Salamovot nem olvassuk és nem értékeljük eléggé, mivel nehezen illeszthető bele az irodalmi és ideológiai kánonba. Jelentkezésekor a sztálini lágerek „egyik" szemtanújaként könyvelték el. A Kolimai elbe­szélések azonban egy nagy írót sejtetnek, aki mesteri módon, hitelesen tudja ábrázolni az emberi személyiség leépülését, megsemmisülését. A rossz fordítások és Szolzsenyicin terjedelmes árnyéka miatt, Nyugaton alig ismerték. Oroszországban pedig, egyszerűen a lágerirodalom „egyik" képviselőjének tekintették. Nem szeretnénk lebecsülni A. Zsigulin, L. Razgon vagy E. Ginzburg életművének jelentőségét. Salamovot azon­ban az íróknak egy egészen más osztályába, Gogollal, Platonovval és Andrej Belijjel egy sorba kell helyezni! Azt, amit ő a XX. századi orosz prózairodalomban véghezvitt, életművének kutatója, Jelena Mihajlik irodalomtörténész egy „láthatatlan forradalomnak" nevezte.

Varlam Salamov 1907-ben született Vologdában, egy pravoszláv lelkész gyermekeként. Édesapja hosszú évekig misszionáriusi szolgá­latot végzett az Aleut szigeteken, majd Vologdában a hitújító mozgalom résztvevője lett.¹ Varlam 1925-ben Moszkvába utazik. Egy évig gyárban dolgozik, majd beiratkozik a Moszkvai Állami Egyetem szovjet jogi fakultására. Csatlakozott a baloldali ellenzékhez, amelynek tagjaként aktívan részt vett a '20-as évek kulturális életében. Két évre rá „szoci­ális származásának eltitkolása miatt" eltávolították az egyetemről. (A jelentkezési lapon nem tüntette fel, hogy az édesapja lelkész.) Alapos okunk van azonban feltételezni, hogy az eltávolítás igazi oka Salamov antisztalinista nézeteiben keresendő.

1929 februárjában egy illegális nyomdában letartóztatják, Lenin úgy­nevezett „végrendeletének" a pártkongresszushoz írott, Sztálin szemé­lyiségét elítélő levelének terjesztése miatt. A tömeges megtorlások első hullámában 3 évre ítélték el, amit az Észak-Urálban, a viserszki táborban töltött. 1931-ben kedvezménnyel szabadult, és hamarosan visszatért

Moszkvába. Elvette egy régi bolsevik, Ignatyij Gudze leányát, és – előbb újságíróként, majd, mint szépíró is – publikálni kezdett. Második letartóztatásáig, 1937 januárjáig 6 elbeszélése jelent meg. Elmondása szerint vagy tízszer is többet írt ezalatt, munkáit azonban nem őrizte meg a családja.

Salamovot másodszor már KRTD (kontrrevoljucionnaja trockisztszkaja gyejatyelnoszty – ellenforradalmi trockista tevékenység) vádjával tar­tóztatták le. Ilyen ítéletet egy rab 1937-38-ban csak csodával határos módon élhetett túl. Bár többször is a pusztulás határára került, Salamov életben maradt. Már a lágerben mondták ki felette a harmadik ítéle­tet: „ellenforradalmi agitáció". „Az emigrációs kultúra magasztalása", valamint „a hitleri német hadsereg technikájának és hadvezetésének dicsérete" volt a vád. A feljelentések alaptalanok voltak, de a tábori törvényszék számára ennek nem volt jelentősége. Salamov még 10 év munkatábort kapott. Egy ismerős orvos jóvoltából aztán 1946-ban felcseriskolát végzett, és így a tábori életben magas rangot jelentő egészségügyi beosztást kapott.

Moszkvába – pontosabban a moszkvai agglomerációba, hiszen 1956-ig csak a 100 kilométeres körzeten kívül lakhatott – Salamov 1953-ban tért vissza. Még Kolimából levelezést folytatott Borisz Paszternakkal, aki nagyra értékelte a volt lágerlakó verseit. Hazatérése után azonnal hozzákezdett a Kolimai elbeszélésekhez. 1954 és 1964 között 6 fejezetet írt meg. Mindennek következtében szakítania kellett a családjával, és nem talált helyet magának az „olvadás" irodalmi életében sem. Megvolt ennek a maga jó oka. Életében Salamovnak mindössze 5, a cenzúra által összeszabdalt, vékonyka verseskötete, újságcikkei és néhány rövid karcolata jelent meg a Szovjetunióban. Írásai – többnyire akarata ellenére – a „tamizdatban", vagyis Nyugaton jelentek meg. Az első könyve csak 1978-ban, Londonban. A nagybeteg írót 1979-ben egy rokkantotthonban helyezték el. Mivel azonban ennek a süket és vak öregembernek a sorsa egyre inkább érdekelni kezdte az emigráns sajtót és egyes neves szovjet ellenzékieket is (Jevgenyij Jevtusenko), 1982 januárjában erőszakkal átszállították egy krónikus elmebeteg otthonba, ahol aztán 2 napon belül meg is halt. A KGB a legutolsó pillanatig megfigyelés alatt tartotta. Az író özvegye csak 2000-ben kaphatta meg ezeknek a jelentéseknek a fénymásolatát. Ugyanabban az évben rehabilitálták az első, a „trockista" perében. Ezzel fejezzük is be az áttekintését ennek az életútnak!

V. Ty. Salamov életével és munkásságával kapcsolatban máris két sztereotípia alakult ki. Az egyik a táborból szabadult író életkörülmé­nyeivel magyarázza e sajátos életutat. A különböző memoárok és élet­rajzírói fejtegetések Salamov magányosságának, különcségének okait, jellemének sajátosságával a kolimai évek szenvedéseivel, végül súlyos betegségeivel magyarázzák, amelyek megakadályozták abban, hogy folyamatos kontaktusban maradjon a környezetével. Gyakran felemlítődik a Lityeraturnaja Gazetában megjelent híres levele is, amelyben mintha elhatárolná magát a Kolimai elbeszélésektől. A „disszidens" társak és ismerősök nagy részét ez a lépés eltaszította az, úgymond, „megtört" embertől, és őt ez még mélyebb magányba süllyesztette.

A kolimai társaktól kezdve a későbbi barátokig, se szeri, se száma az ilyen vélekedéseknek. Tudvalévő például, hogy mennyire nehezére esett az írónak a szakítás Nyikolaj Jakovlevics Mandelstam körével. Volt kolimai barátja, Borisz Lesznyak pedig ezt írja: „Becsvágyó, hiú és ego­ista volt. Nem is tudnám megmondani, hogy mi volt benne az erősebb. És az előbbiekhez hozzá lehet még tenni a dicsőség- és bosszúvágyat, valamint a haragtartást." (Lesznyak 1999) A. V. Hrabrovickij irodalomtör­ténész ezt állítja egyik, Salamovról szóló naplójegyzetében (1982): „Nem volt jó ember. […] Meg féltékeny is volt, különösen Szolzsenyicinre, akit sok mindennel vádolt".²

Említsük meg végül egy másik kolimai barát, Georgij Gyemidovics Davidov véleményét! Tudva, hogy ő is elhidegült az írótól, egyszer elmondták neki a Lityeraturnaja Gazetában megjelent levél történetét, várva elítélő reakcióját. Ő azonban dühbe jött, és így kiáltott: „Hallgas­satok! Én tudom, hogy mennyire meg tudják törni ott az embereket!" (Gyemidova 2011, 64) Ma többen is tudjuk már, hogy nem ilyen egyszerű annak a levélnek a története. És hogy nem is csak a hatalom kényszerí­tette azt ki az íróból. Nagyon sokan vagyunk, akik nem is tudjuk elítélni érte a Kolimai elbeszélések szerzőjét.

A másik sztereotípia már közvetlenül Salamov prózájának a fogad­tatásával kapcsolatos. A Kolimai elbeszélések stílusát az olvasók, különösen kezdetben, egészen részletesen leírónak, valósággal szo­ciografikusnak érezték. Ez nyomta rá bélyegét az első fordításokra is. 1967-ben ezen a címen jelent meg Németországban és Franciaország­ban: Salanov elítélt történetei. Ez a sztereotípia azzal a leegyszerűsített értelmezéssel kapcsolatos tehát, amely Salamov elbeszéléseiben elsősorban egy szemtanú vallomását látta Kolimáról. Jól mondta erről Jelena Mihajlik (1997, 107): „Első kiadói számára Salamov nem költő volt, hanem egy rehabilitált rab. Az olvasók többsége számára az is maradt." Nem ez az első eset, hogy az irodalomtörténet kutatóinak vitába kell szállni olyan szőrszálhasogató történészekkel, akik min­denáron be akarják bizonyítani valamiről, hogy „valójában nem is úgy volt". (Eszipov 2007, 233-261) Nincs itt helyünk a „dokumentumpróza" és a „dokumentumként megélt próza" közötti különbségeket elemezni. Sokszor volt már szó erről.

Maga Salamov is írt prózájának dokumentumjellegéről, de ezen nem egyszerűen a tények pontos leírását, hanem a lényegük megragadását értette. Az ember szörnyű helyzetének bemutatását az embertelen körülmények között, a csupasz tények alapján. Ez az alkotói módszer kétségtelenül az úgynevezett „Holokauszt utáni irodalommal" rokonítja művészetét: Semprun, Kertész és mások, különösen Primo Levi könyvei­vel. Ahogyan Jelena Mihajlik írja (1997, 107-108): „Politikai publicistaként fogadták, miközben a Világegyetem összeomlásáról beszélt. Nemcsak, hogy nem hittek neki, de még csak el sem olvasták. És látnia kellett, hogy műveit a szembenálló politikai erők fegyverként használják fel egymás ellen. Mindezzel azonban Salamov nem foglalkozott. Ő egy egészen más csatát vívott."

Megjegyzendő, hogy ez az álláspont ellentétes volt az 1950-70-es évek irodalmi irányzataival. Még Salamov közeli ismerősei is, köztük a már említett B. M. Lesznyak, a Kolimai elbeszéléseket, mint az író sze­mélyes visszaemlékezéseit olvasták, és a stílus kemény realizmusa csak megerősítette őket a szerző „rossz természetéről" alkotott véleményük­ben. Így olvadt össze az a két tendencia, amely mindmáig akadályozza Salamov világnézetének és műveinek megértését.

Gyakran mondogatta: „az ideális szám – az egyes". Ezt a vélemé­nyét egész környezete jól ismerte. Így például, második feleségének, Olga Szergejevna Nyekljudovának a fia, Sz. Ju. Nyekljudov kijelentette (2011), hogy Varlam Tyihonovics „alkatilag magányos" ember volt. Ezt az eszményét legvilágosabban a Viser-Antiregény (1970) című művét megnyitó Butirkai börtön c. elbeszélésben fejti ki a szerző. „Az ideális szám az egyes. Isten, eszme, hit mind csak egy lehet. Itt a lágerben megengedhető azonban a kettes szám is. Itt kölcsönös segítség van, meg igazmondás-próba. […] Van-e elég erkölcsi erőm hozzá vajon, hogy még itt is egyes számként tudjam végigjárni az utamat?" (4:152)³ Egy ennyire tudatos, sőt deklarált magányosságnak nem lehetnek azonban csupán pszichikai, vagy pszichofizikai magyarázatai. Annál is inkább, mert Salamov szól útjának céljáról is: „Az áldozatnak méltónak kell lenni a célhoz. Éppen erről a célról szeretnék egyszer majd elbeszélgetni egy nálam idősebb emberrel, valahol a politikaiak számára fenntartott rész­legben. Az áldozat – az életünk. Hogyan fogadják majd ezt az emberek? És milyen hasznát veszik neki?" (4:153)

Hogy megértsük az áldozatról meg az egyes számról mondottakat, jól szemügyre kell vennünk a Kolimai elbeszélések szerzőjének eszmei álláspontját. Véleményem szerint, ez a sztálinizmus által tudatosan diszkreditált, majd fizikailag is megsemmisített forradalmár orosz értel­miség végrendelete. Salamov tragikus magányának éppen ez volt az egyik fő oka.

A forradalom és a forradalmár alakja Varlam Salamovnál című terjedel­mes cikkében M. V. Goloviznyin hivatkozik Szolzsenyicin egyik kijelen­tésére: „A politikai nézetei? Nos, a kolimai tapasztalatoktól függetlenül, ezeket továbbra is a forradalom és a '20-as évek lelkesedése szabta meg. 18 év lágerélet sem tudta kioltani benne azt a tüzet, amelyet a Trockij vezette ellenzék élesztett benne." (Szolzsenyicin 1999, 166-168)

M. V. Goloviznyin véleménye szerint, a lényeget tekintve, Szolzsenyi­cinnek igaza van. A két író politikai nézeteinek kibékíthetetlen ellentéte éppen abban mutatkozott meg, hogy Szolzsenyicin a sztálini terrort már az 1960-as években a bolsevizmus forradalmi taktikája természetes eszközének tartotta, így a totális sztálini rendszer ellen folytatott harc számára a bolsevizmus, ateizmus és általában a baloldali örökség elleni harcot jelentette. Salamov egész alkotó életét viszont áthatotta az a meg­győződés, hogy a sztálinizmus nem folytatása, hanem éppen tagadása a bolsevizmusnak. A Viser-­Antiregényben írja: „Sztálin ellenzőinek egyike voltam. Közülünk ugyan soha nem hitte senki sem, hogy Sztálin és a szovjethatalom egy és ugyanaz!" (4:181)

Az író politikai nézeteinek megismerése szempontjaiból igen fontos jegyzetfüzeteinek a tanulmányozása, amelyek írásakor kezdetben nem számolt még a nyilvánossággal. Találunk itt verseket, továbbá olyan gon­dolatokat és megfigyeléseket, amelyek közül többet később felhasznált a műveihez, vagy éppen a levelezésében bukkannak fel újra.

Salamov világnézetének a felvázolásában nagy nehézséget okoz egy, a műveit jól ismerők számára azonnal szembetűnő ellentmondás. Egyrészt éles hangon beszél az orosz népről és a parasztságról. Az Iván Gyenyiszovics egy napjáról írott egyik első, még jóindulatú kritikájában megjegyzi: „Különösen a parasztok között volt sok besúgó. Egy paraszt­ból lett házmester a táborban csak spicli lehetett, semmi más." (6:314)

A negyedik Vologdában olvassuk: „A forradalom sok meglepetése közül az egyik a parasztság volt. A forradalom rohamléptekkel terjedt a falvak­ban, mivel kielégítette a parasztságnak a harácsolás iránti hajlamát." (4:9)

És még egy nagyon határozott kijelentés ugyanebből a műből: „Ne áriázzanak nekem a népről! Ne daloljanak a parasztságról! Én tudom, hogy mi az. Különböző szélhámosok és vigécek ne akarják nekem be­magyarázni, hogy az értelmiség bűnt követett el bárkivel szemben is!

Az értelmiség nem vétett senki ellen. Pontosan fordítva áll a dolog. A népnek van, ha létezik egyáltalán ilyen fogalom, kifizetetlen adóssága az értelmiségével szemben." (4:116)

Jól ismerjük Salamov kategorikusan elítélő véleményét az orosz irodalom humanista tradícióiról is: kemény kirohanásait Tolsztoj, Nyek­raszov, Csernisevszkij és eme, nem csupán humanista, hanem nép- és mindenekelőtt parasztimádó tradíció többi hordozójának a nézetei ellen.

Mindezzel szemben áll a maga egészen másfajta értékelése a forra­dalomról, szimpátiája az eszerek iránt, a narodovolecek emléke előtti főhajtás, és az 1920-as évek végén, a trockista ellenzék mozgalmában való részvétel.

Az Emlékek a '20-as évek Moszkvájáról, című írás egyik fontos részlete Az égbolt ostroma. Ebben írja: „Az Októberi forradalom természetesen világforradalom volt. Természetes, hogy ennek a hatalmas átalakulásnak az élvonalában az ifjúság haladt. Ez a réteg volt hivatott elítélni a Múltat, és új történelmet csinálni. A személyes tapasztalatainkat, valamint az emberiség történetének egész tapasztalati anyagát a könyvek pótolták […] Az 1924-es év szinte lázasan pulzált és lélegzett valami nagy ese­ménynek az előérzetétől, és mindannyian megértettük, hogy a NEP sem fog megzavarni, megállítani senkit sem. A '17-es év szabadsághangulata támadt fel újra. Mindünk kötelességének érezte, hogy újra nyilvánosan részt vegyen a jövőért folyó küzdelemben, amelyről a politikai foglyok és száműzöttek évszázadok óta álmodoztak […] Mindnyájan meg voltunk győződve róla, hogy másnap elkezdődik a világforradalom." (4:432)

Egy időben Salamov azt hitte nagy naivan, hogy egyszer majd publi­kálhatja ezeket a feljegyzéseket. Azt gondolhatnánk tehát, hogy a fenti részlet valamiféle cselvetés részéről a hatalom számára. De több ilyen kijelentés található a naplóiban és egyéb, nem a cenzúrának szánt helyeken is! A Viser-­Antiregényben, továbbá az 1920-as, 30-as évekből származó naplókban, visszaemlékezésekben majdnem ugyanazokat a politikai téziseket találjuk, mint amelyeket a letartóztatott Salamovnak az OGPU ügyészéhez 1929 júliusában írott levele tartalmaz. (Salamov 2004, 953-955)

Fel kell hívni a figyelmet itt egy nagyon fontos részletre. Amikor az 1920-as évekről beszél, a Mi személyes névmást gyakran, mint ideológiai gyűjtőnevet használja a szerző. De azután már csak egyes számot hasz­nál. A Kolimai elbeszélésekben a Mi már csak a táborlakók közösségére vonatkozik, akik közé a szerző mintegy véletlenül került. Az 1920-as évek nemzedékével azonban közvetlenül azonosítja magát. Íme néhány példa.

„Mi tudni akartuk még azt is, hogyan íródnak a versek, és hogy kinek van joga verset írni, kinek nincs. Mi tudni akartuk tehát, hogy méltók-e a költők a saját verseikre" (4:351). (Itt és a továbbiakban a kiemelés tőlem származik – Sz. Sz.)

„Szelvinszkijt, Agapovot, Adujevet, Lugovszkijt és Panovot Mi nem tartottuk költőnek, inkább csak versfaragónak. Nem volt élet a soraik­ban." (4:383)

„Mi nem csupán verseket olvasni, hanem élni és cselekedni akartunk" (4:398).

A Narodnaja Volja egykori hőseivel való találkozókról és a könyveik olvasásáról Salamov így ír: „Mi olyan emberekkel találkoztunk akkor, akiknek az élete már régen legenda volt. És ez az Oroszország forradalmi múltjával való élő kapcsolat még ma is lehetséges. […] Nagyon fontos, hogy élőben, elevenen lássuk ezeket az embereket. Emlékszem például a tagbaszakadt, ősz Gustave Inare, a Párizsi Kommün hősének Moszk­vába érkezésére." (4:387) Előzőleg pedig, B. L. Paszternak Kilencszázöt című poémájából idéz:

„Narodovolecek.
Perovszkaja.
Március egy.
Nihilista-zekék
És kínzókamrák
És diákpápaszem.
Apáink története,
Mint egy Stuart-kori
Ködlepte krónika,
Puskinnál távolibb,
És álomként dereng,
Sejtelmesen." (Paszternak 1990, 111)

„Apáink története" – ezt a Paszternak sort akarta címül adni Salamov egy regényéhez, amely az orosz forradalmár értelmiség két, egymást követő nemzedékéről szólt volna. (RGALI 3:106) A könyv hőse Natalja Klimova lett volna, egy eszer forradalmár, a Sztolipin ellen a Patikus szigeten végrehajtott híres merénylet résztvevője, a Kivégzés előtt című híres levél (Klimova 2006) szerzője. Szerepelt volna még benne a leá­nya, Natalja Sztoljarova is, aki az 1930-as években Franciaországból jött haza a Szovjetunióba, hogy aztán persze, ő is Kolimán kössön ki. Salamov személyesen is jól ismerte őt, hiszen jelentős szerepet játszott az 1960-as, 70-es években az értelmiségi ellenzék életében: Ny. Ja. Mandelstam köréhez tartozott, és I. G. Ehrenburg titkárnője volt. Neki ajánlotta Salamov az édesanyja és az ő életéről szóló Aranyérem című poémát is. Ennek a témának egy egész könyvet akart szentelni, amely az Aranyéremen túl, tartalmazta volna N. Sz. Klimova életrajzát, életé­nek különböző dokumentumait és a levelezését. Salamov itt nemcsak az író, de a történész szerepét is magára vállalta. Hozzá is fogott már Klimovának a lánya által neki átadott levelezése (RGALI 3:381) részletes tanulmányozásához. Ugyan vajon, miért? Az 1920-as évek nemzedékéről ez áll Salamov naplójában: „Ezek még azoknak az embereknek a testvérei, fiai és leányai voltak, akik a saját kezükkel csinálták a forradalmat. Életkoruknál fogva, ők már kimaradtak az eseményekből, de egy hatalmas ugrással szerették volna utolérni őket. És ehhez csak egyetlen fegyverük volt: az, amellyel az apáik harcoltak. Ez (akkor már) a fantasztikum fantasztikuma volt, természetesen, és még nagyobb önfeláldozást követelt, mint forradalmat csinálni." (5:314)

Az író is ebbe a nemzedékbe sorolja magát, amely lemaradt „az égbolt ostromáról". Majd így folytatja:

„Egészen természetes, hogy ez a törekvés egy olyan mozgalommá alakult, amely az új állam sziklái közti járatlan úton volt kénytelen kanya­rogni. Hol a felszínen, hol mélyebben, igyekezve még jobban alámosni a repedező, omladozó partot." (4:431)

A továbbiakban pontosan megfogalmazza, hogy kikhez számítja magát és az 1920-as évek egész nemzedékét:

„Az égboltot főként az egyetemeken ostromoltuk, ott koncentrálódott a társadalom jobbik része: a munkások és parasztok legjobbjai, a nemes­ségből és a polgárságból pedig azok a Konrad Wallenrodok, akik egy má­sik osztály zászlaját emelték magasba, és azzal ostromolták az égboltot. Marx, Engels és minden párttársuk – értelmiségi volt, és a nemességből, a polgárságból, vagy valamely más osztályból származott…" (4:431)

Megint azzal a szóval találkozunk itt, amely annyira fontos volt Salamon számára: értelmiségi. Aztán meg a világforradalom emlegetésével, ami annyira furcsa lehet a mai olvasó számára:

„Az Októberi Forradalom, természetesen, világforradalom volt.

Milyen távlatok, micsoda perspektívák tárultak fel, még a hétköznapi emberek előtt is! Úgy tűnt, hogy ha meglódítjuk egy kicsit a történelmet, akkor megragadhatjuk az irányító fogantyúját, és arra kormányozzuk, amerre akarjuk. Természetes, hogy ennek a nagy peresztrojkának az élén az ifjúság haladt. Természetes, hogy a fiatalok voltak hivatva elítélni minden régit, és újra kezdeni a történelmet. Személyes tapasztalatainkat pótolták a könyvek, az egész emberiség tapasztalati kincse. Így mi sem rendelkeztünk kevesebb tapasztalattal, mint az orosz felszabadító mozga­lom bármely másik egysége. Ráadásul mi még tovább néztünk, a realitás horizontján is túlra. Ami tegnap még mítosz volt, az mára valósággá vált. Miért ne próbáltuk volna ezt a valóságot még tovább lökni, egy lépéssel tovább, magasabbra, mélyebbre? A régi próféták, Fourier, Saint-Simon, Morus elénk rakták az asztalra minden titkos vágyukat, és mi vettük a lapot.

Mindezt aztán persze összetörték, félrelökték, eltaposták. De nem volt még egy másik pillanat ebben a mi orosz életünkben, amikor olyan közel jártunk volna a nemzetközi eszmeáramlatokhoz." (3:432)

Ezek után a visszaemlékezések után Salamov élesen szembeállítja az 1920-as évek szabad gondolati pezsgését az 1930-as évekkel, a győztes sztálinizmussal. Ezzel egyidejűleg a „Mi" eltűnik a nyelvéből, és helyét az „ÉN" foglalja el. „Korunk az egyes ember ideje" (5:301), kons­tatálja naplójában, és ennek illusztrációjaként meg is nevez egy konkrét személyt: „Paszternak".

Mint tudjuk, Salamov aktív résztvevője volt a Sztálin-ellenes trockista ellenzéknek, és letartóztatása után első letöltendő lágerbüntetését egy illegális ellenzéki nyomda miatt kapta, amelyben Leninnek a pártkong­resszushoz írott, Sztálint élesen elítélő levelét, az úgynevezett Lenin végrendeletét nyomtatták ki. Az író életrajzának ezen az oldalán több fehér folt is van.⁴ M. V. Goloviznyin mindenesetre megalapozottan fel­tételezi, hogy ismerte a trockista mozgalom vezetőit, tájékozott volt az elméleti kérdésekben, és készen állt a politikai munkára is. De mivel Trockij emigrációba kényszerítése után sokan a mozgalom vezetői közül feladták a küzdelmet, és mivel az ítélet enyhítése kedvéért a résztvevők közül is többen kompromisszumot kötöttek az ügyésszel, az író eltávolo­dott a mozgalomtól. Amint azonban Goloviznyin hangsúlyozza, Salamov a Viser-Antiregényben is úgy mutatja be az 1920-as évek ellenzékének résztvevőit, mint „akik elsőként voltak hajlandók életüket áldozni azért, hogy feltartóztassák azt a vérfolyamot, amely a sztálini kultusz elneve­zéssel vonult be a történelembe".

Az ellenzékben való bizonyos fokú csalódás nem jelentette az esz­mékben való csalódást is. Ellenkezőleg! Amennyire a meglehetősen gyér forrásanyagból következtetni lehet, a csalódás fő oka éppen az volt, hogy az ellenzék tagjai közül sokan nem tartották be azt a szabályt, amely Salamov fő életelve volt: a szavak és a tettek összhangját.

Ezt az életelvet, amely nemcsak a naplókban, hanem a visszaemlé­kezésekben, a Viser-­Antiregényben is újra meg újra megfogalmazódik, éppen az 1920-as évek tapasztalataiból szűrte le: „A kérdés lényege, a 20-as évek lényege – a szó és a tett megfelelése. A költészet ehhez ke­vésnek bizonyult." (5:354) Van itt egy rejtett utalás a könyvben, amelyről szóltunk már, és amint maga Salamov is említi, a forradalom utáni évek egész fiatal olvasótábora számára ismert volt: Vera Figner visszaemléke­zései. A Narodnaja Volja egyik vezéralakja írja (Ny. A. Nyekraszov Szása című poémájával kapcsolatban): „Ez a poéma arra tanított bennünket, hogyan éljünk, mire törekedjünk. Hozzuk összhangba egymással a szót és a tettet! Erre tanított. És hogy követeljük meg ezt az összhangot ma­gunktól is, másoktól is. Ez lett az én életem jelmondata." (Figner 1964, 92) És ugyanez a jelmondat csendül fel az Aranyérem hősnőjének, Natalja Klimovának Kivégzés előtt című levelében is.

Saját megfogalmazása szerint: „a 20-as évek volt az az időszak, amikor teljesen világosan, élő példákon keresztül látható volt az összes (Salamov kiemelése – Sz. Sz.) variáns és tendencia, amelyet a forrada­lom feltárt". (5:360) Megjegyzendő, hogy ezt a tézist kellene a gyakorlati kiindulópontnak tekinteni a történészeknek is, amikor ezt a korszakot tanulmányozzák!

Az irodalomtörténészek többsége igyekszik vagy egyáltalán nem venni tudomást a szocialista jellegről Salamov forradalmi gondolataiban, vagy csak egészen mellékesen említi meg őket. A forradalmi eszmék és az író „narodnyik-ellenes" álláspontja közti ellentmondást egyesek a szerző politikai gondolkodásának naivitásával magyarázzák. (Schmid 2007, 87-105) Az eszerek iránti szimpátiájában például, az erős, a rendszerrel szembeszállni képes egyéniségekhez való vonzódásának a kifejeződését látják. Az ellenállásra alkalmas, erős személyiségek kétségkívül magukra vonták az író figyelmét. De nemcsak etikáról volt itt szó, hanem a tradíció vállalásáról, az azzal való azonosulásról is.

Salamov sokat tanulmányozta és jól ismerte az orosz forradalmi moz­galmat. Arra a meggyőződésre jutott, hogy az illegalitás tapasztalatai nagyon értékesek az alkotómunka számára: „Újraolvastam A Karamazov testvéreket, és rájöttem, hogy nem katonai (Hemingway), hanem illegális, forradalmi tapasztalatra van szükség." (5:319) Levelezése és naplói sok olyan eredeti leírást tartalmaznak, amelyek következtetni engednek rá, hogy ezeket a részleteket ő nemcsak íróként és tudományos kutatóként (mert, kétségtelenül, ebben a minőségben is tevékenykedett), nemcsak hallomásból, hanem mint egykori ellenálló is ismeri.

J. B. Lopatyinához, az ismert forradalmár, German Lopatyin unokájá­hoz és egy politikai üldözött leányához címzett egyik levelében Salamov a narodovolec Osanyináról ír, kifejtve, hogy miért tartja őt jelentősebbnek Perovszkajánál és Fignernél:

„Osanyina Orelből való, vidéki asszony. Így sokkal több szemé­lyes adottsággal kellett rendelkezzék a feltétlen odaadáshoz, mint a Perovszkaja és Figner típusú fővárosi nevezetességeknek." (Piszma. 1994, 145-147)

„Feltétlen áldozatkészség"- ez az, amit Salamov olyan nagyra becsült Natalja Klimovában és tervezett regénye hősében, a fellázadt Pugacsov őrnagyban és általában az értelmiségben. Ezt a fogalmat ő csak kizá­rólag a forradalmi hagyománnyal való kontextusban tudja értelmezni: „Az orosz értelmiség börtön és börtöntapasztalat nélkül – nem is orosz értelmiség". (4:154)

Ez a vélemény tükröződik az egyik, az író nézeteit leginkább tükröző elbeszélésben, A legszebb dicséretben. A Butirka börtön cellájában magára nézve a legszebb dicséretet a „politikai rabok társaságának főtitkárától", Andrejevtől⁵ , egy jobboldali eszertől hallotta az író: „méltó a börtönre". Egy szimbolikus stafétaátadás aktusa volt ez a veterán ellenálló és a fiatal Salamov között. A Jobbpart ciklusban mindjárt a másik eszmei vonatkozású elbeszélés, A hitetlen után következik ez. A felcsertanfolyam vezetője előtt, akitől egész további sorsa függ, kijelenti, hogy ő – ateista. És amikor látja, hogy az illető mennyire meglepődik, ezzel a szónoki kérdéssel válaszol: „csak vallási megoldása van talán az emberi tragédiáknak?" 1972-es naplójegyzeteiben is erre a két elbe­szélésre hivatkozik az író, mint legfontosabb világnézeti állásfoglalására: „Az írásaimból nem tűnik ki talán, hogy nem tartozom az »emberiség progresszív részéhez«? Ott van A legszebb dicséret és A hitetlen című elbeszélés. A hitetlent éppen erről a témáról írtam." (5:332)

Térjünk azonban vissza ahhoz a kérdéshez, hogy miként egyeztethető össze Salamovnak a parasztság iránti gyanakvóan ellenséges viszonya a narodnyikok és eszerek iránti szimpátiájával, és a forradalmi mozgalom­ban való részvételével! A kulcsot szerintem Paszternaknak a Viszokaja bolezny című poémájában találhatjuk meg:

„Mögöttünk, a legendák vörös ködében,
Rendeletek és reklámok papírtüzében
Égette el magát hős és fajankó,
Meg az értelmiség.
Ünnepélyes gúnnyal mutatta fel őket
A Világ négy tája felé egy sötét erő.
Hősök voltak, de nem tudták,
Hogy a kétszer kettőből
Nem mindjárt lesz száz."⁶

Megkockáztatom a feltételezést, hogy valójában nincsen itt ellentmon­dás. Az értelmiség a népért harcolt, de végül is a „sötét erő", a kispolgár­ság győzött. A hatalom szintjén, és a nép szintjén is, amely megengedte, hogy a hatalom megsemmisítse az értelmiséget. Salamov ugyanakkor mindig megkülönböztette a sztálinizmus által megsemmisített szovjet értelmiséget a forradalmi nemzedékektől, így az 1920-as évek nemzedé­kétől, amelyhez ő maga is tartozott. „Az értelmiség magasabbrendűsége elleni gyűlöletet" a korszak „legnagyobb bűnének" tartotta (egy Ny. Ja. Mandelstamhoz írott leveléből) (6:410). Salamov naplóiban egyéb bizo­nyítékait is találjuk az értelmiséghez való ellentmondásos viszonyának. Például, a kései feljegyzésekből: „A vietnami háború nemsokára befeje­ződik, és ez az értelmiség nagy győzelme lesz." (5:324)

Az önfeláldozás példáit nem csupán az orosz forradalom történelmi hőseiben keresi az író. A jelenkorban is ilyen hősöket keres. Ismeretesek a Che Guevara sorsával kapcsolatos lelkes megjegyzései. „Bármilyen jó is a Száz év magány, mégis semmi, de semmi Che Guevarához, az ő utolsó leveléhez képest…" (5:334) A forradalmár halálára verset ír, amelyben ilyen sorok vannak:

„Világhírű volt, de a halált
A maga törvénye szerint
Vállalta.
A szavak és a tettek egységéért
Testével-lelkével felelt." ⁷

Figyeljünk fel a „szó és tett egységének" Salamov számára olyan fon­tos elvére! Che Guevarával nem merült ki az írónak a kortársi baloldal iránti szimpátiája. A nagy baloldali filozófus, Herbert Marcuse nézeteit például így kommentálja: „az anarchizmus nagy próbája" (5:314). 1971-ben így ír:

„Az én képletem nagyon egyszerű: amit hirdetsz, azt először magadon mutasd be! »Csináld, ahogyan én!« Nem, az én módszerem alapvetően más, ellenséges az alárendelés és az utasítások rendszerével szemben. Az »új baloldalnak« tehát »plusz« osztályzatot adok, Makszimovnak is »pluszt«, Garaudynak és Szaharovnak azonban »mínuszt«." (5:315)

Mivel érdemelte ki az FKP kiemelkedő személyisége, a „revizionista" Garaudy meg A. D. Szaharov akadémikus a „mínuszt"? Feltételezhetően azzal, hogy nézeteik radikális megváltozása ugyanakkor nem váltott ki jelentős változást a személyes életükben is. Miközben az atombomba és az emberi jogoknak a szovjethatalom általi megsértése ellen har­colt, Szaharov tovább dolgozott ennek a hatalomnak az erősítésén, és megtartotta akadémikusi státuszát is. Roger Garaudy már régóta „revizionista" volt, de csak 1970-ben zárták ki az FKP-ból. Tehát, bár a nézeteiket megváltoztatták, de egy ideig, egyfajta kompromisszumként, tovább folytatták az új nézeteikkel ellentétes tevékenységüket is. Ilyen kompromisszumokat Salamov képtelen volt elfogadni.

V. Sz. Ivanov memoárjaiból tudjuk, hogy milyen figyelemmel kísérte Salamov a „disszidens" mozgalom első lépéseit. Hogy milyen nagyra értékelte például az 1927-es, Sztálin ellenes tüntetés utáni első nyílt utcai demonstrációt, az 1965-ös tüntetést:

„Amikor 1965 decemberében (mintegy 40 évi szünet után) lezajlott a Szinyavszkij és Danyiel melletti tüntetés, Salamov, aki 1927 novem­berében, 20 éves ifjúként részt vett a »Le Sztálinnal!« jelszóval tüntető ellenzék megmozdulásában, szintén megjelent a Puskin téren." (Ivanov 2000, 738-744)

Salamovnak a Szinyavszkij-Danyiel üggyel foglalkozó, Levél egy régi barátomnak (Piszmo. 1989) című írása, amely szamizdat kiadásban je­lent meg, párhuzamot vont az 1960-as évek ellenzéki és az 1920-as évek Sztálin ellenes tüntetései között. De a „disszidensekhez" való viszonya hamarosan megváltozott. Hamarosan meggyőződött róla ugyanis, hogy a mozgalom nem felel meg az ő és az 1920-as nemzedék elveinek. A résztvevők között túl sok besúgó és egyéb gyönge jellemű ember akadt, akik egyáltalán nem tartották kötelezőnek magukra nézve a szó és tett megfelelésének etikai elvét.

Salamov etikai eszménye nem tette lehetővé, hogy beiratkozzék a Sztálin utáni félhivatalos irodalomba. Ez oda vezetett, hogy végül is a '60-as évek „disszidensei" is kivetették maguk közül. Ez a kör jórészt elvetette a korábbi forradalmi tradíciót, a Salamov elbeszéléseket pedig a táborélet egyszerű, szovjetellenes dokumentumaiként fogadta. A 60-as évek „disszidensei" többségükben nem feleltek meg a „szó és tett egysé­gének". Hajlamosak voltak a kompromisszumokra, így a „hidegháború" mindkét tábora fel tudta használni őket a maga céljaira.

Salamov csalódott ebben a körben. Világos jeleit látjuk ennek a nap­lóiban, a szamizdatban és „tamizdatban" (a külföldi sajtóban – a ford.) megjelent írásokban, végül a Szolzsenyicinnel és körével való szakítás­ban. Ez a csalódás vezetett a Lityeraturnaja Gazetában megjelent, már többször említett levél megírásához. Szokása szerint, igen határozottan szakított. A liberális közeget lekicsinylően így nevezi: „PCS" – „Prog­resszív Emberiség". A naplói és levelei megtelnek éles minősítésekkel:

„Napjaink »igazságkeresői« egyszerűen – besúgók és zsarolók." (5:324)

„A szamizdat – pusztán egy égi tünemény, minden érzéki csalódás közül a legveszélyesebb. A két ellenséges titkosszolgálat kifinomult eszköze ez, amelyeknek annyit ér csak az emberi élet, mint amennyit a berlini csatában ért." (5:329)

Ebben a szakításban nagy szerepe volt a Szolzsenyicintől való elide­genedésnek, akivel korábban baráti kapcsolatban volt.⁸ Miután meg­győződött a készülő mű konjunkturális voltáról, Salamov visszautasítja a GULAG szigetcsoportban való társszerzőséget:

„Paszternak a hidegháború egyik áldozata volt, Ön pedig – az egyik fegyvere." (5:367)

„Szolzsenyicin – egy provokátor, aki meg is kapja, amit kiérde­melt."(5:329)

Szemtanúk állítják, hogy Salamov és Szolzsenyicin általában minden­ben különböztek egymástól: magánéletükben, az alkotómunkához való viszonyukban, irodalmi elveikben és végül politikai magatartásukban is. Salamovnak a Lityeraturnaja Gazetában megjelent levele után Szol­zsenyicin nyilvánosan kijelentette: „Varlam Salamov meghalt". Salamov egy „feladatlan levéllel" válaszol, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „Szolzsenyicin Úr, kész vagyok elfogadni temetői tréfáját a halálommal kapcsolatban. Emelt fővel és büszkén tartom magam a hidegháború első áldozatának, aki az Ön kezétől esett el." (5:366) Szolzsenyicin konjunk­turális „gyakorlatiasságát" Salamov sok róla szóló feljegyzésében említi: „Amerika számára – hadarta gyorsan, rábeszélőn az új ismerősöm – egy irodalmi hős legyen feltétlenül vallásos!" (5:362)

Lehet, hogy éppen ez a környezetéből való teljes kiábrándulás készteti Salamovot újra egy ilyen kijelentésre: „Az ember ideális állapota a ma­gány." (5:329) Mivel úgy tapasztalta, hogy az igazi értelmiségi tradíció és etika megszűnt létezni, megállapította: „Korunk a magányos emberek kora." A Mandelstammal és környezetével való szakítás után, 1968-ban ő maga is erre a tragikus sorsra jutott. Mindemellett azonban, műveiben továbbra is újra meg újra felbukkan a gondolat: helyre kell állítani az időnek a sztálinizmus által megszakított folyamatosságát! Ezért ássa bele magát a forradalmi mozgalom történetébe, és hangsúlyozza kitar­tóan a történelmi és kulturális tapasztalat egymástól elválaszthatatlan átadásának a fontosságát.

Ny. Ja. Mandelstamhoz írott egyik levelében ez áll: „Megszakadt az idő, a kultúra folyamata, megszakították az öröklődés láncolatát. A mi dolgunk, hogy ismét összekössük, helyreállítsuk azt." (6:412) A levél kontextusából megállapítható, hogy bár a költészetről van szó, ez a gondolat egyáltalán nem csak erre vonatkozik. Az Aranyérem című, már idézett elbeszélésében így beszél az író a két főváros forradalmi múltjáról: „Péterváron könnyű felidézni a múltat. Sokkal nehezebb ez Moszkvában, ahol a Hamovnyiki városrészt sugárutakkal szabdalták ke­resztül-kasul, szétmázolták a Presznyát, összekeverték benne az átjárók és közök évszázadok alatt kialakult rendszerét, az idő lenyomatát…" És hozzáteszi: „De még most, 1966-ban is, amikor az idő folyamata teljesen meg van szakítva, Klimova nevének elhangzásakor azonnal megnyílik minden orosz értelmiségi embernek a szíve." (2:205)

Igen fontosnak tartja Salamov a tradícióban való résztvállalást, mint aktust is. Az orosz modernizmus irodalmában A. Belij és A. Remizov, az 1920-as évek „tényirodalma" adott példát erre. De nem kevésbé volt fontos számára az orosz forradalmár értelmiség eszmei és etikai tradíciójának a vállalása is. Nem sokkal az Ny. Sz. Klimováról és Ny. I. Sztoljarováról szóló könyv tervének elkészülte után, az 1970-es évek elején, tekintet nélkül megromlott egészségi állapotára, A forradalmár címmel, egy dokumentumokon alapuló poémába kezd Fjodor Raszkol­nyikovról, amelyhez az anyagot a Lenin Könyvtár archívumaiban gyűjti össze. (RGALI 2, 171) Raszkolnyikov mint a „szó és tett egységének" embere érdekli, aki felfogja Sztálin árulását, és nyíltan fellép ellene.

Salamov, halála után, a posztszovjet időkben is egy kellemetlen, ideoló­giailag nehezen kezelhető író maradt. Élete és életműve nem illeszkedik kellően sem a szovjet időket visszakívánó „sztálinista" nosztalgiába, sem a szovjet korszakot mint történelmi katasztrófát bemutató liberális elképzelésekbe. Nemegyszer megpróbálták már, hogy Szolzsenyicin­nel együtt, „szovjetellenesnek" állítsák be. Egy „keresztény írónak", és egy olyan embernek, akit „megtört Kolima". Minden ilyen beállítás nagyon messze van az igazságtól, és egyáltalán nem alkalmas rá, hogy megértsük ennek a nagy írónak az életművét és azt a tragikus életutat, amelyhez hiába is keresnénk hasonlót.

Az idők természetes folyásának helyreállítása, az orosz értelmiség ha­gyományainak átmentése a sztálinizmus és következményeinek szaka­dékán, ez Salamov életművének egyik legfőbb jelentése. Az Aranyérem című elbeszélésben így ír: „És ha az idő ki akarja ejteni rostáján Klimova nevét, akkor harcba szállunk az idővel". (2:206)

Lehetetlen kétségbe vonni ma ennek az eszmei hagyományért folyó harcnak az időszerűségét.

(Fordította: Peterdi Nagy László)

Az Eszmélet számára készült tanulmány.

Jegyzetek

¹ Az Obnovlencsesztvo [A megújulásért]: baloldali mozgalom az Orosz Pra­voszláv Egyházon belül, amely követelte az egyháznak az államtól való füg­getlenségét és a főpapság hatalmának korlátozását. A korai kereszténységet kommunista tanításnak ismerte el. Lásd erről e számunkban M. Goloviznyin tanulmányát. (A ford.)

² Hrabrovickij 2012, 208. A szerző köszönetet mond A. P. Siksannak, aki felhívta figyelmét erre a részletre.

³ A külön megjelölt helyek kivételével a Salamov műveire történő utalások (kötet és lapszám) a továbbiakban a következő kiadásra vonatkoznak: Salamov 2004-2005.

⁴ Salamov ellenzéki tevékenységével kapcsolatban a jelenleg legteljesebb mun­ka: Goloviznyin (2002, 160-168).

⁵ Andrejev valójában nem volt a politikai rabok társaságának főtitkára. A szerző azonban, a megelőző forradalmi nemzedékek nevében, hangsúlyozni akarta ennek a szereplőnek a jelentőségét.

⁶ Nyersfordítás. (A ford.)

⁷ Salamov 2011, 42. Nyersfordítás. (A ford.)

⁸ Salamov és Szolzsenyicin kapcsolatáról részletesebben ld.: Jeszipov (2007, 105-178); Mihajlik (2002, 101-114).

Hivatkozások

Figner [Фигнер, В. Н.] (1964) Запечатленный труд: Воспоминания. Т. 1. Москва, Мысль.

Goloviznyin [Головизнин, М. В.] (2002) Варлам Шаламов и внутрипартийная борьба 20-х годов. Шаламовский сборник. Вып. 3. Вологда, Грифон. 160-168.

Gyemidova [Демидова, В. Г.] (2011) „Будущему на проклятое прошлое…" Ша­ламовский сборник. Вып. 4. Ред. Есипов, В. В., Соловьев С. М. Москва, Литера.

Hrabrovickij [Храбровицкий, А. В.] (2012) Очерк моей жизни. Москва, НЛО.

Ivanov [Иванов, В. В.] (2000) Аввакумова доля. Иванов В. В.: Избранные труды по семиотике и истории культуры. Москва, Т. 2. 738-744.

Jeszipov [Есипов, В. В.] (2007) Варлам Шаламов и его современники. Вологда, Книжное наследие, 233-261.

Klimova 2006: Климова, Н. С.: Письмо перед казнью. [Образование. 1908. № 8. 65-70]

Lesznyak [Лесняк, Б.] (1999) Мой Шаламов, http://magazines.russ.ru/october/1999/4/lesn.html

Mihajlik [Михайлик, Е.] (1997) В контексте литературы и истории. Шаламовский сборник. Вып. 2. Сост. В. В. Есипов. Вологда, Грифон.

Mihajlik [Михайлик, Е.] (2002) Кот, бегущий между Солженицыным и Шаламо-вым. Шаламовский сборник. Вып. 3. Сост. В. В. Есипов. Вологда, Грифон, 101-114.

Nyekljudov, Sz. Ju. (2011) Előadás a Varlam Salamov sorsa és életműve a világiro­dalom és a szovjet történelem kontextusában [Судьба и творчество Варлама Шаламова в контексте мировой литературы и советской истории] című konferencián. Videofelvétel, Moszkva – Vologda, 2011. június 16-19. http://shalamov.ru/video/20.html

Paszternak, Borisz (1990) Apáink. (A Kilencszázöt ciklusból.) Fordította Grigássy Éva. Versek. Budapest, Európa Könyvkiadó

Piszma… (1994) Письма В. Т. Шаламова к Е. Б. Лопатиной: 1966-1975 гг. Публ. и предисл. Е. Б. Лопатиной. Звезда. 1994. № 1. 145-147.

Piszmo… (1989) Письмо старому другу. Цена метафоры, или Преступление и наказание Синявского и Даниэля. Москва, Книга, 1989. 514-522.

RGALI 2: Российский государственный архив литературы и искусства (РГА-ЛИ), Ф. 2596. Оп. 2. Ед. хр. 171.

RGALI 3: РГАЛИ. Ф. 2596. Оп. 3. Ед. хр. 106. Л. 1.

Salamov [Шаламов, В. Т] (2004).: Новая книга: Воспоминания. Записные книжки. Переписка. Следственные дела. Москва, Эксмо, 953-955.

Salamov [Шаламов, В. Т.] (2004-2005) Собр. соч. в 6 т. Москва, Терра – Книжный клуб.

Salamov [Шаламов, В. Т.] (2011) Шаламовский сборник. Вып. 4. C6. статей. Сост и ред. В. В. Есипов, С. М. Соловьёв. Москва, Литера.

Schmid [Шмид, У.] (2007) Не-литература без морали. Почему не читали Варлама Шаламова? shalamov.ru/research/61/4.html. [Osteuropa (Восточная Европа). 2007. Июнь. Вып. 6. 87-105.] Eredeti: Ulrich Schmid: Nicht-Literatur ohne Moral. Warum Varlam Schalamov nicht gelesen wurde. http://www.eurozine.com/pdf/2007-07-12-schmidu-de.pdf

Szolzsenyicin [Солженицын, А. И.] (1999) С Варламом Шаламовым. Новый мир. № 4. 166-168.

Szkepszis tudományos-ismeretterjesztő folyóirat honlapja. 2006. szeptember [Сайт научно-просветительского журнала „Скепсис". 2006. Сентябрь.] scepsis.ru/library/id_808.html

Mivel maga Marx sohasem járt moziban – évtizedekkel a mozgókép feltalálása előtt élt -, a konferencia címe széleskörű képzettársítást engedélyezett a résztvevőknek. Az előadók egészen durva leegyszerű­sítéssel kétféle módon közelítettek a témához. Egy részük a szocialista elkötelezettségűnek amúgy nem nevezhető filmekben és filmtípusok­ban igyekezett felmutatni a marxi filozófia hatását, mások a szocialista országokban készült, illetve a szocialista forradalmakhoz kapcsolódó alkotásokat elemezték.

A konferencia bevezető előadását a londoni John Hyutnik professzor tartotta két „polgár”, Marx és az Aranypolgárban szereplő Kane alakjának felvillantásával. A marxi életműről több könyvet publikáló professzor A tőke angol fordításának vitriolos kritikájával kezdte előadását, s azt is megtudhattuk tőle, hogy maga Marx szerint a tízedik fejezettel érdemes a nagy mű elolvasását kezdeni. Hosszan fejtegette, hogy az eredeti tőkefelhalmozásra [original accumulation] az angol irodalomban a félrevezető primitive accumulation kifejezés rögzült a rossz fordítások nyomán. Orson Welles Aranypolgára (angol eredetiben egyszerűen Ci­tizen Kane) az ő értelmezésében ezt az eredeti tőkefelhalmozást jeleníti meg, a tőke mindenhatóvá válását mutatja be egyetlen személy életén keresztül. Kane modellje William Randolph Hearst, a múlt századelő sajtómogulja volt, aki a példányszám emeléséért háborúkat tudott ki­robbantani, s a csatamezőknél nem sokkal békésebb New York-i zenei életben is érvényesítette akaratát. Welles ebben a világhírű filmjében könyörtelen analízisét adja a kapitalizmusnak, s azt is bemutatja, hogy a tőkés kézben levő médiabirodalmak hogyan élnek vissza az úgyneve­zett „sajtószabadsággal”, és miként manipulálják a közvéleményt. Nem véletlen, hogy Hollywood feketelistára tette Wellest. Bár ezt nyíltan nem mondta ki, Hyutnik professzor végeredményben azt boncolgatta, hogy a marxizmussal nyíltan nem azonosuló Orson Welles a marxizmus és A tőke szellemében jeleníti meg az amerikai imperializmus „hőskorának” egyik legismertebb formálóját.

A plenáris előadás után panelekben folytatódott a konferencia, párhu­zamosan három futott belőlük, s összesen huszonnyolc tematikus panelt raktak össze a szervezők. Valamiképp az aranypolgáros nyitó előadás gondolatmenetét követték azok az előadások, amelyek a kapitalista filmpiac jellegzetes produkcióiban próbálták meg felmutatni a marxizmus – vagy legalábbis egy ösztönösen baloldali ideológia – nyomait. Lelkes teoretikusok a sci-fi műfajában, így például a Mátrixban is felfedezni véltek ilyen hatást. A legelegánsabb – bár erősen vitatható – előadást e vonulatban az aberystwythi egyetem emeritus professzora, Martin Baker tartotta. Ő és kutatótársai A Gyűrűk ura című kultuszfilmre beérkezett, mintegy huszonötezer nézői véleményt dolgozták fel. Baker professzor szerint A Gyűrűk ura a marxizmushoz hasonlóan reményt sugároz né­zőinek, azt mutatja be, hogy az egyszerű emberek is bátrak lehetnek, és ellenállhatnak a világ gonosz erőinek. A film „szekuláris vallásossága” ilyen értelemben egy jobb jövőbe vetett hitet, és az érte való küzdelem értelmét juttatja el sok millió olyan nézőhöz, akik sohasem néznének meg elvont művészfilmeket. Én annak idején öt perc után kikapcsoltam a tévében A Gyűrűk urát, s abból az öt percből is a nyomasztó unalom és a történet bugyutasága maradt meg bennem. Elég hosszú ideig vol­tam filmkritikus ahhoz, hogy felismerjem, mi a kommersz – legalábbis számomra, az én ízlésemnek. Vitába is keveredtem a professzorral, azt fejtegettem, hogy az efféle kommersz sokkal inkább leszereli, mintsem felkelti a világ megváltoztatásának vágyát az úgynevezett „egyszerű nézőkben”. Válaszul azt a tetszetős, de számomra megkérdőjelezhető kijelentést tette, hogy nincs objektív mércéje az esztétikai értéknek, s szerinte még a Sylvester Stallone főszereplésével készült, szuper-holly­woodi Dredd bíró is az igazságosabb világ iránti igényt elégítette ki. Itt abbahagytam a vitát.

Az emeritus professzor után egy diák következett, a londoni egyetemen tanuló Hiu M. Chan, aki „Egy amerikai szocialista Sanghajban” címen Charlie Chaplin kínai népszerűségéről tartott érdekes előadást. Egészen friss, 2011-es felmérések szerint is Chaplin a legismertebb amerikai „celeb” Kínában, még Bill Gates-nél is sokkal többen ismerik a nevét. Míg a kommunisták 1949-es hatalomátvétele után a legtöbb amerikai film eltűnt a mozikból, Chaplin filmjeit évtizedeken át, átütő sikerrel vetí­tették. Nem meglepő módon Chan szerint (is) az 1936-os Modern időkről mondható el leginkább, hogy már-már marxi eszközökkel elemzi a kapi­talista kizsákmányolást és elidegenedést. Az előadás párhuzamot vont a Modern idők és az 1949-ben, közvetlenül a kommunista hatalomátvétel után készült, Híd című kínai film között is. (Ez utóbbit sajnos az előadón kívül senki sem látta a konferencia résztvevői közül.)

Az egyértelműbben szocialista tematikájú vagy irányultságú filmekről szóló előadások közül a brit baloldali értelmiség örökzöld nagy toposzá­ról, a spanyol polgárháborúról szólók voltak a legizgalmasabbak. Alan Sennett a manchesteri egyetemről a köztársasági Spanyolország ügyét a mozikban és filmtékákban sok évtizede töretlen szépséggel népszerűsítő dokumentumfilmet, Joris Ivens The Spanish Earth [A spanyol föld] című alkotását elemezte. (A film narrátorra egyébként Orson Welles volt, ami a szocialista ügy melletti bátor kiállásnak számított 1937-ben.) Magam is emlékszem egy régi vetítésre a műegyetemi filmklubban, amikor bal­oldalinak aligha nevezhető évfolyamtársnőm is könnyekig meghatódott a film poézisén. Alan Sennett nem sokat törődött az efféle érzelmekkel, azt bizonygatta, hogy a baloldali kultuszfilmnek számító alkotás valójában keményen sztálinista propaganda. Jellemző epizódként felvillantotta a filmben lendületes forradalmárként megjelenő és nagyszerű szónoklatot kivágó Comandante Carlos pályafutását. Carlos parancsnok, eredeti ne­vén Vittorio Vidali a KGB-vel együttműködve sok, gyanúsnak bélyegzett kommunistát és más forradalmárt gyilkolt meg a spanyol polgárháború „belső frontján”, könyörtelen hóhéra volt a nem-sztálinista köztársasági harcosoknak. Később Trockij mexikói meggyilkolásában is közreműkö­dött. A rövid életű Trieszt Szabad Terület Kommunista Pártja vezetőjeként a Sztálin-Tito konfliktusban Sztálin mellé állította a pártot. A sokszoros gyilkos hosszú ideig az olasz parlament kommunista képviselője is volt, végül ágyban, párnák közt halt meg.

A sztálinista (noha megejtően szép és magával ragadó) A spanyol föld méltó ellenpontja Ken Loach Land and Freedom [Föld és szabadság] című, Magyarországon is ismert filmje. A George Orwell írásai alapján készült filmet John Cunningham, a sheffieldi egyetem oktatója elemez­te. John Cunningham nem ismeretlen az Eszmélet köre előtt sem, a bányászból munka közbeni tanulással értelmiségivé vált, rokonszenves tanár a kilencvenes években közel egy évtizedet Magyarországon töltött. Loach filmje arról szól, hogy a kommunizmus nem azonos a sztálinizmussal. A spanyol, leginkább trockistának nevezett P.O.U.M ezt próbálta megjeleníteni, s tagjait egyforma kegyetlenséggel üldözték előbb Sztálin, majd Franco pribékjei. A film legérdekesebb jeleneteinek Cunningham – másokkal együtt – a kollektivizálásról szóló vitákat ne­vezte. Ken Loach, a talán legismertebb és ma is aktív baloldali brit film­rendező a Skót Szocialista Párt támogatójának számít, s ez a filmje is a szabadságpárti antikapitalizmust hozza emberközelbe. (A prestoni baráti beszélgetéseken többször is elhangzott, nem skótoktól, hanem született angoloktól, hogy a brit baloldalon belül ma leginkább a skótokra érdemes odafigyelni. S ha Skócia esetleg valóban független lesz, akkor jó esély van arra, hogy erősen szociális állammá váljon.) Az előadó személyes élményeként mesélte el, hogy amikor egyik idősebb rokona meghalt, bőröndjében régi újságkivágásokat találtak. A harmincas évekből még a sztálinista Daily Worker-ből, de 1945 után – miután „felvilágosult” – már csak trockista lapokból.

A skót David Archibald a glasgow-i egyetemről Ken Loach legújabb filmjét, az idén bemutatott The Angel's Share-t elemezte, s beszélt Loach-csal folytatott interjújáról is. Ken Loach kétségkívül a mai európai filmművészet egyik legnagyobb és egyben elkötelezett szocialistának maradt alkotója, életművét érdemes lenne a hazai baloldal még létező fórumain rendszeresen bemutatni és megismertetni.

Steve Connor, a leeds-i egyetem PhD hallgatója Uli Edel 2008-ban for­gatott, A Baader-Meinhof komplexum című filmjét elemezte. Dolgozatát arra a gondolatra építette, hogy a rendező a Baader-Meinhof csoport történetével kapcsolatban olyan módon ábrázolja az elidegenedést, ami a marxi elidegenedés-fogalom elmélyítése és kiterjesztése. Akit ez az elméletieskedés nem győzött meg, az is élvezhette az előadás – videó-betétekkel illusztrált – folytatását, amely a filmet Arthur Penn Bonnie és Clyde című filmjével állította párhuzamba. Noha persze Andreas Baader és Ulrike Meinhof nem voltak szeretők, Baadernek a csoportból köztudottan Gudrun Ensslin volt a szerelme, a párhuzamos jelenetek összeválogatása kétségkívül szellemes. A német rendező jellegzetesen hollywoodi eszközökkel dolgozta fel a Vörös Hadsereg Frakció küzdelmét és az ellene folytatott, példátlan intenzitású rendőri­-titkosszolgálati hadjáratot, s így a két filmet illetően valóban indokolt a párhuzam a Bonnie és Clyde-történettel. Ez a közelítés persze arra is alkalmas, hogy elfelejtesse a lényegi különbséget. Bonnie és Clyde közönséges rablógyilkosok voltak, akikből a bulvármédia csinált hőst, míg Baaderék rossz és védhetetlen eszközökkel, de egy igazságosabb világ igézetével merültek bele az erőszak önpusztító spiráljába. De nyilván ez a csúsztatás is kellett ahhoz, hogy a német filmet Oscar-díjra jelöljék, ami bizonyosan nem fordulhat elő Ken Loach mélyen szocialista elkötelezettségű filmjeivel. Edel filmje ugyanakkor érzékenyen rögzíti a televízió, mint kiemelt, mindent meghatározó médium jelentőségét a hetvenes években (ma az internet, a mobiltelefon és ezek összekap­csolása sokat elvesz a tévé elsődleges hírközlő funkciójából). A csoport tagjai többnyire a tévék rendkívüli adásaiból értesülnek társaik sikeres vagy sikertelen akcióiról, sőt, Gudrun Ensslin nagy szerelmét, Andreas Baadert is egy tévéhíradóban látja meg először, ahogy a néző Ulrike

Meinhoffal is mint afféle értelmiségi tévébeszélgetések résztvevőjével találkozhat a film elején.

A kétnapos konferencia legerősebb blokkját az egykorvolt Jugoszlávia filmjeire – s magára az önigazgató szocializmus kísérletére – való emlé­kezés jellemezte. A konferencia főszervezője, a lengyel Ewa Mazierska bevezetőjében el is mondta, hogy amennyire örül a poszt-jugoszláv előadók impozáns jelenlétének, annyira sajnálja, hogy Lengyelországból vagy az egykori Csehszlovákiából senki sem mutatott érdeklődést a kon­ferencia témája iránt. A jelenleg a törökországi Doğuş egyetemén oktató horvát Ana Dević az időközben emblematikus sztárrá (és öntudatos jugoszlávból öntudatos szerbbé) vált Emir Kusturica korai – Jugoszlávia széthullása előtti – filmjeit elemezte, amelyek a jugoszláviai szocializmus törvénytelenségeit, a magánélet és a nyilvános politikai közeg kibékíthe­tetlen ellentétét dolgozták fel. Sajnos vele is vitába kellett bonyolódnom, mert az egész szocialista Jugoszlávia négy és fél évtizedét monolit tota­litárius diktatúraként kezelő felfogásával nehéz lett volna egyetérteni.

A jugoszláv filmművészet talán legnagyobb alkotójáról, a szerb Dušan Makavejevről két értékes előadást is hallhattunk. Dušan Radinović, a londoni egyetem óraadója az 1974-es, több nyugati országban is be­tiltott Sweet Movie-t elemezte. Bár sok filmtörténész úgy látja, hogy e filmjében a frissen Nyugat-Európába emigrált Makavejev a szocializmus mellett a kapitalizmust is elutasítja, a fiatal szlovén kutató fontosabbnak tartja azt, hogy Makavejev a Sweet Movie-ban saját, korábbi, marxista forradalmi meggyőződésével szakít egy libertariánus szemlélet kedvéért. A magával ragadó, de nehezen értelmezhető filmről egyébként a túlzott „marxizálással” aligha vádolható Wikipedia is fontosnak tartja megje­gyezni, hogy egyes elemzők szerint a Sweet Movie esetében „valójában Marx A tőke című, megfilmesíthetetlen művének érzéki filmváltozatáról van szó”. Radinovic idáig nem ment el, de ő is a szocialista ideológiához való viszonyt tartja a film központi témájának.

Egy másik, a változatosság kedvéért még Jugoszláviában betiltott filmjéről, a W. R., avagy az organizmus misztériuma című filmjéről Sezgin Boynik tartott előadást. Sezgin Boynik fiatal koszovói török, aki jelenleg a finnországi jyváskylái egyetemen PhD-zik a jugoszláv film 1963-1972 közti történetéből, de már társszerkesztője volt egy Pristinában megjelent könyvnek, amely a művészet és a nacionalizmus viszonyát elemezte. Boynik értelmezésében Makavejev „cine-marxizmusa” mindig két fogalom antagonisztikus dualizmusára épül: konkrét/absztrakt, egyéni/közösségi, spontán/szervezett. E filmben a kettősséget a titói Jugoszlávia „vidám­ságát, szabadságszeretetét és nem-dogmatikus kommunizmusát” (ezek a koszovói anarchista diák szavai) megjelenítő Milena, és a Szovjetunió merevségét és totalitarizmusát megtestesítő Vlagyimir képviseli. A film kulcsjelenetében Vlagyimir a nagy példakép, Lenin szavait idézve megüti Milenát, majd Sztálinnal azonosul. Az érzéki és horrorisztikus elemekben gazdag film a Sweet Movie-val együtt a szocialista gondolat újraértelmezésének látványos – Magyarországon méltatlanul kevéssé ismert – kísérlete.

Az egykori jugoszláv mozi másik nagy alkotója, Zelimir Zelnik szemé­lyesen is megjelent Prestonban. Életművének ismertetője, az amerikai – de jelenleg Belgrádban élő és dolgozó – Greg DeCuir így abba a helyzetbe került, hogy előadását annak „tárgya” jelenlétében tarthatta meg. Sok más értelmiségivel szemben, akik idővel hátat fordítottak fiatalkori baloldali meggyőződésüknek, a hetvenesztendős Zelnik meg­maradt elkötelezett, marxista művésznek. A fiatal DeCuir értelmezésé­ben Zelnik korai dokumentumfilmjei azt a fajta „módszeres marxizmust” képviselték, amely Lukács György szellemében a marxi „ortodoxiához” való visszatérés zászlója alatt valójában ellenzéki és kritikus hangvételt jelentett az államszocializmus dogmáival szemben. Zelnik – aki egészen fiatalon, 1969-ben a Berlinale Arany Medvéjét is elnyerte – többek között izgalmas dokumentumfilmet készített a belgrádi diákokról, akik 1968-ban elfoglalták a Belgrádi Egyetem filozófiai karát, amit „Marx Károly Vörös Egyetem”-nek neveztek át. Ugyancsak dokumentumfilmben dolgozta fel a fiatalkori hajléktalanságot, és a dogmatikus marxisták által „eltűnőben levőnek” tartott falusi parasztfiatalság életét. Zelnik egyébként Újvidé­ken él, vajdasági magyar munkatársai és barátai vannak, s időnként megjelenik magyarországi alternatív fesztiválokon is. (Zelnik 1942-ben náci koncentrációs táborban született, egy szerb kommunista anya és egy szintén kommunista szlovén apa gyermekeként, 1945-re mindkét szülőjét kivégezték a fasiszták. Fiának az Attila Hasszán nevet adta, jeleként annak, hogy ő – sajnos ezzel kisebbségben maradt – bízott a jugoszláviai népek „testvériségében-barátságában”.)

A konferencia keretében bemutatták Zelnik egész estés filmjét, a dokumentarista elemeket játékfilmes eszközökkel vegyítő A kapitalizmus régi iskolája (2009) című nagyszerű alkotását. A film a mai szerbiai mun­kástiltakozásokat – a munkásaikat meglopó gyárosok elleni fellépést, a gyárak kisajátítását, a földek önkényes elfoglalását és szövetkezetek ala­kítását – mutatja be. Az átgondolatlan és tisztességtelen privatizáció sok esetben olyanok kezébe juttatta a gyárakat és földbirtokokat, akik nem voltak képesek megtartani a munkahelyeket, elzavarták a dolgozókat, és apránként túladtak a termelési eszközökön. Ilyesmi persze nem csak Szerbiában fordult elő, de gyárfoglalásokra, úttorlaszokra, szervezett munkástiltakozásokra ismereteim szerint a rendszerváltó országok közül csak ott került sor. Legalább egy esetben, a Jugoremedija gyógyszergyár esetében sikeresen, a gyár hosszú küzdelem után a munkások tulajdo­nába került, eredményesen termel, bár az ellenérdekelt pénzügyi körök igyekeznek ellehetetleníteni a működését. Zelnik filmje némi fekete hu­morba csomagolja a munkástiltakozásokat, fiatal anarchista értelmiségiek próbálnak „proletár öntudatot” ültetni a kompromisszumokhoz szokott és óvatos munkások tudatába. Bár komikus elemeket is látunk, azt nyil­vánvalóvá teszi, hogy szerinte a radikális baloldali értelmiségnek és az öntudatos munkásságnak össze kell fognia a rablóprivatizáció ellen. A filmet követő beszélgetésen Zelnik a Munkástiltakozások Koordinációs Bizottsága (KORP) tevékenységétől is beszélt.

A konferencián magam is előadó voltam, „Kiáltvány a moziról – Forra­dalom és Analízis” című dolgozatomban arról beszéltem, hogy a filmmű­vészeten belül is érdemes distinkciót tenni a marxi értelemben vett kritikai elemzésre törekvő alkotások és a direkten forradalmi, lenini szellemben agitatív filmek között. Míg az utóbbiak lehetőségei napjainkban behatárol­tak, a kapitalizmus kritikai elemzésére és egy értelmesebb jövő felmutatá­sára nagyon is lenne igény. Előadásomban a nemzetközi példák mellett a magyar szocialista mozi hagyományait is felidéztem a Tanácsköztársaság filmműhelyétől az Állami Áruház-szerű „operett-baloldaliságon” át Kovács András Falak című, elkötelezetten kritikus remekléséig.

A konferencia huszonnyolc paneljének valamennyi előadását lehetet­len felidézni. A téma gazdagsága, az előadók (emeritus professzoroktól egyetemi hallgatókig) lelkesedése és persze a kritikus marxizmus fogy­hatatlan szellemi potenciálja a szervezőket arra sarkallja, hogy meg­próbálkozzanak egy időszakos (természetesen angol nyelvű) folyóirat, „Journal” alapításával is, amely folyamatosan foglalkozna a marxizmus és a mozi kapcsolatával. Akit érdekel a project és szeretne bekapcso­lódni az esetleges (szponzorok nélkül aligha megvalósuló) munkába, az keresse közvetlenül Ewa Hanna Mazierskát a Lancashire-i egyetemen. E-mail címe: EHMazierska@uclan.ac.uk

Hemző Károly (1928. június 11., Budapest) meghatározó egyénisége a kortárs magyar fotográfiának, sokan mesterükként tisztelik tudásáért, precizitásáért, a fotografált személlyel, a témával szemben tanúsított alázatáért.

Pályáját a Hunnia Filmstúdióban kezdte laboránsként, majd a háború után az Athenaeum Nyomdában dolgozott fényképészként és retusőr­ként. 1952-től fotóriporter a Honvéd S.E-nél és külsősként a Béke és Sza­badság című hetilap munkatársa, 1957-től tíz évig a Képes Sport vezető fotóriportere. Ezután került a Magyar Szemléhez – a Külügyminisztérium havonta megjelenő három nyelvű folyóiratához -, ahol nemcsak fotó­riporter, hanem a lap képszerkesztője is. 1989-ig látta el ezt a munkát, rendkívül sokoldalú, szerteágazó és gazdag életművet felhalmozva. Később nyugdíjasként feleségével, Lajos Marival létrehozták a Gust-Art Stúdiót, 1983-tól közösen eddig több mint harminc szakácskönyvet jelentettek meg több nyelven, több kiadásban.

Hemző évtizedeken átívelő fotográfusi pályája azért is különleges, mert a fényképezés számos műfajában, ágában tevékenykedett, s mindenütt kimagaslót hozott létre. Budapest városáról több mint ötven éven át készített fényképeket. Ezek között klasszikus városképek és érzékeny személyes riportok egyaránt megtalálhatók. Megújította a magyar állat­fotózást a lovakról készített műveivel. Szintén újítóként tartják számon azokat a különleges képszekvenciáit, amelyeket saját műveiből állított össze. Így az eredeti fényképek képtriptichonokként újabb jelentésekkel gazdagodtak, különös asszociációkat ébresztve a fényképek nézőiben. Az sem mellékes, hogy hosszú évekig az országot járva, a XX. század végi Magyarországról rendkívül beszédes dokumentum-felvételek ezreit készítette a legkülönfélébb tematikában. A hazai mezőgazdaság, ipar, kereskedelem, kultúra, a mindennapi élet mozzanatainak megörökí­tése, a magyar tájak fényképezése, az épített örökség feltérképezése egyaránt része a gazdag ouevre-nek. Emellett, de korántsem melléke­sen divat- és reklámfotográfiával is foglalkozott. A hazai gasztronómiai fényképezésben pedig új fejezetet nyitottak a Lajos Mari – Hemző Károly szakácskönyvek.

Sportfotósi pályájának kezdete egybeesik a magyar sport történetének talán legsikeresebb esztendejével, az 1952-ben Helsinkiben rendezett olimpia évével. A magyar csapat 12 sportágban, illetve szakágban összesen 269 olimpiai pontot ért el a finn fővárosban. Sportolóink összesen 42 (16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronz-) érmet szereztek. A több évtized alatt, amíg Hemző Károly fotográfusi munkásságának nagyobbik részét a sportesemények, edzések, versenyek, s főként a sportemberek meg­örökítése töltötte ki, nemcsak a korabeli sajtó számára tudósított a ma­gyar sportról, hanem egészen közel kerülhetett a bajnokok jó részéhez. Végigkövethette erőfeszítéseiket, sikereiket és kudarcaikat, a versenyek hátterét, még magánéletük színtereit is.

Szinte minden sportágban lefotózhatta a legjobbakat, minden fon­tos versenyen kint volt a hazai pályákon, de időnként még külföldre is elkísérhette a versenyzőket. A komoly technikai felkészültséget és állóképességet megkövetelő sportfényképezés közben alakította ki sa­játos fotográfusi látásmódját. Képein igyekezett megmutatni az emberi drámákat, a vesztesek szenvedését, a győztesek örömét, az élet kínálta groteszk pillanatok humorát is.

Ám a korabeli képek még ennél is jóval többről beszélnek. A sportképek a Rákosi-, majd a Kádár-éra társadalmi körülményeiről, életmódjáról, a sportnak és a politikának meglehetősen ellentmondásos kapcsolatáról is árulkodnak.

Hemző Károly munkásságát egyéni kiállítások keretében (1972 El­lentétek, Fészek Klub, Bp.; 1973 Fotógaléria, Bp.; 1976 Találkozásaim, Műcsarnok, Bp.; 1979 Lódobogás, Szolnok, Moszkva, Varsó, Wrocław; 1980 Találkozásaim, Róma, Firenze, Fermo; 1983 „Ez a város..”, Vigadó Galéria, Bp., Berlin, Prága; 1998 Hemző Károly fotói ,Vigadó Galéria, Bp.; 2005 Csak lovak,, Magyar Fotográfusok Háza, Bp., 2011 Hemzőváros, Magyar Nemzeti Múzeum stb.) és több albumban – Lódobogás (1978), Budapest (1993), Fotográfiák (1998), Csak lovak (2005) – mutatta meg.

Balázs Béla- és Táncsics Mihály-díjas, Érdemes és Kiváló művész, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének kitüntetettje.

– Rossz cselekedetet követtem el: alamizsnát adtam. Amikor két sout adtam Bicegőnek, élveztem azt a szégyenletes gyönyörűséget, hogy megalázom embertársamat, belenyugodtam abba a gyűlöletes egyez­ménybe, amely biztosítja az erősnek a maga hatalmát s a gyöngének a maga gyöngeségét; megpecsételtem az ősi méltatlanságot, hozzájárul­tam ahhoz, hogy ennek az embernek csak fél lelke legyen […] Hamisan mért testvériséget adtam el Bicegő testvéremnek. Megaláztam önmaga­mat is, amikor őt megaláztam. Mert az alamizsna egyaránt lealjasítja azt, aki kapja, és azt, aki adja. Rosszul cselekedtem […]

– Amikor kezedbe adtam a gazdagságnak és a hatalomnak ezt a kis jelképét, ironikusan kapitalistává tettelek, s becstelenül meginvitáltalak a társadalom lakomájára, a civilizáció ünnepélyeire. Aljas szokás az ala­mizsnaosztogatás! Az alamizsnálkodás barbár könyörületesség! Ősi té­vedése a polgárnak, aki odaad egy fillért, s azt hiszi, hogy jót cselekszik, megtette kötelességét minden testvérével szemben – a legnyomorultabb, legesetlenebb, legnevetségesebb, legostobább, legszegényesebb cse­lekedettel, amit csak végre lehet hajtani a javak helyesebb elosztása érdekében […]

Sok jótékony intézmény van társadalmunkban, zálogházak, közjóléti és kölcsönös biztosító intézetek… Némelyik hasznos és jó szolgálatokat tesz. Közös bűnük, hogy abból a társadalmi méltatlanságból származnak, amelyet hivatva vannak megjavítani, s hogy megfertőzött orvosságok. Az általános jótékonyság az, hogy mindenki a maga munkájából éljen és ne a máséból. A cserén és a szolidaritáson kívül minden aljas, szégyenletes és terméketlen. Az emberi könyörületesség mindnyájunk közreműködése a termelésben s a termelés gyümölcseinek szétosztása […]

– Az én köztársaságomban nem lesznek kocsmárosok. Nem lesznek vásárlók és eladók. Nem lesz gazdag, nem lesz szegény. És mindenki élvezi majd munkájának gyümölcsét […] Elkövetkezik egy nap, amikor a munkaadó munkássá válik a felszabadult munkások között, s nem lesz többé munkabér, csak javak kicserélése […] Az én köztársaságomban nem lesz se nyereség, se munkabér, minden mindenkié lesz […] Hiszen minden tulajdon, amit egyéni erőfeszítéssel szereztek meg, csak az egész közösség együttműködésével születhetett és állhat fenn. Minthogy pedig a magántulajdon társadalmi eredetű, sem forrását nem ismerjük félre, sem lényegét nem hamisítjuk meg, ha kiterjesztjük a közösségre s rábízzuk az államra, amelytől szükségképpen függenie kell. És mi az állam? […] Az elvont fogalmat alárendelem a valóságnak, az államot, amit megszünte­tek, amikor az egész társadalmi tevékenységgel azonosítom.

Ki merné állítani, hogy a mai társadalomban a szervek megfelelnek a funkcióknak, s hogy minden tagját az elvégzett hasznos munka arányá­ban táplálják? Ki merné állítani, hogy a vagyon elosztása igazságos? És végül: ki hisz abban, hogy ez az igazságtalanság tartós lehet?” (Anatole France)

„Ki törődik Kovács Pistivel?” – nézett le óriásplakátokról a gyerekek jö­vőjére utaló kérdés a 2006-os választási kampányban. Erre a kérdésre reagált ez az írás – abból kiindulva, hogy nem kevésbé fontos társadalmi probléma a jelenlegi és jövőbeni szegénység. Mostani közzétételét az indokolja, hogy a téma időközben nem vesztette el az aktualitását.

***

Némely humanista azzal gondolja védelmezni az embereket, hogy se­gélyezni akarja a rászorulókat. Némely humanista azzal gondolja védel­mezni az embereket, hogy nem segélyezni akarja a rászorulókat.

1. Változatok a tarhálásra (Semmi kétely – teljes siker)

1.1. Ők tarhálnak maguknak

Vannak, akiket nem hagy érintetlenül a koldusok látványa. Segíteni akarnak, ezért pénzt adnak a kéregetőknek. Tudják, hogy ezzel nem szüntetik meg a kéregetést, hiszen nem tudnak minden koldusnak adakozni. Tudják, hogy azért sem szüntethetik meg a kéregetést, mert nem tudnak annyi pénzt kiosztani, hogy a koldusok felhagyjanak a koldulással. De legalább megpróbálnak alkalmi adakozással javítani a koldusok sorsán.

Tudják, hogy alkalmi jótékonykodásuktól nem csökken a koldusok száma, nem szűnik meg a koldus-lét. De legalább ideiglenesen elvisel­hetőbb a sorsuk.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy enyhítsenek néhány koldus megélhetési gondjain. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem len­nének koldusok, de megvalósítható kisebbik rossz, ha kevesebb koldus éhezik kevesebbszer.

Tiszteletreméltó, aki anyagi áldozatot hoz a koldusokért, aki jövedel­méből juttat a koldusoknak.

1.2. Mi tarhálunk nekik

Vannak, akiket gyötör a szegénység látványa. Segíteni akarnak, ezért adományokat gyűjtenek a szegényeknek. Étellel, ruhával stb. csökkentik a szegények nyomorát. Tudják, hogy ezzel nem szüntethető meg a sze­génység, hiszen csak kevesek kaphatnak így ételt, ruhát. Tudják, nem képesek minden éhezőt jóllakatni. De legalább azoknak a szenvedését sikerül enyhíteni, akikhez eljutnak az adományok.

Tudják, hogy alkalmi segélyezéssel azon kevesek szegénységét sem lehet megszüntetni, akiknek ételt stb. adnak. De legalább arra a kis időre nem éheznek, ameddig az adomány kitart.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy időről-időre enyhítsenek mindazok gondjain, akiknek adományokat juttatnak. Ha ez sikerül nekik, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lennének szegények, de kisebbik rossz, ha keve­sebb szegény éhezik kevesebbszer.

Hogy a cél megvalósuljon, mindenkinek együtt kell működni, aki haj­landó részt venni az adományok gyűjtésében és szétosztásában. Nem logikátlan (mert úgy hatékony), ha fajra, nemre, felekezetre, politikai pártállásra való tekintet nélkül mindenki összefog, szövetségre lép a közös cél érdekében. Ebben a munkában minden segítő kéz fontos, és minden segítő kéz egyformán fontos. Nem tartja igazán fontosnak a cél megvalósulását az, aki fajra, nemre, felekezetre, politikai pártállásra, ideológiára stb. való hivatkozással megosztja a résztvevőket, hátráltatja, gyengíti a közös cél érdekében való gyakorlati együttműködést.

Tiszteletreméltó, aki idejének és energiáinak egy részét a szegények­nek ajándékozza. Következetlen az, aki fontosnak tartja a szegények megsegítését, de – torzsalkodással, vitatkozással, vagyis az eszközök korlátozásával – hátráltatja a kitűzött cél elérését. (Elfogadja a célt, de akadályozza annak megvalósítását. Mivel nem vállalja a szükséges eszközöket, valójában magát a célt sem akarja!)

1.3. Ők tarháljanak tőlünk

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a szegényeken nem magánszemélyek vagy civil szervezetek jótékonykodásával, hanem politikai eszközökkel

kell segíteni. A jó szándékú adakozás csak morzsákat képes adni, és csak keveseknek. Egy szociálisan érzékeny kormányzatnak viszont megvannak az eszközei arra, hogy hatékony szociálpolitikát folytasson a szegények érdekében. (Jobbak a tarhálás esélyei, ha nem pusztán a személyes jóindulatra, hanem a kormányzati politikára, kormányzati erőszakra támaszkodhat.) Az államhatalomnak megvannak az eszközei arra, hogy – szándék esetén – minden szegényt támogasson.

Szociális juttatásokkal persze nem szüntethető meg a szegénység: a tényleg szegények megmaradnak sírig tartó szegénységben. De legalább elviselhetőbbé válik a szegények élete.

Akik így gondolkodnak, azoknak logikus célkitűzése, hogy a szegények megélhetési gondjain a politikusok állami eszközökkel enyhítsenek. Ha ez bekövetkezik, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen céljukat elérték. Reális, elérhető célt tűztek maguk elé, és azt megvalósították. Az volna jó, ha egyáltalán nem lennének szegények, de kisebbik rossz, ha minél több szegény szociális juttatásban részesül.

Hogy a cél megvalósuljon, támogatják azokat a politikai pártokat, amelyek programja ugyan nem irányul a szegénység radikális felszámo­lására, de kilátásba helyezi a szegénység okozta feszültségek hatékony­nak tűnő szociálpolitikával történő csökkentését. Mivel az illetők állami eszközökben hisznek, egy kevésbé szegényellenes szociálpolitikában reménykednek, ehhez a célhoz válogatják meg az eszközeiket.

– Ha céljukhoz következetesek, olyan esélyes pártra szavaznak, amely szegénybarátabb szociálpolitikát ígér – abban bízva, hogy az ígéretből valamennyit be is fog tartani.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is ilyen pártra szavaznak, ha egyébként ellenszenveznek a párt törekvéseinek egészével. A részcél (részeredmény) fontossága miatt tudatosan eltekintenek, elvonatkoztat­nak a párt tevékenységének egyéb kártékony következményeitől.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is ilyen pártra szavaznak, ha a párt kormányzati szövetségeseitől irtóznak. Inkább legyen kormányon a megvetett szövetséges is, minthogy szegényellenesebb politikát hirdető pártok szerezzék meg a hatalmat.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is ilyen párt képviselőjelöltjére szavaznak, ha viszolyognak az illetőtől. Pl. hiába meggyőződésük, hogy az illető politikusnak nem az Országgyűlésben, hanem börtönben lenne a helye, vagy ítélnék kínhalálra méltónak, a cél követése miatt a Parla­mentbe kerülését próbálják elősegíteni.

– Ha céljukhoz következetesek, akkor is elmennek szavazni, és ilyen pártra, képviselőjelöltre adják szavazatukat, ha minden pártot utálnak és elutasítják az egész pártrendszert. A kisebbik rossz reményében meghoz­zák azt a személyes lelkiismereti áldozatot, hogy taktikai megfontolásból meggyőződésükkel ellentétesen cselekszenek.

Tiszteletreméltó, aki – döntéséből kifolyólag – mindent megtesz a választott párt (illetve pártok) parlamenti sikeréért. (A rész akarása az egész vállalását jelenti!) Következetlen az, aki fontosnak tartja a szegénybarátabb szociálpolitikát, de – az ezt ígérő párt bármilyen bírála­tával, tagjainak vagy szövetségeseinek kritizálásával, vagyis a szükséges eszközök korlátozásával – hátráltatja a kitűzött cél elérését. (Elfogadja a célt, de akadályozza annak megvalósítását. Mivel nem vállalja a szüksé­ges eszközöket, valójában magát a célt sem akarja!)

2. A szegényekért – vagy a szegénység felszámolásáért

(Egy az igazság – és a siker nem az ő prófétája)

Vannak, akik nem a kisebbik rossz választására, hanem arra teszik a hangsúlyt, hogy jó szándékú adakozással nem lehet lényegileg segíteni a szegényeken. Az adakozás felületi, tüneti orvoslás, amely átmenetileg könnyíthet ugyan egyes szegények pillanatnyi gondjain, de nem szünteti meg a szegénységüket.

Nem lehet érdemben segíteni a szegényeken politikai eszközökkel sem. Humánusabb szociálpolitika ideiglenesen vagy tartósan javíthat egyesek helyzetén. A legálisnak tekintett parlamenti keretek és eszközök azonban alkalmatlanok a szegénység felszámolására. A szociálpolitika egyébként nem is erre törekszik.

Vannak tehát olyanok, akik szerint nem a szegénység jelensége, nem a szegénység tünetei, hanem a szegénység okai ellen kell fellépni. A szegénység oka: a fennálló rendszer.

A fennálló rendszerben gazdagság nincs szegénység nélkül. A sze­génység a fennálló rendszer terméke, annak szerves része. Ezért a fenn­álló rendszer keretei között nem várható a szegénység megszüntetése. A szegénység felszámolásáért való következetes küzdelem egyetlen útja a szegénységet létrehozó és folyamatosan újratermelő rendszer felszámolásáért való küzdelem. A szegénység felszámolása egybeesik a rendszer felszámolásával.

A szegénység elleni következetes fellépés kizárja a szegények iránti jótékonykodás minden formáját, legyen az akár szociálpolitikai, akár magánjellegű. A szegények segélyezése valójában nem más, mint a szegénység konzerválása. A szegények adakozással, szociálpolitikai eszközökkel való megsegítése egyenértékű a szegénység felszámolása elleni cselekvéssel.

A szegénységet tartósan felszámolni úgy lehet, ha megszűnik a szegények kiszolgáltatottsága és kizsákmányolása. Ha megélhetésük nem másoktól, hanem kizárólag saját maguktól, saját erőfeszítéseiktől függ. Ennek feltétele, hogy mindenki birtokolhassa megélhetésének az eszközeit. Nevezetesen:

– mindenki számára garantált a hasznos munkavégzés lehetősége,

– mindenki rendelkezik munkájának terméke fölött.

Aki beéri ennél kevesebbel, az eltereli a figyelmet a lényegről és akarva-akaratlan a szegénységet létrehozó rendszert védi. Ezáltal a szegénység fennmaradását támogatja. Aki nem a teljes megoldást, azaz minden szegénység felszámolását akarja, az semmit sem akar: a semmi változást akarja és szolgálja.

Akik így gondolkodnak, azoknak egyetlen logikus célkitűzése a sze­génységet létrehozó rendszer megdöntése. A célkitűzésen nem változ­tat, ha hiányoznak a rendszer megdöntéséhez szükséges feltételek, és a szűkre szabott mozgástér erősen korlátozza a cselekvést. (Ebben a logikában a kevesebb cselekvés a több: aszketikus önmegtartóztatás az ártalmasnak tekintett következményekkel járó cselekedetektől.) Mivel az adott erőviszonyok mellett nincs esély a rendszer megdön­tésére, a cselekvés a végső feladat elméleti-érzelmi tudatosítására, ezáltal gyakorlati megvalósításának előkészítésére tevődik át. Ha si­keres elméleti és propagandamunkát végeznek, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen cselekvésük nem távolodik el célkitűzésüktől: végső céljuk által irányítva cselekszenek. Az így gondolkodók számára csak a szegénység rendszerének teljes felszámolása a jó megoldás. Bármi­lyen kisebbik rosszra való hivatkozás elvtelen kompromisszum, amely valójában a legnagyobb rossz, mert eltereli a figyelmet a tényleges megoldás feladatáról.

Tiszteletreméltó, aki elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához ragaszkodik, és nem kapható semmilyen engedményre: bármit megtesz a rendszer bármilyen sikerének megakadályozásáért, mindent megtesz a rendszer bárminemű kudarcáért. Elutasít mindennemű kompromisszumot. Bármilyen kompromisszum ténylegesen a rendszerrel való együttműködés – ami az egész rendszer igazolásának látszatát kelti és a fennálló rendszer gyakorlati elfogadását jelenti. A fennálló rendszer részleges elfogadása magának a rendszer elfogadásának üzenetét hor­dozza. A rendszer elméleti megtagadásából, elvetéséből a rendszerből (a rendszer logikájából) való teljes kilépés, a rendszerrel való minden együttműködés elutasítása következik.

3. A szegénység felszámolásáért – a szegényekkel (½ igazság – ½ siker)

Vannak, akik szerint a szegénység nem számolható fel jószándékú adakozással. Az adakozás tartósítja a szegénységet. Ugyanakkor a szegénység kiküszöbölését nem helyezik át a jövőbe, a fennálló rendszer felszámolása utáni időbe. Azt keresik, hogy miképpen alakíthatók ki már a jelenben, a fennálló rendszer keretein belül a rendszeren túlmutató jövőcsírák, szigetek. Vagyis azt keresik, hogy miképpen valósítható meg a rendszer tagadása, a rendszer meghaladása már a jelenben.

A fennálló rendszer egyik alapvető sajátossága a tulajdonosoknak való kiszolgáltatottság. A fennálló rendszer másik alapvető sajátossága a tőkés magántulajdont védő politikai hatalomnak és uralmi eszközeinek (alkotmány, jogrend, iskolarendszer, médiarendszer stb.) való kiszolgál­tatottság.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdon­nak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság felszámolására. A jelenlegi erőviszonyok mellett csupán e kiszolgálta­tottság részleges semlegesítésére van esély. Nevezetesen arra, hogy egyének és csoportok egyes területeken kivonják magukat a piac, az állam stb. kényszerítő uralma alól. Egyének és csoportok (köztük sze­gények, kiszolgáltatottak) megkíséreljenek – részben vagy egészében – úgy gondoskodni a létfenntartásukról, megélhetésükről, hogy kivonják magukat a tőke, a magántulajdon, az adózás, a parlamentarizmus stb. elméleti és gyakorlati tekintélye alól. Vagyis önvédelemből mindennapi gyakorlatukká tesznek a fennállóhoz képest és a fennállóval szemben valamiféle alternatív gazdálkodást, alternatív életformát, alternatív értékrendet.

A jelenlegi erőviszonyok mellett nincs lehetőség a magántulajdonnak, államnak, pártoknak, tőkés jogrendnek stb. való kiszolgáltatottság fel­számolására. De nem teljesen esélytelen olyan nyomásgyakorlás alkal­mazása, amely részleges alternatívát biztosít a gazdagság-szegénység hierarchiáján nyugvó rendszerrel szemben. Nem teljesen esélytelen nyo­mást gyakorolni annak érdekében, hogy szegények csoportjai számára lehetővé váljon közös tulajdon termelő birtoklása. Nem teljesen esélytelen nyomást gyakorolni azért, hogy szegények csoportjai – önfenntartásuk érdekében – lehetőséget kapjanak bizonyos termelési eszközök haszná­latára. (Az utalás nem konkrét javaslat, csupán illusztráció!)

Vannak, akiknek az a meggyőződése, hogy a szegénység felszámolá­sa csak a fennálló rendszeren kívül valósítható meg. Ezért elutasítják a rendszer működtetésében, illetve az aktuálpolitikai csatározásokban való részvételt. De úgy ítélik meg, hogy a rendszer működtetéséből részlege­sen kilépni már a fennálló rendszer keretei között is lehet. (Sőt, a fennálló rendszerből teljesen kilépni csak ilyen módon lehet!) A jelenben kiépített alternatívák, rendszeridegen tettek összegeződhetnek, torkollhatnak bele egy új rendszerbe a jövőben. A szándékolt jövő közeledése elsősorban az aktuális cselekvésektől függ, azok találékonyságán és intenzitásán áll vagy bukik. A távlati cél egyértelmű megfogalmazásából következik, hogy csak olyan aktuális tettek elfogadhatók (mert következetesek), amelyek közelebb visznek a cél megvalósulásához. Így minden konkrét lépést e célhoz való közeledés részének, tettének, e cél megvalósulását elősegítő eszköznek kell tekinteni. Célkitűzés és aktuális cselekvés nem válik ketté, a cél és az alkalmazott eszköz egynemű.

Akik így gondolkodnak, a szegényeken akarnak segíteni, de nem bármilyen áron. Akik így gondolkodnak, a szegénységet létrehozó struktúrát akarják felszámolni, de a szegények aktuális gondjainak enyhítése révén. Szegényeknek és nem szegényeknek a rendszerből való fokozatos kiszervezése révén. Ha ebben eredményeket érnek el, elégedettek lehetnek magukkal, hiszen közelebb kerülnek végső céljuk megvalósulásához. Ha ebben eredményeket érnek el, elégedettek lehet­nek magukkal, hiszen úgy segítenek a szegényeknek a jelenben, hogy az összhangban van távlati célkitűzésükkel. Tevékenységük két irányból építkezik, egyidejűleg két pillérre támaszkodik: aktuális feladatokra és a szándékolt jövőre. Konkrét céljuk annyiban reális, elérhető, amennyiben a megvalósítási folyamatban sikerül összekapcsolni a jelent és a jövőt: a jelenből sikerül kibontani a távlatot. Másként fogalmazva: a távlati célt a jelen kihívásaiban sikerül lehorgonyozni. Az így gondolkodók oly módon tevékenykednek a nagyobbik jóért, hogy közben elkerülik a kisebbik rossz kompromisszumát.

Tiszteletreméltó, aki elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához ragaszkodik, és nem tesz semmilyen engedményt. Tiszteletreméltó, aki a mindenkori jelenben, a konkrét erőviszonyok mellett próbálja megtalálni az elméleti meggyőződéséhez, elvi álláspontjához illeszkedő cselekvési lehetőségeket.

Tiszteletreméltó mindenki, aki meggyőződése szerinti módon cselekszik humánus célok érdekében. Kinek-kinek a saját meggyőződése az a sze­mélyes hitvallás, amely irányítja a tetteit. Ugyanakkor észre kell venni: a szubjektíve tiszteletreméltó tettek hatásai, következményei nagyon eltérőek. Akár az eredeti céllal, szándékkal ellentétesek is lehetnek.

Az sem ritka, hogy valaki több hitvallással is rokonszenvez, több hitvallás szerint is cselekszik. Az ilyen jellegű „politeizmus” is lehet tiszteletreméltó. Lehet több urat is következetesen szolgálni. Viszont nem feltétlenül termékeny, ha valaki nincs tekintettel arra, hogy éppen milyen „szentélyben” tartózkodik, és valamilyen más, ott idegen hit­vallást próbál népszerűsíteni: egy másik Úr szolgálata mellett agitál. Így anélkül akadályozza az adott humanisztikus tevékenységet (akár pusztán részleges tevékenységet), hogy azt másféle gyakorlattal tudná eredményesen felváltani. (Csak elvesz, anélkül, hogy helyette valami használhatót adna.)

A humanisztikus beállítódások eltéréseinek a gyakorlati mellett lélektani összefüggése is van. Jobban belegondolva, a különböző „tiszteletreméltó” meggyőződésekben – a nagyon eltérő következményeken túl – valamiféle azonosság is fellelhető. Bennük egyfajta személyes eredményesség-szük­séglet, siker-szükséglet kielégítésére való törekvés is kifejeződik.

Lelkileg érthető, ha egyének változtatni, hatni szeretnének és erőfeszí­tésük eredményét, visszaigazolódását meg is akarják tapasztalni. Ezért a nagyobb távlatú és bizonytalan kimenetelű küzdelmek helyett inkább a gyorsabb és biztosabb sikerek útját választják. Nem akarják magukat a sikerélmény elmaradásával büntetni, vagyis azzal, hogy kudarcot ku­darcra halmoznak („semmi kétely – teljes siker”).

Lelkileg érthető, ha egyének mindenáron ragaszkodni próbálnak az elvi álláspontjukhoz, meggyőződésükhöz, és nem akarják magukat azzal büntetni, hogy eszményeik, elveik ellen cselekszenek. Számukra – az adott erőviszonyok mellett – nem a külső, hanem a belső eredményes­ség, a minden körülmények közötti elvhűség a legfontosabb. („1 igazság – 0 siker”. De a szubjektív oldalon ennek teljes lelkiismereti siker felel meg.)

Az is érthető lelkileg, ha egyének sem az elméleti meggyőződésükről, elvi álláspontjukról, sem a siker-szükséglet kielégítéséről (a siker élmé­nyének megéléséről, megtapasztalásáról) nem akarnak lemondani. Ekkor olyan cselekvési lehetőségeket keresnek, amelyek ugyan nem esnek egybe az eszményi elméleti álláspontjukkal, de illeszkednek hozzá: ahhoz való gyakorlati közelítést, közvetítést jelentenek („½igazság – ½ siker”).

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha nem téve elvi engedményt, lemond a szerény lehetőségek között elérhető gyakorlati sikerekről.

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha valamilyen elérhető ered­mény vonzásában legyűri elméleti meggyőződését.

Az egyén belső kompromisszumot köt, ha hol az elvi szilárdságot, hol a gyakorlati sikert részesíti előnyben.

És akkor is belső kompromisszumot köt az egyén, ha tudatosan meg­kettőzi önmagát. Az elérhető, reális hatékonyság elvárásait követi, de lélekben nem adja fel az elméleti meggyőződését, ezért nem tud teljesen azonosulni azzal, amit tesz (amit az eredményesség érdekében tennie kell).

I. Bevezetés

A nyugati világ jelentős része is mély megdöbbenéssel fogadta azt a szűklátókörűséget és korlátoltságot, ahogyan az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 2003-ban lerohanta Irakot. A felelős értelmiség mind muszlim, mind nem-muszlim oldalon kétségbeesetten nézte végig, ahogy a Samuel Huntington által vizionált „civilizációs összecsapás” – a bagdadi utcákon és a médiumokban folyó közbeszédben – fikció­ból valósággá vált. Az iraki állam szétverése mindazonáltal nem úgy alakult, ahogyan azt az amerikai neokonzervatív vezetés elképzelte: az elhúzódó konfliktus nemhogy megerősítette, hanem végzetesen meg­gyengítette az USA közel-keleti pozícióit, és hozzájárult a régi ellenfél, Irán soha nem látott mértékű megerősödéséhez. Ugyanakkor azt sem szabad gondolnunk, hogy az iraki invázióhoz csupán rögtönzések sora vezetett: a neokonzervatívok aligha véletlenül választották Szaddam Husszeint célpontjuknak, és az sem véletlen, hogy rablóhadjáratukat¹ leöntötték a huntingtoni „elmélet” mázával. E tanulmány azt a folyamatot elemzi, hogy az iszlám biztonságiasítása, szekurizációja miként vált a neokonzervatívok legfőbb eszközévé a háború előkészítésében és igazo­lásában, s hogy ez a fajta narratíva – az iszlám szélsőségesek hathatós közreműködésével – miként járult hozzá a muszlim és a nyugati világ közötti bizalmi válság kialakulásához.

Az iszlám szekurizációja természetesen nem kizárólag az amerikai neokonzervatívokhoz köthető. Annak leglátványosabb elemei, a War on Terror [terror elleni háború], az iraki invázió s az egész koncepció azonban alapvetően a Bush-kabinet szüleménye.

II. A neokonzervatívok új fegyvere: a szekurizáció

II. 1. A koppenhágai iskola és a kétféle szekurizáció

A szekurizáció (securitization) fogalmát a Koppenhágai Békekutató In­tézethez² kötődő ún. „koppenhágai iskola” képviselői, Barry Buzan, Ole Waever és Jaap de Wilde vetették alá alaposabb vizsgálatnak, amikor a nyolcvanas évek végétől a biztonság fogalmának újradefiniálására és a biztonságról folyó diskurzus új kereteinek kialakítására tettek kísérletet. A három szerző kutatásaik legátfogóbb összegzését 1998-ban adta közre Security: A New Framework For Analysis [Biztonság: az elemzés új keretei] címmel. Ebben a biztonsági szektorok, valamint a biztonsági komplexumok mellett a szekurizáció jelenségének vizsgálata állt a kö­zéppontban.

Buzanék alapvetően arra keresték a választ, hogy a posztbipoláris világban milyen keretek közt értelmezhető a biztonság fogalma. A hi­degháború időszakától kezdve ugyanis sokak számára egyértelműen érzékelhetővé vált a biztonság fogalmának kitágulása-kitágítása. A szűk katonai megközelítés mellett – elsősorban az 1973-as olajválság hatására – megjelent a gazdasági dimenzió, valamint szintén erre az idő­szakra tehetők azok a törekvések, amelyek nagyobb figyelmet kívántak szentelni a szociális biztonság fogalmának. A nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének kutatásai az emberiségnek az ökoszisztémára gyakorolt negatív hatásáról szükségessé tették a biztonság környezeti di­menziójának alkalmazását.³ Sőt, napjainkban egyre népszerűbb az ENSZ által előszeretettel használt humán biztonság fogalma, amely túllépve a nemzeti kereteken, az egyének felől közelíti meg a problémát, és a biz­tonság meglétét az egyén által szabadon elérhető alapvető gazdasági, egészségügyi, szociális és kulturális javakhoz köti.⁴

Azt a folyamatot, amely során egy állam vagy egy szerv eldönti, hogy mi tartozik a biztonság fogalmának keretien belülre, nevezzük szekurizációnak. A szekurizáció alapja, hogy a lakosságnak el kell fogadnia a biztonságiasítást, e nélkül ugyanis a folyamat kudarcba fullad: ha egy adott problémát a közösség döntő többsége nem értékel (lét)fenyegetésnek, akkor a szekurizáció megbukik. Ilyen volt az Egye­sült Államokban a vietnami háború vagy Nagy-Britanniában a szuezi válság: ezen országok kormányzata hiába igyekezett beállítani ezeket a konfliktusokat úgy, mint amelyek alapjaiban fenyegetik államuk létét és biztonságát, a lakosság döntő többsége ezt nem fogadta el, a nyilván­való kormányzati nyomás ellenére sem. (Buzan – Waever – Wilde 1998, 42) Ugyanakkor ezek a példák két dologra is rávilágítanak: egyrészt, hogy a szekurizáció rendkívül sok szubjektív elemet tartalmaz, amelyek alkalmat adnak a csúsztatásra és a manipulációra. Másrészt, hogy bár ideális esetben a szekurizációs párbeszédben a közösség, a társadalom egésze részt vesz, az valójában legtöbbször a politikán, az állami veze­tésen és a hozzá köthető érdekcsoportokon és médiumokon keresztül zajlik, vagyis olyan szűrők közbeiktatásával, amelyek saját hatalmi és gazdasági pozícióik érdekében igyekeznek élni a tudatos befolyásolás eszközével. Erre példa a 2003-as harmadik Öböl-háború szisztematikus és céltudatos „felépítése”, amely elképzelhetetlen lett volna a sajtó aktív közreműködése nélkül.⁵ Bár Vietnam és Szuez esetében láthattuk, hogy a kormányzati köröknek nem minden esetben sikerül akaratukat ráeről­tetniük a társadalomra, kiterjedt eszközkészletük és monopolhelyzetük révén erre jó eséllyel törekedhetnek. Ez különösen ott lehet sikeres, ahol a velük szemben álló civil társadalom gyenge és kevés alternatív információs csatornát tart a kezében, vagy ahol a különféle külső és belső válságok hatására az emberek hajlamosabbak lesznek inkább az érzelmeikre, mint az objektív tényekre hallgatni.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a szekurizáció önmagában nem fel­tétlenül az ördögtől való. Alapvetően pozitívnak értékelhetjük, hogy a biztonság megközelítése a koppenhágai iskola értelmezésében túllépte a katonai-politikai szféra kereteit, és olyan – a centrum, a félperiféria és a periféria államai számára egyaránt sokkal égetőbb – kérdéseket igyekezett a vizsgálódás középpontjába állítani, mint a szociális igazság­talanságok, a gazdasági egyenlőtlenségek és a környezeti változások szerepe az emberek mindennapjaiban. A biztonság újfajta értelmezése ráadásul túllépett az akadémiai körökön. Ennek köszönhető, hogy pél­dául az Európai Unió 2003-as biztonsági stratégiája a globális biztonsági környezet leírásánál nem a terrorizmust vagy a tömegpusztító fegyverek terjedését tartotta fontosnak kiemelni – szemben az egy évvel korábbi amerikai nemzeti biztonsági stratégiával (The National Security… 2002) -, hanem hogy a világ lakosságának fele él napi 2 eurónál kevesebb összegből, és hogy a globális felmelegedés viszonyai között miként oldható meg az emberiség vízellátása. (European Security Strategy. 2003) Ez a megközelítés azt hangsúlyozza, hogy a kormányoknak nem arra kell törekedniük, hogy felkészüljenek az éhséglázadások leverésére vagy a kimerülő erőforrásokért való küzdelemre, hanem hogy vegyék elejét ezeknek az eseményeknek például azzal, hogy a katonai költségvetés tételeinek egy részét átcsoportosítják a szociális háló stabilizálására vagy a zöld gazdaság erősítésére.⁶ Mindez azt mu­tatja, hogy a szekurizáció megfelelő kontroll mellett alkalmazva képes a valós problémákra irányítani a figyelmet, és lehetőséget ad arra, hogy azok kezelésére a társadalom a különféle opciók közül kiválassza a legmegfelelőbbet.

Ez a valóságban természetesen nem működik ilyen zökkenőmentesen. A szekurizációt a napi gyakorlatban az teszi rendkívül veszélyes esz­közzé, hogy kizárólagosságra törekszik, ezáltal könnyen legitimálhatja a hatalom vitatható döntéseit és túlkapásait is – legalábbis egy ideig. Amint a Gazdag – Tálas szerzőpáros rámutat (2008, 6): „a biztonság […] az erőalkalmazás legitimálásának kulcsa. Amikor egy politikus a „biztonságot” emlegeti, vagyis biztonságiasít (szekurizál) egy kérdést, ezzel lényegében jogot formál arra, hogy bármely szükséges eszközzel éljen a fenyegetés megakadályozására.” Sőt, Tálas egy másik írásában arra is felhívja a figyelmet, hogy a szekurizáció során „a társadalom legitim módon elfogadja valamely kérdésnek az áthelyezését a politikai szféra normál alkumechanizmusaiból a rendkívüli üzemmódba”. (Tálas 2010, 78; kiemelések tőlem – M. V.) Márpedig ebben az esetben a dön­téshozatali folyamatok felgyorsulnak, a civil szféra lehetőségei a vezetők ellenőrzésére szűkülnek: a társadalom sok esetben már csak a kész tényekkel szembesül. A lakosságnak, az értelmiségnek és a politikai ellenzéknek éppen ezért fékeznie kell a szekurizáció folyamatát, hogy megismerhesse a különböző nézőpontokat, eldönthesse, hogy hozzá­járul-e egy adott probléma biztonságiasításához vagy sem. Ezt annak ellenére is meg kell tennie, hogy a szekurizáció során sokszor hangzik el indokként: azonnali cselekvés szükséges a nagyobb probléma elhá­rítására. (Buzan – Waever – Wilde 1998, 26) Irak példája épp arra int minket, hogy a sietség sokszor még végzetesebb következményekkel jár, mint a késlekedés.

A biztonság fogalmának kiterjesztését, a korábban a biztonsági tanul­mányok keretein kívül eső területek biztonságiasítását több oldalról is érték kritikák. A szűk szakmai berkeken belül maradva a szekurizációval kapcsolatban alapvető problémaként merült fel, miszerint az elméleti szinten olyannyira túlterjeszkedett az elmúlt években, hogy szétfeszít­ve az egzakt kereteket, lehetetlenné teszi a róla folytatott tudományos vitákat. Ugyanakkor az is egyértelművé vált, hogy a biztonság fogalma többé nem redukálható pusztán a hagyományos katonai, politikai, állam­központú megközelítésre. (Gazdag – Tálas 2008, 6)

Ennél jóval lényegesebb probléma, hogy a koppenhágai iskola által bemutatott biztonságiasítási folyamatnak gyakran szembesülünk az ellentettjével is, amelyet e tanulmányban negatív szekurizációként fo­gunk emlegetni. Ez nem más, mint hogy a biztonság szűk értelemben vett katonai és közbiztonsági felfogását kiterjesztik más biztonsági szektorokra, és alapvetően ezen a szemüvegen keresztül igyekeznek értelmezni a környezeti, szociális vagy gazdasági biztonságot.⁷ Ahogy azt fentebb bemutattuk, a biztonságiasítás hagyományos értelmezése és gyakorlata is komoly kockázatokat hordoz magában elméleti síkon – és sokszor a gyakorlatban is -, azonban a Buzanék által leírt szekurizáció jelentősen hozzájárulhat mindennapi létfeltételeink javításához. A most bemutatásra kerülő negatív szekurizáció azonban eleve kizárja annak lehetőségét, hogy a közösség megfelelő válaszokat adjon a felmerülő kihívásokra, és olyan leegyszerűsített mechanizmusok révén igyekszik megbirkózni a felmerülő problémákkal, amelyek nyilvánvaló kudarcra vezetnek. Mindenekelőtt pedig a negatív szekurizáció olyan hatalmi struktúrák kialakításához járul hozzá, melyek segítségével a kormányzat és a hozzá kapcsolódó érdekcsoportok a kommunikációs csatornák kont­rolljával rendkívüli alapossággal képesek az állampolgárok mindennapjait ellenőrzésük alatt tartani (a vallásgyakorlattól kezdve a szabadidőn át a vásárlási szokásokig), szervesen illeszkedve ezzel a foucault-i biopolitika fogalmához. (Melegh 2011)

II. 2. A negatív szekurizáció – a biztonságiasítás az amerikai neokonzervatívok kezében

Az előző fejezetben bemutatottak alapján nyilvánvaló, hogy a szekurizáció könnyen egy adott érdekcsoport kizárólagos eszközévé válhat, és így a társadalomnak megszűnik az a lehetősége, hogy a közös­ségi párbeszéd fenntartásával megfelelő kontrollt gyakorolhasson felette. Ennek egyik mintapéldája az a jelenség, amelynek során az amerikai neokonzervatívok a katonai szektor egyeduralmát kiterjesztették más társadalmi kérdésekre, legfőképp a gazdasági és társadalmi biztonság területére, amelynek során az iszlám biztonsági fenyegetésnek való kikiáltását egyszerre használták eszközként és célként.

Bár e tanulmány elsősorban a katonai szektorra koncentrál, illetve arra, hogy az iraki háborún keresztül bemutassa az iszlám szekurizációs folyamatát, a jelenség mára alaposan túlterjeszkedett ezeken a ke­reteken. A biztonságiasítás az amerikai társadalom mindennapjainak számos elemét érintette, és komoly vitákat váltott ki a tengerentúlon. A Bush-kabinet, konzervatív választóbázisának preferenciáit felhasznál­va – és az előző republikánus kormányok munkáját betetőzve – hozta létre a neokonzervativizmus építményét (Bronner 2004), amelyet a rendpártiság és az öngondoskodás abszolutizálása mellett a szociális érzék teljes hiánya jellemzett. Az elnök adócsökkentései nyolc év alatt 2400 milliárd USD bevételkiesést okoztak a központi költségvetésnek, miközben ennek az összegnek több mint fele az ország lakosságának eleve leggazdagabb 1%-ánál maradt. (Parenti 2011) Ezzel párhuzamo­san megkezdődött a szó szoros értelemben vett harc a szegénység, pontosabban: a szegények ellen, megindult a leszakadt és nincstelen rétegek kriminalizálása – vagyis a szociális problémák szekurizációja. Átfogó és előremutató megoldások helyett a neokonzervatívok a sze­génységet biztonsági problémává degradálták, ahogy azt Loíc Wacquant számos nyelvre, köztük magyarra is lefordított monográfiájában (Wacquant 2001)⁸ bemutatta. A társadalom hatékonyabb ellenőrzésé­re – az iszlám terrorveszélyre hivatkozva – a Kongresszus elfogadta a Patriot Actet, amely lehetővé tette, hogy a terrorelhárító szervek bírói felhatalmazás nélkül szinte korlátlanul hozzáférhessenek a lakosság személyes adataihoz, az állampolgárok orvosi, pénzügyi és egyéb ira­taihoz, telefonvonalaihoz és e-mail-jeihez. A törvényt sok amerikai az egyéni szabadságjogok súlyos megsértéseként értékelte, de az ellene való tiltakozások nem vezettek eredményre. Bush 2002-ben létrehozta a Belbiztonsági Minisztériumot [Department of Homeland Security], amely 200 000 alkalmazottjával a Védelmi és Veteránügyi tárca után a harmadik legnagyobb minisztérium lett, közel 55 milliárd USD évi költségvetéssel. (Budget in Brief. 2010) Mindezek az intézkedések a „még nagyobb biztonság” kétes jelszava alatt nagyban hozzájárultak a társadalom – különösen annak szegényebb rétegei – szorosabb kont­rolljához, illetve az egyéni szabadságjogok korlátozásához, valamint a politikai diskurzus és gyakorlat részévé váltak nem csupán az Egyesült Államokban, de a glóbusz számos más pontján, így Európában s azon belül Magyarországon is. Mindezek miatt a különféle szociális problémák közbiztonsági szekurizációja világszerte talán még a katonai szektor túlburjánzásánál is súlyosabb következményekkel jár(t).

Visszatérve a katonai biztonság túlterjeszkedéséhez, megállapíthatjuk, hogy az korántsem új jelenség. A fasizmus elleni küzdelem mozgósította az ellene felsorakozott nemzetek teljes társadalmát és kapacitásait: az Egyesült Államok lényegében akkor építette ki azóta is egyedülálló kato­nai potenciálját.⁹ E folyamat a Szovjetunió esetében nagyrészt már a har­mincas években lezajlott. A világháborút követően a két szuperhatalom az ideológiai szembenállásra hivatkozva tette lehetővé a katonai szektor túlburjánzását, amely a társadalom más alrendszereit is igyekezett maga alá gyűrni több-kevesebb sikerrel. A bipoláris szembenállás évtizedei alatt ez természetesen nem minden esetben zajlott egyenlő intenzitással, a két szuperhatalom között sok esetben fáziseltolódás volt megfigyelhető. A hidegháború végére mindazonáltal olyan mennyiségű hagyományos, illetve tömegpusztító fegyverekből álló arzenál halmozódott fel mindkét oldalon, amely nagyban hozzájárult a posztbipoláris világ instabilitásához. A Szovjetunió szétesése lehetővé tette, hogy elképzelhetetlen mennyisé­gű fegyver áramoljon a harmadik világba, táplálva annak helyi konfliktu­sait, míg az Egyesült Államok ideológiai szerepzavarának köszönhetően – és nem utolsósorban a különféle gazdasági lobbi csoportok érdekeinek kiszolgálására – járult hozzá ezekhez a háborúkhoz.

A negatív szekurizáció fejlődéstörténetében döntő mozzanatot jelentett a neokonzervatívok színrelépése Ronald Reagan 1981-es hatalomra kerülésével. Az alábbi, az inflációt is figyelembe vevő grafikon jól ér­zékelteti, hogy az Egyesült Államok katonai kiadásai Reagan, majd ifj. Bush kormányzása idején milyen méretűre duzzadtak föl. Reagan az 1981-es 154 milliárd USD-ről 1989-re 298 milliárd USD-re tornázta fel a védelmi költségvetést (az inflációs tényező beiktatásával 366, illetve 516 milliárd USD-t kapunk). (The Growth… 2010) A „csillagháborús” projektre szánt kutatások hatalmas tőkeigénye háború nélkül is óriási összegeket emésztett fel, és a technológia terén valóban jelentős előnyökhöz juttatta az Egyesült Államokat: egyes harceszközök tekintetében, mint például az F-22-es „Raptor” képében megszülető ötödik generációs vadászgépek, az USA 20 év (!) előnyre tett szert legfőbb riválisaival, Oroszországgal és Kínával szemben. Mindennek azonban súlyos ára volt: egyedül az F-22-es fejlesztési költségei, 2011-es adatok alapján, megközelítették a 67 milliárd USD-t, ami alapján a repülőgép-széria minden egyes darabja jelenleg 355 millió USD-be kerül. (Analysis. 2012) Ezek a számok jól érzékeltetik a hadiipari lobbi felé áramló tőke volumenét, egyszersmind azt a gazdasági és politikai hatalmat, amelyet a negatív szekurizáció képvisel.

A hidegháború lezárulása visszavetette az amerikai védelmi költség­vetést. A nagy ellenség bukásával a neokonzervatívok biztonságiasító törekvései egy időre igazolhatatlanná váltak, és ezen még a kisebb helyi konfliktusok (második Öböl-háború, délszláv háborúk) sem változtattak. A demokraták ugyan a különféle válságkezelési műveletek keretében több háborúban is részt vettek, de ezek korlátozott méretűek marad­tak. A negatív szekurizáció fenntarthatósága és a katonai költségvetés stagnálásának, sőt hanyatlásának a megakadályozása egyre nagyobb kihívásnak tűnt, egyrészt a nyolcévnyi demokrata kormányzás, másrészt a külpolitika mozdulatlansága miatt. Miután id. George Bush „elárulta” övéit, és nem tette meg azt a szívességet, hogy megdöntse Szaddam Husszein rendszerét, az Öböl környéki konfliktus – mint az 1998. de­cemberi Sivatagi Róka művelet – rendkívül alacsony intenzitásúvá vált. A hadiipari vállalatok igényeit a délszláv háborúk sem elégíthették ki: a szerb hadsereg nem számított komoly ellenfélnek. Egyedül egy F-117-es „lopakodó” bombázó lelövése számított „sikernek” – mind a szerb légvédelem, mind a Lockheed Martin számára, hiszen a vállalat így iga­zolhatta, hogy a második Öböl-háború legendás repülőgépe „elavulttá vált”, és valóban szükséges a váltótípus létrehozása, melyet nagyrészt az F-22-re lehetett alapozni. (How to Take Down…)

A nagy áttörés azonban továbbra is váratott magára. A demokraták nem hajlottak arra, hogy legitimálják a védelmi szféra továbbterjeszkedését. A republikánusok 2001-es újbóli hatalomra kerülése ugyan megteremtette a lehetőséget arra, hogy a védelmi szektor ismét bővítse pozícióit, ehhez azonban szükség volt egy olyan eseményre, amelynek fényében igazolni lehetett a negatív szekurizáció megerősítését. Az is egyértelművé vált, hogy az eddigi, alapvetően geostratégiai fenyegetésekre hivatkozó meg­közelítés többé nem működik, hiszen egyetlen ország sem jelentett többé reális veszélyt az USA számára. A „megoldást”, az iszlám már létező szekurizációjának felerősítéséhez és kibontakoztatásához szükséges döntő érvet Oszama bin Laden szolgáltatta George W. Bush kabinetje számára.

III. Az ideológiai áttörés – az iszlám szekurizálása A politikai háttér

Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a hadsereg számára a legjobb gyakorlóterep a háború. A hadseregeket nem a békére, hanem a hábo­rúra készítik fel, hisz azért hozták létre őket, hogy háborúkat vívjanak és nyerjenek meg. Egy nyugati demokratikus államban ma a hadsereg békebeli feladatai meglehetősen korlátozottak, ugyanakkor a fenntartása óriási összegeket emészt fel. Éppen ezért óhatatlan, hogy a hadsereg olyan helyzeteket keressen, amelyekben igazolhatja saját létét és fon­tosságát.

A nyugati világban ugyanakkor a hadseregek mozgástere korlátozott, hisz a civil adminisztráció befolyása alatt állnak, a parlamentek döntenek költségvetésükről, alkalmazásukról, fejlesztésükről. Ez önmagában némi biztonságot is garantál számukra, mert a hadsereg tagjai békeidőben is megkapják fizetésüket, és számolhatnak bizonyos jóléti hálóval.

A hadiipari vállalatok ugyanezt nem mondhatják el magukról. Ha nincs háború, ha nincs szükség újabb és újabb harceszközökre, akkor ezek a csoportok komoly bevételkieséssel számolhatnak. Ez különösen akkor fájdalmas, ha a tartós béke miatt nincs szükség új fejlesztésekre, és az államok a katonai kutatás-fejlesztési költségek megvágása mellett dönt­ve csak a már kipróbált technológiát szerzik be, nem igényelve újabb fegyverrendszerek létrehozását. Márpedig a nagyvállalatok igazi nyere­ségeit a K+F garantálja – az Egyesült Államok 2012-es költségvetésében például 75,7 milliárd USD összegben. Ehhez járul 128,1 milliárd USD értékben már létező fegyverrendszerek és eszközök vásárlása. (United States Department… 2012)

A kilencvenes évek állóvize nem kedvezett a negatív szekurizációnak. A Pax Americana körülményei között nem létezett többé olyan ellenfél, mellyel szemben igazolni lehetett volna az amerikai védelmi szféra túlbur­jánzását. A hidegháború végi 515 milliárdról a védelmi költségvetés 2011-es értéken a kilencvenes évek végére 340 milliárd USD-re esett vissza (The Growth… 2010), ami komoly érvágást jelentett az ágazatnak.

Ezért 2000-ben a republikánusok semmit sem bíztak a véletlenre. George W. Bush személyében egy biztos befutó, de nem túl intelligens, könnyen befolyásolható jelölttel nyerték meg a novemberi választást. Az elnöknek és családjának is voltak érdekeltségeik a hadiiparban (Bush Family Values…), illetve a Blackwater nevű katonai magánvállalatban (Bush & Blackwater…). Bush mögött Dick Cheney személyében olyan alelnök állt, aki egyszerre rendelkezett kiterjedt kapcsolatrendszerrel a katonai és olajszektorban. Az idősebb Bush alatt védelmi miniszterként szolgált, majd 1995 és 2000 között a Halliburton energetikai óriáscég vezérigazgatójaként tevékenykedett. A Halliburtonből 1998-ban vált ki leányvállalata, a Kellog Brown & Root, amely az egyik legfontosabb amerikai biztonsági magánvállalat lett. A KBR és a Halliburton 36 millió USD végkielégítést fizetett a távozó Cheney-nek, aki cserébe az iraki invázió után megrendelések tömkelegével árasztotta el e vállalatokat: egy évvel a háború kezdete után a Halliburton 9 milliárd USD-s szer­ződéssel rendelkezett, többel, mint bármely más vállalat. (Halliburton. 2004) A külügyminiszter, Colin Powell, vagy a védelmi miniszter, Donald Rumsfeld egyaránt a republikánusok kipróbált és megbízható politikusai voltak, akikre elöljáróik biztosan számíthattak.

III.2. A kívülről jött segítség – Oszama bin Laden és az al-Kaida

Az iszlám szekurizációja nem tekinthető új jelenségnek, és közvetlen gyökerei egészen a hidegháborúig nyúlnak vissza. A palesztin-izraeli konfliktusban a kapitalista országok Izraelt, míg a Szovjetunió és a har­madik világ országai a palesztinokat támogatták, és a különféle, Európát is érintő terrortámadások során – mint az 1972-es müncheni olimpia vagy az 1985-ös madridi éttermi robbantás esetén – közvetlenül is szembesül­tek a jelenséggel. Az IRA vagy a Vörös Hadsereg Frakció miatt a nyugati világnak ráadásul saját belső terrorizmusával is meg kellett birkóznia. Az első intifáda merényletei az Izraelt támogató amerikai médiacsoportoknak köszönhetően bejárták az egész világot. Mindezek azzal jártak, hogy a terrorizmus előkelő helyet vívott ki magának a modern kori biztonsági fe­nyegetések között, ugyanakkor a modern terrorizmus és az iszlám gyak­ran összekapcsolódtak e viszonyrendszerben – még akkor is, ha a PFSZ nem vallási, hanem nacionalista alapon hajtotta végre támadásait.

Az iszlám szekurizációjának elmélete nem is rájuk, hanem a Muszlim Testvérek palesztinai „leányvállalatára”, a Hamaszra, illetve a szaúdi vahabiták Afganisztánban kinevelt mudzsahedjeire támaszkodhatott. Ebben nagy segítségükre volt a szaúdi milliomos, Oszama bin Laden, aki az afganisztáni hegyek közt – közvetett amerikai támogatással – harcolva felismerni vélte hivatását: az iszlám kalifátus helyreállítását és a nyugati hitetlenek megregulázását. Önbizalmát növelte, hogy a megszülető al-Kaida a szovjetek felett aratott afganisztáni győzelmet úgy állította be, mint ami döntő mértékben járult hozzá a Szovjetunió széteséséhez. Ezek után bin Laden úgy döntött, hogy a Gonosz másik földi megtestesítője, az egyetlen megmaradt szuperhatalom, az Egyesült Államok ellen fordul. (Shay 2008) Ezzel a döntésével mérhetetlen szenvedés felé sodorta a Közel-Kelet muszlim népeit, de hihetetlen szolgálatot tett a washingtoni neokonzervatív köröknek. A terebélyesedő al-Kaida, amely első külföldi merényleteit 1992-ben, Jemenben hajtotta végre (Shay 2007, 121-122), 1993-ban már elkövetett egy merényletet a New York-i Világkereskedelmi Központ ellen, és harcban állt az Egyesült Államok terrorelhárító szer­veivel. A szervezet legsikeresebb akciói a kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségek ellen elkövetett 1998-as terrortámadások voltak (Shay 2008, 84-91), amelyek „nemzetközi” hírnevet szereztek bin Laden cso­portjának. Ugyanakkor, bár a terrorista veszély fennállt, a kormányok és a nyugati civil társadalom ezt korántsem értékelte még létfenyegetésnek. A terrorizmus egyike volt a világunkban létező, de annak alapjait nem fenyegető biztonsági kihívásoknak. Bár az iszlamista hátterű terrorizmus a szekurizációs párbeszédben fel-feltűnt, és olyan játékfilmek is foglal­koztak a témával, mint például az 1998-as amerikai Ostromállapot (The Siege), a terrorizmus és az iszlám összemosása nem lépte át a lélektani határt – ez például magában az említett filmben is jól érzékelhető.

A légkör azonban gyökeresen megváltozott 2001. szeptember 11-gyel. Az Egyesült Államokat a World Trade Center és a Pentagon elleni tá­madásokkal olyan sokk érte, amely csak Pearl Harborhoz hasonlítható. Érdekes, hogy csakúgy, mint 1941-ben, 2001 kapcsán is megszülettek az összeesküvés-elméletek. Bár szinte biztos, hogy az események nem úgy történtek, ahogy arról a hivatalos tájékoztatás napvilágot látott, e tanulmány írója úgy véli, a támadás mögött alapvetően valóban bin Laden és az al-Kaida, nem pedig az amerikai vagy izraeli titkosszolgálatok sötét machinációja áll. A hatás szempontjából ez egyébként lényegtelen is. Háromezer amerikai állampolgár halála országuk szívében olyan lehe­tőségeket kínált a neokonzervatív politikai vezetés számára, amely soha vissza nem térő alkalmat biztosított számukra, hogy megtalálják azt a nagy ellenfelet, akivel tíz év elteltével helyettesíthetik a Szovjetuniót: ez az ellenfél pedig az al-Kaida és a „globális terrorizmus” lett.

III.3. Az elméleti háttér felépítése

Az iszlám szekurizálásának elméleti alapkövét Samuel P. Huntington rakta le 1993-ban a Foreign Affairs hasábjain megjelent tanulmányával (Huntington 1992-93), amelyet aztán a szerző monográfiává bővített (Huntington 2005), és a kérdésből erős állítás született. A huntingtoni vízió szerint az iszlám belső folyamatai miatt egyre inkább egy dina­mikusan bővülő, „erőszakos” civilizációvá válik, amellyel szemben a nyugati univerzalista értékrend nem alkalmazható. Ezt a képet tovább erősítették azok a valóban meglevő problémák (a közel-keleti béke megoldatlansága, az iszlamista terrorizmus megjelenése), amelyeket az előző részben tárgyaltunk. A bipoláris rendszer összeomlása utáni útkeresésben Huntingtontól függetlenül is megjelentek azok az elkép­zelések, amelyek a muszlimokat a nyugati világra irányuló potenciális fenyegetésként értelmezték, és egy-egy támadás (mint a WTC elleni első, 1993. februári merénylet vagy az 1995 nyarán a párizsi metró ellen végrehajtott robbantás-­sorozat), ha nem is erősítette fel, de életben tartotta ezeket a hangokat.

A szeptember 11-et követő hisztériában azután ezekre az előzmények­re könnyen lehetett építeni. A dolog persze nem volt zökkenőmentes. Az al-Kaida ellen meghirdetett War on Terrorral kapcsolatban ugyanis komoly kihívást jelentett, hogy a terrorszervezet önmagában megle­hetősen szerény célpont volt. Emiatt lett a bin Ladent befogadó afga­nisztáni Talibán az amerikai válaszcsapás első áldozata. A csúsztatás már itt megtörtént: a tálibokat összemosták az al-Kaidával. Márpedig a Talibán a bin Ladennel ápolt kétségtelen kapcsolatai ellenére sem volt terrorszervezet, és vajmi kevés szerepet játszott az Egyesült Államok elleni támadásban.¹⁰ Iszlamistának viszont kétségtelenül iszlamista rendszer volt, méghozzá annak a legradikálisabb formájában. Így már ekkor gyökeret vert az a hamis elképzelés, hogy ami iszlamista, az egyben terrorista is.

De Afganisztán 2001-ben még nem hozta el a nagy háborút. Ez pontosan látszik azon is, hogy 2002-ben a védelmi költségvetés csak mérsékelten emelkedett. Az igazi „fejőstehén” szerepét a közép-ázsiai ország nem tudta betölteni, mivel gyenge fegyveres csoportjaira a 2001-es invázió olyan csapást mért, amelyből évekig nem tudtak talpra állni. Így a neokonzervatívok visszatértek régi „partnerükhöz”, Szaddam Husszeinhez. A diktátor ugyan nem volt sem terrorista, sem iszlamista, de „legalább” egy muszlim államot vezetett, és a Szovjetunió bukását követő új világrendben 1991 óta az első számú közellenségnek számí­tott. Az amerikai vezetés tudta, hogy nem sokan fognak könnyet ejteni érte – legfeljebb Oroszország és Franciaország fog tiltakozni, amelyek a kilencvenes évek során komoly érdekeltségre tettek szert az iraki olaj­bizniszben, veszélyeztetve az USA egyeduralmát.

Hogy az iraki háborút milyen ördögi zsenialitással komponálták meg, ma már nyílt titok. Normann Solomon és Reese Erlich magyar nyelven is megjelent könyvükben (2003) részletesen elemzik azt a masszív és jól felépített médiahadjáratot, amelyben a kormányzat és a mögötte álló érdekcsoportok meggyőzték az amerikai társadalmat arról, hogy a háború elkerülhetetlen. Nem véletlenül fogalmazott Solomon úgy, hogy „egyetlen ipari terméknek sincs szüksége akkora marketingre, mint a hatalmas forrásigényű, embertömegek pusztulását eredményező háborúnak” (Erlich – Solomon 2003, 30). Mára teljesen egyértelművé vált, hogy a támadás fő érvei, miszerint a rezsim tömegpusztító fegyverek előállításán fáradozott, illetve, hogy Szaddam Husszein támogatta az al-Kaidát, ha­zugságok. (Marsai 2011, 43) A retorika azonban 2003-ban működött.

Irakra azért is szükség volt, mert egy terrorszervezet ellen viselt háborúhoz valójában nem kell a hadsereg, és ezáltal új katonai megren­delések sem. Ennek legésszerűbb módja egy intenzív titkosszolgálati te­vékenység lett volna – de akkor hol marad az üzlet, ami Irak esetében, ne feledjük, nem csupán a fegyvereket, hanem az olajt is jelentette. Az más kérdés, hogy valószínűleg egyik szereplő sem számolt azzal, hogy az ál­taluk teremtett fantom életre kel, méghozzá ilyen vitalitással: az al-Kaida tényleg megvetette a lábát Irakban, ahol a síita-szunnita vallásháború árnyékában tevékenykedve komoly fejtörést okozott az amerikai politi­kusoknak, amikor arra került a sor, hogyan magyarázzák meg az egyre kiábrándultabb honi lakosságnak, miért is esnek el amerikai katonák ezrei egy, a szülőföldjüktől több tízezer kilométerre fekvő országban.

Az iraki háborúról folyó hivatalos beszéd nagyban elősegítette, hogy a muszlim világnak ne legyen kétsége afelől, miszerint a Bush-­adminisztráció valójában civilizációs mázzal igyekszik leplezni rablóháborúját. Az elnök által 2002. január 29-én elmondott hagyományos évértékelő beszédben a „Gonosz Tengelye”-ként megnevezett három országból kettő, Irán és Irak muszlim államok voltak. (Text of President Bush's 2002) De az egész muszlim világban visszhangzottak még Bushnak a szeptember 11. után mondott szavai is, amelyben keresztes háborúként nevezte meg a terrorizmus ellen vívandó küzdelmet. Nem véletlen, hogy az afganisztáni és iraki háború kapcsán egyre többször beszéltek „tízedik keresztes hadjáratról”. (The Tenth Crusade.   2002)

A Bush-adminisztrációnak óriási segítséget jelentett, hogy a civilizációs összecsapás víziója nem csupán a Fehér Házban, hanem – bin Laden személyén keresztül – a muszlim világban is lelkes követőkre talált. Mind Bush, mind bin Laden egy olyan háború katonáinak képzelték magukat, amely valószínűleg sohasem létezett – de ők mindent elkövettek annak érdekében, hogy most végre létrejöjjön. (Marsai 2011) Ahogy Susan George figyelmeztetett: „bármi áron el kell kerülnünk a huntingtoni civi­lizációs összecsapás megvalósulását. Bin Laden és fasiszta fundamen­talista barátai legfőbb vágya az, hogy a szűk látókörű amerikai fellépés muszlimok millióit fogja radikalizálni, háborúba taszítva őket a gyűlölt Nyugattal.” (Idézi Aronovitz – Gautney – Barrow 2003: 140)

Így mind a muszlim, mind a nyugati társadalom igazolva látja a másikat ért vádakat. Irak szétverése az egyik oldalon, a New York-i, madridi, londoni, mumbai akciók a másikon tovább növelik a bizalmi szakadékot a két civilizáció között. És bár az iszlám szekurizációja mérséklődött, olyan mértékben terjedt el még magán Európán belül is, hogy elenged­hetetlenné teszi egy deszekurizációs párbeszéd szükségességét. Ez a folyamat ugyan zajlik már (nálunk ennek jegyében készültek Tálas Péter vagy a Krizmanits József által szerkesztett kötet írásai [2008]), a globális gazdasági válság azonban komolyan hátráltatja az eredmények kibontakozását. (Marsai 2011, 65-68)

IV. Kilátások

A neokonzervatívok az iraki háborúval darázsfészekbe nyúltak. A soro­zatos botrányok, a lakosság megrendült bizalma egyenesen vezetett a demokrata Barack Obama elsöprő győzelméhez. Obama ismert kairói beszédében igyekezett menteni a menthetőt, és békejobbot nyújtani az iszlámnak. A gesztus azonban némileg elkésett – nem a nagypolitika, hanem elsősorban az átlagemberek szintjén. Az arab tavasz egyik leg­fontosabb tanulsága mindazonáltal az, hogy a radikális iszlamista tanok nem voltak képesek megfertőzni a lakosság többségét. A demonstráci­ókon kevés Izrael- vagy Nyugat-ellenes jelszó hangzott el, és az előre­törő radikálisok egyelőre inkább csupán meglovagolják, mint irányítják az eseményeket. (Fakhro – Hokayem 2011, 24-26) Bár kétségtelenül történtek keresztényellenes atrocitások Egyiptomban és Tunéziában, ezek egyelőre elszigetelt esetek maradtak. Abban, hogy a radikálisok térnyerésének milyen mértékben sikerül gátat szabni, döntő szerepe lesz annak, hogy a mérsékelt ellenzék képes lesz-e az összefogásra, illetve hogy a külföld hitelesen képes-e támogatni az átmenetet. Sajnos eleddig mindkét kritérium hiányzik.

Érdekes módon az Egyesült Államokban magában sosem merült fel komolyan a belső muszlim-nem muszlim összeütközés problémája. Az iszlám vallás követői teljes mértékben integrálódtak a társadalomba, és a „civilizációs összecsapás” itt nehezen volt elképzelhető. A problémás területet ebben az esetben Európa és bevándorló muszlim közösségei alkotják. Egy előző tanulmányomban (Marsai 2011) már megvizsgáltam az európai társadalmakban az iszlámmal kapcsolatban élő tévhiteket, absztrakciókat és ezek működését, valamint azokat a mögöttes moz­gatókat, amelyek tápot adnak a muszlim-nem muszlim csoportok közti feszültségnek. Tálas Péter, Csicsmann László és Krizmanits József munkáiból kitetszik, hogy a fennálló problémák egy része – mint az iszlamista terrorfenyegetés – a közbeszédben a végletekig elnagyolt és túlbecsült, s nem az iszlám vallásból származik, hanem sokkal inkább magának az európai társadalmaknak a belső problémáiból, a gazdasá­gi válságból vagy a nem kellően átgondolt integrációs politikákból. De ezekre az elemekre újból és újból fel kell hívnunk a figyelmet. Az Európai Unió statisztikái alapján 2006 és 2009 között 1787 terrorcselekményt vagy kísérletet követtek el az EU területén, és ebből mindössze 4 (!) volt iszlamista csoportokhoz vagy személyekhez köthető. A 23 halálos áldozat egyike sem került ki ebből a négy akcióból. (Tálas 2010, 83-87) Mégis,

Anders Breivik támadása kapcsán, még mielőtt a norvég hatóságok kö­zölték volna a támadó kilétét és indítékát, a feltételezések azonnal iszlám szélsőségeseket gyanítottak az akció hátterében. (Muslims feel sting… 2011) Ebből is látszik, hogy a rossz reflexek működnek, és ezek kiiktatása nem fog egyik napról a másikra megtörténni. Ehhez az értelmiség és a politikusok elkötelezett és fegyelmezett hozzáállása lenne szükséges – de hogyan várhatjuk ezt el azoktól, akik maguk is aktívan munkálkodtak az iszlám szekurizálása körül?

A neokonzervatívok pedig lassan kezdhetik dörzsölni a kezüket. Bár a nemzetközi nyomás nem tette lehetővé, hogy teljes mértékben meg­szerezzék az iraki olajmezőket, az ezen a téren elért eredmények így is jelentősek. (Iraki titkok…) A hadiipari megrendelések pedig minden eddi­git felülmúltak: bár az iraki háború hivatalosan véget ért, a hadigazdaság felpörgetésének és az afganisztáni műveleteknek köszönhetően a védel­mi minisztérium éves költségvetése megközelítette a 700 milliárd dollárt. Ne feledjük, ekkora összegű mentőcsomag elegendőnek bizonyult az amerikai bankrendszer megmentésére, és arra, hogy most az USA némi kaján örömmel vegyes szánakozással szemlélje az eurózóna válságát. Ráadásul ez az összeg nem tartalmazza a NASA, az FBI, az Energiaügyi és a Nemzetbiztonsági Minisztérium védelmi jellegű költségeit, valamint a veteránokra szánt összegeket, amelyek együttesen szintén több száz­milliárd USD-t tesznek ki. (Federal Government…)

Obamának, úgy tűnik, sikerült lezárnia az iraki konfliktust – legalábbis az Egyesült Államok számára -, és ezen az úton halad Afganisztánban is. A másik oldalon, bár az elmúlt években számos al-Kaida vezetőt, köz­tük bin Ladent is kiiktatta az amerikai terrorellenes hadjárat, a szervezet nem omlott össze, és a helyi franchise-ok Szomáliától Algériáig, ha nem is képesek egy 9/11 típusú csapásra, arra igen, hogy rájuk hivatkozva fenn lehessen tartani a félelmet és a szekurizációs hadjáratot. Ezért nem kizárt, hogy hamarosan az iszlámot érintő negatív szekurizáció újabb hullámára számíthatunk.

Jegyzetek

¹ Az iraki háború pusztításának mérlegéhez lásd: (Adriaensens 2011).

² Copenhagen Peace Research Institute

³ A biztonság fogalmának változásáról magyar nyelven lásd: (Gazdag – Tálas 2008; Hegedűs 2009).

⁴ A humán biztonságról és annak kritikai megközelítéséről lásd: (Tadjbakhsh 2007).

⁵ Az iraki háború kirobbantását előkészítő, manipulációktól hemzsegő média­kampányról lásd: (Erlich – Solomon 2003); a hadműveletek előkészítéséről, a hadi- és olajipari lobbi, illetve a kormányzati körök összefonódásáról lásd Charles Ferguson No End in Sight című dokumentumfilmjét, Magnolia Pictures, 2007.

⁶ Európában az elmúlt években valóban megfigyelhető a védelmi kiadások csök­kenése, lásd: (European Defence Trends…; Selján 2011).

⁷ Buzanék alapvetően öt biztonsági szektort különböztetnek meg: politikai, katonai, gazdasági, társadalmi és környezeti biztonsági szektor. Ugyanakkor hangsúlyozzák azt is, hogy ez az öt szektor nem különíthető el élesen egymás­tól, hatnak egymásra, és csak teljes komplexumban vizsgálva értelmezhetők. (Buzan – Waever – Wilde 1998, 7-8)

⁸ A szerzőnek e könyv megjelenése tízedik évfordulójára készült tanulmánya: (Wacquant 2011).

⁹ Az USA az európai háború kirobbanásakor mindössze 188.000 fős szárazföldi haderővel rendelkezett. Pearl Harbor időszakára ez a létszám elérte az 1.685.000 katonát, három évvel később pedig a 8.291.000 főt. Lásd: (Anderson 2000).

¹⁰ Erről lásd részletesen a Tálas Péter által szerkesztett tanulmánykötetet (2002); lásd még: (Tálas 2008).

Felhasznált irodalom

Adriaensens, Dirk 2011: Irak, a sötétség kora. Eszmélet 89 (2011. tavasz), 59-72.

Analysis of the Fiscal Year 2012 Pentagon Spending Request. http://costofwar.com/en/publications/2011/analysis-fiscal-year-2012-pentagon-spending-request/ (Letöltve: 2011. december 5.)

Anderson, Rich 2000: US Army in World War II. Introduction and Organisation. http://www.militaryhistoryonline.com/wwii/usarmy/introduction.aspx (Letöltve: 2011. október 9.)

Aronowitz, Stanley – Gautney, Heather – Barrow, Clyde 2003: Implicating empire: globalization and resistance in the 21st century world order. New York, Basic Books

Bronner, Stephen Eric 2004: A neokonzervativizmus építménye. Eszmélet 63 (2004. ősz), 4-18.

Bush & Blackwater. http://rinf.com/alt-news/business-news/all-in-the-crime-family-bush-blackwater/1595/ (Letöltve: 2011. december 5.)

Bush Family Values: War, Wealth, Oil. http://www.commondreams.org/views04/0208-05.htm (Letöltve: 2011. december 5.)

Buzan, Barry – Waever, Ole – Wilde, Jaap de 1998: Security. A New Framework For Analysis. London, Lynne Rienner Publishers Budget in Brief. Fiscal Year 2010 of the US Department of Homeland Security. http://www.dhs.gov/xlibrary/assets/budget_bib_fy2010.pdf (Letöltve: 2012. január 4.)

Erlich, Reese – Solomon, Norman 2003: A célpont Irak. A Bush-kormányzat és az amerikai sajtó összejátszása. Pécs, Alexandra

European Defence Trends. Budget, Regulatory Frameworks and the Industrial Base. CSIS. http://csis.org/files/publication/101025_EuroDefenseTrends_web.pdf (Letöltve: 2011. október 5.)

European Security Strategy. A Secure Europe in a Better World 2003. http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cmsUpload/78367.pdf (Letöltve: 2011. október 5.)

Fakhro, Elham – Hokayem, Emile 2011: Waking the Arabs. Survival, 53:2, 21-30.

Federal Government Outlays by Functions and Subfunctions. http://www.gpoaccess.gov/usbudget/fy11/sheets/hist03z2.xls (Letöltve: 2011. decem­ber 7.)

Gazdag Ferenc – Tálas Péter 2008: A biztonság fogalmának határairól. Nemzet és Biztonság, 1. évf. január, 3-9.

Halliburton suspends bill for army meal. http://www.guardian.co.uk/world/2004/feb/18/iraq.usa (Letöltve: 2011. december 5.)

Hegedűs Henrik 2009: A biztonság fogalmának tágabb és szűkebb értelmezése. Hadtudományi Szemle, 2. évf. 1. szám, 65-75.

Huntington, Samuel P. 1992-93: The Clash of Civilizations? Foreign Affairs. Vol. 72. 1992-93. http://www.freerepublic.com/focus/news/664292/posts (Letöltve: 2011. március 17.)

Huntington, Sameul P. 2005: A civilizációk összecsapása és a világrend átalaku­lása. Budapest, Európa Könyvkiadó

How to Take Down an F-117. http://www.strategypage.com/htmw/htada/articles/20051121.aspx (Letöltve: 2011. december 5.)

Iraki titkok – beigazolódott az olaj-összeesküvés elmélet. http://www.vg.hu/vallalatok/energia/iraki-titkok-beigazolodott-az-olaj-osszeeskuves-elmelet-346563 (Letöltve: 2011. december 7.)

Krizmanits József (szerk.) 2008: Vallási fundamentalizmus. Tradíció, politika és radikalizmus az iszlám világban. Budapest, Politológiai Párbeszéd Társasága – L'Harmattan Kiadó

Marsai Viktor 2011: Európa félelme az iszlámtól – szekurizáció, tévhitek és valós kihívások. Pannonhalmi Szemle, XIX/3. 42-68.

Melegh Attila 2011: Biopolitika és jóléti rasszizmus. Kétezer-beszélgetés Melegh Attilával. http://www.ketezer.hu/menu4/2006_01/melegh.html (Letöltve: 2011. december 5.)

Muslims feel sting of initial blame. http://articles.latimes.com/2011/jul/23/world/la-fg-norway-blame-20110724 (Letöltve: 2011. december 7.)

Parenti, Michael 2011: Democracy for the Few. Wadswoth Publishing

Selján Péter 2011: A globális gazdasági válság hatása a védelmi kiadásokra. http://www.peterseljan.com/post/publications/glob-lis-gazdas-gi-v-ls-g-hat-sai-v-delmi-kiad-sokra (Letöltve: 2011. október 5.) http://www.biztonsagpolitika.hu/?id=16&aid=1042 (Letöltve: 2013. január 13.)

Shay, Shaul 2007: The Red Sea Terror Triangle. Sudan, Somalia, Yemen and Islamic Terror. New Brunswick, Transaction Publishers

Shay, Shaul 2008: Somalia Between Jihad and Restoration. New Brunswick, Transaction Publishers

Tadjbakhsh, Shahrbanou 2007: Human security in international organisations: blessing or scourge? Human Security Journal, 4, Summer, 8-15.

Tálas Péter (szerk.) 2002: Válaszok a terrorizmusra, avagy van-e út az afganisztá­ni „vadászattól” a fenntartható globalizációig? Budapest, SVKH-Chartapress

Tálas Péter 2008: A terrorizmusról hét évvel 9/11 után. Nemzet és Biztonság, 1. évf. 9. sz. 69-80.

Tálas Péter 2010: Az európai terrorfenyegetettségről – a számok tükrében. Nem­zet és Biztonság, 3. évf. 9. sz.76-88.

Text of President Bush's 2002. State of the Union Address. http://www.washingtonpost.com/wp-srv/onpolitics/transcripts/sou012902.htm (Letöltve: 2011. december 6.)

The Growth of US Military Spending Over the Years. http://www.davemanuel.com/2010/06/14/us-military-spending-over-the-years/ (Letöltve: 2011. december 5.)

The National Security Strategy of the US 2002. http://georgewbush-whitehouse.archives.gov/nsc/nss/2002/ (Letöltve: 2011. október 6.)

The Tenth Crusade. http://www.counterpunch.org/2002/09/07/the-tenth-crusade/ (Letöltve: 2011. december 6.)

United States Department of Defence. Fiscal Year 2012 Budget Request. http://comptroller.defense.gov/defbudget/fy2012/FY2012_Weapons.pdf (Letöltve: 2011. december 5.)

Wacquant, Loïc 2001: A nyomor börtönei. A „zéró tolerancia” világméretű terje­dése. Budapest, Helikon

Wacquant, Loïc 2011: Köziztonsági tornádó. Neoliberalizmus és büntetés a XXI. század hajnalán . Eszmélet 89 (2011. tavasz), 17-36.