A magyar és a kelet-európai rendszerváltás gazdasági, szociális és politikai sa­játosságai iránti érdeklődés az egész nemzetközi baloldalon egyre élénkebb és elmélyültebb. Ezt bizonyította a folyóiratunk által szervezett nemzetközi kon­ferencia is, amelynek anyagaiból következő számunkban kaphat ízelítőt az ol­vasó. Ez alkalommal a hazánk történetével – mindenekelőtt az 1956-os felkelésével – foglalkozó jól ismert angol baloldali kutató, Bill Lomax igen­csak meggondolkodtató tanulmányát közöljük. Különösen fontosnak azért tart­juk, mert a magyar „rendszerváltást" abban a történeti kontextusban tárgyalja, amelyet az új rendszer ideológusai – minden pompázatos forradalmi frázis el­lenére – egyszer sem mertek becsületesen megvizsgálni. Mennyiben bukott el 1989-90-ben 1956 szocialista hagyománya, mennyiben merült feledésbe, mennyiben tűnt el 1956 progresszív munkástanácsi öröksége a rendszerváltás restaurációs eufóriájának ködfüggönye mögött? (A szerk.)

***

Az 1956-os magyar forradalmat gyakran úgy tekintik, mintha az az értelmiségé lett volna, vezetői írók és egyetemisták; míg 1989 őszének eseményeit, a kommunista rezsimek hatalmának megdöntését Kelet-Európa szerte mint a „népek forradalmait" írják le. Világos, hogy az igazság ennek épp ellenkezője: a vé­gén még a kommunisták is rájöttek, hogy 1956 „népfelke­lés" volt, 1989-ben pedig az elitek cseréje, az értelmiség hatalomra jutása ment végbe. Hogyan lehetséges hát, hogy az ilyen elterjedt értelmezések ennyire ellentmondanak a té­nyeknek – miért állítja az ideológia a feje tetejére a világot? Az itt következő rövid írásban ezzel a kérdéssel foglalkozom.

1956 sok megfigyelő számára a liberális értékek győzel­mét jelenti a totalitarianizmus felett; 1989 a demokrácia diada­lát. Az ilyen jellegű értelmezések egyaránt elterjedtek a bal- és a jobboldalon. Sokkal többen szálltak szembe az 1956-os for­radalommal azon az alapon, hogy az a kapitalizmus restauráci­ójára irányuló ellenforradalmi kísérlet volt, mint ahányan kétségbe vonták az 1989-es változások céljait. Ugyanakkor, azt hiszem, ez az értelmezés is nyilvánvalóan visszájára fordít­ja az igazságot.

Hannah Arendt, a politikai filozófia egyik legkiemelkedőbb művelője azok közül, akik a magyar forradalmat liberális forra­dalomnak tekintették, azt a tényt emelte ki, hogy ennek célja – szerinte – nem a materiális nyomor enyhítése, a szociális felté­telek javítása volt, hanem valójában, a társadalom privilegizált tagjainak mozgalmaként, tisztán politikai szabadságjogok meg­teremtését célozta meg. Dicsérte a munkástanácsok szerepét, azonban csak addig, amíg azok kizárólagosan politikai intéz­mények maradtak. Azokat a kísérleteiket, amelyek a gyárak át­vételére, az ország egészét átfogó új gazdaságirányítási rendszer kidolgozásában való részvételre irányultak, Arendt eleve halálraítéltnek, végzetesen hibásnak tekintette.

Némileg paradox módon, Kemény István, a magyar szo­ciológus követi Arendtet abban, hogy a munkástanácsoknak csupán korlátozott szerepet tulajdonít, azonban, vele ellentét­ben, ő ezeket elsősorban gazdasági, nem pedig politikai intéz­ményeknek tekinti. Joggal dicséri a munkástanácsokat, amiért nem követeltek maguknak minden hatalmat, hanem egy olyan rendszerre törekedtek, amelyben nem lehetséges abszolút ha­talom; ám amellett is érvel, hogy a munkástanácsok egyáltalán nem kívántak maguknak politikai hatalmat: azzal csupán hiva­tásos politikusokat akartak megbízni.

Mindkét nézettel vitatkozni fogok, mivel ezek egyaránt ideologikus értelmezésnek tűnnek a számomra: egyik sem fér össze a tényekkel, s egyik sem méltányolja kellőképpen a munkástanácsok mozgalmának sem spontaneitását és eredeti­ségét, sem gazdag összetettségét.

Két magyar szerző, Fehér Ferenc és Heller Ágnes elgon­dolása szerint a magyar forradalmat leghelyesebben a „radiká­lis demokrata" terminus írja le. Ez a forradalom létrehozta saját, új és eredeti intézményeit, amelyek között éppúgy szerepeltek a munkástanácsok, mint a hagyományos politikai pártok. Így létrejött egy „új, radikális politikai közösség", s a szocializmus mint radikális demokrácia éledt újra. Az ő véleményük szerint éppúgy, mint szerintem, a munkástanácsok egyaránt voltak a gazdasági és a politikai emancipáció szervei.

A forradalmárok csaknem minden esetben abban a hitben tevékenykednek, hogy a világ újrateremtésében, egy új és igazságosabb társadalom megalkotásában vesznek részt, s a forradalmakra mindig jellemző volt az idealizmus és az önfelál­dozás szelleme, résztvevőiknek az a meggyőződése, hogy ügyük hatalmasabb, mint a puszta önérdek. Hannah Arendt ezt mint a forradalom újdonságát és kreativitását, eredetiségét reprezentáló, „forradalmi szellemet" említi, amely megteremti a közös cselekvés alapjait s az új népközösség létrejöttét inspirá­ló elveket. Meglehet, Shelley szavai fejezik ki legjobban e szel­lemiség lényegét: „Áldás volt megélni azt a hajnalt". Talán megengedik, hogy felidézzem ennek egyetlen megnyilvánulá­sát 1956-ból. Egy akkori fiatal joghallgató, aki a Nagybudapesti Központi Munkástanács tevékenységében működött közre, úgy emlékszik, hogy amikor a szervezetet betiltották, társai a követ­kező szavakkal bocsátották útjára: „Közöttünk éltél. Tudod, mi­ért harcolunk. Ha külföldre menekülsz, vidd magaddal az eszméinket is – a világ munkásaihoz. Nem a kormányokhoz, mert tőlük soha nem kértünk és nem is vártunk semmit. De a népek hadd tudják meg az igazságot…" Sok résztvevő számá­ra az 1956-os forradalom volt életének legfontosabb esemé­nye, s a legtöbb esetben mindmáig az maradt – ennek oka, azt hiszem, a forradalmi szellem részegítő erejében rejlik.

Véleményem szerint a forradalmi szellem gondolatát leg­jobban Rousseau-nak, a felvilágosodás filozófusának „általános akarat" fogalma világítja meg, amely a közjót, a társadalom ál­talános érdekét képviseli, az általános értékeket a partikuláris értékek helyett. Ezért tűnnek rendkívüli eseményeknek a forra­dalmak, ezért érzik úgy résztvevőik, hogy valami olyasmiben vesznek részt, ami nagyobb náluk, maguknál, s ezért tekintik e forradalmakat a filozófusok és társadalomtudósok „világtörté­nelmi" jelentőségű eseményeknek. S valóban, a forradalmak nem csak saját társadalmuk javát képviselik. Gyakran érezzük, hogy kihatással vannak az emberiség sorsára, az egész embe­ri fajra.

S ezért nem érzem úgy, hogy az 1989 őszi események megérdemelnék a „forradalom" nevet. Az egyik legélénkebb emlék, ami azokból a napokból megmarad, azoknak a kelet-né­meteknek a képe, akik Magyarországról Nyugatra menekültek, vagyis – ahogy leggyakrabban mondták – a „szabadságba". „Szabadságon" azt értették: „megmenekülés". Mi sem áll távo­labb a múlt forradalmait jellemző reményteli szellemtől. Nem jut eszembe egyetlen forradalom sem, amit az jellemzett volna, hogy a forradalmárok elmenekülnek hazájukból, legalábbis azelőtt nem, hogy a forradalmukat leverték volna. Ezekben az eseményekben sehol sem jelent meg a teremtés vagy az uni­verzalitás eleme: az emberek tisztán önérdekből cselekedtek. Ha egyáltalán beszélhetünk közös érdekről, akkor a rousseau-i „mindenki akarata" jöhet szóba legfeljebb – az egyéni vagy specifikus érdekek összege -, azonban semmi sem volt, ami akárcsak hasonlított volna is az általános akaratra. S ez nem csak a kelet-németek viselkedéséből látszik. Percekkel azután, hogy meghozták a döntést, amely lehetővé tette, hogy eltávoz­zanak, a magyarok sáskák módjára szállták meg a budapesti kelet-német táborokat: taxisofőrök, akik utasokat kerestek a ha­tárig, s mások, akik a kelet-németek járműveire vagy egyéb olyan tárgyaira alkudtak, amit azok nem vihettek magukkal. S ez igencsak elüt a magyarok 1956-os viselkedésétől.

Keserű és kegyetlen paradoxon, hogy az 1948-tól 1953-ig tartó sztálinista rezsim a közös emberség és szolidaritás érzé­sét hívta életre a magyar társadalom egészében, ez az érzést, amely oly tisztán mutatkozott meg az 1956-os forradalomban, s amely megannyi külföldi megfigyelőt is megihletett; a Kádár­rezsim liberálisabb korszaka viszont az önzés és szemé­lyes előmenetel törekvéseit erősítette, s aláásta a közösség és együttérzés szellemét, amely az elnyomás és közös ínség fel­tételei között virágzott. Az 1989-es események semmilyen módon nem képviselték az 1956-os forradalom szellemé­nek újraéledését – ellenkezőleg, azt tükrözték, hogy a Ká­dár-rezsim sikeres volt e szellem s az általa hordozott általános értékek megsemmisítésében, a népesség depolitizálásában, s abban, hogy az egyén viselkedését a közér­dek helyett az önérdek felé fordítsa.

A mai Magyarország, annak során, amit sokan a liberális demokráciába való átmenetnek tekintenek, a Kádár-évek örök­ségének terhét viseli. Az új demokratikus rezsimet egyre in­kább az a veszély fenyegeti, hogy elveszti legitimitását, s távolról sem világos, hogy megvannak-e a feltételek a liberaliz­mus és a demokrácia további együttélésére vagy akárcsak ar­ra, hogy a kettő közül egy is fennmaradjon. Liberalizmuson a hatalom megosztását és a korlátozott kormányzást értem; de­mokrácián pedig a társadalom valamennyi érdekének politikai képviseletét és artikulációját. A liberalizmus a hatalom korláto­zását, a demokrácia a hatalom elosztását követeli meg.

Valamennyi kommentátor megfigyeli az új politikai pártok gyenge társadalmi gyökereit s az emberek irántuk tanúsított apátiáját és érdektelenségét. Mindazonáltal ez nem azt jelenti, hogy a nép mindörökre visszavonult volna a politika színpadá­ról. Ellenkezőleg: 1990 októberének végén olyan spontán népi megmozdulás ment végbe, amelyet sokak 1956 őszéhez ha­sonlítottak. A kormány bejelentette a benzin árának 75%-os emelését, mire a taxisok és a teherautósofőrök sztrájkba kezd­tek, s blokád alá vették Budapest és a vidéki városok főbb híd­jait és főútvonalait. A pártok csaknem egyhangúlag elítélték a blokádot, mint egy szektor érdekcsoportjának alkotmányellenes cselekedetét. A közvélemény-kutatások viszont azt mutatták, hogy a lakosságnak több mint 80%-a támogatta a sztrájkot. Bár a kormány kezdetben a blokád erőszakos feloldását szor­galmazta volna, végül kapitulált, s jelentós engedményeket tett a sztrájkolóknak.

Az incidens a piacgazdaságra való áttérés okozta növekvő elégedetlenségből fakadt. Az elmúlt évben a termelés több mint 20%-kal esett vissza, az infláció pedig meghaladta az 50%-ot. A további piacosítás és privatizáció tervezett intézke­dései a jelenlegi ipari kapacitás több mint egyharmadának megszüntetésével s egymilliónál jóval nagyobb számú munka­nélkülivel járnak majd. Ez könnyen több mint hárommillió em­ber megélhetését sodorhatja veszélybe. S ha valamennyi érintett csoport a taxisokéhoz hasonló módon adna hangot elé­gedetlenségének, s hozzájuk hasonló támogatást kapna a la­kosságtól, az ország egyszerűen kormányozhatatlanná válna. Egy „általános akarat" megteremthetné a demokrácia foly­tonosságának alapjait, azonban a mai Magyarországon nem létezik „általános akarat". A „mindenki akaratának" érvényre jutása viszont vagy anarchiába sodorja az orszá­got, vagy visszatéríti a diktatúrához.

Számos megfigyelő rámutatott már Kelet-Európa új de­mokráciái korai összeomlásának veszélyeire s az esetleges „latinamerikanációra" – mind a Nyugat-Európától való egyre na­gyobb függőség, mind az esetleg katonai rezsimek létrejötté­hez vezető növekvő nacionalizmus tekintetében. Jómagam azonban úgy vélem, a katonai puccsokra kisebb az esély, mint arra, hogy fokozatos visszacsúszás történjék az autoritarianizmusba, amely esetleg professzionális vagy technokratikus jelle­gű is lehet. Magyarország főbb pártjai valamennyien liberálisak, azonban éppen a nagy liberális, John Stuart Mill mondta, hogy a politikusok az orvosokhoz hasonlatosak, a páciensnek pedig nem az a dolga, hogy a kúrát megszabja, hanem az, hogy be­vegye a doktor által rendelt orvosságot. Ahogy Magyarorszá­gon elmélyül a gazdasági és társadalmi válság, a liberális pártok egykönnyen megállapodhatnak egy szakértői kormány létrehozásában – a parlamentben nincs hiány közgazdászokból és ügyvédekből -, amely elrendelné és végrehajtaná a kúrát. Ezzel véget érne az a fajta demokratikus pártpolitizálás, ame­lyet Nyugaton ismerünk, ráadásul – egy ideig – egy ilyen fejle­mény a lakosság támogatását is élvezné. Végső soron azonban ez a szcenárió mindenképpen a demokratikus sza­badságjogok és az érdekek szabad artikulációjának és képvi­seletének legalábbis részleges felfüggesztéséhez vezetne.

Ez azonban nem az egyedül lehetséges forgatókönyv. Az autoriter út a – demokratikus módon kormányozhatatlan -"mindenki akaratának" elfojtásához és a hatalomnak egy szűk, bár meglehet, jóindulatú, civilizált és liberális elit kezébe adásá­hoz is vezethet. Ez a liberalizmus győzelmét jelentené a de­mokrácia fölött, bár kétséges, maga a liberalizmus meddig élné túl ezt a győzelmet.

Egy másik szcenárió szerint a politikai pártok és a civil tár­sadalom más intézményei – a szakszervezetek, érdekcsopor­tok, polgári egyesületek – olyan irányba fejlődnének, hogy képesek legyenek a társadalom egészének tágabb érdekeit to­vábbítani, artikulálni, kifejezni és képviselni. Ehhez az embe­reknek a jelenleginél jóval szélesebb körű részvételére volna szükség a politikai folyamatokban és a döntéshozásban. Így létrejöhetnének azok a feltételek, amelyek mellett a liberaliz­mus és a demokrácia egyaránt tovább élhet. Annak azonban, hogy ez következik be, nem sok jelét látom.

Egy harmadik lehetőség 1956 forradalmi szellemének újra­éledését vonná maga után, s ezzel a „mindenki akaratának" át­alakítását egy új „általános akarattá". Nehéz elgondolni, hogy egy ilyen mozgalom milyen más ideológiai kifejezést találhatna magának, mint a szocializmust – amely a társadalom általános érdekeit képviseli a piac partikuláris érdekeivel szemben. 1990 őszén a magyar író, Konrád György, korának általános vélemé­nyét tükrözte, amikor azt mondta, hogy „a kapitalizmus az az ár, amit a demokráciáért fizetnünk kell". Ám Kelet-Európa ma azzal a veszéllyel néz szembe, hogy meglehet: a kapitalizmus ára éppen az lesz, hogy a frissen kivívott demokrácia nem él soká. Másfelől viszont könnyen lehetséges, hogy a demokrácia megmentése a szocializmus eszméjének feltámasztásával ér­hető el.

1956 radikális demokrata és, sok tekintetben, szocialista forradalom volt. Még ha egyáltalán forradalmaknak nevezhetők is az 1989-es események, akkor is inkább liberális, semmint demokratikus forradalmak voltak. Valóban, sokan a történelem végét és a szocializmus halálát látták bennük. A liberalizmus azonban felettébb gyönge alapot nyújt a demokráciához. A de­mokrácia összeomlása és a valamiféle autoriter kormányzás­hoz való visszatérés ellen a legerősebb garanciát talán egy újfajta népi szocializmus megjelenése adná, amely hangot és képviseletet nyújtana azoknak az érdekeknek és csoportoknak, amelyek a mai rendszertől egyre jobban elidegenednek és el­távolodnak, vagy éppen eltávolíttatnak.

1956 szocialista szellemének újjászületése megdöbbente­né az írástudókat, a világot pedig ismét szilárdan talpára állíta­ná.

(Ford.: Szalai Miklós)

A világ látszólag a politika körül forog. A politikusok háborúba viszik népeiket, a politikusok forradalmak élére állnak – életek milliói függenek egy-egy politikai döntéstől. S békeidőben is: egy-egy kormány sorsa, egy-egy párt felülkerekedése vagy szétesése, egy-egy politikus országlása és halála, népszerűsé­gének növekedése és elmúlta – úgy tűnik, a világ fordulását a politika határozza meg. A jelenlegi magyar társadalomban do­mináló erők is úgy igyekeznek beállítani a helyzetet, mintha a politika változásai azonosak lennének a társadalom változásai­val, vagy legalábbis pontosan azokat fejeznék ki.

Pedig a politika – bármekkora jelentőséget tulajdonítunk is neki időnként – csupán akcidentális része a társadalmi lét­nek (miként a vulgármarxisták és a gyakorló kapitalisták által fetisizált gazdaság is csak az). S ha az efféle részben – mint mondani szokták -, miként cseppben a folyó vagy a tenger, az egész tükröződik is, a cséppel sem szomjunkat oltani, sem raj­ta hajózni nem tudunk. A politika vagy a gazdaság meghatáro­zó része a társadalomegésznek, de ha a társadalmat pusztán ezek törvényei által véljük mozgathatónak vagy akárcsak értel­mezhetőnek, törekvéseink eleve kudarcra ítéltetnek.

A politika mint fétis

Más-másképpen, de mindegyik XX. századi társadalom feti­sizálja a politikát. A szocialistának és a fejlődőnek nevezett társadalmak a hatalommegragadás és -megtartás értelmében, a polgári társadalmak a pártküzdelmek formájában. Mindenütt úgy tűnik, az egyes ember és az emberiség élete, jelene és jö­vője elsősorban attól függ, hogy saját hazánkban és a világban milyen politika kerekedik felül. S mint a tévhitek általában, rész­legesen persze ez is igaz, nagyon is igaz, hiszen egy-egy poli­tikai döntés a szó szoros értelmében is elpusztíthatja az egyes embert vagy akár az egész emberiséget is. Mégis a politika – bárhogy is törekszik olykor az élet minden mozzanata fe­letti ellenőrzésre – rendre szűkebbnek bizonyul a társada­lomnál, annak mozgásalt nem tudja mind politikaivá csa­tornázni, s így a társadalmi mozgások előbb-utóbb rommá porlasztanak minden politikai építményt.

A politika mint többszintes építmény

A politikának különböző szintjei vannak. Politika az is, hogy személyek harcolnak egymással a hatalomért (a gyakorlatban mindig erről is szó van); az is, amikor érdekcsoportok, lobbyk ütköznek (a pártrendszerű politika idealizálói úgy állítják be, mintha semmi más, csak ez, a csoportérdek-artikuláció volna a politika); de a politika szintjón írható le az is, amikor valójában eltérő kultúrák, értékrendszerek összeütközése zajlik nemzetek között és nemzeteken belül; s politika az is, amit „a világpolitika sakkjátszmájának” neveznek (s amikor néhány, gazdasága vagy/és hadserege által naggyá tett hatalom hivatásos politiku­si elitje sakkozik emberek millióinak életével a világ erőviszo­nyainak átformálására).¹ Ezek a szintek összekeverednek, a politikai gyakorlatban teljesen áthatják egymást, s mivel a politi­ka² nagymértékben befolyásolja a társadalmak életének alaku­lását („eredményes” működése akár háborúba vagy gazdasági összeomlásba is torkollhat) a személyi vetélkedések vagy az erősebb lobbyk részérdekei valóságos – társadalmi – súlyuk­hoz mérten aránytalan szerephez juthatnak a történelem alaku­lásában.

A politika korlátai

A politika mindazonáltal nem uralhatja (csak befolyásolhatja) a társadalom életét: az él, működik, „megy” a maga útján; megy abba az irányba, amelybe megszámlálhatatlanul sok vektorá­nak (összetevőinek és körülményeinek) eredője mutat, s ame­lyek közül maga a politika csak egy lehet. Hiszen pl. az amerikai polgárháború mint politikai küzdelem alapvetően átfor­málta ugyan az Egyesült Államok társadalmát, de azok a társa­dalmi erővonalak (pl. az Észak és Dél gazdasági struktúráját, társadalomszerkezetét és ezekből is fakadó politikai stílusát jel­lemző különbségek), amelyek már jóval e háború előtt kialakul­tak, máig érzékelhetőek. Az utolsó Romanovok, Lenin, Sztálin vagy Gorbacsov politikája eléggé különböző, s nem tagadható, hogy mindegyik rajta hagyta a bélyegét Oroszországon; az orosz társadalomnak mégis vannak olyan vonásai, amelyek behatárolják a politikai fordulatok lehetőségeit is. A társadalom a politikával szemben egyébként korántsem mindig mozgása lassúbb hömpölygésével bizonyítja szélesebb voltát. XVIII. La­jos politikai kormányzatát a francia társadalom már akkor anak­ronisztikusnak nyilvánította, amikor a politikai forradalom még nem söpörte el, s a bolsevik pártok sem attól vesztették el tö­megbázisukat, hogy hívő nemzedékei kiöregedtek, s az újak – politikailag – elfordultak tőlük, hanem attól (jóval korábban), hogy az ún. államszocializmus társadalmaiban olyan mozgások jöttek létre, amelyek nem termelték újra ezt a hitet: a társada­lom fejlődése objektíve nem mutatott ebbe az irányba, leg­alábbis nem e társadalmak közvetlen jövőjeként.

Ámde ha tudjuk is, hogy a politika egy csupán a társada­lom alrendszerei közül, a politikai aktivitás következményeinek bűvöletében mégis könnyen válunk homo politicusszá (miként másfajta aktivitásaink bűvöletében egyoldalú – s ezáltal korlá­tozott – homo oeconomicusszá, homo faberré, homo criminalisszá stb. is), hiszen a társadalom alrendszere így a politika is, részszempontokat képviselvén hajlamosak az egyes embert is egyoldalúsítani, egy-egy képességére egyszerűsíteni, a társa­dalmi lét egy-egy szeletéhez – s szinte csak ahhoz – hozzá­rendelni. S mivel tévhit az, hogy a politika létünk legfőbb meghatározója, e hozzárendelődés is eleve csak szűkítheti, korlátozhatja az egyes emberek és a túlságosan politika-centri­kus társadalmak lehetőségeit.

A politika funkciói

Mire is való a politika? A legkézenfekvőbb, hogy alapvető funk­ciója az érdekek képviselete. A politikai erők természetesen megjelenítik egyes társadalmi csoportok érdekeit, de a politika mégsem csupán érdekképviselet. A társadalom érzelmi reak­cióinak kifejezője? Ez is, de lényegét nem írtuk le ezzel. Az a társadalmi alrendszer, amely a többi alrendszer egyensúlyának létrehozója? Ez deklarált célja lenne, de a társadalmi egyen­súlyt sosem a politika hozza létre; ha a társadalomban létrejön ilyen egyensúly, akkor rendszerint adódik olyan politikai erő is, amely ezt megjelenítő „egyensúlypolitikára” képes.³ Az egyen­súly azonban, mint mondtuk, létrejön, nem „csinálják”. A politi­ka egyik lényegi vonása viszont éppen az, hogy állandóan „csinálni” igyekszik az integráció folyamatát, állandóan a társadalomegész szerepében kíván fellépni, mint annak alanyi képviselete.⁴

A politika mint maszk

A politikának, amikor a „kormánypolitikát”, a hatalmon lévők po­litikáját jelenti, elsődleges jellemzője a rendszerapológia. Ez természetes, hiszen a társadalom integráltsága az adott rend­szer fennállásában érdekeltek számára a rendszer minél za­vartalanabb működésének függvénye. Ennek az apologetikus törekvésnek alapvető hamisítások a következményei. Mivel a rendszert magát stabilnak, széthúzó mozgások által nem fenyegetettnek Igyekeznek feltüntetni, kénytelenek ezek helyett a valóban statikus, visszahúzó elemeket láttatni mozgónak: így jön létre az a képzet is, miszerint a politiká­ban bekövetkező változások alapvető változásokat jelente­nek a társadalomban, jóllehet valójában a radikális (társadalmi változásoknak feltüntetett) politikai változások esetleg éppen a társadalom lényegi mozdulatlanságát biz­tosítják. Egyes politikai döntések persze alapvető változásokat hoznak a társadalomszerkezetben (e tény tette oly erőssé a politikai forradalmakba vetett hitet a most magunk mögött ha­gyott száz évben), a politika azonban nem képes többre, mint amit a társadalomszerkezet egésze lehetővé tesz számára. Ezt határolta be természetesen a magukat politikailag „szocialistá­nak” nyilvánító társadalmak lehetőségeit is a számukra adott feudalisztikus-bürokratikus és kezdetlegesen kapitalista feltéte­lek között; másfelől viszont, mivel az e társadalmakban hozott politikai intézkedések azért jelentős társadalmi változásokat is okoztak, a Kelet-Európában 40 – illetve 70 – év alatt létrejött változások hasonlóképpen kemény korlátokat jelentenek a je­lenlegi restaurációs politikai erők számára. (Ez még a politikai stílus mozgásterére is hatással van: A. Pribelsky osztrák kultúr­antropológus a külső szemlélő tárgyilagosságával figyelte meg például már nem sokkal az 1990-es magyarországi választá­sok után, hogy a győztes MDF image-át megszabó „nyugodt erő” sem más, mint a kádárizmus évtizedeken át sikeresnek bi­zonyult politikai stílusának közvetlen továbbvitele.)

A politika mindig változtatja a társadalmat, de mert maga a változtató politika is összetett – nem beszélve a változtatandó társadalomról -, hatásai korántsem vezethetők le az adott poli­tikai erő deklarált céljaiból. Meghökkenünk az ateizmus, az in­ternacionalizmus és a közösségelvűség évtizedei után előhömpölygő vallásosságon, nacionalizmuson és gazdaság­-centrikus individualizmuson, s azzal magyarázzuk, hogy mind­ezek eddig is jelen voltak, csak a „szőnyeg alá söpörve”. Ha azonban csupán erről lenne szó, e hatások mégiscsak valame­lyest gyengültek, nem pedig erősödtek volna. Valójában az a helyzet, hogy maguk a „szocialista” rendszerek, e rendszerek politikai hatalmai is táplálták a vallásosságot, a nacionalizmust, a gazdasági individualizmust; s nemcsak hiányuk által, nem­csak ellenzéki ideológiákként, hanem a rendszer immanens vo­násaiként is: a „szocialista” ideológiát vallásos szerkezetben próbálták terjeszteni, a „szocialista” államok létrejöttük „világfor­radalmi” illúzióját gyorsan zárójelbe téve nacionalista egysé­gekként szerveződtek meg, s a gazdasági individualizmust sem csupán e rendszerek gazdasági irracionalizmusa erősítet­te – mintegy közvetett hatásként -, nem, a kezdeti önfeláldo­zás-propagandát hivatalosan is az egyéni gyarapodás központi értékké emelése és a közösségi struktúrák szétzúzása követte. A jelenlegi állapot tehát nemcsak visszahatás az államszocia­lizmus évtizedeire, hanem annak egyenes következménye, építménye is, mint ahogy magát a – felemás – polgárosodást is ezek a rendszerek alapozták meg a kelet-európai régióban. Ám ez nem azt jelenti – mint sokan értelmezik -, hogy az állam­szocializmus csupán a kapitalizálódás egy torz útja; ezek a po­litikai rendszerek természetesen nem kapitalizmust akartak létrehozni; azonban a társadalom valóságos integrációját (s ezen keresztül a politikát is) ebben az esetben is a társada­lomegészben adott feltételek határozzák meg.

Ez a meghatározottság persze ugyanakkor sohasem mű­ködik fatális eleve-elrendeltségként, a politikának mindig mód­jában áll több lehetőség között választania, s így a feltételek nem mentik föl. (Választhatja például azt is, hogy felismeri: az általa képviselt politikai-ideológiai célok az adott történelmi pil­lanatban nem tudnak a társadalmi mozgások eredőjeként ér­vényesülni, így hatalmi képviseletük nem aktuális, s a hatalomátvétel vagy -megtartás mint politikai cél az adott pilla­natban önpusztítást eredményező tévedés.⁵ )

A politika mint hamis tudat

Ennek ellenére a politikai elvek képviselői igen gyakran meg­próbálnak erőszakot tenni a társadalmon. És nemcsak a politi­ka által kitűzött irányok és a társadalom adottságainak ütközéséről van szó, mint eddigi példáinkban; sok esetben nem az a lényeg, hogy a társadalom nem mozdul a politika szándékai szerint, s ezáltal deformálja azok kifutását, hanem az, hogy a társadalom nagyon is mozog, de nem abban az irányban, amelyben a politika e mozgásokat kifejezni, képvisel­ni véli. Véleményünk szerint ez történik ma Magyarországon is, ahol a politikában olyan célok fogalmazódtak meg, amelyek a társadalom egyes rétegeinek ideológiai várakozásaihoz kap­csolódnak, de nem azokból a társadalmi feltételekből indul­nak ki, amelyek az 1990-es évek Magyarországát jellemzik.

Az ilyen széttartó tendenciák – társadalmi és politikai moz­gások viszonyában – különösen két jellegzetes helyzetben szoktak előfordulni: Az egyik, amikor egy ország politikai rend­szere valamely külső erőkényszer alatt alakul: a politika ilyen­kor azért szakad el a társadalomtól, mert ahelyett, hogy annak különösségét juttatná érvényre a külső erővel szemben (önma­gát a társadalomból építve fel), a külső erők diktátumainak esz­közévé válik saját társadalmával szemben. Ez akkor is érvényesül, ha közben-közben a nemzeti politika igyekszik túl­járni a föléje nehezedő külső erők eszén. A másik tipikus eset, amikor a társadalomban kifejletlen a politikai tudatosság, s ezért olyan ideologikus gyökerű politikai erőket segít hatalomra, amelyeknek ideológiáját – tévesen – érvényesnek érzi saját vi­szonyaira. (Itt is alkalmas példa a 17-ben egy militarizált pa­raszt-birodalom elégedetlenségi hullámán uralomra jutott bolsevik párt vagy a kelet-európai társadalmak demokratizációs és modernizációs szükségleteinek hullámán uralomra jutó nemzeti-konzervatív ideológiáké.)

A politika rendszerapologetikus szerepének csak egyik össze­tevője az, hogy a politikai mozgásokkal a társadalmi változáso­kat vagy azok hiányát próbálja elfedni. A „politikai” szemlélet azzal is jár, hogy az adott rendszerhez való viszonyulások szinte mindegyikét „átpolitizálja”, így a rendszernek a rend­szer tagadásában kifejeződő ellentmondásai nem a rend­szer lényegeként jelennek meg (amik valójában), hanem egy tagadó – politikai – részérdekként, partikulárisként, s ez a rendszer megváltoztatásának esélyeit nagymértékben csökkenti.⁶

Ha azután mégis bekövetkezik egy forradalom, olykor még ez is lehet konzerváló hatású: mivel önmagában nem változtat­ja meg a társadalmat, radikális politikai jelenségeivel elfedheti, elleplezheti a valóságos viszonyokat, ha másban nincs lényegi változás. Sőt, még amikor valódi társadalmi átalakulás kifejező­je a politikai forradalom (mint pl. a nagy francia forradalomban), a politikai síkra terelés akkor is szubjektivizál, partikularizál (a francia forradalomban is így kompromittálta némiképp a politi­kai cselekménysor magukat a társadalmi mozgásokat is).

A politika haszna

Persze, mint említettük, a politikának megvan a maga aktív, alanyi szerepe a társadalom mozgásai között, és ez igen pozi­tív szerep is lehet. A politika döntésein keresztül, új intézmé­nyek, új jogrend, új viszonyulásmódok kialakításával nagyon is beleszólhat a többi társadalmi szféra alakulásába; terelheti a társadalom egészét valamilyen irányba; s legfőképpen mozgó­sítja a társadalmi lét minden változás szempontjából legfonto­sabb elemét: maguknak az embereknek az aktivitását. A politika nemcsak elleplez, de tudatosítja is a társadalom viszo­nyait; nemcsak hatalmi súllyal fékezi a haladást, de el is távolít­ja a haladás hatalmi akadályait; nemcsak manipulál, nemcsak egyensúlynak hazudja a társadalom egyensúlytalansági állapo­tait, de technikát is ad a társadalom erőinek ahhoz, hogy a va­lóságos viszonyoknak megfelelő egyensúlyok politikai kereteit megteremtsék.⁷

Mindazonáltal az eddigiekből is következően az eredmé­nyes politikai magatartásnak keskeny útja nyílik. Ha – az „exigenciák tudományához” illően – a társadalmi mozgások éppen adott eredőjére, a jelenre függeszti figyelmét, nemigen kerülheti el azt, hogy konzervatív erővé váljon. Ha meg a jövővel jegyzi el magát, óhatatlanul voluntarizmusba torzul, hiszen „egymagá­ban” sohasem képes a társadalom valamennyi hatótényezőjét (azok összjátékát, kapcsolódásaik, ütközéseik, egymásba való átmeneteik együttes hatását) helyettesíteni, a valóságos jövőt helyettük egyedül felépíteni.

A politika mint a tükör homálya

A politika következésképpen igen ritkán, s rendszerint akkor is csak rövid ideig kerül abba a helyzetbe, hogy a társadalom va­lóságos erőviszonyainak, a valóságos mozgások eredőjének kifejeződése legyen.⁸ Politikai erők, politikák és politikusok igen gyorsan felélik hitelüket, „elszakadnak” a társadalomtól. De a politika természetének dialektikájához tartozik az is, hogy ez is látszat csupán. Huzamosabb hatalmon maradásra csak olyan politika képes, amely valamilyen értelemben kon­szenzusra jut a „néppel”: lehet, hogy utálják, de valamit elfo­gadnak belőle; valamely vonása a közgondolkodás tükrözője.

Az államszocializmus története is azt mutatja, hogy noha leg-emberellenesebb korszaka Európában a Sztálin által irányított időszak volt, nem ezt söpörte el az általános elutasítás: a rend­szer akkor omlott össze, amikor a hatalmon lévő politika már minimális tömegtámogatást sem tudott szerezni eszméinek, céljainak.⁹ (Sztálin koráról ez nem mondható el: abban az idő­ben nem csupán azért sikerült a hirdetett ideológiának híveket szereznie, mert az emberek naivabbak, egy újabb csalódásra felkészületlenebbek voltak, hanem nagymértékben azért, mert a politikai hatalom adott formája alkalmas volt a társadalmi erők közti eredő – a paraszti országban zajló eredeti felhalmo­zás és erőltetett ütemű iparosítás, a katonai-bürokratikus biro­dalomirányítás és a hozzá kapcsolódó nagynépi nacionalizmus, a mélyen gyökerező cárkultusz és egalitariánus kollektivizmus eredőjének – megjelenítésére.¹⁰ )

A politika tehát egyszerre tükrözi is a valóságos viszo­nyokat, meg el is torzítja őket: tükrözi, amennyiben min­dennapi gyakorlatát azokra építi; s torzítja, amennyiben egyetlen iránynak tünteti fel (ti. egyetlen irányba igyekszik terelni) a vektorok sokaságát.

A politika mint alrendszer, avagy miért ilyen a politika?

A politika persze nemcsak a legújabb korban vált a társadalom életében meghatározó erővé. Jóllehet a szabad polgárok összességét aktivizáló, a modern korban is használatos értelmé­ben – mint a szó etimológiája is utal erre – a politika a görög poliszban születik, semmi okunk rá, hogy kizárjuk fogalmából a poliszok kialakulása előtt már létezett azon formáit, amelyek­nek megfelelőit a ma politikájában is megtaláljuk. Ilyen értelem­ben a politika a hatalom születésével, illetve a társadalom belső differenciálódásának megjelenésével egyidős.

A kezdetektől fogva kettős funkcióról van szó.

Egyfelől minden közösségnek, minden társadalomegy­ségnek működnie kell kifelé, pragmatikus gyakorlattal ér­vényesíteni kell a közös érdekeket. (Például az adott társadalomegység hatalmát: a háborúkban megnyilvánult ér­dekütköztetések kezelésére a háborúk után/között is szükség van; mihelyt erre pl. két törzs viszonyában sor kerül, ez már politika.) A hatalom „kifelé”, mások felé megkísérelt érvényesí­tése azután mindig is a politika egyik meghatározó oldala.

Másfelől a társadalom belső differenciálódása, eltérő hely­zetű csoportok elkülönülése azt hozta magával, hogy megkér­dőjelezhetővé vált a társadalomegység élén állók, az irányítók legitimitásának abszolút volta. (Amely magától értetődően csak addig abszolút, amíg a közösségnek abszolút – közvetlen – el­lenőrzése van fölötte.)¹¹ Ez ahhoz vezet, hogy megindul a harc a társadalomegységen belüli hatalomért (hiszen ha a hatalom nem abszolút, akkor megszerezhető) – s ez a poli­tika másik döntő összetevője.

Mindebből azonban eleve következik az is, hogy a politika mindenképpen partikularizál. A hatalom mindenképpen a rész uralma, egy rósz uralma a többi felett, akár belső, közös­ségen belüli, akár külső, más közösségek feletti hatalomról van szó.

A politika tehát mindig tartalmazza a pragmatizmus mozzanatát, és mindig partikuláris, e vonásai a legkülön­bözőbb társadalmakban érvényesülnek, s okozói a fentebb már említett kettősségnek: társadalomtükröző és egyszer­smind -torzító természetének. A polgári társadalomban azon­ban jelentős módosulás következik be: bár korábban is vannak a politikát többé-kevésbé hivatásszerűen űző férfiak (és nők), a polgári társadalomban minden – s így a politika is – eszközzé válik, s mint ilyen professzionalizálódik, mind körülírtabb szak­szerűséggel fejlődik ki.¹²

A politika a polgári társadalomban

A politika modernkori (polgári) kifejlődésének is kettős követ­kezménye van. Egyfelől közelít a társadalomhoz, mindinkább az emberért valóvá válik: ez következik eszközzé tételéből is. (Mint ahogy a polgári társadalom ekképpen mindent elindít egy­fajta humanizáció felé.) Másfelől, mivel professzionalizálódik, ez körülírtságának növekedését is jelenti: önálló szubsztancia­ként, önálló társadalmi alrendszerként rögződik. Ez fokozza partikularitását, a politika mindinkább távolodik a társadalomtól, mindinkább mechanizmussá, s ezáltal mind embertelenebbé is válik. (Ez is mindennel így van a polgári társadalomban.)

A polgári társadalmat minden tekintetben az a kettősség jellemzi, ami a piacgazdaságot: a kínálat az emberek igényei­ben megmutatkozó kereslethez igazodik; de ezt a keresletet a piaci konkurencia miatt mindenképpen befolyásolni kell. A poli­tika is a kereslethez igazodó: ezt fejezi ki széles körű érdek­képviseleti rendszere; ugyanakkor széles tömegek számára azt sugallják, hogy a politika képviselete csak alapos szaktudással lehetséges, amelyhez e tömegeknek nem kell érteniük.

A polgári politika természete igen látványosan mutatkozik meg a mi régiónk mostani átalakulása során is. Egyrészt látvá­nyosan robbant be ide a politikai pluralizmus: az érdekképvise­leti szerveződés. (Valójában csak explicitté váltak azok a viszonyok, amelyek eddig nem voltak azok: korábban is voltak érdekcsoport-ütközések, de ezek többnyire a színfalak mögött maradtak, ritkán bukkanhattak felszínre.) Másrészt a politikától való elfordulás, annak az „osztozkodó hivatásosokra” bízása nemcsak a különböző csalódások csömörének a következmé­nye, de sokszoros visszajelzésével táplálja ezt az elfordulást maga a politikai vezetés is, melynek mintha érdeke lenne a tö­meges passzivitás. (A polgári társadalmak politikai viszonyai már jó néhány évtizede mutatják, hogy ez így is van.)

A marxizmus ellentmondásos viszonya a politikához avagy elvetélt kísérlet az alrendszerjelleg felszámolására

Marx a társadalomegész megváltoztatását tekintette mozgalma céljának. A változtató mozzanatot – pl. a Feuerbach-tézisekben – erőteljesen kiemelte. Ha életműve egészét tekintjük azonban – éppen mert társadalomegészben gondolkodott -, a politikai (forradalmi) mozzanat nála csak az Egész változásával össz­hangban értelmezhető, egy olyan, a társadalom minden jelen­tős szférájára kiterjedő rendszerváltás során, amely azután a részrendszereket – s így a politikát is – felszámolja, helyeseb­ben feloldja az alanyivá váló társadalomegészben. Mind­azonáltal – minthogy szemléletének lényegeként a tőkés rendszer egészének tagadása vált közismertté – Marx úgy vált „izmusának” névadójává, mint a rendszer egésze ellen indított koncentrált támadás szimbóluma. A koncentrált támadás vi­szont egyetlen centrum elleni támadás, s a szemlélet itt már átcsúszik a politikai partikularitás terepére. Az osztályharc mindinkább a tőkés hatalmi centrumok elleni politikai harcot kezdett jelenteni; az osztályharcos politikai mozgalom – kora­beli ellenfelét másolva – maga is centralizálódott, Marx pedig – s ez már csak az ő szemlélete ellenében volt lehetséges – e centralizált világkép szimbólumává, a világrend középpontjában álló mindentudó Atyává stilizálódott.

A szocialista mozgalom további története során megpró­bálták áthidalni azt az ellentmondást, amit az okoz, hogy a cél az Egész megváltoztatása, s ezt mindinkább egy részre, egy alrendszerre – s mindinkább csak erre (ti. a politikára) – építve kísérelték meg elérni.¹³ Feltételezték – régebbi írásainkban ez nálunk is felbukkan -, hogy az ellentmondást az oldja fel, hogy szocializmusként éppen egy politikai társadalom jön létre, ame­lyet minden elemében áthat a politika, s a politika partikularitá­sa, a társadalomegésztől való elkülönültsége ezáltal szűnik meg. Az átpolitizálást – tudjuk – az államszocializmus modelljé­ben a gyakorlatban is megpróbálták keresztülvinni, de mivel ki­derült, hogy a politikai alrendszer sehogy sem képes lefedni az egész társadalmat – „törvényének szövedéke mindig felfeslett valahol”-, így az államszocializmus hatalmi politikája váltott, és a társadalom depolitizálásával mintegy nyilvánosan is beismer­te, hogy feladja korábbi rendszerváltó elképzeléseit. (A hatal­mat ekkor még nem adták fel, pedig ez lett volna a konzekvencia.)

Egyetlen alrendszerének meghódításával nem lehet egy rendszert megváltoztatni, de ez másfelől azt is jelenti, hogy az alrendszer ki sem vonható a rendszer hatása alól, vagyis nem lehetséges pl. külön „kommunista” politika – a pol­gári világtársadalom fennállásáig csak polgári politikák lehetsé­gesek. (Szándékaiktól függetlenül a kommunista pártok is csak polgári politikát tudnak folytatni – feltételezve természetesen, hogy a polgári politika a nemzetek és tőkék érdekviszonyaiban megjelenő tőkés világrendszer viszonyainak artikulációja is, és nem szűkül le a demokrácia technikáira.) A tipikus tőkés-pol­gári politika persze jelentősen különbözik a rendszer radikális ellenzékének szerepét betöltő kommunista politikától abban is, hogy míg a kommunista felfogás a rendszer egészéhez igyek­szik viszonyulni, tagadván azt, a polgári politika a rend­szeregészet igyekszik eltüntetni az alrendszerek mögött. (Nem kell itt feltétlenül tudatos manipulatív törekvésre gyanakodnunk: a polgári gondolkodás eleve igyekszik mindent relativizálni; nincs egyetlen törvénye, egyetlen orákuluma, a rendszere lé­nyegét megragadó egyetlen bölcsessége, hiszen a rendszer alapját adó viszonyok is sok tőke versenyén nyugszanak.)

Hogyan lehet meghaladni a politika mai korlátait?

A társadalomegész helyébe semmiképpen sem léphet a politi­ka. De a humanizációs tendenciák és a fokozódó ellélektelenedés kettősségéből elmozdulhat a társadalom a humanizáció felé; a politika, a politikai cselekvésmód közelítése a társadalmi folyamatokhoz nem feltétlenül illúzió. Amikor egy szellemi ter­melési mód kialakulásáról beszélünk, a politika vonatkozásá­ban azokra a folyamatokra gondolunk, amelyek a szellemi munka szerepének rohamos növekedésével a tőkés társada­lom minden területén végbemennek. E folyamatok közös voná­sa, hogy mindazt, amit korábban a tőke eszközzé változtatott – a tőkés társadalom keretei között még esz­közként működve, de – alanyiasítja. (Maga a szellemi munka is ilyen: a tőkés társadalomban eszközzé vált, de a befektetett alkotó energiák révén alanyi szerepét sosem veszti el, sőt, megteremti a holt eszközök „alanyiságát” is; elég, ha csak a múlt századi gépek és a komputertechnika különbségére gon­dolunk.) A szellemi munka szerepnövekedése nemcsak alanyiasít, de aktivizál is, méghozzá az emberek mind nagyobb tömegeit. (Sokat szidjuk az informatikai forradalom azon követ­kezményét, hogy ez a technika az embereket képernyő elé szegezi, passzivitásra kárhoztatja. A használatmód persze az adott társadalom viszonyaiból is következik, amelynek a rend­szer konzerválása végett érdeke az emberek passzivizálása; a lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy a múlt századi gyár­üzem munkásainak lehetőségeihez képest az e technika által lehetővé tett potenciális aktivitásfok összemérhetetlenül meg­növekedett.)

A politikában ugyanezek a folyamatok játszódhatnak le. A tudatos aktivitás szélesedik (hiszen a szellemi munkavégző po­litikai aktivitása kimutathatóan nagyobb); s ami a politikának a társadalom felé közeledése szempontjából még fontosabb, nő az egyéni részvétel alanyisága, az egyén számára fontos dolgok politikai artikulációjának lehetősége.

Mindebből azonban egészen újfajta politikai magatartások következnek. Nemcsak a tagadás formájában, ahogy pl. a fun­damentalista Zöldek alternatívát hirdettek meg a parlamenti de­mokráciával szemben, hanem abban is, hogy a pártpolitika mindinkább átadja a helyét az egyének konkrét célokat szolgáló összefogásán¹⁴ alapuló politizálási módoknak: ad hoc mozgalmaknak, állampolgári kezdeményezéseknek.

Ha a centralisztikus államszocialista kísérletet az „egyetlen törvény” dogmatizmusával, a polgári társadalmat a „nincs álta­lánosan érvényes törvény” liberalizmusával jellemezhetjük, az alakuló szellemi termelési mód politikai szemléletét (mint ahogy általános szemléletét is) a „több egyenrangú általános érvényű törvény” egyidejű elfogadásával írhatjuk le. Hogy ez mit jelent?

Ez a szemlélet társadalomegészben gondolkodik, de azt nem próbálja egyetlen rohammal meghódítani, tudja, hogy arra sen­ki sem jogosult: minthogy a rendszeregész – különböző met­szeteiben szemlélve – mindig több, egyidejű rendszer, ezért leírni is csak több, egyidejű igazsággal lehet. Ha pedig több az igazság, akkor egyik sem tarthat igényt kizárólagos ha­talomra az Egész felett, de mindegyik igényt tarthat arra, hogy az Egészben érvényesíthesse magát. Ez a szemlélet nem tud hatalomért (azaz kizárólagosságért) küzdő pártok­ban gondolkodni, csak egy-egy ügy érvényesítéséért való összefogásban (s az ember élete során így igen sok különbö­ző ügyet vállalhat fel, hol ezzel, hol azzal alkotva szövetséget: az embereknek egy ilyen politika-felfogásban nincsen egyszer és mindenkorra szabott helyük). S minthogy a társadalomban az érdekek eleve így oszlanak el, ha egy ilyen „politikai” felfo­gás – a társadalom hagyományos politizációja helyett a politika társadalmasítása – uralkodóvá válik, ez valóban a „politika” és a társadalom összeolvadását, a „politika” va­lóságos megszűnését jelentheti.

Jelenünk azonban ettől még igen távol áll. A „politika” fénykorát éli, mindent meghatározni látszik. És – megint – mindinkább elszakad attól a társadalomtól, amelynek érdekvi­szonyait kifejezni ígéri.

Jegyzetek

1 S persze ebben a világpolitikai sakkjátszmában egészen kis országok is részt vehetnek, sőt, a világpolitikai lépték – hiszen ez szemlélet kér­dése – bármilyen helyi politikában érvényesíthető.

2 A „politikán” a továbbiakban mindezt együtt értjük. Mint ahogy együt­tesükben tekinthetjük „politikának” pl. a kormányzati-jogi politikát, a po­litikai érdekképviseletet és a közvélemény nyomását, amelyek igen eltérő módon „politikaiak”, de egy társadalom politikai élete ezekből, ezek egymásra hatásából összetevődő (al)rendszer.

3 Talcott Parsons sokat idézett modelljében a társadalom 4 alrendsze­rét szembesíti egymással: gazdaság – politika – kultúra – társadalmi közösség; ezekhez egy-egy funkció társul: alkalmazkodás – célelérés – a szerkezetminták fenntartása – integráció. Véleményünk szerint e modell fő gyengéje, hogy nem egynemű kategóriákat hoz közös neve­zőre. Jürgen Habermas, aki hivatkozik is Parsons rendszerére, érzi ezt a problémát, mégis fenntartja ezt a (a polgári társadalom funkcionális széttagoltságát jól kifejező) kategória-rendszert, csak a társadalmi kö­zösség – illetve a kultúra – átfogóbb jellegét hangsúlyozza. A valósá­gos integrációt azonban nemcsak hogy nem a politika, de nem is a szintén a társadalomegész alrendszereként felfogható „társadalmi kö­zösség” mint alany hozza létre, hanem az a folyamatok eredőjeként létrejön.

4 A parsonsi-habermasi felfogásban mindegyik társadalmi alrendszer elsődleges funkciója végül is a racionalizáció. A polgári társadal­makban ez valóban meghatározó érték, s ennek érvényesítésével a gazdaság vagy a politika is integratív szerepet játszik. Ha azonban fel­tételezünk egy, a polgárinál fejlettebb társadalmat, amelyben a humanizáció értéke tölti be a rendszerszervező erő szerepét, akkor egyértelművé válik a gazdasági, illetve a politikai alrendszerek kiemelt helyzetének történelmi relativitása, a polgári társadalmakhoz kötöttsé­ge is.

5 Ilyen felismerés híján a politika a saját mozgásterét szűkíti le: pl. a nyolcvanas évek Lengyelországában, ahol a katonai diktatúrával csak annyit tudtak elérni, hogy elvágták a társadalom politikai kifejeződését, lefojtották a társadalmat, s ezáltal egy megoldatlan helyzetet konzer­váltak, amely azután szükségképpen visszavetült rájuk: ha a politika, amikor a társadalom mozgásban van, csak elfojtani tud, maga bizo­nyítja megoldásképtelenségét, alkalmatlanságát. (Mint az olyan félté­keny férj, aki asszonya gyanús eltávolodására csak úgy tud reagálni, hogy rázárja az ajtót.) És ekkor már kényszerpályára kerül. S itt politi­kán nemcsak a kormánypolitikát értve. A politikai szférában hozott bár­mely lényeges döntés a társadalom egész politikai alrendszerének mozgásában gyűrűzik tovább, s ha a politika valamely fontos aktorának tevékenysége elmozog a társadalomegész valóságos állapotától, akkor az egész politikai alrendszer elmozog tőle, és csak nagy nehéz­ségek árán kerül vele újra – persze mindig csak viszonylagos – össz­hangba.

6 A szocialista mozgalmak politikai jellege elválaszthatatlan attól, hogy e mozgalmak a kapitalista társadalomban jöttek létre, amely maga is túl­ságos súlyt ad a politikának.

7 Nagyon jelentós összefüggés a társadalomban a politika és a gazda­ság közötti viszony. Egy drasztikus gazdaságpolitika éppoly jelentősen meghatározhatja az ország gazdasági fejlődését, mint ahogy ez a gaz­dasági fejlődés a politika állandó hánykolódásai között is végbemehet (jól ismerjük a II. világháború utáni olasz példát, állandó kormányválsá­gaival – és a gazdaság szinte folyamatos erősödésével). A magyar gazdasági reform viszont állítólag egy politikai fordulaton akadt el 73-ban (valójában a társadalmi feltételek végiggondolatlanságán, amit ké­sőbb sem pótoltak: bár felismerték, hogy a társadalmi rendszer okozza a problémát, de ezt a kérdést elintézték azzal, hogy a piacgazda­sághoz kapitalista társadalmi rendszer kell, s ettől kezdve egyre erő­teljesebben követelték a társadalmi változáshoz vezető politikai fordulatot, azzal a jelszóval, hogy piacgazdaságot csak piacbarát politi­kai környezetben lehet kialakítani). A társadalom és a politika fogalma­inak összecsúsztatása a rendszerváltás után „gyümölcsözik”, mikor a társadalmi feltételeken, melyekkel változatlanul nem számolnak, sorra elkopnak a politikai erők. Mindenesetre mindaz a fordulat, ami a gaz­daságban végbement: a hadikommunizmus, a mechanizmusreform, a visszarendeződés és a mai privatizáció – politikai fordulatok voltak a gazdaság politika-szempontú befolyásolására. A politikának éppen az a drámai vétsége ezekben az esetekben, hogy a gazdaságot az ilyen vagy olyan politikához igyekszik idomítani, s nem a társadalomhoz.

8 Ezért is kerül oly gyakran összeütközésbe a politikai alrendszer belső logikája az erkölcsével. Utóbbi ugyanis a társadalom mikromozgásainak összehangolója, kiegyensúlyozója – a társadalom logikája szerint. A politika, a politikai hangsúlyokat érvényesítő alkalmazkodás azért kí­ván oly gyakran erkölcstelenséget képviselőitől, mert szférája a tár­sadalomegésztől különválik, s hogy az attól idegenné lett rész­szempontjait a társadalomegészben érvényesíthesse, erőszakot kell tennie a társadalmat egyébként egyensúlyban tartó magatartási nor­mákon.

9 A bukás közvetlen oka éppen az volt, hogy megpróbálták a rendszert demokratizálni, közelíteni eredeti elveihez, magasabb szintre emelni. Ez nem azért vezetett kudarchoz, mert „emberarcú szocializmus” nem lehetséges, hanem azért, mert amikor a reformkísérlet bekövetkezett, a társadalomegész nem ebbe az irányba mozgott, az emberek több­ségének reflexeit egyáltalán nem ez a célkitűzés mozgatta (ha­nem például a magasabb életszínvonal vagy a nagyobb individuális szabadságfok igénye).

10 A politika szerepének megnövekedése, az ember „homo politicusi” oldalának előtérbe kerülése egyébként gyakorta torkollik a cézárizmus vagy a despotia valamely formájába. A teljhatalmú politikai vezető ilyenkor éppen a homo politicus szimbólumaként emelkedik fel, olyan emberként, aki mintegy magába sűríti a kor politikai emberének képes­ségeit; átveszi a többiektől a politikai cselekvés felelősségét.

11 A későbbi „abszolút” hatalmakat már vallásokkal, jogelvekkel kell le­gitimálni, abszolút voltukat bizonyítani, hiszen magától semmiféle egyenlőtlenség nem fogadtatik el „természet adta” különbség gyanánt.

12 Ez összefügg azzal is, hogy tömegek válnak a politika aktív résztve­vőivé; a (az aktivitás az antikvitásban is megvolt, de ott, bármily sokan politizáltak is, ezt egyénekként tették, a modern pártpolitikai rendszert éppen a tömegek mint tömegek szerepe különbözteti meg). A politika is ugyanúgy tömegfogyasztás tárgya lesz, mint bármely árucikk, s ezért ugyanolyan iparszerűen kell megtermelni is.

13 A politikára épített rendszerváltási kísérlet, az ezt végrehajtó politikai, majd állami centrum szimbólumaként Lenin emelkedett Marx mellé. Megkülönböztetett funkciójuk mindvégig meg is maradt: a hagyomá­nyos kommunista világképben Marx mindenképpen a centralisztikusan felfogott – építendő – világrend, Lenin pedig az állami-politikai irányítás szimbóluma és nemtője.

14 Vegyünk egy történelmileg talán távolabbi példát. A fasizmus megállí­tására népfrontokat szoktak szervezni: egyébként különnemű pártok összefogását a közös ellenség ellen. Természetesen e népfrontok akti­vitása sokkal többet ér, mint a passzív bezárkózás, e népfrontok mégis illúziók forrásai. A pártok azért pártok, mert különböző irányokban ha­ladnak. Ha együttműködnek, ez mindig azt jelenti, hogy az erősebb ki­terjeszti befolyását a gyengébbre. S esetleg éppen nem az az erősebb, akinek nagyobb a történelmi igazsága. Mivel minden párt meg van győződve arról, hogy az ő történelmi igaza az erősebb, így mindenki félti azt a többiektől, akiknek céljait a saját célok hű követése esetén még időlegesen sem lehet elfogadni, s ez aztán sok esetben a népfront megvalósulásának akadályává válik. Ebből is az következik, hogy ilyen esetekben – s ez minden közös ügy modellje – nem mint pártoknak kell összefogni, hanem az aktuálisan új politikai minő­ség (a választott példa esetében ez az „antifasiszta”) alapján az egyes embereknek.

Minden háború áldozata az igazság. (R. Kipling) 

A közeli jövő a történelem vékony forgácsa – írja Fernand Braudel. Kusza vonalak rajzolódnak rá, ezekből próbáljuk összeállítani a következő évszázad világának fő vonásait.

Fél évezreddel ezelőtt Amerika felfedezésével Nyugat-Eu­rópa határai kitágultak. Most a globalizálódó világ (újrafelfede­zésére kényszerülünk. „Beléptünk – írja Edgar Morin – a planetáris korba, de ez még csak annak vaskorszaka. A fajok, a vallások, az ideológiák gyűlölet-örvényei háborúkhoz, pusztí­tásokhoz, mások megvetéséhez sodornak bennünket. Bár egy­máshoz kötődünk, mégis ellenségei maradtunk egymásnak". (A nagy elképzelés, Le Monde, 1988. szept. 22.)

Vajon az Öböl-háború epizódszerű kisiklás-e a békét, de­mokráciát, jólétet és – a regionális ellentéteket enyhítő – mo­dernizációt ígérő világ felé vezető úton? Vagy a hatvanas évek óta kibontakozó globális strukturális válság egyik legdrámaibb láncszeme? Annak bizonyítéka, hogy a felhalmozódó feszültsé­geket, egyenlőtlenségeket, erőviszony-átrendeződéseket már csak robbanásokkal lehet – ideiglenesen – kezelni, szabá­lyozni?

Az Öböl-háború nem világháború, de összetett világfolya­matok terméke és kihatásai megrázkódtatják a világ egészét. Miért azonosul Nyugat-Európa a kezelhetetlenség Egyesült Ál­lamok képviselte logikájával, és ugyanakkor – legalábbis bizo­nyos mértékig – miért határolja mégis el magát tőle? Milyen érdekek váltják ki a szolidaritás és a különállás ezen együtte­sét? Előmozdítja vagy hátráltatja ez a háború Nyugat-Európa integrációját, az európai entitás kialakítását?

Mi késztette az amerikai kormányzatot arra, hogy Kuvait iraki megszállására a katonai válaszadást szorgalmazza? A nemzetközi jog tiszteletben tartása, az állami szuverenitás elvé­nek megvédése, az agresszor visszaszorítása és megbünteté­se? Tagadhatatlan, hogy ezek a motivációk is szerepeltek a döntésben. Figyelembe véve azonban, hogy számos más eset­ben a nemzetközi jog megsértése nem váltott ki ilyen felhábo­rodott reakciót, felvetődik, hogy az iraki agresszióval szembeni fellépés igazából egy átfogó stratégiai koncepció szerves ré­sze. Persze nem egyszerűen ürügyről, hanem inkább kény­szerek és kedvező körülmények kiaknázásáról van szó. Jelentős, bár nem döntő eleme ennek az összefüggésrend­szernek a kőolaj-utánpótlás biztosításának motívuma, hiszen ha egyszer kitermelik, akkor azt kedvező vagy kedvezőtlenebb feltételek között, de értékesíteni kell. Ha Irak folytatja terjeszke­dését (például Szaúd-Arábia irányában), akkor kivételezett po­zícióit ideig-óráig zsarolásra használhatta volna fel. A kialakuló, Irak-dominanciájú új regionális imperialista tömb veszedelmes kihívást jelenthetett volna Észak hegemóniája ellen, instabilab­bá és ellenőrizhetetlenebbé téve a jelenlegi világrendet.

Az amerikai stratégiai koncepcióhoz tartozik az a megfon­tolás is, hogy a Földközi-tengernek – különösen közel-keleti ré­szének – jelentős geopolitikai szerepe van az Atlanti-, az Indiai-, és a Csendes-óceán közötti összeköttetésben. Ha Irak regionális nagyhatalommá válna, ez létükben veszélyeztetné a térség azon politikai kormányzó elitjeit, amelyek az USA-ra tá­maszkodnak és amelyekre az USA támaszkodik. (Elsősorban Izraelről van szó, de nem utolsó sorban Szaúd-Arábiáról, az Emirátusokról és Egyiptomról.) A terjeszkedő és Izraelt veszé­lyeztető, a nyugati világgal dacoló Szaddam Húszéin Irakja az arab-muzulmán világ központjává, a nasszerizmus új válfajá­nak megvalósítójává válhatott volna.

De mindezt tekintetbe véve, véleményem szerint az ame­rikai kormányzat döntésében elsődlegesen az a felismerés játszott szerepet, hogy az Öböl-háború révén az Egyesült Álla­mok előtt a nemzetközi viszonyokban jelenleg adott, de később vissza nem térő kedvező körülmények és esélyek kiaknázásá­ra nyílik lehetőség. Ma még megkísérelheti visszaállítani, meg­szilárdítani, sőt, kiszélesíteni világhegemóniáját, kísérletet tehet egy sajátos, viszonylagosan egypólusú világrend kialakítására.

A mai USA számára kedvező körülményeknek tekintem:

– a Szovjetunió pozícióinak összezsugorodását Európában és a Harmadik Világban;

– a Szovjetunión belül zajló bomlási folyamatokat, amelyek következtében a Szovjetunió kezdeményezési sávja nagymér­tékben leszűkül (még ha éppen az Öböl-háborúban mindkét fél részéről felértékelődik is a mégiscsak-nagyhatalom Szovjetunió támogatása és kívülmaradása);

– azt, hogy az egységes európai piac még nem lépett élet­be, az összeurópai entitás még embrionális állapotban van, a kelet-európai országok beilleszkedése zaklatott folyamat lesz és – legalábbis a közeljövőben – csak viszonylagos lehet;

– hogy Németország erejének egy jelentős részét az újra­egyesítéssel járó politikai és gazdasági problémák kötik le;

– még csak körvonalazódik Németország keleti expanzió­ja, a Szovjetunióval való szorosabb együttműködés, az eurázsiai térség, mint gazdasági-politikai régió kiépülése;

– Franciaország még nem tudta konszolidálni és kiszélesí­teni befolyását az arab-muzulmán térségben;

– Japán még nincs abban a helyzetben, hogy elszakítsa a köldökzsinórt, amely geopolitikailag és gazdaságilag az USA-hoz kapcsolja, az USA-hoz, amelynek még katonai védelmére szorul, s amelynek gazdaságába jóval szélesebben hatolt be, mint a Közös Piacéba;

– az arab világ talán még sohasem volt olyan megosztott, mint éppen napjainkban (a demográfiai és az urbanizációs rob­banás, a gazdasági növekedés megtorpanása, az eladósodás, a szélesedő és elmélyülő nyomor, a spekuláció elburjánzása következtében felfeslenek a társadalom szövetei, mindez de­stabilizálja a politikai rendszereket, diszkreditálja a nemzeti fel­szabadító mozgalmak során kialakult pártokat és eszméket. E táptalajon a vallási fanatizmus, a politikai hisztéria a lakosság mind szélesebb köreiben hódít, jogosult törekvések és indula­tok retrográd politikai és ideológiai köntösben jelennek meg, a reflexió helyett az agresszivitás reflexei kerekednek felül. A po­litikai törésvonalakat, egy-egy ország ingatag helyzetét, expan­ziós törekvéseit az Egyesült Államok ideiglenesen kiaknázhatja saját érdekei érvényesítésére);

– a Harmadik Világban a radikális mozgalmak vereséget szenvedtek vagy elszigetelődtek;

– Kína igyekszik kitörni elszigeteltségéből (hosszú távú modernizációs törekvései megvalósítása érdekében Japánhoz és az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatait privilegizálja. Nem „jóindulatú", de megértő semlegességet tanúsít az Öböl­háború kapcsán, abban a reményben, hogy az idő neki dol­gozik. Visszafogott semlegességét belső stabilizálódásának igénye is magyarázza).

Az Egyesült Államok mindezekért abból indulhatott ki, hogy amennyiben a háború nem húzódik el és a győzelem nem követel nagyobb emberveszteséget az amerikaiak és szö­vetségeseik részéről, úgy az USA fenntarthatja túlsúlyos jelen­létét a közel-keleti térségben, biztosíthatja Izrael katonai pozícióit, tartósíthatja az arab-muzulmán világ megosztottsá­gát, lassíthatja, megzavarhatja – ha nem törheti is meg – fő vi­lággazdasági vetélytársainak dinamikáját: Japán előretörését és a Közös Piac átalakulását összeurópai piaccá. Elérkezett az a történelmi szakasz, amikor az USA elérheti azt, amit nem tudott teljesen kivívni a második világháború során és után: megvalósulhat a Pax Americana. (1945-ben kénytelen volt megosztani a győzelmet a Szovjetunióval, s bizonyos mér­tékig tekintettel lenni Anglia és Franciaország befolyási öveze­teire is.) Az amerikai elnök megfogalmazása szerint most „az a szerencse adatik meg számunkra, hogy magunknak és az utá­nunk jövő nemzedékeknek egy olyan új világrendet kovácsol­junk ki, amelyben a jog és nem a dzsungel törvényei vezérlik a nemzetek magatartását". (International Herald Tribune, 1991. jan. 17.)

Összefoglalva: mind az USA, mind Irak a kérlelhetetlenség logikáját érvényesíti. Az USA a maga világhegemóniára törő stratégiáját a nemzeti jognak, az államok nemzeti szuverenitá­sának a védelmezésével, a nemzetek közötti viszonyok terüle­tén a demokrácia elveinek érvényesítésével kapcsolja össze. Irak viszont úgy tünteti fel saját, regionális hegemóniára törő politikáját, mint a Nyugat által szervezett keresztes hadjárat el­leni harcot; mint az arab-muzulmán közösség küzdelmét az évszázadokon keresztül elszenvedett megaláztatások ellené­ben; mint jogvédő fellépést az izraeli államnak a palesztin nép rovására végbemenő beékelődése ellen; mint felhívást az ame­rikai érdekeket kiszolgáló arab monarchiák forradalmi eltávolítá­sára. Vajon az USA összekapcsolhatja-e katonai győzelmét egyfajta politikai diadallal is? És Irak a katonai vereséget egy politikai győzelemmel?

De térjünk vissza eredeti kérdésfelvetésünkhöz: mi kész­tette Nyugat-Európát arra, hogy végül is beletörődjék a katonai megoldásba és elkötelezze magát az USA oldalán? Mennyire egyértelmű ez az azonosulás?

Nyugat-Európa elkötelezettsége és kettős játéka

Nyugat-Európa nem határolta el magát az USA-tól, mert:

– Országai még nem tudnak egységesen fellépni közös érdekeik érvényesítéséért. (Nagy-Britannia inkább lesz az USA új Kanadája, kitüntetett európai szövetségese, mintsem hogy alárendelődjék Németországnak vagy Franciaországnak; Fran­ciaország attól tart, hogy kialakulhat egy Bonn-Moszkva ten­gely, illetve hogy Németország újraegyesítése után ő csak szerény másodhegedűs szerepet játszhat Európában. Nem ér­dekelt egy olyan világrend kiépítéséhez való hozzájárulásban sem, amely aláásná Észak hegemonisztikus pozícióit is. Olasz­ország, Spanyolország, Portugália politikailag és gazdaságilag egyszerűen kénytelen a Közös Piac és az USA sodrásában maradni).

– A kelet-európai rendszerek összeomlása és a Szovjet­unió új nemzetközi gondolkodásmódja eufórikus hangulatot te­remtett Nyugat-Európában. Az enyhülés, a demokratizálódás diadalmenetéről beszéltek és írtak. Úgy tűnt, hogy a francia for­radalom üzenete két évszázados késéssel elérte Kelet-Európa térségeit, Kelet-Európa európaizálódni kíván: „Világ demokratái, egyesüljetek – Nyugat zászlaja alatti" Ezzel újból megkezdőd­het Nyugat-Európa terjeszkedése Kelet – és az arab-muzul­mán világ – felé is. Gyorsan kiderült azonban, hogy a kelet-európai változások visszahatása kedvezőtlen megrázkód­tatásokkal jár. Következményeiben a Harmadik Világ inga­tagsága, nyugtalansága is ránehezedik Nyugat-Európára. Évszázadokon keresztül Nyugat-Európa alakította a világ sor­sát. Az általa gerjesztett feszültségek, viharok, háborúk hatá­sait feltartóztathatta. Az utóbbi évtizedekben azonban már nemigen tudta kivédeni a hullámok visszaáramlását. A külön­böző gazdasági, politikai, kulturális térségek mindinkább össze­kapcsolódnak és ugyanakkor összeütköznek egymással. Az USA gazdasági és katonai hatalma nélkül a Nyugat nem lenne képes stabilizálni a jelenlegi – hierarchikus – világrendszert, szabályozni a feszültségeket.

– A Szovjetunióban megjelentek a glásznosztyot, pere­sztrojkát aláásó visszarendeződés jelei. Egy sajátos orosz bonapartista rendszer van kialakulóban. A gorbacsovi vissza- és kivonulási stratégia, az „új nemzetközi gondolkodás", amely előmozdította az enyhülést és a leszerelést, most kérdésessé válik. Nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy a megegye­zések helyett újból a súrlódások és a feszültségek fognak sza­porodni. A Szovjetunió még nagyhatalom, és arra kényszerül, hogy ellenálljon az USA nyomásának, amely azt célozza, hogy a Szovjetunió is maradéktalanul elfogadja őmögötte a másod­rendű szerepet. Milyen pólusok között fog mozogni a Szovjet­unió kettős játékának ingája? És ha összeomlanék a Szovjetunió? Ez milyen felfordulással járna Európában és a vi­lágban? Mindeme bizonytalanságok a régi reflexet élesztik fel: Nyugat-Európa inkább az Egyesült Államokban keresi szövet­ségesét, mint a Szovjetunióban.

Mindennek ellenére és ezzel egyidejűleg az óvatos elhatá­rolódás és bizonyos fokú különállás jelei is tapasztalhatók Nyu­gat-Európa magatartásában. Ennek megint csak több oka van:

– Meg akarják óvni a Közös Piacot, s azt a tervet, hogy azt összeurópai piaccá bővítsék. (A Közös Piachoz tartozó la­kosság a volt NDK-t is beleértve 340 millió fő. Részesedése a világimportból megközelíti a 30%-ot, a világexportból megha­ladja a 31%-ot. Terjeszkedése Ázsia felé csak növelheti súlyát a világgazdaságban.)

– Az arab világnak a Nyugattal szembeni kihívása na­gyobb, közvetlenebb veszélyeket rejt magában Európa, mint az USA számára (kb. 8 millió arab-muzulmán vendégmunkás, il­letve bevándorlói).

– Ha a háború elhúzódna és Izrael bekapcsolódik a had­műveletekbe, akkor az arab csapatok nagyrészt feltehetőleg ki­válnak a koalícióból, Irán feladja semlegességét: Amerika Izraellel megnyeri a háborút, de politikailag vereséget szenved. Nyugat-Európa nem akart kimaradni egy lehetséges katonai győzelemből, de fel kellett készülnie arra is, hogy ne szenved­jen súlyos politikai veszteségeket az arab-muzulmán térség­ben. Arra, hogy a nemzetközi tárgyalásokon közvetítő szerepet töltsön be, engedmények tételére kényszerítve az amerikaiakat és ellensúlyozva a Szovjetunió kedvezőbb pozícióit. Nyugat-Európának létérdeke, hogy középtávon magához kapcsolja a kelet-európai és az arab-muzulmán térséget. Franciaország és Németország keresni fogja azokat a módozatokat, amelyek se­gítségével szabályozni lehet e térségek együttműködését és összeütközéseit.

– Nyugat-Európa tartózkodó részvétele és ingatag külön­véleménye az Öböl-háborúban részben arra is visszavezet­hető, hogy a közvélemény egyre növekvő hányada (ke­resztények, humanisták, pacifisták, kommunisták, zöldek, szo­cialisták, gaulleisták, trockisták, anarchisták stb.) követte az eseményeket, szemlélte a cenzúrázott képáradatot, a félreve­zető kommentárokat tartózkodással, aggodalommal, ellen­szenvvel, felháborodással, a demokrácia nevében elítélve a demokrácia megvédésének ürügyén véghezvitt erőszakot, a kérlelhetetlenség minden közvetlenül érdekelt fél által tanúsított logikáját, Kuvait megszállása előtt, alatt és utána is. Repedé­sek mutatkoztak ezzel kapcsolatban például a francia politiká­ban a jobbközép és a balközép pártjaiban is. Jacques Almaric, tekintélyes szemleíró írása ezt a hangulatot tolmácsolja (Le Monde, 1991. február 7): „Mindenki tudja, hogy a legrosszabb előttünk áll. Meghalni Kuvaitért? Önző emírekért? Az Egyesült Államokért? Az ő kőolajtársaságaik megerősítéséért? Rosszul választott-e Franciaország, amikor felkapaszkodott az Irak-elle­nes koalíció vonatának utolsó vagonjába? Diplomáciája megté­pázódott, különösen az arab világban. Nem emlékeztet ez a háború a rossz emlékű gyarmati háborúkra?".

Sok gondolkodó emberben felvetődik: van-e erkölcsi jo­gosultságuk a nyugati nagyhatalmaknak a nemzetközi jogra, a demokrácia megvédésére hivatkozni, vagy: „a nagykoalíció szervezői csak az erőviszonyok alakulását mérlegelték. Elfo­gadták, hogy zászlajuk alatt harcoljon Szíria, amely megsérti a jogot Libanonban; Törökország, amely megsérti a jogot Cipru­son; Marokkó, amely megsérti a jogot Nyugat-Szaharában; és más államok, amelyek saját határaikon belül sértik meg a jo­got". (Claude Julién: Egy ilyen tiszta háború. Le Monde Diplomatique, 1991. február.)

Serge July, a Liberation című napilap főmunkatársa, Mitterrand híve, lapja január 28-i számának vezércikkében állapítja meg: „Szaddam Húszéin veresége és bukása ellenére az ál­lamfő (= Mitterrand) győzelme csak pirruszi győzelem lenne: Franciaország kitoloncolása a Maghreb térségből; a maghrebi eredetű közösségek destabilizálódása országunkban; törések, lázadások a baloldalon; az Európai Közösség a tehetetlenség állapotába hullana vissza: a kuvaiti kalandból nem maradna más Mitterand számára, mint egyszerűen idomulni az Egyesült Államokhoz".

Az Öböl-háború szorosan összefügg tehát világunk globá­lis strukturális válságával, amelynek tünetei először a Harmadik Világ országainak többségében váltak nyilvánvalóvá, majd a Szovjetunióban és Közép-Kelet-Európa térségében is (kapcso­lódva azokhoz a folyamatokhoz, amelyeket a világrendszer át­rendeződése és a pártállam-rendszer felbomlása gerjesztett); napjainkban pedig elérték a nyugati nagyhatalmakat is, s ezál­tal az erőviszonyok jelentős átrendeződésére, új megrázkódta­tásokra és konfliktusok sorozatára számíthatunk.

A hagyományos nemzetközi baloldal nem készült fel a fej­leményekre. Egymást kizáró állásfoglalásokkal kényszerül azo­nosulni. Egyidejűleg vádolni az Egyesült Államokat és Irakot; követelni az iraki csapatok kivonását Kuvaitból, és fellépni a háború ellen; rokonszenvezni az arab-muzulmán népek meg­mozdulásaival, és elhatárolódni a fundamentalisták retrográd ideológiájától és politikájától; biztosítékokat adni Izrael állam fennmaradására, és elítélni Izraelt agresszív politikájáért. Egy­idejűleg kell elhatárolódnia az USA világhegemonisztikus törek­véseitől és a Szovjetunióban zajló antidemokratikus kurzustól. Támogatnia az összeurópai integrációt, és fenntartásokkal él­nie az európai szupranacionális intézményrendszerek kiépí­tésével szemben, amelyek korlátoznák a nemzetállamok szuverenitását és a szabad politikai mozgásokat. Fel kell lép­nie az idegenből jött munkások iránt tanúsított faji megkülön­böztetés és gyűlölködés ellen, és megvédeni a saját nemzet bérből élő népességét a bevándorlók azon törekvéseivel szem­ben, hogy akármilyen bór- és egyéb feltételek mellett munká­hoz jussanak. Védelmeznie kell a szocialista eszméket és értékeket, ugyanakkor élesen bírálnia a kapitalizmus meghala­dásának eddigi gyakorlatát.

Még sokáig lehetne sorolni ezeket a dilemmákat. A nem­zetközi baloldalnak megújulásához új tájolási pontokra, új elméleti platformra ás stratégiára, új szervezeti és működé­si formákra van szüksége, hogy hatékonyabban befo­lyásolhassa az események menetét. Nyugat-Európában elmélyült és széleskörű viták folynak e kérdésekről. Hiszen a tót nem kevesebb: gyökereket verni egy új valóságban, vagy a történelem kivetettjeivé válni. El kell töprengenünk Claude Juli­én fájdalmas és ironikus megállapításán, amely a kelet-európai népek számára különösen aktuális, hiszen e háború sem gaz­daságilag, sem politikailag nem mozdítja elő integrálódásunkat a Közös Piacba (Japán, Németország és az arab kőolajtermelő országok nem bennünket pénzelnek, hanem az Egyesült Álla­mokat): „Egy háború mérlege nemcsak arra alkalmas, hogy ki­jelölhessük a győzteseket és a legyőzötteket. E mérlegben a félrevezetettek is szerepelnek, akiket a történelem sietve igyek­szik elfelejteni. Ma sajnos, nagyon hosszú lesz a becsapottak listája." (Claude Julien: Egy ilyen tiszta háború. Le Monde Diplomatique, 1991. február.)

Paris, 1991. február

Ha némely más kelet-európai országgal, különösen ha, mond­juk, az NDK-val, Csehszlovákiával vagy Romániával hasonlítjuk össze, a magyarországi átmenet a kommunista egyeduralomból a többpárti demokráciába szinte már természetes fejlődésként tűnik fel. A politikai élet demokratizálódását és a piacgazdaságra való áttérést, a Varsói Szerződés országaiban végbement át­alakulások e két lényegi momentumát, Magyarországon egy hosszú előkészítő folyamat előzte meg. A kádárista rezsim kor­látozott, mindazonáltal kézzelfogható liberalizmusa már jóval korábban lehetővé tette egy alternatív gondolkodású elit szín­relépését és eszméik megfogalmazódását. Ezzel egy időben a rezsim által 1968-ban megkezdett piaci reformok egyre radiká­lisabb, bár egyenetlen megvalósítása (mind a gyakorlat, mind az elmélet szintjén; a kommunista párton belül és kívül) azt mutatta, hogy a szükséges változtatások alapvető iránya te­kintetében a hivatalos, a félhivatalos és az ellenzéki elit tu­lajdonképpen már a 80-as években megegyezésre jutott. Ebből adódott, hogy Magyarországon az átmenet végül nem jelentett mást, mint a társadalom egy igen szűk rétegén, a po­litikai és kulturális eliten belüli hatalomváltást, mely ugyan a tömegek részvétele nélkül, de ugyanakkor, persze, mégis ob­jektív szocio-ökonómiai és politikai tényezők hazai és külső nyo­mására ment végbe.

A gazdasági reform kudarca

A közgazdászok és a hivatalos irányítás képviselői – beleértve a vezető pártfunkcionáriusokat is – egyaránt arra a megállapí­tásra jutottak, hogy a reform nem hozta meg azt a minőségi áttörést, amit szorgalmazói reméltek tőle. E megállapítás két, a reformfolyamat céljával, illetve eszközével összefüggő kritérium­ra alapozódott. A reform célja a gazdaság hatékonyságának megteremtése volt, mindazzal együtt, amit ez az előállított javak minősége, az export stb. területen maga után von. Az eszköz a nagyobb piacfüggőség kialakítása lett volna, szemben a bü­rokratikus koordinációval. (E kísérletig a legátfogóbb koncepció, ami a szocialista gazdaság megújítására született, a jugoszlá­viai önigazgatási reformok korai szakaszának koncepciója volt.) A 80-as évek második felében a magyar gazdaság teljesítmé­nye – a növekedés, produktivitás, reáljövedelem, külkereskede­lem és eladósodás standard kritériumai alapján – már semmivel sem volt jobb, mint a többi KGST-ország gazdaságaié, ahol ilyen reformok nem történtek. Az életszínvonal egyértelműen hanyatlott (lényegében az 1973-as szintre esett vissza); az or­szág egy főre eső adósságállománya magasabb volt, mint bár­mely más KGST- államé (az összvolumen elérte a 20 milliárd dollárt); a 10 milliós népesség 20 százaléka a hivatalosan meg­állapított létminimum alatt élt; a nyugati országokkal folytatott kereskedelem intenzitása csökkenő tendenciát mutatott.¹

De a reform nemcsak céljának, a gazdasági hatékonyság­nak megvalósításában vallott kudarcot, hanem – ahogyan szé­les körű felismerés mutatta – az eszköz tekintetében is, amennyiben a remélt áttérés a bürokratikus koordinációról a piacra alapjában véve nem törtónt meg. Kornai János, Magyar­ország egyik legelismertebb közgazdásza, 1986-ban ezt írta: „a vezetők előmenetele, a cég fennmaradása vagy megszűnte, az adók, az állami támogatások és hitelek, az árak és a bérek és egyáltalán a cég prosperitását érintő valamennyi pénzügyi »sza­bályozó« sokkal inkább a felsőbb hatóságok, mint a piaci viszo­nyok függvénye”.² Ugyanezt a nézetet fogalmazta meg még erőteljesebben Bauer Tamás: „a nagyobb törvényi vagy formális függetlenség ellenére, a magyar állami vállalatok az 1980-as évek közepére kiszolgáltatottabbak voltak az állami hatóságok­kal folytatott alkufolyamatok eredményének, mint 10-15 évvel korábban”.³

Minthogy sem a hivatalos gazdaságirányítás, sem az állami vezetők többsége és a külföldön élő értelmiségiek sem tekintették soha lehetséges alternatívának a döntésho­zatal demokratikus kontrollját a piac kényszerítő fegyelmé­vel szemben, a magyar gazdaság kudarcalt általánosan, gyakorlatilag a kritikusan szembenálló értelmiség egésze – és egyre növekvő mértékben maguk a pártvezetők is – a piaci politika következetes végigvitele elégtelenségének tudták be. Az 1980-as évek vége felé a párt vezetői nyíltan felvállalták a piacgazdaságot (ahol a piac immár nemcsak a javak, hanem a tőke és munka piacát is jelentette) mint a gaz­dasági válságból való kilábalás egyetlen útját. 1989 elején az MSZMP által uralt parlament megszavazta a Társasági Tör­vényt, amely tulajdonképpen nem volt más, mint a termelőesz­közök magántulajdonba kerülése törvényes kereteinek biztosí­tása. Ebben az időszakban születtek meg azok a törvények is, amelyek a külföldiek tulajdonszerzése, az állami vállalatok ki­árusítása és a tőzsde újbóli megnyitása számára előkészítették az utat.

Hogy ez a gyökeres váltás, az akkor még hatalmon lévő kommunisták irányításával a hivatalos társadalmi értékek és cé­lok területén, bár nem minden belső pártharc nélkül, de végbe­mehetett, ahhoz nem kis mértékben hozzájárult a Szovjet­unióban megkezdődött peresztrojka is, amely a magyar kom­munista vezetést végleg megszabadította minden ideologikus kényszerétől. Azt mondhatjuk tehát, hogy az eredeti (kapitalista) piacgazdaság irányába való előrehaladást, mely a jelenlegi poszt-kommunista rezsim célja, egy meglehetősen hosszú pe­riódus során – amit a magyar stagnálás korszakaként emleget­nek – maguk a magyar kommunisták készítették elő.

A magyar „pangás”

A nem kommunista uralomra való átmenet magyar variánsában számos paradox jelenséget figyelhetünk meg. Az aktív ellenzé­kiek száma csekély volt, a néptömegek politikai apátiába süllyedtek. Míg Csehszlovákiában, Kelet-Németországban és Romániában a népi tömegmozgalmak a szó szoros értelmében kiragadták a hatalmat a kommunista pártok kezéből, addig Ma­gyarországon az MSZMP olyan kis értelmiségi csoportoknak adta át – gyakorlatilag önként – a hatalmat, amelyek az 1990-es áprilisi választások döntő fordulójában a szavazásra jogosultak­nak még a felét sem voltak képesek mozgósítani. A kádárizmus végleges politikai kimúlása pedig – azé a kádárizmusé, amelyet hosszú időn át a piaci stílusú reformok politikájával és a (kor­látozott) politikai liberalizációval azonosítottak – éppen akkor vált egyértelművé, amikor a hasonló politikai törekvésekkel fém­jelzett gorbacsovizmus színrelépése a brezsnyevi stagnálás kor­szakának végét jelezve új lendületet adott a szovjet politikai életnek.

A magyarországi átmenet sajátos formáját – az adott nemzetközi helyzet kontextusán belül – tulajdonképpen há­rom belső tényező kombinációja határozta meg: magának a kádárizmusnak mint politikai formációnak a természete; a gazdasági, politikai és társadalmi-kulturális stagnálás, amelyet a kádárista vezetés, bár az 1980-as évek közepére a dolog egyértelművé vált, képtelen volt visszafordítani; egy olyan alternatív vezetés vagy stratégia hiánya magán az MSZMP-n belül, mely képes lett volna a magyar mun­kásosztály Jelentős hányadának támogatását megnyerni.

Miután az 1956-os ébredésben mind a kommunista refor­merek, mind a régi rákosista keményvonalasok, akárcsak a nem kommunista pártok, vereséget szenvedtek, a kádárista pártnak az 1960-as évek folyamán egy olyan politikával sikerült konszo­lidálnia hatalmát, amely egyfajta kétoldalú kompromisszumnak vagy kölcsönös engedménynek tűnt a párt és a magyar társa­dalom között. Egyfelől a rezsim egy olyan gazdaságpolitikát kö­vetett, mely az átlagemberek életszínvonalában kézzelfogható javulást eredményezett. Másfelől az intellektuális és kulturális élet addigi, az egész szovjet blokkban általános megkötöttségei is jelentős mértékben enyhültek. A gondolatok és információk cseréjének viszonylagos szabadsága az intellektuális és tudo­mányos közösségen belül, a szabadabb életpálya választás és utazás egy bizonyos modus vivendit teremtett az értelmiség és a rezsim között, miközben a fogyasztói igények kielégítésé­vel és a mindennapi élet színvonalának érzékelhető javulásával az olyannyira áhított célt, a tömegek depolitizálását is sikerült elérni. A kádárista rezsim, mely 1956-ban szovjet katonai se­gítséggel jutott hatalomra, nem táplált illúziókat a naptömegek­hez fűződő valós viszonyáról. Az „aki nincs ellenünk, az ve­lünk van” hivatalos szlogenje a passzivitás bátorítására ki­talált formula volt.

Ez az értelmiséggel kötött „történelmi kompromisszum”, a kádárizmus jellegzetes vonása, az 1970-es évek alatt sokat vi­tatott téma volt. Az egykori Lukács-tanítvány Vajda Mihály, akit 1973-ban kizártak a pártból (ós filozófusi állásából is elbocsá­tottak), így írt erről: „az értelmiség nem kérdőjelezte meg az alapstruktúrát, a pártvezetés pedig a maga részéről mindent megtett, hogy az élet az adott határokon belül a lehető legel-viselhetőbb legyen. Így vált lehetővé, hogy a magyar hatóságok 'liberálisak' legyenek”.⁴ Bár a kisszámú, hangos „másként gon­dolkodót” zaklatták, és a fogyasztás fellendülése is korlátozott volt, a konszolidáció e két eleme mégis hozzásegítette a kádá­rista rezsimet hatalmának egyfajta torz legitimációjához. Ettől lett más a magyarországi kommunista rendszer, mint az összes többi kelet-európai. Az értelmiséggel kötött kompromisszum és a fogyasztóbarát gazdaságpolitika fontos politikai tartalékot biz­tosított a kádárizmus számára. Az 1980-as évek közepére vi­lágossá vált, hogy ez a politikai tartalék kimerült, a stagnálás jelei egyre nyilvánvalóbban mutatkoztak. Az évtized második felében a rezsimnek egy olyan gazdasági és társadalmi/politikai válsággal kellett szembenéznie, mely hatalmának mindkét pil­lérét aláásta.

A gazdasági élet válságának egyik szimptómája volt, hogy a megszokott életszínvonal a lakosság szóles rétegei számára csak a „második gazdasághoz” való visszatéréssel lett fenntart­hatóvá. A növekvő önkizsákmányolásnak azonban megvoltak a maga fizikai határai, és egyúttal azzal a nemkívánatos követ­kezménnyel is járt, hogy – mivel a második gazdaságban való tevékenykedés lehetősége a társadalom különböző csoportjai számára eltérő mértékben volt adott (a nagyiparban foglalkoz­tatott munkásság esetében például kevéssé) – a társadalmi egyenlőtlenség nőtt. A fogyasztói igények kielégítése a nemzeti jövedelem emelkedésétől függött, ez pedig egy olyan szovjet típusú expanzív gazdaságban, mint amilyen a magyar volt, a túlmunkához szükséges munkaerőkapacitáson és a nyersanya­gokhoz illetve az energiához való olcsó hozzájutáson múlott. Az 1970-es évek folyamán ezek az előfeltételek eltűntek, és az egyetlen út, mely a rezsim számára a pénzügyi stabilitás (a fogyasztói igények kielégítése, a depolitizálás) megőrzésére még nyitva állt, a nemzeti adósságállomány növekedésén ke­resztül vezetett. Ám ennek szintén megvoltak a maga korlátai, és a válságot valójában csak fokozta. 1975-ben az ország kemény­valuta-exportjának 20 százaléka fordítódott a nemzeti adósság törlesztésére, 1986-ra ez az adósságszolgálati arány 60 százalékra emelkedett. 1982-ben Magyarország csatlakozott a Nemzetközi Valuta Alaphoz, s ennek nyomán az 1980-as években számos olyan szigorú intézkedés meghozatalára kény­szerült, amely a rezsim és a lakosság között az elidegenedést még inkább elmélyítette. Mindez a fokozódó gazdasági és tár­sadalmi válságban semmiféle megoldással nem kecsegtetett. Gáspár Sándor, a szakszervezetek akkori vezetője, aki a poli­tikai bizottságnak is tagja volt, 1986-ban annak a véleményének adott hangot, hogy Magyarország az 1956 óta legsúlyosabb po­litikai válságát éli.

A növekvő gazdasági és társadalmi Válság elkezdte aláásni a rezsim és az értelmiség (a művelt középosztályok) viszonyát, és a kormányzathoz addig hű, fontos értelmiségi csoportok sem voltak már hajlandók ellenkezés nélkül elfogadni a kommunista párt politikáját. (Ezt jelezte többek között a „Fordulat és reform” című dokumentum, amelyet – bár olyan szakemberek állították össze, akiknek jó része a rendszer mértéktartó eleme volt – a Központi Bizottság végül elvetett, valamint az írószövetség kö­rüli bonyodalom 1986 novemberében.) Általában véve attól kezdve, hogy a Kremlben Gorbacsov hatalomra jutott és a vele jövő új szovjet vezetés nemcsak a magyar stílusú piaci politikát tette magáévá, de ami még fontosabb volt, egy olyan gyöke­resen új nemzetközi és biztonsági politikát is, ami a háború után kialakult helyzet békés megoldását lehetségessé, sőt el­kerülhetetlenné tette, a magyarországi rendszerhű értelmiség egyre inkább hajlott a jövőt a radikális liberalizmus talaján el­képzelni. Szemük egy olyan kapitalista piacgazdaságra szege­ződött, amely a parlamentáris demokrácia politikai keretei kö­zött, az országot gazdaságilag és kulturálisan a Nyugathoz kap­csolná. A kádárizmus társadalmi bázisa, mely e rendszert a kelet-európai bürokratikus kormányzás sajátos, egyedülálló for­májává tette, megszűnt létezni.

A reformkommunisták

A fent említett 1986-os dokumentum annak a Hazafias Nép­frontnak a támogatásával jött létre, amelyet Nagy Imre szerve­zett meg még 1954-ben, a pártonkívülieknek a kormányzati ügyekbe való bevonására. 1982-től a Hazafias Népfrontot Pozsgay Imre vezette. Pozsgay 1976-ban kulturális miniszter lett, de e posztról 1982-ben eltávolították gyanús nemzetieskedő és li­berális tendenciái miatt. Pozsgay, aki a párt reformszárnyának prominens egyénisége volt, ekkor a Hazafias Népfrontot hasz­nálta fel arra, hogy bázist teremtsen magának, és kapcsolatait az ellenzéki értelmiséggel szorosabbra fűzze. Bár az 1956-os reformerekkel való kontinuitásukat hangsúlyozták, a párt Pozsgay-féle csoportosulása egy annál valójában jóval modernebb jelenség volt, ideológiailag és politikailag is sokkal inkább össz­hangban volt azzal a populista értelmiséggel, amelynél. Nyu­gat-barát, kapitalista orientációja az 1987 szeptemberében meg­alapított Magyar Demokrata Fórumban nyert szervezeti kifeje­ződési formát. A pozsgaysta csoport lényegében nem tett mást, mint hogy opportunista módon reagált a Moszkvából fújó új sze­lekre és saját értelmiségének a „szocialista” tervezés minden formájából való teljes kiábrándulására.

Bár a liberális-reformista csoportot a pártban eleinte keve­sen támogatták, bizonyos tényezők összjátéka mégis egyre elő­rébb juttatta. Az egyik ilyen tényező volt, hogy a kádárista ve­zetés, a hatalomban eltöltött több mint harminc év után, látha­tóan képtelen volt a válság adekvát kezelésére. 1988. március 17-én – ugyanazon a napon, amikor egy másik ellenzéki cso­port, a Szabad Kezdeményezések Hálózata (ebből lett később a Szabad Demokraták Szövetsége, a második legnagyobb par­lamenti párt) is kimondta megalakulását – Kádár egy televíziós nyilatkozatban, melyet a nemzethez intézett, kijelentette, hogy „szó sincs semmiféle válságról… mindenkinek kell tennie a dol­gát, ahogy korábban, csak jobban és még szorgalmasabban”. Egy további tényező volt, hogy a liberális-reformista csoport politikája nemcsak az értelmiség követeléseivel volt összhang­ban, de a Nemzetközi Valuta Alap követelményeivel is, mely a további támogatás előfeltételeként a piaci fegyelem következe­tesebb alkalmazását szabta meg. Végül látható volt az is, hogy irányvonaluk jobban megfelel mind a Moszkvában kialakulóban lévő új rendnek, mind a nagyobb demokratizálódás felé haladó elkerülhetetlen folyamatok követelményeinek.

Ha a magyarországi események menetében egyáltalán meg lehet jelölni fordulópontot, az minden bizonnyal az 1988. májusi pártértekezlet volt, ahol Kádárt legtöbb támogatójával együtt a politikai bizottságból eltávolították, helyét a párt élén Grósz Károly vette át, Pozsgay és Nyers pedig a Politikai Bi­zottság tagja lett. A Grósz-vezetés azonban csak közbülső ál­lomás lehetett. Hogy megértsük azt a valós, a helyzetben gyö­kerező dilemmát, amellyel az új vezetés magát szemben találta, két dologgal kell tisztában lennünk. Az első, hogy a régi párt­vezetés kádáristákból, és nem tradicionális sztálinistákból állt. Kádár nem Honecker volt vagy Ceauşescu. A kádáristák ha­gyományos „reformerek” voltak, akik a tervezést és a piacot kombinálni akarták, és régóta elhatárolták magukat a gazdaság régi parancsuralmi modelljétől. Felhagytak az olyan próbálko­zásokkal is, hogy a nemzet intellektuális és kulturális életét el­lenőrzésük alá vonják. A második, hogy az új vezetésben egyet­len csoport sem mutatott fel valami módon még szocialistának nevezhető stratégiát a vezetők és vezetettek viszonyának radi­kális átalakítására. A „munkásosztály”, de még a „szocializmus” is gyanús, a „kommunizmussal” és a „proletárdiktatúrával” asszociált fogalmakká lettek, a múltat idéző zavaró kísértetekké. „Harmadik út” nem merült fel Magyarországon.

Egy ilyen helyzetben a Grósz-vezetés számára nem maradt más lehetőség, mint hogy engedményeket tegyen, és rálépjen arra az útra, melyet a Pozsgay és Nyers vezetésével kibonta­kozott, most már határozott körvonalakat öltő társadalmi-de­mokratikus áramlat kínált.

A három év alatt, míg a párt súlyos vezetési és stratégiai válságával küszködött, a vidék nagyjában-egészében békés maradt. Amint az általános rossz közérzet messze ható követ­kezményei világossá váltak, számos tanulmány növekvő elége­detlenségről számolt be. Az ország a világ legmagasabb ön­gyilkossági arányát mondhatta magáénak, és egy főre eső tömény­alkohol-fogyasztásával az első helyen állt. A hivatalos sta­tisztikák az alkoholisták számát félmillió fölöttire becsülték. Az ENSZ egészségügyi szervezete, a WHO által publikált adatok szerint Magyarországé volt a harmincöt-negyvennégy év közötti korosztály legmagasabb halandósági rátája, összefüggésben a várható élettartam általános hanyatlásával. Az 1980-as évek elején a bűnesetek száma Budapesten 30 százalékkal emelke­dett. A néptömegek megmaradtak passzivitásukban, az értelmi­ség volt az a réteg, amely mozgolódni kezdett.

Ezzel egy időben, nem egészen két hónappal azután, hogy az októberi pártkongresszuson a liberális reformerek győzelmet arattak és a pártnak új nevet adtak, egy újjáéledt MSZMP is bejelentette létezését. 1990 januárjában közzétett programjuk­ban kifejezték a társadalmi tulajdon melletti elkötelezettségüket, és a „nagy kapitalista monopóliumok” dominanciájával való szembenállásukat. Az újjáélesztett párt a nemsokára esedékes választásokon marginális szerepet játszott (3,7%). Az MSZP ok­tóberi konferenciáján a népi demokratikus platform kínált balol­dali alternatívát a „régi, konzervatív, sztálinista erőkkel” és a párt jobbszárnyát képező pozsgaysta csoportosulással szem­ben. Ennek a platformnak a tagjai voltak azok, akik pártonkívü­liekkel és más pártok baloldali érzelmű tagjaival együtt létre­hozták a Baloldali Alternatíva Egyesülést, mely a vállalati mun­kástanácsok megalakításának előmozdítását is feladatának tekintette (lásd később).

De éppen úgy, ahogyan a Grósz-féle párt belső felállásá­nak logikája sem hagyott semmilyen más konzisztens alterna­tívát a Pozsgay és Nyers vezette csoport szociáldemokrata, pi­acosító törekvéseivel szemben, úgy most az MSZP sem ajánlott semmilyen elfogadható alternatívát azzal szemben, amit az 1987-88-ban létrejött új értelmiségi pártok a magyar választók­nak kínáltak. A párt 1956-tal kapcsolatos politikájának Pozsgay által szorgalmazott felülvizsgálata is csak még jobban aláásta azt, ami még a régi pártrezsim – amelyhez Pozsgay is tartozott – legitimációjából addig még megmaradt. A romániai magyarok védelmében az MDF populistáin nem tehettek túl. A szabadde­mokraták és az MDF nem csak radikálisabb piaci politikát kí­náltak, de a nyugat-európai és észak-amerikai politikai elit tá­mogatását is élvezték. A nyugat-európai szociáldemokrata pár­tok tekintélyük teljes súlyával a kicsiny, 1989 januárjában alakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt mögé álltak. Egy 1989-es március-áprilisi közvélemény-kutatás az – akkor még egységes – MSZMP csupán 26 százalékos budapesti és 20 százalékos országos támogatottságát mutatta.

Az új politikai erők

A Kádár-korszak „liberalizmusa” odáig nem terjedt, hogy füg­getlen politikai társaságok és pártok megalakítását elnézte vol­na. A kommunista párt hatalmi monopóliuma a rendszer létfon­tosságú eleme volt, amit Magyarországon is, akárcsak másutt Kelet-Európában, csak a rendszer pusztulásának végső stádiu­mában lehetett megtörni.

Magyarországnak már az 1970-es évektől kezdve megvol­tak a maga kis „másként gondolkodó” csoportjai. A városi ér­telmiségiek – közülük egyesek marxista múlttal – szamizdatokat adtak ki, kapcsolatokat építettek nyugati baloldali és liberális-demokrata csoportokkal, de komoly politikai veszélyt, jóllehet a rezsim állandóan zaklatta őket, sohasem jelentettek. Számos közgazdász, szociológus és filozófus volt közöttük, és az 1970-es, 80-as évek alatt az ő írásaik jelentették a fő információs és elemzési forrást, amelyre a kelet-európai szocializmus és de­mokrácia kérdése iránt érdeklődő nyugati baloldaliak támasz­kodhattak. Az 1980-as években e független csoportok tevékeny­ségi köre kibővült a béke és az ökológia kérdéseivel is, és ennek nyomán kapcsolatba kerültek nyugat-európai békemozgalmak­kal és környezetvédő csoportokkal. 1988 májusában létrehozták a Szabad Kezdeményezések Hálózatát, egy legális politikai szervezetet, amely még ugyanez óv novemberében politikai párttá, a Szabad Demokraták Szövetségévé (SZDSZ) alakult. Önmagukat mint politikai irányzatot úgy határozták meg, mint amely elveti a gazdasági nacionalizmus vagy szeparatizmus minden formáját, illetve bármiféle „harmadik”, specifikusan ma­gyar utat, hangsúlyozottan a nyugati kulturális és politikai érté­kekkel azonosul, és keményen ragaszkodik ahhoz, hogy a kül­földi tőkének a magyar gazdaságba való behatolását minden korlátozás nélkül lehetővé kell tenni. Szoros szövetségbe tömö­rültek a Fiatal Demokraták Szövetségével, akik hasonló, bár talán némileg radikálisabb módon közelítették meg a piacosítás és a magyar függetlenség kérdését.

Bár az SZDSZ ellenzéki értelmiségiéi jól körülhatárolható csoportot alkottak már 1988 májusa előtt, nem ők voltak az elsők, akik (potenciális) politikai párttá szerveződtek. Az első ilyen pártalakulás 1987 szeptemberében zajlott le, a Magyar Demokrata Fórum létrejöttével. Azoknak az értelmiségieknek a háttere, akik a Fórumot létrehozták, nagyon különbözött az SZDSZ-t létrehozó ellenzéki urbánus értelmiségiekétől. Ezek a népi irányzathoz tartozó kritikus, de nem „ellenzéki” erők hang­súlyozták a nemzet és a család értékeit, a szovjet rendszert a „nemzettől idegennek” látták, és arra törekedtek, hogy a külföldi tőke ne kaphasson túl nagy részesedést a magyar iparban. Vá­lasztási programjukban úgy írták le magukat, mint egy „demok­ratikus nemzeti középpártot”, amelynek ideológiája magába fog­lal „francia vagy német típusú kereszténydemokrata eszméket”, együtt olyan „középosztályi liberális értékekkel”, amelyek a pár­tot „az Egyesült Államok Demokrata Pártjával rokonítják”. Bár a párt egyes támogatóinak részéről kétségkívül sor került anti­szemita megnyilvánulásokra, az MDF visszautasította azt a vá­dat, hogy „népi-nemzeti” felfogása antiszemitizmust takarna. Az alapvető gazdasági és társadalmi kérdésekben a két fő anti­kommunista párt között nagyon kevés lényegi különbség mu­tatkozott, kivéve, hogy a Fórum talán némileg bizalmatlanul szemlélte a Szabad Demokratáknak a korlátlan gazdasági libe­ralizmus melletti nyílt elkötelezettségét.

Rögtön 1987 elejétől és az ezt követő, az 1990-es válasz­tásokhoz vezető időszak folyamán volt egy bizonyos mértékű nyílt ellenségeskedés az MSZMP/MSZP e két fő riválisa között. Az SZDSZ vezetői (Kis János, Rajk László, Magyar Bálint, Demszky Gábor, Haraszti Miklós és sokan mások) sok éve nyíl­tan szemben álltak a rendszerrel, vállalva mindazt, amit ez a karrier, a rendőri bántalmazások, korlátozott utazási lehetősé­gek stb. vonatkozásában magával hozott. A Fórum vezetői (An­tall József, Csurka István, számos jól ismert író és művész), bár nem voltak párttagok, számottevő pozíciókat töltöttek be Magyarország kulturális és szellemi életében. Pozsgayt meg­hívták, hogy beszéljen a Magyar Demokrata Fórum 1987-ben Lakitelek faluban tartott alakuló gyűlésén, de az ellenzékieket nem hívták meg. A Szabad Demokraták azzal vádolták a Fó­rumot, hogy alkut kívánnak kötni a reformkommunistákkal a ha­talom megosztásáról. Elhangzottak olyan utalások is, hogy a Fórum magatartását az a tény határozta meg, hogy a Szabad Demokraták vezetői közül sokan zsidók. Ezek az ellenséges­kedések azonban nem alapvető politikai nézetkülönbségeken alapultak.

Valójában ez az egység, amely az alapvető kérdéseket il­letően az összes számottevő politikai erő között létrejött, egyik jellegzetes vonása volt a magyar átmenet első szakaszának; olyan sajátossága, amelyben osztozott a többi kelet-európai or­szágban zajló folyamatokkal. Az új elitcsoportok, amelyek a pár­tok körül kialakultak, és a magyar választásokon egymással ver­sengtek, nem fejeztek ki már létező (vagy egymással szemben álló) társadalmi érdekeket. A viszony ezek között a pártok és csoportok valamint a társadalom között feszült volt, mivel e pár­tok programjai igen elvont jellegűek voltak. A volt kommunisták, az MSZP döntése a gyárakhoz fűződő szervezeti szálak meg­szakításáról, úgy tűnik, erényt kívánt kovácsolni ebből az el­vontságból. Ebben a helyzetben a nemzeti és történelmi szim­bólumoknak, erkölcsi meggyőződéseknek és utópikus progra­moknak (Európa, a piac, a nyugati értékek) nagyobb jelentő­sége volt, mint a kidolgozott társadalmi alternatíváknak.

Az 1987 utáni időszak folyamán számos politikai csoport és párt jött létre, de különböző okokból egyiküknek sem sikerült jelentősebb bázisra találnia a magyar társadalomban. Néhány jobboldalibb jellegű párt megkísérelt létrehozni bizonyos konti­nuitást az 1947 előtti tradíciókkal. Különösen vonatkozik ez az 1988 novemberében alakult Független Kisgazdapártra, amely a választásokon a szavazatok 11 százalékát kapta, és az új kor­mányban a Demokrata Fórum koalíciós partnere lett. Az FKGP igyekezett magának tömegbázist teremteni falun, és azzal a kö­vetelésével vívott ki magának különálló helyet a magyar politikai élet palettáján, hogy a földet, az 1947-es jogi állapot alapján, adják vissza az eredeti tulajdonosoknak. (Az 1945-ös választá­sokon a Kisgazdapárt a szavazatok 57 százalékát szerezte meg, míg a kommunista párt ugyanekkor csupán 17 százalékát. Ám 45 év után semmiféle, a múlt által adott legitimációnak nem volt komoly vonzereje az átlag magyar számára, akit elsősorban a jövő érdekelt, a piac, és a Nyugat.) A magyar vidék szerke­zete is gyökeresen megváltozott 1945 óta. Az iparban is meg­kísérelt reformok a mezőgazdaságban már jóval korábban meg­kezdődtek, és sokkal több sikerrel jártak. A mezőgazdasági munkaerő háromnegyed része szövetkezetekben dolgozott. 1984-ben 1279 mezőgazdasági termelőszövetkezet működött (átlag 4.000 hektáros földterülettel). Ez a szövetkezeti struktúra lehetővé tette a mezőgazdaság nagyfokú gépesítését, termelé­kenységének szintje közel állt a nyugati standardokhoz, s ez nyilvánvaló módon megmutatkozott a falusi lakosság életszín­vonalában is. A háztáji földművelést bátorították, és a magyar mezőgazdaság össztermelésének 34 százalékát ez adta. A földművelést főfoglalkozásként űző magán parasztok csupán a mezőgazdasági munkaerő mintegy 6 százalékát alkották. Tény, hogy a magyar mezőgazdaság rendkívül sikeres volt. A legtöbb élelmiszer vonatkozásában Magyarország önellátó, és ugyan­akkor mezőgazdasági termények állandó exportőre. Bár a ma­gyar vidéknek kétségtelenül vannak problémái, és a mezőgaz­dasági szektor bizonyos átszervezése elkerülhetetlen, nincs széles bázis az 1945 előtti típusú tradicionális parasztpártok számára.

Az 1989 áprilisában alakított Kereszténydemokrata Néppárt még a kisgazdákénál is régebbi tradícióhoz nyúlt vissza, és a magyar katolikusok bizonyos mértékű támogatásával a háta mögött, a szavazatok kevéssel több mint 5 százalékát kapta meg a választásokon. Bár a magyarok körülbelül 60 százaléka névleg katolikus, az egyház nem játszik döntő szerepet a ma­gyar politikai életben. Pontos adatok ugyan nem állnak ren­delkezésre, de egy 1980-as közvélemény-kutatás azt mutatta, hogy a népességnek csupán mintegy 20 százaléka jár rend­szeresen templomba, és a 20-29 éves korcsoportnak csak kb. 25 százaléka vallja magát valamilyen értelemben istenhívőnek. Az egyház 1948-ban elvesztette földtulajdonát és az oktatás fölötti ellenőrzését, ma [e tanulmány megírásának idején – a szerk.] csak nyolc katolikus gimnázium működik az országban, és a gyerekek mindössze kb. 6 százaléka részesül katolikus hitoktatásban. Az 1960-as évektől (és különösen Mindszenty bíboros 1974-ben bekövetkezett halála óta) az egyház és a kommunista kormányzat viszonya javult. Az 1970-es és 1980-as évek folyamán számos „bázisközösség” kezdte meg működését az egyházon belül, amelyek kritikusan szemlélték az egyházi hierarchia és a kormányzat közötti barátságos viszonyt, és részt vettek a katonai szolgálat elleni kampányban. Ezeket a csopor­tokat az egyházi vezetők és a hatóságok egyaránt igyekeztek elnyomni. 1983-ban a Vatikán elítélte őket a kormány és a hívők közötti jó viszony veszélyeztetése miatt. Magyarországon van még kb. 2 millió kálvinista, kevesebb mint félmillió lutheránus, és hozzávetőlegesen nyolcvanezer zsidó. Lengyelországtól eltérően tehát, úgy tűnik, a vallásosság valóban csökkent a la­kosság körében, a vidéken és a városokban egyaránt zajló tár­sadalmi folyamatok eredményeként. A magyar egyház, kelet­német megfelelőjével ellentétben, távol tartotta magát az ellen­zéki tevékenység minden formájától.

Szocialisták és szociáldemokraták

A magyarországi átmenet egyik érdekes vonása volt a szo­ciáldemokraták alacsony támogatottsága a választásokon. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt, mely 1989 elején alakult és még ugyanennek az évnek során a Szocialista Internacio­nálé felvette tagjai sorába, éppen a régi, nem reformkommu­nista MSZMP mögött végzett a választásokon, a szavazatok 3,6 százalékával. A párt meglehetősen későn alakult és sokat szenvedett a belső megosztottságoktól. Működésének első éve alatt nem volt bázisa a gyárakban, a szakszervezetekben, és az MSZP-hez hasonlóan ez a párt sem tett kísérletet arra, hogy a munkásosztály pártjaként tüntesse fel magát. Osztozott a töb­bi párttal a piacgazdaság szükségességére vonatkozó konszen­zusban, a gazdaságtalanul működő vállalatok felszámolására hívott fel, és az ellenőrzött privatizáció mellett foglalt állást, ami­kor is egyes vállalatokat olyan részvénytársaságokká alakítanak át, amelyeknek kibocsátott részvényeit készpénzzel fizető valódi tulajdonosoknak adnák el. 1990 januárjában közzétett válasz­tási programjuk támogatta a föld visszaadását az 1947-48-as tulajdonosoknak vagy leszármazottaiknak, és a párt elnöke egy közvetlenül a választások előtt sugárzott tévéinterjúban az új Magyarország egyik fő feladatát egy új, nemzeti vállalkozói ré­teg megteremtésében jelölte meg. A zavaros, opportunista és inkább jobboldali jellegű politika, amelyet a párt folytatott, a párt eredeti vezetői közül néhányat és velük néhányszáz tagot egy új párt, nevezetesen az 1989 novemberében alakult Független Szociáldemokrata Párt létrehozására indította. Az FSZDP kevés jelöltet állított a választásokon, egy jelöltje azonban – ellentét­ben a hivatalos MSZDP jelöltjeivel – bejutott a választások má­sodik fordulójába is. Parlamenti képviseletre egyik pártnak sem sikerült szert tennie. A volt kommunista Magyar Szocialista Párt szintén kérte a Szocialista Internacionáléba való felvételét.

A munkásosztály és a szakszervezetek

A magyar munkásosztály csupán passzív résztvevője volt a kommunista rendszerből az új rendszerbe való magyarországi átmenetnek. A magyarok nagyon is tudatában voltak a közel­múlthoz és a többi kelet-európai országhoz képest magas élet­színvonaluknak. A háztartások kb. 90 százalékában van televí­zió, mosógép és frizsider. Az élelmiszer-ellátás sokkal jobb, mint 15-20 évvel ezelőtt. Különösen igaz ez a mezőgazdaság­ban foglalkoztatott munkaerőre, amely az aktív népesség 20 százalékát alkotja. A munkaerőhiány, és az hogy viszonylag könnyen lehetett állást változtatni, jó alkupozíciókat biztosított a munkásoknak, elsősorban a szakmunkásoknak a menedzserek­kel szemben, kiváltképp a béreket illetően. A vállalatok autonó­miájának növekedésével és különösen a lengyelországi Szoli­daritással kapcsolatos tapasztalatok után a hivatalos szakszer­vezetek többé nem a párt politikájának egyszerű végrehajtói voltak, hanem egyre komolyabb szerepet játszottak a vállalatok közötti, illetve a vállalatok és a minisztériumok közötti vertikális és horizontális alkufolyamatokban. Az életfeltételek romlásával párhuzamosan a nyolcvanas években a munkások életszínvo­naluk megőrzése érdekében egyre inkább a második gazdaság felé fordultak. A magyar munkások hosszabb munkaidőben dol­goztak, mint társaik bárhol másutt Kelet- vagy Nyugat-Európá­ban. 1982-ben a rendszer bevezette a vállalaton belüli ún. „szer­ződéses munkacsoportok” intézményét, ami lehetővé tette a munkásoknak, hogy kialkudott díjért bérbe vegyék a vállalat fel­szerelését munkaidő utáni munkára, saját maguk vagy egy má­sik vállalat által kötött szerződésekben vállalt munka teljesítése céljából. Ez a jövedelem adóköteles volt, de a bórszabályozók nem vonatkoztak rá. Az ilyen magánjellegű vállalati gazdasági munkaközösségekből sok ezer jött létre az országban, de, jól­lehet a vállalatvezetés és a rezsim számára hasznosak voltak, ez végül is nem volt más, mint a túlmunka egy új formája.

A kormány takarékossági politikája, a növekvő infláció, a romló életszínvonal és egy esetleges jövőbeli javulás csekély kilátásai széles körű elégedetlenséghez vezettek, ez azonban nem torkollott a munkások szervezett tiltakozásába vagy politi­kai akciójába. A régi kádárista vezetés belülről történt össze­omlása és a Pozsgay és Nyers által vezetett szociáldemokra­ta-liberális irányzat hajlandósága, hogy megtegye azokat a po­litikai jellegű és piacosító irányba mutató engedményeket, amelyeket a középosztályi értelmiség követelt, azt jelentette, hogy nem indult olyan kezdeményezés sem, amely a munká­sokat cselekvésre késztette vagy a politikai életbe bevonta vol­na, ahogyan ez például Csehszlovákiában törtónt. A kormány új intézkedései, amelyek részben az IMF-fel és más tőkés szer­vezetekkel való kapcsolatokkal függenek össze, az életszínvo­nal további csökkenését fogják maguk után vonni, munkanél­küliséget és növekvő jövedelmi aránytalanságokat. Hátravan még a feladat, hogy a munkásokat meggyőzzék: az ilyen sokk­terápiás intézkedéseket gazdasági szükségszerűségek igazol­ják, és megérik a velük járó áldozatot. Ezt még bonyolultabbá teszi az a körülmény, hogy a nagyvállalatoknál dolgozó mun­kások tömege – akik közül sokakat a feleslegessé válás és az elbocsátás réme fenyeget – még mindig nem szervezte meg saját önálló szervezeteit, úgy, ahogyan ez Lengyelországban történt és a Szovjetunióban jelenleg folyamatban van.

Megjelentek már független szakszervezetek, de ezek igen kis létszámúak és egyelőre majdnem kizárólag az értelmiségiek körében szerveződnek. Az első ezek sorában a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete volt, mely 1988 máju­sában alig több mint ezer taggal alakult meg Budapesten, s legtöbb tagja a különböző tudományos intézetek és egyetemek oktatója vagy adminisztrátora. 1988 decemberében Szabad Szakszervezetek Demokratikus Ligája néven létrejött ezeknek a kis független szakszervezeteknek a szövetsége. Ekkor a Li­gának öt társult tagszervezete volt, mintegy 40.000-es taglét­számmal (az új tagok főleg a médiák dolgozói és a tanárok közül kerültek ki). A választások idejére a társult tagszervezetek száma 17-re emelkedett, de a taglétszám még mindig alig volt több hatvanezernél. Az ipari és kétkezi dolgozók körében tehát továbbra sem került sor a független szakszervezetek áttörésére. Bár szervezeti szabályzata alapján a Liga pártoktól független szervezet, a gyakorlatban szoros kapcsolat fűzi a SZDSZ-hez. Egy, a Ligához csatlakozott kisebb szerveződés, a Munkás­szolidaritás, az SZDSZ próbálkozása volt arra, hogy valamiféle bázist építsenek ki maguknak a munkásosztályban. Egyik ve­zető szóvivője, Kerényi György, a Fiatal Demokraták jelöltje volt a választásokon. Mindazonáltal ezideig a hagyományos szak­szervezetek maradtak a munkástömegek szervezetei. 1988-89-ben a munkástanácsok megalakulásával sok gyárban jelentke­zett egy új munkásszerveződési forma. Ezek a tanácsok sok esetben válaszként jöttek létre a munkanélküliség fenyegetésé­re. E tanácsok közül néhányba az SZDSZ is és a Magyar Demokrata Fórum is bekapcsolódott, mert jó eszközt láttak ben­nük a SZOT kiszorítására. 1989 decemberében megrendezték a munkástanácsok képviselőinek konferenciáját, amelyen létre­hozták a Munkástanácsok Szövetségét. A választások idejére körülbelül 40 munkástanács csatlakozott a Szövetséghez, ame­lyek közül sok eredetileg függetlenül szerveződött. Jóllehet a baloldal a munkástanácsokban az önigazgatás szerveit látja, sem maguk a tanácsok, sem a bennük résztvevő különböző politikai erők között nincs egyetértés a munkástanácsok által betöltendő szerepet illetően. A Magyar Demokrata Fórum hata­lomra kerülése, amely nyíltan ellenezte az önigazgatás minden formáját, nyilvánvalóan érinteni fogja ennek a küzdelemnek a kimenetelét. [Az MDF azóta jelentős pozíciókat szerzett ma­gának a munkástanács-mozgalomban. – a szerk.]

A nemzeti kérdés

A Szovjetunió és a kelet-európai országok közötti kapcsolat jel­lege elkerülhetetlenül maga után vonta, hogy a nemzeti szim­bólumok és a nacionalista érzelmek fontos politikai szerepet játsszanak a kommunista rendszerről az új rendszerre való át­menet folyamatában. Magyarország esetében a romániai ma­gyar közösség sorsa még fokozta ezeknek a tényezőknek a szerepét. Ez a – mérsékelt – nacionalizmus fontos eleme volt a politikai konszenzusnak. Annak, hogy ez a nacionalizmus nem öltött szélsőséges formát, egyik fő oka az volt, hogy egy másik, az új elit számára fontos orientáció, az európai, kiegyensúlyoz­ta. Már az 1980-as évek elejétől egyes kelet-európai értelmisé­giek (Konrád Magyarországon, Kundéra Csehszlovákiában és sokan mások) megkezdték ezt a vitát Közép-Európáról. Az új elit profiljának – beleértve a korábbi ellenzéket is – egyik köz­ponti eleme volt ez az Európa felé irányuló orientáció. Ez nem egyszerűen gyakorlati kérdés (gazdasági racionalitás az Euró­pai Közösségbe való belépés stb.), hanem sokkal inkább álta­lános történelmi önfelfogás kérdése. Ahogyan Jadwiga Staniszkis kimutatta, az új elitnek ezt az europaizmusát egy XIX. századi, majdnem hegeliánus történelemfelfogás kíséri.⁵ E felfogás sze­rint Magyarország egyszerűen visszatér történelme valódi útjá­ra, amely 1945-ben megszakadt. Ez magába foglalja a Nyugat-Európában kifejlődött piacgazdasági mechanizmusok bevezeté­sét (bár ottani kialakulásuknál gyorsabb ütemben) és a politikai struktúra átvételét a nyugati országoktól. Mindkettőt úgy tekintik, mint a történelmi fejlődés természetes szakaszát.

Ebben rejlik Magyarországon (ahogyan Lengyelországban és másutt is) az átmenet dilemmáinak egyike. Az európai rend­szerrel való kapcsolatában és az abba való betagozódását il­letően Magyarország csak nagyon kevés önálló cselekvési tér­rel rendelkezik. A beruházások, technológia és hitel területén az európai orientáció nem egyszerűen kulturális aspiráció, ha­nem kemény gazdasági és társadalmi kényszer. Fennáll a ve­szély, hogy az ország nyugat-európai „kolonizációjának” társa­dalmi és gazdasági következményei súlyos politikai problémák elé fogják állítani az új elitet. A hatalom csúcsain uralkodó po­litikai egység, az első politikai fázis jellegzetes vonása, nem lesz tartós. Ennek a politikai egységnek a megbomlása (amely Lengyelországban és Csehszlovákiában sokkal hamarabb be­következett) Magyarországon is elkerülhetetlen lesz. Ilyen kö­rülmények között a mérsékelt nacionalizmus nagyon gyorsan szélsőségesebb formákat ölthetne.

A jövő

Azok a társadalmi és gazdasági problémák, melyekkel a ma­gyar népnek a következő periódusban szembe kell néznie, ha­talmasak. A gazdasági szakértők „Kék Szalag” Bizottsága, amely tanácsadó szerepet tölt be a kormány mellett, egy igen ambiciózus privatizációs tervvel állt elő. A cél 35 százalékos privatizáció három éven belül, és 75-80 százalékos privatizáció tíz éven belül. Hogy e vállalkozás méreteit fel tudjuk mérni, arra kell gondolnunk, hogy a brit konzervatív kormány tíz év alatt is csupán a közvagyon 5 százalékát adta magánkézbe! A „Kék Szalag” Bizottság arra számít, hogy a 20 milliárd dolláros ma­gyar külföldi adósság egy jelentős részét az állami tulajdonban lévő vállalatok eladásából származó jövedelemből (amit 30 mil­liárd dollárra becsülnek) az ország visszafizetheti. De ez felté­telezi, hogy léteznek a nagy állami vállalatok megvásárlására kész vevők. A Kelet-Európának szánt nyugati gazdasági segít­ség összehangolásáért felelős Európai Bizottság számításai szerint Magyarországnak ezen a segítségen felül még legalább további 20 milliárdos tőkeberuházásra lesz szüksége, és még ilyen kedvező körülmények között sem lesz abban a helyzetben, hogy tíz évnél előbb az Európai Közösségbeli tagságért folya­modhasson. Fel sem merül, hogy a 20 milliárdos adósságot át lehetne ütemezni, még kevésbé leírni. Az Európai Gazdasági Közösség Bizottságának jelentése ugyancsak alábecsülte a helyzet súlyosságát, amikor azt állította, hogy „a megkövetelt intézkedések a munkanélküliség jelentős emelkedését fogják magukkal hozni”. A 24 országból álló csoport által Magyaror­szágnak és Lengyelországnak nyújtott segély, amelyet az Eu­rópai Gazdasági Közösség Bizottsága hangol össze, és 1990-re 600 millió ECU-t irányoz elő, valójában nem a magyar gazdaság egészének van szánva, hanem a demokratikusan választott kor­mány belátására bízzák, hogy úgy ossza el, ahogyan jónak lát­ja. Az Európai Közösség szabályozói abban az irányban hatnak, hogy ez a pénz elsősorban a magánszektorban hasznosítódjék, és ki kelljen egészíteni további megfelelő pénzalapokkal – vagy­is a magyar kormánynak, hogy a segélyt megkapja, saját erő­forrásai jelentős részét kellene a magánszektor támogatására fordítania. Mind a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szö­vetsége, mind a Szakszervezetek Európai Szövetsége nyíltan kritizálta az Európai Közösség segélyprogramját, amiért figyel­men kívül hagyja azokat a társadalmi problémákat, amelyek az ilyen új intézkedések nyomán Magyarországon csak növeked­hetnek. Az IMF már 1990-ben egy, a kormánnyal kötött meg­állapodást attól tett függővé, hogy a kormányzat visszaszorítja a hiteltámogatások folyósítását. Még a segélycsomagok részle­tes elosztása sem lesz teljesen a demokratikusan választott kor­mány kezében. Ahogyan az Európai Közösség dokumentuma mondja: „A Bizottság lépéseket fog tenni azoknak a területeknek a meghatározására, ahol az ilyen segély a leghasznosabb le­het.” A segélynek ez a kényszerítő jellege és a takarékossági intézkedések keresztülvitele érdekében a külföld részéről a kor­mányzatra nehezedő nyomás hatalmas problémákat fog terem­teni egy olyan vezetés számára, amelynek legitimitása demok­ratikus konszenzuson nyugszik. Magyarországon növekszik a bizonytalanság amiatt, hogy a munkásosztály a rendszerváltás során nagyjából passzív maradt, és soraiban a parlamenti pár­tok egyikének sincs szervezett bázisa.

A magyar nemzetet 1918 előtt Bécsből kormányozták, 1945 után pedig Moszkvából. Az 1848-as és 1956-os forradalmak kísérletek voltak ennek a nemzeti szolgaságnak a lerázására. Mindkettő elbukott. 1990 „békés forradalmának” valódi tétje az lesz, hogy vajon valóban lehetővé teszi-e a magyar nép szá­mára, hogy szabadon és demokratikusan határozza meg saját jövőjét, gazdasági és társadalmi téren éppúgy, mint politikai téren.

(Ford.: Szalai Miklós)

Gus Fagan itt közölt írásában számos, Magyarországon természetesen ismert tény szerepel. Érdekesnek találtuk azonban annak bemutatását, hogy miként látszanak e folyamatok kívülről nézve. (a szerk.)

Jegyzetek

1 Bauer Tamás: A tervgazdaság reformja. A magyar tapasztalat. In: Jan. S. Prybyla: Privatizing and Marketizing Socialism (A The Annals of the American Academy of Political and Social Science 1990. januári kiadá­sa), p. 106. V. Brus és K. Laski szerint „a növekedés gyorsulása és lassulása Magyarországon szorosan megfelelt a többi kelet-európai or­szágban zajló folyamatoknak (eltekintve a SZU-tól és Jugoszláviától), amelyeknek gazdaságát lényegében nem reformálták meg; ha egyál­talán volt különbség, ez abban mutatkozott meg, hogy a magyar nö­vekedés lassulása még kifejezettebb volt, 3,2 százalék évi növekedési rátával 1976-80 között, szemben Kelet-Európa egészének 3,9 száza­lékos átlagával, és 1,4 százalékkal Kelet-Európa 2,4 százalékával szemben 1981-65 között. L: V. Brus-K. Laski: From Marx to Market. Socialism in Search of an Economic System. Oxford, 1989. p. 65.

2 Kornai János: „The Hungarian Reform Process. Visions, Hopes, and Reality” Journal of Economic Literature. 1986. december, p. 1700.

3 Bauer Tamás: A tervgazdaság reformja p. 111.

4 Vajda Mihály: The State and Socialism. London, 1981.

5 Jadwiga Staniszkis: „Dilemmata der Demokratie in Osteuropa”. In: Rainer Deppe et al. (eds), Demokratischer Umbruch in Osteuropa. Frank­furt, 1991. p. 343.

A gazdasági reformtól a kapitalizmus restaurációjáig – Kelet-Európa átalakulásának gazdasági háttere

Noha ma a legnagyobb figyelem Kelet-Európa politikai válto­zásaira irányul, mégis a gazdaság volt az, ami a legnagyobb változásokon ment át. Hónapok vagy hetek alatt feladták a gaz­dasági folyamatok feletti – általában parancsgazdaságnak ne­vezett – politikai ellenőrzést, és egy nagyon nyers típusú piac­gazdasággal váltották fel a korábbi rendszert.

A politikai irányításról a gazdaságira való áttérésnek, amely ma az összes kelet-európai KGST-országban végbemegy, bel­ső és világgazdasági okai is voltak.

a) A kelet-európai KGST-országokon belüli okok

Az 1950-60-as évek időszaka az extenzív növekedés korszaka volt. A szocializmus a gazdasági protekcionizmus eszköze­ként funkcionált, amely lehetővé tette a kelet-európai orszá­goknak (melyek közül a legtöbb agrárjellegű periféria volt, ke­vés fejlett iparral, néhányat közülük pedig komolyan érintettek a háborús károk is), hogy kiépítsék nemzeti iparukat. A nem­kapitalista fejlődés általános stratégiájának megfelelően a leg­nagyobb gondot a nehézipar fejlesztésére fordították. Az 1960-as évek végére ez a típusú fellendülés és felzárkózó iparosítás elérte lehetőségeinek határait. A szovjet/kelet-európai típusú gazdasághoz hozzátartozott az innováció hiánya. Ez a pa­rancsgazdasági típusú struktúra következménye volt, amely csak a tervcélok által kitűzött extenzív növekedést tette le­hetővé, de nem bátorította a kompetitív jellegű technológiai haladást. Az állami tulajdonban lévő – a vezetésben való ön­kormányzati részvételre a dolgozóknak jogot nem adó – válla­latokkal való személyes azonosulás hiánya, párosulva az ösz­tönzők hiányával, a munkahelyhez való élethossziglani jogosult­sággal, alacsonyabb minőséghez, a hatékonyság hiányához és pazarláshoz vezetett. Láthatóvá vált, hogy mindaz, amire egy modern versenyképes ipar kifejlődéséhez szükség lenne, nem teremthető meg többé a szocialista gazdaságok keretén belül. A növekedés folytatódása érdekében szükségessé váltak a vál­tozások. Nevezetesen: 1. Az intenzív típusú növekedésnek fel­tételévé vált a technológiai innováció, és különösen a legmo­dernebb, új technológiák felhasználása; 2. A nehézipari jellegű növekedésről át kellett térni azoknak a bonyolultabb eljárásokat igénylő iparágaknak a fejlesztésére, amelyek a beruházási ja­vakra valamint a több és jobb fogyasztási cikkre irányuló ke­resletet elégítik ki.

Az ipari növekedés céljait és annak standardjait, hogy mi tekinthető versenyképesnek, természetesen a Nyugat szabta meg. Azonban ezeket a standardokat olyan szocia­lista kormányzatok vették át, amelyek makacsul állították: a szocializmusban ezeket a célokat olyan módon fogják el­érni, amely nem csak a gazdag rétegek és a középosztá­lyok, hanem az egész dolgozó népesség életszínvonalának emelését szolgálja.

Abból a célból, hogy az 1971-ben elkezdődött gazdasági modernizációt és az életszínvonal emelését folytathassák, min­den kelet-európai ország megpróbált nyugati hitelekhez jutni, hogy technológiákat valamint gépeket és bizonyos fogyasztói javakat importálhassanak. Mivel a COCOM-előírások tiltották a stratégiai fontosságú technológiák Keletre való exportálását, pénzre volt szükségük ahhoz is, hogy ezeket a technológiákat maguk fejlesszék ki. A nyugati cégekkel való együttműködést kezdték úgy tekinteni, mint a nyugati technológiák Keletre való juttatásának egyik eszközét. Számos Harmadik Világbeli or­szághoz hasonlóan a kelet-európai kormányzatok is magas mi­nőségű áruik nyugati exportjának növelésével kívánták vissza­fizetni a hiteleket. Ez azonban lehetetlennek bizonyult, és he­lyette kénytelenek voltak ismét külföldi kölcsönöket felvenni.

1971-től kezdve az összes kelet-európai ország külföldi adósságai folyamatosan növekedtek. (Lásd az 1. táblázatot a függelékben.)

Ugyanebben az időszakban ezek az országok bővíteni kezdték a Nyugathoz, különösen Nyugat-Európához fűződő ke­reskedelmi kapcsolataikat. Hogy a krónikus külkereskedelmi deficitet (amely a 60-as, 70-es éveket jellemezte) valamint az iparosodott Nyugatra irányuló exportjuk kedvezőtlen áruössze­tételét kompenzálják, Kelet-Európa országai a Dél fejlődő or­szágaival folytatott kereskedelemből igyekeztek többletre szert tenni. (Lásd erről a Függelékben a 2., 3. és 4. táblázatot a kelet-nyugati kereskedelem alakulásáról.)

A Nyugat felé való gazdasági nyitás összekapcsolódott számos belső gazdasági reformmal. A késői 1960-as és az 1970-es évek korszakát ezért joggal nevezhetjük a „reformszo­cializmus” korszakának.

Reformokat minden kelet-európai országban bevezettek. Az ipari kapacitásnak és az illető ország gazdaságpolitikájának megfelelően azonban a reformok arányai és üteme az egyes országokban különböztek. Általánosságban a reformok a követ­kezőket ölelték fel:

• a Nyugattal való gazdasági együttműködés megnöveke­dett lehetőségeinek (a kelet-nyugati kereskedelem növekedése, közös vállalkozások, nyugati hitelek) kiaknázása;
• nagyobb hatékonyság elérése a szocialista tervezésben, az ösztönzők növelése révén;
• kísérletek saját új technológiák kifejlesztésére (tekintettel a nyugati bojkottra);
• kísérlet a növekedés erőforrásainak az új, exportorientált szektorokba való átirányítására;
• az idegenforgalom fejlesztése, az országnak a nyugati turizmus előtti megnyitása;
• a fogyasztási javak kínálatának bővítése a fogyasztói ja­vak termelésének preferálása valamint (hitelekből finanszírozott) import révén;
• a kisméretű magánvállalkozás és/vagy a munkahelyen kívüli másodállás révén szerezhető jövedelem lehetőségeinek bővítése.

Mindezeket a reformokat felülről, a kommunista párt vezető szerepe által meghatározott politikai kereteken belül vezették be. Ezek a reformok gazdasági kényszerűségekre adott vála­szok voltak. De ahhoz, hogy megvalósítsák őket egy olyan rend­szerben, amely a gazdasági folyamatokat politikai irányítás alá helyezte, szükséges volt, hogy politikai döntés eredményeként szülessenek meg. A reformerek feltételezték, hogy a (gazdasá­gi) reformfolyamat feletti politikai ellenőrzés a párt- és állami bürokrácia kezében marad. A politikában való részvétel helyett az embereknek felkínálták a (hitelekből finanszírozott) fogyasz­tás lehetőségét. Úgy tűnt, a „kommunizmus” fogyasztásra ori­entált arcot ölt, hogy kárpótolja alattvalóit a politikai életben való részvétel lehetőségének hiányáért. A nép többsége tudta érté­kelni a „gulyáskommunizmust”. A reform a politikai pluralizmust általában nem foglalta magába.

A reformkommunizmus, vagy „kommunista reform” legjobb és legmesszebbre eljutó példája Magyarország volt, Kádár Já­nos uralma alatt. Az iparosodott Nyugatra irányuló export a hét­szeresére, az import a hatszorosára növekedett 1970 és 1987 között. A turizmust fejlesztették, hogy az országba vonzzák a keményvalutát. A vízum- és utazási szabályokon könnyítettek, lehetővé tették és bátorították a nyugati tőkeberuházásokat az országban, 1972 óta vegyes vállalatok formájában. Nyugati hi­telekkel finanszírozták a hazai alapokon folyó technológiai ku­tatást és fejlesztést, de az életszínvonal növelése érdekében a nyugati fogyasztási javak importját is. Tolerálták és bátorították a kisvállalkozásokat, az állami vállalati lehetőségek magán­termelésre való kihasználását, ami növelte a vásárlóerőt és ezzel új ösztönzést jelentett a munkásoknak.

Ha megnézzük az itt következő vázlatos sémát a kommu­nista reformokról, akkor nyilvánvaló, hogy Magyarország jutott a reformok terén a legmesszebb, teljesítve a reform összes le­hetséges követelményét. A történelem iróniájaként ez az előőrs szerep nem párosult Magyarországnak a KGST-n belüli vezető szerepével. Nem kapcsolódott össze egy erős, piacra orientált, a kormányzatra nyomást gyakorló legális ellenzék létezésével sem. Magyarország reformfolyamatait a párt maga kezdemé­nyezte. Az államszocialista rendszerekre tipikusan jellemző mó­don nem a gazdaság dinamikája, hanem politikai akarat tette lehetővé megvalósulását. A kommunista uralkodó elitek felis­merték, hogy ahhoz, hogy hatalmon maradjanak, sikeres gaz­dasági reformot kell végrehajtaniuk. Úgy tűnik, senki sem sej­tette, hogy ez a reform lesz utolsó politikai tettük.

A többi kelet-európai ország hasonló reformokat hajtott végre, de ezek egyike sem ölelte át az eszközök olyan széles skáláját, mint a magyar reform.

Az NDK, Lengyelország és Románia, jóllehet erőfeszítéseiket különböző területekre koncentrálták, szintén messzemenő re­formokat hajtottak végre. A kelet-nyugati együttműködés leg­messzebb menő, de legkevésbé észrevett formáját az NDK va­lósította meg. Az NDK reformja ugyanis nem a külföldi beruhá­zásokon és nem is a turizmuson alapult. Az 1972-es kétoldalú német államszerződés eredményeként – az NSZK első ízben elismerte a NDK-t, mint korlátozott szuverenitású államot – az NDK speciálisan kedvező feltételekhez jutott az NSZK-val való kereskedelemben, ami a kelet-német állami vállalatoknak kivé­telesen kedvező lehetőségeket kínált az NSZK-ba és rajta ke­resztül az Európai Közösség országaiba irányuló exportot ille­tően. Ezután Kelet-Németország növelte a nyugati ipari orszá­gokkal folytatott kereskedelmét, és hallgatólagosan úgy tekintették, mint az Európai Közösség 13. tagját. Az exportbe­vételek révén finanszírozni tudta a gazdasági modernizálást éppúgy, mint a hazai kutatást és fejlesztést, és ezáltal könnyebben vissza tudta fizetni a magas külföldi hiteleket.

Lengyelország és Románia külföldi kölcsönökre alapozta a maga reformkísérleteit. Románia, lévén az 1960-as években még döntően agrárország, az így nyert pénzt erőltetett iparosí­tásra használta fel. A külföldi társaságokat is bátorította romá­niai vegyesvállalatokban való részvételre, de nem sok sikerrel. Románia annak ellenére tett így, hogy a Szovjetunió inkább azt kívánta, hogy az ország a KGST-n belüli munkamegosztásban mezőgazdasági jellegű szerepet töltsön be. Ceauşescu ellenállt ennek a szovjetek által rákényszeríteni próbált szerepnek. Abból a célból, hogy kiépítse a román ipart, hiteleket vett fel a nem­zetközi pénzpiacokon. Az 1980-as években azáltal, hogy a hi­telek visszafizetését a lehető legkomolyabban vette (teljesen le­állítva a nyugati importot, miközben az ország termelésének je­lentős részét exportálta), és ezzel jó viszonyba került a nyugati bankokkal, Ceauşescu feláldozta alattvalói jobb életfeltételeit egy gyors (és brutális) gazdasági fejlődés oltárán. A történelem iróniája, hogy a forradalom éppen néhány hónappal azután tört ki, hogy Románia visszafizette összes külföldi adósságát és így (elméletileg) megvolt a lehetőség arra, hogy az országban ja­vítani kezdjék az életfeltételeket.

Amikor Lengyelország megpróbálkozott a külföldi adóssá­gok hasonló, takarékossági alapon való menedzselésével – a fogyasztás exportcéloknak való alárendelése révén – ez nem sikerült. Az erős kormányellenes szakszervezetek magasabb béreket és több árut követeltek. A Szolidaritás ellenállásának elnyomása céljából 1981 decemberében katonai kormányzást vezettek be. Az adósságok ennek ellenére tovább halmozódtak, és az IMF nyomására Lengyelországnak le kellett értékelnie a zlotyt, s szabad piaci árakat kellett alkalmaznia – már a kom­munista uralom alatt.

Ezzel szemben Bulgária gazdaságilag annyira elmaradott volt, és politikailag annyira a Szovjetuniótól függött, hogy köz­vetlen gazdasági értelemben nem volt szüksége további mo­dernizálásra. Romániával ellentétben, amely nem fogadta el a pusztán mezőgazdasági cikkeket termelő állam szerepét a KGST-n belül, Bulgária továbbra is a mezőgazdaságra és az élelmiszeriparra alapozta gazdaságát. A falusi népesség élet­módja ezért igen tradicionális jellegű maradt.

Érdemes megjegyeznünk, hogy az agrárjellegű Bulgária ki­vételével Csehszlovákiának voltak a legkisebb külföldi adóssá­gai. A többi országokénál nagyobb gazdasági stabilitása annak a ténynek köszönhető, hogy már a kommunista korszak előtt az iparosodott országok sorába tartozott, míg az összes többi kelet-európai országnak a kommunizmus előtt hosszú perifériá­lis vagy akár gyarmati jellegű múltja volt.

b) A kelet-európai változások világgazdasági okai

A szocialista országok sohasem voltak képesek kiszakadni a kapitalista világrendszerből. Még amikor a nemzetgazda­sági szinten képesek voltak megteremteni a termelés és az el­osztás feletti politikai ellenőrzést, akkor is a kapitalista világ­rendszer centrumában elhelyezkedő országokban végbe­menő gazdasági fejlődéstől függtek. A tőkefelhalmozás volt az uralkodó mérce, még akkor is, amikor ezt politikai beavat­kozással ellensúlyozták. A kapitalista Nyugaton végbemenő gazdasági fellendülés, prosperitás és válság mindig hatás­sal volt a szocialista gazdaságokra.

A háború utáni fellendülés időszakában az Egyesült Álla­moknak érdekében állt kereskedelmi partnere, Nyugat-Európa nemzetközi munkamegosztáson belüli szerepének átalakítása, valamint a szovjetek által uralt Kelet-Európa gazdasági és po­litikai izolálása. A Nyugatnak gazdasági szempontból nem volt érdeke a Kelettel való együttműködés. A világgazdaságnak a 60-as évekre bekövetkező összezsugorodásával viszont a Kelet politikai-stratégiai okok miatti dezintegrálódása (amely inkább az Egyesült Államoknak, mint európai partnereinek állott érde­kében) megnyitotta az utat a kelet-nyugati gazdasági együtt­működés felé.

A világgazdasági válság okait már gyakran feldolgozták. Összegezve, az 1960-as évekre:

1. véget ért a háború utáni fellendülés és a vele járó bővülő kereslet;
2. jelentkezett az intenzív növekedésre való áttérés szük­séglete: a technológiai innováció növekvő tőkebefektetésekhez vagy marxista terminológiával: az állótőkének a változó tőke rovására való növekedéséhez, s ezáltal a realizált profitok csök­kenéséhez vezetett;
3. a piacok telítődése és a technológiai innováció növekvő versengést eredményezett a költségcsökkentés és az új bérek kialakítása terén mind az egyes cégek, mind az országok és regionális kereskedelmi szövetségek között;
4. a teljes foglalkoztatás, az emelkedő munkabérek és a munkások gazdasági alkuban birtokolt hatalmi pozíciójának nö­vekedése a centrum országokban lehetetlenné tette a munka­bérek direkt csökkentését.

Mindennek következtében a profitok csökkentek. A tőke a profit realizálásával kapcsolatos problémák miatt nehezen szán­ta rá magát a beruházásokra és inkább stabil kamatot hozó hitelek nyújtására vagy spekulációra törekedett, mint valódi, ter­melő gazdasági tevékenységre. Nem lévén képesek termelő be­ruházások révén profitot realizálni, ebben a helyzetben a tőke­tulajdonosok készségesen adták kölcsön pénzüket nagyon ala­csony kamatra.

A nagyon alacsony, a kelet-európai és a Harmadik Világ-beli országokat hitelek felvételére bátorító kamatlábak időszaka után az 1970-es években a kamatlábak az USA-ban emelkedni kezd­tek, és 1981-re elérték a csúcsot, ami a mély világgazdasági válságot jelezte. Kelet-Európa és a Harmadik Világ adósságter­he ezáltal robbanásszerűen megnövekedett, kamatfizetéseik az USA növekvő deficitjének finanszírozásához járultak hozzá, mi­közben az USA-kamatlábak magasabb szintje biztosította a né­met és japán tőkének az USA bankjaiba való folyamatos át-áramlását.

A Harmadik Világ országai (amelyek, éppúgy, mint a ke­let-európai országok, türelmetlenül iparosítani akarták gazdasá­gaikat vagy modernizálni iparukat) egy olyan pillanatban juthat­tak relatíve olcsó hitelekhez, amikor további ipari fejlődésük egy­re inkább a külföldi segítségtől vált függővé. Úgy tűnt, az olcsó hitelek lehetővé teszik gazdaságaik számára, hogy felzárkóz­zanak a nyugati standardokhoz, sikeresen versenyezzenek a világpiacon, és visszafizessék a hiteleket.

A nyugati társaságok a kemény verseny és a nyugati pia­cok telítődése időszakában felfedezték, milyen érdekeik fűződ­nek a Harmadik Világ-beli és kelet-európai piacokhoz, ellensú­lyozva így a nyugati országok közötti kereskedelem hanyatlását. A Kelet és a Dél bizonyos területei ezenkívül olcsó munkaerőt szolgáltattak a munkaigényes iparágaknak. A költségek csök­kentése érdekében a textilipari, elektronikai, autóipari és más cégek Délen és Keleten lévő telephelyeikre helyezték át a ter­melést, miközben a magas minőségű termelést, a kutatást és a fejlesztést továbbra is a megfelelő centrum országokban foly­tatták. Ennek az „új nemzetközi munkamegosztásnak” a krízis leküzdésében betöltött szerepét azonban a szakértők aligha­nem túlbecsülték. Vajon hosszú távon is valóban megoldás len­ne a tőkefelhalmozás válságára a termelés áthelyezése és az olcsó Harmadik Világ-beli munkaerő felhasználása? Miután a Harmadik Világ legeladósodottabb részein egy dezindusztrializációs folyamat zajlik, inkább úgy tekinthetjük ezt az új nem­zetközi munkamegosztást, mint egy áthidaló stratégiát abból a célból, hogy megvalósítsák a legfontosabbat: a termelési költ­ségek csökkentését magukban a centrum országokban.

Miért bukott meg a hitelekre alapozott kelet-európai reform?

Ahelyett, hogy megoldást jelentett volna a belső növeke­dési határok meghaladásában, az 1970-es évek gazdaságpoli­tikája Kelet-Európában valójában a gazdaság jövője terhére fel­vett kölcsönök politikája volt. Az esetleges siker a kölcsönzött pénzen alapult, amelynek visszafizetése elkerülhetetlenül össze­omláshoz vezetett. Egy olyan rendszerben, ahol a gazdaság nem volt elválasztható a politikától, ez egyben a politikai rend­szer összeomlását is jelentette.

Jó néhány okból nem volt lehetséges az adósságok visszafizetése (illetve Románia esetében csak az alapvető áru­ellátás terhére volt lehetséges).

A termékek alacsony minősége, amely a felelősség és a munkával való azonosulás hiányának volt köszönhető, kedve­zőtlenül érintette a nyugati export lehetőségeit. Ezért az export nagy része más szocialista országokba, különösen a Szovjet­unióba irányult, s így természetesen nem hozhatott az adósság-és kamatfizetéshez szükséges keményvalutát. A bilaterális cse­rét szabályozó szerződések ugyancsak hozzájárultak a KGST-tagok közötti kereskedelem magas arányához a kereskedelem egészén belül.

A nyugati gazdaság válsága miatt a keleti termékek piaca csökkent. Különböző kereskedelmi korlátozások csökkentették a keleti termékek versenyképességét a nyugati piacokon. Az 1970-es éveket a kelet-nyugati kereskedelemben a folyamatos nyugati kereskedelmi többlet jellemezte.

Az új technológiák kutatására és kifejlesztésére tett kísérlet költséges, de többnyire eredménytelen vállalkozás volt a kelet-európai országok számára. Néhány ország (az NDK, Magyar­ország, Csehszlovákia) sikeres volt a komputertechnológia ki­fejlesztésében, legalábbis hazai szinten (különösebb KGST együttműködésre ezen a téren nem került sor), az azonban le­hetetlen volt számukra, hogy az amerikai, német és japán cégek által diktált ütemmel és standardokkal lépést tartsanak; így még a technológiai szempontból legritkább figyelemre méltó sikereik is mindig az elmaradottság bélyegét viselték magukon. Kelet-Európa technológiai téren el volt vágva a Nyugattal való bár­milyen együttműködéstől. A szigorú COCOM-előírások nem en­gedték meg semmilyen fejlett technológia eladását Kelet-Euró­pába. Technikai fejlődését szigorúan bojkottálták egy olyan időszakban, amikor pedig a nyugati hiteleket éppen a techno­lógiai innováció előmozdítása érdekében vették fel. A techno­lógiai felzárkózás elérhetetlen cél volt.

Még a japánok is, akik a komputertechnológia területén végrehajtott újításokról híresek, csak azután voltak képesek er­re, hogy az USA piacának vezető cégeitől átvettek és lemásol­tak technológiákat. A fejlett technológiákhoz való eme hozzáju­tási lehetőség nélkül soha nem lettek volna képesek a csúcs­technológia kutatását és fejlesztését kezében tartó nemzetközi közösséghez csatlakozni. Kelet-Európát ezeknek az orszá­goknak a közössége nem kívánta ilyen pozícióba juttatni. A piacosításra irányuló nyugati követelések nem foglalták ma­gukba azt, hogy ezek az országok képessé váljanak a csúcs­technológiát kézben tartó országok csoportjának önmagukra tá­maszkodó tagjaivá válni. így hát a történelem iróniájaként a ke­let-európai országok ezt a technológiafejlesztést megpróbálták nemzetgazdasági bázison végrehajtani. Akaratuk ellenére el voltak vágva a már elért fejlett technológiai eredményektől, így eleve – ráadásul költséges – kudarcra voltak ítélve. Az ezekbe a bátor újításokba beruházott pénzt elveszettnek kellett tekinteni.

A kelet-európai reformokat egy világgazdasági re­cesszió Időszakában kezdeményezték és hajtották végre. Ezért nem lehet eredményeiket a hitelekkel finanszírozott má­sodik világháború utáni nyugat-európai fellendülési időszakkal összehasonlítani. Az 1970-es évek reformjainak számításba kel­lett vennie a második világháború utáni újjáépítés egyenlőtlen eredményeit: az USA segítsége képessé tette Nyugat-Európát arra, hogy újra megalapozza világgazdasági vezető szerepét, miközben a Szovjetunió által uralt Kelet-Európát kizárták ennek az újjáépítésnek összes előnyeiből, és ezért ez utóbbi arra kényszerült, hogy saját gazdasági erőforrásaira támaszkodjék – lévén (Csehszlovákia és részben az NDK kivételével) hagyo­mányosan alulfejlett és minden vonatkozásban Nyugat-Európá­tól függő.

A szocialista protekcionizmus a második világháború utáni prosperáló növekedés időszakában valamelyest megbirkózott ezzel a bojkottal. Amikor a világgazdasági válság következmé­nyei átterjedtek Kelet-Európára, a kormányzatok úgy döntöttek, hogy nyugati pénzre fognak támaszkodni a növekedés folyta­tása és a modernizálás érdekében. Az ekkor nyújtott hiteleknek más célja volt, mint a háború után Nyugat-Európának nyújtott újjáépítési segélyeknek:

a)      a tőkének érdekében állt, hogy a kelet-európai országo­kat képessé tegye nyugati áruk importálására;

b)      a tőkének érdekében állt, hogy tőkekamatokat kapjon, anélkül, hogy termelési beruházásokat kelljen megkockáztatnia egy válságidőszakban;

c)      nem állt viszont érdekében (és nem is volt erre semmi­lyen esély), hogy a második világháború utáni amerikai segé­lyek célkitűzéseihez hasonlóan a kelet-európai országokat ké­pessé tegye arra, hogy a kapitalista világgazdaság centrumré­giójának részévé váljanak.

A nemzetközi pénzpiacokon felvett hitelek nem egyszerű­en kudarcot jelentettek. A hitelfelvétel csapdának bizonyult. Még akkor, amikor az állam és a párt állami ellenőrzést gyakorolt a kereskedelem és a beruházás fölött, a szocialista országok már átvették az árakat, a szükségletek szerkezetét és a válságje­lenségeket Nyugatról; egyszersmind importálták az inflációt is. A szocialista Kelet-Európát mindig is érintette az, ami a tervezett gazdaság és a politikai kontroll szféráján kívül törtónt. Azzal, hogy felvették a hiteleket és nyugati árukat hoztak be, a kelet-európai országok, amelyek mindeddig legalább bizonyos politi­kai eszközöket fel tudtak használni arra, hogy gazdaságaikat megvédjék a világpiaci viszonyok hatásaitól, még sebezhetőb­bekké váltak. A világpiac diktatúrája felé vezető második lépést a kamatlábak (az amerikai költségvetési és kereskedelmi deficit következményeként törtónt) világméretű megemelkedése jelen­tette. A növekvő kamatlábak a Harmadik Világ kormányait épp­úgy, mint a kelet-európai kormányokat arra kényszerítették, hogy a kemény valuta egyre növekvő részét a kamatfizetésekre fordítsák, ezzel is hozzájárulva a nyugati gazdasági válság fi­nanszírozásához. Az, amiről feltételezték, hogy kifelé vezető út lesz a gazdasági stagnálásból, végül a hitelező országok előnyét szolgáló tőkekivitelnek bizonyult. Ebből a perspek­tívából nézve a hitelek jó beruházást jelentettek a Nyugat számára: a kelet-európai országokat függővé tették a kül­földi adósságtól, és arra kényszerítenek, hogy segítsenek finanszírozni a Nyugatnak a világgazdasági válsággal szem­beni ellenálló képességét. Az adósságok kifizetésére irányuló törekvések kudarca azt eredményezte, hogy a meglévő hitelek visszafizetési határidejét meg kellett hosszabbítani, és új hite­leket kellett felvenni. A hitelezők, mindenekelőtt az IMF feltéte­leit könnyen el lehetett fogadtatni a kelet-európai országokkal, ezáltal gazdasági és politikai rendszerük lényegi megváltozta­tására kényszerítve őket. Szemben a „reformkorszak” változá­saival, amelyek egy párt és állam által ellenőrzött politikai ke­reten belül mentek végbe, most a piacgazdaságra való áttérés vált szükségessé. Ez pedig magában foglalta, hogy a kommunista párt feladja a gazdasági folyamatok fölött gyakorolt politikai ellen­őrzést.

Kétséges, hogy a kelet-európai kormányzatok előtt áll-e vá­lasztás a nyugat-európai gazdasági szükségletekhez való alkal­mazkodásuk módját illetően. Bár pillanatnyilag úgy tűnik, mintha két különböző út lenne a világpiacba való (újra)integrálódásra: a sokkterápia és a lassú, fokozatos alkalmazkodás. A két út eredményei azonban nagyon hasonlóak lehetnek, és csak a periferizálódás ütemét tekintve fognak különbözni. Lengyelor­szág és Magyarország az állami dotációk csökkentésének, a versenyképtelen üzemek bezárásának és a munkaerő egy hasznos, képzett és készséges, valamint egy használhatatlan, kiöregedett és rugalmatlan részre való felosztásának sokkterá­piás módszerét választotta. Románia és Bulgária ezzel szem­ben megpróbálja lelassítani a Nyugat-Európába való gyorsuló „integráció” ütemét. Ezekben az országokban ti. a „használha­tatlan” tömegek aránya sokkal magasabb, mint Kelet-Európa északkeleti részén (Magyarország, Lengyelország, Csehszlová­kia). Az „integráció” dinamikájának és társadalmi árának csök­kentése nemcsak maguknak az érintett országoknak, hanem egész Európa politikai stabilitásának az érdekében is fontos (abban az Európában, ahol ma a munkamegosztás polarizáló­dása és költségeket csökkentő átstrukturálódása megy végbe).

Mi is volt a kelet-európai szocializmus?

A legtöbb szocialista mindig is egyetértett abban, hogy a szovjet típusú szocializmusnak semmi köze sincs ahhoz, amilyen a szo­cializmus lenne, vagy lennie kellene. Mindazonáltal a kelet-eu­rópai KGST-országok politikai és gazdasági rendszere némileg különbözött nyugati megfelelőjétől. Ez az oka annak, hogy mi­után világossá vált, hogy az utópiának megfelelő szocializmus nem létezik sehol, a kelet-európai szovjet típusú rendszerekre úgy utaltak, mint a „reálisan létező szocializmusra”.

A vélemények eltérnek abban, hogy milyen mértékben (mi­lyen elemeit tekintve) valósult meg a szocializmus Kelet-Euró­pában és a Szovjetunióban. Kevésbé vitatott az a tény, hogy a peresztrojka kezdete és az úgynevezett „1989-es forradal­mak” óta a kapitalista rendszerhez való visszatérés megy vég­be. Még azok is, akik azt állítják, hogy Kelet-Európa mindig is a kapitalista világrendszer része volt, most lényegi változásokat figyelnek meg. Úgyhogy akár szocializmusnak nevezhető, akár nem, valami történt ezekben az országokban a második világ­háború utáni kommunista hatalomátvétel és a kommunista pár­tok uralmának 1989-es megdöntése között, ami elemzést igényel.

Kelet-Európa kivételes eset volt. A kapitalizmus állítólagos megdöntése itt nem egy forradalmi folyamatnak, hanem a II. világháború végén kialakult frontvonalaknak volt a következmé­nye. Kelet-Európa ekkor szovjet befolyás alá került, ami meg­nyitotta az utat az államszocialista uralom alatt végrehajtott gaz­dasági átalakításhoz és felzárkózási kísérletekhez. Politikai ér­telemben Kelet-Európának a Szovjetunió általi bekebelezését általában az aktív politikai beavatkozás egy esetének tekintik.

Gazdaságilag azonban a Szovjetuniónak és kelet-európai „elő­őrseinek” valóságos lehetőségei mindenképpen nagyon korlá­tozottak voltak. Történelmileg a folyamatos periferizálódás volt napirenden, és az erős állami tervezés és protekcionista gaz­dasági fellendülés és újjáépítés tűnt az egyetlen stratégiának, amellyel a perifériális elmaradottságon túl lehet lépni. A hiva­talos propaganda és az általa prezentált kép ellenére a szo­cializmus bevezetése nem annyira ideológiai eredetű dön­tés volt, mint inkább kísérlet a gazdasági fennmaradásra.

A gazdasági sikertől függetlenül Kelet-Európa stratégiai üt­közőzónául szolgált a Szovjetunió számára, amely politikai rendszerét ráerőszakolta a kelet-európai országokra. Termé­szetesen fel lehet vázolni egy elképzelést arról, milyen eredmé­nyekre vezetett volna, ha Kelet-Európa a második világháború után amerikai befolyás alá kerül. Semmilyen alapunk sincs azonban feltételezni, hogy a kelet-európai országok többségé­nek gazdasági helyzete ez esetben jobban alakult volna, mint a kommunista uralom alatt. A kelet-európai szocializmusnak nemcsak a régió legtöbb részén uralkodó gazdasági elmara­dottsággal, hanem az USA és a nyugati világ pénzügyi szerve­zetei bojkottjának hatásaival is meg kellett birkóznia. A Nyugat-Európának adott újjáépítési segélyeket az amerikaiak azzal a feltétellel adták, hogy az átalakulási folyamat kedvező lesz az amerikai gazdaság és annak a világgazdaságban betöltött ve­zető szerepe szempontjából. Kelet-Európa, szovjet befolyás alatt lévén, nem számíthatott arra, hogy előnyei származnak az újjáépítési programok bármelyikéből. Természetesen a szovje­tek által megszállt Németország egyes részei és Csehszlovákia gazdaságilag jól beilleszkedhettek volna az iparosodott Nyugat gazdasági rendszerébe. De egyik ország sem ért annyit a Nyu­gat számára, hogy miattuk a háborús szövetségesek között a háború végén az érdekszférákról kötött megállapodásokat ha­tályon kívül próbálja helyezni. Figyelembe véve azt a tényt, hogy az USA erőforrásai is korlátozottak voltak, és hogy már a Nyu­gat-Európa talpra állítását célzó Európai Újjáépítési Programot is sokan erősen ellenezték Amerikában, nyilvánvaló volt, hogy ezeket az erőfeszítéseket Európa könnyen ellenőrizhető felére koncentrálják. Ennek következtében a kommunista Kelet-Euró­pát kizárták a gazdaságilag erős Európa újjáépítéséből, amelyet úgy tekintettek, mint a világgazdaság egy, az USA ellenőrzése alatt működő központi régióját. A fegyverkezés gyors fejlesztése és a COCOM-listák, amelyek tiltották a fejlett technológia Ke­let-Európába és a Szovjetunióba való exportját, arra voltak hi­vatva, hogy biztosítsák Kelet-Európa gazdaságilag hátrányos helyzetét. A szocialista államok kialakulásakor a leszakadást a nyugati bojkott eredményezte, amely kényszerítette és fel is bá­torította a kelet-európai KGST-országokat arra, hogy gazdasági fejlődésükben saját erőforrásaikra támaszkodjanak. A szocialista elszigetelődési politika – bár nyugati hangok mint a nem­zetközi együttműködés és a szabadkereskedelem ellensé­gét bírálták – részben válasz volt tehát a nyugati kereske­delmi korlátozásokra. A szovjet és kelet-európai kormá­nyok, propagandisztikusan eltúlozva saját erejüket, úgy mutatták be elszigetelődésüket, mint aktív, tudatos elsza­kadási folyamatot. Valójában azonban egyszerűen nem volt más választásuk.

A kelet-európai szocializmus számos célkitűzést írt zászla­jára, és néhányat ezek közül meg is valósított. A politikának a gazdaság alá való rendelése átadta helyét a politika elsőbbsé­gének, ami lehetővé tette az államnak és a pártnak, hogy terv­szerűen irányítsa a fellendülés és az iparosítás folyamatát, a társadalom vagyonát a munkásosztály javára redisztribuálja, és finanszírozza a mindenkinek járó minimális szociális ellátást. Ál­talában ezek azok a fő előnyök, amelyeket a „reálisan létező szocializmus” társadalmának jellemzésekor meg szoktak emlí­teni – persze az uralkodó nómenklatúrának járó kiváltságokkal együtt. A kelet-európai rendszerek valóságos eredményei azonban messze az ideologikus propaganda állításai mögött maradtak.

A szocializmus, amelyet a nyugati elszigetelési politika kényszerített ki, felzárkózási stratégia volt azoknak az alulfejlett, Nyugat-Európa peremén elhelyezkedő túlnyomórészt agrárjelle­gű országoknak a számára, amelyek a kelet-európai szocialista országok többségét alkották. Magyarország, Románia, Lengyel­ország és Bulgária gazdasági fejlődése több mint egy évszá­zadon keresztül a nyugat-európai iparosodott centrumrégiótól függött, amely politikailag uralta ezeket az országokat, és gyar­matosító jellegű gazdasági kapcsolatokat alakított ki velük. Le­szakadva Nyugat-Európáról, az erőltetett, a nehéziparra kon­centráló iparosítás a nyugati versennyel való megbirkózás kény­szere nélkül, gyors változásokhoz vezetett az elmaradott Kelet-Európában. Az, amin ezek az országok keresztülmentek, egyfajta sokkterápia volt. Paraszti társadalmak hirtelen városi-proletár társadalmakká alakultak át – elszenvedve mindazt az ökológiai és társadalmi kíméletlenséget, amelyen a Nyugatnak elég ideje volt keresztülmenni az iparosítás 200 éve alatt. Akár­csak Nyugaton, ezeket a terheket itt is a haladás szükséges árának fogták fel. Gazdaságilag a felzárkózó iparosítás straté­giája az első két évtized alatt sikeresnek tűnt. Húsz évvel a második világháború után a Románia, Magyarország, Bulgária, Lengyelország és a Nyugat közötti szakadók sokkal kisebbnek tűnt mint a háború előtt. A szocialista protekcionizmust úgy ün­nepelték, mint sikeres fejlődési stratégiát. Groteszk módon a nyugati bojkott, amelynek azt a szerepet szánták, hogy fenn­tartsa a szocialista gazdaságok elmaradottságát, a saját erőfor­rásokra támaszkodó növekedés ösztönzője lett, kiprovokálva az importok belső pótlásának politikáját.

A 7. táblázat mutatja a kelet- és délkelet-európai országok és a nyugati iparosodott országok közötti nagy különbségeket a kiindulási helyzetben, a II. világháború kitörése előtt. A leggaz­dagabb keleti ország Csehszlovákia.

Az átváltási árfolyamokra alapozott GDP-számítások nem szolgáltatnak kielégítő becsléseket az illető ország „valódi” viszonylagos pozíciójáról. Az összehasonlítás egy másik nehézsége a keleti nettó anyagi termék (NMP) és a nyugati GDP-mutatók egymástól különböző fogalmaiban rejlik, a NMP fogalma korlátozóbb jellegű lóvén, mint a GDP-é. A fizikai mutatók módszere (amely nem esik pontosan egybe a GDP-vel és NMP-vel) pontosabb mérési lehetőségeket ad, mint az átváltási árfolyamok segítségével végrehajtott számítások. Olyan becsléseket tesz le­hetővé, amelyek a társadalmi jólét elemeinek szélesebb körét tükrözik, mint a GDP fogalma.

A 8/b táblázat lehetővé teszi a nemzeti GDP-szinteknek az USA szintjével való évenkénti összehasonlítását. Az összehasonlítás lehetővé teszi azt is, hogy nyomon kövessük az egyes országok relatív növekedésének gyorsaságát az évek során. Szembetűnő Kelet-Európa és a Szovjetunió alacsony szintje 1950-ben (csak Csehszlovákia és az NDK áll lényegesen maga­sabb szinten), és jól látható az 1973-ig tartó viszonylagos felzárkózás időszaka is (Bulgária és Csehszlovákia azonban már 1970 után visszaesett).

Ezek az adatok egyedül az ipari növekedés viszonylagos ütemére vonatkoznak, semmit sem mondanak az ipari termelés abszolút mennyiségéről, sem a különböző országok iparosodottságának relatív szintjéről.

Az iparosodott nyugati országok – amelyek már a háború előtt is magas szinten iparosodtak – mutatják a legkisebb növeke­dést. Minél inkább érintettek egy országot a háborús károk, an­nál magasabb a növekedés.

A kelet-európai országok, amelyek a háború előtt az ipari fejlődés alacsony szintjón álltak (vö, 7. táblázat), és legtöbbjük­nek a háború komoly károkat okozott, az ipari termelés gyors növekedését mutatják. Minél agrár-jellegűbb volt háború előtti gazdasági szerkezetük, annál nagyobb a termelési mutatóik emelkedése: ez magyarázza, hogy miért Bulgária és Románia rendelkezik a legmagasabb növekedési rátával. (A mezőgazda­ságnak a nemzeti jövedelmen belüli százalékos részesedése 1937-ben 35,6 volt Bulgáriában, 32,4 Lengyelországban és 32,1 Romániában és Magyarországon; uo.)

Csehszlovákia, és bizonyos mértékig az NDK is – mint azt már említettük – bizonyos mértékben kivétel volt. Mivel gazda­sági struktúrájuk az iparosodott nyugati országokéhoz volt ha­sonló, kevésbé profitáltak a nehéziparra összpontosító felzár­kózási stratégiából. Ellenkezőleg, elvesztették korábbi verseny­képességüket, mivel elszigetelődtek háború előtti gazdasági kapcsolataiktól és partnereiktől. Nyugat-Európához viszonyítva gazdasági helyzetük romlott a kommunista hatalomátvétel után, miközben a KGST-Európán belül vezető gazdasági hatalmakká váltak. A Szovjetunióhoz való viszonyuk kettős jellegű volt: dif­ferenciáltabb gazdasági struktúrával és fejlettebb termékszerke­zettel rendelkeztek, mint a Szovjetunió, mindazonáltal politikai­lag függtek a ,,nagy testvér” nemzetgazdaságukkal kapcsolatos döntéseitől. Ahelyett, hogy exportjukat Nyugatra irányíthatták és így keményvalutához juthattak volna, a KGST-munkamegosztás arra kényszerítette ezt a két, gazdaságilag legfejlettebb tagál­lamot, hogy gyártott termékei egy jelentős százalékát a Szov­jetunióba exportálja. Ez a kereskedelem nem mozdíthatta elő exportra termelő iparukban a termelékenység és a minőség nö­vekedését, másrészt viszont biztosította, hogy viszonylag olcsó áron el legyenek látva szovjet nyersanyagokkal.

Az 1960-as évek végén a kommunizmusról úgy tűnt, hogy járható fejlődési út az elmaradott agrárterületek számára, bár a fejlettebb ipari országok világgazdasági versenyképességét nem képes biztosítani. Az 1980-as évekre ez a kép teljesen megváltozott. Kiderült, hogy a kommunista típusú felzárkózás sikerei csak átmeneti jellegűek, és nem képesek megvédeni a lakosságot a világgazdasági válságok következményeitől. 1985-re a Kelet-Európa és a nyugat-európai centrum közötti különb­ség nagyobb volt, mint valaha. A kommunista kísérlet így egy olyan rövid távú próbálkozásra redukálódott, amely nem volt képes megváltoztatni a világgazdasági verseny dinamikáját. Csehszlovákia és – kisebb mértékben – az NDK korábbi ver­senyképessége most megbízhatóbb jelzésnek tűnt a kísérlet egészének mérlegét tekintve, mint a korábbi agrárországok ne­hézipari fejlesztési hajrája, amely a látszólag legsikeresebb kommunista kísérleteket végül is a Harmadik Világ országaiéval összehasonlítható fejlettségi szinten hagyta.

A kelet-európai KGST-országok felzárkózása a Nyugat tör­ténelmi előnyei miatt nem sikerült (amelyeket megnövelt a há­ború utáni hatalmas újjáépítési segély, mialatt Kelet-Európa el volt vágva minden Nyugatról jövő segítségtől, és minden, a Nyu­gattal való technológiai együttműködéstől). Kelet-Európának tel­jesen saját erejéből kellett felépítenie gazdaságát, a szocializ­mus annak eszköze volt, hogy az egyes országok termelési kapacitását mozgósítsák, és megvédjék a gazdaságokat az ipa­rilag fejlett országok versenyétől. A világgazdaság válsága, va­lamint a technológiai innováció hiánya Kelet-Európában az 1970-es évek elején a Kelet és a Nyugat közötti szélesebb körű gazdasági együttműködéshez vezetett. A stagnáláson való túl-jutás egyetlen esélyének tekintett gazdasági nyitás azonban nem tette lehetővé Kelet-Európának, hogy a csúcstechnológiát kézben tartó nyugati országok csoportjához csatlakozzék. A nyugati hitel és árubehozatal nem vonta maga után a COCOM-rendszabályok enyhítését. Amit végrehajtott, az az volt, hogy kiszolgáltatta a kelet-európai országokat a hitelező szervezetek nyomásának, így a Harmadik Világéihoz hasonló társadalmakká alakítva őket.

A kelet-európai kudarcok természetesen nemcsak a nyu­gati bojkottnak és/vagy beavatkozásnak köszönhetők. A kudarc összekapcsolódik azzal a mélységes csodálattal, amelyet – minden politikai ellentét dacára is -, a marxizmus mindig is mutatott a termelőeszközök kapitalista fejlődése iránt, a Munka és a Tőke közötti szentségtelen indusztrialista szövetséggel. A szovjet típusú szocialisták alapvető céljai és értékei ugyan­azok voltak, mint a kapitalista társadaloméi: gazdasági nö­vekedés, technológiai fejlődés. Bár azt hirdették, hogy a tu­lajdonnal és a társadalmi gazdagság elosztásával kapcsolatos elképzeléseik különbözőek, ugyanazon az úton akartak eljutni ehhez a társadalmi gazdagsághoz, mint a kapitalizmus. Egyetlen lényeges különbséggel: mivel sokkal később, és sok­kal nehezebb helyzetből indultak, keresztül kellett menniük egy sor akadályon, amelyek a fejlett országok előnyét növelték, és így sohasem volt reális esélyük arra, hogy állják velük a ver­senyt. Ebben az értelemben mindig a Harmadik Világ országa­iéhoz hasonló helyzetben voltak. A sikerek csak átmenetiek vol­tak – és a későbbiekben a gazdaság kimerülését idézték elő. A kelet-európai országok ugyanabban a versenyben vettek részt, magukévá téve a játékszabályokat. Magukat a célokat természetesen az Iparosodott Nyugat határozta meg, amely rádió- és tv-állomásokat épített, hogy üzenetét meghallják Ke­leten. A Keletnek nem volt ezzel szembeállítható programja. Anélkül, hogy képesek lettek volna elérni őket, a kormá­nyok nyugati értékeket ígértek népeiknek, és nem mondták meg, hogy helyzetük és eszközeik sohasem fogják lehetővé tenni, hogy a versenyben győzzenek, utolérjék a Nyugatot (túlhaladásáról már nem is beszélve).

Három kérdésfeltevés mutathatja a világgazdasági játszma lehetőségeinek korlátait a kelet-európai országok számára:

1. Sikeresebbek lettek volna-e ezek az országok gazdasá­gilag, ha a nyitási és reformfolyamat korábban indul meg? Egy ilyen út lehetséges modellje lehetne Japán, amely korábban ad­ta fel háború utáni protekcionista elszigetelődési politikáját, és képes volt a vezető gazdasági hatalmak sorába bekerülni.

Japán háború utáni újjáépítése azonban, jóllehet erősen protekcionista alapon folyt, az USA segítségén alapult. Ahelyett, hogy a fegyverkezési versenyben való részvételre kényszerítették volna, megtiltották, hogy az országnak saját fegyve­res ereje legyen. Az USA Japánt előretolt amerikai támaszpont­tá tette a Távol-Keleten, így Japán fejlődését összekapcsolta saját érdekeivel. Semmiféle COCOM-szabályozás nem akadá­lyozta meg az amerikai komputer-technológiát abban, hogy be­szivárogjon Japánba, s ez jelentette a kiinduló alapot Japán saját kutatási és fejlesztési programjához ezen a területen. A kelet-európai KGST-országoknak nyilvánvalóan nem állt mód­jukban Japánéhoz hasonló módon fejleszteni saját gazdaságu­kat. Japántól eltérően, egy korábbi gazdasági nyitás növekvő világgazdasági versenykényszernek tette volna ki őket egy olyan időpontban, amikor nemzeti iparosításuk még nem feje­ződött be, ez pedig még sebezhetőbbé tette volna gazdaságu­kat, anélkül, hogy a nyugati kutatási és fejlesztési eredmények­ből profitálni tudtak volna.

2. Sikeresebbek lettek volna-e ezek az országok, ha fenn­tartják a kommunista protekcionizmust? Más szavakkal, meg­védhették volna-e a „keményvonalas kommunisták” a szegény Kelet-Európát attól, ami a peresztrojka alatt fog történni: a to­vábbi elszegényedéstől?

Nyilvánvalóan nem. Az ortodox párttagok éles kritikusai lehetnek a káros következményeknek, és mindannak, amit a peresztrojka nem tudott elérni. De minden, amit ehelyett fel tud­nának ajánlani, elkerülhetetlenül beleütköznék a további növe­kedés és a szovjet típusú kommunista társadalom továbbfejlő­déséhez szükséges modernizáció korlátaiba, és éppen ezért a jelenlegihez hasonló, a gazdasági nyitásra irányuló szükségletet váltana ki.

3. Sikeresebbek lettek volna-e a kommunisták, ha valódi értékeket, pl. egy saját, új típusú életstílust fejlesztenek ki, ahe­lyett, hogy elfogadják céljukként a kapitalista gazdasági növe­kedést, annak utolérésével próbálkozva?

Számos szocialista kritika született a „reálisan létező szo­cializmusról”, amelyek azt állították, hogy igen, egy másfajta – kevésbé autoritárius, „zöldebb”, humánusabb és demokratiku­sabb – szocializmusnak jobb esélyei lettek volna a túlélésre, mivel vonzó modellt jelenthetett volna a nyugati munkásosztály­nak, meggyengítve így a kapitalizmust saját centrumában, és csökkentve arra való képességét, hogy beavatkozásaival aka­dályozza a szocializmus megvalósítását Keleten. Egyetértünk a kelet-európai „reálisan létező szocializmusról” szóló legtöbb baloldali kritikával, azonban kétségesnek tartjuk, hogy a szocia­lizmus más, szebb, emberibb változatai képesek lettek volna megakadályozni a világkapitalizmus beavatkozását és meg­szüntetni a tőle való függőséget, lehetővé téve ezzel, hogy a szocialista országok saját céljaikat és játékszabályaikat köves­sék. A szocializmus eme változatait a világkapitalizmus sokkal gyorsabban magába olvasztotta volna mint a „létező szocia­lizmusokat”, vagy pedig – feltéve, hogy ellenállást fejtenek ki – a „valóban létezőkhöz” hasonló militarizálódásra kényszerültek volna. Így, miközben támogatjuk a „reálisan létező” szocialista bürokrácia kritikáját, meg vagyunk győződve arról, hogy bár­mely szocialista alternatívát, amely helyi vagy nemzeti szin­ten jön létre, a világrendszer asszimiláló dinamikája magá­ba olvasztott és könnyen eltorzított volna. Emberi lények lé­vén azonban nem adjuk fel a reményt, hogy több helyi szocialista kísérlet egybeesése a kapitalista világrendszert végül is az emberi élet egy szociális és igazságos rendjével válthatja fel.

(Ford.: Szalai Miklós)

FÜGGELÉK

A Kelet-Európának egyedül az OECD-országokkal való kereskedelmét bemutató 2. táblázat mutatja a kereskedelmi mérleghiányról a kereskedelmi mérlegtöbbletre való átmenetet Kelet-Európában, kezdve az NDK-val 1977-ben, amelyet követett Csehszlovákia 1979-ben, a kelet-európai régió egésze pedig 1982-ben. Ha azonban megnézzük az egyes országokat, a táblázat mutatja a köztük fennálló jelentős különbségeket is. A nyugatra irányuló csehszlovák és kelet­német export meghaladta Nyugat-Európából származó – szintén növekvő – importjukat. Nyugati importjuk – technológia, gépek, felszerelések – ténylegesen megnövelte termelésük exportle­hetőségeit, és ez aktív külkereskedelmi mórleget eredményezett. Lengyelország és Románia szintén növelte Nyugatra irányuló exportját, de az a tény, hogy exportjuk értéke sokkal maga­sabb volt az importokénál, a nyugati import csökkentesének köszönhető. Ebben a két országban 1979-ig (Románia) és 1980-ig (Lengyelország) a nyugati import az export növekedésével pár­huzamosan növekedett; 1980/81 óta Románia befagyasztotta Importját, hogy visszafizethesse külföldi adósságait, ugyanezt tette Lengyelország 1981/82-től, 1985-86-tól azonban újra impor­tálni kezdett Nyugatról. így sem Lengyelország, sem Románia nem volt sikeres a maga import által vezérelt növekedési stratégiájával. De még Csehszlovákiában és az NDK-ban sem bizo­nyult az aktív külkereskedelmi mérleg a külföldi adósság állandó növekedése hatékony ellen­szerének. A kereskedelmi többlet nem volt elég arra, hogy ellensúlyozza a magas exportjöve­delmeket szakadatlanul elnyelő, robbanásszerűen növekedő adósság- és kamatterheket. Magyarország és Bulgária voltak azok az országok, amelyeknek külkereskedelmi mórlege a Nyugattal mindmáig negatív maradt; Magyarországon a deficit a gyorsan növekvő importnak köszönhető, amely mindig túlhaladta a – kevésbé növekvő – exportot; Bulgária Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatai igen alacsony szinten folytak, az importok pedig nyilvánvalóan meg­haladták az exportot.

Míg a kelet-európai országok teljes exportja 1960 és 1980 között növekedett, a szocialista országok részaránya csökkent, legfeltűnőbben Magyarországon és Romániában, legkevésbé Bulgáriában, ahol a leg­magasabb volt a kelet-keleti kereskedelem százalékos aránya. Bulgária volt az egyetlen olyan ország, ahol a nyugati iparosodott országok nem tudták növelni részesedésüket, minden más kelet-európai országban a kelet-nyugati kereskedelem kiegyenlítette a kelet-keleti részarány csökkenését. A legtöbb esetben a Har­madik Világ országaiba irányuló exportok is, bár sokkal kisebb részarány mellett, emelkedtek; ez alól kivétel Csehszlovákia, amely csökkentette a fejlődő országokba irányuló exportját, ami valószínűleg a csehszlovák export magasabb minőségéről tanúskodik; a Harmadik Világ irányában leginkább Románia exportja nőtt. Az import-adatok ugyanezt a trendet mutatják.

Az árucsoportok KGST Kereskedelmi Nomenklatúrának nevezett KGST-osztályozása (CTN) ki­lenc árukategóriát különböztetett meg;

CTN 1 – ipari géppark és felszerelés (teljes üzemeket és tartalék alkatrészeket is beleértve);
CTN 2 – üzemanyagok, ásványi nyersanyagok, fémek;
CTN 3 – kemikáliák, műtrágyák, gumiáruk;
CTN 4 – építőanyagok és épületrészek;
CTN 5 – állati és növényi eredetű nyersanyagok;
CTN 6 – élőállatok (nem levágásra);
CTN 7 – élelmiszertermelési nyersanyagok;
CTN 8 – élelmiszerek;
CTN 9 – egyéb ipari fogyasztói javak.

Minden kelet-európai ország (Magyarország kivételével) képes volt növelni exportjában a gépek és felszerelések (a CNT 1 kategória) részesedését 1961 és 1979 között. Csehszlovákia és az NDK adatai mutatják a legmagasabb százalékarányú CNT 1-exportot, messze túlhaladva gép­importjukat (ós magfelelően exportjuk magas minőségű áruösszetételének). Az agrárius Bulgária viszont az az ország, ahol a CTN 1 típusú áruk exportjának növekedési rátája a legmagasabb volt, az ország gyors, felzárkózó jellegű iparosítását tükrözve. Az egyetlen ország, ahol a gépek részesedése az exporton belül csökkent, a nyersanyagoké pedig növekedett, a Szovjetunió. Ez a jellegzetes KGST-s munkamegosztást tükrözi: a Szovjetunió szolgáltatta – viszonylag olcsó áron – a nyersanyagokat, a kelet-európai országok specializálódtak a magasabb minőségű exportra.

A Szovjetunió és Románia kivételével az élelmiszerimport 1961 és 1979 között csökkent, hasonlóképpen az élelmiszerexport is. Csehszlovákia és az NDK, amely magas százalékban CTN 1 kategóriájú javakat exportált, ezzel párhuzamosan növelte importját gépekből és felszerelé­sekből; Magyarország és Lengyelország ezt csak kisebb mértékben tette. A nyugati gépek és technológia importálása volt a belső ipari növekedés és modernizáció alapja. Bulgária és Ro­mánia, kevésbé lóvén képes modernizálni újonnan megszerzett ipari infrastruktúráját, kevesebb gépet importált. Nehéziparuk működtetése érdekében növekvő mértékben importáltak viszont nyersanyagokat.