Mi a baj a mai tulajdonnal?

A reformerők között – úgy tűnik – egyetértés van abban, hogy ma vegyes gazdaságra, piacra és olyan államra van szükség, amely kezelni tudja a piac kárvallottjait. Korántsem értenek azonban egyet abban a tekintetben, hogy mit is jelentenek mindezek, hogy mit kellene leépíteni, és mi az, amivel konkré­tan helyettesíteni lehetne a leépítendőt. A vitázok attól függő­en, hogy hová szeretnének eljutni, különböző megközelítés­ből tárják fel diagnózisaikban a meghaladni kívánt struktúra egyes oldalait:

A vitázók nem fukarkodnak egymás minősítésével sem: fisko-monetárís diktatúraként nevezik meg az adósságcsapdát leí­rók az egyik pólust, míg azok populista demagógiaként minő­sítik a szociális érzékenységet a másik póluson.

Máig érvényes tulajdoni struktúráinkról valójában joggal mondható el mindkét vád, vagyis, hogy ezek se nem hatéko­nyak, se nem szociálisak. Azonban reformunk lehetetlenül el, ha ez a két pólus marad a vitában: egyoldalúságaik egymás erejét oltják ki akkor, amikor éppen összefogásra, a reform­erők egységére lenne szükség!

Melyik tulajdon van válságban?

Az általam „politikai ipari műveknek" nevezett intézmény­rendszerben működtetett politikai tulajdonfajta, amely nálunk eddig uralkodott, gazdaságilag nem hatékony és nem is szoci­ális. Ennek alapvető oka az, hogy e „politikai ipari művekben" nem gazdasági tulajdon, hanem „elpolitikaiasított" tulajdon van jelen. (Az elpolitikaiasítás folyamata nem azonos a polito­lógiában átpolitizáltságnak nevezett jelenséggel. Ez utóbbin azt szokták érteni, hogy a gazdaság gazdaságszerűen műkö­dik, de működési céljait a politika, a hatalom jelöli ki. És mivel a „politikai ipari művek" általában veszteségtermelő üzemek – úgy látszik, a baj az, hogy a politika rosszul jelöli ki a célokat. Ezenfelül ez a forma, minthogy nem gazdasági érték, nem profitcélok vezérlik működését, nem képes elegendő rugal­massággal alkalmazkodni sem a világpiac, sem a belső fo­gyasztás igényeihez.) Véleményem szerint azonban nem csak erről van szó.

A tulajdon elpolitikaiasítása azt jelenti, hogy a „politikai ipari művekben" a termelési eszköz a működését meghatá­rozó célok szerint döntően nem gazdasági jószágokat állít elő, hanem politikai javakat – identitásjavakat és engedelmes­séget; a termelési eszköz nálunk tehát politikai és nem gazda­sági tulajdonban van. Ez a politikai tulajdon, annak ellenére, hogy az ellenkezőjét hirdeti magáról, magántulajdon, mégpe­dig kettős értelemben is: a termelési eszköz magántulajdono­sai mellett a munkaerő-magántulajdonosok, azaz a termelési eszközeiktől elválasztott bérmunkások is jelen vannak benne. A termelési eszközök magántulajdonosai (legalábbis döntő elemüknek, a rendelkezésnek a tulajdonosai) pedig valójában nem is a „politikai ipari művekben" találhatók, ők a pártbizott­ságokon helyezkedtek el (újabban a pénzintézetekben, „va­gyonkezelőségekben" rendezkedtek be), a termelési eszkö­zök politikai magántulajdonosaiként egy politikai komisszár­osztály lényegi magvát alkotva. Ily módon tehát a „politikai ipari műveknek" megnevezhető magántulajdonosai vannak. Ebben a társadalomban továbbá nem létezik a gazdasági csőd, mivelhogy a termelés irányítóitól elsősorban politi­kai teljesítményt várnak: az identitás bővített újratermelé­sét, bármi áron. Szó szerint bármi áron. A politikai komisszár­osztályból ezért még törvényszegés esetén is csak az osz­tályos társak beleegyezésével lehetett a közelmúltig kikerülni. Itt csak a politikai csőd – a kiválasztottság kollektív visszavo­nása – révén lehetett megbukni. Az irányító egyénnek a „poli­tikai ipari művekben" sehol sem szakmai vezetőként, hanem a politikai uralmi szakszerűség hordozójaként, a politikai ma­gántulajdon rendelkezőjeként kellett jelen lennie, és a politikai tulajdont politikai szakszerűséggel, azaz a politikai racionali­tás elvei szerint kellett működtetnie. Azaz a „politikai ipari művekben" is racionalitás, csak nem gazdasági, hanem politikai racionalitás révén folyt a működés. Ez azonban éppen elég ahhoz, hogy a gazdasági hatékonyság elma­radjon.

A politikai tőketulajdon, lévén ez is magántulajdon, ugyanakkor nem működtethető szociálisan. Ennek csak külső megjelenése a népjóléti-szociálpolitikai kormányzat megszüntetése, illetve maradékba szorítása. Lényegét az alávetett társadalmi valóságok belső gyarmatosítása alkotja. E társadalom torz modernizációs stratégiájának és fenn­tartásának árát az alávetett, belső gyarmati sorba süllyesztett résztársadalmak fizették meg – az idősek, a fiata­lok, a nagycsaládosok, a cigányok, a betegek, a kistelepülé­sek stb. társadalmai. Példája ennek a belső, nagyvállalati tő­kekivitel nem iparosított térségeinkbe, ahol az ún. vidék olcsó munkaerejéből, a másodlagos redisztribúció révén koloniális extraprofitra tettek szert, és ezáltal hosszabbították meg éle­tüket a központnak nevezett és egyébként veszteséges „poli­tikai ipari művek".

Hol tart a tulajdonpluralitás ma?

A pártpolitikai magántulajdon tehát gazdaságilag se nem ha­tékony, se nem szociális – mégis uralkodó helyzetű tulajdon­fajta ma Magyarországon.

Vannak azonban más tulajdonformák is. Elszemélytelenített kollektív magántulajdon – ennek persze semmi köze a közösségihez – a mi körülményeink között az állami magántu­lajdon, ahol mindenki egyszerre munkás, bérmunkás, és a másik oldalon a kollektív tőke személytelen tulajdonosaként elvben tőkés is. Mivel azonban a kollektív tőkét is működtetni kell; erre hivatkozva sajátítja ki azt egy másik, készülődő új osztály. Az állami kollektív tőketulajdon a pártpolitikai magán­tulajdontól eltérően kezdettől fogva gazdasági jelleggel is mű­ködött, a kádári puha diktatúra húsz évében pedig egyre in­kább a – szimulált – piac viszonyaihoz igyekezett alkalmaz­kodni.

A szövetkezeti szektorban, ha a munkamegosztás he­lyett a tulajdon felől közelítünk hozzá, megkülönböztethető a kolhoz típusú tulajdon: a politikai agrárüzem, a termelési eszköz magántulajdonán épülő értékesítési, illetve a fogyasztási szö­vetkezet. A hivatalos gazdaságban jelen van a kisárutermelő magántulajdon és a tőkés vállalkozás tőkés magántulajdona is. A második gazdaságban a termelési eszköz és az anyag is állami tulajdonú; e mellett a munkaerő hozott létre magántulaj­donon alapuló munkaerőpiacot.

Működik gazdaságunkban, többféle alakban a valódi közösségi tulajdon is. Erről azonban egyik irányzat sem szól igazán, holott főként ezt a tulajdonformát gyarmatosítják. Csak néhány formáját említve:

A családközösségi tulajdonról külön is szólunk, de nem konzervativizmusból, hanem gazdasági teljesítménye alap­ján. A család – az iskola mellett – a szubjektumtermelés, a ké­pesség- és készségtermelés alapintézménye. Az első ipari forradalomból nálunk maradt gazdasági szemlélet ellenére is ez gazdaságos „üzem", annak ellenére, hogy a monetárisok a „politikai ipari művekkel" együtt csak kifosztásukkor vesz­nek róla tudomást. A munkaerő megtermelésével és napi kar­bantartásával – társadalom-gazdaságtani értelemben – a nemzeti vagyon egyharmadával gazdálkodnak, termelő be­ruházásaik nagyságrendje pedig megközelíti a vállalatokét.

A közösségi tulajdon egy másik szervezeti alakja a kalá­ka. A kalákában mind a termelési eszköz, mind a felhasznált anyag magántulajdonban van, ám a munkaerő közösségi tu­lajdonként működik. Teljesítményének számbavételéhez elegendő a lakásépítésben betöltött szerepére utalnunk.

Végül megemlítjük a kommunális tulajdont. A köznapi szóhasználatban a kommunális nálunk jószerével szennyvíz­elvezetést, illetve a felszín alá épített lakossági infrastruktúrát jelenti (vagy a pejoratív „hippi-tanyát"). Eredeti jelentésében azonban a helyi közösséget, a lokális autonómiákat jelentet­te. Ezek, főként szavakban ma is léteznek nálunk, a valóság­ban azonban a centralizációnak nevezett folyamatban ezeket az autonómiákat politikailag kisajátították. Ennek politikai összefüggéseiről gyakran hallani, gazdasági, ezen belül tulaj­doni oldalairól jóval ritkábban. Az államigazgatási tulajdonban pedig a helyi közösség fosztatik meg gazdasági alany mivoltá­tól, a kommunális tulajdontól (városok esetében ezt municipális tulajdonként is szokták emlegetni). A helyi közösségtől el­vett tulajdonnal aztán a „szakigazgatási szervek" rendelkez­nek: államigazgatási tulajdonként. Ritkán mégis feltámad a helyi közösség, és ekkor „népképviseleti, önkormányzati szerve", a tanács választott grémiuma visszaveszi tulajdonosi funkcióját. (Ilyenkor például, lokális tulajdonát működtetve, művelődési ház formájú emlékmű helyett közhasznú óvodát épít.)

A közösségi tulajdon különböző alakzatairól azért is kel­lett ilyen részletességgel szólnunk, mert mostoha körülmé­nyeik ellenére ezek is részesei annak, hogy válsága ellenére sem roppant össze a makrogazdaság; a mikrogazdaság ezen pótlólagos erőforrásai szolgáltattak energiát a védeke­ző, majd alternatívákat kidolgozó civil társadalom számára.

A mai magyar gazdaság tehát még legegyszerűbb szektorában, az anyagi javakat termelő szektorában is plurális tulajdoni struktúrájú. Ennek következtében nem a tulajdonfajták és a formák pluralitáshiánya az oka gazdasá­gunk erőforrás-felélő működésének, annak, hogy se nem ha­tékony, se nem szociális a tulajdonstruktúránk.

Visszájára forduló gazdasági teljesítményünk okát a tu­lajdon problémája felől közelítve:

A tulajdonreform tartalma

A tulajdonreform – ha ugyan elegendő itt a reform kategóriáját használni – azt jelentheti tehát, hogy olyan tulajdonstruk­túra alakuljon ki, amelyik egyszerre tudja megoldani gaz­dasági konfliktusainkat (gazdasági hatékonyságot bizto­sítva) és szociális konfliktusainkat (a szociális szempon­tok érvényesítése által). Amit reformálnunk kell, tehát nem egy tulajdonfa/fa, hanem a meglévő, de koordinálatlan tulajdonstruktúra.

A tulajdonstruktúra reformja során egyszerre válik szük­ségessé a válságot előidéző tulajdonfajták leépítése, helyet­tesítése más tulajdonfajtákkal, illetve a ma is jól működő tulaj­donfajták megerősítése, végül a plurális tulajdonstruktúra megfelelő koordinációja.

Amit minden körülmények között le kell bontani a tulaj­donreform során, az a „politikai ipari művek" pártpolitikai ma­gántulajdona és a lokális civil társadalmak, illetve a helyi kö­zösségek gazdasági autonómiáját felszámoló államigazga­tási magántulajdon.

A politikai magántulajdon e két alakzata helyén termé­szetesen maradnia kell állami tulajdonnak. Ez az állami tulaj­don azonban azon igények kielégítésében való részvé­telre korlátozandó, amelyeket a többi tulajdonformán alapuló gazdasági tevékenység nem tud kielégíteni. És át is alakítandó; meg kell oldani az államigazgatási tulajdon, azaz egy osztály tulajdona helyett az össztársadalmi műkö­dést, illetve a helyi társadalmak működését garantáló közszol­gáló közigazgatási tulajdonná alakulását. A közigazgatási, közszolgálati működésű korlátozott állami tulajdon mellett a tulajdonreformnak létre kell hoznia „a politikai ipari művek" politikai tulajdona helyén a magán- és a közösségi tulajdon különböző alakzatait. A klasszikus értelemben vett – és orszá­gunkba még bevonandó – nyugati tőke és a hazai pénzvagyonok tőkésítéséből származó tőketípusú magántulajdon mel­lett lehetővé kell tenni a gyárak munkásrészvény-rendszerűvé történő átalakulását is. Ennek az önigazgató típusú mun­kásrészvény-magántulajdonnak a technikai megszerve­zése semmivel sem bonyolultabb, mint az egyéni- vagy részvénytőkés tulajdonba adás. Lehetővé kell tenni ugyan­akkor azt is, hogy az állami tulajdonban maradó termelő­egységeket az ott dolgozó munkások közössége bérbe vegye az államtól, és közösségi tulajdonként birtokolja, illetve működtesse azt. A szövetkezeti tulajdon különböző formái kö­zül a „politikai ipari művek" szövetkezeti területre átültetése­ként működő kolhoz-típusú politikai agrárüzemeket is le kell bontani. Itt az állami gazdaságok esetében ügyelni kell arra, hogy a nagyüzemi termelés előnyeit megőrizve, társadalma­sítsuk a tulajdonviszonyokat, de a nagyüzem előnyeit ne szüntessük meg.

A „politikai ipari művek", a politikai agrárüzemek és az ál­lamigazgatási magántulajdon homogén politikai magántulaj­dona helyén kialakuló plurális tulajdonviszonyok létrejötte esetén is kiemelt figyelmet kell fordítanunk a ma működő, létező közösségi tulajdon különböző alakzataira. Ezek ma is hatékonyan, illetve szociálisan működnek, teljesítményüket nem csupán a lebontás-építés átmeneti szakaszában nem nélkülözhetjük, hanem a feltételezhetően elérhető gazda­sági-szociális konszolidáció idején sem. Az embervagyon – mind a személyes, mind a közösségi – termelése és újrater­melése főként e tulajdonfajta keretei között megy végbe és fog végbemenni akkor is. Ezért a jelenlegi közösségi tulajdonfaj­ták – az újonnan alakulókkal együtt – megerősítést igényelnek és érdemelnek.

A szociális tulajdonról

A magántulajdon és a közösségi tulajdon különféle alakzatai a közigazgatási tulajdonnal együtt már képesek – mind az anyagi javak, mind az emberjavak világában – a hatékony mű­ködésre, és a közösségiek szociális természetűek is. Nem tudhatnak azonban megoldani minden, a gazdaság működé­séből eredő szociális konfliktust. Mint korábban már volt róla szó, szociális konfliktusaink kiélezettsége már ma is olyan mértékű, ami spontán kitörésekhez vezethet, vagy ami ennél is tragikusabb: tömegesen juttathatja állampolgárainkat az elnyomorodás azon szakaszába, amikor leszakadásuk visszafordíthatatlanná válik. A magunk részéről értékren­dünk alapján sem fogadhatunk el egy ilyen következmé­nyekkel járó átalakulást. Még akkor sem, ha ez sokak gyorsabb felemelkedését nehezíti meg. De tömeges mé­retű elnyomorodás és munkanélküliség az átmenet – témánk szempontjából a tulajdonreform – idején ugyanolyan szűk lá­tókörű, rövidlátó megoldás lenne, mint az elmúlt 30 év szavak­ban életszínvonal-kiegyenlítő gazdaságpolitikája. A lesza­kadó tömeg későbbi felzárkóztatásának szükségessége ugyanis gazdaságilag prolongálná a visszaesést, az újabb válságot, és ebből a körből szinte lehetetlen kikeveredni.

Szükség van tehát a társadalmi egyensúlyt biztosító me­chanizmusok belépésére. A társadalombiztosítás újraterme­lés – érzékeny formája lehetne egy olyan szociális tulajdon, amelynek tulajdonosa a nép valamennyi tagja lenne – társa­dalmi igazgatóságát pedig a különböző szociális érdekcso­portok: fiatalok, középkorúak, időskorúak, nagycsaládosok, magányosok stb. képviselői alkotnák. A szociális tulajdon tár­sadalombiztosítási szociális önkormányzatként működhetne.

(Sarkantyú Mihály fotóesszéje)

A tulajdonformák szociális verseny-esélyegyenlősége

A közigazgatási tulajdon, a magántulajdon egyéni és rész­vényformái, a szociális tulajdon és a közösségi tulajdon külön­böző alakzatai hatékony és szociális működést, összessé­gükben hatékony és szociális tulajdonstruktúrát hozhatnak létre. Ma a különböző tulajdonformák egyenlőtlenül kap­nak helyet a nyilvánosságban és már elkészült törvénye­inkben egyaránt. A megváltást a magántulajdontól reméli mindkettő. A magántulajdon jelentőségét hangsúlyozva hív­juk fel a figyelmet arra, hogy önmagában a magántulajdon még sehol sem volt képes felszámolni hatékonyság és szociabilitás konfliktusát. Sőt a legfejlettebb, mintának sokszor idézett államokban is erőteljes korrekcióra volt szükség. A korrekció két irányú, egyfelől az állami tulajdon működésének szocializálása, az elesettek részére szőtt szociálpolitikai vé­dőháló. Másfelől nemcsak a tulajdonműködést szocializálták, hanem a tulajdont magát is. Az Egyesült Államokban például a nyugdíjasok nem csupán választási nagyhatalomként tar­tatnak számon, hanem a gazdaságnak is tényezői a szociális vállalkozásokat bonyolító nyugdíjintézeteken keresztül. Úgy véljük, hogy a gazdasági előrehaladás és a szociális béke fel­tételeit egyszerre biztosítani kényszerülő korunkban az indu­lásnál esélyegyenlőséget kell biztosítanunk mindegyik felsorolt tulajdonforma számára. És a politikai magántulaj­don lebontásánál rajtunk múlik, hogy a vagyont valóban plurá­lisán szabadítjuk-e fel, azaz indulási esélyegyenlőséget bizto­sítunk-e, vagy egy új-monolitikus helyzetet teremtve, tovább élezzük hatékonyság és szociabilitás konfliktusát.

Az indulási esélyegyenlőségnek semmi köze az egyenlősdi hatékonyságromboló tendenciáihoz. A „politikai ipari műveknél" sem az egyenlősítés, ellenkezőleg: a politikailag szervezett osztálykülönbségek ölték ki a teljesítmény-, pontosabban a gazdasági teljesítmény-motivációt, teret hagyva a mérhetetlenül pazarló politikai tulajdonnak.

Az indulás esélyegyenlőségét a társadalmi értelemben vett hatékonyság és a szociabilitás együttes teljesítésé­ben, azaz a hosszú távú eredményességben való ver­senynek kell követnie.

A gazdaság hosszú távon szociálisan hatékony intézménye: a szociális piac

A piac intézménye – a magántulajdonnal egyetemben – meg­kerülhetetlen realitás. Hogy bekerülhessünk a világpiacra, idehaza is meg kell teremtenünk a piacot, mégpedig a kor­szerű piacot.

Arra persze gondolnunk sem lehet, hogy Magyarorszá­gon ma valódi szabadpiac jöhet létre, ami tulajdonképpen már Nyugaton sem létezik; egyes gazdaságtörténészek még azt is tagadják, hogy valaha is létezett volna „szabadpiac". Külső monopóliumok és hazai monopóliumok lepik el a mi szü­letőben lévő piacainkat is, amelyek a szabadversenyt lehe­tetlenné teszik. Sőt számolnunk kell a világpiac két olyan fejle­ményével, amelyek hatásukat a mi piacunkon is éreztetik.

Az egyik a piacok hierarchiálódása. A szabadversenyes piac előfeltevése a kisegzisztenciák horizontális versengésé­nek előfeltevésén alapul. Már régen a helyi kisegzisztenciák helyi piacainak alapsávja fölé rakódott azonban az uninacionális monopolpiac. Erre a piacra annak megszilárdulása után a helyi kisegzisztenciáknak már alig van belépési esélyük. Az uninacionális monopóliumok a verseny szabadságát az állami beavatkozáshoz képest tehát „alulról" korlátozzák. Az unina­cionális monopolpiac urainak viszont éppoly kevés a belépési esélyük a multinacionális monopóliumok piacára, mint a loká­lis kisegzisztenciáknak az ő szintjükre. (Hacsak nem a multi­nacionális piac hézagaiba lép valaki, mint Finnország.) A há­rom piacszint viszonyát pedig nem az egyenlőség, nem a koo­peráció, hanem a dominancia szervezi. A hierarchiában fel­jebb lévő dominálja a lejjebb lévőt, azaz a piacszintek közti szabad áramlás erősen gátolva van. Mi most egy már hierar­chikusan megszervezett világpiaci térbe lépünk be, annak do­minanciaviszonyait kényszerülünk elfogadni.

A másik fejlemény, amely összefügg a piacok hierar­chikus világpiaci térré szerveződésével, hogy mi az első ipari forradalmat alig meghaladó iparszerkezettel érkezünk el a világpiacba lépéshez. Ami azt jelenti, hogy a domináns vi­lágpiaci szinten lévő harmadik generációs ipari struktúra, az információs ipar világa számára szerencsés esetben be­szállítók, rosszabb esetben hulladéktelepük lehetünk. A harmadik ipari forradalom létrehozta struktúra igyekszik meg­szabadulni tőkeigényes, lassú mozgású első, második gene­rációs iparától, és ezért ezeket kitelepíti a szubdomináns vagy csak egyszerűen alávetett piacokra. Ugyanígy igyekszik meg­szabadulni pl. környezetszennyező vegyiparától is, amelynek végtermékeire azonban szüksége van. A hierarchikusan szer­vezett világpiacnak beszállítói vagy lerakodói státusú résztve­vőiként hatékonysági esélyeink, legalábbis világpiaci mérték­kel mérve gyengék: Európa tegnapelőttjével környékezzük meg a világ holnapját. Amit kaphatunk: Európa tegnapja. (Számunkra persze ez is előrelépést hozhat a hatékonyság tekintetében.)

A piacra tehát az előrelépéshez szükségünk van, és ha akarnánk se kerülhetjük el. Ámde milyen szociális esélyeket ígér számunkra korlátozott hatékonyságunk a világpiacon?

Európa tegnap a szociális piacnál tartott. A szociális pia­cot ma az NSZK-ban például úgy tartják számon még a nagy­tőke pártjai is, mint egy „olyan gazdasági rendet, amelynek nincsen alternatívája". Sajnálatos, hogy az Európához való felzárkózásként nálunk mégis szinte kizárólag csak a szabad-versenyes piacról lehet hallani. Nem indok erre az sem, hogy nálunk most indul a piac, még nincsen nagytőke, ezért az „eredeti tőkefelhalmozás" adekvát intézményét, a szabadpia­cot kell létrehoznunk. Legfőképpen azért nem, mert nálunk már most jelen vannak a magánpiaci monopóliumok. Emellett pedig a részvénytársaság viszonylag kis tőke számára biz­tosítja az ellenőrzést nagy részvénytőke fölött. A szociális piac kialakítása azonban kultúrát feltételez, közgazdaságit és politikait egyaránt. Leszámolást a lumpen-burzsoá attitű­dökkel, a bármi áron való gyors gazdagodással, az agresszív piaci manőverezéssel stb. A szociális piac kulturális és társadalompolitikai normája, hogy a szociális biztonság, mindenki szociális biztonsága, nem költség, hanem a hosszú távú kiegyensúlyozott működés előfeltétele. A szociális piac nem a versenyszabályok, a hatékonysági köve­telmények feladását jelenti jótékonysági célból, hanem a szo­ciális szempont beépítését a hatékonysági rendbe. Ez a kompromisszum az ún. „fisko-monetárisoknak" túlságosan sok engedményt, a másik oldalnak viszont túlságosan kevés szocializmust jelent. Tudomásul kell venni azonban, hogy a hatékonyság túlerőltetése éppolyan veszélyes, mint elhanya­golása: szociális robbanáshoz vezethet. A keveslőknek pedig tudomásul kell venniök, hogy a politikai tulajdon erőforrásfel­élő működésének az ára – és csak legjobb esetben fizetendő ára – a szociális piac. (Ennél súlyosabb árat is fizettethetné­nek vele.)

A szociális piacon nem szűnik meg a verseny, sőt minden téren jogaiba van helyezve. De figyelembe kell venni, hogy a verseny a hierarchikus piac különböző szintjein folyik. Ez egy­felől azt jelenti, hogy mivel az új technikai generációk biztosít­ják a domináns piacszintet, a nagytőke egyre feljebb húzódik a piacon. Új igényeket elégít ki, és magasabb technikai szín­vonalon. Felhúzódása a szubdomináns piaci szinteken tőke­hiányt eredményez, aminek következtében hagyományos igények kielégítetlenül maradnak, túlkereslet jelenik meg. Piaci vállalkozó nem lévén, vagy helyi munkával pótolják, vagy ha erre nincs lehetőség: elsorvad az igény. Elsorvadása nyomán azonban feszültségek keletkeznek, ami viszont belül­ről rombolja a struktúrát.

Ma Magyarországon vészes tőkehiány van. A tőkemoz­gás felszabadítása nyomán tömeges igénysorvadás állna elő, amit nem engedhetünk meg. Elsősorban – mint szó volt róla – azért, mert a szociális tűréshatár már olyan közel van, hogy a szociális béke nem kockáztatható újabb feszültségek­kel. A szociális és a közösségi tulajdon valójában kétsze­resen is feszültségoldó hatású lenne. Egyfelől tulajdono­saiknak vállalkozási, alkalmazottainak munkalehetősé­get adnának. Másfelől ellátatlan igények teljesülhetnek általuk. Például megoldhatóvá válna a non-profit elvű humán szolgáltatói rendszer kiépítése. Ehhez persze újfent gazda­sági, piaci kultúra kell. Annak belátása, hogy a szociális béké­nek ára van, amit megfizetni önvédelem. Így az újgazdagok és újszegények halászni tanító alkuja jöhetne létre. Ennek nem elhanyagolható hozadéka lenne a társadalom morális készenléteinek, humanizáltsági szintjének emelkedése.

A szociális tulajdon politizációja: a szociális érdekképviseleti reform

Ahhoz, hogy a szociális tulajdon fennmaradhasson és műkö­dőképes lehessen, a szociális piacon való sikerei mellett politizálódnia is kell.

A magántulajdon politizációjának intézményeit, a párto­kat már beemeltük reformterveink közé. A termelőeszközök magántulajdonosai és az ő világlátásukkal szimpatizálók al­kotják az ún. polgári pártokat, illetve a különböző kamarákat.

A munkaerő-magántulajdon politizációja is két szinten megy végbe: az egyszerű egyéni munkaerő-magántulajdon a szakszervezetekben szerveződik érdekszervezetté. Az egyéni érdekek között a szolidaritás épít hidakat. A munka­erő-magántulajdon osztályérdekű politizációja a munkáspárt. A pártok, illetve a kamara és a szakszervezet a tőkeviszony két oldalának politizációja.        .

A civil társadalom azonban nem erőltethető be teljes egé­szében a tőkeviszonyba. A munka világán kívüli civil társa­dalmi érdekek politizációját nevezzük szociális érdekképvise­letnek. Ahhoz, hogy a szociális érdekek érvényesülhessenek, intézményes képviseletet kell kialakítani számukra. Ezeket az érdekeket – családok, nők, ifjak, gyermekek, idősek stb. érde­kei – két oldalról veszélyeztetik a magánérdekek. Egyfelől a gazdaságban, másfelől a hatalom oldaláról. Ahhoz, hogy a szociális érdekek érvényesíthetők legyenek, azokat jog­ként is és szervezeti alakban is intézményesíteni kell: szükség van a szociális érdekképviselet jogilag rögzített reformjára. A párttörvény mellett törvényt kell alkotni a szo­ciális érdekképviseletről is. A szociális érdekképviseletben te­hát a civil szervezeteknek és – a politikai tehertételtől megsza­badított – szakszervezeteknek együtt kellene részt venniök.

A szociális érdekképviseleten túlmutat a közösségi tulaj­don politizációja. A közösségi tulajdon adekvát politizációja az önkormányzat. A szakmai, a szociális és a lokális ön­kormányzatok jogi intézményei léteznek. Az egyesületi, illetve a tanácstörvény szól róluk. Érvényesülésük azonban eddig erősen korlátozott volt. A tulajdoni, illetve a vele összehangolt képviseleti reform együttesen már szavatolhatja működé­süket.

Erős szociális védőháló állampolgári jogon, erős szociális kormányzat

A magán-, szociális, közszolgálati és önkormányzati tulajdon jól koordinált tulajdonstruktúráját létrehozó tulajdonreform, és a vele összehangolt képviseleti és részvételi struktúrát kiala­kító reform – a pártok, a szociális érdekképviseletek, szak­szervezetek és önkormányzatok – együttesen sem tudják szavatolni az állampolgári szociális biztonságot. Ezért szük­ség van az ún. versenyszférán kívüli szociális biztonságot lé­tesítő szociálpolitikai reformra is.

Szociális alkotmány

A tulajdon, a képviselet és a kárpótlás egyes főbb területeit önálló törvénybe kell foglalni. Hogy ez a reform jogilag intézményesedhessék összefüggéseiben is, meg kell jelennie az alkotmányban is. Mai alkotmányunk azonban nincsen elegen­dően alapozva e szempontok megjelenítéséhez. Az emberi és állampolgári jogoknak megfelelően – a múlthoz képest elő­relépve – a személyiség szabadságjogaiból építkezik. Az Al­kotmány szerint a személyiségek közti kapcsolatokat a szoli­daritás szervezi. Ennek alapján azonban csak formális intéz­mények jöhetnek létre, és az Alkotmányban valóban csak ezek vannak megnevezve. Külön passzus rendelkezik pél­dául a házasságkötésről, de már nem esik szó benne a csa­ládról (az olasz alkotmányban például két fejezet foglalkozik a családdal). Az idősek valamiért helyet kapnak a szövegben, a gyermekek és ifjak azonban nem. Összességében az Al­kotmány tervezete mai alakjában nem alkalmas a szociá­lis jogok biztosítására, a közösségi jogok pedig meg sem jelennek benne. Így az Alkotmány nem intézményesíti sem a tulajdonkonfliktusok megoldásának lehetőségét, sem a képviseleti konfliktusok megoldási lehetőségét, összehan­golásuk jogi megfogalmazására pedig kísérletet sem tesz.

Úgy gondoljuk, hogy egy nem formális alkotmánynak a dilemmákra, amelyek nem rövid távon, hanem korszakosán jelen lesznek társadalmunkban, jogi formát kell találnia. Ezt úgy látjuk megvalósíthatónak, hogy a kiindulásul szolgáló szabadságjog hordozójaként a személyiség mellé egyenér­tékűen fel kell vennie a szociális csoportokat és a közös­ségeket is, és a személyiségi szabadságjogok mellett a szociális és közösségi szabadságjogokat is első helyen kell tartalmaznia. Ennek következetes végig vitelével az Al­kotmánynak ezáltal korszakos konfliktusaink kezelésének jogi alapintézményévé, azaz szociális alkotmánnyá kell vál­nia.¹

Szociális jogállam

A demokratikus jogállam programja jól elkülönít a múlttól, amelyben volt alkotmány, jog, de jogállam nem, és így demok­rácia sem. A jövőt tekintve azonban puszta tautológia ez a cél­megnevezés. Vagy van jogállam, és az akkor demokratikus is, vagy nincs jogállam, és akkor demokrácia sincs. Jogállamisá­gunk valóságos tartalmát kifejező minősítő jelzőt azonban kell találnunk.

A szociális alkotmány, szociális és közösségi tulajdon, szociális piac, szociális érdekképviselet jelentősége vélemé­nyünk szerint indokolttá teheti a szociális jogállam megneve­zést, s célkitűzésként a szociális jogállam megalkotását.

A szociális jogállam, lévén, hogy társadalompolitikai re­formkoncepció, túlmegy a tulajdoni reformon. Úgy gondoljuk azonban, hogy a tulajdon nem egyszerű gazdasági kategória, hanem társadalomszervező elv. Társadalomszervező elvként pedig reformja sem pusztán tulajdoni, hanem társadalompoli­tikai reformot igényel: tulajdon, képviselet, struktúra és jog­rend egyenkénti, de összehangolt reformját.

Hatékony és szociális tulajdoni szerkezet létrehozása, szociális piaci viszonyok közti működtetése, szociális érdek­képviseletben történő politizációja és szociális alkotmányban való kodifikációja nyilvánvalóan mindenki részéről kompro­misszum elfogadását jelenti; ám egyszerre ígéri a működőké­pességet, a politikai mellett a szociális kiegyezést, vagyis végső soron minden vitázó fél pozitív igényének teljesülését. És ez sem kevés akkor, amikor a pártszempontoknál nagyobb kérdés: az ország, a nemzet sorsa forog kockán.

Jegyzet

1 Annál inkább felhívhatjuk a figyelmet erre a szükségletre, mert egy nemzetközi grémium éppen egy magyar közösség, az erdélyi magyarság érdekei védelmé­ben most fogalmazza az Egyetemes Emberi Jogok kiegészítéseképpen a kö­zösségi szabadságjogokat. Ha nem akarunk a világ előtt nevetségessé válni saját alkotmányunk megújításakor, legalább ezt figyelembe kellene venni.