Az erőszak valaminek a tünete. Akár személyes – tehát közvetlen tár­sadalmi, emberi kapcsolatokban megnyilvánuló – erőszakról van szó, akár globális erőszakról. Ha csak a legradikálisabban megnyilvánuló tüneteket próbáljuk gyógyítani – ezeket a, mondhatnók, „opportunis­ta" fertőzéseket planétánk erkölcsileg mind inkább AIDS-essé váló testén – akkor szerintem nem tudunk hatékonyan fellépni ellenük. És itt kapcsolódik össze a hagyományos erőszakellenesség filozófiája a Voks Humana mozgalom filozófiájával, továbbá személyes meggyő­ződésemmel. Nem lehet kizárni az erőszak fogalmából a természet­hez való viszonyt. Úgy látom tudniillik, hogy a saját, humán társadal­munkon belüli erőszak eredendő mintáját a természet legyőzésé­nek mítoszából és történetéből merítjük. Nem túlzottan eredeti megalapítás, annál igazabb viszont, hogy az erőszak kiváltója több­nyire az úgynevezett másság. Ez az, ami intoleránssá teszi az erő­szakra hajlamos embereket és társadalmakat. Most, negyven, illetve hetven év után, egyre világosabb, hogy mily mérhetetlenül irritálja az autonómia, a szó szent értelmében vett szabad akarat és másság a „teljhatalom" birtokosait. Ám ismét csak egyfajta tévútra lépünk, ha nem mérjük föl, hogy az olyan típusú rendszerek, mint amilyen a hitle­rizmus, a sztálinizmus vagy a Transz-Amazonas-autópályát kezde­ményező Brazília – nos, tehát ha nem mérjük föl, hogy ezek a rend­szerek a bennünk megbúvó mini-diktárorra építenek. És elég csupán Románia felé pillantanunk, hogy valamilyen fogalmunk legyen a 30-as évek Németországáról, és átérezzük a saját bőrünkön: bizony messze nem arról van szó, hogy néhány, úgymond huligán vagy terrorista azt mondja: „kezeket fel", és tüstént milliók menetelnek ide-oda, amoda. A „nép" egyfajta igényéről van itt szó. Manipulált igényéről, de töme­ges igényéről. A másságtól való iszony bele van plántálva a sejtjeink­be. Es amikor egy társadalom monokultúrával cseréli föl a különböző iskolák, vallások, etnikumok, kisebbségek sokszínűségét, akkor ugyanaz a folyamat játszódik le, mint amikor haszonkultúra céljára monokultúrát létesítenek egy őserdő helyén. Ha nem jutunk el az ős­erdőig, akkor a társadalom sem lesz képes megújulni. Ezt én bátran merem állítani. Szaporodó jelek utalnak arra, hogy az önszerveződés folyamataiért az úgynevezett traktál káosz felel. Ha tehát a káoszt nem tudjuk szervíteni a társadalomba, hanem uralkodni kívánunk fö­lötte: az őserdő, a természet, a váratlan, a véletlen, a rendkívüli fölött, és ki próbáljuk zárni a teremtő káoszt, vagyis a kreativitást a folyama­tokból, akkor egy autokratikus és utópista rendszerhez tudunk csak eljutni, és a történelem bebizonyította, hogy ez valóban így van.

Következetesen végiggondolva, azt kell látnunk, hogy az önmeg­határozás humánetológiailag adott módon eddig csak a másság kizá­rása által valósult meg. Talán látták néhányan azt a bizonyos filmet a pápuákról. A háború, az erőszak sajnálatos módon ott is az önidentifikácíónak vagy a csoport önidentifikációjának eszköze volt. A minta, szerintem, amiképpen erre már céloztam, a természet kizárása. Az ebben való közmegegyezés minden erőszakot legitimál. Ha ember­nek születünk, akkor automatikusan jogalannyá válunk. Bezzeg ha valaki tukánnak születik véletlenül, akkor nem jogalany. És bármi másnak születik, eleve nem jogalany. A természet lényei tőlünk na­gyon különbözőek, különbözőképpen éreznek, formára, testméretre nézve is a legkülönbözőbbek. A mi kultúránk viszont primer módon arra épült, hogy ezt az egészet a történelem folyamatából kizárjuk és létrehozzunk egy természetellenes és csak a történelem időskáláján létező társadalmat. Ha visszagondolunk a náci időkre, akkor feltűnik, hogy az a szemléletmód, ahogyan a náci terror gépezete fölemész­tette a népeket és a zsidóságot, kísértetiesen rokon azzal, ahogyan a különböző gazdasági terrorgépezetek fölemésztik a természet külön­bözőségét. E felismerésből ered az a teljes mitológiává érő rendszer, melyen jelenleg dolgozom, s amely két posztulátumra épít. Az egyik ilyen posztulátum, hogy jelenleg öko-holocaust van. Az öko-holocaust az erőszaknak ma talán legbrutálisabb megnyilvánulása a Föl­dön, és a legvisszafordíthatatlanabb kihatású. Célszerű az analógiát a holocaustból meríteni, ahol is faji előítélet következményeként bizo­nyos népcsoportok teljes megsemmisítése volt a cél. A megsemmisí­tés folyamata pedig két jellegzetes tudati elem által indukálva mehe­tett végbe. Egyfelől a cél a különböző népek elpusztítása volt, ám ezt a pusztítási folyamatot megpróbálták gazdaságilag rentábilissá ten­ni. Tehát a csontból szappan készült, a bőrből lámpaernyő, a fogarany nem mehetett veszendőbe. Amikor például egy olyan terv, mint a Transz-Amazonas megszületik, ugyanezt látjuk. Egyrészt el kell pusz­títani az őserdőt, hisz fölösleges a mi céljainkhoz. Másfelől viszont a lehetőségekhez mérten e pusztítási folyamat legyen rentábilis. Tehát próbáljuk meg például a fát felhasználni. De látnivaló, hogy sem a Gulag, sem pedig Auschwitz gazdaságilag nem rentábilis. Éppen úgy mára mind nyilvánvalóbbá vált, hogy az autokrata rendszerek hihetet­lenül pazarlóak. És a természet elleni háború is hanyatló és antago­nisztikus gazdasági struktúrákat palástol.

Amint mondottam, két posztulátumra épít ez a mitológia. A másik az, hogy folyik a Harmadik Világháború. Örültem, mikor értesültem ar­ról, miszerint professzor Dasman, Raymond Dasman, a kaliforniai egyetem tanára, több helyen ugyancsak ezt a meglehetősen kemény metaforát használta. A harmadik világháború nem jelent mást, mint hogy a természetbe való beavatkozásunk túljutott egy „kritikus tömegen", s az robbanni fog. Saját belső problémáinkat persze el­eddig is automatikusan leképeztük a természet kárára. Amiképpen ezt a régi hódítók művelték egymás ellen, mondhatni a történelmi új­korig, sőt, egészen a második világháborúig. Mert utána már nem volt ildomos arról beszélni, hogy valaki hódít. Hódítottak továbbra is a szuperhatalmak, de erről már nem volt ildomos beszélni. Célszerűbb volt egy bábkormányt létesíteni és azt támogatni. A második világhá­ború után már kevésbé lehetett nyíltan bevallani azt, hogy az én célom hódítás, birtokolás, leigázás, legázolás.

Át kell lépnünk saját fajunk határán, és olyan jogrendszert terem­teni, ahol az evolúció jogai is garantáltak. A történelem legnagyobb kisebbsége maga az élet. És ezt a kisebbségi kultúrát pusztítja a Har­madik Világháború, mely egyoldalú háború, az önjelölt „Teremtés-ko­rona" irtóháborúja egy másfajta kultúra, egy kollektív kultúra ellen, amit mi természetként ismerünk a külső megnyilvánulásaiban. Ha egy valódi, valóságos leszerelési folyamat a cél, tehát az erőszak el­leni valós és átfogó föllépés, akkor elkerülhetetlen az ökológiai le­szerelési tárgyalások elkezdése is. Kezdődjön el az a leszerelési folyamat, mely a gének nyelvén íródott kultúra jogaiért is síkra száll. És ha ebben a világban többé nem lesz bűn tukánnak lenni, tehát ha a másságra adott eredendő reakció nem az lesz, hogy ami más, mint én, azt elpusztítom, ha idáig leásunk, akkor hirtelen szinte nevetsé­gessé törpülnek majd a különböző nemzetiségek, etnikumok és visel­kedések közti különbségek.

A beavatkozást mindig a tünetnél egy lépéssel mélyebben kell biztosítani ahhoz, hogy a jelenség valóban kezelhetővé és gyógyíthatóvá legyen. A direkt politika szintjén például az európai helyzet nem a békemenetek során stabilizálódott, hanem a demokrácia által. Mert a demokrácia, tehát a humán sokszínűség tisztelete az az ontológiai alap, aminek természetszerű következménye, hogy nincs ok a szembenállásra. Békepolitika elvont térben nincs. Nem mindegy, hogy kik és milyen háttérrel egyeznek meg. Ha ez nem így volna, ak­kor a lehető legpozitívebben kellene értékelnünk a Molotov-Ribbentrop paktumot. Az is enyhülés volt, nem lehet tagadni. Miért ítéljük el? Mert azok a hatalmak, amelyek ebben az enyhülésben érdekeltek vol­tak és ezt az egyezményt megkötötték, belpolitikájuk terén ellentmondtak a béke filozófiájának. Ha most mi konszenzust kötünk az öko-holocaustba küldött fajok és életterek tömegének a hátán, akkor a történelem hasonlóképpen fog vélekedni rólunk, mint a Molotov-Ribbentrop paktumról: kijelenti, hogy ez valamiféle alku volt, valami­féle kisstílű paktum. Mert az igazi probléma jelenleg a genetikai sok­színűség pusztulása. Mert a tudomány előtt mind világosabb, hogy a genetikai sokszínűség, a különböző életközösségek egymás által át­járt hálózata az a fundamentum, ami az élet fönnmaradását garantálni tudja. És a legnagyobb veszély ennek lassú degradációja. Erre sokkal kevesebben gondolnak.

Írtam is a Magyar Nemzetben, Apokalipszis most címmel, egy cikket arról, hogy miért csak a katasztrófák kezelhetők lélektanilag? Tulajdonképpen jól hatott a társadalomra az atom-fenyegetettség, hi­szen az atomháború, az atomkatasztrófa valami olyan, ami gyökere­sen ellentmond a társadalom civil állapotának. És ezért meglehetős nagy egyetértéssel zárható ki. Atomháborút senki sem akar. A harma­dik világháború viszont a rossz béke egy sajátszerű jelensége. Nem extrém állapot, és nem fikció – ezért aztán sokkalta nehezebben kikü­szöbölhető. Olyan, mint az érelmeszesedés. Az érelmeszesedést sem lehet kizárni az emberből. Egy baktériumot Pasteur óta és főleg az antibiotikumok óta le tudunk győzni, ki tudunk szűrni. Az érelme­szesedés: folyamat, legfeljebb megfelelő életmóddal befolyásolhat­juk. Manapság mind kevésbé leválasztható a betegség a szemé­lyünkről. Tehát mind kevésbé alkalmazható az a klasszikus recept, hogy vagyok én, és van a rossz, a betegség. A kiűzendő ördög. Amely testidegen. Ma együtt kell élnünk a betegségekkel. Együtt élünk az onkogénekkel. Nehezen határozható meg a határ, amikor a jelenség átcsap betegséggé. És ily módon akár a ráknál, akár az AIDS-nél, akár az érelmeszesedésnél, és egyéb betegségeknél is, a klasszikus gyógyítás helyett rövid távon egyfajta menedzselhető állapot fenntar­tása válik reálissá, és a Harmadik Világháborúval, a társadalom baja­ival, az ökológiai válsággal kapcsolatosan is ugyanide jutunk, hisz aligha véletlenül a fenntartható fejlődés gondolata az, amely a nulla növekedés és más, a Római Klub által bedobott kulcsszavak után, most, az ezredforduló felé közeledve, a leginkább alkalmazott szó­összetétellé vált a tudományos szakzsargonban.

Ha én egy idealizált jogrendért küzdök, ez messze nem jelenti, hogy idealista volnék. Jelenleg csak menedzselhető, kezelhető vál­ságban gondolkodhatunk. Sokkal hosszabb távú házasságra kény­szerülünk a saját magunk természet elleni erőszak-arcával és az öko­lógiai válsággal, mint a nukleáris fenyegetettséggel. A nukleáris fe­nyegetettség ma nem reális probléma. Ma egyetlen igazán komoly probléma van, és ez nem más, mint hogy ellehetetlenítjük saját élette­rünket, és ellehetetlenítjük más élőlények élettereit is. Igen, a degra­dáció, de talán nem fejtettem ki elég drámaian, hogy ez az igazi ve­szély. Nem halált, nem világvégét hirdetek a bioszféra nagykövete­ként. A próféciám ennél sokkalta borzalmasabb. A próféciám egy sze­rény kérdés: hogyan fogunk élni, ha nem adatik meg a világvége? Ha nem adatik meg az, hogy elpusztuljunk? Ha nem fog jönni olyan AIDS, ami visszaveti az emberiség létszámát 3 milliárdról 100 millióra? Ha nem jönnek ilyen kézenfekvő megoldások?

Valós veszély, hogy itt a Földön saját magunkat pokolra juttatjuk. Manilában már sós az ivóvíz. Mexikóvárosban emberek a volánra ájulnak, sőt a volán mellett meghalnak a légszennyeződéstől. Sok olyan hely van, ahonnét a Mártírok útjára mennének ózondús levegőt szívni.

Nem beszéltem sem Bős-Nagymarosról, sem pedig a Mártírok útjáról. Mert itt már egyfajta görcsös, rossz értelmű mitológia kialaku­lásának vagyunk tanúi, mintha kizárólag ez a két kérdéskör létezne, mint Bős-Nagymaros és a Mártírok útja. Pedig ezek is csak tünetek. Ha megállunk Bős-Nagymarosnál, ha megállunk a Mártírok útjánál, akkor nem fogunk tudni tovább lépni. A legnagyobb veszély tehát min­dent összegezve az, hogy egy elképzelhetetlen arányú balkanizáció bugyrában fog elmerülni az emberiség. Olyan bugyorban, mely vonat­kozik a társadalomra, az itt is, ott is tapasztalható agresszió terjedésé­re, és vonatkozik arra is, hogy mind nagyobb tömegek fognak – jámbor békességgel – élni olyan körülmények közt, amely körül­ményeknek a lehető leghalványabb közük sincs az emberi élet­hez. Ez az igazi veszély. És ez ellen nem lehet és nem szabad olcsó demagógiával fellépni. Mert ha ezt a kórt gyógyítani akarjuk, akkor az erkölcs és a tudomány legmagasabb szintű erőinek nemzetközi összefogására van szükség. És ha ez az összefogás létrejött, akkor ebben a dimenzióban az erőszak is csak egy elemmé válik. Mégpedig kezelhető és menedzselhető elemmé. Olyan elemmé, amilyen a pros­titúció. Nem vezetett jóra, ha megfeledkeztünk akármennyire kelle­metlen igényekről is, és úgy tekintettük őket, mintha nem léteznének. Nézzünk szembe önmagunkkal, és mondjuk ki, hogy van bizonyos igény az erőszakra. Én az erőszakmentes társadalomban sem hi­szek. Viszont létrejöhet egy olyan új nemzetközi rend, amely mindazt, ami kellemetlen realitás, kezelhető keretek közé tudja szorítani, s ez nem más, mint a valódi ökológiai szemléletmód. Hiszen az ökológiá­ban nincs olyan, hogy rossz és jó. Az ökonomikusán működő rend­szer számára többnyire csak mérték van. Hasznos-e az erőszak? Ha az erőszak erő, akarat, indulat, pozitív indulat, jó indulat, akkor igenis szükség van rá. Nincs eleve eldöntött kategória, illetve nagyon kevés az a kategória, amely nem mértékfüggő. A legtöbb kategória a mértéken áll vagy bukik. Következésképpen ha az a kérdés, hogy mennyi erőszak jó a társadalomban és hol jelenjen meg az az erő­szak, akkor már nem lehetek demagóg. Az ökológia, mint a finomsza­bályozás géniuszi mesterműve, a legjobb garancia arra, hogy ne le­hessünk demagógok. 10 liter víz megivásába esetleg belehalok, napi egy korty mellett viszont szomjan halok. És – ha nem vettük volna észre – az ilyen gondolkodás kitűnő iskola arra, hogy a saját előítéle­teink ellen is föllépjünk. Mert ha nem tudjuk a dolgot minősíteni, csak mértéket tudunk adni a dolgoknak, akkor már előítéleteink sincsenek.

[Az interjú alapján monológgá tömörítve.]

1990. április 4-én Párizsban beszélgetést folytattunk I. Wallersteinnel Kelet-Európa jelenéről és lehetséges jövőjéről. Szerkesztőségünket Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor és Tót Éva képviselte.

Ma a világban felfokozott érdeklődést tapasztalunk Kelet-Európa és az ott zajló események iránt. Ezek az események ugyanakkor nagyon konfúzussá teszik a helyzetet, s elméletileg is igen sok kérdést vetnek fel. Lázas érdeklődést tapasztalunk annak megértésére, hogy merre is tart ma a világ?

Két elkülöníthető kérdésről van szó. Az egyik: annak elméleti magyarázata, hogy mi is történik, a másik annak előrejelzése, hogy merre is tartunk?

Ugyanakkor azt is meg kell mondani, hogy minden néző­pont ideológia kérdése. A jobboldal számára nincsen szó el­méleti zavarodottságról, ők, a jobboldaliak, mindig is úgy vél­ték, hogy a szocializmus általában, s különösen a kommuniz­mus marxista-leninista (kommunista) verziója nem más, mint teljes aberráció, eltévelyedés. Talán egy kissé meglepte őket ezeknek a rendszereknek az összeomlása, de ezt az egyéni szabadság iránti igények általánossá válásával magyaráz­zák. Beszélhetünk az értelmezésben elkövetett komoly hibák­ról, de a jobboldal esetében nincsen szó zavarodottságról. Ha ilyesmiről lehet beszélni, ez éppenséggel a baloldalnál jelent­kezik. És ez világméretekben tapasztalható.

A baloldal esetében nagy vonalakban három irányzatot lehet elkülöníteni. Először is volt a kommunista mozgalom, Lenin óta, azután a szociáldemokrácia különféle változatai – főleg a nyugati országokban – és végül, harmadszor, a nem­zeti felszabadító mozgalmak a harmadik világban, amelyek magukat szintén baloldalinak tartották, de amelyeknek meg­közelítésmódja azért egy kicsit különbözik az előzőekétől. Ma mindhárom mozgalom a zavarodottság állapotába került.

Ám az egész kérdés vizsgálatát inkább az elején érde­mes elkezdeni, a XIX. század közepén, amikor is létrejön a nemzetközi munkásmozgalom. Egy hosszú, kb. 30 éves pe­rióduson keresztül (mondjuk az 1848-as forradalmaktól kez­dődően) nagy vita folyt, főként az európai baloldalon belül, ar­ról, hogy milyen eszközökkel lehetséges eljutni az utópiához, a kívánatos társadalomhoz. Ekkor éles választóvonal jött létre két tendencia között. Egyfelől voltak, akik – egyfajta anar­chista alapállásból – azt mondták, hogy mindent meg kell ta­gadni, ami addig létezett, le kell rombolni ilyen vagy olyan mó­don, s visszaadni mindent a társadalom kezébe, ám mindezt egy kissé individualista módon képzelték. Másfelől pedig ott volt az a tendencia, amely részben a marxizmushoz kapcsoló­dott, és azt hirdette, hogy ilyen módon sohasem lehetséges megváltoztatni a társadalmat, hanem szisztematikusan szer­vezkedni kell, hogy megszerezzék az államhatalmat, az egyetlen eszközt, amellyel a világot meg lehet változtatni. Azt lehet mondani, hogy ebben a vitában az említett korszakban a marxisták érvei többé-kevésbé győztek. A XIX. század utolsó harmadában mindenki vagy csaknem mindenki egyetér­tett abban, hogy meg kell hódítani az államhatalmat.

Nagyjából hasonló vita folyt le a nemzeti mozgalmakon belül is. Ez a kulturális nacionalizmus és a politikai nacionaliz­mus közötti vita. A kérdés ugyanaz: hogyan tudnánk megvál­toztatni a világot? A kulturális nacionalizmus hívei szerint egy közös nyelv stb., stb. kialakításával, a politikai nacionalizmus képviselői viszont azt mondták, nem, nem, meg kell szerezni az államot. És ebben az esetben is ez utóbbiak győztek.

Tehát a 19. század végén egyetértés volt abban, hogy az államot kell meghódítani, és erre is törekedtek. Ma, száz év­vel később, azt lehet mondani, hogy az összes említett mozgalom eljutott odáig, hogy megszerezte az állami ha­talmat. Egy sor ország marxista-leninista rezsim alá került Kelet-Európában; a másik nagy áramlat, a szociáldemokrácia esetében ugyanez a helyzet: nem ugyanazon a módon, de a szocialista pártok megszerezték a hatalmat Németország­ban, Franciaországban, Angliában, Skandináviában, s még az Egyesült Államokban is, hiszen a Demokrata Pártot többé-kevésbé úgy értékelhetjük, mint szociáldemokrata pártot. A harmadik világban pedig az úgynevezett nemzeti felszabadító mozgalmak a második világháborút követően majdnem min­denhol hatalomra kerültek. A hatvanas években tehát konsta­tálható, hogy közel száz év harcai után ezek a mozgalmak mindenütt megszerezték a hatalmat.

Ebben a pillanatban veszi kezdetét a kiábrándulás. Mert a hatalom megszerzése nem hozta meg azokat az ered­ményeket, amelyeket megelőzően reméltek tőle. A világ­kapitalizmus még mindig létezik, a társadalmi egyenlőtlensé­gek továbbra is fennállnak, s ezekben az országokban erős egyensúlytalansági helyzet tapasztalható, nem egy esetben még erősebben, mint azt megelőzően. És felvetődik az indivi­duális emberi jogok kérdése, amelyeket egyszerűen elsöpör­tek, főként a kelet-európai országokban (noha nem csak ott), és az emberek joggal kérdezhették, hát ezért harcoltunk? Per­sze hogy nem.

Véleményem szerint az utóbbi időben mindennek újraér­tékelése kezdődik, s ebben a kiindulópont 1968. Ez a balol­dali emberek világméretű forradalma volt a baloldali moz­galmakkal szemben. Úgy vélem, így kell értelmezni az 1968-ban az USA-ban, Franciaországban, Csehszlovákiában, Kí­nában, Indiában, Mexikóban, Szenegálban, Itáliában történ­teket. Mindenütt ugyanaz a tétel: a baloldali pártok megcsal­tak minket.

68 nagy forradalom, de nem azonnali következmények­kel. Ez a nagy tűz lerombolta azt a magabiztosságot, ami korábban a baloldali pártok körében jellemző volt, de nem állított semmit a helyére. 68-ban Csehszlovákia vereséget szenved, és mégis – noha a kelet-európai változások Len­gyelországban, Magyarországon és az NDK-ban jóval ké­sőbb következnek be – 68 a nagy pillanat.

Tény, hogy Brezsnyev csapatai törték le a prágai tavaszt, de azt is át kell látni, hogy az amerikaiak hogyan viszonyultak ehhez. Világosan deklarálták, hogy bármi történik, semmi­képpen nem kell beavatkozni. Itt két szinten kell a dolgot néz­ni. Egyfelől az 1945 óta tartó amerikai hegemónia szemszö­géből. Fennállt a hidegháborús feszültség az USA és a Szov­jetunió között, s mindkettőnek érdeke volt, hogy ezt valami­képpen korlátozza, határok között tartsa. Véleményem szerint az igazi Jaltát az jelentette, hogy az Egyesült Államoknak szüksége volt egy szovjet zónára, és természetesen Sztálin is ezt akarta, így aztán teljes volt az egyetértés. Nem kívántak harcba bocsátkozni emiatt.

Ráadásul az Egyesült Államokat ugyanúgy meglepték a 68-as események, mint a nyugati vezető államférfiakat. Az Egyesült Államokban ugyanúgy reagáltak, mint De Gaulle Pá­rizsban, amikor leverte a diáklázadást, vagy Brezsnyev, ami­kor ugyanezt tette a csehekkel, a lengyelekkel, vagy bárki. Helyreállították a rendet. Az úgynevezett 1989-es forradalom nem más, mint a 21 évvel megkésett 1968. Elkerülhetetlen kö­vetkezménye a struktúra megrendülésének. Fel kell tenni a kérdést, miért éppen 1989? Nem azért, mert a kelet-európai népek hirtelen megszomjazták a változásokat, hiszen ez a szomj már harminc év óta létezik. Nem ez változott. Hát akkor mi? Egy Gorbacsov a hatalomban, aki nem avatkozott közbe. Aki világosan megmutatta, világossá tette, hogy nem avat­kozna be. És nem véletlenszerű, hogy éppen a lengyelek kezdték felbomlasztani ezt a birodalmat, mivel ott volt jelen a legnagyobb kelet-európai tömegmozgalom, népi mozgalom, baloldali mozgalom, munkásmozgalom.

De hogyan lehetséges ez? Hogyan került Gorbacsov a hatalomba? Egyfelől a Szolidaritás megjelenésének követ­keztében. A másik abszolút lényeges faktor viszont, amit telje­sen elhanyagolunk, az Egyesült Államok hanyatlása. Ez a ha­nyatlás azt jelenti, hogy az USA képtelen tovább fenntartani azt a belső struktúrát, amely még a hidegháború korszakáé volt. így meg kell engednie, hogy Gorbacsov kerüljön hata­lomra. Talán őrült dolognak hangzik ilyet mondani, de így van. Gorbacsov a hatalomba kerül; adva van egy Lengyelország, amely olyan, amilyen; szükségképpen dekolonializálni kell a Keletet. Ez sokkal gyorsabban ment végbe, mint gondolták, de a politikai változások gyakran így következnek be.

68 is így esett meg. Két héttel az események előtt 68-ban senki nem gondolta, hogy az fog bekövetkezni, ami bekövet­kezett. Két héttel a 89-es események előtt senki sem várta, hogy ez fog történni.

Itt vagyunk tehát most.

A kelet-európai emberek kiábrándultságában több fontos tényező játszik szerepet, de van egy, amelyik elsőrendűen fontos, s amelyet eddig nem említettem. Mondottam, hogy az egyenlőtlenségek fennmaradtak. De nem csupán a kelet-eu­rópai társadalmakon belül, hanem világméretekben is. Tehát például Magyarország szegény ország maradt. Az volt a kom­munizmus előtt, a kommunizmus alatt, és az marad utána is. Nem olyan mértékben szegény, mint, mondjuk, Nepál, de sok­kal szegényebb, mint Hollandia. Ez minden magyar számára világos, a munkások és értelmiségiek számára egyaránt; min­denki tisztában van vele, hogy a magyar életszínvonal nem éri el, mondjuk, a franciát. A kommunisták azt ígérték, hogy ez meg fog változni. „Kövessetek minket: felfejlesztjük a nehéz­ipart, visszafogjuk a külkereskedelmet, és a fejlődés ezen út­ján elérjük és túlszárnyaljuk a nyugati országok színvonalát" – mondta Hruscsov. És ugyanezek az ígéretek hangzottak el Algériában, Indiában, ezek a mozgalmak mindenütt pontosan ugyanazt ígérték. És a vége ugyanaz a kudarc. Latin-Ameri­kában, Afrikában, Ázsiában, Kelet- vagy Közép-Európában kénytelenek számot vetni azzal, hogy semmi sem változott, ha a világ egészét tekintjük, ha a változásokat nemzetközi mé­retekben értékeljük. Talán még polarizáltabbá is vált a világ, hiszen negyven-ötven évvel ezelőtt is léteztek a különbsé­gek, de talán nem voltak olyan nagyok, mint ma. És ha a jö­vőbe tekintünk, ezek a különbségek esetleg még nagyobbak lesznek.

A hatalom megszerzése révén tehát nem csupán a belső viszonyok nem változtak, de világméretekben sem változott az érintett országok helyzete. Ez a fejlődésre vo­natkozó álmok végét jelenti. Annak az álomnak a végét, hogy a fejlődés a nemzeti konstrukció keretei között lehetséges. Ezt az álmot, persze különféle változatokkal, de valamennyi érin­tett országban osztották. A kommunista, a nemzeti felszaba­dító és a szociáldemokrata változatok között ebben a vonat­kozásban semmi különbség sincsen. A tézis ugyanaz volt, és az eredmény is ugyanaz.

Tehát itt tartunk most. A kelet-európai országokban az idén, illetve a tavalyi évben végbement hirtelen és brutálisnak mondható politikai változások azt a reményt nyújthatják, hogy a dolgok rendeződnek; de a dolgok nem tűnnek egykönnyen rendezhetőnek.

Most vissza kell térni a nemzetközi arénába. Beszéltem az Egyesült Államok relatív hanyatlásáról. Mit jelent ez a világ­kapitalizmus kebelén belül?

Az Egyesült Államok politikai és gazdasági hanyatlása a nyugat-európai térség és Japán viszonylagos felvirágzásával párhuzamosan zajlik. Ez minden újságban olvasható. Ez a fo­lyamat teljesen normális folyamat, semmiben sem különbözik attól, ami a múltban is sokszor lezajlott már. Meg ítélésem sze­rint még mindig nem jutottunk ki a gazdasági stagnálásnak abból a szakaszából, amely immár legalább húsz éve tart, s még öt-tíz évig is eltart, mire kijutunk belőle, és újabb felvirág­zása következik a kapitalista világnak. Rendkívül kiélezett versengés folyik immár húsz éve az USA és Európa (főként Németország), valamint Japán között, hogy ki szerzi meg a jövő vezető iparágait. És számomra világos, hogy már tíz éve geopolitikai átrendeződés zajlik. Egyfelől az amerikaiak és a japánok egyfajta gazdasági szövetségre fognak lépni, még ha ma vitáznak is a kereskedelem és egyebek kérdésében. A termelés és a finanszírozás (pénzügyek) terén máris komoly megállapodások vannak életben, amelyek csak erősödni fog­nak az elkövetkezendő időkben, és ebben a koalícióban Kína is meg fogja találni a maga sajátos helyét, bár ma még nem vi­lágos, hogy ez mit is jelent majd. Lesz tehát véleményem sze­rint egy ilyen nagy Szövetség, nevezhetjük Csendes Óceániai

Szövetségnek. S ezzel szemben lesz majd Európa, a nyugati és a keleti együtt, természetesen, és mivel ez rendkívül kicsi, mindenképpen szükséges, hogy a Szovjetunió is részét ké­pezze az Európa Háznak. Ennek a legkisebb ára Nyugat-Eu­rópa számára Kelet-Európa liberalizálása, és ezt az árat már megfizették. E felé a koalíció felé haladunk. Ezen az úton ha­ladva persze rengeteg a zátony. Vajon Gorbacsov „túléli-e" Litvániát, Örményországot, vajon …stb., stb. Bizonyos részle­teket nehéz előrelátni, de ezek valóban csak részletek. Hosszú távú tendencia marad, hogy akár egy Gorbacsov utáni másik személlyel is (persze ő a leginkább alkalmas arra, hogy a legelegánsabban hajtsa végre), de bármely más orosz ve­zetővel ennek a szövetségnek létre kell jönnie a Szovjetunió és az NSZK, Franciaország között. Egy gazdasági és politikai stb. szövetségnek.

Két gazdasági óriás lesz tehát, egyfelől Japán és Ameri­ka, másfelől Nagy-Európa. Jó-e ez, vagy rossz? Egyáltalán nem jó a harmadik világ számára. A latin-amerikai, ázsiai és afrikai országok ezen veszíteni fognak. Ez egészen biztos.

Hogy az olyan szegény országok számára, amelyek „északon" helyezkednek el, mit jelent ez, hát ezt nagyon ne­héz részleteiben előrelátni. Vagy létrejön egy olyanfajta gaz­dasági expanzió, amely ezeknek a kis országoknak is egy­fajta kompenzációt nyújt, vagy kialakulhat egy belső harma­dik világ, egy belső terület-kizsákmányolás. Nem tudnám megmondani, hogy melyikre van inkább esély, nem is lehet ilyen általánosságban megmondani. És az is lehetséges, hogy Csehszlovákia kilábal, és ugyanakkor pl. Bulgáriának nem sikerül, és a kettő között Magyarország Portugáliához válik hasonlóvá, vagy Görögország vagy Írország sorsát kö­veti majd stb. Sokféle apró nüansz van itt.

Visszatérve az ideológiai, teoretikus perspektíva kérdé­sére: ami megbukott, az a XIX. századi munkásmozgalom­nak az a tézise, hogy meg kell szerezni a politikai hatalmat egymás után az egyes országokban, és ezen a módon vál­toztatjuk meg a világot. Ez a gondolat, ez a feltevés megbu­kott. Világos, hogy ez nem megy. Új stratégiát kell találni.

Negatív szempontból 1968 nagyon jó volt, hiszen lerom­bolta a régi tételt, ám anélkül, hogy a helyére állított volna egy valóságos és konkrét, reálisnak tűnő másikat, amely a jövőre nézve hatékony lehetett volna. Csak meg kell nézni azokat az újnak nevezett mozgalmakat, mint például a Zöldeké. A „Zöld" mozgalom, amelyek közül talán Németországban ta­láljuk a legerősebbet, szóval ez a Zöld mozgalom megismétli az összes XIX. századi vitát. Száz év alatt ezek a viták egy ta­podtat sem haladtak előbbre. A Zöld „realisták" úgy beszél­nek, mint a marxisták 1880-ban, a „fundamentalisták" pedig mint az 1880-as évek anarchistái. Ugyanazok az érvek és ugyanazok a lehetőségek a nézeteltérések megoldására. Ugyanezt vagy majdnem ugyanezt lehetne elmondani a femi­nista mozgalmakról.

Íme a zavarodottság. De ez nem az önök speciális ma­gyar zavara. Ez a zavar ugyanakkora Franciaországban, az Egyesült Államokban, Indiában és Afrikában.

Ahhoz, hogy ezek a mozgalmak újraszerveződjenek, a kapitalista világ struktúrájának új analízisére, belső fejlődésé­nek új elemzésére, belső ellentmondásainak új föltárására van szükség.

Véleményem szerint a neoliberálisok hihetetlen mérték­ben tévednek. Valami megoldást kell találni erre az évtizedek óta tartó strukturális válságra. A tizenkilencedik század egyik bizonyossága (ami a tizennyolcadik század bizonyossága is volt) a haladás ideológiája. De a kikerülhetetlen és biztos ha­ladás gondolata teljességgel hamis. Semmi sem bizonyos, amikor egy nagy kritikus elágazási ponthoz érkeztünk, nagy történeti döntéseket kell meghozni, és ezt éppen úgy megte­hetjük jól, mint rosszul. Itt megállok, nincsen kész formulám, megoldási javaslatom, amit felkínálhatnék.

Önök idáig úgy vélhették, hogy egy nagyon fojtogató helyzetben, egy zárt épületben élnek, és most lehet beszélni­ük. Nekünk az Egyesült Államokban ugyanilyen élményben volt részünk a hatvanas években. Az ötvenes években és a hatvanas évek elején egy zárt és fojtogató világban éltünk, nem beszélhettünk, nem gondolkodhattunk, a hatvanas évek végének eseményei hirtelen kinyitottak mindent. Azóta be­szélünk, vitatkozunk. Most Önök utolérnek, követnek minket ebben, semmi más, semmi több nem történik. Követnek min­ket a vitákban, belépnek egy olyan politikai életbe, amely tel­jességgel normálisnak nevezhető, ez se nem látványos, se nem csodálatos, csak egyszerűen lehetséges.

Ön egy Magyarországon néhány hónapja megjelent cikkében azt fej­tette ki, hogy a kapitalizmus terjeszkedése körülbelül a jövő század kö­zepéig lehetséges. Ez történelmileg nagyon rövid idő; és ha egy társa­dalom ilyen késői szakaszában van, akkor azért már általában érzé­kelni lehet, ha pontosan tudni nem is, hogy melyek azok a tendenciák, amelyek szétfeszítik?

Ez a kapitalista rendszerről alkotott felfogásommal függ össze, arra megy vissza. Ez nem egy proletár bázison, hanem egy vegyes munkaerő-struktúrán nyugvó társadalom. Nem proletarizált, de nem is az ellenkezője. Nem szabadpiaci, ha­nem vegyes piacon nyugvó rendszer. Se nem szabad, se nem zárt. Ez egy olyan szisztéma, ahol nem zajlik minden automa­tikusan, csak részben. A rendszer kulcsa abból a tényből szár­mazik, hogy nem is teljesen bürokratikusán szabályozott, de nem is teljesen szabad.

A XIX. században a kapitalizmus liberális jellegét hangsú­lyozták. De a valóságban finom egyensúly jött létre a szabad­ság és a kontroll között. Például a munka esetében. A kapita­listának nem érdeke, hogy proletarizált munkaerő dolgozzon a számára. A valóságban nagy ellenállás van a proletarizációval és a piac liberalizálásával szemben. Kb. két hete az Inter­national Herald Tribune-ban megjelent egy cikk, amit egy nagy amerikai bankár írt, igen neves ember, aki azt mondta, hogy nem hagyhatjuk, hogy a nagy bankok tönkremenjenek. „Nem engedhetjük meg, hogy a piac tönkretegye a nagy bankokat, mert ennek ilyen és ilyen következményei lenné­nek. A kormányzatnak mindenféleképpen be kell avatkoznia" stb. Ez az igazi kapitalista nyelvezete.

Mindezek ellenére van egy hosszú távú tendencia, amely szerint mégis a teoretikus kapitalizmus felé történik haladás; a proletarizálódás, a piac liberalizálása felé, és ezek a tenden­ciák lesznek azok, amelyek majd lerombolják a kapitalizmust. Egy olyan pont felé haladunk, amely már nem teszi vagy nem fogja többé lehetővé tenni a nagy profit létrehozását. Ez struk­turális valami, lassan haladunk egy emelkedőn (ennek a folya­matát leírtam bizonyos írásaimban), és innen nem tudunk újra leereszkedni, visszaereszkedni, tehát elérkezünk egy olyan pillanathoz, ahonnan nincsen további lehetőség. A húsz szá­zalék: O.K., negyven százalék jó, és a nyolcvan is lehetséges. De szerintem a kapitalizmus lassan elérkezik a maga aszimptotájához. És ez létrehozza a nagy válságot, a nagy krízist, amelyet most élünk éppen. Igen, éppen most éljük meg. De itt nem egy néhány hetes vagy éves válságról van szó, hanem egy évszázados léptékű válságról. Erre alapoztam az elkövet­kezendő évszázadra vonatkozó véleményemet. Én így látom a dolgot.

Van egy olyan tézis is, hogy egy olyan állapot felé hala­dunk, amelyben a lineáris fejlődés többé nem lehetséges, egy kettéágazás, azaz két teljesen különböző lehetőség adó­dik, s nem láthatjuk világosan előre a kimenetelt. És megítélé­sem szerint középtávon ez áll előttünk.

Amit igazából hangsúlyozni szeretnék – mivel azt gondo­lom, hogy ez nem eléggé világosa kelet-európaiak számára – az az, hogy Önök egyáltalán nincsenek különleges helyzet­ben. Teljes mértékben normális helyzetben vannak, még a történelmük sem teljesen különleges. Önök úgy gondolják, hogy az, de véleményem szerint mindez csupán egy variánsa annak, amit a többiek már megéltek. És minél előbb bekövet­kezik az az állapot, hogy Önök saját magukat normálisnak íté­lik meg, annál jobb nekünk is és Önöknek is.

Az imént azt mondta, hogy a harmadik világ csak vesztese lehet ennek a folyamatnak. Mi lehet a harmadik világszámára a jövő? Mi követke­zik ebből a vesztes helyzetből az elmélet számára?

Számukra csak két változat lehetséges: elviselni vagy megál­lapodásokat kötni. Egy vagy két vagy három ország számára mindig van kiút, megoldás, áthidalás, a többiek pedig elviselik a csapásokat.

Két megoldás van középtávon. Mindkettőt tapasztalhat­juk majd. Az egyik megoldás a nagy lázadás. A nagy lázadá­sok, amelyek megrengetik a világot. Nigéria, India, Brazília, vagy nem tudom hol, vagy mint Vietnam a múltban, ez tehát egyfelől az egyik megoldási mód. A másik pedig a tömeges, északi irányú migráció. Ezt az Észak hatalmai semmilyen mó­don nem tudják megakadályozni. A legutóbbi időkben is sok vita folyt a migrációról. Négy vagy öt éve hatalmas vitánk volt az immigrációról az USA parlamentjében, végül egy nagy kompromisszum született a három erő között, és egy nagyon bonyolult szisztéma alakult ki. És ma arról vitázunk, hogy ez a kialakított rendszer megbukott, nagy politikai erővel lerombol­ták. Találni kell tehát valami mást.

Hatalmas méretű az illegális migráció. A közlekedési és kommunikációs lehetőségek igen könnyen elérhetővé váltak, és nagymértékű az az összejátszás is, amellyel a munkaadók, pl. az Egyesült Államokban, alkalmazzák ezeket az emigrán­sokat. Miért ne? A kisvállalkozók fittyet hánynak a teóriának, a saját hasznukat tartják elsőrendűnek.

A nyugat-európai országokban egyszerűen szembe kell nézni a ténnyel, hogy például Franciaországban a népesség húsz százaléka muzulmán (mohamedán) lesz. S még a telje­sen „zárt" országokban is, mint például Japán, ha odamegy, láthatja, hogy kínaiak, koreaiak, Fülöp-szigetekiek és vietna­miak többnyire illegálisan bevándorolt tömegei élnek ott. Nem látható előre, mi lesz Moszkvában, Stockholmban, Budapes­ten, de egész Európában jellemző a tömeges egyéni invázió, amelynek számtalan politikai, társadalmi, gazdasági követ­kezménye adódik.

Tehát mi következik a harmadik világ számára? Mit tehet­nek? Csinálhatnak forradalmat Nigériában, és/vagy elküldhe­tik a nigériaiakat Magyarországra. Bebörtönözhetnek vagy le is lőhetnek akár százakat, ez nem jelent érdemi különbséget. Az „Északot" nem fogják hagyni pihenni a maga jólétében. Nem fogják hagyni, hogy a világ gazdagjai jó lelkiismerettel élvezzék az életet.

A New Yorkban tapasztalható pszichózis érzékelhető már mindenütt az európai nagyvárosokban is. Az egyéni biz­tonságérzettel kapcsolatos pszichózis. Az utcák nem bizton­ságosak, mindenütt jelen vannak tolvajok, gyilkosok. Ez nem túl szórakoztató. Mindenütt koldusokat látni, hajléktalanokat stb., stb. S ez még tovább romlik majd.

Van más probléma is, például a világ népességének fo­lyamatos növekedése. Talán lassan megáll ez a folyamat, de az nem megy olyan gyorsan. Lelassul, de attól a növekedés még nem áll meg. A földterület nem növekszik. Ma itt Párizs városában jóval több ember él, mint korábban. Ami azt jelenti, hogy a mindennapi élet egyre kevésbé kellemes. Kevesebb a zöldövezet, kevesebb fény süt, mindenből kevesebb van, a la­kás végtelenül drága, a telekárak felszöknek.

Ezen a tényen sokat vitáztak az USA-ban is. Ami a máso­dik világháborút követően biztosította az amerikai középréte­gek jólétét, az az volt, hogy biztosak lehettek benne, harminc­-negyven éves korukra képesek lesznek hozzájutni egy saját otthonhoz. Ez egy mai huszonötéves számára összehasonlít­hatatlanul nehezebb. Szinte biztosra vehető, hogy a gyereke­ink életszínvonala alacsonyabb lesz, mint a miénk; míg az én generációm számára teljesen bizonyos volt, hogy az élet-sztenderdje magasabb lesz, mint az apjáé volt. Mindenki azt várta, hogy a következő generációnak jobb lesz, és ma éppen nem ez a helyzet. És ez így van Európában is.

Azt mondhatjuk, hogy legfeljebb csak egy tízszázaléknyi társadalmi csoport él úgy, hogy nincsenek problémái. A leg­szegényebbek most is a legszegényebbek. A leggazdagab­bak pedig ma gazdagabbak, mint valaha. A középen elhelyez­kedő 30, 40, 50 százalék pedig, tehát a középrétegek ma ha­nyatló, romló helyzetben vannak, aminek igen nagy jelentősé­gűek a politikai következményei. Első számú következménye a jobboldal és a szélsőjobb megerősödése. A második talán egy új baloldal megerősödése. Semmiképpen sem számít­hatunk politikai nyugalomra. Itt Nyugaton ez egyáltalán nem igaz.

Amit tehát Kelet-Európának mondani lehet, az az, hogy ami Nyugaton van, az nem rózsakert. A korábbi, hagyomá­nyos „szocialista" propaganda joggal tekinthető teljes mérték­ben nevetségesnek, ám most éppen egy másik, ugyancsak nevetséges propagandát kell elviselniük. E propagandával szemben látnunk kell a nyugati társadalmak szociológiai való­ságát, hogy megértsük azt, ami történik.

(Ford.: Tót Éva)

Az elmúlt négy évben megsokszorozódtak a leszerelést elősegíteni kívánó kezdeményezések – ezek között a washingtoni INF-szerződés volt a legfontosabb. De nemcsak a stratégiai és geopolitikai ér­dekek állnak szemben azokkal a törekvésekkel, melyek célja egy ke­vésbé felfegyverzett világ létrejötte, hanem a számos hadiipari komp­lexum is, melyek az államhatárokon átnyúlva működnek, s jelenleg a leszerelés legkomolyabb akadályait képezik, hiszen az ő tevékeny­ségük szinte átláthatatlan.

Az évek során, és különösen az első világháború idején létrejött egy olyan ipari szervezet, mely a hadianyaggyártásra szakosodott. Ezen ipari szervezet körül a sajátos érdekek külön hálózata alakult ki, egy valóságos nemzetközi nomenklatúra, a katonai stratégiákat is be­folyásoló rendszer, egy újfajta háborús kultúra, mely az egyre bonyo­lultabb fegyvertechnológiai csodákon alapul.

A legfőbb hatalmak

Napjainkban a különböző hadiipari vállalatok, kutatóbázisaikkal, üzemeikkel, kereskedelmi és pénzügyi hálózatukkal valódi hatalmat képviselnek, jóllehet elméletileg ellenőrzés alatt tartják őket: Francia­országban például a DGA (Délégation Générale pour l'Armement), az Általános Fegyverkezési Bizottság, az Egyesült Államokban pedig a Pentagon látja el ezt a feladatot. Franciaországban az iparban foglal­koztatottak 5,8%-a dolgozik a hadiiparban (6.000 vállalatot jelent ez, melyek közül a 6 legnagyobb teljesíti a nagy gyártási programok 80%-át), melynek költségvetése 108 milliárd frank volt 1988-ban; ez azon­ban csak a legszűkebb értelemben felfogott hadiipar költsége, külön­féle járulékos részei nélkül, s mindezt inkább csak figyelemmel kíséri, de nem kontrollálja az Általános Fegyverkezési Bizottság, mely egyébként a francia kutatási-fejlesztési keret körülbelül 20%-a fölött diszponál. Ez a bizottság valójában nem tud ellenőrzést gyakorolni a hadiipar felett, hiszen számos magas rangú államigazgatási tisztvise­lőből lett vezető e vállalatoknál – és fordítva is -, így aztán olyan kap­csolatrendszer szövődött a felső szinteken, mely nem hivatalos szer­vezeteken keresztül, hanem informálisan működik.¹ Ugyanez a hely­zet az Egyesült Államokban is, ahol 1983-ban 475 milliárd dollárnyi befektetett tőkét, 1982-ben pedig az összes ipari beruházás 40%-át kellett a Pentagonnak „ellenőriznie", jóllehet a Pentagonban egyetlen alosztály („research and engineering") foglalkozik azzal, hogy az or­szág fegyvergyártását koordinálja. Bolygónk vezető ipari hatalmainak fegyverkezési programjait mindig is saját hadseregük irányította, s ezeknek mindig megvolt a maguk saját, testhezálló „bizottságuk"… Ezeket a hadiipari hatalmasságokat úgy integrálták az államhata­lom különböző ágazatai, hogy teljes körű ellenőrzésük lehetőségét el­mulasztották biztosítani. E vállalatok részt kaptak az államhatalom­ból, így aztán saját gyártási profiljuknak és pénzügyi lehetőségeiknek megfelelő fegyverkezési programokat, technikai újításokat, katonai stratégiákat kezdeményeztek,² hogy elébe menjenek a különböző – belföldi vagy külföldi – megrendelők igényeinek. A különféle fegyver­kezési programokkal kapcsolatos igazi döntések gyakran a parlament megkerülésével, annak háta mögött születnek: nem a politikusok, ha­nem sokkal inkább a hadmérnökök hozzák azokat. Jól látható ez az olyan esetekben, mint volt például a neutronbomba-program, vagy a Rafale-program. Az Egyesült Államokban a hatvanas években vég­zett kutatások alapján felmerült annak a lehetősége, hogy olyan atom­fegyvert állítsanak elő, melynek ereje nem a (hagyományos) romboló hatásban, hanem különlegesen pusztító sugárzásában rejlik. Az amerikai fegyvergyárosok, akik egy különösen hatékony lobby támo­gatását élvezik, a szovjet fenyegetésről folytatott sajtókampánnyal megpróbálták megnyerni Carter elnököt annak a tervnek, hogy kezd­jék el e fegyver (a neutronbomba) gyártását.³ Tudjuk, hogy ez alka­lommal nem jártak sikerrel, de vajon hány másik hasonló programot vihettek keresztül diszkréten, anélkül, hogy a közvélemény akárcsak tudomást szerzett volna az ügyről? Franciaországban azoknak a tár­gyalásoknak a kudarca után, melyek az európai együttműködéssel létrehozandó új európai vadászrepülővel kapcsolatban folytak, a Dassault társaságnak sikerült elfogadtatnia saját Rafale-programját an­nak ellenére, hogy az áttekinthetetlen költségek miatt a program ren­tabilitása bizonytalan volt.⁴ Messzire visz ez a logika, hiszen annak ér­dekében, hogy a hagyományos fegyverek újabb típusait eladhassák, az amerikai katonai vezetők például máris arra kényszerültek, hogy felülvizsgálják a NATO katonai doktrínáját, „megállapodásossá" te­gyék azt, vagyis olyan újabb hadműveleti terveket dolgoztak ki – mint az Airland Battle és a FOFA⁵ -, melyekben szerepet kaptak ezen újabb fegyverek is.

A fegyverpiac válsága

A nyolcvanas évek eleje óta a fegyverpiac válságban van: az export­rendelések egyre csökkennek, s még az Egyesült Államokban is – ahol pedig a nagy belső piac miatt könnyebben viselik el a válságot – az a tendencia tapasztalható, hogy minden fegyverkezési program módosul, csökkenteni igyekeznek minden nukleáris vagy hagyomá­nyos fegyverekre vonatkozó tervet.

Ez az értékesítési válság két jól elkülöníthető, mégis egymással összefüggő jelenség következménye. Váratlanul, még az Egyesült Ál­lamok és a Szovjetunió közötti enyhülés korszaka előtt kezdődött e válság, s először csak a hagyományos fegyverekre korlátozódott. Ko­rábban, húsz éven át a harmadik világ országai vásárolták fel a fejlett országok által exportra gyártott fegyverek háromnegyed részét. A leg­főbb megrendelők azonban – Brazília, Észak-Korea, Líbia, Argentí­na, India és Pakisztán – nemcsak fegyvereket, hanem licenceket is vásároltak, hogy hazai gyártmányú hadianyagokkal szerelkezhesse­nek fel. A technológiák megszerzése lehetővé tette ezen országok számára, hogy létrehozzák saját hadiiparukat, melyek ugyan főleg csak az egyszerűbb hadifelszerelések gyártására voltak alkalmasak, de maximálisan alkalmazkodtak az egyes országok sajátos igényei­hez. Önálló hadiiparuk kialakultával ezen országok rögtön export­őrökké léptek elő, s konkurálni kezdtek régi szállítóikkal jó néhány olyan termék gyártásában és értékesítésében, melyek a harmadik vi­lágbeli országok hadseregei számára különösen fontosak voltak. En­nek eredményeként a piac fokozatos beszűkülését tapasztalhatták meg a fejlett országok vállalatai.⁶ A technológia megszerzéséhez szükséges pénz előteremtése a harmadik világ jelenlegi legfőbb fegyverexportőrei, Brazília és India esetében eladósodással járt együtt. 1971 és 1985 között a harmadik világ országai összesen 286 milliárd dollár értékben vásároltak fegyvert: ezzel az összeggel ezen orszá­gok felgyülemlett államadósságának 30%-át ki lehetett volna fizetni. Manapság a harmadik világ országaiban nem ritka az a jelenség, hogy az adósságtörlesztésre és a katonai kiadásokra fordított pénzek összege közel akkora, mint az ország teljes bevétele. Így például Pa­kisztánban az 1987-88-as év költségvetési bevétele 105 millió rúpia volt, míg a katonai kiadások és az adósságtörlesztés összege 88 mil­lió rúpiát tett ki. Ezen országok eladósodása, mely tény részben a ha­diipari komplexumok létrejöttével magyarázható, a fegyverkezéssel kapcsolatos szerződések felülvizsgálatához és újabb tárgyalásokhoz vezetett – vagyis a kifizetések átütemezéséhez, további technológiák átadásához, a kifizetésre kerülő összegek csökkentéséhez, a kama­tok elengedéséhez, s ezzel együtt a megrendelések mennyiségének csökkenéséhez. Az Irak és Irán között folyó háború befejeződése csak még jobban felerősítette ezt a tendenciát, hiszen például 1984 és 1988 között az összes fegyvermegrendelés 30%-a az itteni fron­tokról érkezett.⁷ Mi következett ebből a szituációból? A Dassault és a Thomson cég exportja például akkor nőtt meg újra látványosan a har­madik világ felé, amikor elkezdték elbocsátani munkásaik egy részét (átálltak az olcsóbb, könnyebben kezelhető termékek gyártására, na­gyobb rugalmasságra kényszerültek). Az európai hadiiparnak át kel­lett strukturálódnia ahhoz, hogy a Mátra, a Thomson, a Dassault és egyéb vállalatok bekapcsolódhassanak például a brazil hadiiparba, hogy bezsebelhessék az osztalékot az olyan vállalatok hasznából is, mint az Embraer, a Helibras és a Bernardini (Brazília egyébként ab­szolút értékben a harmadik világ egyik legjobban eladósodott orszá­ga). Ebből következően megszűnt a hadiipar helyhez kötöttsége, olyan újabb ipari komplexumok jöttek létre, melyek a fejlett országok­ban működő társaik függvényei voltak. Bolygónkon végül mindenhol oda vezetett a fejlődés, hogy kialakultak a nagy nemzeti hadiipari komplexumok, melyeknek egymás közötti konkurenciája kihat az összes többi iparágra – az elektronikára, a kohászatra éppen úgy, mint az atomiparra. A brazil hadiipari komplexum a maga körülbelül 350 vállalatával és 100 ezer alkalmazottjával külső függősége dacára is a harmadik világ legnagyobb hatalmú szervezete.

A Kelet és Nyugat közötti kapcsolatok újabb fejleményei nagy ha­tással voltak a különféle hadiipari komplexumok ügyeire.

A két nagyhatalom közötti jelenlegi enyhülés egyik legfőbb oka kétségtelenül az a felismerés, hogy a fegyverkezési verseny költségei a gazdasági fejlődés komoly akadályát jelentik mindkettejük számára. A gorbacsovi vezetés ezt teljesen világosan ki is mondta: állandóan hangoztatták annak szükségességét, hogy a „civil" gazdaságba cso­portosítsák át az erőforrások zömét; ugyanez a gondolat egyre jobban foglalkoztatja az amerikai vezetőket is, akik konstatálták – Zbigniew Brzezinski szavait idézve – „az Egyesült Államok gazdasá­gi előnyének kétségtelen csökkenését" a világban.⁸ Az Egyesült Álla­mok államadósságának felduzzadása már most szükségessé tette a tervbe vett katonai programok költségvetésének némi csökkentését.

1988-ban a katonai kiadásokra előirányzott összeg az Egyesült Államokban 268 milliárd dollárra emelkedett. Ha a hosszabb távú ten­denciát vizsgáljuk, azt látjuk, hogy e kiadások reálértéke 1969 és 1979 között 34,6%-kal csökkent, majd 1979 és 1989 között, az amerikai konzervatívok előretörése idején 51,9%-kal növekedett. Ez a fejlődés egyre negatívabb kereskedelmi mérlegeket eredményezett: 1982-ben 8,7 milliárd dollár volt a hiány, 1989-ben pedig már 128,7 milliárd dollár.

A Kelet és Nyugat között folyó fegyverkezési verseny 1981 és 1986 között a katonai kiadások 30%-os emelkedését eredményezte. 1988 júliusában az Egyesült Államok államadóssága 421 milliárd dol­lár volt, ugyanakkor a harmadik világbeli országok összadóssága – az IMF szerint – 1.243,5 milliárd dollárra rúgott.

A hadiipari komplexumok átstrukturálódása

Mindkét tábor katonai költségvetésére hatással volt az a tény, hogy a két nagyhatalom kifulladt a fegyverkezési versenyben, s hogy a Kelet és Nyugat közötti kapcsolatokban újabb enyhülési szakasz jött el. Ám a hadiipari komplexumok – a költségvetési deficit és az ezzel össze­függő amerikai gazdasági kapacitás-problémák ellenére is – sikerrel védték meg állásaikat, s az 1989-es védelmi költségek 1988-hoz vi­szonyítva mindössze 0,43%-kal csökkentek, a katonai fejlesztési ku­tatások költsége pedig még nőtt is, 75,5 milliárd dollárról 77,8 milliárd dollárra. Keleten, ahonnan a megújulás szelei fújdolgáltak, a gorba­csovi vezetés leszerelési kezdeményezéseinek számos kézzelfog­ható eredménye volt: félmillió katona és tiszt leszerelése, 10 ezer harckocsi, 8.500 löveg és 800 harci repülőgép leselejtezése. A katonai bürokrácia azonban továbbra is igen erős, s a leszerelési kérdések­nek még az elvi vizsgálatához is csak a nyugati tapasztalatok adhat­nak támpontot. Csak nemrégiben, és akkor is a Külügyminisztérium ösztönzésére – mivel a Tervhivatal, a Honvédelmi Minisztérium és a katonai adminisztráció hallgat az ügyben – kezdhették el például vizs­gálni a második világháború után és a Hruscsov idején végrehajtott haderőcsökkentések körülményeit.

Európában, ahol a válság által leginkább sújtott üzemek és em­berek találhatók, az ellenállás főleg a nagyszabású átstrukturálódás­ban mutatkozik meg.

A különböző hadiipari komplexumok a válság hatására meg­kezdték önmaguk átszervezését, éppen úgy, ahogy a többi iparág is ezt teszi válsághelyzetben. Ezzel az átstrukturálódással alkalmaz­kodnak az új helyzethez, így állnak ellen a leszerelési folyamatnak. Tavaly júniusban a NATO-tagországok hadügyminiszterei a GEIP (Groupe Européen Indépendant de Programme), a Független Euró­pai Programcsoport ülésén elfogadták a katonai EURÉKA, az EUCLID (European Cooperation forthe Long-term In Defense) programját. A nyugat-európai országok célja az, hogy létrehozzanak egy kohe­rens ipari és kutatási komplexumot, mely az EUCUD-program kereté­ben szállítaná a jövő fegyvereihez szükséges technológiai és kutatási eredményeket. Az EUCLID-program megalkotása csak egyike azok­nak a lépéseknek, melyek az európai hadiipar egészére kihatással vannak. Azon túl, hogy sokasodnak a vállalatok közötti kooperációs megállapodások (például a francia MÁTRA és a német MBB egy ra­kétafegyver, a francia SNIAS és az olasz SÉLÉNIA egy légvédelmi fegyver gyártására fogott össze), egész ágazatok is összeszövetkez­nek. Ilyen például az európai elektronikai ipar, melyben 1988 novem­bere óta a német SIEMENS az angol General Electric Companyval működik együtt; ilyen a TRTés a HSA, a Philips francia, illetve holland leányvállalata közötti együttműködés; a Thomson és a British Aerospace közös segítségnyújtása az olasz Ferranti vállalatnak; ilyen az elektromechanikában a francia CGE fúziója a General Electric Company „Power System" részlegével. A következő hónapok során újabb és újabb szövetkezések várhatók, mivel ezek teszik lehetővé az euró­pai hadiipar számára a válságból való kilábalást. Ugyanez a folyamat megy végbe az egyes országokon belül is: az NSZK-ban a Daimler Benz társaságnak ugyanakkora részesedése van az AEG, az MTU, a Dornier és az MBB vállalatokban, mint a francia Renault-nak, Aerospatiale-nak, Thomsonnak, SNECMA-nak. Franciaországban ugyan­ez mutatkozik meg az eddigi vetélytársak, a SNIAS és a Dassault közötti fokozott együttműködésben, az állami kereskedelmi tevékeny­ség felélénkülésében, valamint a szárazföldi fegyvereket gyártó ipari társulás, a GIAT (Groupement Industriel des Armements Terrestres) állami vállalattá történt átalakításában, amit a francia kormány kezde­ményezett. Az ilyesféle manőverek természetesen nem korlátozód­nak csupán az európai kontinensre. Franciaország tavaly júniusban kapott megrendelést két darab 2 ezer tonnás fregatt gyártására Szaúd-Arábiától; a szerződés azonban – mint a mostanában kötöttek mindegyike – lényeges kiegészítő, kompenzációs megállapodásokat is tartalmaz: olyan technológiák átadásáról van benne szó, melyek elősegítik az arab (főleg az egyiptomi és a szaúd-arábiai) fegyver­gyártó ipar fellendülését.

A hadiipar átállítása

Ez a folyamatban lévő átstrukturálódás elvezethet egy egységes, összeurópai hadiipari komplexum kialakulásához, mely sokkal inkább versenyképes lenne az amerikai és a szovjet fegyveriparral ebben a jelenlegi nehéz piaci helyzetben, mely a harmadik világbeli partnerek/ vetélytársak előretörésének következménye. Ez az átalakulás a válla­latok pénzügyi mozgásterének megnövekedésével jár együtt, s így lehetővé teszi a leszerelésre irányuló politikai kezdeményezések ki­védését, megkontrázását. E vállalatok elbocsátásokkal és pénzügyi machinációkkal védekeznek, s mindig inkább a hadiiparon belül ma­radva hajtanak végre profilváltást, mintsem hogy a békés, polgári ipar szférájába próbáljanak átvonulni.

A közgazdászok körében folyó viták során – főleg az Egyesült Ál­lamokban és a Szovjetunióban – kiemelt fontosságot szoktak tulajdo­nítani a fegyverkezési költségeknek mint a gazdasági növekedést fé­kező tényezőknek. Az Egyesült Államokban a gazdasági átalakítás és a leszerelés kérdéseivel foglalkozó állami bizottságban (ECD) tevé­kenykedő politikusok, szakszervezeti vezetők, tudósok (George McGovern volt szenátor, Tedd Welss kongresszusi képviselő, Andrew Young, Atlanta polgármestere, John K. Galbraith professzor, Seymour Melman, a szerkezetváltással kapcsolatos kutatások vezetője) 1988 májusa óta arról próbálják meggyőzni a közvéleményt, hogy a fegyverkezési versenyt le kell állítani, s helyre kell billenteni az ország gazdasági egyensúlyát. E bizottság munkáját nagy figyelemmel kísé­rik Bush elnök tanácsadói, akik maguk is sürgetik a katonai költségve­tés megnyirbálását.

A gazdasági átalakítás már régóta napirenden van. A New York-i Columbia Egyetem tanára, Seymour Melman és köre⁹ szerint vilá­gunk „permanensen hadigazdaságban" él, miközben – relatíve – béke van. A katonai jellegű termelés állandó és fontos tényezője az iparnak, és a vállalkozók a hadianyagokat épp olyan terméknek tekin­tik, mint bármi más árut. így tehát ezek is részét képezik a nemzeti össztermelésnek, ugyanolyan joggal, mint az összes többi termék, annak ellenére, hogy gazdasági szempontból különlegesnek számí­tanak, hiszen a katonai jellegű termékek és szolgáltatások improduk­tívak. Nem járulnak hozzá az életszínvonal növekedéséhez, és nem jelentenek segítséget más áruk előállításához. Nem kapcsolódnak be a fogyasztási javak körforgásába sem.

A hadigazdaság – ezen elemzés szerint – rombolóan hat a gaz­dasági életre, hiszen jelentős inflációt és munkanélküliséget okoz. Ezen amerikai közgazdászok szerint a militarizmus káros a tőkés rendszerre. Úgy vélik, hogy a gazdaság átalakítása lehet a militariz­mus alternatívája, s hogy ez törhetné meg a hadiipari komplexumok hatalmát. Ez az átalakítás tehetné lehetővé, hogy a kapitalizmus (új­ra) olyan rendszerré legyen, amely a lakosság szükségleteit igyekszik kielégíteni.

A szocialista teoretikusok a maguk részéről mindig is hangoztat­ták, hogy nem a piacgazdaság kritériumai (a csereérték), hanem a szükségletek (használati érték) alapján kell a termelést megszervez­ni. A rendszer társadalmi-gazdasági változása nem képzelhető el anélkül, hogy megtörnék a kapitalizmus „kemény magját", a hadiipari komplexumokat.

Átalakítási kísérletek

A gazdasági szakértők elméletei nem csupán a fegyvergyártás okozta károk elemzésén alapulnak, hanem építenek a történelmi tapasztala­tokra is. „Visszaállás"-nak nevezték a hadviselő országokban lezaj­lott nagyszabású folyamatot, a gazdasági élet átalakítását a második világháború befejezését követően. Ötévi háborús erőfeszítés után a fegyvergyártásra beállt gazdaságokat visszaállították a polgári terme­lésre. Leghíresebb az amerikai autóipar esete: az autógyárakban 1941-től kezdve páncélosokat gyártottak, majd 1945-ben visszatértek a személygépkocsik előállítására. Ez a nagy átalakulás nem korláto­zódott pusztán arra, hogy új termék gyártására tértek át, hiszen millió­nyi leszerelő katonát is munkával kellett ellátni, s új alapokra kellett he­lyezni az egész újjáéledő gazdaságot.

Részben az átalakítás alapozta meg az ötvenes és hatvanas évek gazdasági fellendülését is. Ennek az átszervezésnek a sikere azt mutatta, hogy ez technikailag lehetséges, járható út.

Ebből következően számos más fontos kezdeményezés is tör­tént az Egyesült Államokban. Létrehozták például az OEA-t, a Gazda­sági Egyeztető Hivatalt, mely a hatvanas években sok katonai üzem és bázis átállításában vette ki a részét; említhetjük George McGovern szenátor törvényjavaslatait, melyek ugyancsak az átalakítást szolgál­ták, vagy az olyan amerikai szakszervezetek állásfoglalásait, mint az UAW (United Automobile Workers) és az IAM (International Association of Machinists).

A gazdaság átállítása mint a társadalmi átalakulás feltétele

Az amerikai vezetők kezdeményezései kizárólag gazdasági téren je­lentkeznek, s így még meghagyják a katonai termelésre való visszaál­lás lehetőségét. Pedig a most megkezdődött periódus, a két nagyha­talom közötti enyhülés szakasza, a Jalta örökségeként Európára ma­radt régi rend szétesése kedvező lehetőségeket kínál a társadalmi át­alakulásra is – feltéve, hogy sikerül legyőzni a hadiipari komplexumok ellenállását.

Térjünk rá a dolgozók millióinak követeléseire, mozgalmukra, melyet szocialistának vagy kommunistának szoktak nevezni. E moz­galmak a termelés célszerűségének fontosságát hangsúlyozzák, vagyis hogy meg kell haladni azt a felfogást, mely bármiféle ter­melést önmagában véve is hasznosnak tart. E tekintetben már vannak eredmények, abból eredően, hogy a dolgozók maguk is részt vesznek saját vállalatuk gyártási terveinek kidolgozásában. A célsze­rűség jelen esetben azt jelenti, hogy úgy termeljünk, hogy a megmun­kálás során a termék az ember számára értékessé váljék. Ez a célsze­rűség a használati érték, ez az, ami szembeszegezhető a tőkés logi­kával, melyben az értéktöbblet kisajátítása a lényeg, bármiféle ter­mékről legyen is szó, ideértve a fegyvereket is. A dolgozók tehát a vál­lalaton belüli új viszonyrendszerért és a társadalmilag hasznos termé­kek gyártásáért harcolnak.

Példa erre a Lucas Aerospace dolgozóinak kísérlete. Amikor az elbocsátás veszélye fenyegette őket, ők maguk dolgoztak ki egy át­alakítási tervet az angliai fegyveriparra vonatkozóan.¹⁰ Először is lét­rehoztak egy saját szervezetet, az Egyesített Tárgyaló Bizottságot, hogy ez intézze ügyeiket a hagyományos szakszervezeti struktúra in­tézményei helyett, mivel azok tárgyalási pozíciói túlságosan korláto­zottak, gyengék. 180 kutatóközponttal léptek kapcsolatba, de egyik sem vállalkozott arra, hogy akciótervet dolgozzon ki az átalakításhoz. A bizottság végül közvetlenül a dolgozókhoz fordult. A szakszervezeti tisztviselők segítségével minden dolgozóval kitöltettek egy kérdőívet, s ez módot adott arra, hogy megismerjék a termelésben résztvevők összességének véleményét és javaslatait a következő két kérdéssel kapcsolatban:

18 hónapba tellett, amíg feldolgozták a válaszokat, és összeállítottak belőlük egy 1200 oldalas összefoglaló jelentést, amely nemcsak hogy 150 gyártandó terméket sorolt fel, hanem az ezzel kapcsolatos mun­kaszervezési feladatokkal is foglalkozott.

Cél tehát az, hogy változzék meg az a történelmi tendencia, mely a dolgozók képzetlenségében, autonómiájuk elvesztésében nyilvá­nul meg, abban, hogy csupán csavarok a gépezetben, hiszen e té­nyezőkből ered a dolgozók érdektelensége és a termelési struktúrá­tól való elidegenedése.¹¹ Egy relatíve fejlett technológia ezáltal kap­csolódik össze az intenzív kétkezi munka szükségességével. Az el­lenterv lényege, hogy vitatja a tulajdonosok azon jogát, hogy egyma­guk határozhassanak arról, mit fognak termelni. A „management" szerepének újradefiniálását sürgeti, s az azonnali gazdasági renta­bilitás elve helyére a hosszú távú társadalmi hasznosság elvét helyezi.

A leszerelés felé

A „halálgyárak" átállítása kezdetben pacifista, háborúellenes követe­lés volt. Az első világháború után a vita immár kiterjedt a fegyverkeres­kedelemre is, ám a pacifista mozgalmak, melyek nagy társadalmi tá­mogatást élveztek a harmincas években, nemigen mentek messzebb annál, hogy morálisan és általánosságban elítéljék a háborút.¹² A ha­diüzemek átalakításának követelésével csak a második világháború után léptek fel a pacifisták, ekkor vált ez a békemozgalmak fontos ja­vaslatává. A szélesebb értelemben felfogott békemozgalom kezdettől fogva, az első világháború hatására és a különböző Internacionálék tevékenysége nyomán a népek – kormányoktól független – jó kapcso­latainak megteremtésére törekedett, egy alsó szinten történő enyhü­lésre, mely kiegészítője lenne a felső szintű enyhülésnek. A békete­remtésben nagy jelentősége van a népek közötti kapcsolatoknak – és persze annak, hogy mit tudnak tenni saját hadiiparuk üzelmeivel szemben. A fegyverkezéssel szembeni harc frontját azonban szélesí­teni kell: nem elég utcai tüntetéseken követelni a leszerelést. A problé­mák mélyére kell hatolni, fel kell tárni, hogy mily módon tudunk küz­deni e fenyegetés ellen, tudatosítani kell a konfliktusokat, és megke­resni feloldásuk lehetőségét.

A háborús kultúrában lelhetjük fel minden hadiipar közös alapját, s e közös alap minden népnél megtalálható. E háborús kul­túra azon a hiten alapul, hogy a konfliktusokat fegyverrel, erő­szakkal meg lehet oldani. Számos forradalmi mozgalom is bele­esett ebbe a kulturális csapdába, mely a nyugati civilizáció év­százados fejlődésének „eredménye". Most, hogy az egyik ilyen erőszakos forradalom – az 1917-es – pusztításairól lassan elkészül­nek az első mérlegek, most, hogy a történelmi körülmények lehetővé tették az első leszerelési egyezmények aláírását, ideje feltenni a kér­dést magunknak: az erőszakon kívül milyen más módszerek kínál­koznak számunkra a konfliktusok megoldására? Feltétlenül szük­séges, hogy másképpen közelítsük meg a vitás kérdéseket, különben újrakezdődik a fegyverkezési verseny, és ismét megkezdődik a hadi­ipari komplexumok kiépülése.

Ahhoz, hogy az enyhülési folyamat folytatódjék, az átalakításra törekvő erőknek számos nehéz csatát kell megnyerniük. Egykor vilá­gosabb volt a helyzet: harcolni kellett a saját államon belüli kapitaliz­mus ellen, s egyidejűleg meg kellett vívni a harcot nemzetközi szinten is. A küzdelem kereteit a nemzetállamok jelölték ki. Ma azonban a XVIII-XIX. században létrejött nemzetállamok rendszere egyre in­kább felbomlik, s átadja helyét a nemzetközi kapitalizmusnak.

A pénzverésnek, pénzkibocsátásnak, a hadsereg felállításának és a vele való rendelkezésnek a joga korábban sokáig az államhatal­mat illette meg – az erőszak és a pénz monopóliuma volt az államok alapja. De ma, bár a pénzverés még mindig az állam kezében van, a pénzforgalom már ellenőrizhetetlenné vált, és bár a hadsereget to­vábbra is az állam állítja ki, a fegyvergyártás immár nem követi a had­erő fejlődésének mértékét; vagyis a hadiipari komplexumok fejlődési dinamikáját – és pénzügyi tranzakcióik szövevényét – az állam már nem tudja ellenőrizni. Arra a civil társadalomra marad tehát ez a fel­adat, mely – például Németországban a berlini fal áttörésével – meg­mutatta már erejét. A civil társadalmaknak arra kell törekedniük, hogy világossá tegyék: a hadiipari komplexumok legfőbb érve, a védelem szükségessége, immár idejétmúlt dolog.

Az európai katonai rendszer megrendülése Keleten és Nyugaton is azzal a következménnyel járt, hogy a hadiipari komplexumok szere­pével kapcsolatban mindenféle kínos kérdéseket tettek fel a vezérkari tiszteknek. Mindez azt eredményezheti, hogy a vezérkarok felülvizs­gálják a védelmi szükségletekre vonatkozó álláspontjukat, s változ­hatnak a fegyveriparhoz fűződő kapcsolataik is.

A védelem és biztonság új rendszerét kell létrehozni. Egy új szo­cialista utópia születését jelenthetné egy ilyen rendszer, ha az a fegyveripar alkonyát hozná magával.

M, 34. (1990. január)

(Ford.: Takács József)

Jegyzetek

1 Franciaországban a hadmérnökök mind egy iskolában végeznek, ezért a testületi szellem igen erős körükben. Erről győz meg minket a Les Dossiers du Canard 1989 szeptember-ok­tóberi számának cikke: „Le tout Etat dans tous ses Etats".

2 Collectif: Fleuve noir, production de stratégies et production de systèmes d'armes. Cahiers d'Etudes Stratégiques, (CIRPES), 1987. január.

3 Franciaországban a Giraud bányavállalat egyik mérnöke javasolta a tervet 1972-ben.

4 Jean-Paul Hébert: Les Ventes d'armes. 1988. Editions Syros.

5 Joxe, Metge, Santos: Eurostratégies américaines. Cahiers d'Eludes Stratégiques, 1987. április.

6 Gilbert Girondeaux: Nos armes? La crise et le mal-développement, Éditions La Forge, Pa­ris, 1985.

7 SIPRI Yearbook, 1989.

8 Zbigniew Brzezinski: America's New Geostrategy, Foreign Affairs, 1988 tavaszi szám.

9 Seymour Melman: The permanent War Economy capilalism in decline. Simon and Schuster, New York, 1974.

10 Collectif: Concertation Paix et Développement: Le droit au travail utile, contrôle et développement de l'emploi par la reconversion des industries d'armements. Bruxelles, 1978.

11 André Gorz: Adieux au prolétariat. Seuil, Paris, 1981.

12 Antony Sampson: La Foire aux armes, le grand jeu des firmes et des Etats. Robert Laffont, Paris, 1978.

Míg az egyének emberi jogainak védelme a II. világháború óta azok ENSZ-beli és európai deklarációja révén sokat haladt, a kisebbségi kollektívumok joga távolról sem mutatott hasonló fejlődést. Sőt, kiemelhetjük, hogy pl. az 1919. 12. 19-én Pá­rizsban megkötött román békeszerződés (2. cikkelye révén) a magyar kisebbség sorsával még többet foglalkozott, mint az 1947. 2. 10-én kötött szerződés, amely csak általában szól a gazdasági stb. megkülönböztetésről.

Meg kell állapítani azt is, hogy az erős belső összetartás­sal rendelkező kisebbségek esélyegyenlőségét olyan demok­ratikus államberendezés léte sem garantálja automatikusan, amely egyszerűen a többségi döntés elvére épül. Ugyanis ko­runkban gyakran feledésbe megy a demokráciának az a mé­lyebb alapelve, amely egyenlő boldogulási lehetőséget akar biztosítani az összes állampolgárnak. Pragmatikus szinten vi­szont ezt a többségi döntés elve csak akkor valósítja meg, ha nem olyan nyelvében, vallásában vagy más tekintetben meg­osztott társadalomról van szó, amelyben az egyes csoporto­sulások tömbben szavaznak, s így egyáltalán nem biztosítja minden polgárnak az egyenlő-esélyt arra, hogy időnként az ő akarata is többségi legyen (vö. törökök Cipruson).¹

A társas élet összes funkcióinak anyanyelven való lebo­nyolítása nem lehet egy, a politikai összefüggésektől függet­len, „velünk született" emberi jog. A más nyelvterületre ván­dorlók – főleg ha egyéni bevándorlásról van szó – nem várhat­ják el, hogy a célország őslakossága közéleti nyelvében hoz­zájuk alkalmazkodjon (vö. USA).

Egészen más viszont a helyzet, ha egy területet őslakos­ságával együtt egy másik állam fennhatósága alá rendelnek, átcsatolnak. Míg az első esetben a brutális asszimiláció elke­rülése, a lassú türelmes integrálás, illetve a privát szférában való nyelvhasználat zavartalanságának biztosítása eleget tesz a méltányosság elvének, addig egy őslakosság esetében mások a kívánalmak és a (politikai) lehetőségek is.

Egy terület tősgyökeres, őshonos lakossága szociálöko­lógiailag azon földrajzi térség szerves része. Természetes el­várás tehát, hogy anyanyelvét a társas élet minden területén használhassa és „időtlen-időkig" csorbítatlanul továbbad­hassa.

Egy anyanyelvi közösség csorbítatlan fennmaradása szociálökológiai probléma. Szorosan véve nem ún. „kulturális jogokról" van szó, még csak nem is kizárólag közjogi nyelv­használatról, hanem az anyanyelven való teljes társas élet leélésről (a bölcsőtől a sírig), amely a közhivatalokban, tömeg­közlekedésben, munkahelyeken, utcán és üzleti életben való nyelvhasználatra is kiterjed. (Hiszen az átlagember nem azért sajátítja el anyanyelvét, hogy verseket írjon vagy olvasson.)

Ennek megvalósulása a többségi nemzeti állam „jószán-dékán" kívül objektív feltételeken is múlik, nevezetesen

Minden mesterséges, kivételező beavatkozáson „innen" akkor tud a szociálökológiai fennmaradás az élet színvonalá­nak degradálása nélkül – vö. indián rezervátumok – megvaló­sulni, ha a kisebbségi nyelvet beszélő lakosság olyan széles területen van többségben, amely falvakat és városokat is ma­gába foglal. Egyes (pl. felsőoktatási és más, magas igényű) intézmények csak bizonyos minimális lakosságszám esetén működhetnek normálisan, „kifizetődőén". A faluról városba áramlás történelmi folyamatának sem ildomos gátat vetni, vi­szont nyelvterületen belüli végbemenetelét elő lehet segíteni.

Az őshonos lakosság anyanyelvének használatát, s így szociálökológiai fennmaradását, olyan stratégia segíti elő, amely a tömbben maradást, a kisebbségi nyelvnek helyi több­ségi nyelvvé tételét szolgálja.

Ennek felismerése világosan kifejeződik – negatív formá­ban – az erőszakos asszimilációs politikát folytató államok in­tézkedéseiben. A kisebbségek több-kevesebb időn belüli fel­számolása egyrészt burkolt, de tudatos lakosság szétszórással, másrészt intézményeinek szétszórásával és a lakosság­bázishoz képest diszfunkcionális elhelyezésével történik, ne­hogy azok együttműködve, egymást kiegészítve egymást erősíthessék. (Pl. magyar kiadók, médiumok Bukarestbe he­lyezése.) Egyébként nem hiába mutatják a nemzetközi pél­dák, hogy egy-egy településen a kisebbségi lakosság helyi többségének elvesztése az a történelmi pillanat, amikor a nemzetiségi konfliktusok különösen kiéleződnek (lásd Mont­real vagy Marosvásárhely).

A kisebbség autonóm szociálökológiai fennmaradását célzó tömörítési stratégia elégtelen azonban, ha a lélekszám alacsony. Ez esetben az egyazon nyelvet beszélő szomszé­dos országhoz való „simulás", s az avval való szimbiotikus együttműködés a fennmaradás elengedhetetlen eszköze (ha van ilyen „anyaország").

Tévedés azonban az a ma elterjedt elképzelés, hogy az országhatárok lebontása önmagától oldja meg a kisebbségek szociálökológiai fennmaradását. Ugyanis, ha az „utódállam" nem ismeri el egyes (autonóm) területeken – ilyen lehetne Er­délyben pl. Hargita és Kovászna megye – és esetleg egy két­kamarás országgyűlésben a kisebbség anyanyelvének az or­szágon belüli korlátlan és hivatalos használatát, akkor a határ­nyitás éppen a kisebbségi kérdésnek a tömeges kivándorlás révén végbemenő „békés megoldásához" vezethet. Az ősho­nos kisebbségek jogait biztosító területi önkormányzat az ál­lam belső szuverenitásának kérdése.

A fent elmondottakból következik, hogy a Kárpát-meden­cei magyar kisebbségek szociálökológiai fennmaradását szolgáló törekvés országonként más-más stratégiát kíván, nem is beszélve a taktikai „időzítésekről".

A romániai magyarság esetében nagy számuk, a szé­kelység szigetszerű települése és a román állam nem-szövet­ségi jellege (vö. Franciaországgal) képezi az alapadottságot. Amíg az egységes (központi) román állam egynyelvű marad, csak azon területek autonómiája biztosíthatja a magyar ki­sebbség számára több generáción át a stabil túlélési egyen­súlyt, amely területeken a magyarság többségben van – még ha ezek a romániai magyarság többségét nem foglalják is ma­gukba. Ha a bukaresti és más szórványmagyarság a diktatúra alatt tovább szóródott is, a szociálökológiai hatékonyság ke­resése a magyarság kulcsintézményeinek a többségi vidé­kekre való összpontosítását teszi szükségessé, amely egy­ben a Regátból és Magyarországról Erdélybe való visszavándorlást is előzmozdíthatja.

A többi környező állam szövetségi szerkezete bizonyos lehetőségeket ad a nyelvi pluralizmusra. Ezen (elvi) alkot­mányjogi lehetőségek és a szétszórtság ellenére az a szociál­ökológiai „aranyszabály", amely szerint csak a „többségi tömbben élő" kisebbség tudja anyanyelvét tartósan megőriz­ni, megköveteli, hogy a magyar kulcsintézmények is e talajba rögződjenek, nevezetesen a Délvidéken Szabadkán, a Felvi­déken Komáromban (Dunaszerdahely nem elégíti ki a városi­asság, a legnagyobb magyar város kritériumát), a Kárpátalján pedig Beregszászon összpontosuljanak.

Végül, hogy a demokratikus berendezés önmagában nem oldja meg automatikusan a kisebbség szociálökológiai fennmaradásának problémáit, azt az Európa Tanács országainak esetei jól példázzák (vö. Észak-Írországgal). Így lesz ez a Kárpát-medencében is. Ausztriában például az aránylag kis számú őrségi magyar kisebbségnek még annyi joga sincs, mint amennyit az 1955-ös osztrák békeszerződés 7. cikkelye a szlovén és horvát kisebbségeknek kifejezetten biztosít. (Lásd Szeberényi Andrásnak a BMKE közlönyében, az Őrségben írt cikkeit.) S így az 1956-57-es és későbbi masszív magyar bevándorlás ellenére (amely természetesen nem Burgenlandra összpontosult) az 1921-es elcsatolás óta a ma­gyarság ott ötödére zsugorodott.

[Felszólalás az 1990. április 20-21-én „Kisebbségi jogok az 1990-es években" című nemzetközi szakértői értekezleten.]

Jegyzet

1 Ankerl G.: Beyond Monopoly Capitalism and Monopoly Socialism, Cambridge, 1978. p. 7.

Ankerl G.: Solidarity Contracts. ILO, Genf, 1980. p. 8.

Ankerl G.: Képviseletiség, többpártrendszer és többségi döntés. Politikatudomány, 1986.3. p. 81.

Na jó, békés átmenettel kitört a polgári demokrácia. Igazából ezek után csak egy dolog izgat, nevezetesen az, hogy kit fog elrabolni nálunk a Rote Armee Frakció, a RAF, Vörös Hadse­reg Csoport. Ami természetesen nem tévesztendő össze a Munkásőrséggel, a Münnich Ferenc Társasággal.

A RAF és az annak megfelelő más szélsőjobb, szélsőbal szervezetek ugyanis tipikusan a nyugat-európai jóléti polgári társadalmak termékei és jelenségei. Most tehát, amikor hata­lomra került a polgári demokrácia, rehabilitálva a szabadsá­got, a tulajdont, bizton számíthatunk arra, hogy ennek a pol­gári demokratikus berendezkedésnek valamennyi résztve­vője meg fog jelenni a magyar politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális, bűnözési stb. közéletben: így a RAF is. S merthogy e RAF magyar lesz, mérget vehetünk rá, hogy nevébe fel fogja venni a nemzeti, a független, a demokratikus szavakat, vagy ezek szinonimáit.

Kit fog tehát elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF? Netán megölni? Merthogy létéhez ez éppen úgy hozzá­tartozik, mint rózsához a tövis. A kérdésre próbáljuk a választ megtalálni annak az Európának a gyakorlatából, melyhez most oly elszántan csatlakozni kívánunk. Ámbár ez is eléggé problematikus. Mármint az, hogy mi kívánunk-e csatlakozni, s még az is, hogy Európához-e?

Az ügy ugyanis eléggé antropomorfizált, vagyis hát hungaromorfizált. Mint már nemegyszer a történelem folyamán, mintha megint azt hinnénk, hogy körülöttünk forog a világ, mi formáljuk a glóbusz képét. Kétségtelen, elöl jártunk a békés rendszerváltásban, a Nyugathoz való nyitásban, a társadalom demokratizálásában, de legalábbis Európa politikai térképé­nek újrarajzolásában. Erényeinket azonban próbáljuk meg kí­vülről, s ha lehet kissé felülről nézni: mi vagyunk-e a Föld haj­nalt hozó forgása, vagy a kiskakas, ki a maga szemétdombján méltán hiheti, kukorékolásával adott jelt a virradatra.

Ami jó a Siemensnek. ..

A nyomok az Európai Gazdasági Közösséghez vezetnek. Nem kis civódások közepette, rengeteg gyilkos érdekegyez­tetéssel, de a hetvenes évek elejére a közös piaci országok félig-meddig integrált gazdasága komoly riválisává lett az Amerikai Egyesült Államok gazdaságának, melyet a másik ol­dalról a roppant dinamikus japáni gazdaság is szorongatott. Az USA-riválisok visszaszorítása csak átmenetileg sikerült: Keleten Japán mellett feltűntek a „tigrisgazdaságok" – bár ta­lán éppen Japán körbekerítésére. Tajvan, Dél-Korea, Indoné­zia, Szingapúr inkább sorolható az USA tényleges érdekszfé­rájába, mint Japánéba. Európa, az EKG vezényletével pedig zászlajára tűzte az egységes Európa megteremtését, azaz az országhatárok teljesen jelképessé válását: a tőke, az áru, a munkaerő szabad áramlását. A határidő is kitűzetett: 1992.

Az egységes Európa pedig ismét nagyon komoly és na­gyon veszélyes gazdasági ellenfele az Amerikai Egyesült Ál­lamok gazdaságának. Ez még akkor is így van, ha ma már elvi jelentősége is alig van a földrészeknek, vagy az azokon hú­zódó határoknak. Egy, az egész világot behálózó multinacio­nális konszernbirodalom elsődlegesen nemzetek feletti, s csak másodsorban, de azért el nem hanyagolhatóan amerikai – mondjuk, az „ami jó a General Motorsnak, az jó Ameriká­nak" mondás ma is igaz. S a GM csak egy a sok közül: a multik toplistáját még ma is az amerikai székhelyűek uralják.¹

Az igazi kihívás Európa és az USA, az USA és Japán, va­lamint Európa és Japán között történt. A világgazdaságot ma még szinte egyeduraló Amerika, a roppant innovatív Japán, s azon Európa között, mely felett öt éve még jócskán megkon­gatták a vészharangot: a perifériára szorul, s a jövő kultúrájá­hoz való hozzájárulása kimerül majd abban, hogy hány fokos hőmérsékleten illő fogyasztani a vörösbort.

Az Egyesült Európa a gazdaság egyesülése elsősorban, mert csak egy egyesült gazdaság lehet versenyképes az Egyesült Államok gazdaságával – melynek ma még része a szétszabdalt Európa szétszabdalt gazdasága. A Shell, a Rolls-Royce, a Springer, az Olivetti, a Renault, az Agfa, a Volvo csak úgy szabadulhat az Amerika uralta multik ölelésé­ből, csak úgy lehet azok és a japánok igazán komoly verseny­társa, ha az Egyesült Európa politikai keretében gazdasági egységet alkot, s ha minimálisra csökkenti az Amerikától és részben Japántól való gazdasági függőséget.

A Siemens elnöke nem véletlenül sürgeti például, hogy Nyugat-Európa fogjon össze a chip-gyártásban. A számítógépek, az informatika lelkét jelentő morzsák gyártásából ugyanis

47%-ban részesedik Japán, 41 %-ban az USA, míg az EGK csak 10, az NSZK pedig ezen belül 4%-ban. Gyakorlatilag te­hát Nyugat-Európa ebben a tekintetben kiszolgáltatottja riváli­sainak, s ez valóban megengedhetetlen. „Ami jó a Siemens­nek, az jó Európának is" – fogalmazhatjuk meg tehát az euró­pai egyesülés mottóját.

Az európai multik egyesülésének folyamata már javában tart.² Ebbe a folyamatba tartozik a Delors-terv, azaz közös központi bank, következésképp igazi közös pénz létrehozása. Ugyancsak fontos tárgyalások folynak az európai hatáskörű részvénytársaság egységes jogi lehetőségeinek megterem­tésére, eddig ugyanis csak az egyes országok nemzeti jog­szabályainak megfelelően volt létrehozható tőkeáramoltató társaság. A közös piaci országok viszonylatában a határátke­lés formaságai miatti várakozás a belső forgalom költségei­nek 2%-át teszi, ami 20 milliárd márkának felel meg. Ez elég jelentős összeg ahhoz, hogy eltöröljék a határokat.

A gazdasághoz igazodik a jog, s minden más is, így a po­litikai felépítmény is: az Európa-parlament kialakítása csak következménye a gazdaság egyesülésének.

Multicsoportok egymásért és egymás ellen

Ám nem elég az Összefogás: az Egyesült Európa nem rendezkedhetik be autarkiára. Az amerikai érdekszféra kiterjed az egész világra, az amerikai gazdaság diktálja ma a versenyfel­tételeket dollárkamatláb-változtatásokkal, nyersanyagforrá­sok, közlekedési útvonalak ellenőrzésével, elsősorban az amerikai multik befolyásolják az úgynevezett világpiaci ára­kat, melyekhez mi az utóbbi húsz évben oly kétségbeesetten próbáltunk, nem sok eredménnyel, igazodni. Az MSZMP, de még az MSZP gazdaságpolitikája is egy olyan piacot tétele­zett fel, melyet Marx írt le a szabadversenyes kapitalizmus te­kintetében. E marxi értelemben vett, a dolog természetéből következően jelentős mértékben absztrahált piacfogalmat gazdaságpolitikusaink a huszadik század harmadik harmadá­ban reálisan működő piacként értelmezték, s roppant nagy volt csodálkozásuk, amikor kiderült, ez a piac nem reménye­ink szerint működik. Valószínű, hogy ebbe a hibába, leg­alábbis eleinte, az új magyar „polgári" kormányzat is beleesik. A jelenkori kapitalizmus piaca már messze nem „elismerő" piac, mely objektíven megméri a ráfordítást, a hatékonysá­got, az értéket; a világpiaci árak úgy alakulnak, hogy vezérel­hessék a világpiaci folyamatokat, mégpedig a meghatározó multinacionális csoportok érdekeinek megfelelően. Ennek a piacnak a játékszabályait részint a multinacionális tőkecso­portosulások határozzák meg, részint pedig a különböző cso­portok egymással vívott küzdelméből keletkeznek, jobbára tu­datos kompromisszumként. Erről közgazdászaink – leg­alábbis a napi politika szintjén – nemigen akarnak tudomást venni.

Az Egyesült (Nyugat-)Európának – ideologikus szinten – szüksége van Kelet-Európára, hogy Európa lehessen, gya­korlatban pedig az Európa keleti felében lévő nyersanyagra, félkésztermékre, munkaerőárura, s a ma még ugyan szerény mértékű, de potenciálisan mégis jelentőssé válható fizetőké­pes keresletére van szüksége, arra tehát, hogy e térség köz­vetlenül az ő befolyása, ellenőrzése, irányítása alatt álljon. S ebben egyezik az amerikai törekvésekkel: Amerikának szint­úgy érdeke, hogy Közép-Kelet-Európát ő befolyásolja, ellen­őrizze, irányítsa. Ám ha az érdeke ugyanaz is, indíttatása más. Azt valószínűleg nem tudja, de főképpen nem is akarja megakadályozni, hogy Kelet-Európa gazdasága Nyugat-Eu­rópa gazdaságához integrálódjon. De az igenis érdeke, hogy befolyása legyen a „beleurópai" folyamatokra, hogy gazda­sági riválisának, az Egyesült (Nyugat-)Európának annektált európai kapcsolatait ellenőrizhesse, szükség esetén befolyá­solhassa.

Jó okunk van ezt feltételezni: történt hasonló eset a már emlegetett hetvenes évek elején a híres-nevezetes olajárrob­banásokkal. Dehogyis akarta az Egyesült Államok megfosz­tani Nyugat-Európát, mint komolyodó gazdasági ellenfelét a nélkülözhetetlen olajtól! Csak éppen rontott Nyugat-Európa (no meg Japán) versenyképességén a drága közel-keleti olaj, melyre elsősorban ők voltak rászorulva, sokkal inkább, mint az Egyesült Államok. Az OPEC nem autodidakta szervezet, nem „magától" kezdte a csillagos égig emelni az olaj árát: egy amerikabarát Szaúd-Arábia, Irán, Venezuela nem kockáztat­hatta volna meg, hogy az USA érdekei ellen, még pontosab­ban, hogy ne az USA érdekei szerint viselkedjen. Nem is szólva az ügy olyan apróságairól, hogy az olajbiznisz hét nő­vére közül öt véletlenül éppen amerikai céghelyű (volt akkor).³

A hetvenes évek elejének harca újból fellángolt. Trom András a Népszabadság 1990. május 3-i számában Japán: Jentalány címmel foglalja össze az USA új gazdasági hábo­rúját Japán ellen: „A dollár megerősödése mögött semmikép­pen sem az amerikai gazdaság teljesítőképességének ugrás­szerű javulása áll… – csak politikai okokkal magyarázha­tó … Ma már egyértelműen arra irányul Washington erőfe­szítése, hogy gyengítse Japán külföldi versenyképességét, és befelé fordulásra kényszerítse a távol-keleti nagyhatal­mat…" A cikkben idézi David Williamst, a Tokyo Business Today szemleíróját, aki arra a következtetésre jutott, hogy „miközben a világ Kelet-Európával van elfoglalva – holott a gorbacsovi reformok és a kelet-európai átalakulás a világnak egy kevésbé fontos térségében hozták el egy korszak végét – nem vették észre, hogy az Egyesült Államok Japánnal szem­ben kialakított új politikája a világgazdaságot ütötte szíven… Az igazi forradalom nem Budapesten, Bukarestben, illetve Moszkvában ment végbe, hanem Washingtonban. Washing­ton olyan politikai játszmába kezdett és olyan kereskedelmi háborút folytat Japánnal szemben, amely ma már veszélyez­teti e két nagyhatalom katonai szövetségét is."

Visszatérő karikatúratéma a rozoga USA és a dinamikus, erős Japán. A nyolcvanas évek második felében Japán száz­milliárdos aktívumokat könyvelhetett el az USÁ-val szemben. Az USA ezermilliárd dolláros államadósságának jelentékeny része japán kezekben van, például az 1988 májusában kibo­csátott, 30 éves lejáratú USA-kincstárjegyek több mint 40%-át Japán vásárolta fel. „De a közhiedelemmel ellentétben – írja a Figyelő 1989. november 23-i számában Gara Szabolcs (Kiárusítás vagy életelixír?) – az amerikai piacon nem a japán beruházók a legaktívabbak. A statisztikák tanúsága szerint a legtöbb működő tőke Nagy-Britanniából áramlik be az ország­ba: míg 1979-ben 9,8 milliárd, 1988 végén már mintegy 90 milliárd $ brit tőke működött az amerikai gazdaságban. (…) Részesedésük az összes külföldi működőtőkéből eléri a 29 százalékot. (…) Emlékezetes esemény volt az amerikai Standard 0/7 felvásárlása, amely 7,6 milliárd $-ért került a Bri­tish Petroleum tulajdonába. (…) A külföldi beruházók sorá­ban a holland cégek foglalják el a második helyet, részesedé­sük 1989 elején 17 százalékos volt. (…) A japán beruházók a harmadik helyet foglalják el az amerikai gazdaságban: része­sedésük 16 százalékos, a beruházott tőke nagysága megkö­zelíti az 50 milliárd dollárt. (…) Az amerikai cégek felvásárlá­sára eddig fordított 304 milliárd dollárnyi összegből a kanadai vállalatok 8, a nyugatnémetek 7, a svájciak 5, a franciák pedig 4 százalékkal részesednek. (…) Számítások szerint az ame­rikai nemzeti vagyon mintegy 5 százaléka van külföldi kézben".

Nyugat-Európa ugyanúgy részese e háromoldalú harc­nak, mint az USA vagy Japán – nehezen képzelhető el egy európai-japán összefogás az amerikaiak ellenében, legfel­jebb taktikai megfontolások alapján, átmenetileg.

Az egyesülés gondjai

Az egységes Nyugat-Európa előtt is sok még a kérdőjel. Kér­dés például, hogy a német egyesülés nem zavarja-e meg túl­ságosan Európát az egyesülésben. Az NSZK gazdasága ed­dig is túlontúl erős, de még kiegyensúlyozható volt: felmerül­het az a kérdés, hogy Anglia esetleg nem keres-e menedéket az USA „védőszárnyai" alatt, ellensúlyozandó a megnöveke­dett német gazdasági potenciált. „Bízzunk benne", hogy nem, noha a nőnemű konzervatív brit kormányzat mindig is jobban kacérkodott a filmsztár amerikaival, mint kontinentális partne­reivel.

A francia bizonytalanságokat elemzi a The Economist 1988. március 12-i száma (Nemzetközi Szemle, 88/6.) A Merre tart Franciaország? című cikk „európai sokk"-nak ne­vezi 1992, azaz az egységes Európa jelszavát. Nem francia sajátosság a nemzeti identitás feladása feletti sajnálkozás, annak elemzése, hogy melyik európai ország tesz szert ve­zető szerepre: „A franciáknak, akárcsak a többi nyugat-euró­painak azonban még el kell dönteni, hogy Nyugat-Európát az egész világgal szemben nyitottá kívánják-e tenni, vagy pedig a nemzeti ellenőrzést és protekcionizmust kontinentálissal kí­vánják felváltani. A legtöbb nagy francia cég és bank nyitott Nyugat-Európát kíván. Sok kisebb vállalat és üzleti érdekelt­ség számára azonban az erődített Európa jelszava csalókán vonzónak tűnik." (Nem kétséges kinek lesz igaza. A dilemma kisebb léptékben nálunk is jelentkezik: egyfelől annak hang­súlyozása, hogy Magyarországnak „nyitottnak kell lennie" Európa felé, másfelől némely árvalányhajas elképzelés Ma­gyarország gazdasági önállóságát is megcélozza a politikai önállóság mellett.)

További kérdés a közös piaci országoknak, s Nyugat-Eu­rópa más, megközelítően egyenrangú országainak (elsődle­gesen is a skandinávoknak) az integrációja. A Renault-Volvo házasság példája kecsegtető ebből a szempontból, de a bi­zonytalanság is jól felmérhető. „Remélhetjük", hogy rövide­sen elhárul minden akadály, s Nyugat-Európa tőkecsoportjai kartellbe tömörülnek az USA-monopólium megtörésére, hogy igazi, s európai székhelyű multik ellensúlyozzák a tengerentú­liakat. Mert valamilyen ellensúlyra szükség van.

A versenytárgyalás anomáliái

Eddig a Szovjetunió katonai ereje tartott egyensúlyt a konti­nensek között, mostantól talán majd a multik egyensúlya lép előtérbe; újabb kérdés, lehet-e európai multiteremtődés az amerikai fegyverek árnyékában? Merthogy azok még ott, il­letve itt vannak Európában.⁴

Nem túl divatos dolog ma Leninre hivatkozni, de ami ma Európában (Kelet-Európában, s ebbe beleértve a Szovjet­uniót is) folyik, az nem más, mintáz érdekszférák újrafelosztá­sa. Finomabban szólva annak eldöntése, hogy melyik polgári demokrácia honosodjon meg ebben a térségben. Ha körbe­nézünk a hazai politikai erők között, csakhamar megsejthet­jük, ki melyik lóra tett: az amerikaira-e, vagy a nyugat-európai­ra. A szocdemek (panem et circenses) fennen hirdették, Eu­rópa velünk van; az MDF az Európához való csatlakozást he­lyezte kilátásba; az SZDSZ meg inkább az amerikai kapcsola­tot keresi, de legalábbis az angolszászt. Az MSZP, s annak (akkor még) kormányon levő tagjai próbálkoztak itt is, ott is, hol munkamegosztásban, hol egyszemélyben. Normális vi­szonyok között még egy államférfinak is magánügye, hogy ki a teniszpartnere, kies hazánkban viszont politikai közüggyé lett, hogy a miniszterelnök az amerikai nagykövettel fittneszel, míg a (volt) külügyminiszter ugyan egyedül kocog, de értékes pontokat szerzett a német-német egyesülés elősegítésével.

Ideális az lett volna, ha belpolitikai hatalmi harcukat e szempontból félretéve a kormányzásért versengő erők egyez­ségre jutnak abban, hogy „versenytárgyalást" hirdessenek: na, kedves polgári demokráciák, ki ígér értünk többet? Mit mondjak, a licit nem indult valami magasan: az a jó Bush elnök szinte bagót kínált. (Miért is ne, ha már egyszer ebben a tér­ségben fehér lóért is lehetett országot venni, vagy a helytartó alá elég volt fehér lovat tenni, hogy némi méltósággal vonul­hasson be a fővárosba. Az uralkodó közízlésnek engedményt téve itt arról is szólni kell, hogy aztán volt olyan időszak is, ami­kor elég volt kettős állampolgárságot adni a helytartóknak az ország birtoklásáért.)

Az Egyesült Államok minden jel szerint későn vette észre Közép-Kelet-Európa jelentőségét. Lawrence Eagleburger, az USA első külügyminiszter-helyettese, a kelet-európai orszá­goknak nyújtandó támogatás összehangolója szerint a térség jól képzett, de alacsonyan fizetett munkaereje igen vonzó a nyugati beruházók számára. Amerika vetélytársai ezért, nem­különben geopolitikai megfontolásokból, most versenyt fut­nak, hogy vezető pozíciókat szerezzenek ezekben a gazda­ságokban, így az amerikai gazdaságnak sincs veszíteni való ideje. Mindamellett elutasítja a térségnek nyújtandó új Marshall-terv gondolatát. (Népszabadság, 1990. április 13.)

Egyes üzleti körök drámaibban látják. Andrew Sarlós: „Amerika, Kanada, Anglia elkövetett egy óriási hibát, neveze­tesen, hogy jóformán egész Kelet- és Közép-Európát áten­gedte a német gazdasági befolyásnak. Mintha lemondtak volna erről a területről. Átengedték a Szovjetuniót is gazdasá­gilag. Ezért a hibáért drága árat fognak fizetni, mivel itt igen perspektivikus piacról van szó. A közép-kelet-európai és a szovjet piac végtelenül kecsegtető, s mire Amerika ezt felis­merve vissza fog térni ide, többszörös árat kell fizetnie majd érte." (Népszabadság, 1990. április 11.)

Még a japánok is előbb kapcsoltak, s megjelentek a tér­ségben. Nyilvánvalóan nem segítő szándékkal, hanem hogy Európában vegyék fel a versenyt európai ellenfelükkel.

S ha Magyarországon lett is volna belső egység a ver­senytárgyaláshoz – mint az elképzelhetetlen -, akkor sem ta­láltunk volna sok fogadókészségre; a hatalom megszerzé­séért folytatott kemény küzdelem kizárta ezt a lehetőséget.

Csak a hatalmi viszonyok tisztázódása után nyílt kény­szerítő lehetőség arra, hogy az MDF és az SZDSZ paktumot kössön. Ez a paktum látszólag elsődlegesen belpolitikai jelen­tőségű, ám nem kevésbé fontos a külföldi tőke megnyugtatá­sának szándéka. Az új, szabad és természetesen demokra­tikus parlament első ülésszakára időzített MDF-SZDSZ-paktum létrejöttében bizonyára annak is volt jelentősége, hogy a hatalom új birtokosai két vasat is megpróbáljanak a tűzben tartani: a germán-európaiét és az angol-amerikaiét. Kérdés, az eltérő orientációk összehangolódtak-e a paktum során, vagy pedig nyitott maradt: melyik demokráciát, melyik multi-csoportot csalogassák az országba. Az pedig már csak keve­seket érdekel, hogy a parlamenti „demokráciát" is megcsúfol­va, néhány ember megegyezett egy egész nép feje felett … Hatalom, ellenzék – viszonylagos dolgok, paktumok kérdése.

Amúgy jócskán születtek szép elképzelések arra, hogyan találjuk meg szerencsénket. Jellemző eszmefuttatás Bogár Lászlóé a Valóság 90/3-as számában Változatok egy moder­nizációs stratégia megalapozásához cím alatt. Bogár feltéte­lezi, hogy a kitörés stratégiáját Magyarországon belül lehet megfogalmazni, de legalábbis két- vagy többoldalú egyezke­dések által, melyeken a kitörni igyekvő közel egyenrangú tár­gyaló fél:

„A kialakult társadalmi válságból való kitörés logikája számomra önként adódik az elmondottakból: 1. új alkumecha­nizmusokkal enyhíteni a világtársadalmi alávetettségen mint a belső gyarmatosítást kiprovokáló külső kényszeren; 2. új al­kumechanizmusokkal felszámolni a belső gyarmatosítást. (…) Vagyis külső és belső kiegyezésre van szükség: új ki­egyezésre a világtársadalom nyertesei és vesztesei között, és új kiegyezésre a belső gyarmatosítás vezérelte évtizedek nemzeti társadalmon belüli nyertesei és vesztesei között. A kétféle folyamat természetesen csak együtt és összehangol­tan lehet sikeres. (…) Nyugat-Európának igenis lehet érde­keltsége abban, hogy főként a közép-európai, kelet-közép­-európai válságzónát (Lengyelország, Csehszlovákia, Ma­gyarország, Jugoszlávia) átfogó nemzetközi szerződéses garanciákkal kiépített rendszer keretében reintegrálja, hogy felhizlalva ezt a pusztulás szélére sodródott juhnyájat, ké­sőbb rendszeresen nyírhassa gyapjukat. Fontos persze eh­hez azonnal hozzátenni azt is, hogy mindez azért elsősorban a juhnyájnak érdeke. Sőt az egyetlen lehetséges történelmi választása is … Az egyetlen távlati esély tehát ezeknek az al­ternatív világtársadalom igézetében az 1940-es évek végén kiszakadó társadalmaknak: reintegrálódni a világtársadalom azóta is egyetlenként létező rendszerébe. (…)

A sikeres reintegráció tehát csakis a három moderni­zációs gócpont közötti ügyes lavírozással, valamint a lehető legtöbb materiális és politikai támogatás megszerzésével ér­hető el."

De sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy az érdekeltek egymással alkusznak rólunk, semmint hogy külön-külön ve­lünk. S ez teljesen érthető: ha ketten együtt találnak egy lyu­kas kétfillérest, hát nem a kétfillérest kérdezik, kié akar lenni, azt meg végképp nem, hogy mennyiért. Bogár László is téve­sen hiszi, hogy a „juhnyájnak" bármiféle választási lehető­sége lenne – a „juhnyájat" vagy eteti tulajdonosa, vagy nem, vagy jó legelőre vezeti, vagy hagyja senyvedni a sziken, vagy eladja, elkártyázza, elzálogosítja, vagy nem, mi több: vagy el­rabolják tőle, vagy sem, amikor is részletkérdés, hogy farkas, végrehajtó vagy haramiabanda viszi-e magával.

A magyar birka ideológiája

Sorsunk tehát, így vagy úgy, Európához köttetik, közvetlenül vagy Amerika-ellenőrzötten. Európa nincs „velünk", hanem érdekszférájába vonja keleti felét. Csakhamar kiderül, ha ke­zesbárányként jól viselkedünk, akkor tisztes udvari szállítók lehetünk, mi, kelet-európaiak. Még örülhetünk, hogy rendsze­resen megnyírnak. Nem szégyenletes cím ez, birkának kivált nem, hány cég viselte büszkén hajdanán: királyi és udvari szállító!

Néhányan még bíznak abban, hogy „majd a magyar ész, a magyar termék!". A magyar ész azonban hamarosan az Uraitól az Atlanti-óceánig terjedő Európa óperenciántúli anya-birodalmában keresi az öreg hölgy kegyeit, merthogy az Egyesült Európában természetesen szabadon áramolnak az eszmék, s persze az eszméket, gondolatokat, s ami a fő, az új tudományos eredményeket termelő munkaerők. Európa leg­feljebb majd arra tesz erőfeszítéseket, nehogy a szürkeállo­mány a tengeren túlra vándoroljon, s ott váltsa anyagi erővé a szellemit. Sebaj, akkor majd a príma magyar áru! A világhíres Zsolnay, a mosolygó barack, az aromás, édes guruló málna, az majd kivívja értékének megfelelő árát a minőséget elis­merő piacon, szemben az évente kétszer termő, s emiatt ízet­len délszaki málnák, dinnyék kelendőségével. Európa házi­asszonyai majd körbejárják a piacokat, hogy – igaz hogy drá­gábban, de – hozzájuthassanak eme egyedülálló finomsá­gokhoz, hogy aztán hazatérve kidobálják a szemétbe a rosenthalokat, a meissenieket, vagy éppen kommersz tömeg­cserépedényeiket, hogy csakis és kizárólag zsolnaykban, herendiekben, hollóháziakban tálalhassák szeretteik elé. A gyermekek pedig tapsikolni fognak a magyar jonatánért, ben­ne a magyar kukacért, ami eleven áruvédjegyként bizonyítja, hogy íz, vitamin, s garantáltan vegyszermentes. Magyaror­szág, ha nem is csokréta lesz Isten kalapján, de legalábbis gyönyörűszép termő kertje az Európa-háznak.

Hess madár, hess; hiszen ha úgy lenne is, hogy a magyar áru utánozhatatlan, értékesebb a benne levő szellemi teljesít­mény és/vagy természeti adottságok által, vajon egy józan eszű Európának, az izmosodó euromultiknak érdeke-e elis­merni e (vitatható) árukiválóságot?

A magas fogyasztású rétegek áruellátását nem fogják a frissen kooptált vidékek félmanufakturális, tételezzük fel, a sok élőmunka miatt valóban értékesebb árucikkeivel ellátni, arra már ott vannak saját gyáraik, márkáik. A magyar termé­kek gyakorlatilag csak a tömegfogyasztást szolgálhatják. A tömegfogyasztási cikkek piaca viszont nem fogja elismerni az újratermeléséhez szükséges átlagosnál nagyobb ráfordí­tást, még ha ez a többlet többletértéket hoz is létre.

Ha tetszik, ha nem, a magyar gazdaság feloldódik majd a nyugat-európaiban, annak házicseléde lesz. Ami esetleg érté­kes magyar áru, az is tömegcikként jelenhet csak meg az Egyesült Európa piacán.

Kontinentális alap, kontinentális felépítmény

Kit fog tehát elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF? Mérvadónak két esetet vehetünk. Az akkor még nyugat­német RAF elrabolta, majd meggyilkolta Schleyert, az NSZK „gyáriparosok szövetségének" elnökét. Ez idő tájt az olasz RAF elrabolta, majd megölte Morót, azt a politikust, aki az olasz politikai erők nagy történelmi kompromisszumát előké­szítette. E két alapeset ismétlődése némi variációkkal azóta is meg-megtörténik: a nyugatnémet RAF egyik legutóbbi áldo­zata bankár volt, „fináncoligarcha". A germán RAF tehát első­sorban a finánctőke prominens képviselőinek kiiktatásával tá­madja a fennállót: a nyugatnémet RAF (olykor erős francia se­gítséggel) gazdaságorientált. A latin verzió a politikai életből merít, szintúgy a fennálló lerombolása érdekében: ő demok­ráciaorientált.

A gazdaság nemigen ismeri a demokrácia fogalmát, csűrjük, csavarjuk, de ott a profit diktálja a tennivalókat. A „gyáriparosok szövetségének elnöke" nem egy-egy tőkés csoport, nem egy-egy monopólium érdekeit képviseli, hanem arra hivatott, hogy a sokszor érdekellentétben lévő tőkés cso­portok között megteremtse azt a viszonylagos egyensúlyt, ami az optimális tőkehozadékot biztosítja. Egy Schleyer a nyugatnémet össztőke legmagasabb hozadékáért felelős személy volt.

A demokratikusan választott parlament, a koalíciós kor­mányzat pedig igyekszik ehhez a legmegfelelőbb környezetet megteremteni. A nyugatnémet parlament egy wagneri opera komolyságával játszotta el a kurzusváltást azzal, hogy a drá­mai szende liberálisok, a maguk pár százalékos választási eredményével, a szociáldemokratáktól átpártoltak a keresz­ténydemokratákhoz.

Az igazi főszereplő tehát a gazdaság, s bár még mindig nem ildomos (ezúttal éppen) Marxra hivatkozni, a parlamentális demokrácia ehhez a tetszetős köntös.⁵ A wagneri opera szerepeit a gazdaság írta (akkor ráadásul az amerikai gazda­ság: elég megnézni, hogyan alakult az amerikai kamatlábpoli­tika, politikai hatalomra segítendő a konzervatívokat).

Ha a parlamenti demokrácia akadozik, működési zavarai vannak, attól a gazdaság még úgy-ahogy elvan: a sorozatos kormányválságokat átélt Olaszország gazdasága vígan meg­volt, miközben a politikai felépítmény inkább cirkuszhoz, mint komoly operához volt hasonló. Cirkusz vagy opera – tulajdon­képpen egyre megy: mindkettő szórakoztatja a publikumot, s akkor még hol van a kabaré, a társalgási vígjáték, az operett, a népszínmű . .. Ennél sokrétűbb már csak a politikai, a de­mokratikus intézményrendszer.

A germán precizitással dolgozó német RAF tehát a tény­leges mozgató képviselőjének megölésével támadta a rendet, míg a latin megelégedett a színpadi játék egyik szereplőjének kiiktatásával. Nem kétséges, melyik lehet hatékonyabb abban a logikai rendben, mely a RAF-ok viselkedését szabályozza – ha egyáltalában igazán hatékony lenne valamelyik is. Európa eddigi történelme ugyanis azt bizonyítja, hogy nem: sikeres beugrás mindkét esetben lehetséges, politikus helyett jön má­sik politikus, fináncoligarcha helyett egy másik. Mégis: a né­met RAF lényegretörőbb, legalább nem a szarva közt keresi a tőgyét…

Ami eddig országhatárok között zajlott, most kontinens­nyi méretekben jelentkezik: az Egyesült Európa össztőkéjé­nek legnagyobb hozadékáért felelős testületek kellenek, s ezek demokratikus kísérőformái is – Európa-parlament, melyre éppen akkora szerep jut, mint a nemzeti parlamentek­re. Európa szavazati joggal rendelkezői megválaszthatják a politikai felépítmény, a parlamenti színpad szereplőit, akik úgy tesznek majd, mintha mindentől függetlenek, s mindenre hatással levők lennének, s nem az euromultik akaratának „parlamentáris", azaz szalonképes végrehajtói. Európa sza­vazójogú polgárai pedig örülnek, hogy megválaszthatják poli­tikai vezetőiket, ha már a gazdaság vezetőit nem választ­hatják.

Periféria tájkép fiókigazgatókkal

Most már tényleg elkerülhetetlen a kérdés megválaszolása: kit fog elrabolni a magyar Nemzeti Független Demokratikus RAF? Van-e, lesz-e a magyar polgári demokráciában erre ki­csit is érdemes személy? Úgy vélem nem, nincs ilyen, s főleg: nem lesz!

Nincs a politikusok között: tán lett volna egy, Moro-típusú, aki megpróbálta összehozni a diktatórikus rendszer belső és hatalmon kívüli ellenzékét. Kiiktatására nem kellett rablás, gyilkosság – az inszinunáció, a lejáratás, a nevetségessé tétel elégséges volt. S bár sok politikusunk van újsütetű demokrá­ciánkban, ugyan van-e köztük elrablásra méltó?

S lesz-e magyar bankár, lesz-e magyar gyáriparosok szövetségének elnöke, elrablásra alkalmas?

Nemigen.

Legfeljebb fiókigazgatók lesznek, akik egy új birodalom keleti perifériáján viszik az ügyeket, az Egyesült Európának az Egyesült Államokkal vívott harca igényei szerint. Ma Magyar­országon nincs olyan erő, amely a magyar össztőke legna­gyobb hozadékáért érezne felelősséget: a többség Európá­hoz, azaz a formálódó európai multikhoz kíván csatlakozni – a nemzeti össztőke feloldódik az európaiban. Szegény, szeren­csétlen Nemzeti Független Demokratikus Vörös Hadsereg Csoport! Mint a magyar polgári demokrácia résztvevője, nem fogsz szerepet kapni: nem lesz kit elrabolnod. Itthon nem.

A polgári demokratikus társadalom egyik szereplője, a parlament már a színpadon – a többség el is hiszi, hogy ettől polgári egy társadalom. Ám míg a primadonnák előadják ma­gánszámaikat, a polgári társadalom tényleges főszereplője, pontosabban az előadás író-rendezője a háttérben marad, annál is inkább, mert ő nem ebbe a nemzeti társulatba tarto­zik. Internacionális. Az euromultik rövidesen be fogják kebe­lezni egész Közel-Kelet-Európát,⁶ s ezzel kiéleződik az USA-Európa párviadal. Nagy dilemma előtt áll az a Szovjetunió, mely igyekezett jó képet vágni a Jaltában érdekszférájába so­rolt kelet-európai országok elcsatolásához. A litván törekvé­sek óta semmi kétsége sem lehet az iránt, hogy Európa való­ban az Uraiig terjed: folyamatba tétetett a Szovjetunió feldara­bolása.

Pesszimista összefoglalás

Mindez, meglehet, a tények helytelen csoportosításán ala­puló spekuláció. Ám „ott, ahol a spekuláció a végéhez ér, te­hát a valóságos életnél kezdődik a valódi, pozitív tudomány, az emberek gyakorlati tevékenykedésének, gyakorlati fejlő­dési folyamatának ábrázolása. A tudatról szóló frázisok vé­gükhöz érnek, helyükre valódi tudásnak kell lépnie. A valóság ábrázolásával az önálló filozófia elveszíti létezési közegét. Helyére legfeljebb a legáltalánosabb eredmények összefog­lalása léphet, amelyek az emberek történeti fejlődésének szemléletéből vonhatók le. Ezeknek az elvonatkoztatásoknak önmagukban, a valóságos történelemtől elválasztva, egyálta­lán nincs értékük. Csak arra szolgálhatnak, hogy a történeti anyag rendezését megkönnyítsék, egyes rétegeinek egy­másutánját jelezzék. De semmiképpen sem adnak – filozófia módjára – receptet vagy szkémát, amelyhez a történelmi kor­szakokat hozzá lehet nyesegetni. Ellenkezőleg, a nehézség éppen ott kezdődik, amikor az anyag – akár egy elmúlt korsza­ké, akár a jelené – szemügyre vételéhez és rendezéséhez, a valóságos ábrázoláshoz fogunk. E nehézségek elhárítását olyan előfeltételek szabják meg, amelyek semmiképpen sem adhatók itt meg, hanem amelyek csak az egyes korszakokban élő egyének valóságos életfolyamatának és cselekvésének tanulmányozásából adódnak."

S ha már idéztük Marxot és Engelst, A német ideológiát, érdemes még néhányat lapozni:

„A társadalmi hatalom, vagyis az a megsokszorozott ter­melőerő, amely a különböző egyéneknek a munka megosztá­sában megszabott együttműködése által létrejön, ezen egyé­nek számára – minthogy az együttműködés maga nem ön­kéntes, hanem természet adta – nem mint saját, egyesült ha­talmuk jelenik meg, hanem mint idegen, rajtuk kívül álló erő, amelyről nem tudják, honnan és hova tart, amelyen tehát nem lehetnek már úrrá, amely most, ellenkezőleg, sajátságos, az emberek akarásától és megfutásától független, sőt ezt az aka­rást és megfutást éppen irányító szakaszok és fejlődési fokok sorozatán megy át.

Ez az »elidegenülés« – hogy a filozófusok számára ért­hetően fejezzük ki magunkat – természetesen csak két gya­korlati előfeltétellel szüntethető meg. Hogy »elviselhetetlen« hatalommá váljék, vagyis olyan hatalommá,.amely ellen forra­dalmat csinálnak, ahhoz az kell, hogy az emberiség tömegét teljesen »tulajdonnélküliként« hozza létre, s egyszersmind el­lentmondásban a gazdagságnak és műveltségnek egy meg­levő világával – amely gazdagság és műveltség a termelőerő nagy megnövekedését, fejlődésének magas fokát előfeltéte­lezi; másrészt pedig a termelőerők e fejlődése (amivel egyben már adva van az emberek világtörténelmi – s nem helyi – léte­zésében meglevő empirikus egzisztencia) már azért is szük­ségszerű gyakorlati előfeltétel, mert nélküle csak a nélkülö­zést tennék általánossá, tehát az ínséggel szükségképpen is­mét megkezdődnék a harc a szükségesért, s ismét előállna az egész régi szemét, továbbá, mert csak a termelőerőknek ez­zel az egyetemes fejlődésével tételeződik az emberek egye­temes érintkezése, ennélfogva egyrészt valamennyi népben egyidejűleg létrehozza a »tulajdonnélküli« tömeg jelenségét (általános konkurencia), mindegyik népet függővé teszi a töb­binek a forradalmasodásaitól, és végül világtörténelmi, empi­rikusan egyetemes egyéneket állít a helyi jellegű egyének he­lyébe. Enélkül 1. a kommunizmus csak mint helyi jelenség lé­tezhetnék, 2. magának az érintkezésnek a hatalmai nem fej­lődhettek volna ki mint egyetemes, s ezért elviselhetetlen ha­talmak, hazaisütetű-babonás »körülmények« maradtak vol­na, és 3. az érintkezés minden bővülése megszüntetné a helyi kommunizmust. A kommunizmus empirikusan csak az ural­kodó népek tetteként »egyszerre« és egyidejűleg lehetséges, ez pedig a termelőerő egyetemes fejlődését és a vele össze­függő világérintkezést előfeltételezi."

(Peter Kimmel)

Jegyzetek

1 A multinacionalista vállalatok „toplistája" az 1988. évi állapotok sze­rint bruttó üzleti forgalmi számokkal (milliárd francia frank):

A 21-50. helyen 10 amerikai, 5 japán, 4 francia, 3 nyugatnémet, 2-2 dél-koreai, olasz, svájci, egy-egy holland és brit; az 51-100. helyen 20 amerikai, 7 japán, 5-5 francia és nyugatnémet, 4 brit, 2 svéd, egy-egy belga, brazil, indiai, kanadai, kuvaiti, mexikói, svájci cég található.

Az első száz között tehát egyformán 39 az európai és az USA-be­li, valamint 15 a japán. Ám míg az amerikaiak teljes üzleti forgalma 17.874,6 milliárd francia frank a kimutatás szerint, addig az európai­aké csak 5.201,1 milliárd, a japánoké pedig 2.020,1 milliárd. A kimuta­tás természetesen nem tesz utalást a listán szereplők egymás közötti és egymásban való érdekeltségeiről. (Forrás: l'Expansion 1989/Nov., Dec., 1990/Jan. számai.)

2 Az egyik legjelentősebb eseménye ennek a folyamatnak a francia Renault és a svéd Volvo fúziója. Az 1988. évi erőlistán a Renault a 12., a Volvo a 26. helyen szerepelt – egyesülésük előkelőbb helyre hozza fel a közös vállalatot. A folyamat arra is példa, hogyan lehet előkészí­teni a EGK-hez tartozó és az azon kívüli országok politikai egyesülé­sét is.

Az európai multitoplista az L'Expansion 1989/Dec.-1990/Jan. száma alapján egyébként a következő: 1. Royal Dutch-Shell (Holl.-NBr.), 2. British Petroleum (NBr.), 3. IRI (O), 4. Daimler-Benz (NSZK), 5. FIAT (O), 6. Siemens (NSZK), 7. VW (NSZK), 8. Bat Industries (NBr.), 9. Unilever (Holl.-NBr.), 10. Philips (NSZK), 11. Nestlé (Svájc), 12. Renault (F), 13. VEBA (NSZK), 14. ENI (O), 15. BASF (NSZK), 16. Hoechst (NSZK), 17. PSA (F), 18. Bayer (NSZK), 19. CGE (F), 20. Elf Aquitaine (F), 21. ICI (NBr.), 22. Ferruzzi (O), 23. ASEA B. Boveri (S), 24. Thyssen (NSZK), 25. Bosch (NSZK).

Az olasz apokalipszis négy lovasa címmel ír a The Economist 1988. április 2-i számában. Az első lovas, a Carlo De Benedetti tulaj­donában levő Olivetti 1986-ban magába olvasztotta a Triumph Adlert, s ezzel Európa legnagyobb irodai automatikával foglalkozó csoportja lett. A Benedetti-holdinghoz tartoznak francia autóalkatrész-gyárak, élelmiszeripari cégek, sőt érdekelt az Yves Saint-Laurent divatház­ban is.

Silvio Berlusconi indította az első kereskedelmi televízióadót Franciaországban, s ott van az NSZK-beli tömegkommunikációban is.

Gianni Agnelli FIAT-ja francia üzemeket birtokol, Angliában pedig egyenesen Ford-érdekeltségben van részesedése. Partneri viszony­ban áll a franciaországi Hachette mamutkiadóval, otthon pedig a csa­lád birtokában van a La Stampa és ellenőrzi a Corriere della Serát. A távközlés, a televízió sem hagyja hidegen. Agnellit érzékeny szálak fűzik a legnagyobb francia élelmiszeripari csoportosuláshoz, a BSN-hez is.

A Raul Gardini-féle Ferruzzi-csoport uralja a keményítő, a cukor, a lenmag európai piacát, a fluortartalmú vegyszerek és a polipropilén gyártásában pedig világelső. Azzal, hogy felvásárolta a Montedison részvényeinek 42 százalékát, Olaszország második legnagyobb ma­gánkézben lévő csoportosulása lett.

3 Amerikai az Exxon, a Socal, a Texaco, a Mobil, a GulfOil; angol-hol­land a Shell, angol a British Petroleum.

4 Az amerikai katonai jelenlét Európában és a világ más részén nem­csak amerikai érdekeket jelent. Jean Ziegler (Vizsgálat egy minden gyanú fölött álló ország ügyében, Kossuth Könyvkiadó, 1977.) a kö­vetkezőket írja:

„Ha az Egyesült Államok váratlanul lemondana Brazília fölötti uralmáról, azaz ha lemondana arról, hogy finanszírozza, felszerelje, kiképezze a hadsereget, a rendőrséget, és befolyásolja a szakszerve­zeteket valamint a népi szervezetek elnyomására hivatott számos ap­parátust, vajon a brazíliai svájci vállalatok továbbra is bezsebelhet­nék-e azokat a fantasztikus profitokat, amelyekre 19.68 óta szert tesz­nek? Erre a kérdésre nyilvánvalóan nemleges választ kell adnunk. A katonai diktatúra, a nyílt terror és a kínvallatás elengedhetetlen felté­tele annak, hogy az idegen multinacionális társaságok kizsákmányol­hassák az emberi munkát és az ország természeti kincseit. (…) Ma az itt ténykedő európai vagy japán másodlagos imperializmusok kö­zött egyiknek sincsenek elégséges pénzügyi és katonai eszközei. (…) Ha tehát elemezzük az észak-amerikai elsődleges imperializ­mus és a svájci másodlagos imperializmus közös tevékenységét Bra­zíliában, hajlandók lennénk – legalább első látásra – feltételezni, hogy ez utóbbi teljesen függő helyzetben van az előbbitől. Valójában a hely­zet bonyolultabb: a két oligarchia gyakorlata között nem csekély el­lentmondás van."

Hasonló következtetésre jut Liska Tibor is a Szent barmunk – a politika alaprendje című könyvében: „A világkonszernek többségük­ben amerikai eredetűek, és máig is elsősorban amerikai érdekeltség­ben maradtak. De bármily sok érv támasztja is alá a nagyvállalatok internacionalizálása = a világgazdaság amerikanizálása egyenletet, az is tény, hogy a nemzetközi konszerneknek az USA-étól, illetve álta­lában a származási országukétól lényegesen eltérő érdekeik is van­nak. Ezek külön érdekeikben önálló hatalom voltuknak tudatában vannak. Ám ha nem lennének is, önállósodásuk, a nemzeti talajtól való elszakadásuk szinte a természeti törvények szívósságával, mint­egy automatikusan végbemegy. E külön érdekek érvényesülése ma már egyebek között milliárd dolláros nagyságrendben sújtja az USA külkereskedelmi mérlegét."

Mindemellett az is igaz, hogy az amerikai jelenlét terhes, s ahogy az euromultik erősödnek, egyre terhesebb. Ezt példázta Franciaor­szág kiválása a NATO katonai szervezetéből, s ezt példázza a fel-fel­újuló vita az amerikaiak európai haderőinek nagyságáról, a NATO-tagállamok hozzájárulásáról.

Henry Kissinger és Cyrus Vance (Newsweek 1988. június 6.: Na­pirend 1989-re) nem hagy kétséget a jelenlét lényegét illetően: „Az Egyesült Államoknak egyértelművé kell tennie, hogy a NATO nem védhető meg olyan elegendő mennyiségű és típusú nukleáris és ha­gyományos fegyver nélkül, amely képes a nukleáris ellenfelet elret­tenteni, amely továbbra is fölényt élvez a hagyományos erők néhány jelentős kategóriájában és atomfegyverekkel rendelkezik saját terüle­tén . Nem tesz jó szolgálatot a szövetségnek, ha enged a szélsőséges javaslatoknak vagy hóbortos elképzeléseknek – amilyenek például Európa teljes atomfegyver-mentesítése, kötelezettségvállalás arra, hogy nem vetnek be elsőként atomfegyvert, vagy olyan állítások, amelyek szerint az SDI áthatolhatatlan pajzsot jelent majd. Az ilyen utópisztikus elképzelések aláássák a komoly vitát egy közös atlanti stratégiáról, és éppen azokat a fegyvereket bélyegzik meg, amelye­ken a hihető elrettentésnek alapulnia kell a belátható jövőben. (…) Amerika szerepe a világban közvetlenül függ az Egyesült Államok gazdasági erejétől és teljesítményétől. A külpolitika és a gazdaságpo­litika mindinkább kölcsönös összefüggésbe kerül."

Henry Kissinger a Magyarország 1990. április 13-i számában is nyilatkozott: „Az amerikai csapatoknak továbbra is Európában kell maradniuk. Ennek két oka van: az egyik, hogy Eurázsiában ma a Szovjetunió az egyetlen számba vehető atomhatalom. Ezzel szembe kell állítani az amerikai haderőt, hogy a Szovjetunió mindig legyen tu­datában: ha komoly nyomást akarna gyakorolni valakire, szembeke­rül nukleáris ellenfelével. A másik ok az, hogyha netán Németország semlegessé akarna válni, a nyugat-európaiak tudják, hogy óceánon túli barátaik megóvják őket egy ilyen német külpolitikai ábránd követ­kezményeitől.

– Ezt úgy is mondhatnánk, hogy az Egyesült Államok ily módon akarja fenntartani befolyását. Hiszen az európai átalakulás gyengíti itteni pozícióit…

Henry Kissinger: Szerintem a világon már csak egyetlen szuper­hatalom van, s ez az Egyesült Államok. Nem tudom, miért csökkenne feltétlenül a befolyása … Az, hogy egy-két hadosztálya Európában van, önmagában nem garantálja a befolyását. Sokkal fontosabb ga­rancia az, hogy az Egyesült Államoknak szükségszerűen meghatáro­zott szerepet kell betöltenie a kontinensen."

Az amerikai csillagháborús terveket általában a Szovjetunió és az USA összefüggésében elemezték. De nyilvánvaló, hogy az SDI-program – ha egyáltalában megvalósítható – akkor is a világ urává te­szi az USÁ-t, ha a Szovjetunió megszűnik katonai nagyhatalomnak lenni. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európa gyorsan felvette az SDI által dobott kesztyűt, s meghirdette saját EUREKA-programját. Az SDI ugyanis, még ha nem hozza is létre a tökéletes ernyőt az USA felett, arra mindenképpen alkalmas, hogy újabb tudományos-technikai for­radalmat indukáljon, az pedig nyilvánvaló hatással van a polgári gaz­daságra is. Az USA különben is élen járt a katonai kutatási eredmé­nyek gyors polgári alkalmazásában: mindenki, aki teflonserpenyőben sütötte meg a reggeli tükörtojását, s elektromos karóráján ellenőrizte az idő múlását, közvetve hozzájárult az amerikai hadiipari kutatások gyors megtérüléséhez. Az EUREKA-program ezt vette figyelembe: az új tudományos-technikai forradalomból Európa nem maradhat ki sa­ját eredmények nélkül, különben gazdasága bánná, ha amerikai kuta­tási eredményekre kellene hagyatkoznia.

Amerikán belül viszont vannak, akik az amerikai gazdaságot fél­tik attól az amerikai katonai potenciától, mely nemcsak az amerikai multik érdekeit védi. Arthur Schlesinger, jr.:

„A katonai erő növelésének és a katonai megoldásoknak meg­szállott kergetése súlyos árat követelt. Amerika katonai vezető szere­pének hiábavaló hajszolása politikai és gazdasági vezető szerepének elvesztésével járt. A roppant katonai költségvetés, párosulva a jelen­tős adócsökkentésekkel, békeidőben példanélküli költségvetési defi­cittel, felértékelt dollárral, továbbá azzal járt, hogy Reagan őrsége ide­jén az Egyesült Államok hitelezőből a világ első számú adósává lett. A tudomány és a technika ráállítása katonai kutatásokra visszatartotta a termelékenység növekedését, és még nagyobb veszélybe sodorta Amerika versenyképességét a világpiacon. Az amerikai tudósok keze – írja a The Economist – meg van kötve. Kutatásaiknak vagy arra kell irányulniuk, hogy elrettentsék az oroszokat, vagy arra, hogy verse­nyezni tudjanak a japánokkal. Nem számíthatnak többé egyetlen olyan szerződésre sem a Pentagontól, amelyek alapján mindkét cél­nak meg tudnak felelni. Reagan katonai prioritásai kiélezték Amerika pénzügyi és ipari sebezhetőségét." (Nemzetközi Szemle, 88/7-8.)

Reagant szidni egy demokrata számára kötelességszerű, mind­amellett a jövőnek tett befektetésként is felfogható a reagani politika. Az amerikai hatalmi körök általában megtalálják annak a módját, pél­dául a „gyenge dollárral", hogy a nem amerikai multik profitját meg­csapolják. De igazsága is van a kritikának: az USA-védernyő alatt a nem USA-székhelyű multik túlontúl megerősödtek – az egységes vi­lággazdaságban általában egymással nem versengő multinacionális tőkecsoportok differenciálódnak, pillanatnyilag a három centrumba. Ma már nem nemzeti imperialista hatalmak vetélkednek a világ újra­felosztásáért, hanem az érdekeiket egyeztetni nem teljesen tudó nemzetek feletti monopóliumok.

5 Egy Marx-tanulmány tévedése cím alatt a Valóság 89/9. számában Fricz Tamás mindazonáltal már helyre teszi Marxot, aki „az általános választások alapján működő parlamentben sem lát mást, mint egy osztály uralmát a másik felett". Fricz elegánsan figyelmen kívül hagy­ja, hogy mi annak a bizonyos uralomnak az alapja, így aztán könnye­dén állítja: „Mindezzel azt kívánom aláhúzni, hogy Marx megközelí­tésmódjával ellentétben polgári demokratikus viszonyok között a par­lamentnek, a politikai államnak létezik egy sajátos sine qua nonja, s ez pedig az általános érdekek képviselete." Fricz eljut arra a következte­tésre, hogy „Ellentétben Marxszal, aki a munkásosztály különös érde­két azonosította a társadalmak általános érdekével, én azt hangsú­lyoznám, hogy a munkásosztálynak is megvan a maga valóságos, nem fő-, hanem részszerepe a társadalomban, amelynek alapján a többi osztályhoz, réteghez hasonlóan meg kell kapnia részarányos szerepét, részarányos képviseletét a demokratikus politikai beren­dezkedésben. És éppen így, ezzel a részarányos politikai képviselet­tel, különérdekeinek ilyen érvényesítésével segítheti elő leginkább az általános, közösségi és nemzeti érdekeknek a társadalmi élet közép­pontjába kerülését. Úgy gondolom, hogy csak egy ilyen, a részará­nyos politikai részvétel szempontjait előtérbe helyező munkáspolitika válhat adekváttá a történelemben, minden ezen túlmutató elképzelés – így a kommunizmus is – csak fölösleges utópizmus, mely adott eset­ben erősen hátráltatja a társadalmi-politikai viszonyok demokratizá­lódását." – Ez (majdnem) tiszta beszéd: a munkásosztály, ha nem is a mennyországba, de legalábbis a parlamentbe megy, részarányo­sán persze. Most már csak az a kérdés, hogy a gazdaság urai, elvita­tott szóhasználattal a termelőeszközök tulajdonosai, a multik, a fináncoligarchák részarányosán vesznek-e részt a parlamentben? S ha igen, akkor miért nem?

„A két szövetségi kamarának együtt 244 képviselője van. Ezek a képviselők együttesen több mint 1000 igazgatótanácsi tagsággal rendelkeznek. Ebből a számból le kell vonni mintegy 250 olyan tagsá­got, amelyek közérdekű részvénytársaságokkal kapcsolatosak (vas­utak, elektromos művek stb.). Mindamellett marad 750 poszt, amely a polgári pártok 115 képviselője között oszlik meg. Ezek igen tekinté­lyes jövedelemmel járó pozíciók a bankbirodalmak, az ingatlanfor­galmi vállalatok, a fegyvergyárak, a multinacionális ipari és kereske­delmi vállalatok-svájciak és külföldiek-igazgatótanácsában … De a tőke 115 képviselője közt is van egy arisztokrácia, amely az oligar­chia adományai közül a legtöbbet halmozza föl: a két kamara 81 pol­gári képviselője egymagában 431 igazgatótanácsi tagsággal rendel­kezik. Peter Hefti államtanácsos, glarisi képviselő egymaga 37 igaz­gatótanácsnak tagja … A nép azon 115 képviselője, akik megválasz­tásuk másnapján átváltoztak a tőke képviselőivé legalább 15 milliárd svájci frankot képviselnek." (Jean Ziegler: Vizsgálat egy…)

A szabad, demokratikus választásokon a magyar parlamentbe jutott képviselők közül mindössze három „munkás" található-megle­hetősen részaránytalan a munkásosztály képviselete. Igaz, igazgató­tanácsi tagok is kevesen. Még.

6 „A létező szocializmus szétesése (…) az elmúlt hónapokban (…) példátlan, senki által el nem képzelt gyorsaságúra váltott. Olyannyira, hogy ez Keleten és Nyugaton egyaránt tanácstalanságot kelt, aggo­dalmat vált ki, a Nyugatnak nincsen erre stratégiája, még taktikája se igen. Maga a Kelet pedig botladozik e próbálatlan úton. A folyamatok jószerével ellenőrizhetetlenek. S a fölszabadulás, az újrakezdés örö­mét csorbítja a félelem: a sodrásban túl sok a tajték, a hordalék. So­vány vigasz, ha tudjuk, hogy a roskatag házat akár fölrobbantják, akár magától dől össze, a romok fölött sokáig szállong a fojtogató por. Ennyi, amit 1990 januárjának végén, lapzártakor írhatunk kiegészítésül. Ennyi, és semmi több." – kesereg Lázár István a Valóság 90/2. szá­mában. Két megjegyzés. Lehet, hogy a valóban el nem képzelt gyor­saságú átalakulásra nincs a „Nyugatnak" (melyiknek?) taktikája. Stratégiája viszont fellelhető. Magyarul is megjelent Brzezinskinek egy cikke az MTI „zöld", belső használatra szóló kiadványában 1988 elején, melyben éppen egy ilyen stratégiát vázol fel, a demokratikus polgári átalakulást. A másik: a romok fölött sokáig szállonghat a parla­mentarizmus, a demokrácia pora. Ahogy a szocializmust, úgy a pol­gári demokráciát sem lehet rendeletileg bevezetni. Az viszont bizo­nyos, hogy a gazdaságot csakhamar integrálja Európa, s ezen belül Németország.