Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Kelet-Európa konzervatív forradalmai – Fordulat Kelet-Európában: mítosz és valóság
2. Niederhauser Emil : Előhang 1989 Kelet- Európájához
3. Beatrix Campbell, Mario Telo, John Lloyd, Martin Jacques, Eric J. Hobsbawm : Az ügy vége
4. M. Lengyel László : Szovjetunió: kollektivizálódó tulajdon
5. Magyar Péter : Az OKP stratégiaváltása(i)
6. Petr Uhl, Aleksandr Kramer, Vladimir Riha, Egon Bondy, Petr Kuzvart : Mozgalom a demokratikus és önkormányzati szocializmusért
7. Kiss Rita : Beszélgetés J. Piniorral
8. Kik azok az anarcho-szindikalisták és mire törekszenek?
9. Mit akar az Egyesült Baloldal?
10. Hajdu F. András : Egy rendszer összeomlásának kronológiája
11. Füzes Oszkár : „Nos kinek a forradalma?” – Románia, 1990
12. Juhász József : Jugoszlávia válaszúton
13. Tálas Péter : A Köztársaság a kilencvenes évek küszöbén
14. Thoma László : Az alternatívák nélküli társadalom
15. Herman József : Interjú B. Denitch-csel
16. t : A piac a demokratizálás ellen – Catherine Samary könyveiről
17. Munkástanács dokumentumok
18. Szocializmus
19. Nemzet

Catherine Samary, a párizsi „Dauphine" egyetem professzora 1988-ban vaskos könyvet jelentetett meg a jugoszláv kísérletről Le Marché contre l'autogestion [A piac az önkormányzat ellen] címmel. Plan, marché et démocratie – l'expérience des pays dits socialistes [Terv, piac és demokrácia – a szocialistának mondott országok ta­pasztalata] című műve az Institut International de Recherche et de Formation által kiadott CER sorozatban jelent meg.

Pszeudo-szocialista posztkapitalizmus

A szerző a kelet-európai rendszerek formációelméleti értelmezésére és alternatíváik konkrét szaktudományos elemzésére vállalkozik. A kelet-európai történésekkel kapcsolatos vizsgálódásait a mai kapita­lizmussal összefüggésben végzi.

Értelmezése szerint a modern tőkés rendszerekben végbe­ment a kapitalizmus egyfajta „társadalmasítása". Már Keynes at­tól tette függővé a rendszer életképességét, hogy az állam mennyire eredményesen reagál a piacgazdaság által létrehozott konfliktusokra: milyen sikeresen avatkozik be a spontán piaci folyamatokba. A máso­dik világháború után pedig egyre kevésbé lehetett hinni egy olyan piaci automatizmus erényeiben, amely tömeges munkanélküliséget okoz. A kollektív ellenállást többé nem lehetett egyszerűen „irracioná­lisnak" minősíteni. Nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes vállalkozók ér­dekei folyamatosan szembekerülnek a társadalom és a nemzetgaz­daság érdekeivel, ezért az állam beavatkozik a gazdaság működésé­be. A hitelek függetlenednek a piaci bázistól. Növekvő mértékben be­következik a termelés, a bérek, a profitok stb. előre való, tervszerű szabályozása. A piac kegyetlen törvénye, az értéktörvény mind ke­vésbé érvényesül. Ugyanakkor a versenykapitalizmus hanyatlásá­val egyre növekvő mértékben lép a termelő beruházások helyébe a spekuláció, illetve a termelő profit helyébe a spekulációs jöve­delem. De mindezek a változások anélkül mennek végbe, hogy elnyomnák a magántulajdont és a profit-motívumot, illetve korlá­toznák a pénz felhalmozási és spekulációs szerepét. Versenykapita­lizmus többé nem lehetséges, de a kapitalizmus társadalmasí­tása megáll a tőkés tulajdonviszonyok előtt. Valójában csak a koc­kázatok „társadalmasításának" tendenciáját hozza létre – önvédelmi megfontolásokból – a modern kapitalizmus.

Ugyanakkor a szocialistának mondott országok sem jutottak közelebb a gazdaság demokratizálásához és a tulajdon társadal­masításához. A bürokratikus tervezés megszüntette a magántulaj­dont és a profit-motívumot, és jelentős iparosítást hajtott végre. De ezért súlyos politikai, társadalmi és gazdasági árat fizettek ezek az or­szágok. A hatalom olyan politikai bürokrácia kezében összpontosult, amely a társadalomra és a dolgozókra hivatkozva, de nélkülük, sőt ve­lük szemben hozza meg döntéseit. Ez a nemzeti bürokrácia („no­menklatúra") elsősorban a munkásság képviselőjeként, annak nevé­ben legitimálja magát. Előmenetele egyszerre függ a tervcélok teljesí­tésétől és a társadalmi nyugalomtól. Jogilag nem tulajdonosa az ál­lami tulajdonnak, ezért – úgymond – a dolgozók és a társadalmi tulaj­don nevében intézkedik. Nem képez külön társadalmi osztályt, de a többlettermékek kollektív tulajdonosaként viselkedik. Tagjai nem vál­hatnak magántulajdonosokká (tőkésekké), csak fogyasztási javakat vásárolhatnak. Így elsődleges céljuk a fogyasztási privilégiumok meg­szerzése és azok megőrzése.

Samary megállapítása szerint a kelet-európai forradalmak hier­archikus társadalmi bázison létrejött nemzeti „termékek" voltak. Kom­binálódtak bennük a polgári demokratikus forradalom vonásai (a nem­zeti és az agrárkérdésben) valamint a proletárforradalom vonásai (antikapitalista dinamikájukban). Egyidejűleg mutatták a tőkés fejlő­dés jellemzőit és a prekapitalista társadalom hagyományait, öröksé­gét. Ezért merül fel a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán posztkapitalistá­nak nevezni ezeket a rendszereket. A szakirodalom ezt a társadalom­típust szocializmusnak (ezen belül bürokratikus, állam- és piaci szo­cializmusnak) vagy – egymás közötti ellentéteik, az osztálytársadal­makra jellemző vonásaik stb. miatt – egyfajta kapitalizmusnak nevezi. Samary szerint viszont ezek a társadalmak sem kapitalisták, sem szocialisták, sem valamilyen új osztály által uraltak, hanem hibri­dek, és az ún. átmeneti korszak jeleit viselik magukon. Egy olyan preszocialista korszak jegyeit, amelyben szocialista elemek is jelen vannak, de bürokratikusán eltorzított formában. Ezért számukra nincs garantálva a szocializmus irányába való továbbfejlődés: a bü­rokratizmus mindig megakadályozhatja a társadalmi viszonyok szoci­alista (azaz önkormányzati) átalakulását. E társadalmak kapitalizmus felé történő fejlődése is lehetséges. A mondottak alapján a szerző előnyben részesíti velük kapcsolatban a posztkapitalista társadalom elnevezést – de szigorúan semleges, leíró terminusként. Tehát eluta­sítja a szocializmus és a sztálinizmus fogalmi összemosását, azono­sítását. Álláspontja szerint a szocialista formáció döntő kritériuma valóságos társadalmi tulajdon létrejötte. (Tulajdonon nem em­berek és dolgok viszonyát, hanem emberek egymás közti viszonyát érti.) Hangsúlyozza, hogy a nem pusztán jogi, hanem gazdasági érte­lemben vett társadalmi tulajdon kritériuma: a többlettermék elsajátítá­sának feltételeivel való társadalmi rendelkezés. Az így felfogott társa­dalmi tulajdon olyan társadalmi viszonyokat feltételez, ahol a ter­melési eszközök mindenki által elsajátíthatók. Vagyis az állami tu­lajdon átalakulását jelenti olyan társadalmi tulajdonná, amely nem az állampolgároktól elkülönült államnak, de nem is a dolgozók egyes csoportjainak, hanem a társadalom valóságos ellenőrzésének van alávetve. Nincs szocializmus – fogalmaz – tényleges társadalmi tulaj­don nélkül. Nincs előrehaladás a szocializmus felé a tulajdonviszo­nyok ilyen átalakítása nélkül. Ezért a szocializmushoz való közeledés a szocialista önkormányzat létrejöttét jelenti. A szocialista önkor­mányzat feltételezi a bérmunka elsorvadását, és átalakulását min­denki által, mindenki javára végzett munkává.

A tőkés és a posztkapitalista társadalmak elemzése a szerző szerint azt mutatja, hogy a társadalmi viszonyok különböző ellent­mondásaiban mind nyugaton, mind keleten – immanens módon – ki­fejeződik egy demokratikusan tervszerű rendszer szükséglete. Arra a következtetésre jut, hogy elméleti viszonyítási alapnak egy olyan álla­potot kell tekinteni, amelyben mindkét rendszer ellentmondásai felol­dódtak. Vizsgálódásának deklarált vezérfonalát a társadalmi hier­archiát, kizsákmányolást, elnyomást elsorvasztó rendszer lehetősé­gének hipotézise képezi.

A vázoltak függvényében nem meglepő, hogy a szerző hamis al­ternatívának, tévesnek minősíti a „terv vagy piac" kérdésfeltevést. A bürokratikus tervezés reformátorai rendre figyelmen kívül hagy­ják a gazdasági demokrácia, a közvetlen társadalmi választások lehetőségét, alternatíváját. Ezért kényszerülnek egy elméletileg hi­bás alternatívába: a bürokratikus tervezés (és az állam totalitarizmu­sa) vagy a piaci racionalitás választásába. Ugyanakkor látni kell, hogy nemcsak a bürokrácia konzervatív erői utasítják el a piaci ver­sengést, hanem azok a munkások is, akik nem tudják elfogad­ni, hogy egy számukra külsőleges gazdasági álracionalitás ne­vében bármikor elbocsátható „termelési tényezőként" kezel­jék őket.

Bürokratikus centralizmus

Az állami tulajdonban levő termelési eszközök és tőkék működtetésé­ről a politikai és gazdasági bürokrácia dönt. Az állami szektorban fel­számolja a piaci mechanizmusok érvényesülését, és központi terv­gazdálkodást vezet be. Itt tehát – annak ellenére, hogy a termékeknek van ára – nem árutermelés folyik. Az árakban valójában a tervezők társadalmi céljai öltenek testet.

Komái elemzéseire támaszkodva mutatja be a szerző a gazda­sági alapegységek működési logikáját. A termékek forgalma (eladha­tósága), a nyereség és a veszteség nem módosítja az elosztható jö­vedelmet. A nagyvállalatok munkásosztályánál egyfajta egalitarizmus érvényesül: a „mindenkinek munkája szerint" elv helyett a tényleges munkavégzéstől elváló béreket fizetnek.

A bürokratikus tervezés semmi döntési jogot nem ad a dolgozók­nak sem a termelés megválasztása, sem a munkaszervezés terüle­tén. Az állam puszta bérmunkásokként alkalmazza őket, ami a tőkés rendszerrel közös elem. Samary szerint ez a racionális magja annak, hogy egyes elemzői államkapitalistának nevezik a posztkapitalista társadalmakat. Ugyanakkor ő – kevésnek tartva ezt a kritériumot – vi­tatkozik az említett azonosítással, mondván: más a bürokratikus irá­nyításból és a más a piaci automatizmusokból fakadó elidegenülés. Jóllehet a munkás bért kap, de munkaereje nem áru. Munkaerejét nem piaci mechanizmus közvetítésével kell eladnia.

Mivel a dolgozó semmilyen formában nem tulajdonos, nem áll ha­talmában a munka szervezésébe és célszerűségébe beleszólni. Nem kis mértékben ez magyarázza á rendszerre jellemző pazarlást és alacsony termelékenységet. Ugyanakkor a tervgazdálkodás pozi­tív oldala a dolgozók számára, hogy véget vet a gazdasági szaba­dosságból adódó fenyegetésnek: a munkanélküliségnek. A stagná­lás állapotában sincs munkanélküliség, és a veszteséges vállalatok bezárása sem történik meg. A rendszer mozgását központi politikai döntések irányítják – a piaci szankciók logikájának érvényesítése kül­sőleges lenne a rendszer értékeivel, mechanizmusaival szemben.

A vezető párt monopolhelyzetéből ebben a rendszerben szerve­sen következik a dolgozók politikai atomizálása. Ez felel meg a bürok­ratikus gazdaságirányításnak és kormányzati uralomnak. Vagyis a nemzeti bürokrácia egyszerre gazdasági, társadalmi és politikai kate­gória. E bürokrácia és a bérmunkások viszonya a parazita kizsákmá­nyolás egy formája: a bürokrácia a politikai kisajátítás aktusára tá­maszkodva privilégiumokat élvez. Privilégiumai azon alapulnak, hogy a dolgozó osztály nevében uralkodik. Vagyis gazdaságilag nem füg­getlen: jövedelme az új termelési módban egy bizonyos funkcióhoz kötött. Helyzete törékeny: minél centralizáltabb a rendszer, annál in­kább ki van téve a dolgozók legcsekéiyebb önálló mozgolódása ese­tén a politikai halál fenyegetésének. A független szakszervezet és a politikai szervezkedési jog hiánya miatt a munkások tudatában a bü­rokrácia nem válhat a termelési eszközök legitim tulajdonosává. Konf­liktushelyzetekben a dolgozók ismételten arra hivatkoznak, hogy ők az igazi tulajdonosok, és a bürokrácia ellen fordulnak.

A bürokratikusán centralizált tervezés megszüntette a társa­dalmi kapcsolatok piaci mechanizmusoknak történő alávetettsé­gét, de nem helyettesítette azokat szocialista társadalmi viszo­nyokkal: a dolgozóknak semmi ellenőrzésük nincs a termelés felett; nem érvényesül a nagy társadalmi választásokra vonatkozóan politi­kai és gazdasági demokrácia. Röviden: a magántulajdon ezen meg­szüntetése a társadalmi hierarchiának, a kizsákmányolásnak, az elidegenülésnek csak tőkés formáját szüntette meg – ráadásul anélkül, hogy akár ez is szilárd eredmény lenne.

Piaci mechanizmusok alkalmazása a tervben

Samary a kelet-európai reformok elemzésével kapcsolatban is vitatja a szokásos „terv vagy piac" séma helyességét, és Brus nézeteihez csatlakozva terv és piac különböző kombinációiról, piaci elemeknek a tervezés keretein belül való felhasználásáról beszél. A szóban forgó reformoknak annak idején két eltérő értelmezése honosodott meg a szakirodalomban: 1. átmenetet, átvezetést képeznek a „piaci szocia­lizmusba", valójában azt hivatottak előkészíteni; 2. a piacgazdaság elkerülése érdekében a tervgazdálkodás belső reformját hajtják vég­re: szabályozott piacot, „terv által ellenőrzött piacot" hoznak létre. Sa­mary véleménye ez utóbbi értelmezéshez áll közelebb, de csak jelen­tős kiegészítésekkel fogadja el azt. Ő ugyanis abból indul ki, hogy mi­vel a hatvanas-hetvenes évek reformokkal kísérletező szocializmu­saiban a gazdasági reformokat nem kísérte hasonló szintű társadalmi és politikai demokratizálódás, ezért ezeket a reformokat elsősorban úgy kell felfogni, mint a nemzeti bürokrácia eszközét saját hatalmának átmentésére – vagyis egy tényleges társadalmi demokratizálódás megakadályozására. Ez a réteg azért köt szövetséget a technokraták­kai, hogy a társadalommal szembeni kiváltságos helyzetét megőriz­ze. Azért tereli a reformot piaci síkra, hogy elkerülje annak másik le­hetséges formáját: a tömegek bekapcsolódását a gazdaság és a tár­sadalom irányításába.

A politikai bürokrácia visszafordulása a piaci mechanizmusokhoz előidézi a tőkés országokból jól ismert problémákat, eltérő tulajdonvi­szonyok között. A negatív hatások – egyenlőtlenség, infláció, munka­nélküliség – gyorsan megmutatkoznak. A társadalmi kontroll hiánya lehetővé teszi pénzügyi lobbyk kialakulását. Ugyanakkor a központi terv eszközeként ebben a fázisban fennmaradnak az adminisztratív (rögzített) illetve az ellenőrzött árak, az állami hitelpolitika stb. A bü­rokrácia érdekelt a decentralizálásban, és eltűri a helyi jogok bizonyos fokú kiterjesztését, amennyiben ez nem érinti saját monopóliumát a központi hatalomban. A piaci mechanizmusok homályosabbá, átlát­hatatlanabbá teszik a gazdasági konfliktusokat. A tervezők a helyi igazgatásra és a piacra hárítják át a felelősséget az árak és a bérek mozgásaiért. Ez magyarázza, hogy megnövekszik a bürokrácia tole­ranciája a sztrájkokkal szemben. A szerző hangsúlyozza, hogy a re­formok alapvetően a technokrata rétegre támaszkodnak. Vélemé­nyét – egyebek mellett – a következő viccel illusztrálja. Kádár János tájékozódni akar a reform társadalmi fogadtatásáról. Megkérdezi az egyik vállalatvezetőt: „Nos, mit adott neked a reform?" – „Tudtam venni egy autót a prémiumomból." – „És azután?" – „A maradékot a takarékba tettem." Kádár később egy munkástól is megkérdezi: „Mit adott neked a reform?" – „Tudtam venni a fizetésemből egy pár új ci­pőt." – „És azután?" – „A régit kölcsönadtam az anyósomnak."

Samary vitatja, hogy indokolt lenne bármiféle „magyar csodáról" beszélni. Szerinte a magyar példa is azt mutatja, hogy a meghirdetett reform gyorsan konfliktusba kerül saját deklarált értékeivel, és az „ér­tékek" mögött megjelenik a társadalmi ellenállás. Némiképp leegy­szerűsítve: a hatvanas évek reformjainak társadalmi hatásai centrali­zálási fordulatot provokáltak. Ezt a recentralizálást azután nyitás kö­vette a világpiac felé, aminek nyomán megkezdődött az ország eladó­sodása. Az újabb reformok a piaci mechanizmusokból eredő egyen­lőtlenségekhez és a munkanélküliség megjelenéséhez vezettek. A piac logikája a magasabb hatékonyságot, magasabb termelékenysé­get részesíti előnyben. A tervnek (még a bürokratikusnak is) viszont megvan az a lehetősége, hogy csökkentse az egyenlőtlenségeket (biztosítva elmaradottabb régiók iparosítását, veszteséges vállalatok támogatását stb.). Nyilvánvaló, hogy ez – gazdaságilag tekintve – pa­zarló is lehet. De vannak bizonyos társadalmi, regionális és politikai előnyei. A fél állás nem jó állás, de jobb mint a munkanélküliség.

Kelet-Európában a nemzeti bürokrácia elsősorban nem rendőri eszközökkel, hanem a társadalmi nyugalom biztosításával tudta az uralmát megőrizni. Ebből a következő paradox helyzet adódik. Bár itt a dolgozóknak kevesebb demokratikus joguk volt, mint a fejlett tőkés országokban, mégis eredményesebben voltak képesek szembefor­dulni a piaci mechanizmusokkal. A politikai bürokrácia ti. sok esetben kénytelen volt engedni a dolgozók nyomásának, hogy megőrizhesse hatalmát.

„ Piaci szocializmus"

A piaci reformokat leginkább Jugoszláviában juttatták érvényre 1965 és 1971 között. Samary abból indul ki, hogy egyelőre csak a jugoszláv példa engedi meg a „modell" tesztelését.

A jugoszláv rendszert 1950-től 1965-ig a központi tervnek aláve­tett decentralizált önkormányzat jellemezte. A helyi önkormányzatok valójában egy „fölülről végrehajtott forradalom" eredményeként jöttek létre. Az önkormányzati szisztéma bevezetésének az volt a feladata, hogy egy nehéz korszakban konszolidálja a rendszer alapjait. Mivel azonban megmaradt helyi és vállalati szinten, jogai leszűkültek helyi kormányzati jogokra, ami a deklarált önkormányzati jogoktól való megfosztást jelent. Így ez az önkormányzat inkább csak „kormány­zat" volt – erősen alávetve a helyi és a szakszervezeti hatalmaknak.

1957-től áttérés kezdődött a „piaci szocializmusra". A piacot nyil­vánították az egyedüli eszköznek, amely a termelékenység növeke­dését és a szocialista önkormányzati viszonyokat megvalósítani ké­pes. A helyi önkormányzat az etatista tervezés keretei között maradt. Másrészt viszont alá lett vetve a hitelintézeteknek. 1965 után sem a tervezés elvetéséről van szó, hanem terv és piac korábbi hierarchiájá­nak megfordulásáról. Végbemegy a gazdasági döntések jelentős mértékű depolitizálódása. Bekövetkezik a termelési eszközök deetatizálása, illetve a felhalmozás decentralizálódása az egyes termelő­egységek és a bankok irányába. 1970-re a termékek kétharmad része szabadárassá válik. A technológiai fejlesztések következtében jelen­tősen növekszik a munka termelékenysége (ugyanakkor a tőke ter­melékenysége némiképp csökken).

A folyamat másik oldalán megjelenő negatív gazdasági és társa­dalmi hatásokat is sorra veszi a szerző. Az adott korszakban központi politikai problémává válik, hogy az egyének és a kollektívák által elért helyzet nem racionális a társadalom egésze számára. Növekszik a tá­volság az egyéni érdekek és a társadalmi szükségletek között. A két ellentétes logika konfliktusba kerül egymással. Formálisan megnö­vekszik – a magánszektor kárára – a „társadalmiszektor". Valójában azonban – mind a makrogazdasági terv, mind a vállalatok területén – a „társadalmi tulajdon" gazdasági ellenőrzésének csökkenéséről kell beszélni. A korszak jellemzői: az árak emelkedése, 12 százalékos munkanélküliség, inflációs mozgás, a dinár leértékelése. A nemzeti pénz értékének ingatagsága miatt egyfajta devizakultusz alakul ki, és egyre inkább ez válik a csere motorjává. A reform során fokozatosan megszűnik az egyenlőségeszmény: a munka szerinti bérezés esz­ménye. Annak keresése nyomán, hogy miképpen lehet növelni a nye­reséget, kialakul a piaci eredmények szerinti jövedelemelosztás. Ám az egyenlőtlen feltételekből a jövedelmek szélsőséges aránytalan­sága következik (ami ismétlődő sztrájkokhoz vezet). Mindez fokozot­tan érvényes a tagköztársaságok közötti viszonyra. A piaci esélyek egyenlőtlensége miatt a szegény régiókban körülbelül fele akkora fi­zetést lehet kapni ugyanazért a tevékenységért („kulturális különbsé­gekből" fakadó kizsákmányolás). Samary kommentárja szerint nehéz és hosszú folyamat a régiók fejlettségi szintjének kiegyenlítődése egy centralizált felhalmozási és újratermelési politika keretében. De telje­sen lehetetlen egy szolidaritás nélküli piacgazdaságban.

A reform – úgymond – felerősíti a nyereség csábítását, és elfo­gadja – ha nem is totálisan – a privilégiumok új formáját: a piaci viszo­nyokból fakadó egyenlőtlenségeket. A tőkés társadalmakban teljesen legitim a tőkejövedelmek termelő befektetése. Egy olyan társadalom­ban viszont, mint Jugoszlávia, ahol nem létezik tőkepiac, és ahol a magántulajdon státusza törékeny marad, a gazdagság felhalmozása más formákat ölt, és vagy tiltott tevékenységekhez, vagy fogyasztási privilégiumokhoz vezet. A piaci decentralizáció megsokszorozza a könnyű és spekulatív nyereségszerzések lehetőségét.

A tárgyalt korszakban bekövetkezik az igazgatás hivatásszerűvé tétele, ami lényegében a politikai hatalomban való részesedés felé tett lépés: a technokrácia kezdi kiszorítani a régi „politokráciát". A mun­kástanácsokban és a dolgozói gyűléseken jelentősen csökken a mun­kások száma – az erőviszonyok eltolódnak a vállalati igazgatási szer­vek javára. Az ebben az időszakban kedvelt összevonások is az igaz­gatói csoportok hatalmát növelik. A kialakult helyzetet „önkormány­zati" kvázi-bérmunkás viszonyoknak nevezi a szerző. A vállalatok fel­halmozási irányáról és pénzügyi politikájáról – formálisan jóváha­gyatva a dolgozói testületekkel – az igazgatói csoportok döntenek. A kvázi-bérmunkások jogai arra korlátozódnak, hogy szembeszálljanak az életszínvonal romlásával.

A tőkéknek és a termelési eszközöknek nincs valódi tulajdonosa, ezért alig lehet alkalmazni a tőkés racionalizmust, amely a nyereség maximalizálására és a termelési költségek csökkentésére irányul. A piacgazdaság bevezetése nem oldja meg a pazarlás és a túlberuházás problémáját. A vállalati igazgatót sokkal kevésbé érdekli a terme­lési eszközökkel való pazarlás és a pénzügyi felelőtlenség, mint saját pozíciójának megőrzése. Ebből a szempontból nincs minőségi kü­lönbség a bürokratikusán centralizált tervezés és a jugoszláv típusú „önkormányzati" piacgazdaság között (sőt az utóbbiban sokkal na­gyobb a nemzeti erők szétforgácsoltsága). Lényegét tekintve az „ál­lamszocializmus" és a „piaci szocializmus" azonos társadalomala­kulat.

A jugoszláv kísérlet paradox következménye, hogy a piaci refor­mok negatív hatásai a – bármily bürokratikus – tervezés társadalmi pozitívumaira irányítják a figyelmet. Egyúttal azonban arra is rávilágí­tanak, hogy a bürokratikus tervezés egyoldalú, és önmagában (vagyis dolgozói ellenőrzés nélkül) nem képes megvalósítani a tervezésben rejlő gazdasági és társadalmi lehetőségeket.

Jugoszláviában a hatvanas évek végén megjelent mozgalmak, de a korabeli közgazdászok egy része is egyidejűleg állt szemben a „piaci szocializmussal" és a centralizált bürokratikus tervezéssel. A termelési eszközök puszta dezetatizálása helyett valóságos társadal­masításukat tartották szükségesnek. Olyan koncepciót fejtettek ki, amelyben a piac a társadalmi önkormányzat eszközeként működik. Például Alexandr Bajt individuális társadalmi tulajdon, Branko Horvát „decentralizált társult szocializmus" létrehozásának lehetőségéről írt. A társadalmi nyomás hatására Jugoszláviában 1971-ben újabb fordu­lat következett be: megállt a piaci mechanizmusok kiterjesztése. De ekkorra már visszafordíthatatlanná vált a társadalmi szolidaritás le­rombolása. Ezért a nemzeti bürokrácia el tudta érni, hogy a társadalmi folyamatok demokratizálása helyett a „politokrácia" és a technokrácia között új kompromisszum, illetve ennek megfelelően részleges re-centralizálás jöjjön létre. (1971 után a beruházások 70 százalékát is­mét az állam ellenőrzi.)

A társadalmi önkormányzati alternatíva

Az 1971 utáni recentralizáció azt mutatja, hogy a reform jugoszláv formája, a „piaci szocializmus" nem bizonyult életképesnek. Egyes nemzetközi pénzügyi szervezetek szerint a dolgozói ön­kormányzat miatt, a szerző szerint viszont elsősorban azért nem, mert szembekerült az önkormányzati elvekkel: ahelyett, hogy ki­bontakoztatta volna, megfojtotta az önkormányzatban rejlő társa­dalmi lehetőségeket. Az önkormányzatnak csak helyi formáit engedte létrejönni, amelyek törekvése – mint Ota Šik rámutat – kimerül a jöve­delemorientáltságban, így szükségképpen konfliktusba kerül a mak­rogazdasági egyensúllyal és az infláció ellenőrzésére irányuló szán­dékkal. Az önkormányzatnak csak ez az atomizált változata képes il­leszkedni a „piaci szocializmus" logikájához, amely szerint a piaci árak képezik az egyetlen gazdasági jelzést. A piaci jelzés azonban – hangsúlyozza Samary – csupán rövid távú és lokális jövedelmezőség kalkulálását teszi lehetővé. A hosszú távú kalkulálás és a társa­dalmi hatások figyelembevétele a demokrácia kiterjesztését igényli: atomizált önkormányzat helyett az önkormányzati elvek makrogazdasági, össztársadalmi, nemzeti méretekben való ér­vényesülését. A szerző megítélése szerint az jelentene elmozdulást egy tényleges – és társadalmi népszerűségre is igényt tartó – reform irányába, ha biztosítanák a termelés és a (belső valamint külső) áru­forgalom tényleges társadalmi választásoknak való alávetését. Ez azonban a társadalom radikális demokratizálódását igényli, a munká­hoz való jogot és a termelés területén való demokráciát: a társadalmi­lag szükséges munka demokratikus elosztását valamennyi termelő­egység között, és ennek megfelelően a jövedelmeknek – a helyi egyenlőtlenségeket áthidaló – társadalmi össztermelékenység sze­rinti elosztását. A megoldás tehát nem egyszerűen a bürokratikuster­vezés felszámolása, hanem – a tervezés demokratizálása révén – ön­kormányzati tervezés kialakítása. Ugyanakkor kiemeli: a gazdaság és a társadalom önkormányzati szerveződése racionális technikákat, de az emberek döntéseinek alávetett racionális technikákat követel meg.

Vegyük sorra, hogy melyek azok a főbb lehetőségek, amelyek Samary szerint benne rejlenek egy ilyen változásban.

1. Kihasználatlan mikrogazdasági lehetőségek feltárása. Pél­dául a monetáris ösztönzés meghonosítása: a munkaidő csökkenté­se, a legkellemetlenebb munkák megszüntetése, az önkormányzati munkaszervezés stb.
2. A társadalmi önkormányzat feltételezi neki megfelelő döntési mechanizmusok kialakulását, amelyek biztosítják a termelés, felhal­mozás, beruházások, árak, jövedelmek demokratikus megválasztá­sát. Vagyis a társadalmi kapcsolatokban megfordul piac és önkor­mányzat viszonya: a piac az önkormányzat eszközévé válik. Ez pedig olyan koherens rendszert eredményez, amelyben célok, eszközök, termelési és elosztási viszonyok, a munka mértékének kritériumai és a különböző ösztönzések újraegyesítik a termelőt, a fogyasztót és a vezetőt.
3. A bürokratikus és a piaci ellenőrzés helyébe dolgozói ellenőr­zés lép. így például a hiteleket is demokratikus procedúra tárgyává le­het tenni, ezáltal nyilvános, pluralista társadalmi ellenőrzésnek alá­vetni. Ez megnyitja az utat a makrogazdasági és a közép- illetve hosszú távú stratégiai kalkulálás előtt. A tervezés demokratizálása lehe­tővé teszi a társadalmi erőforrások ellenőrzését és a hosszú távú vá­lasztásokat. Az ilyen tervezés már nem munka elidegenültté tételé­nek, a dolgozók alávetésének – az emberek számára külsőleges – eszköze. Sőt: a demokratikus terv nem is egyszerűen külső eszköz, melyet az önkormányzatok céljaik megvalósulása érdekében alkal­maznak, hanem maguknak az önkormányzatoknak saját döntéseiből keletkezik, és ezek hatására változik.

I. A történeti kiindulópont – néhány összefüggés

Kelet-Európában egy korszak lezárult, de még nem dőlt el, mi­lyen korszak következik. Már az átmeneti időszakban is lát­szik, hogy az alternatívák erősen behatároltak, de a helyzet mégsem alternatívák nélküli. A történeti nézőpont adhat csak kulcsot a mostani folyamatok megértéséhez, s erre igencsak szükség lenne, hiszen a kelet-európai intellektuális csoportok erkölcsi széthullása és mindenfajta eredeti szellemi rene­szánsz hiánya fokozza azt a zűrzavart, ami egyébként minden korszakváltás szükségképpeni velejárója. Ráadásul a kelet­-európai átalakulások erősen politikai természetéből fakad, hogy a folyamatokat irányító erők érdekei mindenütt a va­lóságos tendenciák elkendőzését inspirálják. Még a múlt „leleplezése" is e manipulatív törekvés szolgálatában áll; a történettudomány gyakorlatilag hallgat, vagy megint az apoló­gia szánalmas szerepét játssza el, „fantáziával", „elmeéllel" pótolva a források elemzését. Az igazán „hatékony" eszmé­ket a publicisztika, a tömegtájékoztatás termeli a maga „konspiratív" módján (szűk elitcsoportok, pressure groupok irá­nyítása alatt).

A korszakváltás sajátossága a többdimenziós bizonyta­lanság … Ez a helyzet kedvez a mítoszteremtésnek, a már régóta „működésképtelen" régi mítoszok helyét – új formát öltve – mintha még régebbi mítoszok foglalnák el. Egyik nap­ról a másikra szinte mindenütt újjáéled a kisnemzeti messia­nizmus, és sajátos módon lábra kapnak az ennek ellentmon­dó téveszmék, próféciák is, mint például az, mely szerint Ke­let-Európa története véget ért, s megnyílt az út Európába, amelyet eddig úgymond a „kommunista" rendszerek barikádoztak el. Senkit nem érdekel, hogy a „kommunisták" (értsd bürokratikus elituralom) néhány évtizedes uralma előtt néhány évszázaddal már létezett Kelet-Európa mint törté­nelmi régió, s ennek megvannak a kiiktathatatlan követ­kezményei. Mások, a „kommunista" rendszerek egykori ide­ológusai ma egyszerre a kapitalista triumfalizmus felkent pap­jaiként viselkednek. Úgy tűnik, Kelet-Európában minden meg­változott, hogy minden a régiben maradhasson …

Tudjuk, hogy a kelet-európai történelmi régió csak nagyon vi­szonylagos értelemben egység. A régió számos vonásának egyike, hogy itt a nagy átalakulások, forradalmak és ellenfor­radalmak, korszakváltások és rendszerváltások egy időben történnek, de a mögöttük lévő „tartalmak" már nincsenek egé­szen szinkronban, hiszen az egyaránt „kommunista" rend­szernek nevezett Kádár-rendszer és Ceauşescu-rendszer között a különbségeket aligha kell külön hangsúlyozni.

Kelet-Európában a forradalmak sohasem győztek, job­bára megrekedtek a politikai síkon, de mindig értek el részsi­kereket. Csehországot kivéve még az 1918-as polgári jellegű forradalmak is elbuktak vagy torzók maradtak. Ott, ahol kom­binálódtak a szocialista forradalmakkal, népmozgalmakkal (mint 1917-23 között a térség számos országában), Oroszor­szágot kivéve csaknem mindenütt a nemzeti autarkia „abszo­lutizmusa" és egy konzervatív-kapitalista restauráció sö­pörte el őket, s állta el egyúttal az utat az európai civilizáció és kultúra vívmányai előtt is; a munkás- és parasztmozgalmak demokratikus törekvései pedig a tekintélyuralmi diktatúrák martalékává váltak. A Habsburg Birodalom felbomlása a kul­turális-civilizációs hanyatlás korszakává vált. Ezek a nemzeti államok a „német élettérben" (vagy szövetségesként, vagy ál­dozatként, vagy mindkét minőségben) a II. világháborúban felőrlődtek, a régi, történelmi uralkodóosztályok letűntek a színről. A történet ismert.

A szovjet kísérlet, amely oly nagy reményekkel indult, s amely oly mélyen megérintette az egész nyugati világot, már a 20-as évek végén olyan fordulatra kényszerült, amely saját lényegét semmisítette meg: a sztálinista-bürokratikus tekin­télyuralmi diktatúra szilárdult meg, amely a konzervatív ellen­forradalmi tekintélyuralmi diktatúrával szemben a szocialista alternatíva győzelmének látszott.

Ezek a kedvező gazdasági eredmények a 60-as évek második felében (mindenekelőtt a Szovjetunióban, Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában) megerősítették a „piacszocializmus" híveinek pozícióit, akik a piacgazdaság kiépítése felé mozdultak, de annak politikai-hatalmi konzek­venciáit nem vonták le. 1968 nemcsak Nyugaton, hanem Ke­leten is fordulatot idézett elő. Miközben Magyarországon be­vezették az új gazdasági mechanizmust, Csehszlovákiában éppen elbukott egy, a magyarénál demokratikusabbnak tűnő reformmozgalom. (Hiszen a magyar reformfolyamatot szinte kizárólag felülről indították el, s gyakorlatilag kizárták belőle éppen azokat a dolgozó milliókat, akiknek a sorsát kedvezőbb utakra próbálták irányítani. A demokratizálás liberalizálássá silányult.) A csehszlovákiai fordulat és általában a neosztálinista fordulat a Szovjetunióban kedvezőtlenül hatott a kelet­-nyugati kapcsolatok egész rendszerére is (bár természetesen nem ez idézte elő a kedvezőtlen gazdaságpolitikai feltétel­rendszer kialakulását a 70-es évek elején).

(Inprecor)

Azok a modern gazdaságtörténeti és közgazdasági elemzé­sek, amelyek mentesek a polgári liberális apológiától, a mos­tani fordulat egyik kulcsát a 70-es évek elejének nemzet­közi „árforradalmában" találják meg. Ennek fényében nyil­vánvalóvá válik, hogy a kelet-európai országok gazdasági fej­lődésének drámai lelassulása, a pozitív trendek visszafordu­lása nem egyszerűen a központi bürokratikus tervezés nem hatékony működéséből fakadt. Azok, akik Magyarországon végül is a világpiac felé való nyitás mellett döntöttek, nem vol­tak teljesen tisztában e nyitás valóságos következményeivel. Még a reformok élén álló ún. reformközgazdászok sem tud­ták pontosan, hogy az alapjában elkerülhetetlen „nyitás" ho­gyan tartható ellenőrzés alatt. Mivel ezt nem tudták, az orszá­got a válság elhárítására hivatkozva egy új típusú kényszer­pályára állították: az ún. adósságcsapda fogságába kerül­tek. Sem a „reformországok", sem a hagyományos konzerva­tív rendszerek nem találták meg a megfelelő válaszokat. (Az NDK-ban elviselhetetlen volt a társadalmi-politikai atmoszfé­ra, de volt lakás a fiatalok számára; Magyarországon nem volt elegendő lakás, de liberálisabb közhangulat uralkodott, az el­hárításnak alig volt dolga, néhány tucat liberális és ellenzéki marxista értelmiségi zaklatásán kívül legfeljebb március 15­én csináltak a maguk számára munkát.) E kudarcok alapvető oka az volt, hogy a vegyes gazdaság kialakítása, amely a pia­ci verseny és a különböző tulajdonformák egyfajta versenyét tételezte föl, tulajdonreform nélkül nem volt megvalósítható. A tulajdonreform azonban a hatalom kérdését érintette, ezért a bürokratikus-pártállami elitérdekeket sértette volna, hiszen a politikai hatalom új szervezeti formáját hordozta magában. A 70-es évek elején Kelet-Európában a „dogmatikusok" és „li­berálisok" 60-as években kötött kompromiszszumát „újratár­gyalták", s ez a konzervatív-dogmatikus csoport győzelmével végződött. Magyarországon és Jugoszláviában ez nem volt tartós állapot, de a hatalom fenntartása érdekében mindkét irányzat a pragmatikus-ökonomista megfontolást részesítette előnyben, amikor a kritikai marxizmus különböző irányzatait a legalitáson kívülre helyezték. (Érvényes maradt Lukács 68-as megjegyzése a „dogmatikusok és liberálisok titkos szövet­ségéről", és a tisztán gazdasági reform hiábavalóságáról). Ekkor fogalmazódott meg, éppen Bence György és Kis János akkoriban szamizdatban keringő írásában, hogy „még a piac legszélsőségesebb neoliberális apológiáiban sem homályo­sul el teljesen az a tény, hogy a reform nemcsak a különböző gazdálkodási rendszerek teljesítőképességének a kérdését veti föl, hanem a hatalom kérdését is". Azt is az ellenzéki marxizmus fogalmazza meg, hogy az igazi reform csak ak­kor bontakozhat ki, ha – érdemes újra idézni az előbbi szer­zőket – „a munkásosztály részt kaphatna a gazdasági ha­talomból", de „ez a gondolat csak olyanok fejében fordult meg, akik a reformokat nem a reformok kedvéért támogatták, hanem valamilyen távolabbi célra néztek."² Nos, ilyen célok helyett a 70-es években kizárólag a hatalomkonzerválás logi­kája jutott érvényre. Mivel a marxizmus „reneszánsza": Lu­kács és tanítványai, a jugoszláv Praxis-kör, az NDK-ban Bahro, Lengyelországban Adam Schaff stb. stb. nem szolgál­ták a hatalomfenntartás logikáját, marginalizálódásra ítéltet­tek. A prágai 68-as kísérlet következményei pedig arra in­tették a hatalmon lévőket, hogy a nemzetközi tőke köze­lebbi szövetséges számukra, mint a szocializmus alapér­tékeit és céljait komolyan vevő baloldali radikalizmus.

A gazdasági liberalizálás és a tekintélyi elituralom kombi­nációja nem leheteti tartós, mert a félreismert világgazdasági törvényszerűségek fokozatosan aláásták a kompromisszum tartósságát, s az életszínvonal érzékelhető csökkenése a 80-as években azután általános politikai válságba torkollt. Ezt előkészítette egy másik rendkívüli fontosságú tény, a Szovjet­unió gazdasági növekedésének lelassulása a 70-es évek­ben. Ez a fejlemény a KGST-n belüli kereskedelem megroggyanását is előidézte, s a belső strukturális fogyatékosságo­kat, a régi autarkiás beidegződéseket és mechanizmusokat tovább konzerválta.

A KGST-országok a kibontakozó válság hatására fokozato­san szembefordultak egymással, a szervezet működéskép­telenné vált, a világgazdasági kihívásra nem tudott válaszolni. Az NDK-t még csak fenntartotta a belnémet kereskedelem, de Lengyelország, Magyarország, részben Csehszlovákia, Ju­goszlávia, Románia az adósságcsapdából nem tudott mene­külni, és végleg a hanyatlás útjára léptek, s az sem vigasz­talhatta őket, hogy a világ sok más országa is a Nemzet­közi Valuta Alap járszalagjára került. (L. erről Szegő And­rea tanulmányát az Eszmélet 1-es számában.)

A fejlett tőkés országok a 70-es évek első felében az is­mert „árforradalom" útján újraosztották a világpiacon a nem­zeti jövedelmeket, természetesen a maguk javára. E folyamat részeként a kelet-európai (és latin-amerikai stb.) országok a mezőgazdasági piacon leküzdhetetlen gátakba ütköztek. Nem volt elég az „államszocialista" tervgazdaság bürokra­tikus-pazarló szisztémája, még a világpiaci árak átrendező­dése is súlyosbította a helyzetet, ráadásul továbbra is „mű­ködtek" a fejlett tőkés országok által diktált igazságtalan meg­különböztetések, mint a különböző védővámok, előírások, dömpingvád stb. A szabad verseny csak ott létezik, ahol az a fejlett kapitalista országok számára kedvező, a valóság­ban a világkereskedelem 3/4-e nem ún. szabad versenyes kereskedelem útján bonyolódik. Ehhez kínál igazán jó il­lusztrációt a mezőgazdasági árak alakulása.⁴

A fejlett országok tehát saját kríziseiket elkerülendő a vi­lág más régióiba igyekeztek áttolni a gondokat. A mai feltéte­lek közötti a nemzeti autarkia eleve zsákutca, ami azt jelenti, hogy a kelet-európai országok a válságot nem kerülhették el, függetlenül a „rendszerváltások" végbemenetelétől. A belső gazdasági kifulladás és a világpiaci kényszerek együtte­sen idézték elő az összeomlásokat.

Kelet-Európa sorsa tehát elválaszthatatlan a világgazda­ság egészétől. De a mostani „Fel Európába!"-eufória ellenére is a két világháború közötti korszak és a sztálinista hagyo­mány jól ismert nemzeti izolációs tendenciái, a nemzeti autar­kia végzetes alternatívája rajzolódnak ki. Az egymás között ki­alakult, majd lerombolt gazdasági-piaci kapcsolatok helyére – több ok miatt is – nem áll be Nyugat-Európa vagy Amerika. A nemzetközi tőkés pénzcsoportok az elzárkózásból úgy kí­vánják „kilendíteni" Kelet-Európát mint Latin-Amerikát. Ez az ismerős recept nemhogy nem Európába vezeti a térséget, ha­nem az történik, hogy az adósságcsapdán keresztül megha­ladhatatlan állapottá válik az örökös tőkehiány, hiszen valójá­ban nem is annyira tőkebehozatalról mint inkább tőkekivitelről van szó.

A nemzetközi „tőkebehatolás" számára Kelet-Európa már régi vadászterületnek számít („csak" a fasizmus szovjet legyőzése szakította ki ezt a „vadászterületet"), amely töme­ges olcsó munkaerejével, „ócskapiac" képességével a nyu­gat-európai, kelet-ázsiai és amerikai „centrum" számára kedvező régiónak látszik. A kísérlet persze nem kockázat­mentes . . . ezért a baloldal általános marginalizálásának le­hetőségeit keresik.

Mindennek fényében persze paradoxnak tűnnek azok az illúziók, amelyek a fejlett kapitalista országok „segít­ségnyújtásával" kapcsolatban kialakultak, s amely illú­ziók elválaszthatatlanok az „állampárti" elit hatalomfenn­tartó érdekeitől. (Ebből a szempontból jellemző példaként utalhatunk az utazások erős korlátozására, ami egyfajta mí­toszt font a nyugati életmód és életminőség köré. A kelet-­európai bürokráciák saját privilégiumaik középpontjába éppen a nyugati „presztízsfogyasztást" emelték, miközben a néptömegek számára ez az út persze nem volt követhető, hi­szen a nyugati falak megnyitása nem jelenti automatikusan, hogy a jóléti minták tömegesen elérhetővé válnak; Jugoszlá­via utazási szabadsága és általában Latin-Amerika polgári rendszereinek nyomorúsága nem kecsegtethet sok reménnyel, de ez a tény nem változtat azon, hogy a nyugat-európai­-amerikai mítosz lett az 1989-90-es kelet-európai fordulat ideológiai legitimációjának fontos komponense. Pedig Len­gyelország példája már cáfolni látszott ezeket az illúziókat, hi­szen az „állampárt" „leváltása" és a Szolidaritás hatalom­ba kerülése, vagyis maga a „rendszerváltás" bizonyítja leg­jobban a mítosz mítoszjellegét; a Szolidaritás kormánya, amely 9 millió ember aktív támogatását élvezte, átvette az „ál­lampárt" szerepét. Az egykori „munkásellenzéki" szervezet­ből hatalom lett, a „forradalmárok" elfoglalták a kommunisták­tól átvett zsíros állások egy részét, s jobban teljesítik nem­zetközi pénzügyi „feladataikat", az IMF diktátumainak me­nedzselését, mint a LEMP tette azt korábban. De a dolgozó milliók sorsa nem kevésbé reménytelen.)

A közép-kelet-európai fordulat másik feltételét a Szovjet­unióban végbemenő változásokban kell keresni, amely válto­zások még lényegesebbek, mint a világpiaci „törvényszerűsének" nyomása volt. A konzervatív bürokratikus rendszerek megújulásra való képtelenségét azok is kezdték felismerni, akik korábban ezt eretnek feltételezésnek tartották.

Az 1985-ös gorbacsovi fordulat felgyorsította a kelet-­európai folyamatokat, a világpiaci nyitást, a hatalmi őrségvál­tást, a régi politikai bürokrácia és az új közgazdasági-technok­rata menedzserrétegek hatalmi harcát. Mindez igen jól kive­hető formában végbement Magyarországon, Csehszlovákiá­ban, Lengyelországban. Jugoszláviában a probléma bizo­nyos értelemben más volt, a soknemzetiségű ország eltérő sajátosságokkal rendelkezett. (Az NDK-ban és Romániában mindez leplezettebben, más formákban, de hasonlóképpen lezajlott.)

(International Viewpoint)

II. A „peresztrojka" hatása

Ugyanakkor a peresztrojka csak keveseket lelkesített igazán Kelet-Európában, mert nehézségei és öröklött problémái túl­ságosan is jól ismertek voltak ahhoz, hogy követésre vonzott volna. Persze a Gorbacsov iránti szimpátia egyértelmű volt, hiszen a Szovjetunió 1985-től úgyszólván levette kezét Kelet-Európáról, ettől fogva minden ország szabadon kísérletezhe­tett. A szovjetek nem akarták elkövetni az 1948-49-es és ké­sőbbi „hibákat", amikor maguk állták útját a kiszámíthatatlan kelet-európai folyamatoknak. Bizonyossá vált, hogy az ún. ál­lamszocialista rendszerek nem reformálhatók, miként a pe­resztrojka is abból az előfeltevésből indult ki, hogy a 30-as években kiépült társadalmi és gazdasági szerkezetet le kell rombolni, s új társadalomszerveződés alapjait kell megterem­teni. Miközben az „állampártok" mindenütt felbomlottak, vilá­gossá vált, hogy a Szovjetunióban is többpártrendszer jön lét­re, egyfajta parlamentarizmus, amelyről még nem dőlt el, hogy a tömegdemokrácia parlamentjéhez vagy pedig parla­mentáris-bürokratikus diktatúrához vezet-e, egy olyan elit­uralomhoz, amely a piacgazdaságra való áttérés és a nem­zeti értékek megmentése jelszavával a termelő osztályok tulajdontól való megfosztásának alkotmányos szentesí­téséhez vezet. S bár a végleges válasz még nem született meg, mégis azt hiszem, egy nyugat-európai típusú fejlődés lehetősége a Szovjetunióban joggal kizárható (legfeljebb a függetlenedő balti köztársaságok tehetnek-tesznek majd ko­molyabb lépéseket egy ilyen fejlődés irányába).

Mára a Szovjetunióban a 30-as években meggyökerese­dett gazdasági és hatalomgyakorlási szisztémát életre hívó történelmi okok megszűntek létezni. A korábbi rendszert iga­zoló hivatalos ideológia is megszűnt hatékony szellemi erő­ként létezni, elveszítette legitimációs erejét. Olyan „vákuum" jött létre, amelyben a legkülönbözőbb szerveződések, esz­mék, alternatív mozgalmak törtek felszínre, és egymással ver­sengve próbálják kitölteni a „teret". Ezek a társadalmi mozgá­sok, mozgalmak pontosan őrzik azokat a jegyeket is, amelyek a nagyszámú és igen eltérő történelmi kultúrák egymásmellettiségének és egymásra rétegezettségének (és ma már nyílt összeütközésüknek) a lényegéből erednek. Egyidejűleg ke­rültek felszínre az évszázados múlt és a XXI. század önszer­veződő közösségeinek csírái; a hagyományos áruhiány és az űrtechnika vívmányai stb. A bürokratizálódott szovjet forma mögül előtörnek a valóságos – sokáig lefojtott – történelmi tendenciák, a maguk eredeti színeiben. S mindez egy olyan időszakban megy végbe, amikor a sajátos önvizsgálódó izolacionizmus, befelé fordulás keretei között nyitás történik éppen a Nyugat, mindenekelőtt Amerika felé. Az amerikai civilizáció felszínes behatolása tovább bonyolítja azoknak az ellentmon­dásoknak a körét, amelyek ma napvilágra kerülnek. Vannak áramlatok, amelyeket ez megtermékenyít, vannak áramlatok, (mindenekelőtt a tradicionalista-konzervatív irányzatok), amelyeknek az agresszivitását növeli, ellenállásuk erejét fo­kozza. A nemzeti formák mostanában bomlanak ki a maguk teljességében, bár nem a gazdasági szükségletek és „éssze­rűség" mentén. Azokban a történelmi régiókban, ahol a pol­gári kultúra és civilizáció mélyebb gyökereket eresztett, ott a nemzeti szeparatizmus kevésbé agresszív formáival találkozunk, jóllehet az új nemzeti mozgalmak mindenütt erős nacionalizmussal és vallási reneszánsszal kapcso­lódnak össze. (A kibontakozó nemzeti-vallási mozgalmak mögött mindig jól vagy kevésbé jól kitapintható bürokratikus csoportérdekek is meghúzódnak. Másfelől a Szovjetunió népei spontánul lázadnak a sztálini eredetű tekintélyuralmi formák, a bürokratikus diktatúra ellen, amely mindenütt „orosz formában" jelentkezik, abban az értelemben is, hogy az össz-szövetségi bürokrácia és a köztársaságok nagy városainak bürokráciája mindenütt jórészt vagy túlnyomóan orosz nem­zetiségű. Ezzel az antibürokratikus lázadás orosz- és szovjet­ellenes tendenciái úgyszólván érthetők.) Az igazi problémát az okozza, hogy a lázadás, amely szinte mindenütt, még tulaj­donképpen magában Oroszországban is sajátos nemzeti szeparatista jelleget öltött, két irányban is torz pályára került. A kizárólagos nemzeti karakter szinte mindenütt a „Központ", azaz az oroszok (a centrumban pedig az idegenek) ellen for­dul, másfelől a szomszédos népek vagy a legközelebbi nem­zetiségek, nemzeti kisebbségek ellen. Egyszerre van itt jelen a modern antibürokratikus mozgalom és a múlt, néhol, mint Azerbajdzsánban, a „középkor" máig élő szellemi-vallási kul­túrájának szinte minden formája. Történelmileg letűntnek hitt gyűlölködési formák törnek felszínre.

Ezek mögött a konfliktusok mögött mindig konkrét bürok­ratikus-hatalom önfenntartó érdekcsoportok „szervező mun­kája" is megfigyelhető, akik e konfliktusok igazi haszonélve­zői. Miután a nemzeti bürokráciák – részben a helyi orosz bü­rokráciával is konkurálva – keresik a „túlélés" lehetőségeit, nyilvánvalóan éppen a „nemzeti" mozgalmak gerjesztésével igyekeznek ijesztgetni az orosz központot és saját helyi-köz­társasági pozícióikat ily módon megőrizni. Az orosz bürokrá­ciához hasonlóan a nemzeti-nemzetiségi bürokráciák sem tudtak időben reagálni a szovjet gazdaság gyengeségeire, nem szólva most a világgazdasági kihívásokról, amelyek jelentőségét talán most sem értik. Számukra a túlélés nem gazdasági, hanem pusztán politikai-egzisztenciális kérdés. (S ezt most a Központ hű képviselőjéből nemzetivé való átvedlés ígéri, ami egyébként nem speciálisan orosz, hanem általá­nos kelet-európai jelenség.) A lefojtott nemzeti-nemzetiségi konfliktusok mentén tehát nem látszik valóban demokratikus kibontakozás sehol a Szovjetunió egész területén. Itt nem a romantikus mítoszok felbukkanása és a konzervatív ideoló­giai beállítódás az igazi probléma, hanem az, hogy a „szovjetizálás", a „szocializmus" nemzeti kultúrákba való felületi be­hatolása nemigen termelte ki a demokratikus kibontakozás objektív alapjait. Mindez nem jelenti azt, hogy semmiféle de­mokratikus potenciál nem rejtezik e nemzeti mozgalmakban. A régi bürokratikus apparátus megroggyanása segítheti a mo­dernizációs folyamatot egy többszektorú vegyes gazdaság irányába, amelyben megkezdődhet az állami tulajdon társa­dalmasítása egyes térségekben, s megvalósulhat egyes vál­lalati közösségek közvetlen kapcsolatfelvétele más országok hasonló gazdasági egységeivel stb. Egy bizonyos, semmi nem maradhat a régiben.

A Szovjetunió számos területén, a leglátványosabban egyelőre a bányászsztrájkok körzetében lehet látni, hogy a peresztrojka a hagyományos, sztálini eredetű struktúrákat nemcsak a szétforgácsolódás irányába bomlasztja, hanem szociális mozgalmakat is megindít azokon a helyeken, ahol a bürokrácia végképp nem képes a munkát, a termékszállítást stb. megszervezni, megoldani. A sztrájkmozgalmak méretei arra utalnak, hogy a szovjet, mindenekelőtt az oroszországi munkásság a maga mozgalmát még csak ezután mélyíti el. Bár Kelet-Európa nagy mozgalmai, beleértve magukat az oroszokat is, mindenütt a nemzeti jelleg jegyében bonta­koznak ki (s ez arról tanúskodik, hogy e mozgalmak min­denütt értelmiségi vezetés alatt állnak), Szovjet-Oroszor­szágban a történelmi előfeltételek következtében e moz­galmak szociális, antibürokratikus jellegének erősödése is várható.

Ugyanakkor a párt vezetésének egyetlen csoportja, egyetlen irányzata sem képes a hatalom olyan átszervezésé­re, amely a dolgozói és lakóterületi demokratizálás közvetlen formáit erősítené. Ehhez a bürokratikus struktúrákkal és a speciális elitérdekekkel szemben kellene radikálisan fellépni. Ahogy demokratikus kapitalizmus demokratikus nemzeti bur­zsoázia nélkül sehol a világon nem képzelhetőéi, úgy demokra­tikus szocializmus sem képzelhető el a tőkés és bürokratikus struktúrák együttes leépítése nélkül.

Míg az önkormányzati formák, a civil társadalom kiépülé­sének folyamata a demokrácia kibontakozásának igazi felté­tele és forrása, Kelet-Európában megvan a veszélye annak, hogy a többpártrendszeres parlamentarizmus inkább a zűrza­vart fogja fokozni, szemben a korábbi „pártállamilag" meg­szervezett anarchiával. A Szovjetunióban is óriási a harc a tu­lajdonreform körül, mert a, tulajdonszerzés a „túlélés" egyik legfontosabb lehetőségét kínálja. A régi-új elitek-a tömegek számára láthatatlan – harca az állami tulajdon felosztása körül mindinkább éleződni fog, az új elitek, akárcsak Magyarorszá­gon, megpróbálnak felszívódni a menedzser és pénzbürokrá­cia népesedő táborába. A hagyományos államhatalmi-mi­niszteriális bürokrácia „lecserélésének" folyamata egy hosszan tartó folyamat keretein belül képzelhető el, radikális „le­építése" viszont csak akkor lehetséges, ha a „gorbacsovi re­formok" képviselői felismerik: nincs más esélye egy szocia­lista irányú kibontakozásnak, mint hogy ők maguk mernek a munkásság elégedetlenségi megmozdulásainak, sztrájkmoz­galmainak élére állni. Nincs más esélyük arra, hogy a pereszt­rojkát sikerre vigyék. Ma még a lázadozó szovjet munkásság – minden nélkülözés ellenére – nem fordult a peresztrojka el­len, bár Gorbacsov tekintélye csökkenni látszik. A nép nem akar visszatérni a régi tekintélyuralmi rendszerhez, a bürokra­tikus önkény uralmához. Saját tapasztalatain keresztül tudja, hogy az oroszországi bürokrácia gyökerei, hagyománya, mélységes konzervativizmusa és kíméletlensége, kitartása és cinizmusa messze túltesz minden képzeleten. Az oroszor­szági bürokrácia erősebben ellenáll a változásnak, mint pl. a magyar, s már csak óriási létszáma (kb. 20 millió) miatt sem söpörhető ki egyszerre, egyetlen forradalmi aktussal. De bár­milyen paradoxnak tűnjék, éppen az előző 70 év negatív ta­pasztalatai teremtették meg az alapját annak, hogy hosszabb távon demokratikus megoldás szülessék (persze nem a tőke logikájának megfelelő „demokrácia", hanem a termelés de­mokratizálása, a termelői és lakossági önszerveződések megszületése értelmében). A bürokratikus akadályok persze nyilvánvalóak, de gondoljunk arra, hogy a Szovjetunióban vagy utódállamaiban az állami tulajdon társadalmasítását még nem akadályozza meg a magántulajdon jelentősebb uralma. A tőke nem tudta „megmenteni" Oroszországot az utóbbi néhány évszázadban, nem valószínű, hogy éppen a következő egy-két évtizedben ez bekövetkeznék.

Amennyiben a tertium datur, a harmadik lehetőség nem bontakozik ki, akkor az „államszocializmus" és „piacszocializ­mus" terméketlen konfliktusát akár egy szélsőjobboldali (isz­lám vagy feketeszázas) mozgalom is félresöpörheti…

(Inprecor)

III. A kelet-európai átalakulás néhány sajátossága

Kelet-Európa csaknem minden országában fennáll ez a ked­vezőtlen alternatíva. A gyors jobbratolódás, amely a parazita rétegek, az uralkodó elit és a bürokrácia egy részében a hata­lomátmentő reflexeket hozta mozgásba, egyúttal erősítette is az elégedetlenségi mozgalmak hagyományos kelet-európai formáit. A tömegek gazdasági helyzetük egyre jelentősebb rosszabbodása miatt (infláció; munkanélküliség; az, hogy számos réteget egyenesen a mindennapi életben maradás szükségletei kötnek le; másfelől a gazdagodás és presztízsfo­gyasztás hivalkodó megnyilvánulásai, újgazdagrétegek meg­jelenése stb.) és a „kommunista", azaz bürokratikus hatalom­tól való elidegenedettségük miatt különben is fogékonyak e „tradicionális" ellenállási formák iránt. A kisnemzeti naciona­lizmusok feléledése, a kisnemzeti messianizmus mindenütt a hivatalos politika rangjára emelkedik, a tömegeket különösen is mobilizálja az intranzigens antikommunista propaganda a hatalom megragadására készülő új-régi elitek részéről (ami természetesen együtt jár az antiszemitizmus é,s általában minden kisebbségekkel szembeni intolerancia növekedésé­vel is). Az átalakulás sajátossága, hogy a nemzeti, általános demokratikus követelések sehol sem párosulnak olyan szociális követelésekkel, amelyek egy új szisztéma ki­alakulásának lehetőségeit tartalmaznák. Amennyiben ilyen jelenségek felszínre kerülnek, azok antikommunista, sőt, anti­szocialista burokban jelentkeznek. Az ilyen típusú antikommu­nista „kommunizmus" mindenekelőtt önvédelmi formákban jön elő, mint pl. Magyarországon a munkástanácsok és ha­sonló szerveződések a munkanélküliség és a tulajdontól való megfosztás hatására. E szerveződések is tradicionális előz­ményekre mennek vissza (1918-1919,1945-48,1956).

Az egypártrendszertől a többpártrendszerre való átme­net nyilvánvaló nehézségét a demokratikus hagyományok hiányán túl az okozza, hogy gazdaságilag nemhogy felemel­kedést nem tud hozni, hanem éppen a világpiacba való beta­gozódás előfeltételei válnak számos további zavar forrásává, mint pl. a hagyományos munkásság szétzúzása á struktúra­váltás jegyében. (Magyarország, Lengyelország, Jugoszlá­via.) Tőke nincs a folyamat előkészítésére, ezért egyszerűen százezreket kergetnek ki az utcára. Az új rendszer ezzel be­építette önmaga alá az első időzített bombát. A szociális konf­liktusok „kezelésének" egyetlen módja – úgy tűnik mindenütt – a már említett „nemzeti messianizmus", amely viszont az új rendszerek számára a második időzített bombát jelenti, amennyiben destabilizáló erőként gátolja a gazdasági kibon­takozást. A magyar kisebbségekkel szemben meglévő ha­gyományos ellenérzések kirobbanása is ilyen, s minél ke­letebbre megyünk, annál erőszakosabb formákban jelent­keznek ezek a konfliktusok (amelyek persze nem „vannak", hanem jelentős mértékben gerjesztik őket): a bolgár-török, al­bán-szerb stb. szembenállások. Jugoszláviában, ahol a kü­lönböző köztársaságok közötti gazdasági színvonalkülönb­ség mindig is nacionalista villongások talajául szolgált, most az is kiderült, hogy a kelet-európai „államszocialista" beren­dezkedések sorsától a jugoszláv önigazgatás sorsa sem tér el. Mivel a helyi menedzserbürokrácia mindenütt kisajátította az „önigazgatói" csoporttulajdont, így ha formailag másként is, de a tulajdon és hatalom újfelosztásának jellegzetes konf­liktusai hasonlóképpen mentek végbe (és fognak még végbe­menni), mint például Magyarországon.

A hatalomváltás „alulról" szemlélve kezdetben „megváltás"-jellegű volt, vagyis Moszkvától Prágáig, Prágától Berli­nig, Berlintől Budapestig mindenkit lenyűgözött a problémák kimondhatóságának szabadsága. Csak a választási kampá­nyok során derül ki mindenütt, hogy a „szabadság" megáll a „kimondhatóság" fokán, a hatalom pedig új értelmiségi és bü­rokrata elitcsoportok kezébe megy át. A régi pártbürokráciák helyét mindenütt elfoglalta az állami és pénzbürokrácia. A ki­ábrándulás felgyorsulása érthető: a többpártrendszer abból az „egypártból" bomlott ki, amely mindenütt magában foglalta a társadalom politikailag leginkább fogékony csoportjait, A kis ellenzéki csoportocskák, amelyek korábban többnyire maguk is a „kommunista" pártból szakadtak ki, most a polgári demok­rácia neofita harcosainak buzgalmával készítik elő saját, végre kiharcolt hatalmukat, hogy „szolgálhassák" a népet. A kelet-európai átalakulások mindennél világosabban mutatják, hogy a megelőző rendszerek „kommunista", „szocialista" jellege mennyire fiktív és felszínes volt.

Ennek strukturális megnyilvánulása, hogy a régi, kon­zervatív bürokrácia jó része – megtéve a maga „antikom­munista" fordulatát – minden további nélkül átállt, a több­pártrendszer „szerves" támaszának nyilvánította magát.

A „kommunizmus" a térség legtöbb országában néhány hét alatt „felszívódott", hogy – mint említettük – az új formában a legkisemmizettebbek megkezdhessék a visszatérést elve­szett „illúzióikhoz", mint amilyen a társadalmi biztonság, a tel­jes foglalkoztatottság, a munkahelyétől mint „sajátjától" való megfosztás megtagadása (azaz önvédelmi szervezeteinek, a munkástanácsoknak a létrehozása) stb. Mindez az NDK4ÓI Magyarországig, Jugoszláviától a Szovjetunióig megfigyel­hető folyamat. Az eltérő nemzeti formák ellenére hasonló szo­ciális tartalom tör felszínre.

Az alapkérdés mindenütt hatalom és tulajdon kérdése. A termelő osztályok hatalomból való kiszorulása éppen a többpártrendszeres választások miatt nem okoz komoly megrázkódtatást, hiszen a korábbi elituralom – legalábbis az utolsó két évtizedben – sehol Kelet-Európában, nem tudott „emberbarát" arculatot felölteni. Á tulajdon más kérdés – a tulajdon kérdése mindenütt a megélhetés szük­ségleteivel kapcsolódik össze. A „szocialista" múltból egyet mindenki megtanult: a társadalmi egyenlőség visszavon­hatatlan értékké vált a nép tudatában, s arra a lakosság jó része emlékszik Magyarországon és Bulgáriában, Jugoszlá­viában és Romániában, hogy a „kommunista" rendszer mil­liók számára anyagi és kulturális felemelkedést jelentett, an­nak ellenére, hogy az utolsó 15 évben a hanyatlás jelei minde­nütt egyértelműek. (S annak ellenére, hogy bürokratikus való­sága sokak számára – különböző mértékű – szenvedések for­rásául is szolgált.)

A kollektív amnézia rövid ideig tart csak, s ezzel az új rendszereknek számolniuk kell Kelet-Európában, mielőtt a tu­lajdon kérdését „végleg" megoldani próbálják. Az új elitek mo­hósága azonban a nyugat-európai modell követésének ideológiájával a munkanélküliség, az infláció, az adós­ságválság, a nacionalizmus, a tömeges elnyomorodás al­ternatívája irányába taszítja a fejlődést Lengyelországban és Magyarországon, de félő, hogy Jugoszlávia és a Szovjet­unió hagyományos szerkezeteinek felbomlása is ilyen megol­dást involvál.

(Inprecor)

Hogy ma mit lehet kezdeni a szocializmussal és a marxizmus­sal mint gyakorlati mozgalommal, azt nehéz megmondani, mert ez a mozgalom mint szellemi irányzat is marginalizáló­dott egész Kelet-Európában, de ez a marginalizálódás nem most következett be; a marxizmus legutóbbi súlyos vere­sége a 70-es évek „neosztálinista" reakciójában kere­sendő, amikor a baloldali kritikai fellendülést feláldozták a liberális ökonomizmus oltárán, s a marxizmust mindenütt kis kutatóintézetek, baráti társaságok ügyévé fokozták le. Napjainkra a 70-es évek marxistái jórészt „megtértek" a libe­ralizmus lágy ölére, mert ellene folytatott harcukat nem kísérte siker, sőt, az ellenzéki harc hiábavalósága láttán a liberaliz­mus hajóján vitorláznak be a hatalomba. Mégis – az alábbi szövegükben leírt feltételek gyökeres megváltozása után is-bizonyos értelemben éppen Bence György és Kis János 70-es évekbeli kritikai állásfoglalása tűnik ma is aktuálisnak (amelyben mellesleg jelzik a neosztalinizmusból a „demokra­tikus sztálinizmusba" való mai átmenet valóságos történelmi „mélységét" is):

„Az következik-e ebből, hogy a marxizmusnak semmi esélye sincs rá, hogy visszanyerje társadalmi jelentőségét? Valóban, mai is­mereteink – elméleti eszközeink és tapasztalati információink – alap­ján illuzórikusnak tűnik föl arra várni, hogy az alávetett osztály egy je­lentős része – valamely számottevő funkcionális csoport – a marxista elmélet társadalmi szubjektumává válik. De az is valószínűnek lát­szik, hogy az ellenzéki marxizmus folyamatossága nem fog megsza­kadni. Még ha a rendszer képessé vált is arra, hogy levezesse-vagy legalábbis lokalizálja – az olykor robbanásig fokozódott társadalmi fe­szültségeket, maradnak kis marginális csoportok, amelyek nem integ­rálódnak a társadalom normális működésébe. Főként a fiatalság köré­ben termelődnek újra ezek a csoportok. Számukra a nem marxista ideológiák csupán két lehetőséget kínálnak: tudatosan vállalni a marginalitást, ami általában együtt jár a konzervativizmus sőt, olykor a nyílt reakciósság elfogadásával, mint az új szlavofilizmusban, vagy visszatérni a rendszer által kínált szerepek valamelyikéhez, a sajátos kelet-európai liberalizmus programjának megfelelően." [Azóta a hely­zet annyiban módosult, hogy az első lehetőség sem marginalizáló­dást, hanem a hatalomba való betagozódást kínál – K. T.]

„A kikristályosodott ideológiák között egyedül a marxizmus ma­gatartásában nem kerül szembe a radikális társadálomkritika a társa­dalmi átalakulásban való aktív részvétellel, s nem azonosul az átala­kulásban való részvétel a posztsztálinista korszakra jellemző alkudo­zással.

Jegyzetek

1 L. Berend T. I.-Ránki Gy.: Gazdasági növekedés és struktúraválto­zások a kelet-európai szocialista országokban a második világhá­ború után. In.: Uők: Gazdaság és társadalom. Magvető. Bp. 1974. p. 475.)

Berend T. Iván és Ránki György így összegezte a fejlődési perió­dus főbb sajátosságait:

„Az agrártermelés növekedésének szerény mértéke, lassú üteme ugyanakkor azonban jelentős belső átalakulásokat takar. Egyáltalán nem arról volt ugyanis szó, hogy az agrártermelés válto­zatlansága okozta volna a lassúságot.

A változások legfőbb tényezője az agrárnépesség tömeges el­vándorlása volt faluról. Az iparba és az építkezésekbe áramló mun­kástömegek a mezőgazdasági népesség arányát jelentősen csök­kentették. Az agrárnépesség arányának korábbi stabilitása megtört. 1950 és 1965 között az agrárlakosság Csehszlovákiában nem ke­vesebb, mint 44%-kal, Bulgáriában 43%-kal, Magyarországon 37%-kal, Romániában 22%-kal, Lengyelországban pedig 77%-kal csökkent.

A mezőgazdaságban tehát éppen fordított helyzet alakul ki az iparhoz képest. A termelés növekedése nem új munkaerő bevonása révén következett be, hanem a – kétségtelenül szerény – termelés­emelkedés az agrárlakosság hatalmas tömegeinek egyidejű fel­szabadítása ellenére ment végbe. A mezőgazdaságban tehát a nö­vekedés kizárólagos forrása a termelékenység – a termelésnöveke­désnél jóval gyorsabb – emelkedése volt. Jól tükrözi ezt az egy me­zőgazdasági keresőre eső termelési érték úgyszólván ugrásszerű emelkedése…

A fenti adatok áltál tükrözött előrehaladásban vitathatatlanul közrejátszik, hogy a vizsgált országokban történelmileg és a kiindu­lási időszakban is jellemző volt a mezőgazdasági munkaerő részle­ges kihasználatlansága. Az elvándorlás nyomán az egy keresőre jutó termelés emelkedése ebből következően a valóságosnál is na­gyobb fejlődést mutat. A növekedés legfőbb tényezője mégis a gé­pesítés jelentős előrehaladása, a hozamok nagymérvű növelése és az intenzitásnak a termelés szerkezeti változásaiban is kifejezésre jutó fejlődése volt.

A mezőgazdaság gyors gépesítése elsősorban az elvándorolt munkaerő pótlása és a művelési technika fejlesztése céljából volt elengedhetetlen, s részben együtt járt az egyéni parasztgazdaság­ra alapozott mezőgazdaság nagyüzemi átszervezésével is… (p. 459.)

2 Bence Gy.-Kis J.: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (Párizs, Magyar Füzetek, 5.1983. p. 62.)

3 Gazdaságpolitika és gazdaságfejlődés. Bp., OT. 1988. szept. Dok. p. 47. (Lóránt Károly munkacsoportja)

4 Az idézett tervhivatali beszámoló így értékelte a fejleményeket: „Az alacsony árak igen érzékenyen érintik az élelmiszerexportáló orszá­gokat. Emiatt a 12 fő élelmiszerexportáló ország 1986-ban tanács­kozást tartott, amelyen megállapították, hogy a világ mezőgazda­sági kereskedelmében tűrhetetlen helyzet alakult ki. Ausztrália szakértői kimutatták, hogy az agrártermékek árszintje 16%-kal ala­csonyabb, mint „normál" körülmények között, vagyis az export­szubvenciós verseny nélkül lennie kellene. A búzaárak a második világháború után 1985-ben voltak a legalacsonyabbak. Ennek oka az, hogy az EGK és az USA olyan támogatási politikát folytat, amely nyomán rendkívül nagy készletek halmozódnak fel, ezeket pedig szubvencióval dobják a piacra. Hasonló a helyzet a marhahús ese­tében is. A hetvenes évek elejéig a Közös Piac még nettó importőr volt, az elmúlt években azonban a világ legnagyobb exportőre lett, annak ellenére, hogy rendkívül drágán és hatalmas szubvencióval termel. Az intervenciós készletek ma már 800 ezer tonnára rúgnak, ennek pedig nagyok a raktározási költségei. A torz viszonyok között csak azok az országok tudnak piacon maradni, amelyek a szubven­ciós versenyt állni tudják. Erre pedig egyedül az USA és az EGK ké­pes, de költségvetési forrásaik nekik is végesek. A jelenlegi lehetet­len helyzet javítása tehát mindenkinek érdeke lenne. Abban azon­ban hiábavaló reménykedni, hogy a mezőgazdaságban valamikor is szabadkereskedelem lesz megvalósítható." (Uo. p. 46.)

5 Bence György-Kis János: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (Párizs, Magyar Füzetek 5.1983. pp. 56-57.)

Hogyan szervezzünk Munkástanácsot?

A dolgozói önkormányzat klasszikusnak mondható for­mája a munkástanács. Harminchárom év után a válsághelyzet néhány üzemben újra életre hívta a munkások önvédelmének ezt a módját. Az első példák követőkre találtak, a mozgalom terjed. A mozgalom segítésére létrejött a Munkástanácsok In­formációs Irodája, s az erők egyesítésének szükségessége az országos szövetség megalakulásához vezetett. Mivel a külön­böző önkormányzati formák között kitüntetett szerepet tulaj­donítunk a munkástanácsnak, e mozgalom alakulásával a jö­vőben többször is szeretnénk foglalkozni. Most a Munkástaná­csok Országos Irodájának a munkástanácsokhoz szóló útmu­tatóját közöljük, s az egyik elsőként létrejött munkástanács felhívását, amely a munkástanács-alakulás egy tipikus esetét mutatja be.

Mikor merül fel a Munkástanács-alakítás gondolata?

Amikor 1945-ben, 1956-ban bizonytalanná vált a vállalatok irányítása, eltűnt a tulajdonos, a dolgozók kezükbe vették a sorsukat, kielégítet­ték természetes igényüket a tulajdonlás iránt. Az eredményt 1945-47 után az egész világon „magyar csodának" nevezték. 1956-ban a mun­kástanácsoknak nem volt idejük a gondolkodásra, a politikai helyzet akkor politikai akciókat kívánt.

Ma is átmeneti időket élünk. A kormány az IMF nyomására az ál­lami tulajdon privatizálására törekszik, bármi áron hajlandó külföldi tőkéseknek átadni azt. Érthető a dolgozók nyugtalansága, hiszen ed­dig úgy tudták, hogy a vállalatuk társadalmi tulajdonban van, és az ál­lam csak kezeli.

A vállalatvezetők által kezdeményezett átalakulások fő célja saját pozíciójuk átmentése, itt sem történik semmi a hatékonyabb gazdál­kodás érdekében.

A dolgozók viszont szeretnek értelmeset, hasznosat csinálni. Mi­vel értenek saját szakmájukhoz, kínt okoz és felháborodást, ha laiku­sok – csak mert olyan pozícióban vannak – beleszólnak a munkájukba. Az Amerikai Egyesült Államokban a szakszervezetek így fogalmaz­nak: „a munkásoknak több a verítékes munkájuk a vállalatban – és jobban szenvednek, ha azt rosszul irányítják -, mint a részvényesek­nek, vállalatvezetőknek, intézményi beruházóknak. Ezért a munkás a tulajdonosokkal, vállalatvezetőkkel együtt részesedni akar a hatalom­ban (a vállalati döntéshozatalban)".

A részvételi jog – a participáció – tehát igénye a dolgozóknak a magántulajdonú vállalatoknál is. Ennél többet igényelnek a jelenleg állami tulajdonú vállalatok dolgozói. Tudják, hogy ha övék lenne a vállalat, mit csinálnának, hogy jobban menjenek a dolgok. Ezért igénylik a tulajdonjogot. Ez a munkástanácsok alakulásának legmagasabbrendű célja.

A közvetlen kiváltó oka a munkástanácsok megalakulásának az önvédelemre törekvés. Ha a vállalatnál baj van, akkor ébred fel erre az igény.

Természetesen ez a „baj" a legkülönfélébb jellegű lehet. Például:

• a vállalat ellen csődeljárást indítottak,
• jelentős létszámot el kívánnak bocsátani,
• több szervezeti egységből-telephelyből álló vállalatnál valame­lyiket
• meg akarják szüntetni,
• el akarják adni,
• megfosztják az általa termelt nyereségtől a többi javára,
• a vállalatot részben vagy egészben kiárusítják,
• a vezetők milliós prémiumokat vesznek fel „érdem­telenül".

A felsoroltak csak példák, de mindegyik okra jellemző a dolgozók fel­háborodása, félelme és összefogási törekvése.

A célokat az egyes vállalatoknál a helyi problémák határozzák meg. Ilyen célok lehetnek például:

• érdekvédelem a szakszervezet megerősítésével,
• részvétel a vállalatirányításban,
• elszakadás a több telephelyes anyavállalattól,
• a részleges (de többségi) tulajdonjog megszerzése,
• a teljes tulajdonjog, rendelkezési jog megszerzése,
• a vállalat kiárusításának megakadályozása,
• tisztességes, értékarányos, nyilvános tulajdonosváltás,
• tömeges elbocsátások helyett elegendő érdemi munkaalkalom teremtése,
• a vállalat kivezetése a hullámvölgyből.

Miért munkástanács?

A fenti célokat csak a teljes kollektíva támogatásával lehet kiharcolni. Erre a jelenlegi, úgynevezett önkormányzati forma, a vállalati tanács nem alkalmas, hiszen az 1984-es vállalati törvény ezt a rendszert úgy alakította ki, hogy törvényszerű legyen a VT és az igazgató összefonódottsága. Ez természetes, hiszen a VT állapítja meg az igazgató fizeté­sét, aki viszont az ő fizetésüket határozza meg. Az 50 százalékban az igazgató által delegált VT tagok, információmonopóliumuk alapján, könnyűszerrel biztosítják a többségi szavazatot a munkásküldöttek el­lenében. A munkástanács a teljes dolgozói kollektívát magába foglal­ja. Az egyes szervezeti egységek visszahívható küldötteiből álló veze­tőség így tömegbázissal rendelkezik. Egy ilyen csoporttal már le kell ülni tárgyalni.

Hogyan kezdjünk hozzá az MT szervezéséhez?

1. A vállalat egyes szervezeti egységeiben tartsunk munkásgyűlé­seket (ha kell, műszakonként), ahol eldöntjük, hogy mi a célunk a MT megalakításával. A megalakulást titkosan szavazzuk meg, és kössük magunkat a 2/3-os részvételi arányhoz és ezen belül a 2/3-os egyetértő szavazati arányhoz. A munkásgyűlésről készüljön hivatalos jegyző­könyv. A korábban megfogalmazott létszámarányos norma szerint vá­lasszuk meg az egység küldöttjét a vezetőségbe. Második fordulót ja­vaslunk. Először a jelöléshez adjanak a dolgozók titkosan javaslato­kat. Ezek a nevek kerüljenek fel a jelölőlistára, s ezekből válasszanak a résztvevők megint titkosan más küldötte(ke)t.
2. A küldöttek üljenek össze és fogalmazzák meg alapszabály-ter­vezetüket.
3. A küldöttek beszéljék meg választóikkal az alapszabály-terve­zetet, és ha szükséges, többszöri egyeztetés után véglegesítsék.
4. Az egyesülési törvény alapján jegyeztessék be a munkástaná­csot mint egyesületet a bírósági nyilvántartásba.
5. Ezzel az aktussal a munkástanács jogi személlyé vált, és mint ilyen a közösség nevében jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállal­hat.
6. A munkástanács mint jogi személy tárgyalhat tagjai, a teljes dolgozó kollektíva nevében a vállalatvezetéssel, a vállalatot részben vagy teljes körűen megvásárolni szándékozó vevő-aspiránssal, illetve a felsőbb irányító szervekkel, céljai elérése érdekében.
7. A munkástanács – külső szakértők bevonásával – vizsgálja felül a vállalat gazdasági vagy átalakulási programjait, s dolgozzon ki – a dolgozók testületeként – alternatív programot.

(Munkástanácsok Információs Irodája)

(Kaiser Ottó felvétele)

Egy munkástanács születése

Munkások! Alkalmazottak! Gyárunk dolgozói!

Nem hallgathatunk és nem várhatunk tovább! Cselekednünk kell, együtt és azonnal! Gazdaságilag és politikailag valamennyien jogfosz­tottak vagyunk. Magunk és családunk léte, mindannyiunk jövője vált bizonytalanná. A körülöttünk zajló kedvezőtlen folyamatok irányí­tása tőlünk függetlenül és ellenőrizetlenül egy szűk vezetői réteg kezé­ben összpontosul. Nem bízhatjuk sorsunkat azokra, akik eddig sem tö­rődtek velünk, akiknek a legfőbb törekvésük az volt, hogy minél előbb és minél jobban meggazdagodjanak.

Most, amikor az ország a teljes gazdasági csőd és az anarchia felé sodródik, amikor az erkölcsi és a bizalmi válság a mélypontjához köze­ledik, amikor egyre többen kerülnek a létminimum alá, tanúi és bénult szemlélői vagyunk egy szűk érdekcsoport hatalmát átmentő és va­gyonát gyarapító akcióinak. Magas fizetés, extraprémium, a szerke­zetváltás pedig elmarad! És ebben mindenki asszisztál, aki hallgat! Nem hallgathatunk, és nem tétlenkedhetünk tovább!

Be kell látnunk, hogy a nemzeti vagyon elherdálása csak tovább csökkenti mindannyiunk életszínvonalát. Nem engedhetjük, hogy az a vezető réteg döntse el jövőnket, amely meghatározta múltunkat és je­lenünket. Elég volt a sok hazudozásból, a „nagy eredményekkel" való dicsekvésből! Megelégeltük a nélkülünk hozott, de bennünket sújtó, felelőtlen döntésekét.

Világosan látni kell, hogy a hibás káderpolitikai támogatásokkal megszerzett gazdasági hatalom átmentése folyik nálunk napjainkban. Nincs program, és nincs jövőkép! Nem lehet dönteni nélkülünk, mert nem lehet nélkülünk jövőt felépíteni. Nélkülünk nincs kibontakozás és nincs átalakulás!

Gyárunkban jelenleg nincs olyan szervezet, amelyik szembe tudna szállni a már korábban elindult káros folyamatokkal, közöttük a ránk erőszakolt privatizálással. Ezért egy, a munkavállalói érdekkép­viselet elvére épülő munkásönkormányzatra van szükség. Meg kell alakítani a gyári munkástanácsot, amely mint jogi személy az alapsza­bályzatban rögzített célok és feladatok szerint végzi tevékenységét. A Munkástanács biztosítja a munkavállalók részvételét és ellenőrzését a vállalati tevékenység egészét átfogó minden kérdésben. Ennek kereté­ben a gyár vezetőinek munkáját is segíti. Biztosítja a teljes nyilvános­ságot, a kollektív ellenőrzést, a dolgozók aktív részvételét a gyár to­vábbi sorsának alakításában. A Munkástanács további célja elérni, hogy a munkavállalók kapjanak részvényeket, váljanak végre tulajdo­nosokká, vagyonkezelőkké azok, akiket ez a jog megillet.

Munkások!

Gyárunk dolgozói!

Valamennyien támogassátok a Munkástanács megalakítását! A Munkástanácsnak tagja lehet minden dolgozó, aki annak alapszabá­lyát elfogadja. A Munkástanács megalakításáról munkásgyűlés dönt.

Kiskunfélegyháza, 1990. január 17.

Előterjesztők

Az előterjesztők javasolják a vállalat vezetésének és a gyár kol­lektívájának, hogy közösen készítsék elő a vállalat átalakítását és ezzel hosszú távon a vállalat megmentését is, külső szakemberek bevoná­sával.

1990. február 27-én, Budapesten megalakult a Munkástanácsok Országos Szövetsége.

(Kaiser Ottó felvétele)

A mai változások közepette szinte már nem is ildomos Kelet-Európát emlegetni, helyette Közép-Európa járja. Ha mégis ezt az elavult kifejezést választottuk címnek, ezt azért tettük, hogy a Szovjetunió és a Balkán is beleférjen vizsgálódásaink­ba. A Közép-Európa-fogalom éppen az ettől a kettőtől való el­határolódást kívánja ugyanis hangsúlyozni. Ennek az elhatá­rolódásnak van is némi alapja, hiszen az az alrégió, amelyet Közép-Kelet-Európának szoktunk nevezni, valóban sok pon­ton különbözik a másik kettőtől. Azt is rögtön bevezetőben le kell szögezni, hogy Kelet-Európa a mi felfogásunkban törté­neti fogalom, amelyet csak a korai középkortól kezdve le­het használni, szemben az időtől független földrajzi fogalom­mal. És ha történeti fogalom, akkor változó is, hiszen a válto­zás a történetiség lényege. És ha változik, az is elképzelhető, hogy idővel eltűnik, ha valóban egyszer valamiféle, legalábbis alapelveiben egységes Európa kialakul. Ausztria egy ideig, a Habsburg-monarchia révén, beletartozott Közép-Kelet-Euró­pába, 1918-tól kezdve már kivált belőle. Ugyanez mondható el Görögországról, ti. hogy mostanra már kivált. Törökország elsősorban súlypontjának eltolódása miatt vált le a régióról. Lehetséges, hogy a közeljövőben néhány más ország is kivá­lik belőle. A történész nem tud jósolni, csak a múlt fejlődési tendenciáit ítéli meg, azt is óhatatlanul saját kora szempontjá­ból. De a történész túl is van azon az illúzión, hogy saját kora a történelmi folyamat végnapja, lezárása. Nem, a történelmi folyamat halad tovább.

Negyvenegynéhány éven keresztül úgy beszéltünk erről a régióról, mint béketáborról, szocialista táborról. Világos, mára ezek a fogalmak megkérdőjeleződtek. Csakhogy ez még nem jelenti azt, hogy eltűntek volna az egész térség sok évszázados fejlődésének nyomai. Ez az elképzelés olyasfajta voluntarizmus volna, amilyet manapság joggal bírá­lunk félmúltunkban. A történeti fejlődés hosszú trendjei sokáig hatnak; ami volt, nem törölhető el pillanatok alatt, legfeljebb erőszakkal elnyomható, ideig-óráig visszaszorítható.

Ennek a régiónak a legsajátosabb jellemvonása tarka és kevert etnikai-nemzeti összetétele. Lehet azt mondani, hogy ez Európa egyéb részeire is érvényes, tehát nem sajátos jel­lemvonás. Ha azonban csak a nemzetek számát tekintjük is, azonnal szembetűnik, hogy itt több van belőlük, mint Nyuga­ton, és biztos, hogy sokkal kevertebben élnek (részben való­ban csak a modernizáció korától kezdve, ám részben már ko­rábban is, ha a középkorban a nyugat felől, aztán a török kor­ban a dél felől végbemenő bevándorlásra gondolunk). Lénye­ges mozzanat a soknemzetűség azért is, mert az egész törté­neti fejlődésnek egyik alapvető mozgatója éppen ez volt. Nemegyszer az államhatárok változása segítette elő egy-egy nemzet megszületését. A szlovákok azért különültek el a cse­hektől mert hosszú ideig a magyar államhoz tartoztak. Ukrá­nok és beloruszok annak köszönhetik nemzeti létüket, hogy az eredetileg egységes keleti szláv tömbből a litván, majd a lengyel állam fennhatósága alá kerültek. Mindez azt jelenti, hogy Kelet-Európában (óvatosságból hozzá kell tenni, hogy máig) a nemzeti mozzanat az uralkodó.

Persze van más fontos tényező is. A Kelet-Európa­szemléletet többnyire azért bírálták és bírálják, mert éppen a szocialista „béketábor" erőszakolt visszavetítésének tekintik. Holott az a szocializmus, az a rendszer, amely itt alakult, éppen azért volt olyan, amilyen, mert Ke­let-Európában jött létre. A terület gazdasági elmaradottsága nálunk régóta emlegetett tény. Sok helyütt ezt nem szerették elismerni, gondoljunk csak a szovjet történetírás erőfeszíté­seire, hogy az orosz fejlődést mindig párhuzamosnak tekintse a nyugat-európaival, a szovjet korszakról szólván pedig már az élenjárást emlegesse, kiáltó ellentétben a valósággal.

Ma már ez túlhaladott álláspontnak tekinthető. A Nyugat­tól való elmaradottságnak évszázados hagyományai vannak. Szinte már a történelmi végzet súlyával nyomasztanak, sors­csapásként jelennek meg ezek az elmaradások az elszenve­dők szemében (bár a történeti elemzés nagy vonásaiban meg tudja őket magyarázni). Kelet-Európa eleve később indult meg a középkori fejlődés útján, mint a Nyugat. Az egykori ke­let-római, vagyis bizánci előnyt az oszmán-török hódítás fel­számolta. Amikor a hosszú XVI. század során megindult a ka­pitalizmus kibontakozása, a kelet-európai területek, sok egyéb európai alrégióval közösen a perifériára szorultak, a vi­lággazdaság az Atlanti-óceán felé fordult, a keleti kapcsolato­kat az Oszmán birodalom tette lehetetlenné. Az elmaradott­ság megint évszázados lett. Földrajzi helyzete is meghatá­rozta Kelet-Európa elmaradását: elzártsága a világtengerek­től, a természeti erőforrások gyengesége, sok országban az északi fekvés hátrányai. A munka hosszú időn keresztül kény­szer volt, erőszak útján behajtott robot, így a munka kultúrája is nehezebben alakult ki.

A társadalmi különbségek a hagyományos társadalom­ban, mint mindenhol, sokáig itt is erősebbek voltak az etnikai kapcsolatoknál. (De fel kell figyelni arra a sajátosságra, hogy jó néhány etnikumnak vagy nemzetnek nem volt saját feudális elitje, nemessége, homogén paraszti tömegnek tűnhetett.) Vi­szont amilyen ütemben kezdett kibontakozni a modernizáció, úgy szorultak a háttérbe ezek a különbségek. A modernizáció­val együtt járt ugyanis a nemzetek kialakulása. És ebben a pillanatban az egy nyelvet beszélők közösségének a meg­valósítása fontosabbnak tűnt a társadalmi különbségek­nél. A nemzeti egység azóta is sokszor emlegetett fogalma ebben a korban született meg, hozzávetőlegesen a XVIII. szá­zad második és a XIX. század első felében, egyes nemzetek esetében még később. A hagyományos társadalomban elő­térben álló különbségek most csak akkor maradtak meg, ha ezeket nemzeti fogalmakban lehetett értelmezni. A magyar földesúr a román paraszt szemében (ahogy a lengyel az ukrá­néban, az orosz a beloruszéban), a német vagy zsidó vagy görög kereskedő a szlovák vagy a bolgár paraszt, az orosz vagy a lengyel földesúr szemében már ellenség lehetett. A társadalmi ellentétet a nemzeti színezet elfedte, a különb­ségek nemzeti kategóriákban tudatosodtak. Az egy nyel­vet beszélők körében ezeket a különbségeket illett elhall­gatni, nem észrevenni, vagy legalábbis csökkenteni a na­gyobb cél, a nemzeti egység érdekében.

Ezzel el is érkeztünk a politika szférájához, ahol még több történeti hagyománnyal (és a fejlődés gátjával) találkozha­tunk. A középkorig itt nem érdemes visszatekinteni, a központi hatalom és a rendek kettőssége Közép-Kelet-Európában megvolt, máshol nem (vagy mert még fejletlenebb volt a terü­let, vagy egyéb konkrét történeti okoknál fogva). Ami már lé­nyeges sajátosság, az egyfajta abszolutizmus, vagyis az ál­lamhatalom túlereje a társadalommal szemben. A társadalom legnagyobb része a maga bőrén érezte az állam, a hatalom súlyát. Az marsokkal kevésbé volt lényeges, vajon a hatalom csakugyan még törvények által sem korlátozott (mint az orosz vagy még inkább a török), vagy a rendek, a feudális elit, a tör­vények ezt a hatalmat mégis valamilyen formában megnyir­bálhatják, csökkenthetik. A nagy többség számára a hata­lom mindenképpen abszolút volt, korláttalan és szinte kiszámíthatatlan. Az Oszmán Birodalom önkénye vagy a Habsburg Birodalom az egyes országokban és tartományok­ban mégiscsak korlátok közé szorított akarata az alul lévők számára nem jelentett lényeges különbséget. A hatalom, az uralkodó személyében megtestesítve, távolinak tűnt, az adó­szedő vagy a zsákmányoló katona személyében annál kéz­zelfoghatóbbnak és félelmetesnek.

Csakhogy ez a hatalom, mindezek ellenére, mindezektől függetlenül tisztelt hatalom is volt. Az uralkodó keresztény vi­lágnézet (a törököknél az iszlám) az isteni elhivatás, elrende­lés varázserejével fonta körül. Nyilván nem az adószedőt, ha­nem a távoli uralkodót. Hiszen hatalma Istentől van, ezért jo­gosult, megkérdőjelezhetetlen. És ebből a dicsfényből valami még az adószedőnek és a katonának is jutott (az ellenség ka­tonájának persze nem).

Csak a lengyel-litván államban nem volt ilyen erős ha­talom, ott a király csak szimbólum volt, gyakorlatilag a főne­messég kezében volt a hatalom. Ez azonban a nemesség for­mális egyenlősége és beleszólási joga révén inkább az anar­chia elemét vitte be az államéletbe. A hatalom nem volt erős, tehát nem is kellett tisztelni. (Miután a belső anarchia révén a lengyel-litván államot felosztották, a logika már megfordult: az államhatalmat nem kell tisztelni, éppen azért, mert erős.)

A modern kor megfosztotta az uralkodókat az elhiva­tottság dicsfényétől, idővel a hatalomtól is. Egyfajta libera­lizálódás ment végbe, előbb-utóbb mindenhol, még a Balká­non is, az államhatalom legalábbis elvileg mindenfelé korlátok közé szorult, a törvény, a jogállamiság korlátai közé. Forma szerint ez a balkáni kis országokban történt meg a leginkább, alkotmányaik, választójogi rendszereik a századfordulón ha­ladóbbak voltak a Habsburg-monarchia intézményeinél, Oroszországról nem is beszélve. A formális szabadságjogok azonban inkább csak papíron voltak meg, a valóságban az ál­lamhatalom (és most már az uralkodó személyétől függetle­nül, személytelenül) sokkal erősebb volt. Az államhatalom tényleges erejét a Balkánon fokozta, hogy a fejlődést az osz­mán uralom itt különösen messzire vetette hátra, tehát a politi­kai játék formái sokkal nyersebbek, mert archaikusabbak vol­tak. A szovjet államban pedig a cári autokrácia szinte csupán egy rövid epizód után átment a sztálini hatalomba. S hogy azt azután törvények és jogállamiság végképp nem korlátozták, azt ma már nagyon jól tudjuk. És ebben a vonatkozásban a régi mechanizmus abban a formában is tovább működött, hogy az állam erős, tehát tisztelni kell. A kortársak már sokat emlegették annak idején, hogy Sztálin voltaképpen a vörös cár. Az isteni elhivatottságot a forradalmi elhivatottság váltotta fel, a kommunizmus messzi, de diadalmas ígére­te. A mechanizmus működése szempontjából valójában semmi sem változott.

Bevezetőben azt említettük, hogy Kelet-Európában a nemzeti mozzanat a legfontosabb. A történelmi fejlődés sajá­tos paradoxona, hogy ebben a Kelet-Európában – legkésőbb a XVI. századtól – hosszú századokon keresztül valójában soknemzetiségű birodalmak álltak fenn. De tulajdonkép­pen maga Bizánc is az volt, a véletlenek sora révén létrejött későbbiek is, a Bizáncot tovább folytató oszmán, vagy a Habsburg, a lengyel-litván, az orosz. Egyébként a középkor­ban sem volt meg minden etnikumnak a saját állama s gondol­junk csak pl. a balti kis népekre. A soknemzetiségű birodal­mak többek között abban is különböztek egymástól, hogy ezt a vegyes összetételüket tudomásul vették-e vagy sem. Az Oszmán Birodalom elismerte egyéb felekezetek lé­tét, s ezzel tulajdonképpen az etnikai különbségeket is, mert hiszen azok is rejlettek mögöttük. A Habsburg Birodalom elis­merte legalábbis azoknak az etnikumoknak a különállását, amelyeknek megvolt a saját rendi szervezetük, a cseheket, magyarokat, horvátokat, később a lengyeleket. A lengyel-lit­ván állam már kevésbé. Csak a nemesség számított a politikai életben (még a városok sem), és ez a nemesség nagyon ha­mar lengyel öntudatúvá lett. Az állam hivatalos neve ekkor már a Rzecz Pospolita volt, ami köztársaságot jelent, etnikai megjelölés nélkül. Az orosz birodalom fölényesen túltette ma­gát a problémán, a balti német bárók különállását elismerte, mert bárók; az ukránokat és a beloruszokat az orosz nemzet részének tekintette, nyelvüket nyelvjárássá deklarálta, a töb­bieket idegen fajúaknak nevezte, alávetésükben és féken tar­tásukban puszta rendészeti kérdést látott.

Kelet-Európa sokkal több nemzetből állt, mint ahány ál­lamból. És mihelyt ezek a nemzetek öntudatra ébredtek, vagyis kialakult a modern értelemben vett nemzet, a francia példa nyomán saját nemzetállamuk létrehozására törekedtek. Elsőként a balkániak, mert a nem-keresztény oszmán uralom felszámolása, a nem-keresztény szultán hatalma alól való fel­szabadulás viszonylag könnyűnek tűnt, s Európa számára is elfogadhatónak, ahogy ez ki is derült. A nem-oroszok viszont Oroszországban önállósulási törekvéseiket még a félalkotmá­nyos időszakban, 1905-17 között sem merték bevallani (leg­feljebb a lengyelek, de azok is csak az emigrációban szólal­hattak meg).

Mint már utaltunk rá, a nemzetállamot a nagy francia for­radalom „hozta divatba", hogy ezt a tisztelettudatlan kifeje­zést használjuk. Európában valóban mindenhol ezt a példát igyekeztek követni. Senki sem volt hajlandó tudomásul venni, hogy Kelet-Európában – éppen a vegyes etnikai összeté­tel miatt – jóformán sehol sem lehet pontos etnikai hatá­rokat meghúzni, tehát a tiszta nemzetállam megvalósítha­tatlan. És szinte már csak napjaink felismerése, hogy a ve­gyes etnikai összetétel, a másság, a másszinűség inkább előnynek, megtartása erénynek tekintendő. A Kelet-Európá­ban létrejött „nemzetállamok" 1918 után is többnemzetiségűek voltak, csak éppen kicsinyben. Az orosz birodalom nem­zetei forma szerint megkapták saját nemzetállamukat, de a nemzetiségi statisztikákból kiderül, hogy összetételük sok­nemzetiségű jellege egyre erősödik.

Az erős, abszolút államhatalommal kapcsolatban már szó volt a hatalom iránti tiszteletről. De vajon a hatalomban mi­féle tisztelet élt a társadalom iránt? A hatalom is úgy érezte, tartozik bizonyos kötelezettségekkel a társadalom iránt. Pon­tosabban: a középkorban a hatalom a kiváltságosokkal szem­ben érezte ezt a kötelezettséget. Ez összeurópai jelenség volt. Az abszolutizmus idején homályosan felvetődött a széle­sebb kötelességtudat is (ti. a társadalom egyre szélesebb rétegei irányában). Összefüggött ez persze azzal az európai fejlődéssel, hogy a személyes függőségek láncolatát a területi alattvalóság váltotta fel; az állam területi kiterjedése, határai pontosabbakká váltak, és ezen a területen belül mindenki egy uralkodó alattvalója volt. Az uralkodónak pedig kötelessége ezekről az alattvalóiról gondoskodni. Nyilván olyan megfonto­lások is szerepet játszottak ebben, hogy az alattvaló csak ak­kor tud adót fizetni, netán idővel katonát állítani, ha valame­lyest maga is megél. Ezért ezt a valamelyes megélhetést biz­tosítani kell. A Habsburg Birodalomban már 1680-ban kiad­nak egy ún. robotpátenst, amely meg kívánta szabni a robot­kötelezettség felső határát. A kétségtelenül meglévő anyagi természetű megfontolások mellett azonban nem szabad meg­feledkezni arról sem, hogy a keresztény világnézet nemcsak az alattvalókra, hanem az uralkodókra is érvényes volt. Az uralkodók pedig ezt általában komolyan is vették, még ha nem is mindig valósították meg.

Ennek az abszolutizmus korában jelentkező keresztényi kötelességérzetnek egy részben elvilágiasodott változata je­lent meg a felvilágosult abszolutizmus formájában. Az európai periféria általános jelenségéről van persze szó, de Kelet-Európa vonatkozásában úgy tűnik, nagyobb a jelentő­sége. A lényege voltaképpen az, hogy a periféria országai az államhatalom kényszerítő erejével próbáljanak meg fel­zárkózni a nyugati fejlődéshez. Ehhez az uralkodók a felvi­lágosodás különböző áramlatait is felhasználták, okultak, ér­veket válogattak ki belőlük. A meglévő rendszert akarták meg­erősíteni, de gazdasági intézkedéseikkel a modernizációt se­gítették elő, ha nem is döntő mértékben.

Kelet-Európában a felvilágosult abszolutizmus néhány évtizeden át folytatott kormánypolitika volt a Habsburg Biro­dalomban és Oroszországban (a lengyel állam is megpróbál­kozott hasonló intézkedésekkel, csakhogy egészen más poli­tikai körülmények között, tehát reménytelenül). A gazdasági élet fejlesztése állami eszközökkel éppúgy beletartozott ebbe a politikába, mint a társadalmi viszonyokba való beavatkozás (pl. Mária Terézia úrbérrendezése), végső (és meg nem való­sult) formában az egész társadalomnak felülről történő elren­dezése. Lényegéhez tartozik az is, hogy az uralkodó (és taná­csosainak szűkebb köre) meg vannak győződve arról, hogy ők jobban tudják, mi a nép, az alattvalók igazi szükséglete, mint az alattvalók maguk, tehát ezeket meg sem kell kérdezni, hanem felülről boldogítani. Az is biztos, hogy a felvilágosult uralkodókban igen nagy felelősségérzet működött (hogy ke­resztény-vallásos vagy filozofikus-ideológiai alapon, az ebből a szempontból közömbös). Személyes anyagi érdekek nem vezették őket, ez az adott politikai berendezkedésben nem is volt szükséges számukra. A lényeg a felülről boldogítás.

A modernizáció ezt az autoritatív paternalizmust nagyjá­ból felszámolta. Csak nagyjából, mert pl. Ferenc József egész habitusában még sok minden megőrződött ebből, néhány évig kedve szerint tehette is, csak idővel kezdték ebben aka­dályozni mindenféle parlamentek. I. Miklósnak vagy II. Sán­dornak Oroszországban nem kellett ilyen koloncokkal küsz­ködnie.

A két világháború közti kisállamokban sem volt teljesen ismeretlen ez a paternalizmus. Horthy Miklósnak persze, vagy Pilsudskinak megint számolnia kellett a képviseleti szer­vekkel, a balkáni királyi diktatúrák túl tudták magukat tenni ezen. Az autoritatív paternalizmus igazi újjászületését a szocialista rendszerekben élte meg; a Szovjetunióban már Sztálin alatt (persze Lenintől sem volt ez gyökeresen idegen), egyebütt a felszabadulás után. Sztálin legjobb magyar (len­gyel, csehszlovák, bolgár stb.) tanítványai és neosztálinista utódaik mind ugyanezt a paternalizmust képviselték. Titónak nem is volt szüksége a Sztálin-tanítványi szerepkörre, saját tekintélye is elég volt hozzá. A manapság már kérdéses moz­zanat az, mennyi volt a kötelességtudat és a felvilágosodás a népek ezen atyáiban, mennyi az egyéni érdek figyelmen kívül hagyása (vagy éppen elsőrendűsége). Vajon mennyire állják az összevetést a felvilágosult abszolutista uralkodókkal?

Ha így nézzük persze, akkor az egész parlamentariz­mus csak közjátéknak tűnik a felvilágosult abszolutizmus vagy autoritatív paternalizmus két korszaka közt. Orosz­országban valóban csak egy évtizednél alig hosszabb ideig tartott. Könnyebben volt megvalósítható ott, ahol korábban rendi képviseleti testületek működtek, ahol a parlamenti élet­nek – bármennyire korlátozott, de mégis valamelyes – hagyo­mányai voltak. A balkáni országokban, ahol ez hiányzott, a parlamentek szerepe csekélyebb volt. Itt is, vagy egyebütt pl. a Baltikumban is, megint csak autoritatív rendszerek váltották fel a tényleges parlamentarizmust. (Egyedül Csehszlovákia tudott kitartani, amíg az erőszak meg nem törte.)

A történetírás sokat emlegette nálunk is, másutt is a közös ellenségek ellen vívott küzdelmet, vagy még gyakrab­ban azt, hogy erre a küzdelemre szükség volt (lett volna), de nem sikerült az együvé tartozó erőket összefogni. Az össze­fogások hiánya meg kudarca arra a megfontolásra kész­tet, hogy talán nem is volt olyan igazi közös ellenség. Az összefogás virtuális képviselői közül talán nem is egy az ellen­ségben inkább segítőtársra talált saját virtuális vagy illendő szövetségese ellen, elég, ha az 1848-as forradalmak sorára gondolunk a Habsburgok birodalmában.

Amikor az 1860-as évek végén a cseh nemzeti mozga­lom felháborodott a kiegyezésen, és tüntetéseken, tömeggyű­léseken tiltakozott ellene, egy ottani nagybirtokos német her­ceg azt találta mondani: ha a csehek nem akarnak Bécs alá tartozni, nyugodtan menjenek el, de már most gondolkodja­nak azon, hogy Berlin vagy Szentpétervár alá akarnak-e tar­tozni. Az anekdota mögött egy fontos kérdés rejlik: a nagyha­talmak szerepe a kelet-európai nemzetek történetében. Összeurópai jelenség, hogy a kisállamok mindig kénytele­nek engedni a nagyhatalmak befolyásának. Kelet-Európá­ban a helyzet azzal vált bonyolultabbá, hogy a soknemzeti­ségű birodalmak korában a nagyhatalmak „helyben" voltak, a Habsburg, az orosz, a török (a lengyelt kihagyhatjuk, mert nem volt igazi nagyhatalom, aztán meg megszűnt), a német egység létrejötte után, lengyel területei révén, a német. Amíg gyakorlatilag minden terület valamelyik nagyhatalomhoz tar­tozott, a probléma nemzetközi síkon nem jelentkezett, de a balkáni államok felszabadulásával, aztán az első világháború utáni változások révén már előkerült. És teljesen egyértelmű volt, hogy a kisállamoknak már a létrejötte is a nagyhatalmak – és nemcsak a helybeliek – beavatkozásának az eredmé­nye. Ha egy, vagy még inkább ha több nagyhatalom támo­gatta az önállóságot, akkor ez meg is valósult, elsőnek Görög­ország esetében, ahol az utóbbi variáns fordult elő. Bulgária csak az oroszoknak köszönhette felszabadulását, de ez ele­gendő volt a többi nagyhatalom ellenzésének a kivédésére. (1945 után annyiban egyszerűsödött le a helyzet, hogy már csak egy nagyhatalomnak volt beleszólása az itteni kisálla­mok belső ügyeibe, de ez annál egyértelműbb és eldöntőbb volt.)

Ha valóban a nemzeti mozzanat a legfontosabb Kelet-Európában, akkor a nemzeti öntudat és az asszimiláció kér­dését is fel kell vetni. A kettő eléggé szorosan összefügg. A hagyományos társadalomban még egyik sem játszott különö­sebb szerepet. A nemzetek kialakulása párhuzamos volt a ka­pitalizmus fejlődésével, ez utóbbi elősegítette az asszimilá­ciót azzal, hogy lényegesen kibővítette a horizontális mobili­tást (az emberek költözködését az országon belül vagy akár azon kívül), tehát más etnikumú környezetbe kerülésüket. Ez pedig elősegítette az asszimilálódást, az etnikai azonosság felcserélését. A kapitalista viszonyok között ez természetes folyamat volt. Mellette létezett persze mind a mai napig az ál­lamhatalom kísérlete a kényszerített asszimilációra, a nem­zetállam megvalósítására a soknemzetiségű terepen. Magyar vonatkozásban a magyarosodás és magyarosítás fogalom­párjával pontosan el is tudjuk különíteni a kettőt (talán annak jeleként, hogy a történeti Magyarországon mindkettő egy­aránt jelen volt). Azt is hozzátehetjük, hogy a természetes asszimiláció jóval nagyobb tömegeket érintett, mint a kényszerű, ti. Az utóbbi természetesen inkább ellenállást váltott ki.

Az asszimiláció idővel tudatos cserét és új szerepválla­lást jelentett, amit számtalan egyéni tényező is befolyásolt, olyannyira, hogy egy családon belül is különböző utakra térít­hette az egyént. A klasszikus példa három fivér a XX. sz. első évtizedeiből. Az egyik, Iwanowski néven az önálló lengyel ál­lamban miniszteri posztot töltött be. A másik, Ivanauskas, Lit­vániában volt közmegbecsülésnek örvendő tudós, egyetemi tanár. A harmadik pedig, Ivanouszkij, a belorusz burzsoá nemzeti mozgalom egyik vezető egyénisége volt. Ha az ilyen hármas példa bizonyára eléggé ritka, a kettős (hogy testvérek pl. német és magyar vagy német és szlovák nemzetiségűek) már sokkal gyakoribbnak tekinthető.

Ami persze azt is mutatja, hogy az amúgy is nehezen megfogható nemzeti öntudat sok esetben a hagyomány­tól, a családi környezettől is független választás eredmé­nye lehet. A soknemzetiségű Kelet-Európában mindenkép­pen lényeges tényező. Ahogy a kiragadott példák mutatják nyilván az egyén szempontjából is. (De a nemzetek szem­pontjából is, mert létszámuk a természetes demográfiai té­nyezők mellett nemegyszer ilyen faktoroktól is függ.)

A nemzeti öntudat természetesen a saját nemzetről alko­tott, általában pozitív képet is magában foglalja. Ehhez a prob­lémához kapcsolható a más nemzetekről alkotott kép (image) újabban már kutatott problematikája. Más etnikumokról alko­tott sztereotípiák már nagyon régóta ismeretesek, Kelet-Euró­pában azonban zömmel a nemzetek kialakulása óta élnek. Nagyon változatos a soruk, nyilván nem tudjuk itt kimeríteni a változatokat, csak néhányat villanthatunk fel. Általánosság­ban annyit lehet mondani, hogy a másról alkotott kép több­nyire negatív. A feudális elittel nem rendelkező nemzetek esetében a másik típushoz tartozó nemzet a kegyetlen, kizsa­roló földesúr, a másik oldalról: a paraszti nép. A nem-szlávok számára a szlávok tűnnek ellenszenveseknek: alattomosak, lobbanékonyak, akár vadak (pl. a „vad rác" a magyar elképze­lésekben), de persze fordítva is ugyanez a helyzet. A közép­kelet-európaiak megvetik a balkáni nemzeteket, mert azok mindig bajt kevernek, kicsinyesek és elmaradottak. A balká­niak számára már a magyarok vagy a csehek is a Nyugatot je­lentik, és ezért óvakodni kell tőlük. A csehek Kelet-Európa po­roszai, hangzik az egyik nagyon ismert sztereotípia, amely­ben rejtett elismerés keveredik még több irigységgel. A len­gyelek általában mindig rosszul járnak, bárhonnan nézik őket, mert megbízhatatlanok és pontatlanok.

Ezeknek a sztereotípiáknak egy válfaja az „ősellenség­kép", amely a történeti gondolkodásban mindenhol nagy sze­repet játszik. A magyaroknál a németek, azaz a Habsburgok, a szlávok, meg általában a magyarországi nemzetiségek. A cseheknél voltaképpen csak egy az ősellenség, a német, de azt annál hevesebben gyűlölik. A lengyeleknél a német mellett az orosz; az ukránoknál a lengyel és az orosz; a balkániaktól általában a török, meg a közvetlen szomszéd (igaz, zömmel mindig a közvetlen szomszédok kerülnek be ebbe a képbe). A bolgárok esetében a törökök, a görögök és a szerbek. Egé­szen a legújabb időkig ezen az alapon lehetett történetszem­léletet kialakítani.

Hasonló sztereotípiákra vezetett egyébként a vallási, felekezeti különbség is. Itt van mindjárt a nagy vízválasztó a nyugati és a keleti egyház között, ez húzta a legmélyebb árkot Kelet-Európán belül, mert ez választja el valójában – bár az újabb időkben már más formákba is szublimálva – Közép-Ke­let-Európát a régió többi részétől. A latin eretnekség vádja az egyik oldalról, a szakadároknak szóló mély megvetés a má­sikról végigkísérte Kelet-Európát, szinte a hivatalos szakítás előtti időktől kezdve. A másik nagy vízválasztó a keresztények és a muzulmánok („pogány török") közt húzódott (és ugyan­csak kölcsönös volt, hiszen az igazhitű muzulmán meg hitet­len gyaur kutyáknak tekintette a keresztényeket). A nyugati egyház területén a helyzetet azután tovább bonyolította a re­formáció megjelenése. Magyar olvasónak nem kell különösen elmagyarázni a katolikusok és a protestánsok közötti perma­nens viszálykodást. De alapjában véve ez az ellentét okozta a legkevesebb bajt. Hiszen a protestantizmus csak a nyugati egyház területét érintette, az ortodox világban már nem volt érdemleges hatása. A cseheknél és a lengyeleknél meg az el­lenreformáció jórészt, illetve teljesen felszámolta az eleinte többségre jutott protestantizmust, csak a magyaroknál ma­radt fenn a többszínűség (és változott át később Habsburg­pártiság és Habsburg-ellenesség polaritásává és más for­mákká). Ilyen sokszínűséget még az albánoknál találhatunk, ahol a többség muzulmán volt, de egy kisebb rész északon katolikus, délen ortodox. A legtöbb nemzet esetében azért az egy felekezet uralma volt a jellemző. Az ortodoxiát viszont a lengyel és Habsburg-területen megosztotta a papság egy ré­szének az áttérése a nyugati egyházzal való unióra (unitusok vagy görög katolikusok). A szocialista korszak a legtöbb he­lyen felszámolta az unitus egyházakat (Csehszlovákiában és Magyarországon maradt csak fenn). Éppen napjainkban je­lentkezik viszont újra a törekvés az unitus egyházak feltá­masztására is.

A vallási megosztottság a nemzetek közt vagy egy-egy nemzeten belül kétségtelenül elválasztó tényező volt, hozzá­járult az ősellenségkép létrejöttéhez. Viszont a felekezethez való tartozásnak, a kereszténység vállalásának fontos pozitív következményei is voltak. Nyilván nem érdemes különöseb­ben elmélkedni arról, milyen szerepet játszottak az egyházak a középkorban, még a gazdasági életben is, különösen a kul­túra terén, hiszen az írásbeliség, a kulturális tevékenységnek ez az egyik alapvető tényezője, századokon keresztül az egy­házak kezében volt, s már láttuk, az egész gondolkodást is át­hatotta a keresztény tanítás.

De voltaképpen igen jelentős volt az egyházak sze­repe a nemzetek kialakulásában és megtartásában. A Bal­kánon az oszmán uralom idején az ortodox egyház volt az egyetlen, amelyet politikai szereplőként a hatalom is elismert. A kolostorok és iskoláik tartották fenn a nyelv és az etnikai ön­tudat folytonosságát. A lengyelekben a katolikus egyház tar­totta a lelket az orosz pravoszláv elnyomás idején. (Az észtek­ben és a lettekben hasonló körülmények között az evangé­likus egyház). Az egyházak politikai jelentőségét mutatja az is, hogy pl. a bolgárok közt a XVII. század során elterjedt gyakorlat volt az áttérés a katolikus egyházba, abban a reményben, hogy ez nyugati kapcsolatokat és segítséget hoz a felszaba­duláshoz.

Vissza kell térni még a nyugati és keleti egyház különbsé­géhez, mert ez kulturális téren is lényegbevágó különbséget hozott magával. A közösségben és misztikában elmerülő or­todoxiához képest a katolikus egyház a maga skolasztikán edződött racionalizmusával eleve tágabb kulturális lehetősé­get biztosított. Itt korábban köszöntött be a (valójában sehol végbe nem ment) dekrisztianizáció, a gondolkodás világi ele­meinek betörése az emberek tudatába. A reformációval és az ellenreformációnak nevezett katolikus reformmal ezek a moz­zanatok erősödtek. Sok egyéb tényező is hozzájárult persze ahhoz, hogy pl. a Habsburg Birodalom vagy a lengyel terü­let egy sajátos aire culturelle-t, kulturális térséget hozott létre, amelynek bizonyos, többnyire már külsőségekbe átment sajátosságai jóformán napjainkig is érződnek. (Még akkor is, ha pl. Monarchia csupán az étlap bizonyos ele­meiben, pályaudvari épületekben és színházakban maradt fenn, Zágrábtól Lvovig.)

A nagy európai szellemi áramlatok hosszú időn ke­resztül csak a nyugati egyház területére jutottak el, annak a határán megtorpantak. A felvilágosodással fordult meg a helyzet, az már Oroszországba és idővel a Balkánra is eljutott, annak a jeleként, hogy a felekezeti különbségek már háttérbe szorulóban vannak egyéb mozzanatok mögött. Persze, a szellemi áramlatok nyugatról jöttek, hatottak, ha sajátos szí­nezetet kaptak is itt a helyi, vagyis nemzeti különbségek ré­vén. Kelet-Európából jóval kevesebb eredeti áramlat került ki. Igaz, akadt azért.

Talán a legfontosabb – aminek persze ugyancsak van nyugati előzménye, mintaképe – a különböző nemzeti hiva­tástudatok ténye. Az időben első a „kereszténység védőbástyája"-eszme, Közép-Kelet-Európában közkedvelt, csak éppen utólag többször emlegették, mint akkor, amikor való­ban volt igazságtartalma. De lengyelek, magyarok és horvá­tok saját nemzeti küldetésüket látták benne, részben már a XVI-XVII. században. Később az oroszok is kezdték emlegetni, hogy századokon keresztül védték a Nyugatot, a balkániak meg, hogy ők szenvedték meg saját testükön a keleti, mármint az oszmán támadást.

A nemzetté válás korában már speciálisabb hivatástudatok alakultak ki. A magyarok esetében az, hogy az ő feladatuk a Kárpát-medence népeinek átvezetése a polgárosodás min­den problémát megoldó birodalmába (de ez természetesen csak magyar vezetés alatt történhet meg, és a terület egysé­gének a fenntartásával). Az államuktól megfosztott lengyelek úgy tekintettek magukra, mint a népek Krisztusára, aki (illetve akik) saját vére hullatásával hozza meg a szabadságot a többi európai elnyomott nemzetnek. A csehek úgy látták (Masaryk oktatta őket erre nagy hatással), hogy a lelkiismereti szabadság védelmezői a huszita korszaktól kezdve, meg a kis népek szabadságának a szószólói. Meg a demokráciáé (ebben volt a legtöbb igazság). A görögök a „nagy eszme" ne­vében a Bizánci Birodalom feltámasztását tűzték ki céljukul, az egész Balkán egyesítését Konstantinápoly fennhatósága alatt, hiszen az itt élő népek mind görögök, hellének, még ak­kor is, ha pillanatnyilag éppen más nyelven beszélnek.

Az oroszoknak, a többi kelet-európai nemzettől eltérően, teljes mértékben megvolt a saját nemzeti államuk, nem kellett nemzeti ideológiát kitalálniuk az államiság létrehozása végett, ezért az emberiség egészében gondolkodtak, elsőrendűen erkölcsi kategóriákban, és abban látták Oroszország küldeté­sét, hogy elvezesse az embereket a tökéletes erkölcsiség vi­lágába, ahol, mint minden utópiában, a problémák egy csa­pásra megoldódnak. (Amikor a marxizmus-leninizmus került uralomra az országban, ennek egy modernizált és mindenféle keresztény hagyománytól és maradványtól a lehetőség sze­rint megtisztított változatát hirdették meg. Először a világforra­dalom formájában, azután egy országra vonatkoztatva, ké­sőbb megint az országhatárokon túl is. Messzire visszanyúló hagyomány volt ez, voltaképpen Bizáncból öröklődött, ahol a hit tisztaságának, egységének a megőrzése volt az eszmei fő cél, ez pedig a XV. század végén örökségként Oroszországra hárult a „harmadik Róma"-elmélet formájában, amelynek lé­nyege röviden az, hogy az első és a második Róma, vagyis Bizánc, egyaránt eretnekségbe esett – mert a bizánciaknál is volt politikai okokból kísérlet az egyházi unióra -, most már Moszkva, a harmadik Róma, az igazi hit egyedüli őrizője, és negyedik Róma nem lesz.)

(Ogonyok)

Tekintettel a paraszti tömegeknek a gazdasági elmara­dottsággal is összefüggő fennmaradására a modernizáció ko­rában is, a nemzeti hivatástudatok mellett még egy másik, univerzálisabb (bár egyúttal mindenütt nemzeti színezetű áramlat is) létrejött, igaz, eléggé későn, a századfordulón (netán csak a két világháború közti korszakban, mint Magyar­országon). A népiességről van szó. Világos, hogy ez az ideo­lógia csak a kapitalista korszakban jöhetett létre, amikor so­kan azt jósolták, hogy a parasztság eltűnik, de Kelet-Európá­ban ez valahogy nem ment. Racionális módon meg lehetett indokolni a népiességet mint harmadik utat a kapitalizmus és a szovjet típusú szocializmus között. (Korábban romantiku­san, azzal, hogy a parasztság az egyetlen dolgozó osztály, tehát a „munkásosztály" maga – ezt vallotta az orosz narodnyikizmus, majd később az eszerek mozgalma, bár az önma­gát marxistának tartotta.) Vagy azzal, hogy a parasztság a legnépesebb osztály, tehát ez hivatott az ország kormányzá­sára – ez volt pl. a bolgár parasztpárt koncepciója. Paraszt­pártok egyébként a többi országban is alakultak, különféle ne­veken (agrárpárt, néppárt). Többnyire azonban hamarosan polgári értelmiségi vezetés alá kerültek, betagolódtak a parla­menti struktúrákba, és az egyik polgári párttá lettek. Sok eset­ben nem is tudták az egész parasztságot átfogni, mert annak tömegei más, polgári pártok mellé csatlakoztak, többnyire nemzeti alapon.

Itt érdemes visszakanyarodni a parlamentarizmus kérdé­séhez, amelyről más vonatkozásban már volt szó. A nyugati klasszikus megoldás a liberális-konzervatív kettősség volt. Amikor a parlamentarizmust átültették ebbe a régióba, való­ban sok helyt megvoltak ennek a kettősségnek a kezdetei, a cseheknél, a románoknál, a szerbeknél, a bolgároknál is. De csupán a kezdetei, mert a klasszikus polgári pártrendszert hamarosan keresztezték (megint nyugati mintára) világné­zeti (keresztény, többnyire katolikus) pártok, vagy a már em­lített parasztpártok (a munkáspártokra később térünk ki), vagy a nemzeti problematika körül szerveződő pártok (melyek célja állami önállóság elnyerése, megtartása, kiter­jesztése a még fel nem szabadított nemzettestvérekre stb.). Tehát megint csak visszajutottunk a nemzeti kérdéshez.

A parlamentarizmus kapcsán még azt is meg kell említe­ni: a pártok általában elitarius pártok voltak, hiszen a vá­lasztójog is általában szűk körű volt (a tömegek értetlensé­gére való hivatkozással). Ahol pedig szélesebb vagy általános volt a férfiak választójoga (pl. Bulgáriában az 1878-as felsza­badulástól kezdve), ott a választói tömegek valóban alacsony kulturális szintje miatt (hiszen még a századfordulón is magas volt az analfabéták aránya), a politikai elit könnyen tudta a választókat saját érdekei szerint manipulálni. Még a vi­szonylag legerősebb bolgár parasztpárt is csak az első világ­háború utáni években kapott egyszer abszolút többséget a vá­lasztásokon.

A munkásmozgalom a társadalmi struktúra (és persze a gazdasági fejlettségi szint) következtében az első világhábo­rúig valójában értelmiségi csoportok marakodását jelentette, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia és a lengyel területek kivételével nagyon csekély volt a munkásság száma, még csekélyebb a társadalmon belüli aránya. Hozzájárult ehhez, hogy nemzeti jelszavakkal még a meglévő munkások egy részét is más pártok mögé lehetett felsorakoztatni. Amíg a munkásmozgalom valójában értelmiségiek ügye volt, ezek a korai szociáldemokrácia absztrakt nemzetközisége alapján álltak, a mozgalmat igyekeztek ugyan a nemzeti történeti fejlő­dés vonalába beágyazni, de azért e munkásmozgalmak gyakorlatában a szociális kérdések tényleges felvetése mögött a nemzeti problematika mindig háttérbe szorult. Ahol viszont valójában viszonylag széles munkástömegek voltak, ott a mozgalmak, illetve pártok kénytelenek voltak a nemzeti kérdést tudomásul venni és valamilyen formában ál­lást foglalni. A Monarchia osztrák területein a szociáldemok­rata párt ténylegesen egymástól független, nemzeti alapon szerveződő pártokra esett szét, a magyarországi szociálde­mokrácia a másik megoldást választotta és valójában türel­mesen várta a munkások természetes elmagyarosodását, ami az adott pillanatban nem is volt olyan illuzórikus. A lengyeleknél a munkások többségét tömörítő szocialista párt pedig az első célként a nemzeti függetlenség visszaszerzését tűzte ki, csak utána volt hajlandó a szocialista átalakulás kérdései­ről tárgyalni.

Amikor az első világháború után bekövetkezett a mun­kásmozgalom nagy szakadása, a kommunisták még harco­sabban helyezkedtek a nemzetközi proletárforradalom állás­pontjára. Viszont (ugyancsak harcosan) ténylegesen nemzeti álláspontokat foglaltak el a fasizmus előretörésének és a má­sodik világháborúnak a korában. Hogy az 1945 után átme­neti internacionalista periódust követően a nemzetközi­ség folytatólagos hangoztatása mellett hogyan álltak át az egyes pártok kisebb vagy nagyobb mértékben a nem­zeti álláspontra, az már szemünk láttára zajlott le az utóbbi évtizedekben.

Eddig általában nemzetekről esett szó, néha még olyan régebbi korok vonatkozásában is, amelyekkel kapcsolatban e kifejezés használata talán még nem indokolt. Ezért is hasz­náltuk olykor óvatosságból az etnikum kifejezést. Másrészt kialakult nemzetekről esett szó, még akkor is, ha ez a kialaku­lás szinte a szemünk láttára megy végbe, mint pl. a macedó­nok esetében. (Kétségtelennek tartjuk, hogy a XX. század ele­jéig – de akár még később is – a macedónok önmagukat bol­gároknak tekintették, az újonnan létrejött Bulgáriához kíván­tak tartozni. Legkésőbb a második világháború idején azon­ban már létrejött egy olyan macedón értelmiség, amely magát a bolgároktól különálló nemzetnek tekintette. Az a folyamat zajlott és zajlik itt le, amelyen a többi kelet-európai nemzet a XVIII. század végétől és a következő század során ment keresz­tül: a modern nemzet létrejötte. Ez mindenütt az értelmiségiek öntudatosodásával indult meg, az ő körükből terjedt tovább egyéb rétegek felé, a közös nyelv, mint integráló tényező se­gítségével. Nem lehet pontosan tudni, hogy a macedónok esetében mennyire jutott el a mai napra ez a folyamat, meny­nyire hatotta már át az egész társadalmat. A kérdés körül a legutóbbi időkig heves polémiák folytak Bulgária és Jugoszlá­via között, a bolgár felfogás szerint a macedónok ma is bolgá­rok. A macedón nyelv egyébként eredetileg a bolgár egyik nyelvjárása volt, mára már elkülönült tőle, önálló irodalmi nyelvvé alakult ki.)

Itt kell felhívni a figyelmet az irodalmi nyelv jelentősé­gére a nemzetek elkülönülésében. Azt lehet mondani, hogy a különböző etnikumokból, feudális nemzetiségekből ab­ban az esetben jött létre a szó modern értelmében vett nemzet, ha elég nagy létszámban voltak, és ha létrehoz­ták saját nemzeti irodalmi nyelvüket. Két ellenpélda is iga­zolja ezt. A ma az NDK-ban élő szorbok nem teremtettek meg egységes irodalmi nyelvet, nem is voltak kellő létszámban, ma is csak egy feudális nemzetiség szintjén élnek. A másik a ruszinok, vagy kárpát-ukránok példája. A múlt században ér­telmiségüknek abban a csekély hányadában, amely nem ma­gyarosodott el, három felfogás is élt. Az egyik szerint ők volta­képpen oroszok, a másik szerint ukránok, a harmadik pedig az, hogy külön etnikumot alkotnak, a ruszint. 1945-ben ha­talmi szóval ukránoknak deklarálták őket, és úgy tűnik, ez az­óta valóban meg is gyökeresedett. Vagyis itt az ukrán irodalmi nyelv átvétele miatt nem alakult ki ruszin nemzet. Viszont a ju­goszláviai ruszinok körében 1945 óta használatos egy ruszin irodalmi nyelv, tehát itt létrejöhetett volna egy ruszin nemzet, ha a létszámuk nem volna olyan csekély.

A macedónok révén eggyel több, a ruszinok és a szorbok esetében pedig kettővel kevesebb a kelet-európai nemzetek száma. Így is elég sok. (Természetesen a Szovjetunió európai területén élő finnugor, török etnikumokat, vagy a grúzokat és az örményeket nem vettük számításba, mert azok vélemé­nyünk szerint soha nem tartoztak bele a kelet-európai fejlő­désbe.)

Még egy közös vonásról kell megemlékezni, és ez a Nyu­gat felé fordulás. Ezt jórészt indokoltnak is kell tekinteni. A kö­zépkorban a feudalizmus fejlettebb, második szakasza innen jutott Kelet-Európa egyes részeibe, a reformáció, a felvilágo­sodás, a kapitalizmus, még a szocializmus is nyugatról jött. Kelet-Európában ezek másodfőzetei keletkeztek (vagy ha speciális, új vegyület, akkor, ma úgy tűnik, nem volt benne sok köszönet).

A Nyugat felé fordulásban is van azonban negatívum. Az a törekvés, hogy „mi" Európához, vagyis a Nyugathoz tarto­zunk, „mások" azonban már nem. A csehek önmagukat min­dig ide számították, legfeljebb inkább Közép-Európáról be­széltek. Ez volt a helyzet a lengyelek esetében is, és ma nálunk. Mindenki mereven nyugatra néz, és a szomszé­dokról szeret megfeledkezni. Az 1989-ben bekövetkezett nagy földcsuszamlás nyomán pillanatnyilag ebben is változás történt, a magyarok most már legalább a csehekre és a len­gyelekre gondolnak (a szlovákokról már kevesebb szó esik). Félő azonban, hogy a merev nyugatra figyelés, a nyugati segítség körül máris kibontakozó tülekedés megint csak a nemzeti elkülönülés felé visz, amelynek oly mélyen gyö­kerező előzményeiről az eddigiekben szó volt. A „csak mi tar­tozunk Európához" szindróma vészesen felsejlik mindenfelé.

És ezzel már el is érkeztünk forrongó jelenünkhöz – és cikkünk bevezető soraihoz. Ma úgy tűnik, a Nyugathoz, Eu­rópához való csatlakozás Kelet-Európa jelentős részében őszinte óhaj, szinte kormányprogram is. (A Szovjetunió­ban a kérdés még nem dőlt el, a nagyhatalmi hagyományok akadályozzák ezt. Állásfoglalása bizonyára fontos, ha nem is annyira, mint egy-két évvel ezelőtt.) Az óhaj tehát bizonyára megvan, talán az esély is. Különösen abban az esetben, ha a megvalósítás valamiféle összefogást is jelentene, nem különálló kisállami törekvéseket. Kelet-Európa felszá­molódása, a régió beolvadása Európába ma legalábbis nem látszik lehetetlennek. De a felsorolt kelet-európai sajátossá­gok tapasztalatait nem lehet figyelmen kívül hagyni, ezek jele­nünket is nagymértékben meghatározzák.

A kelet-európai fejlődés e néhány tartós hagyományára igyekeztünk rámutatni. A hazai és külföldi pártok tallózhatnak ezekben a hagyományokban. De nem sok örömet lelhetnek bennük.

(Ogonyok)