Az újraértékelések idejét éljük. Magának az orosz forra­dalomnak az újragondolása is napirenden van. A tudomány azonban csak megfelelő kutatási bázison képes továbbmozdul­ni, ezért a konjunkturális átértékelések „értéke" igen csekély. Mostanában Kelet-Európában mindenütt, s magában a Szov­jetunióban is újra népszerűek lettek bizonyos értelmiségi kö­rökben a hidegháborús időszak nyugati szovjetológiájának avítt tézisei az októberi forradalom puccsjellegéről, az orosz polgári liberalizmus – úgymond – sokat ígérő alternatívájának eltiprásáról stb., stb.

A hidegháborús korszak óta azonban sok víz folyt le nem­csak a Volgán, és a Dunán, de a Temzén és a Mississippin is. Ma már a Szovjetunióban is kiadják a legfontosabb angol és amerikai szovjetológiai munkákat, amelyek a történetírás re­mekeinek tekinthetők: Rabinovitz és Smith, Carr és Tucker könyvei egyként az orosz forradalmi hagyományt ápolják, jól­lehet annak szocialista tendenciáit és lehetőségeit nem egyfor­mán ítélik meg. Abban azonban egyetértenek, hogy az orosz forradalom – mint minden valódi forradalom – milliók műve, Hogy a forradalomban egyidejűleg sok fejlődési variáns és le­hetőség volt adva (és hogy többnyire véletlenül sem az realizá­lódott, amire előre gondolni lehetett).

Az októberi forradalom valóságos újragondolása Ma­gyarországon is folyamatban van, de nem most kezdődött, ha­nem jóval korábban, valamikor a 70-es évek végén, a 80-as évek elején, amikor néhány magyar történész sziszifuszi mun­kájával (külföldi könyvtárakból könyvtárközi kölcsönzés út­ján, később rövidebb-hosszabb ösztöndíjak segítségével) va­lóságos műhely kovácsolódott ki az orosz forradalom és a szov­jet húszas évek tanulmányozására. Az akkori erőfeszítések már gyümölcsöznek, azóta számos dokumentumkötet, feldol­gozás, monográfia jelent meg a témából. A zömében 40-es éveit taposó generáció mellett egy-két fiatalabb történész és fi­lozófus is megjelent, akik ezt az „örökséget" folytatják. Az olykor elkészültük után tíz évvel megjelenő munkák is olyan tényanyagot és koncepciót hagytak ránk, amelyek nélkül a mai kor újratájékozódása aligha volna lehetséges. A figyelem egyre inkább a valóságos történeti tényekre és folyamatokra helyeződik át, az üres koncepciógyártások ideje már befejező­dött (alighanem csak a rendszerváltás konzervatív ideológusai és tankönyvírói térnek vissza letűnt korszakok régi koncep­cióinak felmelegítéséhez).

Az októberi szocialista forradalomról szóló régi, valóban sztálini fogantatású „diadalmenet"-képlet is a hidegháború ideológiai meghosszabbításaként tört be a kelet-európai törté­neti gondolkodásba. Mára ez a felfogás rossz ellentétébe fordult át, ami semmivel sem fedi jobban a valóságot. Az orosz forra­dalom két kiadása – a februári és az októberi – egymástól szét nem választható folyamat. Bár a politika felszínén az esemé­nyek elkülöníthetők egymástól, a megoldásra váró alapvető történelmi feladatok, a földkérdés, a háborúból való kilépés, az önkényuralmi rendszer lerombolása, az alapvető civilizá­ciós vívmányok meghonosítása, az analfabétizmus vagy a nemzetiségi viszálykodások felszámolása stb., stb. mindkét forradalom alapvető problémáit képezték. Még az intézmé­nyek síkján sem látni merev elválást a két forradalom között. Hiszen mind a szovjetek, mind a gyári-üzemi bizottságok, mind a munkások harci osztagai – természetesen belső átren­deződésekkel – mindkét forradalom fontos, ha nem a legfonto­sabb alkotóelemei voltak. A forradalom összoroszországi ki­terjedése és radikalizálódása egyre világosabban mutatta a fej­lődés orosz talajon való korlátozottságát; itt nemcsak az orosz liberalizmus történelmi életképtelenségéről volt szó, hanem mindenekelőtt az alternatívák igen gyors összeszűküléséről. Ahogyan az orosz liberalizmus egyik legkitűnőbb koponyája, Nyikolaj Bergyajev megfogalmazta: 1919-re az orosz alterna­tíva Lenin vagy Kolcsak, a kommunista párt diktatúrája vagy egy fehérgárdista tiszti különítményes diktatúra lehetőségé­ben rajzolódott ki. Így a forradalom történelmi erői, s ezzel együtt nagy céljai olyan belső és külső korlátok közé szorultak, amelyek aláásták a polgári és szocialista feladatok sajátos egy­ségét, amit a bolsevikok 1921 tavaszán a NEP elfogadásával napirendre tűztek. Miután mind a demokratikus, mind a szoci­alista tendenciák „felszívódtak", egyre fenyegetőbb lehető­ségként merült föl egy új tekintélyuralmi rendszer. Az ellen­zék a 20-as évek közepén egy tekintélyuralmi formát öltő kapi­talista restaurációtól félt a leginkább. A 20-as évek végén Buharin ezt az álláspontot tette magáévá, s a cézárizmusról szóló, Usztraljov elleni polemikus írása sajátságos módon éppen a sztálini cézárizmus lehetőségét homályosította el. Trockijnak és híveinek nézőpontja már összekötötte a kapitalista restau­rációt és a sztálini személyi diktatúrát, a bürokratikus elkorcsosulást és egy thermidori fordulat lehetőségét vetítette előre.

A valóságban az történt, hogy a forradalomban lerombolt tekintélyuralmi rendszer helyére a szocialista célokkal ellen­tétben – felfalva a forradalom gyermekeit – egy új tekintély­uralmi rendszer emelkedett fel a szocializmus és a kapitalizmus alternatívájával szemben: a sztálinizmus. Ám éppen napjaink­ban feledkeznek meg gyakran arról a tényről, hogy egy törté­nelmi időpillanatig a sztálinizmussal szemben létezett egy, a forradalomból kinövő, valóságos szocialista alternatíva is, amely azonban a húszas évek második felében felőrlődött a NEP és a sztálinizmus malomkövei között. Mire a szocialista alternatíva lehetősége szélesebb tömegeket is megragadhatott volna, addigra maga az alternatíva tulajdonképpen már meg­bukott. Az 1927-es év egyidejűleg a csúcspont és e bukás éve. Ezt jól tükrözi az Egyesült Ellenzék dokumentuma, amelynek részleteit az olvasó megismerheti. 1929, a „sztálini fordulat", már inkább a végkifejlet történetéhez tartozik.

Azóta hatvan év telt el. A sztálini rendszer alapszerkezete megrendült – ám tanulmányozása megkerülhetetlen, ha meg akarjuk érteni a mai átalakulások lényegét és történelmi kor­látait, valóságos és látens alternatíváit.

1. A szovjet történetírás gyakorlatilag soha sem tett fel olyan kérdést, amely október szociokulturális tartalmára vonatko­zott volna. Ezt egy sor különböző, de egymással kölcsönös összefüggésben lévő ok idézte elő. Először is az ilyen elem­zésmód ellentmondott volna a forradalmat életre hívók érték­törekvéseinek, akik a forradalmat az egész világtörténeti fejlő­dés csúcspontjának tekintették. Másodszor: kialakult az a ha­mis elképzelés, hogy a szociokulturális elemzés „civilizációs”, nem pedig „osztályjellegű” közelítést igényel, s ezért nem kívánatos. Harmadszor: hangsúlyos volt az az óhaj, hogy a februári (polgári demokratikus) és az októberi (szocialista) forradalmak proklamált ellentéte ne mosódjék el. Végül: a szociokulturális közelítést a jól ismert Vehi¹ -tradíciók újra­élesztésének tekintették.

A valóságban az, fia az októberi forradalmat, mint szocio­kulturális fenomént vizsgáljuk, nem mond ellent sem a „civili­zációs”, sem a „formációs” közelítésnek, mivel az analízis minőségileg új szintjét teremti meg. A javasolt közelítési mód abból a feltételezésből indul ki, hogy a forradalom forrásait és végeredményeit meghatározza: a) a gazdasági egyensúly­bomlás, b) ennek válságmegjelenése a szociális szférában, c) a tisztán politikai megoldás és a szociál-utópisztikus impe­ratívusz felülkerekedésének lehetetlensége, és d) az eredeti elképzelés és a végeredmény eltérése, a célok és eszközök heterogén mivolta. Feltételezzük azt is, hogy a forradalmi rob­banás erejét az oroszországi és a világfejlődés kritikus moz­zanatainak találkozása idézte elő, aminek ezután megvoltak az átfogó szociokulturális következményei.

Október eszmei végkövetkeztetéseit legkontúrosabban két, egymásra semmiben nem hasonlító szerző rajzolta meg. A 30-as években Bergyajev (Isztoki i szmiszl ruszkogo kommunyizma – Az orosz kommunizmus értelme és eredete, Bp. 1989)² , aki az októberi forradalomban a hagyományos orosz messianizmus paradox formájú megjelenését látta. Viszony­lag nem régen Vittorio Strada (A sztálinizmus mint európai jelenség) pedig annak a gondolatának adott hangot, hogy Október végeredményeiben az európai tradíció sajátságos deformálódása érhető tetten. A két szerző végkövetkeztetései és érvelésmódja közötti nyilvánvaló eltérés ellenére rengeteg az érintkezési pontjuk. (…)

2. Az érvelés közös elemének tekinthetjük az arra vonat­kozó tézist, hogy Oroszország sajátos mutagén zóna volt Európa és Ázsia között. A többi ilyen zónától területének nagysága, és a lakosság elszórt mivolta különböztette meg. Ebből következett a mutagén folyamatok lappangó és gör­csös természete, valamint ciklusaik felgyorsulása a történe­lem globalizálódásának függvényében.

A mutációk a migrációs folyamatok felerősödését tükröz­ték. Ez utóbbiak a rendszer egyensúlyának megbomlásai mi­att, geopolitikai, gazdasági és államigazgatási tényezők hatá­sára következtek be. Mutagén impulzust hordoztak maguk­ban a társadalom marginális elemei is.

Figyelembe kell venni az etnoszociális tényezők hatását is. Oroszországban roppant sok olyan ember élt, akinek etni­kai forrásai nem estek egybe a hivatalos államkultúrával. Ez a legarchaikusabb természetű nemzetiségi mozgalmak széles­körű kibontakozásában mutatkozott meg. 1917-re már mind­ezen tényezők hatásai felhalmozódtak.

Mindez akkor történt, amikor Nyugat-Európában tel­jesen felülkerekedett a „racionális” gondolkodás, az az elképzelés, hogy a társadalmi haladás mechanikus függ­vénye a gazdasági növekedésnek, s az az illúzió, hogy az egész társadalmi-gazdasági élet teljes racionalizálása rendkívül jótékony hatású lesz. A marxista szocializmus eszméi ezen a talajon mentek át a köztudatba Nyugaton, s te­vődtek át később Oroszországba.

3. Oroszországban a társadalmi fejlődés utolérő típusa lett jellemző, ami az államhatalom nehézkességével magya­rázható. Ez váltotta ki az állam aktivizálódását közgazdasági téren, ami ipari gigantomániában teljesedett ki. Ez utóbbi megfertőzte a társadalom ellenzéki és forradalmi elemeit is. Mellesleg a fékevesztett iparosítás teljesen megfelelt a XX. század eleji európai mentalitásnak is.

Az oroszországi kapitalizmus terjedésével is arányosan elkerülhetetlenül szélesedett a városi és falusi gazdasági be­rendezkedés közötti szakadék, s ezt a szakadékot tovább mé­lyítették a különböző etnikumok életmódjában lévő különbsé­gek. A nemzetgazdaság hagyományosan gyenge infrastruk­túrája képtelen volt biztosítani a város és falu együttműködé­sét, az államigazgatási rendszer pedig túlságosan primitív volt egy ilyen feladat megoldásához.

Mind városon, mind falun dichotomikus (nem pedig hie­rarchikus) elképzelések váltak uralkodóvá a társadalomra vo­natkozóan – s ezek mindig veszélyesek a szociális stabilitás­ra. Hogy Oroszországban ez így alakult, az egyrészt a prole­tariátus óriási koncentrációjával, másrészt a parasztság obscsina szervezeteivel függ össze.

Okvetlenül meg kell említenünk azt is, hogy hiányzott a gazdaságilag fejlett középosztály, amely – amint az Nyuga­ton történt – a rendszer stabilizáló tényezőjévé válhatott vol­na. Ehelyett egy egészen másfajta réteg fejlődött ki: képzett emberek marginalizálódott tömege, akik nem találtak módot arra, hogy vezetői és irányítói képességeiket gyümölcsöztes­sék. Az értelmiség kezdte kidolgozni (vagy átdolgozni) azokat a radikális eszméket, amelyekből kialakult a politikai kultúra úgynevezett tagadó típusa. Ennek leginkább jellemző meg­nyilvánulása az volt, hogy nem fogadták el a történelmileg ki­alakult hatalmat.

4. Az oroszországi társadalom pártpolitikai rendszeré­nek kialakulása mindezt híven tükrözte. Oroszországra jel­lemző lett a politikai pártok formálódásának „fordított” rendje – balról jobbra. A pártok jelentős része nem osztályokat képvi­selt, hanem a haladásról való elképzelés változatainak felelt meg.

A XX. század elejére az értelmiség tudatában a legújabb nyugati szociális doktrínák – mindenekelőtt a marxizmus – ke­rekedtek felül. Ennek megfelelően először a szociáldemokra­ták tömörültek pártba, s csak utánuk az újnarodnyikok, akik – úgy tűnt – történelmi tradícióra építhettek. Jellegzetes ekkor Oroszországban a politikai doktrínák kiméra jellege: a narodnyikok például szívesen támaszkodtak Marxra, s 1917-ben könnyen egyetértésre jutottak a mensevikekkel a helyzet­elemzésben. A liberális pártok közül abszolút fölénybe kerül­tek az „európaizálódott” kadetok. A jobboldali pártok között többségben voltak a nyíltan reakciós pártok – egészen a nagy létszámú feketeszázasokig.

A társadalmi-politikai tevékenységet nemcsak a hatalom el nem fogadása, de a kölcsönös civódások is táplálták. A két-párti vagy két blokkból álló szisztéma kialakulása, amely már akkor megindult a politikailag legfejlettebb nyugat-európai ál­lamokban, Oroszországban lehetetlen volt. Teljességgel hi­ányzott a szárnyakat kölcsönösen kiegyensúlyozó pártpoliti­kai centrum. Azt mondhatjuk, hogy az ország politikai sorsá­nak a kialakult pártrendszertől függetlenül kellett eldőlnie.

5. A társadalmi organizmus instabilitása jelent meg az utópista elképzelések karrierjében is. Bármilyen sokfélék vol­tak is, Oroszországban minden ilyen elképzelés etatisztikus és egalitárius jellegű. A néptömegeket egészen más el­képzelések vezérelték a társadalom átalakításának útjait illetően, mint a létező politikai pártokat. Igaz, a világháború kapcsán terjedtek olyan eszkatológikus hangulatok, amelyek a kapitalizmus ellentmondásainak természetes feloldását a kapitalizmus felszámolásában látták. Ezzel egyidejűleg fel­erősödtek (a keresztény tradícióval teljességgel összhang­ban) a chiliasztikus remények egy eljövendő igazságos birodalmát illetően. Ezek egybecsengtek az egyenlősítés esz­méivel. A tömegek nem ismerték a munka protestáns kultu­szát (kivéve néhány konfesszionális csoportot). Ebből az kö­vetkezett, hogy az országnak nem volt lehetősége szociokulturális evolúcióra, ehelyett az ideologikusan orientált giganti­kus forradalmi robbanás érlelődött.

Ennek ellenére 1917-ben a tömegtudat utópisztikus komponensei sajátságosan illeszkedtek a szocialista pártok tevékenységéhez. Például, amikor az Alkotmányozó Nemzet­gyűlés megválasztása idején a nép a szocialistákra szavazott, sajátságos módon a szocializmust választotta. Holott a szoci­alista pártok többsége egyáltalán nem gondolt arra, hogy az országban szocialista forradalom lehetséges, mivel látták, hogy Oroszországban objektíve csak a demokratikus átala­kulások értek be. Így 1917-ben a mérsékelt szocialista pártok vezetői és tagsága egymástól eltérő koordinátarendszerben gondolkodott, eltérő politikai kultúrákat testesítve meg.

E körülmények között a nép két alapvető szociális konflik­tusra való készségét nyilvánította ki: az egyik a proletariátus harca a burzsoázia ellen az egész létező rend teljes elutasítá­sával, a másik az agrárforradalom, amit a „csornij peregyel”³ eszméje lelkesített, elutasítva a kívülről jövő gyámságot. (A külön „katonai” vagy „nemzeti” forradalmak kiemelése aligha igazolható. A katonák csupán az egész oroszországi társada­lom marginalizált halmazát képezték, és minden irányban ge­neralizálták a konfliktust; a nemzeti forradalmak az esetek többségében az agrárforradalom változatai voltak.)

6. A forradalom valamennyi áramlatának konszolidálását a bolsevizmus vállalta magára. Kétségtelen, hogy ez az áram­lat a populizmus által radikalizált európai tradícióra alapozó­dott. Előtérbe kerülését a világforradalom eszméje támogatta meg. Ezzel együtt 1917-ben a bolsevikok bizonyos mértékig az elemi erejű népi mozgalmak túszai lettek, melyekben a po­pulista és etatisztikus alapelvek sajátos elegye és a tömegte­vékenység teremtő erejébe vetett, a technokratizmussal pá­rosult hit uralkodott. Mindezek együttese szolgált a győzelem biztosítékául.

Kétségtelen, hogy legmagasabb rendű megszemélyesülésében a bolsevizmus nem volt összeegyeztethető az „egy­nemű szocialista kormány” eszményével. A bolsevikok annak a negativisztikus politikai kultúrának a szélsőséges kifejező­dései voltak, amelytől idegen a kompromisszumkészség, s amely kultúra az egész radikális, sőt liberális értelmiségre jel­lemző volt.

7. Az idő perspektívájából nem kell nagy merészség ah­hoz a feltételezéshez, hogy a világforradalom ellehetetlenü­lése esetében Október robbanásának energiája egészen vá­ratlan szociokulturális következményeket idézett elő. A technokratikus forradalmi terv egyesítése a tömegek egalitárius utópiáival kaszárnyakommunizmuson kívül sem­mi egyebet nem eredményezhetett. A proletár és paraszt forradalmi háborúk összeütközése egy ország zárt térsé­gében azzal fenyegetett, hogy kölcsönösen elnyelik egy­mást. Amellett a negativisztikus politikai kultúra önmagában is hordozói megsemmisítőjévé válhatott. Lényegében ez is tör­tént. Az októberi forradalom – az európai fejlődéstől izolálód­va, s eredeti céljaival szembekerülve – a társadalmi fejlődés zsákutca-variánsába (sztálinizmus) torkollt, egy olyan ideokratikus államiságba, amely a tömegek dezorientáltságán és chiliasztikus vágyálmain nyugodott.

De a világ egészének kereteihez mérve Október alap­vető szociokulturális öröksége egészen másként nyilatkozik meg. Széles kontextusban az összeurópai forradalmi hely­zet reakció volt a múlt polgári forradalmaira, amelyek a személyes szabadság megszilárdulásának jegyében zaj­lottak le, de szociális védettséget nem tudtak biztosítani. A XX. század elején Európa népei megkísérelték megkapni azt, amit nem kaptak meg a múltbéli polgári forradalmaktól. Ez lényegében sikerült is nekik: általános választójog, nyolcórás munkanap – íme az új, szociális helyzet kiindulópontjai Nyu­gat-Európában. Egyáltalán nem véletlen, hogy a klasszikus liberalizmus szociáldemokráciává kezdett transzformálód­ni. Ám a szociális igazságosság aligha érhetett volna el ilyen aktív megerősítést az októberi forradalom győzelme nélkül.

(Ford.: Harsányi Éva)

Elhangzott a moszkvai Nemzetközi Szovjetológiai Történészkonfe­rencián, 1990 áprilisában.

Jegyzetek:

1 Vehi [Korszakhatár] – az 1905-ös orosz forradalom bukása után a vezető orosz értelmiségiek egy liberális csoportja ilyen című kötet­ben fejtette ki politikai hitvallását (1909). Ehhez a körhöz tartozott Bergyajev, Bulgakov, Frank és mások.

2 Lásd recenziónkat e számban. (A szerk.)

3 Csornij Peregyel – a társadalmilag igazságos föld-újrafelosztás eszméje, ill. az ezt az eszmét zászlajára tűző oroszországi forradalmi narodnyik szervezet (1879) elnevezése, amely szervezet az egyéni terrorral szemben egy általános népfelkelés előkészítésé­ben látta politikai célját. A szervezet közvetlenül a címében a „feke­te”, egyenlősítő földosztásra utaló folyóirattól kapta a nevét. E szer­vezet tagja volt többek között Plehanov is.

Tartalomjegyzék

1. Szabó András György : Marx és az államszocializmus – Louis Blanc-Rodbertus-Lassalle-Hyndman
2. Krausz Tamás : A mensevikek és a szocializmus – dokumentumok tükrében
3. Urban Herlitz : A társadalomfejlődés tendenciái és a szocializmus
4. Szigeti Péter : Kapitalizmus – késő kapitalizmus (egy elemzés tapasztalatai)
5. A mensevik párt tézisei (1920. április 10.)
6. Porosz Tibor : Tézisek a sztálinizmusról
7. Slemmer László : A humánus tőke kora?
8. Tütő László : Szolgáló állam és „szabadon lebegő” kormányzat – Tézisek a modern kapitalizmus működésének alapszerkezetéről
9. Liberalizmus
10. Munkás
11. Saul Landau : Minden tudásunk urai – Herbert Schiller: A köznyelv korporatív birtoklása című könyvéről
12. alfa : Egy könyv margójára
13. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Hová mégy Kelet-Európa?

Magyarországon az utóbbi időben példa nélküli történelmi folyamat játszódik le. A legkülönbözőbb politikai színárnyalatokat képviselő társadalomkutatók széles tábora új tulajdonosi struktúra elméleti ki­munkálásán dolgozik. Munkájához hatalmas szellemi energiát mozgó­sít, és felhasználja a tudomány teljes fegyverzetét. Eközben a kor­mány a pénzügyi és a menedzserbürokráciára támaszkodva megkezdte az állami tulajdon elherdálását: érték alatti privatizálását, illetve reprivatizálását. így joggal merül föl a kérdés: miért foglalkoznak a tudósok a tulajdon problémájával, hiszen mire a parlament elfogadja a tulaj­donreformot (legyen ez a reform bármilyen jellegű), már kész tények­kel állunk szemben. Kész tény lesz egy új tulajdonos réteg, egy olyan újburzsoázia, amely a korábbi pénzügyi és menedzserbürokráciából valamint a régi és új pártelitekből tevődik össze. Ez a gazdasági és poli­tikai bürokráciából álló társadalmi csoport elég pragmatikus ahhoz, hogy – ha érdekei úgy kívánják – bármilyen ideológiával azonosulni tudjon, és már meglevő politikai hatalmát gyorsan gazdasági ha­talommá transzformálja.

A most keletkező újburzsoázia a sztálini rendszer gyermeke. Vi­tatható ugyan az apaság, de tény: a sztálini rendszer már terhes volt ezzel a gyermekkel. A nagy történelmi kérdés azonban nem ez, hanem hogy életképes-e ez a gyermek vagy életképtelen korcs. Elvileg akár az egyik, akár a másik feltételezés beigazolódhat. Egy dolog azonban bi­zonyos: ennek az újszülöttnek – mivel sem megfelelő kultúrája, sem komolyan vehető hagyománya nincs – nem lesz könnyű dolga a fenn­maradásáért vívott küzdelemben, amelynek a tulajdon kérdése képezi majd a sarkpontját. A dolgozói kollektívák aligha mondanak le végle­gesen arról a – még a Kádár-rendszerben is felbukkanó – törekvésről, hogy a maguk ellenőrzése alá vonják saját munka- és termelési feltéte­leiket. Elsősorban ezért nem feleslegesek napjainkban a tulajdonnal foglalkozó kutatások. A „demokratikus sztálinizmussal", vagyis a most keletkező rendszerrel elégedetlen társadalmi csoportok elmé­leti-ideológiai segítése a gazdasági és társadalmi alávetettség új formái elleni humanista küzdelem ethoszával is erősíteni fogja magát.

Az itt következő írások a tulajdonformák, a tulajdoni szerkezet átalakítási lehetőségeiről adnak tájékoztatást. A szerzőket összeköti, hogy – jóllehet igen különböző előfeltevésekkel, érvekkel és következ­tetésekkel – valamiképpen mindannyian a közösségi tulajdon valamely változatában gondolkodnak, s a közösségi tulajdont az állami tulajdon társadalmasításaként, munka és tulajdon szétválasztottságának felszá­molásaként értelmezik.

A tulajdon kérdése rendkívül összetett elméleti probléma, és a különböző tulajdonformák gyakorlati kialakítása is igen sokféle meg­fontolást feltételez. A számunkhoz összegyűlt tanulmányokkal termé­szetesen nem tartjuk kimeríthetőnek a teljes témakört, a tulajdon kér­déséhez későbbi számainkban nyilván még többször is vissza fogunk térni.

„Még magasról nézvést megvolna az ország,
Werbőczy-utódok foldozzák, toldozzák…
éhes magyaroknak nem futja a kedvük,
míg az igazukat tán kiverekedjük." (Ady)

A történetek talán nem is meghökkentőek, hanem hihetetle­nek. Gondoljunk azonban a kirakatok 200 ezer forintos bun­dáira, a 7 ezerforintos női csizmákra, az ékszerárakra, a 10-­20 millióért gazdát cserélt villákra, a két-három milliós autók­ra, a több százezer forintos külföldi utakra. Hogy a tv-ben, saj­tóban miért csak néha villan fel a téma és akkor is általános­ságban? Lehet, hogy mégis vannak tabutémák, vagy az új­ságírókban van jó érzés, tapintat? Úgy vannak, mint a kisdiák, aki maga aláírja az ellenőrzőjét, hogy kímélje a szüleit.. .

Első meghökkentő történet: arról, hogy a vezetők kisszö­vetkezetei hogyan sajátítottak ki ipari szövetkezeteket. A tör­ténet kezdetei a 80-as évekbe nyúlnak vissza. A közgazdasá­gi, szociológiai és egyéb háttérintézetek kutatói, mint a politi­kai elit tartalékgárdája ekkor javasolta a „második gazdaság" beindítását, a vgmk-k, gmk-k és kisszövetkezetek létrehozá­sát – a bürokratikus nagyvállalatok által lebénított gazdaság egyre súlyosbodó nehézségeinek oldására. A gondolatot min­denki örömmel fogadta. A második gazdaságtól a párt- és ál­lami vezetés a gazdaság élénkülését, a nagyvállalati vezetés a bérszabályozás alóli kibúvást, a bérmunkásság egy ipari „háztáji" kialakulását remélte, ahol kemény munkával többlet­jövedelemhez juthat. A kormány elfogadta a kedvezményekre vonatkozó javaslatokat is: a kisszövetkezeteknél sokkal ala­csonyabb az adó, mentesülnek a bérszabályozástól, korlátla­nul alkalmazhatnak munkavállalókat stb.

A kisszövetkezeteknek nyújtott előjogokat az elnök és a vezetők egy egész sor ipari szövetkezetben a szövetkezet kisajátítására használták fel. Megszervezték, hogy az ipari szövetkezetből ezer vagy még több tag kilépjen, és az így megmaradt száz vezető, kisszövetkezetté alakulva, bérmun­kásként alkalmazta őket. A 30 év alatt felhalmozott több száz­milliós vagyonból a kilépett tagok csak 8-10 millió forint érték­ben kaptak részjegyet. A többi a megmaradt tagok tulajdo­nába ment át. Az átalakulás után a kilépetteknek – mivel nincs központi bérszabályozás – magasabb a jövedelme. Ugyanak­kor a szövetkezet is többet tud felhalmozni a megmaradó nye­reségből, mert 100 Ft-ból nem 45 Ft, hanem 75 Ft az adózás utáni eredmény.

Nézzük tovább a folyamatot: a szövetkezeti tagok valódi tulajdonossá tétele jegyében 1989-ben a Szövetkezeti Tör­vény módosítása megengedi a szövetkezeti vagyon felének részjegyesítését, ami személyenként általában 1-1,5 millió forint, de akár több is lehet. Az 1989. júniusi Átalakulási Tör­vény pedig megadja a lehetőséget a korlátolt felelősségű tár­sasággá, részvénytársasággá alakulásra, amivel a szövetke­zeti vagyon adott része magántulajdonná válik, sőt lehetősé­get ad a visszamaradt közös szövetkezeti vagyon 64%-ának a felosztására is. Ezzel megtörtént a csoda, az ezer tagú szö­vetkezet 30 év alatt fölhalmozott vagyonának zöme 100 ve­zető magántulajdonává vált. Érdekes lenne tudni, hogy hány ipari szövetkezetben folyt le ez a műtét.

Második számú meghökkentő történet: vezetők és ügyes „vállalkozók" kisajátítják a nagyvállalatok nyereséges részle­geit kisszövetkezetekké való átalakításuk révén. Az előzőhöz hasonló, de sokkal nagyobb kiterjedésű a kisszövetkezetesítés jelentősége a nagyvállalati szférában. Itt több leleményt, bátorságot és jó patrónust igényel, mert jogszabályokba – pl. a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmáról szóló tör­vénybe – ütközik. Lényege, hogy a vállalatok hatékony részle­geinek vezetői alakítanak kisszövetkezetet és a felső vezetők segítségével átjátsszak maguknak részlegük tevékenységét, valamint üzletkörét. Ezt követően alkalmazzák volt vállalati dolgozóikat, majd némi szerencsével az így elértéktelenített vállalati vagyont is meg tudják szerezni. Néhány példa. A vál­lalati, szövetkezeti szervizek közös beszerző gazdasági tár­saságának apparátusa, 34 fő, másodállásos kisszövetkezetet alakít, és az, belépve a gt.-be, átveszi a gesztorságot. A gaz­dasági társaság 59 millió tőkével 76 millió Ft eredményt pro­dukál, ami 34 millió Ft adózott eredmény. Az apparátusi kis­szövetkezetnek lehetősége nyílik, hogy a legkurrensebb al­katrészeket forgalmazza tagvállalatként átvéve a gt.-től, nem kell hozzá csak egy számlakönyv. Az import és a hazai be­szerzés, a raktározás, a készletezési tőke, a telephely a gaz­dasági társaságé. A telepre bejövő vevő a kisszövetkezeti számlakönyvön keresztül vásárol és ott csapódik le a kiske­reskedelmi árrés – szállítás és minden költség nélkül – sőt, le­het, hogy a nagykereskedelmi árrésen is osztoznak. És ami a legfőbb, utólag számláznak a kisszövetkezetnek, amikor az árbevétel már befolyt. így lehet a haszon jelentős részét átad­ni, amiből a kisszövetkezetben – az alacsony adó folytán – gyorsan halmozódik fel a saját tőke és/vagy lesz bérszabá­lyozás-mentes magas személyi jövedelem. Talán nem meg­lepő, hogy azóta már tovább alakultak kft.-vé.

Egy másik hasonló „vállalkozás"; egy országos szerviz­hálózat budapesti és vidéki szerveinek vezetőgárdája (össze­sen 18-an: a vezető két helyettese, a termelési vezető és he­lyettese, a gazdasági vezető, raktárvezető, szervizvezetők) 1987 őszén másodállásos kisszövetkezetet alakítja szerviz­hálózatéval azonos néven és címmel, a központ szomszéd­ságában szerezve irodát. Tekintve, hogy a vállalatnak ke­mény bérplafonja van, a 171 dolgozó – miután teljesítette a vállalat által bérként még fizethető munkát – nem érdekelt a többletteljesítményben. Így megtörténik a csoda: a 18 tagú kisszövetkezet öt hónap alatt 24,9 millió forint árbevételt ér el, ebből 16,8 milliót decemberben. Ha rosszhiszemű volnék, azt mondanám, trehányok voltak és csak utolsó percben rögzítet­ték, hogy mennyi teljesítményt kell a cégnek leadni, s bocsá­tották ki a kisszövetkezet nevében a többletszámlát. Tehették, hasonló volt a név, a cím. Anyagmentes árbevételük 19,2 mil­lió Ft, bérköltségük 1,054 millió Ft volt. így 10 456 millió Ft rendelkezési alapot, vagyis tőkét tudtak képezni 18-an, 5 hó­nap alatt. Közben gondoltak a jövőre is, mert a szervizhálózat új megrendeléseire több mint 10 millió Ft értékben már a kis­szövetkezet küldte ki a szerződéseket. A végső nagy akció

1988 őszén következett be, amikor az átalánydíjas szerződé­sek felbonthatók voltak. A szervizesek végiglátogatták a meg­rendelőket, sőt körlevelet is küldtek. Ennek hatására a vidéki és a budapesti szervizek dolgozói egyik napról a másikra ön­kényesen kilépve lebénították a vállalati szervizhálózatot. így a rendelésállomány jelentős része, a szervezet, a dolgozók, a tapasztalatok, a kapcsolatok átkerültek a kisszövetkezetbe, illetve a tőkebevonás kényszere miatt alakított gazdasági tár­saságba. Az akció befejeződött, az egyévi mintegy 60 milliós nyereségű tevékenységet a terület vezetői kisajátí­tották.

Két példát mondtam el, de én is ismerek még jó néhányat. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy miért erősebbek a patrónusok, mint a tételes jog.

Az első esetben a gt. igazgatósága nem tudta törvényes jogait érvényesíteni. Hiába próbálta leváltani az apparátusból kisszövetkezetet szervező igazgatót, a Törvényességi Fel­ügyelet a Cégbírósághoz, a Cégbíróság a Törvényességi Felügyelethez küldte őket és védelmezőn terjesztette ki a ke­zét a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai titkára is. A má­sodik esetben a bíróság nem állapította meg a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmáról szóló törvény megsértését. Néhány gyöngyszem az ítélet indoklásából: „A megrendelők­nek írt üzletrontó körlevél aláírója az aláíráskor, augusztus 31-én a vállalat dolgozója volt, és csak szeptember 1-jén lé­pett át", ezért tehát „ilyen ajánlatért, melyet maguk a felpe­res dolgozói tettek, semmiképpen sem lehet megállapítani az alperes felelősségét, egyébként sem kívánja a bíróság a ver­senyt akadályozni". „A felperes vezető állású dolgozói. . . mellékfoglalkozásként kisszövetkezetet alakítottak, így több­letjövedelem érdekében maguk váltak saját vállalatuk első konkurensévé . . . (ez) versenyt vont maga után, a verseny pedig nem kifogásolható, sőt támogatandó jelenség." A ma­gyar lónak közismerten nincs háta, hol a nagyvállalat, a terv­gazdaság és az állami tulajdon, hol a vállalkozás, a piacgaz­daság és a magántulajdon áll a törvények felett.

Harmadik számú meghökkentő történet: nagyvállalatok és szövetkezetek hatékony részlegeinek menedzseri, és vál­lalkozói kisajátításáról, kft.-vé, rt.-vé szervezéssel. A vezetői kisszövetkezetek dús tájakat öntöző csendes folyója a Társa­sági Törvény 1988. októberi hatályba lépésével duzzadt gyors sodrású folyammá. Most már nem kell a Büntető Törvény­könyvet és a tisztességtelen gazdasági tevékenység tilalmá­ról szóló törvényt kínosan kerülgetve kisszövetkezetet alapí­tani, ahol a dolgozók megkérdezhetik, hogy miért a vezetők, vagy a vezetők és családtagjai a tagok, esetleg csak 15-en. Ezek furcsa, nehezen megválaszolható kérdések. A kisszö­vetkezetté való átalakuláshoz ugyanis kell a dolgozók részvé­tele, segítsége a bérszabályozás-mentesség reményében. A kft., rt. alapításnál minden egyszerű. Az alapítók között a vál­lalat is ott lehet, esetleg többségi tulajdonosként. így sima a dolog, szó sem érheti a ház elejét, hiszen a vezetők befizették az üzletrészüket és tényleg tőkéstársakká lettek. Végül pedig – a közóhajnak megfelelően – lett személyes, valódi tulaj­donos. Törvénysértés nem történt. Rosszakaratú, aki azt boncolgatja, hogy a nagyvállalat többmilliárdos, 8-10%-os eszközarányos nyereséget hozó vagyonából leválasztottak néhány 10-20 milliós kft.-t – esetleg kissé leértékelve a va­gyont – úgy, hogy 80-100%-os eszközarányos profitot hoz­zon. Két-három év alatt tehát megtérül a tőke, vissza lehet adni a magas kamatú kölcsönt. Azt persze mondanom sem kell, hogy ezekben az rt.-kben, kft.-kben a vállalati vezetők, barátaik, családtagjaik és a pártfogoló állami, politikai veze­tők válnak részvényessé, üzletrész-tulajdonossá. Például az egyikben a nagyvállalat mellett tőkéstárs a vezérigazgató, a helyettese és a legnagyobb üzletfél vezérigazgató-helyette­sének a kiskorú lánya. A tevékenységet az alapító vállalat adta át és hozzá 2 millió Ft-ot, mellyel a tevékenység beindult. Nyárra már 10,5 millió a nyereség, ami 5,2 millió adózott nye­reség. Egy másik példa annak illusztrálására, hogy milyen széles a paletta. Egy termelőszövetkezet bedolgozó fém-fröccs ágazatának szellemi vezetője kft.-t alapít. Az egész részleget elviszi bedolgozóstól, megrendelőstül, szállítóstól, gyártmányostul. 1989. I. fél évében a részleg 27 dolgozója még a tsz-nek hozott 1,7 millió hasznot, a II. fél évben már az egyszemélyes tulajdonosnak. Lesz tehát miből megtéríteni a tsz-től átvett 2,8 millió készletet és a tsz még örülhet is, hogy hitelezhet. Hiszen másképp mit csinálna az anyaggal? Az nem számít, hogy a részleg létrehozása, a gyártmányok kifejlesztése, az üzletkör kiépítése is pénzbe került..

Néhány ítélet és miniszteri-állásfoglalás: „A felvetett problémakör számomra sem ismeretlen, annak súlyát és je­lentőségét, az egyes vállalatokra gyakorolt negatív hatását érzékelem. Úgy gondolom azonban, hogy a gazdaságirányí­tás megváltozott körülményei közepette, a szóban forgó kér­désben történő állami-igazgatási beavatkozásra sem szük­ség, sem törvényes lehetőség nincs." És a vállalatok, szövet­kezetek nem perelnek. Nem perelt a külkereskedelmi vállalat sem, amikor négy üzletkötője kft.-t alapított. Formálisan nem is tulajdonítottak el semmit, hiszen külkereskedéshez csak iroda és telefon kell, ami akár a lakás is lehet. Az üzleti tevé­kenységet pedig szemben a kapitalista piacgazdasággal – mert mindent azért nem veszünk át – nem védik a törvények, vagy legalábbis az alkalmazásuk. Sőt a liberális nézetek kép­viselői szerint: „a vállalat vezetői jogosultak… magas profitú vállalati részlegek elvitelére is a vállalatból…, miért nem fize­tik meg őket úgy, hogy ez ne legyen számukra gazdaságos? Ez fogja biztosítani a kvalifikált értelmiség megfelelő megfize­tését."

A legsúlyosabb kérdés a folyamat nagymértékű felgyor­sulása. Egyre több vezető sajátítja ki vállalatának egy részét és válik társtulajdonossá, vagy teljesen magántőkéssé – eset­leg egy-két ügyes „vállalkozóval" közösen. Látnunk kell eb­ben a liberális szemlélet hatását is, amely a magántulajdont önmagában tekinti értéknek. A folyamat ugyanis nem létez­hetne, ha nem támasztaná alá a kisvállalatok 3 millió Ft alatti nyereségének alacsonyabb adózása és főleg a 20 millió Ft alatti bértömegű vállalkozások bérszabályozás-mentessége. És a további „pozitív diszkriminációk". A kisvállalkozó a beru­házási áfát teljesen visszatarthatja; 1988-ban a beruházást gyakorlatilag költségből csinálhatta, és ezt most terjesztik ki részben 1989-re is. Végül a vállalkozási nyereségadó-jogsza­bály 250 milliós árbevétel alatt egyszerűsített kettős könyvvi­telt tesz lehetővé, amely termelőtevékenységnél gyakorlatilag adómentessé teszi a tőkeképzést, föltételezve persze némi manipulációt, ügyességet. Az átalakulási törvény alapján kft-ben a névérték 20%-ának kifizetésével vásárolható üzletrész, és újra csak némi manipuláció árán a részvénytársaságokban a névérték 10%-os kifizetésével meghitelezett részvény. Ezek után saját osztalékukból fizetik ki magukat. így lehet 1 millió forinttal 5 milliós, sőt 10 millió forintos tőkét szerezni. Persze nem mindenkinek, hanem csak aki megfelelő informá­ciók és kapcsolatok birtokában van. Ha az üzletrész, részvény 80-100%-os hasznot hoz, akkor 2-3 év alatt kifizeti magát. Újabban a PM azt tervezi, hogy a megtakarításokra – pl. a részvény- és üzletrészvásárlásra – szja-mentességet bizto­sít. De e nélkül is megtörtént példánkban a csoda: 1 millióból 10 milliós magánvagyon született, amely profit alapon szá­molva 30 milliót is megérne a tőzsdén. Szerencsés esetben az 1 millió is a 6%-os kamatú vállalkozásélénkítő állami kölcsön­ből származik – amikor a kamat egyébként már 30%-os – és a hitel tényleges kamatterhe is 20%, de a többit a költségvetés fedezi kamattámogatásként. Hogy teljes legyen a kép, még megemlítem a 30/1989. PM rendeletet, amely széles körű le­hetőséget biztosít a vállalatvezetésnek a vagyon fel- és leér­tékelésére.

*

A meghökkentő történetcsokor nem széles körű adat­gyűjtés, hanem egy gazdasági vezető közvetlen látókörében fölmerült esetek gyűjteménye, és messze nem is valamennyié. Azonban nem annak a jelenségnek az erkölcsi meg­ítélése a lényeg, hogy a kevesek pazarló luxusfogyasztá­sával egyidejűleg a nagy többség egyre nehezebben él. És a kormány, a politika elvárja, hogy ezt viseljék el a jövő érdekében. A nagy kérdés, hogy igaz-e a liberális ideoló­gia, amely szerint a válságmegoldás útja: a vállalkozás­élénkítő folyamat, amelyből kis- és középvállalatok szü­letnek, vegyestulajdon és így piacgazdaság; igaz-e, hogy ez a folyamat az összes igazságtalanságokkal együtt a jövőbe vezet – viseljük el hát jó szívvel? A kérdés csak az, hogy igaz-e ez a verseny, vagyis új termelő vagy kereskedelmi ka­pacitás születik-e ebben a folyamatban? A valóság az, hogy ugyanaz a szervizhálózat, gyártóüzem, külkereskedő csoport ugyanazoknak a vevőknek változatlanul árut szállít. Sokszor még a vállalatból sem vált ki a kft., – hiszen az maradt a többségi tulajdonos – csak magas személyes haszonnal né­hány új tulajdonostárs született. Nincs semmi változás, csak a statisztika mutatja ki a gazdasági szervezetek számának sza­porodását, a vállalkozás élénkülését, és azt, hogy a gazda­ság nagyon szerény fejlődése szinte teljesen a vállalkozások eredménye, amelyek sokkal hatékonyabbak a nagyvállala­toknál. Ez egyébként tényleg igaz, hiszen a legjobb vállalatré­szeket választják le. Ha nem volna a nyereség jelentős részé­nek adózás alóli kivonása, akkor meglepődnénk, hogy milyen hatékony is valójában az „új szektor". Változás csak a statisz­tikákban és az újgazdagok tömeges megjelenésében, luxus­fogyasztásában van. Látnunk kell végül, hogy ezek az újgaz­dagok nem valódi, vállalkozó tőkések, hanem a paternalista államgazdaság parazita neveltjei.

Nyilvánvalóan nagyon kellenek az 1949-ben túlállamosítással felszámolt kisiparosok, kiskereskedők és a belőlük ki­növő valódi vállalkozók, hogy legyen szolgáltató kisiparos, ja­vuljon a kereskedelem, az ellátás. Azonban a helyzet alig ja­vul, éppen a valódi, hasznos vállalkozás nem élénkül. To­vábbi kérdés, hogy az igazi kisvállalkozók nagyon hasznosak ugyan, de a gazdaságban piaci versenyt teremteni nem tud­nak. Az állami vállalatok tőkéje ugyanis 2.000 milliárd forint, ezért elsősorban azoknak a rendbetételére kell koncentrálni. A vállalkozás élénkítése, a többszektorú gazdaság, a piac­gazdaság jó és szükséges, de homokba dugja a fejét, aki úgy gondolja, hogy ez majd kinő a kisvállalkozásból.

*

Négyes számú meghökkentő történet: az állami nagyvál­lalatok feletti rendelkezési jog menedzseri megszerzéséről. Így első pillanatra kevésbé közveszélyes, mint az állami tulaj­don magánkisajátítása, amelyből újgazdagok támadtak. A fo­lyamat lényege, hogy az állami nagyvállalatok gyáraikat rész­vénytársaságokká és a vállalati központ operatív részlegeit – a beszerzést, értékesítést, raktározást, a fejlesztő részlege­ket stb. – kft.-vé szervezik. így az 500-1.000 fős központból talán csak 70-100 fő marad irányító és vagyonkezelő vállalat­ként, ám ez jogilag 5-10 milliárdos vagyonú, 10.000 fős válla­lat továbbélése. A vezérigazgató most már nem az országos nagyvállalat vezetőjeként, hanem a részvénytöbbség tulajdo­nosaként irányítja a nagyvállalatot, jelöli ki és menti fel a rész­vénytársaságok, kft.-k igazgatóit, vonja el, csoportosítja át a profitot stb. Joga van akár el is adni valamelyik gyárat, vagy becsukni, elbocsátva a munkásokat. A vállalat dolgozói min­den önkormányzati és egyéb jogtól megfosztott bérmunká­sok lettek, míg az igazgató és a vezető menedzserek szinte teljes körű tulajdonosok. A vezérigazgatót a vállalati tanács választja, amely a vezető menedzseri gárda és közvetlen munkatársaik tanácsa. Ha nem történik társadalmi beavatko­zás, a csoda megtörtént, Münchausen báró saját hajánál fogva kiemelte magát a mocsárból. Hogy lehet ez, ki hozott erre törvényt? Tulajdonképpen senki, hanem több jogszabály együttes alkalmazása tette lehetővé: a vállalati törvény az igazgatónak, mint a vállalati önállóság képviselőjének széles körű jogokat ad, beleértve a vállalat átszervezését és a va­gyon egy részével vállalatalapítást vagy vagyontárgyak el­adását. Ellenőrzi azonban az államigazgatás és korábban a párt hatásköre. Az önkormányzattal az államigazgatás hatás­köre a vállalati tanácsra szállt át, amelynek felét a vezérigaz­gató jelöli ki. Ez még így együtt sem volt veszélyes, mígnem 1988. októberben jött a társasági törvény. Megnyílt a lehető­ség, hogy a vezérigazgató a vállalatot részvénytársaságokba, kft.-be szervezze a vállalati tanács hozzájárulásával.

Az állami tulajdon azonban társasággá szervezésnél sér­tetlen marad, és fölvethető, miért vezetné a vezérigazgató önállóan rosszabbul a gyárat, mint az államigazgatás bölcs gyeplőszárán? Az ördög a részletekben bujkál. A vezérigaz­gató és menedzsertársai most már saját gazdáik, önállóak, függetlenek lettek. Irányíthatatlanok, ellenőrizhetetlenek mindaddig, amíg az egész vállalatot el nem gazdálkodtak, csődbe nem vitték, és közben persze féllegális és illegális mó­don a vállalati haszon személyes jövedelemmé is tehető (lásd prémium, reprezentáció és egyéb anyagi előnyök).

A másik ördögöt monopóliumnak hívják. Eddig legalább látható volt az üzemhalmaz-nagyvállalatok piaci uralma, hogy egy termékcsoport kínálatának 50-70 vagy még több száza­lékát egy vagy néhány vállalat képviseli. Most a nagyvállalat­ból 10 részvénytársaság lesz, amelyek formálisan teljesen önállóak és gazdaságuk monopolizáltsága a felszínen eltűnt. Csak éppen működő piacgazdaságunk nincs továbbra sem, mert ahhoz egymással versenyző vállalatok kellenek. És mindez sérthetetlen. Egy országos nagyvállalatot ugyanis a tulajdonosállam feloszlathat, a gyárak kiválását jóváhagyhat­ja, de a nagyvállalatból lett vagyonközpont részvénytulajdo­nát törvény védi.

A probléma lényege azonban az, hogy amiről azt hittük, egy vagy néhány nagyvállalat külön ügye, arról kezd kiderülni, hogy a nemzeti vagyont veszélyezteti. Például az ipar állóesz­közeinek 90%-ával rendelkező 728 minisztériumi nagyválla­lat jelentős részét érinti. Már átalakult a Ganz-Danubius után a Videoton, a Medicor, a Csavaripari Művek, átalakult más te­rületről a Piért és még hosszan tudná sorolni ki-ki a saját kör­nyezetéből és a sajtó híreiből az átalakulásokat. A folyamat teljes kiterjedése megállapíthatatlan, szinte lehetetlen átfogó információt szerezni. Az átalakítások jelentős részét végző Pénzügykutató Rt. – tulajdonképpen jogosan – nem ad infor­mációt, a Nemzeti Kerekasztal szakbizottsága is hiába érdek­lődik, mert a kormány hatóságai nem gyűjtik az adatokat.

Ötös számú meghökkentő történet: a nagyvállalatok fö­lötti rendelkezési jog menedzseri megszerzésének hasznosí­tásáról magánkisajátításra. A nagyvállalatok feletti rendelke­zési jog menedzseri megszerzésének igazi veszélye abban van, hogy a menedzserek minden elszámolási kötelezettség nélkül rendelkeznek a vállalattal. Igaz, hogy a vállalat vagyo­nának több mint 50%-a részvénytársasággá lesz, a központ­nak is két éven belül részvénytársasággá kell válnia, és újabb három év múlva részvényeit át kell adnia az állami vagyona­lapba, hacsak időközben nem értékesítették. Ha pedig az ál­lami vállalat közvetlenül válik részvénytársasággá, akkor részvényei 80%-át három évig kezelheti maga. Kérdés, hogy öt, illetve három év múlva az állam mit talál meg a nagyvállala­taiból. Kézenfekvő gondolat, hogy a vagyonkezelő központ­ként továbbélő nagyvállalatok, és a nagyvállalatokból lett részvénytársaságok kölcsönösen megveszik egymás rész­vényeit. A nagyvállalatból leválasztott legjobb és legértéke­sebb társaságok részvényeit pedig akár egészen is megvásá­rolják a vezetők és/vagy eladják a vállalatok egymásnak, eset­leg külföldre, úgy lehet, leértékelve. Az állami tulajdon kisajá­títására igen változatos lehetőségek kínálkoznak, ha a veze­tők a vállalat feletti ellenőrizhetetlen rendelkezési jogot meg­szerezték. Ilyen például külföldi vegyes vállalat alapítása, ami komoly adókedvezményeket és bérszabályozás-men­tességet jelent, és jelentős tőke sem kell hozzá. Az így létre­hozott külföldi vegyes vállalat ugyanis nem megveszi, hanem csak bérbe veszi a nagyvállalat gyárait. Minimális tőkével ha­talmas profitot érhet tehát el, ha jól választja ki a „bérbe veen­dő" gyárakat. Úgy lehet, később a gyárak megvásárlásra is kerülnek az ott létrejött profitból, esetleg megfelelően leérté­kelve.

És mennyi lehetőség van még? A fent már említett egyik „vállalkozás" nagyvállalat résztvevője nyitottan, bankgaran­cia, illetve akkreditív nélkül szállított a svájci cégnek egymillió NSZK márkáért, ami 30 millió Ft. A cég NSZK-beli vezetője egyébként igen jó kapcsolatban áll a szállító vállalat főnökei­vel. Azután kiderült, hogy a svájci cég csak és kizárólag erre az üzletre jött létre, és ezt követően azonnal csődöt jelentett. Az egymillió NSZK-márka elveszett és ki tudja, nem látjuk-e még viszont külföldi tőkeként. Máskor egy nagyvállalat kisszö­vetkezetnek megrendelés, illetve szerződés kapcsán 5 millió Ft-ot utal át, amelyből a kisszövetkezet csődjében csak 62 ezer Ft térült meg. Ugyanezzel a kisszövetkezettel még egy 2,5 milliós átutalású újabb üzlet is született, ez a pénz is elve­szett. A kisszövetkezet tagjai azóta talán már újabb kisszövet­kezeteket alapítottak. Nálunk ugyanis nincs hamis csőd és így a kisszövetkezet tagjai vagyonukkal a személyes jövedelem­ként felvett milliókért nem felelnek, és ki tudja, talán a pénz je­lentős része nem is náluk van.

Az állami nagyvállalatok feletti önállósult menedzseri rendelkezési jog igazi társadalmi veszélyességét az jelenti, hogy az állami vagyon, ha magántulajdonba vagy különösen külföldi tulajdonba kerül, többé visszaszerezhetetlen. És még az a kisebb veszély, ha hazai tőkés, vállalati vezetők, vagy ügyes külföldi kistőkések szereztek vagyonrészt egy jó válla­latinkban, ahol a magas profitból 2-3 év alatt megtérül a tőke és visszaadható kamatostul a kölcsön, a külföldi pedig repat­riálhatja a tőkéjét. Az igazi veszély, ha a hazai piacon mono­polhelyzetben lévő nagyvállalatunk kerül külföldi kézre, és az eladásra meghirdetett 50 nagyvállalat többsége ilyen. Ha ezeket adják el, esetleg leértékelve – a Tungsram 10 milliárd felettinek becsült részvénycsomagja 6,5 milliárdért került ela­dásra – akkor megvan a veszélye, hogy a külföldi tőke nem fejleszti a nagyvállalatot, hanem a monopolhelyzet alapján a hazai piacon elért magas profitot repatriálja. Az Országos Csavaripari Vállalatnál például 45%-os profitot garantáltak, és ez meg is lesz, hiszen termékeiknél 5-80%-os áremelést hajtottak végre.

Hatos számú meghökkentő történet: az uralmi elit által kezelt állami-gazdaságirányítási jogosítványok vállalkozási hasznosításáról. Igen komoly jelentőségű az uralmi elit pater­nalista-államgazdasági befolyásának a közvetlen hasznosí­tása is. Erre néhány példa: közismert a zöldség-gyümölcs­maffia, mely száz, illetve több százszázalékos hasznot ér el, veszélyeztetve a mezőgazdaság rentabilitását, a fogyasztók életszínvonalát, sőt sokszor még a ténylegesen dolgozó kis­kereskedő hasznát is megvámolva. A bonyolult dzsungelt ér­dekesen világítja át, hogy az MDF és a termelőszövetkezetek egyszerű piacszervezéssel a 14-16 Ft-os krumpli árát 7 Ft-ra, a 18 Ft-os almáét 12 Ft-ra tudták lenyomni. Az őszi vásár egyedi eset. Jól mutatja azonban, hogy a zöldség-gyümölcs­maffia létét a normális kereskedelmi infrastruktúra (szállítás, raktározás, szervezett piac és ezek finanszírozása) szinte tel­jes hiányának – melyet ők pótolnak – köszönheti. Nagy kér­dés, hogy a hatóságok miért tisztelik ennyire a „vállalkozás szabadságát". Tudnunk kell, hogy a zöldség-gyümölcs-ke­reskedelem infrastruktúrája részben meg is volt, csak a zöld­ség- és gyümölcskereskedelem átszervezésekor nem kap­ták meg a termelők vagy a fogyasztók szövetkezetei, illetve esetleg a főváros, mint a fejlett kapitalizmusban. És a prob­léma nagyobb, mint a zöldség-gyümölcs-kérdés. Gondoljunk a kenyérre, ahol 4,6 Ft-os búzából-ami a világpiaci ár fele, és tönkreteszi a mezőgazdaságot – sül a 13 sőt 18-20-23 Ft-os kenyér, pedig az államirányítás kezén vannak a kenyérgyá­rak.

Befejezésül néhány szó egy másik, ide tartozó kérdés­körről. Emlékszünk még 1987-88-ra, amikor 135 Ft-ért is árulta Ózd a dollárt importra, és a turisták által behozott szá­mítógépeknél is hasonlóan értékesült a dollár. Ugyanakkor néhány kisszövetkezet hivatalos áron kapott nagy összegű dollárt számítástechnikai importra, amit azután a hazai árszin­ten adott el és ebből hatalmas vagyonok születtek. Újabban hasonló üzlet a húsexport. A sertés felvásárlási ára 53 Ft/kg. Az élő export 1,2 USD/kg, 75 Ft, ehhez jön a 28%-os exporttá­mogatás, vagyis az értékesülési ár 93 Ft/kg. Ha akár 60-72 Ft-ért vásárolják is fel az élő sertést, 30-40%-os hasznuk ma­rad, és van kisszövetkezet, amelyik 3000 tonnát exportált, vagyis 3,6 millió USD-ért, 212 millió Ft-ért.

Hetes számú meghökkentő történet: mese a földről. Ez még csak születőben van, de nehogy gyorsan tömeges való­sággá, nemzeti tragédiává váljon; bár ki tudja, csendben mennyi földet adtak már el. Újra több, látszólag önálló reform­lépés: a parlament hozzájárult a hazai magánszemélyek kor­látlan földvásárlásához, azt sem kötve ki, hogy a vásárló a me­zőgazdaságban dolgozzon; bizonyos korlátozásokkal meg­engedte a tsz-tagi föld kiadását; a termelőszövetkezetek föld­eladását, nem tiltva meg még a külföldiek földszerzését sem. A pártok programtervezeteiben egyre kiterjedtebb a földma­gántulajdon. Ez jóhiszeműen nézve a tsz-tag joga a bevitt földjéhez és azoké, akik nem léptek be a tsz-be, s melyik falusi ne örülne, hogy újra formálisan is a paraszté a föld? Persze a tsz-tagok és főleg a tsz-en kívüliek úgy gondolják, hogy a föld­jükért földjáradékot, bérleti díjat kapnak. Hiszen a városiak – sem a szakmunkás, sem az orvos – nem akarnak hazamenni földet művelni, és ha igen, a legtöbb tsz-ben van táblán kívüli föld, melyből kaphatnak. A probléma, hogy a magyar gazda­ság sikerágazatában, a mezőgazdaságban – az agrárollótól és az egyre növekvő állami elvonásoktól agyongyötört tsz-ekben – már most is 5% alatti a vagyonarányos nyereség, ami a termelés egyszerű szinten tartására sem elég, a harmada an­nak, mint amit az iparban el lehet érni. (Tegyük hozzá, hogy a föld egyedül akkora vagyon, mint amennyi a mezőgazdaság teljes tőkéje.) A tsz-ek tehát nem tudnak földjáradékot fizetni, mert nincs benne az áraikban, azt az állam tartja meg. A föld­tulajdon ilyen értelemben csak nagy csalódást hozhat. Ha­csak nem csoportosítják át a nemzeti jövedelem egy jelentős részét a mezőgazdaságba. Ez nyilvánvalóan lehetetlen, hi­szen a dolgozó tömegek életszínvonalának zuhanásával jár­na, más kérdés, hogy tulajdonképpen jogos lenne. A világpia­con 160 USD-ért vagy 10.000 Ft-ért adunk el 1 tonna búzát, amit 4.600 Ft-ért vásárol fel az állam és 1,2 USD-ért 1 kg ser­tést, amit 53 Ft-ért, folytathatnánk a zöldség-gyümölcs-árak történetét stb.

Más kérdés, és erről beszélni kell, hogy mégis lesz, en­nek ellenére, komoly földvásárlás: a városkörnyéki, dunaka­nyari, balatoni földek földvásárlása, vagyis telekspekuláció. A vállalkozók – a pecsenyesütőktől, a butikostól az újdonsült kft.-tulajdonosig – a magas adók miatt nem fektetnek be, és az infláció miatt pénzben sem tudnak megtakarítani. A földvá­sárlás marad meg tehát a hazaiaknak és a külföldieknek is, egy darab Balaton, Tokaj, Somlóhegy, Hajógyári-sziget, Pest környék. Fillérekért fogják megvenni a nyugdíjas tsz-tagoktól – aki kikéri a tsz-ből, hiszen neki a tizedár is óriási pénz – és a jó helyen fekvő, rossz földű tsz-ektől, amelyek veszteségüket földeladással tudják fedezni. Az ókori görög történelemből tudjuk, hogy az athéni parasztok alig harcolták ki, hogy ma­gántulajdonukká legyen az általuk művelt közösségi föld, az máris az uzsorásoké lett, és ők az uzsorások szolgái. Vigyáz­zunk, nehogy a magyar falu is erre a sorsra jusson.

Nyomon követtük a paternalista államgazdasági szabá­lyozás és gazdaságpolitika szerepét a „meghökkentő történe­tekben". Külön kérdés, hogy a lehetőségek megteremtésé­ben kik voltak félrevezetettek, kik a liberális ideológia – a pri­vatizálás, magántulajdon, vállalkozás – megszállottai, és kik saját önös érdekeikből vagy az uralmi elit túléléséért, oda­való bejutásukért a tudatos szervezők.

A vállalkozással, a hazai és a külföldi tőke bevonásával, a vegyes tulajdonú, több szektorú gazdasággal, a piacgazda­ság építésével szinte mindenki egyetért. A leírtak azonban nem a piacgazdaság építését mutatják, hanem a régi és új uralmi elit ellenőrizhetetlen manipulációit, amiknek a társa­dalmi veszélyességét szinte fel sem lehet mérni. A gazdaság átalakítására szükség van, de a gazdasági hatékonyságot szolgáló módon, a nyilvánosság előtt. Az államszocializmus­nak nevezett államkapitalizmus fölszámolásának útja nem az államkapitalista monopol-nagyvállalatokat kiegészítő mened­zseri magánvállalatok – amelyből egyesek reménye szerint majd kinő a kapitalizmus -, hanem az üzemhalmaz nagy­vállalatok piaci uralmának a fölszámolása, a többszektorú piacgazdaság. A nagyvállalatok feletti rendelkezési jog me­nedzseri megszerzése és az állami tulajdon egy részének menedzseri és vállalkozói kisajátítása az uralmi elit számára hasznosan egészíti ki az államkapitalizmust. Szabad utat nyit jövedelmeik ellenőrizhetetlen növeléséhez, hiszen ami eddig illegális vagy félillegális volt, az most legalizálható. Jól nyo­mon követhető ez a fejlődő országok államkapitalizmusának hasonló folyamataiban Egyiptomtól és a Fülöp-szigetektől In­donéziáig.

Meg kell állapítani, hogy az állami és szövetkezeti tulaj­don kisajátításának folyamata egyre nagyobb kiterjedésű és egyre gyorsul az üteme. Hiába a figyelmeztetések, az infláció­val finanszírozott folyamat megy tovább, és félő, hogy vissza­fordíthatatlanná válik. Nem egyszerűen a szegényedő ország csökkenő nemzeti tortájából egyre nagyobb szeletet kihasító újgazdagok léte a baj, hanem az is, hogy ellenőrizhetetlenné válik az állami tulajdon, szabad utat kapnak a külön érdekek, irányíthatatlanná válik a gazdaság. A dolgozók széles töme­geinek – akik egyszerre viselik a gazdaság szétzüllésének és az újgazdagok luxusfogyasztásának minden terhét – saját ke­zükbe kell venni a közérdek védelmét, a visszaélések leleple­zését.

Módosított formában megjelent a Népszava 1989. november 30. és december 14. számaiban.