Az Öböl-háború nem hasonlítható össze annak a több mint 120 fegyveres konfliktusnak egyikével sem, amit a második világhá­ború befejezése óta megértünk. Áll ez nem csupán a dolgok gazdasági, geostratégiai és ökológiai következményeire, hanem e katasztrófa szociálpszichológiai méreteire is.

Ha a gondolkodás visszahull a barbárságba…

Az Öböl-háborúra éppen a történelem olyan szakaszában került sor, amikor először jutott világszerte érvényre az a gondolat, hogy nem lehet többé háborúzni, hogy a mások biztonsága előfeltétele a saját biztonságunknak is, és hogy az emberi civilizáció csak akkor élhet tovább, ha az államok közössége utat lel egyfajta, a világot átfogó „belpolitikához" is. Az újfajta gondolkodás – mondhatni: a reálisan lealkonyuló szocializmus tervezete, mely méltán megérdemelné a Nobel-dí­jat – azt a reményt ébresztette az emberiségben, hogy felismer­heti civilizációjának fordulópontját, s új partok felé indul. Az a tény, hogy a háború ennek ellenére lehetségessé vált, az érte­lem aligha túlbecsülhető kudarca. Ennek révén ugyanis nem­csak a háborúk megnyerhetőségének illúziója ébred újjá, hanem a barbárság is visszatér a népek látszólagos szolida­ritásának fedezéke mögül, s a közös biztonság stratégiáját át­forgatja a népek által közösen eltűrt népgyilkossággá. S újra megtörténik: a humanista gondolatot a népgyilkosság és az el­nyomás ideológiájának igazolásává minősítik le.

A helyzet globálisan problematikus állapota láttán el­kezdődött a népek társadalmi lelkületének átalakulása. A kétel­kedés a haladás eddigi paradigmájában, a nemzeti és nemzet­közi veszélyeztetettség iránti érzékenység és az a bizonyosság, hogy az emberi civilizációnak alighanem vége, a 80-as években nem csupán oda vezetett, hogy egy másfajta gondolkodás kez­detei bukkantak fel, hanem egyfajta általános feszültséget és fé­lelmet okozott. Pszichológiai szemszögből nézve olyan jelen­séggel állunk szemben, amely az egyének identitásának válsá­gához és az értelmezések ellehetetlenüléséhez vezet. Akárcsak minden más válság, ez a pszichikai állapot is hordoz magában lehetőségeket, ám veszélyeket is. A kollektív szubjektumok ilyenkor nem viselkednek másképpen, mint az egyéniek: ké­pesek arra, hogy újfajta értelmezéseket és cselekedeti for­mákat vegyenek fel, de arra is, hogy visszahulljanak a már elfeledett korábbiakhoz. Az embernek az a benyomása, hogy az Öböl-háborúra az utóbbi érvényes.

A helyzet nem új. Évszázadunk két világháborúja előtt is észlelte már az emberiség azt a lidércnyomást, mely végül ke­serű valóságnak bizonyult. A békekutatók számára még min­dig rejtély, hogyan történhetett, hogy a diplomácia minden baljós előérzete és nem csekély igyekezete ellenére is meg­történt az, amitől mindenki félt. A népek és a kormányok na­gyobb mértékben sodródtak a háborús helyzetek szaporodá­sa és éleződése felé, semmint akarták volna. Nem mintha nem lettek volna – akárcsak ma – minden oldalon olyan erők, amelyek akarták a háborút; ám a dolgok kiterjedése és lefolyása ellentmondott még a legharciasabb szándékoknak is. Lehet, hogy megismétlődik a történelem?

A történészek, a politológusok, meg – amióta ilyenek is lé­teznek – a békekutatók mindenkor gondosan összeszámolták a politika melléfogásait és a katonaság téves számításait. És még­is, mindig marad valami érthetetlen. Ezt a maradékot rendszerint átengedik a pszichológiának, a szociológiának meg másoknak, akik az emberi cselekedetek magyarázatával foglalkoznak. Az első világháború után a pszichológia, a második után a szocio­lógia vállalta, hogy az emberi lélek mélységeiben vagy egész nemzetek szocializálódásának felforgató hatású töréseiben ku­tasson az érthetetlen, a megmagyarázhatatlan után. Emlegették a halálvágyat, a tömeghisztériát, holmi hatalmas, áldozatokért ki­áltó emberi felsőbbrendűségről beszéltek, meg mindenféle más­ról. Ha megmagyarázhatatlan dolgokról van szó, soha nincs híja a magyarázatoknak.

A marxizmus nem csupán kivonta magát az ilyenfajta értel­mezések alól – ellenséges ideológiának tekintette őket. A politi­kát nem lehet „pszichologizálni", a lélek mélységein túlmenően mindenekelőtt az ember érdekei iránt kell kérdezősködni – már­pedig azok kézenfekvőek. De a marxista értelmezések után is visszamarad egyfajta rossz érzés. Mert a töke érdekeltségeit és az imperialista stratégiákat meg lehet ugyan magyarázni, azt vi­szont nem, ha mindezek fatalista módon olyan háborús kataszt­rófákba torkollnak, melyek révén sem örvendetes profitokra, sem a dolgok eredményes befejezésére nincs remény. Mivel magyarázható, hogy az áldozatok tettesekké válnak? Megnyug­tató materialista választ kell találnunk, mert az áldozatok őrülete sem a nyilvános véleménynyilvánítók remek manipulációiból, sem a biologisztikus hajlamokból nem vezethető le.

A háború és a szocializmus válsága

Számos olyan ok található, melyek révén kapcsolatba lehet hoz­ni egymással az Öböl-háború kitörését és a szocialista fejlődés eddigi útjának hanyatlását. Várható volt, hogy a kelet-nyugati konfliktus kiesése révén felerősödik az észak-déli; az is előre látható volt, hogy az USA nem fogja elmulasztani azt a kedvező pillanatot, amelyben sor kerülhet az amerikai elnök szeme előtt lebegő ábránd, a Pax Americana feltámadására, amihez a gonosz Szaddám Huszein most ha nem is indítékot, viszont vissza nem térő alkalmat szolgáltatott. Azt is ki lehet számítani, hogyan illeszkedik ez a háború a három kapitalista főcentrum, az USA, Japán és Nyugat-Európa viszonyába. Alap­jában véve azonban ezekkel a momentumokkal is, csupán a há­ború szociális-gazdasági, vagyis objektív vetületét ragadtuk meg, s nem azokat a szubjektív mozzanatokat, amelyek kitelje­sítik az őrületet.

A szocializmus válságának nem csupán globális-stratégiai vetülete van, hanem ideológiai is; ám még ez is csupán része a társadalmi gondolkodás átfogó válságának. Évek óta írunk és beszélünk arról, hogy az emberiség történetében megváltoztak a paradigmák, hogy mélyenszántó áttörésekre került sor, hogy lehetségessé vált az emberi civilizáció hanyatlása, s hogy nincs hiány olyan adatokból, amelyek a valóság szörnyű voltát tanúsít­ják. S miközben a tudós urak és hölgyek a modernség bukását latolgatják, egyre terjeszkedik a családi televíziós szobákban a borzalom. Előbb a Római Klub kasszandrai sikolyai, mert kime­rülnek a természet forrásai, azután pedig a harc a NATO kettős határozata, az atomvilág holocaustja ellen, és végül Csernobil, az ózonlyuk, az őserdő halála, az AIDS és sok minden egyéb ellen. Higgyünk bár a haladásban vagy az emberi értelemben – a médiumokban egyik sokkoló műsor a másik után zúdítja reánk korunk borzalmait.

Ez persze nem újdonság. Valamennyi kapitalista világkrízisre mindenkor egyfajta mélyenszántó nihilizmus volt jellemző, s nincs hiány materialista magyarázatokban, érdekfeszítő adalé­kokban arról, mi az összefüggés a társadalmi fejlődés krízisei és az emberi gondolkodás válságai között. Csakhogy ma minden másképpen van. Először is: nem csupán a filozófia vagy a szel­lemi tudományok válságával van dolgunk, hanem – a világot át­fogó médium-hálózat következtében – a tömegtudat válságával és az eddigi haladás-orientált gondolkodás töredékessé válásá­val, a tudományok, a politika és mindennemű társadalmi autori­tás válságával. Az, hogy mind efölé kiterjeszkedik a tájékozódás válsága, s ezért újból felbukkan a félelem, empirikusan igazolha­tó, s talán legláthatóbban az új szociális mozgalmakban tükrö­ződik.

Másrészt azonban a produktivisztikus-kapitalista haladás válsága ma éppenséggel az elméleti és gyakorlati antikapi­talizmus válságával esik egybe. Nem csupán a szocialista ál­lamközösség, hanem a hajdani kommunista és szocialista pár­tok is ott állnak elméleteik és értékrendszereik halotti máglyája előtt. A hajdani „reálszocialista országok", a harmadik világ né­pei és a baloldali mozgalmak elvesztették tájékozódó képessé­güket, s – ami még fontosabb – azt a lehetőségüket, hogy egyáltalán tájékozódhassanak. A marxista gondolkodás válsága elmélyült ugyan a reális szocializmus válsága nyomán, de nem ez a válság oka. Régebbi dolog ez: akkor kezdődött, amikor a marxisták először becsülték alá az emberiség újabb problémáit, és akkor érte el a csúcsot, amikor a 80-as években elkezdődött az újkonzervativizmus diadalmenete.

Az ember alighanem a spekuláció vékony jegére lép, amikor azon tűnődik, vajon hogyan festene a világ a szocializmus effaj­ta gyakorlati és elméleti lesüllyedése nélkül, s hogy vajon ugyan­úgy belecsúszott volna-e egy háborúba, mint most. Csak annyi biztos, hogy a szocializmus süllyedésének szubjektív oldala nem kevésbé fokozta egy háború valószínűségét, mint egyfajta geo-stratégiai bomlás.

A félelem megkeresi félelmének okát

Az, hogy a legfőbb kapitalista országokra egyre nagyobb mér­tékben jellemző a jövőtől való félelem, a jelek szerint nem egy lelki háborús készségre, hanem annak ellenkezőjére utal. Hogy mekkora a félelem a háborútól, az éppen az NSZK hatalmas bé­ketüntetésein látható: emocionális áramlásaik mélységes, az életet illető félelmeket tükröznek. Ám azt is számításba kell ven­ni, hogy ugyanakkor több mint kétharmaduk támogatta a hábo­rúba való belépést, hogy még a réges-régi békeaktivisták is hir­telen az alaptörvény megváltoztatását követelték, s ugyanakkor azt is, hogy német fegyvereket szállítsanak Izraelnek, a háború lehetséges résztvevőjének. Az emberben már-már az a benyo­más keletkezik, hogy éppenséggel a háborútól való félelem az, ami a háborúba hajtja az embereket, hiszen háborús lelkesedés aligha akad. Ám a médiumok által rendezett komputerháború tiszta, „fájdalommentes", technikailag tökéletes, s ugyanazzal a béke-fétissel takaródzik, mint az újabban ismét szóba kerülő SDI-program. Nem képtelenség, hogy a csak imént lelepleződött hazugság, miszerint a több fegyver nagyobb biztonságot jelent, most olyan formában támad fel, hogy még háború révén is lehet békét teremteni?

Ha nem ellenkeznék tapasztalatainkkal, az ember azt mond­hatná az USA-kormányról: mesteri, tudományosan megalapo­zott módon ért ahhoz, hogy a háborútól való félelmet háborúra való készséggé változtassa át. A dolog azonban valószínűleg úgy áll, hogy a Fehér Ház adminisztrációja csupán ügyesen kap­csolódik a mindennapi tudathoz, mely inkább aggódva, semmint optimistán tekint a jövőre, s hogy éppen a látens, de sokrétű vi­lágkrízis okán keletkezett állapotoknál fogva bocsátkozhat bele a háborúba.

A félelem rossz tanácsadó, mondja a népnyelv, s ezzel me­gint egyszer bölcsebb, mint sok más tele szájjal szóló tudomány. Az ember félelmeinek mindenkor több forrása is van, s csak rit­kán közli a tudattal, mitől is tart. Minél kevésbé ismert a valóság, annál nagyobb a félelem. A félelem az ismeretlen, a leselkedő borzalom, mely annál nagyobb, mennél csekélyebbnek bizonyul az értelem tájékozódó képessége. Kisgyermekeken tanulmá­nyozhatjuk, hogyan keletkezik a félelem, s mit tesz velünk. Ott alakul ki, ahol csődöt mond a tájékozódás, ahol megbúvik az is­meretlen, és bizonytalan az eljövendő. A félelmek olyanok, mint az igények: eleinte nem specifikusak, szétszakadozottak, s kez­detben csupán szorongást keltenek, mely paradox módon csak akkor szűnik, ha a félelem megtalálja a tárgyát. Nemcsak az is­meretlen veszély lelki hárítása, hanem már a felismerése is hoz­zásegít a feszültség csökkenéséhez.

A gyermekek azok, akik a legláthatóbban, a felnőttek ennél jóval szublimáltabb módon győzik le félelmeiket – úgy, hogy va­lamilyen alapot találnak a számára. A gyermekek szétszórt iszo­nya permanensen hoz létre kísérteteket és monstrumokat; ezek­re nemcsak ráirányul a félelem, hanem a szó legszorosabb ér­telmében ki is merítheti önmagát. A felnőttek sem igen cselek­szenek másképpen. Sohasem nagyobb az igény a horror, az erőszak filmbeli fantáziaképe iránt, mint olyan időkben, amikor nagy a rettegés; a pszichoanalízis meggyőzően bizonyította be a „fekete humor" példáján, hogyan igyekeznek az emberek hor­ror-látomások segítségével legyőzni a félelmeiket. Van olyan re­agálás a félelemre, mely félelmet keltő szituációk bevonásába torkollik. És megint csak a néplélek mutatja fel végső következte­tésként a végzetes konzekvenciát: az ember öngyilkos lesz a haláltól való félelmében.

Az ugyanis, amit egyszer már (tévesen) halálvágyként inter­pretáltak – mármint azt a megmagyarázhatatlan készséget, hogy az ember a romlásba vesse magát -, sokféle mindennapias magyarázatra alkalmas. Akiket szenvedélybetegség gyötör, általában jól tudják, hová vezet ez: a személyiség teljes szétszóródásához, idült kórhoz és halálhoz. Ám ez a felismerés koránt­sem a visszafogásra, hanem éppen a mértéktelenségre viszi rá őket. Az ember feladja magát, s mindent megtesz, csak hogy önnön romlását siettethesse. A katasztrófától való féle­lem egy önmagát beteljesítő próféciához vezethet, ha a felhal­mozott emocionális indulat túlmegy a határon. Márpedig a törté­nelem azt mutatja, hogy ez az „önmagát beteljesítő prófécia", melyet a szociálpszichológia jól ismer, nem csupán az egyes emberek, de akár egész népek fölött uralkodhat.

Az Öböl-háborúban nem csupán annak a régies gondolko­dásnak a tartóssága nyilvánul meg, amely jogosnak tekinti, ha valamely vétket a vétkező módszereivel torolnak meg; egyúttal reprodukálódik az áldozat mítosza is. Miközben a politikai és ka­tonai gondolkodást – minden józanság ellenére – az ótestamen­tumi „szemet szemért – fogat fogért" elve uralja, ennek számos kritikusa az elkerülhetetlenség gondolatának áldozata lesz. Úgy tetszik, mintha ezzel a halálvágy pszichoanalitikus gondolkodá­sát igazolnák, melyet már oly sokszor használtak fel arra, hogy magyarázatot találjanak a tömeges áldozatvállalás irracionalitá­sára. Ám még ha a genetikusan öröklődő halálvágy csupán fik­ció volna is, akkor is léteznek hagyományos gondolkodási min­ták, melyek ugyanúgy hatékony hordozói az információknak, mint a genetikai kódok. Példa rá a vétkesek bűnbánatos készsé­ge arra, hogy tévedéseiktől büntetés révén szabaduljanak meg. Ez a fajta, az Ítéletnap-kategóriában való gondolkodás – beleért­ve a megérdemelt büntetést, mely még a bűnözőket is arra készteti, hogy tudat alatt szembenézzenek saját beismeréseik­kel – lidércnyomásként nehezedik a nyugati világ szocializált tu­datára. Számos irracionális cselekedetünkben egy olyan, sok ezer esztendős bűnkultúra örökösei vagyunk, amely azt sugallja, hogy a szenvedést önnön bűnözési képességünk eleme gyanánt fogadjuk el.

Bármily őrületesnek tűnjenek is ezek a magatartási példák – különösen akkor, ha arról van szó, hogy egész népek hajlamo­sak arra, hogy vesztükbe rohanjanak -, ezek mégis a társadalmi realitás részei. Olyan realitásé, melyet a szociálökonómiai társa­dalomelmélet persze jó sokáig elhanyagolt. A marxizmus ugyan nem tagadta annak idején a társadalom szubjektív tényezőinek szerepét, de annak sajátos törvényszerűségeit nemigen vizsgál­ta meg. A történelem szubjektív vetületeit, az emberek igényeit, rezdüléseit és szenvedélyeit csupán objektív feltételek vissza­tükröződésének, nem pedig önálló, történelmet építő realitások­nak ismerte el; lemondott a szubjektív tényező gondolati átvilágí­tásáról, a megváltoztathatatlan objektív törvényszerűségek ma­radványaira redukálta azt. Ám sem az individuum, sem a tár­sadalom nem csupán a társadalomgazdasági bázis követ­kezménye, az egyének is, a társadalom is szubjektummá válnak: azáltal, hogy magukévá teszik a teljes emberi történe­lem kulturális örökségét. Olyan örökség ez, amely átfogja a for­mációkat, mely sokkal lassabban fordul másfelé, mint a társa­dalmi-gazdasági feltételek, s viszonylag önálló tényezőként működik. Éppen az Öböl-háború látszólagos irracionalitása mu­tat rá, milyen elengedhetetlenül szüksége van a materialista tár­sadalomelméletnek a társadalmi szubjektumok elméletére, hogy megérthesse a történelem szubjektív vetületét.

Megcáfolódott-e a békére kész imperializmus tézise?

Az utóbbi évek marxista vitái során jelentős szerepet kapott a modern kapitalizmus elemzése. A „békeszerető imperializ­mus" szószólóit a jelek szerint megcáfolta a valóság, s a megbékélésre hajlamos imperializmus képe immár csak ájtatos ábrándként tünedezik el a tőke való, ismert arculata mögött. Ám ha az előbbi meggondolások alapján eljutunk ahhoz a felisme­réshez, hogy e háború javaslói és ellenzői nem csupán racioná­lis megfontolások által vezettetik magukat, mi több: hogy embe­rek óriási csoportjai olyan magatartást tanúsítanak, mely ellent­mond egy még rövid idővel ezelőtt is elfogadott logikának, akkor más következtetésre is juthatunk: a modern kapitalizmus ob­jektíve – vagyis: gazdasági szemszögből – ugyan képes len­ne a békére, ám szubjektíve képtelen rá.

A békére kész kapitalizmus tézise valójában nem jelent egyebet, mint azt, hogy gazdasági törvényeit háború nélkül is le­het érvényesíteni, mi több, mai fejlődési feltételei mellett és te­kintettel a világ állapotára, mely a civilizáció vége felé halad, ob­jektíve is rákényszerül a békére. A strukturális harcképtelenség nem fikció, hanem tudományosan ellenőrizhető tény. Csak aki a modern társadalmak analízisekor még mindig egy gazdaságilag redukcionalista társadalomelmélet híve, az gondolhatja, hogy a gazdasági békére való készség „belenyugvást" jelent.

Ám a régifajta gondolkodáson, azon az évezredek óta működő logikán, mely szerint az erőszakot csak erőszakkal le­het kiiktatni, maga a kapitalizmus sem képes túltenni magát. Még akkor sem, ha háború nélkül is megállna a lábán: gonosz­ságai az általa kizsákmányolt, elszegényített harmadik világban mindig újra és újra előidézik az erőszakot, melyre a régi gondol­kodás szerint csak háborúval lehet válaszolni. Az újfajta gondol­kodás – ezt még a nagykapitalizmus bölcsebb képviselői is az egyetlen kiútnak tekintik – nyilvánvalóan jóval gyengébb annál, semhogy olyan helyzetben, mint amilyen Kuvait annexiója után alakult ki, gyakorlati politikát hozzon létre. Nem volna szabad ennyire félvállról venni az olyan régi dolgok felülkerekedését, amilyenek például a különlegesen agresszív tőkefrakció győzel­me vagy a fegyvergyártás. Ha több milliónyi ember, akinek gaz­dasági szempontból semmi oka sincs arra, hogy háborúra vágy­jon, elkerülhetetlennek, jogosnak és a nemzetközi jogbiztonság aktusának tekinti ezt a háborút, akkor ez csupán azt igazolja, mi­lyen kevéssé tartós egyelőre az újfajta gondolkodás.

Ismeretes, hogy az emberek fejében nem csupán racionális gondolatok támadnak; ha a valóságot akarják értelmezni, je­lentősen befolyásolják őket az érzelmek is. A felfokozott emóci­óknak – amelyek között nagyon is helyet kap a félelem – az a következménye, hogy csődöt mond a racionális gondolkodás. Az egyén ilyenkor visszahullik az archaikus gondolkodási mintá­hoz, akkor is, ha ezen régóta túllépett már; s ilyenkor kész min­dennemű józan állapotban elfogadott logika ellenében cseleked­ni. S ha a kollektív felpezsdülés állapota további dinamikát bon­takoztat ki, az még a legjózanabb fejeket is képes magával ra­gadni.

A világ jelenlegi veszélyhelyzete – ide tartozik többek között az a folyamat, melynek során széthullani látszik a Szovjetunió – nyilvánvalóan egyfajta szociálpszichológiai izgalmi helyzet, melynek révén az ember mindent elfelejthet, amire az utóbbi esztendők új felismerései tanítottak meg bennünket. A helyzet tehát pszichológiai szemszögből nézve igencsak veszedelmes.

(Fordította: Meller Ágnes)

Utopie Kreativ, 1991/8.

Önt az úgynevezett szocializmusban üldözték. Nyilván mint „klerikális elemet" jobboldalinak nyilvánították. Ugyanakkor én már azt is hallottam egyházi embe­rektől, hogy az Önök mozgalma az egyházon belül radikális, végső soron „bal­oldali". Ezek a kategóriák azonban valószínűleg nem alkalmasak az Önök moz­galmának leírására. Ebben az esetben viszont úgy kell feltennem a kérdést: vol­taképpen mi is ez a mozgalom? Hogyan jellemezhető, melyek a legsajátosabb vonásai, értékei?

Egy dolgot a történetéből lehet a legjobban megismerni. Olyan családban születtem, amelyben meghatározó volt, hogy amikor 4-5 éves kisfiú voltam, édesapám ateista-agnosztikus, szabad­gondolkodó álláspontjából – úgy, ahogy a francia konvertiták nagykönyvében meg van írva – egyik pillanatról a másikra, action gratuite-ként, megtért. Jött haza Dorottya utcai hivatalából, a Községi Takarékból, 1924 májusában Mester utcai lakásunkba, átment a Bakáts téren, ahol a templomból kiszűrődött az orgo­naszó, bement és ott egyálltó helyében megtért. Ennek követ­keztében én kisfiú koromban egy frissen megtért édesapának a hatása alá kerültem, és azután, gondolom, minden nap, 4-5 éves kisfiú módjára hókusz-pókuszoltam, miséztem, és a másfél évvel idősebb nővéremnek ott kellett térdepelni, mint ministránsnak. Utána lett jezsuita családi gyóntatónk, akihez kivonultunk babakocsistól; ott aztán meggyónt az egész család. Majd 10 éves koromban bekerültem a Piarista Gimnáziumba, ott bele­szerelmesedtem a piarista életformába – és 36-ban, amikor le­érettségiztem, beléptem a rendbe. Csodálatos magyartanárom volt és én is magyar-német szakos piarista tanárként kezdtem felszentelésem után, a 42-43-as évben a működésemet. A 30-as években a Pázmány Egyetemen még csodálatosabb pro­fesszorok óráit hallgathattam és közben figyeltem Szabó Dezsőre, Németh Lászlóra, Kovács Imrére, Veres Péterre. Így aztán a nagy dúlás, a „felszabadulás", úgy ért, hogy 1945 tava­szán első dolgom az volt Debrecenben, ahova a rend helyezett, hogy ingyenes kollégiumot koldultam össze a falusi tehetség­mentésben, a tehetségvizsgák által kiszűrt – ahogy Debrecen­ben akkor a rendtársaim mondták – „csodaparasztoknak", mert hát világos volt számomra, hogy „a 3 millió koldus országa" tűrhetetlen, és fel kell emelni a magyar parasztságot, oda kell ül­tetni az élet asztalához, és éppen ezekre a szűz népi erőkre építve kell másmilyenné formálni a magyar jövendőt. Nos, ebből érthető, hogy ekkor bizonyos érintkezési pontok voltak a pa­rasztpárt radikális balszárnyával is, és az is, hogy Debrecenben 45 őszén is, 46 őszén is a városi diákbizottság elnökének – a kálvinista Debrecenben! – az én diákjaimat választotta meg de­mokratikusan a város ifjúsága, mert ennek a szellemi múltnak következményeképpen érződött valami átütő erő. Utána jött 47, a fordulat éve, és kiderült, hogy én vagyok a legreakciósabb erő Debrecen városában. Akkor aztán eljött hozzám a MEFESZ-bizottság – az akkori kommunista ifjúsági szervezet -, mondván, hogy hát nyilatkozzam, és tagadjam meg Mindszentyt mint a magyar nép ellenségét. Mondtam, hogy ami Mindszenty nézeteit illeti, azok nem mindenben az én nézeteim, s hajlandó vagyok akár ki is fejteni, hogy mit látok másként, csak azt kérem, hogy ők is fejtsék ki ugyanabban a sajtóorgánumban, hogy ők mit lát­nak másképpen, mint Rákosi Mátyás, és akkor részemről semmi akadálya a dolognak. Ennek aztán az lett a következménye – és most már 48 őszén vagyunk, s már egyetemi lelkész vagyok, reggel 7-től 8-ig tartottam hetenként az egyetemisták számára teológiai oktatást -, hogy bevonult vagy 200 népi kollégista a te­rembe, a katedrára penderültek, és elmondták, hogy én összeszűröm a levet a reakciós Mindszentyvel, és a nép egyete­mén az ilyennek semmiféle helye nem lehet – távozzak. Egy november végi-december eleji sötét hajnalban történt, és hát körülbelül innen számít az én hosszú évtizedekre nyúló teljes földalattiságom, vagy illegalitásom. Ebben a szorongatottságban, amikor a kommunisták által irányított társadalmi élet azt magyarázza, hogy senkinek sem lehet helye e társadalomban, aki nem fújja azt a nótát, amit Rákosi Mátyás közvetlenül Moszk­vából jövő áttétellel diktált nekünk, jutok tehát el az evangélium­hoz, közelebbről ahhoz, hogy szemben Rákosi Mátyásékkal és szemben egy 1700 esztendős keresztény múlttal, szemben e két mozgalom, a kereszténység és bolsevizmus közös vonásá­val, hogy tudniillik úgy kell az emberiség dolgait rendbe tenni, hogy megtaláljuk a bűnösöket és aztán elnáspángoljuk őket, azazhogy felszámoljuk – Jézus azt mondotta: szeressétek az el­lenségeteket! Ekkor kezdek rájönni, hogy ez Jézus részéről nem jámbor duma, hanem végiggondolta, hogy az emberiség ügyei rendbetételének ez az egyetlen lehetséges alapja. És mindaz, ami a magyar társadalomban Bulányi-jelenségként, vagy Bokor-­jelenségként ebben a félszázadban adódik, az abból ered, hogy barátaimmal együtt következetesen végiggondoljuk: ettől eltávo­lodva minden zsákutcába és tragédiáról tragédiába jut. Tehát a verekedés ördögi körét egyszer végre meg kell törni. Azt hiszem erről van szó.

Tehát önben a sztálinizmusnak a tapasztalata erősítette fel azt a gondolatot, hogy az egyházban is rossz tendencia az, ami működésének a türelmetlen olda­lát képezi, s ami köztudottan, mondjuk, az inkvizícióban nyilvánult meg? Szó­val ez a tapasztalat kellett hozzá, vagy ez önnek már korábbi gondolata volt?

Egy sokkal közelebbi, a XX. századi magyar társadalom adta magyar tapasztalat indított erre. Láttam, hogy az egyház legjava erőinek részéről történő reformkísérletek annak érdekében, hogy ne három millió koldus országa legyünk, megbuktak az ál­lami hierarchián, és még sokkal inkább az egyházi hierarchián. Az a furcsa érzésem támadt Rákosi Mátyás terror-Magyarorszá­gában, hogy még ezek is inkább akarnak valamit, mint mi, a ka­tolikus egyház! Mondom, a Rákosi terror-Magyarországában volt ez az érzésem, és egy önérzeti, s ezen keresztül identitás-prob­lémába kerültem. Hogy lehetek én egy – nemcsak a Rákosi Má­tyásnak a szemében, hanem az én megítélésemben is – „reak­ciós" intézménynek, a társadalmi problémákat valójában meg nem oldó intézménynek a képviselője, amikor bennem elevenen él, hogy csak a legkülönb eszme elkötelezettje lehetek, és ezért nem vállalhatom semmiféle megfontolásból, hogy egy másodhe­gedűs társaság tagja legyek. És ez az az időszak, amikor láza­san kutatok azután, hogyan is lehet az én Istenhívő, Istenben gondolkodó, Istenhez ragaszkodó és Jézus Krisztus nevét emle­gető alapállásomból a legkülönb éneket énekelni. S itt, az evan­géliumnak ebben a mondatában találom meg azt a lehetőséget, hogy továbbra is az maradhassak, aki voltam, de úgy, hogy a legkülönb éneket, az igazi reménységet nyújtani tudó éneket tu­dom énekelni. Szóval a XX. századi magyar társadalmi nyava­lyák határoztak meg engem!

És ebből tulajdonképpen mi volt az – említette, hogy a parasztpárti írók hatása, de személyesen mi az -, ami emberileg mozgósította? Mi volt az, amit ebben – tehát a parasztság felemelésében és egyáltalán a viszonyok megváltoztatásában – döntő teendőnek gondolt, és miért?

Azt hiszem, hogy ha igazán beleások abba, ahogy az egész megszületett, akkor el kell jutnom ahhoz a gondolathoz, amit a Szekfű Gyula által szerkesztett kötet fémjelez – 39-ben jelentette meg a Magyar Szemle kiadásában -: „Mi a magyar?" Nemzeti hivatástudatunk kérdését veti fel a 30-as évek Európájában. A legtisztább humanizmust képviseld személyek is, mint Babits Mihály vagy Prohászka Lajos, úgy érezték, hogy ennek a nép­nek, nemzetnek is el kell foglalni az őt megillető, szellemileg méltó helyet a népek családjában. Én mint gimnazista abban ne­velkedem, hogy vissza kell szerezni Nagy-Magyarországot, mert a trianoni sebünk kibírhatatlan. Mint egyetemista abban nevelke­dem, hogy nemcsak az a gondunk nekünk, hogy el van szakítva tőlünk a magyarság több mint egyharmada, hanem az is gon­dunk, hogy az el nem szakított kétharmad odaülhessen az élet asztalához. Tehát az egész abból indul ki, hogy én a magyar tár­sadalom problémáját akarom megoldani, ezen a mondjuk Babits neve által fémjelzett humanista alapon (mondhatnám ehhez Né­meth Lászlót is, akiben már összefonódik a humanista vonal és egy nem irredenta, nem soviniszta, de erőteljesebben nemzeti vonal). És a 40-es évek végére ez a babitsi és, mondjuk, Né­meth László-i és talán még Sinka nevével fémjelzett vonal bukik el politikailag a kommunisták terrorja alatt. Érzem hogy ezzel a terrorral nem tudom Sinkát és Németh Lászlót és Babitsot ütköz­tetni, előveszem hát Jézus Krisztust, aki már nem nemzeti ügy­höz szól hozzá, hanem ugyanolyan egyetemes emberi széles­séggel szól, mint amilyen emberi egyetemes szélességgel szól a Kommunista Kiáltvány. Így jön ki aztán az a végeredmény, hogy a Kommunista Kiáltvány minden újdonságával együtt szakálla­sán régi, és követi az egész nagy-konstantini kereszténységet, amennyiben a problémáknak a megoldását mindkettő abban lát­ja, hogy ezeket és ezeket kell bitófa és haláltáborok segítségé­vel felszámolni az emberiség érdekében. Jézus Krisztusnak van koncepciója akasztófák és haláltáborok nélkül is.

Az a része a gondolatnak, amit úgy fogalmaz, hogy „odaültetni az embereket az élet asztalához", vagy ennek legalábbis egy része, egyfajta szociális gondolat, egy szociálisan igazságosabb társadalom eszménye; és én úgy gondolom – eb­ben talán egyet is értünk -, hogy egy humanista gondolkodásban ennek feltétle­nül részt is kell kapnia. Ma az önök közösségében, a Bokor bázisközösségben ez a gondolat miképpen van jelen?

Az elmúlt évtizedek során bennünket a következő gondolatok határoztak meg. Nem lépünk be a pártba, és nem járunk presszóba titkosrendőrökkel beszélgetni, aminek következtében nem fogunk felülérvényesülni, és érvényesülni sem fogunk, csak alulérvényesülni. Amit nem éltünk át bajnak, mert Jézustól azt tanultuk, hogy a felülérvényesülők biztosan nem tudnak Isten Országát csinálni, és az érvényesülők sem. Bibliai kategóriákkal élve, sem a farizeusoktól, sem a szadduceusoktól nem remél­hető semmi sem. Az „amhaarectól", azaz a föld népétől, az alul-érvényesülőktől várható valami. Ez egy.

Kettő: a nagy szövegek mellett itt valójában nemzethalál van folyamatban. A születési átlag ugyanis az évi 24 ezrelékről lezu­hant évi 12 ezrelékre. Természetes ez ott, ahol a nóta az, hogy az apa és anya dolgozzék, mert nem lehet egy nőről három bőrt lenyúzni! A következő pedig az volt, hogy mi megmutatjuk, hogy egy fizetésből is lehet nem egykét és nem kettőkét nevelni. Elfo­gadtuk azt a tételt, hogy a magyar társadalom egészségi szintje mellett 2,7 gyerek szükséges a társadalom fennmaradásához. 2,7 gyereket szülni nem lehet, tehát 3 gyerek szülése és felne­velése, ez a tisztességes etikai norma. Életfogyasztás mellett, jövőfogyasztás mellett ki érezheti magát tisztességes ember­nek? De ez pusztán tisztességetikai norma, mi pedig nem tisztességetikai normával, hanem Jézus normájával dolgozunk, tehát ennél valamivel többet kell csinálni annak, aki Jézushoz tartozik, azaz négy gyerek alatt nem illik megállni. Ez olyan ter­mészetes dolog lett, és annyira beleszoktak ebbe az asszonyok, hogy négynél sem álltak meg. És ezt nem azért csinálják a mi asszonyaink, mert ez társadalmi kötelesség, és a nemzethaláltól meg akarunk menteni egy társadalmat. Ott lehet ez a tudat egy hátsó rekeszében, de hadd idézzem a most 37 esztendős Zsiké-nek a szavát, aki a 13. gyerekét várja, és azt mondta egyszer ezzel kapcsolatban, hogy „én vagyok a világ legönzőbb asszo­nya, mert nem bírom ki, hogy ne legyen nekem állandóan egy kisbabám". Élni jó, és csókolni jó, és ölelni jó, és új életet ma­gamhoz szorítani jó. Az említett alapállásból – ez a termé­szetesebb világ. Nincs kedvük abbahagyni. Egyszer járt nálam egy újságírónő, előkerült ez a kérdés, és azt mondta, hogy ez lehetetlen a mai körülmények között. A már megszűnt Dátum új­ságírója volt, amely lapban szombatról szombatra volt egy teljes oldalas cikk: „És Ön kire kíváncsi?" címmel. Tudniillik az interjú­alanytól kérdezték. Akkor éppen én voltam az interjúalany. Most már tudok válaszolni, mondtam néki – a beszélgetés elején tette fel a kérdést, s akkor még nem tudtam, hogy kire vagyok kíván­csi -, hát menjen el ahhoz a barátomhoz, akinél éppen most várják a tizenkettediket, és ott nézze meg a saját szemével, hogy fel lehet-e egy fizetésből 12 gyereket nevelni. Ez volt talán a második vonás.

A harmadik pedig az, hogy kerül amibe kerül, de mindenfaj­ta ölést, az embergyilkosság dolgában tett engedményeket ki kell irtani a földről. A fajgyilkosságot, amelyet az állat nem ismer. Jézus az ölést az emberi társadalom legsúlyosabb nyava­lyájának mondotta, és valóban ez a gyökér-probléma. Az, ami most Jugoszláviában történik, egy kétezer esztendős keresztény félrenevelésnek a következtében is lehetséges, mert a megke­resztelt görögkeleti vagy római katolikus vagy kálvinista úgy tud­ja, hogy az egészen rendes dolog, hogy ha hív a haza, akkor megyek embert gyilkolni. Mi ennek egy hatalmas nemet mon­dunk.

Más. A nagy társadalmi sírások közepette, hogy milyen sze­rencsétlen nemzet vagyunk, hogy nem a nyugat-német, vagy az Egyesült Államok-beli életszínvonalon élünk, hanem kénytelenek vagyunk a Kádár-Magyarországon, annak gazdasági nyomorá­ban élni, erre a válaszunk ez volt: „Ide figyeljetek, itt van egy egyenes, öt és félmilliárd ember hosszú ez az egyenes, itt a bal­szélén vannak a legszegényebbek, és itt vannak az USA-nak a multimilliomosai a másik végén; hát vegyétek tudomásul, hogy ez a nyomorúságos Kádár-Magyarország a jobb szélen van, az utolsó 500 millióban. Tőlünk balra van 5 milliárd szegényebb. És hogyha mi hiszünk Jézus Krisztusnak, aki azt mondotta, hogy a nagy elbírálás azon az alapon történik, hogy .éheztem, és en­nem adtatok", illetve .éheztem, és nem adtatok ennem", mi min­den kicsiségünk ós erőtlenségünk mellett, elvileg nem helyez­kedhetünk más álláspontra, mint hogy az ennek az 5 milliárdnak a bal szélén lévő 2 milliárd éhezőt meg kell etetni, és oda kell ültetni az élet asztalához. S ha ezt nem tesszük, akkor mondhat­juk ugyan a Miatyánkot, meg járhatunk templomba, meg áldoz­hatunk, de elmegyünk Jézus Krisztus mellett, aki azt tanította, hogy „ha nem eteted meg az éhezőket, az annyit jelent, hogy engem tagadtál meg". Alapszabály, hogy úgy kell gazdálkodni, mintha a fizetésem 90%-át hoztam volna csak haza. A 10 szá­zalékát pedig el kell juttatni az éhezőkhöz, vállalván azt is, hogy a Kádár-Magyarország ezt forintkiajánlásnak fogja minősíteni. Többet lehet, ennél kevesebbet nem illik adni.

Ez nagyon rokonszenves felfogás, de hát az nyilvánvaló, hogy az így gondolko­dó emberek egyelő re kisebbséget jelentenek a társadalomban. S akkor nyilván nem tudják ezt a mérhetetlen szegénységet, a világ szegénységét kompenzálni. Erre az ellenvetésre mit lehet válaszolni?

Azt, hogy az ellenvetőnek teljes mértékben igaza van, de nem abba pusztul bele az emberiség, hogy nem tudjuk megoldani a felmerülő problémákat, hanem hogy remény nélkülivé válunk, hogy nincsen igazodási pont. Vas Istvánnak van egy verse, a Katakombák című, amelyben megfogalmazza ezt: „Unt cirkusz, vas szabály". Ágnes, a vértanú, katakombájában arra gondol, hogy majd előbújnak a katakombából, és akkor égni fognak a máglyák. Tehát az a társaság, aki oroszlánokkal verekedett a ró­mai nép szórakoztatására, kijön a katakombákból, kezet fog a Nagy Konstantinnal, és meggyújtja a máglyát azok alatt, akik másképpen gondolkodnak. Reménytelenné vált az emberiség. A XX. században ezért tudott végigpusztítani a sztálini-hitleri őrült­ség az emberiségen, mert Isten hatékony szava az egyházon keresztül nem jutott el az egyház által felnevelt európai társada­lomhoz, mert hát „siralomvölgyről" beszéltek nagyhasú papok. Meg arról, hogy „Jézus is megmondta: szegények mindig lesz­nek veletek, s marad megoldásnak a mennyország". Hát e bűnös és nem jézusi szónoklatok következtében tudott megnőni a „keresztény" Európában az a gondolat, amelynek a lényege, hogy felakasztunk minden kapitalistát, elszedünk mindent, és akkor jön majd a mennyország. Gondolkodásunk számára telje­sen világos, hogy az, hogy ezer Bokor-tag elküldi a Harmadik Világba a maga Kádár-magyarországi jövedelmének 10%-át, ez még csepp sem a tengerben. De szavunkkal, és ezzel a csepp-sem-a-tengerben magatartásunkkal azt mondjuk „de kérem, van megoldás, igenis van megoldás!". A megoldást felkínálókat le le­het eretnekezni, be lehet őket csukni a börtönökbe – aszerint, hogy hát egyházi hierarchiákról van szó, vagy állami hierarchiák­ról – de mi azt mondjuk, hogy van megoldás. Tessék ezt meg­cáfolni. Ti, akiknek csak minősítés-cáfolataitok vannak, és érve­itek nincsenek. Ez az emberiség történeti tapasztalatai alapján a győzelem záloga. Azok győznek eszmeileg, akikkel szemben érv nincs, csak pofon és gumibot. Mi semmi mással nem ke­csegtetjük magunkat, csak azzal, hogy egy olyan egyházat kép­viselünk, amely újra igazodási pont lehet az emberiség számára, ugyanúgy, ahogy az első három században igazodási pont volt. Semmi több.

Ön tehát azt mondja, hogy a legtöbb, amit az ember tehet, az a példamutatás, és hogy ez feltétlenül eredményre is vezet.

Logosz és példa. Világos beszéd, és azzal harmóniában lévő tett.

Lett volna egy olyan kérdésem, hogy az Ön egész élete és az Ön által vezetett közösség melyeket tartja a legfőbb és legfontosabb erkölcsi elveknek? De hát ez idáig körülbelül ki is derült. Úgy módosítom tehát ezt a kérdést, hogy tulajdon­képpen mi kell ahhoz, hogy egy életről elmondható legyen, hogy az erkölcsös élet?

Nem hazudni. Mindig azt mondani, amit gondolok, és sosem gondolni azt, hogy belemegyek a hatalom által kívánt hazudozásba, mert én olyan okos és ügyes gyerek vagyok, hogy majd átverem őt. „Lépjünk be a pártba, mert a párt majd olyan lesz, mint azok, akik abba beléptek." Elhatárolni magunkat a hazudozástól és az ön becsapástól. Ez az erkölcs. Nem gondolni azt, hogy az emberiség problémáit meg lehet oldani azzal, hogy rá­bírom, kényszerítem a társadalmat, hazudja azt, amit én megol­dásnak gondolok, vagy hazudok. Az emberiség eddigi történel­mét azzal a képpel vázolhatnám fel, hogy mindenki egy pisztolyt tart az előtte levő embernek a tarkójára: „Ha élni akarsz, fújd azt a nótát, amit én is fújok, mert az én tarkómon is ott van a pisz­toly, és nekem is megmondták, hogy melyik nótát kell fújnom". A római katolikus egyház 1870-ben, az első vatikáni zsinaton té­vedhetetlennek állította magát. A francia forradalom után a XIX. század első felében a Bourbonokat restauráló francia romantika az államhatalomról filozofálta ki, hogy az tévedhetetlen. Az az erkölcstelenség, ha nem engedem meg az embertársamnak, hogy kimondja, amit gondol. És minden etikai magatartásnak van egy lételméleti alapja. Hát az a legsúlyosabb lételméleti té­vedés, hogy van egy okos ember, és erre az egy okos emberre kell figyelnie mindenkinek. Ez azért súlyos lételméleti tévedés, mert Isten nem az egy okos emberbe írta bele a maga arcát, ha­nem az EMBERT teremtette a maga képére és hasonlatosságá­ra, és minden egyes ember születésénél fogva az Isten lelkét hordozza. Erkölcstelenség számomra az az alapállás, hogy „le van hányva, amit te gondolsz, mert én vagyok az Isten közve­títője, tehát azt kell gondolnod, amit én gondolok". Ennek az ab­szurditása számomra naponkénti tapasztalat. Mert a kisközös­ségekben mi nem engedjük meg az ilyen „okos ember" kialaku­lását. Az „okos ember", úgy alakul ki, hogy én mondok egy tételt, erre valaki mond valamit, erre én visszaveszem a szót, és a két okos elkezd egymás között vitatkozni, a többiek pedig csendben maradnak. A mi technikánk az, hogy ha én mondok valamit, ak­kor vagy erre megy a kör, vagy arra megy a kör, és amíg – ha mondjuk, nyolcan ülnek a körben – az én hét barátom el nem mondja a magáét, és nem teszi hozzá azt, hogy „pont", addig nem szólal meg a következő; és én, ha nyolcan vagyunk, csak kilencedikként szólhatok másodszorra. Az össze-vissza beszél­getésekből nem jön ki semmi, két ilyen kör után azonban az adott kérdésben, ami ennek a nyolc embernek a fejében van s ami abból kijöhet, az kijön. Sík Sándor, az egyik nagy nevelőm, az egyik versében azt mondotta, hogy ő sarumegoldó templomi tisztelettel lép be a második Á-ba, magyar nyelvtanórára. Ez a sarumegoldó templomi tisztelet a másik ember iránt, aki szintén Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, és aki, ha nem akar hazudni, el tudja nekem mondani, amit ő látott meg az Is­tenről, az emberről a kettő kapcsolatáról, valamint ember és em­ber kapcsolatáról. Gyökerében erkölcstelen az, ha kényszerítem a másik embert, hogy azt mondja ki, amit nem gondol – és azt hazudja, hogy azt gondolja, amit én rákényszerítek. Úgy kény­szerítem rá, hogy „megdöglesz, kikerülsz az állásodból, az elepi juhistállóban végzed, ha nem fújod az én nótámat". És nem tu­dom, vajon az egyházi hierarchiák vétenek-e ez ellen többet, vagy a világi hierarchiák? Minden hierarchia úgy alakul ki, hogy elhiszi, hogy abból van az üdvösség, ha valaki fújja azt, amit az okos mond. Ez az erkölcstelenség gyökere.

Ebben a rendszerezésben, ahogyan Ön most az erkölcsöst és az erkölcstelent kü­lönválasztotta, tulajdonképpen másodlagosnak tűnik az, hogy valaki vallásos-e, vagy sem. Tudniillik az, hogy őszinte legyen az ember, hogy humánus legyen az ember, hogy toleráns legyen az ember, nem feltétlenül kötődik a valláshoz. Erről mi a véleménye?

Számomra az erkölcsi választóvonal nem ott húzódik, hogy hiszel-e Istenben, vagy sem. Hanem: hazudsz vagy nem ha­zudsz? Tudsz csendben maradni, vagy nem tudsz csendben maradni, és csak beszélsz? Találkozol-e tehát ateistaként vagy agnosztikusként vagy vallásosként lelked istenével a csöndben? Elhatározod-e, hogy azt fogod mondani, amit gon­dolsz, vagy készségesen hazudod végig mindazt, amit kíván­nak tőled, annak ellenében, hogy több forint kerüljön a zse­bedbe? Ez az erkölcs-nem-erkölcs kérdésének a vízválasztó­ja, nem az, hogy vasárnaponként eljársz-e a templomba, vagy sem. Valójában az Istenben hívő embernek volnának jobb esélyei arra, hogy erkölcsös legyen, mert az Isten-hiten belül alakultak ki csendre-nevelő iskolák. De ez csak olyasmi, hogy valójában úgy illenék, hogy az Istenben hívő emberek adnák ezt az erkölcsi elitet. De a tapasztalat ezt nem tá­masztja alá. Mégpedig azért nem, mert a vallások nem arra nevelnek, hogy találkozzál az Istennel és halld meg az ő hangját, hanem hogy „ja, én tudom, hogy mit mond az Isten, te azért imádkozzál, hogy elmélyítsd magadban az Istennek azt a válaszát, amit én előre megmondok neked". És ezért aztán egyáltalán nem biztosíték, hogy templomba jársz és er­kölcsös ember léssz. Esetleg templomba jársz, és csak „kleri­kális ökör" leszel ennek következtében. A klerikális ökör és a nem vallásos elvtelen gazember között az a különbség, hogy a nem vallásos elvtelen gazember dehogy hiszi azt, hogy a Rákosi Mátyásnak igaza van, hanem azt tudja, hogy azt kell ha­zudnom, amit a Rákosi Mátyás mond, mert ennek fejében tehe­tek vajat meg tejfelt a kenyeremre. A klerikális ökör pedig elhiszi azt, hogy az ő vallási társulatának a mindenkori elöljárója lenyel­te az isteni bölcsességet. Tehát ő Istentől megkívánt engedel­mességi aktust gyakorol a mindenható Atyaúristennel szem­ben, amikor azt a nótát fújja, amivel neki a maga felekezeté­nek elöljárója elibe állt. Megnyomorított ember a vallásos em­ber, nem egyszer pedig a vallásos embernek kellene lennie annak, aki az Istennel találkozás technikáját elsajátítja; ebbe csak belezavar az, hogy az Istennek a hangját egy másik em­ber képviseli, és nem ő hallja belülről.

Ha megenged egy személyes megjegyzést: ami a számomra a leginkább távol­álló a vallásos magatartásból, az éppen az, hogy érzésem szerint az „alázat" esz­ménye szemben áll az ember méltóságának ideáljával.

A napokban megmutatott nekem valaki egy levélkét, amelyet egy vatikáni Monsignore írt egy velünk szimpatizáló személynek, aki azt írja, hogy persze a Vatikánban is tudják, hogy a magyar katolikus egyháznak ezt a Bulányi- vagy Bokor-problémáját meg kell oldani, de ahhoz, hogy lehetséges legyen, az szükséges, hogy a Bulányi atyában legyen készség és alázat. Nos, amit a vallások alázaton értenek, abból bennem nincsen semmi. Mit érte­nek alázaton? Azt, amit az előbb elmondottam. A „Bulányi atyában alázatnak kellene lennie", annyit tesz, hogy el kellene jutnia oda, hogy azt vallja, amit a mindenkori egyházi vezetők, akár a Rákosi Mátyás idején, akár a Kádár idején, akár a mostani poszt-kádári ala­pállásukban mondanak. Nahát ebből az alázatból bennem nincsen semmi. Jézus számára az alázatnak megfelelő akármi, illetve az Új­szövetségen belüli görög szó, az a „tapeinosz" volt, semmi köze sin­csen ahhoz a tartalomhoz, amit a vallások alázat néven emlegetnek. Valami egészen más. Mit jelent, ha Jézus Krisztus azt mondja, hogy „nézzetek reám, mert az én szívem az alázattól meghatározott"? Ez az alázat nála annyit jelent, hogy mondhat a Kajafás, a Nagy Ta­nács, az írástudók, a törvények magyarázója, a farizeus, a szadduceus akármit, én maradok a meghallott isteni hang mellett, még ak­kor is, ha olyan picivé tesztek engem, kicsivé, alacsonnyá, hogy a történelem szemétdombjára hajtotok engem a Golgotán. Aki hajlan­dó a maga meggyőződéséhez húségben elviselni azt, hogy a min­denkori hatalom ilyen picivé, ilyen alacsonnyá teszi, az az alázatos ember. Ha a meggyőződésemhez hűséggel maradok akkor is, ha leköpnek, ördöggel cimborálónak, eretneknek mondanak, ahogy a mindenkori prófétákat és így Jézust is a világi és vallási urak rendre minősítik, ez az alázatosság. Ezt a jézusi szent szót csavarják el éppen az ellenkező tartalomra Jézusnál az alázat – hűség a meggyőződéshez. Náluk pedig az alázat a mindenkori hatalmi pak­tumokat megcsináló világi vagy vallási uraknak nyújtott engedel­meskedés. Nahát ebből bennem valóban nincsen semmi sem.

***

A Bokor bázisközösségek tevékenységéről 1. még a dr. Merza Józseffel készült in­terjút az Eszmélet 7. számában. (A szerk.)

Tartalomjegyzék

1. Konrád György, Kósa Ferenc, Tőkei Ferenc, Kapitány Gábor : Marxizmus, politika, erkölcs – kerekasztal beszélgetés
2. Jaen Adolfo Abascal : A római katolikus egyház (látszólag) belső konfliktusa (részlet)
3. Frei Betto : Kereszténység és marxizmus
4. Michael Löwy : Róma a Wall Street ellen?
5. Rudolf J. Siebert : A vallás jövője: a szocializmus újjáépítése vagy a nacionalizmus restaurácója? (Részlet)
6. Sara Wilsky : Neofasizmus – veszély vagy egy ideiglenes tájékozódási válság átmeneti jelensége az új Szövetségi Köztársaságban
7. A főváros közterületein elhelyezett politikai tartalmú képzőművészeti alkotások sorsáról – a Fővárosi Közgyűlés vitája és határozatai
8. Balogh Sándor : Társadalom és bűnözés
9. Christoph Butterwege : Új német nacionalizmus, nagyhatalmi sovinizmus és revansizmus
10. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Hit és erkölcs a társadalomban
11. Staub Ervin : A népírtás és a tömeggyilkosság kulturális-társadalmi és pszichológiai eredete
12. Szoboszlai György : Alkotmányos átalakulás Magyarországon
13. Vigvári András : Privatizáció Nyugat-, és Kelet-Közép-Európában – néhány tanulság
14. Harald Werner : Az Öböl-háború pszichológiai vonatkozásai
15. Kapitány Gábor : Interjú Bulányi Györggyel
16. Hoch Róbert : A gazdasági liberalizmus és a jobbratolódás veszélye
17. Néhány ötletes módszer a gyengébb gazdaságok hasznának elszívására
18. Fasizmus
19. Andor László : Hayek után szabadon
20. Kéri Elemér : Antonio Gramsci születésének 100. évfordulója
21. Krausz Tamás : Sztálin és a történetírás – néhány gondolat deutscher biográfiájáról

Az elmúlt hetekben-hónapokban nem egy olyan gyűlésen, vitán volt alkalmam részt venni, amely összefogást hirdetett meg a jobboldali diktatúra veszélyével szemben. Mindannyiszor szem­besülnünk kellett a kérdéssel: Vajon mi, baloldaliak, csak hiszté­rikusak vagyunk-e, vagy valóban van objektív társadalmi és gazdasági alapja a jobboldali diktatúra veszélyének? Számomra nem kétséges, hogy a válasz az utóbbi kérdésre igenlő.

Amikor a Kupa-program megjelent – másokkal együtt – véle­ményeztem az MSZP parlamenti frakciója számára. Egyebek kö­zött ezt írtam: „Ebben a dokumentumban sok szép és okos dolog van. Még az sem kizárt, hogy megvalósul. Mert a közgazdaság­ban is vannak csodák. Legalábbis minden józan érvnek, meg­gondolásnak, közgazdasági ismeretnek és prognózisnak ellent­mondó folyamatok is megvalósulhatnak. Persze ezekre azt kell mondanunk: kicsi a bekövetkezési valószínűségük. Tulajdon­képpen imádkoznunk kellene azért, hogy a programban foglal­tak megvalósuljanak. Mert ha ez a program is sarlatánságnak bi­zonyul, akkor Magyarország gazdasági és politikai életében ki­számíthatatlan – vagy nagyon is jól kiszámítható – folyamatok indulhatnak be, katasztrofális következményekkel."

A kormány kétségkívül igen látványos pénzügyi sikereket tud felmutatni. Bár szavakban tagadta, ténylegesen azonban sokk­terápiát hajtott végre: a bérből és fizetésből élők, sőt a vállalkozók jelentős részének a zsebéből kivette a pénzt; a költségvetés bevéte­leit megnövelte az ár- és adóprés megszorításával, míg a kiadásokat a nemzet számára létfontosságú tételeknél is (oktatás, tudomány, kul­túra, egészségügy) kíméletlenül lefaragta. Mindezzel drasztikusan csökkentette a keresletet, visszafogta a pénzkínálatot. A pénz­ügyi politika ezzel kétségtelenül elérte, hogy az infláció nem gyorsul fel (voltak, akik három számjegyű inflációt prognoszti­záltak erre az évre), sőt még talán az infláció ütemét is mérsékel­te. A sokkterápia nyomán minden jószág piaca pang, így a valu­tapiacé is, aminek következtében a valuták fekete árfolyama igen közel került a hivatalos árfolyamhoz. Ezzel fontos feltétele teljesült annak, hogy a forintot konvertibilissé lehessen tenni (ha önmagában ettől persze még nem is az). És végül, de nem utolsó sorban, kedvező tendenciák mutatkoznak az ország fizetési mérlegében és adósságállományának alakulásában, a belső fel­használás – termelő fogyasztás és lakossági fogyasztás – rovásá­ra. Az ország padlását kisöprik.

Az alapvető gazdasági reálfolyamatokban viszont a kormány semmiféle eredményt nem tud felmutatni. Sőt! A termelés zsu­gorodik, az infrastruktúra állapota romlik, a reálbérek és a reál­jövedelmek erőteljesen csökkennek, miközben a munkanélküli­ség növekedése gyorsul, és az ország egyes régióiban máris alig elviselhető méreteket ért el.

A pénzügyi kormányzatnak (és a polgári ellenzéknek isi) az a stratégiai elképzelése, hogy a pénzügyi eredményekre majd fel­figyelnek a külföldi tőkések és kormányok; eminens tanulóknak tekintve bennünket, beözönlik a tőke, megveszik termékeinket, felvesznek a Közös Piacba stb. stb. Vagyis hogy a pénzügyi poli­tikában elért sikerek átterjednek a reálszférára: megáll a romlás, a kedvezőtlen folyamatokat kedvező folyamatok váltják fel. Megindul a termelés növekedése, megáll a munkanélküliség emelkedése, nőni kezd a reálbér és a reáljövedelem. Mindez nem teljesen kizárt. Ám nem is nagyon valószínű.

Mert ha mindez nem következik be; ha kiderül, hogy a keze­lés csak tüneti volt, magát a bajt nem gyógyították, a pénzügyi sikerek megalapozatlanok, és kipukkadnak, mint a felfújt luft­ballon, akkor baj van. És persze nem elsősorban a kormánypár­tok és nem elsősorban a pénzügyminiszter baja! De még csak nem is a polgári ellenzéké! Mindez Magyarország lakossága túl­nyomó részének a baja. Azoké a százezreké, sőt millióké, akik az eddigi viszonylagos jólétből a szegénységbe süllyednek le.

Napirenden van a szociálpolitika, a társadalombiztosítás re­formja. Maga a reform már korábban is indokolt lett volna. A kérdés azonban az, hogy a restaurációs folyamatban végrehajtott reformot milyen ideológia fogja vezérelni. A célt úgy jelölik meg, hogy a társadalombiztosítási rendszernek összhangban kell len­nie a kialakuló piacgazdasággal. Vagy fogalmazzunk pontosab­ban: összhangban kell lennie a kialakuló tőkés gazdasággal. Ám ezzel még nem mondtunk semmit. A tőkés gazdaság szociálpoliti­kájának ugyanis két, egymással markánsan szembenálló filozófia felel­het meg. – Az alábbiakban felvonultatott két filozófiai változat egyébként nem kitalált gondolati modell, hanem a társadalom­biztosítási reform egyik illetékes bizottságában lezajlott vita lé­nyegének az ismertetése.

Az egyik lehetséges filozófia a XIX. századé. Eszerint abban a szférában is, amely ma a társadalombiztosítás körébe tartozik, a piac törvényei érvényesüljenek. Mindenki maga felelős sorsáért. Az állam ne szóljon bele abba, hogy polgárai miként használják fel a pénzüket. Aki félretesz pénzt betegség, munkanélküliség, öregség stb. esetére, biztosítást köt, az élvezzen védelmet. Aki ezt nem teszi, forduljon fel. A tőkés viszonyokhoz való alkal­mazkodás egyik változata a hangya és a tücsök meséjének a fel­melegítése.

A másik lehetséges filozófia, legalábbis a fejlettebb tőkés or­szágokban – a jóléti gazdaságé. A piaci gazdaság működésének feltétele, hogy szociális gazdaság egészítse ki, amelyben éppen nem a tőkés piac törvényei működnek. Ez is a tőkés viszonyok­hoz való alkalmazkodás alternatívája.

Mivel minden parlamenti párt programjában – a jelenlegi kormánypártokéban is! – ott szerepel a „szociális piacgazdaság", mint megvalósítandó cél (először egyébként a Szocialista Párt programjában bukkant fel), naiv módon azt lehetne gondolni, hogy – természetesen – a fenti alternatíva második fele a kor­mány szociálpolitikai reformprogramjának elvi alapja. Vagyis, hogy a restauráció terhei nagyjából egyenletesen osztódjanak meg a különféle osztályok és rétegek között; vagy netán a szoci­álpolitika némi védelmet nyújtson a szegényebbek számára.

A már említett vitán azonban kitűnt, hogy a pénzügyi kor­mányzatnak merőben más az álláspontja. A rendszerváltás terheit – úgymond – a középosztály alsó rétegére, általában a szegényebbekre kell áthárítani. Nálunk is a Mrs. Thatcher „kétharmad-egyhar­mad" politikáját kell alkalmazni. Ami annyit tesz, hogy a társa­dalom kétharmadának a jólétét az egyharmad rovására kell biz­tosítani. Csakhogy Magyarországon a „kétharmad-egyharmad" politika legfeljebb annyit jelenthet, hogy a társadalom egyhar­mada felemelkedhet a kétharmad lesüllyedése árán.

A hatvanas és a hetvenes években egy igen széles – nem a fel­szabadulás előtti értelemben vett – középosztály alakult ki. Bele­tartozott a bérből és fizetésből élők, a szövetkezeti tagok zöme, sőt a vállalkozók jelentős része is. Ha a terhek reájuk hárulnak, nagyon nagy részük a szegények közé süllyed; a felső középosz­tályba tartozók közül pedig igen sokan a középosztály alsó ré­gióiba. E réteg elégedetlenségének nagyon fontos társadalmi ha­tása lehet; éppen ezt az elégedetlenséget nyergelhetik meg de­magóg jobboldali erők Minél kevésbé sikeres gazdasági céljai­nak elérésében a kormány, minél jobban kiéleződnek a belső fe­szültségek, minél nagyobb a lakosság elégedetlensége, annál na­gyobb a veszély. Régi recept, hogy ilyen körülmények között szociális demagógiával a haladó erőkre uszítsák a tömegeket, és felszítsák a nacionalizmus tüzét.

Úgy vélem, hogy ez a veszély még nem a következő hónapok realitása. Egyelőre nem a polgári engedetlenségi mozgalom megnyilvánulása lesz, ha sokan nem fogják kifizetni a villany­számlát, nem vesznek villamosjegyet stb. Mindez csak arról fog tanúskodni, hogy sok családnak az alapvető rezsiköltségek fede­zésére sincs már pénze. De ez csak annyit jelent: talán még van időnk, hogy – a harmincas évek népfrontmozgalmához hasonló­an – a humánum erőit összefogjuk a jobboldali szennyáradattal szem­beni ellenállásra.

1990. március 30-án James Baker külügyminiszter a texasi Dallasban ülésező Nemzetközi Ügyek Tanácsához intézett beszédében a nyilvá­nosság előtt kevéssé ismert, ám annál fontosabb politikai nyilatkozatot tett. Kijelölte azt az új utat, amit az amerikai külpolitikának a szovjet fe­nyegetés összeomlásával és a hidegháború befejeződésével követnie kell. Baker – abban a meggyőződésben tetszelegve, hogy az amerikai, más néven nyugati stílusú értékek győzedelmeskedtek Kelet-Európá­ban, és útját állták a világban a szovjet terjeszkedésnek – kijelentette, hogy az Egyesült Államok még „nem teljesítette küldetését", s még nem jött el az ideje annak, hogy „bezárkózzunk gondjainkkal". „Túl kell lép­nünk az elszigetelési politikán" – nyilatkozta -, Amerika új hivatása, hogy „támogassa és megszilárdítsa a demokráciát."¹ Amerika a föld népeinek „világítótornya" lehet, ha követni kívánják ezen az úton.

Alig öt hónappal később az Egyesült Államok olyan kalandba kezdett a Perzsa-öbölben, amelynek semmi köze sem volt a demokráciához. Bush elnök augusztusban maga is kimondta, hogy csapatait az „ameri­kai életmód" védelmében küldi az Öbölbe, ami egyet jelent azzal, hogy az ország életszínvonalának megőrzése érdekében a kormányzat min­den áron biztosítja az olaj eljutását a világpiacra. Amikor néhány hónap múltán kongresszusi felülvizsgálatot folytattak az Öbölben indult katonai akció ügyében, Baker még kevésbé takargatta kártyáit, és nyíltan kije­lentette: azért volt szükség a támadásra, mert „amerikai munkahelyek" forogtak kockán. Szó sem esett demokráciáról, amikor az Egyesült Álla­mok vissza akarta helyezni hatalmába a kuvaiti emírt, és támogatni kezdte Fahd szaúdi királyt meg a konzervatív Öböl-államok sejkjeit. Bush elnök megpróbálta a jó és a rossz küzdelmeként beállítani a konf­liktust, új Hitlernek titulálva Szaddam Huszeint, akit nem tűrhet meg a nemzetközi közösség.

Most, hogy a világ népeinek java része megválik az idejét múlt jobb­os baloldali rendszerektől, s szélesebb beleszólási jogot szerez magá­nak az állami és társadalmi ügyekbe, az Egyesült Államok válaszút elé kerül – s ez az amerikai külpolitikai nagy tragédiája -: vagy támogatja, ígéretéhez híven, a demokráciát, vagy saját gazdasági szükségleteinek és érdekeinek engedelmeskedik. Az amerikai vezetők azt bizonygatják, hogy nincs ellentmondás a kettő között, hogy a demokrácia és a szabadversenyes kapitalizmus békében megfér egymás mellett, sőt kéz a kézben járnak. Ez az érvelés azonban túlságosan is leegyszerűsít, és elfedi, hogy milyen összetett és mennyi nehézséggel járó feladat a kül­honi demokratikus intézmények gyámolítása.

Hogy teljes mélységében megérthessük az amerikai demokrácia tra­gédiáját, először azokat az intézményeket és politikai irányelveket kell áttekintenünk, amelyeket a demokrácia nevében a Reagan- és a Bush-kormányzat alakított ki. Ezután térhetünk rá az így formálódott intézmé­nyek és elvek külpolitikai hatásaira, mindenekelőtt a latin-amerikai és ke­let-európai változásokat illető befolyására. Végül magát az amerikai de­mokrácia-fogalmat és annak külpolitikai következményeit vesszük szem­ügyre, nem tartózkodván a bírálattól sem.

A Reagan-kormányzat demokratikus forradalma

A közhiedelemmel ellentétben a Reagan-országlás igenis sokat tett az amerikai demokrácia-fogalom továbbfejlesztéséért, és valójában három irányból is nekilátott, hogy visszaszerezze a „demokrácia" régi helyét az ország külpolitikájában.²

Amikor Ronald Reagan hivatalba lépett, úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok még a korábbi elnökök által elismert, meglehetősen korlátozott demokratikus elvek közül is sutba vág néhányat. Már egészen a korai időktől fogva ferde szemmel nézték az emberi jogok védelmét és a Carter-vezetés diktatúraellenes politikáját, irreálisnak és a kommunizmussal szemben engedékenynek bélyegezve ezeket a törekvéseket. Meggyő­ződésük volt, hogy a perzsa sah bukása, majd a rákövetkező iráni forra­dalom, Somoza megdöntése és a sandinista mozgalom győzelme vagy a salvadori gerillaharcok végül is egyaránt a Carter-kormányzat azon döntésének köszönhetők, hogy az emberi jogok nevében aláássa a régi rendszerek hatalmát.

Jeanne Kirkpatrick „A diktatúrák két útja" című, széles körben ismert­té vált cikke a Reagan-vezetés első időszakára jellemző gondolkodást tükrözi.³ Kirkpatrick kifejtette, hogy alapvető különbség van egyfelől az Amerika-barát tekintélyelvű kormányok, másfelől a totalitárius, kommu­nista rendszerek között. Mert míg – szerinte – az előbbiek magukban hordozzák a demokratikus irányú változás és fejlődés lehetőségét, az utóbbiak hatalomra kerülésük után olyan intézményeket hoznak létre, amelyek a totális elnyomás eszközével mindenféle ellenzéki vagy de­mokratikus mozgalom kialakulásának elejét veszik. A fenti okfejtéssel összhangban Haig külügyminiszter bejelentette, hogy az Egyesült Álla­mok „halk diplomáciába" kezd a világ tekintélyelvű kormányainál. Esze­rint Közép-Amerikában, a Fülöp-szigeteken, Dél-Afrikában, Koreában és más országokban az Egyesült Államok nem lépne fel nyíltan az alapvető demokratikus jogok megsértése ellen, hanem a színfalak mögött látna dolognak, és titkos tárgyalásokon igyekezne a megtévedt vezetőket jobb belátásra bírni.

Habár a Reagan-garnitúra hivatalosan sohasem lépett vissza ettől a politikától, a nemzetközi realitások rákényszerítették arra, hogy más tak­tikához folyamodjék. Az 1980-as évek közepére az Amerikához hű dik­tatúrák szerte a világon ostrom alá kerültek. Amikor George Schultz vál­totta fel Haiget a külügyminiszteri székben, Amerika kapva kapott az al­kalmon, és abban a reményben, hogy így elébe vághat a radikális forra­dalmi mozgalmaknak, útilaput kötött a talpára jó néhány önkényuralmi re­zsimnek. Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy a Fülöp-szigeteken Mar-cos, Chilében Pinochet, Haitin Duvalier, Paraguayban pedig Strössner menesztésében az amerikai akciók és diplomáciai manőverek fontos, sőt alighanem döntő szerepet játszottak.

Ezzel egyidejűleg, a Reagan-doktrínaként ismertté vált irányvonal kö­vetkeztében, az Egyesült Államok újból érdekének tekintette, hogy a de­mokrácia lobogója alatt hajózzon. A Regan-vezetés nem kívánta elfo­gadni a harmadik világban kialakult status quo-t, ahol az 1970-es évek­ben tizennégy forradalmi rendszer került hatalomra, és azon volt, hogy fegyveres ellenzéki mozgalmak támogatásával szorítsa vissza vagy döntse meg a marxista, illetve forradalmi kormányokat. Angola, Afga­nisztán és Nicaragua az első számú példái ennek az új politikának.

Az Egyesült Államok, legitimálandó a pártfogásába vett fegyveres mozgalmakat, kijelentette, hogy azok nem a régi rendszerek visszaállítá­sáért, hanem egy új, demokratikus vezetés megteremtésért küzdenek. A kommunistaellenes gerillákat „szabadságharcosoknak" nevezték, és az amerikai alapító atyákhoz hasonlították. Az Angolához, Mozambikhoz és Afganisztánhoz hasonló országok esetében a világ nagy része már csak azért sem dőlt be ezeknek a demokratikus szólamoknak, mert látta, hogy a támogatott ellenforradalmi mozgalmak sokkal inkább a régi hier­archikus törzsi rend restaurálására, semmint a demokrácia kiépítésére törekednek.

Tagadhatatlan azonban, hogy a Reagan által kezdeményezett ideo­lógiai kampánynak mindazonáltal sikerült a világ rokonszenvét némileg megnyernie, és valamivel szalonképesebbé tennie az ellenforradalmi mozgalmakat az emberek szemében. Thatcher Angliája, Kohl Németor­szága, a Pápaság és más prominens nemzetközi vezetők a demokrácia nevében jelképesen, sót esetenként anyagilag is támogatták Reagan külpolitikáját. Egyes harmadik világbeli országokban ennek az ideoló­giai hadjáratnak még a nép „szívét és lelkét" is sikerült meghódítania. Nicaraguában például ezrével álltak át a parasztok az ellenforradalmi erők soraiba, mert tényleg elhitték, hogy a sandinista kormány diktatóri­kus, istentelen és demokráciaellenes volt. A reagani propaganda persze eltorzította a valóságot, de a lényeg az, hogy a demokrácia színeiben tetszelegve az amerikai vezetés, mint oly sokszor, most is el tudta hitetni az emberekkel, hogy a totalitarizmus ellen, a demokráciáért száll síkra.

A „Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért" létrehozása

Az amerikai kormány, a Reagan ellenforradalmi politikájával szemben felmerülő kételyek elaltatására, egy új külpolitikai szervezetet is létreho­zott. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért [National Endowment for Democracy] célja hivatalosan az volt, hogy demokratikus intézményeket létesítsen külföldön. 1982-ben, az angol parlamenthez intézett beszédé­ben Reagan új „kereszteshadjáratot" hirdetett a „demokrácia védelmé­ben". A rákövetkező években jelentós pénzügyi eszközöket mozgósítot­tak egy olyan pártközi intézmény terveinek kidolgozására, amelynek az Amerika-barát demokratikus szervezetek támogatása lenne a célja. A tervek kivitelezése érdekében élénk lobbizás kezdődött.

Korábban, a hidegháború éveiben, a CIA – mind a demokratikus, mind a republikánus érákban – gyakran avatkozott be a választásokba és a politikai életbe határain kívül, támogatandó az amerikai érdekek­nek megfelelő politikai erőket és pártokat. Mindamellett, az 1970-es évekre az orgyilkosságok, puccsok és a CIA más titkos tevékenységei vizsgálatok és a kongresszusi meghallgatások egész sorát indították el, ami végül a CIA külhoni tevékenységét legalább formálisan korlátozó törvényhozáshoz vezetett.⁴

A Reagan-kormány, amely a Szovjetunió és a radikális forradalmi mozgalmak megnyerésére törekedett, a CIA-nak szabott törvényi korlá­tokat feszegetve, kapcsolatba hozott az Alapítvánnyal néhány olyan po­litikai ügynököt és értelmiségit, akik már csaknem egy évtizede szorgal­mazták egy, a külpolitikai tevékenységeket nyíltan finanszírozó új állami intézmény létrehozását. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért szellemi vezérei a neokonzervatívok lettek, soraikban nem egy olyan emberrel, aki szocialista vagy akár marxista múlttal rendelkezett. Tapasztalataikat és körülményeiket tekintve a neokonzervatívok ideális helyzetben voltak ahhoz, hogy elvégezzék azt a szervezeti munkát, amelyet a kommuniz­mus elleni nemzetközi harcnak a demokráciához idomítása megkíván. Az Alapítvány első elnöke, Allen Weinstein és az 1984-ben őt követő Carl Gerschman, aki azóta is a szervezet élén áll, egyaránt vezető neokonzervatív; a kommunizmus elleni küzdelemben szerzett sok éves ta­pasztalataikat elsősorban a szakszervezetekben és értelmiségi körök­ben gazdagították.⁵

Az Alapítvány létrehozása zseniális ötletnek bizonyult a Reagan-kor­mány részéről. Hatékony pártközi támogatást mozgósított egy nagyon is pártos külpolitikához, amelyet heves antikommunizmusáért és tartalékos katonai erők külföldi bevetéséért gyakran illettek bírálattal az ellenzék­ben levő demokraták. Az Irán-kontra-botrány és az ezt követő kong­resszusi kihallgatások jelentik a külpolitikai pártcsatározások tetőpontját. Az Alapítvány, habár a többiekhez hasonlóan ádáz kommunizmuselle­nes célokat tűzött maga elé, azzal, hogy neves demokratákat (mint pél­dául Walter Mondale-t vagy Edmund Muskie-t) tudhatott soraiban, és pénzügyi tevékenységét külpolitikai és polgári szervezetekre korlátozta, sikerrel határolta el magát ezektől a politikai támadásoktól. Az alapítvá­nyi pénzeket négy befolyásos intézmény osztotta el: a Szabad Szak­szervezeti Intézet [Free Trade Union Institute – az AFL-CIO-hoz tartozó szervezet]; a Nemzetközi Magánvállalkozások Központja [Center tor In­ternational Private Enterprise – az Amerikai Kereskedelmi Kamarához tartozó intézmény]; a Nemzeti Demokratikus Társaság [National Democratic Institute – Demokrata Párt]; a Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Országos Republikánus Intézet [National Republican Institute for Inter­national Affairs – Republikánus Párt].⁶

Az Alapítvány első évei fölöttébb eseménytelenül teltek, mindössze csekély pénzügyi támogatást nyújtott ázsiai, latin-amerikai, afrikai és ke­let-európai politikai szervezeteknek. Az első jelentős „hadműveletre" Chilében került sor, amikor a Kongresszus egymillió dollárt biztosított a diktátor, Augusto Pinochet hatalmon maradásáról döntő, 1988-ban tar­tott népszavazás támogatására. A Reagan-kormány, amely az 1986 de­rekán fellángolt sorozatos politikai felkelések és sztrájkok után egy újabb Nicaraguától tartott, mindenáron meg akart szabadulni Pinochettől, mi­előtt felülkerekednek a baloldali politikai erők. A pénz zömét a diktátorral szembenálló mértéktartó szervezetek, elsősorban a keresztény demok­raták kapták (akik eredetileg Pinochet mellett álltak a választott szocia­lista elnök, Salvador Allende ellen elkövetett puccs utáni kezdeti időszakban). Amikor az 1988 októberében megrendezett népszavazá­son Pinochet vereséget szenvedett, a hatékony demokratikus intéz­ménynek mutatkozó Alapítvány tekintélye jócskán megnövekedett, mind a demokraták, mind a republikánusok körében.⁷

Bush demokratikus előrenyomulása

Amikor Bush hivatalba lépett, olyan külpolitikát kapott örökül, amelynek sikerült a demokrácia fogalmával összekapcsolni a kommunizmus ellen világszerte folytatott hadjáratát. A legkellemetlenebb diktátorok egy ré­sze letűnt a színről, az afrikai, ázsiai és latin-amerikai fegyveres ellenfor­radalmi mozgalmak meghiúsították a marxista és forradalmi kormányok zömének hatalmi konszolidációra irányuló erőfeszítéseit, s végül, de nem utolsósorban, a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért elősegítette, hogy Reagan külpolitikai törekvései közül jó néhány széles körű pártközi támogatást kapjon.

Mindamellett két kényes, feszültségterhes terület is maradt a Reagan-országlás után: a sandinisták elleni kontra-háború és a panamai diktátor, Manuel Noriega kikezdésére irányuló kampány. Reagan kudar­cai után, de az ő „demokratikus" örökségére támaszkodva, Bushnak mindkét esetben sikerült győzelmet aratnia. Panamában nem csak az Alapítványt használta fel, hanem az 1989 májusában tartott választáso­kon titkos pénzügyi segítséget is nyújtott Noriega hazai ellenzékének. A chilei népszavazás mintájára seregnyi pártközi megfigyelő – köztük olya­nok, mint a demokrata exelnök, Jimmy Carter – indult útnak Panamába, a választások ellenőrzésére. Amikor Noriega a választási szabálytalan­ságok és a – nemegyszer az ellenzék által kiprovokált – politikai zavar­gások miatt érvénytelenítette az eredményeket, az amerikai szakértők egyhangúan Noriegára hárították a felelősséget a sikertelen választáso­kért.⁸

A Noriega elleni pártközi konszenzust és az amerikai közvélemény mesterségesen szított, általános ellenszenvét tekintve nem okozott gon­dot Bushnak, hogy két hónappal később amerikai haderőt vessen be a panamai diktátor megdöntésére, jóllehet ilyen közvetlen katonai fellé­pésre az észak-amerikai kontinensen 1930 óta nem volt példa. A közvé­lemény kutatások szerint a korábban gyenge elnök hírében álló Bush népszerűsége az invázió után hallatlanul megnövekedett. Az, hogy sike­res akciót indított egy diktátor ellen, gyakorlatilag véget vetett a „Viet­nam-szindrómának" – ahogy azt a konzervatívok nevezték -, és le­hetővé tette az elnök számára, hogy hét hónappal később amerikai csa­patokat küldjön a Perzsa-öbölbe.

Nicaraguában a Bush-kormánynak már jóval óvatosabban kellett el­járnia, az amerikai közvélemény jelentős része ugyanis sohasem ked­velte a „szabadságharcosoknak" kikiáltott kontrákat, és a sandinistákat sem tekintette olyan keménykezű vezetőknek, akik ellen közvetlen kato­nai erővel kéne fellépni. Bush azonban, agyafúrt módon, a reagani kül­politikai apparátus legmakulátlanabb szervezetéhez, az Alapítványhoz fordult. Amikor a közép-amerikai békefolyamat részeként a sandinisták bejelentették, hogy novembertől 1990 februárjáig általános választáso­kat tartanak Nicaraguában, a Kongresszus, a Bush-kormány rábeszélésére, 9 millió dollárt ajánlott fel az Alapítványnak a sandinistákkal szem­benálló ellenzék támogatására.

Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy az Alapítvány döntő szerepet játszott a sandinista elnök, Daniel Ortega ezt követő megbuktatásában. Az Egyesült Nicaraguai Ellenzék [United Nicaraguan Opposition – UNO] jelöltjeként fellépő Violeta Chamorro támogatására szervezett koalíció 13 pártját – a kommunistáktól a konzervatívokig terjedő vegyescsapatot – a managuai amerikai nagykövetség verbuválta össze, s a szövetséget jórészt alapítványi pénzekből tartották egybe. A pénz a nicaraguai lakos­ságra is nagy hatást tett.⁹ Gondoljunk csak arra, hogy ha a 9 millió dol­lárt az USA lakosságszámával megfelelő arányban felszoroznánk, há­romnegyed milliárd dollárt kapnánk, s tekintve, hogy Nicaraguában jóval alacsonyabb az egy főre jutó nemzeti jövedelem, mint Amerikában, az összeg még jelentősebbnek tűnik. Így aztán nem csoda, hogy a koalíció zsebért dagasztó dollárok láttán sok nicaraguai úgy hitte, Chamorro győzelme nemcsak a kontrákkal vívott hosszú és keserves háborúnak vet majd véget, hanem az amerikaiak nagylelkűségére is garanciát je­lent.

A közép-amerikai kettős győzelem és az 1989-es kelet-európai válto­zások következtében az Egyesült Államok és a Bush-kormány már-már verhetetlennek tűnt. A kommunista rendszerek leköszöntek, vagy leg­alább is komoly bajban voltak, és Kuba kivételével az egész nyugati fél­teken demokratikus, képviseleti kormányok kerültek hatalomra; a hideg­háború lezárult, és úgy tűnik, az Egyesült Államok a helyzet egyedüli ura a világpolitika porondján. Megváltozott a széljárás a politika vizein, és nem csodálkozhatunk, ha Bush elnök és Baker külügyminiszter szerte­len örömében a nyugati demokráciák elsöprő diadaláról zengedezik.

De valóban diadalmaskodott-e az amerikai demokratikus minta? Lét­rejöttek-e új, szilárd, igazi demokratikus intézmények a régi diktatórikus és totalitárius társadalmakban? Ha közelebbről megnézzük, mit hoztak ezek az, úgymond, „demokratikus forradalmak" a világ nagy része szá­mára, felmerülhet az aggály, hogy a Reagan- és Bush-vezetés jószeré­vel csak pürrhoszi győzelmet aratott a demokráciáért meghirdetett har­cában.

A demokrácia ingoványában – Latin-Amerika

Latin-Amerikában és a Karib-térségben egy évtizednyi gazdasági ha­nyatlás után a régió demokratikus intézményei ma ugyanolyan gyenge lábakon állnak, és meglehetősen forró alattuk a politikai talaj. Az egy főre eső növekedési ráta a régió 27 országából mindössze négyben – Chilében, Paraguayban, a Dominikai Köztársaságban és Kolumbiában -emelkededett.¹⁰ Kolumbia fejlődése zömmel a virágzó kábítószer-keres­kedelemnek köszönhető, amelynek valuta behozatalából a helyi beruhá­zások is részesedtek, Chilében és Paraguayban viszont az évtized so­rán olyan diktátorok voltak hatalmon, akik a stabilitást és a gazdasági gyarapodást csupán a szűk uralkodó rétegeknek biztosították. Sem La­tin-Amerikában, sem a Karib-térségben nem találunk olyan demokratiku­san választott kormánnyal rendelkező országot, ahol bármiféle „gazda­sági csoda" ment volna végbe, vagy amely méltán szolgálhatna modellül a többi állam számára.

A 80-as évek egyedüli tanulsága az Egyesült Államok számára, hogy a sokat magasztalt neoliberális gazdaságpolitika egyáltalán nem szilárdította meg a déli országok demokratikus intézményeit. A Nemzetközi Valutaalap az amerikai és más nyugati vezetők irányításával már az 1980-as évek elején megnyitotta Latin-Amerikával szembeni ta­karékossági intézkedéseinek sorát. A nyugati pénzintézeteknek az 1870-es években folyósított nagy összegű hitelei és a harmadik-világ­beli országokban előállított nyersanyagtermékek világpiaci árának esése következtében Latin-Amerika az 1980-as évek elején arra ébredt, hogy képtelen tovább fizetni nemzetközi adósságait. A Nemzetközi Valutaalap nem egy esetben támogatta a különböző országokat adósságaik átren­dezésében, de csak azzal a feltétellel, hogy neoliberális gazdaságprog­ramot vezetnek be. A többi már ebből következett: a szociális kiadáso­kat szigorúan megnyirbálták, az állami vállalatok jórészét kiárusí­tották, a protekcionista intézkedéseket pedig visszavonták, abban a reményben, hogy a helyi piacokra áramló idegen tőke majd meg­szabadítja őket a „gazdaságtalan iparágaktól."¹¹

Bármilyen szépen szónokoltak is a Valutaalap emberei meg az ame­rikai vezetők, politikájuk kudarcot vallott. Latin-Amerika nem indult meg a gazdasági fejlődés útján, csupán a szenvedés és a nyomor fokozódott. A számos országot megrázó társadalmi és politikai földren­gés is jórészt a neoliberalizmusnak köszönhető. A Nemzetközi Valuta­alap programjaira Argentína, Brazília, Venezuela és a Dominikai Köztár­saság lakossága az elmúlt két és fél évben erőszakos felkelések sorával válaszolt. A térség egyik régi, s távolról sem radikális megfigyelője, Anthony P. Maingot megállapította, hogy a neoliberális politika működés­képtelennek bizonyult, és a karibi országok ma a robbanás szélén áll­nak. Maingot szerint: „Megvan a veszélye annak, hogy a »neoliberális« pragmatizmus csak egy újabb ideológiai trükknek mutatkozik, amely semmivel sem hajt majd több hasznot, mint az 1960-as és 1970-es évek szocialista retorikája. Nem biztos, hogy a karibi országok előnyére válik a privatizáció és a piac túlhangsúlyozása."¹²

A neoliberális irányvonal mellett az egyes konkrét amerikai politikai akciók sem sokat, vagy éppen semmit sem tettek a nyugati félgömb de­mokratikus intézményeinek megszilárdításáért. Panama lerohanása, amely állítólag a „demokrácia visszaállítása" érdekében történt, egyálta­lán nem stabilizálta az országot. Guillermo Endara kormányának nem si­került megkedveltetnie magát a nagyközönséggel: egy évvel az invázió után az az általános vélemény alakult ki, hogy egy esetleges népszava­zás vagy választás esetén Endara súlyos vereséget szenvedne. A legfőbb gond az, hogy az elnököt mindenki az amerikaiak bábjának tart­ja, és senki sem bízik abban, hogy javítani tud az ország népének sor­sán.¹³ Endara, aki Panama lerohanásának éjszakáján az amerikai fegy­verek védelmében tette le esküjét, hiába próbált belpolitikai szövetsége­sekre lelni. Az átalakított állambiztonsági erők rosszul szervezett lázadá­sát csak a csatorna-térségből átvezényelt harci egységek beavatkozásá­val sikerült elfojtani. Endarát egyedül a folyamatos katonai jelenlét tartja hatalmon, miközben nőttön nő a népi elégedetlenség.

Nicaragua helyzetének tanulmányozása újabb példával szolgál arra, hogy az amerikaiaknak a demokrácia nevében történő beavatkozása (az új, demokratikus intézmények kiépítése helyett) miként vezet a társadal­mi és politikai széthulláshoz. Nem sokkal Violeta Chamorro 1990 febru­árjában aratott választási győzelme után, a mögötte álló, amerikai diplo­maták által összetoborzott koalíció a győzelmi koncon marakodó frakci­ókra esett szét. Vigilio Godoy alelnök már Chamorro beiktatásának pilla­natától támadásba lendült. Létrehozta saját paramilitáris egységeit, de a sors iróniájaként éppen a régi sandinista hadsereg akadályozta meg ab­ban, hogy komolyabb katonai lépéseket tehessen Chamorro kormánya ellen.

A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért, miután a sandinisták veresé­gével elérte célját, töredékére csökkentette a Nicaraguának nyújtott anyagi támogatást. Az új kormány kapott ugyan az amerikai vezetéstől egy 300 millió dolláros rendkívüli segélyt, ezzel az összeggel azonban nem sikerült az ország gazdasági és politikai helyzetét megszilárdítani. Nicaragua politikailag valójában teljesen szétzilálódott, az országban nincs egyetlen olyan csoport vagy párt sem, amely képes lenne kezébe venni sorsát. Volt kontrák utakat és városokat foglalnak, így próbálván kikényszeríteni azt a pénzügyi segítséget, amelyre a szélnek eresztésük-kor ígéretet kaptak. A sandinista szakszervezetek törvényes sztrájkot folytatnak, hogy a fizetések lépést tartsanak a havonta kétjegyű szám­mal növekvő inflációval, a vidéken pedig új földeket foglalnak a parasz­tok, miközben a régi tulajdonosok visszaszivárognak, hogy birtokukba vegyék tíz évvel ezelőtt államosított vagyonukat. Miként az ország ügye­inek egyik avatott szakértője megállapította: „Nicaragua irányíthatatlan. Senki sem uralja a terepet, csupán kicsiny, helyi hatalmi gócok léteznek."¹⁴

Kétarcú demokrácia

Mexikó még Közép-Amerikánál is szemléletesebben példázza, hogy az amerikai vezetők, hazájuk szűk gazdasági és politikai érdekeit követve, miként bonyolódnak álszent és kétszínű machinációkba. Közép-Amerika esetében talán még el lehetett mondani, hogy a kommunizmus kísértete és a kábítószer-kereskedelem kényszerítette bele az Egyesült Államokat egy kétes értékű politikába. Ám Mexikóban a kommunizmus nem jelen­tett igazi veszélyt, és nemzetbiztonsági szempontok sem jöhettek számí­tásba, csupán némely gazdasági és politikai erő mutatkozott olykor ba­rátságtalannak Amerika irányában.

Az 1980-as évek elején és derekán a Reagan-adminisztráció a neokonzervatívokkal karöltve megkezdte támadását a hatalmon lévő Intéz­ményes Forradalmi Párt (PRI) ellen, kétségbe vonván annak demokrati­kus szándékait. Kormányképviselők – akiket aggasztott Mexikó függet­len fellépése a közép-amerikai konfliktusban és az ország protekcionista tradíciója, nem utolsósorban olajkincse védelmében, rágalomhadjáratot indítottak a Forradalmi Párt ellen, és azt állították, hogy a korrupt és te­kintélyelvű mexikói vezetés hatalmon maradása érdekében az 1930-as évek óta manipulálja a választásokat.¹⁵ A mexikói üzleti körök által is tá­mogatott konzervatív ellenzék, a Nemzeti Cselekvés Pártja (PAN) lett egyszeriben az amerikai politika „szíve választottja". A Nemzeti Alapít­vány a Demokráciáért az 1980-as évek derekáig a PAN-nal rokonszen­vező egyéneket és szervezeteket segítette.

Az 1988-as mexikói elnökválasztás azonban pálfordulásra késztette az amerikai politikát. Az Egyesült Államok először nyomást gyakorolt a PRI-re, hogy tisztességes, szabad választásokat tartson. Ám ekkor poli­tikai földrengés rázta meg a mexikói pártpolitikát: Cuauhtemoc Carde-nas, az 1930-as évek népszerű elnökének fia, kivárt a PRI soraiból, és megalakította a Forradalmi Demokrata Pártot (PRD). A PRD nacionalista és demokratikus populista platformot hirdetett. Nem tisztázott, hogy a PAN-, PRI- és PRD-jelöttek ezt követő elnökválasztási küzdelméből Cardenas vagy a PRI színeiben induló Carlos Salinas Gotari került-e ki győztesen. Azt azonban mindenki elismeri, hogy a PRI súlyos választási visszaélést követett el, és Salinas Gotari semmiképp sem nyerte el a szavazatok 51 %-át, ahogy azt az állami ellenőrzés alatt álló választási bizottság állította.

Az elnökválasztás körüli felzúdulásban az amerikai politikusok csend­ben a háttérbe húzódtak. Nem érkeztek választási szakértők, akik elítél­ték volna a csalást, az amerikai kormányban nem hangoztak el közön­ségnek szánt nyilatkozatok a választások tisztaságáról. Az igazság az, hogy a nacionalista, baloldali irányultságú Cardenas indulása után az Egyesült Államok szívesebben látta Salinas Gotari győzelmét, és meg­szilárdítandó az új vezetés hatalmát, a Bush-kormány egy milliárd dollá­ros rendkívüli hitellel sietett a segítségére (ellenőrzött adatok). Azóta mind a központi, mind a helyi választásokon folytatódnak a visszaélé­sek; kivárt Dél-Mexikóban fajult el a helyzet, ahol a legerősebb a PRD. Salinas tábora egyedül a Baja California tartományban tartott kormány­választásokon ismerte el az ellenzék által szerzett többséget, itt ugyanis az amerikai üzleti körök által támogatott konzervatív PAN párt tört az él­re. Ennél is fontosabb azonban, hogy Mexikóban mindinkább fokozódik az erőszak és az elnyomás, és nem egy PRD-barát illetve -jelölt esett már orgyilkosság áldozatául.¹⁶ Mindamellett a Bush-vezetés továbbra is makacsul hallgat, és semmi jelét nem mutatja, hogy elítélné a demokra­tikus szabadságjogok megsértését Mexikóban.

Főszerepben a gazdasági kezdeményezés

Az olajellátást biztosító Öböl-háború mellett, a hidegháború óta a Kezde­ményezés az Amerikai Országokért [Initiative for the Americas] elneve­zésű indítvány volt a gazdasági érdekeket szolgáló amerikai külpolitika legelfogadhatóbb lépése a közvélemény szemében. Kezdeményezésé­ben, amelyet 1990 decemberében a fontosabb dél-amerikai országok­ban szervezeti körutazása során tett, az elnök azt javasolta, hogy sza­bad kereskedelmi övezetet alakítsanak ki a kontinensen, Alaszkától a Magellán-szorosig. A kezdeményezés stratégiai célja – különös tekintet­tel arra, hogy csaknem vele egyidejűleg kudarcot vallottak a szabad ke­reskedelem kiterjesztésére irányuló GATT-tárgyalások – az, hogy olyan amerikai vezetésű gazdasági tömböt hozzon létre a nyugati félgömbön, amely felveheti a versenyt az egyesült európai gazdasági rendszerrel, és az Ázsiában, valamint a csendes óceáni térségben erősödő japán befolyással. Ha Bush álma valóra válik, valóban félelmetes erejű gazda­sági hatalom születik majd az amerikai kontinensen, amelynek összla­kossága több mint 600 millió.

A földrész demokratikus intézményei azonban nem sok jót várhatnak egy ilyen szabadkereskedelmi övezettől. Munkás- és polgári csoportok, – az amerikai AFL-CIO-t is beleértve – szerte a kontinensen nyíltan szembeszálltak a javaslattal. Azzal érvelnek, hogy a korlátlanul beáram­ló amerikai tőke a legolcsóbb munkaerőpiacokra törekszik majd, aláássa az egyébként is gyenge szakszervezeteket, és megtizedeli a fejlettebb országokban működő iparágakat. A Kezdeményezés hívei ellenben azt bizonygatják, hogy a „szabad kereskedelem" mindenkinek hasznára vá­lik: a Kanadához és az Egyesült Államokhoz hasonló országok ipara modernizálni fogja a térséget, és a fejlett technikájú üzletágakba áramol­tatja majd a tőkét, miáltal a latin-amerikai államokban több millió ember jut jól fizető munkahelyekhez, és így a nagyobb gazdasági biztonság megteremtésével a demokratikus intézményeket is megszilárdítja.

A tények azonban nem támasztják alá a Kezdeményezés szószólói­nak érveit. A szabadkereskedelmi övezet csak még tovább koncentrálja majd a gazdasági hatalmat a kontinensen, fokozza a munkások kizsák­mányolását, és bármilyen demokratikus intézmények létezzenek is, in­kább megingatni, semmint megszilárdítani fogja őket. Az embernek elég egy pillantást vetnie Mexikó gazdasági fejlődésére az elmúlt tíz évben, hogy képet kapjon arról, hová vezetnek az ilyen változások.

Az Egyesült Államok valójában már évek óta kialakította a maga sza­badkereskedelmi övezeteit Mexikóban azokon a területeken, ahova sza­badon beáramolhat az idegen tőke, és olyan iparágakat telepített, ame­lyek elsősorban az amerikai piacra dolgoznak. Amikor 1982-ben adós­ságválság rázta meg Mexikót, és összeomlott a peso, a reálbérek több mint 50%-os csökkenése következtében nagyarányú amerikai tőkebevi­tel kezdődött. A külföldi üzemek által foglalkoztatott munkások száma öt éven belül több mint kétszeresére növekedett, úgyhogy 1988-ra a mexi­kói iparban dolgozó munkaerőnek már mintegy 10%-a állt idegen vállal­kozók, úgynevezett „maquiladorék" alkalmazásában.

A maquiladorék gyáraiban alacsonyak a bérek és szörnyűek a mun­kakörülmények. 1988-ban a Business Week a következőket írta „Az amerikai vállalkozók már a kezdetektől fogva a legkiszolgáltatottabb – és legolcsóbb – munkaerőhöz, a fiatal lányokhoz és nőkhöz fordultak. A maquiladorék által alkalmazott munkások kétharmada nő, nagyrészük serdülőkorú. Ez a foglalkoztatott réteg még mexikói viszonylatban is nyomorúságosan alulfizetett. Egy olyan országban, hol a munkaképes lakosság fele munkanélküli vagy „alulfoglalkoztatott", a munkaerő-fluktu­áció egyes üzemekben eléri az 50, sőt 100%-ot."¹⁷

A Dominikai Köztársaság – Latin-Amerika és a Karib-térség egyetlen, demokratikusan választott kormánnyal rendelkező és az utóbbi években valóban fejlődő országa – szintén megérezte a maquiladorék ténykedé­sét. A Karib-öböl Kezdeményezés [Caribbean Basin Initiative] kereté­ben, amely megnyitotta az amerikai piacokat a térség gazdaságai előtt, a Dominikai Köztársaság hét, összesen 70 000 embert foglalkoztató és évente 200 millió dolláros exportforgalmat lebonyolító szabadkereske­delmi övezetet alakított ki.¹⁸ A munkakörülmények itt is borzalmasak, a maquiladorék egyáltalán nem segítették elő az ország gazdasági fejlő­dését. A krónikus áruhiány és a gazdasági összeomlás miatt a Domini­kai Köztársaság ma a Karib-térség egyik legfeszültebb helyzetű állama. Egy ENSZ-tisztségviselő a köztársaságban tett látogatása után megálla­pította: „Az emberek nyomorúságos életviszonyok között élnek. A sza­badkereskedelmi övezetek csak tovább súlyosbították azokat a körülmé­nyeket, amelyekkel a dominikaiaknak, kivált a nőknek, nap mint nap meg kell birkózniuk."¹⁹

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a tőkehiány, a munkanélküli­ség és a gazdasági fejlődés szükségessége miatt a szabad kereskede­lem és a szabad tőkeáramlás tényleg jótékony hatású lehetne az ameri­kai országokra. Ám tekintve, hogy a Kezdeményezés gyeplőjét az Egye­sült Államok üzleti körei tartanák a kezükben, valószínű, hogy a konti­nentális piac hasznát nem a tömegek, hanem egy szűk réteg zsebelné be. Bush látogatása alkalmával az egyik brazil képviselő találóan jegyezte meg, hogy bár a szabadkereskedelmi indítvány elnevezése „Kezde­ményezés az Amerikai Országokért", az távolról sem az „Amerikai Or­szágok Kezdeményezése". A javaslatot Washingtonban az amerikai gazdasági érdekek szem előtt tartásával dolgozták ki, mégpedig koránt­sem azzal a szándékkal, hogy a földrész országaiban előmozdítsák a demokratikus intézmények kiépülését, és útját állják a növekvő szegény­ségnek.

Demokratikus próbatétel Kelet-Európában

Kelet-Európa Latin-Amerikánál is alkalmasabb terep arra, hogy lemérjük, az Egyesült Államok valóban képes-e kiállni a demokrácia mellett hatá­rain kívül. Ebben a régióban az Egyesült Államok nem rendelkezik olyan komoly gazdasági és kereskedelmi érdekeltségekkel, mint Latin-Ameri­kában és a Közel-Keleten, s így semmi sem akadályozza abban, hogy síkra szálljon a demokrácia megteremtéséért. Kelet-Európa szűzföld a demokrácia számára, népei megdöntötték a „kommunista totalitariz­must" és gazdasági, politikai rendszerük újjáépítéséhez a nyugati orszá­goktól kérnek segítséget. „89 forradalmai", amelyek megbuktatták Len­gyelország, Kelet-Németország, Csehszlovákia, Magyarország, Bulgária és Románia kormányait, reményt és csodálatot keltettek szerte a vilá­gon. Az 1848-as forradalmak vagy akár az 1789-es francia forradalom óta nem látott még Európa ilyen demokratikus nekibuzdulást.

Egy évvel a politikai földrengés után azonban azt kell látnunk, hogy Kelet-Európa lelkesedését és vágyait jócskán lehűtötték. Az 1989-es események nem okoztak olyan mélyreható társadalmi és politikai átala­kulást, mint a huszadik század többi nagy forradalma (például Oroszor­szágban, Kínában és Kubában), amikor reneszánszát élte a kultúra és a művészet, felpezsdült az oktatás, a politika és az egész társadalom.

1989 után Kelet-Európában nyugati típusú, mérsékelt politikai rendsze­reket építettek ki, a régi és az új pártvezetők pedig ahelyett, hogy a tár­sadalom megújítása érdekében bátorítani próbálták volna a feltörő politi­kai és társadalmi energiákat, marakodni kezdtek maguk között a zsák­mányon.²⁰ Ha manapság az ember beszédbe elegyedik valakivel, mondjuk, Magyarországon vagy Bulgáriában és Csehszlovákiában, azt látja, hogy a lakosság cinikus és kiábrándult.²¹ A politikai derűlátás hiá­nya a romló gazdasági körülményekkel együtt érthetővé teszi a kelet-eu­rópaiak eleddig példátlan mértékű külföldre vándorlását. Nem hisznek hazájuk jövőjében, egyetlen vágyuk, hogy mielőbb kijussanak az ország­ból és nyugat-európai testvéreikhez hasonlóan nekilássanak az áru- és vagyonfelhalmozásnak.

Az ember azt hinné, hogy e szűkös politikai terepen végre megfelelő alkalom nyílik az Egyesült Államok számára, hogy a demokráciaterem­tés visszafogott, megegyezésre törekvő módszereit hirdesse. Az ameri­kai vezetők csaknem mindig visszatetszéssel szemlélték Európa és a harmadik világ radikális forradalmi mozgalmait, amelyek erőszakos és véres vállalkozások voltak, és nemegyszer a tulajdon intézményét is cél­ba vették.²² Ám a Bush-kormány ennek ellenére sem sokat tesz azért, hogy Kelet-Európában demokratikus intézmények épüljenek, vagy hogy a meglevők megerősödjenek. Az USA általában a régió legkonzervatí­vabb politikai erőit pártfogolja, s gyakran éppen azokat az erőfeszítései­ket, amelyekkel egy ellentmondásos, viszálykeltő politikát akarnak az or­szágra kényszeríteni.

Amerikának az elmúlt évben Bulgáriában folytatott tevékenységét ta­nulmányozva például megláthatjuk, milyen módszerekkel is dolgozik az Egyesült Államok, s hogy nem ritkán éppenséggel gáncsolja, semmint elősegíti a demokratikus fejlődést. Bulgáriának szoros történelmi kap­csolatai alakultak ki a Szovjetunióval, mivel kétszer is az orosz hadsereg szabadította fel az országot, először a XIX. században, az ottomán törö­kök, majd 1945-ben a nácik megszállása alól. A háború utáni, bolgár an­tifasiszta ellenállókból kikerült kommunista kormány sokkal nagyobb né­pi támogatást élvezett, mint általában kelet-európai társaik. Ennek elle­nére Zsivkov kormánya az 1980-as évek végére ostromzár alá került, el­szigetelődött, s végül őt is elsöpörte a Kelet-Európát megrázó népi moz­galom.

Az első szabad választásokon a Bolgár Szocialista Pártra átkeresz­telt megreformált kommunista párt nagy ellenálló képességről tett tanú­ságot, amikor elnyerte a szavazatok több mint 52%-át: szűk többséget az új parlamentben. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért az ellenzéki Egyesült Demokrata Fronttal rokonszenvező szervezeteket támogatta, ám annak ellenére, hogy a Front a szavatoknak csak 36%-át szerezte meg, az amerikai választási megfigyelők elismerték a választások tiszta­ságát, és nem kérdőjelezték meg a Szocialista Párt jogát a kormányala­kításra.

Az Alapítvány és a hozzá tartozó intézmények azonban továbbra is az ellenzék mellett álltak, és hozzájárultak az új kormány destabilizálásához. Az egyik alapítványi képviselő Washingtonban kijelentette: „Sem­mi közünk a Bolgár Szocialista Párthoz, mert az nem demokratikus."²³ Az Alapítvánnyal együttműködő két legfontosabb szervezet az AFL-CIO és az Amerikai Kereskedelmi Kamara is olyan tevékenységet folytatott, amellyel aláásta az új kormány helyzetét.

Az AFL-CIO a Podkrepát [a. m. Segély], a kis létszámú, félig-med­dig monarchista bolgár szakszervezetet pártfogolta, és szemben állt a legnagyobb szakszervezettel, a Független Bolgár Szakszervezetek Szö­vetségével (FBSZSZ), amely szakított a szocialista párttal, és a politikai élet független szereplőjévé várt. Az amerikai nagykövetség azzal indo­kolta az AFL-CIO állásfoglalását, hogy az FBSZSZ politikai programot hirdetett, és így nem maradt meg a szakszervezetek .zsíroskenyér-poli­tikája" mellett.²⁴ Amikor 1990 végén az FBSZSZ új vezetője az Egyesült Államokba látogatott, ugyancsak hűvös fogadtatásra talárt. Kérését, hogy AFL-CIO-vezetőkkel találkozhasson, rövid úton elutasították. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért Washington DC-ben székelő képvi­selői hallani sem akartak Petkovról, jóllehet az nyíltan szóvá tette a szo­cialista kormány ballépéseit.²⁵

Ezenközben az Amerikai Kereskedelmi Kamara, amely az Alapít­vánnyal való együttműködésével már előkészítette a terepet egy ilyen munkához, úgy döntött, hogy tanulmányt készít a bolgár gazdaságról. A feladat elvégzésére amerikai közgazdászokból álló delegációt küldött az országba. Ezek a szakemberek gyakorlatilag teljesen járatlanok voltak a bulgáriai viszonyokban, ám ez nem akadályozta meg őket abban, hogy az amerikai nagykövetség támogatásával, alig egy hónapos tevékeny­ség után 600 oldalas gazdasági tervezetet készítsenek, a piacgazdaság mielőbbi megteremtését és a magántulajdon intézményesítését sürget­ve.²⁶ A kormány, kissé meghökkenve a jelentés hosszúságán és elbiza­kodottságán, közzétett egy 50 oldalas bírálatot, amelyben néhány javas­latot elfogadott, másokat viszont irreálisnak minősített. Az ellenzéki Bol­gár Demokrata Unió részben a Jelentés alapján támadta az új vezetés gazdasági stabilizációs programját, de jól jöttek az amerikai közgazdá­szok megállapításai a kormány ellen folytatott széles körű politikai had­járatban is.

A minden oldalról ostromlott Bolgár Szocialista Párt képtelen volt ha­tékonyan irányítani az országot. 1990 végén a kabinet megbukott, koalí­ciós kormány alakult, egyenlő számú ellenzéki és szocialista párti képvi­selővel.

Az amerikaiak szektás politikája és az Alapítvánnyal együttműködő szervezetek tevékenysége egyáltalán nem korlátozódik Bulgáriára. A ta­pasztalatok azt mutatják, hogy az Egyesült Államok egész Kelet-Európá­ban a valóban demokratikus intézmények gyámolítása helyett sokkal na­gyobb lelkesedéssel – és korántsem demokratikusan – az amerikai né­zetekkel rokonszenvező, neoliberális gazdaságpolitikát hirdető politiku­sok szekerét tolja. Így van ez Csehszlovákiában is, ahol az amerikai nagykövetség Vaclav Klaust, a neoliberális elvű, privatizációt szorgalma­zó pénzügyminisztert fogadta kegyeibe. Habár – e tanulmány írása ide­jén – formálisan a népszerű drámaíró, Vaclav Havel vezette, voltakép­pen erősen szociáldemokrata beállítottságú Polgári Fórum van hatal­mon, az ország gazdaságpolitikáját elsősorban Klaus diktálja. Drasztiku­san megnyirbálták a szociális kiadásokat, tömegével árusítják ki az álla­mi vállalatokat, és a szabad piac uralkodik mindenek fölött.²⁷ Az Egye­sült Államok, a Nemzetközi Valuta Alappal karöltve, nyíltan Klaus állás­pontja mellett teszi le a voksát, és az új vezetőknek határozottan értésé­re adta, hogy a folyamatos gazdasági támogatásnak feltétele, hogy Csehszlovákia a Klaus által kijelölt utat kövesse.²⁸

„Üzleti" testületek a latin-amerikanizáció szolgálatában

1990 májusában, amikor még nem csitult el az amerikai vezetőknek a kelet-európai változások láttán érzett örömmámora, Bush elnök bejelen­tette a „demokratikus intézmények és piacorientált gazdaságok kiépíté­sét" segítő Polgári Demokrata Testület [Citizens Democracy Corps] megalakulását.²⁹ Az új szervezet azt tűzte ki céljául, hogy előmozdítsa az Amerikában működő önkéntes (magán-)segélyezési programok tevé­kenységét, és kapcsolatba hozza ezeket a kezdeményezéseket a támo­gatásra szoruló kelet-európai intézményekkel. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért egymillió dolláros indulótőkét ajánlott fel, és a Nemzetkö­zi Fejlődés Szervezete ehhez további 300.000 dollárral járult hozzá.

Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a Polgári Demokrata Testület­nek sem a polgársághoz, sem a demokráciához nincsen köze, ám annál szorosabb érdekei fűződnek a magánvállalkozások létrehozásához. Úgy gondolták, hogy a „vállalkozói know-how" és a „gazdasági infrastruktúra" olyan alapfeltételek, amelyek megteremtése nélkül Kelet-Európa nem képes „a nyugati tőke és segítség fogadására".³⁰ A Polgári Demokrata Testület közvetlenül az amerikai üzleti körökhöz kötődik. Kinevezett el­nöke a Union Pacific Corporation élén álló Drew Lewis, a Reagan-kor­mány egykori magas rangú tisztségviselője. A Testület egyik állandó tagja azt nyilatkozta, hogy „szükségünk van az üzleti világ támogatásá­ra, és Drew megszerzi ezt nekünk".³¹

A Béke-hadtest önkéntesei, akik Latin-Amerikában működnek a leg­nagyobb számmal, szintén megjelentek Kelet-Európában. Céljuk nekik sem a közösségfejlesztés vagy a szociális infrastruktúra kialakításának előmozdítása (mint Latin-Amerikában, tevékenységük hajnalán), hanem a régió integrálásának előkészítése a nyugati gazdaságba. Az első húsz önkéntest Csehszlovákiába küldték angolt tanítani, minthogy „ez a nyelv – jelentette ki az egyik amerikai diplomata Prágában – elengedhetetlen a nyugati világgal való kapcsolatteremtéshez". A Béke-hadtest más tag­jai az üzleti mesterség oktatásán buzgólkodnak szerte Kelet-Európában.

Így aztán, akár az egyes országok politikáját, akár az újonnan létre­jött intézményeket tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy az amerikai kor­mány Európa ezen vidékén sem tekinti igazi feladatának a demokratikus intézmények kiépítését. Sokkal inkább az a célja, hogy kialakítsa „a sza­bad piacot és a magánvállalkozások rendszerét", ami az amerikai politi­kusok szerint a demokrácia előfeltétele. Ugyanaz történik, mint Latin-Amerikában: a neoliberális gazdasági doktrína játssza a prímet, s ezen az elvi alapon állva a Nemzetközi Valutaalap meg a többi nyugati intéz­mény atyai iránymutatásai mellett csökkentik a szociális kiadásokat, el­adják az állami vállalatokat, és hagyják, hogy szabadon uralkodjék a ke­reslet-kínálat törvénye.

Kelet-Európa „latin-amerikanizálódik". A takarékossági intézke­dések folyományaként növekszik a munkanélküliség, csökken a termelés, polarizálódik a társadalom, akárcsak Latin-Amerikában az 1980-as évek óta. A fokozódó gazdasági kilátástalanság és politikai ci­nizmus sem a legmegfelelőbb talaj a demokrácia megszilárdításához. Minthogy nincs olyan igazi ideológiai erő, mely Kelet-Európa országait összetarthatná, nem csoda, ha szerte a térségben újjáélednek a régi nemzetiségi és etnikai viszályok, tovább rontva a régió gazdasági hely­zetét.

Régi és új tragédiákról

1959-ben William Appleman Williams közzétette nagyhatású művét: Az amerikai diplomácia tragédiáját.³² Ebben a munkájában kifejtette, hogy külügyei vitelében az USA 1890 óta a „nyitott kapu" politikáját folytatja, más szóval minden áron biztosítani kívánja bejutását a világ piacaira. Williams szerint az állami vezetőknek szent meggyőződésük, hogy az amerikai demokrácia csak akkor maradhat fenn, ha külföldi piacokat ta­lálnak gyümölcsöző gazdaságának többletterméke számára. A tragédia az, hogy az Egyesült Államok a kapuk nyitva tartása és demokráciájá­nak megőrzése érdekében az egész XX. században háborút hábo­rú után vívott, és szembeszállt a saját országuk politikai és gazdasági felemelkedéséért harcoló, külföldön indult népi, nemzeti és forradalmi mozgalmakkal.

Sokan vitatták Williams elméletét, mondván, hogy nem fedezhető fel egyértelmű kapcsolat Amerika gazdasági érdekei és külpolitikája között. Michael H. Hunt például azt a nézetet vallja, hogy külkapcsolatai alakítá­sában Amerikát egyfajta belső ideológiai érzék, de mindenekelőtt nem­zeti nagyságába és faji felsőbbrendűségébe vetett hite és ebből fakadó küldetéstudata, valamint a forradalmaktól és társadalmi felfordulásoktól való ódzkodása befolyásolta.³³ Más, az 1970-es és 1980-as években létrejött új-jobboldali, szellemi körökhöz tartozó politikai elemzők azt bi­zonygatják, hogy az Egyesült Államok tiszteletreméltó nemzetközi külde­tést teljesít, és a demokrácia mellett az emberi jogok kiterjesztésére tö­rekszik a világban. Francis Fukuyama, külügyi tisztviselő, a „történelem végéről" szóló teóriájával logikus végkövetkeztetéséig vitte ezt a gondo­latmenetet. Kifejtette, hogy a szovjet fenyegetés összeomlásával és a demokratikus kapitalizmus győzelmével a hagyományos értelemben vett konfliktusok lezárultak, megnyitván a társadalmi béke és kiengesz­telődés új korszakát.

Ennek ellenére a Fukuyama cikke által közölt felmérés Latin-Amerika és Kelet-Európa hidegháború óta végbement fejlődéséről azt tanúsítja, hogy az általunk ismert történelem még távolról sem ért véget. A társa­dalmi és politikai küzdelmek mindenesetre csak erősödtek az utóbbi időkben, különösen a harmadik világban. Williams elmélete az amerikai külpolitikát vezérlő gazdasági érdekekről ma érvényesebb, mint valaha: mind Kelet-Európában, mind Latin-Amerikában és a Közel-Keleten azt látjuk, hogy az USA a szabad kereskedelem megteremtésén és a neoli­berális gondolat meggyökereztetésén buzgólkodik, azaz továbbra is „a kapuk nyitva tartása" az elsőrendű célja. Gazdasági érdekek irányítják a többi kapitalista nagyhatalomhoz – Japánhoz és az egyesült Európához – fűződő kapcsolatait is, miután e téren is elsősorban arra törekszik, hogy mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi termékei elől eltávolítsa a kereskedelmi korlátokat.

Nem bizonyul igaznak Hunt azon állítása sem, hogy az ideológia önálló tényezőként hat a külhoni ügyek alakítására; sokkal inkább úgy tűnik, hogy a hidegháború lezárulása egy csomó ideológiai ballaszttól megszabadította az amerikai külpolitikát. A kommunizmusellenesség, mint mozgósító erő, a múlté. Tény azonban az, hogy a vezetők továbbra is az Egyesült Államok különleges nemzetközi küldetéséről szónokolnak (például az Új Világrend nevében), és még mindig nem szoktak le a vi­lágban bimbózó demokráciák gyámolítását hirdető jelszavakról sem. Ám az amerikai emberek jó része már nem dől be az ilyen hangzatos kije­lentéseknek. Általában – legalábbis az 1990-es években – annak látják az amerikai külpolitikát, ami: korlátlan gazdasági érdekérvényesítés­nek.

Williams könyvének megjelenése óta az amerikai diplomácia tragé­diája még súlyosabbá vált. Ma már nemcsak az USA határain kívüli kor­mányok és mozgalmak szenvednek a beszűkült, gazdaságközpontú szemlélettől – maga az amerikai demokrácia is veszélybe került. Miköz­ben a politikai vezetők az elmúlt három évtizedben mindenféle demokra­tikus küldetésről harsogtak, szisztematikusan megsértették az alkot­mányt, és megnyirbálták az amerikaiak jogart. A vietnami háború, a CIA Chilében, Kubában és Afrikában folytatott titkos tevékenysége, az Irán-kontra-botrány, Bush kijelentése, miszerint hadsereg-főparancsnokként nincsen szüksége az Öböl-háborúhoz a kongresszus „tanácsaira és be­leegyezésére" – nos, ezek a legkirívóbb példái annak, hogyan irányítják az amerikai főemberek tekintélyelvű módszereikkel a külpolitikát, semmi­be véve az alkotmányt, és gúnyt űzve a demokratikus döntéshozás el­véből.

Omladozni kezdett hát otthon is a demokrácia épülete. Rendszeré­nek vitalitását és működőképességét jelenségek egész sora fenyegeti: a mind rémisztőbb hajléktalanság, a kábítószer élvezet és kábítószer bűnö­zés terjedése, a kórházak és iskolák állagának leromlása, a börtönöknek és a feltételesen szabadlábra helyezetteknek az egész fejlett világban példátlanul magas száma, nyomasztó és mind súlyosabbá váló munka­nélküliség, a nagytőkések növekvő szerepe a politikai életben és az amerikai emberek fokozódó elidegenedése hazájuk politikai rendsze­rétől, amit a szavazók lelkesedésének a részvételi statisztikában is meg­jelenő csökkenése mutat.³⁴ Az amerikai demokrácia belső erjedése nem feltétlenül a külpolitikai túlkapásokkal áll közvetlen összefüggésben, az ok inkább az, hogy a politikai vezetők nem voltak hajlandók a hazai gon­dokkal törődni, miközben milliárdokat költöttek külső konfliktusokra és hadügyekre, ami bizonyosan hozzájárult a demokratikus rendszer ha­nyatlásához. A Reagan-országlás idején, amikor párhuzamosan a kato­nai költségvetés példátlan felduzzasztásával befagyasztották illetve megnyirbálták a hazai kiadásokat, még szembeszökőbbé vált a kapcso­lat a belpolitikai helyzet romlása és a kalandor külpolitika között.

Az egyetlen momentum, ami az amerikai demokrácia három évtize­des tragédiájában reményre adhat okot, az, hogy a közvélemény népes rétegei nem tűrték ölbe tett kézzel a demokrácia ellen elkövetett sérel­meket, és a jogtalanságokra széles körben támogatásra lelt polgári moz­galmak alapításával válaszoltak. A folyamat kezdetét a vietnami háború jelzi. A tömeges tiltakozások távozásra késztették Lyndon Johnsont, és az sem kétséges, hogy Nixont és Kissingert a közvélemény háborúellenes­sége kényszerítette az amerikai csapatok visszavonására Vietnamból.

A 1970-es években, de különösen a Carter-kormány idején, az állam­polgári külpolitikai mozgalmak sokkal összetettebbé váltak. Washingtoni emberjogi szervezetek és állampolgári lobbyk törvénymódosításokért harcoltak, és olyan új külpolitikai irányvonal kialakítását szorgalmazták, mely a kommunizmus mumusa helyett inkább az elnyomástól és a gaz­dasági deprivációtól szenvedő harmadik világ szükségleteire figyel. A Reagan-kormány katonai fejlesztése és a harmadik világ ellenforradalmi haderőinek nyújtott támogatás a lakosság körében további, széleskörű háborúellenes és antimilitarista mozgalmak megalakítására ösztönzött. A létrejött független polgári kezdeményezések egyaránt tiltakoztak az atomfegyverkezés, a Dél-Afrikában folytatott apartheid-párti politika és – Nicaragua valamint Salvador kapcsán – az idegen országok belügyeibe való beavatkozás ellen. Ügyüknek nemegyszer az egyházakat, a hely­hatóságokat és városi tanácsokat, hely: szakszervezeteket, nőmozgalmi aktivistákat, olykor a fekete és latin szervezeteket is megnyerték.³⁵ El­lenzéki hangú demokratikus viták és aktív politizálás kezdődött szerte az országban.

Felszíni demokrácia

Végkövetkeztetésként elmondhatjuk, hogy az Egyesült Államok azért nem képes kiállni a világ demokráciái mellett, mert baj van saját demok­rácia-fogalmával és politikai rendszerével is. Elmúltak a régi szép idők, az USA már nem ragyog világítótoronyként a többi nemzet előtt, demok­ratikus intézmények kialakítására és azok további tökéletesítésére buz­dítva Politikai gondolkodók az utóbbi években az amerikai liberális de­mokrácia több belső korlátjára is rámutattak. Benjamin Barber kifejtette, hogy az Egyesült Államokban csak „felszíni demokrácia" létezik, csekély igazi tartalommal.³⁶ Tartanak ugyan időszaki választásokat, de mivel a képviseleti szervezetek fokozatosan elidegenítik és marginalizálják az embereket, az állampolgárok közössége nem nagyon érdekelt a valódi részvételen alapuló, demokratikus politika kialakításában. „Tartalmas de­mokráciát" csak akkor hozhatunk létre, ha lebontjuk azokat a korlátokat, amelyek a demokrácia formális intézményeit elválasztják a lakosságtól.

Norberto Bobbio, olasz teoretikus kiemelte, hogy a „liberalizmus" és a „demokrácia" közötti ellentmondás nagymértékben befolyásolja az Egye­sült Államok és a többi nyugati tőkés ország politikai fejlődését.³⁷ A klasszikus értelemben vett liberalizmus az egyéni jogokat védelmezi a demokratikus többség hatalmával szemben. A klasszikus liberálisok, avagy neoliberálisok az utóbbi évtizedekben a tulajdonjogokat állították figyelmük homlokterébe, és azt hirdetik, hogy a tulajdonjogok a többségi követelések számára érinthetetlenek, és nélkülük nem képzelhető el sem társadalmi stabilitás, sem gazdasági növekedés. Mondanunk sem kell, hogy ez a szemlélet a piac elsőbbségét hirdető neoliberális gazda­sághoz kötődik. A londoni Financial Times egy angol cikkírója odáig ment, hogy kijelentse: a választások jelentősége egyre inkább csökken, és tulajdonképpen már nincs is rájuk szükség, hiszen az átlagpolgár a nyugati országokban nap mint nap leadja szavazatát a piacon.

Az 1989-ben elhunyt Williams a halála előtti években a helyi mozgal­makban és a közvetlen demokráciáért folyó küzdelmekben látta azt a jelentékeny politikai erőt, mely meg tudja változtatni az amerikai társa­dalmat, és véget vethet az amerikai diplomácia tragédiájának. A politika és a neoliberális ideológia számára a legnagyobb kihívást ma a társadal­mi mozgalmak jelentik. A polgárjogi és ökológiai vagy a feminista moz­galmak, a rokkantak és otthontalanok harcai, valamint a már említett há­borúellenes és beavatkozásellenes csoportosulások mind részét képezik az Egyesült Államokban és a nyugati világ többi országában működő, általános, alulról induló demokratikus folyamatnak. És tegyük hozzá, hogy ha létezik egyáltalán valamiféle nyugatról jövő társadalmi és politi­kai „export", akkor azt éppen ezek az öntevékeny mozgalmak képviselik. Kelet-Európában például az igazi politikai megújulást azok a bimbózó társadalmi kezdeményezések segítik elő, amelyek a női egyenjogúság, a környezetvédelem, a hajléktalanok és a rokkantak ügyének védelmé­ben szerveződnek.

Ahogy végéhez közeleg a huszadik század, és a világgazdasági helyzet egyre súlyosabbá válik, a demokrácia és a demokratikus intéz­menyek körüli viták és küzdelmek csak tovább éleződnek. Az Egyesült Államokban nem az lesz a kérdés, hogy az USA tudja-e exportálni a de­mokráciát vagy sem, hanem hogy az alulról kezdeményezett társadalmi mozgalmak meg tudnak-e erősödni annyira, hogy megóvják, esetleg ki is terjesszék az amerikai társadalom demokratikus intézményeit, példát mutatva a világ népeinek. Csak ha-ez sikerül, akkor érhet véget az ame­rikai diplomácia tragédiája.

(Ford.: Náday Judit)

A tanulmányt jelentéktelen rövidítésekkel közöljük. Később megjelent "The Tragedy of American Democracy," in Low Intensity Democracy: Political Power in the New World Order, London: Pluto Press, 1993. (A szerk.)

Jegyzetek

1 James Baker amerikai külügyminiszter beszéde 1990. március 31-én a texasi Dallasban. L. State Department Bulletin.

2 Lásd Orlando Nunezzel közösen írt cikkemet a reagani külpolitika demokrácia felfogásáról: Legacy of the Reagan Decade, CENSA Strategic Perspectivees, 1990. Jan. A Reagan-kormány tisztségviselőinek demokráciafelfogásáról, lásd még: Barbara Epstein: The Reagan Doctrine and Right Wing Democracy, Socialist Review, 1/89, pp. 9-40.

3 Jeanne Kirkpatrick: Dictatorships and Double Standards, Commentary, 1979. Junius.

4 Az Egyházi Bizottságban tartott meghallgatások igen szigorúak voltak, és az­zal végződtek, hogy beszüntették a CIA legjogsértőbb akcióit.

5 A Council on Hemispheric Affairs és az Inter-Hemispheric Education Research Center, valamint a National Endowment for Democracy (NED): A Foreign Policy Branch Gone Awry, pp. 18-19.

6 L. a NED éves jelentését.

7 Állításomat a Nemzeti Demokratikus Társaság képviselőivel 1988 októberé­ben, Santiagóban folytatott személyes beszélgetésekre alapozom.

8 L. az ellenzéket és Noriegát egyaránt bíráló latin-amerikai megfigyelők tudósí­tását. Sem Noriega győzelmét, sem vereségét nem tanúsította elegendő bizonyí­ték.

9 L. Accuracy in the Media Report. Itt is nagymértékben támaszkodtam a vá­lasztások idején folytatott személyes beszélgetésekre.

10 Hivatkozás a CEPAL illetve Castaneda cikkére a World Policy-ben.

11 Arthur MacEvan: Debt and Disorder: International Economic Instability and US Imperial Decline. New York, Monthly Review Press, 1990. Kivált a 3. fejezet érde­mel figyelmet.

12 Anthony P. Maingot: The Difficult Transition in the Carribean: Hemisphere, 1989. ősz, 2. kötet, 1. sz., pp. 6-8.

13 L. a Pensaniento Proprio példányait.

14 Beszélgetés Eric Holt-Gimenezzel, egy Nicaraguába delegált amerikai mezőgazdasági szakértővel.

15 Riportok külügyi tisztségviselőkkel az 1980-as évek derekán, l. például a Craig Johnstone-nal, az Amerika-közi ügyek államtitkárával folytatott beszélgetést.

16 Hivatkozás az amnesztia-jelentésre.

17 L. Will the Maquiladores Build a Better Manana? Business Week, Internatio­nal Edition, 1988. nov. 14.

18 L. Enclave of Entente, South: Business Technology, Politics, Leisure, 1988. május.

19 Riport Lea Guidóval, az ENSZ Össz-Amerikai Egészségügyi Szervezetének képviselőjével, 1990 decemberében.

20 L. az 1990 november közepén megjelent NYT-cikksorozatot, amely bemutatja a korai problémákat és a forradalmakkal kapcsolatos kedvetlenséget.

21 1990 szeptembere és októbere között Kelet-Európában folytatott személyes beszélgetések alapján.

22 Az Egyesült Államok történelmi hagyományokkal rendelkező forradalom-elle­nes külpolitikáját kitűnően mutatja be Michael Hunt: Ideology and U. S. Foreign Policy, Yale University Press, New Haven, 1967. Kivált a 4. fejezetet ajánlom az érdeklődők figyelmébe.

23 Beszélgetés Margaret Ferryvel, a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért propa­ganda-megbízottjával, 1990 októberében.

24 Beszélgetés Rob Moore amerikai követségi dolgozóval, Szófiában, 1990 októ­berében.

25 Beszélgetések a Független Bolgár Szakszervezetek Szövetségének képvi­selőivel 1990 novemberében.

26 Jelentés a bolgár gazdaság fejlődéséről, átmeneti tervezettel. Készítette a Na­tional Chamber Foundation, az Amerikai Kereskedelmi Kamara szervezete. A fel­mérést irányította és a jelentést szerkesztette: Richard W. Rahn és Ronald D. Utt.

27 Részletesen tárgyalja a csehszlovákiai helyzetet és a neoliberalizmust Roger Burbach és Steve Painter: Capitalist Restoration in Czechoslovakia, 1991. márci­us.

28 Telefon beszélgetések a prágai amerikai nagykövetség tisztségviselőivel. L. még: Chetka News Agency Reports, Prague, Czechoslovakia.

29 A Közép- és Kelet-Európának nyújtott amerikai segítségről szóló időszaki je­lentés, 1990. május. Az Egyesült Államok Amerikai Külügyminisztériuma, Tájékoz­tató Iroda.

30 Uo.

31 Interjú Enud McGifferttel, a Polgári Demokrata Testület állandó tagjával, 1990 októberében.

32 William Appleman Williams: The Tragedy of American Diplomacy, Cleveland, 1959.

33 Hunt: i. m.

34 Részletesen elemzi a nyugati demokráciát Roger Burbach és Orlando Nunez: The End of Socialism or the End of Western Domination? CENSA, Strategic Pers­pectives, 1990. okt. 2.sz.

35 Roger Burbach és Orlando Nunez: Fire in the Americas, Verso Press, 1967. A háborúellenes és beavatkozás-ellenes mozgalmak szerepéről lásd a 4. fejezetet.

36 Benjamin R. Barber: Strong Democracy: Participatory Politics for a New Age, University of California Press, Berkeley and Los Angeles, 1984.

37 Norberto Bobbio: Liberalism and Democracy, London, Verso Press, 1990.