1. Politikai pólusok
s a förgetegben nem lelé vezérlő csillagát…"
(Egressy Béni: Bánk bán)
Az elmúlt években politikai vitafórumokon egyre többször gondolkodtattak el magukat baloldaliaknak valló politikusokat, hogy mitől érzik magukat baloldalinak. Hisz minden állítólagos baloldali célra produkált már a történelem ugyanolyan jobboldali példát is.
Szociális érzékenység? Nem baloldali jegy, hiszen számos országban jobboldali pártok védik meg széles tömegek létfeltételeit. Magyarországon is akad erre példa, gondoljunk csak arra, hogy a harmincas évek végén a nagycsaládosok számára kedvező hitel fejében épített házak (ONCSA-házak) ma is kapósak; hogy akkoriban az ország legtöbb iskolájában kaphattak ingyen tejet a tanulók; hogy az eladósodottak hajlékát, élelmet termő kertjét védték az adósvédő törvények. Az akkori szociális vívmányok egyikével sem dicsekedhettünk a nyolcvanas évek baloldali kormányzata alatt – és ma sem.
Ateizmus? Nem baloldali jegy, hisz több jobboldali ateista diktátor pusztító gépezete nem kímélte az egyházakat sem. Ezrekben mérik a Hitler által elpusztított papok, apácák lélekszámát, de gondolhatunk Romero san-salvadori érsek vágyba salvadori apácák junta-párti gyilkosaira is.
Internacionalizmus?Nem baloldali jegy, hisz épp a multinacionális óriás-vállalatok hirdetik a tőke internacionalizmusát és épp a legkonzervatívabb arisztokrata családok kozmopoliták: inkább házasodnak rangjukbéli idegen nemzetbelivel, semmint rang nélküli hazaival.
Az államhatalom korlátozása? Nem baloldali jegy, hisz épp az állam révén akarják korlátozni a vagyonosok befolyását a baloldali pártok, nem egyszer elcsúszva a totális államhatalom kiépítéséig.
Nem baloldali jegyek tehát azok, amelyekről általában ezt állítják. Ha nem a fentebbi tényezők, akkor melyek azok a végletek – vezérlő csillagok – amelyek a politikusok számára az Északi Sarkcsillagot vagy a Dél Keresztjét jelentik?
Deák Ferenc óta ezt a két pólust – a két vezérlő csillagot – senki nem fogalmazta meg lényegretörőbben.
szabadság és tulajdon.
Két hatalmas ösztön ád a polgárnak erőt s lelkesedést a hon védelmében, s e két ösztön:
szabadság és tulajdon.
Csak két erő köti biztosan a népet honhoz és törvényhez, s e két varázserő:
szabadság és tulajdon."
(Deák Ferenc: Gondolatok)
Van-e arra bizonyíték, hogy a politikában csak ez a két pólus van? Több politológus négy-, hat- vagy nyolcpólusú politikai rendszerekben hisz, amelyekben a szélső értékek: szociális érzékenység kontra tulajdonosi érdek, internacionalizmus kontra nacionalizmus, etatizmus kontra individualizmus.
Véleményem szerint időlegesen létezhetnek az egyes politikai rendszerekben a fentebb felsorolt tényezők, de hosszabb távon előbb-utóbb kiderül, hogy a szociális elkötelezettséget vagy tulajdonosi érdekeket szolgálnak-e inkább a nemzeti, vallási vagy emberi jogi köntösbe bújtatott politikai célok. A kambodzsai totális etatizmus milliónyi kistulajdonost gyilkolt le; az iráni teokrácia földbirtokos, gyártulajdonos és menedzser áldozatait tízezrekben számolják, az internacionalista tőkének a kistulajdonosok ellenében utat nyitó Brazíliában vagy Peruban a külföldi tulajdonba került erdők, földek „indiántalanítását" vagy „gaucho-talanítását" szintén megöltek tízezreiben mérik. A felsorolt kormányzatok akár a közérdek, akár a vallás, akár a külföldre történő nyitás ürügyén tették amit tettek, ezt a hazai tulajdonos osztályok ellenében tették, azaz „baloldali" jellegűek voltak. Általában is elmondható, hogy az állami beavatkozás, a vallások intelmei, a nemzetközi tőke technológiai és munkahely-teremtő hatásai inkább mérséklik a jövedelmi-vagyoni különbségeket, mintsem növelnék azokat. Van persze ellenpélda is: Pinochet vagy Duvalier etatizmusa elképesztő arányú jövedelmi aránytalanságokhoz vezetett Chilében ill. Haitiben; az ulsteri protestáns vezetés tudatosan szegényíti és kényszeríti kivándorlásra a katolikus vallású íreket.
Sokat gondolkodhatott Deák, amíg arra a következtetésre jutott, hogy a „szabadság és tulajdon" két olyan varázserő, két olyan axióma, amely rendezőelv-párnál jobban már nem egyszerűsíthető le történelemszemléletünk. E szemlélet jegyében a baloldali póluson a szabadság, a jobboldalin a tulajdon áll.
2. Európa, a tulajdon őshazája
(Szophoklész: Antigoné)
Furcsa kontinens Európa – geológiailag valójában nem is különálló kontinens, mivel hegységek és folyók több ezer kilométer hosszan szervesen összekapcsolják Ázsiával. Európa inkább szociológiai fogalom. Mi tette azzá? Többek között a magánszabadságot biztosító, a személyi kiszolgáltatottságot csökkentő tulajdon, mint intézmény kialakulása. Ezáltal vált az ember független gondolkodó lénnyé, individuummá. Történészek szerint ez a kialakulás a Krisztus születése előtti 1100 év körűire tehető.
A jelzett időpont előtti századokban Európa legjelentősebb királysága a mükénéi akháj királyság tulajdonjogilag mit sem különbözött a vele egykorú birodalmak, a kínai Sang dinasztia, a már erősen centralizált Asszíria és Urartu, a lazábban központosított hettita és mitanni királyságok, a nagy Ramszeszek korát élő Egyiptom, a kasszita vezetőréteg alatti Babilónia tulajdonfelfogásától. A birodalom egységét megtestesítő királyi család tulajdona birodalma határain belül szinte korlátlan volt, és előkelő alattvalói sem élvezhették az élet- és vagyonbiztonság előnyeit, minél távolabb éltek az udvari intrikus élettől, annál kevésbé. Politizálniuk kellett, szolgálniuk kellett, ha életben akartak maradni. Nem a felhalmozott vagyonuk szolgálta létbiztonságukat, hanem az uralkodóhoz fűződő személyes viszonyuk.
A Kr. e. XIII. században Pannónia és a Balkán térsége világtörténelmi jelentőségű szerepet töltött be. A térségből kiinduló néphullámok elsöpörték a hettita és a mitanni királyságot, a fegyveres jövevényekhez csatlakozó, alávetett sorban élő helyi lakosok kereskedővárosok tucatjait rabolták ki és rombolták le. A nyugatról keletre irányuló vándorlás szárazföldön is folyt (így kerültek balkáni rokonaik mellől az örmények egészen a Kaukázusig) és tengeren is zajlott. Egyiptom épphogy ki tudta védeni a „tengeri népek" támadását; az addig szerves tartozékát képező Kánaánt elvesztette, részben a tenger felől érkező filiszteusok, részben a megroggyant Egyiptomból kiköltöző, egyistenhívő zsidók javára. Egy szűk, mindössze kétszáz évnyi periódusban alakult ki a két világtörténelmi jelentőségű tényező, az egyistenhit és a magántulajdon.
A pannon-balkán térségből e korszakban kiinduló utolsó népmozgás földönfutóvá tette a dórok elől menekülő mükénéi arisztokráciát. Hol nyerhettek volna létbiztonságot egy olyan világban, ahol a messziről jött vagyonos idegenek a kor szokásai szerint nem juthattak be uralkodók vérrokonokból álló udvari körébe? A dórok ellen szintén védekező attikai ión királyság – annak érdekében is talán, hogy alattvalói közé csalogassa a fegyveres kísérettel, kincsekkel rendelkező akháj arisztokráciát – hatalmasat lépett előre a tulajdonjog terén. Lemondott az alattvalók élete és vagyona feletti királyi tulajdonlás szokásáról, és ezt lazább kötelékké – szuverenitássá, fennhatósággá – változtatta. Kialakult a királyi udvartól független arisztokrácia élet- és vagyonbiztonságát szolgáló magántulajdon.
A tulajdon tehát már keletkezése csírájában is a szabadságot, az uralkodótól való függetlenséget szolgálta. És a szabadság is csak ellentétpárja, a tulajdon létrejötte révén tudott elterjedni először Európában, majd a világon.
A történelmi képlet ellenkezője is igaz: akik a szabadság nevében bármikor a történelemben célba vették a tulajdont, azok előbb-utóbb az alapvető szabadságjogokat is veszélyeztették. Akik viszont a tulajdonosok érdekeit a végletekig, a legelemibb szabadságjogok megsértésével akarták képviselni, azok a tulajdonbiztonságot ásták alá.
Megelőlegezhető a végkövetkeztetésem: mesterséges és erőszakolt a tulajdon és szabadság alternatívájának felvetése, és ennek alapján a történelmi „jobb" és történelmi „bal" irányzatok bármelyike melletti következetes kiállás.
3. Tulajdonpártiság
(Aranybulla, 1222)
Legkorábbi jogtörténeti emlékeink egyszerre voltak tulajdon- és szabadságpártiak. Az Aranybulla kikényszerítésének történelmi körülményeiben döntő tényező volt az, hogy az oligarcha-réteg nem tartotta tiszteletben a köznemesek, királyi jobbágyok tulajdonjogait. A tulajdonbiztonság kikényszerítése egyben a lakosság széles rétegei számára a szabadságjogok kiterjesztése is volt.
A XIV-XVIII. században fokozatosan kristályosodott ki a mai polgári tulajdon. Az uralkodói előjogok és a nemzetségi hagyományok ellenében egyre inkább örökölhetők lettek a birtokok, a vagyonok adásvételét egyre kevésbé gátolták elővásárlási privilégiumok, ősiségi megkötések, a királyi és vármegyei hatalom egyre általánosabban csak a vagyonok hozadékát adóztatta meg, és nem magát a tulajdont.
A tulajdont egyre inkább nem a rivális tulajdonostársakkal, vagy az államhatalommal szemben kellett megvédeni, hanem egyre inkább a tulajdont tagadó, őskommunisztikus elveket valló szektákkal, később a kispolgári utópiákkal, majd a marxizmussal szemben. Fokozatosan kialakultak a tulajdont, tulajdonlást harciasan védelmező eszmék és pártok. A tulajdont védő eszmerendszerek típusai Európában:
- az arisztokrata földbirtokosok konzervatív, vallási hagyományokon alapuló eszméi;
- a kistulajdonos polgárok, kisparasztok nemzetközi tőke ellen védekező nacionalista töltetű eszméi;
- a nemzetközi burzsoázia liberális-világpolgári eszmerendszere.
Érdekkülönbségek taktikai célokban lehetnek e felsorolt politikai nézetek között, de közös érdekük a tulajdonbiztonság megőrzése. Leginkább képviselik a tulajdonosi érdekeket a kispolgári, kisparaszti rétegek – hiszen gazdasági krízis, összeomlás esetén ők válhatnak legnagyobb eséllyel tulajdonnélkülivé. Harciasan védekeznek tehát a nagytulajdonos latifundisták és a monopóliumok ellen, a külföldi tulajdonosok hazai tulajdonlást gátló befolyása, versenye ellen – továbbá a tulajdonosi jogokat korlátozni akaró baloldali nézetekkel szemben.
A mai liberális kritikusoknál még mindig gúny – vagy éles kritika – tárgya a 60 évvel ezelőtti Magyarország kedvezményekre jogosító szociális (szegénységi) bizonyítványa vagy az eladósodott kisparasztok portáit oltalmazó adósvédelmi törvény, meg a baloldal által is sokszor szidott Nagyatádi féle földosztás. Ezek a tények azonban azt is jelezték, hogy a vallási hagyományokkal átszőtt arisztokrata konzervativizmus gátat szabott annak, hogy egyáltalán ne törődjenek a tulajdonnélküliek megélhetési problémáival.
A nemzetközi liberális burzsoázia – a gyarmati háborúk és a tagadhatatlanul kolonialista restaurációs kísérletek (1954: Guatemala, 1956: Egyiptom, 1962: Algéria) kudarca után taktikát váltott. Nem a szilárd, „örök időkre" szóló tulajdon megőrzésére törekedett, hanem – a munkaerő és a tőke szabad áramlásának biztosításával – a gyors mobilizálhatóságra. A profit-repatriálás szabadsága, felülértékelt megrendelések, érték alatti kiszállítások, áruhitelek nyújtása révén a tőke-tulajdon tekintélyes hányada rövid idő alatt képes láthatatlan helyváltoztatásra. Rugalmassága miatt nem kényszerül konfrontálódni a baloldallal oly mértékben, mint a helyhez, országhoz kötött földbirtokosok vagy kistulajdonosok.
4. Szabadságpártiság
Nem volt gazdag akkor és szegény sej, haj hahó"
(Geyer Flórián dala, 1525 emlékére)
A jelen keservei elől a múltba menekülő történészek, filozófusok, költők – már az antik időkben is – gyakran felsóhajtottak: a tulajdon előtti időszak maga volt a történelmi aranykor, a más tulajdona után nem irigykedő emberek békés világa, maga a Paradicsom. Nagy tévedés volt ez a vélemény, nagy történelmi ábrándok – és társadalmi csapdák – melegágya.
„A mongolok titkos története" filmszerűen tárja elénk a XI-XII. századi nomád világ nagyon szoros függőségi viszonyait. Családja, nagycsaládja, nemzetsége, törzse és fejedelme rendelkezhetett egy „szabadnak" mondott harcos életével, vagyonával és családjával is. Sem családi esemény, sem betegség, sem jószággal való törődés nem lehetett hivatkozási alap az utasítások, parancsok megtagadására.
Múlt századi utazók, etnológusok tárták fel a „szabadnak" hitt bantu, vagy pápua törzsek belső kiszolgáltatottsági viszonyait. Az egyszerű tagokat főnökeik szeszélye bármely pillanatban értelmetlen háborúba, túlságosan kockázatos vadászatba kényszeríthette, a varázslók is bármely nap vallási áldozás, rituális célú párbaj áldozataivá tették őket. Feleségeik, leányaik bármikor ágyasokká kényszerülhettek.
Bármennyire is barbár, sötét kor volt a magántulajdon előtti kor, békességében, harmóniájában évezredeken át hittek. Hitték Spartacus felkelői, hitték a római uralom ellen katonai közösségekben élő zelóták, hitték a köztulajdonban élő bagauda őskeresztények, a franciaországi albigensek és katharok, a balkáni bogumilok, Savonarola firenzei hívei és Münzer Tamás iparosai, a taiping császárság hivatalnokai és Paraguay misszionáriusai.
Marx nyomdokain a hatalomra került baloldal is tudatos tulajdon-ellenes politikával vélte elérni az aranykort. Ma gyakran felvetődik, hogy a sztálinizmus kora, a kádári éra nem „igazi" baloldali korszak volt. De ha a baloldaliságot azzal a szabadsághittel azonosítom, amelyik a tulajdontól való függetlenséget kívánta elérni, akkor a Szovjetunióban az elmúlt 70 év, Magyarországon az elmúlt 40 év valójában a baloldal teljhatalmi korszaka volt. Sztálin tudatosan verte szét nemcsak a magántulajdont, hanem a kisközösségi-szövetkezeti, egyesületi, részvénytársasági, önkormányzati tulajdonformákat is. Magyarországon a hatvanas években fosztották meg maradék tulajdonától a parasztságot, a hetvenes években pedig már a lakosság lakás- és üdülőtulajdonát – tehát nemcsak a termelő vagyont – korlátozó törvények is megjelentek.
Ha nem a tulajdon lett volna az elmúlt évtizedek politikájának a céltáblája, akkor ma nem lenne szinte egységes közgazdászálláspont abban a kérdésben, hogy a legfontosabb politikai teendő a tulajdonreform, a felelős és érdekelt tulajdonos-réteg kialakítása.
A korszak azt is bebizonyította, hogy pusztán a tulajdon ellenében nem lehet a szabadságjogokért küzdeni. A magántulajdonból nyerhető jövedelem legfontosabb szociológiai funkciója éppen az – talán a mondabeli athéni király, Kekropsz szuverenitás-reformja óta -, hogy az egyén államhatalomtól való szellemi és egzisztenciális függetlenségét szolgálja. Sztálin, Pol Pot, Mao diktatúrája épp azért nyirbálta meg minden korábbi zsarnokságot felülmúló mértékben az emberi szabadságjogokat, mert tulajdon nélkül kiszolgáltatottakká, szolgarendűvé süllyesztette le korábban szabad emberek százmillióit.
Még a korábban tulajdonnélküli bérmunkás és napszámos rétegek is elvesztették emberi jogaik szinte valamennyi elemét-szükségszerűen ők sem voltak nyertesei a tulajdon felett aratott győzelemnek.
Tanult-e az emberiség a társadalmi csapdákból? Tanult-e abból, hogy a latifundisták, monopolisták tulajdonosi érdekeinek végletes kiszolgálása a szabadságjogokra nézve éppen annyira kárhozatos következményekkel jár, mint a tulajdont gyűlölő őskeresztények, anarchisták, bolsevikiek forradalmai? Nem hiszem, hogy tanult volna, hisz minden nemzedéknek elölről kell kezdenie a politika tanulási folyamatát. Minden nemzedékben épp úgy vannak tulajdont, vagyont sok tisztességtelenség árán felhalmozó, azt tűzzel-vassal védő egyedek, mint saját politikai céljaikat tulajdonellenes demagóg jelszavakkal elérni kívánó erők. Nincs semmilyen biztosíték arra nézve, hogy valamely történelmi szituációban ne visszhangozzák az utcák a tulajdonnélküliek követeléseit. Ahogyan a költő mondja:
Nincsen remény! Nincsen remény!"
A baloldali eszmeáramlatok között a leggyakoribbak:
- a tulajdonszerzést, tulajdon révén történő „kizsákmányolást" elítélő, tiltani szándékozó eszmerendszerek;
- a termelői tulajdont tiltó, személyi tulajdont engedni szándékozó kispolgári utópiák;
- a tulajdont mint az egyéniség megőrzését garantáló eszközt (és nem célt) tekintő keresztényszocialista irányzatok – miszerint a fölös jövedelmet a keresztényi szeretet jegyében kívánatos eladományozni a rászorulóknak;
- a tulajdont és hozadékát adóalanynak tekintő, a „nem megérdemelt" jövedelmet és vagyoni hányadot államhatalmi úton szociális célokra átcsoportosító szociáldemokrata, szocialista eszmerendszerek.
5. Gazdatudatiság – függetlenség érzete
Bitófára felakaszthat, Ő erősebb, tegye meg!
De az érzelem honában
Keblem titkos templomában
Én urat nem ismerek."
(Czuczor Gergely: Ítélőszék előtt)
A szabad döntés és a tulajdon egy személyben, a kisárutermelőben egyesül. Az önálló gazdák, kisiparosok és kiskereskedők saját termelő-vagyona garantálja szellemiségük függetlenségét, egyéniségük megőrzését. Sem a legszegényebbek kiszolgáltatottsága, sem a leggazdagabbak munkátlansága nem csorbítja valóságérzékelésüket.
Míg a múlt században a kistulajdonosok tették ki a magukat független gondolkodásúnak tekintők többségét, a mai középosztály munkavállalása mellett tulajdonol üzletrészeket, részvényeket, kötvényeket. Tapasztalat szerint, ha a munkavállalásból származó évi jövedelem mintegy felének megfelelő osztalékhoz, kamathoz jut egy család, akkor ez a jövedelemhányad már nagyfokú függetlenséget, szabad gondolkodást is megalapoz, küszöbérték ahhoz, hogy ez a család – Czuczor szavaival élve – „urat ne ismerjen".
Mint ismeretes, Csehszlovákiában – hozzánk viszonyítva – alig örökölt nemzetközi eladósodottságot az új rendszer. (2,5 milliárd dollárt a mi 22,5 milliárd dollárunkkal szemben.) Megléphették tehát a gyors-privatizációt, vagyonjegy formájában valamennyi állampolgárt tulajdonhoz juttatták. Lesz-e ezáltal széles, független középosztályuk?
A független középosztály létezésének feltétele jelentősebb arányú, tulajdonhasznosításból származó jövedelem. Ha a sok elaprózott tulajdonos nem tudja hatékonyabb gazdálkodásra – érzékelhető osztalékfizetésre – kényszeríteni a vállalati menedzsmentet, ha nem nyújt számára fejlesztési stratégiát (ezt nyilván nem tudja megtenni) – akkor a tulajdona holt vagyon, papiros, egzisztenciális függetlenséget nem alapoz meg.
6. Szabadság és tulajdon együttese, avagy szociálliberalizmus
Egyszerre tud belőle hideget is és meleget is fújni!"
(Székely adoma XVIII. sz.)
A felsorolt történelmi példák igazolják, hogy hosszabb távon a fejlődést csak a tulajdonosi és a munkavállalói érdekek együttes szem előtt tartása garantálja. Bármennyire is feszítőek például a mai szociális problémák, a terheknek a vállalkozókra való áthárítása sok kisvállalatot tönkretehet, és tovább növekedne a szociális gondok száma. Más oldalról a vállalkozói lobby-érdekek kritikátlan képviselete olyan erőteljes ellenérzéseket válthat ki a társadalomból, hogy a lakossági véleményekre szükségszerűen támaszkodó politikusok még a szükséges vállalkozástámogató intézkedésekkel is késlekedhetnek.
Sok politológus, újságíró szemében képmutatók a „gyűjtőpártok", hol emez, hol amaz oldalukat, mindig az adott kérdés megítélése szempontjából a legkedvezőbbet mutatják a lakosság felé. A jobbról és balról érkező követeléseket egyaránt elfogadó politikusi magatartást gyakran bélyegzik „populizmusnak", olyan szavazatvadász magatartásnak, amely mindenkinek mindent megígér – csakhogy hatalomra jusson. „Nem lehet egy szájból hideget is, meleget is fújni" – mondják azok a politológusok, akik talán soha életükben nem láttak belülről egy demokratikusan működő pártot.
Egy pártvezér akkor populista, ha mindent össze-vissza megígér, és párton belül vasszigorral nyomja el az ígéreteket számonkérőket, a más véleményen állókat. A pártvélemény az ő számára teljesen közömbös, hiszen elsősorban a párton kívüli lakosság szavazataira számíthat. Kísérletet sem tesz arra, hogy összeegyeztesse a párton belül a különböző ígéretek hatására belépő különböző érdekű tagcsoportokat.
Egy „gyűjtőpárt" – ha elférnek benne különböző érdekű platformok – létezésében önmagában bizonyíték arra, hogy toleráns és demokratikus jellegű.
A pars (partis) latin szó részecskét jelent, ebből alakult ki a részérdekeket felvállaló politikai párt intézménye – mondják egyes politológusok. A Parlamentnek – a benne helyet foglaló részérdekek eredőjeként – az ország érdekeit kell képviselnie, fölösleges és populista a „népben, nemzetben" való gondolkodás pártszinten történő gyakorlata. De miért kelljen jobbra vagy balra állni azoknak – kérdezik sokan, közöttük én is – akik mesterségesnek, erőltetettnek érzik a jobb és bal merev szembeállítását?
(A saját énemben, gondolkodásomban is gyakran előfordul, hogy hol a jobboldal, hol a baloldal érveit fogadom el, és döntök ennek megfelelően.)
7. A póluspártiság előnyei és hátrányai
ne szisszenj minden kis szilánkhoz!
Ha odasujtsz, körül a sorshoz,
az úri pusztaság rikoltoz –
a széles fejsze mosolyog."
(József Attila: Favágó)
A politikai pólusokon jelen lévő jobb- és baloldali pártok céljaikban kompromisszumok nélkül érvényesítik a tulajdonosi vagy a tulajdonnélküli (ami nem azonos a munkavállalóival) érdekek szolgálatát. Mivel a centrumpártok – természetükből fakadóan – kerülik a jobboldali vagy baloldali értékek egyoldalú követelését, a póluspártok töltik be azt az irányzékot pontosító szerepet, amelynek alapján például a kormányzás súlypontja ma szükségszerűen jobbközép.
Fordított előjelű történelmi példákat is lehetne felsorolni. Pl. az 1929-30. évi gazdasági világválság egyértelművé tette a tulajdoncentrikus felfogások kudarcát. Nem véletlenül növekedett meg ezután az állam szerepe a gazdasági életben Keynes hatására, nem véletlenül a „New Deal" révén talált kiutat Amerika a jobboldali szellemiségű politika társadalmi csapdájából. A hivatalos centrumpolitika Magyarországon is kereste a kapcsolatot mind a szociáldemokratákkal, mind a nagybirtokok szorítását lazítani szándékozó népi írókkal.
Szükséges tehát a póluspártok jelenléte a politikai életben. A történelemben gyakran előfordulnak olyan időszakok, amikor a történelmi centrum – bár jelenléte a kiegyensúlyozottság miatt kívánatos – belső patthelyzete miatt nem tudja meglépni a „jobbratartás" vagy „balratartás" szükségszerű irányváltoztatását; katalizátorként szüksége van valamely póluspárt hathatós támogatására.
Társadalmi csapda kialakulásának veszélye akkor fenyeget, ha valamely póluspárt tartósan megszerzi a hatalmat, és egyoldalúan vagy csak a szabadság vagy csak a tulajdon érdekeit szolgálja ki.
8. A centrumstratégia előnyei és veszélyei
„Vivere superis deorum gratus et imis…"
„Ecce aurea mediocritas."
(Idézetek Horatiustól.)
A „fenti" és „lenti" isteneknek egyaránt kedvében járni, „arany középszerűségben" élni – ez volt élete második felében Horatius arc poeticája. Kerülni kell a radikális változásokat; mind a merev szembenállásokat, mind a lelkes csatlakozásokat.
Horatius megfogalmazása óta az „arany középút" politikai hitvallása – mint pragmatikus életfilozófia – fennmaradt, de követése kiélezett történelmi helyzetekben, sorsfordulók idején nem vezetett semmilyen eredményre.
Kiegyensúlyozott politikai körülmények között a hatalom megszerzésének és megtartásának legbiztosabb módja a jobb-és baloldali értékek együttes szem előtt tartása, az „arany középszerűség" centrum-stratégiája. A mérsékelt, széles tömegek politikai hitvallását közös nevezőre hozni szándékozó politikai célok a szavazatok relatív többségének megszerzését ígérik, emellett a politikusoktól is kevesebb munkát követelnek meg, mint radikális változás ígérete esetén.
Veszélye a centrum-stratégiának, hogy a jobb- és baloldali értékek mérlegeléséből adódó mérsékelt program gyakran alig különbözik a semmitmondó programoktól, azoktól, amelyek létrejöttét semmilyen értékek mérlegelése nem előzte meg. Mérlegelés híján ezek a politikusok hatalmuk megtartása érdekében különösebb megfontolás nélkül szövetkeznek valamely póluspárttal, persze korántsem a történelmi szükségszerűség követelményének megfelelően. Semmitmondó jellegük, arcnélküliségük miatt a centrumpártok határozott célokat követő póluspártok kiszolgálóivá is válhatnak – elveszítve kiegyensúlyozó szerepüket.
Míg a póluspártok nyíltan megfogalmazott céljaik, határozott irányvonaluk miatt – az ellenérdekeltek ellenszavazatai következtében – szinte szükségszerűen csak egy kis hányadát szerzik meg a szavazatoknak, addig a centrumpártok általában biztos befutók. Határozott politikai céljaik miatt a póluspártokban gyakrabban felbukkannak akarnok, kompromisszumokra alig képes politikusok, de az is valószínű, hogy befutói esélyeket latolgató karrieristák gyűjtőhelye nem a póluspárt, hanem a centrum. Az ilyen politikusok helyzetét egyenesen megkönnyíti, hogy nem határozottan valamiért vagy valami ellen kell állást foglalniuk, és sumákoló semmit-mondásukat általában nem lehet megkülönböztetni felelős centrum-politikusok hosszas vajúdás, a szabadság és tulajdon érdekeinek összeegyeztetése után felelősen elhangzó alig-mondásától.
9. Mit hoz a jövő?
Történelmi tanulság, hogy a jobboldal és baloldal legszélsőségesebb képviselői, póluspártjai az első szabad magyarországi választásokon nem jutottak országgyűlési mandátumokhoz. Az is történelmi tanulság, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődést szolgáló ötletek tára, a politikai életben lappangó „bölcsek köve" nincs tartósan sem a centrumban, sem a jobboldali vagy a baloldali póluson. Gyakorta csak utólag deríti fel a történelemtudomány, hogy munkásságukkal kik szolgálták legjobban a társadalmi fejlődést, kik érzékelték legjobban, hogy adott történelmi pillanatban jobbfelé vagy balfelé kell-e tartani. Történelmileg ritka esély az a bizonyosság, amit ma a közgazdászok, társadalomfilozófusok jelentős része oszt: a „bölcsek kövének" ma a tulajdon térfelén, jobbközépen kell lennie – egy ideig – pusztán négy évtized tulajdonellenes politikájának következményeként, a tulajdon szükségszerű rehabilitációja érdekében.
Mit hoz a jövő? Az ország alapvető érdeke még több éven át a tulajdonreform folyamatának politikai segítése; társadalmi helyzetétől függetlenül mindenkinek érdeke, hogy az új tulajdonosi rétegek megszilárdítsák pozícióikat. Optimális esetben 6-8 év eltelte után vetődhet fel, hogy indokolja-e a történelmi szükségszerűség továbbra is a jobbközép irány tartását.
Nem szerencsés esetben pártkoalíciók, ligák szövetségi rendszerei kövesednek meg, csökkentve ezáltal is a politikailag szükséges finom irányváltás lehetőségeit. Vagy túl nagy változást hoz a politikai változógazdálkodás, vagy túlságosan lebetonozódik egy koalíciós irányzat. Változó összetételű koalíciók esetleg jobban igazodnának a társadalmi-gazdasági élet követelményeihez.
Szerencsétlen esetben két év múlva a szociális feszültségek olyan politikai pálfordulást idéznének elő, amelyik leblokkolná a tulajdonreformot, megvalósíthatatlan szociális ígéretek beváltásának kísérlete miatt elviselhetetlen terheket róna a termelő szektorra, és a vállalkozások visszaesése tovább súlyosbítaná a szociális és foglalkoztatottsági problémákat.
***
Szerkesztőségünk a szerző egyébként feltétlenül korrektnek ítélhető fejtegetéseihez ezúttal szükségesnek lát néhány megjegyzést fűzni.
1. Véleményünk szerint ebben az elemzésben túlságosan egymásba csúszik a tulajdon és a magántulajdon kategóriája, ez pedig a következtetéseket is nagymértékben befolyásolja. Abban az értelemben ugyanis, amelynek alapján a tulajdon „örök emberi" kategóriaként elemezhető, ez a tulajdon semmiképpen sem azonosítható a magántulajdonnal. Márpedig a szabadsággal közös gyökerűnek ábrázolt s azzal ellentétpólust képviselő tulajdon éppenséggel a magántulajdon.1 A magántulajdon védelme a jobboldaliságggal bízvást összekapcsolható2 (ez érvényes az állami magántulajdonra is3 ). Ha azonban nem csupán magántulajdonban – hanem például az egyes egyéneknek valóságos tulajdonlási jogokat biztosító (de mások kizsákmányolását kizáró) közösségi tulajdonban4 – gondolkodunk, akkor már korántsem szükséges-a tulajdonnak (az egyesek tulajdonának) és a szabadságnak (mindenki szabadságának) ellentétbe kerülnie.
2. Ezzel is összefügg, hogy elemzéseiben a szerző lényegében mellőzi a tulajdonnélküliek szabadságának, a tulajdon és szabadság számukra adott viszonyának kérdését, illetve csak a (magán)tulajdon túltengésének és karitativitásának tárgyaként (valamint a demagógia bázisaként) mutatja be őket, mintha a tulajdonnélküliek csak a szabadsággal és tulajdonnal egyaránt rendelkezők társadalmának sajnálatos melléktermékeiként volnának jelen, nem egyenértékű társadalmi alanyokként. Mi van az ő szabadságukkal, és mi van az ő tulajdonukkal? A szerző elismeri, hogy a szabadságeszmény az ő oldalukon áll (a tulajdonnélküliek szabadságnélküliek is), de mivel volna indokolható, hogy ki vannak zárva a tulajdonból? Hogy ez a tulajdon természetéből következik? A magántulajdonéból igen.
3. A „baloldaliság" felsorolt kritériumairól a szerző jogosan mutatja be, hogy azok nem baloldali specifikumok. De ebből még nem következik az, hogy a „baloldaliság" fogalmának ne lehetne (relatív) történelmi érvényessége – a „szabadság"-eszményen (vagy az abba itt beleértődő egyenlőség-testvériség-eszményeken) kívül is. Ha például az általa felsorolt kritériumok együttjárását tekintjük a „baloldaliság" kritériumának, feltétlenül hozzávéve a (szintén nem specifikus) haladás-eszményi, a humanizmus ideálját s az államisággal nem azonos köztulajdon eszményét, akkor nemigen fogunk olyan jobboldali mozgalmat találni, amelyre mindez jellemző lesz. (Az más kérdés, s ebben is egyetérthetünk a szerzővel, hogy sok ún. „baloldalira" sem).
4. Semmiképpen sem tartható azonban a szerzőnek – saját későbbi elemzésével is ellentmondásba kerülő – azon állítása, miszerint az „internacionalista" tőke baloldali (!) volna. E tőke (magán-)tulajdonvédő jobboldaliságán mit sem enyhít az a tény, hogy érdekei képviseletében szembekerül egy másik, szintén magántulajdonos és nem kevésbé jobboldali csoporttal, a nemzeti tőke képviseletével.
*
Mindenesetre kétségtelen, hogy a „baloldaliság" fogalma ma a „baloldali" mozgalmakkal együtt válságban van. E számunk írásai javarészt a baloldaliság ma lehetséges tartalmát, formáit, problémáit és gyökereit igyekeznek körüljárni. Mindez egyúttal polémiának is tekinthető a fenti cikknek a „centrumot" favorizáló hangsúlyaival5 ill. azzal az állítással, hogy az elmúlt évtizedek alternatíváját ma kizárólag jobbratolódás hozhatja létre. Mindebből nyilvánvaló, hogy e tanulmány nem a szerkesztőség álláspontját tükrözi, hanem további gondolatokat indukáló vitacikként közöljük a „baloldaliság" nagy mértékben kiüresedett fogalmának tisztázása érdekében.
Jegyzetek
1 A görögök szabadsága például nem a magántulajdonon, hanem a magántulajdon és a köztulajdon egyensúlyán alapult. A személy állal átélhető tulajdonlás teljes tagadására így valóban érvényes következtetés, hogy szabadságnélküliséghez vezet (Id. pl. az említett Pol Pot, vagy akár Sztálin „tulajdonellenességét"); de ez az igazság korántsem vihető át a magántulajdon tagadására.
2 Ebből a szempontból a szerző okfejtéséi zavaró példa a kistulajdonosoké. A kistulajdonosok helyzete ugyanis önmagában valóban nem sorolható egyik oldalra sem. De ha mozgásában nézzük, akkor nyilvánvaló, hogy a magántulajdonos szabad versenyben a kistulajdonos vagy felemelkedik (és nagytulajdonosként mások szabadságának korlátozójává – jobboldalivá) válik, vagy lesüllyed, elveszti tulajdonát és szabadságát is: e lehelőség a baloldalhoz sorolhatja. Van harmadik lehetőség is: a kistulajdonosi helyzet konzerválása; ez azonban a magántulajdon által uralt társadalomban nem lehetséges (csak egyes csoportok számára). Ha viszont a kistulajdont úgy rögzítjük, hogy ezzel a magántulajdonos verseny szélsőségesen egyenlőtlenítő uralmát kizárjuk, ezzel nem mondunk mást (mert nem oldható meg másként), mint ami a hagyományos baloldal (egy részének) célja: a termelők – mint szabad társadalmi alanyok – társulásának (szövetkezésének) eszményét. (A kistulajdonosok éppen azért mert – az adott pillanatban még – kistulajdonosok, általában a „tulajdon", sőt, a magántulajdon eszménye mellett voksolnak, jóllehet például a némethlászlói, verespéteri utópia következetesen csak a társulás útján realizálható, ha e társulást nem „kaszárnya-kommunizmusként" fogjuk fel, hanem olyan szövetkezésként, amely nem veszélyezteti sem a magánlét szabadságát, sem a személyesen átélhető tulajdonlást. De a magánlét szabadsága + személyes tulajdon nem egyenlő a magántulajdonnal.)
3 Akinek számára ez fából vaskarikának tűnik, azt Marxhoz kell utalnunk: a magántulajdon egy viszonyforma, lényege nem az, hogy egyetlen személy kezében van-e.
4 Ez éppenhogy nem a magántulajdon előtti – Marx állal bornírtnak nevezett – közösségiségben, hanem a magántulajdon által kifejlesztett szabadságok továbbfejlesztésével képzelhető el.
5 Természetesen mindeközben egyetértve azzal a tétellel, hogy – különösen válságos időkben – létezhetnek a nemzeti összefogás olyan minimum-követelményei, amelyek felülemelhetők a „jobb-" és „baloldaliság" szempontjain.