1. Politikai pólusok

Az elmúlt években politikai vitafórumokon egyre többször gon­dolkodtattak el magukat baloldaliaknak valló politikusokat, hogy mitől érzik magukat baloldalinak. Hisz minden állítólagos balol­dali célra produkált már a történelem ugyanolyan jobboldali pél­dát is.

Szociális érzékenység? Nem baloldali jegy, hiszen számos országban jobboldali pártok védik meg széles tömegek létfelté­teleit. Magyarországon is akad erre példa, gondoljunk csak arra, hogy a harmincas évek végén a nagycsaládosok számára ked­vező hitel fejében épített házak (ONCSA-házak) ma is kapósak; hogy akkoriban az ország legtöbb iskolájában kaphattak ingyen tejet a tanulók; hogy az eladósodottak hajlékát, élelmet termő kertjét védték az adósvédő törvények. Az akkori szociális vívmá­nyok egyikével sem dicsekedhettünk a nyolcvanas évek balol­dali kormányzata alatt – és ma sem.

Ateizmus? Nem baloldali jegy, hisz több jobboldali ateista diktátor pusztító gépezete nem kímélte az egyházakat sem. Ez­rekben mérik a Hitler által elpusztított papok, apácák lélekszá­mát, de gondolhatunk Romero san-salvadori érsek vágyba salva­dori apácák junta-párti gyilkosaira is.

Internacionalizmus?Nem baloldali jegy, hisz épp a multinaci­onális óriás-vállalatok hirdetik a tőke internacionalizmusát és épp a legkonzervatívabb arisztokrata családok kozmopoliták: in­kább házasodnak rangjukbéli idegen nemzetbelivel, semmint rang nélküli hazaival.

Az államhatalom korlátozása? Nem baloldali jegy, hisz épp az állam révén akarják korlátozni a vagyonosok befolyását a bal­oldali pártok, nem egyszer elcsúszva a totális államhatalom ki­építéséig.

Nem baloldali jegyek tehát azok, amelyekről általában ezt ál­lítják. Ha nem a fentebbi tényezők, akkor melyek azok a végle­tek – vezérlő csillagok – amelyek a politikusok számára az Északi Sarkcsillagot vagy a Dél Keresztjét jelentik?

Deák Ferenc óta ezt a két pólust – a két vezérlő csillagot – senki nem fogalmazta meg lényegretörőbben.

Van-e arra bizonyíték, hogy a politikában csak ez a két pólus van? Több politológus négy-, hat- vagy nyolcpólusú politikai rend­szerekben hisz, amelyekben a szélső értékek: szociális érzé­kenység kontra tulajdonosi érdek, internacionalizmus kontra na­cionalizmus, etatizmus kontra individualizmus.

Véleményem szerint időlegesen létezhetnek az egyes politi­kai rendszerekben a fentebb felsorolt tényezők, de hosszabb tá­von előbb-utóbb kiderül, hogy a szociális elkötelezettséget vagy tulajdonosi érdekeket szolgálnak-e inkább a nemzeti, vallási vagy emberi jogi köntösbe bújtatott politikai célok. A kambodzsai totális etatizmus milliónyi kistulajdonost gyilkolt le; az iráni teokrácia földbirtokos, gyártulajdonos és menedzser áldozatait tízez­rekben számolják, az internacionalista tőkének a kistulajdonosok ellenében utat nyitó Brazíliában vagy Peruban a külföldi tulaj­donba került erdők, földek „indiántalanítását" vagy „gaucho-talanítását" szintén megöltek tízezreiben mérik. A felsorolt kormány­zatok akár a közérdek, akár a vallás, akár a külföldre történő nyi­tás ürügyén tették amit tettek, ezt a hazai tulajdonos osztályok ellenében tették, azaz „baloldali" jellegűek voltak. Általában is el­mondható, hogy az állami beavatkozás, a vallások intelmei, a nemzetközi tőke technológiai és munkahely-teremtő hatásai in­kább mérséklik a jövedelmi-vagyoni különbségeket, mintsem nö­velnék azokat. Van persze ellenpélda is: Pinochet vagy Duvalier etatizmusa elképesztő arányú jövedelmi aránytalanságokhoz ve­zetett Chilében ill. Haitiben; az ulsteri protestáns vezetés tudato­san szegényíti és kényszeríti kivándorlásra a katolikus vallású íreket.

Sokat gondolkodhatott Deák, amíg arra a következtetésre ju­tott, hogy a „szabadság és tulajdon" két olyan varázserő, két olyan axióma, amely rendezőelv-párnál jobban már nem egy­szerűsíthető le történelemszemléletünk. E szemlélet jegyében a baloldali póluson a szabadság, a jobboldalin a tulajdon áll.

2. Európa, a tulajdon őshazája

Furcsa kontinens Európa – geológiailag valójában nem is külön­álló kontinens, mivel hegységek és folyók több ezer kilométer hosszan szervesen összekapcsolják Ázsiával. Európa inkább szociológiai fogalom. Mi tette azzá? Többek között a magánsza­badságot biztosító, a személyi kiszolgáltatottságot csökkentő tu­lajdon, mint intézmény kialakulása. Ezáltal vált az ember függet­len gondolkodó lénnyé, individuummá. Történészek szerint ez a kialakulás a Krisztus születése előtti 1100 év körűire tehető.

A jelzett időpont előtti századokban Európa legjelentősebb királysága a mükénéi akháj királyság tulajdonjogilag mit sem kü­lönbözött a vele egykorú birodalmak, a kínai Sang dinasztia, a már erősen centralizált Asszíria és Urartu, a lazábban központo­sított hettita és mitanni királyságok, a nagy Ramszeszek korát élő Egyiptom, a kasszita vezetőréteg alatti Babilónia tulajdonfel­fogásától. A birodalom egységét megtestesítő királyi család tu­lajdona birodalma határain belül szinte korlátlan volt, és előkelő alattvalói sem élvezhették az élet- és vagyonbiztonság előnyeit, minél távolabb éltek az udvari intrikus élettől, annál kevésbé. Politizálniuk kellett, szolgálniuk kellett, ha életben akartak ma­radni. Nem a felhalmozott vagyonuk szolgálta létbiztonságukat, hanem az uralkodóhoz fűződő személyes viszonyuk.

A Kr. e. XIII. században Pannónia és a Balkán térsége világ­történelmi jelentőségű szerepet töltött be. A térségből kiinduló néphullámok elsöpörték a hettita és a mitanni királyságot, a fegyveres jövevényekhez csatlakozó, alávetett sorban élő helyi lakosok kereskedővárosok tucatjait rabolták ki és rombolták le. A nyugatról keletre irányuló vándorlás szárazföldön is folyt (így ke­rültek balkáni rokonaik mellől az örmények egészen a Kaukázu­sig) és tengeren is zajlott. Egyiptom épphogy ki tudta védeni a „tengeri népek" támadását; az addig szerves tartozékát képező Kánaánt elvesztette, részben a tenger felől érkező filiszteusok, részben a megroggyant Egyiptomból kiköltöző, egyistenhívő zsi­dók javára. Egy szűk, mindössze kétszáz évnyi periódusban ala­kult ki a két világtörténelmi jelentőségű tényező, az egyistenhit és a magántulajdon.

A pannon-balkán térségből e korszakban kiinduló utolsó népmozgás földönfutóvá tette a dórok elől menekülő mükénéi arisztokráciát. Hol nyerhettek volna létbiztonságot egy olyan vi­lágban, ahol a messziről jött vagyonos idegenek a kor szokásai szerint nem juthattak be uralkodók vérrokonokból álló udvari kö­rébe? A dórok ellen szintén védekező attikai ión királyság – an­nak érdekében is talán, hogy alattvalói közé csalogassa a fegy­veres kísérettel, kincsekkel rendelkező akháj arisztokráciát – ha­talmasat lépett előre a tulajdonjog terén. Lemondott az alattvalók élete és vagyona feletti királyi tulajdonlás szokásáról, és ezt la­zább kötelékké – szuverenitássá, fennhatósággá – változtatta. Kialakult a királyi udvartól független arisztokrácia élet- és va­gyonbiztonságát szolgáló magántulajdon.

A tulajdon tehát már keletkezése csírájában is a szabadsá­got, az uralkodótól való függetlenséget szolgálta. És a szabad­ság is csak ellentétpárja, a tulajdon létrejötte révén tudott elter­jedni először Európában, majd a világon.

A történelmi képlet ellenkezője is igaz: akik a szabadság ne­vében bármikor a történelemben célba vették a tulajdont, azok előbb-utóbb az alapvető szabadságjogokat is veszélyeztették. Akik viszont a tulajdonosok érdekeit a végletekig, a legelemibb szabadságjogok megsértésével akarták képviselni, azok a tulaj­donbiztonságot ásták alá.

Megelőlegezhető a végkövetkeztetésem: mesterséges és erőszakolt a tulajdon és szabadság alternatívájának felvetése, és ennek alapján a történelmi „jobb" és történelmi „bal" irányza­tok bármelyike melletti következetes kiállás.

3. Tulajdonpártiság

Legkorábbi jogtörténeti emlékeink egyszerre voltak tulajdon- és szabadságpártiak. Az Aranybulla kikényszerítésének történelmi körülményeiben döntő tényező volt az, hogy az oligarcha-réteg nem tartotta tiszteletben a köznemesek, királyi jobbágyok tulaj­donjogait. A tulajdonbiztonság kikényszerítése egyben a lakos­ság széles rétegei számára a szabadságjogok kiterjesztése is volt.

A XIV-XVIII. században fokozatosan kristályosodott ki a mai polgári tulajdon. Az uralkodói előjogok és a nemzetségi hagyo­mányok ellenében egyre inkább örökölhetők lettek a birtokok, a vagyonok adásvételét egyre kevésbé gátolták elővásárlási privi­légiumok, ősiségi megkötések, a királyi és vármegyei hatalom egyre általánosabban csak a vagyonok hozadékát adóztatta meg, és nem magát a tulajdont.

A tulajdont egyre inkább nem a rivális tulajdonostársakkal, vagy az államhatalommal szemben kellett megvédeni, hanem egyre inkább a tulajdont tagadó, őskommunisztikus elveket valló szektákkal, később a kispolgári utópiákkal, majd a marxizmussal szemben. Fokozatosan kialakultak a tulajdont, tulajdonlást harci­asan védelmező eszmék és pártok. A tulajdont védő eszme­rendszerek típusai Európában:

Érdekkülönbségek taktikai célokban lehetnek e felsorolt poli­tikai nézetek között, de közös érdekük a tulajdonbiztonság megőrzése. Leginkább képviselik a tulajdonosi érdekeket a kis­polgári, kisparaszti rétegek – hiszen gazdasági krízis, összeom­lás esetén ők válhatnak legnagyobb eséllyel tulajdonnélkülivé. Harciasan védekeznek tehát a nagytulajdonos latifundisták és a monopóliumok ellen, a külföldi tulajdonosok hazai tulajdonlást gátló befolyása, versenye ellen – továbbá a tulajdonosi jogokat korlátozni akaró baloldali nézetekkel szemben.

A mai liberális kritikusoknál még mindig gúny – vagy éles kri­tika – tárgya a 60 évvel ezelőtti Magyarország kedvezményekre jogosító szociális (szegénységi) bizonyítványa vagy az eladóso­dott kisparasztok portáit oltalmazó adósvédelmi törvény, meg a baloldal által is sokszor szidott Nagyatádi féle földosztás. Ezek a tények azonban azt is jelezték, hogy a vallási hagyományokkal átszőtt arisztokrata konzervativizmus gátat szabott annak, hogy egyáltalán ne törődjenek a tulajdonnélküliek megélhetési problé­máival.

A nemzetközi liberális burzsoázia – a gyarmati háborúk és a tagadhatatlanul kolonialista restaurációs kísérletek (1954: Gua­temala, 1956: Egyiptom, 1962: Algéria) kudarca után taktikát váltott. Nem a szilárd, „örök időkre" szóló tulajdon megőrzésére törekedett, hanem – a munkaerő és a tőke szabad áramlásának biztosításával – a gyors mobilizálhatóságra. A profit-repatriálás szabadsága, felülértékelt megrendelések, érték alatti kiszállítá­sok, áruhitelek nyújtása révén a tőke-tulajdon tekintélyes hánya­da rövid idő alatt képes láthatatlan helyváltoztatásra. Rugalmas­sága miatt nem kényszerül konfrontálódni a baloldallal oly mér­tékben, mint a helyhez, országhoz kötött földbirtokosok vagy kis­tulajdonosok.

4. Szabadságpártiság

A jelen keservei elől a múltba menekülő történészek, filozófusok, költők – már az antik időkben is – gyakran felsóhajtottak: a tulaj­don előtti időszak maga volt a történelmi aranykor, a más tulaj­dona után nem irigykedő emberek békés világa, maga a Paradi­csom. Nagy tévedés volt ez a vélemény, nagy történelmi ábrán­dok – és társadalmi csapdák – melegágya.

„A mongolok titkos története" filmszerűen tárja elénk a XI-XII. századi nomád világ nagyon szoros függőségi viszonyait. Családja, nagycsaládja, nemzetsége, törzse és fejedelme ren­delkezhetett egy „szabadnak" mondott harcos életével, vagyoná­val és családjával is. Sem családi esemény, sem betegség, sem jószággal való törődés nem lehetett hivatkozási alap az utasítá­sok, parancsok megtagadására.

Múlt századi utazók, etnológusok tárták fel a „szabadnak" hitt bantu, vagy pápua törzsek belső kiszolgáltatottsági viszonyait. Az egyszerű tagokat főnökeik szeszélye bármely pillanatban ér­telmetlen háborúba, túlságosan kockázatos vadászatba kényszeríthette, a varázslók is bármely nap vallási áldozás, rituális célú párbaj áldozataivá tették őket. Feleségeik, leányaik bármi­kor ágyasokká kényszerülhettek.

Bármennyire is barbár, sötét kor volt a magántulajdon előtti kor, békességében, harmóniájában évezredeken át hittek. Hitték Spartacus felkelői, hitték a római uralom ellen katonai közössé­gekben élő zelóták, hitték a köztulajdonban élő bagauda őske­resztények, a franciaországi albigensek és katharok, a balkáni bogumilok, Savonarola firenzei hívei és Münzer Tamás iparosai, a taiping császárság hivatalnokai és Paraguay misszionáriusai.

Marx nyomdokain a hatalomra került baloldal is tudatos tulaj­don-ellenes politikával vélte elérni az aranykort. Ma gyakran fel­vetődik, hogy a sztálinizmus kora, a kádári éra nem „igazi" balol­dali korszak volt. De ha a baloldaliságot azzal a szabadsághittel azonosítom, amelyik a tulajdontól való függetlenséget kívánta el­érni, akkor a Szovjetunióban az elmúlt 70 év, Magyarországon az elmúlt 40 év valójában a baloldal teljhatalmi korszaka volt. Sztálin tudatosan verte szét nemcsak a magántulajdont, hanem a kisközösségi-szövetkezeti, egyesületi, részvénytársasági, ön­kormányzati tulajdonformákat is. Magyarországon a hatvanas években fosztották meg maradék tulajdonától a parasztságot, a hetvenes években pedig már a lakosság lakás- és üdülőtulajdo­nát – tehát nemcsak a termelő vagyont – korlátozó törvények is megjelentek.

Ha nem a tulajdon lett volna az elmúlt évtizedek politikájának a céltáblája, akkor ma nem lenne szinte egységes közgazdász­álláspont abban a kérdésben, hogy a legfontosabb politikai te­endő a tulajdonreform, a felelős és érdekelt tulajdonos-réteg ki­alakítása.

A korszak azt is bebizonyította, hogy pusztán a tulajdon elle­nében nem lehet a szabadságjogokért küzdeni. A magántulajdonból nyerhető jövedelem legfontosabb szociológiai funkciója éppen az – talán a mondabeli athéni király, Kekropsz szuvereni­tás-reformja óta -, hogy az egyén államhatalomtól való szellemi és egzisztenciális függetlenségét szolgálja. Sztálin, Pol Pot, Mao diktatúrája épp azért nyirbálta meg minden korábbi zsarnoksá­got felülmúló mértékben az emberi szabadságjogokat, mert tulaj­don nélkül kiszolgáltatottakká, szolgarendűvé süllyesztette le ko­rábban szabad emberek százmillióit.

Még a korábban tulajdonnélküli bérmunkás és napszámos rétegek is elvesztették emberi jogaik szinte valamennyi elemét-szükségszerűen ők sem voltak nyertesei a tulajdon felett aratott győzelemnek.

Tanult-e az emberiség a társadalmi csapdákból? Tanult-e abból, hogy a latifundisták, monopolisták tulajdonosi érdekeinek végletes kiszolgálása a szabadságjogokra nézve éppen annyira kárhozatos következményekkel jár, mint a tulajdont gyűlölő őskeresztények, anarchisták, bolsevikiek forradalmai? Nem hi­szem, hogy tanult volna, hisz minden nemzedéknek elölről kell kezdenie a politika tanulási folyamatát. Minden nemzedékben épp úgy vannak tulajdont, vagyont sok tisztességtelenség árán felhalmozó, azt tűzzel-vassal védő egyedek, mint saját politikai céljaikat tulajdonellenes demagóg jelszavakkal elérni kívánó erők. Nincs semmilyen biztosíték arra nézve, hogy valamely tör­ténelmi szituációban ne visszhangozzák az utcák a tulajdonnélküliek követeléseit. Ahogyan a költő mondja:

A baloldali eszmeáramlatok között a leggyakoribbak:

• a tulajdonszerzést, tulajdon révén történő „kizsákmányo­lást" elítélő, tiltani szándékozó eszmerendszerek;
• a termelői tulajdont tiltó, személyi tulajdont engedni szán­dékozó kispolgári utópiák;
• a tulajdont mint az egyéniség megőrzését garantáló esz­közt (és nem célt) tekintő keresztényszocialista irányzatok – mi­szerint a fölös jövedelmet a keresztényi szeretet jegyében kívá­natos eladományozni a rászorulóknak;
• a tulajdont és hozadékát adóalanynak tekintő, a „nem megérdemelt" jövedelmet és vagyoni hányadot államhatalmi úton szociális célokra átcsoportosító szociáldemokrata, szocia­lista eszmerendszerek.

5. Gazdatudatiság – függetlenség érzete

A szabad döntés és a tulajdon egy személyben, a kisárutermelőben egyesül. Az önálló gazdák, kisiparosok és kiskeres­kedők saját termelő-vagyona garantálja szellemiségük függet­lenségét, egyéniségük megőrzését. Sem a legszegényebbek ki­szolgáltatottsága, sem a leggazdagabbak munkátlansága nem csorbítja valóságérzékelésüket.

Míg a múlt században a kistulajdonosok tették ki a magukat független gondolkodásúnak tekintők többségét, a mai középosz­tály munkavállalása mellett tulajdonol üzletrészeket, részvénye­ket, kötvényeket. Tapasztalat szerint, ha a munkavállalásból származó évi jövedelem mintegy felének megfelelő osztalékhoz, kamathoz jut egy család, akkor ez a jövedelemhányad már nagyfokú függetlenséget, szabad gondolkodást is megalapoz, küszöbérték ahhoz, hogy ez a család – Czuczor szavaival élve – „urat ne ismerjen".

Mint ismeretes, Csehszlovákiában – hozzánk viszonyítva – alig örökölt nemzetközi eladósodottságot az új rendszer. (2,5 milliárd dollárt a mi 22,5 milliárd dollárunkkal szemben.) Meglép­hették tehát a gyors-privatizációt, vagyonjegy formájában vala­mennyi állampolgárt tulajdonhoz juttatták. Lesz-e ezáltal széles, független középosztályuk?

A független középosztály létezésének feltétele jelentősebb arányú, tulajdonhasznosításból származó jövedelem. Ha a sok elaprózott tulajdonos nem tudja hatékonyabb gazdálkodásra – érzékelhető osztalékfizetésre – kényszeríteni a vállalati me­nedzsmentet, ha nem nyújt számára fejlesztési stratégiát (ezt nyilván nem tudja megtenni) – akkor a tulajdona holt vagyon, pa­piros, egzisztenciális függetlenséget nem alapoz meg.

6. Szabadság és tulajdon együttese, avagy szociálliberalizmus

A felsorolt történelmi példák igazolják, hogy hosszabb távon a fejlődést csak a tulajdonosi és a munkavállalói érdekek együttes szem előtt tartása garantálja. Bármennyire is feszítőek például a mai szociális problémák, a terheknek a vállalkozókra való áthárí­tása sok kisvállalatot tönkretehet, és tovább növekedne a szo­ciális gondok száma. Más oldalról a vállalkozói lobby-érdekek kritikátlan képviselete olyan erőteljes ellenérzéseket válthat ki a társadalomból, hogy a lakossági véleményekre szükségszerűen támaszkodó politikusok még a szükséges vállalkozástámogató intézkedésekkel is késlekedhetnek.

Sok politológus, újságíró szemében képmutatók a „gyűjtőpár­tok", hol emez, hol amaz oldalukat, mindig az adott kérdés meg­ítélése szempontjából a legkedvezőbbet mutatják a lakosság felé. A jobbról és balról érkező követeléseket egyaránt elfogadó politikusi magatartást gyakran bélyegzik „populizmusnak", olyan szavazatvadász magatartásnak, amely mindenkinek mindent megígér – csakhogy hatalomra jusson. „Nem lehet egy szájból hideget is, meleget is fújni" – mondják azok a politológusok, akik talán soha életükben nem láttak belülről egy demokratikusan működő pártot.

Egy pártvezér akkor populista, ha mindent össze-vissza megígér, és párton belül vasszigorral nyomja el az ígéreteket számonkérőket, a más véleményen állókat. A pártvélemény az ő számára teljesen közömbös, hiszen elsősorban a párton kívüli lakosság szavazataira számíthat. Kísérletet sem tesz arra, hogy összeegyeztesse a párton belül a különböző ígéretek hatására belépő különböző érdekű tagcsoportokat.

Egy „gyűjtőpárt" – ha elférnek benne különböző érdekű plat­formok – létezésében önmagában bizonyíték arra, hogy toleráns és demokratikus jellegű.

A pars (partis) latin szó részecskét jelent, ebből alakult ki a részérdekeket felvállaló politikai párt intézménye – mondják egyes politológusok. A Parlamentnek – a benne helyet foglaló részérdekek eredőjeként – az ország érdekeit kell képviselnie, fölösleges és populista a „népben, nemzetben" való gondolko­dás pártszinten történő gyakorlata. De miért kelljen jobbra vagy balra állni azoknak – kérdezik sokan, közöttük én is – akik mes­terségesnek, erőltetettnek érzik a jobb és bal merev szembeállí­tását?

(A saját énemben, gondolkodásomban is gyakran előfordul, hogy hol a jobboldal, hol a baloldal érveit fogadom el, és döntök ennek megfelelően.)

7. A póluspártiság előnyei és hátrányai

A politikai pólusokon jelen lévő jobb- és baloldali pártok céljaik­ban kompromisszumok nélkül érvényesítik a tulajdonosi vagy a tulajdonnélküli (ami nem azonos a munkavállalóival) érdekek szolgálatát. Mivel a centrumpártok – természetükből fakadóan – kerülik a jobboldali vagy baloldali értékek egyoldalú követelését, a póluspártok töltik be azt az irányzékot pontosító szerepet, amelynek alapján például a kormányzás súlypontja ma szükség­szerűen jobbközép.

Fordított előjelű történelmi példákat is lehetne felsorolni. Pl. az 1929-30. évi gazdasági világválság egyértelművé tette a tu­lajdoncentrikus felfogások kudarcát. Nem véletlenül növekedett meg ezután az állam szerepe a gazdasági életben Keynes hatá­sára, nem véletlenül a „New Deal" révén talált kiutat Amerika a jobboldali szellemiségű politika társadalmi csapdájából. A hiva­talos centrumpolitika Magyarországon is kereste a kapcsolatot mind a szociáldemokratákkal, mind a nagybirtokok szorítását la­zítani szándékozó népi írókkal.

Szükséges tehát a póluspártok jelenléte a politikai életben. A történelemben gyakran előfordulnak olyan időszakok, amikor a történelmi centrum – bár jelenléte a kiegyensúlyozottság miatt kívánatos – belső patthelyzete miatt nem tudja meglépni a „jobb­ratartás" vagy „balratartás" szükségszerű irányváltoztatását; ka­talizátorként szüksége van valamely póluspárt hathatós támoga­tására.

Társadalmi csapda kialakulásának veszélye akkor fenyeget, ha valamely póluspárt tartósan megszerzi a hatalmat, és egyol­dalúan vagy csak a szabadság vagy csak a tulajdon érdekeit szolgálja ki.

8. A centrumstratégia előnyei és veszélyei

„Vivere superis deorum gratus et imis…"

„Ecce aurea mediocritas."

(Idézetek Horatiustól.)

A „fenti" és „lenti" isteneknek egyaránt kedvében járni, „arany kö­zépszerűségben" élni – ez volt élete második felében Horatius arc poeticája. Kerülni kell a radikális változásokat; mind a merev szembenállásokat, mind a lelkes csatlakozásokat.

Horatius megfogalmazása óta az „arany középút" politikai hitvallása – mint pragmatikus életfilozófia – fennmaradt, de kö­vetése kiélezett történelmi helyzetekben, sorsfordulók idején nem vezetett semmilyen eredményre.

Kiegyensúlyozott politikai körülmények között a hatalom megszerzésének és megtartásának legbiztosabb módja a jobb-és baloldali értékek együttes szem előtt tartása, az „arany kö­zépszerűség" centrum-stratégiája. A mérsékelt, széles tömegek politikai hitvallását közös nevezőre hozni szándékozó politikai célok a szavazatok relatív többségének megszerzését ígérik, emellett a politikusoktól is kevesebb munkát követelnek meg, mint radikális változás ígérete esetén.

Veszélye a centrum-stratégiának, hogy a jobb- és baloldali értékek mérlegeléséből adódó mérsékelt program gyakran alig különbözik a semmitmondó programoktól, azoktól, amelyek lét­rejöttét semmilyen értékek mérlegelése nem előzte meg. Mérle­gelés híján ezek a politikusok hatalmuk megtartása érdekében különösebb megfontolás nélkül szövetkeznek valamely pólus­párttal, persze korántsem a történelmi szükségszerűség követel­ményének megfelelően. Semmitmondó jellegük, arcnélküliségük miatt a centrumpártok határozott célokat követő póluspártok ki­szolgálóivá is válhatnak – elveszítve kiegyensúlyozó szerepüket.

Míg a póluspártok nyíltan megfogalmazott céljaik, határozott irányvonaluk miatt – az ellenérdekeltek ellenszavazatai követ­keztében – szinte szükségszerűen csak egy kis hányadát szer­zik meg a szavazatoknak, addig a centrumpártok általában biz­tos befutók. Határozott politikai céljaik miatt a póluspártokban gyakrabban felbukkannak akarnok, kompromisszumokra alig ké­pes politikusok, de az is valószínű, hogy befutói esélyeket latol­gató karrieristák gyűjtőhelye nem a póluspárt, hanem a centrum. Az ilyen politikusok helyzetét egyenesen megkönnyíti, hogy nem határozottan valamiért vagy valami ellen kell állást foglalniuk, és sumákoló semmit-mondásukat általában nem lehet megkülön­böztetni felelős centrum-politikusok hosszas vajúdás, a szabad­ság és tulajdon érdekeinek összeegyeztetése után felelősen el­hangzó alig-mondásától.

9. Mit hoz a jövő?

Történelmi tanulság, hogy a jobboldal és baloldal legszélsősége­sebb képviselői, póluspártjai az első szabad magyarországi vá­lasztásokon nem jutottak országgyűlési mandátumokhoz. Az is történelmi tanulság, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődést szol­gáló ötletek tára, a politikai életben lappangó „bölcsek köve" nincs tartósan sem a centrumban, sem a jobboldali vagy a balol­dali póluson. Gyakorta csak utólag deríti fel a történelemtudo­mány, hogy munkásságukkal kik szolgálták legjobban a társa­dalmi fejlődést, kik érzékelték legjobban, hogy adott történelmi pillanatban jobbfelé vagy balfelé kell-e tartani. Történelmileg rit­ka esély az a bizonyosság, amit ma a közgazdászok, társada­lomfilozófusok jelentős része oszt: a „bölcsek kövének" ma a tu­lajdon térfelén, jobbközépen kell lennie – egy ideig – pusztán négy évtized tulajdonellenes politikájának következményeként, a tulajdon szükségszerű rehabilitációja érdekében.

Mit hoz a jövő? Az ország alapvető érdeke még több éven át a tulajdonreform folyamatának politikai segítése; társadalmi helyzetétől függetlenül mindenkinek érdeke, hogy az új tulajdo­nosi rétegek megszilárdítsák pozícióikat. Optimális esetben 6-8 év eltelte után vetődhet fel, hogy indokolja-e a történelmi szük­ségszerűség továbbra is a jobbközép irány tartását.

Nem szerencsés esetben pártkoalíciók, ligák szövetségi rendszerei kövesednek meg, csökkentve ezáltal is a politikailag szükséges finom irányváltás lehetőségeit. Vagy túl nagy válto­zást hoz a politikai változógazdálkodás, vagy túlságosan lebetonozódik egy koalíciós irányzat. Változó összetételű koalíciók esetleg jobban igazodnának a társadalmi-gazdasági élet köve­telményeihez.

Szerencsétlen esetben két év múlva a szociális feszültségek olyan politikai pálfordulást idéznének elő, amelyik leblokkolná a tulajdonreformot, megvalósíthatatlan szociális ígéretek beváltá­sának kísérlete miatt elviselhetetlen terheket róna a termelő szektorra, és a vállalkozások visszaesése tovább súlyosbítaná a szociális és foglalkoztatottsági problémákat.

***

Szerkesztőségünk a szerző egyébként feltétlenül korrektnek ítélhető fejtegetéseihez ezúttal szükségesnek lát néhány megjegyzést fűzni.

1. Véleményünk szerint ebben az elemzésben túlságosan egymásba csúszik a tulajdon és a magántulajdon kategóriája, ez pedig a következ­tetéseket is nagymértékben befolyásolja. Abban az értelemben ugyanis, amelynek alapján a tulajdon „örök emberi" kategóriaként elemezhető, ez a tulajdon semmiképpen sem azonosítható a magántulajdonnal. Márpedig a szabadsággal közös gyökerűnek ábrázolt s azzal ellentétpó­lust képviselő tulajdon éppenséggel a magántulajdon.¹ A magántulaj­don védelme a jobboldaliságggal bízvást összekapcsolható² (ez érvényes az állami magántulajdonra is³ ). Ha azonban nem csupán magántu­lajdonban – hanem például az egyes egyéneknek valóságos tulajdonlási jogokat biztosító (de mások kizsákmányolását kizáró) közösségi tulaj­donban⁴ – gondolkodunk, akkor már korántsem szükséges-a tulajdon­nak (az egyesek tulajdonának) és a szabadságnak (mindenki szabadsá­gának) ellentétbe kerülnie.

2. Ezzel is összefügg, hogy elemzéseiben a szerző lényegében mellőzi a tulajdonnélküliek szabadságának, a tulajdon és szabadság számukra adott viszonyának kérdését, illetve csak a (magán)tulajdon túltengésének és karitativitásának tárgyaként (valamint a demagógia bázisaként) mutatja be őket, mintha a tulajdonnélküliek csak a szabad­sággal és tulajdonnal egyaránt rendelkezők társadalmának sajnálatos melléktermékeiként volnának jelen, nem egyenértékű társadalmi ala­nyokként. Mi van az ő szabadságukkal, és mi van az ő tulajdonukkal? A szerző elismeri, hogy a szabadságeszmény az ő oldalukon áll (a tu­lajdonnélküliek szabadságnélküliek is), de mivel volna indokolható, hogy ki vannak zárva a tulajdonból? Hogy ez a tulajdon természetéből következik? A magántulajdonéból igen.

3. A „baloldaliság" felsorolt kritériumairól a szerző jogosan mutatja be, hogy azok nem baloldali specifikumok. De ebből még nem követ­kezik az, hogy a „baloldaliság" fogalmának ne lehetne (relatív) törté­nelmi érvényessége – a „szabadság"-eszményen (vagy az abba itt bele­értődő egyenlőség-testvériség-eszményeken) kívül is. Ha például az általa felsorolt kritériumok együttjárását tekintjük a „baloldaliság" kri­tériumának, feltétlenül hozzávéve a (szintén nem specifikus) haladás-eszményi, a humanizmus ideálját s az államisággal nem azonos köztu­lajdon eszményét, akkor nemigen fogunk olyan jobboldali mozgalmat találni, amelyre mindez jellemző lesz. (Az más kérdés, s ebben is egyetérthetünk a szerzővel, hogy sok ún. „baloldalira" sem).

4. Semmiképpen sem tartható azonban a szerzőnek – saját későbbi elemzésével is ellentmondásba kerülő – azon állítása, miszerint az „in­ternacionalista" tőke baloldali (!) volna. E tőke (magán-)tulajdonvédő jobboldaliságán mit sem enyhít az a tény, hogy érdekei képviseletében szembekerül egy másik, szintén magántulajdonos és nem kevésbé jobboldali csoporttal, a nemzeti tőke képviseletével.

*

Mindenesetre kétségtelen, hogy a „baloldaliság" fogalma ma a „bal­oldali" mozgalmakkal együtt válságban van. E számunk írásai java­részt a baloldaliság ma lehetséges tartalmát, formáit, problémáit és gyökereit igyekeznek körüljárni. Mindez egyúttal polémiának is tekint­hető a fenti cikknek a „centrumot" favorizáló hangsúlyaival⁵ ill. azzal az állítással, hogy az elmúlt évtizedek alternatíváját ma kizárólag jobb­ratolódás hozhatja létre. Mindebből nyilvánvaló, hogy e tanulmány nem a szerkesztőség álláspontját tükrözi, hanem további gondolatokat indukáló vitacikként közöljük a „baloldaliság" nagy mértékben kiüre­sedett fogalmának tisztázása érdekében.

Jegyzetek

1 A görögök szabadsága például nem a magántulajdonon, hanem a magántulaj­don és a köztulajdon egyensúlyán alapult. A személy állal átélhető tulajdonlás teljes tagadására így valóban érvényes következtetés, hogy szabadságnélküliség­hez vezet (Id. pl. az említett Pol Pot, vagy akár Sztálin „tulajdonellenességét"); de ez az igazság korántsem vihető át a magántulajdon tagadására.

2 Ebből a szempontból a szerző okfejtéséi zavaró példa a kistulajdonosoké. A kistulajdonosok helyzete ugyanis önmagában valóban nem sorolható egyik ol­dalra sem. De ha mozgásában nézzük, akkor nyilvánvaló, hogy a magántulajdo­nos szabad versenyben a kistulajdonos vagy felemelkedik (és nagytulajdonos­ként mások szabadságának korlátozójává – jobboldalivá) válik, vagy lesüllyed, elveszti tulajdonát és szabadságát is: e lehelőség a baloldalhoz sorolhatja. Van harmadik lehetőség is: a kistulajdonosi helyzet konzerválása; ez azonban a ma­gántulajdon által uralt társadalomban nem lehetséges (csak egyes csoportok szá­mára). Ha viszont a kistulajdont úgy rögzítjük, hogy ezzel a magántulajdonos verseny szélsőségesen egyenlőtlenítő uralmát kizárjuk, ezzel nem mondunk mást (mert nem oldható meg másként), mint ami a hagyományos baloldal (egy részének) célja: a termelők – mint szabad társadalmi alanyok – társulásának (szövetkezésének) eszményét. (A kistulajdonosok éppen azért mert – az adott pillanatban még – kistulajdonosok, általában a „tulajdon", sőt, a magántulajdon eszménye mellett voksolnak, jóllehet például a némethlászlói, verespéteri utópia következetesen csak a társulás útján realizálható, ha e társulást nem „kaszárnya-kommunizmusként" fogjuk fel, hanem olyan szövetkezésként, amely nem ve­szélyezteti sem a magánlét szabadságát, sem a személyesen átélhető tulajdon­lást. De a magánlét szabadsága + személyes tulajdon nem egyenlő a magántu­lajdonnal.)

3 Akinek számára ez fából vaskarikának tűnik, azt Marxhoz kell utalnunk: a magántulajdon egy viszonyforma, lényege nem az, hogy egyetlen személy kezé­ben van-e.

4 Ez éppenhogy nem a magántulajdon előtti – Marx állal bornírtnak nevezett – közösségiségben, hanem a magántulajdon által kifejlesztett szabadságok to­vábbfejlesztésével képzelhető el.

5 Természetesen mindeközben egyetértve azzal a tétellel, hogy – különösen válságos időkben – létezhetnek a nemzeti összefogás olyan minimum-követel­ményei, amelyek felülemelhetők a „jobb-" és „baloldaliság" szempontjain.