alkotmány" elfogadott eszméi közötti szakadék olyannyira kiszélesedett, hogy azt sokan már nehezen elviselhetőnek tartják. Ebben g az évben mégis meghívtak minket, hogy ünnepeljük meg a 300. évfordulóját annak az 1688-as „Dicsőséges Forrada­lomnak", amely létrehozta az Egyesült Királyság majdani alapokmányát. Mára viszont – a szabadság nevében – poli­tikai, emberi, szociális jogainkat megkurtították, míg a vég­rehajtó hatalom ereje megnövekedett, egyre növekszik, pe­dig csökkennie kellene.

Megindult az a folyamat, amely megszerzett szabadságunk nagy részét fenyegeti. Részben szándékosan, ez 1979 előtt elkezdődött már, és most kezd igazán lendületbe jönni. Skó­ciát úgy kormányozzák a Whitehall-ból, mint egy provinciát. Még általánosabban, a kormányzat számos polgári szabad­ságjogot csorbított meg, például a habeas corpus, a békés gyülekezés, az információszabadság, a véleménynyilvánítási szabadság, a szakszervezeti és helyi önkormányzati tagság, a szabad mozgás egyetemes jogait, sőt még magukat az em­bert születésénél fogva megillető' jogokat is. Azáltal, hogy ezeket a jogokat a kormányzat egyesektől megvonja, min­denki számára kétségessé teszi őket.

A britek országunk intézményeinek jóságos természetébe vetett hagyományos hitük miatt szórványosan észlelik ezeket a komoly ügyeket, mindegyik csak egy „ügy", amelyet a többitől való elszigeteltségében tekintenek. Az, hogy az al­kotmány íratlan, szintén a politika széttöredezett felfogását erősíti; egy olyan felfogást, amely kevés védelmet nyújt a célratörő, autoriter állammal szemben. Hiszen az 1688-as események következtében az uralkodó abszolút hatalma csak a parlamentáris oligarchia kezébe csúszott át.

A jelenlegi adminisztráció nem az angol hagyományoktól idegen törés az ország életében. De míg a kormányzat arra szólít fel, hogy törekedjünk a szabadságra, egyidejűleg a ma­ga javára kihasználja az alkotmányos rendezés demokratikus szempontból mindig is fogyatékos árnyoldalait.

Az 1688-as megegyezésnek volt egy pozitív oldala. Annak idején a Dicsőséges Forradalom történelmi győzelem volt a királyi zsarnokság felett. Nagy-Britannia megmenekült a diktatúra kegyetlenségétől. Az anyaországban létrejöhetett a sok különböző érdek között működő kompromisszum, még akkor is, ha külföldön, Írországtól Indiáig, elég különböző mintákat valósított meg a Brit Birodalom. A mai brit fejle­mények egyetlen bírálata sem tagadhatja a múlt demokrati­kus vívmányainak jelentőségét, amely a legdrámaibban 1940 májusában mutatkozott meg, amikor Nagy-Britannia szem­beszegült az Európában uralomra jutott fasizmussal.

De a győzelem, mely végül is felszabadította Nyugat-Eu­rópát, megőrizte a paternalista attitűdöket és intézményeket az Egyesült Királyságban. A munka és a jólét utáni széles körű vágyódást ezek az intézmények egy háború utáni, nemzeti konszenzusban egyesítették. Most ez a konszenzus omlott össze. Ugyanígy összeomlottak a kompromisszum és a tolerancia konvenciói is, amelyek pedig egy szabad társa­dalom alapvető összetevői. Az 1688-as rendezésbe beépített hatalmi eszközök ezzel szemben lehetőséget nyújtottak a kormányzatnak arra, hogy céljai szerint megfegyelmezze a brit társadalmat, hogy rákényszerítse értékeit a közigazga­tásra; hogy veszélyeztesse az elektronikus média független­ségét; hogy fenyegesse a tudományos szabadságot az egye­temeken és az iskolákban; hogy eltűrje azokat a visszaélé­seket, amelyeket a nemzet biztonságának nevében követtek el. A közvetlen múlttal történő szakítás azt mutatja, hogy micsoda fenyegetést jelentett mindig is Nagy-Britannia szá­mára a választásos diktatúra. Mindennek a következménye az, hogy ma az angolok kevesebb törvényes jogot és keve­sebb demokráciát élveznek, mint sok más nyugat-európai.

Az autoriter uralom erősödése az Egyesült Királyságban csak az utóbbi időben kezdődött. Itt az ideje, hogy vissza­fordítsuk e folyamatot, de ezt nem tehetjük a múltba való fordulással. Háromszáz év fölülről jövő, íratlan uralma elég volt. Nagy-Britanniának egy demokratikus programra van szüksége, amely megszünteti a jelenlegi végrehajtó hatalom által gyakorolt korlátozatlan ellenőrzést. Meg kell reformálni azt a Parlamentet, ahol lehetőség van arra, hogy az alsóház többségét a szavazásra jogosult népesség kevesebb mint 40 százaléka válassza meg; azt a Parlamentet, ahol a felsőház képviselői helyeinek többségét még mindig az öröklés hatá­rozza meg.

Kevesebb szabadsággal rendelkeztünk, mint ahogy azt hit­tük. Amit élveztünk, túlságosan is uraink jóindulatától füg­gött. Szabadságaink az ő tulajdonukban maradtak, amelyeket úgy porcióztak ki nekünk, mint alattvalóknak, ahelyett, hogy azok polgárokat megillető, saját, elidegeníthetetlen tulajdo­nunkká váltak volna. Az, hogy valóságossá tegyük a szabad­ságjogokat, azt kívánja, hogy először a magunk számára megszerezzük azokat.

Elérkezett az idő, hogy politikai, polgári és emberi jogokat követeljünk az Egyesült Királyságban. Az első lépés, hogy alkotmányos formában rögzítsük ezeket, így többé nem le­szünk a Westminster és a Whitehall önkényes diktátuma által irányított alattvalók.

Ezért egy új, alkotmányos rendezést követelünk, amely:

• gondosan őrzi az olyan, a Jognyilatkozatban (Bill of Rights) biztosított polgári szabadságjogokat, mint a békés gyülekezéshez, az egyesülési szabadsághoz, a diszkrimi­nációmentességhez, az ítélet nélküli fogvatartás alóli mentességhez, a bíróság által meghozott ítélethez, a magánélethez és a véleménynyilvánítás szabadságához való jogok;
• aláveti a végrehajtó hatalmat és a kiváltságokat, bárki is gyakorolja azokat, a törvény uralmának;
• megteremti az információ szabadságát és a nyílt kormány­zást;
• létrehoz egy igazságos választási rendszert, amely ará­nyos képviseletet eredményez;
• megreformálja a felsőházat, hogy megteremtse a demok­ratikus második kamarát, amelynek működésében az öröklésnek nincs szerepe;
• a végrehajtó hatalmat a demokratikusan megújított parla­ment, az összes állami hivatalt a törvények uralma alá helyezi;
• biztosítja a megreformált igazságszolgáltatás függetlensé­gét;
• törvényes jogorvoslatot nyújtana az állam, a központi hi­vatalok és a helyi önkormányzatok által gyakorolt hata­lom minden visszaélésével szemben;
• garantálja a hatalom igazságos elosztását a helyi, a regi­onális és az országos kormányzat között;
• kidolgoz az egyetemes polgárság eszméjének szellemében egy írott alkotmányt, amely megtestesíti mindezeket a re­formokat.

Számunkra a legfontosabb a törvény. Egyetlen olyan orszá­got sem lehet szabadnak tekinteni, amelyben a kormányzat a törvény fölött áll. Egyetlen demokráciát sem lehet bizto­sítottnak tekinteni, amelynek szabadságjogait nem rögzítet­ték egy alaptörvényben.

Mi, az aláírók, Charta 88-nak neveztük el ezt a dokumen­tumot. Először azért, hogy jelezzük az elutasításunkat azzal az önelégültséggel szemben, amely az 1688-as Forradalom tricentenáriumának ünneplésekor jelentkezett. Másodszor, hogy újra megerősítsük a brit alkotmányos jogok követelé­sének tradícióját, amely a Magna Chartát János királytól ki­kényszerítő báróktól az 1838-ban a Nép Chartáját megszö­vegező munkásokig, a századunk elején az általános válasz­tójogot követelő nőkig húzódik. Harmadszor, hogy tiszteleg­jünk azoknak a kelet-európaiaknak a bátorsága előtt, akik még alapvető szabadságjogaikért küzdenek.

Mint a Charta 77 cseh és szlovák aláírói, mi is különböző gondolkodású, hitű és foglalkozású emberek informális és nyílt közössége vagyunk, akiket az az akarat egyesít, hogy egyénileg és kollektíven, saját országunkban és szerte a vi­lágon a polgári és emberi jogok tiszteletére törekedjünk. A Charta 77 üdvözölte, hogy Csehszlovákia ratifikálta az ENSZ által kidolgozott Polgári és politikai jogok nemzetközi egységokmányát, de megjegyezte, hogy ez „azt jelzi, hogy az alapvető emberi jogok hazánkban sajnálatos módon csak korlátozottan, illetve papíron érvényesülnek".

A feltételek itt összehasonlíthatatlanul jobbak, mint Ke­let-Európában. De az Egyesült Királyságban jogaink meg-formálatlanok, a kormányzat jóakaratától és a bürokraták kö­nyörületétől függőek maradnak. A huszadik század végén azonban egy demokratikus alkotmány létrehozása kiterjeszt­heti a szabadság fogalmát, különös tekintettel a nők jogaira és a kisebbségek helyzetére. Ez nem lesz egyszerű dolog: a brit szuverenitás egy része Európával közös, és a szociális jogok kiterjesztése a modern gazdaságban mindenhol a vita tárgya. Nem tudjuk előre megmondani, hogy szabad embe­rek hogyan döntenének. Mi csak abban a véleményben osz­tozunk, hogy a brit társadalomnak a személyiségi jogokat védő alkotmányra, és a modern, pluralista demokrácia intéz­ményeire van szüksége.

A törvények írásba foglalása nem garantálja a megvaló­sulásukat. Csak maguk az emberek biztosíthatják a szabad­ságot, a demokráciát és a törvény előtti egyenlőséget. Mind­azonáltal ilyen célok sokkal könnyebben követelhetők, ha­tékonyabban szerezhetők és védhetők meg, ha egyszer azok mindenkihez elidegeníthetetlen jogként tartoznak.

(Fordította: Huszár Gábor)

Az itt olvasható visszaemlékezés szerzője 1956-os élményei hatá­sára részt vett a Kádár-korszak ellenzéki mozgalmaiban. A 80-as években együttműködött a Demokratikus Ellenzékkel, s a Hírmon­dó szerkesztője volt. Amikor azonban – már jóval a rendszer összeomlása előtt – e mozgalom fejlődésében neki nem tetsző ten­denciákat tapasztalt, felhagyott a politizálással, és azóta sem vesz részt semmilyen szervezetben. Írása, melyből számos, eddig isme­retlen és nem dokumentált tényre derül fény, hasznos adalékokkal szolgálhat a rendszerváltás előtörténetét kutatók számára.

*

A demokratikus ellenzék gondolkodásában már 1982 után megkezdődött egy mai szemmel „liberálisnak" nevezhető elem felerősödése. A korábban marxistaként ismert szemé­lyiségek még a másként gondolkodás határvonalaként nyil­vántartott 77-es évben, és utána is, sokáig „baloldali" (való­jában csak doktriner) előítéletekkel terhelve közeledtek 1956-hoz. A kezdet kezdetén még a lengyel Szolidaritással kap­csolatban is lenini ízű fenntartásaik voltak, jelesül annak „ideológiátlanságát" sokallták. Most váratlanul olyan értékek felől kezdték megkérdőjelezni saját korábbi nézeteiket, s ev­vel együtt az eljövendő változást involváló marxista szellemi örökséget is, amelyek a személyi szabadság és az emberi jog általánosságának magasából az osztályharcot és annak minden mozzanatát tagadták, és a dolgok lényegének legfel­jebb egyfajta pragmatikus szintjén ismerték el az emberek ilyesfajta törekvésének jelentőségét. Mindez akkor annyit je­lentett, hogy a korábban „revizionizmusuk" miatt túlzónak tar­tott ötvenhatosok most a nagyobb, elvont viták alkalmával „populárisnak, ultraradikálisnak", netán „nyugat-berlini stílu­súnak" minősültek. Ugyanilyen érdekes változáson ment át a Lomax-könyv értékelése. Míg korábban doktrinersége miatt nem szerették, most váratlanul trockistának kezdett számíta­ni. Mindez persze a felszínre nem vergődött ellentét volt, mert a közös ellenség, a pártállam és a BM felé nem lehetett meg­bontani az arculatot. A nagyobb elvi vita tehát ez ügyben elmaradt. Mindössze a Deutscher-könyv szamizdat kiadásá­val tettek némi engedményt, de ezt is csak azért, mert Krassó György keresztülverekedte, és Demszky nem engedhette meg magának, hogy ne árusítsa a butikjában.

Mindenesetre 82 után, de még inkább 85, a deklarált belső válság lezajlása után a munkáskérdés az ellenzék hátsó ud­varába került. Krassó Londonba távozása, ottani kapcsolatai és meglévő, bár itthonról szívósan rombolt tekintélye miatt azonban a téma nem kerülhetett végképp a süllyesztőbe. Ma már látható, hogy ha a többieken múlik, ez történt volna. Csak hosszabb idő után, pontosabban 89-90-ben vált vég­képp érthetővé számomra – és szerintem mások számára is – ennek a változásnak valódi oka és némely mozgatórugója. Ennek egyszerű magyarázata volt: túlságosan szembeszökő­en történt, ugyanakkor jó ideig túlságosan tapintatosan is. És még egy: oly mértékben emlékeztetett bizonyos kémregé­nyek romantikájára, hogy józan ésszel és jó ízléssel nem lehetett hinni, hogy magukra büszke és okos emberek ily mó­don befolyásolhatók lennének. Utólag a dolog értelme két szóval fejthető meg. Hatalomról volt szó, és politikáról. Mind­azok, akik a hatalomtól valóban távoli helyzetben még a saját ízlésük és eszmei neveltetésük szerint politizáltak, amikor szerepük váratlanul felértékelődött, és a történelem elkezdett érdeklődni a térség iránt, engedtek a hivatásos hatalom-technikusoknak, akik előbb „megnevelték", majd szárnyra bocsá­tották őket. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a hang­váltást többnyire amerikai tanulmányút előzte meg. Már akkor is volt, aki beszélt erről, de ezt egyszerű irigységnek hittük részéről.

Ennek az ellenzéket nevelgető nyugati hatalmi elitnek a „munkásosztály" fogalma más értelemben ugyan, de éppúgy veszélyes és nemkívánatos kategória volt, mint a mindenkori BM-nek. Annak emberei egyszerűen arra törekedtek, hogy távol tartsák az ellenzéket a tömegtől. Tudhatták ugyan, hogy az különféle okokból egyáltalán nem önmagára ismerő har­cos osztály, s így az ellenzék akkori eszközeivel aligha ne­velhető, nemhogy radikalizálható lenne, de a beléjük "nevelt (s Magyarországon nem is egyszerűen elméleti) tilalom szel­lemében – amelynek láthatatlan parancsolatai között a leg-első: az utca nem a tömegé, s utána rögtön a második: ideológiát csak a párttól kaphatnak az emberek – az ellenzék számára a legtiltottabb gyümölcs volt ,,populárisnak" lenni. Nyugati barátaink evvel egyetértettek. Ok biztonsági elvekre hivatkoztak elsősorban, vagy azt mondták, a demonstratív eszközök használata nagyon meggondolandó. Ezzel az el­lenzékből sokan, kényelmi és – valljuk be – önféltési okból, egyetértettek. Belőlem 1986-ig olykor megütközést váltott ki mindez, de mivel akkor még a külső körben mozogtam, fel­tételeztem mögötte valami konspiratív célt, amelyet akceptál­ni kell, már csak fegyelmi okból is. A fent említett mélyebb összefüggés megismerése csak akkor vált lehetővé – de a szabályé még akkor sem, csak később -, amikor magam is lapszerkesztővé léptem elő a Demokrata hármasfogatában.

A lap története egészen a pártállam végéig sokkal látvá­nyosabb vesszőfutás, mint a Beszélőé, vagy az AB Hírmon­dóé. Nála jobban kizárólag az Égtájak között című kiadványt pécézte ki a Belügy. Tanulságos különben, hogy a Horváth-emlékirat a Beszélőről elismeréssel, míg a Demokratáról csak undorodva ír, az Égtájakat pedig szóra sem méltatja. Nem véletlenül: ez az utóbbi bevallottan baloldali volt. Ha ez nem egyszerűen a győztesnek tett gesztus, hanem az akkori vé­leményét tükrözi, akkor egyszerűen arról van szó, amit ma­gunk is gondoltunk, hogy minket martalékul vetnek oda mint disszonáns hangot, másfelől pedig, túl a felfelé jelenthető si­keren, a mindenkori illetékes kihallja írásainkból a törekvést, hogy szeretnénk eljutni minél több fülbe. Igazi ideologikus munka igen kevés látott napvilágot a lapban, és a demokrá­cia halálosan komolyan vett szabályai miatt számos tőlünk idegen véleménynek is helyt adtunk. Viszont ha nem zaklat­nak, és hagynak dolgozni, akkor az ott létrejövő műhely és meglehetősen szabadszájú lapunk a ránk köszöntő „szabad­ság" pillanatától szokásának megfelelően a valódi ellenfél­nek, akkor már tehát a reakciós pártoknak támad neki, rá­adásul 56-ot kérve számon. Hogy végül a Nagy Jenő kezé­ben örök félszamizdattá csökevényesült lap miért és hogyan lett azzá, ami, másik történet. Tény: 86-ban a BM-től üldöz­tetést, a Beszélő-körrel nevesíthető ellenzéki agytröszttől ha­talmas fejmosásokat kaptunk.

És még valami történt. Igaz, nagyon vékonyan, de elkez­dett velünk foglalkozni a Szabad Európa és az egyik amerikai követségi ember, aki szigorúan magánemberként jött el, illetve hívta vendégségbe egyenként a szereplőket. A beszélge­tések általánosságban mozogtak: ha bárki titkokat akart meg­tudni, legfeljebb bosszankodhatott. Lehallgatóink valószínű­leg halálra unták magukat. Nem tartom valószínűnek, hogy a BM-ben bárkit érdekelt volna, hogyan vélekedik Baltimore úr vagy jómagam az 56-os munkástanácsokról vagy a Lomax-könyvről. Pedig elég hosszan beszéltünk erről a Demok­rata jubileumi emlékszáma kapcsán, amelyet a rotációs elv szerint én írtam és szerkesztettem. Mindez persze jóval e­lőbb, még nyáron történt, és a konkrét apropó – épp a kí­váncsiskodó fülek miatt – szóba sem került. Annál inkább az elviek. Baltimore igen árnyaltan fogalmazott, látszólag a ma­ga véleményét fejtette ki (akkor így is hittem), és minden, evvel a hagyománnyal kapcsolatos aktualizálást irreális non­szensznek minősített. Mikor ellene vetettem, hogy akkor is spontán módon és pillanatok alatt jött létre ez a forradalmi intézmény, azt felelte: persze, egy adott és soha meg nem ismétlődő történelmi helyzetben. Hozzátette, hogy ma anak­ronisztikus lenne, s hogy a hasonló jugoszláv kísérlet is zá­tonyra futott, ami nem is lehet másképp: a kollektív tulajdon illúzió, erre ma csak az hivatkozik, aki „ezeket" át akarja men­teni. (A szóhasználat a fennálló rendet jelentette.) „Tudja jól: a marxizmus álma véget ért. Olvasson el néhány jó modern közgazdasági munkát! Rövidesen rájönnek erre a Kremlben is. A rendszerrel együtt fog véget érni a kollektivizmus, meg­látja." „És Lomax?" – kérdeztem. „Lomax fantaszta törté­nész."

Végül a tervezett számban valóban csak történelmi mélta­tás jelent meg. Manipulált volna? Akkor úgy véltem, ez ud­variassági gesztus, lesz alkalmam írni a témáról. Érdekes – bár akkor fel nem fedezett – összefüggésként meghívást kap­tam a decemberi 56-os emlékkonferenciára. De ott a témá­nak már volt gazdája, előre jelezték, hogy csak kis hozzá­szólásra lesz idő, így egy másik kérdéshez szóltam hozzá, ahol a rövid időben is mondhattam nóvumot.

Baltimore elment, „ápolásunkat" egy kedves hölgy vette át, Rebecca Joy. A vezetéknevében nem vagyok biztos. Egyéb dolgokkal együtt egy alkalommal noteszestől elégettem. (Utóbb fölös óvatosságnak bizonyult.) Ő elméleti dolgokról nem nagyon társalgott, de mivel mindez már 87-ben volt, a munkásság lehetséges magatartása és a velük való törődés napi téma lehetett. Én majd mindig szóba is hoztam. Ő túl­zónak találta aggályaimat – részben igaza volt -, és később ki is fejtette, hogy ebben a formában a dolog voltaképpen érdektelen. A tömeg mint politikai massza az érdekes, és itt nincs olyan, hogy „munkásosztály". Amikor a lengyel Szoli­daritásra és egy lehetséges hasonló módszerre hivatkoztam, mint valami gyereknek, magyarázta el: azon kívül, hogy itt semmiféle hasonló nem történt, és nem is fog, mert a cél egy konszolidált politikai változás iniciálása, a Szolidaritás nem is tartozik a legrokonszenvesebb törekvések közé náluk, mert „kulturálatlan, romantikus és nem is politikai ügy volt". Mikor ellene vetettem az egész fejlődésre gyakorolt hátasát, ezt elfogadta, de hozzátette, hogy a meccset mégsem ott és úgy kell megnyerni.

Nem akarom nyújtani a dolgot. Nyilván nevelhetetlennek találtak, és a Krassó-félékhez soroltak, akiket ki kell szorítani a perifériára, ha lehet, jó előre. Valószínűleg személyemben megúszhattam volna, ha követem Dénes János vagy mások útját, és keresem a lehetőséget az MDF-ben, ahol akkor még szerették a mi disszidenseinket. Én azonban nem kedveltem az ő frazeológiájukat (még csak ezt lehetett érzékelni). így az aktív politikában sikeresen semlegesítettek, amikor a Sza­bad Kezdeményezések Hálózata SZDSZ-szé alakult. Előző­leg mint SZKH-tanácstaggal megbeszélték velem ezt a lé­pést, de a módszert a magam részéről puccsszerűnek, a programot elégtelennek és elnagyoltnak tartottam, a megje­lölt szellemi örökséget pedig általam csak részben vállalha­tónak. Mikor kijelentettem, hogy ellene szavazok, és fel is szólalok, Kőszeg Ferenc azt mondta, ha megakadályozzuk a szervezet létrejöttét, az katasztrófa lesz. Nem sikerült: a gyűlés vezetőinek ügyessége folytán el is szigeteltek. Napok múlva valaki – nem tudván, hogy már nem vagyok illetékes, sőt kifejezetten illetlenség tudnom róla – elkottyantotta: „ma­gasabb helyen" határidőt adtak a párt létrejöttére…..A hely­tartó?" – kérdeztem. Informátorom bólintott. Az akkori belső tolvajnyelven az amerikai nagykövetet hívták így. Az adott helyzetben még nagyban folyt a hatalmi játszma. Lett volna ugyan módom közhírré tenni ezt, de nem akartam hátba lőni az ellenzéki volt társakat, hiszen a fő ellenséget másutt vél­tem lenni. A következő évben el is nyertem érte méltó jutal­mamat, nagyon ügyes módon. Megszabadítottak akkori la­pomtól, a Hiánytól, és majdnem APO-módszerrel, Kőszeg Fe­renc személyes intervenciójával megakadályozták a szamizdat tíz évéről írt könyvem kiadását. Akkor láttam, hogy a renitencia ott is büntetendő, nemcsak az MSZMP-ben, amely­nek sosem voltam tagja. Addigra azt is tudtam: a kézi vezér­lés odáig terjed, hogy Krassó Györgyöt az amerikai követ tanácsolta el a Nagy Imre-temetésről, sőt – akárcsak koráb­ban a magyar rendőrség némely ellenzékit – aznap a követ­ség biztonsági emberei látták vendégül, nehogy mégis ott legyen. Mindezek alapján, amiben nem a saját személyes sorsom a lényeges, hanem a leszűrhető tapasztalat, jó előre nyilvánvalóvá vált: a hatalomátvétel pártjai áthághatatlan sza­bályként kapták útravalóul – már ha ezt korábbi neveltetésük indokolttá tette -, hogy minden politikai kombinációban tabu a munkáshatalommal vagy a forradalmi néppel való akár csak kacérkodás is. Az MDF tehát merő intranzigenciából és szokásos ideológiai zűrzavarában mert a témához nyúlni. Vagy pedig, ami valószínűbb, eleve avval a manipulatív szán­dékkal, hogy egyfajta sárga szakszervezetté zülleszti a mun­kástanácsot.

Miért hiszek a szájbarágósdiban? Akkori nyugati újságíró ismerőseim közül a „balosok" olykor vicces komolysággal szidták az amerikai Külügyet. Szavaikból úgy tűnt, hogy az ott működő kőfejűek nem kevésbé rugalmatlanok, mint moszkvai kollégáik. S mivel ez a győzelem ideje volt, el me­rem képzelni, hogy a legkeményebben érvényesítették mind­azt, amiben hittek. Abban az épületben pedig a forradalmakat nem szeretik, mint ahogy a másikban sem szerették már jó ideje, legfeljebb szájjal… Hazai pártjaink politikai gesztusai­nak egyik lehetséges magyarázata ez lehet, túl azon, hogy valóban nem sokat kezdhetnének egy forradalommal vagy a munkásság valódi hatalmi szerveivel, netán egy, a közös tu­lajdonra irányuló önvédelmi akcióval. Ennek bizonyítéka az a pánik, amellyel a taxissztrájkot fogadták. Ugyanebből az aspektusból nyilvánvaló, hogy – miután a hazai ügyek végső fóruma, legkésőbb 1933 óta, valahol külföldön található – mi­re számíthatott a mostani végső fórumon a spontán munkástanács akció. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a velünk foglal­kozók, de még a „helytartó" maga is túl baloldali volt a Bush-adminisztráció számára, s hogy evés közben megjött az ét­vágy is – hiszen a nyolcvanas évek szándékai és a kilenc­venes években már győztes Amerika elhatározásai között a különbség pontosan egy katonai potenciálnyi -, akkor jogos a kérdés: a kapitalizmus diadalmas reneszánsza, amelynek természetesen nemhogy 56-hoz, de semmiféle munkásérdek­hez nem lehet és nincs is köze, miféle sorsot szán azoknak, akiknek munkaerejét megvásárolja?

Új Exodus címmel jelent meg 1993-ban a tanulmánykötet Ta­más Pál és Inotai András szerkesztésében. Az alcím: A nem­zetközi munkaerőáramlás új irányai. A kötet 12 tanulmányt tartalmaz, amelyek az MTA Világgazdasági Kutató Intézeté­nek és a Társadalmi Konfliktusok Kutató Központjának vizs­gálódásai alapján készültek. Hiányt pótol a kötet, hiszen a szerzők nemcsak történelmi áttekintést adnak, hanem megha­tározzák a trendeket, a lehetséges válságos területeket, góco­kat és javaslatokat is adnak a kérdések kezelésére, megoldá­sára. Rendkívül érdekes maga a téma is, hiszen századunk végének egyik legfontosabb problémája a várható demográfiai robbanás Afrika és Ázsia gazdaságilag elmaradott országai­ban, és a várható tömeges méretű kivándorlás, munkahely vagy jobb életkörülmények keresése. Mivel az elsődleges cél­országok a nyugat-európai centrum országai, melyek már most igyekeznek korlátozni, esetleg teljesen visszaszorítani a bevándorlást, komoly feszültségek léphetnek fel a bevándor­lók tömegei és az azokat visszaszorítani igyekvő államok kö­zött. A befogadó országok közvéleményét pedig már így is sokkolja a beáramló olcsóbb munkaerő, egzisztenciális félel­meket keltve és felidézve a még nagyobb munkanélküliség rémét.

A kötet szerkesztői előszava a kelet-európai migráció trend­jeinek, adatainak feldolgozatlanságára utal. Elsőként globális kérdésekkel, illetve elméleti megközelítésekkel foglalkozik Lé­vai Imre majd Kiss Judit tanulmánya. Lévai a különböző mig­rációs elméleteket ismerteti és bírálja, illetve fogalmakat vezet be és határol körül. Mindezt nagy elméleti tudással és rendszerezőkészséggel teszi. A kelet-európai migrációs folyamato­kat beilleszti a munkaerőpiac világrendszerbeli átalakulásába, abba az általános periferizálódásba, melynek hullámai már a 80-as évek végén elérték az államszocializmus országait. Kiss Judit az egész világra kiterjedő vándorlást vizsgálja, majd meghatározza a nemzetközi migráció főbb típusait, trendjeit és a regionális trendeket. Befogadó és kibocsátó országok szempontjából egyaránt feltérképezi a lehetséges migrációs út­vonalakat, majd rátér a kelet-európai régió migrációs kérdé­seinek felvázolására. Szól a kelet-európai vándorlás múltbeli irányairól és jelenkori fényeiről, illetve részletesen elemzi a ki- és bevándorlás várható alakulását (népességi és munkaerő növekedési tendenciák, a gazdasági helyzet alakulásának hatása, az egyes szektorok, szakmák várható migrációs alaku­lása). Végezetül minden egyes kelet-európai ország várható migrációs tendenciáiról ír.

Kiss Judit a vázolt folyamatokat magából a világrendszer működési szerkezetéből vezeti le, olyan „strukturalista" meg­közelítést reprezentál, amely napjainkban igazán hiányzik a magyar szellemi életből.

A következő egységben Tamás Pál, Fóti Klára, Farkas Péter, Körösi István, Szabó János tanulmányai dolgoznak fel egy-egy szeletet az európai vándorlási folyamatokból. Tamás Pál a „brain drain" kelet-európai jelenségeit vizsgálva, a történeti áttekintés után – melynek kezdetei i. sz. 150-ig nyúlnak vissza – a hatásmechanizmusok elemzésével, illetve annak a kérdés­nek a boncolgatásával folytatja írását, vajon a szívó vagy a nyomó hatások felelősek-e a régióból történő magasan képzett munkaerő kivándorlásáért. Végezetül felvázolja a kivándorló értelmiség lehetséges sorsát, illetve a legnagyobb veszélyfor­rást: a doktorandusok elvándorlását. Fóti Klára munkája az 50-es évek végétől a 80-as évek második feléig vizsgálja a be­vándorlást az Európai Közösség tagországaiba. Feltárja a kez­deti munkaerőszívó hatás okait, az összefüggéseket a migráció és az európai befogadó országok gazdaságában zajló folyama­tok között, valamint a munkaerőpiacot alakító tényezőket. Be­mutatja az EK tagjainak kísérletét a bevándorlás visszaszorí­tására, szabályozására és szól a kelet-európai változások ha­tására a 80-as évek végén meginduló emigrálási hullámról. A schengeni egyezmény (a végrehajtás megkezdésének határi­deje 1993) közös migrációs politikát fogalmaz meg, de ez bi­zonyos elvi, humanitárius szempontokból vitatható – új meg­oldások keresése tehát még mindig szükséges. Farkas Péter a Maghreb országokból való kivándorlás vizsgálatakor a folya­mat mindkét végpontját figyelembe veszi – a kivándorlás gaz­dasági következményeit a Maghreb országokban, illetve a maghrebiek helyzetét a legnagyobb befogadó országban, Franciaországban (szerepüket, társadalmi és szociális helyze­tüket). Körösi István a németországi migráció elemzésekor ugyan megemlíti a külföldiek bevándorlását, de főképpen a volt NDK és NSZK közötti (valójában belső) migrációval fog­lalkozik. Ez a folyamat az egyesítéssel nem szakadt meg, ha­nem felerősödött, és nagy terheket ró az immár egységes Né­metország vezetésére. Körösi nem vizsgálta azokat a jelensé­geket, amelyek a rasszizmus szélsőségeit idézték fel az utóbbi időkben a német hivatalos migrációs politikában. De magából a kötetből is hiányzik annak a problémának világos leírása, amely a bevándoroltak általános osztályrésze az ún. befogadó országokban. Érdemes lett volna a szerkesztőknek legalább hangsúlyozni, hogy az idegengyűlölet, amely a migrációs fo­lyamatok részeként magasra csapott, az ún. centrum-orszá­gokban keletkezett, s onnan terjed át kelet felé. Az idegengyű­lölet eme formája persze „kedvező" történelmi talajra talál mindenütt a „rendszerváltó" Kelet-Európában. Szabó János a két volt nagy katonai blokk országának védelmi szektorbeli változásairól szól, ami rendkívül fontos probléma, hiszen a volt Szovjetunió utódállamaiban feleslegessé váló katonatö­megek a potenciális elvándorlók egyik legnagyobb csoportját alkotják. Ez a tanulmány átvezet hazánk a migrációs problé­máit tárgyaló blokk felé.

Kőszegvári Tibor bemutatja az országot elárasztó menekül­tinvázió lehetséges okait minden hazánkat környező ország­ban, illetve a kérdés nemzetbiztonsági aspektusait. Zsilipország vagyunk: a tényen nem tudunk változtatni, de ellenőrzés alatt kell tartanunk a menekültáradatot – ezt a jelenlegi hely­zetben a szerző nem látja biztosítottnak, szervezetlenség mu­tatkozik a menekültügy koordinálásában, melyet ráadásul há­rom minisztérium végez egyszerre. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a mostani kormányhatalom a rasszista menekültügyi po­litika német válfaját tekinti modelljének.) Závecz Tibor a ro­mániai menekültekkel kapcsolatos előítéletek mérésének összehasonlító eredményeit közli az 1989-es, 1990-es, és 1992-es évekből. Megítélése szerint a látens előítéletek növekedésé­vel kell számolnunk a közeljövőben. Böhm Antal egy nemzet­közi vizsgálat eredményeibe illeszkedve standard kérdőívek­kel, 30-30 város 15-15 vezetőjét véve mintának, azt vizsgálja, létezik-e Magyarországon xenophóbia a helyi vezetők érték­rendjében. A konkrét válaszokat a nemzetközi vizsgálatból ki­emelt svéd válaszokkal hasonlítja össze. (így egy jól működő demokrácia eredményeit veti össze a hazaiakkal.) A felmérés­ből kiderül, hogy nálunk általában elfogadják a külföldiekkel való kapcsolatokat, de sok az elutasító válasz (különösen a svéd eredményekkel összehasonlítva), kevésbé vagyunk toleránsak és általában a másságot viseljük el nehezen. Igen erő­sek az ellenérzések a cigánysággal szemben, és számunkra a kisebbségi jogokba nem tartozik bele a kisebbség nyelvének hivatalos elismerése. A „mely népeket szeret", illetve a „mely országokat nem szeret" kérdésre a hagyományos szimpátia (német, osztrák, lengyel), illetve ellenszenv (Románia) mellett megjelentek az elutasító képben az arab országok, szimpati­kusnak pedig európai országokat jelöltek meg a válaszadók (hol van az USA?). Természetesen az ellenszenv nem népekre, hanem országokra vonatkozik (a kérdőív is szándékosan or­szágra kérdezett rá), és ebben benne van az illető ország gaz­dasági, társadalmi berendezkedése, magyarsághoz való viszo­nya stb. is. Egészében véve megállapítható, hogy a válaszok mögött nem xenophobia, hanem inkább józan pragmatizmus és némi félelem húzódik meg. L. Rédei Mária a nemzetközi népességmozgás 40 évéről ír Magyarországon, elemzi az 56-os, az 56 és 88 közötti korszak nagy népességmozgásait, illetve a 88 utáni új migrációs tendenciákat és azok várható demográfiai és regionális hatásait. A kötet záró tanulmányában Kárpáti Zol­tán regionális szempontú értékelésével Kecskemét és Szeged társadalmának várható migrációs viselkedésére világít rá.

A kötet tanulmányai táblákkal, statisztikai grafikonokkal se­gítik az olvasót és támasztják alá az állításokat, következteté­seket. A különböző diszciplínákhoz kapcsolódó, sokféle néző­pontú írások jól érzékeltetik a probléma súlyát és jelenlegi helyzetét.

Tartalomjegyzék

1. Perecz László, Szigeti Péter, Z. Karvalics László, Hack Péter, Krausz Tamás, Susan Zimmermann : A képviseleti demokrácián innen és túl
2. Andor László : Társadalom, történelem, politika – interjú Wiener Györggyel
3. Samir Amin : Tézisek az európai baloldalról
4. Andor László : Demokráciáink rövid története
5. Chantal Mouffe : A politikum visszatérése
6. Yar Mohamed, Katona Magda : A modern iszlám és az agrárkérdés
7. Balogh András : Integráció és felzárkózás
8. Francois Burgat : Iszlám és pluralizmus
9. Volker Perthes : A fundamentalizmus fikciója – Az iszlám mozgalmak normalizálódásáról
10. Otto Kreye : A fejlődő országok külső eladósodása 10 évvel az adósságválság kitörése után
11. Folker Fröbel, Susan Zimmermann : Társadalmi konfliktusok a periferikus kapitalista fejlődés zsákutcájában – A Dominikai Köztársaság és Jamaica példája
12. Csáki György : Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap (1982-1993)
13. Charta 88 : Nyilatkozat
14. Mikes Tamás : Ellenzékiség a 80-as években
15. Polyák Andrea : Új Exodus – A nemzetközi munkaerőáramlás új irányai
16. Eszmélet : New Internationalist
17. NAFTA
18. Maquiladora
19. Zapata
20. n. n. : Egy világ, sok világ – Néhány gondolat a „harmadik világ” fogalmáról
21. Hogyan lehet visszatérni Németországból a „harmadik világba”?