„Nos, kinek a forradalma? A nép forradalma? Avagy az apparátus forradalmi csele ez, hogy hatalmát teljesen átmentse?" Cs. Gyimesi Éva kérdezi ezt a kolozsvári Szabadság című napilapban, s alighanem ezt kérdezi mindenki, aki az eufória elmúltával azon töpreng, mi is történt 1989 végnapjai­ban Romániában. Hivatalos források híján e sorok írója a ro­mániai sajtóra, bukaresti és erdélyi vezetőkkel készített inter­júira és háttérbeszélgetésekre támaszkodva alakítja ki a maga verzióját, ami talán akkor sem lesz teljesen haszonta­lan, hatévesnek bizonyul.

Az 1989 decemberi események egy részének előkészí­tettségét a mostani bukaresti kormányzat hivatalosan cáfolja. Ugyanakkor egyes romániai vezetők némely interjúkban utal­nak arra, hogy a Temesváron, a Bánságban majd Erdély egyes nagyvárosaiban kirobbant diktatúraellenes lázadás azért nőtt felkeléssé (s éppen azért nem nőtt teljesen az­zá), mert Óromániában és Bukarestben ekkor már telje­sen kiérlelődött a Ceauşescu-klán eltávolítását célzó po­litikai-katonai fordulat terve. Sokan tudni vélik, hogy az Ion Iliescu köré csoportosuló reformkommunista ellenzék decem­ber 27-28-29-re tervezte a fordulat kivitelezését, s december huszadikán meg is kezdődtek volna a konkrét előkészületek. E folyamatot azonban szabályosan megzavarta a temesvári lázadás, majd azok továbbterjedése egyes erdélyi területe­ken.

Iliescu csoportjának természetesen nemcsak egy „ud­vari fordulat" állt szándékában. Társadalomlélektani és legiti­mációs célokból egyaránt szüksége volt arra, hogy valamiféle népmozgalom is kialakuljon. A Regátban (és Erdély azon te­rületein), ahol ez a népmozgalom egészen december végéig nem alakult ki, ott ezt meg is szervezték. Ahogy mesterséges eszközökkel sok helyütt megrendezték az „utcai harcokat" is. Sepsiszentgyörgyön például a „hadsereg" egy egész éjjel lőtt a „terroristákra", akiket a városban senki se látott, az ismert szekusok pedig egy laktanyában voltak védőőrizetben. Sok helyütt mondják, hogy a három-négy napon, éjszakán át tartó lövöldözések értelmetlen „tűzijátékok" voltak (ezzel magya­rázható az áldozatok csekély száma is).

Ahol viszont tényleg volt népmozgalom vagy népfelkelés (Bukarest, Temesvár, Arad, Kolozsvár, Marosvásárhely és még néhány település), ott a fordulatot előkészítő csoportot váratlanul érték az események. Két és fél napra volt szüksé­gük ahhoz, hogy a hadsereg átálljon – addig bizony a hadse­reg is a tüntetőket lőtte, legalábbis oszlatta. Szinte bizonyos, hogy a Ceauşescu-testőrség és két másik Securitate-elit ala­kulat kivételével ugyanezen két és fél nap alatt átállt az állam­biztonsági szolgálat zöme is. Ezt látszik igazolni az is, hogy az állambiztonsági apparátus embereinek óriási többségét, a szervezet hierarchikus és anyagi eszközeivel együtt magába olvasztotta a hadsereg.

Az államrezonon túlmenően (a Securitate fegyveres erői ma még nem nélkülözhető elemei Románia kül-, és belbizton­ságának) Iliescu csoportjának legalább annyira érdekében állt az állambiztonsági szolgálattal való kiegyezés, mint az utóbbinak. Nemcsak azért, mert a politikai-katonai fordulat e nélkül egyáltalán nem, vagy csak nagyon hosszú és véres polgárháború révén mehetett volna végbe. (Miközben az alku­dozások folytak, csak a teljes sebességgel érkező târgoviștei páncélos ezred mentette fel a Ceauşescuhoz hű szekus ala­kulatok által már körülzárt bukaresti forradalmi vezérkart.) Azért is, mert – s ezt az utóbbi három hónap politikai fejlemé­nyei világosan mutatják: Iliescuék politikai elképzelései lé­nyegesen különböznek a kifejezetten antikommunista­-klerikális erőkétől, akik a népmozgalmak vezetését már december végén jórészt magukhoz ragadták.

A reformkommunista fordulat előkészítői tehát – ha tet­szik, ha nem – saját hatalmi eszközeik egyik legfontosabbi­kaként kezelik a hadsereg, a rendőrség és a Securitate nem reménytelenül kompromittálódott embereit. Az utóbbiak vi­szont az átállással esélyt kaptak arra, hogy átmentsék magu­kat. Nagy szó ez, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a „civil" pártapparátus és államigazgatás vezető káderei nem­hogy előjogaikat vesztették el, hanem állásukat, lakásukat, létalapjukat is. (Amíg a különféle fegyveres erőkhöz tartozó­kat az ország más területeire irányítva zömmel áthelyezték, addig a „civil" vezetőknek semmi esélyük nincs arra, hogy az új hatalmi-közigazgatási szervekbe kerüljenek.) A helyi köz­igazgatást az egész országban a Nemzeti Megmentést Front­hoz tartozó új emberek vették át, az első perctől kezdve szem­bekerülve az emberek zömét befolyásoló román ortodox pap­sággal, majd az újjáalakuló történelmi pártok képviselőivel.

A diktatúra utáni romániai hatalmi szerkezet születési za­varainak (egyik) lehetséges képlete: reformkommunista for­dulat + kiérleletlen antikommunista lázadás törve de­mokratikus forradalom + jobboldali restaurációs kísér­let. A pluszjelek helyébe mind a nevezőben, mind a számláló­ban egyre inkább mínusz kerül, de egyelőre elég valószínű, hogy a törtvonalhatárt egyik tényező sem akarja vagy tudja át­lépni.

Iliescuék politikáját ugyanis a lakosság körében elemi erejű antikommunizmus abba az irányba tolja, amely felé ha­ladni egy idő után színtiszta önfelszámolást jelent.

A Román Kommunista Párt, amelynek szerepe a Ceauşescu-klán elnyomó hatalmának rituális jelentőségű homlok­zatává degradálódott, decemberben teljesen és véglegesen szétesett. Romjai alól semmiféle baloldali, szocialista-szoci­áldemokrata vagy más mozgalom nem nőhet ki, hisz azonnal a diktatúrával azonosítanak minden ilyen törekvést. Iliescuék kezdettől fogva a nemzeti egység mozgalmának, utóbb párt­jának nevezik magukat, taktikusan óvakodva e tömörülés „pártállásának" tisztázásától. Programjuk egyelőre a több­pártrendszerű parlamenti demokráciára, a jogállam meg­teremtésére és a hatalmi ágak szétválasztására korláto­zódik. Ez ugyan olyan alapprogram, amiben ténylegesen vagy szavakban valamennyi felszínre jutott romániai párt egyetért, de mára felmerült a kérdés: miért éppen Iliescuék hajtsák végre ezt az átmenetet? A Frontból lett politikai párt tehát csak akkor maradhat egyáltalán számottevő erő a közeljövő Romániájában, ha vagy „nemzeti centrum" alapon, vagy baloldali liberális formációként definiálja magát.

A nemzeti centrum kifejezésének kísérlete Iliescuék számára hamvába holt, mielőtt egyáltalán elkezdhették volna. A Maniu-örökséget nyíltan felvállaló Nemzeti Keresz­ténydemokrata Parasztpárt (ehhez csatlakozott a Frontból ki­vált Doina Cornea is) a helyi közigazgatást gyakorló ortodox egyházra és egyre inkább a fiatalabb, aktívan politizáló kato­natisztekre támaszkodva nagyon gyorsan elfoglalta a jobbkö­zepet. A NPP nyilvánvaló célja, hogy minden jobboldali erő gyűjtőpártjává váljon. Balközépen újjáéledt ugyan egy-két szintén történelmi párt – a legfontosabb a Demokrata (Liberá­lis) Párt, ezek közül azonban egyik sem tudott nemhogy gyűj­tőpárttá, még jelentős tagságúvá sem nőni. Iliescu pártjának „természetes" helye a baloldalon lenne, egyesülve (vagy szövetségben) a szocialista-szociáldemokrata kezdemé­nyezésekkel.

Ez utóbbiak azonban egyelőre tétova pártcsírák, tevé­kenységük inkább a Nemzeti Parasztpárt szélsőségesebb ál­lásfoglalásainak bírálata, mint alternatívája. Ráadásul a bal­oldalnak nincsenek hiteles jelszavai, sem a termelőszö­vetkezetek szétosztására váró parasztoknak, sem a tulaj­donreformot váró rétegeknek, sem az attól ódzkodó üzemi munkásoknak nem tud konkrét programot adni. A baloldal szellemi erejét potenciálisan alkotó városi értelmiség körében most nagyobb hatású a vallási reneszánsz, a kisebb­ségek esetében ehhez párosul a most kétségkívül legfonto­sabb nemzetiségi kérdés is.

Az ország jelenleg legnagyobb létszámú politikai tömörü­lése a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, amelynek kollektív tagjai is vannak, hétszázezer egyéni tag mellett. Az RMDSZ egyben szószólója a másik tizenegy nemzeti kisebb­ség érdekeinek. Kérdés azonban, hogy az RMDSZ-en belüli politikai polarizálódás, a máris súlyos taktikai ellentétek hova vezetnek? Felmerül, hogy – az RMDSZ gyűjtőmozgalmi jelle­gének megtartásával – a magyar kisebbség politikai részérde­keit a romániai nagy pártok magyar szekcióinak megalakítá­sával is képviselni kell.

Mind nyíltabb a polarizálódás a jelenleg döntő ténye­zőnek számító hadseregen belül is. A tábornoki-főtiszti kar Iliescuék reformkommunista irányvonalát támogatja, ugyan­akkor az ország több részében a fiatalabb tisztek politikai mozgalmai keményen antikommunisták. (A Nemzeti Paraszt­párt számít is rájuk.)

A várható fejlemények két fő irányba ágazhatnak el.

Nem kizárt az sem, hogy e két erő harcában a hadseregre gyakorolt befolyás mértéke dönt majd. S nem kizárt az sem, hogy a hatalmi harc, a gazdasági szétesés és a társadalmi bé­nultság légkörében fegyveres vágy arra alapuló úton lényegé­ben ismét katonai-bürokratikus diktatúra jön létre.

Azok közé tartozom, akik szerint a „baloldali gondolat" újrafo­galmazásában kitüntetett hely illetheti meg az önkormányzat elvét. Ebben az esetben viszont „el kell számolnunk" a ju­goszláv önigazgatás történetével – hiszen sokak szemé­ben éppen az bizonyítja az önkormányzati társadalom le­hetetlenségét.

Négy évtized az önigazgatási politika jegyében

Magam is úgy vélem, hogy ez a sajátos önigazgatási kísérlet a mai jugoszláv válság egyik legfőbb forrásává vált: nem ol­dotta meg a tulajdonlás, a hosszú távú vagyonérdekeltség problémáját; a „technokratizmus elleni harc" jegyé­ben fogant átszervezések pedig bürokratikus sematiz­musként zárták el az utat a valóban demokratikus önkor­mányzati fejlődés előtt. Ám a reális mérlegelés érdekében néhány megszorítást tennünk kell. Jugoszlávia fejlettségi szintjénél fogva nem lehet maradéktalanul modellértékű ország az önigazgatás társadalmi potenciáljának megíté­lésében. Továbbá: Jugoszlávia története és a jugoszláv önigazgatás története – bár nem szétválasztható, de – egymástól megkülönböztetendő folyamatok. Ezért tud­nunk kell, hogy a válság létrejöttében számos olyan körül­mény is közrejátszott, amely nem (más esetekben nem köz­vetlen) függvénye az önigazgatás politikájának. Ilyenek pl. az állami gazdaságpolitika következetlensége és rendszerte­lensége, a világpiaci kihívások gyors és szabályozatlan rázúdulása egy alig közepes fejlettségű gazdaságra, valamint az ország soknemzetiségű összetétele miatt a fejlett-fejletlen régiók konfliktusainak nemzeti mezben való megjelenése (Olaszország is nehezen viseli saját Észak-Dél-különbségeit, pedig Szicíliában is olaszok élnek!). Másfelől Jugoszlávia korábbi fejlődésében, „békebeli korszakában", az önigaz­gatás által felszabadított energiáknak is szerepük volt. Látnunk kell továbbá, hogy a jugoszláv önigazgatási kísérletet és az önkormányzati társadalom történelmi eszményét – lé­nyegi kapcsolódásaik mellett – elvi különbség választja el egymástól. Mindenekelőtt azért, mert az önkormányzati tár­sadalom eredetileg nem a párt, hanem közvetlenül a mun­kás-öntevékenység termékeként fogalmazódott meg.

Még a korai bolsevizmusban is tisztázatlan volt a párt forrada­lom utáni szerepe – pontosabban úgy vélték, hogy a párt a for­radalom előkészítésével tulajdonképpen betölti szerepét, s az új társadalom már az öntevékenységet megtestesítő taná­csok köztársasága lesz.

Ez a különbség a jugoszláv önigazgatási kísérletnek az önigazgatás egyéb formáitól eltérő történelmi kiindulópontjai­ból adódik. Ugyanis az önigazgatási formák rendszerint ál­talános válságokban, mint harci-hatalmi intézmények jöttek létre, ezzel szemben Jugoszláviában eredendően felülről, a hatalmon lévő monopolpárt legitimációs igé­nyétől motiváltan születtek meg. Ez a kiindulópont lényegé­ben mindmáig kijelölte a jugoszláv önigazgatás tendenciáit és határait. Ugyanis megmaradt a mindenkori pártálláspontok szerinti aprólékos felülről szabályozottság keretében, így mozgalmi jellege nem fejlődhetett ki. Ennek következtében az 1945-48 között kiépült pártállam nem bomlott fel, csak decentralizáltabb és differenciáltabb formát öltött. Ezért az önigazgatás egy bürokratikus elit, a „politokrácia" uralma alatt maradt – bár az általános kelet-európai viszo­nyokhoz képest ez a bürokratikus elit tagoltabb, s mene­dzseri elemekkel színezettebb lett.

Minden folytonossága mellett a jugoszláv önigazgatás közel négy évtizedes története három alapvető, egymástól markánsan eltérő, s más-más tanulságokkal szolgáló sza­kaszra bontható.

1948-ban az általánosságban még a sztálini szocializ­musértelmezést elfogadó Jugoszlávia konfliktusba került a tá­borát birodalmi logika szerint centralizáló-monolitizáló Szovjetunióval. Ennek következménye lett a Jugoszlávia és a „szocialista tábor" közötti hidegháború, mely legitimációs válságba sodorta a JKP-t. Ugyanis Jugoszláviának a szocia­lizmus világából való kiközösítését a Szovjetunióban végbe­ment államkapitalista-hegemonista elfajulás következmé­nyeként értékelték, s egy ilyen kritika után a Szovjetunió nem lehetett többé az a mintaadó társadalom, amelyet eredetileg a jugoszláv szocializmus számára is jelentett. Ezért a JKP nem maradhatott következetlen: miután külpolitikailag és ideoló­giailag az etatikus-bürokratikus torzulások bírálatába kez­dett, az országon belül is meg kellett kezdenie a szovjet példa alapján létrehozott etatizmus kritikáját. E nélkül nem tarthatta volna fenn az országnak a felszabadító háború nyomán kiala­kult viszonylag nagy belső kohézióját, amelynek hátterével egyáltalán szembeszállhatott Sztálinnal.

Az önigazgatási politika meghirdetése, a szocializmus önkormányzati tradícióinak felelevenítése több szempontból is kiutat kínált. Olyan modellre találtak benne, amely:

A másféle modell meghirdetése így a szocializmus új perspektíváját, egyben a szocializmus és a nemzeti érdekek új összekapcsolódását jelentette, s ezzel nagymértékben hozzájárult a hidegháborús nyomás túléléséhez (noha egye­dül természetesen nem magyarázza azt). Fontos, hogy a hangsúly a meghirdetésen (s ezzel a fejlődés tendenciáján) volt, nem az önigazgatás korabeli gyakorlatán, mert az – mint említettük – formális maradt. Az ország adott fejlettségi-mun­kamegosztási-civilizációs szintje; a munkásság számbeli­-politikai gyengesége; a társadalmi konfliktusokat kiváltó okok megszüntethetőségének vagy legalább kompenzálhatóságának alacsony foka; ebből fakadóan a partneri-konszenzu­sos társadalmi viszonyok csökevényessége; az akkori idők centralizált, hadi jellegű szükséggazdálkodása kikerülhetet­len korlátokat képeztek így csak olyan változásokat vezettek be, amelyek megfeleltek ugyan az új ideológia igényeinek (hi­szen az önigazgatási perspektíva rendszerintegratív potenci­áljának érvényesülnie kellett), ugyanakkor az 1948-ig kiépült centralizált hatalmi berendezkedést számottevően nem mó­dosították. Lényegében ez volt a helyzet egészen az 1965-ös gazdasági reformig. Vagyis a jugoszláv társadalom az etatizmustól az önigazgatásig vezető utat 1965 előtt csak az ideológiában tette meg. Az önigazgatás, a piac (és részben az önigazgatási politikától függetlenül az egyéni parasztgaz­daság) elismerése növelte ugyan a gazdaság mozgásterét, s az egyéb társadalmi tevékenységek előtt is megnyílt az a le­hetőség, hogy hosszabb távon saját mozgásformáikban – ne pusztán az államigazgatás szektoraiként – egzisztáljanak, ám a 60-as évek közepéig ezek inkább elvi-perspektivikus, sem­mint reális változások. A társadalom tényleges folyamataiban többet jelentett a hatalom toleránsabbá válása, a közélet és kultúra „megtűrt" jelenségeinek szaporodása, a mindennapi élet szabadságfokának növekedése.

Csak a 60-as évek közepén tettek radikális kísérletet arra, hogy az önigazgatást a másodlagos jelentőségű át­szervezések és az ideológia szféráiból kiterjesszék a reá­lis társadalmi folyamatokra (új alkotmány; radikális gazda­sági reform; a Rankovics-csoportot eltávolító és a párt már ko­rábban meghirdetett új típusú – azaz eszmei-politikai, s nem operatív-államigazgatási – vezető szerepének valóra váltá­sát ígérő brioni pártplénum). Meg is indult a társadalom dezetatizálódása és demokratizálódása, ám rövidesen a vezetés számára váratlan formákat és méreteket öltött a társadalom politizálódása: kibontakoztak az 1971-es horvátországi vál­ságban tetőző „nemzeti mozgalmak", valamint az értelmiségi újbaloldal mozgalmai (68-as diáklázadás, Praxis-kör). A gaz­daságban pedig a piaccal együtt megjelent a menedzseriz­mus: a reform által az önigazgatásnak szánt jogok gyakor­lását az államigazgatástól inkább a technokrata struktú­rák kezdték átvenni.

Ezek az évek az önigazgatás sajátos jugoszláv koncep­ciójának gyakorlati vizsgáját jelentették – s ez a megmérette­tés rámutatott a gyenge pontokra. A JKSZ nem számolt azzal, hogy egy önigazgatásra törekvő társadalom sem nélkü­lözheti a gazdasági, társadalmi és politikai közvetítéseket – ugyanis a nagy társadalmi fordulópontokat jellemző töme­ges aktivitás, „alulról szerveződés" – amennyiben több az új elit születési-kiválasztódási folyamatánál – önmagában át­meneti állapot: a normális mindennapi életet gátló akadályok ledöntésével ellanyhul, vagyis a történelmi közeljövőben nem állandósítható. Így az önigazgatás a neki szánt szerepet többnyire nem tudta átvenni, s az állam visszábbvonulása nyomán keletkezett „űrben" új szereplők léptek fel.

A vezetés ezekben a folyamatokban – nem alaptalanul, de túlozva – az önigazgatást fenyegető technokratikus elide­genedést látott, részben közvetlenül (menedzserizmus), részben közvetve (a JKSZ-t kritizáló politikai erők legfőbb szo­ciális bázisának is a technokráciát tekintették). Ezért a tovább­lépés kulcskérdése az lett, hogy miként kell megvédeni az amúgy is csökevényes önigazgatást most már nemcsak a bürokrácia, hanem a technokrácia, ill. a kettő összenövésé­ből fakadó „techno-bürokrata monopólium" ellen ? A JKSZ az egypártrendszerben továbbra is a kifejlett önigazgatás létre­jöttének „külső", hatalmi-politikai biztosítékát (egyben a sok­nemzetiségű ország integratív elemét) látta, ezért a „techno-bürokrata monopóliummal" közvetlenül az alulról szerveződő önkormányzat perspektíváját állította szembe, s nem a társa­dalmi szerveződések (természetesen a puszta pártpluraliz­muson túlmutató, önkormányzatokat is magukban foglaló) pluralitását.

E politika jegyében alakították ki a 70-es-80-as évek Ju­goszláviájára sajátosan jellemző, önigazgatásinak nevezett, s mára válságba került intézményrendszert – amely valójában a még alig formálódó önigazgatást bürokratikus sematiz­mussá változtatta. Lényegében, itt egy olyan társadalomigazgatási és szervezési modell jött létre („megbeszéléses gazdaság", küldöttrendszer, községi rendszer, „önigaz­gatói érdekközösségek"), amely a pártállami és az önkor­mányzati típusú szerveződés ötvözetének tekinthető. Ebben az „ötvözetben" az etatizmus megőrzi túlsúlyát (bár maga sem maradt a régi, hiszen a köztársaságok súlyának növeke­désével többközpontúvá vált, s a viszonylag kiterjedt piacgaz­dálkodás révén „pórusaiban" megjelentek a menedzseri ele­mek), mert az állam bizonyos jogokat eleve megtart; aprólé­kosan kijelöli az önigazgatás illetékességét, intézményeit, metodikáját stb., szinte semmit sem bízva az egyes közössé­gek autonóm választására; s az informális befolyás révén az önigazgatás illetékességi körébe is behatol. Az ideologikusan kialakított szervezeti-intézményi egységek csak részben fe­dik a társadalom valóságos közösségeit, érdekkifejeződési helyeit. Ugyanakkor a deetatizáció iránya elsősorban a válla­lati és a községi autonómia fokozását célozta, ezért csak az olyan naturális érdekek nyilvánosságba emelését jelentette, amelyek közvetlenül a községi és a vállalati konfliktusok men­tén jelennek meg. De mivel ezek szerveződési lehetőségei is korlátozottak, lényegében ezek is egyedi konfliktusok egy­szerű halmazaként mutatkoznak meg. Vagyis nem jött létre egy, az „etatista szocializmustól" alapvetően eltérő má­sik modell. Ebben a struktúrában természetesen a JKSZ is „állampárt" maradt, bár bizonyos elmozdulások azért e téren is történtek a tipikus kelet-európai viszonyokhoz képest (a JKSZ csak a hatalmi kizárólagosságra törekedett, a politikai és az ideológiai monopólium teljességére nem).

Ugyanakkor a jugoszláv „önigazgatási szocializmus" nem is pusztán a kelet-európai „állami modell" csak külpoliti­kai konfliktusok vagy csupán nemzeti sajátosságok szerinti egyszerű formaváltozata. A JKSZ az „itt és most" lehetséges konkrét formák kereséséről sem lemondva vállalta az önigaz­gatás politikáját, s az ennek jegyében létrejött különbség – ha modellértelemben nem is minőségi, hanem csak mennyiségi-fokozati is – valóságos, nem maradt pusztán ideológiai. A re­gionális és a gazdasági alkufolyamatok többszereplőssé és legalizálttá váltak; a munkástanácsok érvényesíthettek bizo­nyos „szakszervezeti típusú" érdekvédelmet (bérezés, a köz­vetlen vezetéshez való viszony stb.), a „hétköznapi élet"sza­badsága megnőtt. Ne feledjük, hogy többek között éppen az önigazgatás feszültségoldó (de nem pusztán szelepbiztosító) hatása révén Jugoszláviában négy évtizeden át nem torlódtak össze egyetlen általános válsággá az egyes konkrét társa­dalmi konfliktusok – noha a diktatúra már három évtizede „pu­hává" vált.

Összegezve az elmondottakat: a sztálinizmussal szem­beni történelmi jelentőségű ellenállást követő fellendülés, az önigazgatás (nemzetközi értelemben is érvényes!) újrafelfe­dezése után, a 60-as évek közepének főbb változásai azt a törekvést jelezték, hogy az önigazgatást normatív ideológiai eszményből reális társadalmi valósággá tegyék. A reform azonban olyan kihívásokat teremtett – tegyük hozzá: különö­sen a „nemzeti mozgalmakban" valóban nem szélsőségek nélküli kihívásokat! -, amelyekre a JKSZ konzervatív módon, a gazdasági társadalmi közvetítések szükségességének ideologikus minimalizálásával, ebből következően az önigaz­gatás sematizálásával válaszolt. Az egypártrendszerből a közvetlen demokráciába vezető egyenes vonalú átmenet nem bizonyult járhatónak. Csak újabb elbürokratizálódást indított el, bár nem a „szokásos" állami, hanem a formálisan önigazgatási struktúrák burjánzásával. Ám ebben a burokban továbbra is a pártállami monopólium maradt a meghatározó tényező (a mégiscsak létező közvetítést, mivel szükségessé­gének minimalizálásával pluralizálódása is lehetetlenné vált, „természetes" módon monopolizálta az „éppen fennálló" struktúra); noha a reform előtti állapothoz és a többi kelet-­európai országhoz képest decentralizálódott. így a jugoszláv önigazgatási kísérlet az „államszocialista" berendezkedést túlhaladni nem, csak részben megbontani tudta. Ezért véle­ményem szerint három alapvető tanulsággal szolgálhat. Annyiban, hogy még így is képes volt társadalmi energiák felsza­badítására, az önkormányzati perspektíva életképességét bizonyítja. Ugyanakkor bizonyítja az önigazgatás és az egypártrendszer összeférhetetlenségét, valamint azt, hogy az önkormányzati elv általános társadalmi szervező elvvé válása csak magas fejlettségi szinten, s csak egy hosszabb folyamat végeredményeként lehetséges.

Alternatívák a 80-as évek végén

Napjainkban Jugoszlávia is történelmi fordulóponton áll. A válság közvetlen gyökerei a 70-es évek elejéig nyúlnak vissza, amikor – mint említettük – a 60-as évek reformkorszakára konzervatív fordulat következett. A közvélekedéssel ellentét­ben ez a konzervatív fordulat nemcsak a JKSZ és a fejlet­len országrészek bűne volt. Az akkori idők értelmiségi új-baloldala a menedzserizmus elleni differenciálatlan táma­dásaival, valamint az északi köztársaságok – különösen Horvátország – a „nemzeti gazdaságok önállóságának" meglehetősen provinciális formában történő követelésé­vel maguk is csapást mértek a reformra. Végeredményben a jugoszláv desztálinizálás közel két évtizedre elakadt. A gon­dokat a hitelfelvételek ugyan átmenetileg elfedték, de a 70-es, 80-as évek fordulójától a gazdasági helyzet csaknem folya­matosan romlott – noha időközben megpróbálkoztak egy ún. „hosszú távú gazdaságszilárdítási programmal". A mintegy 20 milliárd dolláros adósság és a közel 20%-os munkanélküli­ség mellett az infláció 1989 végén már meghaladta az évi 2000%-ot.

A gazdasági válság mellett a 80-as évek légkörének má­sik meghatározója az 1981 óta állandósult koszovói feszült­ség volt. Koszovó a szerbség ősi földje, a középkori szerb ál­lam központja, ahol azonban a török uralom és a második vi­lágháborús olasz-albán megszállás következtében a szerbek kisebbségbe kerültek. A tartománynak Szerbiától független köztársasági státust követelő 81-es tüntetéseket ugyan lever­ték, de Koszovó elalbánosodását nem tudták megállítani: rendkívüli népszaporulatuk és a szerbek elvándorlása miatt az albánok aránya ma már 85% fölött van.

A halmozódó gondok szorításában a JKSZ1988 júniusá­ban rendkívüli pártkonferenciát tartott, amely meghirdette az ún. hármas (azaz gazdasági, politikai és párt-) reformot. A ki­bontakozás lehetőségét egy olyan újraformált önigazga­tói szocializmusban jelölték meg, amelyben a dezideologizált önigazgató szektor hegemóniáján alapuló több­szektorú piacgazdaság, valamint pluralista, de pártnélküli politikai rendszer működne. Ezek jegyében az 1989. január elsején életbe lépett új vállalati törvény gyakorlatilag hatályon kívül helyezte a társult munkáról szóló törvényt (1976), s radi­kális személyi döntésekkel feloldották a pártvezetőségek és az állami vezető szervek személyi egybefonódását.

A reform azonban Jugoszlávia rendkívüli heterogenitá­sán, illetőleg az egyes köztársaságokon belüli folyamatok eb­ből fakadó különbözőségén – különösen a szerb-szlovén és a szerb-albán konfliktuson – megbicsaklott. Az ország sok­nemzetiségű, ráadásul az etnikai, a gazdasági-fejlettségi, és a civilizációs-kulturális-vallási határok nagyjából azonosak, ezért bármely konfliktus azonnal nemzeti színezetet kaphat. Nem véletlen, hogy a népesség tizedét, viszont a gazdasági teljesítmény negyedét adó, etnikailag majdnem homogén, történelmében és mai mindennapos kapcsolataiban a Nyu­gathoz legközelebb álló Szlovénia másképp reagált a moder­nizációs kihívásokra, mint a nagy, de fejletlenebb és inkább a hagyományos válságágazatokban, energetikában és mező­gazdaságban érdekelt, belül is többnemzetiségű, pravoszláv tradíciójú és a török múlt nyomait ma is viselő, a jugoszláv egységet érzelmileg hagyományosan a leginkább elfogadó Szerbia. Sőt, már maguk a kihívások sem lehettek teljesen azonosak számukra.

A kiútkeresés zavarainak további okai – a bürokratikus elit ellenállásán túl, de ezt nem részletezném, hiszen hazai analógját már csontig rágtuk – a jugoszláv szocializmus sajá­tos különutasságában rejlenek. Mivel Moszkvától már több mint négy évtizede elszakadtak, a mai jugoszláv politikai élet­ből eleve hiányzik a kelet-európai országok ellenzékeit integ­ráló és forradalmait katalizáló tényezők talán legfontosabbi­ka, a szovjetellenes függetlenedési vágy. Továbbá a pártál­lam decentralizálódása, az önkormányzati és a piaci-mene­dzseri elemek megjelenése, az emberek hétköznapi életének szabadsága sokáig éltették a szovjet tömb és Jugoszlávia közötti alapvető másféleségnek és a még nagyobb változá­sok evolúciós lehetőségének az illúzióját. Ráadásul az etnikai sokféleség miatt nem kevesen – és egyébként nem doktriner gondolkodású szakemberek is – az egypártrendszert nélkü­lözhetetlen integráló tényezőnek tartották (ne feledjük, hogy nincs többségi nemzet: a szerbek csak kb. 40%-ot alkotnak). Sarkítva fogalmazva: egy társadalom és párt nyilván nehe­zebben küzdi le saját dogmatizmusát – Jugoszláviában mégiscsak a függetlenségi harccal összefonódó autentikus forradalom zajlott le -, mint a kívülről jötteket, különösen ha ez a dogmatika még nyitottabb is volt a gyakorlat és a változások iránt, mint a szovjet etatizmus ideológiája.

Ezt a sajátosan jugoszláv doktrinerséget jól érzékeltet­hetjük a pártnélküli „önigazgatói politikai pluralizmus" tézisé­vel. A koncepció nem új – bár a 88-89-es megfogalmazástól eltérő hangsúllyal, de a JKSZ 1978-as kongresszusa már hi­vatalos rangra emelte -, s önmagában tekintve rendkívül ha­ladó lépésnek tűnik. Még csak az sem állítható, hogy semmi­féle gyakorlati eredményt nem produkált, mert a különféle új politikai szervezetek a Szocialista Szövetséghez (népfront) való csatlakozásukkal tompítani kényszerültek ugyan élüket, de legalitást és fórumot találhattak – több mai párt kezdte így a szereplését. Mindez persze nem oldhatta fel a koncepció alapvető belső ellentmondását, hogy az egypártrendszer „önfelszámolása" révén kívánt eljutni a pártkötöttségeken túlmu­tató önszerveződések pluralizmusáig.

A reformok legkorábban és legintenzívebben Szlovéniá­ban bontakoztak ki. A legfejlettebb és nemcsak földrajzi érte­lemben legnyugatibb köztársaság a modernizációs kihívást másoknál élesebben érzékelte, a jugoszláv köztársaságok között egyedülálló nemzeti homogenitása pedig megóvta a mellékvágányoktól. Az M. Kucsan elnöksége alatt a JKSZ legreformerebb szervezetévé vált Szlovén KSZ határozottan kezdte érvényesíteni a „hármas reform" követelményeit. Ugyanakkor hamar megindult a társadalom aktivizálódása is – mégpedig nem csupán a „nyers érdekek", hanem a politi­kai-ideológiai irányzatok szerint is.

Az alternatív politizálás előzményei 1982-ig nyúlnak vissza. Ekkor alakult meg a szlovén Szocialista Ifjúsági Szövet­ség (SZISZ – az ottani KISZ) keretében az ún. alternatív mun­kacsoport, amely katalizátora lett az új társadalmi mozgal­maknak (békemozgalom, feministák, zöldek). Részben ez­zel, részben hetilapjának, a Mladinának a radikalizmusával a SZISZ-nek többé-kevésbé sikerült transzmissziós szerepéből kilépve autonóm társadalmi szervezetté válnia. A pluralizáló­dás másik „forrásvidéke" – a politikai életben azóta is igen ak­tív – írószövetség volt, amely 1984-ben bizottságot alapított a szólás- és sajtószabadság védelmére. A szlovén közélet és sajtó hamarosan annyira sokszínű lett, hogy láttukra a köz­ponti hatalom gyakran ellenforradalmat, míg a világsajtó „szlovén tavaszt" emlegetett.

1988 nyara fordulópontnak bizonyult. Májusban megala­kult a parasztszövetség – Jugoszlávia-szerte elsőként a párttá vált új szervezetek közül -, majd a hetek alatt százezer belépőt vonzó emberi jogok védelmi bizottsága. Ez utóbbi az ún. Mladina-per elleni tiltakozásával végérvényesen aktivi­zálta a közvéleményt (a perben „hadititkok kiszivárogtatása miatt" összesen nyolc évre elítélte a Mladina három munka­társát és egy katonatisztet a ljubljanai katonai körzet bírósága – tehát nem egy szlovén testület -, mert a lap cikkeket közölt egy esetleges katonai puccsról és adminisztratív leszámolás­ról). Ezt követően a pluralizálódás felgyorsult. A Szlovéniában kb. 25 ezres tagságával máig legnagyobb új párt, a paraszt­szövetség után 1989 januárjában megalakult – a nemcsak nevében, hanem politikailag is a magyarországi SZDSZ-hez hasonlítható – Szlovén Demokrata Szövetség, majd rövide­sen létrejött a szociáldemokrata és a keresztényszociális mozgalom valamint a zöld párt. A 89 szeptemberi alkotmány­módosítás pedig rögzítette Szlovénia addigi átalakulását: a kiválás jogát is fenntartva kimondták a köztársaság Jugoszlá­vián belüli szuverenitását, és legalizálták a politikai pluraliz­must (bár magát a többpártrendszert tételesen akkor még nem deklarálták).

Az általános modernizációs igények mellett a szlovén de­mokratizálás másik katalizátora az „antibürokratikus forra­dalomtól" (l. később) való félelem volt. A „nagy szerb biro­dalmi törekvések" miatt Szlovénia mindvégig élesen szem­benállt a szerbiai fejleményekkel, elítélte a koszovói rendkí­vüli állapotot, majd betiltotta a Ljubljanába 1989. december 1-ére tervezett szerb-crnagorai szolidaritási nagygyűlést. Ez utóbbira válaszul Szerbia általános szlovénellenes bojkottot hirdetett, amelyhez azonban a Szerbián kívüli vállalatok és in­tézmények közül csak néhány Crna Gora-i vállalat csatla­kozott.

1990 elejére a szlovén politika középpontjába az áprilisi választásokra történő felkészülés került. Az ellenzéki szerve­zetek megalakították közös választási blokkjukat (Szlovén Demokratikus Ellenzék – DEMOS), míg a volt pártállam intéz­ményei közül független párttá alakult a SZISZ, s jelezte ilyen igényét a népfront is. A Szlovén KSZ pedig – amely a forra­dalom tevékeny részese és Belgrád felé védelmezője volt – a demokratikus szocializmus alapján kíván a politikai porondon szerepelni. Ennek megfelelően a megszakadt szövetségi pártkongresszuson a többpártrendszerű konföderatív Ju­goszlávia és a demokratikus szocializmuson alapuló, függet­len köztársasági pártok szövetségeként működő JKSZ plat­formjával lépett fel (a pártkongresszus témájához még vissza­térek), majd kisebbségben maradása után önálló párttá vált.

A szlovéniaitól merőben különböző történések zajlottak le 1988-89-ben Szerbiában: a pártállam egy sajátos nacionalista-populista-neosztálinista platformon megerősödött. Az 1986-ban a Szerb KSZ elnökévé választott S. Milosevics igen sokat átvett a belgrádi értelmiségi-írói ellenzék nemzeti érvei­ből – leghíresebb megfogalmazásuk a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia centenáriumára készített 1986-os ún. írómemorandum volt -, s vezetésével a szerb köztársasági kormányzat energikusan kezdett hozzá Szerbia egyesítésé­hez és Jugoszlávián belüli súlyának erősítéséhez. Politikájuk középpontjába a Koszovó feletti szerb hatalom visszaszer­zése került. Ugyanis a koszovói szerbek elvándorlásáért – 1981-88-ban különböző adatok szerint 30-50 ezren költöz­tek el, Szerbia szerint az albán többség atrocitásai miatt, a 88 előtti koszovói vezetés szerint pedig főleg az általános sze­génység miatt – Szerbia közvetlenül felelőssé tette a tarto­mány „albán nacionalizmussal fertőzött" kormányzatát. Vi­szont a kiterjedt tartományi autonómia folytán eltávolítani nem tudta őket, ezért alkotmánymódosításra volt szüksége. Ezt nyomatékosította az ún. „antibürokratikus forradalom", azaz a koszovói szerb és Crna Gora-i kisebbséggel való szolidari­tási tüntetések sorozata. A legnagyobb demonstráción, 1988. november 20-án Belgrádban, az újvidéki Magyar Szó szerint mintegy 1,3 millióan vettek részt. Ezek a tömegtüntetések ugyan valóban bürokrata és népszerűtlen vezetőségeket kényszerítettek lemondásra, de magát a pártállamot erősítet­ték, mert a tüntetések fő oka az volt, hogy a szerb köztársaság alkotmánymódosítását ellenzőket távolítsák el (vagy Szer­bián kívül legalább beleegyezésre kényszerítsék). Mint pél­dául Újvidéken 1988. október 5-6-án, mert a vajdasági veze­tők az ottani soknemzetiségű összetételre és a szerbiai átlag­nál jobb gazdasági mutatókra hivatkozva – egyben persze sa­ját kvázi-állami vezetői pozícióikat is védve – ellenezték a tar­tományi autonómia csorbítását.

Végeredményben a Szerb KSZ-nek a nemzeti sérelmek felvállalásával átmenetileg sikerült a szerb politikai életet majdnem teljesen homogenizálnia: az elhúzódó gazdasági válságba és a régi vezetők reformretorikába burkolt tehetet­lenségébe belefáradt, Koszovóra érzékeny közvélemény ­beleértve a belgrádi másként gondolkodókat is – fogékonynak bizonyult a nagypolitikában még viszonylag új, ezért szemé­lyes hitellel bíró Milosevics nemzeti jelszavaira. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a nemzeti sérelmek nem voltak alaptalanok. Az ugyan szélsőséges túlzás, hogy „a horvát Tito és a szlovén Kardelj az északiak javára feldarabolta Szerbi­át", vagy hogy – mint azt az újra fellépő, a hivatalosnál is szél­sőségesebb nacionalizmus állítja – „nincs a szerbtől elkülö­nülő macedón, muzulmán és Crna Gora-i nemzet". Az viszont igaz, hogy az 1974-es alkotmányban valóban voltak Szerbi­ára nézve hátrányosnak tartandó elemek: a csaknem köztár­sasági jogokkal felruházott tartományok képviselőházai meg­béníthatták a szerb parlamentet – miközben a szerb köztársa­sági szerveknek alig volt érdemi befolyásuk a tartományok ügyeire. Ráadásul az alkotmányból hiányzott a demokratikus változtatás lehetősége, ezért csak „forradalommal" lehetett módosítani.

A szerb államiság újjászervezésének mámora után azon­ban – az 1989. márciusi köztársasági alkotmánymódosítás ugyanis belgrádi jogkörbe adta többek között a tartományok külügyi, belügyi, tervezési, igazságszolgáltatási ügyeit – a nemzeti egység megbomlott, s a pluralizálódás kezdeti lépé­sei 89 végére Szerbiát is elérték. Számos párt kezdeményező bizottsága jött létre, sőt a Demokratikus Szabadság Párt (lé­nyegében a koszovói szerbek segítésére 1988 végén szerve­ződött humanitárius „Szolidaritás" szervezet mérsékeltebb szárnya – a szélsőségesek a soviniszta Szerb Megújulás Pártját szervezik) már alakuló kongresszusán is túl van.

A kezdődő pártosodás, továbbá az északi köztársaságok demokratizálódása és különösen a posztsztálinizmus általá­nos kelet-európai összeomlása arra késztette a Szerb KSZ-t, hogy 89 decemberi kongresszusán a többpártrendszert elis­merje. Viszont a köztársaságok és a köztársasági tagszerve­zetek önállóságát elutasítva változatlanul a föderatív Ju­goszlávia és az egységes JKSZ távlataiban gondolkodik. Eb­ben benne rejlenek bizonyos sztálinista reflexek, a megerősö­dött Szerbia hegemonisztikus reményei és történelmi nosztal­giája, de az a kétségtelen demográfiai tény is, amely nélkül a szerbek föderációpártisága nem érthető: a szerbek mintegy negyede Szerbián kívül él – míg a szlovének köztársaságuk népességének több mint 90%-át alkotva majdnem kizárólag Szlovéniában.

Az „antibürokratikus forradalom" a többi köztársaság kö­zül csak Crna Gorára terjedt át, ahol 1989. januárban megbu­kott a helyi kormányzat. A többi tagállam, különösen Szlové­nia, élesen szemben állt vele. Magától értetődően ellenállt a koszovói albánság. Az 1974-es alkotmány védelmében 1988 novemberében és 1989 február-márciusában tüntetésekre és sztrájkokra került sor. Szerbia a rendkívüli állapot beveze­tésével és politikai perekkel válaszolt. Az 1990. január végén kezdődött, fő jelszavaiban demokráciát és helyenként újra köztársasági státust követelő tüntetésekkel 14 hónap alatt harmadszor felizzó konfliktus halálos áldozatainak együttes száma január utolsó napjaiban már ötven körül volt.

Széthullás vagy megújulás?

Jugoszlávia több mint másfél éve egy feszültséggel terhes, ál­landóan változó, többesélyes politikai helyzetben él. Az egyes köztársaságok történései jellegükben és ütemükben eltérőek, a szerb-szlovén viszony mélyponton van, Koszovóban ismét lázadoznak, a szövetségi pártkongresszust fel kellett füg­geszteni. Ma számolni lehet az ország szétesésével és az utódállamok legalábbis rövidtávon ellenséges útra lépésével (vagy a teljes felaprózódás, vagy egy horvát-szlovén és egy nagyszerb államra történő kettéhasadás, esetleg „csak" egyik-másik köztársaság, a dolgok pillanatnyi állása szerint leginkább Szlovénia kiválásának formájában).

Ugyanakkor számolhatunk Jugoszlávia demokratikus megújulásával is. A januári rendkívüli JKSZ-kongresszus félbeszakítását vagy akár a szlovén párt kilépését nem sza­bad túldimenzionálni – bár kétségkívül végzetessé válhat. Nem biztos, hogy a szakadást teljesen véglegesnek kell tekin­tenünk. Ezen kívül – s ez a fontosabb – a JKSZ pártállami gé­pezete Jugoszláviának nem az egyetlen lehetséges integráló ereje. Az országot eddig sem csak az egypártrendszer, a fegyveres erők vagy a világpolitikai erőegyensúly követelmé­nyei tartották egyben, hanem történeti (a mégiscsak rokon népek egységtörekvései, a Hitler és Sztálin elleni szabadság­harcok közös élménye); gazdasági (nemcsak a fejletlen Dél szorul az északiak támogatására, hanem Szlovénia is hasz­nát vette a déli nyersanyagnak, energiának, belső vendég­munkának és a számára sokszor monopolhelyzetet biztosító jugoszláv piacnak); és etnikai (a hat köztársaságból öt hetero­gén, ezért az ország széthullása az egyes nemzetek szétsza­kításával vagy több millió ember kényszerű átköltöztetésével fenyegetne) szálak is. Továbbá a partügyek hatásánál vegyük figyelembe, hogy a szlovén távozás közvetlen oka egy olyan pártszervezési vita volt – a túlnyomó többség elvetette a JKSZ független köztársasági pártok szövetségévé való átszervezé­sét -, amelyet megelőzően a kongresszus jóváhagyta a több­pártrendszert és a Markovics-programot (l. alább). Némi túl­zással azt mondhatjuk, hogy csupán egy hatalmát vesztő párt belügyéről volt szó. Ráadásul taktikai elemek is mérgesí­tették a vitát: a szlovén küldöttség a választások előestéjén nem térhetett haza megverten, a szerb vezetés pedig a kivo­nulás apropóját a radikális szlovének pártból való kiszorítá­sára igyekezett felhasználni. Miután ebben a Szerb KSZ csak a Crna Gora-iak támogatására számíthatott – s ami még igen fontossá válhat, a JKSZ-ben külön tagozatot alkotó hadsereg­beli pártszervezetre sem -, a halasztást indítványozó horvát javaslat az egyetlen, bár csak átmeneti kiutat jelenthette.

Figyelembe kell vennünk továbbá, hogy 1989-90 forduló­ján történtek olyan események is – a pluralizmus általános át­törése és a szövetségi miniszterelnökről Markovics-programnak nevezett kormányzati reformcsomag -, amelyek újra fel­erősíthetik a közös kibontakozás igényét. A látványos sike­rekkel – árcsökkenések, a dinárba vetett bizalom feléledése – induló, 1990. január 1-jével életbe lépett Markovics-program a dinár konvertibilitásával, az infláció radikális csökkentésé­vel, (a terv szerint 13%-ra!); az „integrális önigazgatásnak" búcsút mondva, s az egységes jugoszláv piacon érvénye­sülő vegyesgazdaság megteremtésével újra életre keltheti a jugoszláv gazdaságot. A program politikai elemei pedig – a többpártrendszer törvényesítése és a szövetségi központ szerepének valamelyes növelése – elősegítheti a demokra­tikus kibontakozást és mérsékelheti Jugoszlávia évtizedes kormányozhatatlanságát.

A pluralizmus Szlovénia után először Horvátországban bontakozott ki. A hivatalos Zágráb csak 1989 őszén fogadta el a radikális reformokat, korábban a 88-as pártkonferencia szel­lemében középutas politikát folytatott: szembeszállt a nagy­szerb aspirációkkal, de elvetette a szlovén radikalizmust is. Ugyanakkor az alternatív mozgalmak is viszonylag későn jöt­tek létre. Igaz, néhány kisebb csoport (pl. a környezetvédő Svarun) már több éve létezett, de Ljubljana és 1986-ig Belg­rád is fontosabb centruma volt az alternatív politizálásnak, mint Zágráb. A napjainkra jelentőssé váló szervezetek közül elsőként a Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezés Egye­sülete (UJDI) alakult meg 1989. február 2-án, de ma már léte­zik szociáldemokrata és szociálliberális szövetség, valamint újjáéledt a történelmi Horvát Parasztpárt is. Pillanatnyilag a legnagyobb ellenzéki erőnek a mintegy 200 ezres tagságú, a magyar politikai színképben az MDF-hez hasonlítható Horvát Demokrata Közösség tekinthető.

1989 végére a pluralizálódás kiterjedt Szerbiára, majd a többi köztársaságra is. Ma már mindenütt vannak pártszerű szervezetek vagy legalábbis kezdeményező bizottságok. Fi­gyelemre méltó, hogy a pártszületések korai szakaszával szemben megszaporodott azoknak a szervezeteknek a száma, amelyek nem nemzeti erőként, hanem összjugoszláv méretekben kívánnak működni (a már ténylege­sen is országos szervezetté vált, s a modern európai baloldali­ság felé orientálódó UJDI, továbbá a Jugoszláv Szövetség, a Jugoszláv-Európai Együttműködés Egyesülete, a Demok­rata Párt), valamint, hogy sor került már az új szervezetek első „nemzetek közötti" találkozóira, habár jóformán az volt az egyetlen konkrétum, amiben egyetértésre jutottak, hogy a megbeszéléseket folytatni fogják. Úgy vélem, amíg fennáll a konföderációs megoldás lehetősége, korai lenne csakis Jugoszlávia széthullásával számolni.

Az új szervezetek tömeges megjelenése mellett a „plura­lista áttörés" másik fontos mozzanata a hivatalos álláspont megváltozása volt. Nem akarom lebecsülni az ellenzéki moz­galmak nyomását, de a fordulatban ki kell emelnünk a külső tényezők és az ún. „aszimmetrikus föderáció" veszélyének szerepét. 1989 őszén, amikor a JKSZ meghatározó erői még csak az „önigazgatói pluralizmusnál" tartottak, drámai gyor­sasággal omlottak össze a kelet-európai diktatúrák. Ezzel végérvényessé vált, hogy az új Európának nem lehet integ­ráns tagja egy nem többpártrendszerű állam. Ezért az egy­pártrendszer, még ha a belső erőviszonyok alapján vala­meddig tartható volna is, gettósítaná Jugoszláviát.

Úgy gondolom, ez a felismerés magyarázza elsősorban a fordulatot: Jugoszláviának igazodnia kell, mert a világ ma­napság nem az önigazgatói társadalom felé halad. A má­sik körülmény, amellyel számot kellett vetni, a szlovén több­pártrendszer volt. Ha ugyanis országosan nem ismerték volna el a pártpluralizmust, akkor „megoldásként" csak a ka­tonai fellépés vagy az „egy országban két rendszer" lehető­sége maradt volna. Nyilvánvaló, hogy egyik sem járható út. Ezek együttesen késztettek arra, hogy a többpártrendszert el­sőként akceptáló Szlovén KSZ után előbb a horvát, majd a szerb, s végül a szövetségi pártkongresszus is elismerje a pártokat is magában foglaló politikai pluralizmust. Ezek után biztos, hogy 1990 tavasza átrajzolja a jugoszláv politikai térké­pet. Az ország nagy részén ugyanis ekkor esedékesek a vá­lasztások, de nyilvánvaló, hogy Szerbiában sem fog egy teljes ciklust megélni az 1989. novemberi előre hozott választások nyomán alakult parlament.

Hogy mi lesz a titói Jugoszlávia sajátos jegyeivel – ön­igazgatás, föderáció, el nem kötelezettség – egy új világ új Ju­goszláviájában? Az államszerkezet várhatóan konfödera­tív, a külpolitika Európa-centrikus lesz. Az önigazgatás pedig a pluralista demokráciában magától értetődően el­veszti „államvallás"-jellegét. Az új, vagy újraformálódó poli­tikai erők a legkülönbözőbb módon viszonyulnak hozzá, a tel­jes elutasítástól a társas igazgatás preferálásán át egy újjáér­telmezett önigazgatás vállalásáig. Ám az „egységes és tel­jes" önigazgatást legfrissebb dokumentumai szerint már a JKSZ sem vallja. Önmagát olyan „euroszocialista" pártként kívánja meghatározni, amely számára az (eleve plurális for­mákat öltő) önigazgatás a termelők és az állampolgárok szerveződési jogainak csak egyike.

„…olyan rendszert kellene fel­építeni, amely két dolgot kap­csolna össze: az evést a szabad­sággal."

(Lech Wałęsa)

A huszadik század nyolcadik évtizedének végén a Rzeczpospolita olyan országként tűnik elénk, amelyet aligha irigyelhe­tünk. A lengyel gazdaság katasztrofális állapota, a három számjegyű infláció, a 40 milliárd fölé duzzadt adósságte­her, az elszabaduló árak, az 1990-re prognosztizált 400 ezer-1 millió munkanélküli és a lakosság tömeges elsze­gényedése – beárnyékolni látszanak a Szolidaritás elmúlt évi győzelmeit. A közép-kelet-európai politikai földindulás következtében jelentősen csökkent a lengyelek iránti lelkese­dés, a küszöbön álló német egység pedig ismét skizofréniával fenyegeti a nagyhatalmak szorításában amúgy is érzékennyé vált lengyel politikai tudatot. Az ország televízióban és újsá­gok képein feltűnő politikusai hitelesen tolmácsolják honfitár­saik hangulatát: ritkán mosolyognak …

Miközben a tegnap még illegális Szolidaritás a kor­mányzás Lengyelországban cseppet sem édes ízével is­merkedik, a LEMP romjai között hatalomból kitaszított politikusok keresik új pártjaik alapköveit; a hivatalos szakszervezet (OPZZ) a korábbiaknál is hangosabb méltatlankodással szemléli politikai térvesztését; a katolikus egyház pedig – a rá jellemző észrevétlenséggel – a társa­dalom meghódítására készül.

Bár a közép-kelet-európai események a lengyel politikai porond főszereplőit sem hagyták érintetlenül, az 1988-89-es lengyelországi változások – s ez egyik sajátosságuk – alapve­tően belső indíttatásúak voltak. Éppen ezért, ha meg akarjuk érteni a lengyel átalakulás jellegét, érdemes röviden megis­merkednünk a főszereplők helyzetében bekövetkezett változásokkal is.

A nagy vesztes: a LEMP

A Lengyel Egyesült Munkáspárt az 1989-es év politikai válto­zásainak vitathatatlanul legnagyobb vesztese. Bukása látvá­nyos volt, de nem meglepő. A párt ugyanis már az 1970-es évek végére felélte többször is megkérdőjelezett legitimitásá­nak belső tartalékait. Sikertelennek és elhibázottnak bizonyul­tak modernizációs kísérletei, kimerültek a korábban alkalma­zott – elsősorban a hatalmi elit cseréjén és teljesítetlen re­formígéreteken alapuló – válságkezelési lehetőségei, a Gierek-vezetés gazdasági nehézségeit „ellensúlyozni" hivatott politikai engedmények pedig – lehetőséget biztosítva bizo­nyos ellenzéki szerveződéseknek – aláaknázták hatalmi pozí­cióit. 1980 őszén tulajdonképpen már csak a hatalom egy szűk csoportja nézett farkasszemet a szinte hetek alatt el­lenzéki egységbe tömörülő társadalommal.

Az 1980-81-es politikai helyzet azonban nem kínált életképes, kompromisszumos megoldást. A társadalmi tö­megmozgalom nyomása és a brezsnyevi vezetés fenyege­tése sarokba szorította a LEMP-et, a kiélezett szituáció pedig nem kedvezett egy koncepciózus reformszárny vezetésen belüli győzelmének. Ilyen körülmények között a párt csak az ellenzéket és a párthierarchiát egyaránt blokkoló nyílt erő­szakhoz menekülhetett (1981. december 13.). Bár a politika színpadára lépő tábornokok (Jaruzelski, Kiszczak, Siwicki) az akciót igyekeztek a legkisebb véráldozat árán végrehajtani, a „hadiállapot" (stan wojenny) bevezetése beárnyékolta a LEMP nyolcvanas éveit, lehatárolta a válság felszámolása ér­dekében tett lépéseit.

A lengyel gazdaság Nyugattól való függése és kiszolgál­tatottsága miatt a politikai konszolidáció (vagy ha pontosab­bak akarunk lenni: a hatalom és a társadalom között dúló mozgó háború állóháborúra való átváltozása) igen látványo­san zajlott. A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (WRON) 1982. december 31-i hatállyal felfüggesztette a rendkívüli ál­lapotot, majd 1983. július 22-én részleges amnesztiát hirde­tett, amely 1792 emberre terjedt ki. Ez alól azonban kivonta a Szolidaritás és az 1981 őszén feloszlott Munkásvédelmi Bi­zottság (KOR) elítélt vezetőit, akik száma – pl. Michnik 84-es letartóztatása révén – ezt követően is szaporodott. A szóban forgó személyek többsége 1984-ben szabadult véglegesen, de egyesek (pl. Michnik, Bujak, Lis) csak az 1986-os általános amnesztia alkalmával kerültek szabadlábra.

A nemzetközi elszigeteltség enyhítése mellett a politikai konszolidáció legfőbb célja a társadalom bizalmának vissza­szerzése volt, s ezt a hatalom – gazdasági eszközök hiányá­ban – csak politikai liberalizálással kísérelhette meg. E szán­déktól vezérelve, már 1981 decemberében létrehozta a Nem­zetmegmentés Állampolgári Bizottságait, de a rendkívüli álla­pot feltételeihez igazított népfront jellegű szervezetek – társa­dalmi érdeklődés híján – hamar elhaltak. A bizalmatlanság fa­lait még az 1982 végén létrejött Nemzeti Megújulás Hazafias Mozgalma (PRON) sem tudta áttörni, pedig a kormányzattal szemben viszonylag jelentős önállóságot élvezett, s a gazda­sági reform továbbvitelével kapcsolatban is a pártnál jóval progresszívebb irányvonalat fogalmazott meg. A PRON gaz­dasági kérdésekben tanúsított progresszivitása azonban nem számított különlegességnek – így nem is volt túl vonzó -, hi­szen a gazdasági és a kevésbé politika érzékeny társadalmi kérdésekről folytatott viták általában is szabadabbá, nyíltabbá váltak. A lengyel értelmiségi pedig – ha már tehette, s tenni akarta – vitakedvét szívesebben élte ki a hatalomtól távolabb eső, s így kevésbé ellenőrzött területeken: pl. az egyház kü­lönböző fórumain, az egyre szaporodó „független" vitaklubok­ban és szervezetekben – melyekre jobban odafigyelt a társa­dalom.

A LEMP módosítani kényszerült kapcsolatait az ún. sza­tellitpártokkal is (Egyesült Néppárt, Demokrata Párt). Míg a Néppárttal a gazdasági helyzettel szorosan összefüggő pa­rasztpolitika, a Demokrata Párttal a hatalom és az értelmiség közötti feszült viszony enyhítése követelt bizonyos korrekció­kat. Az oly sokszor demonstrált „új koalíciós-jelleg" mögött azonban a korábbi „szövetség" alapjai lényegében érintetle­nek maradtak.

A politikai konszolidáció látványossága ellenére sem bi­zonyult igazán hatékonynak. Bár a nyolcvanas évek Lengyel­országában viszonylag békésen élt egymás mellett hatalom és társadalom, az utóbbi lojalitásából az együttműködésre már nem futotta. Az ebből fakadó korlátok mellett a LEMP-nek magának is sikerült néhány jelentős akadályt gördíteni saját reformtörekvései elé. Ilyen volt például a párt ún. „középutas konzervativizmusa", nevezetesen az, hogy a rendkívüli álla­potot konszolidációs sikerként megélő pártvezetésen belüli „centrum" háttérbe szorította a „szélsőségeket", a kompro­mittálódott konzervatív vezetőket (pl. Olszowski, Kociołek) éppúgy, mint az egymás között is éles polémiát folytató refor­mereket (pl. Fiszbach, Rakowski). Ennek következtében a külvilág előtt „megfontolt" reformerként megjelenő „közép­utas" politikusokat az az arctalan, alsó- és középszinten 1948 óta szinte érintetlen pártapparátus tartotta kordában, amely az elmúlt évtizedek során tökéletesen elsajátította a reformok megtorpedózásának gyakorlatát.

A LEMP 1989-es bukásának egyik legfőbb oka azonban gazdasági sikertelensége volt. A párt vezetése 1982-ben, még a tábornokok védőszárnyai alatt, kísérletet tett a korláto­zott piaci viszonyok bevezetésére, de a magyar 68-hoz ha­sonlatos, ún. instrumentális reform – amely a gazdaság rend­szere helyett csupán az irányítás eszköztárában idézett elő némi változást – már kevésnek bizonyult a nyolcvanas évek gazdasági gondjainak megoldásához. A krónikus hiány elret­tentette a pártot és a kormányzatot a piaci viszonyok érvénye­sítésétől, a társadalom bizalmatlansága pedig az ár- és bér­mechanizmusok közé beépített fékek kiengedésétől. A veze­tés nem merte (talán nem is akarta) felvenni a harcot a mono­polhelyzetben lévő nagyvállalatokkal és gazdasági lobbykkal, ideológiai konzervativizmusa pedig meggátolta abban, hogy például komolyan felkarolja a magánvállalkozások ügyét, vagy szembenézzen a munkanélküliség fenyegető veszélyé­vel. Bár az ország elszigeteltsége némileg csökkent, 1981 óta fennálló fizetésképtelensége miatt nem jutott jelentős külföldi hitelekhez. A konszolidációs kísérlet – anélkül, hogy megfé­kezte vagy akárcsak lassította volna a társadalmi hanyatlást, a terjedő elszegényedést – 1985-86 táján kifulladt, s a hata­lom ismét lépéskényszerbe került.

Az 1982-es gazdasági reform ún. második szakasza, amelyet a LEMP válasznak szánt a 85-86-os válságra, tulaj­donképpen már 1988 januári bevezetése előtt megbukott. A politikai szempontból inkább konzervatív, gazdasági tekintet­ben pedig túlságosan kompromisszumos reformtervet – amely néhány területen kétségtelenül tartalmazott előremu­tató momentumokat (pl. ár- és bérszabályozás, magánvállal­kozásokhoz való viszony, gazdasági apparátus leépítése) – nemcsak a lengyel közgazdászok illették kemény kritikával (mindenekelőtt következetlensége miatt), de az 1987-es no­vemberi népszavazáson a lakosság többsége is elutasította restriktív intézkedéseit. Kiderült, hogy a LEMP-nek a reform végrehajtásához már nincs elegendő hitele, hogy a társada­lom a párt felszólítására már nem hajlandó további áldozatho­zatalra. A referendum eredménye egy Lengyelországban rég bejáratott társadalmi képlet reneszánszát is előrevetítette: a megszorításokat követő bérharcokat, majd a hatalom részé­ről azok teljesítését. Minderre 1988 tavaszán és nyarán ke­rült sor.

A konszolidáció gyermeke: az OPZZ

A Szakszervezeti Szövetségek Összlengyel Megállapo­dása (OPZZ) a LEMP által vezérelt politikai konszolidáció gyermeke volt. A párt, amely erőteljesen ösztönözte a szakszer­vezeti mozgalom olyan újjászervezését, hogy az új érdekképvi­seleti szervek a közvetlen kompetenciájukba tartozó gazdasági kérdésekben viszonylag önállóak legyenek, de éberen őrködött afelett is, hogy ez ne válhasson a Szolidaritáshoz hasonló po­litikai önállósággá, kemény harcokat folytatott a szervezet megteremtéséért és népszerűsítéséért.

Az új szakszervezet szervezése már 1982 végén meg­kezdődött a munkahelyeken. Az erről szóló törvényt, amely nemcsak a szervezet tevékenységét szabályozta, de hatály­talanította a Szolidaritás és a Parasztszolidaritás 1981. május 6-i bejegyzését is, 1982. október 8-án fogadta el a szejm, s ezt követően a szakszervezetek ügye a politikai konszolidáció egyik igen fontos kérdésévé vált. A hatalomnak le kellett győz­nie a társadalom bizalmatlanságát, semlegesítenie kellett az illegális Szolidaritás bojkott-felhívását, s a sikert csak az új szervezetekben való magas részvételi aránnyal bizonyíthatta a külvilág számára. A LEMP kiterjedt propagandával, a helyi kormányszervek és vállalati igazgatóságok pedig különböző kedvezményekkel igyekeztek vonzóvá tenni az új szervezet­hez való tartozást. A siker nem is maradt el, már csak azért sem, mert a szakszervezet szinte kormányzati jogkörrel bírt néhány alapvető szociális kérdésben. Nemcsak az üdülések, a kedvezményes tüzelő elosztása felett diszponált, de döntő szava volt a bér- és a lakáspolitikában is.

1984-ben már sor kerülhetett a szakmai-ágazati struktú­rák megszervezésére, majd ez év novemberében – az ügy „koronájaként" – megalakult a szakszervezetek országos egyeztető testülete is. A szervezet elnöke, Alfred Miodowicz, tagja lett a LEMP KB politikai bizottságának. Úgy tűnhetett, hogy a hatalom sikerrel vette ezt az akadályt: az OPZZ 1987-re olyan 7 milliós tömegszervezetté nőtte ki magát, amely – vi­szonylag széles körű gazdasági önállósága ellenére – maxi­mális politikai lojalitást mutatott a hatalom iránt.

Az OPZZ és a LEMP szövetségének tartópillérein a hatalom sorozatos gazdasági hibái, illetve kudarcai okozták az első komoly repedéseket. A rohamosan romló életkörülmé­nyek mellett a szakszervezet vezetése egyre kevésbé volt ké­pes biztosítani a tagság hatalom iránti lojalitását, s egy idő után anakronizmussá vált az is, hogy a szociális feszültségek pusztán „gazdasági problémaként" vetődjenek fel. A hagyo­mányos szakszervezeti bérharc értelmetlennek bizonyult a hiánygazdaság viszonyai között; az árak és a bérek verseny­futása ugyanis csak az infláció gerjesztésében bizonyult haté­konynak, de sem a dolgozók elszegényedésére, sem a len­gyel gazdaság alapvető problémáira nem jelentett orvoslatot.

A győztes: a Szolidaritás

A Szolidaritás történetéről szólva a szakértők és a lengyel po­litizáló közvélemény többsége három (sőt, ma már egyre in­kább négy) fő fejlődési szakaszról tesz említést.

E felosztás szerint a „Szolidaritás" mint ideológia és mint egy viszonylag szűk értelmiségi csoport intellektuális moz­galma – már az 1970-es években megjelent. Megszületésé­nek időpontját legtöbben és leggyakrabban a KOR megalaku­lásához kötik (1976), bár azok, akik hangsúlyozni kívánják a mozgalom munkásjellegét – s elfogadják azt is, hogy már 1980 előtt beszélhetünk valamiféle „Szolidaritás"-ról – az ideológia gyökereit egészen az 1970-es decemberi megmoz­dulásokig vezetik vissza, a mozgalom kezdetét pedig a Tengermelléki Szabad Szakszervezetek (WZZW) Alapító Bizott­ságának létrejöttében vélik felfedezni (1978).

A kezdetekről kialakult vita jól szemlélteti a Szolidaritás alapvetően kettős indíttatását. Míg ugyanis kétségtelenül igaz, hogy a KORnak és a különböző ellenzéki csoportok köré tömörülő értelmiségieknek döntő szerepe volt a tár­sadalmi ellenállás ideológiájának kialakításában és for­málásában, éppúgy vitathatatlan az is, hogy a Szolidaritás létrejöttének legalább ilyen elengedhetetlen feltétele volt a lengyel munkásság válságokban megedződött és egyre fejlettebb formákat öltő önszerveződési képessége. Ah­hoz azonban, hogy Közép-Kelet-Európa legnagyobb és leg­szervezettebb ellenzéki mozgalma megszülethessen, még egy feltételnek teljesülnie kellett: hogy e kettő találkozzon és összekapcsolódjon.

A nagy pillanat 1980 őszén következett be, amikor a Szo­lidaritás a három legfőbb sérelemre – az osztály-, a nemzeti és vallási ellentétekre – apellálva mozgósítani tudta a hatalom ellen a lengyelek többségét, s szinte hetek alatt hatalmas és dinamikus társadalmi mozgalommá vált. Rendkívüli dinamiz­musát és tömegbefolyását az biztosította, hogy támadása – amely bár három különböző területen, de egyidejűleg indult – az ellen a pártállam ellen irányult, amely egyszerre teste­sítette meg a legfőbb munkaadót (osztálykonfliktus), kép­viselte a társadalom által nemzetidegennek tekintett kul­turális értékrendet (nemzeti konfliktus), s ruházta fel ma­gát – a marxizmusra hivatkozva – szinte szakrális tulaj­donságokkal (vallási konfliktus).

A dinamizmuson és a tömegbefolyáson kívül azonban a közös és egyidejű harcnak más fontos következményei is vol­tak, olyanok, melyek lényegében előrevetítették a Szolidari­tás 1981-es átmeneti vereségét.

A politikai porondon elsősorban (bár nem kizárólag) ön­igazgató szakszervezetként megjelenő mozgalom ugyanis olyan különböző társadalmi csoportokat, ellenzéki szer­vezeteket fogott össze, amelyeknek más körülmények között nem sok közük lett volna egymáshoz. Így például a nacionalista, piłsudskiánus jelszavakkal nyilvánosság elé álló Független Lengyelország Konföderáció (KNP) éppúgy a Szolidaritáshoz tartozott, mint a hatalommal értelmes komp­romisszumot kereső, demokratikus értékeket hordozó KOR, vagy e kompromisszumokat különböző megfontolásokból el­utasító radikálisok (pl. Gwiazda), ill. szélsőségesek (pl. Rulewski) – hogy csak a legmarkánsabb, egymással is élénk vi­tában álló irányzatokat említsük. Jelentős problémaként vető­dött fel az is, hogy a mozgalom – épp tömegbefolyásának megtartása, ill. erősítése érdekében, valamint sokszínűsé­géből fakadóan – túl sok konfliktust volt kénytelen felvál­lalni egyidejűleg, s ez – bár kétségtelenül növelte népsze­rűségét és saját erejébe vetett hitét – a sarokba szorított hatalmi elitet elrettentette és visszatartotta a kompro­misszumoktól. A hatalommal való összeütközés intenzitását csak fokozta és látványosabbá tette, hogy a Szolidaritás ön­igazgató jellegéből (s tegyük hozzá: a hatalom irányította tájé­koztatás egyoldalúságából) fakadóan számos helyi, nem egy­szer marginális konfliktus is országos jelentőségű problé­mává duzzadt (gondoljunk csak Rulewski bydgoszczi bántal­mazására 1981. március 19-én), ami szintén a kompromisszumot kereső – s mindkét oldalon fellelhető – erők ellen ha­tott. Mindezek következtében a Szolidaritás a valóságosnál jóval radikálisabb mozgalomként jelent meg nemcsak a ha­talom, de jórészt a külvilág szemében is, bár kétségtelen, hogy fennállásának másfél éve során ténylegesen is radikalizálódott, s a Wałęsa vezette mérsékeltek egyre nehezebben tudták féken tartani a szélsőségeseket.

Bár 1981. december 13-át követően a Szolidaritást ille­galitásba kényszerítették, majd betiltották, s tömegmozgalmi jellegét is elvesztette (ez utóbbit mindenekelőtt a katonai for­dulattal szembeni tehetetlensége és egy, a helyzetre adekvátan reagáló, a társadalom számára is vonzó program hiánya miatt), mégsem sikerült teljességgel felszámolni. A mozgalom második vonalbeli aktivistái és azon vezetői ugyanis, akiknek ekkor sikerült elkerülniük a letartóztatást és internálást (pl. Bu­jak, Frasyniuk) már a szükségállapot idején megkezdték a szakszervezet illegális hálózatának kiépítését. Ennek ered­ményeként már 1982 áprilisában létrejött a Szolidaritás ideig­lenes országos bizottsága, amely ezt követően egészen 1987-ig, a Szolidaritás Országos Végrehajtó Bizottságának megalakulásáig irányította és koordinálta a föld alá kényszerí­ted szervezet aktivistáinak munkáját.

Annak, hogy a Szolidaritás illegális szervezete kiépülhe­tett és az 1980-as évek folyamán megerősödhetett, legalább négy olyan alapvető oka volt, melyekről feltétlenül említést kell tenni. Egyrészt: a társadalom többségének megmaradt a Szolidaritással szembeni szimpátiája, annak ellenére, hogy a szükségállapot bevezetését követően e szervezet hitele is jelentősen csökkent, s 1980-81-es népszerűségét és tömegbefolyását még napjainkra sem sikerült visszasze­reznie. Másrészt: a Szolidaritás 1981 decembere után is fennmaradt, mint egy széles körű intellektuális mozgalom és magatartásforma, s hatása nemcsak az egyre szaporodó füg­getlen szervezetekben és vitaklubokban volt érzékelhető, de „megfertőzte" a sajtót, a tömegkommunikációt, az oktatási in­tézményeket, a tudományos műhelyeket, sőt – bizonyos szempontból – még az állami hivatalok egy részét is. Harmad­részt: a Szolidaritás, épp a legnehezebb időszakokban, rend­kívül nagy publicitást kapott Nyugaton, s ez jelentősen korlá­tozta a lengyel hatalmi elit e szervezettel szembeni fellépésé­nek lehetőségét. (A Szolidaritás melletti nyugati kiállás csúcs­pontjaként Lech Wałęsa 1983-ban Nobel-békedíjat kapott.) S végül a negyedik, valójában a legfontosabb okként, a LEMP konszolidációs kudarcát kell megemlíteni, amely a társada­lom jelentős tömegeit 1988 elejére újra a Szolidaritás tábo­rába sodorta.

A nagy közvetítő: az egyház

A lengyel társadalomban rendkívüli tekintélynek örvendő ka­tolikus egyház – Európa legnemzetibb, legkonzervatívabb és legpolitikusabb egyháza – az elmúlt 40 év során alapvetően kettős politikai szerepet töltött be. Míg a konszolidáltabb idő­szakokban mindvégig opponálta a hatalmat, a társadalmi krí­zisek idején – megakadályozandó egy robbanást, ill. a válság kiszélesedését – mérséklőleg lépett fel, s bár felvállalta a tár­sadalom jogos követeléseit, de igyekezett közvetíteni ha­talom és társadalom között. Nem volt ez másként 1980-81-ben sem, amikor az egyház – a lengyel Karol Wojtyłát tudva a pápai trónon – minden korábbi időszaknál nagyobb tekin­téllyel léphetett a politika színpadára.

A Szolidaritás – jóllehet laikus, az egyháztól független szervezetként jött létre – már megszületésének első pillanatá­tól a mozgalom egyik legfőbb szövetségesének tekintette a klérust; s viszont – az egyház is támogatta a társadalmi tö­megmozgalmat. Ez nemcsak külsőségekben nyilvánult meg (pl. a gdanski sztrájkok idején a hajógyárban felállított oltár; a Wałęsa zakójának hajtókáján mindig látható Jasna Góra-i Madonna képe stb.), de legfőképp abban, hogy a Szolidaritás és Wałęsa legszűkebb tanácsadóinak körében már a kezde­tektől ott találjuk az egyházhoz igen közel álló értelmiségieket (pl. Mazowiecki, Cywiński, Wielowieyskí), akik a KOR képvi­selői mellett talán a legnagyobb hatással voltak a Szolidaritás politikai irányvonalának alakítására. A másik oldalon ugyan­akkor közismertek azok az 1980-81-ben igen gyakori tárgya­lások, melyeket a lengyel püspöki kar különböző képviselői (csúcsszinten: Wyszyński és Glemp) – leginkább a konfliktu­sok megoldásának érdekében közvetítve – az állami és párt­vezetéssel folytattak, többnyire eredményesen.

A Szolidaritás és az egyház szövetsége nem volt egyol­dalú. Míg Wałęsáék jelentős tömegeket és hatalmas szellemi hátteret nyertek az egyház támogatása révén, a mozgalom a korábbiaknál jóval nagyobb, új minőségű szabadságot harcolt ki az egyház és a lelkipásztori tevékenység számára, amely lényegében a szükségállapot bevezetését követően is fenn­maradt. E szabadság birtokában az egyház nemcsak a Szoli­daritás ellenzéki szerepének egy részét volt képes átvenni, de aktívan támogathatta az illegalitásba kényszerített szakszer­vezetet is.

Az 1988-as sztrájkmozgalmak

1988 tavaszán és nyarán a hatalomnak 1981 óta nem tapasz­talt sztrájkhullámmal kellett szembenéznie: először a februári áremeléseket (élelmiszer, üzemanyag 40%; posta, távközlés, közlekedés 60-100%; lakbér 50%) és a zloty 40%-os leérté­kelését követően, majd a kormány által kilátásba helyezett és részben bevezetett rendkívüli intézkedések (ár- és bérstop; vállalati önállóság felfüggesztése; gyorsított csődeljárás; a szakszervezeti jogok korlátozása stb.) hatására. Fontos hangsúlyozni, hogy a társadalmat irritáló intézkedések, ame­lyek a LEMP által vezérelt gazdasági reform második szaka­szának részét képezték, gazdasági értelemben alapvetően indokoltak voltak.

Bár 1988 tavaszával és nyarával kapcsolatban joggal be­szélhetünk sztrájkmozgalmakról – megjegyezve, hogy tünte­tésektől és szórványos munkabeszüntetésektől a szükségál­lapot bevezetését követő évek sem voltak mentesek -, hangsúlyozni kell, hogy e mozgalmak mérete (a sztrájkokban részt­vevő dolgozók száma) és kiterjedtsége (a sztrájkoló üzemek száma) messze elmaradt az évtized eleji válság megmozdu­lásaitól, amelyekkel oly sokszor hasonlította össze őket a köz­vélemény. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a sztrájkok többsége ún. okkupációs sztrájk volt (melynek során akár száz ember is megbéníthatja egy sokezres üzem munkáját), végképp megdől az oly sokszor hangoztatott analógia.

Jelentősen módosult a sztrájkok társadalmi megítélése is. Míg 1980-81-ben a lengyelek túlnyomó többsége pozití­van, illetve toleránsán viszonyult a Szolidaritás szervezte megmozdulásokhoz, jogosnak és korrektnek ismerve el a munkásság követeléseit, az 1988-as április-májusi sztrájko­kat – egy hivatalos lengyel közvéleménykutatási adat szerint – a megkérdezettek 50%-a értelmetlennek és indokolatlan­nak tartotta, 56% pedig nem tekintette általánosnak.

Másfelől az OPPZ és a Szolidaritás szervezte sztrájkok mellett figyelmeztető jelként tűnt fel egy, a korábbiaknál radi­kálisabb irányzat is. A sztrájkok és tüntetések egy részének motorját ugyanis olyan – a Szolidaritás nevében és zászlaja alatt fellépő – fiatalok alkották, akik 7-8 évvel ezelőtt még csak az iskolák padjaiból figyelhették a „nagy generáció" 1980-81-es küzdelmeit; akiket távlatilag is kilátástalan helyzetük e ge­nerációnál jóval vadabbá és militánsabbá tett; akik – nem követve 1 millió külföldre menekülő társuk példáját – Len­gyelországban maradtak, de – elutasítva az „önkorlátozás" doktrínáját és Wałęsa vezető szerepét – saját, új, „harcoló" Szolidaritásuk megteremtéséért léptek a politikai küzdőtérre.

Az 1988-as megmozdulások mérete, fogadtatása és jel­lege egyértelműen jelezte, hogy a lengyel társadalom 1980­-81-es egysége az évtized végére felbomlott, s ennek kon­zekvenciáit a politikai porond főszereplőinek is le kellett vonni.

Az OPZZ: egy sajátos konklúzió

Bár a hivatalos szakszervezet a 88-as sztrájkok egy részének felvállalásával megkísérelte demonstrálni a LEMP-től és a kormányzattól való „függetlenségét", a „nagy fordulat" nem következett be. Az OPZZ továbbra is alapvetően gazdasági problémaként kezelte a szociális feszültségeket, s nem sike­rült kitörnie az inflációgerjesztésben is szerepet játszó (bár azért önmagában felelőssé nem tehető) bérkövetelések ör­dögi köréből. Az is kiderült, hogy a Miodowicz vezette szak­szervezet nincs egyedül az érdekvédelem porondján. A kon­kurencia megjelenése, s különösen a Kiszczak-Wałęsa találkozóval meginduló párbeszéd, igen érzékenyen érintette a szervezetet, mert fenyegetővé vált annak veszélye, hogy tag­jai tömegesen lesznek hűtlenek hozzá. A lépéskényszerből az OPZZ ismét a „harciassághoz" menekült. Egyrészt lemon­dásra kényszerítette a Messner-kormányt, másrészt mindent elkövetett a LEMP és a Szolidaritás párbeszédének (ill. a be­tiltott szakszervezet újraengedélyezésének) megakadályozá­sára, majd amikor ez már értelmetlenné vált, olykor a szociális demagógiára emlékeztető követelésekkel próbálta meg túlli­citálni a vetélytársat. (Ilyen volt például azon igénye, hogy a béreket automatikusan igazítsák a mindenkori inflációhoz.) Mindez azonban már nem akadályozhatta meg sem a Szoli­daritás legalizálását, sem saját politikai térvesztését.

A LEMP válasza: a Szolidaritás elismerése

A Szolidaritás újraengedélyezése kapcsán az elemzők – igaz: más-más fontossági sorrendben, s olykor egymásnak is el­lentmondva – négy döntő okról tesznek említést. Viszonylag egységes a véleményük abban, hogy a betiltott szakszerve­zet legalizálásának egyik legfontosabb oka Lengyelor­szágnak, ill. a lengyel gazdaságnak a nyugati kormányok­tól való függése volt, amelyek többek között ezt szabták egy lojálisabb pénzügyi együttműködés feltételéül.

Közel sem tulajdonítanak ilyen egységesen fontosságot annak, hogy a Messner-kabinet. bukását követően a kor­mányon és a pártvezetésen belül is előtérbe kerültek a re­formerők, s jóllehet tevékenységük már nem akadályozhatta meg a LEMP központi hatalomból való kitaszíttatását, de a Szolidaritással megindított párbeszéddel, a nemzeti kerek­asztal létrehozásával, s bizonyos reformlépésekkel – biztosí­tották a politikai átmenet békés jellegét.

Igaz ugyan – s ez a reformereket bíráló elemzők egyik érve -, hogy a Rakowski-kormány gazdasági reformkezde­ményezései (a vállalkozási szabadság és a szektorsemleges­ség törvénybe iktatása, a minisztériumok 1/3-os csökkentése) nem változtattak a gazdaság katasztrofális helyzetén; hogy bizalomerősítő intézkedései (pl. a külföldi utazások könnyíté­se, 1918. november 18-nak nemzeti ünnepként való elisme­rése stb.) és a politikai pluralizmus párt általi elfogadása (1989. január) nem csökkentették jelentősen a társadalom LEMP-pel szembeni bizalmatlanságát – mégis, s ezt el kell is­merni, az első lépéseket jelentették a piacgazdaság és a plu­rális politikai rendszer megteremtése felé.

Vitathatatlan az is – s így a másik érv -, hogy e lépések bátortalanok és sok tekintetben következetlenek voltak: a vál­lalkozási szabadság elismerése mellett növekedett a vállalko­zók adóterhe; az irányítási szervezet reformját nem követte ún. személyi reform, így az apparátus továbbra is erős kon­zervatív lobbyk hatása alatt maradt; a politikai pluralizmus el­fogadására pedig csak több mint féléves, nem egyszer drámai párton belüli harc után került sor -, de érdemes néhány körül­ményt mérlegelni.

Az egyikről, a hatalmat körülvevő bizalmatlan légkörről már többször szó esett. Legalább ilyen erős korlátot jelentett – jóllehet más oldalról – a kb. 350.000 fős nómenklatúra makacs ellenállása is. Nem lényegtelen annak tudatosítása sem, hogy a LEMP-en belül mindig is törpe kisebbséget alkottak a re­formerők, a válságok során ugyanis a liberális és reformérzékeny csoportok vagy elhagyták a pártot, vagy kizárat­tak onnan. Nem volt ez másként 1980-81-et követően sem. Végül érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy az említett lé­péseket a Szolidaritás mértékadó vezetői is méltányolták, s ami talán még ennél is többet mond – méltányolják ma is.

Az újraengedélyezés harmadik és negyedik fő okát egy­ségesen magához a Szolidaritáshoz kapcsolják az elemzők. Míg azonban egy részük – talán választási győzelme, majd hatalomra kerülése miatt – elsősorban 1988-as megerősödé­sének tulajdonít döntő fontosságot, mások épp azt hangsú­lyozzák, hogy a szakszervezet legalizálására részben azért kerülhetett sor, mert a sztrájkok idején kiderült: tömegtámoga­tása már nem a régi.

Annak, hogy a LEMP csak 1989. február 6-án ült le a nemzeti kerekasztalhoz, hogy több mint fél évet késlekedett, a politikai pluralizmus értelmezéséről folyó párton belüli vita volt az egyik legfontosabb oka. A legalizálás problémája ugyanis 1988 őszétől tulajdonképpen már csak formális kérdés volt, nem így azonban az, hogy milyen minőségben kerül a kerek­asztal mellé, majd a politikai porondra a Szolidaritás: szak­szervezetként vagy ellenzékként? Az április 5-én aláírt megál­lapodások ez utóbbit látszottak alátámasztani, noha tartal­mazták a szakszervezet újraengedélyezését is.

A Szolidaritás: a legalitás dilemmái

Bár a Szolidaritás 1988-ban ismét társadalmi tömegmoz­galomként jelent meg a politikai porondon, közel sem mu­tatkozott olyan egységesnek mint 1980-81-ben. Az eltelt évek elmélyítették és újakkal egészítették ki azokat a mozgal­mon belüli törésvonalakat és problémákat, amelyek már az évtized elején is érzékelhetőek voltak. Ezek közül a leglénye­gesebbekkel érdemes vázlatos formában megismerkednünk, mert közelebb visznek a Szolidaritás 1988-89-es lépéseinek és jelenlegi helyzetének megértéséhez.

A mozgalom képviselői közötti egyik lényeges nézetkü­lönbség a Szolidaritás jellegével függ össze, vagyis azzal, ki miként tekint a Szolidaritásra. Míg ugyanis az ún. szindikalisták (pl. Gwiazda, Jurczyk, Rulewski, Bujak, Walentynowicz) – jóllehet különböző intenzitással – a Szolidaritás szakszerve­zeti jellegét hangsúlyozzák, mások (különösen Michnik, Kuroń, Geremek) elsősorban olyan politikai mozgalomnak tekin­tik, amely akár kiindulópontját, alapját képezheti Lengyelor­szág jövőbeni pártjainak.

Ha a hagyományos politikai irányzatok szerint próbáljuk meg csoportosítani a Szolidaritás vezetésében található sze­mélyiségeket – feltételezve természetesen, hogy reprezen­tánsai a mozgalomban résztvevő vagy a mozgalomhoz kap­csolódó rétegeknek – ugyancsak színes palettát kapunk. Az említett szindikalisták mellett ugyanis a szociáldemokrácia nyugat-európai típusának (pl. Michnik, Geremek, Kuroń) és a kereszténydemokráciának a képviselőit (pl. Mazowiecki, Wielowieyski) éppúgy megtaláljuk, mint a liberális közgazdasági iskola (pl. Balcerowicz, Paszyński, Palka) vagy a nemzeti vo­nal reprezentánsait (pl. Moczulski). S akkor még meg sem említettük a Parasztszolidaritás, a Független Főiskolás Szö­vetség (NZS) vagy a szélsőségességéről ismertté vált Har­coló Szolidaritás (Solidarność Walcząca) képviselőit.

A mozgalmon belüli törésvonalak egy harmadik, igen lé­nyeges dimenzióját képezik a különböző territoriális közpon­tok, amelyek – épp a Szolidaritás önigazgató jellegéből faka­dóan – igen nagy önállósággal rendelkeznek. Ezek közül fel­tétlen említést érdemel a Szolidaritás szakszervezeti felleg­vára, Gdansk (itt tevékenykedik pl. Gwiazda, Lis), a Varsó környéki ún. Mazowsze-Szolidaritás (Buják), amelyek orszá­gosjelentőségű központoknak számítanak, de Szczecin (Jur­czyk) és Bydgoszcz (Rulewski) is, melyek viszont épp a köz­ponttól eltérő politikájukkal hívták fel magukra a figyelmet.

Bár a Szolidaritás vezetése az újraengedélyezés kap­csán – eltekintve a szélsőségesektől – szinte valamennyi irányzat érdekeit képviselni kívánta, a kialakult helyzetben nem tehette ezt csorbítatlanul, s ez élénk vitákat váltott ki a mozgalmon belül.

Mindenekelőtt rendkívül problematikusán vetődött fel a Szolidaritás szakszervezeti jellege. Az ország gazdasági helyzetében ugyanis a szociális követelések egy jelentős ré­sze értelmetlenné és irreálissá vált, s a 88-as sztrájkok idején az is kiderült, hogy a lakosság többsége sem tekinti reális megoldásnak a követelések és a sztrájkok erőltetését. A moz­galom vezetésének tehát – ha fenn akarta tartani tömegbefo­lyását, s mellesleg józan politikát kívánt folytatni – tompítani kellett a szakszervezeti harcok élét, módosítani jellegüket; ezt viszont a szindikalisták fogadták megbotránkozással, mond­ván: a vezetés „politikai" szárnya lepaktált a hatalommal.

Ugyancsak nagy felzúdulást váltott ki a mozgalmon belül, hogy a LEMP-pel való tárgyalások során – lévén a Szolidari­tás még illegális – Wałęsa tulajdonképpen egymaga választ­hatta ki tanácsadóit és a kerekasztal résztvevőit, amiben so­kan – tegyük hozzá joggal – a demokrácia arculcsapását lát­ták. Sőt olyan hangok is hallatszottak, hogy a nemzeti kere­kasztalnál (amely kétségtelenül inkább kétoldalú, semmint kerek volt) egy új hatalmi elit formálódik. A bírálókkal vitat­kozva, akik különösen megbotránkoztatónak tartották a parla­menti mandátumok előzetes felosztását, Wałęsa viszont azt hangsúlyozta, hogy a Szolidaritásnak sikerült kiharcolnia a bérindexálást, és azt is, hogy a szakszervezetet 1981-es, füg­getlen és önigazgató formájában legalizálják.

Összességében azonban vitathatatlan, hogy 88-89 for­dulóján a Szolidaritás „politikai" szárnya, politikai mozgalom jellege erősödött meg leginkább. Jóllehet a Szolidaritás veze­tése tudatosan is törekedett erre (lásd pl. a Wałęsa mellett mű­ködő ún. Állandó Állampolgári Bizottság 1988. december 18-i létrehozását), döntő oka volt az is, hogy a LEMP rendkívül hosszú időn keresztül elzárkózott az új politikai pártok enge­délyezése elől. Ennek következtében cseppet sem volt meg­lepő a Szolidaritás elsöprő választási győzelme, hiszen – már-már szinte populista pártként – egyedül testesítette meg azt az ellenzéket, amely 1989 Lengyelországában eleve győ­zelemre ítéltetett.

Azon sem igazán csodálkozhatunk, hogy a kommunista hatalommal való „kollaborálás" vádjával megbélyegzett ún. szatellitpártok – a LEMP vereségét, s még inkább a társadalmi közhangulatot látva – a Szolidaritáshoz pártoltak, hatalomra segítve ezzel Kelet-Európa első nem kommunista veze­tésű kormányát, hiszen politikai népszerűségük és befolyá­suk csökkenését csak ily módon remélhették mérsékelni.

(Inprecor)

Politikai pillanatkép: 1990

Több mint háromnegyed évvel a Mazowiecki-kabinet megala­kulását követően még ma is gyakran felvetett kérdés: kié a ha­talom Lengyelországban? A lassan sztereotípiává váló vá­lasz, hogy: a Szolidaritásé, tetszetős ugyan, de számunkra – ez talán az eddigiekből is kiderült – túl általános. Emellett az elemzők számos olyan körülményre hívják fel a figyelmet, me­lyek megkérdőjelezni látszanak a Szolidaritás sokak által em­legetett egyeduralmát.

Közismert, hogy a Mazowiecki-kormány olyan nagykoa­líciós kabinetként jött létre, amelyben miniszteri tárcához ju­tott a Szolidaritás (12 miniszterrel), az Egyesült Néppárt – közismertebben: parasztpárt – (4), a LEMP (4), a Demokrata Párt (3) és Krzysztof Skubiszewski személyében egy pártonkí­vüli is. Bár a kabinet e koalíciós formáját – jóllehet más-más megfontolásból – szinte valamennyi jelentős lengyel politikai erő támogatta, s üdvözölték az európai kormányok is, már a kezdetektől hallatszottak a Szolidaritás engedékenységét bí­ráló hangok. Kétségtelen tény, hogy a nemzeti egységkor­mányban a különböző pártoknak juttatott miniszteri posztok számaránya sokkal inkább az előre megkötött politikai komp­romisszumokat tükrözte, semmint a tényleges erőviszonyokat.

A bírálók azonban szeretnek megfeledkezni arról, hogy a megegyezések mögött a tényleges politikai erőviszonyok is keményen érvényesültek. Az agonizáló LEMP már csak afféle „csendestársként" került a kormányba. Minisztereinek kooptálását tulajdonképpen csak két, bár komoly dolog indokolta: egyfelől, hogy a lengyel hatalmi központban a belügyminiszté­rium és a hadsereg a Szolidaritás számára bevehetetlen szi­getnek bizonyult, másfelől pedig az, hogy az állami bürokrácia erősen kötődött a LEMP-hez, s már csak az apparátusi pánik elkerülése érdekében is demonstrálni kellett a párt kabinetben való részvételét. Ahhoz pedig, hogy a Kiszczak vezette belü­gyi és a Siwicki irányította nemzetvédelmi tárca mellett to­vábbi két gazdasági terület (külkereskedelem, közlekedés­szállítás) is a LEMP kezébe kerüljön – a közös gazdasági fele­lősség elve alapján – maga a Szolidaritás ragaszkodott, s ez, Lengyelország katasztrofális gazdasági helyzetének ismere­tében cseppet sem volt meglepő. A közös gazdasági felelős­ség elvét egyébként a koalíció valamennyi tagjával szemben érvényesítette a Szolidaritás.

A „lengyel kompromisszum" kritikusainak figyelmét az is elkerüli, hogy a LEMP felbomlását követően a hivatalosnak te­kintett utódpárt, a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája (SdRP) – mivel a volt LEMP-miniszterek közül senki sem lé­pett be az új formációba – már nem tagja a kormánykoalíció­nak. A szétesett párt volt miniszterei közül a két tábornok ma elsősorban a hadsereget igyekszik képviselni a végrehajtó hatalomban (egyre kevesebb sikerrel), míg a gazdasági posz­tok élén álló volt LEMP-tagok – Święcicki és Wielądek – a kor­mány liberális gazdaságpolitikáját látszanak követni. Az egy­kori LEMP-vezetés élcsapatából ma már tulajdonképpen csak Jaruzelski, Siwicki és Kiszczak birtokol tényleges hatalmat, bár ezt is módszeresen és határozottan nyirbálja a szejm és a kormány.

Az ún. szatellit-pártok kormányon belüli helyzete valami­vel jobb, de ez sem túl irigylésre méltó. A Demokrata Párt pozí­cióit és súlyát igen látványosan tükrözik a párt számára jutta­tott miniszteriális reszortterületek (belkereskedelem, posta­ügy, Tudományos és Műszaki Fejlesztési Bizottság), amelyek nem igazán nevezhetők kulcspozícióknak. Emellett a demok­raták manőverezési lehetőségeit jelentősen korlátozza az is, hogy pártjuk – mindenekelőtt „kollaboráns" múltja miatt, de az új demokratikus irányzatok megjelenése következtében is – meglehetősen népszerűtlen a lengyel választópolgárok körében. Az időközben Lengyel Néppárt-"Újjászületés" (PSL-,,O") névre keresztelkedett parasztpárt esetében vala­mivel jobb a helyzet, hiszen a környezetvédelmi és az egész­ségügyi minisztérium mellett két fontosabb tárcát is magáé­nak mondhat, a mezőgazdaságit és az igazságügyit. A párt kabinetbéli pozícióit azonban két dolog jelentősen gyengíti: egyfelől, hogy időközben több parasztpárt is alakult (a PSL és a PSL-Solidarność") amelyek – a parasztpártok közötti egyre erőteljesebb egységtörekvések ellenére – jelenleg még ko­moly konkurenciát jelentenek számára; másfelől pedig, hogy, az utóbbi időben a kormány parasztpolitikája igen éles társa­dalmi kritikában részesül.

A nemzeti egységkormány alapvető politikai arculatát a Szolidaritás (pontosabban: a Szolidaritás és az egyház koalí­ciójának) liberális és kereszténydemokrata képviselői hatá­rozzák meg, jóllehet a mozgalom politikai szárnyának több irányzata is képviselteti magát a kabinetben. A miniszteriális kulcspozíciók túlnyomó többségét azonban az említett két irányzat birtokolja. Háromnegyed éves működés után azon­ban ma már a kormány Szolidaritás-képviselői sincsenek iga­zán kedvező pozícióban, hiszen a Balcerowicz-féle gazda­sági „sokkterápia" alaposan kikezdte a kabinet kezdeti nép­szerűségét. Az infláció üteme ugyan némileg csökkent, s a pi­acok is feltöltődtek, de az elszabaduló árak következtében lengyelek milliói süllyedtek a létminimum alá vagy kerül­tek annak közelébe. A nyugati tőke beáramlásához fűzött remények mind ez ideig beteljesületlenek maradtak, s a

csomagterv egyik alappillérét képező privatizációs program is igen nehézkesen halad. Ma már szinte biztosnak látszik, hogy az év közepére ígért „minikonszolidáció" első eredményeire még jó ideig várniuk kell a lengyeleknek. A „gazdasági siker" késlekedésével párhuzamosan egyre hangosabban hallat­szanak a Mazowiecki-kormányt bíráló hangok, s nem csupán a társadalom, a szakszervezetek (Szolidaritás, OPZZ) és a politikai vetélytársak (pártok és mozgalmak) részéről, de a ka­binet eddig legfőbb bázisát képező Parlamenti Állampolgári Klubból (OKP) is, amely a LEMP felbomlását követően a par­lament legerősebb frakciójává vált.

A Szolidaritás szejm-képviselőit tömörítő OKP ugyanis napjainkra több irányzatra bomlott, szinte a kiismerhetetlenségig összekuszálva a lengyel parlament erőviszonyait. Míg tagjainak egy része az új pártalakulatokhoz igyekszik csatla­kozni, mások az OKP-n belüli politikai irányzatok párttá formá­lásán fáradoznak. Az OKP parlamenti pozícióit ma még bizto­sítja az a tény, hogy bár az utóbbi két év során nagy számban jelentek meg új pártok a lengyel politikai porondon, a többpárti struktúra mégis kezdetleges Lengyelországban. A LEMP utódpártjai közül az SdRP szinte teljesen elvesztette politikai befolyását (a LEMP volt parlamenti képviselőinek mindössze töredéke lépett át az új formációba), a volt párt kisebbségét tö­mörítő Szociáldemokrata Unió (USd) pedig – jóllehet vezető­je, Fiszbach, tagja az ún. balközép árnyékkormánynak – új politikai arculatának kialakításával bajlódik.

1989 folyamán – akárcsak hazánkban – Lengyelország­ban is újjáéledtek az ún. történelmi pártok, így pl. a balközép árnyékkormányban ugyancsak szereplő Lengyel Szocialista Párt (PPS), a jobbközép árnyékkormányban képviseletet nyert kereszténydemokrata Munkapárt (SN), a háború előtt jelentős erőnek számító Nemzeti Párt (SN), vagy az ún. füg­getlenségi pártok közé sorolt Keresztény-Nemzeti Egyesülés (ZChN), amely még a Moczulski vezette KNP-nél is „nemze­tibb".

S végül egy utolsó probléma. Jóllehet csendben és csep­pet sem látványosan, de megkezdődött a LEMP-hez kap­csolódó nómenklatúra lecserélése is. A Szolidaritás – persze vigyázva arra, nehogy a személycseréknek kampányjellege legyen – sorra megszabadult a számára elfogadhatatlan ve­zetőktől az állami bürokrácia legfelsőbb szintjein: kezdetben csak a minisztériumokban, majd a LEMP szétesését követően a vajdaságokban is. A legtöbbször csak a kinevezésekből ér­zékelhető „tisztogatás" napjainkra már az olyan kritikus terü­leteket is elérte, mint a belügyminisztérium, a biztonsági szol­gálat vagy a diplomáciai képviseletek. Sőt, épp mostanában érkeznek olyan hírek, hogy a köztársasági elnöki székben is személycserére kerülhet sor. Bár az új vezetés a mai napig hangsúlyozza, hogy a kádercseréket fokozatosan (pl. alacso­nyabb beosztásba helyezéssel, átszervezésekkel, az idősebb generáció nyugdíjazásával) és differenciáltan mérlegelve (a szakmai szempontok figyelembevételével) kívánja megolda­ni, a meghirdetett elvek – s ez már ma is látszik – várha­tóan erősen sérülni fognak. Hiszen például szinte bizonyosra vehető, hogy az előrehozott helyhatósági választások alkalmával (1990. május) a régi rendszer helyi vezetőit töme­gesen mozdítja majd el a lakosság, s figyelmeztető jel az is, hogy a kádercsere számos területén – legkirívóbban talán a külképviseleti kinevezéseknél – a sokszor hangoztatott szakmai megfontolásokat már ma is háttérbe látszanak szorítani az „új elvbarátság" szempontjai.

A Szolidaritás tehát – felzárkózva Közép-Kelet-Európa más társadalmaihoz – a lengyel politika kulcspozíciónak el­foglalására készül. Ha azonban nem lesz képes előrelépni a gazdasági válság felszámolása területén, könnyen előfordul­hat, hogy új parlamenti választások kiírására kényszerül, s akkor újra felvetődik majd a kérdés: kié a hatalom Lengyelor­szágban?

(Inprecor)

1. Szerepzavar és pluralizmus

Miközben a világgazdaságban néhány periféria övezeti régiónak sike­rült a centrum-országokhoz való felzárkózás, ez a „létező szocializ­mus" országainak nem sikerült. Sőt, a nyolcvanas évek végére sú­lyos gazdasági és hatalmi válság alakult ki. A magyar és általá­ban a kelet-európai közvélemény ezt rendszerint a centralizált bürokrácia jelenlétének, s a társadalmi-politikai demokrácia hiá­nyának a számlájára írja, holott a kelet-ázsiai „kis tigrisek" vagy más sikeres harmadik világbeli országok egyikére sem jellemző a polgári demokratikus berendezkedés. A demokrácia önmagá­ban tehát elvileg nem garanciája a felzárkózásnak, a magyaráza­tot más helyen kell keresnünk.

A sikeres felzárkóztatási programok magyarázata nem elsősor­ban a politikai berendezkedésben, hanem a centrum-országokhoz való gazdasági és politikai viszonyok összességében kereshető. A sikeres országok kapcsolata a centrumhoz nem a passzív hitelfelvé­telben, nem az egyes tőkés vállalkozások működő tőke formájában történő behatolásában kereshető, hanem sokkal inkább abban, hogy Taiwantól Dél-Koreáig vagy Malaysiáig a tőke behatolása nem az egyes nyugati tőkések elszigetelt kezdeményezései alapján bontako­zott ki, hanem multinacionális nagytőke regionális terjeszkedésének lehettünk tanúi. Tehát ezek az országok politikailag olyan beren­dezkedésre törekedtek, amely biztosítja azokat a feltételeket, amelyek között a multinacionális tőke egészében birtokába ve­heti az egyes országok nemzetgazdaságát. Az állami és politikai vezetés arra törekedett, hogy a politikai stabilitás megteremtésével, valamint a termelő és a nem termelő, a képzési és hírközlési infra­strukturális fejlesztésekkel az ehhez a behatoláshoz szükséges felté­teleket biztosítsa. A helyi körülmények megszabták azt is, hogy ezek­nek a rövid- és középtávú fejlesztéseknek a biztosításához diktató­rikus vagy demokratikus politikai feltételeket kell-e létrehozni, de a ki­kötések egyáltalán nem tartalmazták a demokrácia általános követe­lését.

Ahol a centrum-országokhoz való viszony részleges tőkebehato­lásokon, vagy passzív hitelfelvételen alapult, ott – társadalmi formától függetlenül – mindenütt ellentmondásos politikai struktúrák jöttek lét­re, másrészt a legtöbb esetben zárult az adósságcsapda is. Egyfelől a Világbankon Keresztül közvetített követelések mindenütt a tőke számára kedvező liberalizációs gazdasági programban fejeződ­tek ki, másfelől kemény diktatórikus politikai intézkedéseket tet­tek szükségessé minden olyan társadalmi mozgás ellen, amely a tőke számára szükséges liberalizációs programok megvalósítá­sát gátolta volna. Jellemző példa erre Venezuela esete, ahol Perez szociáldemokrata programmal jutott uralomra, mégis 500 halottal fi­zetett a társadalom ezért, mert Perez (hogy az IMF követeléseit telje­síthesse) lövetni kényszerült a gazdasági diktatúra ellen tiltakozó munkásokra. A centrum-perifériaországok viszonyban tehát egy új, sajátos „világmodell" kikényszerítése vált az alapvető problémává, amely programot a különböző politikai berendezkedésű országok kü­lönbözőképpen voltak kénytelenek végrehajtani. Az IMF követelése, illetve ajánlat-csomagterve látszólag racionális és egyszerű, hiszen a költségvetési kiadások megnyirbálására, a nemzeti takarékossági programok kibontakoztatására, az állami juttatások visszaszorítására stb., tehát csupa racionális pénzügyi intézkedésre vonatkozik. De ezek a „neutrális" pénzügyi programok sehol sem épülnek a nemzeti gazdasági és társadalmi sajátosságokra, hanem általá­ban a multinacionális pénzügyi szervek logikájára, így a belső feltételek hiánya miatt szinte mindenütt keresztülvihetetlennek és ésszerűtlennek bizonyultak. Tekintettel arra, hogy az adós or­szágok nemzetközi szövetkezése többszöri latin-amerikai, illetve szakszervezeti kezdeményezések ellenére sem sikerült, az egyes országok a nemzetközi szervezetek erős, kartellszerű szövetke­zésével szemben egyedül maradtak, mégpedig gazdaságilag vál­ságos helyzetben. Így politikailag és gazdaságilag legtöbbször saját érdekeik ellen kényszerültek cselekedni, ami kormányzati válsághoz vezet. A követelések s azok teljesítése közötti feszültséget a nemzetközi pénzügyi szervek az ún. készenléti kölcsönökkel igyekeznek feloldani, ami hosszú távon csak erősíti a centrum és a periféria-országok közötti függő viszonyt, s ma már nyilván­való, hogy ha a hitelező országok nem hajtanak végre stratégia­váltást, nemcsak politikai destabilizálódást hoznak létre a világ jelentős régióiban, de a pénzpiacot is összeomlással fenyegetik. S miután a világgazdaságban végbemegy a termelés devalváló­dása, tehát az a folyamat, hogy mind nagyobb használati értéktöme­get hoznak létre mind kisebb értékben, ezért erőszakos hiteltúlkínálat van a nemzetközi pénzpiacon. A tőkét egyre nehezebb pénztőkéből termelő tőkévé alakítani, így valószínűleg globális érdek az adósság­csapda oldása. Csakhogy a jelenlegi helyzetben, miután a hitelezők mögött erős diktatórikus szövetségbe tömörült pénzügyi csoportok állnak, rövidtávon ez senkinek sem érdeke. A nyolcvanas évek vé­gére tehát a korábbi centrum-periféria függés helyére az adósságfüg­gés lépett.

A „létező szocializmus" országaiban olyan válság bontakozott ki, amelyben a centrum és a periféria-országok válságos viszonya mellett a két rendszer politikai versengése is megjelenik, s a gyakorlatban e kettős indíttatású folyamatnak az egyes mozzanatai alig különíthetők el egymástól. Az IMF liberalizációs követelései egy polgári típusú de­mokratizálási követeléssel kötődnek össze, tehát olyan politikai átala­kulás követelésével, amely a pénztőke behatolása számára szüksé­ges politikai feltételek biztosításában ragadható meg. Mind Lengyel­ország, mind Magyarország magántőkésekkel vagy magántőkéscso­portokkal áll pénzügyi kapcsolatban, de a tőkének nyújtott garanciái állami jellegűek. Az ilyen típusú állami garanciák nem csupán gazda­ságiak, vagy jogiak, hanem ebben az esetben az állam igyekszik olyan politikai viszonyokat is létrehozni, amelyek garantálják a tőke működése számára szükséges politikai feltételeket (háttérbe szorítják a pártállam uralmi intézményeit, kellőképpen diktatórikusán lépnek fel a lakosság elnyomorodásából kibontakozó ellenállással szemben, ugyanakkor maximális stabilitást ígérnek). A pártállam li­beralizálódik a tőkével, de diktatórikussá válik az elégedetlen­kedő társadalmi rétegekkel szemben. Ez szorosan összefügg az­zal, hogy az adósságcsapdában vergődő országok gazdaságilag végképp kimerülnek, s az egyes termelési szervezetekre már több te­her nem hárítható. Így az adósságszolgálat terheit az állam minde­nütt a lakosságra hárítja. Egy szocialista kormányzat számára ez súlyos szerepzavart okoz, hiszen a nemzettől idegen, de a kor­mányzat által felvállalt követeléseket az uralkodó párt nevében kormányzó állam az uralkodó párt osztálybázisával szemben kénytelen érvényesíteni.

Ehhez a helyzethez, mint súlyosbító körülmény, hozzájárul az is, hogy az uralkodó pártállam a kialakult helyzetért tényleges fele­lősséget visel. Elég arra utalni, hogy az adósságcsapda bezárulásához a korábbi döntési mechanizmus jelentősen hozzájárult, hiszen a hazai és a külföldi források felhasználása felett sem a társadalmi nyil­vánosság, sem pedig egy racionális gazdasági kontroll nem bonta­kozhatott ki. A politikai döntéshozó centrum, szoros együttműködés­ben a céljait igazolni kész szakértői gárdával, voltaképpen minden el­lenőrzés nélkül hozta évtizedeken át a döntéseket. Ma már bizonyít­ható, hogy például a pénzügyi lobby a hetvenes évek közepén jelen­tősen hozzájárult az ország eladósodásához, mivel rosszul mérte fel a nemzetközi pénzpiac mozgását. Ugyanakkor az akkori politikai döntéshozóknak is kapóra jött a külföldi hitelfelvétel, hiszen a politikai centrum teljesítőképességét bizonyító beruházási és életszínvonal­ emelési intézkedések rövid távú fedezetét jelentette. Ezzel a reform­ köntösben fellépő pénzügyi lobby a reformellenes politikai vezetést segítette abban, hogy minden szükséges reformintézkedést elodáz­hasson, hiszen a külföldi források bevonása fedezte belföldi vesztesé­geinket. Az elmúlt két évtizedben nyilvánvaló volt, hogy a kataszt­rófa elkerülése érdekében modernizációs útra kell lépnünk, még­is, a gyakorlatban, a döntések azokra a nagyberuházásokra, il­letve a nagyberuházások további preferálására vonatkoztak, amelyek teljesen megfeleltek a sztálinista típusú tervezés megalomániájának. S újra kell majd egyszer vizsgálnunk azt is, hogy mennyire érhető ebben a szakértelemmel alátámasztott diktatórikus döntéshozatalban tetten az a paradoxon, hogy két évtizede szinte egyetlen beruházásunk sem bizonyult valóban rentábilisnak. A hely­zet tragikumát húzza alá, hogy a beruházások leállítása Nagymaros­tól Paksig, Mánytól Recskig még súlyosabb veszteségeket okoz szá­munkra. Miközben a bős-nagymarosi csapdából még ki sem szaba­dítottuk magunkat, máris egy gazdasági háttér nélküli világkiállításra készülünk, amely döntést természetesen ugyanúgy egy hatalmi cent­rum és egy őt igazoló szakértői csoport hozta meg, mint az összes megelőző nagy döntéseinket. Sajátos helyzet állt elő: egyfelől korábbi eladósodásunkból következő mind súlyosabb, a lakosságra hárított, ill. a nemzeti vagyon végkiárusításába torkolló kötelezettségek nyo­masztanak bennünket, másfelől a döntések továbbra is az erőforrá­sok pazarlását hozzák magukkal, csak most már egy új „világmodell", az IMF által diktált pénzügyi liberalizációs programok nevében. A kö­vetkezmény nyilvánvaló: a készenléti kölcsönökkel egyre mélyebben süllyedünk az adósságmocsárba, miközben egyre inkább növelnünk kell a lakosságra nehezedő terheket.

Az említett hatalmi válság pontosan ebből a helyzetből bontakoz­hatott ki. Miután a szocializmus minden létező formájában (az ún. ere­deti szocialista felhalmozás nevében) kemény harcot vívott a gazdálkodási szervezetek valamint a lakosság részéről jelentkező túl keres­let ellen – tehát a „szocialista" modell kezdettől fogva a szükség­letek feletti rideg állami diktatúrán alapult -, a válság itt abban ra­gadható meg, hogy a szükségletek feletti diktatúra olyan méretű elvo­násokban fejeződik ki, amely már a népesség egyszerű újratermelé­sét sem teszi lehetővé. S ebből a kelepcéből, illetve szerepzavarból a szocialista pártállam nem képes kikeveredni. Hiszen a modell lé­nyege az, hogy az állam, pontosabban a pártállam, mind a terme­lési eszközök, mind pedig a munkaerő felett monopolhatalom­mal rendelkezik. Ebből következik, hogy a válság elhárításának a fe­dezete az egyes szférákkal szembeni állami megszorító intézkedése­ken keresztül teremthető meg, s miután az elvonások egy ponton túl lebénítanák a gazdaságot, az elvonásokkal szembeni puha korlát mindig a lakossági fogyasztás. A hatalmi válság akkor következik be, ha ezek az elvonások egy (nemzetenként külön meghatározható) kri­tikus tömeget érnek el, ami után a mechanizmus már nem képes to­vább működni. Némi megszorítással úgy is mondhatnánk, hogy a ka­pitalizmus periodikus túltermelési válságával szemben a szocia­lizmusban periodikusan „túlelvonási" válságok következnek be: minden társadalmi robbanás 1953-tól 1979-ig a boltok kiürülését, a reális életszínvonal gyors csökkenését kísérte. Tehát a hatalmi vál­ság abban ragadható meg, hogy egy, a munkásosztály nevében ön­magát legitimáló politikai struktúra gazdaságilag is drasztikusan fordul szembe saját osztálybázisával.

A nyolcvanas évek második felében kibontakozó magyar reform történelmi felismerése azon alapul, hogy nem várta meg, amíg a ko­rábbi robbanások menete szerint ezek az ellentmondások a véglete­kig kiéleződnek, hanem megkísérelte a hatalom és a társadalom kö­zött fennálló érdekellentétek nyílt alkufolyamatainak intézményét ki­építeni. Tehát, mielőtt a társadalmi feszültségek a robbanás kritikus tömegét elérnék, a békés átmenet esélyeinek nyílt alkufolyamatát kísérelte meg a magyar vezetés intézményesíteni, s ennek elemi lé­pése és előfeltétele a pártállam plurális politikai modellel történő fel­váltása volt. A hatalmi válság tehát egy új típusú politikai intézmény­rendszerben fejeződik ki, ami elvileg esélyt teremt a robbanás elkerü­lésére.

Csakhogy van egy lényeges kérdés, amire még nem sikerült vá­laszt találnunk. Ugyanezt a típusú fejlődést Lengyelországban egy alulról fölfelé szervezkedő társadalmi önvédelmi mozgás kényszerítette ki. Így a pluralizálódó politikai struktúra mögött egy, a társadalom egészét átfogó mozgalom működött. Magyarországon viszont a plu­ralizálódó politikai struktúra kiépítését felülről kezdeményezték, ami azt jelentette, hogy a pluralizálódó politikai érdekek nem támasz­kodnak egy, a társadalomban ténylegesen végbemenő önszer­veződésre, noha uralják a politikai panorámát. így nincs biztosíték ar­ra, hogy a pártok és a szakszervezetek körül valóban tömeges társa­dalmi érdekek artikulálódnak. Az állami és politikai bürokrácia (a nó­menklatúra) és a társadalom elkülönülése már régen megkezdődött, s egyre rohamosabb ütemben bontakozik ki, de az új típusú alterna­tív pártok mintegy „szabadon lebegnek" a nómenklatúra és a tár­sadalom között, s noha szemben állnak a pártállam által intézmé­nyesített hatalommal, nincs arra garancia, hogy külön-külön és együtt valóban társadalmi érdekeket testesítenek meg. Sajátos ellentmon­dásuk, hogy a lengyel mozgalmaktól eltérően, nem a társadalom hori­zontális önvédelmi szervezkedését, hanem az elit csoportok közötti hatalmi harcokat gerjesztik. Ezzel nem közelebb, hanem messzebb kerülnek a tömegesen létező társadalmi érdekektől. Ebből következik a legnagyobb veszély; a politikai alkudozások a társadalmi érdekek artikulációit tekintve homokra futhatnak, s a képviselet nélküli társada­lom védtelen marad. Tehát sem az osztályuralmát hirdető uralkodó párt, sem a pártállam ellen forduló alternatívok nem vállalhatják fel a társadalom érdekeinek megfogalmazását. A vitákban a társadalom hivatkozási alapként, de nem politizáló alanyként szerepel. A helyzet­ből, következően a védtelen társadalom előbb-utóbb lázadásra kényszerített társadalomként jelenhet meg.

(Felvégi Andrea fotója)

2. A közép-európai társadalmi harcok paradigmaváltása

E dolgozatban nem foglalkozhatunk behatóan azokkal a közép-euró­pai társadalmi mozgalmakkal, amelyek az ötvenes és a hatvanas évek folyamán váltakozó erősséggel és formákban folytak ebben a térségben. Ugyancsak nem foglalkozhatunk az ún. jaltai örökséggel, mint ahogy a közép-kelet-európai fejlődés szervetlen voltával sem. Összefoglalásképpen csak annyit állapíthatunk meg, hogy ebben a térségben az új rendszer egy vesztes háború után, a győztes hadse­regek szuronyainak hegyén győzött, s az is kétségtelen, hogy 1948-cal félbeszakította egy plurális társadalom kiépülését.

Mégsem mondhatjuk azt, hogy a szocializmus legitimációja az öt­venes évek elejére egészében véve hiányzott volna. Hiszen (a cseh fejlődést leszámítva) ebben a térségben korábban sem bontakozott ki szerves polgári fejlődés, sőt az immár több mint egy évszázados tár­sadalmi harc át- meg átitatódott a többnyire romantikus antikapitalista ideológiákkal. Tehát az 1945 utáni fejlődésben a különböző társa­dalmi osztályok és rétegek vágyaitól nem volt idegen egy plebe­jus, népi jellegű demokratikus átalakulás gondolata. Hogy ez, mintegy kisajátítva az átalakuláshoz fűződő elképzeléseket, egy ide­gen, felülről, erőszakosan megvalósított sztálinista (s ebben a térség­ben nemzetellenes) formában valósult meg, azzal is járt, hogy a sztá­linista rendszerek ellen forduló társadalmi mozgalmak többnyire az „eredeti" népi, nemzeti, plebejus törekvésekhez nyúltak vissza, még akkor is, ha e törekvések megfogalmazója többnyire az értelmiség meghatározott csoportja volt. Miután a sztálinista diktatúra külső poli­tikai formájában a plebejus népi törekvéseket tűzte zászlajára, s mint­egy ennek (vagy egy ezzel rokonítható ideológiának), a nevében sajá­tította ki a nép, a legkülönbözőbb társadalmi osztályok és rétegek po­litikai akaratát, a vele szemben szerveződő ellenállás is, első periódu­sában, az elidegenített ós elragadott célok visszaszerzéséért folyt. „Valódi" elidegenedés mentes osztályuralmat, „valódi" egyenlőséget, „valódi" demokráciát, „valódi" nemzeti önrendelkezést stb. követeltek ezek a mozgalmak, s ösztönösen is a rendszert legitimáló marxista ideológiai hagyományok felé kerestek kiutat. A feltámadó marxista fundamentalizmus (amit a korszak hivatalos ideológiája revizionizmusnak bélyegez) a sztálini torzulásokon túl Marxhoz vagy a marxizáló demokratikus és humanista gondolatokhoz keresett kiutat.

Ebből következik az is, hogy a nemzeti törekvéseken túl, az ötve­nes és a hatvanas években a sztálinizmussal szemben kibontakozó tömegmozgalmakban hiába keresnénk valóban restaurációs célokat, az ilyen célok legfeljebb periférikusán jelenhettek meg. A térség 1945 előtti gazdasági és politikai hatalmi és uralmi formáinak visszaállítá­sáért nem indult harcba egyetlen jelentős társadalmi réteg sem, s az ötvenes és a hatvanas években a nyugati típusú polgári demokrácia megteremtése sem volt egyetlen jelentős mozgalomnak sem célja. Annál is kevésbé, mert egy nyugati típusú polgári demokráciának itt korábban sem volt hagyománya vagy esélye. A közép-kelet-euró­pai progresszió két világháború közötti legradikálisabb gondolkodása is legfeljebb egy szocialisztikus és polgáriasult „harmadik utas" fejlő­dés hirdetésében ragadható meg.

Amikor tehát polgári restaurációról beszélünk, voltaképpen elfe­ledkezünk arról, hogy e polgári társadalom megvalósítására irányuló célkitűzés itt nem valami elveszetthez való visszatérést jelentett, ha­nem egy olyan társadalmi cél felrajzolását a régió számára, amely ön­magában is egy hosszú és ellentmondásokkal terhelt fejlődési folya­matot feltételez. Aktusszerűen, egy ellenforradalmi gesztus vagy ha­talomátvétel útján semmiképpen sem valósítható meg. Ez éppúgy magában hordaná a normális fejlődésmenet nem szerves jellegű, erő­szakos és voluntarista eltorzítását, mint ahogy a szocializmus sztálini formájának erőszakolt adaptációja ugyanehhez vezetett, csak ellen­kező előjellel. A társadalmi struktúra, a gazdasági és politikai tra­díció elnyomása, erőszakos szétzúzása, s egy hozzájuk képest idegen intézményrendszer megvalósítása, bármelyik irányban is történik, szükségképpen félbeszakítja a régió történelmileg ki­alakult fejlődésmenetét, s akár szocialista, akár kapitalista fejő­dést tűzne ki célul, ennek megvalósítása mindenképpen egy ke­gyetlen eredeti tőkefelhalmozás, s a korábban kialakult kultúra erő­szakos szétzúzása árán mehetne végbe. Tehát egy evolúciót időlege­sen félbeszakít egy forradalom, de aztán a fejlődés visszatér az eredeti trendhez. Ez a magyarázata annak, hogy 1953 és 1968 között azok a mozgalmak, amelyek ebben a régióban a „kizökkent idő" helyreállítá­sára vállalkoztak, sokkal inkább egy plurális harmadik út felé tájékozód­tak, mintsem egyértelműen a nyugat-európai fejlődés irányába.

De, miután a „kizökkent idő" helyreállításáról volt szó, úgy tűnt, hogy a fejlődés normális medrébe való visszatérés előfeltétele a sztá­lini politikai struktúra szétzúzása és a hatalom megragadása. Ebből érthető az, hogy a nemzeti tradíciókat megfogalmazó harmadik utas hagyományok s a marxizmus demokratikus és humanista hagyományait megfogalmazó értelmiségi csoportok sajátos baloldali egység­frontra léptek az egyre konzervatívabb és egyre jobboldalibb sztálini nómenklatúrával szemben, s ebből magyarázható az is, hogy a célok hordozói különböző értelmiségi szubkultúrák voltak. Ez természete­sen egybeesett azokkal a kelet-európai tradíciókkal is, amelyek a ke­let-európai értelmiség sorsproblémáit meghatározták. Az értelmiség sajátos, profetikus, váteszi küldetéstudatát több mint egy évszázadon keresztül abból építette ki, hogy gondolatilag és kulturálisan megélt egy „normális" kelet-európai fejlődést egy abnormális és „deviáns", ésszerűtlen tényleges történelmi fejlődésmenettel szemben. Nem volt képes a nyugat-európai típusú „szabadon lebegő" értelmiségi sze­repre (amely értelmiségi szerepnek a társadalmi és kulturális újrater­melésben nélkülözhetetlen funkciói vannak), de nem volt képes a szá­mára abnormális fejlődéshez szervesülni sem, így szükségképpen a politikai és a gazdasági élet perifériájára szorulva kényszerült a kul­túra és az erkölcs centrumába, hogy onnan indítson támadást egy ir­racionális hatalommal és fejlődésmenettel szemben. A kiszorítottság, a hatalomhoz való szervetlen viszony a történelmi átalakulásokban főszerepet biztosított ennek az értelmiségnek: az átalakulások élcsa­pataként mozgósította a tömegeket. Ugyanakkor a társadalmi válto­zásokban a hatalom megragadásának, majd konszolidálásának ide­ológiáját is mindig egy értelmiségi elit csoport biztosította, egy másik elit csoportot szorítva ki a perifériára, s ezzel arra kényszerítve azt, hogy a politika perifériáján egy új társadalmi cél kimunkálásán dol­gozzon. Amikor a hatalomátvétel megtörténik, a konszolidálódó hata­lom új értelmiségi elitet verbuvál, részben a régiek kompromisszumra hajló szárnyaiból, részben az újonnan létrehozott értelmiségi elitből. Szelényi-Konrád könyve, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, egységesnek feltételezi a hatalom támogatására verbuválódott értel­miségi elitet valamint a hatalom megragadására szerveződő, perifé­riára szorult „ellenzéki elitet", s elfelejtkezik arról, hogy a hatalmat gya­korló elit csupán a nómenklatúra értelmiségi fedezetét biztosító elit csoportokból áll, azonban önmagukban ezek a csoportok nem a hata­lom forrásai, privilegizált helyzetüket a hatalom értelmiségi jellegű ki­szolgálásából nyerik. Tehát az értelmiségi avantgárd a hatalomváltás főszereplője ugyan, de a hatalomváltást valójában a néptömegek és az erőszakszervezetek harca dönti el, s nem a főszereplővé avanzsált értelmiségi csoportok. Az ellenzéki értelmiségi csoportok az ötvenes és a hatvanas években a hatalom megragadását, majd megváltozta­tását tűzték ki célul, s ez annyiban volt jogos, amennyiben egybeesett a társadalom széles osztályainak és rétegeinek a törekvéseivel. Az a brutális visszahatás azonban, amely ezeket a társadalmi mozgalma­kat követte, Közép-Kelet-Európában mélyrehatóan szocializálta a politikai hatalommal szembeni tehetetlenségtudatot, tehát azt a tuda­tot, hogy a hatalommal szembeni nyílt és erőszakos konfrontáció a társadalmi ellenállás mélyreható vereségéhez vezet. A hetvenes években várható volt, hogy a társadalmi ellenállás cél- és formarend­szere mélyreható változásokon megy keresztül. S nem véletlen, hogy ez a változás leghamarabb Lengyelországban tudatosult.

Az NDK-ban, Magyarországon és Csehszlovákiában a sztáli­nista rendszerekkel szembeforduló társadalmi mozgalmak brutális és véres szétverése összekapcsolódott egy inkább politikai közömbös­séget és apátiát kínáló jóléti intézkedéssorozattal, amit a hatvanas és hetvenes évek gazdasági konszolidációja alapozott meg, s lehetővé vált a diktatúra liberális enyhítése. Ugyancsak ebben a régióban tűnt leginkább hatékonynak a nacionalista tendenciák, valamint a vallásos hagyományok szétverése.

A lengyel fejlődés megkülönböztetett helyzete, Lengyelország szerepe Kelet és Nyugat között, a lengyel egyház szerepe stb. ennek az országnak sajátos helyzetet biztosított nemcsak a nyolcvanas években, de már a negyvenes évektől kezdve. A lengyel ellenállás mindig össznemzeti jellegű és mindig vallásos ideológiákban jelent­kezik. A lengyelek ma úgy vélekednek 1956-ról, hogy akkor a magya­rok úgy viselkedtek, mintha lengyelek lennének, a lengyelek viszont úgy (Poznań után), mintha csehek lennének. Ezzel és más, itt nem tárgyalható tényezőkkel összefüggésben a sztálini, majd posztsztálini uralmi formával szembeni lengyel ellenállás gyakorlatilag egyetlen percre sem aludt ki. A Gierek-féle erőszakolt modernizációs program­nak egy állandóan forrongó országban kellett volna bizonyítani a szo­cializmus teljesítőképességét. S miután ezt a folyamatot 1976-ig sike­rek kísérték, 1976 után a kibontakozó válság katasztrofálisan érintette nemcsak a hatalmat, hanem a társadalmat is. Úgy tűnt, a hatalom el­játszotta az utolsó esélyét is a centrum-országokhoz való felzárkózás­ra. A társadalom viszont belefásult abba, hogy a kegyetlen harcok eredményeképpen a hatalom egyik elit csoport kezéből a másik ke­zébe csúszik át. A hatalom átvétele helyett a társadalom a hatalom el­leni védekezés megszervezésébe kezdett.

A társadalmi ellenállás nem egyszerűen a többpártrendszer feltá­masztásán, vagy az uralkodó kommunista párt melletti szatellit pártok aktivizálásán nyugodott. Ezek mellett a szervezetek mellett egy alulról felfelé kiépülő hatalmi struktúra szervezése is fontosnak látszott, s en­nek legmagasabb rendű kifejezése, mintegy ideáltípusa az 1956-os magyar munkástanács-struktúra volt. A munkástanács a gazdaság feletti nemzeti ellenőrzés, a gazdasági hatalom társadalmi kisajátítá­sának szervezetét jelenti. Nem véletlen, hogy a mozgalomnak leve­rése után újból az ellenálló értelmiségi szubkultúrák szervezeteibe csúszott vissza a hatalom elleni támadás megszervezésének felada­ta, ennek jellegzetes szervezeteit jelentették az ellenzéki csoportok, a repülő egyetemek, a Charta-mozgalom stb. Az ellenállás leverése után ezek az értelmiségi csoportok tartották ébren a rezisztencia gon­dolatát és munkálkodtak az ellenállás új céljain. Csehszlovákiában vagy Magyarországon ezek a csoportok ragaszkodtak az ötvenes években kialakult szerepekhez, noha mindig beleütköztek a társada­lom sűrűsödő közönyébe.

A társadalmi közöny abból táplálkozott, hogy a névtelen tömegek kegyetlen árakat fizettek a hatalommal való konfrontációk után, s az idő múltával egyre nehezebben voltak mozgósíthatók arra, hogy ut­cára lépjenek, s a hatalomátvétel politikai intézményrendszerét szer­vezzék.

A lengyel munkásság a sokszoros vereség után sem teszi le a fegyvert, hanem a társadalmi harc céljainak a megváltoztatására tö­rekszik. S a lengyel értelmiség felismeri ezt a változást, tudatára jut annak, hogy a hatalomért már aligha viheti harcba a tömegeket, hogy a munkásoknak elment a kedvük a nyílt politikai konfrontációktól, be­látták, hogy a hatalom átvétele nem old meg semmit. Ugyanakkor azonban 1976 után a Gierek-féle modernizációs program befulladása, az addig szinte példátlan méretű eladósodás stb. olyan terheket rótt az országra, hogy azt mintegy spontán önvédelmi szervezke­désbe kényszerítette. Az önvédelmi harc színtere a szakszerveze­tekbe tevődött át, hiszen a védekezésre kényszerülő munkásoknak nem voltak illúzióik a politikai konfrontációkat vagy a hatalmi harcokat illetően. Ugyanakkor kialakult egy olyan harcmodor, amely szakít a sztálinista típusú szakszervezeti gyakorlattal, s visszatér a szakszer­vezetek klasszikus érdekvédelmi funkciójához. Itt nyílt egy jogilag is körülbástyázott lehetőség arra, hogy a társadalmi önvédelmet politi­kai konfrontációk nélkül is megszervezzék. Ha a lengyel és a magyar különbségeket komolyan vesszük, az első és a legfontosabb mozza­nat mindenképpen az, hogy 1976 után a lengyel társadalom olyan helyzetbe került, hogy egyrészt nem látta a politikai konfrontáció értel­mét, másrészt viszont az elégedetlenség milliós tömegeket hatott át.

A lengyel értelmiség felismerése pontosan ezt az esélyt tette vilá­gossá és egyértelművé. Amennyiben szakítanak a tradicionális kelet­-európai értelmiségi szereppel, és szakítanak a kelet-európai revizionizmusnak valamint a fundamentalizmusnak a hatalomátvételre irá­nyuló mozgalmi céljaival, úgy széles körű tömegmozgalmat indíthat­nak meg a hatalom feletti kontroll megszervezéséért. Az értelmiség feladata ebben az esetben azoknak a stratégiáknak a kimunkálásá­ban áll, hogy megtalálják a politikai konfrontáció elkerülésének s a po­litikai hatalom össztársadalmi ellenőrzésének a megszervezéséhez vezető utat.

Az ötvenes és a hatvanas évekhez képest így a mozgalom önkor­látozó jellegűvé válik, hiszen nem törekszik a hatalom közvetlen kisa­játítására, mert ez a törekvés olyan nyílt konfrontációhoz vezetne, amelyben egyértelműen az erőszakszervezet felett rendelkező hata­lom lenne győztes. Nem véletlen, hogy 1981. december 13-án ezt a konfrontációt Jaruzelski kénytelen kikényszeríteni, mert a Szolidari­tásnak még nem, a hatalomnak viszont már igenis elfogytak a cselek­vési alternatívái. De azt is látni kell, hogy mivel a katonai konfrontációt nem a Szolidaritás kényszerítette ki, s mivel a Szolidaritás más politi­kai intézményeit hordozó struktúrák érintetlenül maradtak, a Szolida­ritást nem lehetett katonailag véglegesen legyőzni, legfeljebb időlege­sen föld alá kényszeríteni. A lengyel társadalmi mozgalom másik jel­legzetessége az volt, hogy (az önkorlátozásból következően) az értel­miség szerepe eleve másodlagossá vált, tehát nem az volt a feladata, hogy egy spontán szerveződő mozgalomnak célt és vezetőket adjon, hanem hogy a mozgalomban magában lévő célokat tudatosítsa, s a spontán kitermelődő vezetőket tanácsadóként segítse. Lech Wałęsa nem „előretolt" figura, hanem egy osztály vagy egy réteg alulról felfelé kiválasztott vezetője, akinek az értelmiségtől függetlenül is megvan­nak a saját céljai, akinek kiválasztása egy osztályküldetés alapján tör­tént, s akit az értelmiség csak segíthet, de sem ki nem emelhet, sem le nem válthat.

A Szolidaritás első tanácsadói jellegzetes értelmiségi körökből kerültek ki, akiknek a képzettsége indifferens volt a mozgalom céljai­nak szempontjából. A szakszervezet kisajátításával kiépítettek egy horizontális struktúrát, amely a centralizált bürokratikus hatalom feletti kontroll adekvát társadalmi formájává vált. A horizontális struktúrában egy pluralizálódó társadalom érdekképviselete és érdekvédelme jut nyitott formához, s éppen azért, mert ezeket az érdekeket nem akarja közös nevezőre hozni, nem kényszerül arra, hogy korporatív vagy vertikális struktúrát építsen ki. A hatalommal szembeni önkorlátozás­nak így megteremti a strukturális garanciáját, hiszen a horizontális struktúra a hatalommal szembeni ellenállást hordozza, de kormány­zati funkciók ellátására vagy kormányzati felelősség vállalására kép­telen. Ez megmutatkozik abban a tragikomikus helyzetben, hogy a Szolidaritás képes megnyerni bármilyen választást, s ez így lesz felte­hetően egy történelmi korszakon át, de ha átveszi a hatalmat, abban a pillanatban saját társadalmi struktúrájával kerül szembe. A válasz­tási győzelem ezért a Szolidaritás hatalom feletti ellenőrzésének hite­lét erősíti, jelzi azt, hogy a mindenkori hatalom cselekvésében meg­határozott alternatívák közé szorult, hiszen a társadalom intézménye­sült akarata minden lépését ellenőrzi, ugyanakkor ez az egyensúly fel­tételezi azt, hogy a hatalom hagyományőrző és felelősségvállaló sze­repe erősödik, miközben politikai és társadalmi cselekvési köre szű­kül. A hatalom Kontinuitása azt jelenti, hogy a hatalom jellege erősza­kos konfrontációk nélkül is megváltozik. A cselekvési kör szűkülése azzal jár, hogy beavatkozása a gazdasági és a társadalmi életbe egyre inkább csak egy, a társadalom által is visszaigazolt szakszerű­ség által történhet, nem pedig a korábbi – vagy bármilyen – ideológiai és politikai omnipotencia alapján. Minél nagyobb az egyensúly a hata­lom és a hatalom feletti társadalmi kontroll között, annál nagyobb esély van a társadalmi megbékélésre, de a kettős funkció nem kever­hető össze.

A lengyel társadalmi-önvédelmi mozgalom tehát mint kvázi-szakszervezeti mozgalom fejeződött ki, ami azzal is összefügg, hogy a lengyel ellenzéki értelmiség felismerte az ellenállásban bekövetke­zett paradigmaváltást, átértékelte saját tevékenységét és a megválto­zott munkásmagatartásnak megfelelően alakította ki új stratégiáját. A paradigmaváltás nem az értelmiségi magatartásban, hanem a neosztálinista bürokratikus centrum ellen folyó osztályharcban, a munkások célkitűzésében, módszereiben és stratégiájában következett be. A hatalomátvételről való lemondás kiindulópontja tette lehetővé azt, hogy az osztályharc intézményei ne vertikális struktúrában jelenjenek meg, hanem tisztán horizontálisan. Hiszen a horizontá­lis struktúrák képesek megjeleníteni minden társadalmi osztály, réteg és csoport érdekeit, összességében a vertikálisan kiépülő nómenkla­túra hierarchiájával szembeni társadalmi ellenállást, annak „győzel­me" (azaz létrejötte) után a hatalom feletti társadalmi kontrollt, de ez nem alternatívateremtő, nem programadó szervezet. Tehát struktu­rálisan beleépül egy tőle idegen, nómenklatórikusan kiépült, szoros ellenőrzés alá vont állami hatalomba.

Ehhez képest a magyar fejlődés sokkal zavarosabb képet mutat. A felülről engedélyezett (kezdeményezett?) pluralizálódás nálunk nem egy széles körű társadalmi mozgalom kibontakozását segítette, hanem a tradicionális kelet-európai értelmiségi ellenállás kibontako­zását. A magyar reform kétségtelenül jól ismerte fel azt, hogy a nó­menklatúra által intézményesült hatalom valamint egy plurális érdek-struktúrában szerveződő társadalom között egyre élesebb frontvonal húzódik, de az érdekpluralizálás politikai megjelenítésére vonatkozó kezdeményezésekben nem működött a paradigmaváltás felismerése és tudatosítása. Ezért az érdekegyeztetés elsősorban a marginális helyzetbe került, a hatalomváltás ideológiáján munkálkodó értelmi­ségi szubkultúrákat érintette, de nem volt képes a nómenklatúra és a társadalom között kialakult dichotóm szerkezeten semmit sem változ­tatni. A pluralizmus ezért ma nálunk inkább dualizmus.

Az, hogy a pluralizmust felülről kezdeményeztük, azt is jelentette, hogy nem fordulhatunk közvetlenül a társadalomhoz, mivel a társada­lom (a lengyeltől eltérően) nálunk semmilyen, az ellenállást hordozó szervezettel nem rendelkezett. A magyar társadalom a nyolcvanas években „néma" társadalom, tehát a pártállam intézkedéseivel szem­ben nem szervezkedő társadalom volt. A pluralizmus megszervezé­sének kiindulópontja ezért a hatalmi elit és a marginális helyzetben lévő értelmiségi ellenzéki elit között kialakult viszony. Az ellenzéki ér­telmiségi elit rendelkezett szervezettel, s rendelkezett egy saját, noha korlátozott nyilvánossággal is. Mivel a kelet-európai értelmiség klasszikus ellenzéki szerepét vállalta magára, nemcsak nyugati kapcsola­tokkal rendelkezett, nemcsak (arányához képest) felfokozott várako­zásokkal a nyugati nyilvánosságban, hanem az ellenállásnak ebben a régióban szükségképpen megszerzett erkölcsi nimbuszával is, amely nemcsak a nemzetközi erők szemében, hanem a pártállamon belül szükségképpen jelenlevő reformtradíciókat képviselő erőknek a sze­mében is glorifikálta az ellenállásnak ezt a formáját. A nyitás tehát, amit a „hatalom" tett irányába, azt is jelentette, hogy meghatározott pályára kényszerítette ezt az ellenzéket, nem kényszerítette arra, hogy a társadalom „védelme alá" helyezze magát, hanem lehetősé­get adott számára a hatalom képviselőivel való közvetlen tárgyalások­ra. S így ez az értelmiség nem kényszerült arra, hogy „behatoljon" az egyre sűrűsödő társadalmi elégedetlenségbe: ahelyett, hogy az egyes társadalmi osztályokban és rétegekben látensen munkálkodó ellenállás felszínre hozatalán, ennek az ellenállásnak a politikai artikulálásán munkálkodott volna, önmagát kezdte szervezni, saját cso­portjainak akart célt, ideológiát, programot kidolgozni.

Saját céljai természetesen korlátozottak társadalmi bázisukat il­letően. Csoportprogramok, csoportideológiák, amelyek – eleve arra építve, hogy a jelenlegi, a nómenklatúra által gyakorolt hatalom illegi­tim – szükségképpen a hatalomra irányulnak és szükségképpen mint nemzeti programok fogalmazódnak meg. (Egyáltalán nem véletlen: az SZDSZ, az MDF vagy a FIDESZ mindig a nemzet, vagy legalábbis a nemzet egy teljes generációja nevében szól.) Ezért sajátos parado­xon áll elő. Miközben az így megszólaltatott szervezetek egyre roha­mosabban radikalizálódnak, társadalmilag nem képviselnek valóban jelentős erőt. Miközben egyre militánsabban támadják az állampártot, egyre mélyebben húzódnak és egyre erősebbek azok a kötelékek, amelyek az uralkodó pártállammal összekötik őket – objektíve a tár­sadalommal szemben. S minél szélesebb nemzeti „program" nevé­ben lépnek fel, a nemzet tényleges belső érdektagoltságát annál in­kább elfedi ez a program, tehát a „nemzeti" jelző mögött annál inkább szűkül a felvállalt érdekképviselet szociális bázisa. S minél militánsabbak politikailag a tényleges gazdasági harcban, annál inkább tá­mogatják de facto a pártállam kibontakozó gazdasági-állami diktatú­ráját. Tehát, miután a klasszikus kelet-európai értelmiségi szerephez akkor is ragaszkodnak, amikor ennek a szerepnek egyre kisebb a szo­ciális fedezete (hiszen a magyar munkás sem akarja „megragadni a hatalmat", sokkal inkább védekezni szeretne az őt nyomorgató állami, kormányzati hatalommal szemben), az ellenzéki értelmiség, politikai­lag radikalizálódva, valójában a társadalomból szorul ki. Azáltal tehát, hogy a megnyílt politikai lehetőségek között az ellenzéki értelmiségi politikai szubkultúrák ragaszkodtak a korábban kialakult történelmi szerephez, végül is a társadalom felé vezető utakat torlaszolták el ma­guk előtt, s egyre szorosabb bilincsekkel kapcsolták magukat a hata­lomhoz.

Arra az útra kényszerültek, hogy pártként fogalmazzák meg ma­gukat. Egy pártprogram szükségképpen a nemzethez szól, így „elvizenyősítették" azt a szociális alapot, amelyre mint mögöttük álló erőre hivatkozhattak volna. Nem vették észre, hogy a legszélesebb rétegek számára közömbös a hatalom sorsa, hiszen felismerték azt, hogy a társadalmi osztály által megragadott hatalom egy hatalmi elit kezébe kerül, amely nevében, de ellenére gyakorolja azt. A legkülönbözőbb társadalmi rétegek a korábbi fundamentalista revizionizmus által ve­zetett társadalmi, nemzeti harcok vereségét követő megtorlások, ki­ábrándulások, illúzióvesztések következtében sokkal inkább a min­denkori hatalommal szembeni védekezés megteremtését, a min­denkori hatalom feletti kontroll megszervezését aspirálják, sem­mint a hatalom tényleges megragadását.

A „hatalom", tehát a pártállam „szerepzavarba" került. Az a tény, hogy a gazdasági válság árát, csakúgy, mint a modernizáció árát a la­kosság, döntően tehát saját bázisa kizsákmányolásával, ezzel az osz­tálybázissal szemben gyakorolt gazdasági diktatúrával kell megfizet­nie, alapvető legitimációs kérdéseket tett fel a nómenklatúrával szem­ben. Másfelől viszont súlyosbította a helyzetet az is, hogy a korábbi társadalmi robbanások után a konszolidáció legfontosabb eszköze kétségkívül a társadalom fokozott depolitizációja, s ennek ellentétele­zése az életszínvonal állandó (noha mérsékelt ütemű) emelése volt. Amikor ezt nem lehetett tovább tartani, a centralizált állami és politikai bürokrácia (a nómenklatúra) maga mondta fel a kialakult közmeg­egyezést, nem politikai akaratból következően, hanem azért, mert en­nek a közmegegyezésnek hiányzott a stabil, hosszú távú gazdasági alapja. S a lakosságra hárított gazdasági terhek súlyosbítása egy po­litikai diktatúrával – ahogyan ez a reformellenzék cselekvéséből kö­vetkezett volna – elkerülhetetlenül társadalmi robbanást váltott volna ki: vagy egy lengyel típusú önvédelmi válságot, vagy egy durva „ba­los", terrorisztikus rendcsinálást.

3. A magyar pluralizmus útja és esélyei

A hatvanas években úgy tűnt, hogy a baloldali gondolkodás külső és belső indíttatásokból kibontakozó reneszánsza képes feledtetni 1956, majd az azt követő leszámolás sokkját. A birtokon belüli értelmi­ség nem csupán az 1956-ot vezénylő értelmiségi csoportokkal igye­kezett leszámolni, hanem ugyanakkor kísérleteket tett arra is, hogy folytassa az ötvenes évek reformértelmiségének desztálinizálási programját, sőt míg az előbbire gyakran taktikai megfontolásokból kényszerült (a konzervatív nemzetközi és hazai erők politikai nyomá­sára), ez utóbbi úgy tűnt, hogy a megbékélés stratégiai alapja. A hely­zet és a struktúra kétlelkűsége, a szocializmus nemzetközi és hazai helyzetének kétértelműsége eredményezte azt, hogy a hatalom egy­részt az 1956-os események reformista erőivel szemben a nemzet­közi sztálinista érdekeknek és a Szovjetunió birodalmi érdekeinek alá­rendelt logika szerint cselekedett, hogy aztán a reformkommunizmus elemeit egy pragmatikus politikába csomagolva s a gazdasági pros­perálásra támaszkodva kísérelje meg átmenteni. A kényes egyensú­lyon alapuló kiegyezés feltételezte a legkülönbözőbb osztályok és ré­tegek depolitizálását, hogy a politikai kérdések, elvont elméleti síkon, mint a különböző elit csoportok közötti ideológiai viták kezelhetővé transzponálódjanak. A magyar reformmozgalom megtörése a hetve­nes évek elején a korábban hallgatólagosan kötött konszenzusok belső gyengeségére világított rá. Ami 1972-1974 után történt, a kény­szerű nyitás Nyugatra, voltaképpen nem volt más, mint a politikai rendszer működési zavaraiból következő veszteségek külföldi hite­lekből történő finanszírozása. 1972-1974 után egyfelől nyilvánvalóvá vált (a gazdasági válság nyomására) a sztálini és a posztsztálini mo­dell válsága (még annak magyar formájában is, amely pedig a reform gondolatát, mint legitimációs bázist ébren tartotta), másfelől viszont azt a tradicionális értelmiségi magatartást, amely a sztálini modellel szemben egy demokratikus szocializmus fundamentalista módon marxista modelljét táplálta intellektuálisan a fennálló, nómenklatórikus, centralizált bürokrácia uralmával szemben, új, baloldali, tömegekre támaszkodva kidolgozott célok híján jobboldalra sodorta át. A hatalmi és ellenzéki elit jobbra sodródása, ill. a körülmények hazai és nemzetközi politikai erők által meghatározott kényszerítő ereje folytán kibontakozó konzervatív fordulatban jelölhetjük meg azt a hajtóerőt, ami a politikai küzdelmeket kivonta a társadalomból, s az értelmiségi elit csoportjai közötti harccá tette. A hatvanas években kialakult re­formpolitika olyan új társadalmi átrétegződési folyamatokat indított be, amelyek két évtized alatt nem csupán átalakították a társadalmi struktúrát, hanem – felbontva a korábbi osztályszerkezeteket -, egy atomizálódó társadalom s az ehhez kapcsolódó atomizált én-tudat ki­alakításához vezettek. A társadalom atomizálása azzal a következ­ménnyel is járt, hogy leszerelte a klasszikus szolidaritás-élményt is, s így a társadalmi ellenállás esélyeit hihetetlen mértékben összezsugo­rította.

A társadalom tehát igyekezett elkerülni a politikai jellegű konfron­tációkat, ugyanakkor az egyes egyének depolitizált és atomizált ma­gatartásuk következtében a megszorító kormányzati intézkedésekkel szemben egyéni kiutak keresésére kényszerültek. Csak lassan és akadozva bontakozik ki a közös sors tudata az egyes társadalmi réte­gek esetében. A társadalmi közöny több mint két évtizedes folyamat alapján alakult ki az országban, s feltehetően hosszú időszakon át meghatározhatta volna a nómenklatúra s a társadalom közötti meg­egyezést – hiszen kölcsönös előnyöket kínált – ha a nómenklatúra ál­tal képviselt pártállam nem vitte volna bele gazdaságunkat egy modellválsággal azonos méretű gazdasági csődbe. A tanulmány elején említett hatalmi válság pontosan abban ragadható meg, hogy a nó­menklatúra a gazdasági válság finanszírozását a nyolcvanas években mindinkább és döntő mértékben a lakosságra hárította át, ezzel felmondta a hatvanas években széles társadalmi réte­gekkel megkötött depolitizáló közmegegyezést. A politikai diktatú­ráról való lemondás feltételezte a jóléti intézkedésekkel depolitizált társadalmat, a gazdasági diktatúra viszont aktivizálni fogja az általa sújtott társadalmi rétegeket, a tulajdonviszonyokban bekövetkező változások, amelyek a tőke és a munka kettéválasztásán alapul­nak, gyors ütemben hoznak létre egy új osztályszerkezetet, amelyben tanúi lehetünk egy új osztálytudat gyors kiépülésének is. A nómenklatúra szerepzavara az új osztályszerkezet kialakulásá­val fejeződik be, hiszen a gazdasági diktatúrát a saját osztálybázisá­val szemben kell gyakorolnia.

A pluralizmusnak az a jellegzetesen magyar formája, aminek a ki­épülése napjainkban folyik, egy olyan történelmi helyzetet jelent, amelyben keverednek egy korábbi korszak sajátosságai, s egy meg­születő új korszak jellegzetességei. A korábbi korszak jellegzetes­sége az, hogy a politikai mozgások alanyai a különböző értelmiségi szubkultúrák, az új korszak előrejelzése, hogy ezek a mozgalmak mintegy leszakadnak a tényleges társadalmi és gazdasági ellentétek­ről, s önálló politikai ellentmondások formájában jelennek meg. A ma­gyar értelmiség politikai reflexei a régiek, hagyományosan kelet-euró­paiak. De a tényleges társadalmi mozgások időközben paradigmavál­táson mentek keresztül, tehát az értelmiségi elit által képviselt poli­tikai céloknak tényleges (az értelmiségen, középosztályon túlmenő) tömegbázisa nincs. Az alternatív mozgalmakat nem pozitív prog­ramjuk, hanem az állampárt által intézményesített nómenklatórikus hatalommal szembeni bizalmatlanságuk fűzi össze egymással, s köti meglehetősen bizonytalanul össze a legkülönbözőbb társadalmi réte­gekkel. A társadalmi ellenállás kettős értelemben is dualisztikus szer­kezetűvé vált Magyarországon. Egyrészt dualisztikus szerkezetet mutat a társadalom politizált és depolitizált rétegeinek a szembenállá­sa. Mivel ez a két réteg külön fejlődési pályán mozog, s mert a politi­záló társadalom nem a depolitizált társadalom érdekstruktúráját ele­veníti meg, olyan látens ellentmondások működnek ebben a meg­oszlásban, amelyek a nómenklatúrát és az eddigi politikai ellen­zéket egy táborba sodorva állíthatják szembe a gazdasági dikta­túra által elnyomorított társadalommal. A másik dualisztikus szer­kezet a politizáló társadalmi rétegeken belül alakul ki, hiszen az alter­natív pártokat és mozgalmakat nem egy pozitív program köti össze és választja el egymástól, hanem az eddig uralkodó párttal szembeni po­litikai bizalmatlanság, tehát negatív egységet alkotnak. Az alternatív pártok és mozgalmak a politizáló társadalmi rétegeket mintegy hori­zontálisan fonják át, jelenlegi szervezkedésükben tehát benne van egy, a nómenklatúra felett kibontakozó össztársadalmi kontroll kiépí­tésének lehetősége. Az alternatívok valódi tétje az, hogy sikerül-e kö­veteléseik és politikai céljaik számára szerves tömegbázist találniuk, tehát képesek-e a kelet-európai váteszi szerepből egy társadalmi osz­tály vagy réteg látens céljaihoz és mozgalmához szervesülni, vagy pedig a társadalmi struktúrában elszigeteltek maradnak, így saját po­litikai céljukat romantikusan és érzelmileg felfokozva, mint nemzeti programot kell hogy megjelenítsék.

Látjuk tehát, hogy a pluralizmus kibontakozása, illetve annak a nómenklatúra által történő kezdeményezése szükségszerű volt, hi­szen a pártállam modellválsága, a saját osztálybázissal szemben ki­bontakozó gazdasági diktatúra az uralkodó párt szerepzavarát ha­talmi válságig mélyítette. Másfelől azonban e mozgás kibontakozása „felülről", és túl korán is történt, úgy is fogalmazhatnánk, hogy az igaz, hogy a hatalmon lévők már nem voltak képesek a régi módon kor­mányozni, de az alattvalókban még nem tudatosult az, hogy már ők sem tudnak a régi módon élni. Tehát a felülről kezdeményezett politi­kai reformok nem találkoztak a társadalom alulról bontakozó önszer­veződésével, a politikai és hatalmi harcok a széles társadalmi mező­ből az értelmiségi elitcsoportok közötti harcok területére csúsztak át. Miközben az elitcsoportok vívják a maguk csatáit, a valódi háború még előttünk van. E háború kiváltó oka a kormány (és majdani utódai) által gyakorolt gazdasági diktatúra lehet, amit úgy is megfogalmazhat­nánk, hogy ma Magyarországon valójában egyetlen „alternatív" prog­ram létezik, amely a pártállam ideológiáját ténylegesen is porig rom­bolja, ez pedig az a 88/89-ben elindított kormányzati program, amely napjainkban [1989 – a szerk.] mutatja meg antiszocialista, munkáselle­nes, sőt emberellenes jellegét. Ez a program tényleges alternatíva minden szociális érzékenységű pártprogrammal szemben, hiszen a thatcherizmust ötvözi a szabadversenyes kapitalizmus burzsoá-ideológiájával. Hogy ezt a liberális eszmékből szőtt szép szavak csipkéivel takarja le, nem változtat azon a tényen, hogy az öklére vaskesztyűt húzott. Kétségkívül megtörtént az ideológiai, az osztály-, valamint a kormányzati érdekek radikális szétválasztása, s ezzel kezdődött meg a pártállam nómenklatúrájának a bomlása is. S az is kétségtelen, hogy a kormányzati érdekek különválása a kormányzati érdekek érvé­nyesülésének objektív, dezideologizált formájában fog kifejeződni, szemben a pártpolitikai érdekek ideológiai jellegű megjelenítésével. Azaz a kormányzati érdek egyféleképpen működhet, legfeljebb az egyes kormányok gazdaságfilozófiájának eltérései befolyásolhatják stratégiáját. Tehát mint „össznemzeti" kormányzati érdek kíméletle­nül keresztülgázolhat minden társadalmi osztály és réteg érdekein. A kérdés csak az, hogy kibontakozik-e egy olyan politikai alkufolyamat, amely moderálja a kormány törekvéseit és ezáltal a vele szembenálló társadalmi rétegek ellenállását. A mai politikai vitákban éppen ennek a garanciái hiányoznak.

A kormányzati intézkedések nyomán egyre mélyebb a szövetség az uralkodó bürokratikus elit és az „ellenzék" között, miközben az (ed­dig uralkodó) pártelit és az (eddig) ellenzéki elit közötti politikai ellen­tétek egyre mélyülnek. De ez a harc belül marad a klasszikus kelet-eu­rópai értelmiségi elitcsoportok közötti harc keretein. A társadalom kí­vül marad a politikai alkukon. S a politikai harcokból kimaradó társada­lom néma társadalom. De ez a némaság fenyegető. A kormányzati in­tézkedések egyre keményebbek, és egyre inkább megteremtik az el­szegényedésből következő társadalmi önvédelmi szervezkedés alapjait.

(A tanulmány 1989. júniusban készült.)

(Sarkantyú Mihály fotója)

Bogdan Denitch különleges ötvözetű ember. Majdnem har­minc éve él és tanít New Yorkban, a városi egyetemen. Szerb­nek született, de jugoszlávnak vallja magát. Ez azért figyelem­reméltó, mert az országon belül is csak a lakosság 5,6%-a vé­lekedik így. Mikor megkérdezik, a túlnyomó többség azt mondja, hogy szerb, horvát, szlovén vagy éppen makedón, de nem mondja azt, hogy jugoszláv. Az alábbiakban néhány részletet adunk közre abból a beszélgetésből, amelyet a Ma­gyar Rádió számára készített vele Hermán József. (Elhang­zott a Kossuth Rádióban, 1989 elején.)

*

Denitch: Először is felhívom a figyelmet arra, amit én a piac fetisizálásának nevezek. Ez szerintem túlreagálása a korábban létezett államszocializmus fetisizálásának. Úgy vélem, a ne­hézséget az okozza, hogy ideológiai szempontból közelítik meg a kérdést, és nem gyakorlati oldalról. Úgy fogják fel, hogy a piac megoldást jelent a kelet-európai gazdaságok vala­mennyi problémájára. Ez szerintem három ok miatt nem így van. Először is sehol Nyugat-Európában vagy az USÁ-ban nincs szabad piac a mezőgazdaságban. A második világhá­ború óta a mezőgazdaságban ellenőrzött árak vannak. Má­sodszor, sehol Nyugaton vagy az Egyesült Államokban nincs szabad piac az energiaszektorban, a közlekedésben és álta­lában az infrastrukturális kiadásokban. Harmadszor, a sza­badpiacot csak a világpiac részeként lehet elképzelni. Nem lehet olyan korlátozott szabadpiacot fenntartani, amelyet so­rompó választ el a világgazdaság többi részétől, mert ez autarkiához vezet, és ez legalább annyira rossz, mint amit meg akarnak változtatni. A második okom ennél fontosabb, ez ugyanis politikai. A gazdaság piacosítása ugyanis anélkül, hogy a politikai struktúrákat demokratizálnák, és mindenek­előtt anélkül, hogy a munkásoknak közvetlen ellenőrzési lehetőséget, de legalábbis részvételt biztosítanának a folya­matokban… nos ez valójában olyan formulához vezet, ami­lyen a nagyon sikeres távol-keleti, csendes-óceáni országok­ban, Dél-Koreában, Tajvanon és néhány városállamban kia­lakult. Ott arról van szó, hogy oligarchikus a fejlődés, ami sok­kal gyorsabb, mint a tervezett, de ennek nagyon nagy szociá­lis egyenlőtlenség az ára, illetve az, hogy el kell nyomni a mun­kásosztályt. Abban a pillanatban, hogy a piacot megnyitják, azonnal foglalkozni kell a munkások követeléseivel is. Kelet-Európában ezen a ponton teljesen használhatatlannak bizo­nyultak a hivatalos szakszervezetek, mert sehol, még Jugo­szláviában sem, ahol sok sztrájk van, nos, sehol Kelet-Euró­pában nem játszottak szerepet ezek a szakszervezetek a munkáselégedetlenség valóságos kifejezésében. A harmadik ok pedig az, hogy a jelenlegi körülmények között Kelet-Euró­pában a magas színvonalú fogyasztási cikkek termelése, il­letve behozatala, figyelembe véve az egyenlőtlenségeket és a hiányt vagy a szegénységet, egyszerűen azt jelentené, hogy a látható társadalmi különbségek megnövekednének. (…) A látható, feltűnő virágzás az egyik oldalon, mikor a munkások­nak egyre többet kell dolgozniok és az életszínvonal csökken, nos, ez az én véleményem szerint nagyon veszélyes dolog.

Nem tudom, hogy ezek konzervatív tézisek-e, de hozzá­tennék még egy általános dolgot: a kelet-európai eliteknek most el kell dönteniök, hogy kivel akarnak koalíciót kötni an­nak érdekében, hogy kiszélesítsék a rendszer bázisát. Három vagy négy lehetőség van, országonként változó módon. Az első lehetőség, hogy egy fiatal, képzett, technokratikus haj­lamú rétegre támaszkodnak. Ez piacot jelent, továbbá, hogy nem tesznek engedményeket a munkásoknak, megnőnek a gazdasági különbségek, több nyugati utazás … de nagyon szűk bázis. A második lehetőség például, ami Lengyelország­ban van: szövetség az egyházzal, a nemzeti hagyományok ki­használása, egy kis „játék" a nacionalizmussal, amit vélemé­nyem szerint részben önök is csinálnak Magyarországon, és sajnos az én szerb véreim is csinálják Szerbiában. Úgy gon­dolom, hogy ez szörnyen veszedelmes, mert nagyon nehéz behangolni és mérsékelni az ilyen érzelmeket. Noha általában felelős emberek irányításával indul a dolog, nagyon könnyen más irányt vesz, és azzá válik, amiről beszéltem. A harmadik lehetőség egy koalíció létrehozása, egy társadalmi megálla­podás létrehozása a szakképzett és politikailag fejlett mun­kásokkal. Ezért „csak" egy árat kell fizetni: meg kell engedni, hogy a munkások létrehozhassák saját szervezeteiket. (…)

A történelem iróniája, hogy Bernstein érvei igazolódtak Keleten és Nyugaton egyaránt. Bernstein állítását, amely sze­rint a párt és a mozgalom minden és a végcél semmi, Lenin a gyakorlatban nagyon komolyan vette, amikor a hatalomra koncentrált és kialakította a stratégiát, illetve a taktikát. És ko­molyan vették ezt a szociáldemokraták is, akik szintén a hata­lomra koncentrálnak, választási manőverezésre és koalíciós politikára. A szocializmus jövője mindkét esetben elvész, vagy alárendelődik a közvetlen hatalomgyakorlás szem­pontjainak. Ha elveszítjük a szocializmus ezen – meglehet utópikus – emberi dimenzióját, akkor a szocializmus majdnem végzetesen károsodik, üressé, nehézkessé, bürokratikussá és taszítóvá válik a fiatalabb, intelligensebb és idealisztikusabban gondolkodó rétegek számára. (…)

Herman: A szocialista eszméket ma mindenütt nagyon erősen bírálják, sőt támadják, a „szocialista" országokon kívül és be­lül egyaránt. Milyen a jelene és a jövője a szocializmusnak?

Denitch: Nos, tudja, ez a legeslegelső és legfontosabb kérdés, tehát hogy mondjuk meg, hogy miről is beszélünk valójában. Talán észrevette a szavaimból, hogy én nem tekintem a kelet-európai kormányokat szocialistának, és természetesen nem gondolom, hogy a Szovjetunió szocialista; mert számomra a szocializmus azt jelenti, hogy demokratikusan kiterjesz­tik a többség jogait – a többség természetesen a munkáso­kat jelenti – arra, hogy ne csak az államot, hanem a gazda­ságot és a társadalmat is ellenőrizzék. Ez dióhéjban a szo­cializmus, és nem más. A lényeg nem az, hogy államosítanak, hanem az, hogy folytatni kell a polgári forradalmat, amely for­mális jogokat adott a politikai rendszerben, de ezeket ki kell terjeszteni a gazdaságra és a társadalomra is. Ezért szá­momra abszurd dolog még csak gondolni is egy nem demok­ratikus szocializmusra, ez számomra logikai önellentmondás. Én úgy vélem, hogy a szocialistáknak Európában a forradalmi demokraták vörös, radikális szárnyává kell válniuk. (…) Úgy gondolom, hogy az egyesített Európa lesz az a terep, ahol a szocialista eszmékről kiderülhet, hogy helyesek-e, különö­sen, ha tovább csökken a feszültség a két szuperhatalom kö­zött. Azt hiszem, hogy az a szocializmus mint fejlődési modell, amelyet rákényszerítettek egyes harmadik világbeli kormá­nyokra és a Szovjetunióra, nem járható út. Az ember találhat sokkal hatékonyabb fejlesztési modelleket. (…) De minden­esetre azt gondolom, hogy túl korai eltemetni a szocializmust; véleményem szerint egy végtelen folyamatról van szó, és en­nek a programnak a lényege a szabadság.