Szénási: Egyvalamit nem értek: a bolsevikok azért győztek, mert békét és földet ígértek. Ez inkább reálpolitika, mint líra, inkább józan számítás, mint a paradicsom utópiájának a földre való lehozása.

Szilágyi: Igen, de 1918 nyarától megkísérlik a kommuniz­musra való közvetlen áttérést, amiből a polgárháború miatt hadikommunizmus lesz. Eredetileg azonban nem a hadvise­lés kényszerhelyzete szüli a közvetlen termékcserén-alapuló kommunizált társadalmi lét tervét, hanem a forradalom való­ban „nagy ugrása”. Ez egy sajátos lelkiállapottal jár együtt, amely ideológiát, intézményeket, ethoszt teremtett magának. Azt is mondhatnám, hogy ez volt a bolsevizmus „romantikus” lelke. Mert volt egy „realista” lelke is. Ezt elsősorban Lenin, később Buharin képviselte, de nekik is volt egy „hadi­kommunista” időszakuk. Lenint is magával ragadta a forradalom lí­rája vagy romantikája, jóllehet sohasem veszítette el józan ítélőképességét. A kis dolgokban realista maradt, de a globá­lis kommunista vízió tekintetében ekkor nemigen volt különb­ség Lenin és Trockij vagy Buharin között. Buharin, aki a NEP legfőbb ideológusaként, a mérsékelt és realista bolsevizmus képviselőjeként maradt meg a köztudatban, 1919-ben a „bal­oldali kommunisták” csoportjához tartozott, akik Lenin radika­lizmusát is kevesellték, és éppen ő volt a „hadikommunizmus” időszakának elméleti megalapozója. Egyáltalán nem igaz te­hát, hogy ez a romantikus lelkület és az ebből származó, ro­mantikusan feldíszített erőszak, az adminisztratív módszerek és a „vörös terror” csak Trockijra volt jellemző és később „Sztálin” címszó alatt folytatódott a forradalom enciklopédiá­jának lapjain. A „romantikus” lelkület, az akarat romantikus egzaltációja, az ugrás erőltetése a forradalom idősza­kában teljesen normális állapot, bizonyos fokig ez teremti meg a forradalom táborának kohézióját – az érzületnek, a vágyaknak, az akarásnak a közösségét, amely átfogja az egész társadalmat. Még egy olyan régivágású értelmiségi is, mint Blok, jól érzi magát a „hadikommunizmus” időszakában, és szenved, amikor a NEP első éveiben visszatérni látja a múltat. Bergyajev azt írja, hogy jobban érezte magát a bolse­vik hatalomátvétel után, mint az Ideiglenes Kormány uralma alatt, és a példákat még sorolhatnám. Ez a „romantika” tehát, bár a forradalom után jórészt illúzióként foszlik szét, segít a forradalom győzelmében – ez egyben történelmi funkciója – és főképpen: nem valamilyen felülről kialakított, manipu­lált romantikus tudat, amelyet a prózai valóságra ráeről­tetnek, hanem közös lelkiállapot, közös akarat és közös – sokszor ködös – célképzetek, melyek a néptömegeket és a forradalmat irányító pártot egyesítik. Ezt azért emelem ki, mert a sztálini társadalom „romantikus lelkülete” vi­szont az állam lelkülete, felülről telepedik rá a valóságra és meghamisítását szolgálja. Ez már nem egy létrehozandó valóságra irányuló akarat közös romantikája, hanem egy lé­tező valóságot fenntartó és ugyanakkor e romantikával elfedő állami, sőt egyeduralkodói akarat igazolása. Természetes, hogy mikor a forradalomnak vége, akkor ez a romantikus érzület is szétfoszlik, és megerősödik a „realista” vagy „reformista” bolsevik tradíció, amely korábban is megvolt. Ennek lényege címszavakban: a reformizmus, az evolucio­nista, fokozatos fejlődés melletti kiállás, a türelem, a társa­dalmi béke, a vegyes gazdaság elfogadása, a múlt és a jelen közötti folytonosság elismerése. A realista érzület éppen az ugrás kudarcából fakad: kiderül, hogy a valóságot nem lehet átugrani, hogy a forradalom ugrás volt, amely lehetővé te­szi Oroszország modernizációját és talán az utat a szocia­lizmus felé, de nem hozza létre az új társadalmat. Ez a „re­alista” érzület megint általános: nemcsak Leninben kerekedik felül, de Trockijban, Buharinban, sőt Sztálinban is, aki sokáig a NEP pártján áll. Az „ébredés”, a „kijózanodás” azonban nem kellemes, a valóság „prózája” és „bonyolultsága” a forradalom „poézisével” és „vagy-vagy”-ával szemben kiábrándító, ijesztő, csüggesztő sok bolsevik és széles népi rétegek számára. Valahol itt kell keresni, azt hiszem, azt az ellentmondást, amely végül is a sztálinizmus „ál­lami romantikájában” nyert hamis feloldást. Minthogy a politikai szférát egyetlen párt uralja, amelyen belül a X. kong­resszust követően még a platformszabadság, a frakciózás szabadsága is tilos, nyilvánvaló, hogy a realista szárny, Buharinék nem sorakoztathatják fel maguk mögött azokat a társa­dalmi rétegeket, amelyek a NEP társadalmának fennmaradá­sában érdekeltek: egy munkáspárt nem képviselheti nyíltan a parasztság érdekeit, egy kommunista párt nem artikulálhatja nyíltan a középrétegek érdekét, nem állhat ki a kulákok, nep-manok, középparasztok, vagy az úgynevezett „útitárs”-értelmiség mellett. Erre, persze, azt lehetne mondani, hogy ezek­nek az érdekeknek az elismerése és működésbe hozása hosszabb távon éppen a szocializmus előfeltételeinek megterem­tését célozta volna. Csakhogy az itt és most felmerülő politikai konfliktusok itt és most érvényes érdekviszonyok és erőviszo­nyok alapján dőlnek el. Nem mindegy, hogy Buharinék csak a párton belüli „realista” elemekre támaszkodhatnak, Sztálin pedig nyíltan támaszkodhat az apparátus mellett a társada­lom széles rétegeire, a szegényebb rétegek „irigységére” és társadalmi egyenlőségvágyára, a lumpenproletariátusra, a szegényparasztokra, a munkanélküliekre és a kommunista értelmiség „balos” rétegére. Sztálin tehát a „szocializmus felépítésének” jelszavával mozgósíthatja a párton belül és a párton kívül azokat a tömegeket, amelyeknek nincsen vesztenivalójuk, amelyek a lapok újraosztásában érde­keltek, s amelyek kulturális elmaradottságuk miatt nem a szegénységet, hanem a gazdagságot akarják megszün­tetni. Valamilyen nyerskommunista utópia lebeg a szemük előtt, olyasmi, mint amit Andrej Platonov Csevengur című re­gényében a csevenguriak valósítanak meg. Ezzel szemben Buharinék nem mozgósíthatják az éppen csak alakulóban lévő középrétegeket – a középparasztságot, a kisszámú szakmunkásréteget, a technikai értelmiséget – hiszen mind­ezt mint a múlt maradványát, mint elkerülhetetlen „rosszat”, mint visszavonulást értelmezi az egyetlen párt kommunista ideológiája. A kommunizmus itt olyan eszmény, olyan utópia, amelyhez képest minden jelen bűnös, rossz és csak „időhúzás” lehet. A Végcél-felfogás a folyamatot nem útként, hanem esz­közként értelmezi: ami nem lehet eszköze, az akadályozója, vi­szont bármi eszköze lehet, ami segíti „megvalósulását”. Poli­tikailag nem lehet a „rosszra” támaszkodni, csak úgy, ha az ideológiát is megváltoztatják. S akkor még nem beszéltünk ar­ról, hogy a politikai demokrácia hiánya azt sem teszi lehetővé, hogy ezek a középrétegek felsorakozzanak egy realista bol­sevik politika mellett, hogy érvényesítsék érdekeiket, amelyek egy kiegyensúlyozott modernizáció és egy fokozatosan, alul­ról építkező szocializmus felé mutattak, legalábbis lehetőség szerint.

Szénási: A realista, racionalista NEP-et azonban nemcsak Sztálin támadja, hanem sokkal előbb Trockij, Kamenyev, Zinovjev is. Mondtad, hogy Sztálin sok mindent át is vesz a trockiji programból. Miért nem veszi át Trockijt is?

Szilágyi: Könnyű lenne erre azt felelni, hogy két dudás egy csárdában nemigen fér meg. Sztálin egyeduralomra tör, és Trockij akkor már – 1929-ben – nem tényező a hatalmi játék­ban. Nem véletlen, hogy amikor Buharin 1929-ben megírja A közgazdász megjegyzései című cikkét a NEP felszámolása ellen, a cikkben mindvégig Trockijt és a trockizmust támadja, mert akkor már ez egyértelműen Sztálint jelenti. Mégis nagy különbség van a trockiji és sztálini romantizmus között. Trockij a forradalom romantizmusát folytatja, ahogyan a művészeti avantgárd is, Sztálin pedig az államszocializmus romantikáját teremti meg. Trockij és a többi ellenzéki szeme előtt nem egy „csevenguri” nyerskommunizmus vagy kaszárnyaszocializ­mus lebegett. Alkatilag voltak képtelenek a társadalom legel­maradottabb, fél-ázsiai, civilizálatlan rétegeinek vágyait, illúzi­óit kihasználni, erre építeni a modernizációt. Ugyanakkor az új középrétegekkel mint a múlt undorító maradványával, szeme­tével és a fejlődés kerékkötőivel álltak szemben. Mire építhet­tek akkor a társadalomban? A munkásosztály legcivilizáltabb rétegére. Ez persze diktatúrát jelentett volna, ha megvalósul, de ebben volt racionalizmus, és itt a romantika – mint akarat, lelkesedés, amely nem ismer lehetetlent és a végső cél felé hajtja a társadalmat – a pártnak és a munkásosztálynak volt fenntartva. Nem a civilizálatlanságot, barbárságot, primitívsé­get romantizálta, hanem ezt akarta – nagy és meredek ugrás­sal – leküzdeni, megszüntetni. Annyiban volt romantikus, hogy nem látta a piaci viszonyok civilizáló erejét és a milita­rista társadalomszervezés civilizációs szempontból konzerváló hatását. Csakhogy a munkásosztály számszerűleg sem volt jelentős társadalmi csoport, ráadásul a polgárháború éveiben deklasszálódott, kicserélődött és ki is bővült a faluról a vá­rosba tóduló parasztokkal, s így a trockista elgondolás még szociológiailag is illúzió volt. Politikailag pedig képtelen­ség, hiszen a munkásosztály rétegei és a párt között 1921-re lényegében megszűnt minden politikai közlekedés, a politikai döntések befolyásolása. A hatalmat az tartotta a kezében, aki az apparátust a kezében tartotta. Végezetül Trockij nem volt igazán népszerű a régi bolsevikok körében. A tömegek rokon­szenvére nemcsak értelmiségi „stílusa” miatt nem támasz­kodhatott, hanem főleg azért, mert, marxista lévén, soha nem jutott el odáig – Zinovjev, Kamenyev sem -, hogy a kényszer­ről, erőszakról, pártdiktatúráról elhitesse: az a megvalósult szocializmus szabadságával, szolidaritásával és a néphata­lommal egyenlő. Vagyis nyíltan mondták azt, amit Sztálin bur­koltan tett és tehetett, mert ő nem a „legcivilizáltabb, legöntudatosabb” munkásrétegekre, hanem a „legcivilizálatlanabb”, „legkevésbé öntudatos” társadalmi rétegre támaszkodott. Arra támaszkodott, ami tényleg létezett, s ebben a szűk érte­lemben „reálpolitikus” volt. Preobrazsenszkijnak, Trockijnak soha nem jutott eszébe, hogy a parasztság „katonai-feudális kizsákmányolásának” diktatúráját – Buharin jelzőjét idézem – szocializmusnak nevezzék. Ez szörnyű, ám kényszerű út – mondták – egy elmaradott országban, más út azonban nincs. Csakhogy egy ilyen érveléssel kiket lehet megnyerni? A kö­zéprétegeket éppúgy nem, mint a lumpenrétegeket: a jelent elveszik ezektől, a jövőt viszont nem ígérik meg azonnal ama­zoknak. Sztálin ehhez képest csak annyit tesz, hogy azt mondja: „igenis van más út”, a „szocializmus útja”, és közben a trockista programot ad absurdum hajtva, össze­kapcsolja a társadalom államosítását, a vér és kín útját a lumpenrétegek, a legelmaradottabb tömegek nyerskom­munista vágyaival, szociális irigységével és utópisztikus elképzeléseivel. Ezért sikerül neki széles rétegekkel való­ban elhitetni, hogy az irracionális modernizáció útja ­gondolok az első ötéves terv és a kollektivizálás kudarcára – maga a szocializmus. S még valami játszik itt nagy sze­repet a sztálinizmus térnyerésében: kihasználja, hogy az iparosítás hatalmas társadalmi mobilizációt jelent, tehát a sztálini fordulatot tízmilliók élik meg úgy, mint a társa­dalmi felemelkedés korszakát, még ha ez csupán azt jelenti is számukra, hogy falusi parasztból városi proletárok vagy pártkáderek, hivatásos katonák, hivatalnokok lesznek. Hiszen a bürokratikus apparátus – a piac kikapcsolása miatt is – sok­szorosára duzzad, a régi bürokráciát, a szakigazgatási appa­rátus régi kádereit pedig lecserélik, majd meg is semmisítik. Pontosan ezek a társadalmi rétegek azok, amelyek mindmáig a legerősebben kötődnek a sztálini struktúrához és akik szá­mára Sztálin emléke kedves. Hiszen itt valóban a régi orosz modell állt helyre: az állam egyre dagadt, a nép pedig egyre jobban sorvadt. Aki pedig az államtest közelébe került, az – bármilyen szerény javulást jelentett is ez életkörülményeiben – maga is „dagadni kezdett”.

Szénási: Nagyjából értem, milyen rétegekre és milyen menta­litásra gondolsz, mikor a lumpenrétegekről beszélsz, de Euró­pában ez egy kicsit mást jelent…

Szilágyi: Igen, tényleg nem igazán jó szó. Én ezen elsősorban azokat a tízmilliós nagyságrendű rétegeket értem, amelyek a polgárháború éveiben osztályukból kiszakadtak, a NEP társa­dalmába viszont nem tudtak és részben nem is akartak beil­leszkedni, a rendszeresen végzett munka kultúrája idegen volt számukra, a felhalmozás aszketikus erkölcséről, a fo­gyasztás kultúrájáról nem is beszélve. Oroszország félázsiai civilizálatlansága, amelyről Lenin is beszélt, bennük testesült meg, helyesebben bennük mintegy szociális igazolást és pá­toszt is kapott. Hiszen a társadalmi lét perifériájára szorult, szegény rétegek ezek, amelyeket most, a 20-as években is bármikor rohamba lehetne vinni a 17-es jelszóval: „grab nagrablennoje”, azaz: rabold az összeraboltat, értve ezen mások tulajdonát, egyáltalán a tulajdont, amely ennek a rétegnek a tudatában azonos a lopással. Aki szegény, akinek nincsenek javai, az a tisztességes, aki nem egyszerűen munkanélküli vagy elnyomott, hanem semmittevő, az csak azért szegény, mert nem lop. A hadikommunizmus idején, a rekvirálások ide­jén, amikor például megalakulnak a kombedek, a szegény­paraszti bizottságok falun, akkor – mint ahogy a forradalom egészében is – ezek a rétegek nagyon fontos szerepet játsza­nak és ez nem is lehet másként. Az első és igazi „kuláktalanítás” a hadikommunizmus idején volt. De már ekkor is az az il­lúzió kíséri a gazdagparasztok felhalmozott javainak elkobzá­sát, kisajátítását, hogy ha ez megvan, akkor nem kell dolgoz­ni. A bolsevikok 1921-ben ezt a természeti erőként tomboló népi pusztítást és utópizmust megfékezik – a Csevengur is azzal ér véget, hogy a parasztutópia lakosait körülveszik a központból küldött kormánycsapatok, miközben ők azt hiszik, hogy a fehérek ellen harcolnak. A forradalmi erények helyére a hétköznapi munka, az iparkodás prózai erényei lépnek – szorgalom, munkabírás, ügyesség, felhalmozó aszketizmus, kereskedelmi érzék. Csupa olyasmi, ami ezekből a népi réte­gekből hiányzik, mint ahogy megvan a saját és mások életét nem kímélő fanatizmus (az egyszeri cselekedet szilajsága, a vakmerőség vagy az ünnep szeretete, s főként a szociális irigység és bosszúszomj mindenki ellen, aki jobban él, aki másképpen él és boldogul az életben). Sztálin az, aki ezt a ci­vilizálatlanságot, ezt a szociális dühöt saját szekerébe tudja fogni, és bizonyos értelemben az állami modernizá­ció szolgálatába is állítja, mint a rendkívüli munka, az ün­nepi munka, a rohammunka kollektív heroizmusát. Trockij téved, amikor a „középszerű” Sztálinban a „bürokrácia”, az „új osztály” választottját és reprezentánsát látja. Sztálin az orosz lumpenrétegek választottja és – részben – felemelő­je: ebből csinál magának bürokráciát, sőt munkásosztályt is, amely éppen ezért olyan, amilyen: atomizált, szervezetlen, fa­natizálható. Sztálin tulajdonképpen az európai civilizáció minden társadalmi szerveződését, minden társadalmi ci­vilizációt hordozó réteget megsemmisít, felold a tömeg­társadalomban vagy száműz belőle: az „öreg bolseviko­kat”, a régi, többgenerációs, szervezett munkásságot, a kul­turáltabb középparasztot, a racionális, szakképzett bürokráci­át, a szakmailag képzett értelmiséget – a „szpec”-eket – és a tradicionális orosz humánértelmiséget, de még a tradicionális és szakmailag magasan kvalifikált katonatiszti réteget is. Sztálinban magában is a lumpen – és nem a bürokrata – testesült meg, mint politikai típusban. Innen a hasonlóság közte és Mussolini között, aki szintén a forradalmi mozgalomból jött. A különbség az, hogy Sztálin nem tudatosan jut el az ellenfor­radalomig, és minden erőfeszítése ellenére nem tudja megsemmisíteni a forradalmat. A modernizáció különben is megköveteli az értelmiség bővített újratermelését, civi­lizációs szokások elterjesztését – az írástudatlanság eltű­nésére, a kötelező általános iskolára, tömeges művelődésre gondolok – amelyek hosszabb távon, több generációs metszetben újraélesztik és kiterjesztik a civilizáltságot. Mindenesetre Sztálin sohasem képes felvenni a versenyt munkaszorgalomban, értelmiségi kulturáltságban a többi bol­sevik vezetővel, és ő is pontosan azt a kivezető utat találja meg ebből a frusztrációs helyzetből, amit a lumpenrétegek: az agresszív irigység útját, a másét, az idegen szellemi vagyont, tekintélyt, szellemi gazdagságot egyszerűen elemeli, a „szel­lemileg gazdagokat” kuláktalanítja. Nagyon szerette átvinni a „kuláktalanítás” hasonlatot a szellemi életre, a tudományos életre. Mindenki kulák lett, aki más volt, tehetségesebb, kultu­ráltabb, mint Sztálin. Én itt keresem a legfőbb okát annak az agresszivitásnak, amellyel a szellemi élet, a szellemi emberek ellen fordult, amellyel kisajátítja gondolataikat, a saját életraj­zába írja át történelmi cselekedeteiket. Innen Sztálin gyűlölete az értelmiség iránt, innen a „nyugatos” bolsevik tradíció min­den áramlatának kiirtása, innen antiszemitizmusa, amellyel már 1927-ben „rájátszik.” a lumpenrétegek hangulatára, akik a NEP-ben a zsidóság térnyerését látták, vagyis a kapitaliz­must „zsidó” – az orosztól idegen és az oroszhoz méltatlan – dologként fogták fel. Trockij egyik akkori levelében Buharinnak panaszkodik, hogy az üzemekben az „ellenzék” ellen an­tiszemita alapon folyik az agitáció, ami a nyugati szociálde­mokrácia kultúráján felnőtt, európai Buharinnak olyan fan­tasztikus, hogy el sem akarja hinni. És a példákat még sorol­hatnám. A lényeg az, amit Lenin még 1923-ban megfogalmaz: a hatalom megvan, de civilizációnk nincs hozzá. A szocia­lizmus akkor lehetséges, ha megteremtjük a hatalomhoz a civilizációt. Ennek a bolsevik képletnek két politikai megol­dása alakul ki a 20-as évek közepén: az egyik a realista bolse­vik tradíció szellemében fogant, ezt a NEP és személyileg Buharin képviseli; a másik a romantikus bolsevik tradíció, amely még mindig racionalista, sőt a doktrinerségig az, és amelyet Trockij fejt ki a „szocialista eredeti felhalmozás” programjával. Sztálin megoldása azonban magán a bolsevik tradíción kívül születik, sem az egyik, sem a másik úttal nem azonos. Ö új képletet állít fel, azt a képletet, amelyet Bulgakov már 1925-ben profetikusán előrelát, megjósol – a hadikommunista idő­szak tapasztalatai alapján. Az új képlet így hangzik: mi van ak­kor, ha a megszerzett hatalom nem egy majdani civilizáltság feltételeit akarja megteremteni, hanem a már itt és most létező civilizálatlansággal, barbársággal épül össze, ha ezt hasz­nálja építőanyagul? Sztálin tehát 1929-ben szellemileg is, politikailag is szakít a bolsevizmussal, az ő megoldása nem a bolsevizmuson belül jött létre, amitől még lehetne akár jó is, mint ahogy a trockiji megoldás, amely a bolse­vizmuson belül jön létre – rossz. Mindenesetre, Lenin tétele az, hogy a proletariátus politikai hatalma és a civilizáció összekapcsolásából létrejöhet a szocializmus. Sztálin gya­korlata pedig: egyetlen személy hatalma és a civilizálatlanság összekapcsolása, aminek végeredménye nem a szocializ­mus, hanem – mint a politológus Nyikolaj Popov írta nemrég – az „eszményi totalitárius állam”. A látszat ne tévesszen meg: Sztálin nem Trockij útját járja, nem bolond, tudja, hogy Trockij útja járhatatlan, Trockij útja az összeomlásba torkollik, ha megmarad a forradalom útjának, ám ha megváltoztatjuk irá­nyát, akkor egy új állami civilizáció kialakulását eredményezi. Buharin útja járható, de ezt Sztálinnak sem türelme, sem te­hetsége nincsen járni. Ezen az úton hatalma örök bizonytalan­ságban lenne, meg kellene osztania, s főképpen szellemileg állandóan készenlétben kellene lennie, meg kellene dolgozni minden győzelemért, és el kellene tudni viselni az olykori alul-maradást. Hogy mi a különbség a három út között, azt jól mu­tatja a bürokrácia háromféle megítélése, a háromféle antibü­rokratizmus. Buharin, a realista bolsevik, a racionális bürokrá­cia híve, és ennyiben küzd a hadikommunizmusból visszama­radt adminisztratív önkény, a törvénytelenség ellen. Az ő bü­rokráciája szakmailag kompetens és ellenőrzött bürokrácia. Antibürokratizmusa az ideológiai bürokrácia ellen irányul, amelynek nincs szakmai kompetenciája, és az ideológia tisz­taságán őrködve saját érdekeit védi. Trockij antibürokratiz­musa legendás, jóllehet Lenin végrendeletében éppen admi­nisztratív hajlama miatt rótta meg őt. Trockij ugyanis doktriner módon mindenféle bürokrácia ellen van, így a racionális bü­rokrácia ellen is, ami viszont a törvények kiiktatását jelenti, és vagy közvetlen osztályuralmat, vagy – ha ez nem lehetséges, és Trockij is belátja, hogy nem az – a forradalom lelkiismeretét képviselő elit, az új „szamuráj-rend” – ez Trockij kifejezése – közvetlen hatalomgyakorlását, tehát megint csak az admi­nisztrációt – bürokrácia nélkül. A valóság fölött itt a párt vagy a pártvezér mint erkölcsi szellem, mint a „tudós agya” vagy „is­ten szelleme” honol, amely nem testesül meg apparátusok­ban, közvetlenül csap ki, ugrásszerűen megy át a valóságba. Ez tehát utópisztikus bürokráciaellenesség, amely önkény­hez és káoszhoz vezetne, ha Trockij realizálhatná is bürokrácia ellenességét. Az érdekes az, hogy Sztálin is ellensége a bürokráciának, látszólag ugyanolyan bürokráciaellenes tirá­dákkal találkozunk beszédeiben, mint amilyeneket Trockij mond. Sztálin azonban tudja, mit akar: először is lecserélni a régi bürokráciát, és újat tenni a helyére, a saját bürokráciáját (ez, szükség esetén, újra meg újra megismételhető), másod­szor pedig az új bürokráciának nem szabad racionális bü­rokráciának lennie, semmilyen szakmai kompetencia, au­tonómia nem illeti meg. Az új bürokrácia éppen hogy irracio­nális bürokrácia, amely nem holmi forradalmi eszményt, ha­nem az egy és örökkévaló vezért szolgálja, a feltétel nélküli engedelmesség szellemében. Sztálin tehát ebben is maga mögött hagyja a bolsevik tradíciót, amely mind realista, mind romantikus változatában lényegében racionalista, és amely nem egy erős és hatalmas állam, hanem egy új társadalmi for­ma, a szocializmus létrehozására irányul. 1921-ben volt egy győztes forradalmi hatalom és nem volt civilizáció, ezért nem lehetett szocializmus. Mára a képlet úgy módosult, hogy lett egy győztes állami hatalom, és ezért nem lehetséges egye­lőre szocializmus. A civilizációs szint közben jelentősen emel­kedett, bár a lumpenmentalitás ma is erős, és ma ezeknek a rétegeknek van a legtöbb veszítenivalójuk: elveszíthetik azt az államot, amely kevés munka ellenében eltartotta őket, és amely levette róluk minden gond terhét, a szabadság és auto­nómia terhével együtt.

Szénási: Korábban beszéltünk arról, hogy legalábbis az első években, a forradalom időszakában a futuristák és a bolsevi­kok természetes szövetségesek voltak, közös volt bennük a forradalom társadalmának lelkiállapota, a „nagy ugrás”, a tabula rasa vágya. Ha jól értem, akkor az avantgárdnak a ro­mantikus bolsevik tradíció felelt meg inkább…

Szilágyi: Igen, nagyjából így van. Ezzel magyarázható a „realista” bolsevikok idegenkedése az avantgárdtól. Nem­csak Leniné, de Buhariné is, aki kezdetben a proletárirodalom felé hajlik, legalábbis elvileg, később pedig Paszternákot he­lyezi Majakovszkij fölé…

Szénási: Az 1934-es I. írószövetségi Kongresszuson mondott beszédében…

Szilágyi: Igen, amit nem sokkal később Sztálin ismeretes vég­zése követ: Majakovszkij volt és marad a szovjet korszak leg­jobb, legtehetségesebb költője…

Szénási: Az ember azt hinné, hogy Sztálinhoz inkább a kon­zervatív művészet, a klasszikus minták, a realista stílus állt közel…

Szilágyi: Természetesen Majakovszkijnak, a már halott Maja­kovszkijnak szovjet mintaköltővé való előléptetése nem az avantgardizmus rehabilitálását jelentette. Majakovszkij – s ez egyben az avantgárd önfelszámolásának logikáját követte – tragikus élete vége felé megindult az „állami költővé” válás út­ján. Ez a Majakovszkij a sután versbe szedett jelszavak, köz­helyek, elcsépelt igazságok Majakovszkija volt, a „semmilyen Majakovszkij”, aki önmaga szobrává vált és akit – Paszternak szavaival – „erőnek erejével akartak 'meghonosítani', mint a krumplit Katalin alatt”. De az avantgardista Majakovszkijtól, ahogy az avantgárdtól is, a sztálini kultúra valósággal irtózott. A sztálinizmus a „formalizmust”, az „élettelen” „balos fantaz­magóriákat” valóban a romantikus bolsevik hagyománnyal kötötte össze, és ez ellen a formalizmus ellen mint valami­féle szellemi trockizmus ellen harcolt. Mert a sztálinizmus számára mind a trockizmusban, mind az avantgárdban túl sok volt a racionalizmus és a „néptől” idegen, a „nemzetileg gyö­kértelen”. Így nagyon nagy különbség van a 20-as évek bolse­vikjajnak avantgárdellenessége és a sztálinizmus avantgárd-ellenessége között. Sztálinok avantgárdellenessége a hitleri totalitarizmus avantgárdellenességével rokon, nem véletlenül egyezik meg a 30-as évek második felében még a szóhaszná­lat is: „elfajzott művészet”. Sinkó Ervin írja, milyen kínban vol­tak a német kommunisták, amikor a Komintern lapjában né­metre kellett fordítani a megfelelő orosz terminust és kényte­lenek voltak Goebbels kedvenc kifejezését használni: „entartete Kunst”. A bolsevikok avantgárdellenessége a NEP-időszakban erősödik fel, és jellemző módon az avantgárd, főleg a futurizmus irracionális mozzanata, bohém, sőt lumpen világ­nézete, nihilizmusa ellen irányul, ami a forradalom alatt ugyanúgy egybecsengett a múltat végképp elsöpörni induló bolsevizmussal, mint a néptömegek ösztönös lázadása, vak indulata. A korai futurizmusban bőven van ebből az irracioná­lis romantikából, gondoljunk a „zaum”-ra” az észentúli nyelv­re, mindennek lerombolására, megkérdőjelezésére, az örö­kös botrányokra, a költészetet, a természetet, a művészetet tagadó, az individualitást tagadó programra: „a mi szó szirtfo­kán állanak / a fütty és harag tengerének közepette” – írta büsz­kén Majakovszkij. Később azt írta, hogy „akinek nem volt vesztenivalója, csatlakozott a futuristákhoz”. De hogyhogy nem volt vesztenivalójuk? Úgy, hogy a múlt egész kultúráját feleslegesnek tartották, ki akarták dobni a kor hajójából. Maja­kovszkij hírhedt sorai – „Rassztrelivaj Rastrelli”, azaz „Lődd agyon Rastrellit!” vagy Vlagyimir Kirillov proletkultos költő so­rai: „Holnapunk nevében tűzbe vetjük Rafaelt, / A múze­umokra halál, pusztuljanak a művészet-virágok!” – első hal­lásra, még ha ezek csak lírai indulatkitörések, dühödt metafo­rák voltak is, egybecsengtek a parasztok és matrózok viselke­désével, amikor a Téli Palotát elfoglalva, a gobelineken nyom­ták el csikkjeiket vagy Rembrandt-képekből sodortak maguk­nak kényelmetlen kapcát. Ez azonban csak látszat volt, ugyanis a futuristák már a 10-es években is „urbanisták” vol­tak, a régi kultúra és művészet megtisztított terepén ők egy modern gépcivilizációt, egy tökéletesen működő technikai ci­vilizációt képzeltek el, tehát ekkor sem az orosz társadalom civilizálatlan rétegeinek vágyait szólaltatták meg. Más kér­dés, hogy ez a technikai civilizáció mennyiben volt utópiszti­kus képzeletjáték Oroszországban, hogy szükségképp ide­gen maradt a népesség nagy részétől, nemcsak a civilizálat­lan, lumpenizálódott rétegeket, de a középrétegeket is taszí­totta, és ha zöld utat kapott volna, vajon programjának nem csak negatív részét valósította volna-e meg.

Szénási: De hát az első években „zöld utat” kapott.. .

Szilágyi: Éppen ez az! Ugyanis az orosz avantgardisták min­den ellenszenvük és rombolókedvük ellenére egyáltalán nem döntöttek romba palotákat és templomokat, nem égettek ké­peket és könyveket. Ezt nem ők, hanem az „avantgardista” Sztálin tette meg. Az avantgardisták legfeljebb letakarták a régi szobrokat, drapériák mögé rejtették a múltat, és ennyiben rombolásuk a gyakorlatban is inkább jelképes volt. Főképpen pedig az, amit létrehoztak – Tatlin nevezetes „tornyától” Majakovszkij-Mejerhold Buffo-misztériumán át, Hlebnyikov-Tatlin Zangezi-előadásáig vagy Malevics teáskészletéig – nem egy álklasszicista giccskultúra volt, nem az állami szintre emelt, gigantikussá fejlesztett lumpenízlés, hanem valóban egy új racionalitás művészi vagy kulturális tárgyiasulása. En­nek ellenére nagyon is érthető, hogy a NEP kezdeti szaka­szán éppen nihilista-anarchista, bohém-botrányos múltjukra, életformájukra, irracionális lázadásukra utalva „lumpen-értel­miségieknek” nevezik őket. G. Gorbacsov korabeli kritikus például azt írja, hogy „Hlebnyikov életmódját tekintve tipikus lumpen: örökösen pénztelen, nincs személyi igazolványa, ha­tározott foglalkozás és lakóhely nélkül csavarog”. Lunacsarszkij pedig egyenesen azt írja a 750.000.000 című poémával kapcsolatban, hogy „nagyon érdekes irodalom ez. A kommunizmus sajátos válfaja. Huligán kommunizmus.” ,A „huligán” nagyjából a magáncsőcselék pszichológiájának felel meg, elsősorban a romboló, nihilisztikus, egoista, anar­chista pszichológiát jelenti. Később Jeszenyin is megkapja ezt a jelzőt, hiszen életformájával és költészetével olyan (és Orosz­országban nagyon hatásos) mintát teremt, amely teljesen el­lentétes a racionális modernizációval.

Szénási: Nem válaszoltál még arra a kérdésre, hogy a balos művészet milyen viszonyban volt a balos – a romantikus – bol­sevik tradícióval, Trockijjal például?

Szilágyi: Egészen biztos, hogy a bolsevik vezetők közül Trockijhoz állt legközelebb a futurizmus. Nem annyira a művészi ízlés, mint inkább az észjárás szempontjából, amelyet a nem­zetköziség, a „nyugatosság”, az urbanizmus értékeinek, a technikai civilizációnak a romantizálása jellemzett. 1917 után ez a racionalista „elem” magában a futurizmusban is felerősö­dött. Nemcsak abban, ahogyan az államhoz közeledtek, az ál­lamot tették meg a forradalmi civilizáció értékei letéteménye­sének, amely a racionalista – a társadalmat megelőző – avantgárd kisebbség eszköze az új civilizáció megteremtésé­hez. Nemcsak ebben, hanem abban a szellemi fordulatban is kifejezésre jutott ez a racionalizmus, amit ők maguk így fogal­maztak meg: a bohóc csörgősipkáját mostantól a tervező építész tustollára cseréljük fel. A clown, mint a bohém-mű­vész, a társadalom normális működéséből kiszorult, „margi­nális” értelmiség metaforája itt a tervező, a mérnök metaforá­jának adja át helyét, aki egy új civilizáció megtervezésének tu­dományos munkájával van elfoglalva. 1921-től ez még for­mailag is kifejezésre jut, a futurizmusnak ez már a konstrukti­vista szakasza, amikor a politika színes és anarchikus világa felől a termelés és a mindennapi élet sokkal egyhangúbb, szürkébb világa felé fordul. „Termelési művészetté”, később „tény-művészetté” akar válni.

Szénási: Ha ez igaz, akkor nem értem, mi az, amit romantikus­nak nevezel?

Szilágyi: Trockij sem úgy romantikus, hogy valamilyen wag­neri utópia, nép és értelmiség, termelés és művészet vagy po­litika dionüszoszi összeolvadása lebeg a szemei előtt. Vagyis a romantika itt nem a célképzetben jelenik meg, amely a doktrinerségig racionális, tagolt, konstruktív, jövőbe mu­tató, hanem abban, hogy ezt a célt változatlanul akarati úton akarják elérni, így vagy úgy ráerőltetve az egész tár­sadalomra. A futuristáknál még a tényirodalom jelszavának meghirdetése sem jelenti a valóság „tükrözését”, „másolá­sát”, mindig aktivizmust jelent, az élet kreálását, az életben való közvetlen részvételt, életalkotást, „életépítést”, mint az egyik futurista ideológus, Nyikolaj Csuzsak korán megfogal­mazza. Ebben az értelemben romantikusak, mindenféle raci­onalista program ellenére, s ebben állnak nagyon közel Troc-kijhoz. Ebből adódik voltaképp az a forradalmi doktrinerség, amelyről Lunacsarszkij beszél 1919-es Trockij-portréjában, hogy Trockijt sokkal inkább vezeti a forradalmi marxizmus betűjének szelleme, mint Lenint, aki sokkal inkább opportunis­ta, a szó mélyebb értelmében, mint Trockij. S valóban, a rea­lista – legszívesebben azt mondanám „konzervatív” – bolse­vik tradíció mindig az életből alakítja ki cselekvési programját, nem pedig valamilyen kész racionális programból, tervből akarja kialakítani az élet rendjét. Lenin szinte állandóan meg­sérti a „marxista forgatókönyvet”. Lenin és Trockij gyakorlata csak a forradalom időszakában esik egybe, de még emögött is egészen eltérő mentalitás húzódik meg. Lenin azért van a forradalom mellett, mert az akkor egy történelmi pillana­tig magában a valóságban vált lehetségessé, Trockij vi­szont azt hiszi, hogy a forradalmat közvetlenül, akaratilag ők – a bolsevikok – valósították meg. A „Legyen”-nek itt két ellentétes felfogása, egy realista és egy romantikus olvad össze egymással.

Szénási: Ez a rokonság a művészeti „balosok” és Trockij kö­zött utólagos magyarázat vagy már akkor létezett?

Szilágyi: Igen, már akkor létezett. Kezdjük azzal, hogy Trockij 1923-ban megjelent terjedelmes könyvében az Irodalom és forradalomban egész fejezetet szentelt a futuristáknak, rész­letesen és Leninnél – de akkortájt Lunacsarszkijnál, Buharinnál is – mindenesetre elismerőbben írt Majakovszkijról. Gramscival áll levelezésben, a futurizmusról faggatva őt, aki úgy vélekedik, hogy a futuristák a kultúra területén forradal­márok voltak. Ha Lunacsarszkij azt írja 1921-ben-két év futu­rista uralom vagy túlsúly után -, hogy a „Párt mint olyan, a kommunista párt… hidegen, sőt ellenségesen tekint Maja­kovszkijnak nemcsak azokra a műveire, amelyek régebben születtek, de azokra is, amelyekben a kommunizmus harsonásaként lép fel”, akkor Trockij mindenesetre elismerte, hogy a forradalomnak Blok Tizenkettenjén kívül csak Majakovszkij néhány műve állított addig méltó emléket. A LEF-ben, a futu­risták 1923-ban indult lapjában egyébként elég gyakran hivat­koznak Trockijra. Kétségkívül azért is, mert személyiségé­nek varázsa sok művészre volt hatással, és mert élénken érdeklődött a művészet kérdései iránt, de azért is, mert állás­pontja közel állt az övékéhez. Nyikolaj Gorlov, aki a LEF köré­hez tartozott, és az első könyvek egyikét szentelte az orosz futurizmusnak, később mint trockista, lágerben halt meg. Ugyancsak trockista volt a LEF egy másik kevéssé ismert munkatársa, Vlagyimir Szillov, akit 1930-ban Sztálin kivégez­tetett. Paszternakot megdöbbentette ez az akkor még szo­katlan lezárása a politikai vitáknak, egyik levelében a leg­tisztább embernek nevezte Szillovot a LEF körén belül. Egyébként annak idején Paszternak is találkozott Trockijjal, aki – ugyancsak leveléből tudjuk – elbűvölte őt, jóllehet arról faggatta, miért nem ír társadalmi témájú verseket. Ez a fagga­tózás persze nem számonkérés volt, Trockij egyszerűen meg akarta érteni Paszternak költészetét. Egyébként gyakran ta­lálkozott írókkal, művészekkel, számos portrét készítettek ró­la. Az egyik leghíresebb tálán Jurij Annyenkov portréja, amely akkoriban meg is jelent egy albumban, s amelyről Luna­csarszkij feddőleg azt írta, hogy Trockijnak ebben a portréjában „nincs egy csepp jóság, egy csepp humor, sőt mintha még az emberi is kevés lenne. Egy élesen tagolt gránittömb­szerű, fémesen szögletes arcot látunk, amelyet belülről való­sággal összeprésel a görcsbe rándult akarat… Trockij elv­társ félelmetes ezen a képen. Annyenkov luciferi vonásokkal ruházta fel.” Valójában ez a görcsbe rándult akarat, ez a lu­ciferi jelleg a romantikus bolsevizmust mindig is jelle­mezte. Akkoriban egyesek ennek a szellemiségnek a jelölé­sére új szót is alkottak: az intelligencia – az értelem értelmi­sége – helyett a volenciáról – az akarat értelmiségéről – be­széltek.

Szénási: Ezek szerint, amikor a sztálini állam harcot hirdet a formalizmus ellen és a trockizmus szellemét látja benne, ak­kor nem is áll olyan messze az igazságtól?

Szilágyi: Nem, a sztálinizmusnak a „trockizmussal” nem ro­mantikus-akarati aktivizmusa miatt van baja, hanem éppen racionalizmusa miatt, azzal van baja, ami a bolsevik romanti­kát a felvilágosodás korához, az észhez, az emberiséghez, a nemzetköziséghez, az emberi méltóság eszmeköréhez kap­csolja. A sztálinizmus ugyanis végigvitt irracionalizmus volt, nem a bolsevizmus betetőzése, hanem – ha tetszik – követke­zetes antibolsevizmus, legalábbis a politikai szisztémában és a kultúrában. A bolsevizmusban, akármelyik mintát, a ro­mantikusát vagy a realistát nézzük is, nagyon sok olyan vonás, főként pedig olyan eszköz, megoldás, elgondolás van, ami mai szemmel, még szocialista szemmel nézve is kevéssé rokonszenves, elfogadhatatlan, végzetes, s ami különösen a rákövetkező sztálinizmus fényében nem „bocsátható meg” azon az alapon, hogy ez volt az ár vala­milyen magasabb rendű célért. Túl azon, hogy ki és milyen alapon határozza meg ezt a célt, mert az biztos, hogy nem a társadalom demokratikusan megképződött akaratnyilvánítá­sa; túl azon, hogy ki és milyen alapon fizettet meg bármilyen árat másokkal, még ha – tegyük fel – személy szerint ő is nagy áldozatot hoz; túl mindezen, az eredeti bolsevik gyakorlatban sok minden visszatetsző. De egyetlen dolog bizonyos, akár a vörös terrort, a kivégzéseket, a korai koncentrációs táborokat – ezeket a gyűjtőtáborokat -, akár a primitív ateizmust, az egy­pártrendszert nézzük, ezek mindig funkcionálisak, megma­radnak a – mondjuk így – alkalmazott erőszak eszközeinek, épp ezért, amikor nincs szükség rájuk, akkor mellőzhetők. A sztálini erőszak egy minden racionalitást nélkülöző erő­szak, amelynek saját logikája van, és ez a logika diktálja sok tekintetben Sztálin lépéseit is. Ezért mondom, hogy itt nem valamilyen doktriner, romantikus racionalizmusról van szó, sőt Sztálin a maga módján nem doktriner, bármit fel­használ – az antiszemitizmustól a pravoszláv egyházig és az orosz birodalmi szellemig – ha egyeduralmának biztosításá­hoz szüksége van rá. Itt azzal az irracionális romantikával ta­lálkozunk, amellyel a fasizmusokban, ugyanazzal az állammí­tosszal, a szellemnek ugyanazzal a megvetésével, tömegfa­natizmussal, individuum-ellenességgel. Épp ezért olyan so­katmondó, hogy Buharin élete utolsó periódusában, az Iz­vesztyijában egyre többet ír a német fasizmusról, a szellemet fenyegető barbárságról, a szocialista kultúra humanizmusá­ról, mert ez – mint azóta a szovjet történészek is hangoztatják – rejtett polémia volt a sztálinizmussal, és utolsó kísérlet, ak­kor már persze kudarcra ítélt kísérlet, arra, hogy a bolseviz­mus totalitárius elfajulását megállítsa vagy legalább figyel­meztessen rá.

Szénási: Azt mondod „elfajulás”. Trockij annak idején „bonapartista elfajulásról” beszélt. Nem tudom, mennyiben volt ez „elfajulás” és logikus „végkifejlet”, de az a gyanúm, hogy ha az irányzatok harcában Trockij kerekedik felül, a romantikus bolsevizmus is valahol ugyanitt lyukadt volna ki.

Szilágyi: Nézd, én nem értek egyet azzal, amikor a 17-es szocialista forradalmakat meg a fasiszta ellenforradalma­kat a totalitarizmus közös nevezőjére hozzák. Sőt, még a Sztálin által létrehozott rendszer szintjén sem volt azonosság, ami nem azt jelenti, hogy jobb, hanem más volt. Igen, más a „keleti” és más a „nyugati” totalitarizmus, és engem ma már éppen a különbségek izgatnak. Szociálpszichológiai szem­pontból persze nevezhetjük – mint Jurij Karjakin is – a sztáli­nizmust vörös fasizmusnak, vagy József Attila szavával „fa­siszta kommunizmusnak”. Pontosabb Nyikolaj Popov polito­lógus megfogalmazása: Sztálin hozta létre az „eszményi tota­litárius államot”. Mármost úgy gondolom, Trockij erre képtelen lett volna. Nem azért, mert Trockijban nem volt diktátori haj­landóság, vagy sokkal türelmesebb volt, mint Sztálin, hanem azért, mert doktriner módon ragaszkodott a forradalom esz­ményeihez.

Gramsci annak idején nagyon szellemesen ragadta meg ennek a doktrinerségnek a lényegét: „ez olyan – mondta ő -, mintha valaki egy négyéves kislánynak megjósolja, hogy anya lesz, és amikor húszéves korában az lesz, így szól: „nem megmondtam előre?”, de arra már nem emlékszik, hogy négyesztendős korában meg akarta fosztani a szüzességétől, bizonyos lévén afelől, hogy a kislány anya lesz”. Eleinte nem Sztálint, hanem Trockijt vádolták „bonapartizmussal”, Sztálin felülkerekedésében, tudjuk, nagy szerepet játszott, hogy Zinovjev, Kamenyev, Buharin is tartottak Trockij katonai diktatú­rájától. Természetesen nincsenek illúzióim, Trockij bizonyára megpróbálta volna keresztülvinni a maga doktriner racionaliz­musát, ami Antonio Gramsci korabeli szavait idézve abban állt, hogy túl határozottan, túl racionálisan – tehát végső soron mégsem racionalizált módon – „kívánta túlsúlyra juttatni a nemzet életében az ipart és az ipari módszereket, meggyorsí­tani a külső kényszer eszközeivel a termelés fegyelmét és rendjét, hozzáidomítani a szokásokat a munka szükségletei­hez”, ami Gramsci szerint „szükségképpen a bonapartizmus egy fajtájába torkollott volna”. Ez talán így van, de ehhez hoz­zátenném, hogy a bonapartizmus életképtelen fajtájába. Ugyanúgy meg kellett volna buknia, mint 1920-ban Trockij „munkahadseregeinek”, a termelés katonai modelljének. Ugyanis ezt a bonapartizmust alulról nem táplálta semmi, vagy inkább nagyon vékony rétegek, akiknek tudatában az erőszak összekapcsolódhatott valamilyen doktriner, raciona­lista hittel. Sztálin azonban széles népi rétegekre építette bonapartista fordulatát, azokra a kulturálatlan – a régi kultúrát már elvesztett, újat viszont nem szerzett – milliókra, amelyek az iparosítás során kiszakadtak saját közegükből, és éppen a „vezérkultuszon”, egyfajta kvázi-vallásos hiten, mágikus vi­szonyon keresztül kapcsolódhattak az államhoz.

Szénási: Ottó Lacisz szovjet közgazdász hasonlítja össze nemrég megjelent elemző tanulmányában Napóleont és Sztálint. Ő azt mondja, hogy egy döntő dologban, a pálfor­dulásban megegyeznek: fiatal korában Napóleon is forra­dalmár volt, az ifjabb Robespierre barátja, aztán monarcha lett belőle, a megmaradt jakobinusok hóhéra. Van azonban egy lényeges különbség Lacisz szerint, mégpedig az, hogy a néptömegek aktivitására a polgárságnak csak addig van szüksége, amíg nem győzte le az arisztokráciát, utána viszont meg kell fékezni a tömegeket, le kell állítani a forradalmat. Ilyen ellentmondás a szocialista forradalomban nincs, a sztá­lini fordulat nem következik az októberi forradalomból, inkább valamilyen visszaesés, polgári atavizmus…

Szilágyi: Lacisz egyáltalán nem használja ki az analógiában rejlő termékeny gondolatot…

Szénási: Talán nem akarja…

Szilágyi: Nem tudom, mindenesetre az alapkérdés nem az, hogy a „sztálinizmus” visszaesés, burzsoá „atavizmus” volt-e, hanem az az alapkérdés, hogy maga a szocialista forra­dalom nem változott-e át szükségképpen politikai forra­dalommá, tehát polgári forradalommá, amikor magára maradt egy izolált és rendkívül elmaradott országban, amelyben a polgári fejlődés elemi követelményeit is en­nek a forradalomnak kellett teljesítenie. És itt jön a leglé­nyegesebb dolog: az eredeti szocialista célkitűzések és az úgynevezett „néptömegek” civilizációs szintje között tátongó szakadék következtében igenis le kellett fékezni, vissza kellett fogni a tömegek spontán lendületét, amely egyálta­lán nem a szocializmus, hanem sokkal inkább valamilyen „nyerskommunizmus” irányába mutatott, és így végső soron a forradalom értelmét kérdőjelezte meg. Mellékes, hogy nem a polgári rétegek önös érdeke, hanem az állam érdeke képvi­selte itt a modernizáció szükségességét, a lényeg mégiscsak az, hogy az önkényuralom béklyóitól, az arisztokráciától megszabadult tömegeket „rá kellett bírni” egyfajta rendre és fegyelemre, ami igencsak távol esett elképzeléseiktől és közvetlen érdekeiktől is. Csakhogy ennek a kényszerí­tésnek lehetséges volt egy normális útja, amely a társa­dalmat nem katonai erőszakkal és terrorral fegyelmezi meg, hanem azzal, hogy biztosítja a társadalmi békét, a piaci versengés formáit, a kooperációt, és főképpen egy új középosztály és egy új munkáselit kiválasztódását, és lehetséges volt egy „bonapartista” útja, amely éppen ezeknek a formáknak, a párton és a társadalmon belül leg­civilizáltabb, legeurópaibb „elemeknek” a megsemmisí­tését jelentette, egy olyan kényszert, amely a keleti politikai zsarnokság formáját ölti, és szellemileg éppen a „nyerskom­munista” illúziókból, az ezt hordozó rétegek érdekéből táplál­kozik. E két út között a trockizmus egy eleve halálra ítélt „bonapartizmus” volt, ugyanis éppen a legcivilizáltabb, leg­európaibb „elemek” racionalista diktatúráját akarta megvaló­sítani, ami sem a középrétegek, sem a sokkal szélesebb alsó rétegek támogatását nem élvezhette, s így a levegőben lógott volna.

Szénási: De ebben az esetben itt talán nem is helyes bonapar­tista diktatúráról beszélni, ez inkább valamilyen jakobinus dik­tatúra, a felvilágosult elit diktatúrája lett volna …

Szilágyi: Azzal a különbséggel, hogy nem élvezi a néptöme­gek támogatását, sőt – még ha hite szerint csak átmenetileg is – éppen felettük gyakorolt diktatúra. Tőle mélyen idegen volt, hogy az elmaradottságra, az előítéletekre, vagy egyszerűen a tradícióra építsen. Nem véletlen, hogy vele kapcsolatban soha nem merült fel az orosz monarchisták körében a biro­dalmi folytonosság, az „új cár” gondolata, ami Sztálinnal kap­csolatban nagyon korán felmerült.

Szénási: Satrov új darabjában Martov szájába adja ezt a gon­dolatot…

Szilágyi: De Martov is Miljukovot idézi, a kadet-párt egykori vezető politikusát…

Szénási: . . . aki Nagy Péterhez hasonlította Sztálint, azzal, hogy ha nem volt is nagy forradalmár, az orosz cárok sorában valóban jelentős uralkodó…

Szilágyi: Ennél azonban korábbi és sokkal fantasztikusabb nyilatkozatokat is ismerünk. Mindenekelőtt Vaszilij Sulginét, aki monarchista és nacionalista volt, s ennek megfelelően an­tiszemita is. A húszas évek elején, még emigrációja idején – később ugyanis hazatért – jelent meg Az 1920-as év című könyve, melyet aztán 1927-ben Leningrádban is kiadtak. Nem azért, mert eszméit propagálni akarták, inkább tanulságkép­pen, elrettentésül, ahogy kiadták a 20-as években Vrangel emlékiratait is. Ebben a könyvben Sulgin megjósolja az orosz egyeduralkodó eljövetelét. Jellemző, hogy erre a szerepre mind Lenint, mind Trockijt alkalmatlannak találja, mivel – idé­zem – „nem fordulhatnak el a szocializmustól, végtére is a szocializmus segítségével forgatták fel a múltat, és ragadták meg a hatalmat. Nem dobhatják le vállukról ezt a zsákot mind­addig… amíg össze nem roskadnak alatta… Akkor aztán majd jönni fog Valaki, aki átveszi tőlük a „stafétabotot”.. . de nem veszi át tőlük a zsákot. Akaraterejét tekintve teljesen vö­rös lesz, célkitűzéseiben azonban teljesen fehér. Energiáját tekintve bolsevik lesz, meggyőződését tekintve – nacionalis­ta. Tudom, hogy ez nem könnyű kombináció… de ez így lesz.” Sulgin a forradalom szörnyűségeit szülési kínokhoz ha­sonlítja. Ő akkor még nem tudja, hogy ez Sztálin lesz, a 30-as évek monarchistáinak egy része viszont – az emigrációban – már Sztálinban ünnepli az új monarchát.

[A beszélgetést 1988 őszén rögzítettük. Sz. S. – Sz. A.]

Marx és elképzelései inkább élnek és virágoznak ma, mint bármely más XIX. századi elemzőéi. És ez azt ígéri, hogy központiak maradnak a XXI. század világrendszerének társadalmi életében is. A marxizmus-leninizmus mint stratégia és ideológia viszont eljátszotta történelmi sze­repét, és marginálissá vált a világrendszer politikai-gaz­dasági fejleményeinek sodrában. A modern világrendszer­ben a szocialista tapasztalatok – ha egyáltalán így hívhatjuk őket – nagyon összezavarodtak, és vagy tovább élnek vala­mely formában, amelyet szocialistának fognak elismerni, vagy nem élnek tovább.

A marxizmus-leninizmusnak mint a modern világrend­szer történelmi jelenségének, kezdeteitől napjainkig tartó elemzését javaslom, hat kérdésre keresve a választ: (1) Miért „leninizmus”? (2) Miért Oroszországban volt először leninista forradalom? (3) Miért sztálinizmus? (4) Miért szovjet biroda­lom? (5) Miért desztalinizáció? (6) Miért peresztrojka és glasznoszty?

1

A leninizmust vagy bolsevizmust hagyományosan úgy tekin­tik, hogy az szervezetileg 1902-ben jött létre, Lenin vitaterve­zetével, amelyet Plehanovnak az Összoroszországi Szociál­demokrata Munkás Párt 1903 nyarán tartott II. kongresszu­sára (az ún. egyesülési kongresszusra) készített szövegéhez írt. Mint tudjuk, a kongresszus pártszakadáshoz vezetett. Le­nin kitűnő belharcosnak bizonyult a politikában, és egy olyan párt befolyása által emelkedett fel, amely (némiképpen kétes módon) a „bolsevik” elnevezést társította magához.

Ma közkeletű leegyszerűsíteni a világ szocialista mozgal­mainak történetét két tendencia történelmi szétválására, ame­lyek közül az egyiket Eduárd Bernstein, a másikat Lenin szim­bolizálja, s amelyek 1921 után két Internacionálé, a II. és a III. Internacionálé egymástól elkülönült létében nyertek szervezeti formát. Ez a képlet ugyanolyan leegyszerűsítés, mint a reform és a forradalom különválasztása. De hát az ember per­sze folyton bírálhatja a leegyszerűsítések együgyűséget [the simplism of simplifications], a XX. század első felére ez a klasszikus formula számomra lényegében mégis korrektnek tűnik.

A „revizionisták” fő érve a világrendszer fejlődésének egyenes vonalú és meglehetősen gazdasági jellegű felfogá­sából fakad. Ők egy olyan megállíthatatlan technológiai fejlő­dési folyamatot láttak, amely az ipari munkásosztály mind szélesebbé válásához vezet. Feltételezték, hogy a politikai jo­gok (legfőképpen a választójog) elkerülhetetlen kiszélesedé­sének-feltehetőleg a kapitalista racionalizációnak és a mun­kásosztály harcának együttes, egymást erősítő nyomására – meglesznek a politikai következményei. Úgy gondolták, hogy az idők folyamán az ipari munkásosztály számszerűleg is uralni fogja a politikai arénát, és eképpen meglehetősen egy­szerűen hatalomba „szavazza” önmagát. Egyszer majd be­következik az, hogy a munkásosztály törvényesen kinyilvá­nítja a kapitalizmus végét és a szocialista társadalom mega­lapítását. Ebből a gondolatmenetből az következett, hogy az optimális politikai taktika a munkásosztály minél nagyobb ré­szének (és szimpatizánsaiknak) politikai és társadalmi meg­szervezése egy tömegpártba.

Az érvelés világos volt, és sokak számára vonzó. Tényle­gesen azonban e scenarióról a valóságban kiderült, hogy csak részben igaz. A technikai fejlődés folytatódott és az ipari munkásság mérete növekedett. Az általános választójog va­lósággá vált. Mindamellett az nem igazolódott, hogy az ipari munkásosztály a szavazó népesség nagy többségét fogja reprezentálni. Az sem igazolódott, hogy valamennyi munkás a szocialista pártra fog szavazni. A II. Internacionálé pártjai az országok egész sorában hatalomra jutottak, mégsem iktatták törvénybe a kapitalizmus végét. Inkább az ún. jóléti államot törvényesítették.

Miért szegült szembe Lenin ezzel az érveléssel? Ez azért történt, mert Lenin más változatokat csempészett be a scenarióba. Az első és legfontosabb változtatás, amelyhez ragasz­kodott, annak feltételezése volt, hogy a kapitalista rétegek erővel állnának ellen megszüntetésüknek. Feltételezte, hogy a tőkések az államapparátus fölött meglévő ellenőrzésüket felhasználnák arra, hogy bármilyen eszközzel (tisztességes vagy tisztességtelen eszközökkel), de harcoljanak pozícióik megőrzéséért. így hát azt gondolta, hogy az a koncepció, mely szerint a kapitalistákat ki lehet szavazni a hatalomból, teljességgel alaptalan. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy az egyedüli út, ahogy a munkásosztály hatalomra juthat: a forra­dalom, a felkelés. Ezt politikai-katonai jellegűnek tekintette, és ezért, teljesen érthetően, kitartott amellett, hogy a siker lé­nyeges alkotóeleme egy nagyon fegyelmezett szervezet lét­rejötte. A párt szerkezetéről vallott elképzelései ebből már lo­gikusan következtek. Minthogy a burzsoázia bármely eszközt felhasználna arra, hogy hatalomban maradjon, és minthogy a politikai-katonai harc fegyelmezett szervezetet kíván, a párt­nak kinevezett és (többé-kevésbé) főállású káderekből kell áll­nia, és, legalábbis részben, illegálisan kell működnie. Lenin úgy gondolkodott, hogy amikor elérkezik a megfelelő pillanat, a párt így meg tudja ragadni a hatalmat, és bevezetheti az ún. proletárdiktatúrát. Az ő víziója arról, hogy mi történik majd a hatalom megragadása után, nem nagyon különbözött a revizionistákétól. Az új kormány (amint megragadja a hatalmat) törvénybe iktatja a kapitalizmus végét és a szocialista társa­dalom megalakítását.

Ez az érvelés is világos volt és szintén sokak számára vonzó. Ténylegesen azonban ez a scenario is csak részben bizonyult igaznak a valóságban. A felkelések csak néhány or­szágban jártak sikerrel. Valójában az orosz eset maga is csak részben írható le ezen a módon. Igazából Kína lett volna az, amely a lenini scenariót a leginkább megközelítette, ahol való­ban egy fegyelmezett káderpárt szervezett hosszú politikai-katonai harcot, s ragadta meg ténylegesen a hatalmat, beve­zetve a proletariátus diktatúráját. Az mindenesetre tény, hogy ahol a III. Internacionálé pártjai hatalomra kerültek (bármilyen módon), ott többé-kevésbé törvénybe iktatták a kapitalizmus végét (abban a szűk értelemben, hogy a legtermelékenyebb ágazatokban felszámolták a magántulajdont). Hogy vajon szocialista társadalmat alapoztak-e meg, az immár hetven éve vita tárgya. És soha inkább, mint éppen az utóbbi néhány évben.

Lenin gondolatmenetében volt egy meghatározatlan elő­feltevés. Ő Oroszországban harcolt, és Oroszország nem Né­metország volt, s végképp nem Anglia. Ez annyit jelent, hogy Oroszország olyan ország volt, ahol a technológia fejlődése elmaradt Nyugat-Európához és Észak-Amerikához képest. Mi több, Oroszország olyan ország volt, amely (nagyon rövid szakaszokat leszámítva) még parlamentáris rendszerrel sem rendelkezett, legkevésbé azzal a reménnyel, hogy belátható időn belül az általános választójog felé fog haladni. De még ha lett volna is általános választójog, ipari munkás akkor is na­gyon kevés volt. A népesség nagy többsége mezőgazdasági munkásokból és parasztokból állt. Így a revizionista scenario teljesen irrelevánsnak tűnt az orosz helyzetben, azt viszont el kell ismerni, hogy Lenin lényegében helyesen ítélte meg a helyzetet. Ezért úgy tűnt a számára, hogy az egyetlen életké­pes alternatíva az ő programja. Hogy ez vajon helyes volt-e vagy sem, azt nehéz utólagos bölcsességgel felbecsülni. De tény, hogy a szocialista mozgalom mindenütt egyik vagy má­sik irányban haladt, vagy a revizionizmus, vagy a leninizmus (gyakran, de nem mindig, a marxizmus-leninizmus) irányá­ban.

2

Közismert, hogy az 1917-es orosz forradalom meglepetés volt, abban az értelemben, hogy a világ szocialista mozgalmá­ban jóformán mindenki azt várta: az első szocialista állam Né­metország lesz. Maguk a bolsevikok is ezt várták. Még Lenin is. Hogy 1900-tól kezdve miért nem Nagy-Britanniától, Marx je­löltjétől várták azt, hogy az első szocialista állam legyen, en­nek a kérdésnek érdemes lenne utánajárni, de erre most itt nincs mód. Viszont ez a tény mindenképpen azt mutatja, hogy mind a revizionisták, mind a bolsevikok okfejtésében más rejtett premisszák működtek, mint Marxéban.

Amint tudjuk, Leninnek 1917 októberében nagy erőfeszí­tésébe került rábeszélnie társait, hogy próbálják megragadni a hatalmat. Végül is mindenki azt érezte, hogy ez az aberrá­ció ti., hogy Oroszország megelőzte Németországot, hamaro­san korrigálódik. Sokan természetesen úgy érveltek, hogy az új szovjet állam nem tud életben maradni, hacsak gyorsan nem történik valami Németországban. Tudjuk, hogy ez a vára­kozás soha nem teljesült be, és körülbelül öt évvel később véglegesen feladták.

Mégis, miért fordult a visszájára ez a várakozás? E. H. Carr – miközben megpróbálja történelmi perspektívába he­lyezni az orosz forradalmat – így érvel: „Ugyanaz az ambiva­lencia, amely Oroszország XIX. századi történelmén végig húzódott, jellemezte a bolsevik forradalmat is. Ez egyrészt csúcspontja volt a nyugatosodási folyamatnak, másrészt lá­zadás az európai behatás ellen.”¹

1914-ben Oroszország európai ország volt, katonai nagyhatalom és jelentős ipari szektorral rendelkező or­szág. Ám mint ipari ország kétségtelenül a leggyengébb volt az európai államok között. 1914-ben Oroszország ugyanakkor nem-európai vagy nem-nyugati ország is volt, egyszersmind elsőlegesen mezőgazdasági ország. Ám mint mezőgazdasági ország egyértelműen a legerő­sebb nem-nyugati állam volt. Ennélfogva – a mi használa­tos terminológiánkkal élve – ez az ország a centrum országok közül a leggyengébb, a periférián pedig a legerősebb volt. Természetesen egyszerre volt mindkettő, és így ténylegesen annak példája, amit ma úgy hívunk hogy félperifériális ország.

Amellett szeretnék érvelni, hogy a lenini stratégia csak egy félperifériális országban járhat sikerrel. Így visszate­kintve egyáltalán nem meglepő, hogy az első szocialista „for­radalom” Oroszországban következett be. Valószínűleg ez volt az egyetlen hely, ahol erre tényleges lehetőség volt ebben az időszakban. Ez három fő okból is világos. Először is egy ilyen felkelés nem volt lehetséges a kapitalista világgaz­daság centrumövezetében, mivel a munkásosztálynak ott túl sok választása volt, amelyek rövid távon vonzóbbnak tűntek számukra, anélkül, hogy egy felkelésben való részvé­tel roppant nagy kockázatával jártak volna. Ez kétségkívül vi­lágossá vált az 1917 utáni esztendőkben. De a forradalom idején nem tűnhetett ilyen egyértelműnek.

Másodszor, meg kell értenünk, hogy egy forradalom tö­megtámogatásának mozgósítása nem kizárólag az osz­tály bázisán gyakorol vonzerőt. Az osztálymotívumokhoz hozzá kell adni egy jó adag nemzeti érzületet is, amelyet később antiimperializmusnak hívtak. De a centrumövezet­ben az országok többsége már túl volt a nemzeti teljesít­mény érzésén, csak Németországban és Olaszországban válhatott ez uralkodó tényezővé, és persze következéskép­pen éppen ezek az országok lettek a két háború közötti idő­szak fasiszta mozgalmainak fő színtereivé.

S végül egy sikeres felkeléshez a városi humán infra­struktúra jelentős szektorainak, megfelelő méretű és ön-tudatú munkásosztálynak és értelmiségnek jelenlétére van szükség. A legtöbb perifériaövezet 1917-ben még nem rendelkezett ezekkel a feltételekkel, de Oroszország igen. Így a marxizmus-leninizmus – ahogy azt későbbi törté­nete is bizonyította – a rendszerellenes aktivitás hatásos ideo­lógiájaként került előtérbe a XX. század elején, a félperiféria számára.

3

Miért sztálinizmus? Utólag ez is egyértelműnek tűnik. A forra­dalom egy káderpárt műve volt. Ami meghatározásából kö­vetkezően egy kis csoportot jelent. Azzal a perspektívával indult, hogy feladata politikailag nagyon nehéz, mivel tö­rekvéseivel szemben a helyi és világburzsoázia könyörte­len ellenállását feltételezte. És valóban, ezt a feltételezést megerősítette a Szovjetunió tapasztalata, mégpedig nem­csak az 1917 utáni néhány évben, hanem a későbbiekben is.

A polgárháború és a külföldi intervenció mellett Oroszor­szág olyan háború pusztította ország is volt, amelynek gazda­sági ereje egyáltalán nem állt az első helyen. Csak az államot egyben tartani is hatalmas feladat volt, különösen hogy Orosz­ország birodalom volt, és nem nemzeti állam. Az a gyors fo­lyamat, amely az egypárti államhoz, a „szocializmus egy or­szágban” merkantilista politikájához és a III. Internacionálénak a körülzárt „első szocialista államot” támogató világné­zeti) rendszerré való átalakulásához vezetett, bizonyára nem meglepő eredményei az akkori helyzetnek.

A nagy kérdőjel, ha valaki ma átgondolja a szovjet törté­nelmet, az, vajon a bolsevikok számára nem lett volna-e célra­vezetőbb, ha más attitűddel közelítenek a parasztsághoz? Vi­lágos, hogy az erőltetett kollektivizálás döntő elhatározás és fordulópont volt, és olyan helyzetet teremtett, amelynek még ma is megvannak a visszahatásai. De elkerülhetetlen és még inkább bölcs dolog volt-e ez? A marxista kultúra bizonyára rosszul készítette fel a szocialistákat arra, hogy bárhol is politi­kailag intelligens alapállást alakítsanak ki a parasztsághoz való viszonyban. Marx híres és infámis megfogalmazása sze­rint „krumpliszsáknak” tekintették őket. Lenin, azt gondolhat­nánk, jobban csinálhatta volna. Lenin végül is szerzője volt egy remek elemzésnek a kései cári Oroszország falusi társa­dalmi viszonyainak fejlődéséről. Ő, Marxszal ellentétben, leg­alább tanulmányozta a parasztságot. De túlságosan foglya volt a hivatásos forradalmár manipulatív politikájának ahhoz, hogy kamatoztatni tudja kissé akadémikus elméleti tanulmá­nyát a politikai taktika leckéjének megoldásában. Vajon Lenin valóban hitt a NEP-ben?

Tény az, hogy Oroszország félperifériális ország volt, és az ország vezetése (és itt kontinuitás van von Wittetől Sztáli­nig) az ország gyors iparosításában határozta meg világgaz­dasági prioritását. Lenin jelszava, miszerint „a kommuniz­mus = szovjethatalom + villamosítás”, állandóan nagy transzparenseken függött Moszkvában, még néhány évvel ezelőtt is. Az egész vezetés hitt a szocialista tőkefelhalmo­zásban, és büszke volt az 1980-as évekig ennek a célnak kö­vetésében elért nagy sikerekre. Ha az acélgyárak jelentik min­dennek kezdetét és végét a szocialista tervezésben, akkor tényleg nem számíthat sok együttérzésre a parasztság, akit kifosztottak és proletarizáltak. A helyzetből következő taktikai visszavonulás – igen, de alapvető hozzájuk igazodás – soha!

Ma könnyű buharinistának lenni. Kevésbé világos, hogy Buharin mérsékelt politikája politikailag megvalósítható volt-e? Bárhogy volt is, nem kerekedett fölül. Azt hiszem, annak, hogy ez a politika nem érvényesülhetett, az volt az alapvető oka, hogy az 1920-as években a politikailag aktív elemek többsége nem volt meggyőződve arról, hogy a szovjet ál­lam igazán képes lenne fennmaradni, ha a buharini politi­kát folytatja. De az erőltetett kollektivizálás természetesen olyan feltételeket teremtett, amelyek közvetlenül (ha ugyan nem elkerülhetetlenül) terrorhoz és tisztogatásokhoz ve­zettek.

A sztálinizmust elősegítették geopolitikai tényezők is. Az 1933-tól 41-ig tartó időszakban világos volt, hogy mind Németország, mind a nyugati triász (USA, Egyesült Királyság, Franciaország) úgy manővereztek, hogy valamiféle módját ejthessék a szovjet állam lerombolásának. Sztálin azon érve, hogy az ő politikája védekezés volt a külső és hatalmas el­lenség ellen, és az egyetlen lehetséges mód a szovjet ál­lam védelmére, lehet, hogy nem volt korrekt, de sokakat meggyőzött, és fontos vonatkozásban bizonyos népi legi­timációt teremtett a sztálinizmus számára. A Nagy Hon­védő Háború időszakában ez a legitimáció természetesen óri­ási mértékben megerősödött.

Azonkívül volt még egy külső tényező, amiről nem sza­bad megfeledkeznünk. Túl könnyedén feltételezzük, hogy az USA Szovjetunió iránti politikájában fordulat történt a roose­velti alkalmazkodástól Truman és követői hidegháborús ellen­ségességéig. Ezzel én nem értek egyet. Számomra úgy tűnik, hogy a retorikai változások mögött az USA politikája lé­nyegében folytonos volt. Az USA egy sztálinista Szovjet­uniót akart, egy kis országok gyűrűjéből álló birodalommal körülvéve. (Feltéve ha ez lényegében megmarad az 1945/48-as határok között.) A sztálinizmus ideológiai igazolást jelen­tett az USA-nak, és megerősítette az USA világrendszer­beli hegemóniáját. A sztálinizmus inkább mérséklő, mint radikalizáló hatással bírt a világnak a fennálló rendszerrel szemben álló erőire. A sztálinizmus garantálta a rendet a vi­lág harmadán, és ebben az értelemben a Szovjetunió egy, az USA melletti szubdomináns imperialista hatalom sze­repét játszotta el. Amerikai szempontból Sztálin halála óta a Szovjetunió körül minden romlásnak indult. A mélyben meg­húzódó általános összefonódottság bizonyítéka az is, ahogy a Gorbacsov-jelenség hat ma az USA-ban.

4

Miért hozott létre a Szovjetunió egy birodalmat 1945 után? Legyünk óvatosak annak megállapításában, hogy mi is tör­tént. Az nem is kérdéses, hogy a Szovjetunió és a bevonuló Vörös Hadsereg hat olyan államban segítette hatalomra a kommunista pártokat, ahol máskülönben sem választások, sem felkelés által nem kerülhettek volna ilyen helyzetbe. (A hat ország természetesen Lengyelország, Bulgária, Romá­nia, Magyarország, Csehszlovákia és az NDK.)

Úgy gondolom, hogy ennek az akciósorozatnak a magya­rázata nagyon is egyszerű, sőt, földhözragadt. Először is a Szovjetunió félt az USA egy esetleges ellene irányuló katonai akciójától és egy német felkeléstől, s meg kívánta erősíteni katonai pozícióit. (Valójában ez az USA stratégiájának teljes félreértésén alapult, de mindazonáltal így hitték.) Másodszor, a Szovjetunió háborús jóvátételeket kívánt – gazdaságilag szüksége is volt ezekre -, és úgy érezte, hogy az egyetlen mód, ahogyan ezeket biztosan megkaphatja, ha maga veszi el. És harmadszor, a Szovjetunió valójában félt az egyes országok hazai kommunista mozgalmainak potenciális erejétől (és ezáltali függetlenségüktől), ezért biztosítani akarta, hogy a kelet-európai pártok szatellitpártok legye­nek.

Természetesen a kommunista pártok ilyen módon való hatalomra juttatása szükségszerűen kiirtotta bármiféle 45 előtt megvolt legitimitásukat. Az egyetlen lehetséges és átme­neti kivétel Csehszlovákiában volt, ahol a kommunista párt­nak volt valamiféle természetes helyi ereje. Az 1948-49-es tisztogatások valójában antinacionalista jellegűek voltak, de nem burzsoánacionalista-ellenesek, hanem kommunistana­cionalista-ellenesek. A tisztogatásokkal felkerült a fügefale­vél. És csak idő kérdése volt, hogy a nacionalista (és ezért szovjetellenes) érzelmek politikailag hatásos formában törhessenek felszínre.

Mindezzel ellentétben a Szovjetunió és a Vörös Hadse­reg semmit sem tudott tenni a Jugoszláviában, Albániában, Kínában hatalomra került kommunista gerilla-mozgalmakkal. És ezért nem véletlen, hogy a háború utáni időszakban mind e három kommunista kormány elég látványos, nyílt törésre vitte a dolgot a Szovjetunióval. Közülük egyik sem volt soha „sza-tellit”-jellegű. És nem lehetett rájuk azt mondani, hogy a szov­jet „birodalom” részei. Rövid időre szövetségesek voltak, de semmi több. Sztálin ezt a kezdetektől fogva megértette. Ezért javasolta a kínai kommunista pártnak – a tanácsot nem vették figyelembe -, hogy egyezzenek ki a Kuomintanggal. Ezért ál­lította le már kezdeteinél a jugoszláv-bolgár föderációt, amit Dimitrov igyekezett előmozdítani. És természetesen ez az az ok, amiért a szovjet csapatok visszavonultak Észak-Iránból 1946-ban, és amiért a Szovjetunió cserbenhagyta a görög kommunista felkelést 1947-ben. Sztálin nem csupán hogy nem támogatta, de kifejezetten ellene volt annak, hogy tőle független hazai, nemzetileg legitim kommunista pár­tok hatalomra kerüljenek.

Biztosak lehetünk abban, hogy a birodalom legalább akkora tehernek bizonyult, mint amennyire előnyt jelen­tett. De nem olyan tehernek, melytől a Szovjetunió könnye­dén megvált volna. 1968 és Csehszlovákia elözönlése után

Brezsnyev-doktrínáról kezdtünk beszélni, értve ezen a szatel­lit-státus változtathatatlanságát. Nem kellett volna ezt inkább Brezsnyev–Johnson-doktrínának neveznünk? Nem adta-e meg Lyndon Johnson Brezsnyevnek a szükséges garanciá­kat? És ha igen, akkor miért? A válasz világosnak tűnik a számomra. Az USA azt akarta, hogy a Szovjetunió továbbra is vállalja (jó és rossz értelemben egyaránt) a birodalom terhe­it, ő maga viszont természetesen nem akarta vállalni sem a káosz kockázatát, sem az eredményes leválasztás elősegíté­sének gazdasági költségeit.

Johnson két évtizeddel késleltette az elkerülhetetlent. George Bush ma azokkal a nehézségekkel gyötrődik, ame­lyeket a bolygórendszer szétbomlásának végülis megindult folyamata okozott.

5

Miért de-sztalinizáció? Ma ez ostoba kérdésnek tűnik. Ki sze­reti a sztálinizmust? Természetesen mindenki meg akarja szüntetni. Emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy nem ré­gebben, mint az 1980-as évek közepén, sok, a szocialista or­szágokon kívüli és azokon belüli elemző úgy gondolta, hogy a desztalinizálás lehetetlen elképzelés. Még olyanok is voltak, akik amellett érveltek, hogy Hruscsov beszéde, és a kínai-szovjet szakadás egyszerűen trükk vagy ámítás volt csupán. 1953-ban, a Sztálin halála utáni hetekben Isaac Deutscher egy könyvet kezdett írni, a „sztálini érával való szakítást” jósol­va. Ahogy az előszóban mondja: „Barátaim, köztük a szovjet ügyek legjobb tanulmányozói, szkeptikusan ingatták a fejü­ket.”² Deutscher prognózisának lényege egy mondatban összefoglalva: „az a gazdasági fejlődés, amely a sztálini idő­szakban végbement, közel hozta az embereket a jólét egy bi­zonyos fokához, amely lehetővé tenné a sztálinizmus szabá­lyos felszámolását, és egy fokozatos demokratikus fejlő­dést”.³

Deutscher alapvíziójának óriási hitele lehetne, de kide­rült, hogy csak részben van igaza. Amit Deutscher megjósolt, az mint hruscsovizmus lépett életbe, és a hruscsovizmus ku­darc volt. Hruscsov nem azért bukott el, mert ingerlékeny ter­mészete volt, hanem azért, mert még ö is mélységesen hitt, és makacsul ragaszkodott ahhoz a fejlődés–fejlesztés-elvűséghez, amely mindig is a szovjet gazdaságpolitika alapja volt. „2000-re eltemetünk benneteket” – mondta az ameri­kaiaknak. Ez ma abszurdnak tűnik. De akkor egyáltalán nem tűnt abszurdnak. És elemeznünk kellene, hogy miért nem. A megjegyzés a kapitalista világgazdaság körülbelül 1948 és 1967 között tartó, hihetetlen mértékű expanziója idején tör­tént. Akkor mindenki „fejlődő” volt. De voltak néhányan, akik jobban csinálták ezt, mint mások. A KGST-országok növeke­dési aránya figyelemreméltó volt. És előre vetítette, hogy a Szovjetunió, ha nem is 2000-re, de egy vagy két évtizeddel később „befoghatja” az USA-t.

Ezek a növekedési arányok ráadásul nemcsak a cent­rum országokhoz viszonyítva voltak magasak, de különösen jónak tűntek a harmadik világ országaival összevetve. Persze Japán is jelentős növekedési arányt ért el, de erre az 50-es években csak kevesen figyeltek. A szovjet fejlődéselvűség így nemcsak az uralmon lévő kommunista pártok számára volt büszkeség forrása, de bizonyító érveket szolgáltatott a harmadik világ nemzeti felszabadító mozgalmai számára is. Az 1950-es években a Szovjetunióba mint a gazdasági fej­lődés modelljébe vetett hit széleskörűen elterjedt. Jóllehet persze sohasem vált univerzálissá. És – különösen a harma­dik világban, de nem kizárólag ott – a leninizmus hatékony­sága volt a magyarázat erre a sikerre. Inkább leninizmust mondok, mint marxizmus-leninizmust, mivel részben célsze­rűségből, részben kulturális ellenállás miatt sok harmadik vi­lágbeli mozgalom szívesebben importálta a leninizmust (különösen a pártszerkezetet és az állami tervezést) a marxizmus (különösen a belső osztályharc koncepciója és az Európa-centrizmus) importálása nélkül.

Hruscsov nem újult meg: fejlődéselvű maradt. Gyakorla­tilag továbbvitte Lenin és Sztálin örökségét. Az ő újítása a szovjet rendszer azon kádereinek az érdekképviseleté­ben állt, akik két dolgot akartak: a hatalom terrorja elleni biztosítékokat és a fogyasztói jelleg növekedését. Hrus­csov naivitása végül is az volt, hogy úgy vélte, kontrollálni lehet a gyeplő lazításának folyamatát a politikai alapstruktúra re­formja nélkül. A hruscsovizmus épp annyira a Szovjetunió szociológiai átalakulásának lényegi alábecsülését jelentette, mint amennyire a modern világrendszer működésének a félre­értelmezését.

A hruscsovizmus egyfajta, a szovjet retorikába vetette hi­tet testesít meg, egy olyan hibát, amit Sztálin igazán sohasem követettel.

A rangidős káderek, akik akarták azt, amit Hruscsov megkísérelt, megrémültek, mihelyt látták, hogy milyen szelle­met ereszthetnek ki a palackból. A brezsnyevizmus kísérletet – jóllehet tudjuk, hogy hiábavaló kísérletet – tett arra, hogy e szellemet visszatessékelje a palackba. Két tényező volt, amit Hruscsov nem vett figyelembe: az urbanizációnak, a szovjet munkaerő átalakulásának mértéke, illetve a kapi­talista világgazdaság ciklikus természete.

Amikor Hruscsov lehetőségeket nyitott a Szovjetunióban (s hasonlóképpen a KGST-országokban is) némi politikai libe­ralizációra és a fogyasztói jelleg erősítésére, mérhetetlenül alábecsülte az igényeket. Régóta közhely a szociológiai elem­zésben, hogy könnyebb egy államhatalom számára a totális elnyomás megvalósítása, mint kicsiny, de inadekvát mozgás­teret nyitni a politikai és kulturális pluralizmus számára. A meg­nyitott kicsi rés megnöveli az étvágyat, anélkül, hogy kie­légítené azt, és ezzel még jobban felbátorítja az igénye­ket. Hogy mennyi tér szükséges a politikai nyugalom visszaté­réséhez, ezt nehéz felbecsülni, de az biztos, hogy Hruscsov túl keveset ajánlott fel. A brezsnyevi megoldás egyértelműen az ellenkező irányban mozdult el, anélkül, hogy közvetlenül az életet fenyegető terrort vezetett volna be (ami visszavetette volna a vezető kádereket a félelem légkörébe). Egy ilyen visszaforduló politika működni tud egy ideig (mint ahogy műkö­dött is Brezsnyev alatt, mind a Szovjetunióban, mind Kelet-Európában).

De Hruscsov még nagyobb hibája volt, hogy nem volt tisztában azzal, hogyan is működik valójában a kapitalista vi­lággazdaság. A kedvező benyomást keltő növekedési ráták a Szovjetunióban elsősorban egy magas munkaintenzitású, ex­tenzív növekedés elégtelen bázisára voltak alapozva. Egy da­rabig, amíg a világgazdaság terjeszkedőben volt, ez a GNP, sőt az egy főre jutó GNP növekedését eredményezhette. De a módszer elégtelensége következtében elértek egy csúcshoz, amelyen a fejlődés nem lendült túl, az életszínvonal növeke­dése pedig rendre elmaradt a centrum-övezeteknek ugyanab­ban az időszakban elért fejlődésétől. Sőt, talán a legperiférikusabb övezetekétől is. Előbb vagy utóbb a szocialista gaz­daságok eljutottak oda, hogy nem tudták többé kielégí­teni az emberek egyre szélesebb rétegeinek előbbre jutási elvárásait, akik pedig eléggé jól voltak informálva ahhoz, hogy tisztában legyenek minden elmaradásukkal. Termé­szetesen mindez kevésbé volt súlyos olyan hatékonyabb gaz­daságokban, mint az NDK-é, Csehszlovákiáé, de még ott is csak idő kérdése volt, hogy a többletek elégtelenségének érzékelése politikailag reális követelményekkel találkozzék.

Amikor a világgazdaságban recesszió következett be, a szocialista országok gazdasági folyamatai nem is különböz­tek annyira a harmadik világéitól. Az 1970-es években néhány ország hasznot húzott az olajbevételekből, és köztük volt a Szovjetunió is. A nyugati pénzügyi intézmények kölcsönö­ket kényszerítettek mindezekre az országokra, hogy fenntartsák a tényleges kereslet világát, és nem kevés szocialista ország került az egy főre jutó adósságállo­mány szerint leginkább eladósodott országok közé. Hogy aztán a 80-as években az adósságszolgálat teljesítésének teljes képtelenségétől szenvedjenek, és még kevésbé gon­dolhassanak arra, hogy vissza is fizetik a kölcsönöket. (Vagy ha visszafizeti valaki, akkor ez csak olyan hihetetlen emberi és társadalmi áron lehetséges, mint amilyennek Románia tette ki magát.) És a szocialista országok – nem kevésbé, mint a har­madik világ országai – hatalmas nehézségekkel találták szemben magukat, hogy el tudják adni termékeiket a világpia­con, hogy – divatos zsargonnal élve – kompetitívek legyenek, így a szocialista országok – nem kevésbé, mint a harmadik vi­lág országai – inflációs nyomástól és az életszínvonal romlásá­tól szenvedtek. A harmadik világ országainak többségéhez hasonlóan a szocialista országok is menedéket kezdtek keresni (és kényszerítve voltak arra, hogy ebben keresse­nek menedéket) piacuk liberalizálásában. És a harmadik világ országainak többségéhez hasonlóan a szocialista or­szágok fokozódó nyitása a piac felé legjobb esetben is csak egy parányit enyhítette gazdasági nehézségeiket.

6

A peresztrojkát és a glásznosztyot úgy tekinthetjük, mint konjunkturális választ egy általános dilemmára, és valóban én is pontosan ezen a módon írtam le. Pedig több annál. A leniniz­mushoz való visszatérés leple alatt valójában az elitek kísér­lete ez az átcsoportosításra, a (marxizmus-)leninizmusnak mint ideológiának és stratégiának világméretű összeomlása nyomán. Ennek folyamán a Szovjetunió végre dekolonializál (és nem csak a szocialista táboron, hanem saját határain be­lül is).

Mindenki Gorbacsov dilemmájáról beszél: a peresztrojka dilemmájáról, mivel az még mindig nem működik; a glasz­noszty dilemmájáról, mivel az még nem haladt annyira előre, hogy az emberek többségét kielégítse, de eléggé előrehaladt ahhoz, hogy jelentős belső zavart és nyugtalanságot eredmé­nyezzen. Es végül itt van a De Gaulle módjára kikényszerített dekolonializáció dilemmája, egy olyan kedvező világgazda­sági légkör nélkül, amilyenből De Gaulle annak idején hasznot húzott. Mindez igaz, de nézetem szerint másodla­gos. Gorbacsov fő dilemmája az, hogy nincs alternatív ideológiája és stratégiája, amely helyettesíthetné a ki­ürült marxizmus-leninizmust. Biztos, hogy Gorbacsov ki­váló taktikus. Valóban felszámolta – méghozzá sajátkezűén számolta fel – a hidegháborút, és ezáltal többet tett a világfej­lődésnek (és a Szovjetunió pozitív irányú fejlődésének) bizto­sításáért, mint bármely más kortárs vezető. De végül is mi tör­tént a szocialista kísérlettel?

Én azt hiszem, hogy végre fel kell becsülnünk a marxiz­mus-leninizmus égisze alatt történt szocialista kísérleteket, és úgy kell tekinteni őket, mint történelmileg érthető, de átme­neti jelenségeket a modern világrendszer történeti fejlődésé­ben. Nem arról van szó, hogy kudarcot vallottak. A kudarc ter­mészetesen feltételezi, hogy léteztek elfogadható történelmi alternatívák. Én azt hiszem, hogy a szociáldemokráciának (amely felemelkedett a nyugati világban), a marxizmus-leni­nizmusnak (legalább is a Szovjetunióban és Kínában) és a nemzeti felszabadítási mozgalmaknak (amelyek a harma­dik világban jutottak hatalomra) nem voltak ilyen plauzibilis alternatívái. Ez az egész folyamat körülbelül egy évszázadot fog át, 1870-től, amikor ezek a mozgalmak valójában megszü­lettek, 1968-ig, amit én szimbolikus fordulópontnak tekintek ezeknek a mozgalmaknak a történetében.⁴

A háromféle mozgalom ténylegesen inkább egyetlen stratégia három variációját képviselte: az államhatalom megragadását egy párt által, amely a népakarat megteste­sítőjének szerepében lép fel, és amely az államhatalmat az ország „fejlesztésére” használja. Ez a stratégia végül is működésképtelennek bizonyult, ám ezt nem lehetett érzékelni 1870-ben, de még 1945-ben sem. Nem lehet hibáztatni eze­ket a mozgalmakat azért, hogy koruk történelmi korlátainak termékei. De mi most egy más légkörben élünk. René Dumont azt mondta: „finis les lendemains qui chantent” [vége az éneklő holnapoknak].⁵ Én magam nem hiszem, hogy az utópi­ának vége. Éppen ellenkezőleg. Talán éppen most van mó­dunk „utópikus utópiákat” kigondolni.⁶

A szocializmus létrejötte a világon, ha be kell követ­keznie, akkor még előttünk van. Mint szabad választás, de aligha mint kényszerű bizonyosság. Az úgynevezett reálisan létező szocialista kísérletek nagyobbrészt a negatív példák­kal okíthatnak bennünket, s kisebb részben pozitív példáikkal. Jó lesz megjegyezni, hogy a marxizmus-leninizmus a való­ságban végül inkább a nemzeti fejlődés ideológiájaként működött, mintsem a szocialista rendszer ideológiája­ként. A nemzeti fejlődés mindazonáltal lényegében illuzórikus koncepció a kapitalista világgazdaság keretei között.⁷ Egy soha el nem érhető – s még részlegesen sem elérhető – cél a legtöbb ország számára. Annak, hogy mára a marxizmus-le­ninizmus mint ideológia kihunyóban van, az az oka, hogy va­lamennyi fejlődéselvű ideológia a végét járja.

A marxizmus azonban nem a „nemzeti” fejlődés ideológiá­jaként indult, és nincs arra ítélve, hogy csak ebben a leszűkí­tett formájában értelmezzük. Marxnak más lehetséges olva­satai is vannak. És az elkövetkezendő évtizedekben lehet, sőt, valószínűleg lesz is olyan újabb gondolkodás és gyakor­lat, amely lehetővé teszi számunkra, hogy új ideológiai kon­szenzushoz érkezzünk el, egy új tudományos episztemológiához, új történelemfelfogáshoz, amely magába fogja foglalni Marx alapvető intuícióit és értékeit, és marxista módon túllép azokon egy új felemelkedéshez [Aufhebung], és amely lehe­tővé teszi egy demokratikusabb, egyenlőségelvűbb világ lét­rehozását.

(Ford.: Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor)

A szerző e tanulmányát első közlésre az Eszmélet számára ajánlotta fel. (A szerk.)

Jegyzetek

1 Edward Hallett Carr: The Soviet Impact on the Western World. New York, Mac Millan, 1947 p. 105.

2 Isaac Deutscher: Russia, What Next? New York, Oxford University Press, 1953 p. v.

3 Uo. p. 221.

4 Lásd 1968, Revolution in the World-System: Theses and Queries című előszómat a Theory and Society című könyvben.

5 Paris, Seeir, 1983.

6 Korábban tárgyaltam a marxizmus és az utópiák viszonyát Marxism as Utopia: Evolving Ideologies című munkámban, in: American Jour­nal of Sociology XCI, 6, May 1986, 1295-1308. Ebben a cikkben a következőképpen érveltem; Az utópiák mindig ideologikusak. Itt Engelsnek (és Marxnak) igaza volt, feltéve, ha valaki emlékszik arra is, hogy nem volt igazuk az implicit utópiában, amely azt a következte­tést rejti magában, hogy valaha vége lehet a történelemnek, és létre­jön egy világ, amelyben többé nincsenek ideológiák. Ha mi fejlődést csinálunk, úgy tűnik, nemcsak hogy az ellentmondást kell elfogad­nunk a társadalmi valóság megoldásának kulcsaként, hanem el kell fogadnunk az ellentmondás tartós elkerülhetetlenségét is, s ez olyan lehetőség, amely ellentétes az ortodox marxizmussal. Az el­lentmondás az emberi állapot. A mi utópiánknak nem minden ellentmondás megszüntetésére kell törekednie, hanem a mate­riális egyenlőtlenség vulgáris, brutális, szükségtelen következ­ményeinek kiirtására. Újabban ez tűnik számomra egy lényege szerint egészében teljesíthető célnak. (p. 1307)

7 Ezt a Development: Lodestar or Illusion? című írás néhány részleté­ben fejtem ki. Economic and Politican Weekly, XXIII, 39, szept. 24, 1988, pp. 2017-2023.

Tartalomjegyzék

1. Szabó András György : Marx és az államszocializmus – Louis Blanc-Rodbertus-Lassalle-Hyndman
2. Krausz Tamás : A mensevikek és a szocializmus – dokumentumok tükrében
3. Urban Herlitz : A társadalomfejlődés tendenciái és a szocializmus
4. Szigeti Péter : Kapitalizmus – késő kapitalizmus (egy elemzés tapasztalatai)
5. A mensevik párt tézisei (1920. április 10.)
6. Porosz Tibor : Tézisek a sztálinizmusról
7. Slemmer László : A humánus tőke kora?
8. Tütő László : Szolgáló állam és „szabadon lebegő” kormányzat – Tézisek a modern kapitalizmus működésének alapszerkezetéről
9. Liberalizmus
10. Munkás
11. Saul Landau : Minden tudásunk urai – Herbert Schiller: A köznyelv korporatív birtoklása című könyvéről
12. alfa : Egy könyv margójára
13. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Hová mégy Kelet-Európa?

Mi a baj a mai tulajdonnal?

A reformerők között – úgy tűnik – egyetértés van abban, hogy ma vegyes gazdaságra, piacra és olyan államra van szükség, amely kezelni tudja a piac kárvallottjait. Korántsem értenek azonban egyet abban a tekintetben, hogy mit is jelentenek mindezek, hogy mit kellene leépíteni, és mi az, amivel konkré­tan helyettesíteni lehetne a leépítendőt. A vitázok attól függő­en, hogy hová szeretnének eljutni, különböző megközelítés­ből tárják fel diagnózisaikban a meghaladni kívánt struktúra egyes oldalait:

A vitázók nem fukarkodnak egymás minősítésével sem: fisko-monetárís diktatúraként nevezik meg az adósságcsapdát leí­rók az egyik pólust, míg azok populista demagógiaként minő­sítik a szociális érzékenységet a másik póluson.

Máig érvényes tulajdoni struktúráinkról valójában joggal mondható el mindkét vád, vagyis, hogy ezek se nem hatéko­nyak, se nem szociálisak. Azonban reformunk lehetetlenül el, ha ez a két pólus marad a vitában: egyoldalúságaik egymás erejét oltják ki akkor, amikor éppen összefogásra, a reform­erők egységére lenne szükség!

Melyik tulajdon van válságban?

Az általam „politikai ipari műveknek" nevezett intézmény­rendszerben működtetett politikai tulajdonfajta, amely nálunk eddig uralkodott, gazdaságilag nem hatékony és nem is szoci­ális. Ennek alapvető oka az, hogy e „politikai ipari művekben" nem gazdasági tulajdon, hanem „elpolitikaiasított" tulajdon van jelen. (Az elpolitikaiasítás folyamata nem azonos a polito­lógiában átpolitizáltságnak nevezett jelenséggel. Ez utóbbin azt szokták érteni, hogy a gazdaság gazdaságszerűen műkö­dik, de működési céljait a politika, a hatalom jelöli ki. És mivel a „politikai ipari művek" általában veszteségtermelő üzemek – úgy látszik, a baj az, hogy a politika rosszul jelöli ki a célokat. Ezenfelül ez a forma, minthogy nem gazdasági érték, nem profitcélok vezérlik működését, nem képes elegendő rugal­massággal alkalmazkodni sem a világpiac, sem a belső fo­gyasztás igényeihez.) Véleményem szerint azonban nem csak erről van szó.

A tulajdon elpolitikaiasítása azt jelenti, hogy a „politikai ipari művekben" a termelési eszköz a működését meghatá­rozó célok szerint döntően nem gazdasági jószágokat állít elő, hanem politikai javakat – identitásjavakat és engedelmes­séget; a termelési eszköz nálunk tehát politikai és nem gazda­sági tulajdonban van. Ez a politikai tulajdon, annak ellenére, hogy az ellenkezőjét hirdeti magáról, magántulajdon, mégpe­dig kettős értelemben is: a termelési eszköz magántulajdono­sai mellett a munkaerő-magántulajdonosok, azaz a termelési eszközeiktől elválasztott bérmunkások is jelen vannak benne. A termelési eszközök magántulajdonosai (legalábbis döntő elemüknek, a rendelkezésnek a tulajdonosai) pedig valójában nem is a „politikai ipari művekben" találhatók, ők a pártbizott­ságokon helyezkedtek el (újabban a pénzintézetekben, „va­gyonkezelőségekben" rendezkedtek be), a termelési eszkö­zök politikai magántulajdonosaiként egy politikai komisszár­osztály lényegi magvát alkotva. Ily módon tehát a „politikai ipari műveknek" megnevezhető magántulajdonosai vannak. Ebben a társadalomban továbbá nem létezik a gazdasági csőd, mivelhogy a termelés irányítóitól elsősorban politi­kai teljesítményt várnak: az identitás bővített újratermelé­sét, bármi áron. Szó szerint bármi áron. A politikai komisszár­osztályból ezért még törvényszegés esetén is csak az osz­tályos társak beleegyezésével lehetett a közelmúltig kikerülni. Itt csak a politikai csőd – a kiválasztottság kollektív visszavo­nása – révén lehetett megbukni. Az irányító egyénnek a „poli­tikai ipari művekben" sehol sem szakmai vezetőként, hanem a politikai uralmi szakszerűség hordozójaként, a politikai ma­gántulajdon rendelkezőjeként kellett jelen lennie, és a politikai tulajdont politikai szakszerűséggel, azaz a politikai racionali­tás elvei szerint kellett működtetnie. Azaz a „politikai ipari művekben" is racionalitás, csak nem gazdasági, hanem politikai racionalitás révén folyt a működés. Ez azonban éppen elég ahhoz, hogy a gazdasági hatékonyság elma­radjon.

A politikai tőketulajdon, lévén ez is magántulajdon, ugyanakkor nem működtethető szociálisan. Ennek csak külső megjelenése a népjóléti-szociálpolitikai kormányzat megszüntetése, illetve maradékba szorítása. Lényegét az alávetett társadalmi valóságok belső gyarmatosítása alkotja. E társadalom torz modernizációs stratégiájának és fenn­tartásának árát az alávetett, belső gyarmati sorba süllyesztett résztársadalmak fizették meg – az idősek, a fiata­lok, a nagycsaládosok, a cigányok, a betegek, a kistelepülé­sek stb. társadalmai. Példája ennek a belső, nagyvállalati tő­kekivitel nem iparosított térségeinkbe, ahol az ún. vidék olcsó munkaerejéből, a másodlagos redisztribúció révén koloniális extraprofitra tettek szert, és ezáltal hosszabbították meg éle­tüket a központnak nevezett és egyébként veszteséges „poli­tikai ipari művek".

Hol tart a tulajdonpluralitás ma?

A pártpolitikai magántulajdon tehát gazdaságilag se nem ha­tékony, se nem szociális – mégis uralkodó helyzetű tulajdon­fajta ma Magyarországon.

Vannak azonban más tulajdonformák is. Elszemélytelenített kollektív magántulajdon – ennek persze semmi köze a közösségihez – a mi körülményeink között az állami magántu­lajdon, ahol mindenki egyszerre munkás, bérmunkás, és a másik oldalon a kollektív tőke személytelen tulajdonosaként elvben tőkés is. Mivel azonban a kollektív tőkét is működtetni kell; erre hivatkozva sajátítja ki azt egy másik, készülődő új osztály. Az állami kollektív tőketulajdon a pártpolitikai magán­tulajdontól eltérően kezdettől fogva gazdasági jelleggel is mű­ködött, a kádári puha diktatúra húsz évében pedig egyre in­kább a – szimulált – piac viszonyaihoz igyekezett alkalmaz­kodni.

A szövetkezeti szektorban, ha a munkamegosztás he­lyett a tulajdon felől közelítünk hozzá, megkülönböztethető a kolhoz típusú tulajdon: a politikai agrárüzem, a termelési eszköz magántulajdonán épülő értékesítési, illetve a fogyasztási szö­vetkezet. A hivatalos gazdaságban jelen van a kisárutermelő magántulajdon és a tőkés vállalkozás tőkés magántulajdona is. A második gazdaságban a termelési eszköz és az anyag is állami tulajdonú; e mellett a munkaerő hozott létre magántulaj­donon alapuló munkaerőpiacot.

Működik gazdaságunkban, többféle alakban a valódi közösségi tulajdon is. Erről azonban egyik irányzat sem szól igazán, holott főként ezt a tulajdonformát gyarmatosítják. Csak néhány formáját említve:

A családközösségi tulajdonról külön is szólunk, de nem konzervativizmusból, hanem gazdasági teljesítménye alap­ján. A család – az iskola mellett – a szubjektumtermelés, a ké­pesség- és készségtermelés alapintézménye. Az első ipari forradalomból nálunk maradt gazdasági szemlélet ellenére is ez gazdaságos „üzem", annak ellenére, hogy a monetárisok a „politikai ipari művekkel" együtt csak kifosztásukkor vesz­nek róla tudomást. A munkaerő megtermelésével és napi kar­bantartásával – társadalom-gazdaságtani értelemben – a nemzeti vagyon egyharmadával gazdálkodnak, termelő be­ruházásaik nagyságrendje pedig megközelíti a vállalatokét.

A közösségi tulajdon egy másik szervezeti alakja a kalá­ka. A kalákában mind a termelési eszköz, mind a felhasznált anyag magántulajdonban van, ám a munkaerő közösségi tu­lajdonként működik. Teljesítményének számbavételéhez elegendő a lakásépítésben betöltött szerepére utalnunk.

Végül megemlítjük a kommunális tulajdont. A köznapi szóhasználatban a kommunális nálunk jószerével szennyvíz­elvezetést, illetve a felszín alá épített lakossági infrastruktúrát jelenti (vagy a pejoratív „hippi-tanyát"). Eredeti jelentésében azonban a helyi közösséget, a lokális autonómiákat jelentet­te. Ezek, főként szavakban ma is léteznek nálunk, a valóság­ban azonban a centralizációnak nevezett folyamatban ezeket az autonómiákat politikailag kisajátították. Ennek politikai összefüggéseiről gyakran hallani, gazdasági, ezen belül tulaj­doni oldalairól jóval ritkábban. Az államigazgatási tulajdonban pedig a helyi közösség fosztatik meg gazdasági alany mivoltá­tól, a kommunális tulajdontól (városok esetében ezt municipális tulajdonként is szokták emlegetni). A helyi közösségtől el­vett tulajdonnal aztán a „szakigazgatási szervek" rendelkez­nek: államigazgatási tulajdonként. Ritkán mégis feltámad a helyi közösség, és ekkor „népképviseleti, önkormányzati szerve", a tanács választott grémiuma visszaveszi tulajdonosi funkcióját. (Ilyenkor például, lokális tulajdonát működtetve, művelődési ház formájú emlékmű helyett közhasznú óvodát épít.)

A közösségi tulajdon különböző alakzatairól azért is kel­lett ilyen részletességgel szólnunk, mert mostoha körülmé­nyeik ellenére ezek is részesei annak, hogy válsága ellenére sem roppant össze a makrogazdaság; a mikrogazdaság ezen pótlólagos erőforrásai szolgáltattak energiát a védeke­ző, majd alternatívákat kidolgozó civil társadalom számára.

A mai magyar gazdaság tehát még legegyszerűbb szektorában, az anyagi javakat termelő szektorában is plurális tulajdoni struktúrájú. Ennek következtében nem a tulajdonfajták és a formák pluralitáshiánya az oka gazdasá­gunk erőforrás-felélő működésének, annak, hogy se nem ha­tékony, se nem szociális a tulajdonstruktúránk.

Visszájára forduló gazdasági teljesítményünk okát a tu­lajdon problémája felől közelítve:

A tulajdonreform tartalma

A tulajdonreform – ha ugyan elegendő itt a reform kategóriáját használni – azt jelentheti tehát, hogy olyan tulajdonstruk­túra alakuljon ki, amelyik egyszerre tudja megoldani gaz­dasági konfliktusainkat (gazdasági hatékonyságot bizto­sítva) és szociális konfliktusainkat (a szociális szempon­tok érvényesítése által). Amit reformálnunk kell, tehát nem egy tulajdonfa/fa, hanem a meglévő, de koordinálatlan tulajdonstruktúra.

A tulajdonstruktúra reformja során egyszerre válik szük­ségessé a válságot előidéző tulajdonfajták leépítése, helyet­tesítése más tulajdonfajtákkal, illetve a ma is jól működő tulaj­donfajták megerősítése, végül a plurális tulajdonstruktúra megfelelő koordinációja.

Amit minden körülmények között le kell bontani a tulaj­donreform során, az a „politikai ipari művek" pártpolitikai ma­gántulajdona és a lokális civil társadalmak, illetve a helyi kö­zösségek gazdasági autonómiáját felszámoló államigazga­tási magántulajdon.

A politikai magántulajdon e két alakzata helyén termé­szetesen maradnia kell állami tulajdonnak. Ez az állami tulaj­don azonban azon igények kielégítésében való részvé­telre korlátozandó, amelyeket a többi tulajdonformán alapuló gazdasági tevékenység nem tud kielégíteni. És át is alakítandó; meg kell oldani az államigazgatási tulajdon, azaz egy osztály tulajdona helyett az össztársadalmi műkö­dést, illetve a helyi társadalmak működését garantáló közszol­gáló közigazgatási tulajdonná alakulását. A közigazgatási, közszolgálati működésű korlátozott állami tulajdon mellett a tulajdonreformnak létre kell hoznia „a politikai ipari művek" politikai tulajdona helyén a magán- és a közösségi tulajdon különböző alakzatait. A klasszikus értelemben vett – és orszá­gunkba még bevonandó – nyugati tőke és a hazai pénzvagyonok tőkésítéséből származó tőketípusú magántulajdon mel­lett lehetővé kell tenni a gyárak munkásrészvény-rendszerűvé történő átalakulását is. Ennek az önigazgató típusú mun­kásrészvény-magántulajdonnak a technikai megszerve­zése semmivel sem bonyolultabb, mint az egyéni- vagy részvénytőkés tulajdonba adás. Lehetővé kell tenni ugyan­akkor azt is, hogy az állami tulajdonban maradó termelő­egységeket az ott dolgozó munkások közössége bérbe vegye az államtól, és közösségi tulajdonként birtokolja, illetve működtesse azt. A szövetkezeti tulajdon különböző formái kö­zül a „politikai ipari művek" szövetkezeti területre átültetése­ként működő kolhoz-típusú politikai agrárüzemeket is le kell bontani. Itt az állami gazdaságok esetében ügyelni kell arra, hogy a nagyüzemi termelés előnyeit megőrizve, társadalma­sítsuk a tulajdonviszonyokat, de a nagyüzem előnyeit ne szüntessük meg.

A „politikai ipari művek", a politikai agrárüzemek és az ál­lamigazgatási magántulajdon homogén politikai magántulaj­dona helyén kialakuló plurális tulajdonviszonyok létrejötte esetén is kiemelt figyelmet kell fordítanunk a ma működő, létező közösségi tulajdon különböző alakzataira. Ezek ma is hatékonyan, illetve szociálisan működnek, teljesítményüket nem csupán a lebontás-építés átmeneti szakaszában nem nélkülözhetjük, hanem a feltételezhetően elérhető gazda­sági-szociális konszolidáció idején sem. Az embervagyon – mind a személyes, mind a közösségi – termelése és újrater­melése főként e tulajdonfajta keretei között megy végbe és fog végbemenni akkor is. Ezért a jelenlegi közösségi tulajdonfaj­ták – az újonnan alakulókkal együtt – megerősítést igényelnek és érdemelnek.

A szociális tulajdonról

A magántulajdon és a közösségi tulajdon különféle alakzatai a közigazgatási tulajdonnal együtt már képesek – mind az anyagi javak, mind az emberjavak világában – a hatékony mű­ködésre, és a közösségiek szociális természetűek is. Nem tudhatnak azonban megoldani minden, a gazdaság működé­séből eredő szociális konfliktust. Mint korábban már volt róla szó, szociális konfliktusaink kiélezettsége már ma is olyan mértékű, ami spontán kitörésekhez vezethet, vagy ami ennél is tragikusabb: tömegesen juttathatja állampolgárainkat az elnyomorodás azon szakaszába, amikor leszakadásuk visszafordíthatatlanná válik. A magunk részéről értékren­dünk alapján sem fogadhatunk el egy ilyen következmé­nyekkel járó átalakulást. Még akkor sem, ha ez sokak gyorsabb felemelkedését nehezíti meg. De tömeges mé­retű elnyomorodás és munkanélküliség az átmenet – témánk szempontjából a tulajdonreform – idején ugyanolyan szűk lá­tókörű, rövidlátó megoldás lenne, mint az elmúlt 30 év szavak­ban életszínvonal-kiegyenlítő gazdaságpolitikája. A lesza­kadó tömeg későbbi felzárkóztatásának szükségessége ugyanis gazdaságilag prolongálná a visszaesést, az újabb válságot, és ebből a körből szinte lehetetlen kikeveredni.

Szükség van tehát a társadalmi egyensúlyt biztosító me­chanizmusok belépésére. A társadalombiztosítás újraterme­lés – érzékeny formája lehetne egy olyan szociális tulajdon, amelynek tulajdonosa a nép valamennyi tagja lenne – társa­dalmi igazgatóságát pedig a különböző szociális érdekcso­portok: fiatalok, középkorúak, időskorúak, nagycsaládosok, magányosok stb. képviselői alkotnák. A szociális tulajdon tár­sadalombiztosítási szociális önkormányzatként működhetne.

(Sarkantyú Mihály fotóesszéje)

A tulajdonformák szociális verseny-esélyegyenlősége

A közigazgatási tulajdon, a magántulajdon egyéni és rész­vényformái, a szociális tulajdon és a közösségi tulajdon külön­böző alakzatai hatékony és szociális működést, összessé­gükben hatékony és szociális tulajdonstruktúrát hozhatnak létre. Ma a különböző tulajdonformák egyenlőtlenül kap­nak helyet a nyilvánosságban és már elkészült törvénye­inkben egyaránt. A megváltást a magántulajdontól reméli mindkettő. A magántulajdon jelentőségét hangsúlyozva hív­juk fel a figyelmet arra, hogy önmagában a magántulajdon még sehol sem volt képes felszámolni hatékonyság és szociabilitás konfliktusát. Sőt a legfejlettebb, mintának sokszor idézett államokban is erőteljes korrekcióra volt szükség. A korrekció két irányú, egyfelől az állami tulajdon működésének szocializálása, az elesettek részére szőtt szociálpolitikai vé­dőháló. Másfelől nemcsak a tulajdonműködést szocializálták, hanem a tulajdont magát is. Az Egyesült Államokban például a nyugdíjasok nem csupán választási nagyhatalomként tar­tatnak számon, hanem a gazdaságnak is tényezői a szociális vállalkozásokat bonyolító nyugdíjintézeteken keresztül. Úgy véljük, hogy a gazdasági előrehaladás és a szociális béke fel­tételeit egyszerre biztosítani kényszerülő korunkban az indu­lásnál esélyegyenlőséget kell biztosítanunk mindegyik felsorolt tulajdonforma számára. És a politikai magántulaj­don lebontásánál rajtunk múlik, hogy a vagyont valóban plurá­lisán szabadítjuk-e fel, azaz indulási esélyegyenlőséget bizto­sítunk-e, vagy egy új-monolitikus helyzetet teremtve, tovább élezzük hatékonyság és szociabilitás konfliktusát.

Az indulási esélyegyenlőségnek semmi köze az egyenlősdi hatékonyságromboló tendenciáihoz. A „politikai ipari műveknél" sem az egyenlősítés, ellenkezőleg: a politikailag szervezett osztálykülönbségek ölték ki a teljesítmény-, pontosabban a gazdasági teljesítmény-motivációt, teret hagyva a mérhetetlenül pazarló politikai tulajdonnak.

Az indulás esélyegyenlőségét a társadalmi értelemben vett hatékonyság és a szociabilitás együttes teljesítésé­ben, azaz a hosszú távú eredményességben való ver­senynek kell követnie.

A gazdaság hosszú távon szociálisan hatékony intézménye: a szociális piac

A piac intézménye – a magántulajdonnal egyetemben – meg­kerülhetetlen realitás. Hogy bekerülhessünk a világpiacra, idehaza is meg kell teremtenünk a piacot, mégpedig a kor­szerű piacot.

Arra persze gondolnunk sem lehet, hogy Magyarorszá­gon ma valódi szabadpiac jöhet létre, ami tulajdonképpen már Nyugaton sem létezik; egyes gazdaságtörténészek még azt is tagadják, hogy valaha is létezett volna „szabadpiac". Külső monopóliumok és hazai monopóliumok lepik el a mi szü­letőben lévő piacainkat is, amelyek a szabadversenyt lehe­tetlenné teszik. Sőt számolnunk kell a világpiac két olyan fejle­ményével, amelyek hatásukat a mi piacunkon is éreztetik.

Az egyik a piacok hierarchiálódása. A szabadversenyes piac előfeltevése a kisegzisztenciák horizontális versengésé­nek előfeltevésén alapul. Már régen a helyi kisegzisztenciák helyi piacainak alapsávja fölé rakódott azonban az uninacionális monopolpiac. Erre a piacra annak megszilárdulása után a helyi kisegzisztenciáknak már alig van belépési esélyük. Az uninacionális monopóliumok a verseny szabadságát az állami beavatkozáshoz képest tehát „alulról" korlátozzák. Az unina­cionális monopolpiac urainak viszont éppoly kevés a belépési esélyük a multinacionális monopóliumok piacára, mint a loká­lis kisegzisztenciáknak az ő szintjükre. (Hacsak nem a multi­nacionális piac hézagaiba lép valaki, mint Finnország.) A há­rom piacszint viszonyát pedig nem az egyenlőség, nem a koo­peráció, hanem a dominancia szervezi. A hierarchiában fel­jebb lévő dominálja a lejjebb lévőt, azaz a piacszintek közti szabad áramlás erősen gátolva van. Mi most egy már hierar­chikusan megszervezett világpiaci térbe lépünk be, annak do­minanciaviszonyait kényszerülünk elfogadni.

A másik fejlemény, amely összefügg a piacok hierar­chikus világpiaci térré szerveződésével, hogy mi az első ipari forradalmat alig meghaladó iparszerkezettel érkezünk el a világpiacba lépéshez. Ami azt jelenti, hogy a domináns vi­lágpiaci szinten lévő harmadik generációs ipari struktúra, az információs ipar világa számára szerencsés esetben be­szállítók, rosszabb esetben hulladéktelepük lehetünk. A harmadik ipari forradalom létrehozta struktúra igyekszik meg­szabadulni tőkeigényes, lassú mozgású első, második gene­rációs iparától, és ezért ezeket kitelepíti a szubdomináns vagy csak egyszerűen alávetett piacokra. Ugyanígy igyekszik meg­szabadulni pl. környezetszennyező vegyiparától is, amelynek végtermékeire azonban szüksége van. A hierarchikusan szer­vezett világpiacnak beszállítói vagy lerakodói státusú résztve­vőiként hatékonysági esélyeink, legalábbis világpiaci mérték­kel mérve gyengék: Európa tegnapelőttjével környékezzük meg a világ holnapját. Amit kaphatunk: Európa tegnapja. (Számunkra persze ez is előrelépést hozhat a hatékonyság tekintetében.)

A piacra tehát az előrelépéshez szükségünk van, és ha akarnánk se kerülhetjük el. Ámde milyen szociális esélyeket ígér számunkra korlátozott hatékonyságunk a világpiacon?

Európa tegnap a szociális piacnál tartott. A szociális pia­cot ma az NSZK-ban például úgy tartják számon még a nagy­tőke pártjai is, mint egy „olyan gazdasági rendet, amelynek nincsen alternatívája". Sajnálatos, hogy az Európához való felzárkózásként nálunk mégis szinte kizárólag csak a szabad-versenyes piacról lehet hallani. Nem indok erre az sem, hogy nálunk most indul a piac, még nincsen nagytőke, ezért az „eredeti tőkefelhalmozás" adekvát intézményét, a szabadpia­cot kell létrehoznunk. Legfőképpen azért nem, mert nálunk már most jelen vannak a magánpiaci monopóliumok. Emellett pedig a részvénytársaság viszonylag kis tőke számára biz­tosítja az ellenőrzést nagy részvénytőke fölött. A szociális piac kialakítása azonban kultúrát feltételez, közgazdaságit és politikait egyaránt. Leszámolást a lumpen-burzsoá attitű­dökkel, a bármi áron való gyors gazdagodással, az agresszív piaci manőverezéssel stb. A szociális piac kulturális és társadalompolitikai normája, hogy a szociális biztonság, mindenki szociális biztonsága, nem költség, hanem a hosszú távú kiegyensúlyozott működés előfeltétele. A szociális piac nem a versenyszabályok, a hatékonysági köve­telmények feladását jelenti jótékonysági célból, hanem a szo­ciális szempont beépítését a hatékonysági rendbe. Ez a kompromisszum az ún. „fisko-monetárisoknak" túlságosan sok engedményt, a másik oldalnak viszont túlságosan kevés szocializmust jelent. Tudomásul kell venni azonban, hogy a hatékonyság túlerőltetése éppolyan veszélyes, mint elhanya­golása: szociális robbanáshoz vezethet. A keveslőknek pedig tudomásul kell venniök, hogy a politikai tulajdon erőforrásfel­élő működésének az ára – és csak legjobb esetben fizetendő ára – a szociális piac. (Ennél súlyosabb árat is fizettethetné­nek vele.)

A szociális piacon nem szűnik meg a verseny, sőt minden téren jogaiba van helyezve. De figyelembe kell venni, hogy a verseny a hierarchikus piac különböző szintjein folyik. Ez egy­felől azt jelenti, hogy mivel az új technikai generációk biztosít­ják a domináns piacszintet, a nagytőke egyre feljebb húzódik a piacon. Új igényeket elégít ki, és magasabb technikai szín­vonalon. Felhúzódása a szubdomináns piaci szinteken tőke­hiányt eredményez, aminek következtében hagyományos igények kielégítetlenül maradnak, túlkereslet jelenik meg. Piaci vállalkozó nem lévén, vagy helyi munkával pótolják, vagy ha erre nincs lehetőség: elsorvad az igény. Elsorvadása nyomán azonban feszültségek keletkeznek, ami viszont belül­ről rombolja a struktúrát.

Ma Magyarországon vészes tőkehiány van. A tőkemoz­gás felszabadítása nyomán tömeges igénysorvadás állna elő, amit nem engedhetünk meg. Elsősorban – mint szó volt róla – azért, mert a szociális tűréshatár már olyan közel van, hogy a szociális béke nem kockáztatható újabb feszültségek­kel. A szociális és a közösségi tulajdon valójában kétsze­resen is feszültségoldó hatású lenne. Egyfelől tulajdono­saiknak vállalkozási, alkalmazottainak munkalehetősé­get adnának. Másfelől ellátatlan igények teljesülhetnek általuk. Például megoldhatóvá válna a non-profit elvű humán szolgáltatói rendszer kiépítése. Ehhez persze újfent gazda­sági, piaci kultúra kell. Annak belátása, hogy a szociális béké­nek ára van, amit megfizetni önvédelem. Így az újgazdagok és újszegények halászni tanító alkuja jöhetne létre. Ennek nem elhanyagolható hozadéka lenne a társadalom morális készenléteinek, humanizáltsági szintjének emelkedése.

A szociális tulajdon politizációja: a szociális érdekképviseleti reform

Ahhoz, hogy a szociális tulajdon fennmaradhasson és műkö­dőképes lehessen, a szociális piacon való sikerei mellett politizálódnia is kell.

A magántulajdon politizációjának intézményeit, a párto­kat már beemeltük reformterveink közé. A termelőeszközök magántulajdonosai és az ő világlátásukkal szimpatizálók al­kotják az ún. polgári pártokat, illetve a különböző kamarákat.

A munkaerő-magántulajdon politizációja is két szinten megy végbe: az egyszerű egyéni munkaerő-magántulajdon a szakszervezetekben szerveződik érdekszervezetté. Az egyéni érdekek között a szolidaritás épít hidakat. A munka­erő-magántulajdon osztályérdekű politizációja a munkáspárt. A pártok, illetve a kamara és a szakszervezet a tőkeviszony két oldalának politizációja.        .

A civil társadalom azonban nem erőltethető be teljes egé­szében a tőkeviszonyba. A munka világán kívüli civil társa­dalmi érdekek politizációját nevezzük szociális érdekképvise­letnek. Ahhoz, hogy a szociális érdekek érvényesülhessenek, intézményes képviseletet kell kialakítani számukra. Ezeket az érdekeket – családok, nők, ifjak, gyermekek, idősek stb. érde­kei – két oldalról veszélyeztetik a magánérdekek. Egyfelől a gazdaságban, másfelől a hatalom oldaláról. Ahhoz, hogy a szociális érdekek érvényesíthetők legyenek, azokat jog­ként is és szervezeti alakban is intézményesíteni kell: szükség van a szociális érdekképviselet jogilag rögzített reformjára. A párttörvény mellett törvényt kell alkotni a szo­ciális érdekképviseletről is. A szociális érdekképviseletben te­hát a civil szervezeteknek és – a politikai tehertételtől megsza­badított – szakszervezeteknek együtt kellene részt venniök.

A szociális érdekképviseleten túlmutat a közösségi tulaj­don politizációja. A közösségi tulajdon adekvát politizációja az önkormányzat. A szakmai, a szociális és a lokális ön­kormányzatok jogi intézményei léteznek. Az egyesületi, illetve a tanácstörvény szól róluk. Érvényesülésük azonban eddig erősen korlátozott volt. A tulajdoni, illetve a vele összehangolt képviseleti reform együttesen már szavatolhatja működé­süket.

Erős szociális védőháló állampolgári jogon, erős szociális kormányzat

A magán-, szociális, közszolgálati és önkormányzati tulajdon jól koordinált tulajdonstruktúráját létrehozó tulajdonreform, és a vele összehangolt képviseleti és részvételi struktúrát kiala­kító reform – a pártok, a szociális érdekképviseletek, szak­szervezetek és önkormányzatok – együttesen sem tudják szavatolni az állampolgári szociális biztonságot. Ezért szük­ség van az ún. versenyszférán kívüli szociális biztonságot lé­tesítő szociálpolitikai reformra is.

Szociális alkotmány

A tulajdon, a képviselet és a kárpótlás egyes főbb területeit önálló törvénybe kell foglalni. Hogy ez a reform jogilag intézményesedhessék összefüggéseiben is, meg kell jelennie az alkotmányban is. Mai alkotmányunk azonban nincsen elegen­dően alapozva e szempontok megjelenítéséhez. Az emberi és állampolgári jogoknak megfelelően – a múlthoz képest elő­relépve – a személyiség szabadságjogaiból építkezik. Az Al­kotmány szerint a személyiségek közti kapcsolatokat a szoli­daritás szervezi. Ennek alapján azonban csak formális intéz­mények jöhetnek létre, és az Alkotmányban valóban csak ezek vannak megnevezve. Külön passzus rendelkezik pél­dául a házasságkötésről, de már nem esik szó benne a csa­ládról (az olasz alkotmányban például két fejezet foglalkozik a családdal). Az idősek valamiért helyet kapnak a szövegben, a gyermekek és ifjak azonban nem. Összességében az Al­kotmány tervezete mai alakjában nem alkalmas a szociá­lis jogok biztosítására, a közösségi jogok pedig meg sem jelennek benne. Így az Alkotmány nem intézményesíti sem a tulajdonkonfliktusok megoldásának lehetőségét, sem a képviseleti konfliktusok megoldási lehetőségét, összehan­golásuk jogi megfogalmazására pedig kísérletet sem tesz.

Úgy gondoljuk, hogy egy nem formális alkotmánynak a dilemmákra, amelyek nem rövid távon, hanem korszakosán jelen lesznek társadalmunkban, jogi formát kell találnia. Ezt úgy látjuk megvalósíthatónak, hogy a kiindulásul szolgáló szabadságjog hordozójaként a személyiség mellé egyenér­tékűen fel kell vennie a szociális csoportokat és a közös­ségeket is, és a személyiségi szabadságjogok mellett a szociális és közösségi szabadságjogokat is első helyen kell tartalmaznia. Ennek következetes végig vitelével az Al­kotmánynak ezáltal korszakos konfliktusaink kezelésének jogi alapintézményévé, azaz szociális alkotmánnyá kell vál­nia.¹

Szociális jogállam

A demokratikus jogállam programja jól elkülönít a múlttól, amelyben volt alkotmány, jog, de jogállam nem, és így demok­rácia sem. A jövőt tekintve azonban puszta tautológia ez a cél­megnevezés. Vagy van jogállam, és az akkor demokratikus is, vagy nincs jogállam, és akkor demokrácia sincs. Jogállamisá­gunk valóságos tartalmát kifejező minősítő jelzőt azonban kell találnunk.

A szociális alkotmány, szociális és közösségi tulajdon, szociális piac, szociális érdekképviselet jelentősége vélemé­nyünk szerint indokolttá teheti a szociális jogállam megneve­zést, s célkitűzésként a szociális jogállam megalkotását.

A szociális jogállam, lévén, hogy társadalompolitikai re­formkoncepció, túlmegy a tulajdoni reformon. Úgy gondoljuk azonban, hogy a tulajdon nem egyszerű gazdasági kategória, hanem társadalomszervező elv. Társadalomszervező elvként pedig reformja sem pusztán tulajdoni, hanem társadalompoli­tikai reformot igényel: tulajdon, képviselet, struktúra és jog­rend egyenkénti, de összehangolt reformját.

Hatékony és szociális tulajdoni szerkezet létrehozása, szociális piaci viszonyok közti működtetése, szociális érdek­képviseletben történő politizációja és szociális alkotmányban való kodifikációja nyilvánvalóan mindenki részéről kompro­misszum elfogadását jelenti; ám egyszerre ígéri a működőké­pességet, a politikai mellett a szociális kiegyezést, vagyis végső soron minden vitázó fél pozitív igényének teljesülését. És ez sem kevés akkor, amikor a pártszempontoknál nagyobb kérdés: az ország, a nemzet sorsa forog kockán.

Jegyzet

1 Annál inkább felhívhatjuk a figyelmet erre a szükségletre, mert egy nemzetközi grémium éppen egy magyar közösség, az erdélyi magyarság érdekei védelmé­ben most fogalmazza az Egyetemes Emberi Jogok kiegészítéseképpen a kö­zösségi szabadságjogokat. Ha nem akarunk a világ előtt nevetségessé válni saját alkotmányunk megújításakor, legalább ezt figyelembe kellene venni.

Csanádi András: Az alapviszonyok reformja avagy a halfej és az értelmiség

Nemigen szokás meg nem jelent könyvekről recenziót írni. De hát mi­ért is ne lehetne?

Vannak könyvek, melyek megjelenését egy-egy politikai hatalom akadályozza meg, de vannak olyanok is, amelyek saját műfajuk, meg­írásmódjuk miatt nem kapnak nyilvánosságot. Az egyes szakmáknak, a „tudományoknak", a publicisztikának megvannak a maguk hallgató­lagos játék-, és illemszabályai; ha valaki nem ezek rendjében gondol­kodik, nehezen tör át a kiadók, szerkesztőségek kapuján. Vannak ter­jedelmi gátak is: egy nyolcvanoldalas tanulmány például cikknek hosszú. könyvnek rövid, csonkítatlan publikálása szinte reménytelen. (És mit tegyen az, aki mondjuk ezer oldalon tudja kifejezni mondanivaló­ját?) Úgy gondoljuk, ha közölni nem is. ismertetni tudjuk a hozzánk eljutó ilyen „szabálytalan gondolatmenetek" közül azokat, amelyek­ben izgalmas, eredeti kérdésfelvetések, elemzések találhatók. Mert ilyenekből sokkal több van a magyar fejekben és íróasztalokban, mint amennyi bekerül a nyilvánosság világába.

Csanády András tanulmányáról

Csanády András egyébként rövidebb publikációiból ismert képzőművész-filozófus eddig sajnos még csak kéziratban ol­vasható, izgalmas esszésorozatának első darabja „Az alapvi­szonyok reformja, avagy a halfej és az értelmiség „ címet vise­li. Egyik kiindulópontja a jelenben lejátszódó társadalmi fordu­lat, a rekapitalizáció. Csanády azok közé a tőkés társadalom­mal szemben kritikus gondolkodók közé tartozik, akik szá­mára ugyanakkor ez nem „vissza"lépés: a „proletárhatalom" kelet-európai modelljében lehetetlennek ítéli a tőke rendsze­réből való kilépést. Túl azon a közismert tényen, hogy a „pro­letárhatalom" az absztrakt „össznépi" tulajdon bázisán az ap­parátusok uralmát jelentette, a kísérletben Csanády elméleti hibát is lát: „Vezetésünk a proletárhatalmat… próbálta meg a tőke megdöntése nyomán amannak helyébe társadalmi renddé, termelő és gazdálkodó szervezetté kifejteni. Tehát magát az elidegenedett munkát… A tőkétől örökölt, társa­dalmilag megosztott munkának… (azonban) … önmagá­ban nincsen újratermelési szervezete, rendszere, hanem az ő szervezete maga a tőke". A fizikai munka, melyet megfoszta­nak szellemi mozzanatától, önmagában nem tud sem a tulaj­don, sem a hatalom szintjén alternatívát képezni a tőkés rend­szerrel szemben. A Sztálin nevéhez kötött rendszer a fizikai és szellemi munka közelítését a termékennyel ellentétes irányban oldotta meg: a szellemi munkát fokozta le mintegy fi­zikaivá azáltal, hogy a személyes szellemi vállalkozást, cse­lekvést elsorvasztva, a szellemi munkát is a központi akarat­nak való szerszámszerű engedelmesség helyzetébe hozta. A tőke ellenben, miközben a szocializmus fenyegetése ellen vé­dekezve sok tekintetben kiegyezett a munkássággal, s szá­mos szocialista törekvést beemelt saját rendszerébe, egyúttal nagyot lépett előre a szellemi mozzanat kifejlesztésében is. Mindaz, ami a fejlett tőkés centrumokban történt, természete­sen a tőkés rend megerősítését szolgálta, ám egyszersmind a kapitalizmuson túli társadalom elemeinek előretörését is je­lentette (miként minden társadalmi forma utolsó fénykorát az őt követő társadalom elemeire építi – gondoljunk Diocletianus császár bizonyos korai feudális elemeket beépítő Rómá­jára, vagy éppen a városi tőke friss erejéből megerősödő feu­dális abszolutizmusokra). Kelet-Európa „szocializmusai" – mint Csanády megfogalmazza – a tőke ezen önmegújításá­nak eredményeként saját elmulasztott lehetőségeikkel talál­ják magukat szembe, a tőke éppen ezek segítségével kény­szeríti ma őket térdre.

Csanády András a jelenkor legfontosabb folyamataként elemzi a szellemi termelés előtérbe kerülését. „A szellemi ter­melés új történelmi ágazat a társadalom össztevékenységének rendszerén belül. Elemei eddig is léteztek és működtek valahogy a társadalom életében, de nem termelésként meg­szervezve, nem munkaszerűen, nem az anyagi termelés összefüggéseibe illesztve…" A huszadik század egyik leg­jelentősebb fejleménye éppen az, hogy a szellemi munka a termelés meghatározó elemévé vált. A tőkés termelés igen lé­nyeges vonása, hogy a folyamatokat elemeire bontja: törté­nelmének első szakaszában a fizikai munkát különíti el magá­tól, s rendeli részmunkákra, mozzanatokra felbontva maga alá, a huszadik században ugyanezt teszi a szellemi munká­val is. Ezzel rendkívül megnöveli hatékonyságát, s ugyanak­kor nagymértékben korlátozza azáltal, hogy egyetlen cél, a haszontermelés szolgálatába állítja. „Nem táplálja benne, ha­nem visszafojtja, lenyesi róla mindazt, ami a tőke keretein túl­nyúlnék". Ez az alárendelés szellemi függőséget is jelent: „így állhat fenn az a képtelenség, hogy a legfejlettebb tőkés orszá­gok hatalmasra duzzadt értelmiségének nincs saját ideológiája, társadalmi programja. Nem nőtt fel önálló politikai erővé annak ellenére, hogy döntő elemévé vált a társadalom életének." (A recenzens a Zöld-mozgalmakban, békemozgal­makban azért az értelmiség saját ideológiájának legalább csí­ráit hajlamos észrevenni.) Csanády a szellemi termelés kulcs­kategóriájának az információt tekinti, amely ma még teljes mértékben a tőke eszközeként működik, de a kiépülő ún. „in­formációgazdaság" feleslegessé teszi a tőkét. Az információ – ellentétben az egyes tárgyi javakkal – természete szerint mindenkié; mesterséges korlátozással, monopóliummal a többlettermelés szolgálatába állítható, de ez nem tartozik a természetéhez. A szerző számára világos, hogy az informá­ciógazdaságot, a szellemi termelést fel kell szabadítani a tőke hatalma alól. De hogyan? „A munkásosztály – írja – csakis az értelmiség közvetítésével érheti el a tőke feletti győzelmét és megszabadulását. Az értelmiség viszont nem tud máshogyan elkülönülni a tőkétől, csakis a munkások osztályuralmára tá­maszkodva. Ez az osztályuralom azonban nem lehet öncélú, nem irányulhat saját hatalma és egzisztenciája egyszerű fenntartására és újratermelésére, hanem csakis meghaladá­sára. A szellemi termelés általánossá és uralkodóvá kifejlesz­tésére, az értelmiségi életforma egyetemessé tételére." És itt jut el Csanády e számunk témájához, a tulajdon kérdéséhez. A tőkés tulajdonnal és az absztrakt állami tulajdonnal szem­ben ő is önigazgatásban gondolkozik, de a munkás-önigazga­tási elképzelések híveit arra figyelmezteti: „Nincs üdvösség – azaz önrendelkezés – a szellemi tevékenység visszavéte­lén alul. Az intenzív felhalmozás keretei között az önrendel­kezés az alkotói teljesítményen kell nyugodjék . . . Ennek foly­tán az alkotóképességeket kell kifejleszteni a társadalom­ban . . . Ameddig erre való képességük terjed, annyi a valósá­gos lehetőségük az önigazgatásra."

Mindez persze csak absztrakt, elméleti következtetés: a társadalmi folyamatok logikai optimumának feltételezése.

Ami a mai Magyarország politikai lehetőségeit illeti ezzel a hi­potetikus jövővel kapcsolatban, erről Csanády megállapítja: „a kimenetel még bizonytalan, mert nem jött létre eleddig olyan tömör és egyértelmű csoportja a társadalomnak, mely ebbeli érdekeltségét felismerte volna és tudatosan követné. A történelmi előzmények folytán maga az alkotó értelmiség sem, mert ennek kiábrándult öntudata megrekedt a minden­napiságban. Jövőt csak a múltban, az ott megszakadt »legiti­mációkban« képes keresni egyelőre. Nemzeti egységben, népi érzelemvilágban, és ezek vetületi ellentettjében, a ma­gántulajdonban és individuális önélvezetben – jobb híján. A jövőről, a fejlődés útjáról szóló eszményképe nincs a munkás­osztálynak sem… korábbi eszményeit is a vele azonosuló értelmiség alkotta meg számára. A köztük való szövetséget pedig a munkáshatalmat kisajátító apparátus lerombolta, újjá­épülését sikerrel és következetesen megakadályozta. Eköz­ben a régi eszményeket felélte és súlyosan kompromittálta, újakat viszont képtelen volt alkotni." A rövid recenzió nem ad­hatja vissza az esszé csigavonalú hömpölygését, amely éppen az új eszmények, célok elméleti megalapozását keresi. Alapgondolatát, a tulajdon szellemi termelésen keresztüli tár­sadalmasítását mint új, figyelembeveendő szempontot ez­úton tesszük hozzá a tulajdonelképzelések e számunkban be­mutatott, s később nyilván továbbiakkal bővíthető sorához.