Úgy tűnik, hogy a XX. század végére lehanyatlik a legújabb kori történelem két, ez ideig uralkodó alakzata: a nemzet és a tömegpárt.

A modern európai társadalomelméletek – a közgazda­ságtantól a jogtudományokig – a tudományos gondolkodás el­vitathatatlan kiindulópontjának tekintették a nemzet-formát (nemzeti piac, állam, …). Mindazonáltal a jelen fázisban az újjászerveződő nemzetközi munkamegosztás a világpiacon olyan új, nemzetek fölötti alakzatot alakít ki, amelyben az új pénzügyi-ipari csoportok szövevénye, hegemón szerepe már észrevehetően kirajzolódik, de még nincs meg az ennek meg­felelő politikai forma.

Az ipari országok külkereskedelme a bruttó nemzeti jöve­delem 1/4-e körül van, és nagyobb belső piacra van szüksé­gük. Az USA külkereskedelme a bruttó nemzeti jövedelemnek csak az 1/10-ét adja, nagy a belső piaca, s ennek ellenére Me­xikóval már megalakult, Kanadával pedig folyamatban van a közös piac kialakítása. Délkelet-Ázsiában is kibontakozóban van egy nagy gazdasági térség, amely Japáni, a „négy sár­kányt" (Tajvan, Dél-Korea, Hongkong, Szingapúr) és az ASEAN más országait (elsősorban Thaiföld és Malaysia) fogja integrálni. Még a jelenleg multinacionális cégek uralma alatt álló, külföldi adósságok kamatterheitől sújtott, iparilag ke­vésbé fejlett országok is, Latin-Amerikától a Maghreb orszá­gokig, közös piaci és gazdasági kooperációs formákkal kísér­leteznek. Ám a nemzetforma Nyugat-Európában fog a legmé­lyebb válságba kerülni. Ma a tizenkét közös piaci ország je­lenti a világ legnagyobb potenciájú belső piacát, az ő szellemi tőkéjük a leggazdagabb, a kézműipari termékek kínálata sok­rétű és rugalmas, s mégis, a vállalatok és a bankok a konku­renciával szemben még mindig alulméretezettek. A teljes egészében 1993-ban érvénybe lépő, de a vitákban már szim­bolikus értékű Egyezségokmány a szabad tőkeáramláson, a szállításnak, a távközlésnek és a bankok piacának tényleges egyesítésén túl az európai kapitalizmus kulcsproblémájára adott első választ jelenti: az USA-éval és Japánéval azonos léptékű gazdaságok megteremtését.

Az üzleti világban manapság ez a mondás járja: „európai kutatás, amerikai fejlesztés, japán termék". 1993 nyitott kér­désként veti fel ennek a kapcsolatrendszernek a felborulását és az új, a csendes-óceáni térségre vetített egyetemes mun­kamegosztás feltartóztatását.

Jelenleg a tizenkettek világkereskedelmi exportrészese­dése az USA és Japán együttes hányadának a kétszerese, de ennek több mint a fele a közösségen belüli csereforgalomból származik. A háború utáni világkereskedelem növekedési aránya – az olajválság hatásaival párhuzamosan – a 70-es években és a 80-as évek első felében csökkent, míg az utóbbi években – inkább a dollárárfolyam csökkenésének, valamint a csereforgalom volumennövekedésének köszönhetően – is­mét megemelkedett.

Valójában kettős tendencia működik: a közös piaci térségben növekszik a nemzetek közötti csereforgalom, míg a térségek között – ahol a konkurencia erősebb, és a be­jutást sorompók nehezítik – a csereforgalom csökken.

Másrészt az európai Közös Piac fejlődésében az Egyez­ségokmány fokozatos megvalósításával kapcsolatban két cél is megoldatlan: az egyik műszaki (az előírások és a szabvá­nyok egyesítése), hiszen a közösség különböző nemzeti pia­caira nem lehet ugyanazon módon termelni; a másik a pénz­ügy és a vagyonkezelés, hogy ez ösztönözze a világpiaci ha­tékonyságot lehetővé tevő gazdaságok létrehozását. Az egyetlen központi bank létrehozásának kérdésétől az egysé­ges pénznem kérdéséig a pénzügypolitika egységesítéséről folyó jelenlegi vitában a kormányoktól és parlamentektől füg­getlen központi bank önállóságának olasz-német vonala lát­szik előnyben részesülni. A politikai egység létrejöttéig az európai nép valódi képviseletét a központi bankok igaz­gatótanácsai fogják ellátni, s ennek alapján megjósolha­tó, hogy a fogyasztás és a foglalkoztatás kárára a monetá­ris stabilitást fogják buzgón védelmezni. Azt mondhat­nánk, hogy az európai közösség piacainak jelen egyesí­tési folyamata ismét életre kelti a kapitalizmus állati énjét, legyőzi a régi nemzetformát, de győzelme egyúttal a mun­kásmozgalom fölött is megkondítja a lélekharangot.

Ugyanezt a pályát futja be a párt-forma. Az európai törté­nelemben a tömegpárt az agrár-ipari oligarchák uralta, cenzusos rendszerekből az általános választójogon alapuló de­mokratikus rendszerekbe való átmenetet létrehozó történelmi alany volt. Ahogy a munkások harcai a kapitalista fejlődés tényleges motorjává válva a technikai és a szervezeti megúju­lás ösztönzői voltak, a munkásosztály párttá szerveződése rá­kényszerítette az uralkodó osztályt, hogy á kulturális befolyás és a konszenzus talaján álló, hegemón módon válaszolni tu­dó, analóg szervezeti formákat és társadalmi szövetségi poli­tikát alakítson ki: ezáltal a munkásosztály a jogi és a politikai megújulásnak is a motorjává vált.

De napjainkban a tömegpárt is válságban van. Egyrészt a kapitalista átszerveződ és nemzetközi jelenségsorozata a munkamegosztásra kiható mikroelektronikai forradalommal, amely a vállalatoknál, cégeknél új szakember-típusokat ter­melt ki, megváltoztatta az osztályösszetételt; másrészt a tö­megtájékoztatási eszközök hatásai lerombolták azokat a munkás és paraszti szubkultúrákat, amelyekre az osztály­önállóság megszilárdítása céljából a szocialista mozgalom tá­maszkodott, és amelyekre építve próbáltak a későbbiek során a szociáldemokrata és kommunista vezető csoportok – eltérő nemzeti sajátosságok között – a nemzeti hagyományok új és modernebb interpretálóiként kapcsolatot teremteni az ural­kodó osztályok kultúráival. Az NSZK-ban az SPD, Franciaor­szágban az FKP, Olaszországban az OKP kiemelkedő példák arra: miként vallott kudarcot az a törekvésük, hogy az ország­nak egy lehetséges új politikai és kulturális irányt adó, osztály­mozgalmat irányító képviselőkként lépjenek fel.

Miként a nemzetközi jelenségek és a nemzetforma válsága válságba sodorták a keynesi nemzeti politikát, ugyanígy jutnak válságba az egyes nemzeti munkásmoz­galmak által az elmúlt évtizedek során kialakított kulturá­lis identitások is: a folyamat különösen a latin országokban látszik súlyosnak, ahol a válság mind a gazdasági harc szer­vezeti kérdéseit illetően (a szindikalizáció mértékének csök­kenése), mind pedig kulturális értelemben (piaci szemléletek hegemóniája) erősebb, és ahol a baloldal távol áll attól, hogy európai közösségi szinten adjon választ az új, nemzetek fölötti kultúra kérdésére, sőt mintha egyenesen ki is térne ezelől.

A reagani korszak nemzetközi neoliberális kurzusa a sza­badpiaci ideológiákat és a világ antisztálinista irányú átrende­ződését részesítette előnyben. Valójában – mint már a 70-es évek közepén a Háromoldalú Megállapodás dokumentumai­ból kitetszik – a népi beavatkozás törvénytelenítésének ideoló­giája az erős végrehajtó hatalom-gyenge demokrácia páro­sítást vette célba.

Ez látható volt a destabilizáló pénzügyi manőverek eseté­ben a francia baloldali kormány első időszakában, valamint Olaszországban, az OKP által is támogatott nemzeti egység­kormány idején a szabadkőművesek manővereiben.

Érthető, hogy napjainkban az európai baloldal pártjai, kü­lönösen a kommunista pártok, de a labouristák és az északi szocialisták véleménye is megoszlik abban, hogy – a letűnt nemzeti stratégiákhoz való vesztes visszavonulás kockázatá­val – feltárják-e az egyesítés közősségi folyamatában a multi­nacionáíisok által betöltött hegemón szerepet, vagy e cél megvalósítása (és egy igazi nemzetek fölötti tervezés képes­sége) nélkül síkra szálljanak-e a gazdasági és társadalmi telj­hatalommal rendelkező egységes parlament mellett. Az igazi veszélyt az jelenti, hogy az évszázad végéhez egy állammá alakulni képes piaccal, de olyan népekkel jutunk, amelyek képtelenek arra, hogy új Nemzetet hozzanak létre, hogy béké­sen végbemenő társadalmi átalakulást célzó tervet dolgozza­nak ki.

De mit jelentett és mit jelent ma a nemzeti kérdés a mun­kásmozgalom számára?

Marx művében a nemzet kategóriájával kapcsolatban két tisztán elhatárolható gondolati sík található. Egyrészt a nem­zet, mint a modern európai történelem terméke, kiterjedt területet uraló, feudális kötöttségektől megszabadított piaci kapcsolatok növekedési folyamata, amely a közpon­tosított állam vezetésével végbemenő intézményi szerke­zetreformmal jár együtt. Ebből a szempontból, röviden, a központosítás civilizációt alkot, s ez magában foglalja azt is, hogy a kis nemzeteknek el kell tűnniük. Ez a civilizáció-típus a maga jellegzetes társadalmi és politikai formáival valamint a termelés és a csere kapitalista viszonyainak fejlődésével vi­lágszerte elterjed és tért hódít.

Semmi kétség afelől, hogy Marx és Engels írásaiban egészen az 1848/49-es forradalmak koráig ez a nemzetfoga­lom uralkodik, amely az újkori történeti irodalomban, a XIX. század első felének forradalmi gondolkodására teljesen jel­lemzően mint a haladás és a reakció közötti ellentét van jelen.

Mindazonáltal már ezekben a fiatalkori írásokban is kü­lönbséget tesznek „nemzetiség" és „nemzet" között. A nemzetiség kulturális kategória, melynek gyökerei távoli évszázadokba nyúlnak vissza, feltételezi a közös nyelvet, szokásokat, rokonsági formákat; nemcsak egy meghatározott gazdasági formáció társadalmi viszonyaira utal, hanem egy közösség tartós történelmi viszonyaira is, beleértve e közös­ség fizikai környezetét, amelyben él, és amit saját munkájával átalakított.

A nemzetiségek, a középkori „nationes", a közösségek vagy katonai rendek „nemzetekbe" szerveződése nem is­mert franciákat, olaszokat vagy németeket, hanem pikárdiaiakat és normandokat, lombardokat és nápolyiakat, szászokat és svábokat.

Ezekben az években Marx és Engels, akárcsak a Res­tauráció utáni liberális és demokratikus gondolkodók, Európa történetét a haladás és a reakció pártjainak harcaként értel­mezik: egyik oldalon az ipar, a polgárok törvény előtti egyenlő­sége, a gyülekezési és sajtószabadság; a másikon a feudális maradványok és a despotizmus, a maga különböző formájú szervilizmusaival. Ebben az ütközetben osztályok és nemze­tek összefonódnak: a polgári forradalom demokratikus vívmá­nyainak európai elterjesztése érdekében a munkásosztály­nak az ipari burzsoáziával és az alkotmányos államokkal kell szövetkeznie, míg a cár vagy Poroszország védelmét kere­ső nemzetiségek csak az ellenforradalom oldalán harcoló, deklasszálódott társadalmi rétegek reakciós történelmi szere­pét játsszák.

A londoni száműzetés éveiben Marx látóköre kiszélese­dik, újraértékeli a cári birodalmon belüli lengyel felkelés és a Nagy-Britanniát uraló agrár-ipari tömörüléssel szemben ki­robbant ír felkelés forradalmi szerepét. Szó sincs a nemzeti­ségek, vagy a kis nemzetek önálló értékként való elismerésé­ről, de felismeri, hogy a kapitalista világ nemcsak egy formá­ció, hanem egy rendszer.

A gyarmati világgal foglalkozó, a Britishben elmélyített, és a New York Daily Tribune számára megírt tanulmányokban felismeri a nemzetközi munkamegosztást, az ipari országokbeli szabadságjogok, a félfeudális országokbeli szol­gaság és a gyarmatok rabszolgasorsa közötti kölcsönös összefüggést. Engelshez írt levelében (1858. X. 8.) már ké­telkedik abban, hogy az európai szocialista forradalom végül is végbe mehet „a világ e kicsiny sarkában, elfojtják, mivel a pol­gári társadalom jóval nagyobb területen van már fellendülő­ben …"

Ebben az értelemben Marx érettkori írásaiban a Nemzet fogalma összetett történelmi kérdés, nem hagyja figyelmen kívül a nemzetiségek történelmi elsekélyesedését és ismételt felszínre kerülésüket a társadalmi és a nemzeti harc dialekti­kájában. Ki nem fejtett intuíciókról van szó. Kétségtelen, hogy Marx elméletében eurocentrikus marad, hogy a civilizációt egyes számban és nem többes számban értelmezi. Mindazo­náltal ez a marxi értelmezés, valamint az ír kérdéssel foglal­kozó írásai hatottak Leninre, ez látszik a nemzeti önrendelke­zés jogáról szóló téziseiben, a Rosa Luxemburggal, Radekkal és Buharinnal folytatott vitáiban, akik még a társadalmi forra­dalom és a nemzetiségi kérdés kapcsolatának kozmopolita és neojakobinus koncepciójához kötődtek.

Másrészről annak a szakításnak az elméleti háttere, aho­gyan előbb a bolsevik vezetőcsoport, majd a Komintern a gyarmati kérdés kapcsán szembefordult a II. Internacionálé eurocentrikus sovinizmusával, a világgazdaságnak mint rend­szernek, mint centrum-periféria kölcsönviszonynak az érett Marx általi megsejtésében és az idős Engels kifejezetten anti­kolonialista álláspontjában található – erre Lenin egyértel­műen utalást tesz. (L. Engels 1882. IX. 12-i Kautskyhoz írt le­velét.)

A három Internacionálé történetében (a nyugati politika­történettel, a nemesi és polgári rétegek hatalmát képviselő in­tézmények történelmi formáival párhuzamosan) a kongresszusokon és a vezető szervezetekben mindig nemzeti képvi­selet volt. Mindazonáltal a nemzetiségek kérdése elméleti és politikai szempontból is állandó téma és potenciális ellentét­hordozó maradt, bár a politikai centralizmus, a nemzeti képvi­seleti forma nagy túlsúlya mellett. (Az Osztrák-Magyar Mo­narchia szociáldemokráciája kivételt jelent, mivel ez az 1897-es bécsi kongresszus óta hat nemzeti szervezet föderációját alkotja; a zsidó Bund és az örmény szociáldemokraták a bol­sevik OSZDMP-vel vitába szállva ezt vették mintául.)

Maga a Komintern soha nem állította a vitában a szekció­szervezés nemzeti formájának egyedüliségét, mégis a nem­zetiségek, a kapitalista rendszerekben elnyomott nemzeti ki­sebbségek, a gyarmati népek kérdését illetően sokkal érzéke­nyebbnek mutatkozott. Radikalizmusuk csak a VII. Kongres­szus (1935) után csökkent, mivel az antifasiszta védelmi stra­tégia mind a társadalmi, mind a nemzeti harc célkitűzéseit ille­tően mérsékelt fordulatot igényelt. Mindazonáltal ez a fogé­konyság soha nem csökkent, sőt – a szociáldemokrata szek­ciókkal szembeni eltérő jelleget mutatva – a Komintern fel­bomlása után is a nemzeti szekciók kultúrájának építő eleme maradt, ott is, ahol, mint Nyugat-Európában, a kommunista pártok fejlődése az utóbbi időkben eltért egymástól.

Hiba lenne a kommunistáknak a nemzeti kisebbségre irá­nyuló állandó figyelmében csak egy eszközt, a politikai harc­ban kihasználható sajátos ellentmondás felismerését látni. Természetesen van egy „taktikai" dimenzió, mely az adott tör­ténelmi pillanat és a vezető csoportok szerint változik, s bár nem mindig világosan és sohasem adva teljes megoldást, egy inkább kulturális mint intézményes választ követelő antiökonomisztikus törekvés kifejeződését foglalja magában. Ebből a szemszögből ismét felmerül és még bonyolultabbá válik a nemzetiség és a nemzet közötti azonosság/különbség kap­csolat. Míg a nemzet a kapitalista piac államformája, a nemzet kulturális alapjai a nyelvben, a vallási formákban, a művésze­tekben és a szokásjogban: mindazon „hosszú távon" működő (s a folklórban nem kimerülő) kulturális formákban gyökerez­nek, amelyek éppen a modern nemzetformában élettel telí­tődve visszahozzák a nemzetiségek örökségét. Különböző nemzeti adottságok között az európai munkásmozgalom ezen a kulturális talajon igyekezett működni; a nép igazi szel­lemi letéteményeseként a nemzetiségekben élő történelmi örökség visszaszerzését célozta meg, és szembeállította azokkal az irányt adó értékekkel, amelyekkel a különböző uralkodó osztályok a nemzeti egységesítési folyamatot erősí­tették: az SPD a klasszikus német filozófiához és különösen a fichtei etikai idealizmushoz való visszakapcsolással állította szembe a közösség és a társadalom kategóriáit; az FKP a laikus felvilágosodás és a forradalmi jakobinizmus hagyo­mányaira, az OKP pedig, egy befejezetlen demokratikus for­radalom örököseként az olasz Risorgimento antifeudális és antiklerikális harcára hivatkozva.

Bár ez a kérdés elmélyültebb tanulmányozást érdemel, ezek mégis csak minket gazdagító tapasztalatok, a világpiac nemzetek fölötti térségekben való átszerveződése más vála­szokat igényel. A munkásmozgalomnak a közösség kihívásá­val szembeni gyengeségét jelzi (1993 csupán egy szimboli­kus határidő), hogy elutasító alapállása vagy tehetetlensége miatt, de képtelen arra, hogy az Európa-nemzet kérdésére adandó minden gazdasági vagy társadalmi választ megelő­zően mindenekelőtt kulturális szempontból átgondolja azt.

Az Egyesült Államokban a munkásmozgalom soha nem valósította meg azt a célt, hogy politikai párttá alakuljon, az et­nikumok és a nemzetiségek rétegződése akadályozta a moz­galom kulturális egyesítését. Az EGK-országokba irányuló, a Közösségen kívüli országokból jövő és egyre erősödő mun­kaerő-beáramlás ugyanezeket a kérdéseket veti fel: katolikus vagy ortodox felekezetek, iszlám szervezetek (az EKG-ban már tízmillió muzulmán van) igyekeznek – és néha sikerrel – megvédelmezni az emigránsok kulturális identitását, míg a szakszervezetek és a munkáspártok nem lépik túl a szociális gyámkodást, a kulturális védelemmel nem foglalkoznak, és nem bíznak az integrációban.

A tömegkommunikációs szektor jelenlegi, a kiadóktól a televíziós csatornákig érvényesülő koncentrációs folyamata nemcsak a piaci kvóták átszerveződésének része, hanem a Közösség-szintű kultúrpolitikai hegemónia kapitalista tervé­nek kifejeződése is.

Egy új vezetői osztály kialakulását illetően ismét felmerül a kérdés: egyik oldalon Brüsszel és Strasbourg eurobürokratái, a közösségi piacot követő multinacionális cégek, bankok funkcionáriusai és a NATO-tisztek, a másik oldalon az ülések­ről távolmaradó, egymást nem nagyon megértő baloldali Eu­rópa-parlamenti képviselők, a szakszervezetek és jótékony­sági intézmények nemzetközi irodáinak funkcionáriusai, s az emigráns szervezetek. A mérleg nyelve egyértelműen a fi­náncburzsoázia felé billen.

Az elkövetkező években a közösség országainak társa­dalmi életét két folyamat fogja egyértelműen meghatározni: az első az egységes piac szolgálatában működő vállalatok és szolgáltatások átstrukturálódásának új fázisa; a másik a nem­zetközi gazdasági ciklus ma még csak részben megjósolható evolúciójából következik. Ezeknek az éveknek a hosszú, ex­panzív fázisa csakis az Egyesült Államok belső piaca által ját­szott húzó szerepnek volt köszönhető. Éveken át az USA töb­bet fogyasztott, mint amennyit megtermelt, s árut, tőkét impor­tált. A 80-as évek első felében a magasan tartott kamatláb po­litikájával párosuló dollárfelértékelés a világ minden részéről lecsapolta a tőkéket, de a kereskedelmi mérleget passzívvá tette, egyes szektorokban egyenesen iparfelszámoláshoz ve­zetett. A 80-as évek második felében a dollár árfolyamának esése fékezően kezdett hatni a kereskedelmi deficit alakulá­sára, de a kamatlábat továbbra is magasan tartó politika a kül­földi tőke vonzásával és a szövetségi deficit finanszírozásával növelte a kamatterhet és/tehát a pénzügyi mérleg hiányát. Másrészt a magas kamatok a legutóbbi hónapokban a dollár váratlan újrafelértékelését eredményezték, ez megnöveli a külföldi tőke beáramlását, de gyengíti a kereskedelmi mérleg javításának lehetőségét.

1989 végén a külföldi adósság 600 milliárd dollár körüli: az adósság bűvös köre kezd elviselhetetlenné válni.

A szanáláshoz vezető két legfontosabb út a katonai ki­adások csökkentésén és az adók növelésén át vezet, ahogy ezt egy korábbi cikkben (l. Marxismo Oggi II. évf. 6. szám) már megpróbáltuk kifejteni: az első út első lépése az SDI-tervek és a nyugat-európai jelenlét költségeinek átdimenzionálásával kezdődik, a másodikra pedig a közeljövőben rá lehet tér­ni, pl. a benzinadó emelésével kezdve. Bármeddig tartson is az adósságból való kilábalás hosszú művelete, és bármilye­nek legyenek is az eszközei, az USA-nak csökkentenie kell a belső fogyasztást, a dollárárfolyam csökkentésével kell ma­nővereznie, és növelnie kell az exportot: egyszóval a deflációs szövetségi politika útjára kell térnie.

Mindezekhez a nehézségekhez társul a nyersolaj-ár kó­boraknája. Tavaly már 60%-kal emelkedett a színesfém ára, és nincs semmi biztosíték arra, hogy Szaúd-Arábia továbbra is felügyeli a „hét nővér" olajhordóit. A közeljövő iráni politiká­jának alakulása kisebb feszültségekhez vezethet a Perzsa­öbölben, és így megkönnyítheti az olajár emeléséről szóló megállapodások létrejöttét. Afganisztánban az éppen a szaú­diak által felbérelt peshawari szunnita csoportok és az iránba­rát siita csoportok közötti összeütközés kihat az olajárfo­lyamra is, melynek útjai, akárcsak az Úré, kifürkészhetetle­nek.

Néhány alapanyag és a kőolaj árának felemelése, a hadi­ipari megrendelések csökkenése és az ehhez kapcsolódó ne­héz átállás, az Egyesült Államok belső piaci fogyasztásának visszafogása: mindezek a deflációs politika lehetséges ténye­zői, egyszóval a fogyasztás csökkentése nemzetközi szintű recesszióval fenyeget.

A nemzetközi ciklus kibontakozásának mindenesetre a japán és az USA-export európai piacokra gyakorolt nyomásá­nak erősödéséhez kell vezetnie, ez a foglalkoztatottság csök­kenésének minden súlyos hatásával együtt fokozza az egye­sített piac hatására már működő kapitalista szerkezetváltás sebességét és kisugárzási körét, továbbá növeli a szociális ki­adások visszaszorítását, a régi módon iparosodott területek válságát, a fejlődés és a jövedelem ollójának nagyobbra nyitódását az egyes vidékek között.

Úgy tűnik, hogy az európai baloldali munkásszervezetek­ben mindez gyengén és helytelenül tudatosul: gyenge, amennyiben a politikai összeütközés közvetlen (nemzeti) és helyi aspektusai a stratégiai (európai közösségi-nem­zetek feletti) aspektusok fölé kerekednek; helytelen, amennyiben a „szociális" politikának többé-kevésbé emfatizált követelése, a piacok semlegesnek és egyértelműnek tar­tott egységesítési folyamatával szemben, elkülönülő, járulé­kos, ténylegesen alárendelt követelésként jelenik meg.

Ebben a megkülönböztetésben – túl a tehetetlenség gya­korlati következményein – a felhalmozás, a szociális és kultur­ális igények kielégítésére szánt összegek, a környezeti kiha­tások nyilvános kontrollfolyamatainak, egyszóval a szocializ­musnak és minden lehetséges hozzávezető átmeneti formái­nak ellenőrző hipotézise semmivé lesz. Itt a nemzeti állam vál­sága új történelmi munkamegosztás, a piac spontaneitása, vagyis az oligopóliumok vezető csoportjainak kialakulása, az „új közösségi fejlődési modell" meghatározása felé mutat, a nép képviselői a társadalmi feszültségek tompítóinak ma a nemzeti parlamentben játszott szerepét tölthetik be, s ugyan­ehhez fognak holnap Strasbourgban asszisztálni.

A ciklusellenőrzés Keynes-féle nemzeti politikája csak akkor látszik hatásosnak, ha nemzetek fölötti szinten újragon­dolják, ám a baloldal képtelen arra, hogy saját fejlődési alter­natíváját megfogalmazza, s ez visszavezet oda, hogy képte­lenek szembesülni saját, nemzetek feletti identitásuk problé­májával. Visszatükröződik továbbá ez a tehetetlenség abban is, hogy hiányzik azoknak a nemzeti témáknak a kiválasztása, amelyeknek az új nemzetközösségben hatniuk kellene. Az egyik oldalról a közös piaci belépést sürgető török nyomás az EGK országokkal folytatott cserekereskedelem érdekében, amely a közös piaci országokkal immár a teljes mennyiség 50%-át súrolja. Úgy tűnik, hogy nem az európai baloldalnak a szakszervezeti funkcionáriusok és antifasiszták meggyilko­lása elleni tiltakozása fogja az azonnali belépést megakadá­lyozni, hanem az Európai Közösség piacán megjelenő olcsó török munkaerő dömpingje miatti félelem. Ez okból Ciprus csatlakozását is megakadályozták, pedig az már megérett er­re. A másik oldalon továbbra is csend honol, és ez a csend, mint sziklanehéz kő, úgy nehezedik a német kérdésre is. (…)

Mivel az Európai Parlament helyeiért folyó választási kampányban erről nem esett szó, hagyjuk nyitva ezt a kérdést, halasszuk a közösségi élet új választási, vagy nem választási határidejére, s várjunk, hogy megérjen Ausztria felvételi kérel­me, ami újabb helyzeteket (nem utolsósorban a magyar hely­zetet) fogja mozgásba hozni.

De vannak más, hamarabb esedékes határidők: a piacok egyesítésétől a belőle következő szerkezetátalakítási hullá­mig, s mindez egy olyan történelmi fázisban, amikor a világ­piac horizontján a recesszió felhői gyülekeznek, és a harma­dik világban az adósság egyre nyomasztóbb, egyre fokozódó circulus vitiosusa a drágaság elleni véres felkelésekhez vezet.

A baloldalnak ezekre az aktuális kérdésekre válaszokat, mégpedig olyan elsősorban mozgalmi válaszokat kell adnia, amelyek a nemzetek fölötti szakszervezeti küzdelem csoport­vitáiban, egy egységes munkatörvény kikényszerítése érde­kében vívott harcokban, a munkásmozgalom különböző nem­zeti szektoraiban közös társadalmi és politikai identitás kiala­kításában fejlődhetnek ki. Európai Közösség szintű mun­kásharcok nélkül nem lesz semmiféle európai baloldal. A társadalmi harcok új ciklusának fejlődése a szocializmus nemzeti eszméjének a jelenlegi fejlődési formákon és a jöve­delemelosztás célkitűzésein belüli radikális újragondolása nélkül nem lesz elegendő. Nem a piaci Európának társadalmi Európával való kiegészítéséről van szó, hanem egy új, nem­zetek fölötti kulturális identitásról és új politikai szervezeti for­mákról. A felhalmozás olyan nyilvános ellenőrzését lehe­tővé tevő formák felé kell fordulni, amelyek képesek a döntési folyamatok átláthatóságával a társadalmi fo­gyasztás prioritását és a környezeti hatások szabályozá­sát garantálni.

A munkásmozgalom csak ezen a talajon terjesztheti ki hagyományos társadalmi bázisát a műszaki és az intellektuá­lis munka új tömegeire, ily módon nyerheti vissza vonzerejét a felnövő generációkra, és így tudja kritikai módon elsajátítani az új ökológiai kultúrák radikális elkötelezettségét.

És ezen a talajon állva elkerülhetetlenül találkoznia kell az új szovjet vezető csoport javaslataival, mint a hadiipar pol­gárivá alakítása, a katonai kiadások radikális csökkentése; új piacok az európai államok között; az egész Mediterrán-tér­ségre kiterjedő tudományos és műszaki együttműködési for­mák. Járható útról van szó, mely más térségekkel kapcsolat­ban is kulturális cseréket, gazdasági együttműködést és békét hozhatna. De ez a találkozás a nyugati baloldal igazi és valódi kulturális forradalmát, átalakulási folyamatát és az Európai Közösség szintjén az egymástól eltérő nemzeti hagyomá­nyoknak egy új, szocialista kultúrában való feloldását feltéte­lezi.

(Ford.: Halászné Garami Szilvia)

Marxismo Oggi, 1989/3-4.

Ceauşescu nem maga találta ki a nemzeti ellentéteket, me­lyekkel a románok és magyarok viszonyát oly sikeresen meg­mérgezte. Ezek az ellentétek nemcsak készen adódtak szá­mára Közép-Európa történelmi előéletéből, hanem végzet­szerű tehetetlenséggel maguk gördültek arrafelé, hogy bénít­sák Románia népeinek cselekvő-, alkotókészségét. Az ártó szándék csak felismerte és agyafúrtan felhasználta ezt a vak erőt; fallá emelte a két nép között.

A temesváriak hősiessége rést ütött ezen a falon. A gyöt­relmes közös szorultság, s az abból felvillanó emberfeletti cél közös cselekvésbe olvasztotta a város, majd az ország min­den nemzetbéli lakóját.

Egy rövid történelmi pillanatra! Ennek mámora nem elég azonban ahhoz, hogy félresöpörje az ellentétek történelmi kö­vületeit: a különbségeket, melyek egymással szembefordítják a népeket. Ezeket csak akkor tudhatjuk megbontani és elhor­dani, ha értelmünk egyszer alapjukig hatolt. A megértést nem helyettesítheti az érzelmek bármily forró lobbanása sem.

Óvatosan hát! Ne rögtön a magunk példáján kezdjük vizsgálni a kényes igazságot. Annak idején a cseh tavasz virá­gainak elfagyasztásában fontos eszközzé vált a szlovák nem­zetiség keserűsége. Az iparosítás addigi menetében az or­szág akkori, zömmel cseh vezetése elhanyagolta a szlovák területeket. Ami kényszerűen vonta maga után Szlovákia hát­ramaradását az élet minden egyéb, ettől függő vonatkozásá­ban is. Szándékosan, tervszerűen-e? Ki tudja! Mindenesetre valóságosan. Így, mikor a Varsói Szerződés erői megszállták az országot, a szlovák pártnak szinte egésze állott készen a sztálinista restauráció végrehajtására. A reform cseh vezetői keservesen megkéstek a szlovák kisebbségi sérelmek orvos­lásával – amíg még lett volna reá idejük.

A délszláv népek ellentétei lassabban érlelődtek. Tito, míg élt, késleltetni tudta az ellentétek felszínre törését. Most viszont a Milosevics által útjára bocsátott szerb nemzeti érdek törekszik maga alá gyűrni a nálánál fejlettebb szlovéneket és horvátokat (ahogy a visszamaradott albánokkal és crnagorácokkal korábban már megtette). A szerb nacionalizmus bel­háborúval és széteséssel fenyegeti a válságban megrekedt Jugoszláviát.

Ugyanezek a nehézségek terhelik Lengyelország életét is, csak nem határain belül elsősorban, hanem azok mentén: német és ukrán szomszédaihoz való viszonyában. A szovjet állam pedig – láthatjuk az utóbbi hónapokban – szinte kilátás­talanul belebonyolódott nemzetiségi ellentéteinek szövevé­nyébe. Bármerre tekintünk Közép- és Kelet-Európában, eze­ket az ellentéteket mindenütt ott találjuk.

Mi mozgatja, fűti mindezeket? Mi indítja a népeket egy­más becsmérlésére, megnyomorítására?

A felszín nem mutat értelemszerű indítékot, hanem indu­latokat csupán. A különbségekhez – kinek-kinek a maga sajá­tosságához – való ragaszkodást, mely esztelenül fajul a mási­kénak lebecsülésévé, majd rombolásává, végül elpusztításá­nak igyekezetévé. Ezen felszínen a népek úgy jelennek meg, mint egyenlők, akik alaptalanul vonják kétségbe egymás ér­tékeit.

A kisebbségi jogok tiszta szándékú harcosai tömegével és önként sétálnak bele ebbe a csapdába: a látszategyenlő­ség elfogadásába. Mélyen emberséges felháborodással uta­sítanak vissza minden értékelő különbségtevést a népek kö­zött. Az egyenlőség erkölcsi követelményéhez így azután in­dokolások, utólagos magyarázatok születtek. Rangos elméle­tek kiváló tudósok fejéből és tollából, melyek ezúton igyekez­nek aláásni az embertelen megkülönböztetéseket, megfosz­tani azokat jogosultságuktól. C. Lévi Strauss, sőt, szinte az egész etnológiai strukturalizmus erre az útra tért, a kultúrák teljes egyenértékűségét hangoztatva próbálják megbecsü­léshez juttatni a fejlődésben hátramaradottakat.

Bármely emelkedett is ez a szándék, a benne rejlő téves, történelmietlen értelmezés keserves eredményre vezet, a ki­tűzött cél szöges ellenkezőjéhez. A nemzetiségi ellentétek oka rejtve marad, s azután szabadabban és vadabbul ér­vényesítheti magát. A különbségtevést ennyivel is könnyeb­ben ragadja magához a zsarnoki romboló szándék.

Az emberiség története nem merő helyben járás. Benne nem semleges egymásmellettiségben, nem véletlen és lé­nyegtelen különbségekkel virágzanak a más-más életformájú társadalmak, hanem gazdálkodásukat építve, műveltségüket felhalmozva. Ráadásul ez az építkezés sem egyenesen halad előre, nem egyszerű mennyiségi növekedés, hanem fejlődés: menetének vonala hurkokat vet, minduntalan csak újabb, ma­gasabb formák – kötések – létrejöttével folytatható. A felhal­mozott értékeket csak fennebb kifejlő összefüggésük szövi át és tartja össze. Eme kötések nélkül a halmozódás meddő, visszahull önmagába az egymásnak közömbös puszta mennyiség.

A fejlődés ilyetén folyamából fakad, abba ágyazódik a nemzetek s nemzetiségek közötti ellentét. Magva az egyen­lőtlen fejlettség: az alacsonyabb és magasabb köttetésű, együtt élő történelmi formák folytonos ütközése. Különböző korszakokban más-más célokért folytak az ütközetek. A nem­zet alakulata a tőke korához és annak formájához tartozik. A tőke keretei közt minden lényeges tevékenység célja-indí­téka az értéktöbblet. Elnyerésére tör a fejlettebb, s megtartá­sáért szegül amazzal szembe a történelmi késésben járó. Az egyenérték szerint való csere kifosztja a visszamaradottat; a fejlettebb technikával és szervezettel folytatott ter­melési piaci konkurenciája öntudatlan természetszerű­séggel elszívja a fejletlenebb értéktermékének egy ré­szét.

Már nem a nyers erőszak, sem a szolgasorba szoríttatás fosztja meg többleteitől a hátramaradottat, hanem a legbéké­sebb kereskedelem, mely a legobjektívebb piaci mechaniz­muson nyugszik, s mely nélkülözhetetlennek bizonyul ahhoz, hogy az elmaradott hozzájuthasson épp azokhoz a fejlett esz­közökhöz, melyekkel hátrányát behozhatná.. . Behozhatná, ha ő maga termelte és alkotta volna azokat. Azonban elmara­dása épp ebben áll, hogy java eszközeit más alkotta, s ő megvenni kényszerül amattól – ámde oly áron, mely magában foglalja épp azokat a többleteket is, amelyek felhalmozásából fakadna az élenjáró eszközök újratermelésének képessége, így az elmaradott nem önmagánál, hanem másnál, fejlet­tebb kereskedelmi partnerénél halmozza fel termelésé­nek legmagasabbrendű feltételeit. Ezúton önmagának a le­maradását termeli újra folyvást. Magát a fejlettebbnek tulajdo­nába adja, annak rendelkezése alá helyezi – nyilvánvalóbb vagy burkoltabb formában. Nyíltabban, ha elveszíti tőkés ön­rendelkezését, és alkalmazottjává válik a fejlettebb működő tőkének; burkoltabban, ha megmarad saját vállalkozása, s a fejlettebb gazdálkodó csak pénzével, a hitelezés formájában van jelen, s szupertöbbleteit kamatként söpri be.

Amikor általában helyezzük egymással szembe a fejlett­séget s az elmaradottságot, úgy tűnhet, mintha a fogalmi el­lentét csak bizonyos szélsőségekre lenne érvényes – mond­juk: a legfejlettebbek (Egyesült Államok, Japán, Nyugat-Euró­pa; és a legelmaradottabbak (az évi 200 dollár/fő nemzeti jö­vedelem alatti afrikai es ázsiai országok) viszonyára, valójában azonban ez a viszony univerzális. Ugyanúgy érvényes a legfejlettebbek egymás közötti kisebb különbségekre, mint a legelmaradottabbak közöttiekre, vagy a középme­zőnybeliekre.

Mennél közelebb álló fejlettségű két nemzet érintkezésé­ről legyen szó, annál inkább áthághatónak tűnik a határ. Be­hozhatónak a lemaradás, elveszíthetőnek az előny. Ezért a közelállók versenye nekikeseredettébe mint azoké, akik között a távolság nyilván áthághatatlan. A szerbek szá­mára lehetőnek tűnhet, hogy a szlovének ellenében megtart­sák többleteiket (vagy éppenséggel még azokét is megkapa­rintsák az államhatalom eszközeivel), míg Japánnal – de még csak Olaszországgal szemben is – erre semmi esélyük nin­csen. A szomszédos országok többnyire egymáshoz közeli fejlettségi szinten mozognak, mert a társadalmi formák nehe­zen születnek, többnyire egy-egy, vagy éppenséggel (mint például a kapitalizmus) egyetlen gócban. Onnan, keletkezé­sük földrajzi pontjáról terjednek el azután téri folytonossággal, a gazdasági keringés rendszerével utazva.

A kapitalizmus esetében ez a közép- és kiindulópont Anglia volt a XVII-XIX. században. Európában ezért a tőkés fejlődés terjeszkedésének iránya mindmáig nyugat-keleti és másodjára észak-déli. Ezen irányokban haladva egyre ala­csonyabb fejlettségű nemzetekhez – illetve országokba ju­tunk, mindmáig szinte hibátlan következetességgel. A társadalomföldrajzi tér persze nem geometriai tisztaságú, hanem sokrétűen összetett. így aztán már a kezdeti elterjedésben is adódtak kisebb egyenetlenségek (pl. Csehország és Észak-Olaszország kiugró iparosodása), a későbbiekben pedig to­vábbiak és egyre nagyobbak. (Németország, Japán, Finnor­szág .. .)

Nagy egészében mindazonáltal máig is fennáll a kezdeti téri rend. Kelet felé ennek megfelelően sorakoznak egymás után az egyre kevésbé fejlett tőkés nemzetek, el odáig – az Orosz/Szovjet Birodalomig -, ahol már azok a népek követ­keznek, melyek a tőkés fejlődésben el sem érték az önálló nemzetállam megalkotásának lehetőségét. Akik onnantól nyugatabbra vagyunk, mi is csak mostanság és tökéletlenül értük el a határvonalat. Hiszen az Oszmán-Török Birodalom ázsiai despotizmusa csak az első világháború táján szorult ki végre a Balkánról, s csak ugyanakkor sikerült önállósághoz jutniok az új feudális Habsburg-Birodalomban egyesített né­peknek is. Ezekkel együtt esett szét a Magyar Királyság végső maradványa is.

Mondjuk ki végre, ami minket illet ezen a fejlettségi tér­képvázlaton: Magyarország és egészében véve annak állam­alkotó nemzete a magyarság, a történelmi fejlődésben hát­rább van maradva a tőle nyugatra lévőktől (pl. Ausztriától);

Románia és a románság pedig egy lépéssel kelet felé még to­vább következik.

Kínos ez az állítás, alkalmas jogcím a sértődésre. Mégis mindenképpen túl kell esnünk rajta, hogy a továbbhaladásnak – s az ahhoz szükséges gondolati lépéseknek – utat nyissunk.

A román gazdaság összeroppant. Ezért jelenlegi teljesít­ményeiből nehéz volna egyenes következtetéseket levonni fejlettségére – jövőbeni teljesítőképességére – vonatkozólag. Nem elfogadható azonban az sem, ha az ország jelenlegi si­ralmas állapotát fejlettségétől független balvégzetnek tekinte­nénk. Bármilyen elvetemültté váltak is Ceauşescu eszközei, bármennyire eluralkodott felette a dinasztikus önérdek, kiin­dulása és alaptörekvése az ország öröklött elmaradottságá­nak felszámolására irányult. Nem sikerült azonban keresztül­törnie annak korlátain, és bizonyára éppen azért nem, mert el­gondolásai, módszerei is megragadtak e korlátokon belül. Módszereiben nem jutott túl, hanem éppenséggel visszaha­nyatlott az ország sok száz éves despotikus, ázsiai hagyomá­nyaihoz.

Az egész kelet-európai szocializmus mint effajta kitö­rési próbálkozás lépett a történelem színpadára, és jutott mostani válságáig. E kis nemzetállamok közül viszont Ro­mánia jutott a legmélyebbre, s most kilábolása a legküzdelmesebb.

Vajon miért?

Románia polgári, árutermelői hagyományai nem voltak elégségesek ahhoz, hogy alapot adjanak gazdaságának a tő­kés piacon való helytálláshoz, amikor 68 után – szembehe­lyezkedve a szovjet irányvonallal – erre tettek elszánt kísérle­tet. A nyugati tőkés országok minden lehető támogatást meg­adtak ehhez, már csak politikai indíttatásukból is, hiszen Ro­mánia késznek mutatkozott a legmesszebbmenő együttmű­ködésre velük, politikai önállóságának biztosítása érdekében és annak feltétele mellett. A nyugati kapcsolatok kiszélesítése azonban teljes kudarchoz vezetett. A román vállalatok szerző­dött kötelezettségeiknek sorra-rendre nem tudtak eleget tenni – noha a korábbiaknál tágabb lehetőségeket kaptak hozzá. Sikereikkel megalapozhatták volna önállóságuk további nö­vekedését. Kudarcaik nyomán azonban rohamosan nőtt el­adósodásuk, s véget vetett a liberalizálási kísérletnek, az ál­lami gazdaságpolitikát visszavetette a legmerevebb közpon­tosításba és autarkiás elzárkózásba.

Nem a Szovjetunió tiltakozása vetett véget reformtörek­véseiknek – mint a mi esetünkben -, hanem ezen törekvések nyomasztó kudarca. Mekkora része volt ebben a politikái el­gondolás gyengeségének? Úgyszólván egyre megy! Köny­velhetjük mindkettőt ugyanarra a számlára. Románia nem­hogy a tőke működésének elmélyült kritikájához – valódi bal­oldali gondolkozáshoz és szerveződéshez – nem jutott meg­előzőleg el, hanem még a nemzeti tőke teljes kifejlődéséig sem.

A szocialista iparosítás 40 évi felhalmozási erőfeszítése után, még ma is az összes foglalkoztatottak kb. 30%-a dolgo­zik a mezőgazdaságban. Ennél is sokkal magasabb a falun élők részaránya: az össznépesség fele él még falun; a havas­alföldi megyék 1/3-ában még a lakosság 70-80%-a! Pedig az urbanizációt az iparosítással együtt, az ország minden erejé­nek megfeszítésével szorgalmazta a vezetés. Csak hát a pol­gárosodás igen későn, s igen alacsony szintről indult. A török (és orosz) fennhatóság alól csak a múlt század vége felé sza­badultak a román fejedelemségek. Ám ez sem hozta magával a paraszti földmagántulajdon létrejöttét, s így az iparosodás és városiasodás előfeltételeit sem. Ezért a Kárpátokon-túli ré­szek felől nézvést Erdély magyar és szász (zsidó és örmény) városai a jólét vágyott és irigylett túlvilágaként ködlöttek a tá­volban. Azokat – a bennük folyó életet s az ahhoz való jogcí­met – magukévá tenni: ez lett számukra az elérhetőnek tűnő nagy történelmi cél. Ehhez való jogosultságuk igazolását te­remtette meg és szolgáltatja mindmáig a dáko-román mitológia.

A nemzeti tőke erre a mítoszra támaszkodva szervező­dött meg. A bitorló idegenek ellen harcba szólítva egyesítette a különböző – ellentétes érdekű – osztályok törekvéseit. Kia­lakította Erdélyben sajátságos nacionalista pénzintézeteit, melyeknek csak románok lehettek részvényesei, s melyek en­nélfogva célratörően érvényesíthették a nemzeti felemelke­dés érdekeit a többi nemzetek rovására (ezek híres feje volt az Albina bank). A múlt század közepétől kezdve a földrefor­mok sorozatát hajtotta végre, melyek elvezettek az európai ér­telmű föld-magántulajdonig, s amely Erdélyben „mellesleg" hatékonyan átrendezte a földek nemzetiségi hovatartozását is; egyben azonban végre megindította a mezőgazdaság mű­szaki fejlődését, s az ennek folyományaképpen feleslegessé váló agrárnépesség iparba átáramlását. Ennek nevében és harci szellemében hozta létre iskoláit, építette ki oktatási rendszerét.

Ezekre a túloldali összefüggésekre nyitván szemünket, lehetetlen/hogy ne vennénk észre önmagunk rokon vonásait. A közel 400 éves Habsburg-ellenességet, mely csak annyival vált kevésbé mitikussá, amennyivel készebb lehetőségei vol­tak a megvalósulásra, amennyivel történelmileg, földrajzilag közelebb feküdtünk a kapitalista szerveződés kiindulópontjá­hoz, elsajátításának kilátásához. Mindazonáltal a Szent Ko­rona tana; az Árpad-ház szentjei; s a Keresztény Európa vé­dőbástyájának eszméje is épp eléggé mitológiai formák a tör­ténelem modern értelmezése számára.

Hátrább vagyunk a történelmi fejlődésben nyugati szom­szédjainknál, s a románok egy lépéssel hátrább nálunk. Elvi­selhetetlenné akkor válna a gondolat, ha a fejlettségi külön­bség lezárt és változhatatlan végzet lenne, melyet csakis a képzeletben lehetne eltörölni. Nem így azonban akkor, haván valóságos lehetőség a vele szembeszegülésre, rajta túlhaladásra.

Van-e hát?

Kell legyen, hiszen a történelem eddigi menete példákat adott rá – mint már az előzőkben utaltunk is rájuk – de ez sem­miképp nem adódhat a tőke nemzeti elzárkózásában, hanem csakis a széles nemzetközi együttműködésbe csatlakozás útján.

Románia számára nem hozott és nem is hozhat meg­oldást az erdélyi magyarság fejlődési előnyének korlá­tozó intézkedésekkel való hátráltatása. A korlátozás előfel­tételezi az állami hatalom ezt lehetővé tevő túlduzzadását. Ezt pedig már több változatban is zsákutcának bizonyította a tör­ténelem – legutóbb épp a Ceauşescu-féle változatban.

Ez a hatalom – sztálini eredetének megfelelően – a népi­esen naiv egyenlőség ideológiájára épült. Eszerint a nép (a „mi népünk") egyszerű fiai készen hordanak magukban min­den képességet, ami a legfejlettebb emberi teljesítmények­hez – gazdaságiakhoz és művelődésiekhez – szükséges. Csupán az ezekhez nélkülözhetetlen anyagi eszközöket kell megszerezni, illetve felhalmozni életre keltésükhöz. Ennek maga az uralkodó pár és család lett volna élő és megtestesítő bizonysága: Elena tudományos pályafutása, Nicolae gazda­sági-politikai csalhatatlan mindentudása stb. voltak hivatva a mindennapi szemlélet számára érzékletesen igazolni a vágy­álmokat. Ez a populista utópia tudattalanul bár, de áthághatat­lan következetességgel vonta maga után a fejlődés minden reális mozzanatának és forrásának elutasítását; tagadásba helyezését minden, a saját népi-nemzetinél fejlettebb alaku­latnak; az azoktól való elzárkózást, önmagába fordulást: a tel­jes autarkia felé törekvést.

Ma persze – összeomlásának romjai felett – könnyű meg­állapítani e rendszer torz vonásait, életképtelenségét. Nem volt ilyen egyszerű azonban kezdetének idején, mikor eszmei vonásai nem rajzolódtak még ki ilyen élesen, gazdasági erőfe­szítései pedig eredményesek voltak – vagy legalábbis annak látszottak. Nagy iramban épültek a hatalmas, új gyárak s mel­lettük a lakótelepek, ahova özönlött befelé a falvak nyomorú­ságából elvágyódók sokasága, s az új ipart ellátta munkaere­jével; aminek béréből toldozgatta új, városi egzisztenciáját, s kötelességtudóan szülte gyermekeit – az eljövendő évek ugyanilyen további gyárai és lakótelepei számára.

Ez volt a gazdaságfejlesztés extenzív korszaka Romániá­ban, melynek első feladata – a kiterjedt nagyipar megterem­tése s a hozzá tartozó városépítés – nagyjából teljesült. Itt azonban elakadt a dolog, s az egyről a kettőre nem sikerült to­vábbjutnia. A „kettő" ugyanis az előretörő ipar mögött a mező­gazdaság felzárkóztatása lett volna. Ez a feladat azonban már lényegénél fogva nem tűri meg az extenzív, nyers mennyiségi növekedésre alapozott módszereket. A mezőgazdaságban az épülő nagyipar termékeire támaszkodva, nagymérvű és fo­lyamatos termelékenységnövekedésnek kellett volna bein­dulnia, és egyfelől pótolnia az iparba átvándorló munkaerőt, másfelől biztosítania a növekvő népesség megnövekedett igényeinek kielégítését.

Igen ám, de az extenzív felhalmozás eme szocialista út­ján a mezőgazdaság teljesítőképességének végső határáig le van terhelve, hiszen az ipari felhalmozásnak egyedül ő a for­rása. A felhalmozásnak tehát új forrásokra kellene átkapcsol­nia, olyasféleképp, ahogy annak idején a tőkés iparosítás fo­lyamatával történt, melynek súlypontja hamarosan áttolódott az önfelhalmozásra, forrásává az önmaga által termelt többle­tek lettek. Ez a váltás ott természetszerűen bekövetkezett a magántulajdonú tőkék versenyének nyomása alatt. Itt viszont a köztulajdonú tőke felett semmiféle spontán és tárgyi kény­szer nem gyakorolt felügyeletet. Az értékviszonyok ellenőr­zése alól – elszabadult a reprodukció, szemmel követhetet­lenné és betarthatatlanná vált.

Reális értékviszonyok csak a külforgalomban mutatkoz­nak az ilyen osztatlan köztulajdon számára, ezek viszont le­sújtó ítéletet mondanak a termelés költségeiről, s hovatovább abszurd követelményeket támasztanak vele szemben. A ter­mészeti kincsekben gazdag ország kézenfekvő válasza erre az autarkia fokozása, a mindent otthon megtermelés törekvé­se, hogy ne legyen szükség a hazai termék költség alatti áron elkótyavetyélésére.

Ez azonban a fejlesztés terén rövidesen már szabad szemmel is jól látható lemaradáshoz vezet. A rohamosan fej­lődő nyugati technikából ezután amit nem lehet lelopni, lekoppintani, azt meg kell venni – mégpedig gyötrelmesen magas monopolárakon. Így aztán a megépített iparban a felhalmo­zott érték nemhogy bővítené, még fenntartani is alig képes magát. Az értékelv darabjaira hull: az élőmunka értékesülése nincs már biztosítva termelő használata által. A gazdaság minden ízében eluralkodik az archaikus újraelosztás elve ­amely nem önszabályozó, hanem a hatalom önkényén nyug­szik. (Valamilyen mértékben ebbe a csapdába szorult minden kelet-európai ország.) S ennek keretében kap értelmet újból a nemzeti gyűlölködés: a kiszolgáltatott kisebbségeknek az újraelosztásban való megrövidítése révén. Szánalmasan ke­vés ugyan, ami többlethez a többség ezáltal az elosztásban hozzájut (városi lakás, jobban fizetett munkahelyek, maga­sabb iskolai és szakképzés stb.), az általános nélkülözés kö­rülményei között arra mégis elég, hogy érveket adjon a hata­lom önpropagandája számára, és lefoglalja vele az alacsony műveltségű tömegek indulatait.

A hatalom mindig is az újraelosztás szerve. Manapság többnyire a szervezett és rendszeres újraelosztásé, s már csak ritkán az alkalmi kifosztásé (bár az is újraelosztás a maga módján). A nemzeti-nemzetiségi ütközés pedig min­dig ezért az elosztó hatalomért folyik, mert a vitatott több­letek áramlását ennek pozíciójából lehet terelni és meg­szerezni. A kommunista párturalom talán minden eddiginél jobban kiterjesztette az állam újraelosztó hatalmát, minek folytán az egyén s a részközösségek minden eddiginél kiszolgáltatottabbakká lettek vele szemben. Így a magyar kisebb­ség is a romániai párturalom megszerveződését követően. Önvédelmük felmorzsolódott, önigazgatási szerveik s ahhoz való képességeik elsorvadtak, mivel mindezek alapját veszí­tették el: rendelkezésüket termelőeszközeik felett. A szocia­lista elvek örve alatt igyekeztek elvenni tőlük mindazon saját­jukat, melyeken fejlettségi előnyük nyugodott. Nemcsak anyagi eszközeiket, hanem a szellemieket is: nyelvet, lakóhe­lyet, rokoni, baráti kapcsolatokat…

Hasonló függőség elképzelhetetlen bármely magántulaj­doni rendszerben, hisz annak feltételei között a közintézmé­nyek igen tekintélyes részét a magántulajdonok/tulajdonosok hozzák létre és tartják fenn az állami hatalom közbejötte nél­kül, ezzel alkotva a manapság sokat emlegetett civil – tehát nemcsak burzsoá – társadalmat, mely bizonyos fokú védel­met és garanciát jelent az egyén számára a közhatalom őt ve­szélyeztető elburjánzása ellen. így az állam hozhat ugyan a kisebbségeket sújtó kihatású intézkedéseket (amilyen pl. a Román Királyság földbirtokreformja volt a két világháború kö­zött), ennek azonban az állampolgárok – azaz a magántulaj­donosok – elvi jogegyenlősége mégiscsak határokat szab. A magántulajdon általános szabadsága szükségképpen önálló rendelkezést jelent az általa fenntartott intézmények és kö­zösségek felett is. Az osztatlan köztulajdon viszont szükség­képpen vonja maga után a felette gyakorolt rendelkezés teljes központosítását és önkénnyé fajulását. (A kisarjadt önkény pedig alátámasztása végett magától értetődően fordul a ki­sebbségek vádolásához, a velük való ellentét felnagyítá­sához.)

A gazdaság alakulása még ilyen torzultan is elérkezik azonban második nagy határához: a mennyiségi terjeszkedés forrásainak kimerüléséhez, ami a felhalmozás eddigi módon való folytatását lehetetlenné teszi. A pazarlóan megcsapolt természeti kincsek kezdenek elapadni, a szabad munkaerő, ami eddig a mezőgazdaságból áramlott az iparba, kifogy – hi­szen ott nem pótolja technikai fejlődés; az egész társadalom munkaerejének biológiai, erkölcsi képzettségi színvonala kezd süllyedni a fogyasztás s a szolgáltatások elégtelenségét követve. A felhalmozásnak itt rá kellene térnie arra az útra, amit a legfejlettebb iparú tőkés országok már megnyitottak a II. világháborút követő időkben: a befelé irányuló (intenzív) fel­halmozás útjára.

Ez lett volna a szocialista gazdaság fejlődésének harma­dik nagy lépése, ami azonban a zsarnoki módon központosí­tott hatalom és gazdaságirányítás keretei között komoly érte­lemben szóba sem kerülhet. E lépés lényege ugyanis a társa­dalom szellemi erőinek, alkotóképességének a legszélesebb körű működésbe hozatala. Az alkotóképesség pedig az egyén önhatalmának szellemi érvényesülése: az egyének szuvere­nitása, szabadságuk teljesülése. A termelés ezen új módja önállóságot kínál a szellemi cselekvésben s nyitott lehetősé­get, szabad versenyt a társadalmi termelőerők feletti rendel­kezésben.

A Ceauşescu-féle vezetés elfajulása ennek meghiúsulá­sából fakadt: a kilátástalan nemzetközi versenyhelyzetből, mely a hetvenes évek derekától vált egyre élesebbé és látha­tóbbá. A fejlett tőkés országok megújult lendülettel iramodtak előre az úton, mely az intenzív felhalmozásban előttük meg­nyílt: míg a szocializmus felé tapogatózó országok gazdasá­gát egyre jobban megbénította központosított, fejlesztő dina­mizmus nélküli rendszerük. Paradox módon éppen azon esz­közök, amelyeket a lemaradás ellen összpontosítottak, éppen a szándékolt és erőszakolt felgyorsítás eszközei vál­tak a felzárkózás legfőbb akadályaivá. A két rendszer közötti érintkezés nemcsak az értékelő összehasonlítással terhelte a szocialista felet, hanem a csereforgalomban egyre súlyosabb pénzveszteségekkel is: felhalmozandó többleteinek növekvő iramú elszívódásával.

A szocialista forradalomnak párthatalommá torzulása ezen a ponton vált helyrehozhatatlanná Romániában is. A kommunista párt ekkor végképp elejtette annak lehetőségét, hogy a változásokat mélyen elemezve azoknak megfelelő – ­az addigiaknál radikálisabban demokratikus – belső reformo­kat hajtson végre, s maga igazítsa ki tévedéseit. Ehelyett erő­szakos és központosító vonásait erősítette, és további, szom­szédjaihoz képest is szembetűnő teret nyitott a személyi hata­lom kiépülésének és elfajulásának. A személyi hatalom pedig lényegéből fakadóan nem tehetett mást, mint a gazdaság ex­tenzív működéseit igyekezett fenntartani – illetve fokozni – egyre elkeseredettebben, irreálisabban. Ennek a már minden józanságtól elrugaszkodott extenzív felhalmozásnak tartozé­ka, alkateleme volt a soviniszta, asszimilációt erőltető nemze­tiségi politika is.

Mi következik mindebből most, a Ceauşescu bukását kö­vető forradalmi helyzetben a magyar nemzeti kisebbségre nézvést?

A magyar kisebbség számára (is) létkérdés, hogy Ro­mániának sikerüljön minél rövidebb idő alatt rátérni az inten­zív felhalmozás útjára. A gazdaság ilyetén átalakulása ugyan­is – mivel az e gondolkodásmódban meghatározó szerepű al­kotótevékenység lényege szerint önrendelkezés – elkerülhe­tetlenül hozza magával a neki megfelelő liberális és demokra­tikus társadalomszerkezeti elvek érvényesülését.

Annak keretei között a nemzeti sajátosságok fenntartása magától értetődően adódnék, a kisebbségek autonómiája az egyéb autonómiákkal együtt virulna fel.

Ezzel szemben a váltás kudarca, vagy hosszú ideig elhú­zódása elkerülhetetlenül nyitna teret ismét a mennyiségi nö­vekedésre irányuló, extenzív törekvéseknek – s ezzel a hata­lom számára a csekély többletekért folytatott harc kiéleződé­sének, a nemzeti gyűlölködésnek.

Ugyanakkor Románia a csődbe jutott közép-európai szo­cialista országok közül legkevésbé rendelkezik az intenzív át­alakításhoz szükséges emberi adottságokkal. A legkevésbé kapitalizálódott annak idején, a szocializmus torzulásaiban pedig a legmélyebbre süllyedt (mely kettő aligha független egymástól), s ezen történelmi előzmények folytán a vállalko­zói szemléletmód, gazdasági és szervezeti szakértelem és ta­pasztalat, a kapcsolat- és információs rendszer a legelmara­dottabb és zilált állapotban van. Ennek általánosságán belül a magyar kisebbség állapota még viszonylag előnyösebb. Pozi­tív hagyományainak elkeseredett őrzése-ápolása: anyanem­zetének fejlődésével és azon át Európával ahogy-úgy, de mégis fenntartott kapcsolata a kezdeményezés valamivel na­gyobb lehetőségeit kínálja számára. Ezekről a lehetőségekről Románia nem mondhat le, megragadásuk bármennyire ellen­tétes is a polgárosodásért tett nemzeti erőfeszítéseinek ed­digi irányvonalával.

A romániai magyarság nem juthat el lehetőségeinek megvalósulásához úgy, ha megmarad abban az elszigetelt­ségében, melyet az extenzív tőkefelhalmozás időszaka s an­nak nacionalizmusa rákényszerített. Rengeteg fog most múlni azon: hogy él ezzel a lehetőséggel? Magának-e pusz­tán, vagy Románia egészének felemelkedését célozva?

A magyarság történelmi áthidaló szerepe, melyet anya­nemzetünk s annak állama is visel, így teljesülhetne, tovább­szolgálva Kelet felé. Nem csupán közvetítve annak maradé­kát, ami a gazdagok nyugati asztaláról aláhull, hanem új for­mát találva és alkotva, mely asztalhoz segítené a ma szűkölködőit. Ha Romániának nem sikerülne elérnie Európa gazda­ságába és politikai közösségébe való bekapcsolódását, akkor csakis az autarkiás elzárkózás nyomorúságába húzódhatna vissza. Ezzel ugyan eltéphetné a köldökzsinórt, mely a ma­gyar kisebbséget ma anyanemzetéhez fűzi, de egyben még messzebbre szakítaná saját fejlődését is a világ élvonalától.

Ahhoz azonban, hogy az eseményeket a jófelé vivő csa­tornába terelje, a kisebbségi magyarságnak is túl kell jutni a kulturális autonómia leszűkített önvédelmi gondolatán. Fi­gyelmének felül kell emelkednie a nemzettudat önazonossá­gának külső jegyeit őrző törekvésein, és egzisztenciájának egésze, alapvető vonatkozásai felé kell fordulnia és kiterjed­nie. Egész Románia – sőt Közép-Európa – gazdasági-szel­lemi felemelkedésében kell helyet keresnie és szerepét meg­találnia a magyarságnak. Annak javára kell kiaknáznia a maga helyzetének minden lehetőségét, minden sajátos moz­zanatát, a viszonyban lévő előnyeit egész Románia előnyére fordítva. A jelen levő dolgokon túlra tekintve, mert a helyben maradás – az egyszerű reprodukció – nem hozhat megoldást. A régi viszonyok visszaidézése és megőrzése valójában nem is lehetséges. Csakis az előrehaladásban – Romániának az intenzív felhalmozás szintjére eljutása révén – őrizheti meg magát a magyar kisebbség. Ez viszont – tisztán kell látnunk – semmiképp nem lehet a múltbeliek helyreállítása s a változat­lanságban való megnyugvás.

1990. január

(A szerző ezt az írását eredetileg egy erdélyi magyar nyelvű újság szá­mára készítette. A szerk.)

1. A probléma itt

Bár nem értek egyet azzal, hogy napjainkban az utóbbi négy évtized magyar történelmének pozitívumairól és eredményei­ről csak elvétve esik szó, most mégis a sztálini és posztsztálini típusú rendszerek hibáinak, vétkeinek vagy akár bűneinek sorát szeretném egy tényezővel bővíteni. Úgy gondolom, hogy jelenkorunkra, a mai társadalomra és különösen a po­tenciálisan baloldali politikai erőkre nézve úgyszólván végze­tes következményekkel jár, hogy a megelőző tájékoztatás- és művelődéspolitika elmulasztotta megismertetni velünk a mai kapitalizmus valóságos arculatát. Akik maguk is éltek az ötve­nes évek előtti társadalom viszonyai között, már természet­szerűen jócskán megfogyatkoztak, az azóta felnőtt generá­ciókat viszont többnyire csak töredékélmények és különböző indítékokkal és módon manipulált információk érték.

A szocialista vagy népi demokratikus forradalmaknak ne­vezett gyökeres társadalmi-politikai fordulatok során meghir­detett kulturális forradalmakból leginkább csak az általános alapfokú tömegoktatás valósult meg. A Nyugattól való elzáró­dás és elzárkózás valamint a „béketábor" sokoldalú összeko­vácsolása ugyanakkor nagyfokú szellemi provincializmushoz vezetett, ami az országban felhalmozódó tudást objektíve egyoldalúvá, hiányossá tette, sőt helyenként kifejezetten a tu­datlanság előtt nyitotta meg az utat, és hallatlanul megnövelte a társadalom manipulálhatóságát. Ennek következtében a végrehajtó hatalom által szigorúan felügyelt tömegkommunikáció a hatalom jelentős tényezőjévé, a társadalom politikai akaratát formáló „láthatatlan kézzé" vált. Úgy tűnik, hogy e szerep formai oldalát tekintve mindmáig nem következett be lényeges változás. Olyan kardinális tartalmi kérdésekben vi­szont, mint amilyen a kapitalizmus megítélése is, néhány év, a fiatalabb generációk által is érzékelhetően rövid időszak le­forgása alatt gyökeres átalakulást, úgyszólván 180 fokos for­dulatot tapasztalhattunk. Megítélésem szerint ezzel az ilyen jellegű kérdésekben még 1989 végén is egységesnek tekint­hető tömegkommunikáció az egyik végletből a másikba esett, az egyik rossz koncepciót a másik rossz koncepcióval vál­totta fel.

Nem nagy túlzással a húsz-harminc évvel ezelőtti sajtó­ról elmondhatjuk, hogy benne a kapitalizmus mint általános, totális és végső válságát élő formáció jelent meg, kapitalizmu­son értve a fejlett tőkés országok nemzetállami keretben léte­ző rendszereit, és elutasítva azok gyakorlatának csaknem minden elemét. (A hivatalos ideológia szerint lényegében az OECD-országokban volt kapitalizmus, a béketáborban szo­cializmus, a többieknek pedig csak ilyen vagy olyan orientá­ciójuk lehetett.) Ezek az értékelések persze alapvetően valós elemekre épültek, viszont a merev elutasítással a többé-ke­vésbé dogmatikus társadalomvezetés komoly tanulási lehető­ségektől is elzárkózott, sőt lényegében csak igen korlátozott értelemben vett tudomást arról, hogy a kapitalizmus nem mel­lettünk létezik, hanem velünk létezik, és a kelet-európai és más (fél-)perifériákon megindult szocialisztikus rendszerépítő kezdeményezések nagymértékben a világrendszer azonnal kiiktathatatlan aszimmetriáinak, továbbra is létező egyenlőt­lenségeinek termékei. Ez az egydimenziós, fekete-fehér ka­pitalizmuskép természetesen nem volt hiteles a társadalom tömegei előtt, különösen mivel legvérmesebb hirdetésének időszakában a fejlett tőkés országok soha nem tapasztalt fel­lendülést éltek meg, és érdekes az is, hogy a dogmatikus kapi­talizmuskritika éppen a 70-es évek gazdasági válságával egy időben hagyott alább.

Napjaink közgondolkodása a „szocialistának" neve­zett rendszerek bukását látva idealizált képet alkot a kapi­talizmusról, kisajátítva számára a törvényesség, a haté­konyság, a jólét, a szabadság tulajdonságait. Persze gyak­ran már nemkívánatosnak minősül, s így veszít szerepéből a szocializmus-kapitalizmus fogalmi párosa is, és a polgári de­mokrácia próbakövét alkalmazva a fejlett tőkés országok „de­mokráciáknak", a volt béketábor országai pedig ilyen vagy olyan „diktatúráknak" minősülnek. A lényeg azonban a merev és mechanikus elhatárolódás, a két csoport prekoncepciók alapján történő gondolati elkülönítése és szembeállítása. A különbség pusztán annyi, hogy a régi dogma szerint itt jó volt, és ott nem, az új dogma szerint ott jó, itt pedig nem. Az eredmény is ugyanaz: ahogy korábban a nyugati társadalmak pozitívumairól nem vettünk tudomást, és ezáltal egyoldalúvá váltak ismereteink, most – univerzális, tökéletes és korlátlanul adaptálható modellnek tekintve a kapitalizmust – megfosztjuk magunkat, helyesebben megfosztanak bennünket annak le­hetőségétől, hogy a nyugati társadalmak visszásságaiból, tor­zulásaiból tanuljunk, és – gondolati vagy gyakorlati – követ­keztetéseket vonjunk le. Provincializmus, tudatlanság, mani­pulálhatóság ismét.

Ismét előállt tehát az, hogy az egyik létező rendszer kri­tikája a másik létező rendszer apológiájára épül, ami szük­ségszerűen instabillá teszi a logikai építmény alapzatát. S mi­vel a tömegkommunikáció az így kialakított értékrendet a tár­sadalom kötőanyagává teszi, vagy legalábbis akként feltéte­lezi, a megalapozatlan paradigmák váltogatása következté­ben maga a társadalom válik bármikor kiábrándíthatóvá és destabilizálhatóvá. A posztsztálinista közgondolkodás kez­deti sekélyességének legkézzelfoghatóbb következménye, hogy a politikai köznyelv megfosztatik dimenzióitól, s be­záródik a sztálinizmus, illetve ennek mechanikus ellen­tettje, az antisztálinista-utópista liberalizmus hamis al­ternatívájába. Ezt a leszűkítő és minden érintett számára végső soron megalázó »közmegegyezést« az egyik oldalról a hatalom, a másikról pedig az inszinuáció eszközeivel építik.¹ A váltott délibábok kergetésével és szem elől tévesztésével kialakul az illúziók és kiábrándulások ördögi köre, ami periodikusan vezet a tömegek és tömegmozgalmak csalódottságá­hoz, kifáradásához és kifulladásához, újra és újra előkészítve a talajt a „nemzetmentő" tekintélyuralom vagy bonapartizmus számára.

Kellő ismeretek nélkül kivédhetetlenek a manipuláció azon kezdetleges formái is, amikor egy változtatás vagy újítás mellett a legfőbb érv az, hogy „egy demokráciában, egy jogál­lamban ez így van, egy piacgazdaságban ez így működik …" „Egy jogállamban nem a nép, hanem a parlament választja a köztársasági elnököt." „Egy demokráciában nem működhet­nek a munkahelyeken pártszervezetek." Gyakorlatilag utánjá­rásba sem kerül, hogy az ilyen kijelentésekkel szembeállítsuk a tényeket: a jogállamnak és demokráciának tekintett orszá­gok jelentős részében (Svédország, Egyesült Királyság stb.) nincs is köztársasági elnök, de ha van is, Franciaországban például közvetlenül választják, és az Egyesült Államokban sem a parlament (Kongresszus), hanem a speciális elektori testület. A munkahelyi pártszerveződés tilalmának kritériuma alapján pedig nem minősülne demokráciának mondjuk Olasz­ország vagy az Egyesült Királyság!

A gazdasági rendszerek működésével kapcsolatos félre­vezető kinyilatkoztatások cáfolata már bonyolultabb az előb­bieknél, „utolérésük" nehézsége már a közmondásban sze­replő sánta kutyáéval is vetekszik. A gazdasági liberalizmus képviselői körében tipikus érvelés, hogy a piacgazdaságnak nincs ilyen vagy olyan formája, azaz csak jelző nélküli piac­gazdaság van, amely ab ovo a magántulajdon dominanciáját feltételezi. Ezzel szemben, ezen kívül csakis egy teljesen köz­pontosított, államigazgatás útján működtetett, totális állami tulajdont feltételező modell létezhet. „Nincs harmadik út!" (Lásd erről a Szabad Demokraták Szövetségének program­ját, Kornai János: Indulatos röpiratát, vagy a Népszabadság 1989. december 2-i számának tematikus mellékletében Tara­fás Imre, Kraszna Zoltán és Antal László véleményét!)

E nézet hirdetői a tiszta piacgazdaság és a tervutasításos gazdaság weberi értelemben ideáltipikus modelljét állítják szembe egymással. De még a weberi módszer logikájának következetességétől is eltérnek, amikor az ideáltípusokat a valóságban létezőnek tekintik, és nem a valóságban létező számtalan reáltipikus modell megismerését és megértését szolgáló absztrakcióknak. Nem vizsgálják, hogyan, milyen fel­tételek mellett jöttek létre az egyes rendszerek és mechaniz­musok, nem vizsgálják, milyen rendszerek és mechanizmu­sok léteztek a jelenlegieket megelőzően, és ebből követke­zően azt sem, hogy milyen változások, tendenciák vezethet­nek újabbak kialakulásához. Ha megjelenik is időnként ezen irányzatok számára a valóság, az csak mint a meglevő abszt­rakt modellek kombinációja létezhet. S mivel újabb „ideáltípu­sok" megjelenéséről nem lehet szó, számukra a történelem lezárt, „degenerálódott, s mint egy rossz verkli, már csak a régi nótát képes fújni, s új koordinációk létrehozása helyett legfeljebb »kombinálni« képes a régieket."²

Az a hangzatos kijelentés tehát, mely szerint „nincs har­madik út", több értelemben sem igaz. Egyrészt azért, mert a valóságban csak „harmadik utak" vannak. Sehol nincs és soha nem is létezett tiszta piacgazdaság vagy totális állami­gazgatási gazdaság. Ha sorra vesszük a ma tőkés országok­nak tekintett rendszereket is: az Egyesült Államok, Japán, Svédország, Spanyolország, Dél-Korea, Brazília, Chile, Nigé­ria és a többi az adottságoktól és hagyományoktól függően mind más-más képet mutat, ha olyan fontos mutatók kombi­nációjával jellemezzük őket mint, mondjuk, a nemzeti jövede­lem központosítottsága, az állami tulajdon részaránya, a GDP és GNP aránya a nemzeti termelés és a belföldi felhasz­nálás aránya, vagy a munkanélküliség társadalmilag elfoga­dott rátája. Másrészt pedig az ideáltípusok szintjén sem igaz, hogy nincs harmadik út, vagyis csak a piac és az államigazga­tás létezhet mint az újratermelést koordináló mechanizmus, mert – ahogy arra Marxtól Polányin keresztül a nyugatnémet Zöldekig számtalan gondolkodó rámutat – a reciprocitás vagy az önigazgatás nem azonosítható egyikkel sem, sőt bizonyos feltételek között (és a kérdés az, hogy ezek konkrétan milyen feltételek!) ezek válhatnak domináns koordinációs mechanizmussá.

2. A problémák ott

Még csak az sem mondható el általában, hogy minél „piacibb" egy rendszer, vagyis minél zavartalanabbul és erőteljesebben működhetnek a többi mellett a piaci mechanizmusok, annál fejlődőképesebb az adott társadalom, annál jobb teljesít­ményt mutat fel. Ugyanis a gyakorlat azt mutatja, hogy azok az országok, amelyek az utóbbi évtizedben gátat vetettek az állami szerepvállalás és a dolgozói részvétel erősödé­sének, a magánszektor visszaszorulásának, a profithá­nyad csökkenésének (vagyis mindenekelőtt az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság), ezen lépésekkel csak rela­tív világgazdasági pozíciójuk gyengülését gyorsították fel. A világhírű amerikai menedzser, Lee Iacocca (a Chrysler igazgatótanácsának elnöke, a Ford korábbi vezérigazgatója) nézőpontjából 1984-ben ez így nézett ki: „a szabad kereske­delem nevében tétlenül ücsörgünk, és nézzük, amint Japán módszeresen meghódítja ipari és technológiai bázisunkat. A japánok – egyesítve a kultúrájukban gyökerező adottságo­kat és hatékonyságukat egy sor tisztességtelen gazdasági előnnyel – büntetlenül fosztogatják piacainkat.

Washingtonban ezt laissez faire közgazdaságtannak nevezik, és el vannak ragadtatva tőle. Tokióban más a neve: veni vidi vici közgazdaságtan, s higgyék el, ők még nálunk is jobban el vannak ragadtatva tőle. A japánok jöttek, láttak és győznek. A japánoktól való függőségünk mindaddig növe­kedni fog, amíg valamiféle gyakorlati határt nem szabnak an­nak, hogy elterpeszkedjenek piacainkon."³

„Napjainkban az iparpolitika robbanékony kifejezés. Akárha »Tűz van!«-t kiáltanának egy zsúfolt színházterem­ben. Sok ember pusztán e szó hallatára pánikba esik. Hát nem akarják, hogy Amerika erős és egészséges legyen? Dehogy­nem akarják! De azt szeretnék, ha ez mindennemű tervezés nélkül történnék. Azt szeretnék, ha Amerika véletlenül lenne naggyá.

Az ideológusok azzal érvelnek, hogy valamiféle iparpoli­tika a mi felfogásunk szerinti szabad vállalkozási rendszer vé­gét jelentené. Nos, ez a mi csodálatos szabad vállalkozási rendszerünk jelenleg 200 milliárd dolláros deficittel küzd, köl­tekezése szabályozhatatlanná vált, a kereskedelmi mérleg hiánya pedig elérte a 100 milliárd dollárt. A meztelen igazság az, hogy a piac nem mindig hatékony."⁴

Iacocca indulatos szavai igazolják Almási Miklós azon megállapítását, miszerint „olykor a legváratlanabb területe­ken születnek meg a konzervatív ideológia és politikai gyakor­lat ellenfelei, gondoljunk az amerikai püspöki kar tiltakozó ál­lásfoglalására a »reaganomics« ellen, vagy olyan nagytekin­télyű gazdasági szakember kombattáns cikkeire, mint Lester Turow (helyesen: Lester C. Thurow. A. L), aki a MITI (helye­sen: MIT. A. L.) tanáraként folytat partizánháborút a hivatalos amerikai gazdaság- és szociálpolitika ellen."⁵ Thurow, az Egyesült Államok rangelső műszaki egyetemének (Massachusetts Institute of Technology, Cambridge (Boston), Massachusetts) professzora és dékánja, több kötetben is rende­zett formában fejtette ki a Iacocca által felvetett kérdések elméleti alapjait. 1980-ban megjelent, The Zero-Sum Society [A zéró összegű társadalom] című könyvében arra hívta fel a figyelmet, hogy Amerikának épp a termelést illetően passzív állami szerepvállalás következtében strukturális problémák sorával kell szembenéznie. Mégpedig elsősorban a termelé­kenység növekedésének lassúságával, amelynek megol­dása a jelentős gazdasági veszteségeknek a politikailag erős érdekcsoportok közötti elosztását tenné szükségessé. Ahhoz ugyanis, hogy hosszú távon az amerikai (a „legpiacibb") tár­sadalom meg tudja őrizni életszínvonalát és világgazdasági pozícióját – vagyis a következő nemzedék ne egy végzetes hanyatlást éljen majd meg -, ahhoz ma kell kevesebbet fo­gyasztani és többet megtakarítani, és lényegesen többet be­fektetni a modern ipari üzemekbe és berendezésekbe.

A „mi a teendő?" kérdésre tehát már 1980-ban megszületett a válasz, a „hogyan?"-ról pedig 1985-ben adott ki vas­kos kötetet Thurow: The Zero-Sum Solution [A zéró összegű megoldás] címmel. A program négy fő pontja a következő volt. 1. Egy ütőképes csapat kialakítása, ami a kormányzati és vállalati menedzsergárda új generációjának gyors kinevelését jelenti, és feltételezi a vállalkozás új értelmezését, és jobb tár­sadalmi viszonyok kiépítését. Ez alatt értendő a cégen belüli partnerség, a hozzáadottérték-maximalizáló szemlelet, a ré­szesedési rendszer és a részletes szakmafelosztástól való el­távolodás. 2. Magas színvonalú munkaerő megteremtése, ami a felsőoktatásban részt nem vevők felzárkóztatását jelen­ti, egyszerre a hatékonyság és az egyenlőség jegyében. 3. Több beruházás és megtakarítás (társadalmi és magán- egy­aránt), amit átfogó költségvetési reformmal, új adórendszerrel és átstrukturált kiadásokkal, mindenekelőtt a védelmi kiadá­sok csökkentésével és az infrastruktúrára fordítót összegek növelésével lehet elérni. 4. Állami iparpolitika, melyben a pél­dát Japán, az ottani MITI (Ministry of International Trade and Industry, Külkereskedelmi és Ipari Minisztérium) szolgáltatja.

A piaci tőkés rendszer megváltoztatásának szükséges­ségét illetően még tovább megy Robert L. Heilboner, a New York-i új Társadalomkutató Iskola (New School for Social Re­search) professzora, a legolvasottabb amerikai közgazdasági elmélettörténeti könyv (The Worldly Philosophers) szerzője, Thurow szerzőtársa több könyv megírásában, aki szintén az amerikai, és általában a tőkés gazdaság szervi bajainak tekin­télyes és kitartó elemzője. Róla írta Ripp Géza egyik könyvé­ben a következőket: „A posztkeynesiánusok érvelési logikáját követte a neokonzervatív közgazdászok szemében mindin­kább »fekete báránynak« számító Heilbroner is, aki az infláció Galbraith-féle magyarázatára hivatkozva a „politikai akarat« erősítésének a szükségességét hangoztatta a »gazdasági mechanizmus működésének nem kívánt következményeivel" szemben, ami nála a tervezés kiterjesztésével és a piac visszaszorításával volt egyértelmű. »Ha, amint fenntartom, az infláció mélyen gyökerezik a gazdasági rendszerben, vagy ha az infláció deflációs 'gyógymódja' rosszabb, mint maga a be­tegség, akkor csak a további beavatkozást várhatjuk az álta­lam jelzett irányvonalnak megfelelően.« Majd szinte figyel­meztetésként hangsúlyozta: »De amit a konzervatívok képte­lenek meglátni, az az, hogy a tervezésnek nincs alternatívája, ha a kapitalizmust egyáltalán életben akarjuk tartani.« Sze­rinte a jelenlegi helyzetet az átmenet jellemzi az »üzleti civili­záció" korából a jövőnek az állam által dominált rendszerébe. »Középtávon« a legkívánatosabb megoldásnak azt találná, ha a szocializmus gazdasági rendszerét sikerülne párosítani a polgári demokrácia politikai rendszerével."⁶ – Mindebben nem az állami beavatkozás szükségességét tartjuk a lénye­gesnek, hanem annak a problémának az ismételt felvetését, hogy a „létező kapitalizmus" komoly és saját immanens elvei alapján nem korrigálható működési zavarokkal küzd.

A kelet-európai rendszerek bukása láttán úgy tűnhet, mintha Heilbroner gondolatai időközben elvesztették volna relevanciájukat. E jeles nyugati gondolkodók azonban nem követik el azt a hibát, hogy formációelméleti értelem­ben (megvalósult) szocializmusnak nevezzék a sztálini és posztsztálini képződményeket. Különösen távol áll ez Michael Harringtontól, a jeles baloldali amerikai társadalom­tudóstól, aki a 60-as években a Nagy Társadalom koncepció­ját meghirdető Johnson elnök tanácsadója is volt, a 80-as években pedig egy ideig a Szocialista Internacionálé új prog­ramjának előkészítő munkálatait vezette; és utolsó, „Szocia­lizmus: múlt és jövő" című könyvében mint Amerika számára aktuális kérdésről írt a szocializmusról. „Harrington tragikus iróniának nevezi, hogy a szocializmust azonosították azzal, ami a Szovjetunióban fejlődött ki, különösen a sztálini idő­szakban, amit egyébként mind a marxizmus, mind a leniniz­mus reményei, nemkülönben az orosz tömegek ösztönös for­radalmi impulzusai elárulásának tekint."⁷ (Érdekes módon ez: még terminológiájában is megegyezik pl. Trockij elemzésé­vel.) Harrington nemcsak azoktól a rendszerektől hatá­rolja el magát, amelyekhez a világ köztudatában a kom­munista jelző tapadt, hanem attól a szociáldemokratái kompromisszumtól is, amely a kapitalizmus felhasznál­hatóságát és megszelidíthetőségét hirdette, és amelytől a hetvenes évek végén vissza kellett vonulni. „A szocialisták nem tudtak választ adni a gazdasági válság problémáira, s nem tudták kellően mozgásba hozni a társadalmat a maguk vezetési eszközeivel. Harrington szerint éppen ezért vissza kell térni a szocialista hagyomány demokratikus tételeihez. Ezek a következők: a javak újraelosztásának hangsúlyozása; a munkahelyi demokrácia; a társadalmi tulajdon új formáinak keresése, különösen a vállalkozások munkástulajdona; a döntések nyilvánossága; a munkaidő csökkentése és a sza­badidőre orientálás számonkérése az oktatástól."⁸

A laissez faire jelszava alatt folytatott politika ellen nem­csak a „baloldali", demokrata kötődésű közgazdászok és társadalomtudósok lépnek már fel. Így tett Herbert Stein, a washingtoni Amerikai Vállalkozási Intézet (American Enter­prise Institute) nyugalmazott munkatársa is, aki annak idején még a chicagói iskola növendékeként kezdte pályafutását, Nixon és Ford elnöksége alatt a Közgazdasági Tanácsadók Tanácsa (Council of Economic Advisers) elnöke volt, majd pe­dig Reagan elnök gazdaságpolitikai tanácsadó testületének (President Reagan's Economic Policy Advisory Board) tagja lett. Stein – utalva a New Deal keynesiánus fordulatára – 1989-ben megjelent könyvében (Governing the $5 Trillion Economy, azaz Az 5 ezer billió dolláros gazdaság kormányzása) Amerika második költségvetési forradalmának szükségessé­géről ír. Ez azt jelenti, hogy a kormány végső soron nemcsak a szövetségi költségvetés, hanem az egész nemzeti termék allokációjáért felelős. A kiadásokat, az adókat és a deficitet egyre inkább nemzeti célok megvalósításának eszközeiként kell tekinteni. „A játék neve nem a költségvetés kiegyensúlyo­zása. A játék neve a nemzeti termék jó hasznosítása, ami­be a költségvetés kiegyensúlyozása vagy beletartozik, vagy nem"⁹ – írja Stein, amit – néhány kevésbé jelentős nézetelté­rés fenntartása mellett – maga Heilbroner is melegen üdvözölt a Challenge [Kihívás] című közgazdasági folyóirat lapjain.

Stein persze fehér hollónak számít ezzel az állásponttal a republikánusok között. George Bush 1988 őszén még igen sok szavazatot köszönhetett annak, hogy elnökválasztási kampánya során megígérte: nem lesznek új adók. De az a tény, hogy a neoklasszikus nézetekkel szembenálló és a key­nesi hagyományon is túllépő gondolatok az amerikai konzer­vatív körökben is megjelennek, annak az esélyét jelzi, hogy enyhülhet az a diszkrepancia, amely a modern tőke önképe és valóságos természete között fennáll, s amiről 1989. szeptem­ber 20-án a Magyar Tudományos Akadémián „A modern dia­lektika: ideológia és gazdasági valóság" című előadásában John Kenneth Galbraith, a Harvard Egyetem (Boston, Massachusetts) professzora, az Amerikai Közgazdasági Társaság (American Economic Association) volt elnöke is beszélt. Galbraith, aki a keynesi és a vebleni hagyomány nyomán szinte egész életművében a valóságos tőkés társadalom és gazdaság anatómiájával foglalkozott, előadásában szellemes példabeszédet mondott arról az üzletemberről, aki Washing­tonba érkezve a repülőtéren hangzatos beszédet mond a sza­bad verseny, a szabad vállalkozás, a tiszta piac előnyeiről és sérthetetlenségéről, majd átkelve a Potomac folyón, segélye­dért és kedvezményekért folyamodik a kongresszus tagjai­hoz. „Az ideológia és a valóság közötti konfliktus a tőkés vi­lágban – az, hogy az ideológia minimalizálja az állam szere­pét, a valóság pedig igényli azt – nagyon határozottan fenn­áll. A fejlesztő és gyógyító tevékenység így ki van zárva. Kivé­tel csak olyan esetekben van, ahol – mint a mezőgazdaság­ban, a csődbe jutó pénzügyi intézményeknél, és mondani se kell: a védelmi kiadásoknál – erős gazdasági és politikai érde­kek vannak jelen. Másutt mindenhol az ideológiáé az ellenőr­zés"¹⁰ – mondta Galbraith, rámutatva ennek már említett ká­ros következményeire.

Szintén a kapitalizmussal kapcsolatos tévhitek eloszla­tása céljából írta „A mai tőkés gazdaságirányítás: mítoszok és valóság"¹¹ című könyvét Ankerl Géza, a több mint negyed­százada Nyugaton élő magyar gazdaságszociológus. Az ál­tala felvonultatott tényanyag szemléletes szembeállítást tesz lehetővé az ideológia és a valóság között.

Mi a mítosz, mit hirdet a neoklasszikus szemfényvesztés?

Tökéletes piacok, egészséges versenyszellem, fősze­repben a vállalkozó mint a fejlődés motorja, a magántulajdon hatékonysági fölénye, általános és növekvő jólét, szabadon mozgó „piaci" árak, alacsony állami részvétel, az egyéni érde­kekből automatikusan összeálló közérdek, „népi kapitaliz­mus", a külföldi tőke fejlesztő hatása, teljes monetarizáltság, decentralizáció, a privatizálás hatékonyságnövelő hatása.

Ezzel szemben milyen valóságos vonások rajzolódnak ki a könyv alapján?

Mindezek mellett olvashatunk a könyvben a katonai-ipari komplexumról, a cserekereskedelem jelentős szerepéről, a jövedelmező állami vállalatok magánkézbe adásáról stb. A kép tehát nem olyan egyszerű, mint amilyennek általában mu­tatják. És nem is olyan kedvező, hiszen egy alulfejlett társada­lom és gazdaság soha nem tudja ugyanazt a teljesítményt hozni, mint az élenjárók.

A szolid institucionalistáknál sokkal keményebb bírálatot adnak a különböző radikális irányzatok, így például a főleg a Harmadik Világban követett „developmentalizmus", melynek egyik kiemelkedő képviselője, Samir Amin, az ENSZ Afrikai Gazdaságfejlesztési és Tervezési Intézetének igazgatója egy vitacikkben a következőket írta a helyenként ma is megváltó­ként kezelt piaci mechanizmusról: „aggodalom fog el, amikor azt hallom, hogy a »piac« szóval visszaélnek mind a Szovjet­unióban, mind Kínában. Személy szerint én nem vagyok a piac ellen, egyáltalán nem. Azt hiszem, szükség van a piacra, vagyis szükség van a piacgazdaság nagy rétegeire, de a pia­cot nem kell megtenni új istenné, és nem szabad arra számí­tani, hogy a piac lehetővé teszi azoknak a problémáknak a megoldását, amelyeket – mint a kapitalizmus sok évszázados gyakorlata tanúsítja – a kapitalizmusnak nem sikerült megol­dania. Vagyis nem szabad az egyik bálványt másik bálván­nyal felcserélni."¹²

A fejlődő országok tapasztalatai alapján Aminnak minden oka megvan arra, hogy kritikus legyen a kapitalizmussal szemben. „Ez a társadalmi rend képtelennek bizonyult arra, hogy megoldja a világfejlődés feladatait. Kérem, ne feledjék el, hogy a valóságban létező kapitalizmus nem csupán az egyes többé-kevésbé virágzó nyugati országokat jelenti, ha­nem az elhagyott afrikai, latin-amerikai gyermekek millióit, a függő államok többségében dühöngő éhínséget is. A kapita­lizmus természetéből következően nem tudja megállítani a vi­lág gazdaságának fokozódó polarizálódását, amikor a kisebb­ség rabló harácsolása lehetetlenné teszi a többség haladá­sát."¹³ A világrendszer-szemlélet és a világkapitalizmus dina­mikus vizsgálata tehát újabb érvet ad az ellen, hogy a jólét és hatékonyság fogalma a tőkés termelési mód számára kisajá­títható legyen, és a kapitalizmus vagy szocializmus kérdése pusztán szubjektív értékválasztás dolgává degradálódjék.

3. Következtetés

A kapitalizmus problémáival, betegségeivel, válságaival fog­lalkozó irodalmat tehát, melynek itt csak néhány kiemelkedő képviselőjére vethettünk pillantást, nem negligálhatjuk egy olyan szemlélet alapján, hogy „ezek az ő gondjaik, eltörpül­nek a mieink mellett, nekünk egész más problémákkal kell szembenéznünk, majd, ha mi is olyan fejlettek leszünk, mint ők, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy mit nem old meg a piac, és különben sem lesz jobb nekünk attól, ha bíráljuk őket". Ha abból indulunk ki, hogy itt nem tőlünk elszigetelt or­szágokról, társadalmakról és gazdaságokról van szó, hanem erőteljes kölcsönhatások, függési viszonyok, aszimmetriák állnak fenn köztünk, akkor jelentést kap az a megállapítás, hogy egy egységes világgazdaság részei vagyunk, ha tet­szik: az ő viszonyaik a mi viszonyaink is egyben. Ezért lenne sürgős feladat a formációelméleti elemzés elvégzése (amit itt még igazából el sem tudtunk kezdeni), a mai, „létező" kapita­lizmus felfedezése, mégpedig nemcsak eldugott kutatóműhe­lyekben, hanem a köztudatban is. Nemcsak azt megismerve, hogy mit állít a tőke magáról, hanem azt is, hogy mi valójában, milyen konkrét folyamatok és tendenciák érvényesülnek a tő­kés gazdaságban. Ez azt is feltételezi, hogy a különböző mo­delleket fenntartásokkal kezeljük, korlátaik ismeretében alkal­mazzuk. A többi országot mint ránk ható rendszert, tanul­sággal szolgáló példát kezeljük, és ne mint másolható mintát vagy szubjektív, önkényes elhatározással választ­ható modellt. Hiszen az egyik rendszer másikra cserélése az egyik struktúra másikra váltását is jelenti, s egy merőben más rendszer – legyen bár akármilyen tetszetős – bevezetésének kísérlete nem létező strukturális elemeket feltételez, illetve lé­tezőket tesz fölöslegessé. Ez pedig – mivel a rendszer struktu­rális elemeit a társadalom csoportjai, rétegei, osztályai jelentik – a gyakorlatban azt jelenti, hogy a rendszerváltó egyrészt nem létező vagy ad hoc alapon összehozott csoportokra kíván építeni, másrészt meglévő csoportokat kíván ki­rekeszteni a társadalomból. Az új társadalom alakítása csakis az „itt és most" rendelkezésre álló előfeltételek kö­zött lehetséges. „Az emberek maguk csinálják történel­müket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják."¹⁴ Reális koncepció és stratégia az „itt és most" fennálló rendszer és a külső feltételek együttes tanul­mányozása alapján, a mindkettővel szemben érvényesített kritikai hozzáállás útján alakítható ki. Ez utóbbinak politikai fel­tételei – úgy tűnik – lassan végre megteremtődnek Magyaror­szágon is. És nemcsak a kettős feladat elvégzéséhez, hanem önmagában csak a magyarországi folyamatok helyes értel­mezéséhez is mindenképpen szükséges a létező kapitaliz­mus mikro-, makro- és globális szintű feltárása, ami egyre sür­getőbb feladat, és minden bizonnyal hozzá fog járulni a ma­gyar társadalomnak a 90-es években remélhetőleg bekövet­kező nagy nemzeti detoxikációjához.

Jegyzetek

1 Böröcz József: Két szék között. Valóság 1989/11. p. 72.

2 Banyár József: A reformközgazdaságtan néhány módszertani el­lentmondása. In: Válaszúton. Budapest, 1988. p. 190.

3 Lee Iacocca: Iacocca – Egy menedzser élete. Gondolat, 1988. p. 428.

4 Uo. p.431.

5 Almási Miklós: Az újkonzervativizmus ellenzéke. In: A 80-as évek kapitalizmusa. Kossuth, 1985. p. 268.

6 Ripp Géza: Imperializmus és reformizmus. Kossuth, 1982. p. 369.

7 Varsányi Gyula: Ök nem temetik (Angol és amerikai szerzők a szo­cializmusról). Népszabadság, 1989. december 7. p. 9.

8 Uo.

9 Robert L. Heilbroner: Examining Stein's Proposals. Challenge, 1989/4. p. 10.

10 John Kenneth Galbraith: The Modern Dialectic: Ideology and Economic Reality. kézirat, p. 12.

11 Ankerl Géza: A mai tőkés gazdaságirányítás. Kossuth, 1989.

12 Samir Amin: Nem válság, hanem válságok. Béke és Szocializ­mus, 1989/9. p. 75.

13 Uo. p.74.

14 Karl Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. Kossuth, 1975. p. 15.

A probléma. Baloldal és nacionalizmus

Több mint száz éve esik szó a nemzetek összeolvadásáról, a világpia­con végigfutnak az egységesítő divatok – s a nemzeti indulatok mégis ott vannak a legifjabb, e divatok által is békére, megértésre nevelt nemzedékek között is. Nemcsak a nemzeti létüket most kóstolgató harmadik világbeli népeknél, nemcsak a vallási fanatizmus által is összefogott mohamedán népeknél, de Kelet-Európa évtizedeken át internacionalista zászlók alatt meneteltetett népei között is; s a pilla­natok múlva egyesülő Nyugat-Európában sem kevésbé, ahol a német egységről sokaknak a német fasizmus veszélye jut eszébe, ahonnan kiűzik a törököket, ahol megverik a pakisztániakat, ahol őrjöngve dúlják szét a zsidók sírjait, s ahol angolok és írek, spanyolok és baszkok engesztelhetetlen gyűlölettel néznek egymással farkasszemet.

Ismerjük a történelmi szemlélet igazságait: A „nemzet" törté­nelmi kategória, társadalmi formákhoz kötött, mai formájában a tőkés társadalom terméke. A tőkés társadalomé, de a nemzeti kérdés ter­mészetesen fennmaradt az orosz forradalom után is, hiszen fennma­radt a (tőkés) világ nemzeti tagoltsága, s a magukat szocialistának ne­vezett országok ebbe a világrendbe tagozódtak be, maguk is nemze­tekként. A nemzetek közti gyűlölség egyik táplálója az a verseny, amelyet a világpiac indukál, s az olyan társadalmi szerveződésekben, mint a Szovjetunió, e verseny csak áttevődik a birodalmi elosztó köz­pont kegyeiért folytatott versenybe. De elégséges-e ez a magyará­zat? Vajon csak a (piaci) verseny a felelős? Csak (gazdasági) érdekeit védi, aki önmagát elsősorban egy nemzethez tartozásával definiálja, s kiemelt fontosságot tulajdonít annak, hogy e közösség jogait védel­mezze? A gazdasági érdekek elemzése minden esetben segít-e va­jon meghúzni a határvonalakat ott, ahol a hazaszeretet sovinizmusba, a sovinizmus elfojtása a nemzeti öntudat eltiprásába csúszik át?

A baloldal „a proletárnak nincs hazája" tétel dacos hangoztatá­sával, vagy a nemzeti kérdés másodlagosnak tekintésével gyakran mintegy a jobboldal „hatáskörébe" utalta a nemzeti kérdést, de ezzel csak saját lehetséges bázisát gyengítette. Amikor pedig – rendszerint követő helyzetben – a baloldalon is megjelent a nemzeti gondolat (gondoljunk például az első világháborúban a szociáldemokrata moz­galomban is túlsúlyra jutó honvédő irányzatra, a Kelet-Európában és a harmadik világban a baloldalon megjelent népi-nemzeti irányzatok­ra, vagy akár a jelenlegi helyzetre, amikor a mindenkori baloldal vá­lasztói s részben politikai hangadói is leginkább a nemzeti érzelmek által aktivizálódnak)¹ , nehezen találják meg elméleti kezelésének módját, s nehezen igazodnak el nemzeti érzés, nacionalizmus, sovi­nizmus határai között. (Mi az alábbiakban – mellőzve a nemzet-foga­lom kialakulásának, a nemzet-eszme történetének könyvtárnyi iroda­lom által tárgyalt szempontjait, csupán azokat a tudatszociológiai as­pektusokat szeretnénk sorra venni, amelyek a hazafiság, a naciona­lizmus, a sovinizmus jelenségeiben egyaránt szerepet játszanak.)

Nemzet és nacionalizmus

A nemzeti érzés

A nemzeti érzés az emberek többsége számára az élet teljességéhez tartozó érzelem. Létezik persze olyan kozmopolita alapállás, amely­ben ennek látszólag nincsen nyoma, ám a nemzeti érzelemhez ha­sonló azonosulás ez esetben sem hiányzik teljesen. (A világ fejlődési centrumából az egyes országok, mint például Magyarország gondjai rendkívül partikulárisnak tűnhetnek, a kozmopolita ezzel a centrum­nézőponttal igyekszik azonosulni. A gazdasági és politikai hatalom multinacionális szerveződésének korában e fejlődési centrum eleve szupranacionális, a kozmopolita számára ez az idealizált absztrakt centrum helyettesíti a nemzetet.)

A nemzeti érzés által irányított szemlélet számára viszont magá­tól értetődően a nemzet jelenti a centrumot. Ez könnyen vezet arány­tévesztéshez, partikularizmushoz. De a nemzeti elem híján is partiku­láris az álláspont: amióta világtörténelem, világgazdaság van, azóta lényegi nézőpontot csak a világrendszer egészéhez és különösen magjához viszonyítva lehet kialakítani; amíg azonban nemzetek van­nak, addig minden, a világrendszert alakító változás csak nemzetek aktivitásában jön létre. (A két szempont összeegyeztethető: ha egy amerikai űrhajós elsőként a Holdra lép, azt egyszerre teszi az emberi haladás szupranacionális élvonalának és az Egyesült Államoknak, mint nemzetnek a képviselőjeként. Vagy, hogy olyan példát is említ­sünk, amikor az élvonal és a nemzet között konfliktus feszült: mikor Batsányi azt mondja: „Vigyázó szemetek Parisra vessétek", jellegze­tes kozmopolita nézőpontot képvisel, ezt azonban a magyar nemzet felemelkedéséért vívott küzdelem jegyében teszi.) A fentiekből követ­kezik, hogy paradox megfogalmazással élve viszont a nacionalista olyan kozmopolita, aki számára a kozmoszt nemzetének keretei hatá­rolják.

A nacionalizmus a nemzeti érzés uralkodóvá tétele az érzelmek univerzumában. Ennek ősi – és az érzelmek-indulatok mélyén ma is jelen lévő – formája (ami ősi formájában persze még nem „nacionaliz­mus", hanem csak etnocentrizmus) az, amikor egy közös leszármazású, közös ősöktől „nemzett", illetve magát ekként számontartó kö­zösség idegenekkel kerül szembe, és ezek ellenében mozgósítja, összefogja tagjai emocionális energiáit. Ez a védekező jelleg érvé­nyesül akkor is, amikor egy-egy nép nacionalizmusa támadó jellegűvé válik: e támadást is igen gyakran a megtámadott részéről ráható fe­nyegetéssel indokolva. A védekező és támadó nacionalizmus közös eleme a terület kizárólagosságára való törekvés, amelynek nyilván­valóan etológiai alapjai vannak, s amely csak akkor kezd oldódni, ami­kor a hatalom nem területhez kötött forrásai (pl. a tőke főhatalmi lehe­tőségei) kialakulnak.

A nacionalizmus másik ősformája az elsősorban nomád, ván­dorló népeknél kialakult, „választott", uralkodásra hivatott nép eszméje.

E két forma egymásból is kinöveszthető. Míg az utóbbinál a nem­zeti érzés és a sovinizmus egymásba átmenetele magától értődő, a határ az első esetben sem vonható meg éles körvonalakkal, hiszen a fenyegetettség-érzés eleve ellenséges érzelmeket hoz magával a fenyegetőnek érzett erőkkel szemben. A nemzeti érzés azon hétköz­napi formája, amely egyik említett elemet sem tartalmazza, s így lát­szólag minden negativitástól mentes, pusztán azonosuló, nemes, a legtöbbünkben a felnevelő környezet által természetesen kialakított érzés (például a nemzeti közösség sikereire való büszkeség, a nem­zet bajaiban, tragédiáiban való érzelmi érintettség) tulajdonképpen csak leszelidítése e két alapformának. (A nemzeti érzés még olyan bensőséges tényezői is, mint az otthonérzés, a nyelvi-kulturális azo­nosság öröme stb. csak akkor válik nemzeti érzéssé, ha van akitől, amitől elkülönítve az otthon, az azonosság határai a nemzet határai­ként körvonalazhatók. Amit ugyanis ma nemzeti érzésként érzünk át, az eredendően nem a nemzettel, hanem a saját néppel való azonosu­lás érzelme. A népből nemzet attól lesz, hogy a közös eredet, nyelv, kultúra alapján olyan szervezeti egység jön létre, amelyet már nem egyszerűen az eredet, a nyelv, a kultúra spontán önmozgása, hanem a gazdaság, az állami jellegű politika vagy az ideologikusan összefo­gott kultúra kiépült szervezetrendszere foglal egybe. A szervezettség pedig mindig határokat is jelent: [befelé] attól lesz valami egység, hogy [kifelé] körülírt határai vannak.)

Variációk a nemzeti elfogultságra

A nemzeti érzés védekező, támadó, ill. fölényérzet-hordozó ősformái az egyes népcsoportok szembenállásának különféle fajtáihoz kap­csolódnak, minthogy a különféle történelmi körülmények a népek egy­mással való találkozásának többféle variációját hozzák létre.

a)     A szomszéd népekkel való ütközés. Ez történhet birodalmak terjeszkedésének és a velük szembeni ellenállásnak formájában (a magyar történelemben ilyen terjeszkedés elszenvedőiként kerül­tünk szembe a török birodalommal, Ausztria-Németországgal, (szov­jet) Oroszországgal, illetve történelmünk korábbi századaiban ma­gunk is terjeszkedő birodalomként jelentünk meg (pl. az egyes balkáni államok számára); s történhet nagyjából egyenrangú népek rivalizációjaként (így kerültünk szembe az első világháború után a Kisantantot alkotó szomszéd államokkal).

b)     Az uralmi helyzetből fakadó érdekellentétek a valamikori hó­dítással vagy vándorlással az adott nemzeten belülre került, a társa­dalmi hierarchiában alávetett népekkel. (A spártai-helóta, párszi-dravida viszonytól, mondjuk, a tatároknak adózó népek és a tatárok vi­szonyán át a dél-afrikai apartheidig, az előzőleg leigázott dél-afrikai feketék alávetéséig.) Az ilyen viszonyok örökösei a modern társadal­makba páriaként betagolt népek (amerikai négerek, európai cigányok stb.), amelyek ugyan jogilag többé-kevésbé egyenrangúként bevétet­nek egy-egy nemzet testébe, idegenségük azonban szociokulturális kaszthelyzetükben mintegy intézményesítve marad.

c)     Speciális helyzet, és a nemzeti érzés szempontjából a legéle­sebb reakciót váltja ki az, ha egy kasztszerűen a nemzetbe zárt, s egy­szersmind attól elkülönített közösség valamilyen szempontból ha­talmi helyzetre, vagy annak látszatára tesz szert a nemzeten belül. (Akár közvetlen uralmi helyzetre, mint Bánk idején a „gaz merániak", az angolszászok között a normann uralkodó réteg vagy Havasalföld görög uralkodói; akár csak monopóliumokra, előnyökre, arányukat meghaladó befolyásos társadalmi szerepkörre, mint a zsidók, néhol az örmények, Kelet-Ázsiában sokfelé a kínaiak, Észak-Afrikában és másutt az arabok, Afrika és Ázsia egyes országaiban a pakisztániak, indiaiak.)

Általános szabálynak tekinthető, hogy az egyes népeken belüli kisebbségekkel szembeni érzések akkor válnak kiélezettekké, amikor az adott nemzetiség vagy egyéb etnikum, kulturális jellegű kisebbség az uralkodó nemzeti közösséghez képest szignifikánsan kedvező vagy szignifikánsan kedvezőtlen helyzetben rögződik. Az idegenség, a társadalmi helyzet kulturálisan is jellemezhető eltérése nemcsak felerősíti, de közvetlen veszélyként, ellenséges fenyegetésként reali­zálja a nemzet egységét gyengítő társadalmi ellentéteket, az „ide­gen" nemzetiséghez való viszonyba transzponálja, illetve erre a vi­szonyra redukálja őket.

De még mikor objektíve nincs is előnyben a kisebbség, a domi­náns nemzet elnyomott, kedvezőtlen helyzetű rétegei akkor is hajla­mosak elnyomatásukat továbbadni valamely kisebbségnek. Mivel az elnyomatást senki sem maga választja, azt mindig hozzá képest ide­gen erők valósítják meg, így a nemzeti azonosulás érzést nem nehéz arra használni, hogy az elnyomatás elleni indulatot – az idegenséget megszemélyesítve – valamely „idegen" csoport ellen fordítsa a domi­náns nemzet tagja. Saját megalázottságát, alávetettségét az „idegen fölébe kerekedésének" tulajdonítsa, s így azt az elnyomást, amit ő kezd gyakorolni az „idegen" fölött, a méltánytalanság elleni lázadás­nak, önmaga felszabadításának fogja fel. (Ne csak az antiszemitiz­mus hagyományos érveire gondoljunk, a cigányellenességnek is je­lentős „érve" a cigányokkal való „igazságtalan kivételezés" meg­szüntetésének követelése, de ugyanezek a vádak hangzanak el pl. az erdélyi magyarsággal szemben is.)

A tolerancia lehetőségei

A nemzeti érzés azonban nem szükségképpen vezet xenofóbiához. A nemzeti közösségbe és kultúrába való belekerülés, belegyökerezés ugyan természetadta viszonyként különíti el a nemzetbe beletartozók és azon kívül állók körét, de minthogy az ember identitásérzését más, hasonlóképpen meghatározó közösségek, kulturális egységek is ma­gukhoz vonják (vallási, kultikus közösségek, ideológiai, politikai kö­zösségek), az, hogy ezek átmetszik a nemzeti közösségek határait, ha nem szünteti is meg, de legalább átértelmezi, relativizálja a nem­zeti hovatartozás természetadta meghatározó jellegét. Ez azt is jelen­ti, hogy a nemzeti azonosulás természetadta voltának fennmaradása mellett a nemzeti elkülönülés ettől eredete szerint elválaszthatatlan természetadta jellege feloldódik, megszűnik. (Mikor a kereszténység a „választott nép" ideológiáján alapuló nemzeti elzárkózást feloldva, a választottságot ideológiai választáshoz köti, ez nemcsak egy inter­nacionális ideológiai közösség megszületését teszi lehetővé, hanem azt is, hogy a nemzethez, etnikumhoz tartozás vállalása és átélése együtt járhasson a saját nemzeten-etnikumon kívüliek szempontjai­nak belső átélésével (az azonosulás rájuk-kiterjesztésével) is. Ezt a lehetőséget, a nemzeti azonosulás és a nemzeten kívüliekkel való azonosulás egyidejűségét minden internacionális ideológiai közös­ség létrejötte magában hordja, és ez egyáltalán nem azonos a nemze­tek feletti szempontok abszolutizálásával, a nemzeti szempontok leki­csinylésével, a nemzeti azonosulás tagadásával.² A nemzetek külön­bözése, a valahova tartozás, mindenesetre az elkülönülés utáni lé­pésként az azonosulást is lehetővé teszi. A győzelem örömének át­élése képesít mások győzelmének értékelésére, a kisebbségi sors keserveinek átélése képesít mindenféle diszkrimináció elleni tiltako­zásra.

Van tehát egy természetes, a saját közösséggel azonosuló ér­zés, ami nacionalista ütközéssé, másokkal szembeni gyűlölködéssé válhat, de a történelem kitermelte azokat a formákat is, amelyek el­lene hathatnak annak, hogy az önazonosság egyik meghatározója, a saját néphez kötődő, nyelvvel, kultúrával való azonosulás negativitásba, mások elutasításába, kirekesztésébe csapjon át. Ha azonban több lehetőség is van, akkor nem kerülhetjük meg azon tényezők to­vábbi vizsgálatát, amelyek a nemzeti érzést az intoleráns formák vá­lasztása felé mozdítják.

Hatalom és nacionalizmus

Ezen tényezők egy része kétségkívül a hatalommal függ össze. A ha­talom, mióta csak a népek hatalmi helyzetekkel rendelkező or­szág-szervezetekben élnek, legitimitását arra alapozta, hogy ő a nép, a közösség szimbóluma, képviselete. Ez az elfogadtatni kí­vánt azonosság a nép és a hatalom között megkívánja, hogy a nép is a hatalom szimbólumaként, képviseleteként tételezze ma­gát a világban. (Ez az összefüggés pl. a magyar Szentkorona-esz­mében igen tiszta formában tetten érhető.) Könnyen belátható, hogy e szempont érvényesítése eleve más csoportokkal való szembeállí­tást hord magában. Amikor pedig a hatalom nem nemzeti – hanem pl. több nép fölött uralkodik -, akkor természetes érdeke az ellene for­dulni képes erők leszerelése, egymás ellen kijátszása, az „oszd meg és uralkodj" – vagyis megint csak a népeket szembeállító érdek.

A hatalom formái természetesen történetileg változnak, s ezzel együtt változik az is, hogy a patriotizmust miképpen mozgósítják. Van egy olyan álláspont, amely szerint – éppen e jelentős különbségek miatt – a polgári korszakot megelőző formákra nem is jogosult a „nem­zet" vagy a „nemzeti érzés" kifejezések használata. Jóllehet a koráb­bi, főleg a feudális „nemesi nemzet" megjelenése előtti történelmi kor­szakokban valóban nem beszélhetünk modern értelemben vett nem­zetről, s visszafelé haladva az időben, elérünk a pontig, amelyen túl magával az elnevezéssel sem találkozunk, úgy gondoljuk, mégis jo­gosult az egyszerűség kedvéért mindvégig „nemzeti érzés"-ről be­szélni a saját néppel mint gazdasági, politikai, kulturális szervezeti egységgel való azonosulás különböző formáinak jelölésére. (Szűcs Jenő „etnikai csoporttudat"-ként különíti el a nemzet előtti formát, hangsúlyozva, hogy ez még nem etizált és nem politikailag áthatott forma; amiről azonban mi beszélünk, az éppen azon érzelmi sík, amely közös a korai és a mai formákban.)

A polgári uralmi formának egyik sajátossága, hogy a nemzethez való viszony kettős formáját teremti meg. A tőke egyrészt internacio­nális: nemzetközi piacokat és tőkeáramlást teremt, és egy síkon fel­oldja az egyének identitásának népi (nemzeti) rögzítettségét; más­részt nemzeti piacokat és nemzeti tőkecsoportokat, nemzeti tőkeér­dekeket hoz létre, amelyek képviselete – a mindenkori hatalmak mód­ján – érdekeltséget teremt a nemzeti alapon való szembenállásban.

Nemcsak politikai természetű hatalmi érdekekről van persze szó. Ha – mint pl. 5. számunkban tettük – megkülönböztetjük a kultúrnemzet, az államnemzet és a gazdasági nemzet fogalmát, szá­molnunk kell azzal, hogy ezek egybe nem esése eleve minden­kori konfliktusforrás. Ha a gazdasági nemzet szélesebb, mint a poli­tikai, ez nemzeti mozgalmakat indukálhat azon erőkkel szemben, amelyek ellene hatnak a gazdasági nemzet politikai egyesítésének, a politikai nemzet kiterjedésének. (Ilyen erők játszottak pl. szerepet a német vagy olasz egység létrejöttében.) Hasonló mozgás indul be akkor is, ha a kultúrnemzei terjed túl az államnemzet határain. (A né­met és olasz példa ebben az esetben is érvényes, de ez a helyzet, ill. ennek megoldatlansága jellemzi a magyar-román, örmény-török és még sok más viszonyt.) Ha viszont a gazdasági vagy a politikai nem­zet szélesebb, mint a kultúrnemzet (ez a helyzet minden olyan nem­zeti piacon, ahol nemcsak egy nép van jelen), ez asszimilációs nyo­mást hoz magával a domináns kultúrnemzeten kívül eső népességgel szemben. Mivel a tőke internacionális „oldala" következtében a pol­gári társadalomban a gazdasági egységhatárok állandó mozgásban vannak, így a különböző konfliktusformák valamelyike szinte állan­dóan napirendre kerülhet. Meg kell azonban jegyezni, hogy a „tipikus" megoldási logikákon kívül vannak azoktól egészen eltérő megoldá­sok is, mint pl. Svájc, ahol az államnemzet úgy metszi át az egyes kultúrnemzetek határait, hogy azok harmonizált együttműködését te­remti meg; vagy az USA, ahol a kultúrnemzetek teljes asszimilálása nélkül is lehetséges volt a gazdasági és államnemzet olyan kiterjedé­se, amely végül egy új meta-kultúrnemzet kialakításához vezetett.

A variációk továbbgondolhatok. Mindebből azonban az is követke­zik, hogy a hatalom fogalmát is differenciáltan kell kezelni: a nemzeti érzés ütközésekben való felhasználásában nemcsak a politikai hatalom lehet érdekelt, hanem a gazdaság mozgatói is, s azok is, akiknek helye a munkamegosztásban az adott kultúra őrzése, képviselete, terjesztése.

A tőkés társadalom az első, amely tudatosan törekszik a nemzet három metszetének egyesítésére, politikává, politikai céllá fordítva (ezáltal tudatossá-akaratlagossá téve és igen felerősítve) ezt a törek­vést (a feudális vagy még korábbi uralmi törekvések, a földszerző, rabszolgaszerző háborúk éppen hogy mindjobban összekeverték ezeket a metszeteket).

Ugyanakkor a polgári társadalom belső fejlődése az, amely – mint utaltunk rá – végérvényesen szét is választja egymástól ezeket a szempontokat. A gazdasági folyamatok a nemzeti piacok megszerveződése után véglegesen túllendülnek az államnemzeti határokon, az egységesült világpiactól a tőkés rendszeren belül nem lehet visszahúzódni nemzeti keretek közé. Az államnemzetek fenntartásában viszont a tőke már csak a konkurencia elve miatt is érdekelt, s szük­ségképpen hat ez irányban az az érdekellentét is, amely az egyes tő­kések, tőkéscsoportok és a tőkés világrendszer; a helyi termelés és a világkereskedelem között állandóan fennáll (bár az egységesülés, valamiféle fúzió a politikai nemzetek között is követni látszik a gazda­sági folyamatokat: Egyesült Európa stb., a világ teljes egységesülése az egyenlőtlenségekre épített tőkés rendben nem képzelhető el). A kultúrnemzeteknek semmiképpen, és semmilyen rendszerben sem érdekük a felolvadás.

Kultúrnemzetek önfenntartása azonban önmagában sosem válik ütközések forrásává. Ütközés – mint ez valamilyen formában az e számunkban olvasható kerekasztal-beszélgetésen is el hangzott – ak­kor lesz, amikor a kultúrnemzeti önfenntartó törekvések államnemzeti szempontokhoz kapcsolódnak: vagy úgy, hogy egy kultúrnemzetet az államnemzet el akar nyomni, vagy, a másik oldalról, ha a kultúrnemzet érdekvédelme államhatalmi támogatást kap. Ennek lehető­sége mindig fennáll, nemcsak nemzeti despotikus rendszerekben, de akkor is, ha egy társadalomban a parlamentáris demokrácia több­ségi-elve úgy érvényesül, hogy egyes pártok nemzeti pártként léphet­nek fel (ami magában hordja azt a lehetőséget, hogy más pártokat nemzetietlennek nyilvánítsanak). Ebben az esetben ugyanis nyilván­való, hogy a többségi nemzet eleve képviseleti dominanciába kerül, a kisebbséget pedig az a veszély fenyegeti, hogy „demokratikusan diszkriminálják". Itt az egyik, többek által javasolt megoldás a kisebb­ségi jogok túlvédelme, a pozitív diszkrimináció biztosítása, ennél azonban talán még szerencsésebb annak kizárása, hogy a politikai többség és a nemzeti többség, illetve a politikai kisebbség és nemzeti kisebbség egybeeshessenek.

Persze egy-egy nemzet uralmát mások felett nemcsak nemzeti pártok tudják megvalósítani. A jelenlegi állapotban az állam hatalma – hiszen nemzetállamokról van szó – a domináns nemzetet eleve ural­kodó helyzetbe hozza kisebbségeivel szemben. Ez az uralom lehet ugyan nagyon toleráns is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy – az állam intézményrendszere a domináns kultúrnemzethez kötődvén – a kisebbségnek csupán az élet egyes szeleteiben van módja a saját nemzetiségén, etnikumán át teljes azonosságban lenni a világgal, ott­hon éreznie magát hazájában. A társadalom igen sok viszonyát csak a domináns nemzethez tartozással, kettős és ebből fakadóan gya­korta konfliktusos identitással tudja átélni. (Ez alól csak a teljesen ho­mogén nemzetek, illetve a teljesen egyenrangú nemzetek, nemzeti­ségek, etnikumok Svájc-típusú államszövetségei a kivételek.) A nem­zetállami jelleg mindig magában hódja azt a lehetőséget is, hogy az ál­lamhatalmat soviniszta, intoleráns mozgalom, csoport ragadja meg (akár teljesen demokratikus úton), s ez nyilvánvalóan rendkívül hátrá­nyosan érinti a kisebbségeket. A probléma megoldásához tehát a kulcselemet a nemzeti jellegnek az államhatalomtól való elválá­sában, az állam e tekintetben is teljes szekularizációjában láthat­juk. Mert, ahogy a demokrácia kizárja azt, hogy az állam egyetlen vallás kizárólagos uralma alatt álljon³ (még ha az abszolút domináns is az adott országban, mint Francia-, vagy Olaszországban), ugyan­így kellene érvényesülnie annak a ma még talán szokatlan elvnek is, hogy az állam legyen független a nemzeti szempontoktól, és akkor se legyen egy kultúrnemzet állama, ha polgárai kizárólag az adott kultúrnemzet tagjai. Nem a nemzeti érdekek kifejezését, érvényesítését, ennek jogosságát és szükségességét tagadjuk, hanem azt, hogy en­nek az államhatalomhoz kell kötődnie. E tekintetben az ily módon „szekularizált" állam esetén is felléphetnek érdekütközések az egyes nemzeti-etnikai közösségek között, de egészen más súllyal és ered­ménnyel történik ez, ha egyik nemzeti érdek sem bír állami, hatalmi, politikai, tömegszervezeti erőtámogatással, és annak megszerzésére sincs módja. (Természetesen az államhatalomnak a nemzettől való ilyen szekularizációja csak akkor jelenthet megoldást, ha nem jár együtt azzal, hogy az államhatalom más nemzetek érdekeit szolgálja ki, s nem törekszik valamely fiktív metanemzet szempontjainak uralmi helyzetből való érvényesítésére sem.)

Kelet-európai vagy világprobléma?

Ma a világban éppen ellentétes folyamatoknak lehetünk tanúi: miköz­ben Európa az egységesülés felé tart, egyes államhatalmak nemzet­állami jellege erősödni látszik.

Kelet-Európában évtizedeken át látszólag a nemzeti érdektől szekularizált államok álltak fenn, hiszen az internacionalizmus ezen államok hirdetett ideológiája volt. Jól tudjuk azonban, hogy ez az inter­nacionalizmus ha csak részben is, de jelentős részben egy nemzetál­lam, az orosz birodalom érdekeinek eufemisztikus kifejezése volt. Az államhatalmak valóban elfojtották a nemzeti törekvéseket (az oroszo­két is), de közben mégis egy nemzetállam (az orosz) szempontjait tet­ték uralkodóvá, kísérletet téve egy gazdasági metanemzet kialakítá­sára (és a Szovjetunió határain belül – ill. 56-ig azon kívül is – a kultu­rális-nemzeti egységesítésre is). Az orosz birodalomtól független „szocializmusokban" hasonló volt a helyzet. Mikor 56 után az alávettetés kissé lazult, az egyes államok maguk is mérsékelten nemzeti irányra váltottak a gazdaságban és politikában, jóllehet Szabó Miklós: „Nemzettudat-problémák" című tanulmányának (in: Politikai kultúra Magyarországon, 1896-1986, 1989. Medvetánc Könyvek) teljesen igaza van abban, hogy eközben továbbra is (sőt a manipuláció mód­szereit tekintve a korábbinál erősebben is) gátakat állítottak a spontán nemzeti mozgalmak – vagyis a kulturális nemzet önfenntartási moz­galmai elé (s különösen az elé, hogy a kulturális nemzeti és az állam­nemzeti szempontok összefonódjanak).⁴ A szovjet tömb összeom­lása egyrészt a központi hatalom által elnyomott magántulajdon-elvű és vallási törekvésekkel együtt a – szintén elfojtott – nemzeti szelle­met is felszabadítja, és nem csodálható, ha mindezek a tendenciák úgy süvítenek elő, mint hirtelen kidugaszolt palackból; másrészt (mint erről Krausz Tamás is irt az Eszmélet 5-ös számában) szervesen gyö­kerezhetnek ezek a nemzeti törekvések a nemzeti-állami bürokráciák által évek óta előkészített talajban is.

Kelet-Európa sajátos átalakulásában egyszerre történik kísérlet egy negyven év előtti világállapothoz való visszatérésre, hiszen ha az adott évtizedeket teljességükben kudarcnak nyilvánítják, ebből logi­kusan következik, hogy az általuk megszakított történelmi szálakat: életpályák, intézmények, társadalmi helyzetek (például a középosz­tály-helyzet), ideológiák (például az egyháziasított marxizmus-leni­nizmussal lecserélt vallás) megszakított szálait kell újracsomózni; s egyszersmind folytatódik is a Nyugat-Európában kifejlett nyilvános­ságformákat, civil társadalmi szerveződéseket nélkülöző kelet-euró­pai politikai életforma, amely az embereket elsősorban tömegként ke­zeli, tömegként mozgatja, s ez igen kedvez mindenféle türelmetlen­ségnek, így a nemzeti türelmetlenségnek is.

Kelet-Európa nacionalizmusai többnyire kisnemzeti, a Biroda­lom visszavonulása után részben a volt birodalmi központ, vagyis az oroszok ellen forduló nacionalizmusok, a rend felbomlása azonban versenyt is beindít közöttük. A hegemónia-viszonyok tisztázatlan­sága fellobantja a vetélkedést, s mivel nem lehet tudni, hogy a nagy­nemzeti nyomásból szabaduló kisnemzetek közül melyik képes rela­tíve nagynemzeti helyzetbe kerülni a többiekkel szemben – (a „kis" és a „nagy" itt, nem méretet, hanem geopolitikai szerepet jelent) -, meg­indul a verseny ezért a szerepért is, így a kelet-európai nacionalizmu­sok (újra) kiéleződnek, egymással szemben is. A támadó és véde­kező pozíciók ebben a versenyhelyzetben még nagyon elkentek, bi­zonytalanok, de mivel az erőviszonyok sem rögzítettek, mindegyik fél képes a maga védekező fenyegetettség-érzését különösebb expan­ziós szándék nélkül is támadó agresszivitássá változtatni.

Ugyanakkor egész Kelet-Európa veszélyhelyzetben, a fejlett Nyugathoz képest a pillanatnyilag csak alávettetésre alkalmas provin­cia szerepében van. így az ebből az egyenlőtlen viszonyból származó védekező ösztön is működik: ez részint a nacionalizmus ókonzerva­tív, a prekapitalista hagyományokhoz hátráló antinyugatos formáit hívja életre (s kínálja ezeket furcsa, s persze elfogadhatatlan szövet­ségesül a megalkuvástalanul antikapitalista baloldaliak számára); másrészt transzponálja a Nyugattal szembeni nyomasztó tehetetlen­ségérzést s az ebből a frusztrációból fakadó agressziót saját, frusztrálónak érzett kisebbségeihez fűződő viszonyába. Ezekkel szem­ben biztosan nagynemzetként léphetnek fel a térség államalkotó nemzetei.⁵

Kelet-Európában tehát a nacionalizmus reneszánszának közvet­len, helyi okai is vannak, amelyek közös nevezője az orosz birodalom összeomlásával keletkező új helyzet: a gazdasági és politikai meta-nemzet helyén az egyes kultúrnemzetek gyorsan ki akarják terjesz­teni a maguk gazdasági és politikai nemzeteinek cselekvésterét. De ha ma á nacionalizmus feléledéséről beszélünk, nemcsak erről van szó. A nemzeti gondolatnak valóban világszerte is divatja van. A pán-európaizálódás, amíg csupán csöndes, szerves folyamat volt, ellene hatott a nemzeti partikularitásoknak, mihelyt programmá vált, feléb­resztett ellentendenciákat is. Mint e számunkban többször is szó esik róla, még inkább felébresztették a nemzeti öntudatot a világ globalizá­lódásának olyan következményei, amelyek az életstílus és a körülmé­nyek uniformizációjaként váltak nyilvánvalóvá (kifejezve a gazdasági és kulturális egységek egyre növekvő különbségét), s mivel a világ fe­letti hegemóniát nagyrészben az Egyesült Államok birtokolta, az uniformizációval szembeni tiltakozás mint az amerikanizálódás elutasí­tása fogalmazódhatott meg. (Ezzel az amerikanizálódással szemben még Pán-Európa is egy kitágított keretű, nemzeti jellegű ellenállás „meta-nemzete".)

A globalizálódás másik következménye a bérmunkás-népván­dorlás, a harmadik világ népeinek egyre növekvő jelenléte az „első vi­lág" országaiban. Ez ellen a xenofóbia jegyében ugyancsak mozgósult a nemzeti ellenállás: a németeknek a váratlanul gyors újraegyesítéstől megzavart, de azért jelentős önmaguk felé fordulása, az angliai faji zavargások, Le Pen franciaországi térnyerése juthat eszünkbe, de szinte minden nyugat-európai országban az utóbbi évek nemzeti, ill. partikulárisra, bezárkózó mozgalmak előtérbe kerülését hozták (az osztrák nemzetiek térnyerésétől a svédországi Skone Párt sikereiig). A vándormunkások, bevándorlók elleni fellépés elsősorban réteg-"érdekvédelem": bérmunkások és kistermelők, kiskereskedők és kultúrnemzet-fenntartó szerepükből élő értelmiségiek tiltakozása a be­áramló konkurencia ellen.

A tőke ugyanis nemzetköziesül, a többi társadalmi csoport azon­ban jóval kevésbé: a farm, a bolt helyhez kötött, a munkások túlnyomó többsége is saját hazájában dolgozza végig az életét, s a munkásosz­tály korántsem oly mértékben internacionális, ahogy erre Marxék szá­mítottak. Létrejönnek persze a munkások különböző kultúrnemzeti csoportjainak kapcsolatai; politikailag a különböző Internacionálék szintén megteremtik e kapcsolatot; mindezek azonban nem válnak erősebb tendenciákká mint a nemzetiek, mert ezek a társadalmi moz­galmak – a tőke jelentős részétől eltérően – gazdaságilag elsősorban nemzeti rendszerekhez kötődnek. Igazából csak a munkásmozgalom pártjainak, apparátusainak van bizonyos nemzetközisége, maga a munkásmozgalom egy-egy szolidaritási akción túl csak igen ritkán működik internacionálisan.

De ha már a munkásság szerepéről szó esett, a többi réteg nacio­nalizmusát is érdemes szemügyre venni.

A nemzettudat rétegei, rétegek nemzettudata

Az egyes társadalmi rétegek igencsak eltérő nacionalizmusát már csak azért is el kell különítenünk, mert az egyes nemzetekben létre­jövő szellemi összhatás ezek arányának és viszonyának függvénye. A nemzeti szellem először is mindig és mindenhol nagyon erősen kö­tődik a parasztsághoz. Ahogy a termelési lánc alapjait a mező- és er­dőgazdaság képezi, ahogy az élet legfőbb szükségletei a mezőgaz­daság termékeire épülnek, a térben körülhatárolt letelepedésű nem­zetek is a „földből", illetve a földdel összefonódott népesség otthontu­datából nőnek ki. A paraszti nemzettudatban a természetadta jelleg dominál, számára a nemzethez való viszony nem reflexiós viszony, hanem közvetlen azonosság. A nemzet ebben a rétegtudatban élet­erőt jelent, mely az egyes emberek erejéből táplálkozik, és egyszer­smind azokat feltölti.

Az értelmiségi vagy középosztályi nemzettudatban természet­szerűen a kultúrnemzet-jelleg az uralkodó. A nemzet elsősorban kul­turális hagyományait és aktuális kulturális-szellemi készletét jelenti, a parasztság is kultúráján keresztül, illetve a paraszti nemzettudatra reflektáltan (a romantikus nemzettudatban mint az őserő hordozója) jelenik meg.

Az uralkodó osztályok nemzettudata mindig erő kiáramoltató, ha lehetőség van rá, expanzív jellegű. Az a társadalom jellegétől függ, hogy a dicsőséghez kötődik-e ez, mint a nemesi nemzettudatban, vagy a nemzet sikerességéhez, tőkeerősségéhez, mint a polgári-tő­kés nemzettudat esetében. Minden esetben az alávetett osztályokhoz való viszonyt igyekeznek áttenni a nemzetek közötti viszonyba is, és az valóban mellékes körülmény abból a szempontból, hogy magának a nemzetnek az értelmezése, ezen értelmezés kifejeződése is külön­böző az egyes társadalmi formákban (hiszen egyik esetben a „nem­zet" lényegében a hódítani képes nemesi renddel azonos; a másik esetben a tőkés társadalomban – mivel itt az expanziót a tőke hajtja végre – a „nemzet" kiterjed mindenkire, aki be van kapcsolva a tőke létrehozásának folyamatába).

A nacionalizmus külön formáját képezi az államnacionalizmus. Az államnemzetek kialakulásával önállósul ezen államok irányító (po­litikai, katonai, adminisztratív) apparátusa, amelynek elsődleges funkciója az állami keretekkel meghatározott, az állami szempontok­kal összefont nemzeti érdekek képviselete. A réteg tudatában a nem­zet azonosul az állammal. Ez a gondolkodás érzéketlen a nemzet mo­rális, kulturális, sőt vitális megközelítése iránt, viszont nacionalista­ként léphet fel a nemzetek, illetve államok egymás közti viszonyában.

Van a nacionalizmusnak egy ötödik formája, melyet korábban „kispolgári" nacionalizmusként határoztak meg, mivel azonban jelle­gét korántsem a kistulajdon megléte vagy hiánya befolyásolja dön­tően, pontosabb konzum-, vagy fogyasztói nacionalizmusnak hívni; arról a tömegkommunikációs és egyéb szellemi divatbefolyásoktól irányított rétegről van szó, amelyet elsősorban fogyasztói viszonya határoz meg a társadalomban (legyen bérmunkás, hivatalnok, mun­kanélküli vagy kistulajdonos), s az ideológiákhoz is elsősorban fo­gyasztóként, kurrens hatások befogadójaként viszonyul. Számára a „nemzet" is a fogyasztás tárgya: az ember nemzeti szimbólumok (zászlók, címerek, himnuszok, szertartások, legendák) formájában bekebelezi, magához köti, magánélete rekvizitumai közé rendezi nemzetét.

Mindegyik fajta nemzettudatnak megvan a maga elutasítás-for­mája, intolerancia-formája is. A paraszti nemzettudat ellenségképe az életerő elszívásával fenyeget. Az értelmiségi nemzettudat a nemzeti kultúra sorvadása ellen mozgósul. Az uralmi nemzettudat konkuren­ciát érzékel, és versenytársait igyekszik maga alá helyezni, leminősí­teni. Az állami nacionalizmus (amely maga is egyfajta uralmi naciona­lizmus) szintén konkurenciát lát, de ellenségeit elsősorban mint az ál­lam ellen fellépőket érzékeli, más államok aknamunkáját feltételezi, kémeket, hazaárulókat, államellenes összeesküvőket szimatol. A konzumnacionalizmus az ellenségességet is ott érzékeli, ahol aszó szoros értelmében vett fogyasztásában vagy ideológia-fogyasztásában korlátozzák, valamit elvesznek előle.

*

Ha egy társadalomban eluralkodik a nacionalizmus, mindegyik réte­get a maga alapállásán keresztül mozgósítja. Kelet-Európában ma az értelmiség a politikai folyamatokat uraló erő, ezért a domináns nem­zeti érzésformák is az értelmiség kultúrnemzet-központú megközelí­tésmódjával jellemezhetők, ehhez kapcsolódnak a tömegek elsősor­ban konzum-nacionalizmus formái. Közeljövőnk egyik nagy kérdése, hogy az értelmiség megőrzi-e vezető szerepét, vagy a dominancia egy új (tőkés) uralkodó osztály, esetleg egy erős új államhatalom ke­zébe csúszik át: természetesen mindegyik variáció eltérő konzekven­ciákat jelent a nemzettudat formáinak alakulásában is.

*

Figyelembe kell venni azt is, hogy persze a rétegek sem statikusak. A rétegek közti mozgás, a mobilizáció maga is forrása lehet a naciona­lizmusnak. Az a mobilizációs folyamat például, amely Magyarorszá­gon a 40-es, 50-es években lejátszódott, együtt járt a nemzeti tudat mobilitásával is. A 30-as években a társadalom alávetettjei is a nem­zet tagjai voltak, az ún. „keresztény nemzeti" ideológia ennek hang­súlyozásával, a nemzethez tartozás értékével kompenzálta alávetett­ségüket. Ez a nemzethez tartozás azonban csak passzív státust je­lentett: a felső- és középosztályon kívüli rétegek nem voltak részesei a nemzettudat alakításának. A társadalmi mobilitás a nemzettudatot is aktivizálta a felemelkedő rétegekben. Az így kialakuló friss nemzeti érzés lényege az alakítóhelyzetbe kerülés élménye és igénye volt, az aktív szerep igénye egy olyan közegben, ahol eddig is otthon érezték magukat. Ezt a törekvést csak erősítette, hogy az 50-es, 60-as évek­ben a hatalom többé-kevésbé korlátozta, visszafogta ezeket a törekvéseket. De nemcsak a hatalom által leeresztett sorompókról volt szó. Magyarországon, mint minden félgyarmati helyzetben volt országban, mindig is külön problémát jelentett a világgazdasági cent­rummal kulturálisan közvetlenül érintkező főváros és a vidék törté­nelmi fáziskülönbsége. A paraszti környezetből értelmiségivé váló ré­teg (mint minden értelmiség) saját élménykultúráját igyekezett objektiválni. Mikor azonban azt tapasztalta, hogy ezt az élményanyagot folytonosan leértékelik, ezt – jogosan – a nemzeti teljesítmény leérté­kelésének értelmezte. Mivel azonban a nemzetnek a világgazdaság­ban alárendelt helyzetét nem látták változtathatónak (nem látszott, hogy miképpen lehetne változtatni), ezért a problémát csupán pszichikailag próbálták kezelni, elsősorban a nemzetietlen kulturális hatások (tehát nem annyira a nemzeti teljesítményt leértékelő külső tényezők, mint a leértékelést kifejező, közvetítő kulturális hatások) ellen moz­gósítva. (Annyiban kétségkívül jogosan, hogy a nemzeti lemaradást nem lehet a nemzeti feltételek iránti érzéketlenség mellett felszámolni.)

Más módon kötötte egzisztenciáját a nemzeti érzéshez az a ré­teg, amely deklasszálódott a 45-47-es fordulat után, s szerepe visszaszerzéséhez a partállam által korlátok közé szorított, sok vonásá­ban támadott nemzeti szellem őrzését, az ebben való megkapaszko­dást látta az egyetlen esélynek. (S hogy ez valóban esély volt a lesúj­tott középosztály számára, ez a 80-as évek végére be is bizonyo­sodott.)

Hasonló kapaszkodót jelentett a nemzeti tudat az1 elszegénye­désnek kitett kisemberek számára is: a tömegekben kialakított fo­gyasztói alapállásban (amelyben a fő fenyegetettség a lehetőségek elvesztése) a nemzeti tudat olyan birtok, amelyet nem lehet elvenni, a valóságos lehetőségvesztések, a kialakuló szociális feszültségek vi­szont az idegenekre háríthatók: a „munkalehetőségeket elbitorló és az életkörülmények biztonságát és rendjét veszélyeztető cigányokra", a „tisztességes magyarok elé tolakodó és azokat kiszorító zsidókra", a megszálló oroszokra, az állam tartalékaiból támogatott harmadik vi­lágbeliekre, a fővárost sötét üzleteikkel elárasztó arabokra, a „nem dolgozó, ehelyett nálunk ószereskedő lengyelekre", és persze „a ma­gyarságot sorvasztó románokra" és a többi szomszédra.

Nemzet és baloldal

Itt térhetünk vissza kiindulópontunkhoz: mit kezdhet a baloldal a nem­zeti kérdéssel? E tekintetben nem kapcsolódhat máshoz, mint ahhoz a szellemi vonulathoz, amely a nemzeti kérdést a társadalmi emanci­pációval kapcsolja össze. Bibó István a zsidókérdéssel kapcsolatban igen lényeglátón hangsúlyozta, hogy aki bármilyen asszimiláció szük­ségességéről beszél, ebbe bele kell értenie az alávetett társadalmi ré­tegek asszimilációját is, mert az ugyanolyan nehézséget okoz, mint egy nemzeti kisebbség asszimilációja. Ugyanerről korábban Jászi Oszkár azt emelte ki, hogy aki a zsidók arányszámának visszaszorítá­sát szorgalmazza, annak ehelyett inkább a parasztság érdekérvénye­sítésének (értsd: minden alávetett réteg érdekérvényesítésének) nö­velését kellene előmozdítania. A lényeg az, hogy a nemzeten belüli nemzeti jellegű egyenlőtlenségek, többségi-kisebbségi viszonyok el­választhatatlanok a nemzeten belüli társadalmi egyenlőtlenségektől, hatalmi viszonyoktól, azok kifejeződései, következményei és tovább-fokozói, s a megoldásnak ezekre a társadalmi viszonyokra kell irá­nyulnia. Nem lehet kezelni a zsidó- vagy cigánykérdést vagy bármi más kisebbség kérdését anélkül, hogy azon rétegek sérelmét, ame­lyek e sérelmeket a zsidó- vagy cigányellenesség torz formáiba transzformálják, ne orvosolnák. Ugyanez érvényes a nemzetek kö­zötti viszonyban is: az egyes nemzetek közötti egyenlőtlenségek és ütközések a világrendben érvényesülő – gazdasági, politikai és kulturális egyenlőtlenségekben érvényesített – társadalmi igazságtalanságból és egyenlőtlenségből fakadnak. (Konkrét for­máikban persze ezek sem mindig azok között robbannak ki, akik kö­zött a valóságos érdekellentét van: a divide et impera a hatalmi pozí­ciókban lévők eszközeként majdnem mindig beválik.)

A nemzeti érzés, az otthonérzés átélését, a nemzetek között is érvényesítendő társadalmi igazságosság érzelmi alapjait külön kell választani a politikai nacionalizmustól, amely éppen a nem­zetek közti egyenlőtlenség és igazságtalanság létrehozásának eszköze. A nemzeti érzés csak annak a szabadságigénynek, az em­ber azon természetes törekvésének része, hogy minden, identitását meghatározó minőségében szabadnak és egyenrangúnak, senki által sem korlátozottnak érezhesse magát. Mihelyt a „nemzeti" prog­rammá változik, ez egyrészt konzervativizmus felé visz (s ezért a baloldalnak itt el kell válnia tőle) – konzervativizmus felé, hiszen a nemzeti érzés annyiban természetes, amennyiben adottság, vele-születettség, illetve a valahová tartozás vállalása, s mint ilyen, az elő­feltételekre vonatkozik. Mihelyt programmá válik, ezzel az előfeltéte­leket, ilyen értelemben a múltat tesszük programmá, s ez nem lehet progresszív mozgalom célja. A nemzet, mint cél, jövőbe helyezve csak akkor értelmezhető, ha a nemzet erejének növelésére, expan­zióra irányul. A nemzet felemelkedése ugyan lelkesítő és önmagában pozitív cél, de ha a jelenlegi világrendben, a nemzetek versenyében történik, óhatatlanul más nemzetek rovására mehet csak végbe, s végső soron az imperializmus lehetőségét hordja magában. (Ez még a szabadságharcokra is érvényes, ha nemzetként fordulnak szembe elnyomóikkal, s nem azt támadják elnyomatásukban, ami annak lé­nyege, a társadalmi – gazdasági, politikai stb. – egyenlőtlenséget.) A baloldal álláspontjának egyértelműen minden diszkrimináció ellen kell fordulnia, a saját közösséget sújtó diszkrimináció ellen éppúgy, mint a másokat sújtó ellen. (Vagyis a saját nemzet vagy nemzetiség jogaiért való fellépés nemhogy nem mond ellent az inter­nacionalizmusnak, de egyszerűen kötelessége is következetes balol­dalnak, amelynek mindenféle diszkrimináció ellen fel kell lépnie.)

A nemzet céllá emelése másrészt individualizmust is rejt ma­gában. A nemzet individuumként, önmagáért való egységként felfo­gása a nemzetek közti viszonyt eleve individuumok versenyeként ér­telmezi, s a nemzetek közti egyenlőtlenség kialakítása, a nemzeti ön­zés következménye annak, hogy (mint bármely individualizmus ese­tén) determinált ténynek fogják fel az individualitás (ez esetben a nemzet-individuum) öncélúságát, azzal összefüggésben, hogy az előfeltételeket tekintik a szubsztancia meghatározójának, lényegé­nek, megfeledkezve arról, hogy ezek az előfeltételek is felépítettek.

A nemzet vállalása tehát – baloldali szempontból is – elemi szük­séglet, a nemzet legfőbb meghatározóként szerepeltetése azonban egy nem-individualista szemlélet számára indokolatlan és indokolha­tatlan.

A nemzeti érzés az ember legtermészetesebb, legősibb érzelmei­ben, indulataiban gyökerezik. Ugyanúgy, mint, mondjuk, a szerelem. Nem véletlenül rángatjuk ide ezt a hasonlatot. Miként a szerelemnek vagy más érzelemnek, a nemzeti érzésnek is megvannak az indulati, az emberlét állati előzményeiben gyökerező alapjai. A civilizáció fejlő­dése ezeket a mélytudati elemeket humanizálja, de nem véletlen az sem, hogy a soviniszta szennyirodalom a pornóval vagy a horrorral együtt lesz keresett a legcsupaszabb tudati mélyrétegekre építő, eze­ket a civilizációs gátlások alól feloldó piacon.

A polgári társadalom úgy kezeli ezeket a „természetadta" mély­rétegeket, mint olyan meghatározottságokat, amelyeket a leszelídí­tett formájukat kifejlesztő civilizációs hatások legfeljebb kordában tart­hatnak (mivel a tőke a készen kapott alapokból építkezik, a tőkefelhal­mozás szemlélete mindig túlhangsúlyozza a természetadta, „szer­ves" tényezők szerepét). A marxista felfogás tisztában van azzal, hogy a modern társadalmakban már az is civilizációs hatás, ha (és ahogyan) ezeket a mélytudati elemeket felszínre engedik, felszínre hozzák. Ugyanakkor hajlamos a civilizációs hatások, az ún. társa­dalmi meghatározottság egyoldalú túlbecslésére, és kevéssé áll készen azon pszichikai elemek kezelésére, amelyekre a civilizációs hatások ráépülnek.

A baloldalnak meg kell adnia a helyet gondolkodásában a nem­zeti érzésnek. Látnia kell, hogy a nemzeti érzést nem a konkurens ér­dekek szülik, azok csak felhasználják, építenek rá. Érzékelnie kell, hogy a nemzeti érzés minden sérelme a nembeliségében tekintett ember sérelme, és egyben valamely társadalmi egyenlőtlenség kifejeződése is. Ki kell állnia a kultúrnemzet bármely sérelme, mint elemi emberi jogcsorbítás ellen. Ugyanakkor látnia kell azt is, hogy a nemzeti ideológia, s ami ennek érvényesülésével jár, a nemzeti vi­szonyok kezelésének hatalmi-politikai síkra terelése minden esetben káros következményeket rejt magában, melyek ellen a baloldalnak megint csak fel kell lépnie, akár háborús politikáról, akár politikai, gazdasági vagy kulturális expanziós politikáról, akár nemzeti kisebbségeket korlátozó, támadó, kizáró politikáról, akár faji, nemzeti, etnikai előítéleteket támogató politikáról van szó.

Jegyzetek

1 Az osztály és a nemzet eltérő integrációs és identitásképző elvek, és könnyen adódik az a következtetés, hogy a (XIX. és) XX. század e két nagy eszmekör szinuszgörbeszerű váltako­zásának kora: az osztályharcelv hanyatlása, kudarcai, válságai idején az emberek identitás­igénye, s integrációs törekvése rendre a másik nagy elv felé fordul. Ez a mozgás részben a világtőke ciklusaival is kapcsolatban áll: leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy amikor a termelő tőke előnyomulása figyelhető meg, ez kiélezi a termelésen belüli osztályjellegű el­lentéteket, amikor viszont a haszonracionalitás elsősorban nemzetek közötti viszonyokban érvényesül (ilyenkor inkább a finánctőke aktivitása jellemző a termelő tőkével szemben) ak­kor az egyes nemzetek előnyösebb vagy hátrányosabb helyzete a nemzeten belüli közössé­get erősíti (legalábbis a belső ellentétek következő kiéleződéséig), A nemzeti gondolat ilyen felívelése idején hatástalanok az osztályszempontok felsőbbrendűségéről hangoztatott ér­vek, jóllehet valójában bizonyos fokig ilyenkor is osztályszempontokról van szó. A 48-as nemzeti szabadságharcokat Marx proletárnépek küzdelmének minősítette, az őket kizsák­mányoló tőkés nemzetekkel szemben, és Lenin imperializmus-elméletének jegyében sorol­ták később a nemzetközi proletariátus oldalára a harmadik világ megannyi felszabadító moz­galmát. Mindez azonban, ha sok mindent megmagyaráz is, egyúttal le is egyszerűsíti a prob­lémát: a felszabadító mozgalmak győzelme korántsem vezet automatikusan antikapitalista fordulathoz, a nemzetért küzdők gyakran egyáltalán nem mutattak erős affinitást a proletár­érdekek iránt, mint ahogy természetesen olyan mechanikus összefüggést sem lehet feltéte­lezni, hogy az osztály- vagy nemzeti szempontok előtérbe kerülése pusztán a tőkék mozgá­sából levezethető lenne.

2 Az más kérdés, hogy a lehetőség megjelenése nem jelenti a lehetőségek automatikus reali­zálódását. Az internacionalista kereszténységet magát is fel lehetett használni nemzetek közti gyűlölködésben is; az internacionalista kommunista mozgalom sok helyütt államnacionalista diktatúrákba torkollott stb. Mivel a nemzet egységét mindig ideológiai mozzanatok se­gítenek fenntartani, bármely ideológia alkalmazható arra a célra, hogy egy-egy nemzet „hi­vatását" konkretizálja.

3 A vallásnak (vagy bármely hasonlóképpen erős ideologikus közösségnek) egyébként nem­csak az állammal, hanem a nemzettel való összefonódása, a két identitás összemosódása sem igazán egészséges, A legélesebb nemzeti konfliktusokat ott találjuk, ahol a két ütköző nemzet egyúttal eltérő vallási (ill. a vallási hagyományok jellege által meghatározott kulturá­lis) közösséget is jelent (hindu-moszlim, hindu-szikh, zsidó-keresztény, zsidó-arab, ör­mény-török, ír katolikus-brit protestáns ellentét, és pl. Erdélyben sem elhanyagolható a ke­leti és nyugati kereszténység kulturális ütközésének szerepe).

4 Nacionalista érzelmek táplálására egyébként mind a gazdasági, mind a politikai, mind a kul­turális nemzeti törekvések alkalmasak, különösen akkor, ha összefonódnak. Ám az ennek megakadályozására törekedett hatalom nem mérte föl, hogy a kultúrnemzet és politikai nem­zet összefonódása nemcsak a hatalomban jöhet létre, hanem a hatalommal szemben szer­vezett politikai rezisztenciában is!

5 Éppen ezért teljesen elhibázott a kisebbségek azon törekvése, hogy az ellenük fordított indu­latokat egyszerűen az elmaradottság, a provincializmus fentről lefelé irányuló bírálatával ke­zeljék, hiszen ezzel éppen a kiváltó frusztráló hatást erősítik meg.

Új sötét erők gyülekeznek, szerte Kelet-Európában, amelyek egyik ismertetőjegye, hogy megpróbálják kisajátítani a nemzeti eszmét hatalmi igényeik legitimálásul. A konzervatív forrada­lom zászlaja nem is lehet más, mint a nemzeti kivételesség szín­fala mögé rejtett uralmi törekvések leplezése. így megy ez sok évtizede Magyarországon, Kelet-Európában … és a világ leg­több táján. A humanista baloldal mindig is világméretű össze­függésekben gondolkodott, de nemzeti kiindulópontot válasz­tott, így volt ez Marxtól Leninen át Gramsciig és tovább. De hát volt egy másik hagyomány is, az államszocializmus hagyomá­nya, amely Sztálinban érte el „csúcspontját". Ez a „hagyaték" a nemzeti kiindulópontot a birodalmi nézőponttal cserélte föl, a világméretű szempontot a nemzeti egoizmus színvonalára süllyesztette.

Az antisztálinista megmozdulások és általában az „állam­szocialista" rendszerek összeomlása Kelet-Európában egyúttal az államnacionalizmus végét is jelenti. Az „államszocializmus" kapitalizmussá való lehetséges transzformálódása a korábbi pártállami elitek hagyományos és diszkreditálódott ideológiá­ját, a „marxizmus-leninizmust" ad acta tette. A „marxizmus-le­ninizmus", amely a maga eredetét Sztálinig, a „szocializmus egy országban" doktrínáig viszi vissza, sajátos legitimációs ide­ológiaként működött. Ebben a hagyatékban egy birodalmi „in­ternacionalizmus" és a nemzeti állami autarkia egész Kelet-Eu­rópára kiterjedően uralkodó politikai és gazdasági tendencia volt, amely egyfelől maga akart lenni egy önálló világgazdaság, a „második világ", másfelől a nemzeti állam, egyfajta állampat­riotizmus bürokratikus ideológiájából merített legitimációt. Az államszocializmus azonban éppen birodalmi „internaciona­lizmusa" miatt még Magyarországon is idegenkedett attól, hogy a térség történelmileg mélyen beágyazódott nemzeti konfliktu­sait feltárja, „kezelje", egyáltalán tekintélyuralmi döntéssel uta­sította el azt, hogy az emberek „kibeszéljék" a történelmileg fel­halmozódott rendkívül bonyolult problémákat: Trianont, Er­délyt, a holocaustot, a népi-urbánus ellentétet stb. stb. Ilyen horderejű kérdések még radikálisabban fojtódtak el a Szovjet­unióban és a többi kelet-európai országban is. Az államnacio­nalizmus mindenütt az uralkodó bürokratikus csoportok érde­keinek szolgálatában állott, akik nem azt tekintették céljuknak, hogy feloldják ezeket a problémákat, hanem azt, hogy kezük­ben tartsák. A nemzeti egység megtestesítője mindenütt a párt­ós állami bürokrácia volt, s hivatkozási alapja a „nép" vagy a munkásosztály…

A régi, „kommunista" bürokratikus elitek bukása minde­nütt – s próbáltuk jelezni, nem véletlenül – a „marxizmus-leni­nizmusba" csomagolt bürokratikus utópiák teljes kiszorulásá­hoz vezet, s helyüket a nemzeti ideológia „szociálisan" nem korlátozott formái veszik át. Feltámad az etnikai nacionalizmus.

1989-90 politikai földrengései, úgy tűnhet, a nemzeti szempontot „igazolják" a szociális szemponttal szemben. Oly­annyira tiszta formában jelentkeznek ezek a nemzeti ideológi­ák, hogy az új (és régi) elitek hatalmi aspirációi mindenütt a nemzeti függetlenség, a nemzeti öntudatra ébredés, a nemzeti ideológia, röviden: a nacionalizmus valamely formájában tör­nek felszínre. A valóban népi tiltakozások a birodalmi bürokra­tikus hatalomgyakorlással szemben érthető módon ugyancsak nemzeti formát öltöttek. Olyannyira, hogy önfelemésztő mó­don minden dolgozói, valóban szociális követelést is félresö­pörnek, s a „nemzeti egység jegyében" egy valóban „nemzeti" bürokrácia fogságába kerülnek. A gazdasági „ésszerűség", a ke­let-európai népek egymásrautaltságának egész problémája hát­térbe szorult, és az elitek, folytatva a régiek hagyományát, más módon és eszközökkel, de fennmaradásukat és túlélésüket is­mét csak a nemzeti hagyományok „bátor" felvállalásával köve­tik; rátelepszenek a látensen létező nemzeti konfliktusokra, s azokat inkább kiélezik, mint megoldanák. Eszméik mindenütt uralkodóvá válnak, mindenekelőtt a sajtóban és általában a tö­megtájékoztatási eszközökben. Míg a korábbi államnacionaliz­mus a „marxizmus-leninizmusban", a szocialisztikus eszme­rendszer egy vulgarizált formájában merítkezett meg, addig az etnikai nacionalizmus mindenekelőtt – de nem kizárólagosan – konzervatív vallási ideológiával kombinálódik. A hagyo­mányápolás szélsőséges, pamjatyos orosz formáitól a „szelí­debb" magyar nacionalizmusig a kelet-európai nacionalista „reneszánsz" mindenütt olyan veszélyeket rejt magában, amely éppen azokra az emberekre nézve lesz pusztító, akik a régi, bü­rokratikus tekintélyuralmi rendszer leépítése, nem pedig átépí­tése érdekében csatlakoztak az antisztálinista tömegmozgal­makhoz és pártokhoz. Félő, hogy Kelet-Európa-szerte a szociális követelésekből kiinduló társadalmi mozgalmak mint „nem­zetellenes" erők definiálódnak majd, mert potenciálisan ezek jelentenek veszélyt az új elitek számára, amelyek viszont még éppen hogy csak megkezdték hatalmuk kiépítését.

Látnunk kell tehát, hogy egész Kelet-Európában az értelmi­ség és a bürokrácia egyfajta túlélési „üzletágává" válta naciona­lista reneszánsz. A nemzetiségi kisebbségek sanyarú sorsát anyanemzeteik elitjei mindig a „másik fél" „bűneiként" állítják be. S ez nem is lehet másképpen. Hiszen a tárgyszerű megköze­lítés nem nyújtana módot arra, hogy a kiéleződő nemzetiségi konfliktusokra az új-régi uralmi elit leghangosabb képviselői – éppen, hogy múltbeli mulasztásaikat is feledtessék – „rátele­pedjenek". A „nemzetvédő" demagógiával terelik el a figyelmet a valódi problémákról: a dolgozók kisemmizését eredményező privatizációról, a kibontakozó parlamenti kretenizmusról, amely őrzi a pártállam szinte összes antidemokratikus vonását. Ez az újnacionalizmus ellentétben áll a „Fel Európához" jelszó­val és törekvéssel. Inkább egy olyan fejlődési tendenciát jelez, amely a félperifériális országokra jellemző, amelyek a centrum „gyarmatainak" funkcióját töltik be.

Ebben a folyamatban még egy csapda leselkedik ránk: a baloldal régi betegsége, az a szektásság, az az elzárkózás, amely legalábbis részben a nacionalizmustól való félelemből fakad. Valójában a nacionalizmussal szembeni legjobb propa­gandalehetőség a baloldal kezében van, hiszen a nemzeti kul­túra vagy az elszegényedők védelme – a privatizációs folyamat, a külföldi tőke munkanélküliséget előidéző tevékenységével szemben – jellegzetesen „nemzeti" feladatot jelöl ki számára. A jobboldal a nacionalizmussal éppen azt próbálja elfedni a la­kosság elől, hogy ő maga adja az országol áron alul.

A baloldal számára a másik ütőkártya, hogy a nacionaliz­mus – magyar példával élve – a Horthy- és Rákosi-korszak autarkiáját hozhatja vissza, a nemzeti elzárkózás viszont a célul tűzött idillikusán demokratikus Európa helyett új tekintély­uralmi diktatúrához vezetne mindenütt Kelet-Európában. A ki­alakult válsághelyzetből külön-külön nem menekülhetnek meg Kelet-Európa kisállamai.