„Nem ismerek magamnál
 sem kisebbet, sem nagyobbat."
(Petőfi)

A szocializmus a társadalmi igazságosság megvalósulását ígérte. S a világ, amelyben élünk, minden, csak nem igazsá­gos. A hatalom vagy az üzleti haszon, a születési előjogok, vagy a vak szerencse az élet minden területén egyenlőtlensé­geket szülnek, egyeseket a többiek fölé emelve, másokat megalázva. Nem a képességek, nem is a munka határozzák meg az emberek helyét. „Nem is lehetséges igazságos társa­dalom" – legyint az ember csalódottan, vagy új, eddig nem próbált (olykor meg túlságosan is ismert) utaktól reméli az igazságosabb társadalom beköszöntét.

Ma a megváltó „újat" a közgondolkodás a piacgazda­ságban látja. (Ez az eufória a működő piacgazdaság kialaku­lása nyomán néhány év múlva el fog múlni, de ma, amikor az eddigi államszocializmus felhalmozott kudarcai, s hátrányai­nak megannyi tapasztalata előárad, ez az illúzió természe­tes.)

Azokkal szemben, akik a „létező szocializmus" korábbi formái iránt éreznek nosztalgiát, s ellenforradalminak bélyegzik az államszocializmus minden lazulását, a „kapitalizálóknak" számos ponton igazuk van. A fejlett tőkés társadalmak­ban létrejött modern technológia és az ehhez szükséges ké­pességek (munkafegyelem, precizitás, racionális számítás, szaktudás stb.) nélkül; egy gazdasági értelemben kulturált emberiség nélkül, az emberek autonómiája, cselekvési, társa­dalmi önállósága, önnön társadalmi viszonyai alakításában megszerzett bizonyos gyakorlata nélkül nem lehet túlhaladni a tőkés társadalmat, de nem lehet emberi szinten fennma­radni sem.

De biztos-e, hogy történelmi helyzetünk kétválasztásos helyzet? A lesüllyesztő stagnálás és a megszakadt kapitalista fejlődéshez való visszatérés csak politikai alternatívák: a társadalmi fejlődés szempontjából a kérdés úgy hangzik, hogy egyértelműen a kapitalizmus vitális mechanizmusaihoz kap­csolódva próbálunk-e ráállni valamilyen fejlődési pályára, vagy azokat az elemeket próbáljuk-e felerősíteni, amelyek kivezethetnek bennünket a kapitalizmusból és az államszo­cializmusból egyaránt? Biztos-e, hogy mindaz, ami bennün­ket évtizedek óta sújt, annak a következménye, hogy meg­gondolatlanul kiléptünk a kapitalizmusból? Hiszen mi is válto­zott meg tulajdonképpen ezekben a társadalmakban? Elég-e a hatalomváltoztatás egy új társadalmi rendszer megalapozá­sához? Ki lehet-e lépni a gazdasági világrendszerből, ha a termékeket az előállításukhoz társadalmilag szükséges mun­kával mérik, s e szükségesség mértékét a gazdasági centrum termékei diktálják? Ha viszont a hatalomváltozás ellenére a gazdálkodás lényege szerint belül maradunk a kapitalizmu­son, nem szükségszerű-e, hogy a fennmaradó tőkeviszony védelmében a hatalom – az úgynevezett szocialista hatalom is – jobboldalivá, elituralommá váljék (hiszen pl. Gorbacsov az apparátusok uralmát igen pontosan jobboldaliként hatá­rozza meg).

A hatalom már eleve azért is torzult el – s szinte szükség­képpen vesztette el forradalmi jellegét -, mert a forradalom csak a politikai hatalom megragadására tudott kiterjedni, s nem hódította meg egy új világ számára sem a gazdaságot, sem a társadalmi lét más részeit. Sem a termelés, sem az érintkezési viszonyok nem lettek „újak", az új hatalom viszont magától értetődően mindenre igyekezett kiterjedni; mindenre rásugároztak, mindent maguk alá gyűrtek a hatalmi szem­pontok, s ez torzította el, tette működésképtelenné a társadal­mat. Pedig a gazdaságot gazdasági, a politikát politikai, a jogrendet jogi, az erkölcsöt erkölcsi szempontoknak kell irá­nyítaniuk; ha más szempontok lépnek ezek helyébe (mint itt a mindenen eluralkodó hatalmi szempontok), működésük eleve torzzá s előbb-utóbb használhatatlanná is válik. (A tár­sadalom tervszerű irányításának, folytonos forradalmi át­strukturálásának a lehetősége, amelyhez a centralizáció elv­ben kedvező feltételeket teremt, szintén kihasználatlanul ma­rad, vagy pedig – a hatalmi egyoldalúság következtében – csupán végletesen torz formában, a társadalmon tett erőszak formájában „érvényesül").

Így ezekben az országokban a tőkeviszony olyan műkö­dése jött létre, ahol az antikapitalista hatalmi szempontok – melyek elvben a kapitalizmus meghaladásának feltételei kö­zül valók – a tőkeviszony hatékonyságát romboló, (de szinte semmit sem építő) hatásokként funkcionálnak. A „szocialista" országokban az állam annyiban tőkeviszony képviselője, amennyiben az államhatalom tölti be a tőkefelhalmozás ala­nyának szerepét; a munkavégzőt (a fizikai dolgozót, a terve­zőmérnököt, vagy a közvetlen irányítót) azért alkalmazza az állami tőke, hogy értéktöbbletet hozzon létre (a dolgozók bérét jelentős mértékben az általuk termelt érték alatt tartva), hogy így az elosztásban átcsoportosítható tőkét halmozza­nak fel. E tőke jelentős része azután, miként a világ más, kevésbé fejlett régióiból, ezen társadalmakból is a tőkés cent­rumokba vándorol.

A tőkeviszony uralmának társadalmaira (mind a tőkés „szabad világban", mind az államszocializmusban) jellemző az, hogy a hatalmi-politikai szféra, ill. a gazdasági szféra elkü­lönül a társadalmi lét egészétől, az emberek mindennapi éle­tétől és többé-kevésbé egymástól is. Külön logika szerint mű­ködnek, s az egyes embereknek nincs hatalmuk fölöttük, tehát a gazdasági folyamatokat az egyének- és csoportjaik éppoly kevéssé befolyásolhatják, minta politika alakulását. A gazda­ság és a politika különválván azt a látszatot kelti, mintha a a gazdaságközpontú társadalom, ill. a politika irányította tár­sadalom egymás alternatívái lennének. Nem kellene már egy­szer abból kiindulni – ez lenne ugyanis a kapitalizmus és egy valóságos szocializmus alternatívája -, hogy a döntő kérdés az, hogy a politika, illetve a gazdaság uralkodjék-e a terme­lőn, vagy a termelők ellenőrizzék a gazdaság és a politika működését? Mert gazdasági és politikai szabadság ebből a szempontból elválaszthatatlan. Ameddig a munkavállaló gazdasági lényként, gazdasági magatartására, (bérmunká­jára, fogyasztására leegyszerűsített emberként szerepel, ad­dig csak magánemberként, igen korlátozottan tud politikai-tár­sadalmi szabadságához is közel kerülni. Másfelől, míg az ál­lampolgár alattvalóként a politikának, egy felette álló politikai hatalomnak alávetett lényként szerepel csupán, addig nem képes a gazdaság, a termelés feletti ellenőrzésre sem.

A gazdasági és politikai hatalmak társadalmasításának eszményét meglehetősen lejáratta az a gyakorlat, amely ma­gát e társadalmasítás végrehajtójának tüntette fel. Ugyanak­kor több évtizedes története során e hatalom talán azokat üldözte a leghatározottabban, akik a valóságos társadalma­sítás irányába szerették volna mozdítani, akik ezt kérték tőle számon. Jellemzőnek tekinthető, hogy a magát marxistának nevező párt ideológusai, miközben számos ponton kárhoztat­ták a „polgári gondolkodást", éppen az elidegenedés leküzdhetőségét e polgári gondolkodókkal összhangban nyilvánítot­ták illuzórikusnak.

De ki bizonyította be, hogy valóban csak illúzió? (A való­ságos társadalmasítás kísérleteit a gazdasági és politikai ha­talmak eddig mindig nagyon hamar széjjelverték.)

Ha ma valóságos társadalmasítást célul lehet kitűzni – ezt csak a kudarcok tapasztalatainak birtokában és az eddigi­ektől egészen eltérő módon tehetjük meg. Lapunk alapvető feladatának tekinti, hogy elméleti elemzéseiben ezeket az új szempontokat is igyekezzen figyelembe venni.

Újra kell gondolni például a marxi kapitalizmuskritika olyan kulcskérdéseit, mint a tulajdon vagy a termelési mód. A marxi kritika jelzi a kapitalizmussal szembeni alternatíva szükségességét, kimutatván a tőkés magántulajdon és ter­melési mód, az osztálytársadalmi szociális szerkezet el­lentmondásait, antihumánus következményeit. Ugyanakkor az államszocializmus történelmi kudarca világossá teszi, hogy ennek az alternatívának nem az állami tulajdon a kulcsa, s azt is, hogy az állami tulajdonra épített eddigi próbálkozások a valóban új formáció igen fontos összetevőit egyszerűen nem vették figyelembe.

Először is csak mostanában kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a magántulajdonnak nem az állami tulajdon a valóságos tagadása: az állami tulajdon a magántulajdon belső korrek­ciós rendszere, az általános magántulajdon. A magántulaj­donnal szemben igazi alternatívát elvben például a társult termelők tulajdona jelenthetne, amely ugyanúgy a közvetlen személyi tulajdonláson alapul, mint a magántulajdon, s ezáltal ugyanúgy megteremti a személyes érdekeltséget, s gazdatudatot; ugyanakkor, mivel a közös tulajdon egyszersmind nem elidegeníthető, így az egyes egyének nincsenek alávetve a tulajdonban megjelenő dologi hatalomnak, mint a magántulaj­don esetében. Kérdéses azonban, hogy ezt az elméleti alter­natívát, ezt a „harmadik utat" lehet-e, és hogyan lehet a társa­dalomban realizálni? Hiszen a társult tulajdon (Tütő László elemzése szerint) feltételezi:

a)     olyan munkavállalási rendszer létrehozását, amelyben minden termelési eszközzel az az egyén, ill. csoport dolgo­zik, aki (amely) a leghatékonyabb társadalmi hasznosítá­sára vállalkozik (= termelési demokrácia);

b)     a fogyasztási igények társadalmi önköltségen való kielé­gíthetőségét (= fogyasztási demokrácia);

c)     a hagyományos szociálpolitikai, közigazgatási, kulturális, stb. feladatok mind jelentősebb részének társadalmi önte­vékenységgé történő átalakítását (= közigazgatási és kul­turális demokrácia);

d)     a beruházások, fejlesztések jelentős részének önfinanszí­rozóvá tételét, olyan szisztéma kialakítását, melyben ma­guk a fogyasztók döntenek a bővített újratermelésről, vál­lalva a költségek személyes munkával való fedezetét (= a csere demokráciája); természetesen a hátrányos helyzetű csoportok, régiók fokozott támogatása mellett.

Elkövetkező számainkban többször is vissza szeretnénk térni e tulajdonforma – a számunkra kétségkívül legrokon­szenvesebb tulajdonforma – feltételeinek vizsgálatára, arra, hogy a ma adott társadalmi lehetőségektől vezet-e út a köztu­lajdon ilyen formáihoz. Ha igen, hogyan, s ha nem, akkor milyen egyéb alternatívát tud nyújtani a (kipróbáltan haté­kony, ám kipróbáltan igazságtalan) tőkés magántulajdonnal szemben az a baloldal, amely a kapitalizmust nem tudja elfo­gadni a lehetséges világok legjobbikának.

Ha az eddigi antikapitalista fejlődés a tulajdon területén nem jutott még el a magántulajdon életképes alternatívájá­hoz, hasonló a helyzet a termelési mód tekintetében is.

A termelési mód kérdése az egyik legelkentebb kérdés az Adminisztratív Rendszerré vált „szocializmus" elmélettör­ténetében. Ez nem véletlen. Miközben az ideológiában létre­jött az „új társadalom", addig az új társadalmi formációnak a marxi felfogás szerinti leglényegesebb kritériuma, az új terme­lési mód csak a „kellene" szintjén létezik. Szó volt arról, hogy a magukat „szocialistának" nevező társadalmak a kapitaliz­muson belül léteznek. Ez különösen igaz abban az értelem­ben, hogy ha a kapitalizmus termelési módjában az árucsere által mozgatott nagyipari termelés a meghatározó, a létező „szocializmusok" ebben semmi különbséget nem mutatnak; a termelés jellegzetes színtere itt is a gyár (legfeljebb tökéletle­nebbül működik), a termelés itt is a bérmunkás által termelt értéktöbbleten alapszik, és így tovább. Vagyis nincs szó új termelési módról.

Egy új termelési mód alapvonalai persze már körvonala­zódnak. (De egészen máshol, mint ahol a sztálini szisztéma apologétái keresték.)

Az utóbbi évtizedekben sokan egy posztindusztriális, az ipar uralma alól lassanként felszabaduló társadalom jegyeit látják megjelenni a legfejlettebb centrumokban, s ezek az új termelési sajátosságok egy posztkapitalista, (a kapitalizmus­nál fejlettebb) társadalom jegyeiként is felfoghatók, ha lesz­nek olyan erők, amelyek e tendenciákat valóban kiemelik a tőke bővített újratermelésének rendszeréből. (Mert egyelőre ezek – az egyébként már rendszeridegen – elemek is a tőke uralma alatt, ahhoz idomulva vannak jelen.)

Lapunkban szeretnénk rendszeresen foglalkozni azokkal a tendenciákkal, amelyek egy ilyen valóban új termelési mód felé mutathatnak. Ebből a szempontból különösen fontosnak látjuk az informatikai forradalom szerepét, a termelésnek a szellemi termelés felé való eltolódását, s ezzel együtt a hagyo­mányosan az értelmiséghez kapcsolható értékek általános előretörését, az ember újratermelésének, mint termelési hú­zóágazatnak az előtérbe kerülését, a globális problémák sze­repének növekedését a termelés irányát befolyásoló ténye­zők között; azt a tényt, hogy magának a termelésnek az ará­nya is csökken az emberek életében: az egyre nagyobb lét­számú csoportoknak a munkából való kiszorulása, a lehetsé­gesnél lassabban, de szükségképpen növekvő szabadidő az emberi tevékenységet mind nagyobb mértékben kivonja a ha­gyományos ipari termelésből – s ezzel a tőke rendszeréből is.

Az utóbbi évtizedekben egészen új típusú törekvések is megjelentek a tőke logikájával szemben. (Csak egy példa: a Zöldek harca a napfűtéses házakért nemcsak a környezetet igyekszik védeni, hanem egyben olyan energiaforrást priorizál, amely igen nehezen tőkésíthető – vagyis a humán logikát próbálja érvényre juttatni a tőke logikájával szemben.) Egy olyan világ látszik körvonalazódni, amelyben többé nem az ipar, nem a tőkés-munkás viszony, hanem az értelmiség – nem a korábbi szűk elitréteg, hanem a mind tömegesebben megjelenő szellemi termelő – játssza majd a főszerepet. Ugyanakkor a tőkés termelés továbbra is életképes: a tőke még nagyon sokáig transzformálhatja problémáit a „második" és a „harmadik" világba; s mivel azok rendkívül messze van­nak attól, hogy az informatikai forradalom eredményei hassák át gazdaságukat és társadalmukat, számukra nem ezek az alapkérdések, s gazdaságuk racionalizálása érdekében szük­ségképpen fordulnak a kapitalizmus „bevált" mechanizmusai felé. Ha elnyomatásuk, elnyomorodásuk fokozódik, márpedig egyelőre – s ez is a tőkés fejlődés természetéhez tartozik – fokozódik, az sem lehetetlen, hogy egészen más irányt adnak a történelem mozgásának, hiszen ezen országok sorába tar­tozik a világ túlnyomó többsége. A kapitalizmusból kifelé mu­tató tendenciákat egy magát baloldalinak valló lapnak éppúgy vizsgálnia kell, mint a kapitalizmus életképességének bizo­nyítékait.

A szükségletekre termelő társadalomtól – más szóval a humánum társadalmától – még ha a technikai-termelési felté­telek érettek volnának is, elválaszt az esélyek egyenlőtlensé­ge. Ezért mindaddig, amíg különféle társadalmi mechanizmu­sok újratermelik az esélyegyenlőtlenséget, sőt esetenként még növelik is, addig a társadalmi progresszió nélkülözhetet­len részei azok a társadalmi erők, amelyek alapvető célnak ezen esélyegyenlőtlenségek elleni küzdelmet tekintik.

Ma az esélyegyenlőségre törekvő baloldali gondolkodás nem a kor uralkodó iránya. Ma a világban (és Magyarorszá­gon is) hosszú távú konzervatív hullám érvényesül: a szük­ségletekre termelő társadalom feltételeit építve, de a régi, tőkés kereteket konzerváló társadalmi-hatalmi rendszerben, valahogy úgy, ahogy a polgári (posztfeudális) társadalom épült a feudalizmusnak a XVII.-XVIII. században megerő­södő politikai keretei között (a barokk korszakában). Az ana­lógiák sosem érvényesek teljesen, de olykor érdemes elgon­dolkodni rajtuk. Meglehet, a baloldal a jelen feltételei között nem tarthat igényt arra, hogy a társadalom közvetlenül a jel­zett baloldali humanisztikus értékek szerint szerveződjék. Ám attól még nem lehet feladni ezen még meg nem valósult (de éppen ezért változatlanul megvalósulása előtt állónak is te­kinthető) cél- és eszmerendszer képviseletét.

(Ehhez a bemutatkozó íráshoz felhasználtuk a szerkesztőtársainkkal folytatott hosszú beszélgetéseken általuk felvetett gondolatokat is.)

Az alábbi írás, amely a Lakásbérlők Egyesületének két veze­tőjével (Vészits Ferenccel és Barta Pállal) készült interjú alap­ján született, egy tervezett sorozat első darabja. E rovatban azokat a törekvéseket próbáljuk majd bemu­tatni – nem mellőzve a helyzetükből fakadó ill. belső ellent­mondások, konfliktusok és korlátok jelzését sem – amelyek legalább a cselekvésikísérlet stádiumába jutnak el egy szán­dékai szerint valóban alternatív irányú gondolkodás útján.

Tisztelt bérlőtársunk!

Mi lakásbérlők – és hozzátartozóik – egyesületbe tömörültünk, azért, hogy az összefogás erejével:

• vegyük fel a harcot a jogaival oly sokszor visszaélő ingatlankezeléssel. Nem kívánjuk tovább eltartani a feladatát ellátni nem tudó mamutszervezetet;
• elhárítjuk a lakbéremelés bármilyen – nyílt, vagy burkolt – formáját, mivel azt indokolatlannak tart­juk, és valljuk, hogy a bármilyen címen elrendelt lakbéremelés szegényebbé tesz bennünket, mi­közben nem csökkenti az állam terheit. Álláspon­tunk, hogy a jelenlegi lakbérekből biztosítható lenne az üzemeltetés és fenntartás, ha a pénzesz­közöket hatékonyan használnák fel;
• megszerezzük a rendelkezés jogát otthonainkat illetően, és megválasztjuk erre a társadalmilag is legmegfelelőbb formát;
• érjük el, hogy nélkülünk, rólunk ebben a kérdés­ben se döntsenek.

(Részlet az egyesület belépési nyilatkozatának szö­vegéből)

Ma közel kétmillióan élnek bérlakásban, ebből egymilliónyian a fővárosban. Az épületek és lakások néhol a végletekig le­romlott állapota és a bennük élők magányosan vívott, így reménytelenül egyenlőtlen küzdelme a monopolhelyzetben lévő kezelővel a közvetlenül nem érintettek előtt is ismert (de legalábbis előrevetülő árnykép).

Mára már az is közhellyé koptatott megállapítás, hogy a jelenlegi helyzet a több mint négy évtizednyi ingatlankezelési konstrukció teljes csődjét bizonyítja. A kérdés az: ki merrefelé keresi az ebből kivezető utat?

A központi újraelosztás rendszerének csődjéből mintha csakis egyetlen megoldás kínálkozna. Legalábbis ezt sugall­ják azok a koncepciók, amelyek az állam minden – általa eddig szinte kizárólagosan uralt-színtérről való kivonulását (kimenekülését), a totális piacosítást hirdetik.

Ez a tendencia már évekkel ezelőtt felsejlett, többek kö­zött azok előtt is, akik négy éve – akkor még csak a legszű­kebb baráti körben – megfogalmazták egy érdekvédelmi szer­vezet létrehozásának a gondolatát. A kezdeményezés akkor nem jutott tovább az alapszabály tervezet kidolgozásánál.

'88 nyarán – amikor egyrészt valóságosan megjelent a régi konstrukciót továbbra is a lakossági erőforrások megcsa­polásával továbbéltetni kívánó lakbéremelés fenyegetése, másrészt elkészült az Országos Tervhivatal úgynevezett hosszú távú lakáspolitikai koncepciója, amely szintén alapve­tően a piacosítás modelljét vázolta fel, s ezen túl a lakosság körében szinte már lincshangulat kezdett érlelődni az IKV-k körül, újraszerveződött az alapítók köre.

Az akkor érvényes egyesületalapítási szabályoknak megfelelően néhány tucatnyian ind ítják útjára a kezdeménye­zést, az alapítók köréből verbuválódó közgyűlés 2 évre meg­választja a vezetőséget – amely zömmel mérnökökből, illetve jogászokból és közgazdászokból áll, tömörítve egyesületen belül is a koncepcionális munkához szükséges szellemi kapa­citásokat.

Alapvetően két – egymástól jellegében és követelmé­nyeiben különböző – tevékenységi területet vállal magára az új -, hangsúlyozottan érdekvédelmi (a tagság politikai szim­pátiáit nem firtató) szerveződés.

Általános, a bérlői jogviszonyt illetve az állami vagy ma­gántulajdonú ingatlanokban bérlőként lakókat érintő kérdé­sekben folytatott érdekképviselet, érdekvédelem. Ez az el­sősorban koncepcionális, szakszerű hozzáértést igénylő te­vékenység független a tagsági viszonytól, az egyesület az összes bérlakásban élő nevében kíván fellépni. (E képviselet eredményének is tekinthető a vízdíj ürügyén tervbe vett lak­béremelési kísérlet során az állam gyors visszavonulása.)

A másik profil (amely azonban csak az egyesületi tagokra terjed ki): segítségnyújtás az egyéni panaszos ügyek ki­vizsgálásában, intézésében (ahol elsősorban az IKV a part­ner).

A ma közel 3.000 fős tagság 70%-a nyugdíjas, ami azt is jelzi, hogy elsőként a magukat leginkább kiszolgáltatva érzők húzódtak az egyesület védernyője alá. (Helyzetükre is tekin­tettel voltak a tagdíj megállapításánál. Ez havi 10 Ft, a dol­gozó tagok ennek kétszeresét fizetik.)

Az egyesület vezetői úgy gondolják, hogy a lakásszférá­ban különösen tarthatatlan az a ma széles körben népszerű­sített elv, amely szerint hatékonyan működtetni valamit csakis a közvetlen tulajdonosi érdekeltség alapján lehetséges. Az érvekért és példákért oly gyakran nyugati irányba mutogatok ez esetben mintha figyelmen kívül akarnák hagyni, hogy szá­mos fejlett nyugati országban (csak példaként: Angliában, Svédországban) az állam a szociális gondoskodás részeként igen jelentős bérlakás vagyont tart fenn, ami lényegében a lakáspiac elemeként működik, mivel fontos szerepe van ab­ban, hogy a lakásra szorulók, illetve új lakásigénylők a szoci­ális jellegű szférában el tudjanak indulni, s éppen ezzel terem­tődnek meg a feltételei annak, hogy a későbbiekben a piaci mozgásokba bekapcsolódjanak.

Az állami bérlakás vagyon teljes felszámolása a másik oldalról azért nevezhető irreálisnak, mert abban olyan hatal­mas nagyságrendű elmaradások halmozódtak fel, aminek pótlására ma a lakosság kezében semmiképpen nincsen elegendő pénzeszköz. Ez azt is jelenti, hogy ha a bérlakások magántulajdonba kerülnének is, a szükségessé váló hitel, ill. kölcsön valamilyen konstrukciójával az államnak mindenkép­pen szerepet kellene vállalnia ebben a szférában.

Ma úgy tűnik, az alternatíva a következőképpen vázolha­tó: az egyik lehetőség az, hogy valamilyen elkülönült intéz­mény kezeli a bérlakás állományt. Egy ilyen elgondolás látszik körvonalazódni azokban a tervekben, amelyek szerint a ­mára szükségképpen korrumpálódott – IKV-apparátusokat mint a tanácsok vagyonkezelő szerveit kísérlik meg átmenteni a mára már nyilvánvalóan ellehetetlenült szisztémából. Még­pedig az állami tulajdonnak tanácsi tulajdonná nyilvánításával, amely változtatás egyszerűen jogi rabulisztika. E fogalom­használat az értelmezhető és pontos meghatározás hiányá­ban nem lehet más, mint szemfényvesztés.

A másik út: maguk a lakók próbálják meg saját kezelé­sükbe venni az általuk lakott ingatlanokat. E társadalmi keze­lésbe vételhez azonban ma még meg kell találni a szükséges (és nem feltétlenül uniformizált) módszereket. Erre történik (egyelőre egyedi) kísérlet az egyesület kezdeményezésére, érzékelve, hogy a háttérben meghúzódó jogszabálytenger – és sok más egyéb feltétel – megváltozása, megváltoztatása hosszú időt igénylő feladat. De a kérdés az, hogy mi történjen addig, mi lehet az ebbe az irányba vezető átmeneti megol­dás?

Ha a helyzet kritikus, krízishelyzet-kezelő programra van szükség. Az első teendő: ezen a jelenlegi struktúrán belül megragadni a megtakarítás lehetőségeit. Aminek az egyik módja lehet a versenyhelyzet megteremtése az IKV monopó­liumának felszámolása révén, módot adva a közvetlenül érintett bérlőknek, hogy kedvezőbb ajánlatot kínáljanak a ke­zelés módjára és költségeire vonatkozóan.

Az egész társadalmi kezelés kérdéskörének alfája és ómegája, de az egész egyesület működésének kulcskérdése is egyben: vannak-e ma erre a feladatra vállalkozó, és a folya­matos teendők elvégzésére képes bérlők.

A kérdés részben úgy is megfogalmazható: lehet-e az elkülönült bürokratikus apparátusokkal saját ütőképes appa­rátus nélkül szembeszállni? Mennyiben válik az élősködő ma­mutszervezeti konstrukcióval szembeszegülő állampolgári kezdeményezés a jelenlegi állapotok és az adott erőviszo­nyok foglyává.

Az egyesületnek magának semmiféle apparátus nem áll rendelkezésére (a tagdíjakból a szükséges adminisztrációra, és egy irodai ügyeletet ellátó személy fizetésére futja). Minden szükséges teendőt maguk a – főként vezetőségi – tagok lát­nak el szabadidejükben. Ez ma már, főleg a panaszos egyéni ügyek területén felhalmozódott tennivalók nagyságrendjét te­kintve eléri az elvárható energia és időráfordítás határát. A kapacitás tehát véges, és a teendők elvégzése – a társadalmi munka jellegéből adódóan – nem is kérhető számon igazán. Amatőr eszközökkel (tudatosan vállalva a rendelkezésre álló erőforrások szűkösségét) úgy tűnik, nehéz felvenni a harcot a profi pazarlással és szervezetszerű élősködéssel szemben.

Hosszabb távon is a kiútkeresés és a keresett alternatíva esélyeinek alapkérdése lesz: a bérlők többségének a málló vakolatú házakhoz hasonló mértékben elhanyagolt állampol­gári képességei renoválhatók-e, és az egymással többnyire a minimális szolidaritásra sem képes, torzsalkodásra haj­lamos lakók tömegéből időben kiformálódnak-e a saját érdekeik szervezett és hozzáértő képviseletére alkalmas és vállalkozó bérlőközösségeknek legalább a csírái.

*

Kilenchónapnyi idő egy kísérlet számára éppen csak az elindulás­hoz lehet elég. Az egyesület vezetői maguk is érzékelik, tud­ják, hogy a bérlői viszony egyetlen olyan nagyváros, mint Bu­dapest esetében is rendkívül nagy szociális különbségeket takarhat, a tagság a bérlakáshoz jutás módjától, annak állapotától, környezetétől, a saját pénzeszközök mértéké­től és még sok egyéb tényezőtől függően igen sokféle módon viszonyulhat az ingatlankezelést érintő átalakítási elképzelések egyes részkérdéseihez. Ma azonban még ki­alakulatlanok az egyesületen belüli vélemény- és információ­csere mechanizmusai (amihez szintén jelentős anyagi eszkö­zök szükségesek).

Azt is világosan kell látni, hogy a bérlők egyesületének létrejöttével a lakásszférában jelenlévők egyik sajátos hely­zetű csoportja szerveződött meg, s ma még – talán éppen a legkritikusabb helyzetű csoportok képviselete megoldat­lan.

Ez a lap baloldali lap. Olyan baloldali lap, melynek szer­kesztői úgy vélik, hogy ami az elmúlt évtizedekben történt, annak a hipokrita módon lobogtatott jelszavakon és sokak hitén kívül nincsen sok köze a marxizmushoz, így nem is cáfolja a marxista elvek létjogosultságát. Úgy vélik, hogy ezekért a célokért érdemes és értelmes élni, de elölről kezdve és egészen másképpen, mint amerre a marxizmus elvei köré verődött mozgalom az elmúlt 100 évben fordult. Következés­képpen a lap részt kíván venni a kialakult struktúrák lebontá­sában, de szembe kíván szállni azokkal a folyamatokkal is, amelyeket Marx a szegénység alapján egyenlősítő társada­lom előre látható csődjéről szólván közismerten úgy jellem­zett, hogy; „ismét előáll az egész régi szemét”.

Tartalomjegyzék

1. Tőkei Ferenc : Ajánlás
2. Mit akar ez a lap?
3. Krausz Tamás : Megjegyzések a peresztrojkáról
4. Lev Trockij : A bonapartista államfilozófia
5. Tálas Péter : Egy (elkapart) alternatíva – A CSKP 1968-as akcióprogramjának margójára
6. Fekete Gyula : A magyarországi alacsony jövedelmű népesség összetétele, helyzetének változása
7. Szegő Andrea : Világgazdasági függés, eladósodás, válság
8. Kommunizmus
9. Osztály
10. Egyenlőség
11. Milyen lesz a baloldal holnap?
12. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Milyennek látjuk, milyennek szeretnénk a világot?
13. Tót Éva : A Lakásbérlők Egyesületéről

Az elmélet és a gyakorlat, a marxizmus és a politika kapcso­lata évtizedek óta nagyon problematikus volt, sokszor teljesen meg is szakadt, mert közéjük ékelődött egy primitív, pusztán legitimációs célokat szolgáló álmarxista ideológia, amely­nek uralmát sem a komoly marxizmus-kutatás, sem a valóban marxista társadalomtudomány eredményei nem tudták meg­dönteni, így alakult ki az a helyzet, hogy a közvélekedés mai gazdasági és politikai válságunkért a marxizmust teszi fele­lőssé. Ugyanezért valószínű, hogy a politikai élet és a marxiz­mus útjai most egy időre bevallottan is elválnak egymástól, s átmenetileg ez minden bizonnyal nem csak elkerülhetetlen, hanem előnyös is lesz, a marxizmus számára mindenképpen.

A fiatalabb kutatóknak az a csoportja, amely ennek a lapnak az ügyét lelkesen fölvállalta, nem katedra-filozófiát, szalonmarxizmust, professzori tudományt óhajt művelni. El­lenkezőleg, ez a lap szeretné megmutatni, hogy a marxizmus alapjain mozgó gondolkodás ma is mozgósítani képes a szak­tudományokat, és hogy mindennek ideológiai és politikai je­lentősége van és lesz a jövőben is. Bízunk benne, hogy szel­lemi életünk mai állapotában cikkeink megbízható fogódzó­kat, tájékozódási pontokat nyújthatnak majd nagyon sok gon­dolkodó ember számára, hozzájárulva ezen az úton politikai életünk mai zavarodottságának fokozatos leküzdéséhez is.

Ezek után talán fölösleges, mégis leszögezem itt: ez a lap nem tartozik egyetlen politikai párthoz, mozgalomhoz, tár­sasághoz sem. Munkatársai és szerzői kizárólag egyéni véle­ményüket fogalmazzák meg. Lesz a lapban vita is, a szer­kesztőség" nyitott marad többféle felfogás számára. Ha­sonlóan ahhoz a szellemhez, amelyben egy „Eszmélet" című „tudományos és művészeti folyóirat" 1956-ban megalakult szerkesztőbizottsága – tagjai között Lukács Györggyel – elter­vezte a munkáját.

Nem állíthatom, hogy az Eszmélet most mintegy „berob­ban a magyar szellemi életbe". Ilyesmi manapság más szel­lemi áramlatoktól sem várható. Amikor most ezt az új folyóira­tot az olvasó figyelmébe ajánlom, abban a reményben te­szem, hogy csalódást azért nem okoz, s a lapok mai verse­nyében nemcsak megállja majd a helyét, hanem mértéktartó hangjával méltó lesz az érdeklődők megbecsülésére is.

Miért érdemes még egyet bevetni a ma olyannyira felszaporo­dott újságok, folyóiratok tömegébe? (Az öt évvel korábban elutasított kezdeményezésünk után miért volt érdemes 1988-ban újra elkezdeni e lap szervezését?)

Mi úgy gondoljuk, azért, mert a sokféle érdeknek, sokféle irányzatnak hangot adó lapok közül igazából máig is hiányzik az, amit e folyóirat létrehozói is képviselni igyekeznek.

Mit akar tehát ez a lap? Mi az a sajátosság, ami ezen új folyóirat megindítását indokolja?

Ez a lap baloldali lap. Olyan baloldali lap, melynek szer­kesztői úgy vélik, hogy ami az elmúlt évtizedekben történt, annak a hipokrita módon lobogtatott jelszavakon és sokak hitén kívül nincsen sok köze a marxizmushoz, így nem is cáfolja a marxista elvek létjogosultságát. Úgy vélik, hogy ezekért a célokért érdemes és értelmes élni, de elölről kezdve és egészen másképpen, mint amerre a marxizmus elvei köré verődött mozgalom az elmúlt 100 évben fordult. Következés­képpen a lap részt kíván venni a kialakult struktúrák lebontá­sában, de szembe kíván szállni azokkal a folyamatokkal is, amelyeket Marx a szegénység alapján egyenlősítő társada­lom előre látható csődjéről szólván közismerten úgy jellem­zett, hogy; „ismét előáll az egész régi szemét".

Lapunk szemléletileg szemben áll minden hatalmi egyenlőtlenséggel, előjoggal, származzék az az egyenlőt­lenség gazdasági hatalomból, vagy az államigazgatás hierarchiájából. Az alávetettek, a kihasználtak, a szűköl­ködők pártján áll, de nem azt tekinti célnak, hogy a kiegyen­lítődés elvegyen, hogy mindenkit az alávetettség, a szűkölkö­dés egységes szintjére süllyesszen, hanem azt, hogy min­denki részesedhessék mindabból, amit az emberi erőfeszíté­sek a világban létrehoznak. Vagyis a jövőt a valóságos sza­badság és egyenlőség évezredes vágyának jegyében keresi. A jelenben is elutasítja a különböző {gazdasági, hatalmi, szel­lemi) eliteknek a társadalom többségét alkotó tömegek feje fölött kötött kompromisszumait, elkerülhetetlennek és megkerülhetetlennek tartja a társadalom valamennyi tagjának közvetlen bevonását mindazon döntésekbe, amelyek életüket érintik. Fontosnak tartja a magyarság, Kelet-Európa és a világ minden olyan haladó erejének összefogását, amely az élet emberibbé tételén fáradozik.

Ezen általános célokat a folyóirat először is elméleti elemzésekkel igyekszik szolgálni. Igyekszünk meghatározni a baloldal mai lehetőségeit a világban és Magyarországon. Értelmezni a világban és Magyarországon végbemenő gaz­dasági, politikai, társadalomszerkezeti és szellemi-kulturális folyamatokat. Történelmi dokumentumokon keresztül bemu­tatni és a baloldal szempontjából értékelni az elmúlt évtizedek történetének eseményeit, elsősorban a magukat szocialistá­nak nevező országokban és a baloldali mozgalmakban, külö­nös tekintettel a kifejtetlenül maradt, tovább vihető pozitív tendenciákra.

A jelen számára a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem különböző formáit szeretnénk bemutatni. A külön­féle hátrányok sújtotta dolgozók érdekvédelméhez kíván esz­közöket nyújtani az a rovatunk, amely a világ szakszervezeti mozgalmainak különböző kezdeményezéseit, módszereit, eseményeit igyekszik hozzáférhetővé tenni olvasóink szá­mára.

A dolgozói szolidaritás mellett egyenrangú fontosságú­nak tekintjük a társadalmi önszervezés, a különböző érdekek köré szerveződő, ill. a munkahelyi és lakóközösségeket összefogó önkormányzatok kialakulását, s ezek bemutatásá­val is segíteni kívánjuk azt a folyamatot, amelynek során a társadalom tagjai valóban saját kezükbe vehetik sorsuk irá­nyítását.

A különböző alternatív szervezetek egyes programjavas­latai közül azoknak adunk helyet, amelyekről úgy gondoljuk, hogy programjuk egészének jellegétől függetlenül a társa­dalmi igazságosság növekedését eredményezhetik.

S végül, de nem utolsó sorban mindezt kapcsolatba sze­retnénk hozni a baloldali gondolat nemzetközi alakulásával: tanulmányokat igyekszünk közölni a világ bármely részén mű­ködő gondolkodóktól, hogy az e tanulmányokban megjelenő gondolatokat szembesíthessük egymással és a bemutatandó társadalmi jelenségekkel.

*

Lapunk irányzatos lap. A szerkesztés nálunk több évtizedes gyakorlatát, a különböző álláspontok „egyfelől – másfelől" jellegű egymásmellé-szerkesztését az „oszd meg és ural­kodj" elv és az őszintétlen gondolatelkenés módszerének tart­juk. Csak olyan írásokat közlünk, amelyekről úgy gondoljuk, hogy a felsorolt célok irányába hathatnak. Ez viszont nem jelent homogenizációt: nem lehet értelmes cél, amely nem képes különböző forrású energiák egyesítésére.

A társadalmi igazságtalanságok különböző formái ellen folytatott küzdelmet nem kívánjuk kocsmai verekedések stílu­sában lefolytatni. Igyekszünk érveket szolgáltatni mindazok­nak az erőfeszítéseihez, akik szembe kívánnak szállni a kapi­talizmus ma oly diadalmas előnyomulásával éppúgy, mint a néphatalom eszméjét lejárató parancsuralmi mechanizmu­sokkal. De elzárkózunk minden durva, demagóg, szélsősé­ges hangtól, meggyőződésünk lévén, hogy az ellenfelek be-mocskolásával önmagunkat is bemocskoljuk. Humánus célo­kért nem lehet a humánum felfüggesztésével küzdeni; társa­dalmi igazságosságról csak addig van jogunk beszélni, amíg mindenkiben, ellenfeleinkben is tiszteljük az embert.

Lapunk végül is és elsősorban keres. Keresi a baloldal új érveit, új céljait, új arcát, új hangját; új fellendülésének forrá­sait és lehetőségeit. Keresünk. Ovasóinkat ehhez a keresés­hez hívjuk társul.

A CÍMHEZ

Ez a József Attilától kölcsönzött szó mint lapcím, nem először jelenik meg a magyar folyóirattörténetben. A legjelentősebb­nek ígérkezett előzményről írja Mészáros István a szintén „Eszmélet" címmel Angliában sokszorosított emigráns-kiad­vány első számában (Christ Church, Oxford, 1958. október): „Az ESZMÉLET életre hívása a magyar szellemi életben 1955-56 folyamán megvalósult nemzeti egység egyik legszá­mottevőbb eredménye volt. Szerkesztőbizottságát – először lehettünk tanúi Magyarországon ilyen széles s valóban esz­mei összefogásnak – Bernáth Aurél, Déry Tibor, Illyés Gyula, Kodály Zoltán és Lukács György alkották. A szerkesztőbizott­ság 1956 nyarán kezdte meg működését és Mészáros Istvánt választotta a folyóirat felelős szerkesztőjéül. Több hónapos huzavona és hadakozás után a legfelsőbb hatalmi szervek végül is engedélyezték az ESZMÉLET megjelenését…" E folyóirat az '56-os események miatt már nem jelenhetett meg; Mészáros István angliai emigrációjában jelentetett meg két számot.

A '60-as 70-es évek fordulóján Horgas Béla ugyanezzel a címmel próbált egy ugyancsak nyitott, a szellemi élet leg­jobb erőit mozgósítani törekvő, s progresszivitását természe­tesen a változott körülményeknek megfelelő más formákban kereső folyóiratot életre hívni, ezt azonban az akkori kultúrpo­litika megakadályozta. Nemrégiben az ELTE Tanárképző Fő­iskolai Karának hallgatói adtak ki ezzel a címmel diáklapot.

Valamennyiüknek köszönjük hozzájárulásukat ahhoz, hogy folyóiratunkat az őáltaluk is választott címmel indítsuk meg.