1. Politikai pólusok

Az elmúlt években politikai vitafórumokon egyre többször gon­dolkodtattak el magukat baloldaliaknak valló politikusokat, hogy mitől érzik magukat baloldalinak. Hisz minden állítólagos balol­dali célra produkált már a történelem ugyanolyan jobboldali pél­dát is.

Szociális érzékenység? Nem baloldali jegy, hiszen számos országban jobboldali pártok védik meg széles tömegek létfelté­teleit. Magyarországon is akad erre példa, gondoljunk csak arra, hogy a harmincas évek végén a nagycsaládosok számára ked­vező hitel fejében épített házak (ONCSA-házak) ma is kapósak; hogy akkoriban az ország legtöbb iskolájában kaphattak ingyen tejet a tanulók; hogy az eladósodottak hajlékát, élelmet termő kertjét védték az adósvédő törvények. Az akkori szociális vívmá­nyok egyikével sem dicsekedhettünk a nyolcvanas évek balol­dali kormányzata alatt – és ma sem.

Ateizmus? Nem baloldali jegy, hisz több jobboldali ateista diktátor pusztító gépezete nem kímélte az egyházakat sem. Ez­rekben mérik a Hitler által elpusztított papok, apácák lélekszá­mát, de gondolhatunk Romero san-salvadori érsek vágyba salva­dori apácák junta-párti gyilkosaira is.

Internacionalizmus?Nem baloldali jegy, hisz épp a multinaci­onális óriás-vállalatok hirdetik a tőke internacionalizmusát és épp a legkonzervatívabb arisztokrata családok kozmopoliták: in­kább házasodnak rangjukbéli idegen nemzetbelivel, semmint rang nélküli hazaival.

Az államhatalom korlátozása? Nem baloldali jegy, hisz épp az állam révén akarják korlátozni a vagyonosok befolyását a bal­oldali pártok, nem egyszer elcsúszva a totális államhatalom ki­építéséig.

Nem baloldali jegyek tehát azok, amelyekről általában ezt ál­lítják. Ha nem a fentebbi tényezők, akkor melyek azok a végle­tek – vezérlő csillagok – amelyek a politikusok számára az Északi Sarkcsillagot vagy a Dél Keresztjét jelentik?

Deák Ferenc óta ezt a két pólust – a két vezérlő csillagot – senki nem fogalmazta meg lényegretörőbben.

Van-e arra bizonyíték, hogy a politikában csak ez a két pólus van? Több politológus négy-, hat- vagy nyolcpólusú politikai rend­szerekben hisz, amelyekben a szélső értékek: szociális érzé­kenység kontra tulajdonosi érdek, internacionalizmus kontra na­cionalizmus, etatizmus kontra individualizmus.

Véleményem szerint időlegesen létezhetnek az egyes politi­kai rendszerekben a fentebb felsorolt tényezők, de hosszabb tá­von előbb-utóbb kiderül, hogy a szociális elkötelezettséget vagy tulajdonosi érdekeket szolgálnak-e inkább a nemzeti, vallási vagy emberi jogi köntösbe bújtatott politikai célok. A kambodzsai totális etatizmus milliónyi kistulajdonost gyilkolt le; az iráni teokrácia földbirtokos, gyártulajdonos és menedzser áldozatait tízez­rekben számolják, az internacionalista tőkének a kistulajdonosok ellenében utat nyitó Brazíliában vagy Peruban a külföldi tulaj­donba került erdők, földek „indiántalanítását" vagy „gaucho-talanítását" szintén megöltek tízezreiben mérik. A felsorolt kormány­zatok akár a közérdek, akár a vallás, akár a külföldre történő nyi­tás ürügyén tették amit tettek, ezt a hazai tulajdonos osztályok ellenében tették, azaz „baloldali" jellegűek voltak. Általában is el­mondható, hogy az állami beavatkozás, a vallások intelmei, a nemzetközi tőke technológiai és munkahely-teremtő hatásai in­kább mérséklik a jövedelmi-vagyoni különbségeket, mintsem nö­velnék azokat. Van persze ellenpélda is: Pinochet vagy Duvalier etatizmusa elképesztő arányú jövedelmi aránytalanságokhoz ve­zetett Chilében ill. Haitiben; az ulsteri protestáns vezetés tudato­san szegényíti és kényszeríti kivándorlásra a katolikus vallású íreket.

Sokat gondolkodhatott Deák, amíg arra a következtetésre ju­tott, hogy a „szabadság és tulajdon" két olyan varázserő, két olyan axióma, amely rendezőelv-párnál jobban már nem egy­szerűsíthető le történelemszemléletünk. E szemlélet jegyében a baloldali póluson a szabadság, a jobboldalin a tulajdon áll.

2. Európa, a tulajdon őshazája

Furcsa kontinens Európa – geológiailag valójában nem is külön­álló kontinens, mivel hegységek és folyók több ezer kilométer hosszan szervesen összekapcsolják Ázsiával. Európa inkább szociológiai fogalom. Mi tette azzá? Többek között a magánsza­badságot biztosító, a személyi kiszolgáltatottságot csökkentő tu­lajdon, mint intézmény kialakulása. Ezáltal vált az ember függet­len gondolkodó lénnyé, individuummá. Történészek szerint ez a kialakulás a Krisztus születése előtti 1100 év körűire tehető.

A jelzett időpont előtti századokban Európa legjelentősebb királysága a mükénéi akháj királyság tulajdonjogilag mit sem kü­lönbözött a vele egykorú birodalmak, a kínai Sang dinasztia, a már erősen centralizált Asszíria és Urartu, a lazábban központo­sított hettita és mitanni királyságok, a nagy Ramszeszek korát élő Egyiptom, a kasszita vezetőréteg alatti Babilónia tulajdonfel­fogásától. A birodalom egységét megtestesítő királyi család tu­lajdona birodalma határain belül szinte korlátlan volt, és előkelő alattvalói sem élvezhették az élet- és vagyonbiztonság előnyeit, minél távolabb éltek az udvari intrikus élettől, annál kevésbé. Politizálniuk kellett, szolgálniuk kellett, ha életben akartak ma­radni. Nem a felhalmozott vagyonuk szolgálta létbiztonságukat, hanem az uralkodóhoz fűződő személyes viszonyuk.

A Kr. e. XIII. században Pannónia és a Balkán térsége világ­történelmi jelentőségű szerepet töltött be. A térségből kiinduló néphullámok elsöpörték a hettita és a mitanni királyságot, a fegyveres jövevényekhez csatlakozó, alávetett sorban élő helyi lakosok kereskedővárosok tucatjait rabolták ki és rombolták le. A nyugatról keletre irányuló vándorlás szárazföldön is folyt (így ke­rültek balkáni rokonaik mellől az örmények egészen a Kaukázu­sig) és tengeren is zajlott. Egyiptom épphogy ki tudta védeni a „tengeri népek" támadását; az addig szerves tartozékát képező Kánaánt elvesztette, részben a tenger felől érkező filiszteusok, részben a megroggyant Egyiptomból kiköltöző, egyistenhívő zsi­dók javára. Egy szűk, mindössze kétszáz évnyi periódusban ala­kult ki a két világtörténelmi jelentőségű tényező, az egyistenhit és a magántulajdon.

A pannon-balkán térségből e korszakban kiinduló utolsó népmozgás földönfutóvá tette a dórok elől menekülő mükénéi arisztokráciát. Hol nyerhettek volna létbiztonságot egy olyan vi­lágban, ahol a messziről jött vagyonos idegenek a kor szokásai szerint nem juthattak be uralkodók vérrokonokból álló udvari kö­rébe? A dórok ellen szintén védekező attikai ión királyság – an­nak érdekében is talán, hogy alattvalói közé csalogassa a fegy­veres kísérettel, kincsekkel rendelkező akháj arisztokráciát – ha­talmasat lépett előre a tulajdonjog terén. Lemondott az alattvalók élete és vagyona feletti királyi tulajdonlás szokásáról, és ezt la­zább kötelékké – szuverenitássá, fennhatósággá – változtatta. Kialakult a királyi udvartól független arisztokrácia élet- és va­gyonbiztonságát szolgáló magántulajdon.

A tulajdon tehát már keletkezése csírájában is a szabadsá­got, az uralkodótól való függetlenséget szolgálta. És a szabad­ság is csak ellentétpárja, a tulajdon létrejötte révén tudott elter­jedni először Európában, majd a világon.

A történelmi képlet ellenkezője is igaz: akik a szabadság ne­vében bármikor a történelemben célba vették a tulajdont, azok előbb-utóbb az alapvető szabadságjogokat is veszélyeztették. Akik viszont a tulajdonosok érdekeit a végletekig, a legelemibb szabadságjogok megsértésével akarták képviselni, azok a tulaj­donbiztonságot ásták alá.

Megelőlegezhető a végkövetkeztetésem: mesterséges és erőszakolt a tulajdon és szabadság alternatívájának felvetése, és ennek alapján a történelmi „jobb" és történelmi „bal" irányza­tok bármelyike melletti következetes kiállás.

3. Tulajdonpártiság

Legkorábbi jogtörténeti emlékeink egyszerre voltak tulajdon- és szabadságpártiak. Az Aranybulla kikényszerítésének történelmi körülményeiben döntő tényező volt az, hogy az oligarcha-réteg nem tartotta tiszteletben a köznemesek, királyi jobbágyok tulaj­donjogait. A tulajdonbiztonság kikényszerítése egyben a lakos­ság széles rétegei számára a szabadságjogok kiterjesztése is volt.

A XIV-XVIII. században fokozatosan kristályosodott ki a mai polgári tulajdon. Az uralkodói előjogok és a nemzetségi hagyo­mányok ellenében egyre inkább örökölhetők lettek a birtokok, a vagyonok adásvételét egyre kevésbé gátolták elővásárlási privi­légiumok, ősiségi megkötések, a királyi és vármegyei hatalom egyre általánosabban csak a vagyonok hozadékát adóztatta meg, és nem magát a tulajdont.

A tulajdont egyre inkább nem a rivális tulajdonostársakkal, vagy az államhatalommal szemben kellett megvédeni, hanem egyre inkább a tulajdont tagadó, őskommunisztikus elveket valló szektákkal, később a kispolgári utópiákkal, majd a marxizmussal szemben. Fokozatosan kialakultak a tulajdont, tulajdonlást harci­asan védelmező eszmék és pártok. A tulajdont védő eszme­rendszerek típusai Európában:

Érdekkülönbségek taktikai célokban lehetnek e felsorolt poli­tikai nézetek között, de közös érdekük a tulajdonbiztonság megőrzése. Leginkább képviselik a tulajdonosi érdekeket a kis­polgári, kisparaszti rétegek – hiszen gazdasági krízis, összeom­lás esetén ők válhatnak legnagyobb eséllyel tulajdonnélkülivé. Harciasan védekeznek tehát a nagytulajdonos latifundisták és a monopóliumok ellen, a külföldi tulajdonosok hazai tulajdonlást gátló befolyása, versenye ellen – továbbá a tulajdonosi jogokat korlátozni akaró baloldali nézetekkel szemben.

A mai liberális kritikusoknál még mindig gúny – vagy éles kri­tika – tárgya a 60 évvel ezelőtti Magyarország kedvezményekre jogosító szociális (szegénységi) bizonyítványa vagy az eladóso­dott kisparasztok portáit oltalmazó adósvédelmi törvény, meg a baloldal által is sokszor szidott Nagyatádi féle földosztás. Ezek a tények azonban azt is jelezték, hogy a vallási hagyományokkal átszőtt arisztokrata konzervativizmus gátat szabott annak, hogy egyáltalán ne törődjenek a tulajdonnélküliek megélhetési problé­máival.

A nemzetközi liberális burzsoázia – a gyarmati háborúk és a tagadhatatlanul kolonialista restaurációs kísérletek (1954: Gua­temala, 1956: Egyiptom, 1962: Algéria) kudarca után taktikát váltott. Nem a szilárd, „örök időkre" szóló tulajdon megőrzésére törekedett, hanem – a munkaerő és a tőke szabad áramlásának biztosításával – a gyors mobilizálhatóságra. A profit-repatriálás szabadsága, felülértékelt megrendelések, érték alatti kiszállítá­sok, áruhitelek nyújtása révén a tőke-tulajdon tekintélyes hánya­da rövid idő alatt képes láthatatlan helyváltoztatásra. Rugalmas­sága miatt nem kényszerül konfrontálódni a baloldallal oly mér­tékben, mint a helyhez, országhoz kötött földbirtokosok vagy kis­tulajdonosok.

4. Szabadságpártiság

A jelen keservei elől a múltba menekülő történészek, filozófusok, költők – már az antik időkben is – gyakran felsóhajtottak: a tulaj­don előtti időszak maga volt a történelmi aranykor, a más tulaj­dona után nem irigykedő emberek békés világa, maga a Paradi­csom. Nagy tévedés volt ez a vélemény, nagy történelmi ábrán­dok – és társadalmi csapdák – melegágya.

„A mongolok titkos története" filmszerűen tárja elénk a XI-XII. századi nomád világ nagyon szoros függőségi viszonyait. Családja, nagycsaládja, nemzetsége, törzse és fejedelme ren­delkezhetett egy „szabadnak" mondott harcos életével, vagyoná­val és családjával is. Sem családi esemény, sem betegség, sem jószággal való törődés nem lehetett hivatkozási alap az utasítá­sok, parancsok megtagadására.

Múlt századi utazók, etnológusok tárták fel a „szabadnak" hitt bantu, vagy pápua törzsek belső kiszolgáltatottsági viszonyait. Az egyszerű tagokat főnökeik szeszélye bármely pillanatban ér­telmetlen háborúba, túlságosan kockázatos vadászatba kényszeríthette, a varázslók is bármely nap vallási áldozás, rituális célú párbaj áldozataivá tették őket. Feleségeik, leányaik bármi­kor ágyasokká kényszerülhettek.

Bármennyire is barbár, sötét kor volt a magántulajdon előtti kor, békességében, harmóniájában évezredeken át hittek. Hitték Spartacus felkelői, hitték a római uralom ellen katonai közössé­gekben élő zelóták, hitték a köztulajdonban élő bagauda őske­resztények, a franciaországi albigensek és katharok, a balkáni bogumilok, Savonarola firenzei hívei és Münzer Tamás iparosai, a taiping császárság hivatalnokai és Paraguay misszionáriusai.

Marx nyomdokain a hatalomra került baloldal is tudatos tulaj­don-ellenes politikával vélte elérni az aranykort. Ma gyakran fel­vetődik, hogy a sztálinizmus kora, a kádári éra nem „igazi" balol­dali korszak volt. De ha a baloldaliságot azzal a szabadsághittel azonosítom, amelyik a tulajdontól való függetlenséget kívánta el­érni, akkor a Szovjetunióban az elmúlt 70 év, Magyarországon az elmúlt 40 év valójában a baloldal teljhatalmi korszaka volt. Sztálin tudatosan verte szét nemcsak a magántulajdont, hanem a kisközösségi-szövetkezeti, egyesületi, részvénytársasági, ön­kormányzati tulajdonformákat is. Magyarországon a hatvanas években fosztották meg maradék tulajdonától a parasztságot, a hetvenes években pedig már a lakosság lakás- és üdülőtulajdo­nát – tehát nemcsak a termelő vagyont – korlátozó törvények is megjelentek.

Ha nem a tulajdon lett volna az elmúlt évtizedek politikájának a céltáblája, akkor ma nem lenne szinte egységes közgazdász­álláspont abban a kérdésben, hogy a legfontosabb politikai te­endő a tulajdonreform, a felelős és érdekelt tulajdonos-réteg ki­alakítása.

A korszak azt is bebizonyította, hogy pusztán a tulajdon elle­nében nem lehet a szabadságjogokért küzdeni. A magántulajdonból nyerhető jövedelem legfontosabb szociológiai funkciója éppen az – talán a mondabeli athéni király, Kekropsz szuvereni­tás-reformja óta -, hogy az egyén államhatalomtól való szellemi és egzisztenciális függetlenségét szolgálja. Sztálin, Pol Pot, Mao diktatúrája épp azért nyirbálta meg minden korábbi zsarnoksá­got felülmúló mértékben az emberi szabadságjogokat, mert tulaj­don nélkül kiszolgáltatottakká, szolgarendűvé süllyesztette le ko­rábban szabad emberek százmillióit.

Még a korábban tulajdonnélküli bérmunkás és napszámos rétegek is elvesztették emberi jogaik szinte valamennyi elemét-szükségszerűen ők sem voltak nyertesei a tulajdon felett aratott győzelemnek.

Tanult-e az emberiség a társadalmi csapdákból? Tanult-e abból, hogy a latifundisták, monopolisták tulajdonosi érdekeinek végletes kiszolgálása a szabadságjogokra nézve éppen annyira kárhozatos következményekkel jár, mint a tulajdont gyűlölő őskeresztények, anarchisták, bolsevikiek forradalmai? Nem hi­szem, hogy tanult volna, hisz minden nemzedéknek elölről kell kezdenie a politika tanulási folyamatát. Minden nemzedékben épp úgy vannak tulajdont, vagyont sok tisztességtelenség árán felhalmozó, azt tűzzel-vassal védő egyedek, mint saját politikai céljaikat tulajdonellenes demagóg jelszavakkal elérni kívánó erők. Nincs semmilyen biztosíték arra nézve, hogy valamely tör­ténelmi szituációban ne visszhangozzák az utcák a tulajdonnélküliek követeléseit. Ahogyan a költő mondja:

A baloldali eszmeáramlatok között a leggyakoribbak:

• a tulajdonszerzést, tulajdon révén történő „kizsákmányo­lást" elítélő, tiltani szándékozó eszmerendszerek;
• a termelői tulajdont tiltó, személyi tulajdont engedni szán­dékozó kispolgári utópiák;
• a tulajdont mint az egyéniség megőrzését garantáló esz­közt (és nem célt) tekintő keresztényszocialista irányzatok – mi­szerint a fölös jövedelmet a keresztényi szeretet jegyében kívá­natos eladományozni a rászorulóknak;
• a tulajdont és hozadékát adóalanynak tekintő, a „nem megérdemelt" jövedelmet és vagyoni hányadot államhatalmi úton szociális célokra átcsoportosító szociáldemokrata, szocia­lista eszmerendszerek.

5. Gazdatudatiság – függetlenség érzete

A szabad döntés és a tulajdon egy személyben, a kisárutermelőben egyesül. Az önálló gazdák, kisiparosok és kiskeres­kedők saját termelő-vagyona garantálja szellemiségük függet­lenségét, egyéniségük megőrzését. Sem a legszegényebbek ki­szolgáltatottsága, sem a leggazdagabbak munkátlansága nem csorbítja valóságérzékelésüket.

Míg a múlt században a kistulajdonosok tették ki a magukat független gondolkodásúnak tekintők többségét, a mai középosz­tály munkavállalása mellett tulajdonol üzletrészeket, részvénye­ket, kötvényeket. Tapasztalat szerint, ha a munkavállalásból származó évi jövedelem mintegy felének megfelelő osztalékhoz, kamathoz jut egy család, akkor ez a jövedelemhányad már nagyfokú függetlenséget, szabad gondolkodást is megalapoz, küszöbérték ahhoz, hogy ez a család – Czuczor szavaival élve – „urat ne ismerjen".

Mint ismeretes, Csehszlovákiában – hozzánk viszonyítva – alig örökölt nemzetközi eladósodottságot az új rendszer. (2,5 milliárd dollárt a mi 22,5 milliárd dollárunkkal szemben.) Meglép­hették tehát a gyors-privatizációt, vagyonjegy formájában vala­mennyi állampolgárt tulajdonhoz juttatták. Lesz-e ezáltal széles, független középosztályuk?

A független középosztály létezésének feltétele jelentősebb arányú, tulajdonhasznosításból származó jövedelem. Ha a sok elaprózott tulajdonos nem tudja hatékonyabb gazdálkodásra – érzékelhető osztalékfizetésre – kényszeríteni a vállalati me­nedzsmentet, ha nem nyújt számára fejlesztési stratégiát (ezt nyilván nem tudja megtenni) – akkor a tulajdona holt vagyon, pa­piros, egzisztenciális függetlenséget nem alapoz meg.

6. Szabadság és tulajdon együttese, avagy szociálliberalizmus

A felsorolt történelmi példák igazolják, hogy hosszabb távon a fejlődést csak a tulajdonosi és a munkavállalói érdekek együttes szem előtt tartása garantálja. Bármennyire is feszítőek például a mai szociális problémák, a terheknek a vállalkozókra való áthárí­tása sok kisvállalatot tönkretehet, és tovább növekedne a szo­ciális gondok száma. Más oldalról a vállalkozói lobby-érdekek kritikátlan képviselete olyan erőteljes ellenérzéseket válthat ki a társadalomból, hogy a lakossági véleményekre szükségszerűen támaszkodó politikusok még a szükséges vállalkozástámogató intézkedésekkel is késlekedhetnek.

Sok politológus, újságíró szemében képmutatók a „gyűjtőpár­tok", hol emez, hol amaz oldalukat, mindig az adott kérdés meg­ítélése szempontjából a legkedvezőbbet mutatják a lakosság felé. A jobbról és balról érkező követeléseket egyaránt elfogadó politikusi magatartást gyakran bélyegzik „populizmusnak", olyan szavazatvadász magatartásnak, amely mindenkinek mindent megígér – csakhogy hatalomra jusson. „Nem lehet egy szájból hideget is, meleget is fújni" – mondják azok a politológusok, akik talán soha életükben nem láttak belülről egy demokratikusan működő pártot.

Egy pártvezér akkor populista, ha mindent össze-vissza megígér, és párton belül vasszigorral nyomja el az ígéreteket számonkérőket, a más véleményen állókat. A pártvélemény az ő számára teljesen közömbös, hiszen elsősorban a párton kívüli lakosság szavazataira számíthat. Kísérletet sem tesz arra, hogy összeegyeztesse a párton belül a különböző ígéretek hatására belépő különböző érdekű tagcsoportokat.

Egy „gyűjtőpárt" – ha elférnek benne különböző érdekű plat­formok – létezésében önmagában bizonyíték arra, hogy toleráns és demokratikus jellegű.

A pars (partis) latin szó részecskét jelent, ebből alakult ki a részérdekeket felvállaló politikai párt intézménye – mondják egyes politológusok. A Parlamentnek – a benne helyet foglaló részérdekek eredőjeként – az ország érdekeit kell képviselnie, fölösleges és populista a „népben, nemzetben" való gondolko­dás pártszinten történő gyakorlata. De miért kelljen jobbra vagy balra állni azoknak – kérdezik sokan, közöttük én is – akik mes­terségesnek, erőltetettnek érzik a jobb és bal merev szembeállí­tását?

(A saját énemben, gondolkodásomban is gyakran előfordul, hogy hol a jobboldal, hol a baloldal érveit fogadom el, és döntök ennek megfelelően.)

7. A póluspártiság előnyei és hátrányai

A politikai pólusokon jelen lévő jobb- és baloldali pártok céljaik­ban kompromisszumok nélkül érvényesítik a tulajdonosi vagy a tulajdonnélküli (ami nem azonos a munkavállalóival) érdekek szolgálatát. Mivel a centrumpártok – természetükből fakadóan – kerülik a jobboldali vagy baloldali értékek egyoldalú követelését, a póluspártok töltik be azt az irányzékot pontosító szerepet, amelynek alapján például a kormányzás súlypontja ma szükség­szerűen jobbközép.

Fordított előjelű történelmi példákat is lehetne felsorolni. Pl. az 1929-30. évi gazdasági világválság egyértelművé tette a tu­lajdoncentrikus felfogások kudarcát. Nem véletlenül növekedett meg ezután az állam szerepe a gazdasági életben Keynes hatá­sára, nem véletlenül a „New Deal" révén talált kiutat Amerika a jobboldali szellemiségű politika társadalmi csapdájából. A hiva­talos centrumpolitika Magyarországon is kereste a kapcsolatot mind a szociáldemokratákkal, mind a nagybirtokok szorítását la­zítani szándékozó népi írókkal.

Szükséges tehát a póluspártok jelenléte a politikai életben. A történelemben gyakran előfordulnak olyan időszakok, amikor a történelmi centrum – bár jelenléte a kiegyensúlyozottság miatt kívánatos – belső patthelyzete miatt nem tudja meglépni a „jobb­ratartás" vagy „balratartás" szükségszerű irányváltoztatását; ka­talizátorként szüksége van valamely póluspárt hathatós támoga­tására.

Társadalmi csapda kialakulásának veszélye akkor fenyeget, ha valamely póluspárt tartósan megszerzi a hatalmat, és egyol­dalúan vagy csak a szabadság vagy csak a tulajdon érdekeit szolgálja ki.

8. A centrumstratégia előnyei és veszélyei

„Vivere superis deorum gratus et imis…"

„Ecce aurea mediocritas."

(Idézetek Horatiustól.)

A „fenti" és „lenti" isteneknek egyaránt kedvében járni, „arany kö­zépszerűségben" élni – ez volt élete második felében Horatius arc poeticája. Kerülni kell a radikális változásokat; mind a merev szembenállásokat, mind a lelkes csatlakozásokat.

Horatius megfogalmazása óta az „arany középút" politikai hitvallása – mint pragmatikus életfilozófia – fennmaradt, de kö­vetése kiélezett történelmi helyzetekben, sorsfordulók idején nem vezetett semmilyen eredményre.

Kiegyensúlyozott politikai körülmények között a hatalom megszerzésének és megtartásának legbiztosabb módja a jobb-és baloldali értékek együttes szem előtt tartása, az „arany kö­zépszerűség" centrum-stratégiája. A mérsékelt, széles tömegek politikai hitvallását közös nevezőre hozni szándékozó politikai célok a szavazatok relatív többségének megszerzését ígérik, emellett a politikusoktól is kevesebb munkát követelnek meg, mint radikális változás ígérete esetén.

Veszélye a centrum-stratégiának, hogy a jobb- és baloldali értékek mérlegeléséből adódó mérsékelt program gyakran alig különbözik a semmitmondó programoktól, azoktól, amelyek lét­rejöttét semmilyen értékek mérlegelése nem előzte meg. Mérle­gelés híján ezek a politikusok hatalmuk megtartása érdekében különösebb megfontolás nélkül szövetkeznek valamely pólus­párttal, persze korántsem a történelmi szükségszerűség követel­ményének megfelelően. Semmitmondó jellegük, arcnélküliségük miatt a centrumpártok határozott célokat követő póluspártok ki­szolgálóivá is válhatnak – elveszítve kiegyensúlyozó szerepüket.

Míg a póluspártok nyíltan megfogalmazott céljaik, határozott irányvonaluk miatt – az ellenérdekeltek ellenszavazatai követ­keztében – szinte szükségszerűen csak egy kis hányadát szer­zik meg a szavazatoknak, addig a centrumpártok általában biz­tos befutók. Határozott politikai céljaik miatt a póluspártokban gyakrabban felbukkannak akarnok, kompromisszumokra alig ké­pes politikusok, de az is valószínű, hogy befutói esélyeket latol­gató karrieristák gyűjtőhelye nem a póluspárt, hanem a centrum. Az ilyen politikusok helyzetét egyenesen megkönnyíti, hogy nem határozottan valamiért vagy valami ellen kell állást foglalniuk, és sumákoló semmit-mondásukat általában nem lehet megkülön­böztetni felelős centrum-politikusok hosszas vajúdás, a szabad­ság és tulajdon érdekeinek összeegyeztetése után felelősen el­hangzó alig-mondásától.

9. Mit hoz a jövő?

Történelmi tanulság, hogy a jobboldal és baloldal legszélsősége­sebb képviselői, póluspártjai az első szabad magyarországi vá­lasztásokon nem jutottak országgyűlési mandátumokhoz. Az is történelmi tanulság, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődést szol­gáló ötletek tára, a politikai életben lappangó „bölcsek köve" nincs tartósan sem a centrumban, sem a jobboldali vagy a balol­dali póluson. Gyakorta csak utólag deríti fel a történelemtudo­mány, hogy munkásságukkal kik szolgálták legjobban a társa­dalmi fejlődést, kik érzékelték legjobban, hogy adott történelmi pillanatban jobbfelé vagy balfelé kell-e tartani. Történelmileg rit­ka esély az a bizonyosság, amit ma a közgazdászok, társada­lomfilozófusok jelentős része oszt: a „bölcsek kövének" ma a tu­lajdon térfelén, jobbközépen kell lennie – egy ideig – pusztán négy évtized tulajdonellenes politikájának következményeként, a tulajdon szükségszerű rehabilitációja érdekében.

Mit hoz a jövő? Az ország alapvető érdeke még több éven át a tulajdonreform folyamatának politikai segítése; társadalmi helyzetétől függetlenül mindenkinek érdeke, hogy az új tulajdo­nosi rétegek megszilárdítsák pozícióikat. Optimális esetben 6-8 év eltelte után vetődhet fel, hogy indokolja-e a történelmi szük­ségszerűség továbbra is a jobbközép irány tartását.

Nem szerencsés esetben pártkoalíciók, ligák szövetségi rendszerei kövesednek meg, csökkentve ezáltal is a politikailag szükséges finom irányváltás lehetőségeit. Vagy túl nagy válto­zást hoz a politikai változógazdálkodás, vagy túlságosan lebetonozódik egy koalíciós irányzat. Változó összetételű koalíciók esetleg jobban igazodnának a társadalmi-gazdasági élet köve­telményeihez.

Szerencsétlen esetben két év múlva a szociális feszültségek olyan politikai pálfordulást idéznének elő, amelyik leblokkolná a tulajdonreformot, megvalósíthatatlan szociális ígéretek beváltá­sának kísérlete miatt elviselhetetlen terheket róna a termelő szektorra, és a vállalkozások visszaesése tovább súlyosbítaná a szociális és foglalkoztatottsági problémákat.

***

Szerkesztőségünk a szerző egyébként feltétlenül korrektnek ítélhető fejtegetéseihez ezúttal szükségesnek lát néhány megjegyzést fűzni.

1. Véleményünk szerint ebben az elemzésben túlságosan egymásba csúszik a tulajdon és a magántulajdon kategóriája, ez pedig a következ­tetéseket is nagymértékben befolyásolja. Abban az értelemben ugyanis, amelynek alapján a tulajdon „örök emberi" kategóriaként elemezhető, ez a tulajdon semmiképpen sem azonosítható a magántulajdonnal. Márpedig a szabadsággal közös gyökerűnek ábrázolt s azzal ellentétpó­lust képviselő tulajdon éppenséggel a magántulajdon.¹ A magántulaj­don védelme a jobboldaliságggal bízvást összekapcsolható² (ez érvényes az állami magántulajdonra is³ ). Ha azonban nem csupán magántu­lajdonban – hanem például az egyes egyéneknek valóságos tulajdonlási jogokat biztosító (de mások kizsákmányolását kizáró) közösségi tulaj­donban⁴ – gondolkodunk, akkor már korántsem szükséges-a tulajdon­nak (az egyesek tulajdonának) és a szabadságnak (mindenki szabadsá­gának) ellentétbe kerülnie.

2. Ezzel is összefügg, hogy elemzéseiben a szerző lényegében mellőzi a tulajdonnélküliek szabadságának, a tulajdon és szabadság számukra adott viszonyának kérdését, illetve csak a (magán)tulajdon túltengésének és karitativitásának tárgyaként (valamint a demagógia bázisaként) mutatja be őket, mintha a tulajdonnélküliek csak a szabad­sággal és tulajdonnal egyaránt rendelkezők társadalmának sajnálatos melléktermékeiként volnának jelen, nem egyenértékű társadalmi ala­nyokként. Mi van az ő szabadságukkal, és mi van az ő tulajdonukkal? A szerző elismeri, hogy a szabadságeszmény az ő oldalukon áll (a tu­lajdonnélküliek szabadságnélküliek is), de mivel volna indokolható, hogy ki vannak zárva a tulajdonból? Hogy ez a tulajdon természetéből következik? A magántulajdonéból igen.

3. A „baloldaliság" felsorolt kritériumairól a szerző jogosan mutatja be, hogy azok nem baloldali specifikumok. De ebből még nem követ­kezik az, hogy a „baloldaliság" fogalmának ne lehetne (relatív) törté­nelmi érvényessége – a „szabadság"-eszményen (vagy az abba itt bele­értődő egyenlőség-testvériség-eszményeken) kívül is. Ha például az általa felsorolt kritériumok együttjárását tekintjük a „baloldaliság" kri­tériumának, feltétlenül hozzávéve a (szintén nem specifikus) haladás-eszményi, a humanizmus ideálját s az államisággal nem azonos köztu­lajdon eszményét, akkor nemigen fogunk olyan jobboldali mozgalmat találni, amelyre mindez jellemző lesz. (Az más kérdés, s ebben is egyetérthetünk a szerzővel, hogy sok ún. „baloldalira" sem).

4. Semmiképpen sem tartható azonban a szerzőnek – saját későbbi elemzésével is ellentmondásba kerülő – azon állítása, miszerint az „in­ternacionalista" tőke baloldali (!) volna. E tőke (magán-)tulajdonvédő jobboldaliságán mit sem enyhít az a tény, hogy érdekei képviseletében szembekerül egy másik, szintén magántulajdonos és nem kevésbé jobboldali csoporttal, a nemzeti tőke képviseletével.

*

Mindenesetre kétségtelen, hogy a „baloldaliság" fogalma ma a „bal­oldali" mozgalmakkal együtt válságban van. E számunk írásai java­részt a baloldaliság ma lehetséges tartalmát, formáit, problémáit és gyökereit igyekeznek körüljárni. Mindez egyúttal polémiának is tekint­hető a fenti cikknek a „centrumot" favorizáló hangsúlyaival⁵ ill. azzal az állítással, hogy az elmúlt évtizedek alternatíváját ma kizárólag jobb­ratolódás hozhatja létre. Mindebből nyilvánvaló, hogy e tanulmány nem a szerkesztőség álláspontját tükrözi, hanem további gondolatokat indukáló vitacikként közöljük a „baloldaliság" nagy mértékben kiüre­sedett fogalmának tisztázása érdekében.

Jegyzetek

1 A görögök szabadsága például nem a magántulajdonon, hanem a magántulaj­don és a köztulajdon egyensúlyán alapult. A személy állal átélhető tulajdonlás teljes tagadására így valóban érvényes következtetés, hogy szabadságnélküliség­hez vezet (Id. pl. az említett Pol Pot, vagy akár Sztálin „tulajdonellenességét"); de ez az igazság korántsem vihető át a magántulajdon tagadására.

2 Ebből a szempontból a szerző okfejtéséi zavaró példa a kistulajdonosoké. A kistulajdonosok helyzete ugyanis önmagában valóban nem sorolható egyik ol­dalra sem. De ha mozgásában nézzük, akkor nyilvánvaló, hogy a magántulajdo­nos szabad versenyben a kistulajdonos vagy felemelkedik (és nagytulajdonos­ként mások szabadságának korlátozójává – jobboldalivá) válik, vagy lesüllyed, elveszti tulajdonát és szabadságát is: e lehelőség a baloldalhoz sorolhatja. Van harmadik lehetőség is: a kistulajdonosi helyzet konzerválása; ez azonban a ma­gántulajdon által uralt társadalomban nem lehetséges (csak egyes csoportok szá­mára). Ha viszont a kistulajdont úgy rögzítjük, hogy ezzel a magántulajdonos verseny szélsőségesen egyenlőtlenítő uralmát kizárjuk, ezzel nem mondunk mást (mert nem oldható meg másként), mint ami a hagyományos baloldal (egy részének) célja: a termelők – mint szabad társadalmi alanyok – társulásának (szövetkezésének) eszményét. (A kistulajdonosok éppen azért mert – az adott pillanatban még – kistulajdonosok, általában a „tulajdon", sőt, a magántulajdon eszménye mellett voksolnak, jóllehet például a némethlászlói, verespéteri utópia következetesen csak a társulás útján realizálható, ha e társulást nem „kaszárnya-kommunizmusként" fogjuk fel, hanem olyan szövetkezésként, amely nem ve­szélyezteti sem a magánlét szabadságát, sem a személyesen átélhető tulajdon­lást. De a magánlét szabadsága + személyes tulajdon nem egyenlő a magántu­lajdonnal.)

3 Akinek számára ez fából vaskarikának tűnik, azt Marxhoz kell utalnunk: a magántulajdon egy viszonyforma, lényege nem az, hogy egyetlen személy kezé­ben van-e.

4 Ez éppenhogy nem a magántulajdon előtti – Marx állal bornírtnak nevezett – közösségiségben, hanem a magántulajdon által kifejlesztett szabadságok to­vábbfejlesztésével képzelhető el.

5 Természetesen mindeközben egyetértve azzal a tétellel, hogy – különösen válságos időkben – létezhetnek a nemzeti összefogás olyan minimum-követel­ményei, amelyek felülemelhetők a „jobb-" és „baloldaliság" szempontjain.

Kezdetek és első eredmények 1890-ig

Magyarországon a munkásság – az ország gazdasági berendezkedé­séhez, társadalmi struktúrájához viszonyítva – korán bekapcsolódott az európai szocialista áramlatokba. A kiegyezés megkötése után egy év­vel, 1868 februárjában alakult meg az Általános Munkásegylet, amely a szocialista szervezkedés folytonosságának kezdete, a szocialista, szo­ciáldemokrata pártalakulások kezdő dátuma.

Magyarországon 1891-ig nem voltak szociális törvények, s az 1884-es ipartörvényt is az ipar szempontjai vezérelték. A munkáskérdést a Tisza Kálmán-féle liberalizmus nem tekintette társadalmi-politikai kérdésnek, hanem a munkaadók és munkavállalók mint egyenjogú szerződő felek viszonyának. így a béremelésre irányuló összebeszélést, a sztrájkot vagy valamiféle bérkartellt a törvény tiltotta. A szociálpolitika legalap­vetőbb elemei – munkaidő-szabályozás, balesetbiztosítás, vasárnapi munkaszünet, nő- és gyermekvédelem, gyári törvényhozás stb. – hiá­nyoztak.

A hatóságokat, a kormányzatot inkább az foglalkoztatta, hogy az ala­kulófélben levő munkásszervezeteknek, egyes vezető személyeknek milyen nemzetközi kapcsolatai vannak, s valamiféle nemzetközi felfor­gató tevékenység, összeesküvés, felkelés, kirobbantására irányuló ter­vek után szimatoltak. Betiltották a kis példányszámban, rendszertelenül megjelent, gyakran messianizmustól átitatott cikkeket tartalmazó lapo­kat, az egyleteket, szervezeteket felfüggesztették, vagy szintén betiltot­ták egyes vezetőket vagy aktívabb tagokat megfélemlítettek, letartóztat­tak vagy bíróság elé állítottak.

Így a magyarországi szocialista, szocialisztikus szervezetek kezdettől fogva két fő területre: a politikai szabadságjogok, a gyülekezési, szer­vezkedési jogok kivívására és biztosítására, illetve a munkásság anyagi helyzetére, a munkafeltételek javítására irányították figyelmüket.

1890-ig megszilárdult, Farkas Károly kezdeményezésére, a szocialis­ta szervezkedés által létrehozott Általános Munkás Betegsegélyző és Rokkantpénztár, az első országos jellegű szociális intézmény. A Pénztár a munkásságnak nemcsak autonóm, szociális intézménye volt, hanem a szocialista szervezkedés keretéül is szolgált, hisz országos fiókháló­zata, befizető helyei túlélték a különféle szervezetek és pártalakulások korát. Az önképző és művelődési célt megjelölt egyletek, politikai szer­vezetek ós pártok programjaikban szükségképpen szívesen elmél­kedtek a megálmodott társadalomról, s közelinek is vélték eljövetelét. Gyakorlati tevékenységük a felvilágosító propagandamunkára, szerve­zésre irányult. Az Általános Munkásegylet 1869-ben kapcsolatot keres a függetlenségi párt balszárnyával, ugyanezt folytatja Frankel a Nemválasztók Pártja ós az Általános Munkáspárt idején is. Vagyis már az első szocialista szervezetek, jóllehet kínosan őrködtek önállóságuk, füg­getlenségük megőrzésén, bekapcsolódtak az országos politikába.

Kunfi Zsigmond, Garami Ernő, Wettnef Jakab, Bokányi Dezső, Buchinger Manó (Weltner Jakab életútja)

*

1889,1890 mind a nemzetközi, mind a hazai szociáldemokrácia tör­ténetében jelentós állomás, bizonyos szempontból fordulópont is. A19. század végére az európai hatalmak felülvizsgálták és átértékelték ko­rábbi, főleg a Párizsi Kommün közvetlen hatása nyomán kialakult, a szocialista mozgalmak üldözését, korlátozását, tiltását alkalmazó politi­kájukat és álláspontjukat, s a megbékélést, az együttműködést hirdették meg 1890 tavaszán. A kormányzatok szélesebb körű szociálpolitikát, politikai reformokat kezdtek alkalmazni. A békétlen, ellenálló, hazafiatlannak tartott munkást hazafias polgárrá kívánták változtatni. A katolikus egyház is megváltoztatta álláspontját, s az új szociális tanítást XIII. Leó pápa foglalta össze 1891. május 25-én kelt Rerum Novarum kezdetű enciklikájában.

A II. Internacionálé megalakulása döntő hatást gyakorolt a magyar­országi munkásmozgalom és szociáldemokrácia fejlődésére. Az 1880-as években a Magyarországi Általános Munkáspárt az előreha­ladásban tartósan megrekedt, s nem talált olyan tömegmozgósító módszereket és akciókat, amelyek lehetővé tették volna a szűk szer­vezeti egyletekből való kilépést és a mozgalom országos méretű kiépí­tését. Erősödött az a felismerés, hogy sem a polgári demokratikus szabadságjogokért, sem a munkásvédő törvényekért nem lehet ered­ményesen küzdeni, aktív, országos méretű tömegmozgalom nélkül. A tömegpárt kialakítására vonatkozó elhatározás egyfajta elkülönülést, váltást is jelentett a befelé forduló egyletesditől, az egymástól elszige­telt vagy elkülönült szervezetek működési gyakorlatától. Mindez a fo­lyamat egybeesett a szakegyletek számának gyors gyarapodásával, majd a szövetségekbe vezető tömörülés erősödő igényével.

Az 1919 előtti Magyarországon a szakszervezeti mozgalom lénye­gében szociáldemokrata irányítású mozgalom volt. Ez a szervezeti összefonódás a magyar politikai körülményekkel magyarázható. A dualizmus korának jogrendszere éles különbséget tett egyesület és poli­tikai párt között. Jóllehet a pártalapítás különösebb nehézségbe nem ütközött, ámde parlamenti képviselettel nem rendelkező párt szerve­zetet nem alakíthatott, tagdíjat nem szedhetett. Ezt az alig teljesíthető rendelkezést a szociáldemokraták az egyletek működtetésével kerül­ték meg. Az alapszabályok szerint legálisan működő szakegyletek mellett létrehozták a szabadszervezeteket, amelyek féllegálisan működtek. Itt kezelték a sztrájkalapot, s itt folyt a pártpolitikai tevé­kenység, az agitációs, szervező munka. Mivel a munkásságnak 1918-ig nem volt választójoga, s választókörzeti szervezetek nem tömöríthették a munkásságot, az MSZDP tevékenységét a gyárakban, üze­mekben, különféle telephelyeken működő szakszervezeti szövetsé­gek üzemi szervezeteire bízta.

Az MSZDP az első világháború előtt már országos párttá vált. Min­den városban, nagyobb községben voltak szervezetei. Jelentós mun­ka hárult a kerületi vagy megyei titkárságokra. Minden megyében nem lehetett és nem kellett titkárságot felállítani. Létezett dél-magyarorszá­gi (Temesvár), erdélyrészi (Kolozsvár) észak-magyarországi (Kassa-Miskolc) Titkárság. Kiemelt volt a Pozsony és környéke Titkárság. Szinte állandóan létezett titkárság Győrben, Pécsett, Nagyvára­don, időnként Szegeden, Kecskeméten, Székesfehérváron, Szombathelyen, Újvidéken.

A századfordulón kialakult pártvezetőség lényegében 1918-ig – két évtizeden át – irányította az MSZDP tevékenységét. (Töb­bek közt, de leggyakrabban Garami Ernő, Bokányi Dezső, Csizmadia Sándor, Garbai Sándor, Buchinger Manó, Kunfi Zsigmond, Teszársz Károly, Weltner Jakab.) A központi vezetés az alulról jövő demokráciára épült, s az álláspontokról, javaslatokról részletes vita folyt. A párt saj­tója előzetesen nemcsak a pártvezetőség jelentését, határozat-ter­vezetét publikálta, hanem az egyes szervezetek, személyek javasla­tait is, és nagy teret biztosított a különféle véleményeknek, platformoknak.

A szervezett szakmunkásságot átfogó bizalmi hálózat a szabad­szervezeteken keresztül viszonylag jól működő gépezetre hasonlított.

Így a különböző akciókhoz a szervezetek jelentős része könnyen moz­gósítható volt.

Jóllehet, az MSZDP növelte befolyását a szellemi munkát végzők – magánalkalmazottak, tanítók, tanárok, ügyvédek – köreiben, ez azon­ban elmaradt más európai országokkal összehasonlítva. Lemaradás volt a nemzetiségi munkások, valamint a segédmunkásság körében. Korlátokba ütközött a vasutasok, postások szervezése, míg a kincstári üzemek munkássága is a szerveződések hatókörén kívül maradt.

Az Általános Munkáspárt – már csak a betegpénztári szerveződés kö­telmei miatt sem terjesztette ki befolyását a mezőgazdasági munkás­ságra. Az MSZDP kezdeti agitációja, szervező munkája már az 1890-es évben meghallgatásra és támogatásra talált az ország nagy több­ségét képező agrárnépesség körében. Mivel legális politikai szerveze­tek nem alakulhattak, művelődési célt szolgáló egyletek kezdték meg tevékenységüket. Az egy-egy több száz, néhol ezer főt is magába tö­mörítő olvasó-, vagy képző egylet (tagjai a helyi földmunkásokból, szegényparasztokból verbuválódtak) a politikai szervezet feladatát is ellátta. Az elsősorban a nagybirtokossággal bérharcot folytató föld­munkásság egyben a polgári emancipációért, a politikai szervezkedés tilalomfáinak felszámolásáért, a politikai szabadságjogokért is harcba lendült. Mindezt az MSZDP vezetői jól látták, de nem vették észre a nincstelen agrárproletárban a földért harcoló szegényparasztot. A plebejusi nagybirtok ellenesség ideológiai vitákhoz, majd szervezeti sza­kadáshoz vezetett. A századfordulón már megszűnt az MSZDP kizá­rólagos irányító szerepe az agrármozgalmakban. A bekövetkezett kettéhasadás nyomán alakultak ki Magyarországon a parasztpártok. Az első világháborút megelőző évtizedben az MSZDP falusi jelenlétét az országosan kiépített Földmunkásszövetségen keresztül érvényesítet­te, melynek taglétszáma hullámszerűen változott, 1907-ben, elérte a 70 000-et, 1913-ban viszont 3500-ra esett vissza.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890-ben Elvi Nyilatkozatot, 1903-ban pártprogramot fogadott el. Az MSZDP új pártprogram meg­szerkesztésétől – jóllehet több kísérlet törtónt – még 1945 után is eltekin­tett. A második világháború utolsó fázisában, s a felszabadulást kö­vetően – a századfordulón keletkezett program szellemében – vázolta fel „ma"a demokráciáért, „holnap"a szocializmusért akcióprogramját.

Az MSZDP elméleti-ideológiai álláspontját a nyugat-európaihoz (né­met, osztrák; 1919 után angol) igazította. A társadalmi, politikai, gazda­sági átalakulásokat az MSZDP vezetői evolucionista módon értelmez­ték, noha az 1903-as pártprogram a folyamatok gyorsításában a cselekvő aktivitásnak is fontos szerepet tulajdonított.

Az ország helyzetét politikai berendezkedését elemezve Garami Ernő az 1911-es pártkongresszuson a következőt jelentette ki: "Mi egy elmara­dott országban… azon dolgozunk, hogy ezt a szerencsétlen országot előbb legalább oda juttassuk, ahol a külföld áll – mi elvi ellenségei va­gyunk a kapitalizmusnak, s mégis be kell vallanunk, mi most (1911) azért küzdünk, hogy ez az ország kapitalista legyen, mert ott még nem tartunk. Mi kénytelenek vagyunk ebben az irányban haladni, mert előbb a feudális oligarchiától kell megszabadítanunk az országot, hogy kapitalistává tehessük."

Az MSZDP-ben megszilárdult az az álláspont, amely a demokrati­kus pártokkal való hosszú távú politikai együttműködést a közös érde­kekre építette, s jóllehet a polgári pártokkal való szövetkezés miatt a pártvezetőséget számos bírálat érte, a csak munkáspolitikát követelők szektás csoportja háttérbe szorult és elszigetelődött. A demokratikus, progresszív erők összefogásának kezdeti politikája az 1917 júniusá­ban megalakult Választójogi Blokkban, majd 1918 őszén a Nemzeti Tanácsban folytatódott.

Az MSZDP 1918 őszének forradalmas napjaiban az események kö­zéppontjába került. 1918. október 8-án Kunfi Zsigmond megfogalma­zásában kiáltványt tett közzé, amely új Magyarország megteremtésé­re hívja fel az ország politikai erőit. A párt rendkívüli kongresszusa is a polgári demokratikus átalakulás mellett foglalt állást, s nemzeti össze­fogást hirdetett. A polgári demokratikus forradalom győzelme után kü­lönösen felgyorsultak azok a folyamatok, amelyek kevésnek és túlsá­gosan is mérsékeltnek találták a polgári demokrácia kivívását, a mun­kásság megnövekedett, hatalmi súlyát, s elindult egy olyan folyamat, amely túl akart lépni a későn jött polgári szabadságon. 1918/1919 for­dulóján széles arányban felerősödtek a szocializálási törekvések, amelyet amolyan csodaszernek tekintettek minden baj orvoslására. Ezeket a törekvéseket felerősítette a KMP nem kevés túlzást is magá­ban foglaló propagandája. 1919 januárjában a Budapesti Munkásta­nácsban szenvedélyes, drámai vita folyt a decemberben kirobbant kormányválság megoldásáról.

A többséget kapó Garbai Sándor által képviselt álláspont a tiszta szociáldemokrata kormány létrehozását tartotta a legjobb megoldás­nak. E szerint a Munkástanácsnak (nem a parlamentnek) felelős kor­mány radikális szocializálási programot hajt végre, s új hatalmi gépe­zetet, közigazgatást valósít meg.

A kisebbség véleményét Garami Ernő védelmezte. Szerinte a szociáldemokratáknak ki kell lépni a kormányból, noha a párt az or­szág legszervezettebb politikai ereje. De többek közt éppen ezért! Az MSZDP feladata, hogy ezt a valós szervezettséget megőrizze, mert előbb-utóbb a szélsőséges elemek uralhatják a munkásság erejét. Garami szerint a munkásosztály 1918 novemberében min­dent elért, amit lehetett. Az események erőltetett túlhajszolása jobb­oldali ellenforradalomhoz vezet, amely 1918 októberének vívmá­nyait is megsemmisíti. Magyarország gazdasági-társadalmi viszo­nyai éretlenek valamilyen szocialistának álcázott fordulatra. Ma­gyarország ne Moszkvára, hanem Bécsre tekintsen.

Garami véleményével kisebbségben maradt, de nagyon sok szak­szervezeti vezető vele értett egyet. Végülis a közbülső – Kunfi nevével kapcsolatos nézet kerekedett felül, melyet a kormányban levő koalíci­ós partnerek is szívesen fogadtak – a szociáldemokraták befolyását növelő (kettő helyett már négy miniszter) álláspontot fogadták el.

A Vyx-jegyzék nyomán előállt helyzet felgyorsította az MSZDP és a KMP formális egyesülését, hisz az Antant-politika is csődbe jutott, s a KMP képviselte külpolitikai orientáció nagyobb reményekkel kecseg­tetett.

Garami és legközelebbi hívei azonban távoztak vagy visszavonul­tak, hisz nem vállaltak közösséget olyan párttal, amely szembefordul a kivívott demokráciával. Az egyesült pártban azonban a szociáldemok­rata jelenségek és tendenciák tovább éltek és lehetővé tették az 1919 augusztusi újjáalakulást.

Az 1919 augusztusában újjáalakult szociáldemokrata párt sorainak rendezését a működésüket a forradalmak idején megőrző és fenntartó életképes szakszervezetekre építette.

A területi, választókörzeti, lakóhelyi pártszervezetek főleg a főváros­ban és nagyobb vidéki városokban épültek ki. Az 1920-as években a főváros 22 választókörzetében, 1930-tól 14 közigazgatási kerületben tevékenykedtek kerületi szervezetek, szükség esetén egy-egy kerü­letben több is. A főváros környéki ún. vörös övezet (Csepel, Erzsébet, Kispest, Újpest) irányítására állították fel a Pest-környéki bizottságot.

Az általános választójog alapján Magyarországon először 1920 januárjában tartottak választásokat. A nemzetgyűlési választásokat az MSZDP a pártot ért atrocitások miatt bojkottálta, noha 88 kerület­ben állított jelöltet. Még így is a választók 19,2%-a üres lappal sza­vazott.

Az MSZDP legnagyobb választási sikerét az 1922-es választáso­kon érte el, összesen 274.816 szavazatot szerzett. A fővárosban a szavazatok 40,3%-át kapta, míg Pest-környéken 56,3%-ot. Doro­gon, Telkibányán nyílt szavazáson választottak szociáldemokrata képviselőt. Győrnek mindvégig volt szociáldemokrata képviselője. Az MSZDP erős bázisa volt Pécs, Miskolc, Szeged, Debrecen, Hód­mezővásárhely.

Az 1920-as évek első felében a szociáldemokrata parlamenti frak­ció a kislétszámú demokrata és liberális pártokkal demokratikus szövetségi blokkba tömörült, főleg a parlament működését biztosí­tandó. Tevékeny együttműködés volt a fővárosi törvényhatóságban. Az együttműködés az antidemokratikus, autoritativ törekvéseket, a végrehajtó hatalom megnövelését célzó intézkedéseket kívánta visszaszorítani.

Az 1926-os választáson a párt azonban csak 126.859 szavazatot kapott. A szavazatok elsősorban a fővárosban és környékén csök­kentek igen jelentősen. A bányavidék is elveszett. 1931-ben a hely­zet valamelyest javult. 166.341 szavazatot kapott az MSZDP, s a nyílt szavazású kerületekben is kb. húszezerrel többen voksoltak jelöltjeire.

1935-ben az MSZDP a nyílt választásos kerületekben nem indult. A különböző kormánymanipulációk miatt 132.018 szavazatot kapott. A fővárosban és környékén a befolyás tovább csökkent.

Az 1939 májusi országos titkos választáson a szociáldemokrata párt súlyos vereséget szenvedett, mindössze 124.000 szavazatot szerzett. (A fővárosban a szavazatok 11,3%-át, Szegeden 7,9%-át, Pest környékén 17,0 %-át kapta.)

Az MSZDP parlamenti frakciója 1922-26-ban 24 tagú,

1926-1935-ben 14 tagú,

1935-1939 között 24 tagú,

1939-tól 5 tagú.

A frakciónak mindvégig tagja volt: Kéthly Anna, Kassák Lajos, Pap Károly.

Az MSZDP egész tevékenységében a parlamenti frakciónak nagy jelentősége volt, hisz a frakció képviselte a pártot az országos politi­kában.

Fontos szerepet játszott a főváros életében is 1925-1935 között a szociáldemokrata törvényhatósági frakció. A fővárosi törvényhatósá­gi választásokon a szociáldemokraták 21-27%-ot szereztek, de 1935-től már csak 21 mandátumot kaptak, a korábbi 53 vagy 37 he­lyett, így befolyásuk csökkent.

Az MSZDP a hazai szélsőjobboldali törekvések visszaszorítását inkább a nagytőkével és nagybirtokkal szoros kapcsolatban álló ha­gyományos konzervatív politikai csoportoktól, befolyásos politikai személyektől remélte, nem kevés fenntartással kezelve a demokra­tikus antifasiszta erők szerveződését az 1930-as évek végén. A há­ború idején viszont az MSZDP a demokratikus ós háborúellenes összefogás kezdeményezője és szervezője. Támogatták a Teleki-kormány semlegességi politikáját, elítélték a Szovjetunió elleni támadást, s rokonszenveztek azokkal a törekvésekkel, amelyek a há­borúból való kilépésre irányultak.

A felszabadulást követő időben a szociáldemokraták is, mint a de­mokratikus koalíció más pártjai a Szovjetunióval való jó kapcsolat léte­sítése mellett voltak. Ugyanakkor azt az álláspontot képviselték, hogy Magyarországnak alapvető érdeke azoknak a kapcsolatoknak ápolása is, amelyek a magyarságot Nyugat-Európához kötötték.

A pártnak a kommunistákkal való 1948-as „fúzió" gyökeresen eltért az 1919-estől. A nagyjából azonos erőt képviselő párt együttműködé­se eleinte gyümölcsöző volt. Az MSZDP 1945 után szakított a korábbi munkás-polgár dichotómiának, főleg a két világháború közötti időszakban kevés eredményt produkáló hagyományával, s jóllehet nem zárkózott el a más demokratikus pártokkal való együttműkö­déstől, a súlyosbodó viták és ellentétek ellenére a kommunista párttal kívánt együttműködni. Az MSZDP szervezeti különállását, önálló működését továbbra is meg akarta őrizni.

Ám az 1947-es évtől az események tragikusan felgyorsultak. Az 1947-es választások az MSZDP-ben sokkhatást váltottak ki. A lezajlott események következtében a szociáldemokrata pártban megerősödött az a szárny, amely kiélezte a párton belüli harcot ós „egyszintű" veze­tést kívánt a pártban megvalósítani. A Rákosi-féle MKP vezetés – a Tájékoztató Iroda irányvonalához igazodva, számos szociáldemokra­tát megtévesztve, különféle erőszakos módszerektől sem visszariad­va keresztülhajszolta a két munkáspárt egyesítését, helyesebben a szociáldemokrácia beolvasztását. 1948 márciusában a Sportcsarnok­ban már név szerint sorolták fel azokat, akiket az MSZDP vezetéséből, a pártból kizártak. 1948 márciusától júniusig húszezer aktív szociálde­mokratát távolítottak el. Ez a felülről vezérelt „fúzió", beolvasztás volt. A diktatúra ezután a baloldali szociáldemokratákat is eltaposta, s velük együtt a hagyományos magyar munkásmozgalmat is.

Irodalom:

Erényi Tibor-Kende János-Varga Lajos: Fél évszázad. A szociáldemokrácia története

Magyarországon 1868-1919. Politikatörténeti Intézet, 1990.

Erényi Tibor: Szocializmus a századelőn. Kossuth, 1983.

Borsányi György: Októbertől márciusig. Kossuth, 1988.

Borsányi György: Válságévek krónikája. Kossuth, 1989.

Kende János: Forradalomról forradalomra. Gondolái. 1979.

Pintér István: A Szociáldemokrata Párt története. 1933-1944.

Sipos Péter Legális és illegális munkásmozgalom (1919-1944). Gondolat, 1988.

Szabó Ágnes-Varga Lajos: Garbai Sándor. Kossuth, 1984.

Kunfi Zsigmond Válogatott írásai. 1984.

Mónus Illés Válogatott rasai. 1987.

Pogány József Válogatott írásai. 1986.

Szabó Ervin: Válogatott írásai

Esti Béla – Balog Ilona – S. Szántó Tibor: A magyar munkásmozgalom képeskönyve 1984.

Magyar munkás szociográfiák 1888-1945. Bp. 1974.

Műveltség-művészet-munkásmozgalom, 1-2. kötet. Bp. 1983.

Szocializmus 1906-1938. Válogatás. Bp. 1984.

Politikuspályák. Bp. 1984.

Életutak. Népszava. 1989.

A szovjet történenettudomány által még soha nem vizsgált Lenin-kultuszt a hatalom és a nép kölcsönviszonyának olyan különleges formájaként szemlélem, amelyet a vezér imádatának rítusaként szerveztek meg. E viszony az adott társadalom politikai kultúrájára jellemző formákban ala­kult ki és létezett. A kultúra egészében mindig is léteznek különböző szintek és rétegek, azt a társadalom tagjai részben spontán módon ala­kítják ki, részben viszont a politikai elit alakítja ki tudatosan, és viszi be a tömegtudatba. Indokolt, hogy a kommunista (bolsevik) kultúrát sajátos, külön értékrendszerrel rendelkező kultúrának tekintsük.¹ A Lenin-kul­tusz erőteljes eszköze volt annak, hogy a kommunista kultúrát a népi kultúra rétegeibe ez utóbbi sajátosságainak figyelembevételével sajtol­ják bele. Ilyenek: a csoportszolidaritás erőteljes tendenciája, a szemé­lyes jelleg gyöngébb kifejlettsége, a hatalom iránti perszonifikált vi­szony, évszázados monarchista hagyományok, a demokratikus hagyo­mányok hiánya stb.² A Lenin-kultusz mintegy hidat képezett a hivatalos és a népi kultúra között.

A Lenin-kultusz kevés számú kutatójának³ figyelme főként a vezér alakjára és a párt politikájára összpontosult. Lenin testének bebalzsamozása és a mauzóleumban közszemlére tétele, tucatnyi város elneve­zése róla, szobrok emelése, a „lenini behívó" a pártba, műveinek kiadá­sa, a leninizmus propagandája a politikai képzés rendszerében, az ún. Lenin-sarkok (klubok) létesítése – a húszas évek eme intézkedéseit zömmel mind a párt kezdeményezte és szervezte, s rajtuk keresztül jól kitapintható a vezér-kép megteremtésére irányuló hivatalos politika. Mindmáig viszont alig foglalkoztak a lakosság hangulatával, a hatalom­hoz, jelen esetben Leninhez való viszonyával, ami érthető: a források el voltak zárva. Az alábbiakban azt a célt tűzöm magam elé, hogy az új források alapján elemezzem, nem annyira a párt politikáját, inkább azt, hogyan fogadták be az emberek Lenin alakját.

A húszas évek politikai közhangulatának vizsgálatához a következő forrásokat használtam: a sajtó, Lenin családtagjainak, valamint azon pártfunkcionáriusoknak az emlékezései, akik részt vettek a vezér emlé­kének megörökítésében. A probléma vizsgálatához első ízben haszná­lom fel forrásként a folklórt: meséket, legendákat, vicceket, csasztuskákat. Az archívumok hozzáférhetőbbé válása lehetővé teszi egy teljesen új forrásanyag felhasználását is: ez a GPU-NKVD hangulatjelentései a húszas években.

Amennyire meg lehet ítélni, a VCsK-GPU-NKVD szervei 1918-1919-tól kezdve foglalkoztak a nép hangulatára, a hatalomhoz való vi­szonyára, a szóbeszédekre vonatkozó információ rendszeres gyűjtésé­vel. Az üzemekben, katonai egységekben és hivatalokban megbúvó titkos ügynökök jelentései alapján a GPU összesített összefoglalókat (szvodka) és áttekintéseket (obzor) készített.⁴ Az átvilágított levelek hasonló összefogla­lók alapjául szolgáltak. Rendszerint 10 nap, egy hónap, negyedév ill. év vi­szonylatában készültek ezek az összefoglalások. Válságos időszakokban azonban, mint pl. az 1921. évi kronstadti felkelés, Lenin halála, naponta is ké­szültek összefoglalók. Néha egy-egy lakossági réteg hangulatáról is készítettek ilyen dokumentumokat például az értelmiségről, az egyetemi hallgatókról, a pa­rasztokról, a közlekedési dolgozókról stb. Ezeket az értesüléseket a párt meg­felelő információs osztályaihoz továbbították.

A GPU összefoglalóit az emberek hangulatáról más források is kiegészítették. Hasonló információkat a pártszervek is gyűjtöttek. Pl. az üzemek­be kiküldött előadók kötelesek voltak összesíteni a hozzájuk intézett kér­déseket, s beszámolóik bekerültek a párt-archívumokba. Ugyanott talál­hatók a pártszervekhez, a lapokhoz intézett lakossági levelek is, amelyek­ben az emberek megpróbálták eljuttatni az egyébként a vezetéshez el nem jutó információt, közte kritikai megjegyzéseiket is. A húszas években a sza­badságukat falun töltő párttagok a kerületi pártbizottságokon külön kérdőíveket kaptak a parasztok hangulatát illetően.

Itteni mondandóm elsősorban a szentpétervári Központi Politikatörté­neti Dokumentációs Archívum anyagaira épül.

Hitelességük szerint ezek az új források három csoportra oszthatók: a magánlevelekben kifejezett vélemények, a GPU által összesített jelenté­sek ós a pártszervek összesítései. Az első csoport a legőszintébb. A levél idézetek általában kommentár nélkül szerepelnek. A húszas évek elején az emberek még nem is sejtették, hogy át lehet világítani a leveleket, ezért a levelekben meglehetősen szabadon fejtették ki a véleményüket. 1921-ben csupán a vöröskatonák leveleiben találunk a cenzúrára való utaláso­kat: „Sok újság van, de, sajnos, nem lehet róluk írni: nem kapnátok meg a levelet. A következő levelet 15-ón írom majd, a tartalmának az ellenkezőjét olvassátok ki belőle."⁵ 1924-ben viszont, úgy látszik, már sok embert le­tartóztattak a levelezés miatt: számos levélben figyelmeztetik a címzette­ket, ne írjanak politikáról. Az ilyen anyagok felhasználása közben termé­szetesen figyelembe kell venni, hogy az idézeteket a cenzúra konkrét – üldözési, büntetési – célzattal szerepeltette.

Állíthatjuk: óriási mennyiségű levelet világítottak át, s ez elegendően reprezentáns a kutató számára. 1930 egy bizonyos időszakában, a kol­lektivizálás kellős közepén pl. 14.790 olyan levelet világítottak át, amelyet faluról küldtek katonai egységekhez. Közülük 1.415 tartalmazott politikai értékelést, ebből 1.077 volt negatív, míg 338 pozitív. Ugyanez idő alatt el­lenkező irányú leveleket is átvizsgáltak, a katonákét falusi rokonaikhoz, közülük 447 volt pozitív, 51 negatív. Az ilyen, a cenzorok által végzett sta­tisztikai számítások, sajnos, igen ritkák.⁶

A GPU áttekintéseivel óvatosaknak kell lennünk. Ezek igen gyakran magukon hordják a készítő személyiségjegyeit, meghatározott politikai céllal és kifejezetten a vezetés számára készültek. Az interpretáció jellegét tehát a hivatalnok politikai és erkölcsi állásfoglalása, saját érdekei, vala­mint a korporáció érdekei határozták meg.

A pártszerveknél készült információt – a titkosrendőrségiekhez képest – a hatalom iránti lojális viszony jellemzi. Ezt több mozzanat is indokolja. Először is, a párttag jelenlétében az egyes ember óvatosabb volt meg­nyilvánulásaiban. Pl. „Dohánytröszt. Lenin halála kapcsán kárörvendő hangulat figyelhető meg, és csak egy párttag munkásnő jelenléte készte­tett egyeseket arra, hogy féket tegyenek a nyelvükre."⁷ Másodszor, a párt­titkár felelős volt a kollektíva erkölcsi színvonaláért. Tehát, amikor jelentést készített a kerületi bizottság számára a munkások hangulatáról, önkénte­lenül vagy tudatosan, de szépítette a helyzetet, A titkosszolgálatot viszont kifejezetten azzal a céllal hozták létre, hogy felfedje a rendszer számára veszélyes hangulatokat, tehát ennek állandóan bizonyítania kellett létezé­se szükségességét. Az általa készített áttekintések ezért éppen ellentétes tendenciájúak. Amikor tehát a történész e kétféle anyagot használja, már előzőleg interpretált vélemények interpretálását kell elvégeznie. Megfelelő kritikai és más anyagokkal való összevetés esetén azonban e források rendkívül hasznosak lehetnek a hatalom, konkrétan a Lenin iránti viszony vizsgálatához.

Lenin életében, a szovjet hatalom első éveiben a pártvezetés a vezér népszerűsítésére törekedett: terjesztették képeit, a róla készült filmfel­vételeket, hangfelvételeit; megünnepelték 50. születésnapját. Ám az ob­jektív tényezők, mint pl. a bolsevikok gazdaságpolitikája, a polgárháború viszontagságai, a tömegtájékoztatási eszközök fejletlensége, a lakos­ság analfabétizmusa – mindez fölöttébb erőtlen visszhangot szült a tö­megekben Lenin „fölülről" jövő népszerűsítési kampánya kapcsán. A GPU hangulatjelentéseiben és a magánlevelekben Lenin alakja 1920 előtt egyszerűen nem is szerepel, és csupán a kronstadti felkelés nap­jaiban jelenik meg, amikor is egyöntetű átkokat szórnak a kommunis­tákra, nacionalista színezettel is módosítva azokat: „A zsidók meg a kommün okozták mindezt!"⁸

A felkelés a kommunista hatalom és vezérei ellen irányuló jelszavak­kal folyt: „Le Leninnel és Trockijjal!"⁹

Érdekes, hogy a tömegek tudatában már ekkor megjelenik a tenden­cia, amely Lenint szembeállítja a többi vezetővel: „Le a zsidókkal! Éljen Lenin!"¹⁰ Az áttekintésekben leltük azt a szóbeszédet, miszerint „Trockij le akarta tartóztatni Lenint, mert ez jobbra húzott, de ő maga került házi őrizetbe. Aztán meg Lenin, mivel látta a teljes összeomlást, maga köré gyűjti a pártonkívülieket, s nekik akarja átadni a kormányrudat."¹¹ Lenin alakja mintegy leválik a párt „helytelen" politikájáról. Figyelmet érdemel a nemzetiségi ismérv alapján történő kiemelése is.

Lenin halála a rendszer (polgárháborúhoz képest) viszonylagos sta­bilizálódása közepette következett be, miután áttértek a NEP-re, ami bi­zonyos változásokat hozott a közhangulatban: minden pozitívum foko­zatosan Lenin nevével kerül összefüggésbe.

Mivel a párt Lenin karizmájára támaszkodott, a vezér betegsége és a politikából való távozása azt a félelmet váltotta ki a vezetésben, hogy meggyöngül a párt és annak anélkül is meglehetősen ingatag helyzete. Innen ered a betegségét övező titkosság, majd a politikai struktúrában keletkezett űrnek a mesterségesen galvanizált Lenin képpel való betöl­tése. A Lenin-képet kimódoltan szimulálták (az első Lenin-sarkok, em­léktáblái, városelnevezések stb.). Korábban Lenin személyisége elsősor­ban pártkeretekre korlátozódott. A gyászszertartást és az elhunyt iránti természetes együttérzést a párt maximálisan kiaknázta annak érdeké­ben, hogy Lenin karizmája átszálljon az intézményekre (a pártra) és a személyekre (a vezetők egymással versenyeznek hűségük ós szerete­tük kifejezésében), illetve hogy e karizma maga is a hatalom intézmé­nyévé váljon, kultusszá, rituálévá merevedjen. A Lenin karizmájához ta­padás az új vezetés számára legitimációs eszközzé vált. A hatalom bá­zisának kiszélesítése céljából a vezetés szorgosan terjeszti Lenin kariz­máját a párton kívülre is, s eközben az emberek spontán hitére, remé­nyeire és illúzióira támaszkodik.

A hivatalos sajtó a lehető legszélsőségesebb formákban ábrázolja a vezér általános imádatát. Am ideológiai megfontolásokból csupán a ve­zér iránti viszony egyik oldalát mutatják be, s azt is a végletekig fölfokozva. Az újabban feltárt forrásokban e kép nem ilyen egyoldalú, ezek lerombolják a nép egységéről alkotott mítoszt. Lenin halála alkalmat adott arra, hogy alakjának eltérő értékelései is megmutatkozzanak: „Nem lehet egységes hangulatról beszélni a munkások egész tömegében Lenin halálát illetően. Vannak, akik bánkódnak Lenin halálán, mások hallgatnak erről."¹²

Az együttérzés és a gyász igen széles körű volt, s a lapok hivatalos anyagát a titkos jelentések is alátámasztják. Az emberek így beszéltek: „Lenin volt az egyetlen értelmes ember a kormányban. Halálát az orvo­sok siettették, s attól a naptól lett beteg, hogy megtudta: tudta nélkül voltak a tömeges kivégzések."¹³ „Iljics halálával nem lesz már, aki majd védje a munkások érdekeit, és emlékezzen az ő szükségükre."¹⁴ „Lenin életében minden egyenetlenség, viszály stb. gyorsan elsimult, amíg dol­gozott – a meggyőző szavától, amikor pedig beteg lett – Lenin elvtárs neve mindenkit kibékített."¹⁵ A hívők imáikba foglalták a nevét. Az egyik gyászgyűlésen egy 12 éves kislány azt kérte: a Központi Végrehajtó Bi­zottság engedélyezze, hogy ő ezután a szeretett vezér, Lenin elvtárs nevét viselhesse.¹⁶

Az újszülött gyermekek Leninről való elnevezése (Vilen, Vladlen, Ni-nel stb.) valóban igen elterjedt volt.

Sokan nyugodtan és közömbösen viselték el távozását: „Majd akad a helyére jobb is, friss fejű."¹⁷ Egy jelentésből: „Lenin halálát a többség közömbösen fogadta, úgy vélik: lelkileg már egy éve halott, tehát nélküle is éltünk, ezután is élni fogunk."¹⁸ Jellemző, mennyire egyöntetűen bi­zalmatlanok az emberek a sajtó iránt: „Bárhogy hazudtak is az újságok, hogy már jobban van, meg már vadászni is jár, aztán csak be kellett vallani, hogy meghalt."¹⁹ Sokan azt hitték, hogy már régen meghalt, csak a nép elől titkolták.

A lapok hozsannája ellenére, a hivatalosan kanonizált képet mintegy ellensúlyozandó, 1923-24-ben Moszkvában elterjedt az a teljesen „is­tenkáromló" hír, hogy Lenin megbénult, és ez szifilisz következménye.²⁰ Ez a hír, csakúgy, mint az, hogy Lenin mérget kért magának, újra elter­jedt a halála kapcsán, annyira, hogy a pétervári komszomol vezetősége a Lenin emlékét erősítő kampány részeként leszögezte: a fiatalság kö­rében „harcolni kell a különböző mendemondákkal, ellenforradalmi rém­hírekkel; széles körben kell világossá tenni Lenin betegségének bonyo­lultságát és hirtelen halálát."²¹

A GPU jelentései óriási mennyiségű negatív értékelést tartalmaznak Lenin haláláról; „Ott van a helye." „Ilyen kutya van elég." „Mennyien el­pusztultak az ő kénye-kedvére". „Megdöglött, annyi ember elpusztult tőle éhen."²² És mindez annak ellenére, hogy az orosz hagyományok nem engedik meg, hogy a halottakról rosszat mondjanak. Már a temetés előtti napokban csasztuskák születtek, és ilyen vicceket meséltek: „Le­nin meghalt, felment a mennyországba, de nem engedték be. Visszajött, elmondta Trockijnak, aki vállalkozott, hogy majd ő bejuttatja. Bebújtatta Lenint egy zsákba, majd fönn megkérdezte a portástól: Benn van-e Marx? Igen, benn van, hallja a választ. Erre Trockij: „Itt hozom Marx holmiját (más változatban: tőkéjét)". Nos, így jutott be Lenin oda, ahová áhítozott."²³

Sokaknak nem tetszett az sem, amilyen módszerekkel a párt táp­lálta Lenin kultuszát. Igen elégedetlenek voltak az emberek pl. azzal, amikor Pétervárt Leningrádnak nevezték el. „Most már mindenütt csak Leningrád meg Leninsztroj lesz. A végén majd maguk is belezavarod­nak."²⁴ A levelek címzésében – spontán tiltakozásként – továbbra is Petrográdot írtak, ám a hatalom az ilyen csöndes elégedetlenséggel rövid úton bánt el: a Petrográd címzésű leveleket egyszerűen a papírkosárba dobták.

Igen elterjedt volt a szoboremelési gyűjtés elleni agitáció, a gyűjtés elutasítása is. A pétervári komszomol vezetősége írta: „Amikor (pénz)gyűjtés folyik Iljics emlékének megörökítésére, figyelembe kell venni magának Leninnek a nézeteit és Krupszkaja levelét is, hogy in­kább az analfabétizmus leküzdését célzó iskolákat kell létesíteni.²⁵ A komszomol szervezetei magyarázzák meg a munkásoknak: nem cél­szerű az ilyen összegeket szobrok emelésére fordítani."²⁶ A kultuszt tehát nemcsak alulról, hanem fölülről is érte kritika.

Vitatta a nép a furcsa temetési rituálét is: .A mauzóleum létesítése kapcsán Antipov ügyintéző így tréfálkozott: Lenin a koporsójában mint valami Csipkerózsika fog feküdni."²⁷ Lenin teste megőrzésének ténye számos folklórművet ihletett: csasztuskákat, legendákat, verseket, vic­ceket, meséket. Ezek gyakran a Lenin iránti őszinte odaadásról tanús­kodnak. A húszas évek közepén olyan monda járta Moszkvában, hogy Lenin éjjelente kikel a koporsójából, kijön a mauzóleumból, és sétál a Kreml udvarán. Részleteiben is megörökítette ezt egy vjatkai mese 1925-ból:

„Ül hát Lenin a kis szobájában ebéd után, és könyveket meg újságo­kat olvas. Ám bármelyik újságba pillant, bármelyik könyvet veszi a ke­zébe, mindegyikben csak saját magáról olvas… Furcsa volt ez neki. Előhívatja a doktort, és azt mondja neki: Megtudnád úgy csinálni, hogy meghaljak, de nem igazából, hanem csak úgy, látszólag? – Meg, Vla­gyimir Iljics, de hát, mire való ez? – Hát, tudod – mondja neki -, ki aka­rom próbálni, hogyan mennek a dolgok nélkülem. Valahogy mindent csak rám lőcsölnek, mindenben velem takaróznak. – Hát, lehet – mondja a doktor. – Nem sírba teszünk majd, hanem egy tágas szobá­ba, az illendőség kedvéért betakarunk, hogy ne piszkálhassanak, mert még agyonpiszkálnának. – Csak aztán vigyázzál, doktor, hogy mindez a kettőnk titka maradjon. Csak mi tudjunk erről ketten, no, meg még Nagyezsda Konsztantyinova.

Be is jelentették nemsokára: meghalt Lenin. A nép feljajdult, zoko­gásban tört ki, a kommunisták sem állták meg – könnyekre fakadtak… Betették Lenint egy kis hombárba, úgy hívják: mauzóleum, és őrséget állítottak az ajtajához…" Később arról olvasunk, hogy éjjelenként Lenin felébred, kimegy a Kremlbe, elmegy egy-egy gyárba, egy faluba, be­szélget az emberekkel, s ellenőrzi, hogyan mennek a dolgok. „Megnyugo­dott, amikor a marzolejomba visszafeküdt… Most már majd biztos nemsoká felébred. Az lesz majd csak a nagy öröm!"²⁸

Hasonló motívum található egy üzbég dalban is:

„Hát Lenin halt meg? Nem, csak a teste.
Ő maga nem halhatott meg. A próféták nem hálnak meg.
…Nem halt meg. Ez látszik abból is, hogy a teste
Mindmáig sértetlen. Mindenki más teste rég porrá lett volna.
Alszik, néha felnyitja szemét, s az örömtől izzik,
Mert látja méltó utódai vannak
Rikov és Kalinyin személyében.
Látja: nem hagytak teret a viszálynak,
Valóra váltották minden parancsát.
Hadd aludjék nyugodtan. Bizonyos lehet:
Egyetlen szavát sem másítják meg."²⁹

Az, hogy a tömegtudat a feltámadásról szóló mesékben, a kísér­tetről szóló legendákban, a viccekben stb. sajátosan értelmezte Lenin testének megőrzését, arról tanúskodik: ez a rituálé nem felelt meg az uralkodó elképzeléseknek, magyarázatot igényelt, s élénk kíváncsiságot váltott ki.

Azok a GPU-jelentések, amelyek a lakosságnak a Lenin halálára való reagálását rögzítik, igen komplexek, viszonylag teljes ós repre­zentáns mennyiségűek. (A temetés előtti napokban Petrográdon 10 összesítés készült: ebbe nem számítanak bele a helyőrség egységeitől ós a kerületi pártbizottságoktól befutott jelentések.) Ez számításokat is lehetővé tesz. Ha ezekből kiemeljük azt, milyen formákat öltött bennük Lenin emlékének megörökítése, 67 ízben szerepel az a követelés, hogy Lenint Petrográdon temessék el, 35-szőr fordul elő koszorúra vagy szoborra gyűjtés, 31 helyről futott be javaslat, hogy a várost róla nevezzék el. 29 jelentésben a pártba való belépés szándókát találjuk.

A lenini behívó is figyelmes vizsgálatot érdemel, úgy is, mint a hiva­talos politika része, de úgy is, mint spontán folyamat. Konkrét kutatás alapján még kevéssé ismerjük az embereknek a párthoz való viszonyát a húszas években. Csupán konstatálhatjuk: az évtized elején, a GPU-anyagokból ítélve, a közvélemény gyakran szemben állt a kommunistákkal. Az erre vonatkozó számtalan tanúbizonyság közül itt csak egyet idézek, a kronstadti lázadás periódusából. 1921 tava­szán egy éhező vöröskatona így írt haza: „Ezen a héten kihajtanak bennünket, hogy leverjük (a felkelő munkásokat). Hívnak: iratkoz­zak be a kommunisták közé, ók 30 font kenyeret kapnak, meg két­szer levest és kását. Nekem nem kell, inkább maradok éhes, mint kommunista legyek."³⁰

1924 márciusában egy munkás ezt írta a párt népszerűtlensé­géről a Petroszovjet akkori elnökének, Zinovjevnek: „Hogy az OK(b)P hiába próbálja elnyerni a dolgozó tömegek rokonszenvét, annak a legfőbb oka az, hogy az OK(b)P vezetőinek többsége ga­zember módjára bánik a párton kívüli tömegekkel… A választásokon … a kommunisták nyíltan csalnak, ezért egyetlen választás sem demokratikus, mind a kommunisták diktátuma alatt zajlik le… Ez már vérévé vált a párttagok zömének, akik, mint nemegyszer hallot­tam, azzal próbálják igazolni becstelen tetteiket, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nem ártana e témában külön körlevelet kiadni, meg olyan brosúrákat, amelyeket a párt legismertebb vezetői írnának."³¹

Számos más dokumentum is tanúskodik: nemcsak a parasztok és az értelmiség, hanem a munkások is bizalmatlanok voltak a párt iránt?³² Ezek fényében más megvilágítást nyer a lenini behívó is. A párttagok fel­vételéről még Lenin halála előtt (1924. január) döntött a 13. pártkonferen­cia: olyan intézkedésként, amely a párton belüli „kispolgári" elhajlás elleni harcot szolgálja. (Lehetséges, hogy a lenini behívót a hatalomért folyó el­keseredett harc közepette Sztálin tervelte ki a párt összetételének meg­változtatására A bevonandó új tagokkal megpróbált bázist teremteni a saját hatalmának, mivel a Lenin, Trockij, Kamenyev ós Zinovjev idején ki­alakult párt részéről nem remélhetett támogatást. A döntést az OK(b)P KB január 29-31-i ülése jóváhagyta.)

Ugyanakkor sok gyászgyűlésen is jelentkeztek munkások a párt­ba. E pillanatban bizonyosan spontán lelkesedés volt bennük. Akkor vagy később erről jelentették a párttitkárok: „Határozottan mondhat­juk: sokan a Lenin halála fölött átérzett fájdalomtól léptek be. Mint tény­leges tagokra sokukra a jövőben nem lehet számítani."³³

A lenini behívó azonban nem csupán a tömegek spontán lelkese­dése volt, hanem gondosan megtervezett és megszervezett akció is, mely számos esetben a kényszerítő sorozás határát súrolta, máskor meg összefolyt a spontán ós szervezett elem. M. Roszljakov így írja le e kampány lefolyását Novgorodban: "A megyei pártbi­zottság megbízta a járási pb-ket, küldjék ki képviselőiket a gyárak­ba, s ott verbuváljanak új párttagokat a termelésben részt vevő munkások közül. Az előírásban ez is szerepelt: „A járási képviselők a gyárakban ne … (olvashatatlan). Kívánatos, hogy maguk a pártonkívüliek ajánlják maguk közül azokat, akik igazán méltóak Lenin elvtárs pártjának tagságára.."³⁴ Előadás hangzott el „Lenin ós az OK(b)P" címmel. Azután a párttitkár javasolta kezdjék meg az ajánlásokat, ós vitassák meg azo­kat. A teremben komoly, koncentrált feszültség uralkodik, az emberek tu­datában vannak, milyen fontos, felelősségteljes kérdés van napirenden. Elhangzanak a javaslatok. A titkár jegyzi a neveket. Megkezdődik a vita Van olyan ember, akit az egész terem szinte kórusban hagy jóvá: igen, őt fel kell venni, odavaló, hasznos lesz a pártban. Az elnöklő megkérdi a ja­vasolt elvtársat, ö maga egyetért-e, kíván-e a párt tagja lenni. Egyesek határozottan válaszolnak: igen. Mások haboznak, zavarban vannak: hát, nincs elég iskolám, nem fogok megfelelni, nagy családom van stb. Ezek­nek közbeszólva segítenek, biztatják őket. Van, akit egyértelműen lehur­rognak… A többséget egyetértően javasolják, sokszor tapssal veszik fel a listára."³⁵

1923 végén a gazdasági nehézségek kapcsán Pétervár üzemeiben elbocsájtási hullám vonult végig. A pártba való belépés lehetőséget adott arra, hogy elkerüljék az utcára kerülést. „A Brjanszki fegyvergyárban a le­nini behívó egybeesett a munkások elbocsátásával. Aki jelentkezett a pártba, azt a pártonkívüliek kinevették: ugye, mented a bőröd, hogy el ne bocsássanak." Emiatt sokan vissza is vették a jelentkezést. Az 1924 au­gusztusában megtartott városi párttitkári értekezleten a felszólalások elis­merték: sokan gazdasági okból léptek be. A Vörös Viborg képviselője sze­rint az ilyenek aránya elérte a 80%-ot.³⁶ Egy másik azt közölte; a lenini behívó során belépettek közül 9-en kiléptek, mert már nem tartottak az el-bocsájtástól.

A GPU által átvilágított magánlevelezés is beszédesen bizonyít a párt­ba való belépés, ill. be nem lépés motivációiról. „Nálunk rettenetesen nagy a munkanélküliség, nagyon nehéz munkához jutni. Egy kiút van: be kell kerülni a pártba. Mihelyt belépsz, rögtön találnak neked munkahelyet. Ezért azt tanácsolom, okvetlen próbálj bejutni a pártba."³⁷ Szinte válasz­ként hangzik erre egy másik levél: „Kedves Mitya, írod, hogy beiratkoztál a pártba. Én nem tudok beiratkozni, mert a kommunista pártban nincsen igazság, csak becsapás meg gazság, semmi más."³⁸ „Javasolnám ne­ked, lépj be a komszomol-iskolába, akkor minden könnyebben sikerül majd. Lélekben nem muszáj, hogy azonosulj a pogány tanításukkal." (1924. március.)³⁹

Nem kevés dokumentum tanúskodik arról, hogy nemcsak az értelmi­ség és a parasztság, hanem sok munkás is igen negatívan viszonyult a párthoz. A titkos ügynökök 1924-ben jelentették: maguk a munkások agi­tálnak a pártba való belépés ellen: Az agitáció lényege: a párt, úgymond, megöli az önállóságot, az embert engedelmes géppé teszi."⁴⁰

A gyásznapok alatt a lakosságot foglalkoztatta az utódlás kérdése. Különböző feltételezések forogtak közszájon. Ha összegezzük őket, a „trónörökösök" listája a következő:

Kalinyin 23-szor említve 
Trockij 16 
Rikov 15
Kamenyev 13
Zinovjev 12
Buharinl10
Sztálin 5
Dzerzsinszkij 3
Cjurupa 3 
Csicserin 2
Preobrazsenszkij 1 
Pjatakov 1

Több vezető csak zsidó származása miatt volt ellenszenves. Kalinyin főként azért került az első helyre, mert orosz volt: „Az az általános véle­mény, hogy a Népbiztosok Tanácsa elnöki tisztjére ne Kamenyev kerül­jön, aki zsidó származású, hanem valaki az oroszok közül, a legjobb Ka­linyin lenne."⁴¹ Az értelmiség körében hangzott el az a feltételezés, hogy a kormány elnökéül „valamilyen arctalan figura kerül, hogy könnyű le­gyen elbánni vele, s „úgy mozgathassák, mint a gyalogot a sakkban".⁴² Ilyennek értékelték sokan Kalinyint ós Rikovot, akiknek a háta mögött Trockij fog majd állni, mások a politikai bizottságot, amelynek Zinovjev, Kamenyev stb. lesznek a tagjai.⁴³

Különleges helyet foglalt el a tömegek tudatában Trockij. Hogy a le­hetséges vezérek között Kalinyin után a második helyre került, az magya­rázza, hogy zsidó volt, valamint hogy 1923-ban kampány folyt ellene. ,A munkások sajnálják, hogy Trockij ebben nem állt helyt, és az ellenzékkel tartott, mert különben talán ó lenne (a Népbiztosok Tanácsának elnö­ke)".⁴⁴ Akár pozitív, akár negatív érzéseket váltott ki az emberekből (mint katonai diktátortól tartottak tőle), ám tény: ó is foglalkoztatta az embere­ket ekkor, akárcsak Lenin. Beszélték, hogy le van tartóztatva, hogy száműzték, hogy kilépett – vagy kizárták – a pártból, hogy megsebesült, külföldre szökött stb. A betegségéről szóló közleményeknek nem hittek, helyzete bizonytalansága miatt elégedetlenségüknek adtak kifejezést. Egyesek úgy értékelték, mint a NEP-politika folytatóját, bár túl forró fejűnek tartották. Ugyanakkor a kihallgatott beszélgetésekben refrénként tért vissza: „Inkább halt volna meg Trockij, mint Lenin."⁴⁵ E kijelentés pa­radox jellege ellenére arról tanúskodik, hogy a tömegek tudatában akkor a Leninnel összevethető egyetlen vezéregyéniség Trockij volt.

Az összesítések a társadalom valamennyi rétegének hangulatát kép­viselték. A jelentések szerint a párt és Lenin iránti kritikus viszony az értel­miségre, a diákságra és az alkalmazottakra volt a jellemző. A tanúságok meggyőzően hangzanak, ám mégis állandóan figyelembe kell venni: a je­lentő személyiségén át a jelentések tükrözhették a szellemi dolgozók iránt akkoriban széles körben elterjedt gyanúsítgatás ós ellenségesség légkörét is.

Egyértelműen negatív viszony jellemezte a parasztságot a hatalom vonatkozásában. Magánleveleikben, bizonyára őszintén, így írtak az emberek: „Lenin halálhírét nem egyformán fogadták, egyesek sajnálat­tal, mások örömmel. Rosszul esett hallani, amikor az egyik öntudatlan szegény paraszt így beszélt: „Na, egy megdöglött, jó volna, ha mind megdöglene."⁴⁶ S nemcsak egy beszólt így, hanem sokan. Szóval, a pa­rasztok még nem fogták fel, mit tett értünk Vlagyimir Iljics."⁴⁷ „Nálunk, itt az isten háta mögött, egyebet se hallottunk, mint hogy meghalt Lenin. Három napig a templomba sem volt szabad járni, a többség mégis örült, hogy meghalt Lenin…"⁴⁸ „Tverből. Kérdezed, hogyan reagált a falu Le­nin halálára. Hát, tulajdonképpen sehogy se, semmiféle érdeklődés nem volt: élt s meghalt, ahogy meghalunk mindnyájan." A „szovjetellenes" hangulatok felerősödése Észak-nyugaton a parasztság körében Lenin halála kapcsán az OK(b)P Észak-nyugati Bizottsága 1924. február 20-i ülésének is témája volt. Ilyen határozat született: Erősíteni kell a harcot a GPU szerveinek a segítségével.⁴⁹

Lenin népszerűsége nagyobb volt azokban a rétegekben, amelyeknek a véleménye jobban függ a politikai befolyástól, ilyen a hadsereg, a párt­tagok, az ifjúság, részben a munkásság.

A vizsgált dokumentumok azt bizonyítják: a lakosság reagálását nem hagyták „spontánul" érvényesülni. Roszljakov, a Szovjetek II. összorosz­országi kongresszusának küldötte így emlékezett: „A Szovjetek II. kong­resszusa előtt a KB szétküldte a delegátusok egy részét vidékre, hogy propagandamunkájukkal előzzék meg az ellenséges elemek lehetséges provokációit. A legfontosabb, hogy biztosítsuk a lakosság helyes reagálá­sát a vezér halálára, hogy ne uralkodhassak el a depresszió, a fejvesztettség."⁵⁰ A legnagyobb befolyást a dolgozók gyűléseinek határozataira mindenütt a pártszervek – itt a pétervári pártbizottság – gyakorolták. Min­denütt a párttitkárok jelentették be Lenin halálát, s ók állították össze a határozatok szövegét is. A helyi pártfunkcionáriusok és katonai politikai biztosok konkrét feladatokat kaptak arra nézve, hogyan befolyásolják Le­nin halálával kapcsolatban az emberek hangulatát, hogyan tereljék azt a megfelelő mederbe. „A politikai biztosok magyarázzák el a vöröskatonák számára a kérdés lényegét, és javasolják: mindenki írjon haza levelet ar­ról, hogy az országot ténylegesen a kommunista párt, a lenini család irá­nyítja, tehát nem kell kétségbe esni."⁵¹ .Lenin halála kapcsán hosszan­tartó propagandamunka vár ránk."⁵² A tömény ideológiai ráhatás miatt nehéz meghatározni, mennyire voltak őszinték a vezér iránti érzések, és mennyire inspirálta azokat a propaganda. A Lenin iránti fölöttébb kritikus viszony a tömegek tudatába mélyen beleivódott, s a titkos jelentések ada­tai nem mondanak ellent a hivatalos képnek. A GPU totális kontrollja ós a terror egy és ugyanazt az embert arra kényszerítette, hogy kifelé a szófo­gadó állampolgárt játssza, és részt vegyen a propagandaakciókban, másfelől rejtse el, vagy csak suttogva fejtse ki a hivatalossal ellentétes saját véleményét. Az ügynökök azt is rögzítették, ki volt jelen a gyászün­nepségeken, és ki nem. Ha valaki passzív volt, az gyanúra adott okot. Ha meg valaki a hivatalosnak ellentmondóan nyilatkozott, azt néha rögtön letartóztatták, többnyire pedig elbocsátották, vagy mint megbízhatatlant megfigyelés alá vonták. „Lenin halálhírét Triskin (ügykezelő) örömmel fo­gadta, s ez a közösség néhány munkatársát felháborította. Mivel Triskin felelős beosztást tölt be (az észak-nyugati vasútigazgatóság műszaki osztályának személyzetise), itt mint reakciós egyén nem kívánatos, mun­katársai körében szovjetellenes nézeteket terjeszt… Kérjük, engedélyez­zék Triskin elbocsátását vagy áthelyezését előadói beosztásba… Triskin letartóztatval.⁵³ Sok ügynök ilyeneket közöl: „a parancsnoki kar kitér a vezérről szóló beszélgetések elől", „a zenekar tagjai hallgatnak, félnek nyilatkozni, nehogy letartóztassák őket". Az értelmiség zúgolódott: „ma­napság inkább hallgatni kell, mint korábban". Vagyis az emberek gyakran vagy hallgattak, vagy nem úgy nyilatkoztak meg fennhangon, ahogyan gondolkoztak. Ezért csupán nagyon megközelítőleg állapítható meg Le­nin és a hatalom népszerűségi foka, s azt tételezhetjük fel, hogy a fenti negatív megnyilvánulások csupán a jéghegy csúcsát alkotják.

A húszas évek tömegtudatában Lenin képe tehát, mint a vizsgált for­rások mutatják, több alakban is élt. Mindenekelőtt szorosan összefonó­dott a kommunista párt hatalmával. Oroszországban akkoriban a politika rendkívül perszonifikált jellegű volt: a tömegtudat nem egyik vagy másik párt programelveire orientálódott, nem az intézményekre, hanem a sze­mélyiségekre. A húszas években a kommunista párt fogalma általában a vezér nevében személyesült meg. Ez a megjelenési forma kitapinthatóan megnyilvánult Lenin halála kapcsán a hatalom és a rend megváltozásá­val kapcsolatos elvárásokban és félelmekben.⁵⁴ A pártvezetés tudatos és célirányos erőfeszítéseket tett arra nézve, hogy Lenin neve összeforr­jon a párttal. Ez mutatkozott meg a lenini behívóban, Lenin kultuszának tudatos „építésében" ós a spontán népi érzelmek „összegyűjtésében" is.

Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy már a húszas évek elején megjelenik az emberek képzeteiben az „ideális" Lenin alakja, amelyet gyakran a létező hatalommal állítanak szembe. E motívumot 1921 kap­csán már említettem, ezt követően fokozatosan erősödött. 1932-ben pél­dául, a kollektivizálás által okozott iszonyú éhínség idején, az a legenda járta a parasztok között, hogy Lenin feltámadt, és rövidesen eljön, hogy széttapossa a bolsevikokat.⁵⁵ Később, a harmincas években Lenin mint a szent és az abszolút helyes megtestesülése válik dominánssá.

Megjegyzendő: Lenin értékelésében nemzetiségi mozzanat is érvé­nyesült. Őt oroszként ismerték el a kormány fejének, szembeállítva vele a pártvezetőség többségét alkotó zsidókat. Emlékezzünk az 1921-es jel­szóra: „Le a zsidókkal! Éljen Lenin!" Vagy a húszas évek csasztuskáira Például (prózai fordításban):

Azt mondja Lenin Trockijnak:
Szereztem én egy zsák lisztet.
Nekem kalács, neked – macesz,
Lamcadrica hopsza szakesz.

Vagy:

Oroszhon anyácskánk, sok gabonát termő,
A zsidók jóllaknak, maga meg éhezik.⁵⁶

A felfokozottan antiszemita hangulat közepette Lenin orosz imázsa rendkívül fontossággal bírt a lakosság szemében.⁵⁷

Az embereknek Leninnel kapcsolatos hangulatában a politikai kultúra jellegzetes jegyei nyilvánultak meg: a passzivitás, a politikai fogalmak megszemélyesítése, a nacionalizmus, az antiszemitizmus, az ellenség vagy a bűnös keresése. Például az orvosokat, az eszereket, a burzsoázi­át tartották felelősnek Lenin haláláért. „Lenin halála a munkásosztály áru­lói által leadott lövés folytán következett be, s nem maradhat megbosszulatlan. Szemet szemért, fogat fogért!⁵⁸ Vallási képzetek is erősen bele­játszottak: fölöttébb elterjedt Lenin feltámadásának motívuma. Gyakran fölmerült az emberek véleményében a fölcserélhető áldozat motívuma is: „Inkább halt volna meg Trockij, mint Lenin." „Inkább haltam volna meg én, mint Lenin."

A húszas évek propagandakampánya nem járhatott volna olyan ered­ménnyel, ha nem felel meg bizonyos társadalmi szükségleteknek. Ekkor alakította ki a párt és szilárdította meg a tömegek tudatában a vezér kultu­szát mint a hatalommal való kölcsönviszony egyfajta módját.

(Ford.: Fenyvesi István)

Jegyzetek

1 R. C. Tucker: Lenin's Bolshevism as a Culture in the Making. In: A. Gleason, P. Kenez, R. Stites: Bolshevik Culture. Indiana University Press, 1985.

2 S. White: Political Culture and Soviet Politfcs. MacMillan Press, 1979, ch. 2,3,4.

3 N. Tumarkin: Lenin Lives! The Lenin Cult in Soviet Russia. Cambridge, Mass., 1983. B. Ennker: Die Anfangedes Lenin Kultes. Jahrbücher für Geschichte Osteuropas, 35 (1987), H. 4.

4 A dokumenlumok címeiben ezeket a szakterminusokat nem különböztetik meg. A szerző az összefoglalás (szvodka) alatt az átvilágított levelekből vett idézetek gyűjteményét érti, míg áttekintésnek (obzor) a véleményeknek, eseményeknek a do­kumentum szerzője, a hivatalnok által interpretált kifejtését. (A ford.)

5 Katonai összefoglalás a Pétervári kormányzóságról, 1921, március 1-15. Politi­katörténeti dokumentumok központi állami archívuma (Szentpétervár). [A továbbiak­ban az archívum nevét nem ismételjük] 16. f., 5. őe., 4319. őe., 10. o.

6 Áttekintés vöröskatonák levelezéséről (1930), 24. f., 1/b. op., 187. őe.,67. o.

7 3. sz. különleges összefoglalás a pétervári munkások, alkalmazottak és tanulók viszonyáról Lenin et. halálához. 1924. január 25.16. f., 5. op., 5335. őe.,25. o.

8 Katonai összefoglalás a Pétervári kormányzóságról. 1921. március 1-15.16. f., 5. op., 4319. őe., 8. o.

9 Uo.

10 Politikai összefoglalás a Pétervári kormányzóságról, 1921. márc. 16-26. Uo. 5.o.

11 Politikai összefoglalás 1921 májusának második feléről: vidékről a Vörös Had­seregbe. Uo. 32. o.

12 3. sz. különleges összefoglalás a pétervári munkások, alkalmazottak és tanu­lók viszonyáról Lenin et. halálához. 1924. január 25.16. f., 5. op., 5335. őe.,23. o.

13 10. sz. különleges összefoglalás a leningrádi munkások, alkalmazottak és diá­kok viszonyáról Lenin et. halálához. 1924. február 6. Uo. 63.o.

14 9. sz. különleges összefoglalás a Leningrád és környéki munkások, alkalma­zottak és diákok viszonyáról Lenin el. halálához. Uo. 55. o.

15 Áttekintés az értelmiségről [dátum nélkül]. Uo. 86. o.

16 2. sz. különleges összefoglalás a pétervári munkások, alkalmazottak és diákok viszonyáról Lenin et. halálához. 1924. január 24. Uo. 19. o.

17 [Jelentések hangulatról.] Úti szolgálat [Észak-nyugati Vasút]. Uo. 67. o.

18 3. sz. különleges összefoglalás a pétervári munkások, alkalmazottak és diákok viszonyáról Lenin et. halálához. 1924. január 25. Uo. 25. o.

19 4.§. Közlekedési dolgozók. Jelenlések az Észak-Nyugati Vasút dolgozóinak hangulatáról. [Dátum nélkül.] Uo. 59. o.

20 Valentyinov N. (Volszkij N.) A NEP és a párt válsága Lenin halála után. A Nép­gazdasági Főtanácsban végzett munkám a NEP idején. Emlékezések. Moszkva, Szovremennyik kiadó, 1991.88. o.

21 Propagandakampány Lenin emlékére az ifjúság körében. [Dátum nélkül.] K-601.f., Lop., 531.őe., 10.o.

22 3. sz. különleges összefoglalás a pétervári munkások, alkalmazottak és diákok viszonyáról Lenin et. halálához. 16. f., 5. op., 5335. őe., 25. o., valamint 64,76,78 és 83. o.

23 10. sz. különleges összefoglalás a Leningrádi kormányzóság politikai és gaz­dasági helyzetéről, 1924. febr. 1-10.16.f., 5.op., 5908. őe., 33. o., valamint 5336. őe. 48o.

24 Hangulatjelentés az Ubekobalt üzeméből. [Dátum nélkül.] f. 16., 5. op., 5446. óe.,36. o.

25 Krupszkaja felhívását a Pravda 1924. január 30-án közölte: „Ne hagyjátok, hogy az Iljics fölötti fájdalmatok egyéniségének külsődleges tiszteletébe fulladjon. Ne emeljetek neki szobrokat, ne nevezzelek el róla palotákat, ne rendezzetek pompáza­tos ünnepségekkel stb. Ő maga oly kevés jelentőségei tulajdonított az ilyesminek, olyan rosszul eseti neki…"

26 Propagandakampány Lenin emlékére az ifjúság körében. [Dátum nélkül]"K-601. f., 1.op., 531. őe. ,10.o.

27 Jelentés az OKARTU körzeti tüzérségi iskoláról. [Dátum nélkül] 16. f., 5. op., 5336. őe., 45.0.

28 Pjaszkovszkij A. V.: Lenin egy orosz népmesében és egy keleti legendában. Molodaja Gvargyija, 1930.

29 Uo. A Pjaszkovszkij által gyűjtött folklór hitelességét M. K. Azadovszkij kérdője­lezte meg „Lenin a folklórban" c. tanulmányában, mely a „Lenin emlékére" c. tanul­mánykötetben jelent meg (1934, Akadémiai Kiadó). Arra hivatkozva, hogy egyes szüzsék („sugárhullámot irányítottak Leninre, és akkoron beteg lett Lenin-atyuska") idege­nek a folklór-hagyománytól, valamint hogy a -tyi alakú főnévi igenév óorosz nyelvjá­rási alak, a paraszti élőbeszéd nem ismeri, a szerző hamisítással vádolja Pjaszkovszkijt.

30 Katonai összefoglalás a Pétervári kormányzóságról, 1921. március 1-15.16, f.,5. op.,4319. őe.,9. o.

31 Névtelen levél Zinovjevhez, 1924. március 10.16. f., 1. op., 533. őe., 64. o.

32 16.f.,5.op.,5343. őe.,8. o.

33 Összefoglalás a kerületekből (vagyis a kerületeknek a kormányzósági pártbizott­sághoz küldött jelentéseiből), 1924. jan. 25.16. f.. 5. op., 5335. őe., 32. o.

34 1.6.f.,5.op.,5259.őe.,17. o.

35 Állami Politikatörténeti Múzeum (Szentpétervár), 6. f., Roszljakov-anyag, 20. o.

36 16. f., 5. op.,5343. őe.,8.0.

37 Az elolvasott levelezés rövid áttekintése (1924. márc. 22-31). 16. f., 5. op., 5911. őe., 171. o.

38 Uo. 59. o.

39 Uo. 141.0.

40 10. sz. különleges összefoglalás a leningrádi kormányzóság politikai és gazdasági helyzetéről (1924.febr. 1-10). 16. f., 5. op., 5908. őe., 32. o.

41 4.§. Az É. Ny. Vasút közlekedési munkásai és alkalmazottai. [Hangulatjelentés.] 1924. január 29.

42 4.§. Közlekedési dolgozók. [Hangulatjelentések.] [Dátum nélkül.) Uo. 65. o.

43 Uo. 56.o.

44 Uo.51.0.

45 Uo.25.0.

46 Uo.75.0.

47 Az elolvasott levelezés rövid áttekintése. (1924. márc. 22-31.) 16. f., 5. op., 5911. öe.,23. o.

48 Uo.56.0.

49 Az OKP Észak-nyugati KB Irodája ülésének jegyzőkönyve. 1924. febr. 22.16. f., 1. op., 531. őe., 7. o.

50 L. 35. jegyzet, 13.o.

51 Különlegesen sürgős jelentés. A PUOKRPET információs és statisztikai osztálya főnökének. 1924. január24.16. f., 5. op., 5336. őe., 9. p.

52 Uo. 15.q.

53 4.§ Az É. Ny. Vasút közlekedési munkásai és alkalmazottai. [Hangulatjelentés.] 1924. január 29.16. f., 5. op. 5335. őe., 83. o.

54 Sürgős politikai jelentés (1/7. sz.) a Pétervári katonai körzet politikai főcsoportfőnök­ségétől, 1924. január 23. Leninét, halálára. 16. f., 9. op, 9765. őe., 6. o. ford.: 16. f., 5. op.. 5335. őe., 25.0.

55 A legújabbkori történeti okmányok őrzésének ós kutatásának oroszországi köz­pontja, 124. f„ 3. op., 359. őe., 26. p.

56 Politikai összefoglalás a Pélervári Kormányzóságról, 1921. február 16-március 26. Átvilágított levelek. 16. f„ 5. op., 4319. őe., 4. o.

57 Erre a képre Sztálin gondosan ügyelt, amikor a harmincas években kétszer is megtiltotta Marija I. Uljanovnának, hogy az antiszemitizmus elleni harc jegyében közzé­tegye a Lenin zsidó őseire vonatkozó dokumentumokat. Lásd: Otyecsesztvennie arhivi, 1992. 4. sz.

58 Összefoglaló a kerületek szerint, 1924. január 23. 16. f.. 9. op., 9765. őe.. 1. o.

Marosán György letartóztatása és pere szorosan kapcsolódott Rákosiéknak az ún. baloldali szociáldemokraták elleni fellépéséhez. Marosán a Szakasits-per másodrendű vádlottja volt.

Rákosi Mátyás az MDP Központi Vezetőségének 1950. február 10-ei ülésén javasolta, hogy válasszák újjá az összes pártszervezetek ve­zetőségét. A jobboldali szociáldemokraták, a szindikalista-bürokratikus jelenségek elleni fellépés egybeesett a nemzetközi méretű szociáldemok­rata-ellenes kampánnyal. Már ekkor az ÁVH őrizetében volt Horváth Zol­tán – a Népszava főszerkesztője – (1949. július 31. óta), Ignotus Pál (szeptember 5. óta), Száva István (?) – akit pedig a két párt egyesülésé­nek látszatbizonyítékaként a Szabad Néphez vezényeltek át – Justus Pált pedig – mint a Magyar Rádió alelnökét – már el is ítélték a Rajk-perben. A szociáldemokráciára mért első Csapások, Peyer Károly és társai kizára-tása, majd az ún. sportcsarnoki szavazás, amelynek során – a párt szer­vezeti szabályzata ellenében – a szabályosan megválasztott KV-tagok többségét kizárták, illetve a Nitrokémia-szabotázs szociáldemokrata vo­natkozásai ismertek. 1950 tavaszára-nyarára azonban már nemcsak ez az 1947 végén megkezdett, s akkor még csak ún. jobboldali szociálde­mokratákra kiterjedő politikai elítélés terjedt tovább, hanem 1950 tava­szától a baloldali szociáldemokratáknak azt a részét, akik a pártegyesü­lést támogatták ugyancsak ellenségnek minősítették a még szabadlábon lévő jobboldali és centrista vezetőkkel együtt. Április 25-én Rákosi tájé­koztatót tartott a „Szakasits-ügyről", a május 8. és 12. között ülésező or­szággyűlés pedig elfogadta Szakasits – akit a Rákosi villából távozva tar­tóztattak le – úgynevezett lemondását, majd július 17-ón dr. Molnár Eriket nevezték ki a felmentett és időközben agyonvert szociáldemokrata igazságügyminiszter dr. Ries István utódjául. Augusztus 16-án pedig Rákosi a KV ülésén már beszámolót tarthatott a „Marosán György, Vajda Imre és Ries István ügyről". Mindezek a tények csak jelzései annak a folyamat­nak, mely több lépcsőben zajlott le a szociáldemokraták egy része ellen.

A szociáldemokratákkal szembeni fellépésről érdemben Rákosi az MDPKV 1950. október 27-i ülésén számolt be. Itt fejtette ki azt az állás­pontját, hogy a jobboldali szociáldemokratáknál a baloldaliak még veszé­lyesebbek. A koholt vádak a következő „érvekre" épültek:

1. a kémtevékenység vádja: Rákosi megítélése szerint az SZDP a kommunistaellenes erők gyűjtőmedencéje lett az egyesülés előtt. Az angol szolgálatban álló szociáldemokraták, a Labour Party-tól kapott utasításaik­nak megfelelően színleg támogatták az egyesülést, hogy az MDP-be kerülve azt mint „ötödik hadoszlop" minél jobban felhígítsák, miközben a jobbol­daliakat eltávolították, a legkompromittáltabbak pedig külföldre mentek.

2. a háborús bűntett vádja: Rákosi véleménye szerint a magyar szoci­áldemokraták és a szakszervezetek vezetői a Horthy-rendőrség szolgála­tában álltak, mivel közös céljuk a „bolsevizmus elleni harc" volt.

3. a népi demokrácia elleni szervezkedés vádja: Rákosi 1952. februári beszédében már úgy állította be az 1945. utáni szociáldemokrata balol­dali együttműködést, mint amelyik megtévesztette a kommunistákat, s miközben fennen hirdették a munkásegységet, valójában az imperializ­mus ügynökei voltak.

A koncepció kialakításához három-négysoros jelentések is elégsége­sek voltak, s ezekből akár egész oldalas vallomások is kikerekedtek a későbbiekben.

Marosán Györgyöt 1950. július 7-én tartóztatták le ós első-, valamint másodfokon is halálra ítélték. A perben az államvédelmisták elkövettek egy „hibát". Rákosi ugyanis Szakasitsot elsőfokon halálra kívánta ítéltetni, hogy azután később kegyelmet gyakorolhasson… Ezt azonban egy „vé­letlen" elírás megakadályozta: azon a papírlapon, ahol a kihirdetendő íté­letek szerepeltek, a halál Marosán neve mellé került, akit így a Budapesti Büntetőtörvényszék 1950. november 24-én halálra ítélt. Sőt még másod­fokon is – 1950. december 11-én – halálra ítélték Marosánt, ám miután mindkét ítélet „tévesen" került kihirdetésre, még 1950 végén kegyelmet kapott! A korabeli tanácsvezetők és ülnökök „bírói függetlenségének" egyik eredeti forrása ez a dokumentumokkal alátámasztható történeti

Az itt közölt jelentés eredetije a Belügyminisztérium Történeti Irattárá­ban őrzött Szakasits-per aktáiból került elő. Az iratot az eredeti formátum és helyesírás szerint közöljük. Az 1954-ben keletkezett írás már Marosán rehabilitációját „készítette elő", röviden végigkísérve azt, hogy milyen vád­pontok alapján ítélték el az 50-es években az SZDP egyik legismertebb politikusát.

A per utóéletéhez tartozik, hogy a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága – dr. Molnár Erik elnökletével -1956. június 15-én zárt tárgyalá­son Marosán ügyében is azt az ítéletet hozta, hogy az elítéltet bűncselek­mény hiányában felmenti a háborús bűntettnek [BHö 82/e pont], folytató­lagosan elkövetett hűtlenség (kémkedés) bűntettének [BHö 37. pont (1) bek. c. és c alpont 38. pont (1) bek. 3. fordulat], továbbá a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése bűntettének [BHö 1. pont (1) bek.] vádja alól.

*

Szigorúan titkos!

Belügyminisztérium

Vizsgálati Főosztálya

Jelentés

Budapest, 1954. október 7-én

Marosán György (Hosszúpály, 1908. Lőrinc Mária) kispolgári származá­sú magyar anyanyelvű, magyar állampolgárságú, 4 elemi iskolát végzett, képzettsége sütőmunkás volt. Ilyen minőségben dolgozott 1934-ig, ezt követően mint akrobatatanár működött. 1939-től 1943-ig az EMOSZ-nak volt a főtitkára. 1944-ben az SZDP titkára lett, majd a felszabadulás után főtitkár. 1949-től, mint könnyűipari miniszter működött.

Marosán Györgyöt az ÁVH. 1950. július 7-én vette őrizetbe a demok­ratikus államrend megdöntésére irányuló szociáldemokrata szervezke­dés vezetésének gyanúja miatt.

A Budapesti Büntetőtörvényszék 1950. november 24-én halálra ítélte. A magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága 1950. december 11-én ítéletét megváltoztatta és életfogytiglani fegyházra mint főbüntetésre, to­vábbá teljes vagyonelkobzásra, 10 évi politikai jogveszteségre és ugyan­ilyen tartamú hivatalvesztésre, mint mellékbüntetésre ítélte.

I. Háborús bűntettben.

II. Folytatólagosan elkövetett kémkedés bűntettében.

III. A demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntettében.

Marosán György vizsgálati anyagából és bírósági ügyirataiból az elle­ne emelt vádpontokkal kapcsolatban az alábbiak állapíthatók meg.

I. Háborús bűntett:

A vádponttal kapcsolatban a korábbi vizsgálat megállapította, hogy Marosán György 1925-ben a román politikai rendőrségnek adott írásbeli nyilatkozatával kötelezte magát arra, hogy besúgó tevékenységet fejt ki a munkásmozgalomban. A megbízásnak megfelelően rendszeresen végez­te besúgását és ezért időnként pénzösszegeket kapott. Amikor Romániá­ban már gyanússá vált besúgó tevékenysége, illegálisan Debrecenbe küldték, majd innen Budapestre került. Budapesten Zdeborszky Oszkár detektívnek tette megjelentéseit. Így pl. 1929-ben egy készülő munka­nélküli tüntetésről, 1930-ban a Parlament előtt szervezett tüntetés előké­születeiről. Miután megválasztották őt az élelmezési munkások országos szövetsége főtitkárának, még szélesebb körben végezte besúgását. Több kommunistát besúgott, akik a letartóztatások után a kínzásokba belehal­tak.

Vallomását alátámasztotta Szakasits Árpád, aki vallomást tett arról, hogy Marosán György a politikai rendőrség besúgója volt.

II. Folytatólagosan elkövetett kémkedés bűntette:

A vádponttal kapcsolatban a korábban lefolytatott vizsgálat megállapí­totta, hogy Marosán György az angol I. S. [Intelligence Service – K. ZS.] ügynöke volt. Kémkapcsolatban állt Bőhm Vilmossal, akivel együtt fej­tette ki kémtevékenységét. A felszabadulás után Bőhm Vilmosnak rend­szeresen adott kémjelentéseket a funkciójában megtudott összes állam­titkokról és azokról a tárgyalásokról is, melyeket az MKP vezetőivel folytatott. Utasításra szoros kapcsolatot tartott fenn a szovjet követség­gel, és erről beszámolt az angoloknak. Kezdeményezésére 1945 márciu­sában tárgyalás jött létre közte, Ries és Szakasits, továbbá két angol I. S. ügynök között. Határozatot hoztak, mely megszabta az ún. külpolitikai osztály feladatkörét, melynek célja volt, hogy hídfőállást biztosítson az angol titkosszolgálat számára. Ezt követően a külpolitikai osztály rend­szeresen készített kémjelentéseket az angolok részére. Az osztály vezeté­sének élére dr. Szálai Sándor ügynököt helyezte. Marosán ez mellett még az ÓZNA, később az UDB, részére is fejtett ki kémtevékenységet. A jugoszláv hírszerző szerv felé Lazar Brankovval állt kapcsolatban.

Vallomását alátámasztotta: Szakasits Árpád, Szálai Sándor és Horváth Zoltán vallomásai, akik vallották, hogy Marosán az angolok beszervezett ügynöke volt.

III. A demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntette:

A vádponttal kapcsolatban a korábbi vizsgálat megállapította, hogy Marosán György végrehajtotta az angol kémszolgálat utasításait, hogy az SZDP felhasználásával a népi demokratikus köztársaságot meg tudják dönteni. Elkövetett mindent, hogy az SZDP szervezeteit ellenforradalmi erőkkel töltse fel. Közreműködött Szélig, Bede, Bán, Bartuc, Báron és még sokan mások külföldre szöktetésében. 1948 márciusában Marosán részt vett Szakasitscsal, n. n. (a szerző megjegyzése!) és Justussal folyta­tott tárgyaláson, ahol elhatározták, hogy az egyesülés előtt az SZDP irat­tárából megsemmisítik a kémtevékenységükre és az összeesküvésre vo­natkozó okmányokat. Az egyesülés idején Marosán mindent megtett, hogy az angolszászoknak megfelelően minél több szoc. dem. funkcioná­riust mentsen át. A tagfelülvizsgálat során a hírhedt Tolnai Józsefet, Szenczi Sándort, Barcza Sándort és még másokat megmentett a kizárás­tól. Miután a Könnyűipari Minisztériumba került, végrehajtotta az ango­lok szabotázs utasításait, mellyel a tervteljesítés végrehajtását próbálta megakadályozni. Az utasítások végrehajtásához szükséges anyagi fede­zetet Vajda Imre és Gombosi Zoltán nagyarányú panamáin keresztül biz­tosította. Vallomását alátámasztotta Vajda Imre, Gombosi Zoltán, n.n. (a szerző megjegyzése!), Szakasits Árpád és még sokan mások egybehang­zó vallomásai, kik állították, hogy Marosán a szervezkedés vezetésében vett részt.

(Farkas Miklós áv. fhdgy.)

Készült: 3 pl.-ban, két oldalon Gépelte: S.I. áv. tőrm.