A koalíciós korszak politikai palettájának szociáldemokrata-kommunista baloldalán igen különböző elképzeléstípusok mutathatók ki. A szociálde­mokrácia radikális szárnya egy markáns végcél-stratégiával dolgozott. Köz­vetlen feladatnak tekintette a szocializmusba való átmenet (a politikai át­meneti időszak) megkezdését, a napi döntésekben azon alternatívák előnyben részesítését, amelyek direkt módon összekapcsolhatók a szocial­ista társadalom távlataival. E logika szerint az aktuális teendők elvégzését ós a szocializmus előfeltételeinek megteremtését egyidejűleg, ugyanabban a korszakban kell biztosítani. A vázolt elképzelés egyrészt Rosa Luxemburg, másrészt Lenin elméletére támaszkodik. Rosa Luxemburgéra, amennyiben a jelenben hozott intézkedéseket a szándékolt jövő (a végcél) által kívánja totalizálni. Leninére pedig azért, mert a hatalom megragadását nem teszi függővé a szocializmus összes előfeltételének meglététől: az új társadalom­hoz szükséges tárgyi-technikai és emberi (kulturális, önkormányzati) felté­telek kialakítását a – több szakaszból álló – politikai átmeneti periódus fe­ladatává nyilvánítja.

A baloldali szociáldemokrácia elképzeléseivel számos kérdésben alapvető hasonlóságot mutat az a népfront-stratégia, amelynek legkövet­kezetesebb képviselője Lukács György. Eszerint is a szocialista rendszer megteremtése a végső cél, objektív ós szubjektív feltételeinek (így a köz­vetlen demokráciának) – deklaráltan Leninhez kapcsolódva – szintén egyidejű létrehozására törekszik; ezt azonban a hatalom direkt megraga­dása, nyílt proletárdiktatúra nélkül tartja realizálandónak. A sztálini gya­korlat tapasztalatainak hatására előnyben részesíti a lassúbb, de szerves utat, a tárgyi és a személyi oldal egyenlőtlen fejlődéséi elkerülő megol­dást az embereken való – erőszakos – gyámkodáshoz vezető gyorsított eljárásokkal szemben. Ezért minden fasizmusellenes erő összefogását és a civil társadalom önkormányzati (a közvetlen demokrácia intézmé­nyeit kialakító és működtető) szerveződését szorgalmazza.

Az első és a második elképzeléstípus sajátosan ötvöződik az MKP hi­vatalos (leginkább Rákosi és Révai nevével fémjelezhető) politikájában. E harmadik típus képviselői bizonyos értelemben ugyanoda (a politikai hatalom megragadásához, egyfajta proletárdiktatúrához) akarnak eljutni, ahova a baloldali szociáldemokraták. De – az adott erőviszonyok ismere­tében – csak fokozatosan, átmenetileg népfront-taktika alkalmazásának segítségével közelednek céljukhoz, ós csak 1948-49-től kezdve hirdetik, hogy a népfront csupán „átmenet, közbeeső lépcsőfok a polgári demok­ratikus többpártrendszertől a proletárdiktatúra egypártrendszere felé".¹ E politika sajátosságát Rákosi 1948 novemberében a következőképpen ha­tározza meg. „A mi fejlődésünk, ha jól dolgozunk, odamegy, hogy a többi párt mellőlünk lassan elsatnyul. Ezt mi siettethetjük…Lassanként ezeknek a pártoknak el kell halni, vagy legalábbis árnyékéletet élni, szimbolikus pártokká kell lenniük… Szövetségben vagyunk, és ugyanakkor a szövet­ségesek likvidálására is irányt kell venni. Ez persze nem könnyű. Az em­ber csinál valamit és annak ellenkezőjét is csinálja"² Mindez magyaráz­za, hogy az MKP vezetőinek érvelésében a népi demokrácia eleinte a polgári demokrácia, később viszont a proletárdiktatúra egy formájaként jelenik meg. Mint Révai megfogalmazza:. A mi népi demokráciánk első szakaszában … azt mondottuk, hogy a népi demokrácia egy plebejus, harcos, következetes, népi válfaja a polgári demokráciának… Helyes volt akkor azt hangsúlyozni, hogy a harc nem szocializmus és polgári magán­tulajdon körül folyik… Az is helyes volt, hogy … nem azt hangsúlyoztuk, hogy ez az átmenet a szocializmusért való harcba, hanem azt, hogy a nagytőke elleni rendszabályok egyben a kis magántulajdon védelmét is jelentik. A kártyáinkat nem felfedni helyes volt".³ E népfront-taktika követói elméleti megfontolásoktól kevéssé befolyásoltatva magukat, egy aktuál-polKikai pragmatizmus révén jutnak el a tulajdonképpeni célkitűzéshez: a hatalmi monopólium megszerzéséhez és megtartásához Mivel távlati stratégia nem befolyásolja a szűken prakticista politikát, ezért az nem visz közelebb egy marxi-lenini értelemben vett önkormányzati szocializmus megteremtéséhez. E szocializmus előfeltételeiből – a változó viszonyok­nak megfelelően hol erőszakosabb, hol liberálisabb eszközöket igénybe véve – annyit valósít meg, amennyi elengedhetetlenül szükségesnek lát­szik a kialakult hatalmi struktúra konzerválásához, mindenkori stabilizá­lásához.

Justus Pál egyik legszínvonalasabb teoretikusa volt azon szociáldemok­rata iskolázottságú nemzedéknek, amelynek tevékenysége a két világhá­ború között kezdődött, de teljesen csak a második világháború utáni időszakra ért be.⁴ Pályaképe röviden: 1924 és 1927 között Bolognában és Párizsban folytat filozófiai tanulmányokat. 1925-ben belép a Szociálde­mokrata Pártba. Középiskolai tanárként, illetve tisztviselőként dolgozik, közben verseket ós elméleti cikkeket ír. Eleinte a Nagy Lajos által szer­kesztett Együttben publikál, majd, ennek megszűnését követően, 1928-ban Kassák lapjához, a Munkához csatlakozik: itt több fordítása, verse és elméleti írása jelenik meg. A marxi gazdaságelméletet tárgyaló tanfo­lyamot vezet a Munka-körben, ahonnan végül azért válik ki többedmagá­val, mert (Kassákkal ellentétben) szükségesnek tartja a politikai aktivitás fokozását: a kulturális tevékenység mellett egy, a két munkáspárttól füg­getlen, forradalmi szocialista mozgalom megteremtését. 1930-ban a Kor­társ szerkesztőbizottsági tagja lesz, majd állástalanná válva, külföldre tá­vozik, és 1936-ig főleg Párizsban dolgozik újságíróként. Hazatérése után Mónus Illés bevonja a Szocializmus szerkesztőségi munkájába, 1943-tól az MSzDP értelmiségi csoportjának vezetője. 1944-ben munkaszolgála­tosként Borba deportálják, a tábor fölszabadulását követően csatlakozik a jugoszláv partizánokhoz. A világháború alatt könyvet ír a fasizmusról és következményeiről, A szocializmus útja címmel. 1945-ben intenzíven be­kapcsolódik a politikai életbe: országgyűlési képviselő, pártvezetőségi tag, az agitációs- és propaganda-osztály vezetője lesz. Egyidejűleg jelentós szellemi munkát végez, számos cikket publikál napilapokban, részt vesz a szociáldemokrata pártoktatásban ós propagandamunkában. Ismeretterjesztő brosúrákat készít társadalomtudományi kérdésekről, ta­nulmányokat és könyveket fordít le magyarra, több elméleti művet előszó­val lát el. Hozzászól művészeti – esztétikai problémákhoz, méltatásokat ír szociáldemokrata gondolkodók munkásságáról, folyóiratokat ismertet, könyveket recenzál. Fő tevékenysége azonban a Szociáldemokrata Párt társadalomtudományi folyóiratához, a Szocializmushoz kötődik: 1945-ös újraindulásától 1948-as megszűnéséig a szerkesztőbizottság tagjaként gondozza, ós tanulmányainak hosszú sorával látja el a lapot. A párte­gyesüléskor beválasztják az MDP Központi Vezetőségébe, egyidejűleg a Magyar Rádió alelnöke lesz. 1949 júniusában idegen hatalmak javára el­követett kémkedés vádjával letartóztatják, és a Rajk-perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. 1956-os rehabilitálását követően a Corvina Kiadó felelős szerkesztőjeként dolgozik, 1965-ben bekövetkezett haláláig.

Justus nézetrendszere

Justus társadalomfilozófiai nézetrendszerének kialakulásában Rosa Lu­xemburg, Szabó Ervin (akit ő Marx és Engels legjobb magyar tanítvá­nyának nevezett),⁵ továbbá Lukács György írásai játszottak meghatározó szerepet; kultúrafölfogása pedig Gramsciéval rokon. Ő maga egyhelyütt Lu­kács Történelem és osztálytudatát, valamint Korsch Marxismus und Philosophie-ját nevezte meg, mint a marxizmust példamutatóan továbbfejlesztő műveket,⁶ de szemléletén Lukács 1919-es írásainak közvetlen hatása is kimutatható.⁷ Teoretikus alapállása leginkább marxizmus-felfogásából és történelemszemléletéből érthető meg. Justus szerint a marxizmus nem te­kinthető sem egyszerűen filozófiának, sem közgazdaságtannak, sem a szaktudományok összességének, hanem olyan gyakorlati küzdelem elmé­letének, amely az emberi életfolyamat piaci gazdálkodás által szétszakított egységét igyekszik helyreállítani. (Vagy mint máshol fogalmaz: a marxizmus a világ megváltoztatásának tudományos terve – a szocialista forradalom tu­dománya.⁸ A kapitalizmus úgymond létrehozza a tárgyak (az áruk) uralmát az embereken, illetve az emberek közötti társadalmi viszonyok eldologiaso­dását (aruk viszonyai révén közvetítettségét). A tőkés rendszer ezen alapel­lentmondása számos területen megjelenik. Ilyenek a következők: a termelő elválasztottsága a termelési eszközöktől, a termelésé a fogyasztástól, a fizi­kai munkáé a szellemitől, a résztudományoké az egységes megismerési fo­lyamattól. A munkásmozgalom mindezen megosztottságok felszámolására, elmélet ós gyakorlat egységének megteremtésére törekszik. Teória és praxis szintézise azonban csupán megújuló követelményként, nem pedig kész eredményként értelmezhető. A marxizmus csak mint használható (azaz a mozgalmat sikeresen irányítani képes, társadalomformáló) fegyver tekinthető érvényesnek. Alapvetően ez különbözteti meg két eltorzult válto­zatától – egyrészt a szaktudományokra szétszabdalt, pusztán értékmentes leírásokra törekvő formájától, másrészt a gyakorlatra vonatkoztatott elmé­letből kész tételekbe visszavonuló, puszta ideológiává egyszerűsödött mar­xizmustól. Szükséges tehát – vonja le a következtetést Justus – vitába szállni az ilyen nem marxista szellemű marxistákkal. A későbbiekben is rendszeres polémiát folytat Justus a praxisidegen marxizmusfelfogás két alapformája, az izolált szaktudományosság, illetve a sematizáló ortodoxia ellen.

A marxi teória – állapítja meg – polgári értelemben nem tudomány: egyik szaktudományba „sem illik bele, hanem mindegyikbe betör, és mindenütt felforgatja a hagyományos rendet, megzavarja az önelégült nyugalmat, szóval ugyanolyan „felforgató" az elméletben, mint a történe­lem és a politika gyakorlatában".⁹ Nem csupán a gyakorlati forradalom tu­dománya a marxizmus, hanem ezen túlmenően – és ennek alárendelve – a filozófiát, közgazdaságtant, politikaelméletet, szociológiát is a proletár­forradalom tudományává alakítja át.¹⁰

A tőkés társadalomban – hangsúlyozza – nemcsak gazdasági, társa­dalmi, politikai frontok alakulnak ki, hanem szellemi frontok is. Az osztály­küzdelem szerves részét képezi a szellemi osztályharc. A munkásosztály szellemi szabadságküzdelme feltételezi olyan szocialista elméletek létre­hozását, amelyek képesek felvenni a versenyt a polgári csúcsteljesítmé­nyekkel: biztosítani a .szocialista szellemi front fölényét, támadó szelle­mét".¹¹ Feltételezi tehát, hogy a polgári tudománnyal, filozófiával, szocio­lógiával, közgazdaságtannal, materializmussal szembeforduljon a mun­kásosztály álláspontját képviselő „szocialista" tudomány, filozófia, szocio­lógia, közgazdaságtan, illetve a szocialista (azaz dialektikus) materialista világszemlélet.

A marxizmus – állapítja meg Justus – „éppen azért szigorúan tudomá­nyos", mert praxisra orientált, vagyis tendenciózus – tehát mert a gyakor­lati dimenzió sem hiányzik belőle. A szemére vetett „messianizmuis" ily módon nem negatívumként, hanem érdemként jelenik meg: a „marxiz­mus «messianisztikus» jellege csak tünete az új, osztálytalan társadalom aktualizálódásának".¹²

Valamely társadalomelemzés gyakorlati célkitűzése és egzakt tudo­mányossága – írja – nem antinomikus viszonyban áll egymással. Marx „Kapital"-ja a tőkés rendszernek „nem «elfogulatlan», elvont bírálata. Mert ez a bírálat a legszorosabb összefüggésben van a munkásosztály na­gyon is gyakorlati harcával a felszabadulásért és nem is más, mint e küz­delem elméleti kifejezése".¹³ Egy történelmi korszak ábrázolása nem vá­lasztható el a mai társadalomtól, illetve ennek bírálatától. Az úgymond „tárgyilagos" leírások és kritikák mögött mindig osztályérdekeket lehet fel­mutatni. (Ezzel kapcsolatban kiemeli a marxi ideológiafelfogás nem-isme­retelméleti mivoltát. A marxizmus „nem úgy áll szemben a polgári ideoló­giákkal, mint a polgári felvilágosodás a vallással. Tudja, hogy az ideológi­áknak materiális alapjuk van.")¹⁴

Különösen élesen nyilatkozik Justus a sematikus marxizmusról. Marx – hangsúlyozza – nem véglegesen kidolgozott rendszert, hanem csak tu­dományos metodikát hagyott ránk, amelyet nekünk kell alkalmazni vala­mennyi új korszakra. Sőt, elválaszthatatlannak tartotta a módszert a mód­szer alkalmazásától. „Éppen ez különbözteti meg a marxi módszert… minden nyíltan vagy leplezetten metafizikus módszertől – vallja Justus -, hogy nem absztrahálható", Érthető tehát, hogy „sem Marx, sem Engels soha nem adta módszertani összefoglalását sem a dialektikus materializ­musnak, sem a materialista történelemfelfogásnak."¹⁵ Justus szerint a marxisták elsődleges feladata koruk gazdasági és társadalmi szerkezeté­nek tanulmányozása. A marxi módszert puszta sémává sorvasztók azért a marxizmus ellenségeinek tekintendők.¹⁶

Hasonló a helyzet a marxi tanok dogmatikus felfogásával. „Az «ortodox marxizmus» – fogalmaz – azért abszurd, mert marxizmus ós ortodo­xia egymást módszertanilag is kizáró ellentétek."¹⁷ A dogmatizáló ortodo­xia elszakítja a marxi elméletet a kor tudományától ós társadalmi valósá­gától. Ezáltal a polgári gondolkodás elhatalmasodását jelenti mind a szo­cialista elméleten, mind a munkásosztályon.

Justus több írásában is szükségesnek tartja kiemelni, hogy a marxista elmélet következetesen embercentrikus, humanista Ennek igazolására a marxizmus három fontos ismérvét sorolja föl:

1. Szemléletmódjának középpontjában a cselekvő ember áll:
2. A történelmi fejlődés fő mozgatójának az emberi erőket ("osztály-erőket,) tekinti;
3. Centrális fogalma a munka, azaz a céltudatos emberi tevékenység.

A marxista teória – fogalmaz Justus – leleplezi a kapitalizmus gazda­ságfetisizáló (áru-, pénz-, piacfetisizáló) tendenciáját, amely az emberi vi­szonylatokat tárgyi-dologi (.csaknem természeti") jelleggel ruházza fel. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy mind a marxizmus, mind a humanizmus történelmi kategória: időről időre átalakul. (A humanizmus továbbá osz­tálykategóriának is számít: osztályálláspontonként eltérő tartalmakat vesz fel. Alapvető megjelenési területei: a gazdaságtan, a politikaelmélet, az egységes társadalomtudomány, tehát a marxista szociológia, a filozófia, a művészet. Fajtái: antik, középkori, keresztény, polgári ós szocialista hu­manizmus.)

Justus történelemszemléletében az emberiség útja az őstársadalomtól a kommunizmusig tartó fejlődésként jelenik meg. E folyamat során két kérdésben is kulcsszerepet tulajdonít a kapitalizmusnak, mint a szocialis­ta társadalom előfeltételei megteremtőjének. 1. Ekkor munkálódnak ki azok a gazdasági tényezők, amelyek hiányában nem lehet létrehozni a tőkés rendszerénél magasabb termelékenységű, vele szemben gazdasá­gossági fölényben levő gazdálkodást. 2. Ekkor alakulnak ki társadalmi mé­retekben – a polgári demokrácia gyakorlata következtében – azok a sze­mélyes önállóságból fakadó képességek, amelyek nélkül nem valósítható meg egy önkormányzati felépítésű szocializmus.

Konkrétabb elemzéseiben azt hangsúlyozza, hogy a kapitalizmus és az önkormányzó szocializmus között átmeneti szakasz beiktatása szük­séges: a proletárállam időszaka.

A parlamentáris szisztéma – hangoztatja – nem alkalmas a proletárál­lam funkcióinak ellátására Helyébe Kommün-típusú demokrácia lép, amelyet a közvetlenül választott képviselők visszahívhatósága jellemez. Megnövekszik az önkormányzati intézmények szerepe. A tanácsrendszer – állapítja meg – történelemalakító jelentőségében a forradalmi polgárság népképviselet-eszméjével, az üzemi bizottságok gondolata a parlamen­táris demokráciáéval egyenértékű.¹⁸ A társadalom minden területén nö­velni kell – hangsúlyozza – a munkástömegek kezdeményezésének, részvételének, ellenőrzésének lehetőségét, éspedig intézményesen." Az intézményes lehetőséget a közvetlen demokrácia működési mechaniz­musai biztosítják. Maga a munkásállam „a tömegek demokratikus el­lenőrzése alatt áll", aminek következtében a bürokrácia föladata és lét­száma is jelentősen csökken.¹⁹

A hatalom megragadása és az új társadalom alakítása a munkásosz­tály saját tetteként megy végbe: a szocializmust nem lehet ráerőszakolni a tömegekre, csak általuk valósítható meg; a dolgozóknak „harcokban kell megtanulniuk, hogy helyzetükön csak harcban változtathatnak". Utal a felülről vezérelt társadalmi forradalom negatív következményeire és ki­emeli Plehanov véleményét: a tömegforradalom hiányában létrejövő túl­zott centralizálás végül is néhány értelmiséginek a dolgozók fölötti ural­mát eredményezi.

A szocializmus építése során (vagyis a szocializmushoz való politikai átmeneti időszakban), Justus érvelése szerint, a bérharcok szerveiből ön­kormányzati intézményekké emelkedő szakszervezetek – az üzemi bi­zottságok hálózatával kiegészítve – a szocialista termelés feltételeinek megteremtőivé válnak Az üzemi tanácsok, üzemi bizottságok pedig a munkásdemokrácia érvényesülésének garanciáját képezik. Feladatuk kettős. 1. A törvényhozó és végrehajtó hatalom újraegyesítése, ezáltal a munkásosztály önadminisztrálásának létrehozása. 2. Olyan folyamatos gyakorlat kialakítása, amely a proletariátust világtörténelmi szerepére ne­veli, készíti elő. Mint a munkáselit iskolái „a szocializmus építésének sza­kaszában e tanácsok lesznek a munkásosztály ellenőrző szervei, ezek biztosítják a munkásosztály részvételét a szocialista termelés irányításában."²⁰

Az ó koncepciója szerint a proletárállam gazdasági vezetésében je­lentós feladat jut a szakszervezeteknek és a munkásbizottságoknak: döntő szerepet játszanak a tervkészítő és az ellenőrző szervekben. Előtérbe kerül a termelés társadalmasítása (a termelő vállalatok munkás­igazgatása és ellenőrzése), de ez nem válik általánossá. A termelési eszközök társadalmasításának két típusát különbözteti meg Justus: az ál­lamosítást és a közvetlen szocializálást Az államosítás a tőkés üzemek kisajátítását jelenti. Szocializálásnak nevezi viszont, ha a termelési esz­közöket maguk a dolgozók veszik közös tulajdonba. A központosított, mo­nopolizált termelési ágakban – véli – valószínűleg az államosítás a leg­megfelelőbb eljárás. De máshol előnyösebbek a szocializálás egyéb vál­tozatai – például a községesítés vagy a szövetkezés.

A termelés szerkezete – fogalmaz – „nem teszi lehetővé, hogy egy csapásra töröljük el a kapitalizmust". A proletárállam nem nyúl a nem-ka­pitalisták (kisiparosok, kisparasztok, kiskereskedők stb.) magántulajdo­nához. A tőkés vállalatok – kártalanítással vagy anélkül történő – államo­sítása szükséges intézkedés. De mind gazdasági, mind politikai szem­pontból elhibázott lenne szocializálni a többi területen.

A politikai átmeneti időszak gazdaságát tehát vegyes gazdálkodás­ként kell elképzelni. Itt együtt él egy szocializált és egy magántulajdonban levő szektor, vagyis a szocialista és a kapitalista termelés. Mindkét szek­tor önfinanszírozó módon működik.

Míg Justus a politikának döntő fontosságot tulajdonít az átmeneti kor­szakban, addig e korszak után – feltételezése szerint – „a politikai hata­lom is megszűnik".²¹ Az állam „feleslegessé válik a szocializmusban ós fokozatosan elhal. Helyébe az egész dolgozó nép önadminisztrálása lép."²² A termelést közvetlenül maguk a társult egyének alakítják terv­szerűen. Szabó Ervin nézeteihez kapcsolódva úgy véli, hogy a szocialista társadalom ott kezdődik, ahol a termelési eszközöket a dolgozók társulá­sai (szövetségei) veszik birtokba, és felszámolják a bérmunka-viszonyt.²³ E formációt a következő ismérvekkel jellemzi: „a termelő- és szállítóesz­közök köztulajdonba vétele, tervgazdaság, a szükségletek kielégítésére irányuló termelés, az ember felszabadítása a vak ós anarchikus gazda­sági erők uralma alól".²⁴ Szükséges kiemelni, hogy itt nem csupán rész­leges, formális, hanem teljes tervszerűséget feltételez.

Justus szerint e folyamatokkal párhuzamosan a tudomány területén is lényeges változásnak kell bekövetkeznie. A közgazdaságtan mint alaptu­domány helyébe nem a politika tudománya, hanem az összes eredmé­nyeket magába olvasztó totális társadalomtudomány lép. A politikatudo­mányt, politikai gazdaságtant stb. felváltó komplex tudomány olyan új, forradalmi szociológia, amely a társadalmi cselekvés törvényszerűségeit vizsgálja. A materialista történetfelfogás – hangsúlyozza – az ökonómiai szféra alávetése után, azaz a szocializmusban sem veszti érvényét, ha­nem Lukács György kifejezése szerint funkcióváltáson megy át. Új funk­ciója: az emberi uralom biztosítása a gazdasági erők felett.

Justus teoretikus problémává emeli azt a felismerést, hogy az osztály­helyzetből nem következik automatikusan adekvát osztálytudat, a szocio­lógiai értelemben vett osztály közvetlenül nem mindig tesz eleget a világ­történelmi értelemben vett osztályfunkdónak. Beszól arról, hogy – a ta­pasztalatok szerint – a képzett munkásréteg a munkanélküliséget előidéző kapitalizmust inkább gyógyítani akarja, mintsem megdönteni. Hivatkozik olyan esetekre, amikor a dolgozók saját érdekeik ellen lépnek fel. A munkásság differenciáltsága azt eredményezi, hogy az osztály tag­jai a társadalmi front mindkét oldalán felsorakoznak.

Justus különbséget tesz a munkásosztály offenzív (az elméleti osz­tálytudatnak megfelelő) és defenzív magatartása között. Offenzív törek­vése – állapítja meg – a termelési eszközök köztulajdonba vételére, a tőkés rendszer meghaladására irányul. Defenzív gazdaságpolitikája vi­szont a kizsákmányolás elleni védekezésre szorítkozik, és lényegében szociálpolitikára redukálódik. Az eddigi munkáskormányok (nevezetesen az angol és a weimari) defenzív politikát folytattak: „megkísérelték a ma­guk szociálpolitikájának gyakorlati érvényesítését, csakhogy ez a szociál­politika mindkét esetben tehetetlennek bizonyult a monopoltőke gazda­ságpolitikájával szemben."²⁵ Szociálpolitikát csak a profitráta rovására le­het megvalósítani. A profitráta csökkenése azonban visszaveti a kapitalis­ta termelést. Tehát alternatívaként jelenik meg: a szociálpolitika vagy a gazdaságpolitika preferálása. A tőkéseknek – úgymond – a „kapitalizmu­son belül igazuk van, s a szocialista miniszter választhat a bérek lenyo­mása és a munkanélküliség megnövekedése kőzött". Nem osztályárulás­ból választja az előbbit, hanem mert politikai hatalma elenyészik a gazda­sági hatalommal szemben. Csupán „egy szemrehányást tehetünk neki­hangsúlyozza Justus -, hogy szocialista létére nem mérte fel a politikai és gazdasági hatalom objektív határait, hogy vállalta a felelősséget és nem kísérelte meg az első mellé a másodikat is megszerezni.²⁶

Monopoltőke és fasizmus

A fasizmus győzelmét Justus – a munkásmozgalom oldaláról tekintve – a reformista politikával magyarázza. Leszögezi: döntő stratégiai hibának számít, ha a napi küzdelem és a végcél, a reform és a forradalmi átala­kulás kérdése elszakad egymástól. E mozzanatok szembeállítását rója fel – egyébként tévesen – Rosa Luxemburgnak. És ugyanebben a metodikai vétségben (konkrétan a végcél gyakorlati feladásában) marasztal ja el a trade-unionista illetve bernsteinista politikát. A trade-unionizmus – hang­súlyozza – ellentétes a proletár osztálytudattal. Benne a munkástörekvések polgári tudatformában fejeződnek ki. Hasonló a helyzet a reformista elképzelésmóddal, amely nem lép túl a polgári empirista szemléleten. Ebből eredő vulgármaterializmusa – politikai tehetetlenségét leplezendő – minden társadalmi prognosztizálást, „jóslatot" tudománytalannak minősít. Távlati programja beéri a szocializálásnak nevezett államosítás igényével. A reformizmus mozgalmi gyakorlata olyan munkástudatot ter­mel ki, amelyben elkülönül egymástól a politikai és a napi gazdasági harc. A proletariátus ily módon a bérkérdésekre koncentrál, különböző szociál­politikai követelésekkel áll elő. Életszínvonalának emelkedése miatt köz­vetlenül érdekelt a nemzeti sikerekben. Ezért a jelenbeli és a nemzeti szempontokat preferálja saját perspektivikus érdekeinek rovására „Az emelkedő életszínvonal, az emelkedő biztonság alapvető élménye a kon­tinentális munkásöntudatot is annál erősebben befolyásolta – állapítja meg Justus -, minél jobban «polgárosodott a munkásság, ami alatt nemcsak a jobb életet, polgári életformákat értjük…, hanem a polgári tu­datformákat, a nyersen empirikus, történelmi távlatokban gondolkodni képtelen, vulgármaterialista gondolkodásmódot (ezért várt a 'marxista centrum' által hangoztatott «szocialista végcél» oly könnyen és gyorsan ideológiává) és a tisztán utilitarista értékrendszert is."²⁷

Justus elemzéseinek elméleti értéke talán nem is annyira a trade-unionista és reformista teória, valamint politika fogyatékosságainak kritikájában, hanem ezek entikus összefüggéseinek felmutatásában ragadható meg. A trade-unionizmust – mondja – nem lehet egyszerűen polgári jellegű irány­zatként kezelni – ez a proletariátus fejlődésének egyik történelmileg megha­tározott szakasza. A reformista osztálytudat – hangsúlyozza – szintén mun­kásöntudatnak számít: irányát a kizsákmányolás szabja meg. Nem írható pusztán a munkásarisztokrácia számlájára, hiszen a dolgozók többsége így gondolkodik.²⁸ Részesedik az extraprofitból, a nemzetgazdaság eredmé­nyeiből – így érdekelt mindenkori fogyasztási szintjének növelésében, a nemzeti sikerekben. E kettős kötődés (egyidejű kizsákmányolásellenesség és fogyasztáscentrizmus) hatását összegzi a következő megállapítás: „Ed­digi története folyamán a proletariátus gondolkodásának iránya mindig el­lentétes volt tudatformáival, aminek következtében életformája, életfelfogá­sa.. állandóan polgári maradt, politikai beállítottsága viszont többé vagy tevésbe tudatosan antikapitalista volt²⁹ Ez alól a kommunista mozgalom sem kivétel. Neki sincs elvileg más tudatformája, mint a reformizmusnak, nem sikerült sajátosan proletár osztálytudatot létrehoznia azaz olyan egységes életfolyamat tömegigényét kialakítani, amely túllép a hagyomá­nyos (politikai államot és eldologiasult piacgazdálkodást kölcsönösen fel­tételező) struktúrán.

Justus szerint döntő szerepet játszott a reformizmus a fasiszta politika sikereiben. Elméleti kapitulációja a status quo gyakorlati elfogadásához vezetett, amikor lemondott arról, hogy a proletárszocialista cél nevében mozgósítsa a tömegeket ós valóban hatékony eszközöket vegyen igény­be. Ezért alapvető felelősség terheli a mozgalom válságáért és a fasiz­mus térnyeréséért, hatalomra jutásáért. A 'munkásmozgalom jelentós ré­sze – írja – azonosította a szocializmust a maga reformista politikájával, sót éppen a változás éveiben a 'kisebbik rossz' elgondolása alapján a sta­tus quo védelmében merítette ki minden agitációs és politikai erejét, vagy éppen átvette a fasiszta mozgalmaktól a kispolgárság részére készült jel­szavakat".³⁰ E törekvések „közös tragédiája, hogy szintén ideologikussá lettek s a valóságban azt az eredményt érték el, amelynek megakadályo­zását célul tűzték ki, s amelynek kedvéért lemondtak összes hatékony fegyvereik alkalmazásáról: nemcsak hogy nem sikerült a kispolgárság íz­léséhez való alkalmazkodással, a proletárszocialista követelések feladá­sával, a «nemzeti» (tehát elsősorban kispolgári) jelszavak átvételével a proletarizálódó kispolgári tömegeket a munkásosztály vezetése alatt harcba vinni, hanem éppen ellenkezőleg: a kispolgárság, a parasztság s a munkásosztály egy része a szocialista munkásréteg nélkül, sót ellene vette fel a harcot az elviselhetetlennek érzett helyzet azonnali megváltoz­tatásáért. S mert a szocializmus nem lehetett a harc céljává, a nemzeti szocializmus lépett helyébe."³¹

A reformista politikához hasonlóan ítéli meg Justus a népfront történel­mi szerepét. A fasizmus-antifasizmus front – állapítja meg – keresztezi az osztályhatárokat ós a szocializmus-kapitalizmus ellentét helyére a de­mokrácia vagy fasizmus alternatívát állítja A munkás-tőkés antagonizmust ennyiben másodlagos kérdéssé degradálja. A politikai harc ily mó­don nem a munkás- ós a tőkésosztály, hanem két tőkés törekvés között zajlik. E stratégia elhibázott voltára a francia népfront esetét hozza fel pél­daként. A francia szocialisták szövetségre léptek valamennyi antifasiszta erővel – a népfrontban így egymással kibékíthetetlen osztálytörekvések éltek együtt. Tehát kénytelenek voltak figyelembe venni mind a munkás­ság, mind a középosztály, mind a nagytőke gazdasági elképzeléseit. Ele­get kellett tenni a munkások szociális követeléseinek – amelyek terhét a középosztályra hárította át a nagytőke. Ez azonban a középosztállyal kí­vánt szövetség helyett ellentéthez vezetett. Justus következtetése: a döntő társadalmi kérdés nem a fasizmus, hanem továbbra is a tőke-mun­ka antagonizmus, amelynek az előbbi csupán alesetét képezi. Ezért az öntudatos munkások nem egyszerűen a fasizmussal, hanem az egész ka­pitalista rendszerrel állnak szemben. A proletárfront helyébe lépő osz­tályközi szövetségek a munkásság és a munkáspártok időleges gyenge­ségét jelzik – objektív funkciójuk pedig a fennálló kapitalista rend védel­mezése. A részleges megoldásra törekvés ezért sikertelenségre ítélt po­zíció. A proletariátus kizárólagos feladata – vallja Justus – „győzelemre vinni – nem a demokráciát a fasizmus ellen, hanem a szocializmust a ka­pitalizmus ellen. Ez egyben a fasizmus elleni eredményes küzdelem egyetlen, bár egyelőre elvontan kijelölt útja is."³²

Illetve a másik oldalról megfogalmazva mivel „a fasizmus ellen csak a szocializmus képes eredményesen harcolni, a polgári, csak-politikai, ideologikus «fasizmus vagy demokrácia-, ellentét helyébe a kapitalizmus vagy szocializmus alternatívája lép."³³

Megjegyzendő, hogy a fasizmus kategóriát Justus nem a közgondol­kodásban elterjedt értelemben használja Abból indul ki, hogy a szocialis­ta elmélet is válságon ment át és nem tudta tudományosan feldolgozni az új jelenséget. így látványos zűrzavar keletkezett a fasizmus fogalma kö­rül: egyesek politikai kalandorok kísérletét, mások pusztán diktatórikus politikai uralmat, vagyis a parlamentarizmus és a demokrácia totális ellen­tétét látják benne. Justus viszont kimutatja, hogy ez utóbbiak csupán for­mai jegyek. Számára a fasizmus nem elsődlegesen politikai jelenség, és a monopolkapitalizmus általános gazdasági-társadalmi mozgásaiból pró­bálja azt megérteni. Megfogalmazása szerint a „fasizmus gazdaságilag a monopoltöke diktatúrája… Politikai oldalát tekintve a termelőeszközök je­lentós részének tulajdonosává váló állam totális politikai hatalma, az ál­lam és a monopolisztikus párt összeolvadása, a magas állami bürokrácia ós a legnagyobb tőkések rétegének egybeszövődése. Tömeg-ellenforra­dalom, vagy ha úgy tetszik, ellenforradalom alulról, bár az alulról rohamra induló erőket felülről irányítják. A tőkekoncentráció politikai ós társadalmi konzekvenciáinak levonása, a koncentráció továbbfokozása ugyanezen folyamat áldozatainak tömegmozgalma által."³⁴ Szociológiailag éppen abban különbözik a tőkediktatúra más formáitól, hogy képes maga mö­gött tömegeket felsorakoztatni.

A „demokrácia vagy fasizmus" jelszó elutasítása Justusnál alapvetően monpolkaprtalizmus-értelmezéséből következik. Megállapítása szerint a versenykapitalizmus adekvát politikai formája a demokrácia (a politikai szabadverseny), a monopolkapitalizmusé: az állam monopolhelyzete. A profitráta emelése a világválság után csak mesterséges állami eszközök­kel biztosítható: a fejletlenebb országok rovására, illetve a reálbérek csökkentésével. Az állam ily módon közvetlen gazdasági tényezővé válik és a nagyvállalatok pozíciójának stabilizálására törekszik. Az „államosodó monopoltőke és a nagytőkések által kisajátított állam"³⁵ viszonyában nem alakul ki lényegesebb érdekellentét. Konfliktusok keletkeznek viszont az ipari tőke ós a banktőke között: a hitleri és a roosevelti politikára egyaránt jellemző állami pénzleértékelések érzékenyen érintik a banktőkéseket. A kereskedelmi közvetítések kikapcsolására törekvés nyomán pedig a mo­nopoltőke a nem-monopoltőkével és a kereskedőtökével egyaránt szem­bekerül.

A jelzett összefüggések – Justus elemzése szerint – mind a fasiszta, mind a polgári demokratikus politikai berendezkedések általános jel­lemzői. A „legtisztább demokráciák" és a fasizmusok működése is a mo­dern kapitalizmus gazdasági, társadalmi, továbbá ideológiai fejlődéstörvényeivel magyarázható. Mindkét rendszertípus ugyanazon termelési-tár­sadalmi szerkezeten nyugszik: közös gyökerük a monopoltőke immanens természete. A fasizmus szintén a régi termelési mód fenntartásán mun­kálkodik; kialakulásának ugyancsak döntő tényezője, hogy a tőkések ál­talános osztályérdekeit a monopoltőke állama képviseli.

Demokrácia és fasizmus küzdelme – állapítja meg Justus – valójá­ban a tőke két frakciója között zajlik. De mindkét frakció kispolgári és proletár erőket is felvonultat a maga oldalán. Ennek magyarázata, hogy a válság idején jelentós rétegződés ment végbe a munkásosztályon belül, és a proletártudat kettéhasadt. Azok, akiknek sikerült folyamatosan dol­gozni, érdekeitek maradtak a status quo fenntartásában – így általában a reformista törekvésekhez kapcsolódtak. A munkanélkülivé váltak többsé­ge viszont kiábrándult a reformista mozgalomból, és a fasiszta propagan­da hatása alá került. (Ez az összefüggés arra is rávilágít, hogy politikai szinten nem érvényesülnek a hagyományos osztályfrontok. Az osztály­harcok idején viszonylag homogén erők állnak szemben egymással, itt vi­szont nem homogén tömegek harcolnak szintén nem homogén tömegek ellen. Ezen új helyzet megragadására Justus bevezeti az osztályháború fogalmát.)

A nemzeti szocializmus a gazdasági válságért a kapitalizmust teszi felelőssé, így jelentős antikapitalista érzelmi beállítottságú erőt tud maga mögött felsorakoztatni. Fő eszköz: a nemzeti szempontnak a propaganda középpontjába állítása. „Minél nagyobb a valóság nyomása, annál erősebben kell adagolni… a misztikus-vallásos ideológiát, hogy a mono­poltőke diktatúráját ne csak tűrje, de személyes-nemzeti ügyként cse­lekvően és lelkesen vállalja" az állampolgár. A munkásosztálynak szóló propaganda realisztikusabb elemeket is tartalmaz: az osztályharcot „né­pek osztályharcává, proletárnemzetek és plutokráciák ellentétévé változ­tatva alkalmazza."³⁶

A kérdés másik oldala, hogy a válság idején mutatkozó akkumulációs zavarok kiküszöbölését a tőke a fasizmustól várja. Ezért kap támogatást a magas szerves összetételű iparágak tőkéseitől, Az össztőke számára – Justus megítélése szerint – a fasizmus volt a legmegfelelőbb megoldás, melyet a kapitalisták többi frakciójára rákényszerítettek. Például az autarkiatörekvések költségeit túlnyomórészt a kereskedő tőkére hárítja át az állam.

Társadalmi bázisának heterogenitása megköveteli a fasizmustól, hogy két arca (a nagytőke, illetve a tömegek felé fordított arca) között tökéletes munkamegosztást hozzon létre. Ideológiája – véli Justus – eleget tud ten­ni e kettős feladatnak; egyidejűleg képviseli a tőkekoncentráció érdekeit, és harci vallás, „forradalmi lobogó" a tőkekoncentráció áldozatai számá­ra. Meghatározó szerepet játszik ebben a nemzettel azonosított állam. Az adott körülmények között az állam feladata „a munkásosztályt mintegy ál­landó mesterséges izgalomban tartani, így a tömegeket a «közös nemze­ti" érdekekhez kötni, lehetőleg kivonva őket a valóság pszichikai hatásai alól".³⁷

Jóllehet a fasizmus sikereinek egyik fő tényezője az ideológia – írja Justus -, mégsem kezelhető egyszerűen a tömegek becsapásaként. Sokkal inkább olyan politikának kell tekinteni, amely az adott társadalmi elégedetlenségre épít, és hatékonyan számol a meglevő szociális erőkkel, törekvésekkel. így tényleges gazdasági eredményeket is képes felmutatni.

A nemzeti gazdaságpolitika egyik alapvető törekvése: alacsony – kül­földön versenyképes – önköltséggel termelni. Ez feltételezi az állami ter­vezés (ós az ebből következő nagyarányú állami megrendelések) beve­zetését. Feltételezi továbbá a termelés folytonosságának megvalósítását, ezért a munkások és tőkések közötti konfliktusok elkerülését. Ennek biz­tosításában jelentős szerepet játszik a dolgozóktól áldozatvállalásokat követelő, a közös nemzeti szempontokat hangsúlyozó ideológia, valamint a deklarált cél érdekében kiépített intézményrendszer.³⁸

A régi, osztályalapon felépülő munkásszervezetek helyébe döntően nemzeti szempontok alapján szerveződők lépnek. Az előbbiek szétzúzá­sa után a „munkásosztályt nem lehetett «egyedül hagyni». Új szervezete­ket kellett alkotni – ismét csak állami ellenőrzés, sőt állami irányítás mel­lett -, amelyek az általános osztályérdekekkel szemben partikuláris üze­mi, szakmai vagy nemzeti érdekeket állítanak előtérbe, természetesen tőkések és munkások 'közös érdekeit'. S ha esetleg a «közös» érdekek állandóan hangsúlyozza, gyűlésekkel, sajtóval, rádióval szinte a tömegek­be kondicionált ideológiáján időnként mégis átütne az alapvető osztályér­dek-ellentót, döntőbíróként, sót voltaképp tényleges vezetőként az állam, illetve az állampárt megbízottja szerepel, az államé, amely soha nem volt olyan nyilvánvalóan és tudatosan az «ideális összkapitalistával» azonos, mint ma."³⁹

A fasizmus tehát képes arra, hogy dolgozók tömegeit hatékonyan in­tegrálja Ugyanakkor Justus egy – a munkásmozgalom szempontjából – pozitív következményét is felismerni véli: leleplezi a monopoltőkés állam természetét ós kiélezi a társadalmi antagonizmusokat. Az anarchikus ver­senykapitalizmus idején, érthető módon, a szocializmusban megvalósí­tandó tudományosság, tervszerűség állt a proletariátus elméletének homlokterében. A fasizmus hatására viszont a szabadságért (síz osztály felszabadulásáért) megvívandó harc kerül a tudatosabb munkások gon­dolatvilágának középpontjába.

A fasizmus, sőt egyáltalában a monopolkapitalizmus – Justus meglá­tása szerint – az élet minden területén politizálja, politikai síkra helyezi át az alapvető társadalmi ellentmondásokat. Bérharcaik során közvetlenül az állammal kerülnek összeütközésbe a munkások, ami döntő gyakorlati ós tudati következménnyel jár.

1. Az üzemekben „a tőkéssel való szembenállás szükségszerűen ál­lamellenes magatartássá (vagy legalább is egyelőre gondolkodássá) vá­lik".⁴⁰ A munkásokban tudatosul: a „gazdasági felszabadulás konkrét útja az államhatalom elleni felkelés".⁴¹ Az állammal szembekerülő munkás­osztály pedig nem átvenni, hanem szétzúzni akarja az államot. Proletár tömegköveteléssé lesz az üzemek szocializálása, azaz munkásirányítása és munkásellenőrzés alá helyezése.

2. A fasizmus megvalósítja azt, amire a reformizmus nem képes: a munkások tudatában összekapcsolódik a napi gazdasági és a politikai küzdelem. Ily módon szabaddá válik az út – írja Justus – egységes – re­form ós forradalom, napi harc és végcél ellentótén túllépő – forradalmi proletártudat kialakulásához.

A szocializmus esélyei Nyugaton és Magyarországon

A világháború befejeződése után Európában létrejött politikai helyzetet Justus nemcsak a fasizmus, hanem a monopoltőke pozícióinak gyengü­léseként értelmezi. Jó esélyt lát ezért arra, hogy Nyugaton ós Keleten egyaránt új típusú demokráciák keletkezzenek, illetve hogy azok idővel átfejlődjenek szocializmusokká. A kortársakra jellemző optimizmussal ítéli meg a nyugat-európai országokban bekövetkező balratolódást. Megí­télése szerint a „szocialista gazdasági és társadalmi rend megvalósítása, legalábbis a fejlett tőkés országokban, napirendre került".⁴²

A magyarországi helyzettel kapcsolatban Justus leszögezi, hogy – többek vélekedésével szemben – itt 1945-ben nem a gazdasági és társa­dalmi struktúra forradalmasítása, hanem a kapitalista rendszer helyreállí­tása következett be. A tőkés termelés alapelvei csorbítatlanok, és az osz­tályfrontok szintén a régiek. Az állam finanszírozza az ipari és banktőke törekvéseit: a baloldal tiltakozása ellenére sikerült az államot fedezetlen pénztömeg kibocsátására kényszeríteni. Ennyiben az infláció is osztály­harcnak tekintendő.

A koalíciós időszakra egy (valójában fiktív) nemzeti egység hangozta­tása, politikamentes intézmények (szakszervezetek stb.) követelése, az osztályszempontok elkenése jellemző – vallja Justus. Ténylegesen azon­ban az ún. „népi demokrácia" nem más, mint egymással összebékíthetetlen erők küzdelmének egy szakasza. Ily módon érthető, hogy a polgári erők mást akarnak stabilizálni, mint a baloldal, ezért az ország előtt álló alternatíva: kapitalista vagy szocialista stabilizáció.

Az így kialakult helyzetben a baloldal fő feladatának azt tartja, hogy – akár forradalmi eszközök alkalmazásával – szerkezeti reformokat küzd­jenek ki. Megállapítása szerint lényeges eltérés mutatkozik a gazdasági ós a politikai erőviszonyok között. Megérett tehát az idő arra, hogy a gaz­daság működését hozzáidomítsuk a politikai erőviszonyokhoz. Ez a tett – fogalmaz – akkor is demokratikus, ha szervezett tömegerővel kell biztosí­tani. „A tömegerők mozgósításának szakaszába léptünk."⁴³

Justus offenzív magatartást vár el – a nem-szocialista erőkkel szem­ben – a két munkáspárttól. E küzdelem részeként indokoltnak tekinti a marxista elmélet és a baloldali ideológia fölényét létrehozni, kezdemé­nyező szellemét helyreállítani. Szorgalmazza a szellemi osztályháború erőviszonyainak megváltoztatását. Politikai szempontból fontos kérdés­nek tartja, hogy a publicisztikában és a propagandamunkában is fogalmi­lag következetes, tudományos kategóriahasználat honosodjon meg. Ezért már 1945 augusztusában cikket publikál, amelyben felhívja a figyel­met arra hogy a demokrácia szó a politikai nyelv kötelező frázisává vált – így minden tartalmi konkrétságát elveszítette. Az „ellentétek elkenése, a demokrácia eláltalánosítása, elvont formában való elismerése vagy dicsőítése – írja – a népuralom … ellenfeleinek egyik legbiztosabb ismer­tetőjele."⁴⁴

A szociáldemokrata sajtóban 1945 folyamán is számos tanulmány je­lenik meg a demokrácia értelmezéséről, alapkérdéseiről. Bibó István nagy visszhangot kiváltott „A magyar demokrácia válsága" című dolgoza­ta pedig koncentráltan irányítja a figyelmet a fogalomtisztázás szükséges­ségére. A Szocializmus 1946-os évfolyamában kiterjedt vita zajlik a de­mokrácia fogalomkörével kapcsolatban: a polémiában résztvevők igye­keznek közös nevezőre jutni a kategóriajelentésének és feladatainak kér­désében.

Bibó említett tanulmányával Justus folyóiratszemle formájában foglal­kozik. E tanulmány fő érdemének tekinti, hogy olyan kérdéseket érint, amelyekről addig nem illett beszélni. A szokásos burkolt kétértelműség – hangsúlyozza – a nem-demokratikus rendszerek jellemzője: ezekben „szükséges a szakadás, egyfelől a társadalmi valóság, másfelől a politi­kai nyilvánosság között". Ugyanakkor nem ért egyet Bibó felfogásával, amely szerint a politikai helyzet polarizálódása a legfőbb veszély, és a tu­dományos módszer hiányában marasztalja el a szerzőt. „Bibó – írja -nem osztályokat lát, hanem pártokat, nem társadalmi küzdelmet, hanem politikai pozíciókat, a mai demokrácia alapját, és ez alap ingatag voltát nem az ellentétes osztályerők bizonytalan egyensúlyhelyzetére vezeti vissza, hanem két ember legszemélyesebb tulajdonságaira: „Rákosi Má­tyás tárgyalóképes humorára és Tildy Zoltán felelős bölcsességére'". Ez­zel a szemlélettel – állapítja meg – elvileg lehetetlen a bajok gyökereit fel­tárni. Bibó szeme előtt – véli Justus – valamelyik nyugati, „évszáza­dos tradíciókra támaszkodó demokrácia Ideális mintaképe lebeg. Ehhez képest persze alig demokrácia a miénk, csak éppen nem ke­vésbé demokratikus annál, hanem másfajta demokrácia, a harcok periódusában van, aminthogy mondjuk a jakobinus klub rémuralma is alig minősíthető demokratikusnak a francia harmadik köztársaság mértékével mérve, pedig köztudomású, hogy valami köze mégis van az utóbbinak az előbbihez. Tiltakozik továbbá az ellen, hogy Bibó az SZDP-t középpárt­nak nevezi. „Nincs baloldalibb párt nálunk az országban" – állítja. Mi a de­mokrácia ellenfeleivel való harcot elsősorban nem parlamenti keretek kö­zött vívjuk.⁴⁵

Justus – a demokrácia fogalom elméleti tisztázását elősegítendő – le­fordítja Arthur Rosenberg tanulmányát. Az ő érvelését folytatva kapcsoló­dik be a Szocializmus demokrácia-vitájába „Demokrácia és szocializ­mus" című írása Rosenberg megfogalmazásából indul ki, amely szerint „a «demokrácia» értelmetlen absztrakció…, mint minden történelmi kategó­ria, a demokrácia fogalma is állandóan változik".⁴⁶ Ennek megfelelően hangsúlyozza Justus: más a tartalma az antik, a XIX. századi és a mai demokráciának, sőt a kapitalizmus szerkezetének, illetve a burzsoázia társadalmi szerepének átalakulásával maga a polgári demokrácia is rendre megváltozik. Mint Rosenberg kimutatja, van szociális, imperialista, gyarmati és liberális változat.⁴⁷ Mindamellett valamennyi típusának for­mai hasonlósága: a parlamentarizmus, valamint a szólás-, gondolat- és szervezkedési szabadság. Tartalmi folytonossága pedig a termelési esz­közök magántulajdona és a társadalom osztályokra tagolódása. Valójá­ban a magántulajdonos kisebbség politikai diktatúrájaként kell meghatá­rozni. Robespierre idején a demokrácia (vagyis a nép uralma) a forradal­mi terrorral azonos. Ezért ekkor a jakobinus számít demokratának. Jefferson számára viszont a kisbirtokos parasztság, Hamilton számára a nagytőke politikai uralma jelenti a demokráciát. 1846-ban a gazdaságilag fejlettebb országokban a demokrácia követelése már a negyedik rend ré­széről fogalmazódik meg. 1917-ben 1848-hoz hasonlóan – .azonossá válik a forradalmi szocializmus ós a végig következetes demokrácia poli­tikai vonala."⁴⁸ Ennyiben Lenin a demokraták ós forradalmárok közös ve­zetőjének tekintendő.

A nagypolgárság demokráciája – hasonlóan a hanyatló antik demok­ráciához – egyre formálisabbá lesz a XIX. század második felében. Ugyanakkor megjelennek a munkásdemokrácia (amelynek alapja a ter­melési eszközök szocializálása és a szocialista tervgazdálkodás) képvi­selői. E korszakot a polgári demokrácia és a szocialista munkásde­mokrácia harca jellemzi: a gazdasági-társadalmi demokrácia hívei küzdelmet folytatnak a csak politikai demokrácia ellen. Szabó Ervint idézve állapítja meg Justus: mivel a gazdasági osztályellentétet a legtöké­letesebb demokratikus intézmények sem szüntetik meg, azok csupán át­meneti eszközökként jöhetnek számításba a proletariátus harca során. Ebben az értelemben mondja: a demokrácia „napi politikai harcokban konkretizálódó célja – a szocializmus". Vagyis: szocializmus nélkül nincs demokrácia. E megállapítás azonban fordítva is igaz: demokrácia nélkül nem képzelhető el szocializmus. A politikai demokratizmus ugyanis kike­rülhetetlen fejlődési fok a szocialista társadalom létrehozása során. „Mint útszakasz át nem ugorható, mint a tömegek iskolája ki nem hagyható."⁴⁹

Justus határozottan tiltakozik a demokrácia fogalom kiüresítése, el­vont általános használata ellen. Rámutat továbbá hogya demokrácia magyarul népuralmat jelent, és felteszi a kérdést: „mi a tartalma a «népi demokráciának"? Van talán nem-népi népuralom is, a «népi népuralom­mal" szemben? A jelző mit sem ad a főnévhez, nemhogy pontosabbá tenné jelentését, inkább elvesz élességéből: de jellemző tünet. Úgy lát­szik, napjainkban éppen a demokrácia lényege, egyetlen értelme vált bi­zonytalanná vagy forog veszélyben, ha a népuralom népi jellegét kell hangsúlyoznia.⁵⁰

Számunkra – fogalmaz Justus – a demokrácia „egyetlen reális tartal­ma a népuralom teljes, osztatlan megvalósítása". Ezért nem elég monda­ni, hogy a demokrácia a tömegek állandó tevékenységét, ellenvéleményének, bírálatának szabadságát jelenti, a politika népellenőrzését feltéte­lezi, illetve azt hangoztatni, hogy a demokrácia nem terjed ki a nép ellen­ségeire („nem népuralom az, amelyben a nép ellenségei jogokhoz juthat­nak").⁵¹ A demokrácia a tömegek iskolája, folyamatos cselekvésüket igénylő gyakorlat. A jelenlegi demokrácia szakadatlan harcok története; az olykor erőszakot is megkövetelő küzdelmek nem változtatnak az át­meneti útszakasz demokratikus jellegén.

Más írásaiban még határozottabban fogalmaz: „Mikor ma nekünk szemrehányásokat szoktak tenni – írja -, hogy a mi demokráciánk nem tiszta demokrácia, akkor mindig emlékeztetnünk kell ezeket a kritikusokat arra, hogy a történelem során mindenütt legalábbis egy király lefejeztetésével kezdődött a demokrácia története. Cromwell «kerekfejűi» és Robespierre jakobinusai akkor is tiszta demokraták voltak, ha az ő demokrá­ciájuk a formák és az eszközök tekintetében gyökeresen különbözik a későbbi demokráciáktól,, viszont hasonlít a miénkhez."⁵² A demokrácia­vita lényege – hangoztatja -, hogy aki a kapitalista erőkkel szemben nem vállalja az osztályharcot, az utcai megmozdulásokat, kirekeszti magát a demokratikus egységfrontból.

A magyarországi demokrácia mindaddig nincs biztonságban – szögezi le -, ameddig arra a gazdasági alapra épül, amelyből a fasizmus is kinőtt. Tartós demokrácia létrehozása megköveteli a gazdasági szerkezet gyö­keres átalakítását – a tartós demokrácia a termelési eszközök magántu­lajdonának megszüntetése nélkül realizálhatatlan. Értelmezése szerint a korabeli demokrácia olyan átmeneti szakasznak tekintendő, amelyben a tartós demokrácia által megkövetelt strukturális reformok egyúttal a szo­cializmus előfeltételeit is megteremtik.

Az államosítások – hangsúlyozza – önmagukban nem jelentenek szocializmust. Az „állam gazdasági hatalmának növelésével párhu­zamosan kell az államhatalom demokratizálására", az üzemi alkot­mány kiépítésére törekedni. „Nemcsak vasárnap, hanem hétköznap is, nemcsak a munkaidőn túl, hanem a munkahelyen is biztosítani akarjuk a de­mokráciát."⁵³

„Demokrácia ós szocializmus számunkra nem két egymástól elvá­lasztható, vagy éppen egymással szembeállítható pólus, hanem egyazon átalakulási folyamatnak két felülete: igazi, konkrét tartalmat mindkettőnek a másik adhat csak 1946-ban Magyarországon" – szögezi le Justus.⁵⁴ Rámutat továbbá a Társadalmi Szemle egyik elméleti tisztázatlanságára Horváth túl baloldalinak tartja az SZDP államosítási törekvését, Orbán László viszont néhány oldallal később nehezményezi, hogy ugyanez a célkitűzés hiányzik az angol munkáspárt programjából..

Justus felhívja a figyelmet, hogy a kommunista teoretikusok gyakran elnézőbbek polgári álláspontú, mint a következetesen marxista írásokkal szemben. Ezért is húzza alá azt a konzekvenciát, amely-Lukács György „Demokrácia és kultúra" című tanulmányából levonható: „a kapitalista kul­túra állandó kritikája nemcsak szocialista, de demokrata minőségünkben is elsőrendű kötelességünk."⁵⁵

A pártfúzió árnyékában

1947 folyamán Justus észrevehetően enyhít a kommunistákkal szem­beni, azokat túl lanyha baloldalisággal vádoló polemikus hangvételen. Először csak azt nyilvánítja ki, hogy az elméletileg indokoltnál mérsékel­tebben bírál, mert az erőteljesebb kritika nem segítené elő a munkáspár­tok egységét. Az év második felétől kezdve pedig teljesen felhagy a Társadalmi Szemle ismertetésével.

Az 1947-es választást megelőző időszakban az SZDP hivatalos – jobb­ra tolódó – elmélete ós politikája nagyobb aggodalommal tölti el Justust, mint az MKP taktikája A választási vereséget követően egyik vezetője azoknak a baloldali szociáldemokratáknak, akik előkészítik a két munkás­párt fúzióját.

*

Justus elméleti magabiztossága elemzéseinek alapvetően történelemfilo­zófiai megalapozásából fakad. Egy világtörténelmi bizonyosság képzeté­vel szemlélve ós megítélve a társadalmi-politikai folyamatokat, meg tud maradni a kihegyezett kérdésfeltevések, osztályozások, polaritások dimenziójánál. Metodológiájának sajátossága hogy – a filozófiai absz­trakciók szintjón mozogva – rendre az elvontan közös vonásokat, azonos­ságokat emeli ki. A konkrét különösségek, specifikumok kevésbé érdeklik. A formációelméleti léptékű következtetéseket mindenféle középszintű el­mélet átugrásával vonatkoztatja a napi politikára Teoretikus korlátja nem abból fakad, hogy a politikai stratégiát történelemfilozófiai síkon alapozza meg, hanem hogy nem dolgozza ki a konkrét közvetítéseket. E metodika nem teszi lehetővé adekvát politikai taktika megtalálását. Ugyanakkor megőriz egy elmélet nélküli, pusztán pragmatikus politizálás buktatóitól.

A munkásegység reménye, a szocializmus közeli perspektívája Justust 1947-48-ban arra készteti, hogy teoretikusi tevékenységében fordulatot hajtson végre: korábbi korszakával szöges ellentétben hajlandó elvi komp­romisszumot kötni. Elmélet és politika hierarchiáját megfordítva számos kérdésben hajlik a taktikai-politikai szempontoknak az elvi-elméleti meg­fontolások elé helyezésére. Ettől írásai levetkőzik absztraktan történelem­filozófiai megalapozásukat és életszerűbbekké, gyakorlatiasabbakká, „koradekvátabbakká" válnak. Veszítenek következetesen teoretikus jelle­gükből – ugyanakkor átitatódnak a közvetlenebb politizálás, politikacsiná­lás örömével. Justus – e periódusban ismétlődő -„mea culpázása" valójá­ban pusztán taktikai eszközként jön számításba A hol burkolt, hol közvet­len önkritikák másik összetevője: a radikalizálási szándék. Megkísérli a kommunistákat következetes osztálypolitika folytatására ösztönözni. Le­nin nézeteire hivatkozva a szocializmusért megvívandó küzdelem aktuali­tása mellett érvel.

Justus már 1946-tól kezdve üdvözli a kommunista pártdokumentumok, pártkongresszusok deklarációit, amelyek az MKP szocializmus melletti el­kötelezettségéről tanúskodnak. Ugyanakkor bírálja a közvetlen politikai ós propagandaanyagok (valamint az ezeknek megfelelő gyakorlat) reformista és nacionalista jellegét. Érthető módon nem látja át az MKP taktikájának belső logikáját – ez moszkvai emigrációs tapasztalatokat feltételezne. E taktikából a „belső" ós a „külső" ideológia szétválasztása következik. A pragmatikus politika megköveteli, hogy a „beavatott" párttagság szocialis­ta célokat kapjon ós forradalmi osztályfrazeológiában részesüljön. A dol­gozó (munkás, paraszti, értelmiségi, kispolgári) tömegek támogatása – vagy legalábbis semlegessége – viszont nemzeti politikával ós propagan­dával biztosítható. Justus kompromisszuma elméleti félreértésen, a pusz­tán pragmatikus taktika fel nem ismerésén alapult.

Jegyzetek

1 Révai József 1949. márciusi megfogalmazása Idézi Izsák Lajos. (Ráko­si, Révai, Rajk a többpártrendszer felszámolásáról. História, 1984/3.34.)

2 Idézi Izsák Lajos, uo.

3 Révai József: Népi demokráciánk jellegéről., – Uő: Élni tudtunk a sza­badsággal. Budapest 1949.195.

4 Bővebben mutatja be a szerző Justus elméleti munkásságát Justus Pál társadalomfilozófiai nézetei (Magyar Filozófiai Szemle 1986/5-6.), valamint Justus Pál „szocializmus"-korszaka c. tanulmányában (A magyar gondolko­dás 1944 és 1948 között c. gyűjteményes kötetben. Tankönyvkiadó 1990).

5 JustusPál: Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak Ml. köte­téhez, Marx és Engels válogatott tanulmányai I. k., Budapest (1947), 10.; vö.: .minden magyar szocialista Szabó Ervin útját járja" (Justus Pál: Szabó Ervin és a szocialista mozgalom, előszó Kálmán József: Szabó Ervin, a szocializ­mus nagytanítója c. könyvéhez, Budapest [1946], 7.).

6 Justus Pál: A szocializmus útja (Az osztályháború új feltételei); Budapest 1945,13.-Justus a koalíciós korszakban Lukácsot ismételten kellemetlen helyzetbe hozza azáltal, hogy nyilvánosan többször megtagadott Törté­nelem és osztálytudat c. művére pozitívan hivatkozik. Lásd: Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, Budapest 1948, 15.; Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezé­se c. művéhez, Budapest 1946.

7 Különősen A szellemi vezetés kérdése és a .szellemi munkások" c. ta­nulmány hatása szembetűnő.

8 Justus Pál: Vita a szocializmus elvi kérdéseiről. Szocializmus 1947/7-11 308; Justus Pál: Két világ határán – Kap italizmus vagy szocializmus. 5. A dialektikus materializmus – valljaJustus – az egész szocialistaelmélet általános filozófiai módszere, amelynek a történelmi materializmus (helyesebben a materialista történetfelfogás) csupán alkalmazása. (Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 305.)

9 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, 11.

10 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-II. kötetéhez, 18.

11 Justus Pál: Társadalmi valóság és társadalomtudomány". Szocializ­mus. 1946/7-9, 390.

12 Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, 22.

13 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvé­hez, 12. Vö.: Mint a „Kapital"-ban, Engelsnél is .egységbe olvad az egzakt tudományos fejtegetés a forradalmár harcos, minden történelmi példát ak­tualizáló kiállásával". (Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magán­tulajdon keletkezése c. művéhez, 23.)

14 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, 16.

15 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-Il. kötetéhez, 38.

16 Justus Pál: A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, Budapest, 1947.8.

17 Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, 6,

18 Két világ határán – Kapitalizmus vagy szocializmus, 15.

19 Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 316.; A monopolkapitalizmus gaz­dasági szerkezete, 82.

20 Előszó a Szocialista ismeretek kézikönyve c. műhöz (Összeállította: Velenczei Sándor) Bp. 1946. 9.; vö.: Justus Pál: Szocialisták vagyunk. Nép­szava 1946. jan. 1.

21 A szocializmus útja, 163.

22 A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, 36.

23 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak l-Il. kötetéhez, 12.

24 Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 312.

25 A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, 80-81.

26 l.m. 81.

27 Aszocializmus útja, 126.

28 Vö.: A reformizmus .megőrizte ugyan a marxi frazeológiát, de az elmélet és gyakorlat viszonyát illetőleg visszaesést jelentett a Marx előtti színvonal­ra*. Ugyanakkor .a reformista korszak bér- és választójogi harcai vitathatat­lanul osztályharcok". (Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-II. kötetéhez, 20.)

29 A szocializmus útja, 153.

30 l. m. 82.

31 l.m. 83.

32 l.m. 53.

33 l.m.161.

34 Justus Pál: Mi a fasizmus? Szocializmus, 1945/1, 35.

35 A szocializmus útja, 63.

36 l.m.84.

37 l.m.61.

38 Justus Göbbelst idézi: „A munkásoknak a termelés újramegindításának e hónapjaiban jórészt olyan bérekkel kellett beérniök, amelyek nem voltak elegendők a népünk magas kultúrfokának megfelelő életszínvonal fenntar­tására. Páratlan hősiességgel vetették alá magukat e feladatnak." (I. m. 56)

39 l.m. 60-61.

40 l.m.151.

41 l.m.161.

42 Két világ határán – Kapitalizmus vagy szocializmus, 5.

43 Justus Pál: Szocialista politika. Szocializmus, 1946/10-11,419.

44 l.m. 408.

45 JustusPál: „Valóság". Szocializmus, 1946/1-2, 78.

46 Justus Pál: Demokrácia és szocializmus. Szocializmus, 1946/3-4,103.

47 Rosenberg különbséget tesz az állam oligarchikus és demokratikusfor­mája között: az előbbiben egy hatalmi csoport, az utóbbiban valamilyen tö­megmozgalom van uralmon. Elhatárolja továbbá egymástól a szocialista és a polgári demokráciát. „A szocialista demokrácia – írja – a tömegek önkor­mányzatának megvalósítására törekszik, e célból a társadalmilag fontos ter­melőeszközöket a közösség kezébe akarja juttatni." A polgári demokráciának több változatát különbözteti meg. 1. Szociális demokrácia: a magántulaj­don fenntartása mellett akarja megvalósítani a dolgozó tömegek politikai ha­talmát (ide sorolódik Lenin elmélete a munkás-paraszt demokratikus dikta­túráról, illetve Robespierre és Jefferson korának gyakorlata). 2. Imperialista demokrácia: nagyhatalmi politikával akarja megteremteni a munkások és munkáltatók közötti ellentét megszüntetésének eszközeit. 3. Liberális de­mokrácia a szabadversenyben látja az osztálybéke létrehozásának útját. 4. Gyarmati demokrácia egyes tengeren túli országokban a nagy szabad föld­területek lehetővé teszik az osztályok megegyezését. A polgári demokrácia 2-4. típusa tehát elveti az osztályharcot: a munkáltatók és dolgozók közötti ellentét kiegyenlítésére, kompromisszum létrehozására törekszik.

48 Demokrácia és szocializmus, 104.

49 l.m. 106.

50 I.m.105.

51 Uo.

52 Justus Pál: A kapitalizmus kialakulása. Budapest [1947], 9.

53 Szocialista politika, 410.

54 Justus Pál: „Társadalmi Szemle". Szocializmus, 1946/3-4,177.

55 Justus Pál: „Társadalmi Szemle". Szocializmus, 1946/1 -2,76.

Immanuel Wallerstein és André Gunder Frank után most Samir Amin írásaival folytatjuk a New Left klasszikusainak bemutatását. Megtiszteltetésnek tekintjük, hogy Amin külön a mi lapunk számára megküldte 12, részben már megjelent, részben publikálatlan cikkét (ezek közül válogattuk be a számunkban olvasható négyet), valamint A káosz birodalma című könyvét (amelyre írásában Marton Imre reagál). A következő bemutatandó Giovanni Arrighi, akinek egy hosszabb lélegzetű írását e számunkban adjuk közre, egy másikat pedig a következőben. A „klasszikusok” közlése (akik közé, egyébként Étienne Balibar is besorolható) ugyanakkor korántsem jelenti azt, hogy hozzájuk kritikátlan tisztelet fűzne. Ezért is örültünk Zalai K. László Wallersteinnel polemizáló írásának – a közlésekkel éppen az a legfőbb célunk, hogy a jelentékeny szerzők gondolatai megtermékenyítsék a hazai elméleti gondolkodást.

Változatok egy témára rovatunkban ezúttal válogatást nyújtunk abból az érdekes, elemző vitából, amely az Öböl-háború kapcsán bontakozott ki a Marx Centouno hasábjain.

Tartalomjegyzék

1. Samir Amin : A szovjet rendszer bírálatának harmic esztendeje
2. Bodács Emil : Európaiság -tegnap és ma. Európa történelmi és geopilitikai fogalmának változásai
3. Samir Amin : A harmadik világ újra „viharzóna”
4. Andre Gunder Frank : Az Észak-Dél konfliktus politikai gazdaságtana
5. Marco Bonzio : Az Öböl és az imperializmus. Gondolatok és feltevések a kapitalista termelési mód jelenlegi fejlődési szakaszáról
6. Roger Burbach : Az amerikai demokrácia tragédiája
7. Pip Hinman : Háború a környezet ellen Közép-Amerikában
8. Tézisek egy alternatív európai fejlődésről
9. Michel Husson : A liberális évtized: a polarizálódó kapitalizmus felé
10. John Ross : Növekvő világszegénység
11. Alexande Adler : Keleten és Délen: az emberi jogok diadala vagy az értelem veresége?
12. Samir Amin : Megjegyzések a transznacionalizálódásról
13. Samir Amin : Megjegyzések a lekapcsolódás elméletéhez
14. Giovanni Arrighi : A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása
15. Étienne Balibar : Az osztályharctól az osztályok nélküli harcig
16. Zalai K. László : A valóság mítosza. Wallerstein haladás kritikájának szemléleti-módszertani fogyatékosságairól
17. k. g. : Mi is hát az a valami, amiért életüket áldozták a „világszabadság” hősei?
18. Marton Imre : Kimerülőben vannak-e a baloldal történelmi lehetőségei? Új remények a reménytelenségben
19. Andor László : Schumacher Magyarországon
20. 1:0 a tudomány javára

Sokunknak elállt a lélegzete a Közép- és Kelet-Európában 1985 óta zajló viharos fejlődési folyamat láttán, amely a közelmúltban tetőzött a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szö­vetségi Köztársaság alkotmányos egyesítésével. Az emberek hangulata a forradalmi eseményekéhez hasonló gyorsasággal változott meg. Közép- és Kelet-Európa sok területén, de Nyugat-Európa bizonyos részein is, félelem és szkepszis váltotta fel a kezdeti lelkesedést. Ez idő szerint fiatalok ezrei tiltakoznak Ber­linben az egész Németországot sújtó lakáshiány és különösen az ellen, hogy a bonni kormány eltörölte a tanácsi lakbérrend­szer korlátozásait. A tiltakozást fiatal szocialisták szervezik. Ahogy a multinacionális vállalatok és nacionalista élcsapatuk Nyugatról Keletre teszi át székhelyét, úgy települnek át a szocia­listák és eszméik, akcióik és mozgalmaik Keletről Nyugatra. A végeredmény valószínűleg egy nagyon vegyes gazdasági és po­litikai rendszer lesz.

*

Manapság időnként kedvünk támad eltűnődni azon, hogy 1945-ben a „jobb" fasisztáknak miért nem jutott az eszükbe az ember­arcú fasizmus létrehozásának gondolata. Alfréd Speernek és Rudolf Hessnek eszébe juthatott volna, és a Goerdeler-kormány vagy Patton tábornok segédkezhetett volna az ötlet megvalósítá­sában. Egy olyan légkörben, amelyet jól érzékeltet ez a szónoki kérdés, nincs mit csodálkozni azon, hogy a nyugati lapok az utóbbi években milyen sokat írtak a szocializmusból való kiáb­rándultságról, a szocialista eszme kudarcáról, sőt arról is, hogy a nyugat-európai és német értelmiségiek végre-valahára felfog­ták a múltat. Sokak meggyőződésének tűnik, hogy a történelmi utópiák, teológiák és filozófiák szükségszerűen torkollnak az em­bernek ember fölötti brutális uralmába, és hogy ez történt a tör­ténelmi materializmussal is. Függetlenül attól, hogy miként véle­kedünk a történelmi filozófiákról vagy teológiákról, hogy mit gon­dolunk a világtörténelemnek és az üdvözülésnek a viszonyáról, el kell tűnődnünk néhány nagyon húsbavágó kérdésen a jelenle­gi világtörténelmi konstelláció kapcsán: miben rejlik a Közép- és Kelet-Európában végbemenő változások történelmi és vallási je­lentősége? Milyen következményeket von maga után a közép-és kelet-európai államszocializmus csődje a Marx párizsi kézira­taiban vagy a Kommunista Kiáltványban gyökerező politikai mozgalmakra és eszmékre nézve, azokra a reményekre nézve, amelyeket ezek a dokumentumok ébresztettek egykoron a világ szegény osztályaiban; a legkülönbözőbb formákat öltő nyugati és keleti marxizmus elméleti örökségére nézve, például ami Gorbacsov leninista örökségét illeti, ami nélkül nem lenne pe­resztrojka vagy glasznoszty, nem lenne lehetséges a leszerelés vagy Németország, Jemen vagy Korea újraegyesítése stb.?

Az „utolérési forradalomnak" az a rendeltetése, hogy le­hetővé tegye a visszatérést a demokratikus alkotmányos állam­hoz és a csatlakozást a fejlett tőkés rendszerű Nyugathoz. Ezenközben azonban olyan minták felé tájékozódik, amelyeket az ortodox marxista-leninista olvasat szerint már túlhaladott az 1917-es, győzedelmeskedő októberi forradalom. Ez lehet a „pe­resztrojka-forradalom" egyik figyelemreméltó vonásának a ma­gyarázata: nevezetesen annak, hogy nélkülözi az innovatív, jövő-orientált eszméket.

Az antisztálinista szocialista baloldalnak akár Nyugaton, akár Keleten manapság nincs oka rá, hogy bánkódjék a Közép- és Kelet-Európában végbement változásokon, és nincs mit meg­bánnia sem; legalábbis abban az értelemben nem, hogy mindig kritikus álláspontra helyezkedett az álságos államszocializmus­sal szemben. Még megkönnyebbülést is érezhet, hiszen meg­szabadult a sztálinizmus és brezsnyevizmus terheitől, s ilyenfor­mán hatásosabban érvelhet egy igaz szocializmus mellett. Az a mód, ahogyan egyesek a múltban a tekintélyelvű, totalitárius és dogmatikus szocializmust védték Keleten, nagyon hasonlított a tekintélyelvű, totalitárius és dogmatikus nyugati kereszténység védelméhez. Ez a védelem mindkét esetben a felismerhetetlen­ségig megváltoztatta azt, amit védeni kellett. Természetesen a nyugati és keleti kritikai szocialista baloldal sem viselkedhetik úgy, mintha semmi nem történt volna a peresztrojka öt évvel ezelőtti beindítása óta. A szocialista baloldalnak nem kell hagy­nia, hogy bűnrészességgel vádolják egy olyan államszocializ­mus csődjében, melyet mindig bírált. Ne tűrje el ezt se a liberáli­sok, se a neokonzervatívok vagy a dekonstrukcionisták részéről.

A szocialista baloldalnak azonban el kell tűnődnie azon, hogy egy eszme meddig dacolhat a valósággal. A szocializmus nem egyszerűen egy eszme, amely absztrakt ellentétben áll a valósággal, nem arra való, hogy a valósághoz viszonyítva a puszta „kellés" tehetetlenségét bizonyítsa, ha az semmibe veszi a hús-vér emberi lények életét. A szocializmus fogalmához kap­csolódik az emberek kényszertől és erőszaktól mentes együtt­élésének normatív intuíciója is. Ez a normatív intuíció a zsidó­-keresztény hitvilágból eredeztethető. Az eredetileg vallási nor­matív intuíció az erőszakmentes együttélésre irányul, ami le­hetővé teszi, hogy az egyén autonómiáját ne kelljen feláldozni, hogy az egyén autonómiája a szolidaritás szerves része legyen.

A szocialista tradícióban azonban ezt az eredetileg vallási normatív intuíciót nem lehetett pusztán egy normatív elmélet el­len intézett közvetlen elméleti támadással magyarázni, és nem lehetett eszményként szembeállítani egy minden érzékenységet és belátást nélkülöző valósággal. Ez a normatív intuíció ehelyett egy olyan perspektíva kialakítását szolgálta, amelyből a valósá­got kritikusan lehetett vizsgálni, elemezni és változtatni. Azt vár­ták tőle, hogy az elemzés és a cselekvés folyamán bontakozzék ki és igazítsa ki magát. A normatív intuíciónak tehát magától kel­lett, legalábbis közvetve, bizonyítania valóságleleplező képessé­gét, elméleti leírásának empirikus tartalmát, stratégiáinak, takti­káinak és lépéseinek hatásosságát. Ez a normatív intuíció kap­csolja össze a vallást és a szocializmust, így hát az a vallás, amely a saját normatív intuíciója ellen fordul, mely őt ugyanakkor a szocialista tradícióhoz is köti, önmaga ellen fordul: önmagával kerül ellentmondásba. Hosszú távon nem tarthatja fenn magát az az entitás, amely önmagának mond ellent.

Gondolataink a múltban háromféle jövő körül forogtak: 1. jövő: a teljesen irányított társadalom; 2. jövő: ABC-fegyverekkel vívott háborúk; és 3. jövő: a szabad és megbékélt társadalom. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a XXI. század kihívásai olyan típusú és szintű válaszokat követelnek majd a nyugati és keleti társa­dalmaktól, amilyeneket az érdekeket egyetemesítő radikális és demokratikus vélemény- és akaratképzés nélkül nem lehet kidol­gozni és alkalmazni. A kritikai szocialista baloldal meg tudja ta­lálni a helyét és politikai szerepét ebben a dimenzióban. Olyan politikai kommunikáció kialakulásának a katalizátora lehet, amely megóvja a demokratikus alkotmányos államot a belső ki­száradástól. Nagyon valószínű, hogy a közép- és kelet-európai szocialista baloldalnak alkalmazkodnia kell majd egy olyan hely­zethez, amilyenben a nyugat-európai és amerikai baloldal már évtizedek óta leledzik. A nyugati és keleti kritikai szocialista bal­oldalnak át kell majd alakítania a szocialista eszméket egy kései kapitalista társadalom radikális-reformista önbírálatává, amely társadalom egy alkotmányos jóléti állam keretein belül egyszerre segíti és gátolja a tömegek demokráciájának kibontakozását. Az államszocializmus csődje után ez az önbírálat – hogy bibliai ha­sonlattal éljünk – „a tű foka", melyen mindenkinek át kell jutnia. És hogy megint a Bibliát hívjuk segítségül: lehetséges, hogy a multinacionális vállalatok tulajdonosai nem tudnak majd átjutni „a tű fokán": azon a kis ajtón a jeruzsálemi falban, amelyen egyetlen teve sem tudja átpréselni magát, bármennyi ideig kop­lalt is.

Ez a szocializmus, mint a kései kapitalista társadalom radi­kális-reformista önbírálata, csak tárgya negatív aspektusainak megszűntével fog megszűnni létezni. Ez bekövetkezhet egy nap, amikor a bírált kapitalista társadalom olyannyira megváltoztatta már azonosságát, hogy mindent a maga, árakban kifejezhetet­len jelentőségében tud érzékelni és komolyan venni. Az állam­szocializmus összeomlásával nem hagyott alább a reményke­dés abban, hogy egyszer sikerül majd minden embert kiszabadí­tani az emberek által előidézett gyermekdedségből és a leala­csonyító életkörülmények szorításából. Ezt a reményt azonban megtisztítja az esendő tudat és a történelmi tapasztalat, hogy már eddig is sokat elértünk volna, ha tűrhetően jó körülményeket teremtünk ott, ahol az emberek nem élnek túl jól, mindenekelőtt Afrika, a Közel-Kelet és Latin-Amerika sokat szenvedett konti­nensein.

A hívő emberek választhatnak: vagy részt vesznek a kései kapitalizmus radikális-reformista önbírálatát megtestesítő szo­cializmusban, és osztoznak annak az egyetemes emancipáció­hoz fűzött reményében, vagy elfordulnak tőle, és inkább a naci­onalizmusnak mint a multinacionális vállalatok gazdasági, politi­kai, katonai és ideológiai eszközének a restaurálásában működ­nek közre. Bárhogy döntsenek is a hívők, választásuk nagyban és erőteljesen érinti majd nemcsak a vallás, de az egész embe­riség jövőjét is.

(Ford.: Szentmiklósi Tamás)

Az írás az Eszmélet által rendezett 1991. áprilisi budapesti nemzetközi konferen­ciára (I. Eszmélet, 11-12.) készült tézisek részleteit tartalmazza.

A történeti megközelítés: empátia és ítélkezés

Két évvel ezelőtt még bármilyen Sztálin-életrajz kurrens cikk volt a könyvpiacon, legyen az handabandázó legendagyűjtemény vagy tudo­mányos feldolgozás. Mára a konjunktúra alábbhagyott. Egy-két sztori vagy rémtörténet eladható még Sztálinról, főleg, ha magánéleti „történel­mi" kacsákról van szó. Annak arányában pedig, ahogyan a történelem bűntények történetévé redukálódik, a tudományos feldolgozások iránti érdeklődés a sajtóban is rohamosan csökken. Ez a jelenség megfigyel­hető a filmművészetben éppúgy, mint az irodalomban vagy a kultúra más területén. A kommercializálódást a leghatékonyabban a televízió közvetíti széles tömegek számára. A recept egyszerű: „írd át" a történel­met a pillanatnyi politikai szükségleteknek megfelelően. A tévékép­ernyőkön szerte Kelet-Európában szomorú szemű fiatalemberek (néha hölgyek) „romantikus" hangvételben átstilizálják a történelmet, háborús győzelmeket vereséggé, vereségeket győzelemmé. És a piaci romantika hőskorában nincs az a hazugság, amelynek legalább egy rövid ideig ne lenne hitele. Mindez persze érthető, ezért fizetnek… Sajnos, történészek is egyre nagyobb számban bekapcsolódnak a jó konjunktúra kínálta le­hetőségekbe. Elfelejtik, hogy a történetírás nemcsak szakma, hanem hi­vatás is, ami többek kőzött azt jelenti, hogy a történész nem vásárolható meg; hogy emlékszik arra, amit netán tegnap vagy tegnapelőtt írt; hogy nem osztozik semmilyen mégoly „kollektív" amnéziában sem.

Isaac Deutscher hivatását tekintve volt történész. Tudatában volt an­nak, hogy a jelentős történelmi művek többnyire az „árral szemben", a korszellemmel szemben születnek. 1927 óta életét kockáztatva folytatott aktív küzdelmet Sztálin és a sztálinizmus ellen, mégis, vagy éppen azért, a hidegháború első éveiben írt Sztálin-monográfiája túlemelkedett min­denfajta taktikai pártszemponton, intellektuális „leszámoláson". Deut­scher nem engedett a hidegháború konjunktúrájának, nemcsak a sztáli­nista csábosoknak állt ellen, ellenállt a nyugati jobboldali propagandának is. Műve megjelenése után tizenöt évvel, néhány évvel halála előtt is le­írhatta, hogy – ellentétben a magyar kiadói előszóval – nincs oka Sztá­lin-életrajzának felülvizsgálatára: „összességében ma is kitartok Sztálin­nak és a „sztálinizmusnak a könyvben foglalt értékelése mellett". Termé­szetesen mai ismereteink Sztálinról és koráról számosabbak, mint Deutscheréi voltak négy évtizeddel ezelőtt. Az új ismeretek alapján a szaktu­domány több ponton meghaladta Deutscher művét. Itt nem apró, tény­beli tévedésekről van szó, hanem arról, hogy a tények szélesebb korú analízise nem igazolja például Deutschernek azt a Trockijtól vett tézisét, hogy Sztálin „centrista" politikus volt, a sztálinizmus pedig „centrista" irányzat, vagy nem igazolható azon állítása sem, miszerint Sztálin az „arany középút" embere lett volna. Mégis, Sztálin legújabb biográfusa, Volkogonov tábornok sem vetett fel egyetlen olyan új elemzési dimenzi­ót sem, amely csírájában ne lenne meg Deutschernél. Nincsen olyan új alapvető felismerése, amely cáfolná általános elméleti-módszertani fel­ismeréseit. (Ezért is kerülnek nevetséges helyzetbe azok, akik évtize­dekkel később a neofita „harcosok" buzgalmával „javítják ki" Deutscher művét.)

Ma a volt Szovjetunióban nap mint nap jelenik meg valami érdekes Sztálinról és a sztálinizmusról. Ezen a téren koncepcióit és irányzatait tekintve itt is jelen van minden, ami a világ más részein. Már ezt repre­zentálta például a Sztálin kultuszát újragondoló kötet (Progressz, 1989), amely 650 oldalon több mint két tucat szerző nézőpontját tükrözi. Volt olyan szerző (G. Vodolazov), aki már akkor elutasította az olyan primitív „egytényezős" magyarázatot, mint például az, amely szerint Trockij és a baloldali ellenzék veresége, majd pusztulása elintézhető azzal, hogy ezeknek a forradalmároknak nem volt min csodálkozniuk meg mit ele­mezniük, hiszen a dolog nagyon egyszerű: ők hozták létre saját pusztu­lásuk feltételeit. Ezeknél az „egydimenziós irányzatoknál" is nép­szerűbbek ma a pszichologizáló megközelítések, amelyek Sztálin szere­pét, személyiségét kimetszik a konkrét viszonyok közül, és téren-időn kívüli analógiák segítségével elemzik a sztálini fenomenont. Hol IV. Ivá­nig húzzák meg a retrospektív szemlélet képzeletbeli vonalát, s konstru­álnak közvetlen összefüggést alapjában eltérő korok között, hol „csak" Marxig mennek vissza mint „felelősig".

Ennek a megközelítésnek az egyik apostola (A. Cipko, nemrég még „reformkommunistaként" ismert apparátus-publicista) hovatovább az egész sztálinizmust egy ultrabaloldali ideológiából vezeti le. Itt már nem a történelmi folyamat részeként konstituálódik az ideológia, hanem ma­ga hozza létre a történelmi struktúrákat.

Sztálin személyiségi és a történelem

Mióta Kelet-Európában, így hazánkban is, a sajtónyilvánosság kiszéle­sedésével a politikusok magánélete a „mindennapi" ember életének ré­szévé válik, érthető, hogy a „nagy emberek" élete, személyisége, egyál­talán a „nagy ember" valóságos lehetőségei az olvasók érdeklődésének középpontjába kerülnek. Itt tehát nemcsak manipulációról van szó, ha­nem arról is, hogy a kelet-európai ember mindig keveset tudott ve­zetőinek jelleméről, képességeiről, környezetéről. Ebből a szempontból Sztálin különleges „csemegének" számít, mivel – jól kifejezve a „struktú­rát" – irtózott a nyilvánosságtól.

A történetírásban a mai napig egyfajta talányként tartják számon Sztálin üldözési mániáját, munkatársainak elpusztítását is gyakran döntően vagy csupán lélektani okokkal magyarázzák. Deutscher ezen a téren is kitartott a történeti magyarázat mellett, s máig megfontolandó álláspontot alakított ki: „…nem szükséges feltételeznünk, hogy a szó szoros értelmében megbolondult. Paranoiaszerű viselkedése a helyze­téből fakadt: beleillett a nagy tisztogatások logikájába és azok következ­ményeibe. S nem is volt alaptalan az a gyanakvás, amellyel még a saját híveit is kezelte. Mellette álltak, és a bűntársai voltak a trockisták, a zinovjevisták és a buharinisták üldözése közepette, de amikor ez az üldö­zés az 1936-38-as nagy mészárlássá fajult, a leghűségesebb sztálinis­ták közül is sokan megriadtak, és gyötörni kezdte őket a lelkiismeret-fur­dalás. Sztálin tetteinek a premisszáit elfogadták, de a következményeit már nem… S ha következetesen akartak viselkedni, nem tehettek mást, mint hogy Sztálin hatalmának a megdöntésén munkálkodjanak".

Természetesen a pszichológiai magyarázatok nagyon is helyénvalók a történelmi megközelítés számára. Ezen a téren R. Tucker kutatásai a modern történetírásban éppen ezt az irányzatot reprezentálják, de a szerző egy pillanatra sem helyezi Sztálint a reális történeti folyamatokon kívül, a személyes gonoszságot is megpróbálja „racionálisan" megma­gyarázni. A. Antonov-Ovszejenko személyes hangvételű, igen érdekes memoárjában – érthető okokból – nem tudott felülemelkedni a gyűlöle­ten, ami persze nem kedvezett az elfogulatlan történelmi elemzés szá­mára. Más típusú történelmi egyoldalúság az úgynevezett megbocsátó történetszemlélet, amelyben Sztálin, ha nem magasztosul is fel, mégis a fennálló történelmi lehetőségek puszta termékeként jelenik meg, aki csak a „törvényszerűségek" egyfajta végrehajtója volt. Napjainkban ezek a megközelítések kevésbé népszerűek, ez inkább a brezsnyevi-szuszlovi korszak egyik karakteres irányzata volt, ha Sztálinról komoly formában egyáltalán szót ejtettek. Deutscher mind a két felfogáson túllépett: elke­rülte a „született bűnöző" elméletét éppúgy, mint a „vak szükség­szerűség" gondolatát. O volt talán az első történetíró, aki felhívta a figyel­met arra, hogy nemcsak Sztálin politikai vonalvezetése változott gyak­ran, hanem bizonyos módosulások megfigyelhetők voltak személyiségé­ben is. Már Deutscher is megkülönböztette – miként előtte a harmincas években mások is – Sztálin forradalmár korszakát a harmincas évek „köztörvényes" korszakától, hangsúlyozva, hogy személyisége milyen radikális átalakulásokon ment át. Ugyanakkor Deutscher nem „darabolja fel" mechanikusan Sztálint különböző periódusokra, hanem nagyon ér­zékletesen bemutatja a korszakok belső összefonódását. Így megvilágít­ja azt a problémát, hogy a harmincas évek Sztálinjának pszichológiája mennyiben gyökerezik a forradalom előtti Oroszország történelmi viszo­nyaiban, fiatal korának ismert sajátosságaiban. Anélkül, hogy alábecsül­né a véletlenszerű elemek jelentőségét, Deutscher utal rá, hogy bűnöző elemek akkoriban is csapódtak a forradalmi mozgalmakhoz, s „a forra­dalom zászlaja alatt végezték mesterségüket", s hagytak nyomot a forra­dalmi pártok tevékenységén. Sztálin éppen a forradalom e romantikus szakaszában volt igazi forradalmár, de már akkor „ráragadtak" az emlí­tett egzisztenciák (kalandorok, bűnözők, besúgók, karrieristák stb.) tár­sadalmilag meghatározott karaktervonásai. Más forradalmárok, s ezek voltak természetesen többségben, érintetlenek maradtak ezektől a ne­gatív hatásoktól, más oldalról azonban – akarva-akaratlanul – maguk a viszonyok „beépültek" a személyiségbe, s egy megváltozott hely­zetben a kedvezőtlenebb irányba módosíthatták az egyéni és kö­zösségi cselekvést. Nyilvánvaló, hogy a polgárháború éveiben sem a demokratikus szabadságjogok iránti affinitás erősödött, hanem annak kényszere, hogy az ellenséget mindenáron legyőzzék. „Ebben a folya­matban – jegyezte meg Deutscher – az egész párt, a vezetőivel és híve­ivel együtt, mély lelki és politikai változáson ment keresztül." S hozzáte­hetjük, maga az orosz társadalom is átment ezen a változáson.

A „népi" sztálinizmus és az apparátusok

A cári önkényuralmi hatalom mikrosejtjeit alkotó orosz kishivatalnok sem szerette a hatalmat megvető értelmiségit, de az értelmiségit nem szeret­te a paraszt és a munkás sem. Az értelmiségi idegennek tűnt, a „pápa­szemesekben" különösen a háború idején meggazdagodott, nyerész­kedő kapitalistát („burzsujt") vagy a parazita földesurat látták. E bonyo­lult problémakórt azért említem, hogy érzékeltessem legalább egy met­szetben, hogyan keveredett a nyugat- és liberalizmus-ellenesség a szo­ciális egalitariánizmussal. Ráadásul a világháború szörnyű vérfürdője el­mélyítette a már létező és érthető antikapitalista gyűlöletet. Ez a „hagyo­mány" később termékeny talajra talárt a sztálinizmus messianizmussal manipuláló ideológiai szöveteiben. A gyors felemelkedés, a „megváltás" forradalmi hite, akárcsak az egész forradalmi elméleti tradíció, a sztálini politikacsinálás puszta legitimációs eszközévé vált. Ideológiai apparátu­sok egész hálózata épült ki. Sztálin pedig kitűnően tájékozódott az appa­rátusok dzsungelében.

Politikai tevékenységének egyik döntő dimenzióját éppen az az „újítá­sa" képezte, amelyet az államszocialista kamarillapolitika megteremté­sének nevezhetnénk. Bár ennek a politikának az oroszországi önkényu­ralom megelőző évszázadaiban már erős gyökerei voltak, Sztálin ezt oly módon modernizálta, hogy különböző apparátusokból egy erődrend­szert épített ki a társadalom körül. Ezt a tősgyökeres orosz apparátusi erődrendszert „kiegészítette" a modern nyugati bürokrácia „tecnikáival" és a nemzeti forradalmi-katonai hagyománnyal. Egy olasz vagy ameri­kai értelemben vett maffia sohasem jött létre, itt az apparátus „abszorbe­álta" azt a – jobb szó híján – lumpen réteget, amely kezdetben a forra­dalmi hatalomhoz férkőzött, amit éppen annak szűkülő bázisa miatt te­hetett meg. Sztálin ezt a réteget és jelenséget a maga szolgálatába állí­totta, ez képezte a személyi diktatúra kötőanyagát, abban volt érdekelt, hogy a maga erkölcséhez, korrupt és kíméletlen természetéhez „idomít­sa" az apparátusok egykoron forradalmi rétegert. így az apparátusokon belül az a réteg kerekedett felül, amely valamikor a forradalmi mozgalom és a szovjethatalom perifériáján létezett csupán.

Deutscher már azt is jelezte, hogy a lényegében „nyugatos" bolsevik mozgalmon belül, kezdetben „öntudatlanul" jelen van egy „keleties" irányzat, az „ázsiai" mozzanat, amelyet Sztálin egy korai írásához (Ke­letről jön a fény) kapcsolt.

Ez az „ázsiai" komponens kétségtelenül a legtisztábban magában az apparátusban kristályosodott ki, amelynek nagyon is valóságos közép­pontjában Sztálin Kreml-beli dolgozószobája állt, ahonnan a „vezér" a társadalomtól elzárva főzte ki terveit, „cserélgette" apparátusát. Egyéb­ként rendszerébe be volt táplálva a személyi állomány „lecserélésének" mozzanata – többek között – azáltal, hogy a gyakori kudarcok okait min­den alkalommal „megkeresték", s a vizsgálat legtöbbször leszámolással végződött: mind az egyes apparátusokon belül, mind az egyes appará­tusok között. Nem véletlen, hogy a GULAG foglyainak jó részét „appa­ratcsikok" képezték. Az apparátusok bonyolult működésének, a haté­kony ideológiai legitimációnak, a kultusz sajátos konspirációs termé­szetének következtében az emberek – miként Deutscher találóan meg­jegyezte – „gyakorta valóban nem voltak olyan helyzetben, hogy meg­ítélhessék, Sztálin mely intézkedései szolgálják a közös érdeket, s me­lyek szolgálják csupán az önkényuralmat".

Az apparátusok működésének, belső mozgástörvényeinek, szociális összetételének történeti vizsgálata egész Kelet-Európában különösen aktuális ma, mivel az új rendszerek apparátuserődjei új történeti forma­változatokat produkálnak, finomodnak, differenciálódnak, a régi uralmi elit lecserélésével modernizálódnak: az állami tulajdon „hitbizományokká" való széttöredezésével a pénzbürokrácia, valamint a parlamentáris és pártbürokráciák részben átalakulnak, részben megerősödnek, s ezál­tal átstrukturálják a régi pártállami erődrendszert.

A nemzetközi aspektus

Deutscher egyike volt az első kutatóknak, akik felismerték, hogy a sztá­linizmus felemelkedésében a nemzetközi feltételek, a nagyhatalmi kombinációk, valamint a modern kapitalista civilizáció és háborús „kultúra", azaz az erőszak mint ipari vállalkozás és szellemi pro­duktum milyen fontos szerepet játszottak.

Az első világháború és a szovjethatalom elleni nemzetközi katonai in­tervenció mind eszközeit, mind módszereit tekintve magára a Szovjet­unióra is erős hatást gyakorolt. A modern német államkapitalizmus és az egész említett nemzetközi feltételrendszer olyan alapzatként szolgált a sztálinizmus számára, amely a Szovjetunió izolálódásának körülmé­nyei között a harmincas években játszott igazán jelentős szerepet. Ép­pen az elzárkózás legszélsőségesebb periódusaiban volt igazi minta az amerikai és német államkapitalizmus. Sztálin, hogy megtalálja helyét a világban, elfogadta a New Deal és a fasizmus kihívásait, miként a másik oldalon az orosz forradalom szociális vívmányai és a Szovjetunió gazda­sági teljesítménye is lenyűgözte a nyugati polgári értelmiség és számos államférfi fantáziáját, és ösztönözte a „szovjet kihívásra" adott nyugati választ. Sztálin ugyanis nemcsak „elfogadta" a Nyugat növekedési kon­cepcióját és „pszichológiáját", hanem a Szovjetunió fennmaradásáért fo­lyó harcban egy korlátlan és egyoldalú növekedési stratégia megvalósí­tásába fogott. Az „utolérés" vált Sztálin számára az alapvető törekvéssé, amely az „orosz talajon" persze csak mennyiségi kérdésként merülhetett fel. Ugyanakkor ez a mennyiségi fejlődés – modern nyugati számítások szerint is – a sztálinizmus első másfél évtizedében példátlan eredmé­nyeket produkált, több szempontból is. E másfél évtized alatt a Szovjet­unió a világ második gazdasági hatalmává lépett elő: míg az egy főre eső ipari termelés 1929-ben az európai átlag 25 százalékát tette ki,

1940-ben már 40 százalékát, s Sztálin halálának évében 63 százalékát (abszolút számokban még látványosabb a fejlődés). Ugyanakkor egy szovjet állampolgár legfeljebb negyedét fogyasztotta annak, amennyit egy amerikai állampolgár. Ezzel összefügg, hogy a Szovjetunió mezőgaz­dasági fejlődése a háború előtt gyakorlatilag nem haladta meg az 1913-as szintet. S mint Deutscher megjegyzi, a negyvenes évek máso­dik felében a legmodernebb gépek mellett még nemritkán mezítlábas emberek dolgoztak.

Az „eredeti felhalmozás" nemcsak gazdasági tekintetben volt be­ágyazva a nemzetközi feltételrendszerbe, hanem külpolitikai síkon is. Ki tagadná, hogy a müncheni egyezmény a szovjet-német megnemtáma­dási szerződés prológusa volt, vagy hogy a háború után, Európa és a világ újrafelosztásakor, az USA determinálta viszonyok között elégültek ki Sztálin birodalmi aspirációi.

Immanuel Wallerstein – igen találóan – így rajzolta meg ezt a problé­mát az Eszmélet 8. számában: „A retorikai változások mögött az USA politikája lényegében változatlan volt Roosevelttől Trumanig és kö­vetőiig. Az USA sztálinista Szovjetuniót akart, amely kis országokkal kö­rülvett birodalom. (Feltéve, ha a birodalom megmarad az 1945-48-as határok között.)

A sztálinizmus ideológiai igazolást jelentett az USA-nak, és meg­erősítette az USA világrendszerbeli hegemóniáját. A sztálinizmus inkább mérséklő, mint radikalizáló hatással bírt a világnak a fennálló rendszerrel szemben álló erőire. A sztálinizmus garantálta a rendet a világ harma­dán, és ebben az értelemben a Szovjetunió egy, az USA melletti szubdomináns imperialista hatalom szerepét játszotta. Amerikai szempontból Sztálin halála óta a Szovjetunió körül minden romlásnak indult. A mély­ben meghúzódó általános összefonódottság bizonyítéka az is, ahogy a Gorbacsov-jelenség hatott az USA-ban."

1990. január 10-én egy sajtóértekezleten szélsőjobboldali veszélyre mu­tattak rá a végét járó NDK-ban. Akkoriban Helmut Kohl szövetségi kan­cellár úgy vélte, ezek az észrevételek „mértéktelen túlzások".

Közel 14 hónappal később 1991. március 2-án, a brandenburgi párt­vezetők konferenciáján a CDU tartományi elnöke, Lothar de Maziere „jobboldali elhajlás" veszélyéről beszélt. Mindketten CDU-politikusok, el­térő véleményüket tehát nem a pártkonkurencia motiválta, motiválhatta.

Tekintettel a halványuló bipolaritásra az USA és a Szovjetunió között és az ezáltal megindult aktivitásra az új világrendszerért, az NDK-beli lé­tező szocializmus eltörlése felhívás volt egy önkormányzati Németor­szág létrehozására a modern Európában. Aztán a hidegháború nem a népek békéjének korszakába, hanem az Öböl-háborúba torkollott. Az összes német szövetségi államgazdasági és szociális egységéhez ve­zető átmenet nehézségeit befolyásolta a nemzetközi érdekek agresszi­vitása, aminthogy a milliárdos nagyságrendű pénzügyi ráfordítások is rá­nyomták bélyegüket.

A nehéz visszatalálást a német egységhez, a kelet-európai államok korszakos összeomlása is terheli. Mindezek az összefüggések azt köve­telnék meg, hogy az új Németország minél humánusabb ország legyen. Gazdasági helyzetéből következő történelmi felelőssége a jövendő, ha­tárok nélküli Európában, hogy a gazdag, a polgári demokráciában élő ipari államok közötti feszültségeket, az egyfelől elszegényedő, másfelől mély strukturális válságban lévő államokat nem csak el kell tudnia visel­ni, hanem e problémákat képesnek kell lennie megoldani is.

Ebből a szempontból Németországgal szemben a jövendő felte­hetően még magasabb követelményeket támaszt, mint a jelen. A tole­rancia és a humanizmus politikai kultúrájának kialakítása a modern Eu­rópa demokratikus és a belső béke által meghatározott minőségének a követelménye. Csak így lehet olyan, politikai érvényű, morális példa, amely ellenszegülhet az új világrend tömegpusztító eszközök általi meg­valósítására irányuló törekvésnek.

A neofasizmus lehetséges veszélyét és/vagy a jobboldali radikaliz­must, nézetem szerint, ennek a felelősségnek a dimenziójában kell vizs­gálni.

A „szélsőjobboldaliság" trendanalízisének szükségességéről

A korábban említett sajtókonferencia a következő tények megállapításá­ra jutott a „szélsőjobboldaliság" jelenségeinek tekintetében. Az 1989. de­cember közepi lipcsei megmozdulás óta egyre agresszívebb lett a naci­onalizmus. A demokratikus tiltakozó akció „Mi vagyunk a nép" jelszavát túlharsogta az „Egy nemzet vagyunk" kiáltása – háborús zászlók alatt. Ugyanezen a napon, december 11-én Karl-Marx-Stadt-ban már így hangzott a jelszó: „Hogy tiszta legyen a levegő Németországban, a kály­hákban ne szénnel, hanem kommunistákkal tüzeljünk!" Olvasói levél az újságból: „Figyelmeztetnem kell a ,barna hullámra', amely a megmozdu­lásokon egyre láthatóbbá válik!" Az ilyen írások közzététele viszont fe­nyegető leveleket provokál az újságírókkal szemben, mint a Berliner Zei­tung esetében: „Megtörténhet, hogy az Önök szerkesztőségét a le­vegőbe repítjük! Számítsatok rá!" Aláírás: „Az újraegyesülésért – Re­publikánusok". A feladó többnyire ismeretlen marad. De a nemcsak hogy neofasiszta, hanem neonáci jellegű írások nyilvánvalóan hitvallá­soknak tekinthetők. Egyértelműen neonáci tartalmú volt például az az ajánlás, amelyet a Buchenwaldi Nemzeti Figyelmeztető- és Emlékhelyek vezetése számára küldtek („Tartsátok melegen a kemencéket…") és egy telefon az erfurti zsidó hitközséghez: „A buchenwaldi kemencék még mindig várnak rátok!" A neonáci dikció világosan kitűnik abból a levélből is, amelyet a rostocki Állami Ügyészség 1989. december végén kapott: „Mi nem csak a még megmaradt zsidókat semmisítjük meg, hanem a második világháború minden árulóját, például a „Szabad Németország" és a „Nagy-Németország ébredj!" Nemzeti Bizottságának a tagjait is". Beleértették a követelésbe a feladók a háborús bűnökért elítélt Jakob Holz szabadon bocsátását is. De nem riadtak vissza az erőszak alkalma­zásától sem: lerombolták a szovjet katonai temetőket és a berlin-treptowi emlékművet. 1989. december 7-én abban az évben már negyedik al­kalommal meggyalázták a zsidó hitközség temetőjét. Ezek csak a ke­vésbé jelentős példák. Az emlékhelyek fenyegetése és elpusztítása esz­kalálta az erőszakot az emberekre is: a külföldiek szabályszerű vadá­szata és a lakásaikba való behatolás, a „rajtaütés" a vietnamiakon, ku­baiakon és afrikaiakon súlyos sérülésekhez, sőt halálhoz vezettek.

Célszerűnek látszik feltenni a kérdést: vajon már a „szélsőjobboldaliság" probléma meghatározás nem a jelenség elkendőzését jelenti-e? A hírközlő eszközök 1990 elején, még a „szocialista sajtó" szokásaihoz fűződőén, neofasiszta megnyilvánulásokkal kapcsolatban a „huliganizmus" besorolást részesítették előnyben. Mind a mai napig nem látszik túlhaladottnak a neonácizmus tényleges veszélyét elkendőző informáci­ós stílusnak ez a tendenciája – az antiszemita provokációkat ártalmat­lannak, „mázolmánynak" tüntetik fel, a külföldiek elleni fegyveres táma­dásokat pedig legtöbbször a rövidre fogott bűnügyi krónikákban jelente­tik meg. A bűncselekmények és a fasiszta érzület közötti összefüggés kérdését nem hajlamosak megvilágítani.

Az újságírás kettős dilemmája az új Szövetségi Köztársaságban

Nem túl nehéz az újságolvasó, rádióhallgató és tévénéző polgárok szá­mára érthetővé tenni, hogy a neofasiszta csoportosulások és pártok stratégiai és programcéljai – a történelmi eszményképek kiválasztásá­ban (Rudolf Hess, a Strasser-fivérek, Adolf Hitler vagy mások) illetve a nemzeti szocializmus és a második világháború értelmezésében meg­mutatkozó minden véleményeltérés ellenére – együttesen azt célozzák, hogy az NDK és Németország egyesülésének fordulatát (legalábbis az 1937-es határokkal és a szövetségi államnak tekintett Namíbiával, mint „új élettérrel") – az ő fogalmaikat használva – „nemzeti forradalomként" realizálják. Az egyesülést a Deutsche Stimme NPD-sajtóorgánum a „kö­zép-németek nagyszerű novemberi forradalmaként" üdvözölte. Hogy ezekben a sorokban milyen program rejlik, azt egyedül a „Közép-Német­ország" fogalma is megvilágítja: 1990. október 3-a eszerint Nyugat- és Közép-Németország egyesítési napja volt. Egy az erre az alkalomra vert arany és ezüst érem „arra óhajt emlékeztetni, hogy hazánk 1990. októ­ber 3-i újraegyesítése még nem annak teljes terjedelmében történt meg".

A „fordulat" demokratikus jellege és a verbális hitvallások ellenére az átalakulás tényleges kezdeményezéseit már az akkori NDK-ban neofa­siszta eröszakmegmozdulások szakították meg. Az „Új Fórum" tagjai és szervezetei, a lipcsei szociáldemokraták is kaptak fenyegető leveleket, a lipcse-markleebergi NDK-SPD-pártnapot bombariadó miatt egy időre fél­be kellett szakítani. Egon Bahr írta az ilyen eseményekről (1990. márci­us 9-én a Pravdában): „Thüringia és Szászország kisebb városaiban az SPD több ismert tagjának kézbesítettek fenyegető leveleket a fizikai le­számolásról. Suhlban egy fiatalembernek, aki az SPD mellett agitált, mindkét lábát eltörték… Ez egyértelműen fizikai terror…" Ebben a körzet­ben zajlottak le az olyan polgári kezdeményezések ellen intézett kiroha­nások is, amelyek a fordulat közben és után a demokratikus mozgástér megőrzésére irányultak. Kedvelt alternatív kommunikációs központokat, ifjúsági házakat és klubokat támadtak meg.

A keletnémet újságírásban sok minden megváltozott… De nem vál­toztak az ex-NDK újságírói. A kritikai gondolkodás az új társadalmi körül­mények között is megmarad kritikusnak, az opportunisták pedig beillesz­kednek, mint azelőtt.

Napjainkban a hírközlő szervek többsége tudósításaiban felületesen informál a „garázda" huligánokról, bórfejűekről és a szélsőjobbol­daliakról, a szélsőjobboldaliság fejlődésirányzatairól; vonakodnak az or­szágos adásokban bizonyos ügyeket kommentálni – félelemből, mint­hogy az ilyen állásfoglalás kezd kényelmetlenné válni. De már a közpon­ti bűnügyi hatóságoknak az akkori NDK-ban, 1990. májusában megfo­galmazott értékelése („A szélsőjobboldaliak előnyben részesített táma­dási célpontjai a külföldiek, baloldaliak, értelmiségiek, háztulajdonosok, homoszexuálisok, nyakkendőt viselők és a túl-hosszan-odafigyelők vol­tak") sem tette lehetővé a valódi összefüggések felismerését. Növeke­dett az olvasói levelek beküldőinek félelme is az állásfoglalásaik közzé­tételéből származó hátrányok, megtorlások és üldöztetések lehetősé­gétől. A névtelen és a visszakért levelek nagy száma, a nevek közlésé­hez való hozzájárulás megtagadása jól tükrözte ezt. A levelek körülbelül egyharmadát ilyenek tették ki. A tapasztalt hátrányokat a levelezők konkrétabban is leírták. Egy olvasó például nyomatékosan kérte: a má­sodik levelét már ne tegyék közzé, mert az első levél közlése után a családot szidalmazták és agresszíven megfenyegették. Egy másik szin­tén kérte anonimitását, „nehogy új akasztófát állítsanak az ajtóm elé".

Vajon nem korlátozódik-e lényegesen az ilyen atmoszféra elterjedé­sével a szabad véleménynyilvánítás demokratikus joga, még mielőtt a valamikori NDK-polgár megtanulna élni vele?

A neofasiszta szervezetek taglétszámáról és működési területéről

Az új szövetségi tartományokban a neofasiszta pártok szervezeti haté­konysága kb. 5.000 tagra terjed ki. De működési körük valós megközelí­téséhez tekintetbe kell venni szervezeteik hálózatát a régi és az új szö­vetségi tartományokban, a velük szimpatizáns csoportok létezését, és a nemzetközi együttműködést is. Már 1990-ben megkezdték (a német vá­rosok közötti kapcsolatok alapján) szervezeteik kiépítését. Az ebben a folyamatban közreműködő pártok nemzetközileg is összekapcsolódtak, így pl. a „Nemzeti Alternatíva" (NA) szervezetei. Az NA tulajdonképpen a „Német Alternatívok – Nemzeti Tiltakozó Párt" (DA) kelet-berlini változa­ta Az NA és a DA sejtjei egy magot alkotnak az ún. „Berlin Blokkban", amely több mint 20 neonáci csoportnak és kezdeményezésnek az egye­sülése. Az NA szoros kapcsolatot tart fenn a „Liberális Német Munkás­párttal" (FAP), a „Nemzeti Listával" (NL), amelynek a központja Ham­burgban van, az „Asgard-Szövetséggel", amely egy neonácinak tartott misztikus németkultusznak hódol, a „Nemzetiszocialista Német Munkás­párt/Külföldi és Szervező Szervezetével" (NSDAP/AO), amelynek köz­pontja a nebraskai Lincolnban (USA) található. Az NA-nak további külföl­di kapcsolatai vannak Ausztriában, Dániában, Olaszországban, Angliá­ban és Spanyolországban. Erőfeszítéseket tettek a fasiszta csoportosu­lások kapcsolatainak kiépítésére és stabilizálására Kelet- és Dél-Európá­ban, különösen Lengyelországban, Oroszországban és Csehszlovákiá­ban. A neofasiszta ténykedés ezen dimenziói a lakosság körében messzemenően ismeretlenek. Aktivitásukat időközben kiterjesztették Szászországra és Thüringiára is. Erfurtban alapítottak egy csoportot, amely a republikánus párthoz (REP) áll közel, „Árják fiai" néven. Kap­csolatban állnak a weimari, gothai, arnstadti és duisburgi, düsseldorfi, marburgi, lipcsei csoportokkal is. A REP Wiesbadenből érkezett támoga­tásával alakult Görlitzben a „Sziléziai Egységfront". A lipcsei REP-alapítás kiindulópontja volt egy bornai körzeti szervezetnek, egy-egy eilenburgi, pegaui és torgaui helyi szervezetnek. És a szerveződés kiszélesedé­sének már feltárható jeleit még sokáig sorolhatnánk.

A neonáci terepszondázás jellegzetességei

A neonáci és neofasiszta aktivitás azonban jelenlegi szakaszában, úgy tűnik, inkább terepszondázásra rendezkedett be, hogy az új szövetségi tartományok részére meghatározhassa alapprogramját. Mindez feltűnés nélküli szervezkedés mellett, ami a lehetséges tiltakozások elaltatását és kikapcsolását célozza. Provokációikat mintegy helyzeti tesztekként is felhasználják, hogy megtudják, milyen az ellenállás a neofasiszta ideoló­giával és megmozdulásokkal szemben: kialakult-e már az érdeklődő figyelem akár egészen az egyetértésig, és/vagy mennyire jellemző a nö­vekvő közöny, amely a megszokáson át egy kvázi-elfogadásig vezethet. A Németországban voltaképpen betiltott NSDAP/AO reklámkampánya során jó hírnevű kelet-berlini címzettek kaptak egy levelet „chicagói" pe­cséttel, „az NS kampányfelhívása" felirattal. A „kampányfelhívás" szöve­ge a párt elfogadásáért száll síkra, amelyet az USA-ban „egy nagyvona­lú propagandagépezetet tenne lehetővé", és felszólít „a küzdelemre az NS-párt betiltása ellen Németországban". Céljuk „a nemzeti-szocialista állam létrehozása egy szabad, szuverén és újraegyesített Nagynémet Birodalomban". Az írás szerint természetes kívánalom és folyamat a ta­gok, pártfogók és előfizetők toborzása. Ez a toborzókampány példa le­het a helyzetfelmérés egy típusára.

A magatartásvizsgálat egy másik típusát egy königs-wusterhauseni esemény mutatja Az arra elhaladók naponta olvassák az S-Bahn aluljá­rójának falán a halálos fenyegetést: „Galinskival a gázkamrába!". Tilta­kozó polgárok értesítették a Berliner Zeitung szerkesztőségét. Az újságí­rók nyomoztak. „Együtt kell vele élnünk" – hangzott az állomás ve­zetőjének véleménye. Az állomás alkalmazottai hiányolták a felirat eltá­volítására szolgáló eszközöket. A provokáció helye egy pályaudvar, s ideje sem lehet véletlen. Éppen ebben az időszakban volt az évfordulója annak, hogy a nácik elszállították Berlinből a zsidó munkásokat (48 év­vel ezelőtt). Heinz Galinski a Németországi Zsidó Központi Tanács elnö­ke, az emlékezésről beszélt, mint ennek a szállítmánynak egyik túlélője. Az erre reagáló provokatív feliratot csak két hónap múlva távolították el a pályaudvar aluljárójának faláról. A provokáció közönyöre talált az arra áthaladók nagyszámú tömegénél. (Emlékszem a közönyösség egy má­sik élményére: Berlin utcáin 1990 nyarán piszkosan, koldulva, cigányok és románok legszegényebbjei…..Botrány" – így találta a berliniek több­sége. Aztán nem láttuk őket többé. „Hol vannak a cigányok?" kérdeztük többen. Egy egész populáció eltűnt egy város utcáiról – s alig vette ezt észre valaki is…)

A közönyösségnek különféle formái léteznek. A közhivatalnok, aki meghatározatlan hatáskörét nem tudja átlépni, a megrémültek, akik lemondanak a tiltakozásról önmaguk védelmében, az egzisz­tenciájukat féltők, akiket egyedül saját életszükségletük ural, a tu­datlanok, akik alkalmatlanok a fogalmak és az összefüggések értel­mezésére, mindannyian a neofasizmus és a neonácizmus veszélyé­nek útját segítik egyengetni.

Mint németek, nem beletörődtünk, hanem feladtuk

A jelenlegi értelmezési kísérletek többsége főleg azt hangsúlyozza, hogy a fiatalok körében megnőtt a vonzódás általában a szélsőjobboldali és különösen a neofasiszta és/vagy neonáci eszményekhez, s hogy ez a jelenség túlnyomóan kiúttalannak mutatkozó szociális és gazdasági él­ményekre adott választ. A neofasiszta aktivitást eszerint az új szövetségi tartományokban elterjedő gazdasági és egzisztenciális válságoknak kel­lene magyarázniok. Nekem úgy tűnik, ez a tendenciózus ökonomizmus éppúgy egyoldalú magyarázat, mint a volt NDK-ban több társada­lomkutató által gyakorolt hivatkozás az ideológiai diverzió befolyására. Az a vizsgálat, amely a neofasiszta gondolkodás- és viselkedésminták létrejöttének a feltételeit a társadalmi-politikai viszonyoknak a volt NDK létező szocializmusában végbement eltorzulásából vezette le, már je­lentősen differenciáltabb. A kutatók itt a következő szociális, eszmei és politikai tényezők szerepét hangsúlyozzák:

A fordulat révén a rejtőzködő neofasizmus és rasszizmus felszínre került az NDK-ban. Az államhatárok megnyitásával lehetővé várt az NSZK-beli és külföldi neofasiszta szervezetek befolyása, e hatás találko­zása a már fennálló struktúrákkal és magatartásformákkal.

Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a válság és az NDK-szocializmus összeomlása a „világszocializmus" válságának keretében ment végbe. Ennek az összeomlásnak a feldolgozása a lakosság többségénél egy teljes utópiatagadáshoz vezetett: „Soha többé szocialista kísérletet!" A szocializmus eszméjének ez az elvetése – beleértve a demokratikus szocializmusét is – sok embernél háttérbe szorította a fasizmussal szembeni beállítottságot, pedig az NDK ideológiájában évtizedekig jelen volt az antifasizmus fogalma, noha egy dogmatizált szocializmus/kom­munizmus-elképzelés keretében. Szociálpszichológiai szempontból el kell ismerni, hogy a társadalmi átalakulások fázisai a látásmód erős beszűkülését hozzák magukkal. Egy ilyen időszakban a csalódottaktól nem várható el, hogy az antifasizmust mint kétségbevonhatatlan, hu­mánus értéket fogják fel. Nem lett volna szabad elfelejteni azt sem, hogy a neofasiszta, különösen neonáci felfogás adott esetben eszményképpé értékelődhet fel, mégpedig olyan értékek képviselete által, amelyek egyébként minden társadalom számára elengedhetetlenek, mint a fe­gyelem, a (német) minőségi munka, az eszményképek iránti igény, az összetartozás érzése, öntudat, megbízhatóság, igazságszeretet stb. Egy társadalmi értékválság idején, amely már az NDK-ban jelen volt, s amely a magukra utaltság körülményei között továbbra is fennáll, az ilyen ideá­lok tetszetőssége sok fiatal számára vonzó. A csábítás amellett banális új lehetőségeken is alapul, például a .Németország Nemzeti Demokrati­kus Pártja" (NDP) hívei költségmentesen részt vehetnek Odeóban (Olaszország) az NPD oktatási központjának tanfolyamán, a „Nemzeti Alternatívák" (NA) tagjai és szimpatizánsai Dániában sporttáborok ven­dégei lehetnek stb.

A két német állam egy beillesztésében a neofasizmus sajátos kötőanyaga is szerepet játszott, ezt a momentumot azonban mint külön­álló jelenségek sorát (eufórikus nacionalizmus, idegenellenség, rassziz­mus, maga az antiszemitizmus), s még nem mint neofasizmust értékelték.

A jelenlegi helyzetben az új szövetségi tartományokban a neofasiszta befolyás feléledésének új szakaszát lehet felismerni. Szociálpszichológiailag az első helyen a politikai csalódottság említhető, a kirajzolódó válságok következményeként. Sokan, akik hittek a reményteli ígéretek­nek – „senkinek sem fog rosszabbul menni!" – a mostani helyzetet a bi­zalmukkal való visszaélésnek tekintik. Tapasztalataik szerint itt rövid idő alatt két politikai berendezkedési típus is zátonyra futott: a tervgazdaság adminisztratív-bürokrata rendje, amely nem működött, és a szociális pi­acgazdaság polgári-demokratikus rendje, amely nem váltotta be ígére­teit. A tájékozódási válság a „szocializmus" idején évtizedek alatt alakult ki, tartósan és ellentmondásosan. A mostani válság az embereket egy olyan időpontban érte, amikor azt hitték, hogy végre sikert garantáló biz­tonsághoz jutnak, és hiteles jogállami társadalomban fognak élni. A rea­litással való ütközés most azzal a fenyegetettséggel párosul, hogy a volt NDK-lakók másodosztályú állampolgárrá fokozódnak le. A jelenlegi orientációs vákuumban mindez alaktalan, összetett érzelmi háborgások formájában tör felszínre. Az új társadalomba való berobbanás alig en­gedte kialakulni a készséget a „létező szocializmus-múlt" egyéni feldol­gozására. A kézzelfogható veszteségekhez ezzel egy újabb korlát járul: a hiányzó készség, hogy a magunk csalódottságára reflektálni tudjunk. Dominál a csalódottnak-lenni érzése.

Ez tehát az a szociálpszichológiai háttér, amely komoly tényezővé te­szi a nemzeti pszichológiai hajlamot a rasszizmusra, az ingadozást az eufórikus nacionalizmus és az elszabaduló gyűlölet, a kisebbrendűségi érzés ápolásának tendenciája és a depresszióra és a csalódottság felis­merésére való hajlam között. Hogy a terjedő agresszióra, a lakosság apátiájára és kétségeire a vezető politikusok az összefüggéseket figyel­men kívül hagyva reagálnak, meglehetősen aggasztó. A létező szocia­lizmusban szerzett demokrácia-tapasztalatlansághoz az aktív, teremtő, kockázatvállaló demokrácia feltételeinek akadályaként ugyanis most az a körülmény is hozzáadódik, hogy az alapvetően garantált demokratikus lehetőségeket olyan társadalmi kényszerek határolják be, mint a munka­nélküliség és jogbizonytalanság. Ezzel fennáll a veszély, hogy a pillanat­nyi társadalmi állapotok elleni tiltakozás következményeként esetleg egyáltalán a demokratikus lehetőségekről kell lemondanunk. Nem lenne váratlan a neofasiszta jellegű rendigény növekedése, ami egyesítheti és szerephez juttathatja a neofasiszta erőket.

A mai neofasizmus – a kutatás feladata

Főként a fiatalok azok, akik most a neofasiszta „alternatívákhoz" fordul­nak. Nem lehet célunk, hogy elítéljük és elszigeteljük őket – a de­mokratikus felelősséget érző emberek fő feladata felvilágosításuk és visszanyerésük a humanista társadalom számára. Az erre a fel­adatra indított kezdeményezések – „Ifjúság az erőszak ellen" mozgalom, többkultúrájú központok kialakítása különféle profilokkal, a hírközlő szer­vek adásai, közlései, kommunális találkozók, egyházi fórumok, egyes is­kolák szakkörei – még mindig nem elegendők.

Nincs még érthető, elfogadható felvilágosítás a demokratikus nyilvá­nosságban a neofasizmus „világnézetének" átrajzolására. Pedig a lelki irritáció, mint az átfogó szociális válság része, csak az ész eszközével' képes felülemelkedni a neofasiszta programokon, a fejlődési tendenciá­kon, a demagóg háttéren és célokon. Maga a morális elítélés nem túl erős hatású, a tudatos megértésen keresztüli indoklást igényli. Szívvel és értelemmel vagyunk elkötelezettek Németországnak a világban vár­ható szerepe, a megtévesztett emberek visszanyerése, a tolerancia és segítőkészség, a menedéket keresők százezreinek fogadása iránt.

A neofasizmus ma nem úgy létezik, mint kizárólagos koncepció vagy központilag vezetett szervezet. Jelenleg erős feszültségek mutatkoznak egyrészről a „republikánusok" és a „Liberális Német Munkáspárt", más­részről a „Németországi Nemzeti Demokratikus Párt" között. Az ellenté­tek az eszmei és politikai törekvésekben eljuthatnak egymás kölcsönös megcsúfolásáig is. A létező szocializmus veresége viszont kettős szem­pontból is javítja a neofasizmus működési feltételeit: 1. a létező szocia­lizmus elmúlása az elismerés esélyét nyújtja a mai neofasizmus számá­ra, antikommunizmusa révén; 2. a neofasiszta történelmi propaganda a „marxista-leninista" történelemtudománynak a modern sztálinizmus-ku­tatás révén felfedett minden történelmi hazugságát erősen kihasználja (pl. Katyń), hogy kétségbe vonhassa az antifasiszta fasizmuskutatás alapvető igazságtartalmát.

A háborús bűnök és felelősség által terhelt nemzeti szocializmusnak évtizedes törekvése az adminisztratív és ipari méretű népirtás vádja alóli mentesülés, hogy ezáltal is felhajtóerőt nyerjen. Ezt mutatja az ilyesfajta publikációk áradata: „A múlt vége. Európa koalíció nélkül", ,A kierősza­kolt háború. A második világháború igazi okozói", „Churchill. Küzdelem a hatalomért", „Vigyázat, hamisítvány. Ezer németellenes hazugság cáfo­lata" „A dachaui hazugság-cégér", ,Az auschwitzi hazugságtábla" stb. A demagógia humanisztikusán álcázódik: „A koncentrációs táborok bar­bárságainak alapvető elvetése alól nincs semmilyen kibúvó. A tömeggyilkosokat nevükön kell nevezni, akár németeken, akár németek által követték el azt. Ám az embernek nem szabad gyalázatosan eljárnia az iszonyúan szenvedő ártatlanokkal szemben azáltal sem, hogy az áldo­zatok számát tisztán propagandacélokkal megsokszorozza." (Ezek a „re­habilitálások" ilyen különbségeken alapulnak: vajon 4 millió, vagy 1,6 millió zsidót gyilkoltak-e meg?)

A neofasizmus fő ideológiai és politikai ellenségének, a létező szocia­lizmusnak eltűnése révén annak megürült helyére az USA került. Az új körülményekhez igazított neofasiszta Európa-koncepcióban ez az Amerika-ellenesség Németország szerepének felértékelődésével van össze­függésben. A „Nagy-Németországnak" egy újfasiszta Európában a köz­ponti helyet kell elfoglalnia …

(Fordította: Jánoska Péter)

Utopie Kreativ, 1991/10, némi rövidítéssel.